Pucros Muci Kalandjai - Vedres Vanda by Business Publishing Services Kft.

Vedres Vanda

kalandjai Pucros Muci

Szerző: Vedres Vanda Illusztráció és rajzok: Erős-Tárczy Zsuzsanna Grafika és tervezés: Tárczy Tamás Lektorálta: Gulyás Veronika Copyright© Vedres Vanda, Erős-Tárczy Zsuzsanna A kiadvány online olvasható változata megjelent 2020. júniusban. www.pucros-muci.hu Kiadó: Botka Tamás Kapcsolat: office@businesspublishing.hu Nyomdai kivitelezés: Deep Field Bt., Kertész László Kapcsolat: deep.field001@gmail.com, www.deepfield.hu A kiadvány nyomtatott formában megjelent 2020. őszén. Valamennyi jog fenntartva! ISBN 978-615-00-8767-2

Előszó Imádom a meséket. Gyerekkorom óta olyan érzés számomra őket olvasni, mint élőlényektől hemzsegő tengerben alámerülni, míg a hullámok és áramlatok barátságosan sodornak magukkal és a víztükrön átszűrődő napsugarak megvilágítják a színes élővilágot. Gyerekként arra vágytam, hogy felnőjek és kezembe vehessem a sorsom, saját utamat járjam. Paradox módon viszont a mesék máig velem maradtak, és egyik legkedvessebb elfoglaltságom immár a gyerekeimmel meséket olvasni. Már nagykorúként a gyermeklelkű felnőttek társaságát keresem és élvezem igazán. Ilyen volt Vanda is. A közös munkában mindig nyitott és bohókás, lelkes és minden egyes új kiadványra a legnagyobb kincseként tekintett, mint egy születésnapi ajándékra. Kislányomat a sajátjaként imádta, és minden alkalmat megragadott, hogy játszhasson vele, vigyázhasson rá és szeretgesse. A meséket hosszas ismeretség után említette nekem először, a titkos alkotás sokáig hevert a fiókban és hosszú ideig keresett hozzájuk megfelelő illusztrátort, aki visszaadhatná a világának hangulatát. Azét a világét, amiben Muci és Lola élnek, és amiben Vanda felnőtt. A képek magukért beszélnek, megmosolyogtatják a lelket. Amikor Pucros Muci meséit olvasom, ott van velünk Vanda is. Ő a kislány, és ő a macska is, a gyermeki és az öntörvényű lélek. Ezeken a lapokon él tovább.

Pucros Muci

Tartalom Születésnap 8 A reggeli 12 Menjünk világgá! 16 Katicabogár 22 Állatorvosnál 26 Nagymama 30 Békülés 36 Búcsú 40 Nagytakarítás 44 Tejföl 48 Öt perc 54 Már csak hármat kell aludni 58 Újra együtt a család 62 Lola biciklizni łanul 66 Búcsú a nagymamától 70 A Bocok és Vindorok 76 Írjunk verset 82 Macska a vízben 88 Málinkó 94 Születésnapi ajándékok 98 Cincirinci 104 A palota 110 Eltévedve 116 Muci csokit eszik 120 Hurkácsék beköltöznek 126 Hurkács család 130 Cirmos, Kormos és Hópihe 134 Vége a nyárnak 138 Kezdődik az iskola 142

Pucros Muci

Születésnap Szentirmai Lola lassan kinyitotta a szemét, nagyot nyújtózkodott és körülnézett a szobában. Az ágyában feküdt, mellette a maci és a baba. A függöny félig elhúzva, de mintha ma valahogy másképpen sütött volna be a nap az ablakon. Gyorsan kiugrott az ágyból és átszaladt a szülei hálószobájába. - Anyu! Apu! Jó reggelt! Ébresztő! Ma van a születésnapom! Ébredjetek! Hol az ajándékom? Kiabálva rontott a szobába és ugrott be az ágyba a szülei közé. Anyu mosolyogva kinyitotta a szemét, Apu a másik oldalára fordult, fejére szorította a párnát és abban bízott, hogy lopva alhat még pár percet, mielőtt elkezdődik a nap. Lola Anyuval lement a konyhába kávét főzni és elkészíteni a reggelit. Lola egyfolytában csacsogott. - Úgy izgulok. Szerinted mindenki eljön? Sok ajándékot kapok? Hat éves vagyok ma. Ugye az már majdnem felnőtt kor? - Kicsi Lolám! Csodaszép nap lesz a mai. Csak kicsit csendesebben, felvered még a szomszédokat is. A reggeli után Lola felvette a legszebb ruháját, és míg Anyu a szendvicseket és a süteményt készítette, segített Apunak lufit fújni és megteríteni a kertben az asztalt. Lola születésnapjára meghívták az összes barátját és azok szüleit. Nagy kerti mulatságot terveztek a nyári napsütésben. 11 óra körül kezdtek is szálingózni a vendégek. Elsőnek jött Kovács Tóni és a szülei, Gréta és Tamás, Anyu és Apu legjobb barátai. Gréta Anyunak segített a konyhában, Lola pedig Tónival játszott a kertben, de folyton a kapu felé tekingetett. Vajon ki lesz a következő vendég? Sorban megérkezett a szomszéd testvérpár Kata és Ancsa, az óvodás barátnő Panna, a kis Laci babakocsiban, Andor, Joci és végül Zsolti és Ági, az ikrek. Így telt meg pillanatok alatt a kis kert gyerekekkel és szülőkkel, és sok-sok színes csomaggal. Mikor már mindenki megérkezett, Anyu kihozta a szendvicseket és a tortát. Lola izgatottan

markolászta a szoknyája szélét: most jönnek az ajándékok. Kapott babát, kis babakocsival, képeskönyvet, társasjátékot, színesceruzát, még egy tolltartót is, pedig messze még az iskola. Mindennek nagyon örült, azonnal kipróbálta az új játékokat; egyszerre rajzolt és ringatott babát. De fél szeme Anyát követte. Mi lesz az ő ajándékuk? Mit kap a szüleitől? Napok óta pusmognak valamin. Ha a szobába lépett, elhallgattak és sokatmondóan mosolyogtak. Valami készül, valami igazi nagy meglepetés - ezt érezte Lola. Ekkor Anyu előjött a házból, kezében egy kis kék doboz, kék szalaggal átkötve, amit óvatosan Lola kezébe adott. Lola elvette a kis dobozt. Könnyű volt, és valami mozgolódott benne. Ekkor vett észre, hogy a dobozka oldalába három lyuk van vágva. A szeméhez illesztette, így próbálta kilesni mi van a dobozban. - Lolám! Nagyon boldog születésnapot kívánunk neked! Ez a mi ajándékunk. Vigyázz rá és szeresd nagyon! Anyu is, Apu is megpuszilta, majd végre kinyithatta a dobozt. Óvatosan leszedte a masnit, majd leemelte a tetejét. Belenézett, és két hatalmas szempár nézett vissza rá. Egy kiscica. Apró, szürke csíkos, nagy bajuszú, rémült kis jószág, épp csak akkora, mint egy gombolyag. - Egy Cica! – kiáltotta Lola – Az enyém? Tényleg az enyém? Az én cicám? Megtarthatom? Lola amióta az eszét tudta, mindig is egy macskára vágyott. Sokszor kérte a szüleit, vegyenek neki egy cicát, aki a játszótársa lehet, de ők mindig azt felelték, nagy felelősség, korai még. Most itt volt, egy dobozban kucorgott és hatalmas szemeket meresztett a kiabáló, ugrándozó kislányra. - Halkabban Lola! Megijeszted szegény állatot! A cicák füle nagyon érzékeny, nem szabad kiabálni, mert halálra rémül. Vedd ki a dobozból és tett az öledbe, hadd szokjon meg téged! Lola óvatosan az ölébe emelte a kis állatot és simogatni kezdte. Suttogva azt mondta neki: - Te vagy az én kiscicám. Szép cirmos cica. Cirminek foglak hívni. Ugye szép név? Alhatsz majd velem és sokat fogunk együtt játszani. Olyan leszel nekem, mint egy kistestvér. A többi gyerek körésereglett, mind meg szerette volna érinteni a kis jövevényt, aki ettől csak még jobban megrémült. Szeretett volna kifutni Lola kezéből, el innen messzire, ahol nincsenek hangos gyerekek és nincs ez az idegen kislány, akinek még a szaga is olyan furcsa. De Lola simogató keze mégis jól esett neki.

Egy darabig hagyta, hagy’ simogassa, majd könnyű léptekkel leugrott mellé a fűbe és körbeszaglászta. Kis teste még remegett, de ösztönösen érezte, jó dolga lesz itt, szeretni fogják. A gyerekek egyre szólongatták, de mintha süket lenne, nem ment oda senkihez, csak nézegetett körbe. Mivel reggel óta nem evett és már erősen korgott a gyomra, kis lábai a terített asztal felé vitték, a sonkás szendvicsek irányába. Anyu egy darabka sonkát adott neki, ami finom volt, így dorombolással köszönte meg. A lakoma után mosakodni kezdett. - Látod Lola! A cica jól érzi magát. – szólt Anyu – Ha egy cica mosakszik, az azt jelenti, hogy otthon érzi magát és biztonságban. Tele pocakkal, megmosdva egy ilyen kis macskának azonnal álom jön a szemére, de az idegen és zajos környezet miatt csak kuporgott, résnyire szűkült szemekkel és várta a további sorsát. A gyerekek és a szülők beszélgettek, dicsérték milyen szép, milyen bátor, hangjukban szeretet volt, így szépen, lassan megnyugodott ő is. Lola folyton hozzáért, hol megsimogatta, hol játékosan meghúzta a fülét, nézegette a farkát, a nevét ismételgette. Eleinte bosszantotta a kislány hangja, keze, így távolabb húzódott, de nem mert nagyon eltávolodni ebben az idegen környezetben. - Anyu! Cirmi fél tőlem! - Igen, eleinte még félni fog. Képzeld el, te hogy félnél az óriások között, akik kíváncsian körülvesznek. Hagyjátok kicsit, hagy szokja meg a környezetét, minket, téged. Menjetek, játsszatok most valami mással! Miután a vendégek elmentek Lola bevitte a kismacskát a lakásba. Kézbe vette és körbevitte. - Ez a szobám. Itt fogsz velem lakni. Tetszik? Alhatsz az ágyamban, ha akarsz. Ez a konyha, itt a tálkád, Anyu már ide is készítette neked. A nap hátralevő részében a cica körbejárta a lakást, benézett minden zugba, bemászott az ágyak alá, a kanapé mögé. Lola mindenhová követte, miközben a szüleinek jelentett. - Cirmi a fürdőszobában kószál. Cirmi a fotel alá bújt. Cirmi most iszik. Cirmi talált egy pókot, azzal játszik. Alig lehetett Lolát rávenni az esti fürdésre, olyan izgatott volt a kiscica jelenléte miatt. - Velem fog aludni Anyu? - Nem tudom kicsim. A cicák nagyon öntörvényűek. Ott fog aludni, ahol jól érzi magát. De ha odafigyelsz rá és megszeret téged, biztosan követni fog, bárhová is mész.

Az este leszálltával a kiscica már szédelgett a fáradtságtól. Végül egy fotel alá kucorodott be és ott nyomta el az álom. Lola csalódott volt ugyan kicsit, de nagyon boldog is, hogy saját cicája van. Alig tudott elaludni, csak a másnap reggelre gondolt, amikor egész nap együtt lehetnek. Megfogadta, magához szoktatja Cirmit és ennek érdekében mindent megtesz, ha kell négykézlábra áll és úgy játszik majd vele. Nagy nehezen végül elnyomta az álom és a napi kalandok után még arra sem ébredt fel, mikor a kismacska az éjszaka közepén az ágyára ugrott, a lábához bújt a takaróján, és jóleső dorombolással álomba szenderült.

A reggeli Pucros Muci

Új nap virradt Lolára és Mucira. A kislány kora reggel kiugrott az ágyból, trappolva a konyhába szaladt, majd kiabálni kezdett. - Anyu! Apu! Fent vagyok! Csináljunk reggelit, menjünk kirándulni! Muci jelent meg a konyhaajtóban álmos szemmel. - Halkabban! Sokkal halkabban, ha kérhetem. Mi ez a kiabálás, ég a ház?

- Mucikám! Menjünk játszani! - Előbb kérem a reggelimet, addig egy tapodtat sem mozdulok innét. Anyu pongyolában, kócosan jött elő a hálószobából. - Tündérkém, kivetett az ágy? Hajnali 6 óra van, nem játszanál egy kicsit Cirmivel, míg mi alszunk Apuval? Muci prüszkölve elrohant a mosdó fel. Hátán felállt a szőr. Lola lehalkítva a hangját így szólt. - Anyu! Már nem Cirminek hívják a cicámat. Az ő neve Muci. Pucros Muci. Kérlek szólítsátok így. - Rendben kislányom, de elmondod, hogy miért változtattad meg a Cirmit? Nekem tetszett. - Muci nem szereti. Vagyis, nekem nem tetszik mégsem ez a név. Inkább hívjuk Mucinak, jó? - Felőlem hívhatjuk Pukkantó Tóbiásnak is, ha hagysz minket még két órát aludni. Ezzel elcsoszogott a hálószoba felé és becsukta az ajtót. Lola magára maradt a konyhában, ezért úgy döntött, tesz valami hasznosat, például reggelit készít a szüleinek, mire felébrednek. Kinyitotta a hűtő ajtaját és körülnézett. - Sonkát keresel kicsilány? – kérdezte Muci a szája szélét nyalogatva. - Reggelit fogok csinálni a szüleimnek, mire felébrednek. - Ugyan, hagyd! Tudnak ők maguknak reggelit csinálni. Inkább nekem főzz valami finomat! – mondta a macska. – Mit szólnál egy jó szármához káposzta nélkül? Tudsz te olyant főzni? - Mucikám, mi az a szárma? - Csak kérdez és kérdez. Minden gyerekkel ennyi baj van? Természetesen töltött káposzta. De felőlem a káposzta el is maradhat belőle. - Így már értem. Még sosem főztem olyat, de megpróbálhatjuk. Nehéz? - Ááá, dehogy. Csak egy kis hús, meg rizs, összegyúrjuk, kifőzzük, finom paprikás vízben, szalonnával, pitty-putty, kész is van. Azt hiszem. Még én sem csináltam, de ettem már és szeretem. – válaszolta a cica dorombolva, Lola lábához törleszkedve. – Lássunk neki! A hűtöben csak sonkát találtak, így Lola azt vágta fel apró darabokra, beterítve ezzel a konyhát. Majd a konyhaszekrényben talált rizzsel megpróbálta összegyúrni gombócokká, de szétesett. - Nem lesz belőle gombóc. – panaszolta Lola a macskának – Most mit csináljak?

- Tojás te buta! Az kell bele, majd attól összeáll. Így ráütötte a hőtőben található összes tojást, és az így keletkezett nyúlós masszát próbálta Lola gombócokká formálni. Mikor így sem ment, kis liszet tett hozzá, amitől már kezdett formája lenni a gombócoknak. - Nem nyúlhatok a sütőhöz. Hogyan fogjuk megfőzni? – kérdezte kétségbeesve. Muci elnyúlva mosakodott éppen a konyhaszéken, füle botját sem mozdította a kérdésre. - Muci! Segítenél? - Én? A macskák nem tudnak főzni, nem tudtad? - Beszélni sem tudnak! - Ez igaz. Na, jó. Lássuk! Leugrott a székről, kétszer körbement a konyhasztal körül, felszedegetve a lehullott sonka darabkákat. Mikor jóllakott újabb ötlettel állt elő. - Nem megy nekünk a szárma főzés. Legyen inkább reggelire tea. - De már majdnem jók a gombócok. Úgy szeretném meglepni Anyut, meg Aput. Segíts kérlek! - Vegyél elő egy lábost, tegyél bele vizet és tegyük ki a napra, a gombócokkal. – oldotta meg Muci a problémát - Száz ágra süt. Lefogadom, hogy van olyan meleg, mint a sütőben. Így is tettek. A gombócokat a vízben kitették a teraszra, majd leültek mellé és vártak. Muci kényelmesen elnyúlt a napsütésben, elégedetten dorombolgatott, míg Lola az egyik babájának csinált új frizurát. - Muci! Szerintem mindjárt jó. Én úgy látom, már forr a víz. - Igen, minden bizonnyal. – válaszolta Muci álmosan és nagyot ásított. – De addig is nem maradnál csendben? Úgy elfáradtam a főzésben. Muci elszenderedett, majd kisvártatva felébredt, nagyot nyújtózkodott és megkérdezte. - Mi újság? Hogy áll a szármám? Kész van már? Éhes vagyok. Aztán ha ettünk, mehetünk is játszani. - Szerintem készen van. Terítek. Hogy fog örülni Anyu. Annyit főztünk, hogy ebédre is elég lesz. Lola megterített, de a tányérok csörömpölésére felébredt Anyu és kiment a konyhába megnézni mi ez a zaj. Addigra asztalon volt a töltött káposzta, káposzta nélkül. A lábosban sonka, rizs és tojásdarabok úszkáltak a zavaros vízben, Lola pedig büszkén állt mellette. - Nézd Anyu, mit főztünk Mucival! Szármát! - Mi ez kincsem? Mi az a szárma? Jaj, hol a tojás a hűtőszekrényből?

Palacsintát akartam sütni ebédre, tojás nélkül azt nem lehet! A ricsajra előjött Apu is. Megvakarta a fejét, nézett felváltva Anyura, aki az üres tojástartót tartott a kezében és a lányára, aki még mindig büszkén állt a terített asztal mellett. - Ha jól látom, ma nem lesz ebéd. – mondta – No, sebaj, megoldjuk. Aznap Apu főzött. Krumplileves volt és tejbegríz. Finomabbra sikerült, mint Lola töltött káposztája, vagy mint Anyu palacsintája. Muci ebéd után elégedetten dörgölőzött Apu lábához és azt mondta Lolának. - Látod, a nagy kandúr megmentette az életünket! Ha ő nincs, ma éhen haltunk volna.

Menjünk világgá! Pucros Muci

Vasárnap délután szokásukhoz híven, Anyu és Apu ledőltek egy kicsit hűsölni. Rekkenő meleg volt, és szerettek ilyenkor behúzott függönyök mögött pihengetni a hűvös hálószobában. Lola a kertben üldögélt, a homokozó mellett, Muci a lábánál elnyúlva feküdt, melege volt. - Te Muci! Én unatkozom. – szólt Lola. - Hmmm? Hmmm! – válaszolta Muci, és félig kinyitotta szemét, de mivel a nap éppen beletűzött, gyorsan vissza is csukta. - Unatkozom! – erősködött Lola – Csináljunk valami klasszat! Menjünk világgá! Anyuék észre sem vennék, most sem játszanak velem, nem is hiányoznék nekik. - Világgá? De hát az olyan messze van. Elfáradunk, melegünk lesz és éhen is fogunk halni. - Ne beszélj butaságokat Muci! Viszünk magunkkal élelmet és majd csak az árnyékban megyünk, így melegünk sem lesz. Muci erre felkapta a fejét, felállt, nagyot nyújtózkodott, majd Lola lábához törleszkedve azt kérdezte: - Milyen élelmet viszünk? - Anyu rántott húst csinált ebédre. – válaszolta Lola - Maradt belőle, láttam ahogy a kredencbe tette, a felső polcra. Felállok egy székre és leszedem. Van a spájzban kenyér szeletelve, az is az ebédből maradt. Két szelet kenyér közé beteszek egy rántott húst, azt szalvétába csomagolom és úgy a hátizsákba. Egy darabig biztos elég lesz.

- Kérhetem én kenyér nélkül? – kérdezte Muci a bajuszát nyalogatva. - Persze Muci, neked két rántott husi közé teszek majd egy szelet sonkát. - Ezt már szeretem! Menjünk világgá! Úgy is lett. Lola óvatosan egy székre állt és kis kezével a kredenc felső polcát kezdte tapogatni, a rántott húst keresve. Ekkor nevetést hallott a háta mögül. Muci volt az, ült és elégedetten vigyorgott. - Most meg mit nevetsz? - Ahogy ott kepeszkedsz a rántott húsért. Az olyan vicces –felelte Muci. - Mit csinálok? - Kepeszkedsz, hogy elérd a húst. Fontos neked ez a világgá menetel. Csak aztán le ne ess onnan, mert jól összetöröd magad és azt Anyuék is észre fogják venni. Miután Lola megszerezte a húst és a kenyeret, szendvicseket készített, becsomagolta őket és a hátizsákjába rejtette. Tett még mellé egy nyalókát és egy csokit, azokat is a spájzban találta. - Mit fogunk inni? – tette fel a kérdést Muci. - Mit, mit? Hát vizet. Az utcai kútból. – felelte Lola - Ha nagyon megszomjazol, majd nyomok neked belőle annyi vizet, hogy akár meg is fürödhetsz benne. - Pfffsz! – prüszkölt Muci. – Még csak az hiányzik! Pffffsz! Miután mindent elraktak, csendben kiosontak a kertkapun és elindultak a csendes és forró utcán. Szinte gőzölgött a talaj a lábuk alatt, annyira melegen sütött a nap. Lépkedtek egymás mellett a kislány és a cica, miközben azon tanakodtak, merre vigyen az útjuk. - Először elmegyünk a sarki vegyeskereskedésig, ott lefordulunk balra. Ha azon az utcán végigmegyünk, a játszótérhez érünk, ott már sokat voltam. – mondta Lola. – Viszont azon túl még nem jártam, meg kell majd kérdeznünk valakit. - Jó, jó. De mikor eszünk? Kezdek éhes lenni. - Muci, Muci! Te folyton ennél. Úgy fogsz járni mint Pucros Pepi, az apukád, kövér leszel, mint egy elefánt, meglásd! Muci ezen elgondolkozott, egy darabig nem is szólt semmit, csak bandukolt a kislány után a nagy melegben. A talaj nagyon meleg volt a mancsának, már bánta, hogy elindult hazulról. Azon járt az esze, hogy milyen jó is lenne a kertben hűsölni a nagy fa alatt, vagy beosonni Anyuék hálószobájába és a lábukhoz feküdni elnyúlva. A gondolatra még egy kis dorombolás is kicsúszott a torkán.

Lola ekkor megállt, mellé guggolt és megsimogatta. - Jó cica vagy Muci! Élvezed az utunkat, még dorombolsz is örömödben. - Persze, persze – válaszolta, miközben a fejét a kislány tenyerébe nyomta – mert hűvös szobákról álmodom. Eleget mentünk. Ez itt a világ, nem akarok többet látni. Menjünk haza! Lola ezen felhúzta az orrát, felállt és szó nélkül tovább ment. Muci sündörögve követte. Mikor elértek a játszótérhez, találtak egy kutat. Lola vizet nyomott és a tenyeréből ivott egy jóízűt. Muci távolabbról figyelte, félt, hogy vizes lesz. Így felfrissülve Lola körülnézet és a szeme megakadt egy tornyon. - Nézd Muci! Egy víztorony. Még sosem jártam ott és nem láttam közelről. Pedig hatalmas. Szívesen megnézném. Megnézzük? Nézzük meg! Indulás! – adta ki az utasítást a kislány. Muci nem mert szólni semmit, csendben követte. Mikor a levegőbe szagolt, megérezte a kislány hátizsákjából áradó rántott hús illatát, amitől elszorult a szíve. Mi lesz, ha nem érnek haza uzsonnára? A kislányra nézett, de az csak ment előre, elszántan, a torony irányába. A torony közelebb volt, mint Muci gondolta volta. Rövid és hallgatag séta után végre odaértek. Lola megállt alatta és csak nézett fel. Muci is felemelte a fejét, pici pöttynek érezte magukat a torony magasságához képest. - Itt most leülünk. – mondta Lola és fáradtan a torony lábának patkájára roskadt. - Kapok szenvicset? – tudakolta Muci, miután kényelmesen a kislány ölébe helyezkedett. - Szendvics, Muci! Szendvics. - Mondtam már, hogy ne javíts ki, mert elhallgatok örökre! Kérek szenvicset, éhes vagyok. Lola elővette a hátizsákját és kicsomagolta az otthon gondosan elkészített szendvicseket. Ültek, eszegettek, beszélgettek, egyszer csak azt vették észre, hogy üres a hátizsák. Megettek mindent, még a csokit és a nyalókát is elosztották testvériesen. - Jaj! – kiáltott fel Muci – Mondtam, hogy éhen fogunk halni. - Most laktunk jól! Hogy tudsz tele hassal az éhen halásra gondolni? – rázta a fejét Lola. - Én egy tapodtat sem megyek tovább, ha nincs nálunk elemózsia. – válaszolta Muci. - Van egy ötletem! – vetette fel Lola - Most hazamegyünk, de

csak azért, hogy újabb szendvicseket csomagoljunk. Van még otthon rántott hús. Ha sietünk, Anyuék még alszanak és észre sem veszik, amikor világgá megyünk. Igazából világgá. - Jó ötlet! Megnyugtató ötlet! – egyezett bele Muci. – Induljunk is! Elindultak hát az úton visszafelé. Pont ugyan azon az úton, amin jöttek. A játszótérnél ismét megálltak inni. Most Muci is közelebb merészkedett a kúthoz, még bele is nyalt a kicsapódó vízbe, a rántott hús vizet kívánt a hasában. Elhaladtak a vegyeskereskedés mellett, a boltos megsimogatta Lola fejét és egy almát nyomott a kezébe. - Tessék kislány! Ebben a nagy melegben kell egy kis vitamin. - Köszönöm szépen! – köszönte meg Lola. – De a cicám sajnos nem szereti, kaphatna ő is valamit? - Na, várj csak körülnézek! Mit adhatnék egy ilyen hűséges macskának? – vakarta meg a fejét a boltos - Á, itt van, egy kis sonkavég. Ennek örülni fog. - Nagyon szépen köszönjük! – búcsúzott el Lola. – Látod Muci, nem fogunk mi éhen halni, akkor sem, ha nem megyünk most haza. - Biztos ami biztos, – felelte Muci – menjünk haza, mindig jól jön egy kis tartalék. Így beszélgetve fordultak be Loláék utcájába, be a kertkapun a kertbe, onnan a konyhába. Éppen beértek, mikor Anyu nagyot ásítva előjött a hálószobából. - Mi újság gyerekek? – kérdezte - Hogy telt a délután? Nem kértek uzsonnát? Hú, de jól elaludtam. Muci Anyu lábához simult, ezzel jelezve ezzel, hogy ő bizony kér uzsonnát. De Anyunak mondani sem kellett, már csörrent a kis tálka a konyha kövön, friss tejjel teli és készült a vajas kenyér Lolának ropogós paprikával. A kislány és a cica így uzsonnázni láttak és el is felejtették, hogy pár perce még világgá akartak menni.

Pucros Muci

Katicabogár Reggel Muci vidáman ugrott fel Lolához az ágyba és dorombolva hozzábújt. - Reggel van! Ki az ágyból, hétalvó! Menjünk játszani! Ám Lola nem ugrott ki az ágyból, bágyadtan Muci felé fordult és azt felelte. - Nem lehet. Beteg vagyok. – válaszolta a kislány. - Beteg? Mi az, hogy beteg? És mik ezek a piros pöttyök rajtad? Úgy nézel ki mint egy katicabogár! - Himlőm van. - felelte Lola - Anyu azt mondja, bárányhimlőnek hívják. Pedig a bárány nem is pöttyös. Csúnya ugye? Muci nézte, forgatta a fejét jobbra, majd balra, lefeküdt Lola mellkasára, hogy alulról is megnézhesse a kis pöttyös arcot. - Neeem. Végülis nem csúnya. Inkább csak érdekes. - Muci! Kérlek ne ködösíts! Tudom mit jelent nálad az a szó, hogy érdekes. Biztos nagyon csúnya vagyok. És mi van, ha nem is múlik el? Ekkor lépett be Anyu a szobába, kezében egy üvegcsével. - Menj most innen Muci! – hessegette el a macskát a kislány mellkasáról. – Be kell kennem Lola pöttyeit. - Muci leugrott ugyan az ágyról, de a szobában maradt, látni akarta, mi történik. Anyu levette Lola pizsamáját és minden apró pöttyét alaposan bekente valami folyadékkal, amit vattapamacsra csorgatott. Muci nézte Lola arcát, de nem látott rajta fájdalmat. Bágyadt volt a kislány és kicsit kipirult, de ezt leszámítva, meg persze a pöttyöket, egészen egészségesnek tűnt. Miután Anyu kiment, Muci rögtön visszaugrott Lola ágyára. - Mit érzel? – kérdezte – Mehetünk már játszani? - Viszket. Ezek a fránya pöttyök nagyon viszketnek. - Megvakarjam? – kérdezte Muci és már engedte is ki a karmait – Jó élesek!

- Nem szabad! – kiáltott fel Lola – Ha vakarom, megmarad a helyük és örökre pöttyös leszek. Ki kell bírnom, hogy nem nyúlok hozzájuk, pedig nagyon viszket. Olyan csúnya lettem. – görbült le a szája – Menj csak játszani, én egy darabig nem mehetek. Könnyes szemmel a fal felé fordult és nem szólt többet. Muci még ült egy darabig mellette, aztán elgondolkozva leugrott és kiment a teraszra. Befeküdt a nagy fa alá és a gondolataiba merült. „Lola beteg. Nem nevet, tehát fáj neki. Fel kellene vidítani. Mit tegyek?” – Morfondírozott. – „Talán ha enne valami finomat. Én attól mindig jókedvű leszek. Vagy fára kellene másznia. De nem mozdulhat ki a szobából. Hm, hm. Mitévő legyek?” A nagy gondolkozásban elnyomta az álom, arra ébredt, hogy a tálkája koppant a konyha kövén. Beszaladt megnézni, mit kapott ebédre. Miután jól beevett, első útja Lolához vezetett. Az ágyára ugrott, leült mellette és szakértő szemmel vizsgálgatni kezdte.

- Hogy vagy? - Még több pöttyöm van, mint reggel. – válaszolta Lola – Most már biztos, hogy örökre így maradok. Nézz rám, olyan csúnya lettem! – azzal sírva fakad. Muci nézte egy darabig a síró kislányt, aztán kiment. Ki a teraszra, a homokozóhoz. Úgy emlékezett talál ott egy kis piros pöttyös labdát. Ott is volt. Pofozgatni kezdte és óvatos mozdulatokkal terelte a nappali, majd a gyerekszoba felé. Mikor begurította Lola felkapta a fejét. - Mi ez Muci? Miért hoztad be a labdát? - Mert ő is pöttyös, mint Te. Gondoltam kevésbé érzed magad magányosnak, ha egy másik pöttyös is van veled. - Köszönöm, de most nincs kedvem labdázni. Azzal a fal felé fordult, tudatva ezzel, hogy nincs kedve tovább Muci társaságához. Muci nézte egy darabig, aztán kioldalgott a szobából. Befeküdt a nagy fa alá és tovább gondolkozott. „Lehet, hogy haragszik rám? Bárcsak én is himlős lehetnék! Akkor nem lenne egyedül. Ott feküdnék mellette és Anyu engem is bekenne azzal a folyadékkal. Pffffsz! De rossz szaga volt! Elviselném, ha Lola mosolyogna.” Ezzel a gondolattal megint álomba merült. Mikor felébredt, már árnyékot vetett a nagy fa a terasz kövére. „Uzsonnaidő van. Talán elmúltak Lola pöttyei, míg aludtam. Megyek, megnézem!” Egy ugrással a konyhában termett, ivott pár korty tejet és már rohant is Lolához. A kislány az ágyban feküdt és egy képeskönyvet nézegetett. - Hogy vagy? – kérdezte halkan Muci. Csak egy nagy sóhaj volt a válasz és a kislány bánatos szemei, amik a képeskönyvet pásztázták. Muci azonnal sarkon fordult és kiment a teraszra. Lefeküdt, a mancsára hajtotta a fejét és gondolataiba merült. „Hm, hm. Milyen sokat kell gondolkozni, ha egy gyerek beteg. Pedig én nem szeretek gondolkozni. Én enni szeretek, meg aludni. De valahogy fel kellene vidítanom, ezt a bánatos kis beteget.” Ebben a pillanatban egy katicabogár repült pontosan az orra közepére. „Ne mozogj, ne mozogj kis katica! Maradj, ahol vagy!” Azzal óvatosan felállt és az orrán egyensúlyozva a gyanútlan katicát, belépkedett a házba, be a gyerekszobába, egyenesen Lolához. - Nézd! Hoztam neked egy pöttyös barátot!

