2010\1
magyar tervezőművész hallgatók kiadványa
töménYForma Tervezőművész Hallgatók Magazinja Anno 1999. X. jubileumi szám
Tartalom
Bodoni Workshopron Arzenál SZingapúr Ezki? A Svédek
4–11 12–17 18–27 28–33 34–41 42–48
YF töménYForma tervezőművész hallgatók kiadványa
Grafikai tervezés & tördelés: Hangyás Gergely
2010.
Megjelenik a Workshopron Csoport gondozásában, időnként.
. szám
Nyomtatta a Yellow Print.
3
Bod Bod 27 Giambattista
doni 70 Tipogrﾃ｡fiai tiszteletadﾃ｡s a 270 ﾃｩves mesternek.
AMI Formaterem, Sopron
2009. november 19窶電ecember 14.
ami 
  formaterem 
  2009. november 19-december 14. 
¢§ªê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯
7 270 2
‹’Â?Â?Â„ÂŠÂˆĂŞÂ„ĂŞivkvup
¢§ªê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯ê¯
hĂŞÂŽÂŒ5Â?Â?B—5–—êÂ?ˆŠ‘œŒ—Â?„Žêu5Â‡Â„ÂŒĂŞmÂˆÂ•ÂˆÂ‘Â†ĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻĂŞÂŻ ttp  p p Â¥¨‹ê m’•Â?„—ˆ•ˆÂ?ꊤªª¹êz’“•’‘êkˆ5Žê—>•ê£¢ÂĂƒ
hommage
ĂĄ BODONI
NOVEMBER
19
18 00
DEà K TÉR
32
FORMATEREM
a kiĂĄllĂtĂĄst megnyitja: NĂ DAI FERENC
270
2009
hommage ĂĄ
November 19. 18 Ăłra
4444444 bbbbb 44 4 4 bbbb a bbbb 4 4 bb a a a a a a bb b a a e e e b a a a ep p p p p p e e p p 999999 p p 99 p 99 9
444444 44 bbbbbb 44 4 bbbb b 4 bbb a a a a a a bb 4 a b a b b a a eeee a e ppppppp p p p9 9 9 9 9 9 9 9 9 9 9
88888888 8 888 88 hhh8 88 88 hh h 88 8 8 h " " " " " "" " " " " " " "" } } } } """ }} " "" } } } } ______________ _ __ ----
44444 4 44 bbbbb b bbb 44 4 4 bbb b 4 bbb a a a a a a a a bb b a a eeee a ep p p p p p p p p 999999999 p 9 9
A kiĂĄllĂtĂĄst megnyitja: NĂĄdai Ferenc
44444 44 bbb bbbb 44 4 b bb 4 bb 4 4 bbb a aa 4 bb a a a e a a a b e a e b a a e p pp p p e ep p p9 9 9 9 9 9 9 p p 9 99
888888 888 h 88888 hh 8 88 h 88 88 h 8 8 h " " " " " "" " " " " " " " h " h """ } } } } } } } """ } } } _______________ _ __ -- -
BODONI
8888888 8888 88 h h8 8 8 8 hh 88 h 88 8 h " 8 " " "" " " " " " " " h " h" " " } } } } } " " " }} " " }} _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ } __ ___ _ __ ---
  a kiĂĄllĂtĂĄst megnyitotta: NĂĄdai Ferenc
*%%
† „ „ x ~ | – € † Â?x Â… Â… € ͈ x ‹‹€ Š ‹x ͈ † { † Â… € ËĄ ˧ ˤ Ë ĘŤËĄ ˨ ËĄ ËŁ
‘|‰|‹|Ä…|ƒ ÂłÂ? Œ‚
͈†{†…€ ˢ˧Ë
Â‚Â€Â’ÂƒÂƒÂłÂ‹Â’ÂŠÂŒÂ…Â‚ „|~Â…Â?€‹É ’‰x Ë˘Ë Ë ËŠĘ Â…Â†Â?|„y|‰ ËĄËŠĘŞÂŁÂ… ˥˨ ɉ’‰x x‘ ͇ƒ‚xƒ„x‘†ą ĂŚÂ?£Š‘|‹€ …‹£‘|‹ Â‚Â€Â’ÂƒÂƒÂłÂ‹Ă‰Â‹|‰„£y| ʡ̈́|’‚ ‹£‰ ËŁË˘Ę Â†Â‰Â„x ‹|‰|„ʸĘ
͇ Â‚Â€Â’ÂƒÂƒÂłÂ‹Â’ÂŠÂ‹ „|~Â…Â?€‹ x Â’{x€ |‰|Â…z
|~‹|‚€…‹ |‹Î {|z|„y|‰ ˣʪ€~Ę
+RPPDJH j *LRYDQQL %DWWLVWD %RGRQL ²
A kiĂĄllĂtĂĄsrĂłl ĂŠa az elĹ‘kĂŠszĂźletekrĹ‘l kĂŠszĂźlt kĂŠpeket DĂŠnes NĂłra, Borsa Aliz ĂŠs Katyi Ă dĂĄm fotĂłzta
6
888 8888 8 8 888 8 8 8 h h h h h8 8 8 88 88 "" """""" 8 8 h" " " " " "" h " }} } h " } } } "" "" } } } } _ _ _ _ _ _ __ _ _ _ _ _ _ _ _ __ ---
9
Kiállítók
Bali Katalin Bányai Bence Boda Boglárka Borsa Aliz Krisztina Egri Diána Farkas Milán Galambos Rita Katyi Ádám Kurdi Tamás Négyesi Rita Schum Zsófia Somlai Balázs Tari Attila Varga Tünde
Felkészítő tanár
Juhász Márton
10
Borsa Aliz Krisztina
Typo-To-Go 50x50 mm
B
etű? Mi is a betű? Mire való? Honnan származik? Jelek, melyek egy bizonyos szabály szerint – nyelv – összerendezve értelmet nyernek, de szabályok nélkül is elmondanak mindent. Jelek, melyekkel megértetjük és kifejezzük magunkat, az életünk épül ezekre a formákra és a belőlük létrehozható értelemre… A legelemibb tipográfia: egyetlen betű vagy más, közlésre szolgáló tipizált jel (piktogram). Másik olvasatban a betű a beszéd közben használt egyes hangok írott vagy nyomtatott jele. A tipográfiában a betűkép egy összhangba hozott betűtervsorozat, ami egy teljes ábécét alkot, amelyet nyomtatásban vagy a számítógép képernyőjén meg lehet jeleníteni. Nekem a betű olyan, mintha egy festményt vagy egy embert látnék; telis-tele mindenféle tulajdonsággal, formákkal, tartalommal. A betűk formai gazdagsága lassan vetekszik a természetalkotta formavilággal. Ha körülnézünk, mondhatjuk azt, minden betűkből épül fel. Ránézünk egy órára és ott egy o betű, Rietveld „Zig-Zag” széke z betűt rejt, a nyíló kála v-t formáz… Betűket írok betűkről. A bennük található szépséget sokan felfedezték már. Egy olyan „szemüveget” találtam, amelyen keresztül egy
másik világot ismerhetek meg; a betűk sajátos s egyben csodálatos világát. Mániámmá vált. Ha megismerek egy embert, megismerem a látásmódját, így az ő dimenzióiba nyerek betekintést. És mivel minden ember különböző, ezért az élet mindenki számára tengernyi megismerésre váró dolgot rejt magában, amit érdemes felfedezni. Szeretem, ha a cukorka csomagolópapírján szépen szerepel a cukor neve, mert egészen másként tekintek rá. Foglalkoztak vele, s azáltal, hogy én azt a cukrot választottam, bepillantást nyerek azoknak az embernek a gondolkodásmódjába, akik részt vettek a cukor előállításában. Aki kitalálta, hogy ilyen és ehhez hasonló finomságokkal szeretné megédesíteni az életet, aki összeállította a receptet, aki a gyártósort építette, aki megtervezte a csomagolást és a tipográfiát és sorolhatnám még a végtelenségig. Így a végtelenséget, a világmindenséget megtalálhatom egy szem cukokában. És megtalálhatom bármiben ezen a világon, így a betűkben is. A plakátot mint grafikai megjelenítési módot azért szeretem, mert általa kapcsolatba kerülök az emberekkel. Tervezek egy plakátot, az kikerül az utcára, hirdetve valamit. Az em-
berek pedig jönnek-mennek, élik a mindennapi életüket és ebbe az életbe belehelyezkedik egy általam alkotott kép a világról, ami valójában én vagyok. A gondolataim, a viszonyulásom magamhoz és a környezetemhez egyaránt. Így minden egyes munkámnál törekszem arra, hogy megmutassam ezt a viszonyulást, ami mindig változik, de ugyanakkor mindig állandó is marad. A kettősség, ami a hajszálvékony és a vastag vonalak használata által szintén megjelenik, megvan bennem is. Végletes, határfeszegető gondolkodásmód ez, ezért került azonnal nagyon közel hozzám. Hivatásának tekintette azt, amit csinált, alázattal művelte és bennem ez tiszteletet ébreszt. A betűk világa olyan szegmense környezetünknek, amely mellett nap, mint nap elmegyünk, mégis többnyire figyelmen kívül hagyjuk. Ezért az a szándékom, hogy a plakátjaim által bemutatok egy részt ebből a világból. A természetben mindig szép formák és színcsoportok vannak. Nézz meg egy férget, vagy egy darab trágyát: annak is szép színe és formája van. A költő is a saját eszközeivel hívja fel figyelmünket a minket körülvevő földkerekség számtalan értékeire.
