Kapcsoskönyv

1

KAPCSOSKÖNYV Bevezető

Ez a könyv férfi és nő párkapcsolatáról és annak változatairól szól. Azoknak érdemes megismerkedni vele, akiknek nincsenek működőképes kapcsolataik, akik kapcsolataikban nem érzik magukat elég jól, vagy ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek újra meg újra.

Jómagam pszichoterapeuta vagyok, húsz éves gyakorlatom alatt sok száz emberrel beszélgettem. Ismerem a területet, és meggyőződésem, hogy a férfiak és nők valóban boldogok lehetnek egymással; valóban boldogok abban az értelemben, hogy nem csak úgy tesznek, azt hazudják, vagy mások boldognak látják őket.

A Kapcsoskönyvben leírt gondolatokat, mint jól általánosítható tapasztalatokat részben a saját életemből, részben pedig a hozzám fordulókkal folytatott beszélgetésekből szűrtem le. Úgy is mondhatnám, hogy ez a kiadvány olyan „népi megfigyeléseket” tartalmaz, amelyek nagy valószínűséggel és magas gyakorisággal fordulnak elő mindennapjainkban. Nem igazságokról van tehát szó, különösen nem abszolút, „tudományos” igazságokról, és nem hiszem, hogy az itt olvasottakhoz vagy hallottakhoz bárkinek alkalmazkodnia kéne. Ám ha valaki ezeket a gondolatokat elfogadja, nagy esélye van arra, hogy kapcsolatai tartósan boldogok és harmonikusak legyenek. Általános elvek megállapításán túl (lásd: jobb egymást szeretni mint utálni) a kiadvány konkrétan megmutatja, miként lehet elérni, hogy párkapcsolatában bárki boldog legyen, és abból haszna származzon. A hasznot úgy értem, hogy gazdagodjék a személyisége, hogy érzelmileg differenciáltabbá, mélyebbé váljon, tudatossága nőjön, testileg és lelkileg egészséges legyen, és a szexben is öröme teljék.

Kultúránkban a férfiak és nők intim kapcsolatai -nagyjából százötven éve- gyorsuló változást mutatnak. Ennek a változásnak egyik része az, hogy egyre több olyan viszony van, amely eltér a klasszikus modelltől. Klasszikus modellnek azt nevezem, amikor a rövidebb vagy hosszabb ideig tartó ismerkedési szakasz után egy férfi és egy nő összeházasodik, majd gyerekeket vállal. Ez esetben a férfi dolga az, hogy keressen annyi pénzt, amennyiből képes eltartani a családját, a nőé pedig az, hogy összetartsa a szeretteit, és gondoskodjék a gördülékeny családi üzemmenetről (úgymint háztartási teendők ellátása, a gyerekek gondozása, nevelése, a közös ünnepek megszervezése, és így tovább). Minél hamarabb felejtjük el ezt a sémát, és kezdünk gondolkodni azon, hogyan lehetne jobban csinálni, annál hamarabb jutunk el odáig, hogy a párkapcsolatokban mindenkinek legyen esélye a magánéleti boldogságra és teljes életre.

A klasszikus modell biztonságától való eltérés szorongásokat és félelmeket kelt. Sokan rossznak tartják például, hogy a válások száma növekszik, az új házasságok száma csökken, és egyre többen vannak, akik inkább egyedül élnek, mint valaki mással, lemondva akár a gyermekvállalásról is. Én azt gondolom, hogy ezekkel a tendenciákkal nincsen semmi baj, mert akár tetszik akár nem, egy folyamat sodrában vagyunk. Az történik, hogy a férfiak és nők viszonya, illetve szerepei alapvetően megváltoznak, és a jogi egyenlőség mellet lassan a hatalmi-, pszichológiai-, és szociális státuszbeli egyenlőség is létrejön.

A párkapcsolat biológiai értelemben a faj fenntartására való, pszichológiai értelemben pedig arra, hogy valami rejtett, öntudatlan belső hiányt pótoljunk, sebet begyógyítsunk, fájdalmat megszüntessünk. Ezoterikus szempontból a férfi-nő kapcsolatok, mint minden emberi kapcsolat

2 lényege is az, hogy problematikus lelki ügyeinket megoldjuk. Elkerülhetetlenül találkozunk azokkal a személyekkel, és kizárólag azokkal a személyekkel találkozunk, akikkel hosszabbrövidebb ideig tartó viszonyainkban lépésről-lépésre megoldhatjuk életfeladatainkat. Egy kapcsolatban megmutatkozó feladat akkor van megoldva, ha a kapcsolatban tartós béke és harmónia uralkodik, férfi-nő kapcsolat esetén a kapcsolat elégedettséget okoz, és állandóan növeli boldogságunkat, vagy tökéletesen megszakad, semmiféle érzelmet nem hagyva maga után.