Lola felnézett a könyvből, észrevette Muci orrán a katicabogarat és hangos nevetésbe tört ki. - Hát ez meg micsoda? – kérdezte Lola nevetve. - Neked hoztam, hogy ne legyél egyedül pöttyös. Örülök, hogy nevetsz. De most már szedd le az orromról, mert csiklandoz! Lola eldőlt az ágyban és csak rázta a nevetés. Erre a hangzavarra Anyu jött be, nem értette mi történik, hiszen Lola egész nap szomorú volt. Kérdezte hát, hogy mi a jókedv oka, de Lola csak mutogatott Muci felé. Anyu észrevette a bogarat Muci orrán. - Na, gyere majd én leveszem rólad. Biztos csiklandoz. - Na végre! – szólt Muci Lolához – Te nevetsz, én meg megszabadulok ettől a kis fürge lábú katicától. Anyu a teraszra vitte a bogarat és elengedte. Muci pedig kényelmesen elhelyezkedett a nagy fa alatt és megfogadta, hogy vacsoráig elő sem jön. Vacsoraidőben feltápászkodott, hogy megnézze mi van a tányérjában. Elégedetten megette a főtt tojást és Lolához battyogott. - Szia Muci! Merre jártál? – kérdezte Lola mosolyogva. - Szia! Jókedvűnek tűnsz! – jött közelebb Muci. - Az is vagyok! Anyu megígérte, hogy elmegyünk a Vidámparkba, ha nem kaparom ki a pöttyöket. Nem kaparom, úgyhogy biztos el is fog vinni. - Mi az a Vidámpark? Mehetek én is? Mikor indulunk? – lelkendezett Muci. - A Vidámpark egy olyan hely, ami tele van játékokkal. –felelte Lola- Van hullámvasút, meg elvarázsolt kastély, szellemvasút, céllövölde és körhinta. Még pónin is lehet lovagolni! - Mehetek? – tudakolta Muci - Azt hiszem, nem. Tudod Muci, ez a hely gyerekeknek való, nem cicáknak. Nem lehet sonkát kapni, és nagy a tömeg. A szellemvasútban pedig biztos nagyon megijednél. Amilyen kicsi vagy, nem tudnálak bekötni a körhintán és a végén még kiesnél. De majd hozok neked vásárfiát. - Hát, jó. – felelte Muci – Inkább itthon maradok és heverészek addig a kertben. Semmi kedvem a gyerekzsivajhoz. De valami finom vásárfiát kérek ám! Azzal lefeküdt Lola lábához a takaróra és álomba szenderült. Álmában a vidámparkban járt és nagyon jól szórakozott Lolával, akin már nem is voltak piros pöttyök.

Pucros Muci

Állatorvosnál Lola reggel egy furcsa dobozzal a kezében jelent meg a konyhában. Bár Muci éppen se látott-se hallott, olyan intenzitással falta a reggelijét, a furcsa alakú doboz egy pillanatra el tudta vonni a figyelmét a finom falatokról. - Mi az ott a kezedben? – kérdezte Lolától gyanakodva, miközben nagyokat nyelt. - Ez egy macskahordozó. – felelte Lola. - Minek az a hordozó? Nem kell engem hordozni, van nekem lábam. – Hogy ennek nyomatékot is adjon, az egyik lábát előre nyújtotta Lola felé. - Elmegyünk az állatorvoshoz. Messze van, oda nem jöhetsz gyalog. Anyu visz minket autóval. Én is veled megyek, nem kell félni semmitől, egy óra alatt megjárjuk, aztán mehetünk a kertbe játszani – hadarta egy szuszra Lola. - Várjál! Várjál! Várjál! – ugrott nagyot Muci – Lassítsunk csak. Orvos. Az aki akkor járt itt, mikor pöttyös voltál, vagyis beteg. Én se pöttyös, se beteg nem vagyok. Nem megyek semmiféle orvoshoz! Nem, nem. Még csak az kellene, hogy a végén rám is valami folyadékot kenjenek. Nem és nem – azzal már spriccelt is ki a konyhából, egyenesen a fészerbe, Lola meg futott utána. - Azért kell elmenni az orvoshoz, hogy ne is legyél beteg soha. – kiabálta utána Lola - Csak megvizsgál kicsit, és minden bizonnyal megdicsér majd, amilyért szép fényes a szőröd és tiszták a fogaid. - Nekem az is elég, ha te megdicsérsz. – morogta Muci – Miért kell ehhez egy orvos? - Azért, mert megdicsérni ugyan én is meg tudlak, de védőoltást adni csak az állatorvos tud. - Védőoltást? Nem hangzik jól. Az mit jelent? – tudakolta Muci. - Hát, az egy injekció. Egy pici szúrást fogsz érezni, ennyi az egész. – válaszolta Lola – Utána nem lehetsz beteg, mert védve leszel.

- Nem szeretném, hogy megszúrjanak! – nyafogta Muci – Így is egészséges vagyok, mint a makk. Mitől is lehetnék beteg? Sokat vagyok a friss levegőn, egészségesen és eleget táplálkozom. Nem megyek orvoshoz és kész. Ebben a pillanatban Anyu lépett be, útra készen. Odahajolt Mucihoz, megfogta, a dobozba tette és már vitte is az autóhoz. Muci prüszkölt, nyávogott, kaparta a doboz falát, minden hiába, az autó már el is indult vele az orvos felé. A hátsó ülésen Lola ült és éppen az ujját akarta becsúsztatni a dobozba, hogy bátorítás gyanánt megbögdösse Mucit, amikor Muci kisziszegett. - Meg ne próbáld, mert leharapom az ujjad! Lola vállat volt. Ezen muszáj túlesnie a cicának, majd megbékél. Kisvártatva megérkeztek egy nagy épülethez. Anyu fogta a dobozt, benne a macskával és vitte fel egy lépcsőn, be egy szobába, ott letette egy asztalra és kinyitotta a dobozt. Muci félénken kikémlelt. - Nem kell félni, kiscica. – dördült egy mély férfihang – Nem bántalak, csak kicsit megnézegetlek. Óvatos kezek emelték ki a dobozból és tartották magasra. Egy nagydarab, fehér köpenyes férfi kezeiben volt, aki a két mellső lába alá nyúlva tartotta, közben pedig a hátát simogatta. Muci egészen aprónak tűnt a nagy kezekben, és fülét farkát behúzta ijedtében. - Na, látod! Nincs mitől félni. – mondta az orvos nyugtatva – Ej, de szép kis cica vagy te! Hát, kislány, büszke lehetsz a macskádra, mert igazán szép! – fordult Lolához – Hogy ilyen szép is maradjon még sokáig, adok neki egy védőoltást, ami megvédi a betegségektől. Azzal letette a fém vizsgálóasztalra és elfordult, hogy előkészítse az injekciót. Lola Muci mellé állt és simogatni kezdte. Muci még mindig morcos volt, de annyira elvarázsolta a vizsgáló szoba, ez a nagydarab orvos, meg a sok fényes műszer, hogy észre sem vette Lola kezét, így nem ripakodott rá. „De jó lenne alaposan körülnézni, meg körülszaglászni itt” – gondolta magában. – „Annyiféle szag van itt! Más macskák szaga is, meg valami éles, ami szúrja az orromat.” - Hadd lássam azt a cicát! – fordult Muci felé újra az orvos. Ekkor látta meg Muci, hogy valami furcsa dolog van a kezében, aminek hegyes a vége, mint a tű és nagyon vastag. Nagyot ugrott, de Anyu gyorsan megfogta és lenyomta a vizsgáló asztalra. Muci ijedtében morgott és kapálódzott, de Anyu szorító keze erősebb

volt. Egy apró kis szúrást érzett a hátsó lábában, aztán valami kellemetlen feszítést, erre nagyon hangosan nyávogni kezdett és rángatta a fejét. Pillantása Lolára tévedt, aki a szemei elé tette a kezét, és rázta a sírás. „Nahát, Lola sír. Félt engem.” – döbbent meg Muci – „Akkor biztos nem gonoszságból hozott ide, hanem mert tényleg jót akar”. Gyorsan elhallgatott és csendben tűrt tovább, de már nem is volt mit, Anyu kezében engedett a szorítás, a feszítő érzés elmúlt a lábából, a doktor pedig ismét a hátát simogatta. - Kész is vagyunk! Ennyi volt. – dörmögte az orvos – Nagyon bátran viselkedtél. Bátrak voltatok mind a ketten. – Azzal Lola fejét is megsimogatta. Lola kicsit még szipogva ment oda Mucihoz, a kezébe vette, szorosan magához szorította és a fülébe suttogta. - Ne haragudj kiscicám! Nem tudtam, hogy ennyire fog fájni! - Nem is fájt. – felelte suttogva Muci és fejét Lola arcához dörgölte. – Csak egy kicsit megijedtem. - Na, jó barátok, mehettek haza! – mondta az orvos - A cica egészséges, a védőoltást megkapta, találkozunk egy év múlva. Addig pedig vigyázzatok egymásra, mert két egészséges és vidám gyerekkel, akarom mondani egy egészséges és vidám gyerekkel és egy egészséges és vidám cicával szeretnék találkozni jövőre. - Köszönjük doktor bácsi! – köszönt el Lola megkönnyebbülve, hogy ezen is túl vannak. Az autóban Muci megint a dobozába kellett, hogy feküdjön, de most nem fújt, nem prüszkölt és nem kaparta a doboz alját, csak feküdt csendben és az orvosi rendelőre gondolt. Még azt is hagyta, hogy Lola a kis ujjával böködje az oldalát, bár nem értette mire jó ez. Hazaérve Anyu kinyitotta a doboz ajtaját, Muci pedig egy nagy ugrással a kertben termett. Peckesen körbelépkedett, megnézte, minden úgy van-e ahogy reggel hagyta. - Orvosnál jártam! – rikkantotta a sárgarépaágyásnak – Nem féltem, pedig még injekciót is kaptam. – mondta a borsóknak. – Az orvos pedig megdicsért, hogy bátor vagyok és egészséges! – Lamentált a körtefa felé – Nemhiába, egy Pucros alomból származó Muci, csak bátor és egészséges lehet. Lola hosszan nézte, majd úgy döntött, nem zavarja meg a kiselőadást, amit Muci a zöldségeknek tart. Legyen csak magára büszke, így talán legközelebb nem lesz szükség hétökrös szekérre, hogy az állatorvoshoz vontassák.

Pucros Muci

Nagymama Ahogy felkelt a nap és első sugaraival bekopogott az ablakon, Lola vadul lerántotta magáról a takarót és már rohant is ki a kertbe úgy, ahogy volt, a rózsaszín hálóingben. Mivel Muci a lábánál aludt, a takaró lerántásával egy időben az ágy alatt találta magát, a feje nagyot koppant a padlón. – „Ez a nap is jól kezdődik!” – Morgott a bajusza alatt és Lola után indult a kertbe. A kislány a kertkapuban állt és jobbra-balra tekingetett, láthatóan izgatottan. - Várunk valakit? – érdeklődött Muci. - Várunk bizony! Ma érkezik a nagymamám Mágocsról. – felelte Lola. - Mi az a nagymama és mi az a Mágocs? – nézett rá kíváncsian a macska. - A nagymama az apukánk, vagy az anyukánk anyukája, Mágocs pedig egy falu. Mi most az anyukám anyukáját várjuk, aki vonattal érkezik Mágocsról és nálunk is marad két hétig. – magyarázta a kislány. - Ő fog rám vigyázni, amíg anyu és apu a Kékesben nyaralnak, kettesben. - Értem. Nekem is van nagymamám? - Igen Muci, neked is van. Kettő is. Nem ismered őket? - Nem. – válaszolt elmerengve Muci – Én nem ismerem őket. Így hát álltak egymás mellett tovább a kertkapuban és tekergették a nyakukat hol jobbra, hol balra, hátha feltűnik végre a nagymama alakja. Muci persze valahol titokban arra számított, hogy a nagymama erősen fog hasonlítani az ő anyukájához, vagy apukájához. Hegyes füle lesz, szép bundája és szeretni fogja a cukros süteményt. Aztán végül arra jutott, nem baj, ha nem hasonlít, de legalább legyen kedves, és főzzön jól, mégiscsak rá lesznek bízva két hétig.

Jó ideje álltak már kint a kapuban, mikor egyszer csak befordult a sarkon egy ismeretlen alak. Egy magas, testes asszony, sötét ruhában, határozott léptekkel közeledett a ház felé. Lola szinte feltépte a kertkaput és rohanni kezdett az asszony felé. - Nagymama, nagymama! De jó, hogy itt vagy! Már úgy vártalak! Az alak egy pillanatra megtorpant, majd óvatos mozdulattal lehajolt, a lába mellé tette a kosarat amit eddig a kezén cipelt és ebbe a hajlásba merevedve széttárta a karját. - Lola! De megnőttél, csillagom! A kislány pedig repült a karjaiba. Boldogan összeölelkeztek. Aztán a nagymama elengedte, ugyan olyan óvatos mozdulattal, ahogy letette, felvette a kosarat a karjára csúsztatta és a kislányt kézen fogva elindultak együtt a ház felé. Mucinak földbe gyökerezett a lába. „Hiszen ez hatalmas” – gondolta – „Nem hasonlít senkire. Lola anyukája, vékony, törékeny kis nő, de ez itt egy hústorony. A lábai, mint két oszlop, a karjai, mint a két fatörzs, a teste, mint egy jól megtömött szalmazsák, a magassága pedig, hát az valami egészen hihetetlen. Ha valakire hasonlít – gondolta tovább Muci – az mégis csak az én apukám lesz, amiatt a kis sötét bajuszka miatt, ami a szája fölött húzódik meg.” Mire ezt végiggondolta, oda is értek hozzá a kapuba és már fölötte tornyosult a hatalmas nagymama és méregetve őt szemlélte. - Hát ez a kis vakarcs? Ez a te híres macskád Lolám? Hiszen ez egy kisegér! – nevetett göcögve. Muci e szavak hallatán kihúzta magát, égnek meresztette a farkát és peckesen elindult befelé a kerten át, had lássa ez a nagymama mekkorát tévedett, mikor őt kisegérnek nevezte. Őt, egy Pucros Mucit! - Nézzenek oda! Hogy mórikálja magát a kis görcs! – hahotázott a hústorony – Úgy lépdel, mint egy gróf. - Nagymama! – rángatta meg a ruhája szélét Lola – Ne mondj neki ilyeneket, megsértődik. - Megsértődiiiiik? – nevetett még hangosabban a nagymama – Ne már hogy még lelke is van neki. A macska az macska. Városon is, falun is. Azért tarják, hogy megfogja az egeret a ház körül. Tudom, nekem is van, kettő. Ekkorák e! – tette szét a kezeit, mutatva milyen nagyok az ő macskái – Ott vannak az udvaron mán vagy öt éve, oszt egyiknek sem találkoztam még a fene nagy lelkével. - Muci más. – ellenkezett Lola – Ő a barátom. Velem van egész

nap, mindenhova elkísér, még velem is alszik. - Az ágyban? – nézett le rá a nagymama elhűlve. – Jószág az ágyban? - Hááát, igen. – felelte Lola kicsit megszeppenve – A lábamnál. - Anyád tudja ezt, te gyerek? - Igen, ő megengedi. - Bolondok vagytok mind egy szálig. – legyintett erre a nagymama – Na, majd rend lesz itt mostmán, hogy megjöttem. Csak menjünk beljebb, hagy üljek mán’ le, leszakad a derekam. Azzal becammogott a konyhába, lerogyott egy székre, maga mellé helyezte a kosarat és dörzsölgetni kezdte sajgó térdeit. - De hosszú volt ez az út! – panaszkodott. – Hát anyádék hol vannak? - Azt hiszem még alszanak. - Alszanak? Reggel nyolc óra van és ők alszanak? – rázta meg a fejét a nagymama. - Fent vagyunk már! – jelent meg Anyu a kikopott pongyolájában a lépcsőn. – Dehogy alszunk, épp csak nem jöttünk még le. – magyarázta, miközben a szemét dörzsölgette. Csak a vak nem látta rajta, hogy még mindig alszik kicsit. Muci a konyhaasztal alá húzódott be, onnan figyelte az eseményeket, örült, hogy nincs szem előtt és nem rajta köszörüli a nyelvét ez a mágocsi matróna. Meg aztán a kosárnak is igen jó illata volt, azt gondolta, nem árt ha a közelében marad, nehogy anélkül pakolják ki, hogy ő alaposan megnézte volna, mi van benne. Közben Apu is megjelent a lépcső tetején, kócosan, házikabátban, zavartan és nagyokat pislogott a konyhába, mint aki azt sem tudja hirtelen, hol van. - Na, gyere már ide lyányom! Adj egy puszit anyádnak! Hajnal óta úton vagyok, tele a kosár, azt is ki kell még pakolni. – hangoskodott a nagymama. – Te meg fiam, kapj fel valami ruhát és menj ki a vasútra, otthagytam a csomagjaimat a bakternál. Azt mondta, vigyáz rá, de mostmán igen kellenének, abban van a kényelmes papucsom. Apu szinte hálásan fordult be ezzel a lendülettel a fürdőszobába. Anyu adott két puszit az édesanyjának, majd gyorsan kávét tett fel, kenyeret szelt, reggelit készített. - Ha meglátod, mi van a kosárban, a füled is kettéáll! – fordult Lola felé a nagymama

– Hoztam neked akácmézet, baracklekvárt, almás pitét, sonkát, még házi szalámit is. Hol az a kosár? Hová tettem, no? - Ott van az asztal mellett – mutatott rá a kislány. A nagymama a kosár felé hajolt és mit látott? Egy kis cirmos hát, két kis szőrös fül, egy szaglászó orrocska. Muci annyira elmerült a kosár tartalmának feltérképezésével, hogy észre sem vette, mikor a nagymama a kosarat kezdte keresni. - Majd mit mondok! – harsogta a nagymama – A teremburáját, kotródsz ki a kosaramból, te nyamvadt! – azzal már kapta is a konyharuhát az asztalról, azzal vágott végig Muci hátán. Muci döbbenetében először azt sem tudta mit csináljon. Mi ez a hangnem? Mi ez az ütés a hátán? Vele így nem szoktak bánni. Hatalmasat ugrott, így szembe került a matrónával, felborzolta hátán a szőrt és egyenesen a nagymama szeme közé fújt. Legnagyobb meglepetésére a nagymama hahotázásban tört ki. - Nézzék már ezt a kis hólyagot! Hogy felfújta magát! – nevetett a térdét csapkodva. – Na, takarodj onnan! Ki az udvarra! A jószágnak kint a helye, meg ne lássalak bent még egyszer, mert partvissal kergetlek ki legközelebb! – De közben úgy nevetett, hogy a könnye is potyogott. Muci, mint akit leforráztak, iszkolt ki az udvarra, be a hintaágy alá. Megverte, nevetségessé tette, kinevette őt ez a mágocsi matróna. „Jössz te még az én utcámba!”- gondolta elborzadva. – „Senki sem kelt a védelmembe. Még Lola sem, csak állt ott és végignézte, ahogy a nagymama kinevet. Engem, a barátját, a játszótársát. Hagyta, hogy hólyagnak nevezzen! Brrrrr, majd megmutatom én, ki az a Pucros Muci!” Miközben így morfondírozott, úgy elnyomta az álom, hogy észre sem vette. Még azt sem vette észre, hogy a hasa hangosan korog. Ezen a reggelen a sértettsége még az éhségénél is nagyobb volt.

Pucros Muci

Békülés A nagymama érkezésének napján Muci kerülte a házat és az embereket. Hallotta ugyan, mikor Lola lépésről-lépésre felkutatta utána a kertet, benézett minden bokor alá, felmászott minden fára, miközben a nevén szólongatta, de ő mindig kitért az útjából és végül a szerszámos kamrába fészkelte be magát, Apu alkatrészes dobozának szomszédságában. Délután látott egy egeret elszaladni, de bármilyen éhes is volt, nem vette rá a lélek, hogy elkapja. „Majd később vadászok.” – gondolta magában – „Mert tudok én, csak nem akarok. Úgy elkapnám, mint a pinty, de most nincs kedvem.” A nap nagy részében szunyókált, amikor pedig ébren volt, borzasztóan sajnálta magát. Megfogadta, akkor sem megy be a házba, ha hétökrös szekérrel vontatják be, de még akkor sem, ha a házi szalámival kínálják. Borzasztóan mérges volt és nagyon magányosnak érezte magát. Megígérte magának, hogy soha többé nem fogja a hangját hallani senki, főként nem Lola, a kis áruló. Azon törte a fejét, mihez kezdjen most, mert itt nem marad, ahol kigúnyolják, ahol nem szeretik. Kint már sötétedni kezdett, mikor egyszer csak nyílt a fészer ajtaja és megjelent Lola, kezében a kistáljával. - Muci! Mucikám! – szólongatta - Tudom, hogy itt vagy! Hoztam neked vacsorát. Egész nap nem ettél semmit. Kemény tojás. Pont, ahogy szereted. A kistál ezzel nagyot koppant a kövön. Az ismerős hang biztonsággal töltötte el Mucit, úgy érezte, kezd elszállni belőle a harag. Kicsit még csendben lapult, de mivel Lola sem mozdult, úgy döntött belenéz a tányérjába. Éppen csak szemügyre veszi benne a tojásokat. Lassan, óvatosan közelítette meg a tányért és a kislányt. Előttük egy pillanatra megállt, aztán a tojások felé hajolt és beleszagolt az ételbe. Majd kicsit kinyújtotta a nyelvét. „Éppen csak megnyalom.” – gondolta. Aztán egy darabot a szájába vett és jóízűen enni kezdett. - Jó étvágyat! – mondta neki Lola – Éhes voltál, igaz-e?

Azzal lehajolt, hogy megsimogassa a macskát. Amint Muci megérezte Lola kezét a hátán, nagyot ugrott és három lépést eltávolodott a tányérjától, szájában egy fél tojással. - Ne csináld ezt Muci! – kérlelte a kislány – Én nem bántottalak! - De nem is védtél meg! – kiáltotta Muci tele szájjal, és már csukta is össze a száját, mivel megfogadta, hogy nem fog Lolához szólni soha többé. - Szóhoz sem jutottam. – mentegetőzött a kislány – Olyan gyorsan történt minden. De most másképp lesz. Beszéltem Anyuval és Anyu elmagyarázta a nagymamának, hogy te a házban laksz és velem alszol. Semmi válasz. Muci csendben falatozott tovább, a bajszát sem mozdította meg Lola felé, mintha nem is hallaná, mit mond a kislány.

- Kérlek Muci! Szólalj meg. Ne légy csökönyös, mint egy szamár! - Tessék! Most meg szamár vagyok! – ugrott nagyot Muci – Látom már kitől tanultad a sértegetést. A nagymamád ehhez nagyon ért. Ha felnősz, Te is ilyen gonosz hústorony leszel, mint ő. - A nagymama nem gonosz. Majd meglátod, hogy nagyon kedves, és nagyon jól főz. - Pffff! – válaszolt a macska – Sokra megyek vele, ha be sem tehetem tőle a lábam a házba. Az otthonomba. Nekem nem kedves és punktum. Azzal elhallgatott és megette a maradék tojást. Egy darabig csendben voltak, Lola leült Muci mellé, de nem is próbálta megérinteni, felhúzta a lábait, a térdére hajtotta a fejét és gondolkozott. Mit mondhatna Mucinak, hogy az bejöjjön vele? - Tudod mit? – pattant fel egy kis idő után Lola – Gyere, a kezembe veszlek és beviszlek! - Engem ugyan nem! – felelte a macska - Nem megyek innen sehová, én ma itt éjszakázom. Ebben az elhagyatott fészerben, kitéve a pókoknak és egyéb bogaraknak, egyedül. Talán éjszaka még egy kutya is erre téved, ki tudja,fű mi lesz velem reggelig. - Kérlek Muci, ne sajnáld ennyire magad! – válaszolta Lola, kis mosollyal a szája szélén. - Tessék, te is kinevetsz! Jó éjszakát! Fogta magát és lógó füllel visszakullogott az alkatrészes láda mellé. Ott elfeküdt, hatalmasat sóhajtott és becsukta a szemét. Lola bemászott utána a szerszámpad alá, egy gyors mozdulattal elkapta, a kezébe rántotta és már vitte is be a házba. Muci ijedtében tíz körmét kimeresztette, mancsait előre nyomta, de a világért sem akarta bántani Lolát, így meglehetősen idétlen pózban lógott a kislány karjai között. Lola a konyhába szaladt vele, ahol a nagymama és anyu beszélgettek. Érkeztére felpillantottak. - Hát ezt a vakarcsot hol szedted össze? – kérdezte a nagymama göcögve. - Muci nem vakarcs! – válaszolt harciasan Lola – Muci a barátom és nem engedem, hogy kint aludjon az udvaron egyedül. Anyu! Kérlek! – fordult az anyjához legörbedő szájjal. - Anyuka! Megbeszéltük ugye? – nézett kérdőn Anyu a nagymamára – Muci Lola macskája és én megengedtem neki, hogy bent legyen a házban.

- Ez akkor sem normális. – fortyogott a nagymama – A macskának kint a helye az udvaron. Fogjon magának egeret, igyon a kerti csapból. Még jó, hogy tojást nem főzöl neki vacsorára! - Na nem, azt azért nem! – válaszolta Anyu, elnyomva egy kis mosolyt az orra alatt. – Mi most elutazunk, te vagy a ház parancsnoka két hétig, de kérlek próbálj megbarátkozni Mucival! Lola kedvéért. - Na, gyere ide te kis pukkancs! - hatalmas kezével Muci felé nyúlt, megragadt a nyakán a bőrt, úgy emelte ki Lola kezéből. – Nyamvadt kis jószág vagy te hallod-e! De legyen, ha tudsz viselkedni, felőlem bent maradhatsz. Viszont ha még egyszer belemászol valamibe, ami nem a te dolgod, kiváglak innét, aztán mehetsz, amerre látsz. Muci úgy lógott a hatalmas matróna kezében mint egy kidurrant lufi. Felrémlett benne valami halvány emlék, hogy az anyja, az is így fogta meg őt, és vitte ki az udvarra, tette ki a napra a testvérei mellé, mikor még igen-igen kicsi volt. Ez jó érzéssel töltötte el, ugyanakkor félt is ettől a hatalmas asszonytól, aki folyton kigúnyolja őt. Kapálózni mégsem mert, csak reménykedett benne, hogy előbb-utóbb Lola elveszi őt a matrónától és beviszi a szobába, leteszi az ágyra, ő pedig becsukhatja a szemét és elfelejtheti ezt a napot. Aztán holnap vidáman ébrednek, a nagymama eltűnik és boldogan veszi majd tudomásul, hogy álmodta az egészet. A hiba csak az volt, hogy még mindig lógott. A hatalmas kéz megrázta, mire ő kinyitotta a szemét és szemközt találta magát a nagymamával. - Értjük egymást? – kérdezte az. „De jó, hogy a macskák nem tudnak beszélni!” – gondolta Muci – „Mert ha tudnának, most válaszolnom kellene. Így viszont nem kell, tehát nem ígérek meg semmi olyant, amit nem szeretnék.” Ez a gondolat pedig némi elégedettséggel töltötte el. Már az sem zavarta, hogy a levegőben lóg, ennek a hatalmas asszonynak a kezében. A maga módján bosszút állt.

Pucros Muci

Búcsú Muci Lola sírására ébredt. A konyhából szólt és valahogy így hangzott: - Neeeeheheheheheeeee meeeeheeheehenjeeeetek eeeheel! Kisétált hát megnézni mi történik. Lola Anyu derekát ölelte és a ruhájába sírt. Anyu tehetetlenül simogatta a kislány rázkódó vállát és nyugtatgatta. - Megbeszéltük már Lolám. Mi most Apuval elmegyünk nyaralni. Mióta megszülettél, nem voltunk kettesben sehol. Te pedig itt maradsz nagymamával és Mucival. - Iiiihihihigen, de ahahahakkor is! – hüppögte Lola – Neeeeehehehe mehehenj eeeehehel! „Na, én ezt nem hallgatom.” – gondolta magában Muci, és már kint is volt a kertben a hintaágy alatt és teljes elégedettséggel mosakodott. - Tessék ezt azonnal abbahagyni! – hallotta bentről a mágocsi matróna parancsoló szavát – Anyádék elmennek, te meg itt maradsz, te csíkos hátú kismalac! Erre Lola hangja valahogy megváltozott. A sírásból egy pillanatra nevetés lett, majd hüppögés. - Dehehehe – kezdte volna Lola - Semmi de! – vágott közbe a matróna – Hagyd Anyádat! Lola megszeppenve a határozott hangnemtől elengedte Anyu derekát és könnyes szemmel nézte, ahogy az felveszi a kézitáskáját a konyhaszékről. - Gyere kicsim! Adj egy puszit, indulunk! – szólt Anyu. Lola bánatosan megpuszilta Anyut, majd Aput. Ők összeszedegették a csomagjaikat és beszálltak az autóba. Nagymama és Lola a kertkapuból integetett utánuk, Muci is kiment és lomhán bámult az autó után. - De akkor legalább hozzatok valami ajándékot! – kiabált még Lola, de ők már messze jártak. Amikor teljesen eltűntek szem elől a nagymama határozott, de gyengéd kézmozdulattal beterelte Lolát a konyhába, és vajas kenye-

ret tett elé, házi szalámival, paprikával, meg kakaót. Muci rögtön megjelent és Lola lábához dörgölőzött, egy kis falat lehulló házi szalámi reményében. - Ne is próbálkozz, te vakarcs! – szólt rá a matróna – Menj, fogj magadnak reggelit, ha éhes vagy! – azzal már suhintott is a konyharuhával a macska felé. - Nagymama! Megígérted, hogy nem bántod Mucit. – szólt Lola tele szájjal. - Megígértem, megígértem – dünnyögte a nagymama – Te meg fiam ne beszélj tele szájjal! Hol tanultad ezt? Így reggelizgettek. A nagymama magának is készített egy szalámis kenyeret, meg kávét mellé. Muci kisomfordált a kertbe és egy szöcskét kezdett nézegetni, talán jó lenne reggelire, ha megfogná.