bajuszparty by workshopron
CSepella Olivér
14
2009. november 6–7
k e p z o d o k . b l o g s p o t. c o m
Könyvkötő workshop
wor
ksh
opr
feat
M
ióta a gépesítés elérte a könyvet, és létezik ipari méretekben való könyvgyártás, sokan félnek a egyéni, kézműves kötések eltűnésétől. Én November 6–7. óta nem. A Workshopron csoport által rendezett két napos workshopon több, mint harminc AMI-s hallgató köthette meg első könyvét. És meg is kötötte. Az első nap végén, ahogy végignéztünk az ofszet-papírtömbökből rögtönzött présben száradó könyvoszlopon, egészen elcsodálkoztunk azon, milyen eszközökkel, vagy inkább milyen eszközök hiányával is meg lehet ezt csinálni. Aranyozó prés helyett szorítók, viaszos fűzőcérna helyett valami istentelen műanyag zsineg (na ez az, amit nem ajánlunk), pár fűrész, fadeszkák, a jó öreg könyves ragasztó és az imént említett négy elcsodálkozó ember, a meghívott kisképzősök; Sall Fanni a könyvműves- és Ács Eszter a bőrműves szakról, valamint a nagyképzős Fekete Anna, aki velem együtt régi könyvesként volt jelen. Felidézve a könyvszakot - az igazi műhelyet, ahol minden meredek ötletre találtunk megoldást és eszközt - ott a lepréselt könyvek mellett elcsodálkozik az ember, mennyire rajta múlnak a dolgok, meg hogy ez is pont olyan könnyű, mint akármi más, ami elsőre nehéznek tűnik. És bár a tanárok naponta elmondják, jó közvetleül is megtapasztalni, hogy az egyetemet az egyetemisták csinálják, ha könyvet akarnak kötni, akkor könyvet kötnek műhely nélkül. Most egy egyszerű sketchbook-nak való előzék nélküli puhatáblás kötést mutattunk be, beszéltünk a papír tulajdonságairól (szálirány, szálirány megállapítása stb). Az első workhop sikerére, meg a „lesz még ilyen máskor is, mert most pont nem érek rá?” típusú aggódó kérdésekre alapozva jövőre, amikorra már az összes vázlat könyv tele lesz bindzsizve, beleugorhatunk a keménytáblás könyvkötés kalandjába. Terveink közt szerepel a végzős AMI hallgatók által felvetett diplomakötős workshop is. Végül had figyelmeztessem az olvasókat újra: ne kössetek könyvet azzal a pusztulatos műanyag zsineggel soha! Éljen a Kisképző, éljen a Könyvszak!
kisk
.
épző
on
4 kiskpézős 30 amis diák 2 nap
2009. november 12.
a kiállítást megnyitotta: Nádai Ferenc
w o r k s h o p r o n . b l o g s p o t. c o m
Egy futólagosan odavetett, határozatlan rajzot, mely úgyszólván csak jelzi a gondolatot és a koncepciót, a képzelőtehetség esetleg sokkal inkább ki tud egészíteni, mint ahogy azt tán maga a művész megtudta volna csinálni, s azért gyakran tapasztalhatjuk, hogy a kész mű éppenséggel nem felel meg azoknak a várakozásoknak, amelyeket a vázlat keltett.
Joshua Reynolds
A vázlat sokszor hasonlíthatatlanul nagyobb és fölemelőbb hatással van az emberre, mint a kész alkotás, mert az utóbbiba sok olyasmi belekerül, ami bátran nélkülözhető volna, míg a vázlatban csak az van benne, ami szükséges és ami izgatja a képzeletet.
Karl Friedrich Schinke
vázlatokban rendszerint van valami tűz, mely a kész képből hiányzik. Ez a művész izzó hevének a momentuma, a tiszta lelkesedés, a mesterség minden keveréke nélkül, amelynek bélyegét a gondolkodás rányomja mindenre; a művésznek a lelke ez, mely szabadon terjed szét a vásznon.
Diderot
A
A vázlat mindent meg akar mondani s mégis a legtöbbet elhallgatja, az utolsó szót sohase mondja ki, de a laikusnak hízeleg, amennyiben a részéről művészi megértést föltételez. És ami a fő, a vázlat valódi vagy látszólagos könnyedsége kellemes érzéseket kelt a nézőben. Manapság ezeket az előnyöket alaposan kihasználják, a vázlatot nem eszköznek, de öncélnak tekintik, ami élesen jellemzi a jelenkor idegességét.
Otto Knille
Mut Sket asd a chbo o meg mon kod ki va dom gy!
Sketchbook kiállítás
Vázlatok csak művészek, no meg azok számára valók, akiket az ember részesévé akar tenni belső lelki folyamatának. A régi mesterek, nagyon szépen megköszönnék, ha tudnák, hogy vázlataikat megőrizték s most mindenféle téves következtetéseket vonnak le belőlük.
Hans v. Marées
16
\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\
a r r a
r z e e n n á á ll r
Az YF nagyban különbözik a Magyaror-
az elmúlt időszakban megnőtt, az érté-
szágon megjelenő művészeti szaklap-
kes munkák mennyisége hasonlóképpen
októl. Célja bemutatni a tervezőművész
változott, növekedett. Időről időre kide-
hallgatók munkáit, amiknek magazin
rül, hogy a hallgatók szívesen ismerked-
formában való megtekintésére más fó-
nek nem csak a többi diákkal, hanem
rum nem igen ad lehetőséget. Az Arzenál
azok alkotásaival is. Ebből kifolyólag a
rovat az első szám óta jelen van az YF-
továbbiakban szeretnénk felvonultatni
ben. Habár a struktúrája némileg meg
minél több intézményből, minél több
is változott a lapnak, lényege ugyanaz
tervet, ezzel is generálva egy egészséges
maradt. A magyar művészeti egyetemek,
versenyhelyzetet, ami a kezdetektől fog-
főiskolák és szakképzések száma, ugyan
va a kitűzött célok közt szerepel.
20
Egri Diána Margaréta
AMI
egr ired.blo gsp ot.com
3. tervezőgrafikus
E. A. Poe: MOrgue utcai gyilkosságok – illusztráció
21
Vicze Tas
AMI
5. Formatervező
viczetas.deviantart.com
23 23
24
Katyi Ádám
AMI
3. tervezőgrafikus
cil adesign.com
Első évfolyamban kaptunk egy pixelbetű tervezési feladatot. 5x5 pixelből álló betűt kellett terveznünk, csak nagybetűket. Kurrens karakterek, számok és egyéb írásjelek nem szerepeltek a feladatkiírásban. Fontos volt a tervezés során, hogy az egyes betűk legjellemzőbb tulajdonságait megtartsuk, jól felismerhetőek maradjanak. Ekkor több abc-t is terveztem és nem álltam meg ennél a feladatnál. Szorosabb barátságot kötöttem a pixelekkel. Mindig is izgatott, mi az a legkisebb elem, amivel valamit ábrázolni lehet; mi az a minimális eszköz, amellyel kifejezhetünk valamit; mi az ami felesleg nélküli; mekkora az a legkisebb háló, amelybe még felismerhető betűket írhatunk. Készítettem változatokat 4x4-es raszterbe is, de úgy gondoltam, ezt még mindig lehet egyszerűsíteni. Ekkor kezdtem bele a 3x3 pixelből álló betű rendszer megtervezésébe. Egy komplett betűtípust akartam létrehozni, amely tartalmaz kurrens- és verzál karaktereket, számokat, írásjeleket és egyéb karaktereket is. Tervezés során nehéz feladat volt, hogy minden karakter megtartsa a jellegét. Kilenc képpontban nagyon kicsi a mozgástér, ráadásul csak négyzetek használhatók fel. Mikor kialakultak az egyes karakterek, további probléma volt az alapvonal helyzete. Az egyes gridek nincsenek egymással teljesen egy vonalban, az olvashatóság kedvéért, a le- és felnyúló szárak miatt az egész betűsor négy pixel magas, de minden egyes betű három. Mikor az összes karakter elkészült, terveztem egy bemutató plakátot, amit kézzel készítettem el. Ezen szerepel az összes karakter és a font neve: 9 pixel.
9 pixel – font
25
26
Miklósi Ádám
AMI
3. formatervező
c l o c k w o o r k . b l o g s p o t. c o m
„Cavor a Szelenitekről szóló jelentéseit folyton javítgatta... Az idézetek ámbár határozatlanok és töredékesek, a Holdbeli furcsa közösség társadalmi életének valószínűleg mégis oly teljes képét rajzolják meg, amelynél kimerítőbbet az emberiség aligha kaphat sok emberöltőn keresztül.”