Minden emberi kapcsolat és főleg az érzelmileg hangsúlyos kapcsolatok lehetőséget adnak arra, hogy egy lépcsővel közelebb kerüljünk lelkünk tökéletes, tudatosabb, bölcsebb állapotához. A szerelem értelme, hogy általa megtapasztaljuk az élet gazdagságát. Amikor kölcsönösen szerelmesek vagyunk, boldogok vagyunk. Ilyenkor megértjük azt az alapvető igazságot, hogy a világon minden rendben van, és jól működik: szépség, rend és bölcsesség uralkodik. Ilyenkor teljes, átfogó képünk van a valóságról.

A szerelmi kapcsolatok pszichológiai értelemben ösztönös gyógyításra és öngyógyításra valók. Ezt úgy értem, hogy mindannyian elkerülhetetlenül hordozunk magunkban különféle lelki sebeket. Gyermekkorunkban vagy később összeszedett fájdalmakból, csalódásokból, szégyenekből visszamaradt lelki sérüléseket, amik legnagyobb részét el is felejtjük. Alig akad köztünk olyan ember, akinek a szülei tökéletesek lennének, és akit tökéletesen neveltek volna (kivéve természetesen az olvasót). Sokunkban vannak hiányérzetek, fájdalmak, zavaros belső ügyek, szerelmi kapcsolatainkban pedig öntudatlanul arra törekszünk, hogy ezeket megoldjuk.

Párválasztásunk egyik rejtett szempontja gyakran az, hogy a lelkünkben lévő hiányt partnerünk valahogy betöltse, tehát olyan ember legyen, aki pont azt nyújtja, ami nekünk hiányzik.

Ez a hozzáállás rettentően sok illúziót eredményez, ami később súlyos, kellemetlen következményekkel jár.

Fontos tudni, hogy úgy leszünk szerelmesek, úgy hozunk öntudatlan döntést abban a kérdésben, kit is válasszunk, hogy a nagy „Ő” megszüntesse belső hiányérzetünket. Ekképp szerelmünk jelenlétében teljesnek és boldognak érezhetjük magunkat.

Alaptétel: senkinek nem lehet boldogságot adni, és senkitől nem lehet boldogságot elvenni.

Azaz senkit sem lehet boldogtalanná, vagy boldoggá „tenni”. A boldogság kiben-kiben benne lakozik, és az embere vagy képes magából tartósan előcsalogatni, vagy nem. Szerelmi partnerünk erre csupán ürügy vagy alkalom, szerencsés esetben jó ürügy vagy jó alkalom.

Végső soron minden kapcsolatunkban kizárólag saját magunkról van szó. Ha belső hiányérzetünk megszüntetésére, azaz boldogsággal való kecsegtetésünkre alkalmasnak tűnő személyt találunk, akkor vonzalmat fogunk érezni. Ez nem az illető személyétől függ, hanem saját magunktól. Így, ha egy kapcsolatban egy bizonyos láthatatlan belső problémánkat megoldottuk, akkor a legközelebbi kapcsolatunkban már másfajta személyt fogunk választani. Ha nem oldottuk meg, akkor viszont ugyanolyan személyt, csak egy másik embert. Ezen a módon áll elő az a gyakori eset, amikor a legkülönbözőbb kapcsolatainkban ugyanazokkal a problémákkal találjuk szembe magunkat. Akad például, aki olyan embert választ, akit jól lehet ápolni, és amikor megunja az illető ápolgatását, választ egy másik embert, akit ugyanolyan jól lehet ápolni. Vagy újra és újra alkoholista partnert választ magának, vagy olyat, aki nagyszerű karriert épít föl.

A választásaink belőlünk indulnak ki. Jól meg kell érteni, hogy a másik ember személyes sajátosságai, külső vagy belső vonásai valójában alig számítanak. A látszat és a közhiedelem természetesen ellentmondanak ennek. Azt szokták gondolni, hogy Józsival biztosan boldogabb leszek, mint Barnabással, vagy Évikével boldogabb leszek, mint Jucikával, de ez nincs így. Mivel

3 a saját életünkről van szó, és akaratlanul is saját félelmeink, vágyaink kiéléséhez keresünk partnert, rossz vagy jó kapcsolatra valójában szinte bárki alkalmas velünk.

Ha megoldottunk egy láthatatlan belső problémát valamelyik kapcsolatunkban, vagyis egyik rejtett sebünk, ami miatt választásunkat megtettük begyógyult, akkor az a kapcsolatunk sikeres, sikeres akkor is, ha véget ér. Ez abból derül ki, hogy a következő kapcsolatunkat már egy másféle emberrel kötjük meg -azaz mi magunk fejlődtünk. Bármilyen kapcsolati modell jó lehet, ha az emberek, akik benne vannak, képesek azt a fejlődésük irányában működtetni. Tehát akár nyitott az a kapcsolat, akár hagyományos, akár rövid, akár hosszú, akár monogám, akár poligám, akár bármilyen értelemben véve perverz, tökéletesen mindegy. Abban az esetben tekintjük jónak, ha betölti azt a funkcióját, hogy a benne lévők fejlődjenek, tudatosságuk növekedjék. A tudatosság a kapcsolatban akkor növekszik, ha a benne élők élete olyanná alakul, amilyennek szeretnék.