De végül úgy döntött, hogy valami, ami zöld, csak rossz lehet. Úgyhogy felugrott a konyhaablakba, onnan tökéletesen rálátott a tányérjára, abban bizakodott, hogy került bele valami reggeli. De az üres volt. - Készítek ebédre egy jó serpenyős rostélyost. – mondta a nagymama – Tudod-e mi az? Lola a fejét rázta, jelezve ezzel, hogy fogalma sincs róla. Muci pedig a szája szélét kezdte nyalogatni, jelezve ezzel, hogy bármi is legyen az, ő bizony szívesen megkóstolná. - Hát paprikás krumpli! – nevetett a nagymama – Így mondják az urak. Serpenyős rostélyos. „Paprikás krumpli.” – álmodozott Muci – „Anyu kolbásszal készíti, meg szalonnával. A szaftja vörös és mielőtt a tányérjába kerül, összenyomja neki egy villával a krumplikat és belekeveri a szaftba.” A gondolatra elcsöppent muci nyála is, és a bajszát nyalogatta ismét. - Ez a macska csak itt ólálkodik. – jegyezte meg a nagymama Mucira nézve – Mondd Lola, ez tényleg nem fog egeret? - Nem. Vagy legalább is én nem tudok róla. – felelte Lola – Viszont már biztos éhes, adjunk neki reggelit. - Aztán mit eszik ez az elkényeztetett majom? - Azt amit mi. Most például adhatnánk neki házi szalámit. – mondta Lola és már ment is a kistányérért. - Házi szalámit? – húzta fel a szemöldökét a nagymama – Az kéne még! - Akkor májkrémet. – lamentált Lola. - Van a spájzban, Anyu vett jó sokat. Vagy csirkenyakat. - Májkrémet? Csirkenyakat? Kész pazarlás ilyen finomságokkal tömni ezt a macskát. – morgott a matróna – De hát, ti tudjátok, végül is ez a ti házatok. Hol az a csirkenyak? Adjunk neki enni. Lola megmutatta a csirkenyak rejtekhelyét, a nagymama pedig kivett egy szép darabot és a macska tányérjába tette. - Ezt így nem eszi meg. – mondta komolyan Lola – Anyu ki szokta neki klopfolni. - Nem eszi meg? Kiklopfolni? – kapkodott levegő után a nagymama – Hát nincs ennek a vakaréknak foga? Én ugyan nem klopfolok a macskának semmit se. Egye meg így, vagy maradjon éhen. - Jó, akkor majd én. – fordult Lola a konyhaszekrényhez a klopfolóért. - Még csak az kellene, hogy a kezedre csapj vele és eltörd az ujjad! – fortyant fel a nagymama – Nem klopfolunk és kész.

Ha éhes, megeszi. Kisvártatva meg is jelent Muci a konyhában és a tányérjához baktatott. De mikor belenézett, megtorpant. „Hát ez meg mi?” – nézett kérdően először Lolára, aztán a nagymamára – „Én ezt így nem tudom megenni. Anyu mindig szétveri nekem, hogy könnyen meg tudjam rágni.” Beleszagolt, megbökte a mancsával, aztán leült a tányér mellé és tovább gondolkozott. „Ha nem eszem meg, a matróna megint sértegetni fog. Kell ez nekem? De ha megeszem lehet, hogy a torkomon akad a csont és megfulladok. Mi tévő legyek?” –sóhajtozott. Aztán óvatosan a fogai közé csíptetett egy darabka húst és rázni kezdte a nyakat, hogy leszakadjon róla valami ehető. Nem járt sikerrel, a nyak egyben maradt. A nagymama viszont hatalmasat nevetett: - Nézzék már, hogy küzd! – hahotázta – Na, kis vakarcs, most megtanulhatod használni a fogadat, vagy éhen maradsz. Lola kicsit félve nézte a jelenetet, tartott tőle, hogy Muci mindjárt sértődötten elrohan és megint mehet utána a fészerbe bocsánatért könyörögni. De nem, Muci úgy döntött, csak azért is megmutatja ennek a mágocsi nőnek, hogy éles fogai vannak, belevaló, kemény macska ő, nem fog ki rajta egy csirkenyak. Nekiesett a csontos húsnak és rágta, marcangolta, néha a mancsával is rásegített, hogy szakadjon a csontról a hús. „Nem is olyan rossz ez így” – morfondírozott magában – „Egészen olyan érzés, mintha én fogtam volna. Csak óvatosan, a csontot jól megrágni, akkor nem lesz baj” Addig-addig küzdött, addig-addig marcangolta, míg egyszer csak már üres volt a tányérja. - Na, ugye! – rikkantotta a nagymama – Megeszi ez a csontot is. „Na ugye! Na ugye!” – morgott magában Muci – „Megnézném én ezt a híres nagymamát, ahogy megküzd egy ekkora nyakkal! Mert nagy volt, igazán nagy. Éles fogak, meg karmok kellenek egy ilyen nagy nyakhoz. El is fáradtam. Megyek, alszok egyet, úgy kimerültem.” Azzal kisétált az udvarra, felugrott a hintaágyba és elégedett álomba merült. Álmában csirkéket kergetett Mágocson és a nagymama megdicsérte ügyességét.

Pucros Muci

Nagytakarítás - Por, kosz, rendetlenség mindenütt! – hallatszott be kora reggel a gyerekszobába a nagymama zsörtölődése. – Hát mit csinál ez a lány egész nap, hogy ilyen rendetlenségben élnek? - Min zsörtölődsz nagymama? – jött ki Lola álmosan. - Ezen a rendetlenségen, ami nálatok van. - felelte a matróna. - Leemeltem egy könyvet a polcról és csak úgy porzott. Mit csinál Anyád egész nap? - Hát dolgozik. – felelte a kislány

- Dolgozik, dolgozik. Ő dolgozik, a ház meg fut. – morgott tovább a nagymama. – Na fiam, ma csak megmelegítem délben a tegnapi lecsós szeletet, meg főzök hozzá egy kis krumplit. Nem csinálunk nagy cécót az ebédből, mert nagytakarítani fogunk. Muci a lecsós szelet hallatára kilépkedett a konyhába és komótosan reggelizni látott. Tejet ivott és volt még a tányérjában némi csirke csont tegnapról, azt rágcsálta. - Miért beszélgettek az ebédről kora reggel? – kérdezte - Igazából nem az ebédről beszélgetünk – felelte Lola – hanem arról, hogy nagytakarítani fogunk. Vagyis a nagymama fog. De lehet, hogy én is, nem tudom, még sosem csináltam. Nagymama! Én is nagytakarítok? - Hát persze gyerekem! Mi az hogy! Lássunk is neki. Gyorsan edd meg a reggelid, aztán vegyél fel valami olyan ruhát, amiben játszani szoktál a kertben, aztán hozz seprűt, lapátot, porrongyot, rendbe tesszük a házat. Lola villámgyorsan felöltözött, majd összeszedett mindent, amire a nagymama megkérte. Nagyon büszke volt, hogy ő is takarítani fog. - Hogy fog Anyu örülni, ha hazajön! – fordult a macska felé, aki éppen belépdelt a szobába. – Ragyogni fog a ház. Szerintem te is segíts nekünk Muci, akkor a nagymama biztos nagyon megszeret majd. - Hogy segíthetnék én Lola? Nem, nem, ez nem nekem való feladat. Én majd addig kifekszem a fa alá a kertbe és onnan figyellek benneteket. Megkezdődött hát a nagytakarítás. A nappalival kezdték, és ott is a könyvespolccal. Egyenként leszedték a könyveket, Lola kihordta őket a teraszra és ott kiporolta. A már tiszta könyveket egymás halmozta. Közben a szőnyeget kiakasztották, azt meg a nagymama püfölte a porolóval, csak úgy zengett az udvar. Mikor kész lett a szőnyeg, a matróna letörölte a polcokat, aztán együtt visszatették a könyveket. Majd leakasztották a függönyöket és kimosták, ablakot pucoltak, felmostak, s az illatos függönyöket visszaakasztották. A bútorokat átfényezték, a képeket a falon letörölték, a bútorokat átrázták, a nagy párnákat felfrissítették. Mire dél lett, a nappali illatosan, tisztán ragyogott. A nagymama krumplit főzött, ebédet melegített, éhesen, jóízűen ettek. - Na, most jön a konyha, Lola! – kezdte a nagymama. – Azzal is sok lesz a munka. A hálószobához nem nyúlunk. Én sem örülnék, ha szobámban más pakolna, azt meghagyjuk Anyádnak. Viszont a te szobádat egyedül fogod megcsinálni, míg én rendbe teszem a sajátomat. Láttad már, hogy kell csinálni.

A szőnyeget kiporolom neked, meg a függönyöket leszedem és kimosom, de a többi a te feladatot lesz. - Jaj, de jó! – rikkantotta a kislány – Egyáltalán nem vagyok fáradt! Takarítsunk még! - Csak lassabban csillagom! Leszel te még fáradt, meg én, is mire este lesz. De bizony, nagyon jó látni a jól végzett munka gyümölcsét. Nagy öröm a tiszta lakás. Ebéd után gyorsan elmosogattak, Lola segített törölgetni. Aztán kipakolták az edényeket, áttörölték a szekrényeket, letakarították a tűzhelyet, kimosták a hűtőszekrényt, itt is ablakot pucoltak, felmostak. Mikor végeztek a konyhával, a nagymama így szólt: - Te Lolám! Ha már úgy is pakolsz a szobádban, ugyan selejtezd ki azt a sok kacatot, amit nem használsz már. Minek neked az a sok baba, meg maci, mikor lassan iskolába mész? - De nagymama! – nézett rá meghökkenve Lola – Azok az én játékaim! - Azok, de csak foglalják a helyet. Nem is játszol már velük. Sok gyerek viszont örülne neki, ha ilyen szép dolgokkal játszhatna. Kössünk alkut! Szedj nekem össze egy kis zsák játékot, meg képeskönyvet, amit én leviszek a mágocsi gyerekeknek, én ennek fejében sütök neked holnap szedres túrótortát. Lola a gondolatra nagyot nyelt. Végül is – gondolta magában – tényleg nem játszom már velük. Mióta Muci mellettem van, szinte csak vele játszom. Így tanakodva kezdet rendet tenni a szobájában. Behajtogatta a ruháit, amik szanaszét hevertek, a szekrénybe. Megigazította az ágyat, leszedte a könyveket és kiporolta őket, majd csak azokat tette a letörölt polcra vissza, amiből Anyu mesélni szokott. A többit a sarokba készítette. Most a babás polc jött. Egyenként levett minden babát és macit, letörölte a kis polcot, majd elkezdte visszapakolni a játékait. Valahogy nem vette rá a lélek, hogy akár csak egy babát is a félre tett könyvek mellé tegyen. Annyira törte a fejét, hogy mitévő legyen, hogy egészen ráncba szalad a homloka. - Mit ráncolod a homlokod Lola, Úgy nézel ki, mint egy öreganyó! – jött be Muci a délutáni heverészésből. - Nagymama süt nekem egy szedres túrótortát, ha összerakok pár könyvet, meg babát a mágocsi gyerekeknek, de nincs szívem egyik babámtól se megválni. – hadarta egy szuszra. – Könyvet már tettem ki, de a macik, meg a babák annyira szívemhez nőttek. Mit tegyek Muci?

- Nehéz kérdés, nehéz kérdés. – ült le mellé komolyan a macska. – Ha van olyan babád, amivel már nem játszol, azt érdemes továbbadni, mert más gyerek biztos szívesen játszik még vele, a túrótorta pedig nagyon finom. Úgyhogy azt a csúnya göndör hajú babát add oda nekik. - De azt Elza nénitől kaptam. Nézd milyen szép fodros rózsaszín ruhája van és hozzáillő cipője. – felelte legörbülő szájjal Lola. – Nem akarom. - Hát, hát. – töprengett Muci – Ez esetben bajban vagyunk. Ha még ezt a csúnya babát sem akarod odaadni, nem tudom, hogy lesz ebből torta. És az a maci, aminek hiányzik a fél karja? - Anyu azt ígérte csinál neki új kart! – ölelte magához a kislány a kiszemelt macit – Aputól kaptam, mikor születtem. Olyan sokat aludtam vele, hogy már majdnem szétesett. Őt nem adhatom oda. - Az a kopott kisautó? – vetette fel Muci - Végtére is kislány vagy, autózni meg fiúk szoktak. - Azt meg a nagypapámtól kaptam, lendkerekes! – felelte Lola – Félek, nem fog ez nekem menni. - Ne mond ezt! Úgy hangzik, mintha irigy lennél. Pedig te jószívű vagy. - Hát jó. Összeszedek egy-két babát. Ezzel szomorúan rápakolt a könyvekre egy foltos macit, egy piros arcú festett babát és a sarokban álló hintalovat. - Ezek már nem kellenek. - Hú, de bőkezű vagy kislányom! – lépett be a nagymama. – Azért ennél kicsit többre gondoltam. - De nézd mennyi könyv is van ott. – keseredett el Lola – Nem tudok megválni a babáimtól, egyszerűen nem megy. - Jól van, te gyerek! El ne pityeredj itt nekem! – felelte gyorsan a nagymama. – Elég lesz ennyi, nagyon fognak örülni a gyerekek. Főként a hintaló nagyon szép ajándék. Büszke vagyok rád és a szobádban is nagyon szép rend van. Most eredj vacsorázni, kikészítettem a kakaót, meg a kalácsot. Én még addig gyorsan kitakarítom a mosdót. Így Lola megkönnyebbülve vacsorázni indult, nyomában Mucival. Muci tudta, hogy Lola most nagy áldozatot hozott, mert amilyen kis ragaszkodó, nehezére esik bármitől is megválnia, amit szeret. - De jó, hogy te mindig velem maradsz Mucikám! – simogatta végig hátát a kislány. Muci pedig, hogy megnyugtassa dorombolva az ölébe ugrott és a kakaójába szagolt.

Pucros Muci

Tejföl A nagymama megérkezésével sok változás történt a ház körül. Az egyik jelentős változás a reggelek körül volt. Ugyanis szinte még nem is pirkadt, mikor a nagymama hangos csoszogással végigvonult a lakáson, vízcsorgatás közepette megmosdott, nyögésekkel kísérve felöltözött, majd csörömpölve tett-vett a konyhában. A matróna reggeli hangoskodása mindig kiverte Lola és Muci szeméből az álmot. Még hat óra sem volt, mikor Lola álmosan már a konyha asztalnál ült és a vajas kenyerét majszolta. Muci annyira álmos volt még ilyenkor, hogy többször azon kapta magát, elalszik tej ivás közben és a feje lassan a tálkába bukik. - Mit álmodtál Csöppem? – kérdezte reggelente harsogva a nagymama. - Még mindig alszom! – volt ilyenkor Lola válasza. Bár már rég leszokott Lola a délutáni alvásról, ezekben a hetekben, még is rendre elnyomta ebéd után az álom, hol a kertben a hintaágyban, hol a szobájában játék közben, de aludnia kellett egy órát, mert a feje lebicsaklott a korán kelés miatt. Muci ilyenkor mellé ugrott, kényelmesen elnyúlt és ő maga is bevágta a szundit. A napok vidáman teltek a kisházban a szülők távolétében. Muci bármennyire is tartott eleinte a mágocsi matrónától, lassan megszokta a jelenlétét, sőt sok esetben szórakoztatta, ahogy Lolával beszél. Lolának abban is igaza volt, hogy a nagymama remekül főz. De még mennyire! Igaz, közelharcok árán sikerült Lolának elérnie, hogy Muci ehessen a főztjéből, de a kislány becsülettel megvívta ezt a harcot. Az ebédek végeztével a nagymama mindig tett valamit a tányérjába. Nem az ő ételükből maradt maradékot, mert hitvallása volt, hogy amit az ember kiszed magának, azt egye is meg, az utolsó falatig, hanem a lábosból kapott egyenesen. Farhátat a csirkepörköltből, zaftos krumplit a paprikás krumpliból, kolbászcsücsköt a

disznótorosból, vagy csirkelábat a húslevesből. Egyetlen dolog volt, amit nem evett meg, pedig sokáig kerülgette: a rántotta. Anyu is készített rántottát és Muci imádta, de ez a matróna annyi hagymát tett bele, amivel nem tudott Muci orra megbirkózni. Persze rendesen megkapta a magáét, mikor észrevette a nagymama, hogy egy falatot sem evett belőle: - De finnyás ez a vakarcs! – rikkantotta – pedig úgy tudom, szereti a tojást. Lola odajött és a tányérjába nézett. - Igen nagymama, Muci szereti a tojást, na de azt a rengeteg hagymát! Attól nekem is ég a gyomrom. - Elkényeztetett városi kölykök vagytok ti. – morogta erre a nagymama a bajuszkája alatt – Ennétek sóba-vízbe krumplit ebédre, meg zsíros kenyeret cukorral vacsorára, majd nem húzgálnátok az orrotokat egy kis hagyma láttán.

Tehát a napok szépen teltek. Mucinak csak egy szívfájdalma volt ezekben a hetekben. Hiányzott neki a tejföl. A tejföl ugyanis Muci étkezésének az alapját képezte. Anyu kínálta meg vele először, még egészen kicsi korában. Az ujja hegyére tett egy keveset, Muci pedig lenyalta, majd elégedetten nyalogatta a bajuszát. - Látom, ízlik! – simogatta meg Anyu. - Azt el is hiszem, én is nagyon szeretem és nagyon egészséges is. Tudod mit? Ezentúl kapsz belőle annyit, amennyit csak szeretnél. Csak aztán el ne csapd vele a gyomrod. Ezek után Muci minden ételébe került tejföl. A paprikás krumpliból kivett krumplit Anyu összetörte és tejföllel keverte, a húslevesből kihalászott sárgarépát úgy szintén, Muci pedig mindent megevett, amiben tejföl volt. Ettől csúszott minden. Ha pedig valami olyan ételt kapott, amire nem lehetett tejfölt tenni, Anyu külön kistálkába készítette ki mellé. Ez volt Anyu személyes, Muci kényeztető taktikája. Arról nem is beszélve, hogy így Muci szinte észrevétlenül fogyasztott el szinte bármilyen zöldséget. A nagymama viszont ellenezte ezt a szokást. Mikor Lola először megemlítette neki, hogy vegyenek a piacon tejfölt Mucinak, felhúzta a szemöldökét és így felelt: - Csak nem gondolod, hogy tejfellel fogom tömni azt a macskát? Egyébként is pénzkidobás. Hoztam hazulról annyi házi tejfelt, ami nekünk pont elég lesz. Magam készítettem, friss tehéntejből. Ha mégis elfogy, kiteszek egy kis bögre tejet a spájzba, és kész a tejfel. Egyébként sem macskának való étel az. Ki hallott már ilyent? Na, gyere fogd azt a kosarat, segíts felvennem, mert leszakad a derekam. A nagymama tejföl ügyben hajthatatlannak bizonyult. Muci viszont lassan a fél mancsát adta volna egy tálka tejfölért. Ha a nagymama elővette a tejfölös bödönt, rögtön ott termett, a lába között tekergőzött, dorombolt, még halkan nyökögött is hozzá és majd elcsöppent a nyála. - Hízelkedsz mi? Te nyavajatörés! Menj fogj inkább egeret! Mégiscsak hallatlan, hogy egy magadfajta erős, egészséges macskát úgy kiszolgálnak, mint egy kiskirályt. Konyhában eszik, tányérból – húzta a szavakat a nagymama – még jó, hogy szalvettával nem törlik meg a száját utána. Eridj innét, ne is lássalak! Nem volt Mucinak mit tenni, kiódalgott az udvarra, befeküdt a nagy fa alá és ebédig szundított egyet, abban a reményben, hogy

hátha még is megenyhül a nagymama. Illetve, csak szundított volna, de Lola megérkezett hatalmas huppanással és simogatni kezdte. - Szia Mucikám! Mi újság? - Nem kapok tejfölt. – nyafogott a macska. – A te gonosz nagymamád elzavart, azt mondta, még jó, hogy a számat nem törlitek meg evés után. Erre a gondolatra Lola kuncogni kezdett. De gyorsan abba is hagyta, mikor meglátta, hogy Muci felhúzta rajta az orrát. - Van egy ötletem! – kiáltott fel. – Ebéd után, míg a nagymama alszik, kicsenem a hűtőszekrényből a tejfölös csuprot és megdézsmáljuk. - Ugyan már, mostanában téged is elnyom olyankor a buzgóság. Miért maradnál ébren az én kedvemért? – kérdezte Muci. - A te kedvedért bármit, kiscicám! – mosolygott Lola. Ebben a pillanatban a terasz ajtóban elbődült a nagymama: - Lola! Ebéd van fiam, gyere be! A nagymama ismét remekelt, lencselevest készített, utána pedig túrós bukta volt. Lolának nagyon ízlett, a bökkenő csak az volt, hogy ez nem Mucinak való ebéd, így a macska még izgatottabban várta a délutánt, mikor majd a matróna hortyogása végre felhangzik. Fél egy után kicsivel a nagymama el is vonult, Lolával még hallgatóztak kicsit, de a megnyugtató szuszogást hallva, munkához láttak. - Ezt a széket odatolom a hűtőszekrény elé. – gondolkozott hangosan Lola – Láttam, ahogy a nagymama a legfelső polcra tette a csuprot. Leemelem, az asztalra teszem és adok belőle Mucinak. Nem lesz ez olyan bonyolult. Így is tett. Kinyitotta a hűtőt, elé állította a széket, felkapaszkodott rá és már nyúlt is a csuporért. Csak azt nem vette észre, hogy a szék lába billegett, így mikor le akarta tenni a csuprot az asztalra, a szék megbillent, ő pedig meglepetésében elejtette a bödönt. Az nagy csattanással a földre esett és széttörött. A tejföl pedig mind a konyha kőre folyt. Muci annyira megörült a friss tejföl látványának, hogy egy percig sem tudta türtőztetni magát, odaugrott és nyalogatni kezdte. Lola rémülten állt a szék tetején, keze még mindig a szája előtt, mert oda kapott vele nagy ijedelmében. Ekkor jött ki a nagymama szemét dörzsölgetve. - Az ember egy pillanatra hagyja őket magukra, már is megvan a baj. – dörmögte – Mi a csudát műveltetek itt?

De az a látvány, ami szeme elé tárult, egészen váratlanul érte. Kisunokája a nyitott hűtő előtt áll egy széken, rémült arccal, a macska pedig a törött csupor körül nyalja a padlót, az egész képe csupa tejföl. - A mindenségit! – kiáltott nagyot a nagymama – Most meglett a sompolygás eredménye, ugye! Azzal nagyot toppantott a lábával Muci mellett. A macska, mint akinek a háza ég rohant ki az udvarra, ott a nagy fa alatt lefeküdt és kényelmes mosakodásba kezdett. - Ejnye kislányom! – dorgálta a nagymama a megszeppent Lolát – Nem szabad ilyent csinálni! Miért nem szóltál, ha éhes maradtál? Látod, látod, így most odalett a tejföl. - Az az igazság – kezdte Lola – hogy nem nekem kellett. Megsajnáltam Mucit, mert nagyon szereti a tejfölt és te nem adsz neki. Arra gondoltam, meglepem vele. - Jó szándékú vagy Lola, de most aztán magunknak sincs. Ott van ni, kifolyva mind a konyhakőre. Ki eszi ezt így meg? - Majd a Muci! – csillant fel Lola szeme. - Még csak az kéne, hogy elvágja a cserép szilánkjaival a nyelvét, amilyen lökött. – felelt a matróna – Aztán majd még orvoshoz is cipelhetem. Azzal fogott egy seprűt, meg egy lapátot és nekilátott, hogy feltakarítsa a romokat. - Te meg mássz le onnan és gyere segíts! – biccentett Lola felé Ha pedig legközelebb szükséged van valamire, szólj nekem! Lola segített neki takarítani és közben arra gondolt, milyen szerencse, hogy ennyivel megúszta. Persze nem tudta, hogy a nagymamának is ugyanez járt a fejében; milyen szerencse, hogy csak a csupor tört össze, és nem Lola.

Pucros Muci

Öł perc A nagymama azt mondta, hogy rájött Lolára az öt perc. Lola ugyanis nagyon furcsán viselkedett. Azzal kezdődött, hogy ebéd után kiállt a kertbe, széttárta a két karját és pörögni kezdett. Csak pörgött, pörgött, aztán mikor abbahagyta nem tudott egy helyben megállni, és amikor lépni akart, elbukott. A földre tottyant és hahotázásban tört ki. Aztán fölállt és pörgött tovább. - Bolondgomba! – kiabálta ki neki a nagymama. – Majd még vis�szajön az ebéd, attól a sok pörgéstől. Fejezd ezt be! De Lola nem fejezte be, pörgött, elesett, nevetett és pörgött tovább. Csak akkor hagyta abba, amikor a nagymama elkészült a mosogatással. Akkor berontott a konyhába és azt mondta. - Mammuska bammuska, van-e még a torcsi morcsiból? Ennék egy sziliszeletet. - Sziliszelet, az vagy te! – felelte a nagymama – Tőlem fiam semmit nem kapsz, míg nem beszélsz normálisan. - Mammuska bammuska, ne legyél már olyan mirci morci. – hahotázott Lola, majd visszaszaladt a kertbe. - Ezt mi lelte? – morfondírozott magában a nagymama. – Biztos rájött az öt perc. Azzal a szobájába sétált, hogy szokása szerint ledőljön délután egy fél órácskára. Muci a jelenetet a konyhaasztal alól kukucskálva szemlélte. Tökéletesen meg volt róla győződve, hogy a sok forgás ártott meg Lola fejének, azért nem tud normálisan beszélni. De ami ezután megütötte a fülét, az mindenen túl tett. - Purci Murci! Hol vagy Purci Murci? – süvöltötte az udvaron Lola. Muci először azt gondolta rosszul hall. „Áh, biztos van Lolának egy másik ismerőse, akinek így ki lehet gúnyolni a nevét. Nem, az nem lehet, hogy engem szólít így.” – töprengett Muci. Ám abban a pillanatban Lola megint beszalad a konyhába, benyúlt az asztal alá, felkapta Mucit, a magasba emelte és megpörgette.

- Purci Murci kiscicám! Hogy én téged mennyire szeretlek beretlek! - Azonnal tegyél le! – visította Muci – Követelem, hogy azonnal, hogy most, rögtön tegyél le! Hallod? De Lola nem hallotta, vagy úgy tett, mint aki nem hallja, csak pörgette tovább a macskát. Murci érezte, ahogy az ebéd elindul felfelé a gyomrában. - Lola! Most azonnal tegyél le. Rosszul leszek. – könyörgött Muci. - Purci Murcikám, hát nem jó pörögni? De azért lassított, magállt és lerakta a macskát a konyhakőre. Muci megpróbált felállni, de annyira szédült a feje, hogy visszarogyott. Majd mikor sikerült felállnia, el akart indulni, de összeakadtak a lábai és elhasalt. Lola hahotázva nézte Muci küzdelmét. - Mondhatom, vicces. Mondhatom. – mormogta a macska. – Úgy szédül a fejem, mintha körhintáztam volna abban a te Vidámparkodban. Jaj, mindjárt hányni fogok.

- Kurgyi Burgyi kiscicám! Dehogy fogsz te hinyihányni! – felelte Lola - Egyébként is, mi ez a Purci Murci? Meg Kurgyi Burgyi? – kérdezte kicsit magához térve Muci – Hogy beszélsz te? - Jaj, Purcos Kuci, veled már tiritréfálni sem lehet? - Pucros Muci! – kiabálta a macska, villámló szemekkel – Pucros Muci! Azt hittem ezt már megbeszéltük! - Mi ez az eszeveszett hangzavar? – jött ki a nagymama álmos szemekkel a szobából. – Már aludni sem hagyják az embert. – zsörtölődött. – Magadban beszélsz? Tényleg megbuggyantál te gyerekem, ha már magadban beszélsz. Murci kihasználva a lehetőséget, hogy a nagymama elvonta Lola figyelmét gyorsan kiszalad az udvarra és az ablak mögül leselkedett, mi folyik bent. Lola elkapta a nagymama derekát, átölelte és megpróbálta őt is megforgatni. - Még a végén sérvet kapsz a nagy erőlködéstől. – göcögött a nagymama. – Hagyd ezt abba, elég volt! - De nagyi bagyi, mikor olyan rittirettenetesen jól érzem magam! – kiabálta Lola ugrálva. – Annyira rittirettenetesen vidám vagyok, hogy mindjárt binjárt fejre állok. - Ne hülyéskedj fiam, mert úgy maradsz meglásd! – felelte erre a nagymama legyintve – És beszélj nekem normálisan, mert kapsz egy átszállót, az lesz a vége. - Vége van a nyárnak, új nóták szállnak… - kezdett énekelni Lola – jön az ősz fecsegős, fagyos tél recsegős. Azzal táncra is perdült és ugyan azt a kis dalocskát elénekelte még ötször. - Ugye szipiszép? Most írtam! - Na, az meg is látszik rajta. – felelte a nagymama a fejét rázva. Nem tudta elképzelni, mi ütött Lolába. Lola ekkor ismét az udvarra szaladt, megállt egyenesen a meglepődött Muci előtt, kétoldalt megemelte a szoknyáját, egyet pukedlizett a macskának, majd újra dalra fakadt, miközben körbe-körbe táncolt. A nagymama megállt a teraszajtóban és onnan szemlélte a mutatványt. Muci a nagymamára nézett a nagymama Mucira, majd kezét az arca elé emelte és megmozgatta, jelezve ezzel, hogy Lolának elmentek otthonról. - Nem százas! – suttogta a macska felé. – Áh! Megbolondulok már én is. – kapott észbe a matróna - A macskával beszélgetek. - azzal befordult a konyhába. - Purci Murci, gyere tincitáncolni! – kiabált kint Lola ugrándozva

– Kurgyi Burgyi! Mirci Firci! Bingyi Bungyi. Látod, mennyi szipiszép nevet tudok neked adni cicumicukám. - Borzasztóak Lola! Hát nem hallod, hogy borzasztóan hangzanak? – Próbálkozott Muci, de látta már, hogy semmi remény. „Lola tényleg megkergült, ennyi, nincs mit tenni. Ki kell várni, míg valahogy elmúlik. Ha elmúlik egyáltalán.” – morfondírozott. „ Mi van ha nem múlik el? Mi lesz, ha így marad? Jaj nekem, egy folyton ugráló, pörgő kislány lesz a gazdám, aki idétlen becenevekkel halmoz el. Jaj”. De mire végiggondolta volna Muci, egy hatalmas csattanást hallott, majd egy kiáltást, aztán mély csend, majd kisvártatva hangosan feltörő bömbölés. Lola addig-addig ugrált, pörgött-forgott a kertben, míg a lába beleakadt a kerti slagba, amitől elvágódott, egyenesen a szamócák közé. Így a karjai most úgy vöröslöttek, mintha véresek lennének. - A kahaharom! – bömbölt Lola – Csupa vér a kahaharom. - Az csak eper, te bugyuta! – nevetett Muci – Beleestél a szamóca ágyásba és szétkenődött a karodon. De még a ruhádon is. Hú, mit kapsz ezért a matrónától. Ebben a pillanatban, mintegy vezényszóra megjelent a nagymama a teraszon. - Mi történt már megint? – kérdezte Lolától. - Ehelestem. – hüppögte a kislány – Megijedtem, mert azt hihihittem véhéhér. De csak ehepeher. – és nyalogatni kezdte a karját, hogy meggyőződjön róla, Muci igazat mond és tényleg csak eper az. - Látod, látod. Addig rendetlenkedtél, hogy meglökött az angyalka! – rikkantotta nevetve a nagymama. - Tényleg? Igazi angyalka? – kérdezte Lola kikerekedett szemmel. - Bizony, bizony. Az angyalok mindent látnak odafentről, és ha egy ilyen rosszalkodó kislányt látnak, hát sutty, adnak neki egyet, hogy rend legyen. Lola ezen elgondolkozva feltápászkodott és besétált nagymamával a házba, hogy megmosdjon. Muci elégedetten elnyújtózott a teraszon, a lemenő nap még pont odasütött kicsit, pont csak annyira, hogy kellemesen átmelegítse a macska bundáját. „Végre csend van!” – sóhajtott nagyot Muci és halk dorombolással álomba szenderült.