Steampunk szobrok
27
\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\
\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\
\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\
\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\
28
Halácsi Katalin
AMI
29
5. építőművész
c s i c s i m o n . s pa c e . l i v e . c o m
Szingapúr é p í t é s z e t i k a r a k t e r e
Dolgozatom inkább gyűjtések, úti feljegyzések és saját megfigyelések még nem teljesen letisztult keveréke, halmaza. (Konklúzióra talán csak visszatekintve, summázva számíthatok, egyelőre kapkodom a fejem a különböző impres�sziók után.) A következő tartalom nem egy konkrét építészeti objektum köré fogalmazódik, így kevésbé elemző. Ezért bátorkodnék eltérni a dolgozatok szokványos formájától, és egy szabadabb módon, mondhatni jegyzet-sorozatként összegezzem az eddig tapasztaltakat! Először is fontosnak tartom, hogy röviden leírjam, miként is adódhatott témaként Szingapúr építészeti karakterének bemutatása (avagy annak lelkes kísérlete): „Minden” a 2006-os, 10. Velencei Építészeti Biennálén kezdődött. Miközben a Magyar Pavilonban pingvinekkel játszhattunk (egy made in china turista-felszerelésben) és házak hátára nőtt házakról házméretű képeket és életmentő, úttörő, szociális problémákat felvető, avagy meg is oldó terveket tanulmányozhattunk, felüdülés volt rövidebb-hosszabb felfedező utak után a városban szétszórt kisebb pavilonokra is rábukkanni. Így és kiváltképp volt ez a szingapúri pavilonnal, mely a legkedvesebbé vált számomra. A továbbiakban is folyamatosan foglalkoztattak az ott látott vizuális élmények és információk. Másfél évre rá, 2008 telén (bátorításokból és biztatásokból erőt merítve) írtam egy kis portfoliót is tartalmazó önmagam-ajánló levelet a három legfontosabb szingapúri „építészeket is képző” helynek, miszerint hallgatójuk kívánok lenni. Ezzel egy időben Törökországtól Indián és Koreán át Japánig hasonlóan
felvettem a kapcsolatot a különböző művészeti és műszaki felsőoktatási intézményekkel, tudatosan Kelet felé véve az irányt. A legtöbb helyről azt a választ kaptam, hogy általam megfizethetetlen áron, de sok szeretettel várnak. A levelek között csak három volt, mely kitaposható út reményét sugallta. Mindhárom Szingapúrból érkezett. Ez után a Faipari Mérnöki Kar Dékáni Hivatalának bevonásával egy hivatalos cserediák kapcsolatról szóló megállapodás születhetett, mely lehetővé tette, hogy most, 2009. áprilisától két szemeszterben tandíjmentesen tanulhassak a Raffles Design Institute-ban. A 2006-os szingapúri pavilon kiállítása a „Built & Unbuilt” címet viselte. Különböző városrészek különböző funkciókat megfogalmazó fejlesztési terveit hozták, melyek gyakorlatilag egy-egy monumentális épületként jelentek meg. Érzékeny skiccektől egészen az energetikai megoldásokig vitt tervekkel szembesülhettünk. Sok esetben egy ilyen épület gyakorlatilag egy fedett, mesterséges új foltja a szigetnek. Hatalmas méretek, energiák kivonása, energiák visszatartása, mondhatni önműködő „high-tech-öko-city-k”, mikrovárosok. Leginkább egy hármas épületegyüttes terve késztetett megállásra, mely egy öböl fejlesztésének szerves részét képezte, eléggé futurisztikus módon. Az öböl körbe lezáródik és az új épületek által térfalat kap. A már kialakult városközponttal szemben áll a talán már tengertől elhódított területen álló három pár egymásnak feszülő felhajló épületelem, melyek toronymagas pillérként egy összefüggő teraszt lebegtetnek:
30 p u t t y o k .t u m b l r . c o m
Marina Bay Integrated Resort – Moshe Safdie and Associates (USA) with Las Vegas Sands Corp. Ez az Öböl Dél-kelet Ázsia első számú és vezető integrált központja lesz, mely különböző funkciókat ölel majd egybe, mint például szálloda, kiskereskedelem, vendéglátás és szórakozás. Az egyesített elemek pedig együtt sokkal erőteljesebbé válnak, mint külön-külön. Tervezett átadása 2009. A kiállításon szereplő tervekben megjelenő épületek felfelé-kifelé nyitnak, elfordulnak a „földszinttől” és a műholdak felé is arcot, homlokzatot mutatnak. A Google Föld Világában különösen fontos szerepet kellene vállalnia a megszokottan „láthatatlan” épületsíkoknak. A gépészetnél jelentősebb funkciókat is tudnak hordozni ezek a felületek. Természetesen ilyen épületekre ma már újra és bőven van példa. Vagyok annyira szerencsés, hogy a számomra legkülönösebb terv (melynek „jósága” vagy „jótlansága” mellett nem emelek garast) megvalósulását naprólnapra követhetem. Körülbelül a 38-ik „emeletek” vasalatát készíthetik éppen a szorgos (vagy nem szorgos de mindenképpen kitartó) vendégmunkások, miközben ezt írom, és az esplanade-on (sétányon) ülő, jeges szójatejet kortyolgató internacionális turista-tömegek vizitálhatják az éjjel-nappal folyó szakadatlan munkát. A dolgozatomat segítő kutatómunkát megkíséreltem az új nemzeti könyvtárban végezni. Találtam is pontos kimutatást az elmúlt évek építészeti változásairól, lajstromot a jelképes épületekről. A táskámban még meleg volt a 2006-os kiadás legjelentősebb oldalainak fénymásolata, mikor betértem a szomszédos könyvesboltba, ahol a 2009-es év „tavaszán” megjelent 2. kötettel találkoztam, mely további számos épületet és tervet hoz, öregbítve például Toyo Ito, Norman Foster vagy Rem Koolhaas nevét. Egy ilyen ütemben burjánzó város építészete felkutatható egy aktív itt eltöltött félév alatt, ha lemaradok, mire utolérném? Minden esetre most hozok pár példát abból a „20. és 21. századból”, amit eddig sikerült begyűjtenem: 1
Esplanade, Theatres on the Bay – DP Architects Pte Ltd with Michael Wilford& Partners A jelenleg legerősebb építészeti jelképként számon tartott épület már a tengertől elhódított területen áll, az említett Marina Öbölben uralja látványt. Két nyújtott gömbölyded forma, egymástól szögben elfordulva dél-nyugati és észak-keleti irányokba. Üveg héjszerkezet borítja az épületet, melyet további hajlított fémlemez tüskékkel láttak el. Ez az árnyékolási mód változatosan és játékosan töri meg a napfényt, kívülről a nézőpont változásával folyamatosan „mozgó”, változó képet ad, belülről is hasonlóan, de a szerkezetet alulról átélve még erősebb ez a hatás. Az épület asszociációként két fogalmat hordoz: színház és (a népnyelv szerinti) durián. Az utóbbi magyarázatot követel. Ez egy trópusi gyümölcs mely a helyiek nagy kedvence. A fogyasztás első legfontosabb feltétele, hogy a kemény tüskés kérget két félbe hasítsák. Ez a dualitás az épületbe átültetve direkt módon megjelenik a két héjszerkezetben, kérdés persze hogy ez szándék volt-e, avagy utólag talált hasonlat? A tényeknél maradva: 2002 júliusában fejezték be az építkezést, így bekerülve a világ legnagyobb előadóművészeteknek helyt adó központjai közé. Szorosan kitölti a 6 hektáros területét, és magába foglal egy 1834 férőhelyes koncerttermet, egy 1905 férőhelyes színházat, egy további előadó és hangversenytermet 200 ülőhellyel és számos kültéri játék-helyszínt még. Továbbá egy 3 szintes bevásárló központ is fellelhető itt, mellyel a látogatók színház-élményét – állítólag – növelni tudják. Elnyerte a RIBA Design díját. (1.kép)
2
OCBC Centre - BEP Akitek (Pte) Singapore with I M Pei & Partners
OUB Centre – SAA Partnership+with Kenzo TANGE & Urtec A toronyházak sorában megítélésem szerint a legmonumentálisabb karakterrel bír ez az épület. Elegáns térjátékot hoz, kihasználva a perspektíva megbolondító lehetőségeit. Minimális formai játék okoz maximális hatást: háromszög alapú hasáb a 60 emeletes épület fő tömege, mely a fényviszonyoknak köszönhetően a legtöbb megközelítésből olybá tűnik, mintha csak egy tűhegy meredne az égnek. A 48-ik emeletig egy kiegészítő hasábforma is megjelenik, ami nagyon finom szögben szervül a legmagasabb egységhez, így az épület eddig a szintig négyszögletű alaprajzokat hoz. (2.kép)
3
Az 52 emeletes banképület volt az egyik legmagasabb és legjelentősebb épület a sziget első felhőkarcolói közt, mely a Szingapúr-folyó déli partján található. Két szimmetrikus, egyenként 19,8 méter átmérőjű félköríves vasbeton keret fogja közre a 3 átható téglatest formát. Zömök, stabil és barátságos látványt nyújt az egyszerű és különleges konstrukció, mely a város erős jelképeinek egyike. (3.kép)
Republic Plaza – RSP Architects Planners & Engineers (Pte) Ltd with Kisho Kurokawa Architect & Associates Egy szemet megnyugtató entázissal bíró épület, mely a 66 emeletével a legmagasabb felhőkarcolók egyike a szigeten. 280 méteres magasságba tör, ami nem véletlen, hiszen Szingapúrban ennyiben maximalizálja az állam a felhőkarcolók magasságát. Alaprajzilag az alsó szinthez képest az épület felfelé 45°-ban elfordul, így különböző alaprajzi szituációkat teremtve a különböző igényeknek. Japán határain kívül az első épület volt, mely elnyerte a Paris-based International Real Estate Federation (FIABCI) „Best of the World” díját. A Republic Plaza tervezőinek becslése szerint a különös alaprajzi és tömeg kiképzéssel a korábbi, hasonló épületekhez képest 15 centet spóroltak négyzetméterenként. (4.kép)
4
31
Suntec City – DP Architects Pte Ltd with Tsao & McKown (S) Pte Ltd A Suntec City négy 45 emeletes toronyépülete és a különleges tetőszerkezeti ráccsal ellátott Singapore International Convention & Exhibition Centre építészeti szimbólumként ötujjú emberi tenyeret formáz és közrefogják a világ legnagyobb szökőkútját, amely gyűrűként az ujjak dísze. Az óriásgyűrű egy folyamatosan megújuló kör, amelyből a befelé folyó víz a gazdagság megtartását szimbolizálja. Meg lehet közelíteni a szökőkút forrásszintjét is, ahol állítólag nagyon kedvező chi energiákhoz juthatunk. Ezen legendás jelleggel bíró és „emelkedett szellemiségű” épületek pedig természetesen megannyi gazdagságra szomjazó kiskereskedő és vállalkozás otthonát adják. A telepítés pedig már annyira szimbolikus hogy az épületek számbeli mivoltán túl az említett karakterjegyek belevesznek a monumentalitásba, pontosabban az egység képe szétesik, a kapcsolat főleg az 5. épülethez nehezen érzékelhető. Az mindenesetre barátságos, hogy ideológiát, szellemi töltetet adnak egy forgalmas, központi, nyüzsgő helyszínnek. A méretek is mindenképpen meghökkentők és megállásra, töprengésre adhatnak okot, a bevásárló körútban elfáradt látogatókat pedig netán meditációra is késztethetik… Az épületegyüttest a kínai tájolás tudomány remekműveként tartják számon.
5
A város tagolásáról
VIVO CITY – DP Architects Pte Ltd with Toyo ITO & Associates Bevásárlóközpont a sziget forgalmas déli peremén, ahonnan egy irányba a konténerek hadát láthatjuk, másik irányba pedig a turisták legkedveltebb helyét, Sentosa szigetét. Az épület vízközelsége merészen és egyértelműen fluidként, folyékony formaként jelenik meg homlokzati köpenyszerkezetben, alaprajzban, tetősíkban egyaránt. Az utolsó részletig végigvitt koncepció egy áramló monumentális teret eredményez, ami mozgásra késztet. A tető egybefüggő terasz, mely a feszített víztükrökkel és növényzettel közpark jelleget vállal.