A jó kapcsolatnak tulajdonképpen nincsen általános receptje, de mindig van valamilyen ideánk arról, hogy milyen egy jó kapcsolat, és hogyan kell helyesen működtetni. Többnyire a kultúránkból, környezetünkből és neveltetésünkből származó elképzeléseinknek megfelelő kapcsolatot igyekszünk létrehozni, még akkor is, ha ez ellentmond valódi belső igényeinknek.

Ilyen esetben azt látjuk, hogy a felek minden jó szándéka, igyekezete és lelkiismeretes törekvése dacára a kapcsolat mégsem működik.

A legfontosabb feladat az, hogy rájöjjünk, mi magunk pontosan mit is szeretnénk, és azt meg is tegyük. Ez többnyire rettentően nehéz. Egyrészt mert nem tudjuk, hogy pontosan mit is szeretnénk, hisz öntudatlan voltuk miatt többnyire nem áll szabadságunkban felülvizsgálni azokat a kliséket, amelyek alapján döntéseinket meghozzuk. Másrészt amikor elkezdjük tényleg megcsinálni amire vágyunk, akkor szinte minden esetben a saját magunk, illetve közvetlen és tágabb környezetünk egyértelmű elutasítására találunk, mivel legbensőbb igényünk sokszor ellentmond annak, amit neveltetésünk, környezetünk helyesnek és elfogadhatónak ítél.

Az olvasó ettől a kiadványtól nem várhatja azt, hogy készen kapja a boldogság elixírjét. Ez itt nem egy receptkönyv, nem a „hogyan főzzünk jóízű kapcsolatot” szakácskönyve. Ennek a könyvnek az a célja, hogy bárki, aki találkozik az itt felmerülő gondolatokkal, képessé váljon arra, hogy saját „boldogságreceptjét” legyártsa, és megtudja, vajon hogyan, mitől lenne boldog és kiegyensúlyozott a párkapcsolataiban. Ez minden ember esetében másként működik. A lényeg, hogy mindenkinek legyen bátorsága ahhoz, hogy felfedezze, és megvalósítsa azt, ami számára a legjobb.

1. FIÚ ÉS LÁNY, FÉRFI ÉS NŐ Tétel: A férfiak és a nők másképpen kommunikálnak, viszont hasonlóan éreznek és gondolkodnak.

Akik gyerekeket nevelnek, azok gyakran tapasztalják, hogy a fiúk és a lányok eleve különböznek. Már kicsi korukban más játékok érdeklik őket, és idővel ez a különbség kiteljesedik. Általában az a megfigyelés, hogy a lányok alkalmazkodóbbak, ezért a nevelésük kevesebb nehézséget okoz. A fiúkkal több gond van, sokszor vadabbak, önérvényesítőbbek, nem tisztelik a tekintélyt és a szabályokat. Nehéz tetten érni, hogy ez a különbség valóban eleve létezik-e, vagy a gyerekekkel kapcsolatos különféle elvárásaink teremtik őket. Ha például egy kisfiú intenzíven babázni kezd, és nagyon szeret királylánynak öltözni, akkor vajon mosolyogva ünnepeljük-e, hogy

4 milyen jó apuka lesz belőle? Ha pedig egy kislány tanúsít heves érdeklődést a motorbiciklik, verekedés és egyéb csínytevések iránt, vajon ugyanúgy tekintünk-e rá, mintha ugyanezt egy kisfiú teszi? Nem lehet tudni, mégis, ahogy nagyobbak lesznek, valóban más lesz az érdeklődési körük és a viselkedésük is. A lányokat jobban fogja érdekelni a babázás, a barátkozás, a tanítósdi, az emberek egymás közti viszonyai, jobb megfigyelők lesznek abban a tekintetben, hogy ki, kivel és hogyan kommunikál, milyenek a családon belüli viszonylatok, stb. A lányok többnyire ügyesebben alkalmazkodnak majd az emberi környezethez, és másképp érik el azokat a dolgokat, amiket elérni szeretnének. A fiúk gyakrabban lesznek önérvényesítők, versengők, harciasabbak, és egyenesebben törnek arra, amit kívánnak. Így van aztán, hogy a fiúkat nehezebb lesz kezelni mikor nagyobbacskák lesznek, hisz úgy vannak nevelve, az a várakozás velük kapcsolatban, hogy önérvényesítőbbek legyenek. A lányoknál az ilyen törekvéseket lágyabb, kellemesebb irányba szokás terelni.