Pucros Muci

Már csak hármat kell aludni „Drága Lolánk, Nagymama és Muci!” - Hallod Muci! Ez neked is szól! – csapott Lola a csendben szendergő macska hátára, mire Muci felugrodt, a szemei majd kiestek az ijedelemtől és a kislányra förmedt: - Nem látod, hogy alszom! Pfsz! - Folytathatom? – kérdezte a Nagymama, aki Anyuék harmadik képeslapját olvasta fel éppen, ami a Mátrából érkezett. - Igen, kérlek Nagymama olvasd! „Drága Lolánk, Nagymama és Muci! Továbbra is gyönyörű minden itt a Mátrában és nagyon jól érezzük magunkat, de most már mindannyian nagyon hiányoztok. Így nem is bánjuk, hogy pénteken indulunk haza hozzátok. Addig is vagyázzatok egymásra! Lola, fogadj szót a Nagymamának! Péntekig sokszor csókolunk benneteket. Anyu, Apu.” - Milyen nap van ma? – fordult Lola Nagymamához. - Kedd van, fiam. Péntekig még hármat kell aludni. - De jó! Már csak hármat! – lelkendezett a kislány. – Ma egész nap játszunk az udvaron, holnap is egész nap játszunk az udvaron, holnapután is egész nap játszunk az udvaron, pénteken pedig mielőt megjönnek Anyuák kitakarítunk és főzünk valami finomat, azzal várjuk őket haza. Segítek, jó? - Nem úgy van az! Nem lehet mindig csak játszani. Most először is öltözz fel és fésüld meg a hajad! Kedd van, tehát piacnap. Kimegyünk a piacra. – felelte a Nagymama. - Jó, jó, de miért pont ma? Nálunk minden nap van piac. – nyafogta Lola. - De minálunk Mágocson kedd a piac napja, úgyhogy ne feleselj, öltözz! Megyünk a piacra, zöldségért, meg csirkéért. Míg Anyádék megjönnek is ennünk kell valamit.

Lola nagy nehezen bevonszolta magát a szobájába, felöltözött, de magában erősen mérgelődött. Semmi kedve nem vot megint piacra menni. Játszani akart Mucival az udvaron, vagy megkérdezni Katát és Ancsát, hogy nem jönnek-e át ebédig egy kis bújócskára. Most meg mehet a piacra és ismeri már jól a menetet, aztán jön a zöldségpucolás, a csirkecomb panírozás, a terítés, majd a törölgetés, míg nagymama mosogat. Megint oda az egész délelőttje. Miért van az, hogy Anyu ezeket a dolgokat egyedül is meg tudja csinálni? - Nagymama! Miért van az, hogy az Anyu egyedül is tud piacra menni, zöldséget pucolni, húst panírozni, teríteni, mosgatni? – kérdeztte Lola kikiabálva a szobájából. – Soha nem kell ezeket a dolgokat vele csinálnom. Én gyerek vagyok, nekem ilyenkor játszanom kell. - Azért fiam, mert Anyád elkényeztet téged. Igaz, gyerek vagy, de egy gyereknek is meg kell tanulnia segíteni és meg kell tanulnia tenni-venni a konyhában, főképpen, ha az a gyerek lány. – válaszolta a nagymama.

– Tudod, én már öreg vagyok. Lassan mozgok, nehezen hajlok. Nekem nagy segítség, ha mellettem vagy és segítesz fogni a kosarat a piacon, vagy bepanírozod a húst, míg én a köretet készítem. Kicsi korodban én segítettem neked, most eljött az idő, hogy néha te is segíts nekem, vagy Anyádnak. Lola ezen morfondírozott míg megfésülködött, míg lépkedett a Nagymama mellett a piacon, sőt még ebéd főzés, terítés és törölgetés közben is. Délután meg is vitatta Mucival a hintaágyban. - Figyelted Mucikám, hogy a nagymama milyen nehezen ül le, milyen furcsán mozog? - Na és? – nézett fel álmosan Muci – Öreg, mint az országút. Ráadásul gonosz is, biztos attól van. - Jaj Muci, hagyd ezt abba. Jó, mikor megérkezett nem szeretett meg téged rögtön és ezért te örökké haragudni fogsz rá, de most komolyan, szerinted a Nagymama jól van? Muci felült és egyenesen a kislány ölébe ugrott, nagy szemeivel ránézett. - A Nagymama öregszik, de jól van. Sokat nevet, sokat mozog, az égvilágon semmi baja nincsen. Ne aggódj! - Akkor szerinted nem is kell, hogy segítsek neki? - Ezt nem mondtam. - felelte lassan a macska – Én mondjuk, nem segítenék, de te más vagy. Te az unokája vagy és gondolom szereted, így hát ha jót akarsz neki tenni, akkor segítened kell. - Köszönöm Muci! – kiáltotta Lola és berohant a lakásba. - Azonnal pakolni kezdett az amúgy is patyolat tiszta és rendezett konyhában. A vázát kicserélte az alma tartó tállal, majd távolabb ment és alaposan megnézte. „Igen, így határozottan szebb.” Majd fogott egy darab újságpapírt, ahogy a Nagymamától látta, bevizezte és az ablakot kezdte dörgölni vele. „Ragyogni fog, mire a Nagymama felébred.”. Mikor az ablak átláthatatlanná vált, a konyhaszekrény következett. Székre állta és az egyforma poharakat egymás mellé rendezte, aztán a bögréket is, éppen a tányérok voltak soron, mikor a Nagymama álmos szemmel kibotorkált a szobából. - Mit csinálsz már megint, te gyerek? - Segítek neked! – felelte Lola - Azzal segítesz, hogy leesel a székről és összetöröd magad? Na, mondhatom nagy segítség! - Nem. – húzta el a száját Lola – Azzal segítek, hogy rendet rakok a szekrényben. - Rend van ott gyerekem. No eredj és játsz az udvaron azzal a béka

kis macskáddal. - De Nagymama. Te mondtad, hogy segítsek neked, mert te már öreg vagy és nehezen bírod egyedül. Én most segítek. - Na, gyere ide! – azzal a nagymama nehézkesen egy székbe helyezkedett és maga elé vette a kislányt. – Nagyon jólesik, hogy segíteni akarsz, köszönöm szépen. Ez azt jelenti, hogy megértetted, miért van szükségem néhanapján arra, hogy körülöttem legyél. Olyan dolgokat viszont nem kell tenned, ami nem a te dolgod. Ha rendet raksz a szobádban, az jól van, ha összeszeded a ruháidat, vagy a játékaidat a teraszon, az is jól van. Akkor meg pláne örülök, ha egy kérésemre jössz és segítesz az ebéd körül. De olyan dolgokat, amihez még kicsi vagy, nem kell tenned. Megértettük egymást? - Meg. – nézett rá komolyan Lola – Akkor most inkább menjek játszani? - Igen, de előbb nézd meg, hogy fogom ezeket az ablakokat rendbe hozni. Ha már belekezdtél, tanuld is meg. Úgy tűnik, elérkezett az ideje. Így hát Lola a Nagymama mellett maradt és adogatta neki a nedves, majd száraz újságpapírokat az ablakpucoláshoz, majd együtt csodálkozott vele, mikor az ablakok újra átlátszóak lettek és fényesen ragyogtak. - Na, látod fiam! Így kell ezt. Nehéz volt? - Nem. – nézett büszkén Lola – Ez gyerekjáték volt. - Jól van. Most pedig tűnés, ki az udvarra, meg se lássalak uzsonnáig! Lola kiszalad a kertbe, be a fészerbe. Tartott ott Apu kopott lábasokat, tálcát, evőeszközt. Semmit sem szeretett kidobni, így mindent amit Anyu a szemétbe szánt Apu a fészerbe rejtett, amit Lola kifigyelt. - Muci! Muci! Merre vagy! Gyere csak ide kiscicám! – rikoltozott a macskának. - Mi ez a nagy felhajtás? – lépegetett felé lassan és gyanakvón Muci. - Most főzni fogunk. Én leszek a Nagymama, te pedig jó kisunokához illően segítesz nekem, főzni, teríteni, mosogatni. Gyere, jó játék lesz meglátod! - Azt már nem! – prüszkölt a macska, hatalmasat ugrott, hátat fordított és mint a villám eltűnt. Lola kerek szemekkel nézett utána. „Hát ezt meg mi lelte?” Nézett utána meglepetten. Majd egy törött fakanállal nekiállt homoklevest kevergetni Apu egyik rozsdás lábasában.

Pucros Muci

Újra együłł a család

Csütörtökön este Lola nehezen aludt el. - Muci! – suttogta ki a takaró alól. - Hmmm? – felelte a macska álmosan. - Mi van, ha még sem jönnek haza? Mi van ha annyira jól érzik ott magukat, hogy elfelejtenek hazajönni? Vagy már nem szeretnek? Vagy megismertek ott egy másik kislányt és mostmár inkább vele akarnak élni? Mi van, ha itt maradunk egyedül? – azzal már görbedt is le a szája. Érezte Muci, hogy ennek fele sem tréfa, gyorsan odaugrott Lola mellé és a fülébe dorombolt. - Ne beszélj csacsiságokat! Szerintem Anyu és Apu már aludni sem bírnak az izgatottságtól, hogy holnap újra láthatnak minket. Khm, akarom mondani téged. - Gondolod? – nézett rá Lola könnyes szemmel. - Hát persze. Holnap hajnalban talpon lesznek és sietnek haza. Ebédre itthon lesznek meglátod! – azzal szorosan Lolához simult és addig dorombolt a fülébe, míg a kislány el nem aludt. Másnap korán keltek. Lola álmosan téblábolt a konyhában, csak turkálta a reggelit, sápadt volt és rosszkedvű. - Mi van veled Lolám? – nézett rá aggódva a Nagymama – Csak nem most leszel beteg nekem, mikor Anyádék hazajönnek. - Nem. Jól vagyok. – sóhajtotta szomorúan Lola. - Hát akkor meg mi a baj? Csak nem azt sajnálod, hogy nem leszünk tovább kettesben? Jó, jó. Tudom, én, hogy jó velem lenni, de nem megyek még el, maradok egy-két napot, míg kipakolnak, ezért kár keseregni. Lola erre odament a nagymamához, szorosan átölelte és a kötényébe sírta: - Attól félek, hogy nem jönnek haza.

- Beszélsz butaságokat! – tolta el magától a nagymama – Hát már miért ne jönnének haza? - Mert eddig is jól megvoltak nélkülem. Talán rájöttek ott a Mátrában, hogy semmi szükség rám. Csak bajnak vagyok. Hangoskodom, nem hagyom őket aludni, soha nem lehetnek miattam kettesben, és már nem is szeretnek. – zokogta Lola – Nem fognak hazajönni, tudom. - Nem értelek, te gyerek! Hiszen tegnap telefonoztak és mondták el, hogy mennyire hiányzol nekik. Fejezd be ezt a nyafogást és irány öltözni! Megyünk vásárolni, ebédet kell főzni, mire megjönnek Anyádék. Éhesek lesznek. - Úgy sem jönnek! – morogta Lola útban a szobája felé – Majd meglátod! A délelőtt csendesen telt. Lola szó nélkül megcsinálta amit a nagymama mondott. Együtt rendet tettek a konyhában, főztek finom húslevest, készítettek rakott krumplit, megterítettek, a piacról hozott virágot vázákba tették, amitől a ház szinte virágos kertté vált. De Lola végig szokatlanul csendben volt. - Mit mondtak Anyuék a telefonban? Mikor érkeznek? - Azt mondták dél körül. – nézett az órájára Nagymama.

- Mennyi az idő? – tudakolta Lola. - Fél egy. - Na ugye. Nem jönnek. –mondta Lola azzal kiült a kertbe a hintaágyba és bánatos szemekkel kémlelt a kertkapu felé. Semmi zaj, fülledt nyári meleg, a levegő sem mozdul. Nagyon sóhajtott, mikor Muci mellé ugrott. - Na, mi van? – tudakolta a macska – Még mindig azt hiszed, hogy nem jönnek haza? - Azt mondták a Nagymamának, hogy délre itthon lesznek. – suttogta Lola – Tudod te, hogy mennyi most az idő? - Dél? – tudakolta Muci. - Fél egy! – rikkantott Lola – Nem jönnek haza, én mondom neked. Vettek egy házat a Mátrában, megváltoztatták a nevüket és soha többet nem hallunk felőlük. Nagymama két nap múlva hazamegy, mi meg itt maradunk ketten, szülők nélkül. Az lesz ám csak a rossz világ. Mehetek dolgozni, hogy legyen miből ennivalót venni. Még te is mehetsz dolgozni Muci! Vagy foghatsz magadnak egeret, ha megéhezel. Így lesz, tudom, megálmodtam. Így sóhajtozott bánatosan Lola, a percek meg csak teltek. Már a Nagymama is aggódva kémlelt ki az ablakon az utca felé, hol maradnak ezek, csak nem történt valami bajuk? Egyébként is kihűl az ebéd. -Te Lola! Nem Apu autójának a hangját hallom? – pattant fel egyszer csak Muci – Azt hallom, hallom én, mondom én! – már rohant is a kertkapuba. - Képzelődsz! – kiáltott utána Lola. De akkor már tisztán hallható volt, Apu öreg autójának semmivel nem összekeverhető mély torokhangja, ahogy jön egyre közelebb, már majdnem a kertkapunál van. Lola is futásnak eredt, Nagymama is kiszaladt az udvarra, a kapuban állva nyugtatták szemüket a látvánnyal, ahogy az autó megáll és Anyu kipattan. - Lolám! – kiáltotta, azzal már rohant is a kislányához, magához ölelte, csókolgatta – Hagy lám’ mennyit nőttél! – tolta el magától, hogy jól szemügyre vegye, ám akkor észrevette, hogy a kislányt rázza a sírás. - Nahát! – lepődött meg – Te nem is örülsz, hogy hazajöttünk? - Deheheh. – törölgette szemét Lola – Csak azt hittem, már nem szerettek és nem is jöttök haza. Anyu meglepődve a Nagymamára nézett, az megvonta a vállát és az arca előtt elhúzta egyszer a kezét, ezzel jelezve, hogy Lolát valami

szélütés féle érhette. - Azt mondtátok délre itthon vagytok. – hüppögte Lola – most pedig legalább két óra van. - Tényleg! – kiáltott a Nagymama – Hogy lehet ilyent csinálni? Hol voltatok? - Elmesélek mindent, csak hurcolkodjunk már be. Te meg Lola öleld meg Aput, neki is nagyon hiányoztál és nyugodj meg végre, látod, itthon vagyunk. Odabent végre mind megnyugodtak, leültek és a gőzölgő húsleves fölött Anyu elmesélte, hogy hazafelé jövet az egyik faluban búcsú volt, amiért lezárták főutcát, úgyhogy kerülniük kellett és eltévedtek. Ezért késtek. - Aztán telefonozni nem lehetett volna? – kérdezte szemrehányón a nagymama. - De, lehetett volna, csak már mi is idegesek voltunk, siettünk volna haza, nem akartunk még telefonfülkét is kutatni. Fő, hogy itthon vagyunk, most már nyugodjunk meg. Muci hol van? Nem is láttam. A hívó szóra Muci előszaladt a kanapé mögül, eddig onnan figyelte az eseményeket és Anyu lábához dörgölőzött. - Nahát, mennyit nőttél! – simogatta meg Anyu – Látszik jól tartottak téged, míg távol voltunk. Lola boldogan nézte a szüleit, egyikről a másikra mosolygott, le sem vette a szemét róluk. Nem volt most Nagymama, még Muci sem, csak Anyu, meg Apu, akik végre hazajöttek. Akik szeretik őt és biztos valami ajándékot is hoztak neki és most már nem mennek sehova, itt maradnak vele. Nem kell dolgoznia menni, maradhat gyerek és még hátra van a nyárból egy hónap, amit csak vele fognak tölteni. Ezekre a gondolatokra a nyelve is megeredt: - Képzeljétek, kitakarítottuk a lakást és megtanultam ablakot pucolni, segítettem a nagymamának és egyszer rámjött az ötperc és csak forogtam, míg el nem estem. Aztán összetörtem a tejfölös csuprot és a Nagymama megbékélt Mucival és…. - Jól van fiam. – simogatta meg Lola fejét a Nagymama – Most egyél. Délután kiülünk a kertbe, eszünk friss szamócát és elmesélhetsz mindent. Te is, meg Anyádék is. Most együnk. Csendben eszegettek, néha összenéztek, egymásra mosolyogtak, megfogták egymás kezét és élvezték, hogy újra együtt a család. Muci az asztal alatt egy csirkecsontot ropogtatott hálásan, amit a Nagymama ejtett oda egy óvatlan pillanatban.

Pucros Muci

Lola biciklizni łanul Anyuék természetesen nem jöttek haza üres kézzel. Olyan ajándékkal lepték meg Lolát, amire régóta vágyott. A megérkezés hevében Lolának fel sem tűnt, hogy valami kilóg Apu autójának a csomagtartójából, pedig bizony, egy bicikli kereke volt az. Anyu és Apu egy kerékpárt vettek Lolának, egy igazi kislánynak való biciklit, amilyenről Lola mindig is álmodott. Piros és a csengőjén katica ül. - Hisz ez egy bicikli! – harsogta Lola mikor Apu kiemelte a csomagtartóból – Én tudok bicilizni! Ugye Apu? Tudok! - Nem hiszem, kicsim. – felelte Apu - De nagyon gyorsan meg fogsz tanulni. Lola már kapott is fel a biciklire, tekerte volna, de egyik lábát mindig le kellett tenni, mert különben biciklistől dőlni kezdett. Így billegett egy darabig, majd szomorúan Apura nézett. - Nem megy. - Hát, nem megy az rögtön. Türelem kell hozzá, meg sok gyakorlás. Gyere menjünk át a kis utcába, ott ilyenkor nem jár autó, gyakorolhatunk egész délután. Kimentek hát a kis utcába, gyakorolták minden módon. Lola egyedül, de csak billegett, aztán Apu megfogta hátulról, így Lola tudott ugyan tekerni, de Apu nem bírta az iramot. Volt, hogy apu meglökte, akkor a lendülettől gurult egy darabon, de kiesve a ritmusból, Lola nagyot zuhant. Nem sírt, nem adta fel, lelkesen tanult tovább. A környéken minden gyereknek volt biciklije, csak neki nem. Ők a szüleikkel bicikli túrára mentek, de Loláék nem. Olyan régi vágya volt egy saját kerékpár végre, hogy nagyon elkeseredett, mikor Anyu behívta őket a vacsorához és még mindig nem tudta tekerni.

- Nem megy ez nekem. – mondta a vacsoránál – Talán nem vagyok egyensúlyban. Anyáék erre felnevettek. - Hol hallottál, te ilyent? Talán nincs egyensúlyérzéked, de ezt nem hiszem. Hidd el, menni fog. Lehet, hogy egy kicsit későn kezded tanulni, és ezért nehezebben megy, de ne add fel. Menni fog. Este Lola Mucit hívta, hogy tanácsot kérjen tőle. - Te Muci! Szerinted, te tudnál biciklizni? - Nem. Nekem négy lábam van és kicsi vagyok a biciklihez. Meg aztán nem is akarok. – heveredett le ezekkel a szavakkal a macska Lola válla mellé. - De ha ember lennél, két lábad lenne és két kezed, akkor tudnál biciklizni? - Bolondokat kérdezel, de azt hiszem akkor igen. Erről az egyensúlyérzékről már hallottam valahol. Méghozzá azt hallottam, hogy mi macskák azért tudunk olyan magasra ugrani, mert jó az egyensúlyérzékünk.

Talán gyakorolnod kellene az ugrást, akkor megtanulnál biciklizni. - Jó ötlet. – ásított Lola. - Holnap reggel gyakorolni fogom. Így is lett. Még fel sem kelt a nap, a ház már hangosan dübörgött, valami csattogástól. - Lolám! Mi van itt? – jött ki Anyu álmosan – Nem vagyok hozzászokva, hogy hajnalban felverjenek. Nem aludhatnék még egy kicsit? - Aludj csak! – felelte Lola vidáman – Amíg ti alszotok, én gyakorolom az egyensúlyt. - Dübörögve? – húzta fel a szemöldökét Anyu. - Ugrálva! – felelte Lola – Felállok a székre és leugrok. Minél ügyesebben ugrok le, annál jobban egyensúlyérzékem lesz. - Lola, ennek se füle, se farka. Hallgass ide, ha már egyensúlyérzéket akarsz, öltözz fel, menj ki a kertbe és a virágágyás köré vert cölöpökön próbálj meg úgy végigmenni, hogy ne ess le. Tárd szét a karjaid, és azzal egyensúlyozz. Eridj! Aludni akarok. Lola gyorsan magára kapta a ruháit és kiszaladt, felpattant a cölöpre és próbált ügyesen egyikről a másikra lépni, tyúklépésben úgy, hogy le ne billenjen. - Szép vagy, mondhatom. – nevetett muci – Mint valami barázdabillegető. - Mi az a barázdabillegető? – kérdezte nevetve Lola a név hallatán és ezzel a lendülettel beleesett a veteményesbe, egyenesen a sárgarépák közé – Na, ezt jól megcsináltad Muci. Ne nevettess, látod, hogy fontos gyakorlatot végzek. - A barázdabillegető egy madár és pont úgy néz ki, mint Te az imént. Megkérdezhetem mit művelsz? - Igen. – felelte Lola, azzal visszapattant a cölöpökre – Egyensúlyba állítom magam. Így könnyebben meg fogok tanulni biciklizni. - Nem bírta Anyu a dübörgést, amit a konyhában műveltél hajnalban, igaz? – nevetett a macska – Nem csodálom, borzalmas volt. Hát jó, gyakorlatozz csak. Én addig bemegyek és alszom egyet. Lola így egyensúlyozgatott egész reggel, míg Apu ki nem jött, elő nem szedte a biciklit a garázsból és neki nem indultak a kis utcának. - Apu, én egész reggel egyensúlyban voltam. - Tudom kicsim, Anyu mesélte. – felelte komolyan Apu – Nagyon jól tetted. Biztos vagyok benne, hogy ma már egyedül fogsz biciklizni. Azzal elölről kezdték a gyakorlást, újra bevetve minden tegnapi takti-

kát. De csak nem ment. Lola nagyokat esett, Apának elkezdett fájni a dereka, a hangulat pedig egyre elkeseredettebb volt, pedig még csak delet ütött az óra. Anyu behívta őket ebédelni. Lola habzsolva evett, ment volna vissza. - Kicsim! Muszáj lefeküdnöm kicsit délután, egészen megfájdult a derekam. – nézett rá kérlelőn Apu – Folytathatjuk a gyakorlást kicsit később. - Persze. – felelte lemondóan Lola – Addig én tartom az egyensúlyt a veteményes körül. Azzal már rohant is ki a kertbe egyensúlyozni. Ment vagy öt kört, mikor észrevette a biciklit a fészer ajtónak támasztva. Leugrott a cölöpökről és a biciklihez sétált. Körülnézett, hogy látja-e valaki, amikor pedig meggyőződött róla, hogy nem, óvatosan a biciklire ült. Előbb egyik lábát tette a pedálra, a másikat a földre, majd fordítva. Aztán óvatosan megpróbálta mindkét lábát a pedálra tenni, így egyensúlyozott a biciklin, míg csak az dőlni nem kezdett. Az egyik ilyen gyakorlat közben pedig megtekerte a pedált, mire a bicikli csodával határos módon megindult. Ment, suhant a kertben, nyergében Lolával, aki nagyon koncentrált és tekert. Igen ám, de vészesen közeledett a kerítés, és mivel Lolának nem volt rutinja, sőt úgy megdöbbent saját tudásától, hogy szinte leblokkolt, nem tudta mi tévő legyen, hogy elkerülje az ütközést. Így egy lehetőség maradt, ordítani: - Biciklizek, de jön felém a kerítés! – kiabálta. – Mit csináljak? Anyu kirohant és még pont látta, amint a gyerek a kerítésnek csapódik és a bicikli eldől, Lola pedig leesik. Odarohant, arra számított, hogy Lola nagyon fog sírni, de a kislány megszeppent képpel csak annyit kérdezett - Láttad Anyu? Tudok biciklizni. Anyu nagyot nevetett. - Hát, azért még van mit gyakorolni. Na, gyere, bekötöm a térded, Apu meg addig megnézi, hogy nem lett-e a biciklinek valami baja. Szerencsére mind Lola, mind pedig a bicikli szinte sértetlenül megúszta a kalandot a kerítéssel. Úgyhogy kimehettek a kis utcába Apával tovább gyakorolni. Némi bizonytalankodás után, Lolának sikerült egyedül tartani a biciklit, megtekerni a pedált és még a kormányzásba is belejött. Lelkesen tekert le-föl az utcán, miközben Muci a sarkon ült, komótosan mosakodott és azon morfondírozott „ Mi van ebben olyan nagy dolog? Fél lábbal is megcsinálom, ha akarom. De nem akarom”. Majd bement és a tejestálka után nézett.

Pucros Muci

Búcsú a nagymamát ól - Na csillagom, itt az idő, gyere adj egy puszit, mindjárt indulnom kell az állomásra. – szólt a Nagymama, miközben hosszú szárú fűzős cipőjét kötötte be a konyhában ülve. – Látod, úgy elszaladt ez a három hét, hogy észre sem vettük. Lola odaszaladt és a Nagymama ölébe fészkelte magát. - Nem maradhatnál még egy kicsit? Csak egy hetet. Olyan jó lenne! - Nem lehet fiam. Eddig is a szomszédokra bíztam a házat, a kertet, az ő türelmük is véges, meg aztán vágyódom is haza a hűvös házamba, ebben a nagy melegben. Öreg vagyok már, jót tesz a magány. Azt mondd inkább, mikor jössz énhozzám. - Anyu! Mikor megyek a Nagymamához? – nézett kérdőn Lola Anyára. – Muci is jöhet? - Felőlem hozhatod – göcögött a nagymama – majd móresre tanítják az én macskáim, ráfér a kis vakarcsra. „Megint kezdi.” – gondolta magában Muci, aki eközben a konyha asztal alatt lapított és Anyát figyelte, ahogy a kenyereket forgatja meg a tojásban a reggeli bundás kenyérhez. - Anyuka, ne kezdje már megint annak a macskának a szekírozását! – védte meg Mucit Anyu. – Olyannak szeretjük Mucit amilyen. Lolám, - fordult a kislányhoz – a nyáron már nem mész a nagymamához sajnos. Szeptemberben iskolába mész és addig már csak három hét van hátra. Télen majd mindannyian elmegyünk együtt Mágocsra. Esetleg Anyuka addig eljöhetne hozzánk megint. - Jövök fiam, jövök ősszel. – felelte a Nagymama – A világért

ki nem hagynám megnézni ezt a kis töpörtyűt, ahogy elkezdi az iskolát. Legkésőbb októberben eljövök egy hétre. Jó lesz-e? – fordult Lola felé. - Jó, de az még olyan messze van. Szívesen meglátogattunk volna Mucival. „Még csak az kellene –morfondírozott a macska, elég nekem a Nagymama, nem kell még Mágocs is meg azok a híres macskái. Na, de várjunk csak, mielőtt elmegy, megmutatom még neki, hogy tudok én is egeret fogni.” Azzal már ugrott is szaladt ki a fészerbe, leült Apu szerszámos ládája mellé és türelmesen várt. „Na, jöhetne már valami egér, mert a Nagymama mindjárt elmegy.” Motozást hallott a sarok felül, gyorsan odaugrott, mire egy szürke kisegér úgy elrohant, hogy csak úgy porzott utána a föld. „A csudába! – méltatlankodott Muci – Nem is tudtam, hogy nálam is gyorsabbak ezek az egerek. Óvatosabbnak kell lennem.” Leült hát és nyugodtan figyelt tovább. Kisvártatva újabb motozás, majd a polc alatt feltűnt egy kis fekete orr, és két csillogó szempár. Muci lázasan figyelt, majd egy gyors és határozott mozdulattal odaugrott, mancsával csapott egy nagyot, mire a kisegér hanyatt dőlt és úgy maradt. „Jaj, mit tettem. – ijedt meg a macska – Tényleg megöltem?” Megpiszkálta, de a kisegér meg sem moccant. Feküdt mozdulatlanul, mint egy darab fa. Megszaglászta, semmi különöset nem érzett csak forgács szagát és valami kis fuvallatot. Lélegzik. „ Akkor lehet, hogy nem is halt meg. Nem vagyok gyilkos. – könnyebbült meg – De talán annyira megsérült, hogy nem lehet már rajta segíteni. Mit tegyek, mit tegyek?” Beszaladt a konyhába és Lola ölébe ugrott, aki akkor már a bundáskenyeret majszolta. - Mi van cicukám, éhes vagy? - Ne etesd azt a macskát az asztalnál! – dörrent rá a matróna. - Lola! – suttogta Muci – Nagy baj van, gyere ki. Már ugrott is le az öléből és rohant a terasz felé. Lola felpattant és se szó se beszéd szaladt ki Mucival. - Ejnye így itthagyni a reggelit. – zsörtölődött a Nagymama – Látod fiam, amíg én voltam itt vele, tudta mi a rend. Nagyon modern nevelés van itt nálatok.