A felhőkarcolók téri élménye Korábban nem jártam toronyházakkal sűrített városban, de valószínűleg csak hasonlóan Egyenlítőhöz közel fekvő városokban volna tapasztalható hasonló: ezek az épületek – kis túlzással – nem árnyékolják le a szomszédos területeket. A Nap olyan magasan jár, hogy vagy direkt módon bevilágítja a banknegyed utcáit, vagy az épületek üveghomlokzatán végigfolyó surlófény is elegendő megvilágítást ad. A hőmérséklet azonban itt alacsonyabb. Az épületeket lábakra állítják és tágas, levegős, átlátható térkapcsolatokat teremtenek belső és külső, épület és utca között. A fák, növények innen sem hiányozhatnak, ahol csak lehet, kis parkokat alakítanak ki, az épületekhez hasonlóan magasba törő trópusi fákkal. Nem nyomasztó vagy komor ez a környezet, ha az épületek csoportosan jelennek meg. A peremterületeken már drámaibb egy-egy magányos toronyház látványa. (5. , 8.kép)
6
A városalapítástól kezdve tudatosan a folyó és a kikötő köré szervezték a várost, a különböző központokat, zónákat. Átlátható, jól tagolt a szerkezete, de kiváltságos erősségét a város rétegeiben látom. Mind horizontális, mind vertikális irányban. A két irány erősíti egymást. Arra számítottam, hogy egy zsúfolt rengetegbe fogok érkezni, de már a reptértől kezdve tágas terek fogadtak. Mindenhol, amerre a szem ellát, életteli trópusi zöldet látni, megannyi cédrust, virágzó hatalmas cserjéket és pálmákat… „s a többi növényt”. Természetesen ennek első számú célja az árnyékolás. Az utakat sem éri sehol közvetlen napfény, de árnyékban így is nagy a forróság és páratartalom. A napfény elől továbbá félig zárt vagy zárt helyekre vonulnak vissza az emberek, mely nem jelenti, hogy ez gátol minket a mozgásban. Utca-szinten a lábakra állított házak külső kerengőiben mehetünk, mely elég tágas annak ellenére, hogy számos étkezde teraszai ide települnek ki. Továbbá a föld alatt egy hihetetlen alagútrendszer van. A meglévő metróállomásokat sok helyen egymással összekötik, de mindenesetre egy közeli bevásárlóközpont vagy banképület alulról mindenképpen megközelíthető. Átszelhető a város anélkül, hogy a felszíni kánikulába fel kéne menni, ellenben a természetes napfényt valahogyan a föld alá is becsempészik számos helyen. Gondolom ezzel az erénnyel más nagyvárosok is bírnak, de ennyire erőteljesen eddig csak itt tapasztaltam azt, hogy a természetes földszintet szabadon hagyva a természetnek és a forgalomnak, lényegtelenné válik, hány emelet ágaskodik felettünk vagy alattunk. Nem nyomasztó itt sétálni, vagy élni. Sőt. Komfort és biztonság van a szabadban. Az „alvilági” surranókat Linkeknek hívják, melyek között a legnevezetesebb a One Raffles Link – Aedas Pte Ltd with Kohn Pederson Fox Associates PC. Kapcsolatot teremt a két legforgalmasabb hely, a Marina Öböl és a City Hall között. (6., 7.kép)
7
8
32
A lakóházakról A sziget szűkös méretei és az egyre gyarapodó lakosság miatt az üzleti és kereskedelmi életet szolgáló toronyházakhoz hasonlóan igyekeznek a lakóházakat is „tornyokban” megoldani. A lakások kis alapterületűek. Sok helyen apartmanokat alakítanak ki, általában egy közlekedőre szervesített közös fürdőszobához, konyhához és étkezőhöz több lakást is rendelnek, az olcsóbbak gyakorlatilag csak szobák, de a tehetősebbeknek önálló mosdó is jut. Ez az elrendezés így nagyon sok helyet spórol. Egy blokknak egy tulajdonosa van, a legtöbben bérlik ezen odúkat, mivel az ingatlanárak a legfelső emeletnél is magasabban járnak. A központban ezeknek az épületeknek az alsó 3-5 szintje is kereskedelmi zóna lehet, viszont azok a házak, amelyeket már bevásárló-turisták
nem fenyegetnek, magas téglakerítéssel bírnak, valamint kedves mini kerttel, csobogóval és medencékkel – lehetőleg nem a földszinten. Ahogy haladunk a külváros felé, persze a lakás-modulok egyszerűsödnek, zsugorodnak és egyre olcsóbbá, megfizethetőbbé válnak. Természetesen vannak itt is úgymond külvárosi részek, avagy peremterületek, melyek kisvárosi karaktert mutatnak. (Főleg a forgalmasabb utak határozzák
33
meg, hogy egy városrész nyugodt „kertvárosként” tud-e működni, vagy pont a legtöbb és legkeresettebb tucat-lakások ideális helye.) Szigorúan mindenhol zártsorú beépítéssel találkozunk és Földszint + Emeletes családi házakkal. A kerítés körülbelül 30-50 centis vonalában „elintézik” a kertészetet, majd egy fedett terasz után léphetünk egy nagy térbe, mely konyha, étkező, nappali és szentély helye is egyben. Ezek nyitottak, de némi elhúzható falacskákat persze biztonságképpen beépítenek, és ahol a kerítés-kert enged belátást, gyakorlatilag átlátni az egész házat. Az újabb építésű házaknál a technikára támaszkodva már jobban zárják az épületeket és nem pusztán árnyékolással zárják ki az állandó 30-40°C-os, páradús, örökös kánikulát. Párhuzamos utcák között még további szerviz utakat is beiktatnak, ahová a gépészetet, a l0éghűtő berendezések kültéri egységeit el tudják helyezni a hátsó zárt homlokzatokon. Ezek az utak érdekes kontrasztot teremtenek a kerítés-kertek és a szükséges gépészeti helyigény között, mivel tisztán elkülönülnek, nincs kérdés, minek hol a helye. Mert valahová törekszenek. Ki tudja, hová?! Ha ők tudják is – és biztosan tudják –, ki tudja, mikor nyerhetünk tényleges belátást a valódi rendeltetések mögé? Ezek a tervek nem csupán erőfitogtató passziók. Több kell, hogy mögötte legyen, mintsem egy új bevásárló paradicsom, még egy központ, mely a látogatókat csalogatja. A szigetnek nincs saját ivóvíz készlete. Melyet így Malajziából
vezetékeken, mini, házi tisztítóberendezéseken keresztül juttatnak a 4 millió lakoshoz. Élelmiszer és minden más árucikk is javában a szigetet övező konténerkérgen keresztül hatol a városállamba. A kiváltságos kereskedelmi pozíció ellenére alapvető hiányosságaik vannak, mégis előnyeiket ezzel fordított arányban tudják kovácsolni. Mágnesként vonzzanak be mindent, ami az életben maradáshoz és a sokszínű lakosság sikeres egy-szervként való működéséhez szükséges. Nem tudni, illetve én nem tudom, hogy ott, ahonnan „szivattyúznak”, mi történik. Kárt okoznak, avagy további fejlesztési pontokat generálnak? Elhalhatnak ezek a csápok és összeomolhat egy ilyen típusú megapolisz? Csak kérdezem, persze lehet, hogy oktalanul: Ha Raffles talált egy fejlesztési pontot, ami sok munkával aranybányává tudott varázsolni egy helyet, ahol még vizet sem lehet fakasztani, mi minden csodálatos történhetne egy olyan területén a Földnek, ahol jelentős transz-európai utak vezetnek- avagy vezethetnének keresztül, ahol a Föld bőven terem és a legnagyobb természeti erőforrás maga a vízkészlet? Szingapúr egy önálló hagyományok nélküli városállam. Steril föld, mely helye lehet minden típusú próbálkozásnak, esetlegességnek vagy túlzásnak.
34
ezki? A
Workshopron Csoport Egyesület hallgatói kezdeményezésre alakult meg 1999-ben a tervezőművész diákok szakmai összefogására. Azóta, az Alkalmazott Művészeti Intézetben több generáció felnőtt már az egyesület karjai közt, aminek soron következő lelkes hallgatói 2008-ban mi voltunk. Amikor átvettük az egyesület irányítását, kiváltképp fontosnak tartottuk azt, hogy továbbvigyük a korábbi tagok által megkezdett hagyományokat és sikeresen képviseljük és átadjuk a csoport szellemiséget. Ebbe beletartozik a különböző hazai egyetemek közti szakmai párbeszéd kialakítása és kapcsolatok kiépítése. Ezt több oldalról megközelítve viszi végig a csoport, mind egyetemen belüli és kívüli programok szervezésével. Innen jött az ötlet 2009 őszén, hogy ezt a fajta hallgatói fórumot elsősorban az AMI keretein belül bontakoztassuk ki. Célunk ezzel, az egyetemen belüli hallgatói-kommunikáció élénkítése saját magunk és munkáink többiek előtti feltárásával. Nemcsak közösségkovácsoló erővel bír ez kezdeményezés, hanem segíti a diákok prezentációs készségeit, és egy olyan nyílt fórum-felületként szolgál,
ahol azonnali reakciót kapnak munkáikról. Az őszi kezdetek után a program olyannyira töretlen sikerekkel rendelkezik, hogy némi módosításokkal bár, de immár tradícióvá vált az iskola történetében. Mostanra már nemcsak a hallgatóság, hanem a tanárok is kiveszik részük ebben a hagyományteremtésben saját munkáik prezentálásával. Ám a magyar design életében frissnek számító hallgatók nem csupán itt tudták megcsillogtatni és mindenkivel megismertetni személyiségüket és munkáikat. Az AMI lehetőségeivel élve az intézethez tartozó kiállító-teremben 2009 novemberében került sor a ,„Mutasd a sketchbook-od, megmondom ki vagy!” kiállításra, ahol lelkes bemutatkozni vágyók tárták a világ elé vázlatfüzeteikbe rejtett legbensőbb titkaikat. Ezzel szinte azonos időben zajlott le a könyvkötő workshop, amit magas részvételi arány és még annál is nagyobb jókedv jellemzett, ami ráadásul produktivitással párosult. Az Egyesület az év további részében is sok-sok meglepetéssel készül a világ számára, ami workshop-ban, kiállításokban és bemutatkozó estekben fog megnyilvánulni.
Ĺ? a jeti.