Minden egyes emberi lény számára születésénél fogva adott minden emberi lehetőség.

Hogy a sok-sok lehetőségből melyek fognak kibontakozni, az bizony már a nevelődésen múlik. Ez alól persze rengeteg kivétel van, és amit elmondok csak azért mondom el, hogy jobban megértsük egymást és saját magunkat. (Meg persze azért is, hogy a saját magunkkal és partnerünkkel kapcsolatos túlzott várakozásainkat visszafogjuk.)

Az ember szexuális-, illetve szerelmi viselkedése nem ösztönösen programozott. Fontos tudni, hogy míg az állatok esetén egy meghatározott kiváltó ingerre automatikusan megjelenik az ingernek megfelelő szexuális viselkedés, az embernél ez egyáltalában nem így történik. Az embernek ez a működése javarészt tanult, ami azt jelenti, hogy rejtett sémák működtetik. Így hát választásainkban, kapcsolataink bonyolításában és abban, hogy azok milyen eredményre vezetnek, mennyi ideig tartanak, örömteliek-e vagy sem és egy sereg más fontos kérdésben is szinte minden attól függ, hogy mit tanultunk. Más szóval attól, hogy milyen információink vannak arról, hogy ezt a férfi-nő ügyet miként kell csinálni. Attól tehát, hogy milyen kultúrába születtünk, milyen társadalmi réteghez tartozunk, és mit láttunk a családunkban, a környezetünkben, ahol felnőttünk.

(Aki valamilyen okból például nem családban nőtt fel, annak gyakran vannak nehézségei a kapcsolatteremtésben, mert nincsenek megfelelő mintái.) Életünk során a tanult sémákat próbáljuk több-kevesebb sikerrel alkalmazni.

A mi kultúránkat, amely meghatározza párkapcsolataink bonyolítási módját, nagy általánosságban „zsidó-keresztény” kultúrának szokták nevezni. Ennek megítélésem szerint a következő alapvető jellemzői vannak: racionális kultúra, ami azt jelenti, hogy a benne élőket egy olyan rejtett meggyőződés vezeti, hogy az élet során adódó problémák, kérdések és helyzetek gondolkodás révén vagy gondolkodás segítségével megoldhatók.

A versengés kultúrája. Manapság úgy tűnik, hogy „a kultúrák versenyében a versengés kultúrája lett a győztes”. (A megfogalmazás dr. Bognár Gusztáv érdeme.) Ez azt jelenti, hogy mindenért, amit az emberek a maguk számára hasznosnak, fontosnak és értékesnek ítélnek, verseny folyik. A versengésben a győztes jár jobban, a vesztes pedig rosszabbul. A verseny mögött egy olyan meggyőződés és tapasztalat működik, miszerint a javak mennyisége korlátozott, és ez a szerintem egyébként téves meggyőződés kitermeli a rá vonatkozó tapasztalatot.

A párkapcsolatok szempontjából kultúránk legfontosabb jellemzője az, hogy kialakul, és fontos szerepet tölt be benne a személyiség. Ez azt jelenti, hogy az emberi lény nem csupán valamely közösség részeként létezik, tehát nem a törzs egyik tagja, ahogy a hangyáknál egyetlen

5 hangya a boly része csupán. Természetesen a mi kultúránkban is van olyan működés, amikor valaki egy törzs részeként éli az életét, és fontosabb számára a törzs boldogulása, mint a saját magáé. Ilyenkor az illető élete a családé, a csoporté vagy a nemzeté ahová tartozik. Ha viszont egy személyiség önmagában is jelentős, akkor saját magának ő a legfontosabb a világon, akár tud erről, akár nem, akár elismeri, akár pedig tagadja ezt a tényt. Ha őszintén a lelkünk mélyére nézünk, akkor valószínűleg aligha találunk magunknál fontosabb, érdekesebb, és izgalmasabb életű egyént az emberiség meglehetősen népes táborában. (Más kultúrákban általában olyan mértékben létezik effajta személyisége az embereknek, amilyen mértékben oda ez a bizonyos „nyugati” kultúra behatolt.)

Végül egy kevésbé fontos, mégis lényeges jellemzője kultúránknak az a végtelen rugalmasság, amellyel bármely más kultúra értékeit, termékeit képes előbb-utóbb magába olvasztani.

Mindez csak azért érdekes, mert minden, amit a továbbiakban mondok, ebben a kultúrkörben érvényes. Ez a kultúra ugyanis azt az igényt építi föl az emberekben, férfiakban és nőkben egyaránt, hogy ki-ki élete a saját személye által legyen érvényes, saját cselekedetei, döntései, érzelmei és gondolatai által kapjon értelmet. Ezt az igényt a legtöbb emberben, főleg a nőkben részlegesen már gyerekkorban elfojtják, ám sokakban csökevényes vagy kiteljesedettebb formában megmarad.