- Ne kezdjük Anyuka, legalább az utolsó nap ne. Biztos izgatott amiatt ilyen, hogy Anyuka hazautazik. – védekezett fáradtan Anyu. Muci eközben a fészerhesz hívta Lolát, de mielőtt bementek volna, így szólt hozzá. - Olyant tettem, hogy talán soha nem bocsájtasz meg nekem. - Mit tettél kiscicám? Nem lehet az olyan szörnyű. - De, de. – ingatta szomorúan a fejét Muci – Megöltem valakit. Kioltottam az életét. - Mit csináltál? – kérdezte Lola megdöbbenve. - Megöltem egy egeret. Olyan szörnyű, ne is gyere be. - De hát, miért Mucikám? Miért bántottad? - A Nagymama miatt. – felelte Muci szemlesütve – Meg akartam neki mutatni, hogy én is vagyok olyan nagy legény, mint a híres mágocsi macskák. Én is tudok egeret fogni. - De hát kiscicám, neked nem kell egeret fogni. Menjünk, nézzük meg, hátha még él. - Lélegzett, mikor hozzád szaladtam. – felelte bizakodva Muci – Gondolod, hogy túlélhette a mancsom végzetes csapását? Bementek, Muci egyenesen a tett színhelyére vezette Lolát, de nem találtak ott egy fia egeret sem, se élőt, se holtat. - Itt volt. – nézett körbe a macska – Alig szuszogott, nem mehetett el. - Mucikám! Ne szórakozz velem. A Nagymama mindjárt elmegy, szeretnék vele lenni, kérlek játsszál most egyedül. Azzal fogta magát és bement, otthagyva a kétségbeesett macskát. Muci körbejárta a fészert, benézett mindenhová, talált egy régi bőröndöt még abba is belemászott, pedig olyan poros volt, hogy trüszkölnie kellett tőle. Az egér nem volt sehol. Se híre, se hamva, elnyelte a föld. „Mitévő legyek most? Azt hittem megfogtam egy egeret. Nem volt jó érzés, de legalább a matróna büszke lett volna rám. Most meg se egér, se büszkeség. „ Így kullogott be a konyhába, ahol már nagy volt a készülődés. A matróna felverte megint a házat, utasításokat adott, készülődött hazafelé. A konyha asztal alatt volt a kosara, amit Anyu mindenféle finomsággal töltött meg, mégse menjen üres kézzel haza, ha tele kézzel jött. Csak úgy illatozott a tele kosár, Muci nem is volt rest, ugrott bele, hogy megnézze talál-e valami kedvére valót.

- Orrod attól foghagymás! – dübörgött a Nagymama, mert azonnal meglátta mit tervez a macska. Már kapta is fel a grabancánál fogva és tartotta a kis állatot az arca elé. Muci az orrán érezte a nagymama leheletét, közelről látta sötét bajuszát és tekintetét. Olyan picire húzta magát ös�sze, amennyire csak bírta. - Hát mit képzelsz te kis vakarcs? Ha eddig nem tűrtem, hogy a kosaramba mássz, majd most utolsó napon nézem el? Azzal fogta és egy lendülettel kivágta Mucit a teraszra. Az meg, szinte még magához sem tért, már futott is vissza a fészerbe. „Meg kell találnom. Meg kell mutatnom neki, hogy én is érek annyit mint az ő macskái. Én is tudok egeret fogni.” De az egeret csak nem találta sehol. Hallott ugyan egy halk motozást, de mikor arra kapta a fejét, nem látott semmit. Ebben a pillanatban felbőgött Apu régi autójának a motorja. „Jaj, most elmegy és én itt maradok a szégyenben. Nem akartam megölni a kisegeret, de nem akarom azt sem, hogy azt higgye ez a matróna, hogy csak más kenyerén tudok megélni. Mitévő legyek, mit csináljak?” Ebben a pillanatban látta meg a régi ládát, amiben Lola kiskori játékai voltak összegyűjtve. Odaszaladt, beleugrott és lázasan kutatni kezdett. Kisvártatva meg is találta a nagyfülű kis szürke egeret, amivel Lola sokat aludt, de amikor ő az ágyába költözött már nem kellett neki más alvótárs, így a fészerbe került a többi elunt játék közé. Elkapta a fülét, kirángatta a dobozból és húzva, cibálva kivitte az udvarra, egyenesen a Nagymama lába elé, aki épp készült beszállni az autóba. - Hát ez meg mi? – vonta fel a szemöldökét a matróna – Mit hoztál ide te kis görcs? Azzal két ujja közé csippentve felemelte a koszos játékot. Lola ezt meglátva rögtön megértette mi történik. - Neked hozta Nagymama. Látod, tud a Muci egeret fogni. Erre a Nagymama olyan nevetésbe tört ki, hogy a szomszéd ház is belezengett. - Hogy egeret? Hogy nekem? – hahotázott. – Hát ez a kis vakarcs. Ezt ha nem vóna, ki kéne találni. Nagy nevetés közepett megölelte Lolát és Anyát, majd óvatosan beszállt Apu mellé az autóba. - Látod ezt fiam, hogy egeret? Ez? – nevetett még mindig –

Na menjünk, mielőtt lekésem a vonatot és ebben a bolondokházában kell eltöltenem még egy hetet. Hibbantak vagytok ti mind egy szálig. A nevetése még az utcasarokról is odahallott a kapuba, ahol Lola, Anyu és Muci álltak döbbenten. Mikor Muci magához tért sarkon fordult és beszalad a fészerbe, be a szerszámos láda mögé, úgy érezte porig alázták. Feküdt ott sokáig, bánatosan, míg csak meg nem hallott egy cérna vékony hangot és fel nem tűnt egy kis kormos orr. A kisegér elfutott előtte egyszer, elfutott kétszer, de ő meg sem mozdult.

Pucros Muci

A Bocok és Vindorok Mióta Lola megtanult biciklizni, nagyon sokat volt együtt a szomszéd lányokkal, Katával és Ancsával. Reggel szinte még fel sem kelt a nap, már kapta a ruháit és rohant ki a kertbe, fogta a biciklit, tekert át vele a szomszédba. Ott már várta a két kislány és együtt karikáztak ki az utca végébe, a játszótérre. Kint beszélgettek, hintáztak, homokvárat építettek, gyakran megjelent Kovács Tóni is, akivel jókat lehetett fogócskázni és bújócskázni. Úgy elteltek ezek a délelőttök, hogy szinte észre sem vették. Muci viszont sóhajtozva és magányosan töltötte ezt az időt. Kimehetne ugyan, de nem megy ki a játszótérre, ugyanis nem hívták. Lola reggel elteker, délben hazateker, gyorsan megebédel, aztán visszateker és estig elő sem kerül. Este persze van ám Mucikám így, meg Mucikám úgy, de akkor már kit érdekel. Muci napokkal ezelőtt megsértődött rá és csak azon jár az esze, hogyan lehetne ennek a játszótérre rohangálásnak véget vetni. Aztán hirtelen megjött a megoldás, ugyanis volt szerencséje kihallgatni egy-két beszélgetést a gyerekek szülei és Anyu között, amitől még neki is elállt a szava. Utána napokig álmatlanul forgolódott és csak két szó járt a fejében, Bocok és Vindorok. Végül már nem bírta tovább és este, miután elcsendesedett a ház Lola mellé ugrott. - Alszol? - Igen. Mi van, nem tudsz aludni? - Nem. Rémálmaim vannak. - Mi a baj? – könyökölt fel Lola, álmos szemekkel. - Megtudtam valamit a barátaidról, aminek nem fogsz örülni. – húzta el a száját Muci – nem is tudom, hogy elmondjam-e neked.

- Hát, csak mond! – élénkült fel Lola – Mostmár mindenképpen mond. - Hááát, az van, hogy Ancsa és Kata Bocok. - Hogy mik? – nevetett Lola – Mi az, hogy Bocok? - Én sem tudom pontosan, de azt hiszem valami manófélék, akik bogarakat esznek és a férfiak hosszú szakállat növesztenek öreg korukra. Olyan hosszút, hogy mentükben rálépnek és felbuknak. – felelte fülét vakarva Muci – Nagy családokban élnek tópartokon, tisztelik a véneket és nem jó sokat a közelükben lenni, mert leharapják a füledet. - Beszélsz bolondokat Muci! – csattant fel Lola – Kata és Ancsa egyáltalán nem néznek ki Bocoknak. - De, pedig azok. Hallottam, amikor az anyukájuk azt mondta Anyának, hogy a család anyai ága Bocföldéről származik. Hát mondd meg Lola, kik laknak Bocföldén, ha nem a Bocok? Ezen már Lola is elgondolkozott. Lelki szemei előtt megjelent Ancsa és Kata családja, tényleg van bennük valami manószerű és rengetegen laknak egy nagy házban, gyerekek, szülők, nagyszülők, de még nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek is. Van egy öreg nagyapó, aki tolószékben szokott kint ülni a kertben, és valóban igen hosszú szakálla van. Meg hát, igaz, ami igaz, a házuk a tó partján van. Kis tó, de tó. „Még sosem ebédeltem náluk – morfondírozott – lehet, hogy azért nem hívnak meg, hogy ne lássam szöcske levest esznek, rántott cserebogárral és mohasalátával?„ - De ez még mind semmi. – nyafogta Muci látva, hogy Lolánál elérte a kívánt hatást. – A Kovács Tóni meg egy Vindor. - Egy Vindor? – kerekedett ki Lola szeme – Az meg mi? - A Vindorok kérlek szépen – élénkült fel Muci, hogy Lola újra csak rá figyel – langaléta óriások. Olyan hosszúak, mint az éjszaka, hosszú a kezük, a lábuk, de még a nyakuk is. Hosszú hajat növesztenek és hosszú kabátban járnak, hosszú gyökereket esznek és hosszúlépést isznak hozzá. Elnyújtva beszélnek és kis családokban élnek, magas házakban, az erdő közepén. Na, Lola ezen már igazán elgondolkozott. „Hiszen Kovács Tóni apukája magas vékony ember, hosszú hajjal és tényleg hosszú kabátokat hord, az anyukája pedig olyan elnyújtva mondja Anyának, hogy „Ééééééééédes Éééééééévám!”. Nem is tudom, hogy hogy bírja Anyu hallgatni. Viszont Kovács Tóni teljesen normális. Igaz, kicsit magasabb, mint a korabeli fiúk, de az még nem jelent semmit. És, hogy gyökereket ennének? És különben is mi az a hosszúlépés?”

- Te Muci honnan veszed ezt? - Hallottam, ahogy Kovács Tóni anyukája azt mondta Anyának, hogy megérkezett a nagymama Vindornyalakról. Hát kik laknak Vindornyalakon, ha nem a Vindorok? Ez teljesen meggyőzte Lolát. Késő volt, nagyon nyomta már a szemét az álom, így erre semmit sem felelve egyszerűen elaludt. De éjszaka felfelriadt, manókat, meg langaléta óriásokat látott mindenütt. Bocok és

Vindorok lepték el a kertet, nevettek és bogarakat sütöttek roston, meg gyökereket főztek nagy üstökben. Reggel fáradtan, karikás szemekkel ébredt és nem rohant a bicikliért, hogy átkerekezzen a szomszéd lányokhoz. Kiült a kertbe a hintaágyra és ott gubbasztott még mikor Anyu felébredt, akkor is. Anyu mikor meglátta a bánatos képű kislányt, kiült mellé pongyolában, kávéjával a kezében.

- Mi a baj Lolám? Rosszat álmodtál? - Muci azt mondta, vagyis azt álmodtam, hogy Muci azt mondta, hogy az Ancsa, meg a Kata Bocok. – nézett fel a kislány – Te Anyu, lehet az, hogy az Ancsa és a Kata Bocok? Anyu nem értette, kerek szemekkel mosolyogva nézett le Lolára. - Kislányom, mi az, hogy Bocok? - Manók Anyu. Olyan manók, akik tóparton élnek, sokan egy házban, nagy szakálluk van és rálépnek és akkor orra buknak. - Nem hiszem Lola, hogy Ancsa és Kata Bocok lennének. Nem, határozottan nincsen nagy szakálluk, még ha orra is esnek néha, nem hiszem, hogy manók. - És Anyu – folytatta Lola – ahhoz mit szólsz, hogy a Kovács Tóni meg egy Vindor? Erre már Anyu is letette a bögrét és Lola felé fordult hitetlenkedve. - Honnan veszed ezeket és mi az, hogy Vindor? - A Vindorok magas, langalétra óriások, és hosszúlépést isznak. Hosszú a hajuk, mint a Kovács Tóni papájának és úgy beszélnek, hogy „Éééééééédes Éééééééévám!”. Anyu elgondolkozott. Való igaz, hogy hosszú haj, meg, hogy Éééééédes Éééééévám!, de hogy Vindorok, ezt a szót még csak nem is hallotta sosem. - Lola most komolyan, honnan jön ez? - A Muci mondta álmomban. - És azt nem mondta Muci az álmodban, hogy ő honnan veszi ezt? – kérdezte Anyu. - De mondta. – nézett rá komolyan Lola – azt mondta, hogy a Bocok Bocföldéről származnak, ahol nem lakhatnak mások, csak a Bocok, a Vindorok pedig Vindornyalakról, ahol csak Vindorok laknak. Ezt hallotta valahol. Hát, innen veszi. Anyu rögtön megértett mindent. Persze azt gondolta, hogy Lola hallgatta ki a felnőttek beszélgetését és kicsit meg is akarta büntetni érte. - Nem, Lola, ez mind nem igaz. – mondta végül Anyu - Sem manók, sem langaléta óriások nincsenek. Bocfölde és Vindornyalak egy-egy kis falu, ahol ugyanolyan emberek élnek, mint mi. Kata és Ancsa nem Bocok, Kovács Tóni pedig nem Vindor. Viszont, tényleg van egy falu ebben az országban, amiről furcsa legendák keringenek. Méghozzá az a falu, ahonnan Muci származik. Úgy hívják hogy Hahót, ott laknak a Hahók. Állítólag ezek a Hahók hatalmas fantáziával vannak megáldva és mindenből rögtön mesét és legen-

dát szőnek. Kalandos történetek születnek a fejeikben, furcsa népekről, manókról és óriásokról, tündérekről és boszorkányokról, amiket éjszakába nyúlóan mesélnek egymásnak, az erdő szélen a tűz körül ülve, mályvacukrot sütögetve. Mivel Muci is egy Hahó, nem csoda hát, ha álmodban ilyen furcsa dolgokkal tömi a fejed. Legközelebb, ha jön a történeteivel, mondd meg neki, hogy te nem hiszel egy Hahónak sem, mert nagy mesemondók. Ezen Lola eltöprengett, míg Anyu bement, hogy előkészítse az ebédet. Kisvártatva megjelent a teraszon Muci, nagyot nyújtózkodott a napfényben, megmosdott, majd Lola mellé ugrott a hintaágyba. - Mi újság? Ma nem találkozol Boc és Vindor barátaiddal? - Na, ide figyelj Muci! – csattant fel Lola – Te ne tömjed az én fejemet ilyen történetekkel, mert te egy Hahó vagy és én nem hiszem el a Hahók meséit. Na, most lepődött csak meg Muci igazán. - Hogy mi vagyok én? – kérdezte mérgesen – Hiszen a legelején megbeszéltük az én tökéletes családfámat, mi jut most eszedbe? - Azt kifelejtetted a történetedből, hogy Hahótról származol, ahol a Hahók laknak, akik nagy mesemondók. Az élteti őket, hogy kalandos történeteket találjanak ki manókról, meg tündérekről, meg mindenféle furcsa lényekről. Hagyd ezt abba Muci, mert nem fogok neked semmit sem elhinni többet. - Hát vedd tudomásul – ugrott fel Muci mérgesen prüszkölve – hogy én nem vagyok Hahó és amit mondok, az igaz. - Ccccc, még hogy igaz? – mosolygott Lola. - Igen is igaz. – fújt Muci – Tényleg Hahótról származik valamelyik ősöm, de ennek semmi jelentősége, mert a mi családunk legendás arról, hogy mindig az igazat mondja. Ha nem hiszed, járj utána! Azzal ugrott egy nagyot és már ott sem volt. Bevonult egyenesen a fészerbe, Apu szerszámosládája mögé. Kicsit még morgolódott, forgolódott, aztán mély álomba merült. „Na, Mucit sem látom most egy darabig – gondolta magában Lola – jól bepukkadt. De talán nem füllent többet. Egészen megijesztett ezzel a Boc mesével. És én már majdnem elhittem, hogy Ancsa és Kata, nahát!„ Azzal fogta a biciklijét és elindult a szomszédba, ahol már türelmetlenül várták a barátnői. Útközben azonban egyszer-kétszer leugrott a bicikliről, csak hogy felszedjen pár jól megtermett szöcskét, ki tudja, hátha megéheznek a lányok és akkor ne az ő füle bánja.

Pucros Muci

Írjunk verset

Vigasztalhatatlanul zuhogott az eső odakint, pedig Lola mára azt tervezte, hogy a kis pajtásaival kikerekeznek a tóhoz békát fogni. Nagyokat sóhajtozott a konyha ablakban, az eget kémlelve, de akkora sötét felhők voltak odakint, hogy azoktól akár még egy hétig eshetett volna az eső. - Szomorú vagy? – dörgölőzött a karjához Muci. - Persze, hogy szomorú vagyok. Olyan jó lett volna ma a tónál, erre itt ez az eső. Most mit csináljak egész nap? - Játsszál velem! Vagyok én olyan jó játszótárs, mint az Ancsa, meg a Kata. - Mit játsszunk, Mucikám? Semmihez sincs kedvem ebben a szomorú időben, bent a házban. Az ablakhoz nyomta az orrát és úgy tűnt sosem akar többé elmozdulni onnan. Muci jött-ment egy darabig a konyhába. Azon törte a fejét, mivel rukkolhatna elő, hogy jó játszótársnak tűnjön. Majd kisvártatva szikra pattant az agyában. Eszébe jutott, hogy Lola nagyon szereti a verseket, és már meg is volt az ötlet. - Írjunk verset! - Hogy mit csináljunk? – nézett Lola a macskára meglepetten. - Írjunk egymásról verset. Akié szebb lesz, az nyer. - De Muci, mi nem is tudunk írni. - Jaj, nem kell azt leírni. Csak találd ki és szavald el nekem! Lola egy darabig még nézte az ablakhoz csapódó esőcseppeket, aztán azt mondta: - Hát, jó. És, hogy csináljuk? - Én kezdem. Már ki is találtam egyet. Elmondom, utána Te jössz. Akié a szebb, az nyer.

- Jó, jó. De mit nyer? - Hát tejfölt! – csillant fel Muci szeme – Ha én nyerek, kapok tőled egy tálka tejfölt. - Én nem szeretem a tejfölt annyira, mint te. – felelte Lola - Tudod, mit kérek én tőled, ha nyerek? Hogy táncolj nekem, hátha attól jobb kedvem lesz. - De Lola én nem tudok táncolni. Négy bal lábam van. - Nem baj, annál viccesebb lesz. Kezdhetjük! Kezdheted, halljam a versed! – kényelmesen elhelyezkedett a nappali nagy foteljében és figyelt. - Ööööö, hát az én versem úgy szól, – jött zavarba Muci – hogy Lolát nagyon szeretem, mindig hoz nekem reggelit és éjszaka csak néha lök le az ágyról. Ennyi. - De Mucikám, ez nem vers! – nevetett a kislány – A versnek rímelnie kell. - Mi az hogy rím? – húzta el a száját Muci. - Na, várj csak, megmutatom. Most úgy is én jövök. Lola felpattant, kipenderedett a nappali közepére, meghajolt Muci előtt, kicsit pukedlizett, megköszörülte a torkát, majd belekezdett. Van egy macska csodaszép, kint az ég meg borús kék. Tóhoz mentem volna ma, ha az eső nem szakadna, de az eső hullik szanaszét, így ez a nap nem lesz csodaszép. - Hümm, hümm. – forgatta a szemét Muci – Ez a vers nem rólam szól. Lehet, hogy rémel, de nem rólam szól. - Nem rémel Muci, hanem rímel, és rólad is szól, hiszen úgy kezdődik, hogy van egy macska csodaszép. - Akkor azt kellett volna mondanod, hogy van egy Muci csodaszép. Így hívnak. – morgott Muci – Az én versem nem rémelt, de legalább rólad szólt. - Rímelt, Muci rímelt! – nevetett Lola. - Annak semmi értelme. – ugrott fel Muci – De mindegy, én jövök, ezt figyeld!

Lola nagyon jó kislány, nem csinál nagy galibát, elkapja a karikát, vesz belőle Jancsikát. - Muci! Ennek meg semmi értelme! – zsörtölődött Lola. - De rémelt nem? - Hát rémnek rém volt. Csak éppen semmi értelme. Figyelj engem. Muci cica peckesen, lépdel a kertben pénteken, jön a szombat elalszik, káposztára vigyázik. - Már, miért vigyáznék én káposztára? Pfff – borzolta a szőrét muci – Utálom a káposztát, vigye aki akarja. - Jaj, Muci! A versnek nem kell mindig az igazságról szólnia, az a lényeg, hogy rímeljen. - Ühüm. Kezdem érteni. – vágta rá lelkesen Muci – Ezek szerint mondhatok, amit akarok. Hát, jó. Ezt figyeld. Lola spenótot eszik, majd’ elveszti tőle az eszit, mert a spenót jaj de jó, a Lolának az való. - Fúúúúj, na ez azért túlzás. A spenótot még sem kellett volna belekeverni a dologba. Na, várj csak, én jövök. Van egy cicám Cirmike, bolhát neki izibe, mert ha bolha csipkedi, Cirmike azt élvezi. Muci ezt meghallva felborzolta hátán a szőrt, úgy rohant be egyenesen a gyerekszobába az ágy alá. „Még, hogy Cirmike. Még, hogy bolha. Ami sok az sok.” Így duzzogott, míg Lola nagy nevetve utána nem szaladt. - Most mi a baj? Nem az a fő, hogy rímeljen? Mondtam. Ez egy szép vers volt szerintem.

- Pffff. – fújt rá a macska – Mi az, hogy Cirmike? Mi az, hogy bolha? Mind a kettőt utálom. Inkább ne írjunk verset, ha csak ilyent tudsz. - Ne legyél már olyan érzékeny Muci! – nevetett még mindig Lola – Egyébként is te jössz. Nem adhatod fel. Különben tejfölt sem kapsz. A tejföl hallatára Muci megenyhült kicsit és törni kezdte a fejét. - Na, jó. Még egyet mondok, de ha utána gúnyos verssel válaszolsz, nem játszok veled többet. Mehetsz és nézheted az esőt a konyha ablakban estig. Én alszom. - Nem mondok több ilyen verset, becsületszavamra. – tette a kezét a szívére Lola – De halljuk a te versed! - Khm. Hát, szóval az úgy van hogy

Itt élünk mi Fenyvesen, hol a szomszéd kedvesen, hozza már a vacsorát, kiscicára így vigyáz. - Hogy a szomszéd? – húzta össze Lola szemét – A szomszéd hozza a vacsorát? Hát, mióta jársz te a szomszédba enni? Különben sem szerepeltem a versben. Egyre messzebb van az a tejföl, Muci. - Te mondtad, hogy nem kell igaznak lennie. Bár, tényleg kifelejtettelek belőle. – felelte Muci vakarózva – de ha kapok egy darab kolbászt, talán nem fog mindig a vacsora a fejemben járni és jobb verseket tudok írni. - Még mit nem! Most verselünk, majd ha megnyerted, kapsz tejfölt. Most én jövök, ez már igazi vers lesz. - Gondolom. – nyalogatta a szája szélét Muci – Halljuk, halljuk. - A Macskám. Szentirmai Lola verse. – Lola felállt, meghajolt és nagyon komoly ábrázattal belekezdett. Az én cicám neve Muci, őnagysága faramuci. Nem eszi az egeret, sem a békát, kenyeret, csak a szobámban szendereg. Mondom neki, gyere ki! Ég a házad ideki. Nem törődik semmivel, csak a jó reggelivel. Lehet az ebéd lakoma, akkor is kell a vacsora. Ha a hasa tele van, akkor él csak boldogan, káposztával álmodik, bolhákkal játszadozik. Ahogy Lola elszavalta a verset, hasát fogva dőlt az ágyra, úgy nevetett. Muci persze felhúzta az orrát, egyet prüszkölt, majd kijelentette. - Nem játszom többet. Megmondtam. Nézd az esőt, az való neked, nem a vers. Azzal fogta magát és kibaktatott a konyhába, belenyalt a tejbe és kényelmesen elhelyezkedve az ablakpárkányon álomba szenderült.

Lola látta már, hogy ebből nem lesz verselés. Kicsit szégyelte magát, mert Muci csak jót akart és ő gúnyt űzött belőle. De hát, ez egy olyan csúnya esős nap, ilyenkor az ember, még verset sem tud írni rendeset. Muci vacsorázni sem kelt fel, meg megmozdult ugyan a füle, az evőeszköz csörömpölésre, de még csak fel sem nézett. Lola lefürdött, lefeküdt. Feküdt a sötét szobában és várta, hogy Muci mellé ugorjon, ahogy minden este teszi. Sokáig várt, már azt hitte annyira megharagudott Muci, hogy nem is jön, amikor egyszer csak megérezte a puha tappancsok nyomását a takarón. Muci mellé helyezkedett és azonnal alvó pózba gömbölyödött. - Mucikám! – próbálkozott Lola – Ébren vagy? - Nem, alszom. – szusszant a macska. - Pedig megírtam neked a verset. Akarod hallani? - Ha olyan, mint az eddigiek, köszönöm szépen, inkább nem. - Nem, ez nem olyan. Ha idejössz elmondom. - Na, jó. – nyújtózkodott fel Muci – Kapsz még egy esélyt. Halljam! Lola pedig kicsit félve, belekezdett. Orrod kicsi, füled nagy, az én cicám csak te vagy. Elbuktam a versenyen, így lesz neked tejfeled. Muci sokáig nem szólt egy szót sem, Lola már azt hitte elaludt, mikor egyszer csak felugrott, tett három kacsázó lépést a mellső lábaival, majd megismételte a hátsó lábaival is, dúdolt hozzá valami kis dallamot, egészen táncnak látszott, amíg orra nem bukott. Akkor viszont elaludt és tejfölös csuporral álmodott.

Pucros Muci

Macska a vízben Kedd reggelre végre megint verőfényes napsütésre ébredtek. Lolának sem kellett több, azonnal kiverte a szüleit az ágyból. - Anyu, Apu, süt a nap! Menjünk fogni halakat! – kicsit talán még mindig a verselés hatása alatt volt, mert így folytatta: – Ha az idő gyönyörű, nem kell már az esernyő, mehetünk a tópartra, este lesz halvacsora. - Lola! – nyitogatta Anyu a szemeit – Hány óra van? Muszáj felverni minket hajnalok hajnalán? Kicsit még úgy aludnék! - Apuuuuu! – bújt hízelegve Lola Apu mellé – megígérted, ha jó idő lesz kimegyünk a tóhoz pecázni. Visszük Mucit is. - Jól, van, jól. Megígértem. – morogta Apu – De arról nem volt szó, hogy hajnalban indulunk. Menj, öltözz fel, etesd meg Mucit! Mire készen vagy, jövünk mi is. Lola leszalad a konyhába, Muci tányérjába friss tejet öntött, aztán felkapta a pólóját és a kedvenc kertésznadrágját és kiabálni kezdett. - Készen vagyok! Indulhatunk! - Mi van már megint? – jött elő Muci borzasan a gyerekszobából – Visszajött a matróna? - Horgászni megyünk Mucikám Apuval! – süvöltötte Lola, majd felkapta Mucit és megforgatta. – Halat fogni. Abból lesz a finom halászlé. Én ugyan nem szeretem, de te tudom, hogy nagyon. Jössz velünk te is. Anyuuuuu! Apuuuuu! Menjünk! Anyu és Apu fáradtan kikecmeregtek az ágyból, megmosdottak. Anyu szendvicseket csomagolt, meg teát termoszba és egy kis kosárba bepakolta, Apu előszedte a pecabotot, a hálót és csalinak főtt kukoricát. - Mi lenne, ha én nem mennék? – kérdezte Anyu - Olyan meleg van.

Inkább kitakarítom a spájzot, ott legalább hűvös van. Csomagoltam szendvicset, mire hazajöttök, rendet teszek a konyhában is és lehet főzni a halat. - Nagy mulatságot hagysz ki! – rikkantotta Lola és már rohant is a biciklijéhez. – Gyere Apu, Muci már a kosaramban van! Induljunk! Muci első alkalommal ült Lola frissen vásárolt kiskosarában a kormány előtt, kicsit félt is, kicsit izgatott is volt. Még is csak az először megy a tóhoz. Mi lehet az, mi lehet ott? Hogy békák, azt már tudja. Béka a kertben is szokott lenni eső után, csúnya nyálkás jószág, nagy szemekkel pislog. Ebben semmi izgalmas nincs. Halat is látott már, ilyent is, olyant is a fazékban. Anyu keze alól mindig finoman kerültek ki, de hát az mégiscsak étel. Mit vár hát Lola olyan nagyon? Nekiindultak. Ő Lola kosarában ült és nagyon kapaszkodott, Apu mint egy málhás szamár, cipelte a horgászfelszerelést. Hosszan kerekeztek a poros úton, fejükre sütött a nap. Muci el is aludt volna, de minden pillanatban attól rettegett, hogy kiesik a kosárból. Majd a hosszú út után megérkeztek egy nagy víz partjára. Muci hátán rögtön fel is állt a szőr. - Pff- pfff- pfff. Lola! Hisz ez víííííz! Ez borzalmas. - Senki sem mondta Mucikám, hogy bele kell menned. Apu most halat fog, mi pedig figyeljük. Lola lepattant a bicikliről és már dobta is el, Muci alig tudott kimenekülni a kosarából. Előkapta a pokrócot, a szendviccsel teli kiskosarat és teríteni kezdett. - Ez jó! – nyalogatta a szája szélét Muci – Ezt szeretem. Ha eszünk, már baj nem lehet. Bár csak most reggeliztek, mindenki jóízűen látott neki az otthonról hozott finomságoknak. Miközben falatoztak, Lola Apát faggatta. - Milyen halat fogunk? Mekkora lesz? Jó ma a kapás? Sütni valót is viszünk haza? - Lolám! – felelte két falatt között Apu – Még csak most értünk ki, nem tudom milyen lesz a kapás. Az a lényeg, hogy maradjatok csöndben. Ha hangoskodtok, elmennek a halak. A horgászat csendről és türelemről szó. „Csend és türelem? – kuncogott magában Muci – Akkor a horgászat nem Lolának való. Nem lesz ebből halászlé, de még paprikás liszben sült sneci sem.”