36
Borsa Aliz Krisztina
AMI
5. formatervező
a l i z a v i z a .t u m b l r . c o m
4U–Tubes – csomagolás Bolti forgalomban jelenleg még jó minőségű kémiai alapfelszerelést sem lehet kapni. Ez a hiányt pótolandó terveztem kísérletező kedvű gyerekeknek ezt a csomagolást, hogy otthon is tudjanak szakszerű eszközökkel felszerelkezve kutatásokat folytatni. Mérete 125×60×60cm.
Csepinszky Csokoládé – csomagolás Kézzel készült luxuscsokoládé csomagolása polipropilén és szaténszalag felhasználásával. A lemezen nincs semmiféle hegesztés és ragasztás. A márkanév fiktív, őseim családnevét használtam.
37
A giccs apoteózisa – objekt A szuvenírek – tipikus giccstárgyak – valódi értéke az a kép. amit eltorzítva látunk az üvegbúrán keresztül. Értéktelen, semmitmondó.
38
Nádi Boglárka
AMI
1. tervezőgrafikus
b i g i b o g i .t u m b l r . c o m
Többet egy szót sem szólnak, összemennek, egymásba fogódznak, még a föld is rengett, úgy megküzdölődnek. Ropogott a csontja mind a kettőnek, hullott a testükről a véres verejték,
Bemennek a sátorba, s hát a vén boszorkány csakugyan ott ül a szövőszéken, hányja-veti jobbra-balra a vetőllőt, s minden vetésre tíz katona ugrott ki a földből.
de hiába erősködtek, hét nap s hét éjjel hiába küzdölődtek, egyik a másikat nem tudta földhöz vágni.
Amint ott fekszik a fa alatt, látja, hogy leszáll egy hattyú melléje. A szárnyát megrázintja, s abban a pillanatban olyan szép leány lesz belőle, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Odaszalad Erős Mihály a tóhoz. Hát csakugyan ott szaladgál az aranybárány. Megfogja, a nyakát kettévágja, a tóba beledobja, s ím, csakugyan igaza volt az ősz öregembernek: a bárányból Péter lett, de még hétszerte szebb és erősebb, mint annak előtte volt.
39
Amint mennek az udvaron, szembejön velük egy öregember s egy leány.
Péter belefogódzik a seprőnyélbe, s a vén boszorkány annál fogvást felrántotta egy rengeteg nagy szobába. De még ilyen szobát sem látott Péter világon való életében. Gyémánt volt a padlaja, arany az oldala, ezüst az ablaka. S volt a közepén aranyasztal, megterítve aranyabrosszal, s azon csupa aranytányér, aranytál. Asztal körül aranylóca.
– Nézz vissza, nézz vissza, s tied leszek holtig! – De hiába hívja, Péter nem néz vissza. Könyörög, sír, rimánkodik: – Nézz vissza, nézz vissza! Csak egyszer nézz vissza! Sírhat, könyöröghet, Péter nem néz vissza.
40
Gilicze Gergő
AMI
g i l i c z e .t u m b l r . c o m
1. tervezőgrafikus
41
Road map font Olyan illusztratív abc tervezése volt a feladatunk amivel korábban még nem nagyon találkozhattunk. A betűk ebben az abc–ben azonos nevű nagyvárosok egy–egy nagyobb csomópontjai (Frankfurt, Madrid, Amsterdam, Budapesté a B betű). A munka során úgy gondoltam, az X lesz a legnehezebb, de szerencsére Kínában nagyon sok települést találtam ezzel a kezdőbetűvel. Végül az Y és a J tűnt a legproblémásabbnak, mert ha van is ilyen kezdőbetűjű nagyváros néhány, akkor is egy örökkévalóság találni benne egy megfelelő mintázatú környéket. A feladathoz Paula Scher munkássága adta a legtöbb ötletet és segítséget.
A jövő technikái előadássorozat
Egy egyetemi rendezvénysorozat logójának és plakátjainak elkészítésére kerestek embereket. Érdekes felvetésnek tűnt a téma és a szervezők is szabad kezet adtak a grafikai részhez, így szívesen elvállaltam. Az előadások témája folyamatosan változó, így szükség volt egy állandó háttérre ami kapcsolatot jelent a plakátok között. A háttérben próbáltam Sopron ipari jellegét megragadni, semmiképp sem sem akartam a Tűztornyot és egyéb híresebb épületeket szerepeltetni, úgy éreztem nem illene az adott témához. Az előtér minden plakátnál változó, mindig az adott témához kapcsolódik.
42
a svédek
Rakovszky Zsuzsa
Nekidobja a labdáját a falnak, aztán ahogy visszapattan, elkapja. Egyszer, kétszer, sokszor. Már vagy tizedszer fog bele a labdaiskolába, de mindig elrontja. Eleinte elég könnyű, csak tapsolni kell, miközben a labda megteszi az utat a falig és onnét vissza a tenyeréig, de aztán a háta mögött meg a felemelt térde alatt kell átdobnia. Ilyenkor ritkán sikerül eltalálnia a falat, hacsak nem áll hozzá nagyon közel: a labda elgurul, és még jó, ha nem esik be a félig nyitott pinceablakon. Ott guggol a porban, a virágzó ecetfa teliszórja a haját és a ruháját émelyítő szagú, apró csillagokkal, és fölfelé sandít a fölöttük lévő lakás erkélyére. Gertikét viszonylag ritkán engedik le az udvarra („Mert csak összekoszolnám magam… mert azt mondja anyukám, csak az utcagyerekek lógnak egész nap kinn az udvaron…”), de az erkélyre azért elég sokszor kijöhet („…hogy ne legyen olyan szobaszínem…”), és ilyenkor legalább beszélgetnek egy kicsit. Fülledt meleg van, a kerítés tövében a fű száraz és sárgás, mintha már a vége felé járna a nyár, pedig még csak most kezdődött. A hőség még mindig nem enyhül, pedig már lassanként vége a délutánnak: itt, ahol most guggol, még égetően forró a por, de az árnyék már elindult visszafelé a folyosóra nyíló ajtótól, és lassan araszolva, ellenállhatatlanul szorítja egyre hátrább a napsütötte részt a kerítés felé. A Kissék pinceablakán még sárgásvörösen izzik a rozsdás vaslap, a virágszirom formájú, sötét lyukakkal, de a Gáspárékén a vaskos, vaspántos fatáblát már bekebelezte az árnyék. Vagyis már régen elmúlt fél öt – az anyjának már itthon kellene lennie, hacsak nem túlórázik. Tegnap ugyan nem mondta, hogy ma túlórázni fog, de biztosan így van, különben már megjött volna. Reggel óta egyedül van: küzd a kísértéssel, szeretne fölmenni az emeletre, és becsöngetni Gertikéékhez – de még mindig azt reméli, Gertike talán magától is kijön, legalább az erkélyre. Végül majdnem mindennap enged a kísértésnek, és becsönget hozzájuk, pedig nem szereti, ahogyan ilyenkor mosolyognak rá, különösen a nagylány. Az iskolaév alatt sokszor be sem engedik („Nem ér most rá a Gertike, tanulni kell neki!”), és ez akár igaz is lehet, Gertikének szemlátomást több időre van hozzá szüksége, mint neki, hogy elkészítse a házi feladatát (ő a szünetben szokta), és hogy bemagolja, amit kívülről kell tudni (neki elég, ha egyszer elolvassa). De most, nyáron, nemigen tudnak mit mondani. És csakugyan… – Gertike, itt a Johanna! – kiáltja befelé a nagylány, Gertike nővére, azzal a bizonyos, egyszerre cinkos és lekicsinylő mosollyal: „Tudom, amit tudok, és tudom, hogy te is tudod…” – mintha ezt mondaná a mosolya. Mintha a nevét is csúfolódva ejtené – ha a nagylány szájából hallja, úgy érzi, van benne valami szégyenletes. Talán azért mondja ilyen furcsán, mert egyszer ő elmagyarázta nekik: ő nem Anna, nem is Janka, hanem Johanna. – Az egy szent volt… Egy színdarabban is szerepel! – erősködött, azok meg összenéztek. – Egy szent? Csak nem? – kérdezte komoly, aggodalmas arccal Feri bácsi, és odakacsintott Gertike anyjának. Ez a Feri bácsi Gertike nagybátyja, az anyjának a testvére. Neki is fakókék szeme és szőke szempillája van, mint Gertike minden rokonának, meg fordított körte
44
alakú feje: Johannát egy aggodalmasan és ingerülten felalá rohangászó hörcsögre emlékezteti, amelyet egyszer az állatkertben látott. Izgágán, hadarva beszél, és örökösen viccel, spriccel belőle a vicc, mint a szódásüvegből a szóda, de a fakózkék szeme közben ingerült és gyanakvó marad. – Ezt a „szent”-et valamiért igen mulatságosnak találták, nyilván soha nem hallottak arról a színdarabról, amelyik erről a szentről szól. Johanna tisztában van vele, hogy nem mindenki szereti annyira a színházat, és olvasni sem szokott annyit mindenki, mint az ő anyja. Nekik például egészen sok könyvük van, Gertikééknél pedig csak a nagy, „kombinált” szekrény egyik polcán sorakoznak valami aranyozott gerincű díszkiadás kötetei. Mindenesetre azóta ez a Feri bácsi is, meg a nagylány is Johannának szólítják ugyan, de mindig ezen a gúnyosan ünnepélyes hangon, csak Gertike vékony, kisfiús, szórakozottan mosolygó édesapja hívja továbbra is Annuskának. Gertike anyja most nem szólítja sehogyan sem: ott ül a konyhában egy hokedlin, ölében egy vájdlinggal, mert éppen borsót fejt, és szemügyre veszi őt a nyitott ajtón keresztül. Olyan hatalmas, hogy kétoldalt lefolyik a hokedliről. A haja ősz, apró, szürke szeme éles és figyelmes: olyan, mintha nem is a felesége, hanem az anyja lenne vékony, kisfiús férjének. Dagadt lábán gumiharisnyát visel, de a lábfeje kecses és parányi, alig nagyobb, mint Gertikéé. Johannának néha az a ködös, bűntudatos érzése támad, hogy az igazi anyák ilyenek: őszek, dagadt lábúak és kövérek, és hogy az ő anyjával, aki karcsú, sötét hajú, és messziről bárki fiatal lánynak nézné, valami nincsen rendjén. – Jöttél játszani a Gertikéhez? – kérdezi kissé fulladt, lihegő hangon ez a kövér, valódi anya (fullad a melegtől, szokta panaszolni, és most csakugyan nagyon meleg van). – Jesszasz, hogy nézel ki már megint? És nézz csak oda, már megint mit csináltál! Elvörösödik: a lábfeje az ócska szandálban csakugyan csupa por, a szandál orra vízszintes kis por szökőkutat pöffent az előszoba csillogó parkettájára, amelyen a talpa már amúgy is elmosódó, szürke lábnyomokat hagyott, mintha kísértet szaladt volna arra. Igazság szerint a ruhája is poros – mert egypárszor lekuporodott a földre, amikor a labdáját kereste, és egyszer el is esett. Rövidnadrág van rajta – „sort”, ahogy az anyja hívja –, amelyet már tavaly kinőtt, és ha leguggol benne, kicsit kilátszik a bugyija a combján: a blúzát is kinőtte már, vág hónaljban, de idén még nem tudtak újat venni neki. „Majd talán másodika után…” – mondta az anyja. Gertike kijön a szobájából, kék pettyes fehér ruha van rajta, most is olyan, „mintha skatulyából húzták volna ki”, ahogy a nagyanyja szokta mondani valaha. – Gertike most nem mosolyog olyan csúnyán, majdhogynem ke-