A kultúra határozza meg azt is, hogyan kell férfinak, illetve nőnek lenni. Azt a folyamatot, amelynek során valaki férfivé, illetve nővé válik, szocializációnak hívják. A férfiak és nők szocializációja különbségeket mutat, aminek egyik következménye az, hogy másképpen kommunikálnak.

Másképpen kommunikálnak. Amíg például a férfiak tipikusan szavakkal kommunikálnak, és főképp szavakból értenek, addig a nők szavakkal és más jelzésekkel is hatékonyan kommunikálnak, azaz több jelzésrendszerre figyelnek egy időben. Számos félreértés származik abból, hogy egy nő azt gondolja világosan közölt valamit egy férfival, miközben a férfi észre se vette, hogy „közöltek” vele valamit. Például: a nő a fürdőszobában férje papucsába rúg, a papucs hangosan csattan a falon. A férfi a szobában meghallja a csattanást, mire a nő –joggal- azt hiszi, hogy a férfi tudatában van annak, hogy a kedves neje neheztel rá. Valójában azonban nincs így, mivel a férfi egyáltalán nem gondol semmit, a legjobb esetben is csak azt, hogy a párja ügyetlenkedett, és megbotlott a papucsban.

A nőknek évszázadokon keresztül egészen más szerepük volt, mint a férfiaknak, ezért a nők (csekély kivétellel, amely kivételek a hatalom és gazdagság csúcsán élőket jelentik) sok-sok generáción keresztül képtelenek voltak akár hatalmi, akár anyagi vagy bármilyen egyéb ambíciójukat személyesen kiélni. Erre nem volt lehetőség, sőt ilyen ambíciókat nem is nagyon tápláltak magukban. Amennyiben mégis voltak ilyen ambícióik, ezeket tipikusan a férfiakon keresztül élték ki. Ha egy nő nagyon sok pénzre vágyott, akkor úgy instruálta a hitvesét, hogy az lehetőleg sok pénzt keressen. Ha hatalomra, akkor úgy, hogy az illető hatalmat szerezzen. A mondás, hogy „minden nagy ember mögött ott áll egy nő” valószínűleg jórészt igaz, de érdemes róla a szokásostól eltérő értelemben is elgondolkodni.

A kommunikációban a nők tehát nem tanultak rá arra, általában nincsenek úgy nevelve, hogy egyenes módon legyenek képesek kommunikálni, vagy közölni azt, amit szeretnének. Nem tanulták meg, hogyan kell. Másféle stratégiát tanultak, nevezetesen azt, miképpen kell egy férfit úgy működtetni, hogy elérjék, amit szeretnének. Ez nem valamiféle gonosz manipuláció, hanem egy szokás, szinte hagyomány, ami a nők körében generációról

6 generációra öröklődik. Ezért olyan ritka, hogy egy nő egy kérdésre határozott igennel, vagy nemmel válaszoljon, vagy úgy, hogy „ezt akarom, azt nem akarom”. Tessék nyugodtan kipróbálni.

Egy nő leggyakrabban nem fog ilyesmit mondani, hanem valami mást, amin a férfi majd megpróbál eligazodni. Ki gondolná, hogy amikor a vacsorára hívott nő igent szeretne mondani, az leggyakrabban valahogy így hangzik: „nem tudom, majd meglátom, talán máskor”; az „igen, nagyon szeretném, de a barátnőmmel új cipőt kell vásárolnom” viszont kategorikus nemet jelent.

Szerencsés esetben egy magasabb intelligenciájú férfi több év tapasztalat után kitalálja, miről is van szó, szerencsétlenebb esetekben azonban nem.

Komolyan kell venni azt, hogy ez a férfiak számára nehezen megfejthető kódrendszer nem egy gonosz manipulációs művelet elfedésére szolgál. A nőknek gyakran meg van tiltva, vagy nincsenek rászoktatva arra, hogy egyenesen közöljék, mit szeretnének és mit nem. Ha mégis így tesznek, azért büntetés jár. A túl egyenes nőket férfiasnak, erőszakosnak, esetleg közönségesnek tartják. Újabb nehézségek forrása, hogy a férfiak szinte kizárólag szavakkal kommunikálnak, a nők pedig figyelik a metakommunikációt (a gesztusokat, hangszínt, arckifejezést) is, és ha azt tapasztalják, hogy a metakommunikáció mást közvetít, mint a szavak, akkor a metakommunikációra reagálnak. Más szóval valamit gondolnak arról, hogy miért mondja a férfi azt amit mond, és erre a gondolatra reagálnak. Ez a körülmény sok zűrzavar oka.