A bőséges második reggeli után Apu kiült a tó partjára egy kisszékre és a vízbe dobta a horgot. Látszólag jól elvolt magában, úgyhogy Lola és Muci felfedező útra indultak. - Látod Mucikám, ez itt a tó. Itt laknak a békák, meg a halak, meg sokfajta madár. Ugye milyen szép? - Igen, nagyon szép. – hazudta Muci – Miközben borsózott a háta a gondolattól, hogy egy méternél közelebb kerüljön a vízhez. Akkor mehetünk is haza nem? - Muci! Még csak most jöttünk ki. Annyi mindent lehet itt csinálni! Gyere, labdázzunk! - Nem szeretek labdázni! – nyújtózott nagyot Muci – Inkább menjünk és feküdjünk be az alá a nagy fa alá az árnyékba és szenderegjünk kicsit! De Lola már hozta is a labdát és gurította Muci felé. Muci elugrott előle így az egyenesen a vízben landolt. - Ezt jól megcsináltad! – kiáltott Lola – A legjobb labdám volt és most ott úszik a vízben. Hogy szedem ki onnan? - Ahogy akarod. Én ugyan a közelébe nem megyek. – felelte Muci – Felőlem el is süllyedhet. - Hogy lehetsz ilyen? – görbedt le Lola szája. – Legalább gyere oda velem, kipiszkálom egy bottal. Muci megindult Lola után és tisztes távolból figyelte, ahogy egy nagy botot keres és a víz szélére guggolva elkezdi piszkálni a labdát. Piszkálta, piszkálta, de az csak egyre beljebb került. Már egészen reménytelennek tűnt a helyzet, Lola el is sírta magát. Muci körülnézett, hátha majd Apu a segítségükre siet, de Apu csak a pecabotjával volt elfoglalva, azt mustrálta, figyelte, pedig nem történt vele semmi. Muci ekkor közelebb lopakodott, egészen Lola háta mögé, aggódva mert Lola már egészen a víz szélén volt, majd’ bele esett. - Ne csináld Lola! Veszélyes. Majd kapsz másik labdát. - Deeeeeheeehee, ez volt a kedvencem. – zokogott a kislány – Nem akarok másikat, ezt akarom. Mucinak egészen megesett rajta a szíve. Olyannyira, hogy azt mondja: - Vigyázz onnan, majd én kiszedem! Nagyon óvatosan a part szélére ment, mindig egy finom lépéssel közelebb, de azzal nem számolt, hogy nagy eső volt, sikamlós a part széle, így még fel sem eszmélt, már a vízben találta magát. Egy nagyot buggyant és elmerült. Kapálózott, ahogy a lába bírta, a feje fel, felbukkant, de újra alá merült, nem volt kapaszkodó, a víz kicsúszott az ujjai közül, bárhogy

evickélt, egyre mélyebbre került és már alig kapott egy kis levegőt. Nyávogni sem volt ereje, csak prüszkölt kicsit és kezdett belenyugodni, ez a hideg, sikamlós tónak nevezett valami lesz a sírja egy labda miatt. Ahogy az egyik füle kibukott a vízből, irgalmatlan sikoltozást hallott. Lola volt az és Apáért kiáltott. A következő pillanatban nagy csobbanás, majd valaki felmarkolta és kiemelte a vízből. Kimerülten, levegő után kapkodva lógott egy kézben és egyre közelebb jött a part. Aztán egyszer már csak kint volt a vízből, feküdt a parton kiterülve, Lola zokogását hallotta és azt hitte, ez itt a macskamennyország, ahol Lola most már mindig őt siratja. Önsajnálatában észre sem vette, hogy Apu dögönyözi, vizet köhög fel és egyre nagyobb kortyokban nyeli a levegőt. Nagy nehezen magához tért, Lola sápadt arcát látta, aki remegő szájjal így szólt. - Menjünk most haza Apu! Vigyük haza Mucit! Most, rögtön! És már kapta is fel őt és vitte a biciklihez. A kosarát kipárnázta a pléddel, amit Anyu csomagolt a tóparti kiránduláshoz. Óvatosan rátette Mucit és nem ült fel a biciklire, hanem amilyen ügyesen csak tudta, egyensúlyozva tolni kezdte hazafelé. Muci elaludt. Mire felébredt, már otthon voltak, Lola ágyán feküdt, Anyu, Apu és Lola pedig aggódva néztek le rá. - Állatorvost kellene hívni. – mondta Anyu. „Állatorvost? Még mit nem! – pattant fel Muci – Hogy megint szurit adjon? Neeeeem, akkor már inkább a halak!” Azzal felugrott és futott ki a konyhába. - Kutya baja sincs. Csak az ijedelem. – mondta Apu – Viszont nem lesz ma halvacsora. Még a botom is kint maradt a tóparton, úgy rohantunk haza ezzel a macskával. - Nem visszüüühüük, többet a vízhez. – sírt még mindig Lola – Nem macskának való hely az. Majd kirohant a konyhába Muci után. - Ennél valamit kiscicám? Innál valamit kiscicám? – sündörgött Muci körül. - Talán egy kis halat. – felelte Muci egy óvatos vigyorral a szája szegletében – Vagy egy pöttyös labdát. Kifogtam a vízből, nem? - De Mucikám, kiszedted. – ölelte magához Lola. – Úgy örülök, hogy jól vagy. - Már miért lennék rosszul? – nézett rá Muci kérdőn – Hiszen a macskák a legjobb úszók a földön. Csak éppen nem szeretik a vizet. Kiszabadulva Lola öleléséből a tányérjához lépdelt, nagyot kortyolt a tejből, és arra gondolt, micsoda bátor macska ő és milyen csodálatra méltó, hogy Lola kedvéért még úszni is megtanult.

Pucros Muci

Málinkó - Kérlek, szállj le rólam! Muci aprót mozdított a fülén, mint aki el akarja hessegetni a legyeket álmában. - Nem hallod? Kérlek, szállj le rólam! Nyomod a hasam. A macska kinyitotta az egyik szemét, aztán a másikat, hegyezte a füleit és próbálta eldönteni, hogy tényleg hangot hallott, vagy álmodott csupán. A szerszámoskamrában szendergett, ide tért be egy kis délutáni alvásra, míg Lola és a szülei a szomszédban ünnepelték Kata születésnapját. Félhomály volt, jó meleg és néma csend. Egy báránybőrrel letakart, régi lomosdobozon feküdt és fülelt. Mivel nem hallott semmi neszt, szemei lassan lecsukódtak és újra álomba szenderült. - Naaaa! Szállj már le rólam te macska! Azt hiszed olyan kön�nyű vagy? Muci úgy pattant fel, mintha bolha csípte volna meg. Egy ugrással a doboz mellett termett körbejárta, szimatolta és fülelt. „ Nem álmodtam. Ezt biztos, hogy nem álmodtam, itt valaki van. – morfondírozott magában” – Van itt valaki? – kérdezte most már hangosan – Ha van itt valaki, azonnal válaszoljon! - Itt vagyok a dobozban a birkabőr alatt. – jött a válasz a dobozból – Gyere ide és nézz meg, ha nem hiszed el. Óvatos léptekkel megközelítette Muci a dobozt, majd fogával lehúzta róla a báránybőr takarót. A doboz legtetején egy baba feküdt hanyatt. Egy rongybaba. Kerek arcára piros száj, piros orcák és hatalmas ibolya kék szemek voltak festve, haja fekete fonalból volt fonva, fején sötétkék virágos főkötő, rajta ugyanilyen ruhácska és kis fekete festett cipőcske. - Te beszéltél hozzám? – nézett gyanakvón a macska.

- Igen, én. – válaszolt a baba, de arca mozdulatlan maradt, szája ugyanúgy összezárva piroslott, mint mikor Muci először meglátta. - Hogy tudnál már beszélni, mikor egy rongybaba vagy? A szájad sem mozog. - Úgy ahogy te, macska. A macskák éppen úgy nem beszélnek, mint a babák. Muci ezen alaposan elgondolkozott, aztán arra a következtetésre jutott, hogy a babának igaza lehet, hiszen ha a macskák nem tudnak beszélni és ő mégis tud Lolával, vele meg miért ne tudhatna társalogni egy rongybaba. - Ki vagy te? – kérdezte tőle gyanakodva. - Málinkó vagyok, a rongybaba. Lola a harmadik születésnapjára kapott engem. - Hogy kerülsz ide a szerszámos fészerbe, ebbe a dobozba? Mióta vagy itt? – ült le mellé mostmár igazán érdeklődve Muci. - Lola negyedik születésnapja után kerültem ide, amikor megkapta Brumit, a maciját. Addig én voltam a kedvence, velem aludt, velem kelt, mindenhova magával hordott, még Mágocsra is elvitt a nagymamához. Hallanod kellett volna, hogy sírt, amikor elindult az autó nélkülem, vissza kellett értem fordulni.

Aztán jött Brumi és egyszerre ő lett a kedvenc. Én az ágy szélére kerültem, majd a kisszékre, aztán valahogy beestem az asztal alá és ott voltam jó darabig. Anyu talált rám takarítás közben. Visszatett a kisszékre, de kisvártatva az asztal alatt kötöttem ki újra. Anyu megint megtalált és más játékokkal együtt idehozott, ebben a dobozban, a szerszámoskamrába. Itt vagyok most már vagy …. hm, nem is tudom, mióta. Hány éves most Lola? - Hat múlt. – felelte lassan elgondolkozva Muci – Engem kapott a hatodik születésnapjára. Egy darabig ezután csendben voltak, egyikük sem tudott megszólalni. Muci a rettenettől, hogy Málinkó itt kötött ki, Málinkó pedig a csodálattól, hogy már ilyen sok ideje fekszik itt elfelejtve. - Milyen játékok vannak még itt a dobozban? - Nem igazán látom, de ahogy a hátamból ki tudom venni, egy kisautó, egy mesekönyv és talán egy babakonyha lehet még itt. – válaszolt a baba - Egy apró lábas itt fekszik a hónaljamban pont. - Hú, kellemetlen egy társaság ilyen hosszú időre. - Nekem mondod? Már széttört a hátam teljesen. Az autó egyik kereke pont a lapockám alá ékelődött be. Mit meg nem adnék azért, hogy megmozdulhassak. De sajnos nem tudok. - Na várj, majd én segítek. – ugrott fel Muci, azzal óvatosan a fogai közé kapta Málinkó kezét és lehúzta a dobozról. A baba pont arcra esett, de Muci már nyúlt is utána a mancsával, gyengéden megfordította, aztán addig addig igazgatta, míg ülő helyzetbe nem segítette úgy, hogy a doboz megtámassza a hátát. - Így sokkal jobb. – köszönte meg megkönnyebbülten a baba. - Muci! Muci! – hangzott fel Lola kiabálása – Hol vagy kiscicám? - Most mennem kell. – mondta Muci szomorúan Málinkónak – Megjött Lola. De amint tudok, jövök újra, megígérem! – azzal fejét lehorgasztva elbattyogott, hogy megkeresse Lolát. - Nahát Mucikám! – kapta fel Lola amint meglátta – Hol bujkáltál? Nem hallottad, hogy hívtalak? - De hallottam. – felelte egykedvűen Muci, és a lábait megfeszítve próbált szabadulni a kislány öleléséből. - Mi van veled Muci? – engedte Lola az útjára – Rosszat álmodtál délután? - Nem, csak nincs jó kedvem. Megyek és sétálok egyet. Találkozunk a vacsoránál. – egy ugrással kint is termett a gyümölcsös kertben. Ott leült a nagy körtefa alá és morfondírozott.

„Soha nem mesélt nekem Málinkóról. Brumiról sem, sőt senkiről, akit a születésnapjára kapott előttem. Van ugyan egy nagy maci a szobájában, meg jó csomó játék, de szinte senki mással nem játszik, csak velem. Jövő nyáron újra születésnapja lesz. A hetedik. Vajon mit vesznek neki? Egy kiskutyát? És akkor én kikerülök a szerszámos kamrába Málinkó és a többi elunt játék mellé? Aztán egy év múlva jön mellénk a kutya is, a hetedik születésnapi ajándék? Hogy lehet Lola ilyen szívtelen? Én nem ilyennek ismertem meg. Nem értem, nem értem. Szegény Málinkó.” Fogta hát magát és visszasétált a fészerbe. Leült Málinkóval szembe és megkérdezte: - Mit jelent a neved? Olyan furcsa. - Kisrigó. –felelte a rongybaba - Azt nem tudom milyen nyelven, Anyu javasolta ezt a nevet és tőle tudom azt is, hogy rigót jelent. A fekete hajam miatt kaptam. - Szép név. – vakarta a fülét Muci – Az én nevem Muci. Pucros Muci. - Tudom, gyakran hallottalak benneteket Lolával beszélgetni itt a fészerben. Azt is tudom, hogy tudsz Lolával beszélni. Ezért szólítottalak meg, hátha engem is megértesz. - Örülök, hogy megszólítottál és örülök, hogy megértelek. Kintről kiabálás hangzott fel. - Vacsora, Mucikám! Gyere be gyorsan! Muci elköszönt a babától és lassan besétált, de szinte csak vonszolta magát, annyira gyötörték a gondolatai Málinkóról és a többi elhagyott játékról. A vacsorából is alig evett, este pedig az asztal alá feküdt be, ami olyan sokáig volt a baba helye. Nehezen jött álom a szemére. Hallotta, hogy Lola sem alszik, csak forgolódik, de nem kérdezte meg tőle, hogy mi a baj, mint ahogy a kislány sem kérdezett semmit. Ez egy szomorú este volt mindkettőjüknek. Nagy sokára aludtak csak el, Mucit rossz álmok gyötörték elhagyott játékokról, árva kiscicákról és gonosz kislányokról. De a lelke mélyén tudta, hogy lesz valami magyarázat erre, és vígasztalta az a gondolat, hogy ő megtalálta Málinkót és holnap újra kimegy hozzá, hogy ne legyen többé egyedül.

Pucros Muci

Születésnapi ajándékok Muci másnap fáradtan ébredt, és szinte még félálomban ment ki a szerszámos kamrába a babához. A baba pont úgy ült, ahogy előző nap otthagyta. - Hogy aludtál? – kérdezte Muci miközben nagyot ásított. - Nem aludtam. A babák nem alszanak, így tudják őrizni a gazdáink álmát. De köszönöm, hogy kiszedtél a dobozból, sokkal jobban vagyok, mint tegnap ilyenkor. El sem tudod képzelni mennyivel jobb itt ülni és nézelődni. Muci a baba mellé telepedett és hosszasan ültek így csendben, jó érzéssel és nézelődtek együtt. Mucit már majdnem elnyomta az álom, mikor meghallották, hogy Lola kint kiabál a kertben. Mucit keresi, de a macskának valahogy nem akaródzott odamennie hozzá. - Keres téged. Menj ki hozzá! – szólt a baba egy idő után. – Ros�sz, ha nem találjuk azt akit keresünk. Lola rendes kislány, ne okozz neki bánatot! - Rendes kislány? De hát idedobott téged! Mi van, ha jövőre én is ide kerülök? - Ne okold őt Muci! Lola még gyerek. A gyerekek sokszor nem tudják, hogy mi az igazán értékes és mi nem. Kapnak egy játékot, játszanak vele, aztán kapnak egy szebbet, jobbat és hirtelen az lesz a fontos. A régit félreteszik, aztán az kikerül a kamrába egy dobozba, ez a játékok sorsa. De te nem vagy játék, te élsz és beszélni tudsz vele. Te soha nem fogsz így járni. Menj kérlek! Nagyon keres. - Hát jó. De visszajövök! – felelte Muci és kifutott a kislányhoz a kertbe.

- Mucikám! Hol jártál? Már mindenütt kerestelek. - Csak a szerszámos kamrában nyújtózkodtam egy kicsit. Mi újság? – kérdezte közönyösen, miközben még mindig tele volt a feje bizonytalansággal és bizalmatlansággal a kislány iránt. - Gondolkoztam. – felelte komolyan Lola – Tegnap Kata születésnapja az eszembe jutatta az én születésnapjaimat. Ő most négy éves, és kapott egy hatalmas rózsaszín nyulat a születésnapjára. Nagyon örült, amiről eszembe jutott, hogy én is men�nyire örülök mindig a születésnapi ajándékaimnak. Végig is gondoltam gyorsan, mikor mit kaptam. Hát ugye idén voltam hat – emelet fel hat ujját a kislány – és téged kaptalak. Azelőtt öt – hajtotta le jobb keze hüvelyk ujját – akkor kaptam Oszkárt, a vízilovat. Tudod, aki a szekrény tetején lakik. Előtte egyel voltam négy – mutatta Muci felé négy ujját - a negyedik születésnapomra kaptam Brumit, tisztán emlékszem hogy örültem neki, most az ágyam szélén ül. De Muci – nézett rá elkenődve a kislány – nem emlékszem mi volt azelőtt. Miközben Lola a születésnapi ajándékairól mesélt elsétáltak a hintához. Beleültek, most ott ültek egymás mellett, Lola lassan hajtotta lábával a hintát és mindketten mélyen el voltak gondolkozva. - Ötleted sincsen, hogy mit kaphattál a harmadik születésnapodra? – tudakolta Muci – Semmi halvány emlékkép? - Semmi. – rázta a fejét bánatosan Lola. – Talán meg kellene kérdeznem Anyut. - Én meg azt gondolom – csattant fel Muci – hogy addig kellene törnöd a fejed, amíg eszedbe nem jut. Milyen dolog elfelejteni a születésnapi ajándékot. Én még sosem kaptam születésnapi ajándékot, de ha kaptam volna, azt sosem felejteném el. - Mert még nem is volt születésnapod. – vágott vissza Lola Nekem meg már hat is! Nehéz ám ennyi napot észben tartani. Különben is miért húztad úgy fel magad? Mondtam valami rosszat? - Nem, nem. – morgott Muci – Semmit, csak nem értelek. Törd a fejed! Azzal fogta magát, leugrott a hintáról és prüszkölve beszaladt a szerszámos kamrába. - Képzeld! Még csak nem is emlékszik rád. – rohant a babához – Nem emlékszik, hogy mit kapott a harmadik születésnapjára.

100

Így fog egyszer elfelejteni engem is. - Megkérdezted? – nézett nagy kerek szemeivel a baba. - Nem, magától mondta el. Tegnap születésnapi zsúron volt, és erről eszébe jutottak a saját szülinapjai. Fel akarta idézni az ajándékait, de csak Brumiig jutott el, a többire már nem emlékszik. Most mondd meg! – Kiabált felháborodva a macska – hogy lehet ilyen? Bár, hogy őszinte legyek, azt hiszem szomorú miatta. - Nyugodj meg Muci, én biztos vagyok benne, hogy bántja! A gyerekek nem emlékeznek arra, hogy mi volt három, négy évvel korábban. Néha még a felnőttek sem. Nagyon kicsi volt még, mikor engem kapott és énutánam még annyi szép ajándékban volt része; nem csoda hát, ha nem jutok eszébe. - Ez akkor sincs így rendjén. Akkor most már itt fogsz ülni örökre? És, ha lomtalanítás lesz? És, ha kidobnak a kukába? – nézett ijedten Muci. - Van egy ötletem. – mondta Málinkó – Én tudom mit kapott a második, sőt az első születésnapjára is. - Tényleg? – vágott közbe Muci. - Tényleg. Amikor én vele éltem, még a korábbi két ajándék is ott volt és Anyu sokszor elmondta Lolának, hogy ő a második születésnapodon érkezett, ő meg az elsőn. - És kik ők? – csillant fel Muci szeme. - Na, várj csak. Az első születésnapján kapta Jeromost, az egeret. Helyes kis szürke jószág volt, hatalmas fülekkel. Akkora lehet, mint Te. - És a másodikra? Arra mit kapott? – tudakolta fellelkesülve a macska. - A másodikra pedig Pompeit, a tevét. - Micsoda nevek! Jeromos, Pompei, Málinkó. Ki találta ki ezeket a neveket? - Ha jól emlékszem Anyu, de hagynád, hogy végigmondjam az ötletem? – csördült rá a baba és mintha kicsit összeszűkültek volna nagy festett szemei. - Persze, persze, ne haragudj. – Ült le nyugtalanul Muci – Folytasd kérlek. - Na szóval. Ha jól tudom, Jeromos és Pompei is itt vannak valahol a fészerben. Hagy gondolkozzam egy kicsit. Á, meg is van.

101

Pompeit utoljára annak a doboznak a tetején láttam, ami a satupad mögött van, akkor mikor engem idehoztak, még mielőtt a báránybőr rám került. Nézd csak meg! Muci már ugrott is. Egyenesen a satupad mögé szalad, körbe járta, egyszer, kétszer, szimatolt, benézett több dobozba is, míg végre felkiáltott, - Megvan! – Fogával megragadta, húzta-vonta, küzdött vele, és sikerült elcibálnia Málinkóig. Ott megállt, nagyot szusszant. – Itt van. Hová tegyem? - Tedd csak ide mellém. – felelte a baba – Nagyon koszos szegény. - Ő nem beszél? - Nem úgy néz ki… – kémlelte Málinkó a tevét. – Én sem tudtam addig beszélni, míg téged meg nem szólítottalak és talán más meg sem értene. Na, egyikük megvan. Most azt kellene kitalálnunk, Jeromos hol van. Ez a te feladatod lesz Muci! Nekem fogalmam sincs róla, hol kereshetnénk. - Azt hiszem én tudom hol keressük. – húzta össze a szemöldökét Muci – Tudod, amikor megharagszom Lolára, gyakran jövök ide és unalmamban már felforgattam egy-két dobozt. Rémlik nekem valami nagy szürke fül, aminek rózsaszín a közepe, gondolkoztam is mi lehet az. Várjunk csak, várjunk csak… – de akkor már a kamra közepén volt és csak a farka látszott ki egy nagy fa dobozból – Kisvasút, könyvek, babaszoba… Megvan! – kiáltott diadalmasan és minden erejét belevetve cibálta ki a fület és a hozzá tartozó egeret a dobozból, a többi játék alól. Nagyon nehezen ment, de nem adta fel; addigaddig húzta, addig-addig erőlködött, míg az egeret is Málinkóhoz cipelte. – Ő az? - Ő bizony. Ő Jeromos. Ültesd ide őt is gyorsan. Most pedig a következő a feladat, hajolj csak ide! – Málinkó Muci fülébe súgta a tervet. Muci végighallgatta, majd nagyot ugrott, szemében cinkos fény gyulladt, és már szaladt is ki. Lolát ugyan ott találta, ahol hagyta a hintaágyban. Csak időközben szedett magának virágokat és most abból font koszorút. - Merre jártál Muci? - Áááá, semerre. – füllentette a macska. – Nem lenne kedved bújócskázni?

102

- Dehogynem! – pattant fel Lola – Imádok bújócskázni. Ne nézz ide, már el is bújok. - Én arra gondoltam – nézett ravaszul Muci, hogy előbb én bújok el, és te keress meg. - Jó rendben mehetsz, számolok százig. Egy, kettő, három, négy….. Aki bújt, aki nem megyek! Lola átnézte az egész kertet, felnézett minden fa tetejére és benézett minden bokor alá, körbejárta a garázst és bemászott a kerti pad mögé, mikor eszébe jutott, hogy Muci mennyire szeret a fészerben elbújni. Usgyi, már ott is termett. De nem lépett még kettőt sem, mikor egy dobozra lett figyelmes. Egy dobozra, ami előtt ott ültek sorban Jeromos, az egér, Pompei, a teve és Málinkó, a rongybaba. Lola odaszaladt, térdre huppant és a három rég elfeledett játékot hatalmas lelkesedéssel ölelte magához. - A születésnapi ajándékaim! – kiáltotta – Muci! Itt vannak a születésnapi ajándékaim! – Annyira boldog volt, hogy majdnem sírt. Felkapta őket és berohant velük a házba. - Anyu! Anyu! Itt vannak a születésnapi ajándékaim! – Mutatta őket Anyunak könnyes szemmel. - Eddig is megvoltak Lolám. – csitította Anyu – csak kint voltak a fészerben. Azt hittem, már nincsen rájuk szükség, mindig az ágy, meg az asztal alatt hevertek. - Dehogy nincs rájuk szükség. Kérlek! Kérlek! Mossuk ki őket, olyan piszkosak! Így kerültek a rég elfeledett születésnapi ajándékok frissen, tisztán jószagúan estére Lola polcára, annak is az egyik legelőkelőbb helyére, pont Lola szemmagasságába. - Látod Muci? Ők az én ajándékaim! Ugye milyen szépek! - Nagyon szépek. – felelte somolyogva Muci és Málinkóra kacsintott, aki Muci legnagyobb meglepetésére a festett szemeivel visszakacsintott rá.

103

Pucros Muci

Cincirinci Mucit délutáni szendergéséből azzal ébresztette a nap, hogy pont a fejére sütött. Morcosan kinyitotta a szemeit, nagyot nyújtózkodott és ment volna a hinta alá az árnyékba, ha meg nem látja azt a hatalmas vörös macskát, aki pöffeszkedve sétálgatott a kerítés szélénél fel, s alá. Nem is lett volna ezzel semmi gond, ha nem a kerítés belső felén teszi ezt. Mucinak sem kellett több, azonnal ott termet és rákiabált. - Héééé! Ez az én kerítésem, az én kertem, az én házam, az én Lolám. Tűnés innen! Ki vagy te? A nagy vörös macska, mintha csak szúnyog dünnyögné körbe, legyintett egyet a mancsával, leült és mosakodni látott. - Héééé! Te ott! Nem hallasz a füledtől? Ez az én házam. Olvass a számról: AZ-ÉN-HÁ-ZAM – kiabált tovább Muci. - Ne lármázz! – szólt le neki a nagy vörös, majd nyugodtan mosdott tovább. - Hát ez több a soknál! Azonnal mondd meg ki vagy te, hogy kerültél ide és mit képzelsz magadról! - Hát jó, kis vakarcs – ugrott Muci mellé az idegen macska – ha éppenséggel tudni akarod, Cincirinci a nevem és éppen erre jártam, gondoltam meglátogatlak téged. Ti mindig ilyen ellenségesen fogadjátok a vendéget? - Ismerjük egymást? – húzta fel a szemöldökét Muci. - Most mutatkoztam be, tehát igen. Bár, a te neved még nem tudom, vakarcs. - Nem vagyok vakarcs, kikérem magamnak. Pucros Muci a nevem. Ti mindig így sértegetitek a vendéglátót? - Csak ha ilyen a fogadtatás. – csapott Muci orrára kecsesen Cincirinci – De mostmár elég legyen, békével jöttem. Meséld el, hogy éltek.

104

Muci ugyan nem értette, hogyan kerül ide ez a nagy vörös, és miért jött éppen hozzá vendégségbe, akit nem is ismer, de valamiért inponált neki, hogy beszélgetni akar vele ez a hatalmas macska, úgyhogy illedelmesen válaszolt. - Ebben a házban négyen lakunk. Apu, Anyu, Lola és én. Lola az én gazdám, a hatodik születésnapjára kapott engem és érti, amit mondok neki, úgyhogy ő az én legjobb barátom, én meg az övé. Vannak még itt más állatok is, meg babák, és bár azok nem élnek, csak játékok. Lola nagyon szereti őket. Egész nap játszunk, meg pihenünk, meg eszünk. Nagyon jó itt az élet.

105

- Eszteeek? – kapta fel a fejét Cincirinci – És miket esztek ti itt ebben a házban? - Ó, hát mindenfélét. Volt már csirkepörkölt, húsleves, palacsinta, házikolbász amit a Nagymama hozott Mágocsról, meg almás pite amit én nem szeretek. - Te mindenből kapsz? - Kapok. Először csak kóstolót, aztán ha ízlik, egy rendes adagot. – nyalta meg a szája szélét Muci, mert eszébe jutott, hogy nem tudta ebédre megenni a nagy szelet rántott húst, amit kapott és most bent várja, hogy elfogyassza uzsonnára. - Ma mi volt az ebéd? – nézett sandán a vörös. - Rántott hús. – felelte Muci és újra megnyalta a szája szélét. - Ahha. Akkor gondolom megkínálod a vendéget, aki hosszú utat tett meg azért, hogy meglátogasson téged. - Hááát...– húzta a választ Muci, hátha valami eszébe jut közben, hogyan maradhatna meg neki még is uzsonnára az a darabka hús - Persze, megkínálom. De csak ha elmondod uzsonna közben, hogy honnan jöttél és mi szél hozott ide hozzám. - El-el, csak hozd már! – sürgette Cincirinci. Muci befutott és szomorúan konstatálta, hogy egészen nagy darab maradt a húsból, amit most ha odaad ennek a láthatóan jóltáplált vörösnek, üres gyomorral kell kivárnia a vacsorát. De hát a vendéget meg kell kínálni, így írja az illem, úgyhogy szájába kapta a maradék húst és kiszaladt vele a kerítés tövéhez. - Tessék! – tette Cincirinci lába elé – Most már mesélj. - Megehetem előbb? – kérdezte rosszallóan a vörös. - Persze, persze. Jó étvágyat. Míg Cincirinci jóízűen elfogyasztotta Muci uzsonnáját, Muci azon morfondírozott, hogy mi van olyan vonzó ebben a nagy vörös jószágban. Legalább háromszor akkora volt mint Muci, erős, egészséges fogakkal, vad mozdulatokkal tépte a húst, még is illedelmes tartásban, méltósággal evett. Látszott rajta, hogy jól tartja az élet, és sugárzott belőle, hogy mindent tud, amit egy macskának tudnia kell. Mikor befejezte az evést, kényelmesen megnyalta a szája szélét, megmosakodott és csak ezután nézett újra Mucira. - Na, barátocskám. Mire vagy kíváncsi? - Hát, hogy honnan jöttél? Ki a gazdád? Hol élsz? Miért pont hozzám jöttél? Mi ez a furcsa név amit viselsz? - Állj! Állj! Állj! Ne olyan hevesen, egyszerre csak egyet!

106

– Vágott közbe Cincirinci. – Hagyárosböröndről jöttem, az egy királyság amott a nagy erdőn túl – mutatott fejével a nagy erdőre, ami mögött Muci a halastavat tudta, amibe beleesett nem is olyan rég, gondolni is rossz rá, de lehet, hogy Cincirinci még azon is túl gondolja azt a királyságot. – A gazdám pedig Legesi Pélni, a király legkisebb fia. - Hagyárosbörönd? Te egy bőröndben laksz? Hogy lehet egy bőrönd királyság, és egyáltalán, hogy lehet ott élni? Nem kicsi egy királynak, egy királyfinak, meg egy ilyen megtermett macskának, mint te vagy? - Hogy te milyen ostobákat tudsz kérdezni! – Nézett megvetően Cincirinci. – Hagyárosbörönd nem egy bőrönd, hanem egy királyság. Csak benne van a nevében az a szó, hogy bőrönd, de semmi jelentősége nincsen. Nem hallottál még olyan szavakat, amiben néha semmi jelentősége egy másik értelmes szónak? Mint például a kutya vacsorája. Semmi értelme, hogy benne legyen a kutya szó, hiszen ha a kutya elé teszik, mindenki tudja, hogy az a kutya vacsorája. A mi vacsoránkra sem mondja senki, hogy a macska vacsorája. Csak megesszük. Nincs igazam, barátocskám? Ezen Muci hosszan elgondolkozott, és be kellett látnia, hogy ennek a nagy vörösnek igaza van. Ezentúl összeszedi magát és megpróbál nem butaságokat kétrdezni, hogy lássa Cincirinci, neki is helyén van az esze. - Rendben. Folytasd. Hogy éltek Ti ott? - Remekül, barátocskám, remekül. Van ott egy hatalmas palota, aminek a kertjében tejjel-mézzel folyó szökőkút van, virágok helyett pedig sonka rózsák nyílnak. Van egy saját szobám a gazdám szobája mellett, puha párnákkal és arany tányérokkal amik sosem fogynak ki. - És milyen az a te furcsa nevű gazdád? – faggatózott tovább Muci. - Pélni? Nagyon kedves kisfiú. Borzasztó okos, sokat sportol és nagyon szeret engem. Kaptam is tőle egy arany koronát, de ezt csak odahaza hordom, mert nagyon értékes, nem akartam magammal hozni, nehogy valaki elrabolja tőlem. - Értem. – mondta Muci, de semmit sem értett. Soha nem hallott még királyokról, koronákról, igazából azt sem tudta mi az. - Aztán van egy tó is a palota kertjében – folytatta a vörös a dicsekvést – amiben aranyhalak úszkálnak.