gyetlenül, mint néha szokott („Szóval nem bírtad ki nélkülem, feljöttél, pedig én nem is hívtalak!” – ezt jelenti ez a mosoly), viszont alig észrevehetően elpittyeszti a száját, és égnek emeli a tekintetét, úgy, ahogy a felnőttektől látta, ha valaki – próbára teszi a türelmüket. – Ja, te vagy az? – veti oda fanyalogva, aztán megfordul, és visszamegy a szobájába, mintha őrá bízná, követi-e. Johanna tudja vagy legalábbis reméli, hogy ez a kelletlenség félig-meddig színjáték, a többi családtagnak szól, főleg az anyának és a nagylánynak, nekik akarja mutatni Gertike, hogy sokallja az ő látogatásait, és csak udvariasságból nem küldi haza – ha kettesben vannak, rendszerint kiderül, hogy ő is ugyanúgy unatkozott egymagában, és alig várja, hogy leüljenek a díványra egy parti „Ki nevet a végén?”-re. – Idén nem fogok annyit ráérni, mint tavaly! – mondja váratlanul Gertike, amikor már mindketten odabenn ülnek a díványon. Földobja és elkapja a dobókockát, arcán megjelenik az a bizonyos szórakozott, kegyetlen mosoly. – Ősztől beírattak zongorára… Háromszor járok majd egy héten… Johanna nem néz föl: nem akarja, hogy Gertike lássa rajta a megbántottságot. Aztán ellentámadásba lendül. – Hát csak… Egy lánynak illik tudni zongorázni! – közli megfellebbezhetetlenül, alighanem ugyanazzal a hangsúllyal, ahogyan valamelyik felnőttől hallotta. – De minek? – erősködik ő ingerülten. – Amikor nincs is hallásod? – Az mindegy! – Gertike elbiggyeszti a száját, mint mindig, ha szerinte fölösleges akadékoskodással zaklatják. – Majd ha nagyobb leszek, és társaság lesz nálunk… ha jönnek az udvarlóim… akkor legalább tudom majd szórakoztatni őket! – dünnyögi bosszús, vontatott orrhangon, és a szeme sarkából Johannára sandít, vajon az beéri-e ennyivel. Johanna tudja, hogy abba kellene hagynia, de nem bírja. Tudja, hogy Gertikét meggyőzni valamiről reménytelen vállalkozás: „mert ezt így szokták…” vagy „…mert a zrendes emberek ezt így csinálják!”, veti oda ilyenkor fölényesen, azon a bizonyos vontatott orrhangon, amelyet Johanna nem bír elviselni. De hiába, ő csak tovább erősködik: fölháborítja, hogy Gertike nem hajlandó válaszolni az érveire, nem érzi kötelességének, hogy vagy megcáfolja őket, vagy belássa, nem helyes, amit mond. Mindenkinek meg kell tudnia indokolni, mit miért tesz, így tanulta ezt az anyjától, aki őneki soha nem parancsolgatott, már kiskorában sem, hanem mindig elmagyarázta, mit miért kíván tőle. Gertikében azonban, legalábbis Johanna úgy érzi, van valami – még csak nem is ellenségesség, inkább valami unott, fölényes közöny az ő érveivel szemben, egyszerűen lecsúsznak róla, mint valami síkos felületről, amelyen nincsen semmiféle rés,
amelybe az érvei beleakaszthatnák a körmüket. És ezt Johanna nem bírja elviselni. – Ma már van rádió! – vitatkozik tovább ingerülten, de Gertike mintha meg se hallaná. – Meg lemezjátszó! Nem kell a vendégeknek a te klimpírozásodat hallgatni, ha mindenáron zenét akarnak! – Jaj, hagyj már békén! – robban ki Gertike, és Johanna elámul: lehet, hogy mégse peregnek le róla olyan nyomtalanul az érvei, ahogy eddig hitte? Ettől vérszemet kap, és megpróbál más irányból támadni. – Te akartál zongoraórára járni? – kérdi. – Mert engem biztosan nem íratnának be, ha nincs kedvem hozzá! – Majd meg is nézheted, mi lesz így belőled! – csattan föl Gertike élesen, mint akinek a fejében már készen várakozott ez a mondat, és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy előrántsa. – Nem kell örökké okoskodni! Ti örökké csak okoskodtok! – dünnyögi azon a bizonyos kényeskedő orrhangon – mindig így beszél, amikor azt ismétli ela saját véleménye gyanánt, amit a felnőttektől hallott. Johanna felfigyel: mi az, hogy „ti”? Itt Gertikééknél sokszor az az érzése, mintha ő és az anyja valamilyen homályos és névtelen közösséghez tartoznának – ők maguk nem is tudnak róla, hogy létezik ez a közösség, mások azonban, például Gertikéék, könnyedén felismerik rajtuk az odatartozás jeleit. – Ti ott Pesten ezt így szoktátok? – kérdezik furcsán mosolyogva, ha valamit másképp csinál, mint ők szokták, például amikor citromot csöpögtet a rántott húsra. – De jó gyomrotok van! Pestet valamiért mindig belekeverik a dologba, pedig ő már jóformán nem is emlékszik a pesti életükre. Ha megpróbálja felidézni, leginkább eszpresszók jutnak az eszébe, ahol sokszor késő estig üldögélt az anyja és a többi felnőtt között, valamiféle túlcsigázott unalomban, és hallgatta, ahogy az anyja csillogó, feszült és vidám készenlétben felelget a többieknek, mintha egy labdát igyekezne ügyesen visszapattintani, amelyről sose lehet tudni, milyen irányból fog feléje röpülni. Öregasszonyokra is emlékezett, akik nagy, sötét lakásokban vigyáztak rá, amíg az anyja színházban volt vagy hangversenyen – ezek a lakások többnyire a gangról nyíltak, ahová zörömbölős, öreg liften lehetett följutni. Ők maguk is többnyire ilyen házakban laktak, különféle albérletekben, amelyek az azóta eltelt évek alatt egyetlen helyiséggé folytak ös�sze az emlékezetében, ahogy az ember álmában szoktak a valóságban egymástól távol eső helyek. Csak egy-két furcsaságra emlékezett élénkebben, arra, hogy az egyik albérletükben valami bekeretezett imádságféle lógott a falon, egy másikban pedig rengeteg macska volt, és sokszor, amikor este hazaértek, egyik-másik ott aludt az ő ágyukon karikába gömbölyödve. – Ez nem élet! – hallotta egyszer a nagyanyját a má-
45
sik szobából, amikor azt hitték, hogy ő már alszik. – Magaddal azt csinálsz, amit akarsz, de a gyereket nem hurcolhatod örökké egyik albérletből a másikba! Annak normális környezet kell! Nemsokára iskolába megy! Erre az anyja is mondott valamit, olyan halkan, hogy ő nem hallotta, csak megint a nagyanyját. – Koncertek! Meg színház! – mondta a fáradt, megvető hang. – Ezek a legfontosabbak az életben? Ne nevettesd ki magad! Megint kis csönd, aztán: Kinn nyílik-csapódik a bejárati ajtó: Johanna megmerevedik. – Te jössz! – mondja hamisan közömbös hangon Gertikének, és odakínálja neki a dobókockát. Gertike arcán újból megjelenik az a kegyetlen, sokat tudó mosoly. Johanna átkozza magát, miért is nem bírta tartani a száját, miért kellett neki a múltkor „mindent” elmondania Gertikének. Az anyjának persze már korábban bevallotta, neki mindent elmond, nincsenek titkaik egymás előtt, hiszen ők barátnők is, nem csak anya és lánya, és az anyja azt mondta, nem is olyan nagy az a korkülönbség, csak most tűnik annak, mert ő még csak kilencéves, Gertike bátyja viszont már huszonegy: tíz év múlva éppen összeillenek majd. Sőt, az anyja látott már boldog házasságokat ennél sokkal nagyobb korkülönbséggel is. De azért Gertikének mégis kár volt elmondania… – Azt hiszem, szerelmes vagyok a bátyádba! – vetette oda neki azon a fölényes, derűsen társasági hangon (legalábbis remélte, hogy ilyenre sikeredett), ahogy az anyja egyik barátnője szokott beszélni, még Pesten, egy piros szájú, piros körmű nő, aki szipkából szívta a cigarettát, egyiket a másik után („Te Klári, én azt hiszem, totál belezúgtam a Bakácsba, abba a trógerba… Hát most mondd, nem vagyok én egy komplett hülye?”). Gertike megütközve nézett rá. – Te örökké szerelmes vagy! – mondta aztán azon a kiállhatatlan, fanyalgó orrhangon. Ebben persze volt némi igazság. Johanna, amióta az eszét tudja, csakugyan örökké szerelmes: egy fiúba, akit egy pillanatra látott a buszról, egy fényképbe, amelyik pár hétig kinn állt a fényképész kirakatában, Dobó Istvánba az Egri csillagokból, és valakibe, akit csak úgy kitalált magának – ezek a szerelmek néha követik egymást, néha párhuzamosan futnak. De ezek – kellemes szerelmek, nem követelnek tőle semmit, csak a világ lesz színesebb és izgalmasabb tőlük. Gertike bátyja viszont állandóan itt van a közelben, illetve éppen hogy nem állandóan – onnét lehetett tudni, otthon van-e, hogy a motorkerékpárja ott támasztja-e a folyosón a falat, vagy csak az a pár fehér folt virít a helyén, ahol leverte a vakolatot. Ha ott van a motor, mintha han-