Személyes-, és a pszichoterápiák alatt szerzett tapasztalatom szerint a legtöbb nő és férfi a lelke mélyén nem tartja olyan értelemben véve teljes és érett embernek a másik nem képviselőjét, ahogyan saját magát. A „lelke mélyén” kifejezés azt jelenti, hogy ennek nemigen van tudatában, és ha megkérdeznék, bizonyára tagadná ezt a tényt. Ám valójában sok nő és sok férfi sem hiszi, hogy a másik ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy érez, ugyanúgy fél, ugyanúgy fáj, ahogyan ő maga.

Azért nem gondolja, mert az a másik másképpen viselkedik. Egy nő másképp viselkedik, mint egy férfi, ezért egy férfi azt gondolja, hogy egy nő tényleg másmilyen, másként dönt, másként érez. Ez nem így van. Valójában hasonlóképpen dönt, hasonlóképpen gondolkodik, és hasonlóképpen érző lény. Ugyanúgy a nők hajlamosak azt gondolni, hogy a férfiak alacsonyabb rendű lények, mint ők, hiszen gondolkodásuk egyoldalú, érzéseik pedig csökevényesek, vagy hibernáltak. Holott csupán arról van szó, hogy a férfiak elsősorban szavakban fejezik ki magukat, és gyakran nincsenek megtanítva arra, hogyan fejezzék ki az érzéseiket. Másként viselkednek, így azt gondolják egymásról, hogy másmilyenek. Én azt szeretném, ha a férfiak megpróbálnák elképzelni, hogy a nők hozzájuk hasonlóan gondolkodnak, éreznek, sérülékenyek, hiúk, fájnak nekik dolgok, szeretnek is dolgokat, vágyaik vannak, okosak, tudnak gondolkodni és dönteni.

Azt is szeretném, ha nők azt képzelnék, hogy a férfiaknak is van lelkük, érző lények és rendkívül sérülékenyek, csak általában nem tudják kommunikálni, mert nincsenek megtanítva arra, hogyan is kell ezt csinálni. Hisz a férfiak alapvetően versenyre és küzdelemre vannak tanítva, a nők viszont egymás között versenyre, egyébként pedig befogadásra és elfogadásra.

Beállítottságuk alapvető különbözősége megjelenik a nemek kommunikációjában. Mivel kommunikációjuk más, az a megtévesztő látszat keletkezik, hogy belül is másmilyenek. Pedig belül ugyanolyanok.

Fontos megemlíteni, hogy ha sikeres együttlétre törekszünk a másik nem valamely általunk kiválasztott, ezáltal szerencsés tagjával, akkor a lehetséges siker legalapvetőbb kulcsa lelkünkben az, hogy szeressük a másik nemet, mint olyat. A másik nem minden egyes tagját pusztán azért, mert a másik nemhez tartozik. Mindenféle válogatás és megkülönböztetés nélkül. Talán furán

7 hangzik, és sokakban ellenérzést is kelt, hogy előnyben kell részesíteni valakit csak azért, mert történetesen fütyi lóg a hasa alján, vagy mást hord a combjai között. Mégis általános tapasztalat, hogy azok az emberek, akik minden megkülönböztetés nélkül pusztán azért találnak valakit szimpatikusnak, mert a másik nemhez tartozik, összehasonlíthatatlanul sikeresebbek a közeledés, hódítás és csábítás területén.

Legtöbben azt tanultuk, hogy jól válogassuk meg, kinek az irányában nyilvánítunk szimpátiát, mert ha nem így teszünk, annak alig belátható következményei vannak. Legtöbbünk ezért már a másik megpillantásakor elkezdi az életkor, külső, viselkedés, társadalmi státusz és számtalan egyéb, félig tudatos szempont szerinti válogatást. Ezzel a hozzáállással nagyon beszűkítjük a mozgásterünket, mert így sokkal több öntudatlan elutasítást hordozunk magunkban, mint amennyi elfogadást. Márpedig minél több bennünk az elutasítás, és minél kevesebb az elfogadás, kommunikációnk annál szögletesebb, esetlenebb lesz. És fordítva, minél több bennünk az elfogadás, és kevesebb az elutasítás, kommunikációnk annál gördülékenyebb és kellemesebb.

Röviden: akiben sok az elutasítás, az morcos és undok lesz, akiben sok az elfogadás az pedig kedves. Valószínűleg nem kell hosszan magyarázni, hogy a két érzelmi hozzáállás közül melyik a sikeresebb. Ökölszabály: A férfiak szóból értenek, a nők nem.