107

Néha fogok magamnak egyet-kettőt, beviszem a konyhára és ott megsüti nekem a szakács, ezüst tányérra teszi, én pedig jóízűen megeszem. Nagy becsben tartanak ott engem, mindennap megfésülik a szőröm, lereszelik a körmöm és csak utána teszik a fejemre a koronát. - És ha olyan jó dolgod van neked abban a palotában, miért jöttél hozzám? – kiváncsiskodott Muci. - Hát azért barátocskám, hogy láthass. Hogy megismerhess engem és tanulj tőlem. Értve vagyok? De most már ne kérdezgess. Fáradt vagyok, nagy utat tettem meg. Mutasd meg, hol lesz a szállásom ma éjszakára, hagy dőljek le kicsinyt szundikálni. - Hát, izé – bizonytalankodott Muci - talán meg kellene erről kérdeznem Lolát. Még sosem volt vendégem. Igazából Loláéknak sem, csak a Nagymama és ő bent aludt a házban a vendégszobában, de nem hiszem, hogy téged beengedhetlek oda. - Jó, jó nem akarok én bonyodalmat okozni – felelte sunyin Cincirinci – ebben a kellemes nyári melegben jó lesz nekem ott a nagy fa mellett a hinta alatt, csak kérlek gondoskodj róla, hogy ne zavarjon senki. Pihenésre van szükségem, hogy holnap megtaníthassalak mindarra amiért idejöttem. Azzal fogta magát, peckesen besétál a hinta alá, leheveredett és mély álomba zuhant. Muci azonnal rohant Lolához, aki a szobájában Málinkóval játszott. Új ruhát varrt neki, éppen azt próbálta rá. - Képzeld Lola! Vendégem van. - Vendéged? – nézett rá meglepetten a kislány – Miféle vendéged és honnan jött? - Cincirincinek hívják és Hagyárosböröndről jött a király palotájából. - Miket beszélsz Muci? Mi az a Hagyárosbörönd? Egyébként sem tudok semmilyen palotáról a környéken. - Pedig van – mesélte izgatottan Muci – a nagyerdőn túl. A gazdáját, a királyfit úgy hívják, hogy Legesi Pélni, különleges név, igaz? Van a palotában arany halastó és tejjel-mézzel folyó szökőkút, meg sonka virágok. - Sonkavirágok? Nahát, mik jutnak eszedbe, – csodálkozott Lola – és hol van most az a te barátod? Mutass be neki! - Azt nem lehet! – ugrott elé Muci – alszik kint a hinta alatt és azt mondta ne zavarják, mert ki kell magát pihennie. Lola ennyiben hagyta, azt gondolta megint csak fantáziál a macská-

108

ja, vagy álmodta az egészet és most el akarja vele hitetni, hogy igaz. Volt már erre példa. - Jól van Mucikám. Akkor most menjünk vacsorázni és holnap reggel megismerkedek a kis barátoddal. Remélem holnap már bemutatsz neki. - Persze, bemutatlak. De most menjünk gyorsan enni, mert neki adtam az uzsonnámat és korog a gyomrom. - Hogy te milyen torkos vagy! – kiáltott fel Lola nevetve, hiszen ha a barát csak képzeletbeli, akkor nyilvánvaló, hogy az uzsonnát is Muci tüntette el, és most ezzel az indokkal dupla adag vacsorát fog kérni. De meglepetésére, Muci viszonylag keveset evett, azt is nagyon izgatottan és vacsora után rögtön lefeküdt, mint akire másnap nagy nap vár és ezért gyorsan túl akar lenni az addig hátralévő időn. Mire Lola a szobájába ment, Muci már mélyen aludt, pedig még szívesen megkérdezte volna tőle, hogy mióta ismeri ezt a barátot és egyáltalán kicsoda-micsoda, bár a furcsa nevéből ítélve macskának gondolná, de jó lett volna többet tudni róla. Na, majd holnap – gondolta Lola - és ő is álomba merült, amiben furcsa módon egy palotát látott, hatalmas szökőkúttal és aranyahalas tavakkal.

109

Pucros Muci

A palota Mire reggel Muci kiment a kertbe, Cincirinci már elégedetten mosakodott a napfényben. Pedig még nagyon korán volt, a házban mindenki aludt. - Mi a reggeli? – nézett rá félszemmel a vörös. - Még nagyon korán van. – felelte félszegen Muci. – Mindenki alszik, nincs még reggeli. A vacsorámból maradt némi parizer, ha kéred….. - Persze, hogy kérem! Hosszú út vár ránk és nincs időm kivárni, míg a hétalvó gazdáid magukhoz térnek. Most kell elindulnunk. Muci beszaladt a házba és már hozta is a párizsit. - Hová megyünk? – kérdezte korgó gyomorral. - A palotába! – válaszolt Cincirinci két falat között – Megmutatom neked, hogy milyen ott az élet. Két falással eltüntette a sovány kis reggelit, meg sem kérdezte Mucit, hogy esetleg ő kérne-e belőle, majd gyors mosdás után felkiáltott: - Útra fel! Gyerünk-gyerünk, nincs okunk tovább késlekedni! – azzal már szökkent is ki a kapun, nagy peckesen indult el az úton az erdő felé. – Jössz, vagy maradsz? – szólt hátra a válla fölött Mucinak. - Jövök már, jövök! – kiabált utána Muci, és el is indult kicsit kevésbé magabiztosan, mint a vörös. Még Lolától sem köszönt el, sőt, nem is mondta neki, hogy elmegy. Ki tudja, hova viszi ez a nagy macska. De a kíváncsiság hajtotta, így a léptei is egyre gyorsabbak, egyre magabiztosabbak lettek és kisvártatva be is érte Cincirincit. Ami a nagy macskának lépés volt, az Mucinak majdhogynem futás, így mentek ők ketten a palota felé, eleinte saját gondolataikba merülve. - Mégis, mennyit kell mennünk a palotáig? – tette fel a kérdést Muci,

110

mikor már jó ideje gyalogoltak. - Te csak ne aggódjál semmit barátocskám, tudom én, hogy hová megyünk. Olyan dolgod lesz, mint egy kiskirálynak. Biztos vagyok benne, Pélni neked is ad egy koronát. - Szerettem volna Lolát bemutatni neked, akár magunkkal is hozhattuk volna. Nagyon vagány kislány, egyszer világgá is mentünk együtt. – jegyezte meg egy idő után Muci. - Ugyan! – csapott le rá Cincirinci – Nem kell nekünk ide semmiféle Lola. Eljössz velem, megtanítalak élni, akkor jössz hozzá vissza, amikor akarsz. Erről jut eszembe vadásztál te már szalonkára? Az aztán a valami! Vagy ültél már lovon? A királyok csak lóval járnak. Igazából onnan ismerszik meg a király, hogy fehér lovon ül. Nem, barátocskám, nem tudsz te még az életről semmit. Szükséged van egy ilyen okos, tapasztalt tanácsadóra, mint amilyen én vagyok. Fogadok, lovagi tornán sem voltál még! Hm? Igazam van? Vagy íjászversenyen. Ezek a nagy dolgok barátocskám, nem a babázás, ettől lesz egy macska valaki. Bízzál bennem, csuda dolgokra foglak megtanítani! Aztán majd ha már mindent tudsz, hazamehetsz a te Loládhoz és elmesélhetsz neki mindent töviről hegyire. Majd csak figyeld meg, hogy fogja tátani a száját a kislány amikor elmeséled neki, hogyan győztél le egy vadászkutyát futásban, vagy hogyan másztad meg a palota legmagasabb tornyát, hogy a királylánynak lehozd a kendőjét, amit felfújt a szél. Ha szerencsénk van, még sárkányokat is láthatunk. Persze azokhoz nem megyünk közel, azokat csak távolról szabad megnézni, veszélyes jószágok azok, jobb nem kikezdeni velük. De az óriás patkányokat megkergethetjük, az hatalmas mulatság. Ha megfogsz egyet és leteszed a király lába elé, biztos lehetsz benne, hogy megjutalmaz. Gyűlöli az óriás patkányokat. Mucit annyira lenyűgözte amiket Cincirinci mondott neki, hogy nem is figyelte az utat, meg sem hallotta korgó gyomrát, azt sem tudta volna megmondani mióta jönnek, és hogy délelőtt van, vagy délután. Csak fülelt, csak hallgatott, csak próbálta maga elé képzelni a rá váró ezer kalandot és titokban kicsit arra is gondolt, milyen büszke lesz rá Lola, ha ezeket a dolgokat ő mind megtanulja, megtapasztalja és elmeséli neki. Már csak kicsit bánta, hogy nincs velük a kislány: macskadolgok ezek, Lola csak babázzon otthon, amíg ő megtanulja, hogyan kell élni. Bár kicsit már fáradt volt és fájt a lába, ettől a gondolattól kihúzta magát és még peckesebb nyargalással követte a vörös macskát, aki csak beszélt, beszélt, sorolta a rájuk váró kalandokat.

111

112

113

Aztán látszólag Cincirinci is elfáradt, mert már csak mentek, nem beszéltek. Muci már nagyon szeretett volna megérkezni, de palotának még nyoma sem volt. Csak erdők, mezők, falvak, házak, mígnem egyszer csak egy hatalmas szemétdomb állta útjukat és Cincirinci vidáman felkiáltott: - Megérkeztünk barátocskám! - De hiszen ez, de hiszen ez egy szemétdomb, Cincirinci! – nézett rá hitetlenkedve Muci. - Miket beszélsz kispofám. Nem látod a palotát? Nem látod a sonka virágokat, az aranyhalas tavat? – nézett körbe Cincirinci. Csakugyan volt egy kis tó a szemétdomb mellett posványos, békákkal teli, meg voltak szanaszét szórva ételmaradékok is és tényleg futkároztak óriási patkányok a szemét között, de se fehér lovak, se sárkányok és egy fia királylány se. - Ha ez a palota, hol van a király? És hol van Legesi Pélni, a királyfi? – kérdezte mérgesen Muci - Kilovagoltak! Vadászidény van, nem gondolod, hogy itt fognak kuksolni, mikor az erdő tele van vadakkal? – vágott vissza Cincirinci. – De el is mehetsz. Ha nem tetszik, tessék, menj csak el! Már sajnálom, hogy elhoztalak, nem tudsz te értékelni semmit. Menj haza babázni! Ment is volna Muci, de még hogy szaladt volna haza, ha nem lett volna olyan fáradt, éhes, és ha tudta volna, merre van a haza. Mert azt bizony nem tudta. Rég elvesztette a tájékozódását, mikor csak követte ezt a nagy vörös macskát, aki egyfolytában beszélt. Ha tudta volna, hogy eközben Lola már mindenhol kereste, az összes szomszédot bejárta, kisírta a két szemét utána és Apától megtudta, hogy Hagyárosbörönd egy helyes kis falu Zalamegyében, innen sok-sok kilométerre, soknapi macskajáróföldre, még jobban szaladt volna haza. Így viszont fáradtan csak Cincirinciben bízhatott, hogy valahogyan még is csak valóra válik, amit ígért. Hogy nem fölöslegesen és bután követte ezt a nagyszájú macskát, hanem tényleg okos döntés volt és úgy tud hazamenni, hogy már tudja, mi az élet. Mindeközben Cincirinci belevetette magát a szemétdomb kellős közepébe, ásta, túrta, ugrált rajta, ha talált valami fogára valót, hol egy egeret, hol egy több napos szendvicsmaradékot, azt jóízűen magába tömte. - Nem jössz, te nyámnyila? – kiabált ki egy saláta levéllel a fején a szemét közepéből Cincirinci. - De, megyek már. – lépkedett óvatosan az üvegtörmelék között Muci.

114

Arra gondolt, hogy egy élete egy halála, ha ennek a nagy vörös macskának jó szórakozás a szemétdomb és palotát lát benne, megpróbálja ő is élvezni. Eleinte idegen volt a tapintása, meg rossz volt a szaga a szemétdomban, de végül is bele lehet jönni. Annyi érdekes dolgot dobnak ki az emberek. Egy pillanatra, mintha még Cincirinci koronáját is megpillantotta volna egy rozsdás fazék alatt, de aztán Cincirinci akkorát ugrott a fazékra, hogy besüllyedt a többi szemét közé, magával rántva a koronát. Bár furcsa állagú és szagú volt minden amit megevett, de végül éhesen sem maradt. Mire lement a nap ketten széttúrták majd az egész dombot és amit meg lehetett enni, azt mind megették. Dolguk végeztével leheveredtek egy nagy fa alá és mosdani láttak. Volt mit letakarítani magukról. - Na barátocskám – kezdett bele Cincirinci – ez aztán az élet! Most megtapasztalhatod, hogyan él egy királyi macska. A szabadság minden pénzt megér. - De miért meséltél akkor nekem palotáról, meg sárkányokról, meg Legesi Pélniről? Ha ez mind nincs is? - Már, hogy ne lenne kispofám. Minden van, amit elképzelünk, hogy legyen. Valahol van egy palota, és egy Legesi Pélni, még Hagyárosbörönd is, ha hiszed, ha nem. Itt vannak a fejemben. És ha akarod, látod őket. Ez a szabadság lényege. Bármi megvalósulhat, amit elképzelsz és egy szemétdomb is lehet tejjel-mézzel folyó szökőkút. Hát nem jót ettünk? Hát nem jól szórakoztunk? - De. Végül is…. – felelte Muci bizonytalanul. - Áh. Leveszem rólad a kezem. – mordult sértődötten a vörös – Te nem fogod sosem megtudni, hogy mi az élet. El vagy te kényeztetve barátocskám. Elkényeztetett téged az a Lola. Semmiért nem kell megharcolnod, mindent a feneked alá tesznek. De eszedbe fog még jutni ez a kaland Cincirincivel. Én mondom neked, fogsz te még erre szépen emlékezni! Az utolsó szót már szinte csak visszakiáltotta, mert Muci még észre sem vette, de már távol járt. Otthagyta őt a sötét éjszakában, a szemétdomb tövében, egyedül. Tudta Muci, hogy nincs értelme most elindulnia semerre. Inkább végig kell gondolnia mi mindent látott idefelé jövet, hogy holnap reggel legyen valami irány, amit követve hazatalál. Kicsi szíve tele volt félelemmel. Mi lesz, ha soha többé nem talál haza, ha soha többé nem látja viszont Lolát, Anyát, Apát? Nem hunyta le a szemét ezen az éjszakán, csak Lolára gondolt és arra, hogy talán Lola is rá, és akkor hazatalál, akkor egészen biztosan hazatalál.

115

Pucros Muci

Elłévedve

Még nem kelt fel a nap, amikor Muci úgy döntött, elindul haza. Az éjszaka folyamán sikerült végiggondolnia, hogy merre jártak idefelé jövet. Bár sok minden kimaradt, mert Cincirincit követte vakon, azért emlékezett egy kis falura, aminek itt kell lennie a közelben és, hogy egy nagy sárga ház mellett vezetett az út. Elindult hát megkeresni ezt a sárga házat. Na, Muci, most tényleg magtanulod mi az élet! – morfondírozott magában – Ha innen valaha hazatalálsz, akkor te már mindent tudsz az életről. Az élet Lola mellett van. A szobájában, a konyhában, a kertben. Az élet maximum az utca végéig tart. Ahol még biztonság van, ahonnan még hallom, ha Anyu leteszi a tányért a konyha kövére. A tányért, ami most biztosan üres. Vagy lehet, hogy tele van? Mert várnak haza és nem akarják, hogy üres tányért találjak, ha ennek a kalandnak vége. Szinte magabiztosan visszatalált a faluba, a sárga házat is meglelte és az útra is rátalát, de egy idő után kettéágazott. Merre tovább? Próbált visszaemlékezni, hogy merről is jöhettek. Elindult az egyik irányba, ment is hosszan, de semmi ismerőset nem látott, amibe belekapaszkodhatott volna, így egy idő után visszafordult és elérve a kereszteződést a másik irányba indult el. Ment komótosan, minden gondolata Lola körül forgott, így észre sem vette, mikor az egyik udvarból egy vicsorgó kutya ugrott elé. Épp, hogy csak el tudott lavírozni és futni, futni, míg egy nagy fához nem ért, aminek felfutott a tetejére. A kutya lent ugatott, csapdába esett. Megbújt a fa tetején és várt. Kis idő múlva füttyszót hallott, a kutya még ugatott párat, aztán elszaladt. A fán maradt még egy darabig, de nagyon szeretett volna már otthon lenni, úgyhogy kis idő múlva lemerészkedett és futott tovább az úton, ahogy a lába bírta. Mikor megbizonyosodott róla, hogy nem követi a kutya, lassított a léptein és körülnézett. Mintha ezt a kutat láttam volna. Igen, ezt a kutat láttam, már emlékszem, egy asszony állt mellette kisgyerekkel a karján. Jó úton vagyok – örült meg – csak így tovább.

116

Ment is rendületlenül, be az erdőbe, amire szintén emlékezett. Szagolt nagyon, kereste az orrával is az utat haza. Éhes volt, fáradt volt, de tudta, hogy nem állhat meg, mert ha ráesteledik, elveszítheti az utat. Sosem volt még este kint, ki tudja, hogy kell sötétben tájékozódni, és, hogy menne-e neki. Az erdőből kiérve újabb települést talált. Emberek jöttek-mentek az utcán. Próbálta kikerülni őket is, de közben gondosan ügyelt, hogy ne nagyon térjen le, hogy megtalálja a visszavezető utat, ösztönösen érezte, ez az út jó neki, ezen kell továbbmennie, hogy hazaérjen. A kis patak is ismerős volt, aminél megállt inni pár kortyot. Közben a kis vizes tálkájára gondolt, amiben mindig friss víz várja otthon. Eszébe jutott, mikor egyszer Anyu elfelejtette kicserélni a vizet és Lola magára öntötte, mert Muci megjegyezte, hogy nem friss a víz és Lola azonnal ugrott, hogy kicserélje. Tényleg el van kényeztetve, igaza van Cincirincinek. Ezentúl nem lesz ilyen kényes. Ezentúl, ha szomjas, iszik a kerti csapból és nem Lolát ugráltatja. Csak jusson haza. Az is eszébe jutott, hogy egyszer arról beszélgettek Lolával, miért megy Apu és Anyu templomba. Hogy mi az a templom, és hogy ott lakik Isten, akihez imádkoznak. Ha jobban figyelt volna, akkor most tudná ki az az Isten és imádkozhatna hozzá, talán segítene neki is.

117

De nem figyelt, mert bejött egy légy a szobába és azt kergette. Igaza van Cincirincinek, tényleg nem tudja mi az élet. De nem szabad most en�nyit gondolkozni, keseregni, menni kell most, keresni az utat. Egy pajta, egy kidőlt fa, talán igen, mintha látta volna ezeket is, jó erre tovább gyerünk, gyerünk. Olyan jó lenne lefeküdni az alá az árnyékos bokor alá, csak pár órát szundítani. De ha megint jön egy kutya, vagy ráesteledik, akkor mi van? Nem szabad most megállni, emlékezni kell az útra. Igen, itt jobbra, lesz egy kis zöldséges, meg is van, hurrá! Kicsit gyorsabbra vette a tempót és túl is futott a kereszteződésen, ahol megint jobbra kellett volna fordulnia. Megint eltévedt. Vissza, vissza a zöldségesig és újra előre, most jobbra. Így haladt előre Muci, lassan, nehezen, bánatosan. Ráesteledett. Kétségbe esett. Leült kicsit és törte a fejét, miután megnyugodott rájött, hogy este is tud menni. Lát, érez szagokat, nem szabad még egy éjszakát tétlenül eltöltenie. Lola már biztos nagyon aggódik, talán nem is alszik, haza kell érnie minél hamarabb. Menni kell, előre. Erre a szántóföldre határozottan emlékszem, ezen egyenesen át kell vágni, akkor egy iskola mellé érek és akkor megint meg kell majd állni gondolkozni, de addig jó az irány, az biztos. Haladt szépen előre, maga sem értette, milyen erő vezeti, de tudta, hogy jó úton jár. Mire reggel lett, már egészen ismerős tájon volt, bár éjszaka kétszer is eltévedt és kétszer is kétségbe esett, de aztán meglett a jó út és megnyugodott. Nagyon szeretett volna hazaérni és bocsánatot kérni Lolától és megígérni, hogy soha többet. Mert már tudja, mi az élet. Hajnalra egy pékség elé ért, ez is ismerős volt. Nagyon jó szaga volt, nagyon éhes volt. De nem mert megállni annak reményében, hogy leesik neki egy falat, menni kellett tovább. Feljött a nap, aztán ki is sütött, úgy érezte még mindig a fél világ választja el Lolától. Újabb kisvárosba ért. Egy játszótér mellett haladt el az út, halványan emlékezett is rá, nagyon megörült neki. - Nézd Anya egy cica! Vigyük haza! – harsant fel a háta mögött - Lola! – kapta fel a fejét, de nem Lola volt, csak egy Lolával nagyjából egyidős kislány. - Hagyd kicsim! Nézd milyen koszos és sovány, még elkapsz tőle valami betegséget. Koszos és sovány? Ez lennék én? – nézett végig magán bánatosan Muci – És tényleg. Koszos tetőtől talpig és a hasa is beesett. Sosem volt egy kövér macska, sokat mozog, izmos kis teste van, de most kifejezetten beesett a hasa, és csak vonszolja magát. Nincs most idő az önsajnálatra, menni kell. Haza. Megint magasan jár a nap. Dél lehet. De én hol lehetek? – állt meg egy

118

pillanatra Muci, hogy körülnézzen – Ez a zöld kerítés ez határozottan ismerős, mintha, igen mintha a Bocok kerítése lenne. Ezért is hogy megszidta Lola, és milyen igaza volt. De ha ez a Bocok kerítése, akkor itthon vagyok, akkor hazataláltam! – ujjongott és futásnak eredt. Futott, repült, be egy ismeretlen utcába, ismeretlen házak közé. Megállt, elkeseredett, vissza a zöld kerítéshez. Újra. Akkor itt most nem jobbra, hanem balra. Futott, nyargalt, parancsolta magának, hogy ne fusson, mert megint túlfut valamin, ami fontos. Lassított és módszeresen figyelte a házakat. Ez a játszótér már igazán ismerős, itt már Lola hangját is meghallhatná, körül is nézett, de sehol nem látta Lolát. Itt a vegyeskereskedés, a boltos bácsi almát adott Lolának, mikor világgá mentek itt tovább kell menni és ez lesz a mi utcánk. Ott az autó a kapu előtt, a kapu, Lola. Repült be Muci a kertbe, egyenesen a konyhába. Üres, nincs bent senki, csak az ő tányérjai szépen rendben egymás mellett, az egyikben friss víz, a másikban a kedvence, májkrém. Hozzájuk sem ért, futott tovább, Lola szobájába, az is üres, Anyáék szobája is, a kert is. Nincs itthon senki, de nyitva a ház. Mi történhetett itt? Nagyot nyávog tehetetlenségében. Mire egy sikító hang. - Muci! És már rohan is felé Lola, mint a szélvész, felkapja, magához öleli, és csak fogja, csak szorítja. - Kiscicám! – sírja bele a kislány a szőrébe – azt hittem már sosem látlak! Azt hittem itthagytál, elmentél máshoz! - Eltévedtem. – gördül le Muci szája. Közben megérkezik Anyu és Apu is, a szomszédba szaladtak át, hátha közben valaki látta Mucit és kapnak róla valami hírt. A fürdetés nagyon kellemetlen volt, de Muci is belátta, hogy anélkül nem fekhetne be Lola ágyába. Az étel nagyon jólesett, de nem olyan jól, mint Lola vigyázó szemei, és a kis keze, ami szinte el sem engedte, simogatta, becézgette. Mire ágyba kerültek, mindenki megnyugodott kicsit. Szorosan ös�szebújtak a macska és a kislány. - Ne mondj most semmit Mucikám. – súgta Lola – Csak aludjál. Holnap mindent elmesélsz. - Jó. Holnap mindent elmesélek. – dorombolta Muci – De Lola, már tudom mi az élet. Nem kell többet elmennem, hogy megtanuljam. Nekem te vagy az élet. - Aludjál kiscicám. – felelte Lola és csendesen a párnájába sírt. Így aludtak el azon az estén, mikor Muci megkerült. A kislány és a macskája.

119

Pucros Muci

Muci csokit eszik Miután Muci csodával határos módon megkerült, Lola csak vele akart lenni. Folyton arról faggatta, merre járt, mit csinált, mit látott, mit evett, kivel találkozott. Muci mindent elmesélt szépen sorban. Attól a pillanattól, hogy Cincirinci megjelent, a közös kalandjukat, a palotának nevezett szemétdombot, a hazavezető utat, még a kutyát is, ami hallatán Lola nagyon megrémült. - Igazán bátor vagy, kiscicám! – simogatta meg Lola kicsit remegő kézzel. – De most már felejtsük el ezt az egészet! Szeretném, ha nem is gondolnánk rá többet. Azzal perdült egyet, a konyhaszekrényből egy hatalmas dobozt vett elő és Muci elé tette. - Tudod, mi ez? Muci körbeszaglászta, mancsával megpiszkálta, de nem jött rá mi lehet benne. - Ez Mucikám, csokoládé. A gyerekek nagyon szeretik és mivel én nagyon szeretlek téged, most kapsz belőle. Letört egy kis darabot és Muci elé tette. Ez volt az a pillanat, amikor Muci végérvényesen beleszeretett Lolába és a csokoládéba. Először csak szagolgatta, aztán megnyalta. - De furcsa. Mi ez az íz? – nézett kérdőn Lolára. - Ez Mucikám az édes. A csokoládé édes, ezért hívják édességnek. Muci beleharapott, forgatta a szájában, ahogy olvadni kezdett furcsán összetapasztotta a szájpadlását a nyelvével. De finom volt. Nagyon finom.

120

- Mit csinálsz Lola? – harsant fel Anyu hangja – Csokit adsz a macskának? - Igen. És úgy tűnik, ízlik neki. - Kicsim az állatoknak nem szabad csokit enniük, tönkremegy tőle a foguk. - Majd megmossuk Muci fogát. - Hogy mit csinálunk a fogammal? – nézett gyanakvón Muci Lolára. - Megmossuk. Fogkrémmel, meg fogkefével. - Ugyan kicsim! – felelt Anyu – a macskáknak nem szokták megmosni a fogát. És egyáltalán nem tesz jót nekik a csoki, még ha szeretik is. Na, irány az udvarra játszani, ezt a csokit meg majd én elteszem. Lola és Muci egész délután az udvaron játszottak. Bújócskáztak, hintáztak, beszélgettek, de Mucit csak nem hagyta nyugodni a csoki. - Te Lola! – vetette fel egy idő után – Ez a csoki jó dolog. Ebből ehetnék én gyakrabban is. - Hallottad mit mondott Anyu. A cicák nem ehetnek csokit. Már bánom, hogy adtam neked. Nem szeretném, hogy bajod legyen tőle. - Áááá, nem lesz nekem attól bajom!– dörgölőzött Muci Lolához. - Ha neked nem lesz, nekem sem lehet. Még egy falatot esetleg vacsora után kaphatnék? - Majd meglátjuk, Mucikám. Vacsora után Lola sündörgött a csokis doboz körül, nagyon szeretett volna Mucinak csokit adni, nehogy megint elmenjen, esetleg most csokit keresni. De Anyu észrevette és elrakta a saját szobájukba. Ismerte már Lolát, tudta mire megy ki a játék. Reggel Muci vidáman ébredt, szinte érezte a csoki ízét a szájában. - Lola! Lola! – ébresztgette a kislányt – Van egy ötletem! Csináljunk csokit! - Hogyan? – nézett rá álmosan a kislány. - A csokinak amit ettem olyan alakja volt, mint annak a műanyag formának ami kint van a homokozóban. Szerintem próbáljuk meg abból. Ki is mentek a kertbe még reggeli előtt és jó nedves homokkal megtöltötték a formát. Aztán kiborították a teraszra a napra, és míg reggeliztek fél szemmel figyelték mi lesz belőle.

121

122

123

Mire kimentek újra, már meg is száradt valamennyire. - Ki kóstolja meg? – kérdezte Muci – Én? - Ha szeretnéd, kóstold meg te. Muci belenyalt és nagyot prüszkölt. - Pfffff. Ez homok! - Mit gondoltál, mi lesz a homokból Mucikám? – nevetet nagyot Lola. – Csoki? - Azt. – nézett rá mérgesen Muci. – Akkor most te jössz. Miből csináljunk csokit? - Kakaóból, meg vízből, talán tejből és lehet, hogy cukor is kell hozzá. Nem tudom pontosan. Meg kellene nézni egy szakácskönyvet. De nem tudok olvasni. - Akkor faggasd ki Anyát. – vetette fel Muci. Lola egész délelőtt Anyu sarkában volt. Kérdezgette mindenféléről, hogy ne legyen feltűnő, hogy rögtön a csokival jön, de aztán arra is rátért. - És Anyu! A csoki miből van? - Kakaóból, kakaóvajból és cukorból. – felelt Anyu, gyanúsan méregetve Lolát – Miért kérded? - Ááá, csak úgy! Kíváncsiságból. – de már futott is be Mucihoz, hogy elmondja neki mit hallott. - Mi az a kakaóvaj? – törte a fejét Muci. - Vaj. Van a hűtőben, az a legegyszerűbb. Anyuék délután átmennek Grétáékhoz, majd hasfájásra panaszkodom és mi itthon maradunk, csokit készíteni. Úgy is lett. Anyu szépen lefektette Lolát, és a lelkére kötötte, hogy ha rosszabbul érzi magát menjen át Grétáékhoz érte, itt laknak a szomszédban. Lola megígérte és alig várta, hogy kitegyék a lábukat a házból már ment is ki a konyhába, ahol Muci izgatottan várta. - Csináljuk már azt a csokit? - Csináljuk Mucikám, csináljuk. Na, lássuk csak. Kakaó a spájzban, cukor a kredencben, vaj a hűtőben. Fogtak egy nagy lábast és összeöntötték a hozzávalókat. Keverték, kutyulták, Lolának már a füle is vajas volt, de csak nem akart ös�szeállni, kulimász lett belőle. És mindent kakaópor lepett be. Volt nagy meglepetés, mikor Anyu fél óra múlva hazaugrott, hogy megnézze, hogy van Lola. Beteg gyerek sehol, viszont mindent elöntött a kakaópor, a vajdarabkák és a cukor. Anyu bedugta Lolát a fürdőkádba és nagyon megszidta.