gyák mászkálnának a bőrén, annyira szeretne fölmenni Gertikéékhez, még akkor is, ha már késő este van. És amikor odafönt van, és tudja, hogy Gertike bátyja benn van a szobájában – egyszer járt ő is odabenn, énekesek és színésznők képe volt a falra fölgombostűzve, Johanna el is határozta, hogy ha megnő, pontosan olyan lesz, mint az egyik hamvasszőke, álmatagon, félig leeresztett szemhéjjal csücsörítő filmszínésznő –, akkor nem tud igazán odafigyelni semmire, mert örökösen arra kell gondolnia, kijön-e vajon, illetve hogy nem lehetne-e benyitni hozzá valamilyen ürüggyel. Nem régen van ez így, mindössze egypár hete, amióta egyszer összeütköztek a kapualjban. Ő kifelé igyekezett, de megbotlott a legfelső lépcsőfokban, és kis híján nekiesett Gertike bátyjának, aki éppen a motort tolta volna befelé. Gertike bátyja elkapta a karját, ami nem lehetett könnyű, mert közben a motort is tartania kellett, és Johanna arra számított, hogy ráförmed: „Nem tudsz vigyázni?”, ehelyett csak kicsit megcsóválta a fejét, és mosolygott. Éppen olyan szőke pillájú, kék szeme van, mint Gertikének, csak sokkal kedvesebb, és Johannának hirtelen valami sürgető, már-már elviselhetetlen boldogság kezdte feszegetni a mellét, ahogy belenézett. Így kezdődött a dolog. – Mostanában csak jön és megy! – hadarta bosszús hangon Gertike, nyilván úgy, ahogy az anyjától hallhatta. – Megjön, és már rohan is a… menyasszonyához! Anyuka nagyon haragszik érte, azt mondja, korai. Mert különben elég jó család… És mi, töprengett Johanna, mi vajon jó család vagyunk? Egyáltalán, milyen egy jó csalázd? Biztosan olyan, mint Gertikééké. Amúgy ennek a menyasszonynak a léte nemhogy csökkentené a szerelmét, inkább újabb árnyalattal gazdagítja, a rajongó önfeláldozáséval. Elképzeli, hogy ő hozza-viszi majd az üzeneteket, aztán félreáll, eltűnik az életükből, mint a kis hableány a mesében. Egyébként látta is egyszer ezt a bizonyos menyasszonyt a városban, szőke volt és világos szemű ő is, furcsa módon még hasonlított is Gertikére és a nővérére, sőt a bátyjára is: mintha már ő is családtag volna, vagy eleve arra készülne, hogy csatlakozzék ehhez a családhoz. – Téged úgyse vett volna el! – veti oda Gertike gonoszul, de szemlátomást kissé habozva, kimondja-e, amit mondani készül. – Azt mondja, nem szereti az egzaltált nőket! – dünnyögi végül sunyi diadallal, miközben az ujjával az ágytakaróra rajzolgat lehajtott fejjel, és a szeme sarkából fölsandít Johannára: nagyon megsértődött-e? – Te megmondtad neki? – Johanna igazából nem is tudja, fölháborítja-e ez az árulás, vagy inkább csiklandozó izgalmat érez a gondolattól, hogy ilyesmi egyáltalán szóba került. És vajon mi lehet az az egzaltált? – Ááá…. – Gertike szemlátomást megijedt tulajdon bátorságától. – Ezt nem terád mondta… csak úgy általában.
Johanna nem tudja eldönteni, megkönnyebbült-e ettől vagy inkább csalódott. – Gyerekek! Uzsonnázni! – szól be elfulladt hangon a kövér anya a kisszobába. Ezt például nagyon szereti itt Gertikééknél: az étkezéseket. Ők otthon csak úgy állva esznek sokszor, vagy a konyhában, a hokedlire kuporodva, néha még vasárnap is. Gertikééknél a vasárnapi ebéd valóságos ünnep, és még egy ilyen hétköznapi uzsonna is olyan, mintha valakinek a születésnapja volna. Abrosz van az asztalon, a tányérok és a poharak egyformák (náluk ahány tányér és pohár, annyiféle). És sütni is szokott Gertike anyja, mindenféle bonyolult süteményt, és nem is csak olyankor, ha névnapja van valakinek, vagy karácsonykor. És az ünnepek, talán ezért is, sokkal ünnepélyesebbek, mint náluk. Plafonig érő karácsonyfájuk van, az egész lakást betölti a bejgli- meg vaníliáskifli-illat, és karácsony délutánján Gertikét mindig elviszi valamelyik nagynénje a délutáni gyerekelőadásra, hogy ne legyen otthon, amikor megjön „a Jézuska”. Ő már évek óta együtt díszíti a fát az anyjával – igaz, neki nincs is nagynénje, aki magával vihetné –, és az anyja azt is elmagyarázta, hogy ez az egész angyal- és Jézuska-dolog csak jelkép – nem hazugság, csak jelkép, az egymás iránti szereteté, amely arra késztet bennünket, hogy ajándékot adjunk egymásnak. Johanna büszke rá, hogy ő mindezt tudja, a plafonig érő karácsonyfa és a sütemények láttán mégis mindig megfájdul a szíve. – Egyedül rajzból lett neki négyese! – Ezt a fulladós hangú anya mondja a viccelős Feri bácsinak, miközben baracklekvárt kanalaz a vajas kenyerükre, és egy késsel szétteríti. Kinn ülnek az erkélyre nyíló étkezőben: a kés és a baracklekvár varázslatosan, reszketegen csillog a késő délutáni napfényben. A lekvárt Gertike anyja szokta eltenni, nagy fazekakban rotyog, aztán celofánnal lekötözött üvegekben érlelődik vastag dunyhák alatt, végül Gertike anyja minden egyes üveg tetejére rácsap egy kiskanálnyit valami undorító, fehér, szalicil nevű anyagból, hogy meg ne romoljon. Csodálatos íze van a lekvárnak, még csak nem is emlékeztet arra az összepréselt, szeletelhető valamire, amit a napköziben szoktak adni, és aminek „Hitler-szalonna” a csúfneve. – Mindegyik azt képzeli, hogy az ő tárgya a legfontosabb! – dohog Gertike anyja. – Most mondd meg, hát mikor kell majd nekik az életben faleveleket rajzolni? Johanna egy darabig nem figyelt oda a beszélgetésre, annyira ügyelt, hogy le ne csöppenjen a kenyeréről a lekvár, de azért sejti, kiről van szó: a rajztanárnőjükről, aki négyessel csúfította el Gertike bizonyítványát. Minden hiába, a rajztanárnőt (lelkes, kemény és határozott nő, a lányok „Piri bácsinak” csúfolják a háta mögött) nem lehet meghatni se szorgalommal, se makulátlan füzetekkel (mint például az énektanárnőt, aki a szenve-
46
dő arc és fülére tapasztott tenyér ellenére „kegyelemből” nyő alatt ülünk, akkor kék lesz… ha meg a fák alatt, akmégiscsak mindig megadja Gertikének az ötöst). kor zöld… És az ég sem kék igazából, csak annak látszik! – Hát nincs szemed?! – szokta kérdezni a rajztanárnő – vágja ki végül diadalmasan, abban a reményben, hogy fölháborodva, és elgyötörten és egyetlen lendületes vo- ezzel végre sikerült meggyőznie őket. Az előbb egy kicsit nallal belejavít a rajzba, amitől hirtelen az alma alma, az összezavarodott, de ezt az utolsót, ezt megdönthetetlen őszi levél őszi levél lesz. Gertike gyűlöli ezt a tanárnőt: az erejű érvnek érzi. Gertike anyja és nagybátyja egy pillaő szálkás, halvány és bizonytalan vonalaiból soha nem áll natra összenéz. össze semmi, radíroz, aztán másodszor, harmadszor is ne– Ja, ja… – mondja Gertike anyja szórakozottan. Szemkiveselkedik, újra radíroz, míg csak ki nem lyukad a rajz- látomást elege van a csupasz nőkből csakúgy, mint a szípapír, de az almák még sokadszorra is idomtalan krump- nek furcsa viselkedéséből. – Nem kérsz egy kis málnalikhoz hasonlítanak, a falevelek pedig semmihez az égvi- szörpöt? – fordul az öccséhez. – Ezt én tettem el: nincs lágon. Johanna viszont kedveli a rajztanárnőt, és az is őt, benne kátrány, mint abban, amit a vendéglőben kapsz! legalábbis már többször megdicsérte: „Neked, úgy lát- Kinn van a spájzban, jó hideg… szik, van hozzá szemed!” – mondta neki nem is egyszer. De Feri bácsi csak elhárítólag int a málnaszörpre. – Te láttad azt a kiállítást? – mered szigorúan, össze– Művészlélek! – vihog a viccelődős Feri bácsi. – Nem vont szemöldökkel Johannára. láttátok? Neki is ki van rakva egypár képe a KultúrházJohanna bólint. Valami fölháborodás kezd emelkedni ban! Van ott most valami kiállítás… a gyomrából a torka felé: mi köze hozzá ennek az ember– Na és milyenek? – élénkül föl egy kicsit Gertike any- nek, hogy látta-e, egyáltalán hogy jön ahhoz, hogy beja. Az újsággal legyezi magát, mert hiába esteledik már, leszóljon? Az anyjával látta, a vasárnapi kirándulásból nem akar enyhülni a meleg. Időnként előretolja az alsó hazafelé jövet, és az anyja elmagyarázta