2. MILYEN PASI ÉS MILYEN NŐ VAGYOK? Tétel: Saját magamból én vagyok a létező legtökéletesebb.

A férfiak és a nők személyes vonzerejét egyaránt megnövelheti a vagyon, a hatalom, a hírnév, és a különleges szexuális vonzerő. Bizonyára senkit sem lep meg az az állítás, hogy azoknak, akiknek sok pénzük van, akik valamiféle hatalommal bírnak, híresek vagy kivételesen erőteljes szexuális kisugárzással rendelkeznek, nagyobb esélyük van arra, hogy megfelelő kapcsolatokat létesítsenek, mint azoknak, akik szegények, csúnyák, érdektelenek és szerencsétlenek.

Az érzelmi tréning során, amelyben gyermekkorunkban részt vettünk, és amely meghatározza ösztönös viszonyulásaink és spontán kommunikációnk természetét, érzelmileg kívánatos személlyé valamely felnőtt válik. A gyerek szemszögéből nézve a felnőtt nagy tudású, hatalmas, gazdag és erős embernek tűnik, akár olyan valójában, akár nem. Ennek a mélyen belénk kódolt eredeti érzelmi viszonyulásnak a következménye, hogy az ilyen személyek általában nagyobb vonzást gyakorolnak ránk, mint a béna szerencsétlenek. Természetesen számtalan kivétel akad, így gyakori eset az is, amikor ezek az általában vonzó tulajdonságok valaki számára kimondottan taszítóak, és szimpátiát inkább az ügyefogyottak iránt érez. Ez utóbbi esetben arról a félelemről van szó, ami a másik ember fölénk kerekedése miatti aggodalmainkból alakult ki.

Amennyiben nem ilyen esetről van szó, akkor elmondható, hogy az említett többletvonzerők jelentős szerepet játszanak párkapcsolati tájékozódásunkban.

A pénz, a vagyon, a hatalom biztonságot jelent, a biztonságkeresés pedig az élet egyéb területein is az egyik legfőbb emberi mozgatóerő. Az erőteljes szexuális vonzerővel rendelkező vagy híres emberek iránti vonzalmunkat önimádatunk táplálja, abban az értelemben, hogy reményeink szerint magunk is olyanok vagyunk, mint a párunk. (Ráadásul ez így is van.) Ide tartozhat a származás is. Sokak számára fontos szempont, hogy leendő „komoly” választottjuk,

8 milyen családból származik, és itt nem feltétlenül a pénzről vagy hatalomról van szó, hanem arról a mélyen gyökerező belső meggyőződésről, hogy ha valaki „jó” családból származik, akkor valószínűleg megbízható támasszá válik majd, mert az illető családi háttere biztonságot nyújt. A rejtett elképzelés az, hogy ilyen esetben valamiféle genetikai kód öröklődik, amely megfelelő mértékben bebiztosíthatja a boldog, vagy legalábbis megfelelő és biztonságos jövőt. Szerintem inkább arról van szó, hogy a szocializáció, a nevelődés terén nagyobb hagyományokkal rendelkező és sok generáción keresztül működőképes, generációról generációra áthagyományozódó túlélési és kapcsolatszervezési, valamint viselkedési technikáknak igenis komoly jelentőségük lehet abban, hogy a kapcsolat miképpen alakul. Tehát a „jó családból származás” szintén előnyt jelent a vonzerő szempontjából.

Legtöbbünk azonban nem élvezi az említett előnyöket. Nem vagyunk különösebben híresek, mértéktelen szexuális vonzerővel, vagyonnal vagy hatalommal sem rendelkezünk, és nem származunk különösebben „jó” családból, pedig de jó lenne. Legtöbbünk úgy gondol magára, mint aki nem különösebben szép, de nem is csúnya, nem különösebben vonzó, de nem is visszataszító, nem különösebben vagy inkább hullámzóan ambiciózus, ám mégsem teljesen élhetetlen alak, nem túl tehetséges, de nem is teljesen hülye, nincsenek különösebben jó kapcsolatai, ám ezt-azt el tud érni, és így tovább. Általában tehát semmi különös nincs bennünk, mégis megoldhatjuk ha akarjuk, hogy olyan ember legyen a partnerünk, párunk vagy társunk, akivel megfelelő, akár boldog kapcsolatunk lehet, sőt bizonyos erőfeszítések révén még azt is elérhetjük, hogy egy ilyen emberrel tartós és boldog kapcsolatunk legyen egészen addig, amíg ezt szeretnénk.

Ha túl keveset gondolunk magunkról, akkor kétféle probléma adódik, mielőtt még belevágnánk a kapcsolatteremtés nehéz, ám izgalmas feladatába. Az egyik, hogy saját hátrányainkat ellensúlyozandó öntudatlanul félig-meddig olyan partnert keresünk, akinek vélt vagy valós „piaci értéke” a mienknél jóval magasabb. Így bebiztosítjuk magunknak a kudarcot és magányt, ami nagyon hatékonyan óv meg bennünket attól, hogy belebonyolódjunk abba a veszedelmes, kiszámíthatatlan, súlyos felelősséggel és érzelmi megpróbáltatásokkal járó folyamatba, ami egy igazi férfi-nő viszonyt jellemez. Ennek az a hátránya, hogy sorozatosan kudarcot vallunk, hallatlan előnye viszont, hogy nem kell megcsinálni.