124

- Nem szabad azt mondanod, hogy nem vagy jól, ha közben kutya bajod és csokit akarsz kotyvasztani a konyhában. Kérned kell, és megtanítalak. De Muci akkor sem ehet csokit. Anyu ezek után jó darabig nem tanította meg Lolát csokit készíteni és Muci is hiába nyalogatta a szája szélét amikor csokit látott, nem kapott. Aztán egyik délután vendégeket vártak és Anyu fagylaltkelyhet akart készíteni nekik. - Na, gyere Lolám. Most megtanítalak csokiöntetet készíteni. Egy-két mozdulat és meg is volt a forró öntet a hideg fagylaltra. - Tudod mit? Hogy Muci is jól járjon, kap egy kis csoki öntetes fagyit. Csak meg kell várnunk, hogy a fagyi elolvadjon, nehogy megfázzon a torka. Együtt egy kis adag vanília fagylaltot tettek egy kistálba, arra forró csokiöntetet mertek, és ezt kitették a teraszra úgy, hogy Muci ne férhessen hozzá. Miután elmentek a vendégek, Anyu elővette a tálkát és Muci elé tette. Muci földöntúli boldogsággal nyalogatta ki az olvadt fagylaltot és a csoki öntetet a tálkájából. Aztán egész éjszaka nem aludt. Csikart a hasa. - Lola! Lola! – nyávogta hajnalban kimerülten – Soha többé nem akarok csokit enni! Anyának igaza volt, nem macskának való eledel az! - De hát annyira akartad, most mi bajod vele? - Semmi. – húzta a száját Muci – Nagyon finom. De Anyának igaza volt és nem macskának való. Én pedig szót fogadok és ezentúl nem eszem olyant, ami nem macskának való. Jó leszek és szót fogadok. - Nahát Muci! – nevetett Lola – Te aztán tényleg kezdesz nagyon megjavulni. Muci átaludta az egész délelőttöt, ebédre is csak egy kis krumplipürét evett, aztán visszafeküdt aludni. Még mindig érezte a hasában a csokit, ami nem macskának való. Néha kicsit elfintorodott, aztán aludt tovább. Nem csokival álmodott.

125

Pucros Muci

Hurkácsék bekölłöznek Muci imádott sokáig aludni. De amit ennél is sokkal jobban szeretett, az a későn fekvés volt. Minden este befeküdt Lola mellé az ágyba, és csendben várt, míg a kislánynak egyenletessé vált a légzése, aztán nyújtózkodott egyet és ha erre Lola nem reagált semmit, már szalad is a kisablakhoz, amit Anyu mindig résnyire nyitva hagyott neki éjszakára, hogy kimehessen levegőzni. Ezen az estén telihold volt, úgy világította be a kertet, mintha lámpásokat gyújtottak volna. Muci befeküdt a hintaágy alá, hallgatta a békákat, meg a tücsköket és élvezte, hogy egyedül van. Mígnem motoszkálást hallott. Először csak halk zörejt, némi kis fújtatással. Aztán erőteljes csörtetést, röfögéssel. - Van itt valaki? – suttogta. Semmi válasz, csend, a motoszkálás abbamaradt. Éppen kezdett megint a gondolataiba merülni, mikor újra neszezést hallott. A fenyőfa alól jött, és újra hallotta azt a röfögésféle hangot is. Erre már felkapta a fejét és óvatos léptekkel megindult a hang irányába. Halkan lépkedett puha talpain és egészen közel is ért, amikor egy horkantás megállította. - Hé, van itt valaki? – kérdezte újra. Ismét csend. Várt, szaglászott, semmi. Aztán egyszercsak újra meghallotta a röfögést, majd a motoszkálást. És ekkor a hold fényénél megcsillant valami. Egy kis orr hegye, aztán egy hát, tele tüskékkel. – Ez mi lehet? Mozog, határozottan mozog, tehát nem képzelődöm. – morfondírozott – Orra van, meg teste, de ilyent még nem láttam.

126

Tovább várt. És ekkor előjött egy tüskés gombóc. - Én Hurkács vagyok. A kert ura. Ki mer zaklatni? – szólalt meg egy hang. - Miii? A kert ura? – háborodott fel Muci. – Tudtommal ennek a kertnek egy ura van, és az én vagyok. Hogy merészeli? Ki maga? - Én Hurkács vagyok. – röfögött tovább a hang – Ön kicsoda? - Muci vagyok. Pucros Muci a macska. Én itt lakom. Jöjjön elő mutassa magát! Hogy merészel itt kóricálni az én kertemben? - Kérem alássan, én itt lakom. – jött a válsz, és akkor már egészen előbújt ez a furcsa jövevény, ami egy kis hegyes orrból, egy tüskés hátból és négy tömpe lábból állt. Muci nagyot nevetetett. - Hát maga meg hogy néz ki? - Hogy nézek ki, hogy nézek ki? – röfögött a váratlan vendég. – Mint egy sündisznó, pont úgy nézek ki kérem alássan. Mert, hogy az vagyok. Hurkács, a sündisznó.

127

Muci óvatosan közeledett felé. Azt gondolta, ha megszagolja talán többet megtud majd erről a furcsa lényről. Bele is szagolt a tüskéibe, de abban a pillanatban visszarántotta a fejét, mert valami megszúrta az orrát. - Hékás! Mi ez a furcsa bunda? Hiszen ez szúr. - Persze, hogy szúr kérem alássan, hiszen ezek tüskék. Nézzen csak ide milyen szépek, fényesek. – azzal peckesen kihúzta magát és megmutatta ezer tűhegyes tüskéjét. - Mióta lakik itt Hurkás? - Nem Hurkás, ostoba, Hurkács. Amióta az eszemet tudom ez alatt a fenyő alatt lakom. Most nősültem. Had mutassam be Hurkácsné Őnagyságát. Izabella szívem! Előjöhetsz! Ez csak egy macska, nincs mitől félned. Azzal előbátorkodott egy hasonlóan hegyes orrú, hasonlóan tüskés lény, csak mintha valamivel még gömbölyűbb lett volna a formája. - Szép jó estét kedves macska! Hurkácsné Pipogya Izabella vagyok. Elnézést, hogy felzavartuk mély gondolkozásából, csak éppen a megfelelő helyet keressük a családalapításra. - Családalapítás? Ezzel azt akarják mondani, hogy a jövőben még több ilyen kis tüskés hátú, izé Hurkácskára lehet majd számítani a kertemben? - Elnézést, ha ezzel gondot okozunk Önnek, kedves macska, – felelte Hurkácsné kissé zavartan – de az a helyzet, hogy napokon belül gyarapodni fog a Hurkács család és meg kell találnom a számunkra ideális helyet, ahol együtt élhetünk. Remélem megérti. - Muci. Szólítson csak Mucinak kedves Izabella. Maga nagyon szimpatikus nekem, de a férje… Hát, ő egy mogorva fráter. – felelte gyanakvón a macska. - Nem vagyok én mogorva kérem alássan, de biztonságban kell tudnom a családom. – röfögte Hurkács úr. - Ugyan Gerzson, nincs mitől tartanunk. Ez a kedves macska biztosan megérti, hogy nem őt akartuk megzavarni. Tedd csak le a cókmókunkat. Úgy érzem, jó helyen leszünk itt mindannyian. Számíthatunk a diszkréciójára, Muci? – nézett kérdőn Mucira a sünfeleség. - Hát, ööööö, nem is tudom. És akkor majd tele lesz a kertem ilyen Hurkácsokkal? Mert nincs ellene kifogásom, nehogy félre értsen, csak szeretném ha garantálná, hogy Lolát nem fogják bántani. - Dehogy fogjuk! - nyugtatta meg Izabella – Lola az a helyes kis-

128

lány, aki napközben itt szokott játszani, ugye? - Igen, ő az. - Megígérhetem, hogy a közelébe sem megyünk. Mi inkább éjszaka szoktunk jönni-menni. Ha ezzel megzavarjuk önt kedves Muci, elnézését kérem, de majd igyekszünk észrevétlenek maradni. – nyugtatta meg Izabella és már kereste is a legjobb helyet, ahol kicsit ledőlhet. - Észrevétlenek? – horkantott fel Hurkács – Mi vagyok én szellem? Jövünk, megyünk, ahogy kedvünk tartja. Na, majd pont egy ilyen cingár macska miatt fogom meghúzni magamat! - Gerzson! Kérlek ne légy ellenséges! Muci barátsággal fogadott minket. Feküdjünk most már le, fáj a hátam. - Na jó, jó. De nincs ennek a beszélgetésnek még vége! – morgott Hurkács. – Jó éjszakát macska, mi most bevackoljuk magunkat a fenyőfa alá. Muci elnézte őket, ahogy bevackoltak. Egy idő után csend lett, de ő még mindig figyelt. - Jó éjszakát Izabella! Álmodjon szépeket. – suttogta – Hurkács magához meg még lesz pár szavam. Hosszan fülelt, de mivel semmi válasz nem jött, visszasétált a hintaágy alá, és sok töprengés után lassan elaludt.

129

Pucros Muci

Hurkács család

Muci másnap izgatottan ébredt. Első útja a fenyőfa mellé vezetett, de ott teljes volt a csend. Sem Hurkács, sem Izabella nem jött elő. Lolával egész nap játszottak, és mert Izabellának diszkréciót ígért, tartotta a száját, nem mesélte el neki az esti kalandot. Jóízűen megvacsorázott, és miután a kislány elaludt, megint kifeküdt a hintaágy alá. Már éppen a gondolataiba merült volna, mikor motoszkálást hallott. Nem is akármilyet. Izgatottat, sok röfögéssel. - Mindjárt apa leszek, mindjárt apa leszek! – jött elő Hurkács. – Jaj, macska ne nézzen ilyen bután, most jönnek világra az én utódaim, a kis Hurkácsok. Fiúk lesznek, vagy lányok? Vagy ebből is egy kicsi meg abból is egy kicsi? Jaj, macska, kérem alássan, mondjon már valamit! Hurkács úgy rohangált fel s alá, mintha kergetnék. Topogott a tömpe lábain és röfögött, mint egy malac. Igazi malacot ugyan Muci élőben még nem látott, de a mágocsi nagymama már annyit mesélt róluk, hogy pontosan maga elé tudta képzelni. Olyanok mint Hurkács, csak tüskék nélkül. - Mi ez a nagy felfordulás? – ásított Muci Hurkács képébe. - Hogy mi? Hogy mi? Kérem alássan. Apa leszek. Izabella bent van a fa alatt és kizavart. Azt mondta mire visszamegyek, megvan a család. Majd szól, hogy mikor jöhetek vissza. - Ne tipródjon Hurkács! – szólt rá Muci - Ha Izabella kizavarta, jó oka volt rá! Elleszünk itt ketten, míg Izabella nem szól, úgyis beszélni akartam magával. - Beszélni, beszélni, kérem alássan. Nem tudok én most beszélni. – rohangált a sündisznó. - Márpedig meg kell beszélnünk, hogyan lesz itt a családalapítás. Izabella azt ígérte, hogy nem fognak zavarni, és nem szúrják meg Lolát. - Dehogy bántjuk mi azt a kislányt. Minek néz minket Muci, valami vaddisznónak? Békés család vagyunk mi. – azzal heves vakarózásba kezdett.

130

- Mit vakar magán Hurkács? – nézett gyanakvón Muci - Ó, ezek csak bolhák, kérem alássan, van belőlük jó sok itt a tüskéim között. - Bolháááák? – ugrott fel a macska – Maga bolhákat hozott a kertembe? - Hoztam párat, de azok az enyémek, nem kell tőlük félni. Egyébként is ki törődik a bolhákkal, amikor éppen családot alapítok? Macska! Hagyjon engem békén most ezzel. Muci jobban látta nem feszegetni ezt a kérdést, mivel ő is izgalomba jött a gondolattól, hogy hamarosan kis Hurkácsokat fog látni a kertben. Eltelt némi idő, mire Izabella kiszólt a fa alól. - Gerzson! Kérlek gyere ide! Nézd meg a családod. Hurkács bement, majd hosszú ideig csend volt a fenyőfa felől. Muci izgatottan járt fel, s alá, mire végre Hurkács újra kijött. Egészen mámoros volt. - Gyönyörűek barátom! Egytől egyig mind gyönyörű. Igazi Hurkácsok. Van orruk, szemük, lábuk. A tüskéjük még nem az igazi, de majd megerősödnek és olyanok lesznek mint az apjuk na, meg az anyjuk. Büszke lehet macska az új barátaira. Tökéletesek. Én mondom tökéletesek. – áradozott Hurkács. Muci nem bírta ki és odaosont. Izabellát látta a fa alatt, kis rózsaszín gombócokkal körülvéve. - Látja kedves Muci, ez már tényleg család. Most pihennem kell, de ha megengedi az egyik Hurkács az ön nevét kapja. Hurkács Muci. Milyen szép név. Muci eloldalgott a fától, és igazán boldoggá tette, hogy valakinek az ő neve kellett. Ezt holnap Lolának biztosan elmeséli. Van egy Hurkács a kertben, aki ugyan sündisznó, de az ő nevét viseli. A reggelinél Anyu arra lett figyelmes, hogy Muci a nyakát vakarja. - Mi van veled kiscicám? Csak nem bolhás vagy? - Bolhás? – visongott Lola – Mitől lenne bolhás? Az én macskám nem bolhás. Anyu az ölébe vette, széthúzta a szőrét és a körmeivel valamit összepattintott Muci bőrén. - De bizony, bolhás. A te macskád valahol bolhát szedett össze. Szüksége lesz egy bolha nyakörvre, mielőtt behozza a házba. Így került Muci nyakára bolha nyakörv, amit a macska cseppet sem bánt, mert tudta, hogy a fenyőfa alatt nevelkedik egy csöpp sündisznó, ami az ő nevét kapta. Mit számít pár bolha, amikor új barátokra talált?

131

132

133

Pucros Muci

Cirmos, Kormos és Hópihe Lola korán reggel átment a barátaihoz, miközben Muci még a reggelijét falta. Mire Muci feleszmélt a reggeliből, már egyedül volt. Ez mostanában egyre többet fordult elő, mert Lolának közeledett az iskola és Anyu szerette volna, ha sok időt tölt el a kis barátaival, akik szeptembertől az osztálytársai leszek. Persze mindebből Muci keveset értett, de annyit igen, hogy szeptembertől Lolát elrabolja tőle az iskola és az új barátok. Lassan és alaposan megmosakodott, majd úgy döntött, nem marad egyedül, ő is osztálytársakat keres. Barangolásaik során sok háznál megfordultak, de Muci kedvence a Pék háza volt, ahol az udvarban langyos kenyér illata szállt, és mindig három macska ült a kerítésen, egymástól tisztes távolságban. Egy cirmos, egy fekete és egy hófehér. Bár nem tudta, mi az az iskola és mi az az osztály, úgy döntött meglátogatja őket, talán jó móka lesz. A kis kacskaringós utcán lement a zöldségesig, aztán fel a játszótér felé és már ott is volt. A három macska, mint a szobrok, ott szunyókáltak a kerítésen. - Khhhm. – próbálta megtalálni a hangját Muci, hogy elég hangosan tudjon hozzájuk szólni. – Nem tudom, tudjátok-e de az embereknél, van egy olyan hely, amit oskolának hívnak, oda járnak a gyerekek, hogy okosodjanak. - Iskola, te tök. – morgott rá a cirmos. - Hogy mondod? – Nézett rá Muci értetlenül.

134

135

- Iskola, te ostoba! – szólt le a kerítésről a fekete macska. – Iskolának hívják azt a helyet. Nekünk már két gazdánk is odajár. - Szólt valaki? – kurrogott a fehér. - Tök süket. – mondta erre a cirmos, majd a napnak fordítva a hátát újra álomba merült. Muci csak állt, és nem értette mi történik. Ezek most vele beszélgetnek, vagy egymással, vagy magukban? Furcsa egy bagázs. - Elnézést, nem akarok zavarni, csak arra gondoltam, lehetnénk mi egy osztály. Mint az oskolában a gyerekek. - Iskola! – fújt a cirmos. – Hányszor kell még elmondanom? - Ne izgasd magad Cirmi, biztos az alvégről jön, azért beszél ilyen furcsán! – Mondta álmából felverve a fekete, majd leugrott Muci mellé. - Honnan jössz, kis barátom? - Hát öööö, innen a szomszéd utcából. – felelte zavartan Muci. - Miiii? – kapta fel a fejét a nagy fehér macska. - Mindegy Hópihe. Aludjál csak, majd mi lerendezzük ezt a betolakodót. – prüszkölt Cirmi és leugrott a fekete macska mellé. - Na, halljam, ki vagy és mit akarsz? – szegezte morcosan Mucinak a kérdést. - Van nekem egy kis gazdám, a Lola. Pár hét múlva iskolába megy, és más barátai lesznek, engem el fog felejteni. Arra gondoltam, idejövök hozzátok és belőlünk is lesz egy osztály. Na? A két macska gyanakvóan járta körbe Mucit. - De hisz az nem nagy dolog. A mi gazdáink is iskolába járnak. Reggel elmennek, mi egész nap alszunk, délután hazajönnek, játszanak velünk, este vacsorázunk, aztán megint alszunk. Mi van abban olyan szörnyű? – kérdezte Cirmi. - Igen, eszünk. – kontrázott rá a fekete macska. - Miiiit mondtál Kormi? – kurrogta a fehér. - Semmiiiit Hópihe, te csak aludj! – visította kánonban Cirmi és Kormi, mire a Hópihének nevezett kékszemű fehér cica össze gömbölyödött a kerítés tetején és újra mély álomba zuhant. - Hát, én ahhoz vagyok szokva, hogy egész nap velem játszik Lola. – próbálkozott újra Muci - Felébredéstől, lefekvésig. Nem akarom, hogy iskolába menjen. - Iskolába márpedig menni kell. Tanulni kell. – felelte a Cirmi – Nem lehet naphosszat csak játszani az embergyerekeknek. - Nekünk nem lehetne iskolát csinálni? Mi is tanulhatnánk valamit.

136

– nézett rájuk kérdőn Muci. - Minek? Mi macskák vagyunk. Az a dolgunk, hogy egész nap aludjunk, meg együnk, és ha hazajön a gazdánk játszunk. Ehhez nem kell iskola. Mi iskola nélkül is tudjuk, amit tudnunk kell. Muci leforrázva állt a két macska között. Ekkor Hópihe leugrott a kerítésről és álmos szemekkel megkérdezte. - Kész az ebéd? Vagy hazajöttek a gazdák az iskolából? Mi ez a felhajtás? Cirmi szembe fordult vele és tagoltan azt mondta - Hópihe. Itt egy idegen macska aki attól fél, hogy ha iskolába megy a gazdája egyedül marad és unatkozni fog. Azért jött ide, hogy legyünk mi egy osztály. - Iskola? De jó! Ki lesz a tanár? – kérdezte izgatottan Hópihe. - Mindenképpen nekem kell tanárnak lennem! – ugrott egy nagyot Cirmi – Hogy megtanítsalak benneteket mindenre, amit az iskolában meg lehet tanulni. Egeret és madarat fogni, sonkát lopni, tejfölös csuprot kinyalni, hűtőszekrényt nyitogatni. - Nahiszen! – prüszkölt Kormi – Én vagyok a rangidős. Én leszek a tanár. Megtanítom, hogyan kell házba beszökni, függönyre ugrani, szőnyeget tépni, könyveket leverni. - Hátrább az agarakkal! – fújt Hópihe – Én vagyok a legokosabb mindenki közül, hiszen én egyszer elkísértem a gazdákat az iskolába. Én aztán igazán tudom mi az az iskola. Majd én megtanítalak benneteket párnán aludni, ágy alá bemászni, a cserepes virágok levelét lerágni. Ezzel a három macska nekiállt vitatkozni, Muci hosszan nézte őket és már végképp nem értette mi az az iskola, ahol ilyen dolgokat tanítanak a gyerekeknek. Kis idő múlva bátorságot gyűjtött és így szólt hozzájuk: - Khmmmm. Elnézést! Azt hiszem, ahogy így elnézlek benneteket, hogy mégiscsak én vagyok a legokosabb. Mert én nem veszekszem. Lennék én a tanár. Cirmi, Kormi és Hópihe kíváncsian néztek rá. - Igen? Te vagy a legokosabb? Akkor mondd meg, mi az első lecke az iskolában? - Hát, azt még nem tudom, de a veszekedéssel elment a délelőtt. Úgyhogy azt bizton állíthatom, most jön az ebéd, aztán pedig a délutáni szundi. Uzsonnáig pedig kitalálom, mi legyen a tananyag. A három macska összenézett, majd elégedetten bólintottak és elsétáltak a tányérjuk felé. Muci kihasználva a lehetőséget hazairamodott és arra gondolt, hogy jó lesz ide visszajönni, ha Lola már iskolába jár. Sokat fognak még egymástól tanulni.

137

Pucros Muci

Vége a nyárnak Lola és Muci első nyara a végéhez közeledett. Lola megtanult biciklizni. Apuval augusztus végén rendszeresen kijártak horgászni, anélkül, hogy Muci a vízbe esett volna. Lettek barátaik, Lolának olyanok, akikkel elkezdi az iskolát, Mucinak pedig olyanok, akikkel eltölti majd az időt, míg Lola az iskolában tanul. Minden reggel vidáman ébredtek, ahogy besütött a nap a lehúzott redőnyön keresztül, és szaladtak ki a kertbe játszani, de már mindketten érezték, valami végérvényesen véget ért. - Mucikám! – sóhajtozott nagyokat Lola homokozás közben – Ugye tudod, hogy pár hét múlva már nem játszom itt veled délután. Tanulnom kell, leckét írnom. - Tudom Lola. – felelte Muci – De jó lesz az is. Más lesz, de jó lesz. Anyu a konyha ablakból nézegette a kislányát és a macskát, ahogy napról napra szomorúbban ülnek egymás mellett. „Nem mehet ez így tovább. – morfondírozott magában – Még a végén elmegy Lola kedve az iskolától. Buli kell ide.” Az ötletétől felvillanyozódva azonnal a kertbe szaladt. - Lolám! Készülj! Kezdd el összerakni a meghívottak listáját, nyárbúcsúztató buli lesz a Repkény utcában, itt, minálunk. - Komolyan Anyu? – nézett fel rá a kislány, nagy kerek szemekkel. - Bizony ám! Mindeni itt lesz, aki számít. Így kezdődött el a nagy szervezkedés. Természetesen az első név, aki felkerült a listára Kovács Tónié volt, mellette a szülei neve Gréta

138

és Tamás. Biztosan szeretné, hogy eljöjjön Kata és Ancsa, valamint az óvodás legjobb barátnő Panna és a kisöccse, Laci, Andor, Joci kihagyhatatlanok a listáról és persze itt a helye Zsoltinak és Áginak, az ikreknek is, és mindannyiuk szüleinek is. Lola annyira lázasan szervezte a partit, hogy meg is feledkezett arról, hogy egy hét múlva vége a nyárnak és valami nagyon megváltozik az életében. De Muci sem volt rest. A hírt először a Hurkács családdal osztotta meg, naplemente után, amikor a hintaágy alatt Hurkács úrral hos�szan beszélték el a nap történéseit. - Barátom! Látnia kellene a kis Izabellát, hogy az mennyit eszik. A kis Muci meg játszani szeret, pörög forog a hátán. A kis Gerzsonról már nem is beszélve, az egy igazi angyal. – röfögte az öreg Hurkács. - Itt meg képzelje sün barátom, nyárbúcsúztató buli lesz. Eljön a falu apraja-nagyja, színe-java. Mindenki, aki számít, hogy Lolának könnyebb legyen az iskolakezdés. - Barátom! Az lesz ám az igazi móka. Mi majd megbújunk a fa alatt, senki észre ne vegyen, de maguk csak mulassanak jól! Reggel Mucit első útja a macskákhoz vitte, a pék házába. Megpróbálta ugyan elújságolni, hogy milyen csodálatos dolog lesz náluk, de a macskák rá sem néztek. Mintha soha nem látták volna azelőtt, közönyösen elfordították a fejüket és szunyókáltak tovább. - Azért, ha még is arra jártok, nézzetek majd be. Lesz kaszinótojás, meg francia saláta, meg szalámis és sonkás szendvics, meg zserbó, fagylaltkehely, koktélok. – Sorolta a menüt, ahogy ellépkedett, és ha hátranézett volna, azt látta volna, ahogy a három macska egyszerre nyalja meg a szája szélét. Eljött a parti napja és a kis kert megtelt barátokkal. Lolán az az édes, édes kis habfehér ruhácska volt, amit a nagymama hozott neki Mágocsról. Ha már a nagymama nem lehetett itt, valami legalább emlékezteti a társaságot rá. Személyesen nyitotta ki mindenkinek a kertkaput. Ha kellett puszit adott, ha kellett pukedlizett, olyan volt, mint egy igazi kis hercegkisasszony. A vendégeket az asztalhoz kísértre, kistányért nyomott a kezükbe, szendviccsel kínálta őket, meg limonádéval. Igazán az elemében volt. De nem telt el úgy öt perc, hogy szemeivel ne keresse Mucit, és amint meglelte, benyúlva az asztal alá, vagy elszaladva a hintaágyhoz, csak egy röpke érintés erejéig, biztosította Mucit arról, hogy vele van. Vidáman telt a délután.

139

A gyerekek játszottak, Muci a Hurkács családnak el-elcsent valami finomságot, ami beesett az asztal alá, a legnagyobb sikert egy almacsutka okozta, amin a 6 kicsi Hurkács boldog elégedettséggel rágódott a hintaágy alatt. Még a pék macskái is eljöttek, és bár húzták a szájukat a hosszú út miatt, amit meg kellett tenniük, végül a hűvös bólé, és a sonkás szendvicsek őket is levették a lábukról. Már este 9 felé járt, amikor az utolsó vendég is távozott. Anyu a konyhában mosogatott és pakolt, Apu leheveredett a TV elé egy sörrel, Lola és Muci pedig a hintaágyban találtak végre egymásra. - Mucikám! Ez fergeteges volt! – sóhajtott nagyot Lola. – Ez még a születésnapomnál is jobb volt, pedig most nem is voltak ajándékok. - Grrrrrr – hangzott Muci válasza. Kényelmesen összegömbölyödött Lola ölében és mély álomba zuhant. Pöttyös labdákról, katicabogarakról, Bocokról és Vindorokról álmodott, miközben Lola keze a fejét simogatta és kicsit nyikorogva hintáztatta magukat a kerti hintaágyban.

140

141

Pucros Muci

Kezdődik az iskola - Színes ceruzák, tolltartó, radír, leckefüzet, számtan füzet – pakolt be Lola már vagy ötödszörre az iskolatáskába. Kipakolt, bepakolt, majd újra ki és be. Izgult, hogy minden meglegyen másnapra. Az évnyitón már túl vannak, találkozott a leendő osztálytársaival, mindenki nagyon tetszett neki, így türelmetlenül várta a másnapot. - Iskolába megyek holnap! – kurjantotta el magát – Gondoltad volna, kiscicám, hogy ez is eljön? - Nem. – válaszolta Muci és sértetten félre húzódott. - Mi a baj cicus? – nézett rá Lola. - Az iskola. Az a baj. Eddig csak velem voltál, de holnaptól én már nem leszek fontos neked, csak az új pajtásaid, meg az az iskola. A köpenyt kikészítetted már? - Igen, a köpeny is megvan. – emelte maga elé Lola a kék kis ruhadarabot és fordult kettőt a tükör előtt. – Jaj, de csinos. - Na, látod! Ezt mondom. Mit számítok már neked én. - Lola! Lola! – hallatszott Anyu kiáltása az emeleti fürdőszobából Gyere kicsim, kész a víz! Ma időben ágyba kell kerülnöd, holnap iskola. - Mennem kell. - huppant le Lola a hintaágyból. - Ezt mondom én. Holnaptól más lesz minden. – felelte Muci, megrázta magát és hátraszalad a nagy fenyőfa alá, ahol Hurkácsék laktak. - Elmegy a Lola iskolába. – panaszolta Hurkács úrnak. - Ejnye, ejnye barátom. Nem kell ezt ennyire mellre szívni. Nem változik semmi. – felelte Hurkács, egy bolhát vakarva ki a füléből. – Éppen csak nem lesznek együtt napközben. És akkor mi van? – röfögte – Megmaradnak még az esték.

142

143

Mucit nem nyugtatta meg Hurkács magyarázata sem, bánatosan befeküdt a hintaágy alá és mély álomba zuhat. Reggel kapkodó szavakra ébredt. - Lola! Mostál fogat? Rajtad van a köpeny? Iskolatáska összepakolva? Gyere szívem, időben oda kell érnünk. Mire felfogta mi történik, Anyu és Apu elviharzott Lolával az iskola felé. Otthon maradt egyedül. Lézengett a kertben egy farabig. Megnézte a Hurkács gyerekeket, játszott is velük egy kicsit, aztán, délfelé megebédelt, és visszafeküdt a hintaágy alá. Mert még mindig ragyogóan sütött a nap. Három körül megcsikordult a kertkapu és Lola szaladt be rajta vidáman! - Mucikám! Cucikám! Itt vagyok megjöttem! Merre vagy? Muci a hintaágy alól figyelte a jelenetet. Miután Lola nem találta az udvarban, beszaladt a házba és Apunak kezdte mesélni mi minden volt az iskolában. - És képzeld a tanító néni kihívott, hogy mutatkozzak be, és akkor a Kovács Tóni felállt, és elmondta, hogy már ismerjük egymást, mert egy utcában lakunk, és ott volt az Ancsa, meg a Kata is, és én lettem a Kata padszomszédja, és képzeld még az is volt, hogy a szünetben… - Kislányom! Lassíts! Nem tudlak követni. – hajtotta össze Apu az újságot az ölében. – Nézd, Anyu megterített, menjünk vacsorázni, ott elmesélhetsz mindent. A vacsoránál Lola sorra el is mesélt mindet, az első becsöngetéstől az utolsó kicsöngetésig. Anyu és Apu büszkén nézték és hallgatták, majd leszedték a tányérokat, Lolát a zuhanyzó felé terelték, megmosdatták és pizsamába öltöztették. Jóéjt puszit adtak neki, és elmeséltek még egy mesét. Lola fél álomban érezte, ahogy Muci felugrik az ágyra, keresi a helyét, majd összegömbölyödve nagyot szusszanva elalszik mellette. - Semmi nem változik, kiscicám. – suttogta neki – Én mindig veled leszek, és ugyanannyira szeretni foglak.

144

145

Vedres Vanda életrajza

„ 1977-ben születtem Kiskunmajsán, Vedres-Nagy Ibolya és Vedres Ferenc második lánygyermekeként. Az írás és olvasás szeretete nálunk családi adottság, így viszonylag korán elkezdtem én is bontogatni a szárnyaimat. Kezdetben verseket írtam, majd kisebb cikkeket az Új Kun-Majsa újságban. Érettségi után Budapestre költöztem, ahol elvégeztem két újságírói iskolát, de mivel a pedagógia szeretete is a véremben van, tanultam gyógypedagógiát és diplomát szereztem szociálpedagógiából. Tanulás mellett újságíróként dolgoztam az Orvosegyetem újságnál és magatartás zavaros gyerekeket tanítottam. Idővel jött a lehetőség a The Budapest Sun című lapnál, majd később a Budapest Business Journal-nál, hogy megismerjem a kiadói tevékenység másik oldalát is. Először terjesztési asszisztensként, majd terjesztési és marketing igazgatóként, végül lapigazgatóként, lépcsőfokról lépcsőfokra haladva, számos kiadó munkáját megismerve és elsajátítva tanultam a szakmát. Természetesen az írás és a szerkesztés szenvedélye továbbra is megmaradt, így születtek a „Muci mesék”, amiket alapvetően a gyerekkorom, leginkább a nővéremmel töltött idő ihletett, és persze a macskám, mert ez is családi vonás nálunk...”