neki, hogy ez ajkát, és nagyot fúj fölfelé, de ez sem segít: ősz haja iz- művészet, és a művészetben nem szégyen a meztelenzadtan tapad a halántékára, és izzadságcseppek gyön- ség. Vannak szobrok és festmények, a leghíresebbek a vigyöznek az orra alatt: gyöngybajusz. lágon, mindenféle régi istent és istennőt ábrázolnak, és – Hát tudod, milyenek ezek a maiak… Zöld ég meg lila azok is meztelenek. Éppen azért festettek annyi istennőt fű… Ha még lenne köztük egy szép csendélet vagy virág- a régi festők, mert az emberi test szépségét akarták ábcsokor, nem mondom! A múltkor vettem egy csendéletet rázolni, és akkor még csak így lehetett, de most már nem a bizományiban, hát az olyan, hogy az embernek kedve kell ürügyet keresniük. lenne beleharapni az őszibarackba! Az egy örök érték! – Beültünk egy nagymálnára vasárnap, és akkor… Ott – közli nyomatékosan Feri bácsi, miközben az izzadsá- vannak kiakasztva a folyosón! – hebegi, és mindjárt meg got itatja a homlokáról összehajtogatott zsebkendőjé- is haragszik magára, mert ez úgy hangzott, mintha menvel, aztán hirtelen felvihog. – Volt ott a Kultúrházban tegetőzne. egy kép, azon van egy nő, az, kérlek, tiszta anyaszült egy – Hát látod, ez az… Olyan helyen aggatják ki ezeket, csupaszon sétálgat valami erdőben, de abszolúte csupa- ahol a gyerekek is láthatják! – csattan fel erényesen Feri szon, most mondd meg! Hátulról van lepingálva, úgy né- bácsi. Johanna, bár szégyelli, egy kicsit megnyugszik: zeget vissza a válla fölött, biztosan, hogy jön-e utána a szóval nem őrá haragszik. bakája, és ott virít neki tiszta csupaszon az a nagy kö– Ugyan, hagyd! – csitítja Gertike anyja az öccsét. – vér… sejhaja, akkora van neki, mint a Büdös Katinak, na, Mit számít az? Ha kimennek a strandra, ott is láthatnak dehogyisnem tudod, kicsoda, nálunk a személyzetis… és olyat eleget! Ezek az újfajta fürdőruhák, amiben ezek a tiszta zöld neki az egész mindenség! A nőnek a képen, mostani fiatalok flangálnak, na hogy is hívják… nem a Katinak! Mondtam is az Irénnek, na, anyukám, – Bikini! – vágja rá gyanús jólértesültséggel Feri bácsi. ezentúl te is így mész a boltba, ahogyan a Jóisten meg– Ja, ja, bikini… Egy pertli lent, egy pertli fent, hát abteremtett, legalább nem kell többet ruhára költeni! Csak ban nem ki van nekik mindenük? – legyint bosszúsan előbb még beleültetünk a zöld kerítésfestékbe, hogy ne- Gertike anyja. ked is tiszta zöld legyen a… – Majd én is olyat veszek magamnak! – mórikálja ma– Az a lomboknak az árnyéka! – vág közbe Johanna iz- gát csúnya mosollyal a nagylány. gatottan. Először ő is furcsálkodott ezen a zöld nőn, de – Majd le is töröm a derekadat! – emelinti jelképes poaztán az anyja elmagyarázta neki, miért zöld. – Átsüt fonra a kezét az anyja fáradtan. a leveleken a nap, és azok ilyen zöld hogyishívjákokat… – Régen – közli nagy nyomatékkal Feri bácsi, és harcireflexeket vetnek a bőrére! Mert igazából is zöldnek lát- as pillantást vet a baracklekvárra – külön fürödtek a férszik az ember bőre, ha egy fa alatt áll, és mi csak hisszük fiak és a nők! azt, hogy mindig rózsaszín! Pedig ha például kék naper– Olyan csíkos, bokáig érő fürdőruhában! Fodor is volt
az alján! És a férfiaknak is volt vállpántos felsőrészük! – Johanna látott ilyen fürdőruhát egy régi képeslapon: az anyjával nevetgéltek rajta. – Mert régen így volt szokás! Régen még olyan is volt, hogy otthon is csak hálóingben volt szabad fürödni! – magyaráz izgatottan, kézzel-lábbal. – De azért nem mindenhol! Mert például a svédeknél… ott férfiak és nők már régebben is együtt szaunáztak meg zuhanyoztak… meztelenül – hebegi zavartan; maga se tudja, miért szégyellte el magát hirtelen, hiszen az anyja elmagyarázta neki, hogy az ott így szokás, mert így egészséges, és senki nem gondol semmi rosszra. Látja, hogy Gertike behúzza a nyakát, mintha őhelyette szégyellné magát, vagy attól félne, őt fogják megszidni Johanna miatt. A két felnőtt csillogó, vidám, sokat tudó tekintettel néz rá. Érzi, hogy lassan elvörösödik. Furcsa, amikor az anyjától hallotta ezt a dolgot, kicsit csalódott volt, mert olyan józanul és hétköznapian hangzott az egész, mintha az anyja mindössze arról beszélt volna, hogy kezet kell mosni evés előtt. Most viszont kiderül, hogy úgy látszik, jól érezte: ez a dolog mégiscsak izgalmas, ugyanakkor bűnös és szégyenletes is. – Szóval ti így szoktátok… ott Pesten? – kérdi lassan Feri bácsi, és a nővérére kacsint. – Koedukáltan szoktatok zuhanyozni? Gertike anyjának megrándul a szája széle, mintha a nevetését próbálná elfojtani. – Nem Pesten… a svédek! Svédországban! – dadogja Johanna kétségbeesetten, félig sírva. Még bízik benne, hogy valamit félreértettek ezek itt hárman, de nem: még mindig olyan vidáman csillogó, komisz, rezzenéstelen tekintettel néznek rá, és a szájuk széle meg-megrándul az elfojtott nevetéstől. Még mélyebben elvörösödik, aztán hirtelen elsápad, mert a szemükben hirtelen meglátja önmagát, olyannak, ahogy valaki idegen láthatja, ahogyan ők láthatják. A haja rövidre nyírva, mint valami fiúnak, a szemüvege egyik üvegét beragasztották, hogy a gyöngébbik szemével is nézzen, a sortjából, ahogy ül, megint kilátszik egy sáv a bugyijából. De nem ez a baj: a baj az, hogy ő nevetséges. Ezt hirtelen teljes bizonyossággal tudja, mintha egy felirat jelent volna meg előtte nagy, villogó piros betűkkel. Méghozzá azért nevetséges, mert valamit nem tud, amit ezek itt tudnak, mert örökösen megszeg valamilyen szabályt, vagy egész sor szabályt, amelyeket nem is ismer, és ettől minden, amit csinál vagy gondol, érvénytelen lesz: mint amikor labdázás közben túlságosan közel megy a falhoz, vagy úgy tesz, mintha igazából nem is ejtette volna le a labdát, amikor pedig leejtette. És hiába ravaszkodik aztán, a szíve mélyén tudja, hogy az egész mégiscsak érvénytelen. És hiába fog ő majd tovább tanulni, ahogy az anyja mondogatja, hiába lesz belőle festő vagy egyetemi tanár vagy akármi, az egész valahogy
47
mindig is érvénytelen marad: ezek itt akkor is ilyen vidáman, komiszan, sokat tudóan fognak rajta mosolyogni. Nyílik a kisszoba ajtaja: Gertike bátyja, csuklóján a szíjánál fogva lelógatott bukósisakkal, átrohan az előszobán a kijárat felé, közben elhaladtában odaint nekik. Most nem néznek rá olyan komisz, csillogó szemmel, mint az előbb, hanem kicsit elfordítják a fejüket, a fal felé fordulva mosolyognak. Ebből Johanna rájön, hogy Gertike már mindenkinek elárulta a titkát. – Most már mennem kell… – kászálódik föl a székről, és zavartan rángatja lefelé a sortja alját, persze hiába. – Anyukám biztosan vár már… Az anyja tényleg megjött közben: ott ül a félhomályos szobában, magába roskadva, mintha hirtelen púpja nőtt volna, vagy nem is ő lenne az, hanem másvalaki, egy púpos idegen. – Fönn voltál? – kérdi fakó hangon és feleslegesen. Szokott ilyen lenni a hangja, amikor nagyon fáradt. Johanna odarohan hozzá, és egyszerre zúdít rá mindent: Gertike zongoraóráját, azt, hogy azok ott fenn tudják, hogy ő szerelmes, a zöld nőt, a bokáig érő fürdőruhát meg a svédeket – azt várja, hogy az anyja most, azonnal mond valamit, valami csípősen mulatságosat, amilyet néha szokott, amivel helyreállítja az ő érvényességét, és kétségbe vonja amazokét – mert mind a ketten egyszerre nem lehetnek érvényesek, ez nyilvánvaló. Azt szeretné, ha az anyja egymagában lenne az ő számára mindaz, ami Gertike számára a család, a város, az egész világ: valóság, helyesség, biztonság. Az anyja megrándul, mintha forró vassal értek volna hozzá. Gyötrődő arccal a fülére csapja a két tenyerét, ahogy az énektanárnő szokta, amikor ő hamisan énekel. – Nem maradhatnál csöndben egy kicsit? Csak öt percig?! Olyan nagy kérés ez? – Nem kiabál, de a fojtott hangjában heves indulat, már-már gyűlölet izzik. – Mostanáig túlóráztam! Ezt nem lehet kibírni! – ismételgeti, mint valami elromlott szerkezet, fakó hangon, gépiesen. A szeme elsötétül a kétségbeeséstől, a szája sápadt és reszket. – Ezt nem lehet kibírni! És: – Ez nem élet! – Ezt a kettőt ismételgeti felváltva, és közben égő szemmel, mozdulatlan arccal mered maga elé, mintha ő ott sem lenne. Holmi \ 2007 december
Köszönet a 111-es terem aktív lakóinak a munkamorálért, hogy mindig jó kedvvel mentem be, Juhász Marcinak, hogy segített rendbe rakni a zöldséges pultomat, Nádai Ferinek, hogy megkaptam az alapokat, Kassai Ferencnek, hogy belenyugodott a döntéseimbe, a barátaimnak Sopronban, mert jó együtt, az otthoniaknak, mert türelmesek és megértők voltak. Sopron, 2010. 04. 25. 22:54