A másik gond az lehet, hogy vágyunk és választásunk alacsony önértékelésünknek megfelelő partnerre irányul. Ebben az a jó, hogy igen nagy valószínűséggel találunk bármilyen távra, illetve célra alkalmas partnert. Hátránya viszont, hogy lelkünk mélyén vagy nem mélyén a hozzánk hasonlóan „kevésnek” tartott partnert ugyanúgy megvetjük és lenézzük, mint saját magunkat, ezért a kapcsolat során akarva akaratlanul bosszút állunk rajta és saját magunkon is.

Gondolom nem kell különösebben magyarázni, hogy a két hozzáállás egyike sem a kielégítő, netán boldog kapcsolatok felé vezető út.

Az az eset sem ritka, hogy valamilyen okból (mert szüleink nagyra becsültek, és szerettek bennünket, vagy mert alacsony fizikai termetünket magas ambíciókkal kívánjuk ellensúlyozni, „anyuka egyetlen kedvenc kisfia vagy kislánya” vagyunk, stb.) megtörténik, hogy túlértékeljük magunkat. Ilyenkor legtöbb lehetséges választottunkban valamilyen hibát fogunk találni. Azaz figyelmünk már az ismerkedés során választottunk „hibáira” fog irányulni, arra, ami benne nekünk már most, vagy később nem tetszik majd, ahelyett, hogy a kellemes, vonzó, bizalomgerjesztő tulajdonságaira koncentrálnánk. Így eleve megfosztjuk magunkat attól az örömteli lehetőségtől, hogy a kapcsolatot az utolsó cseppig és a lehető legmélyebben kiélvezzük. Ha ilyen „öntúlértékelők” vagyunk, akkor olyan eset is előállhat, amikor vágyunk a túlzottan magas önértékelésünknek megfelelő partnerre irányul. Ilyenkor ugyan azt mondhatjuk magunkról, hogy

9 „nagyon igényesek” vagyunk, ezek a mi nagy igényeink viszont soha, vagy csak ritkán és csak igen rövid időre elégülhetnek ki.

Választásaink énképünknek megfelelően alakulnak. A pszichológusok külső-, és belső énképet különböztetnek meg. A külső énkép annak az összességét jelenti, amilyennek mások látnak bennünket, a belső énkép pedig a saját magunkról alkotott elképzelésünk, és minél nagyobb a hasonlóságuk, annál inkább mondhatjuk, hogy az adott személy énképe reális. Így a pszichológia. Én úgy tapasztaltam, hogy a valóságban önmagunkról alkotott legbensőbb meggyőződésünk „kisugárzik”, és ezt általában mások is elfogadják. Így ha valakinek az a meggyőződése magáról, hogy például vonzó és izgalmas személyiség, akkor mások is olyannak fogják látni. Ha az a meggyőződése magáról, hogy szerencsés, okos és ügyes, akkor többnyire mások is annak fogják tartani őt. A feladat tehát az, hogy magunkról olyan meggyőződést alakítsunk ki, amit szimpatikusnak találunk. Gondoljunk bele, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akinek velünk kell eltölteni életünk minden egyes percét. Nem mindegy, hogy saját magunk kéretlen társaságában hogyan érezzük magunkat. Ez pedig attól függ, hogy saját magunknak mennyire tetszünk, és mennyire vagyunk szimpatikusak.

Mi hát a megoldás? Mit jelent a „reális” önértékelés? Ki mondhatja meg, hogy mit érünk a „piacon”? Talán a barátaink, a barátnőink? A barátok és barátnők bár legtöbbször nem is tudják, de vagy szánakoznak rajtunk, vagy irigykednek ránk. (Van úgy, hogy egyik se, de az olyan ritka eset, hogy nem is érdemes vele foglalkozni.) Az ő ítéletük tehát nemigen megbízható. A baráti ítéletekben ráadásul akarva akaratlanul nagy szerepet játszik az illető aktuális élethelyzete. Súlyos szerelmi csalódása után barátnőnk például bizonyára egészen másként fogja látni kapcsolatunk lehetséges kimenetelét, mintha tartósan boldog vagy mámorosan szerelmes. Mindenesetre én nem javaslom, hogy a barátok vagy barátnők saját kapcsolatteremtési és kapcsolatkezelési lehetőségein alapuló ítéleteit túlságosan komolyan vegyük. Vagy ha mégis, könyörgöm nagyjából 80 %-os súllyal számítsuk be az illető aktuális élethelyzetét. Nos, ha az ő véleményükre nem számíthatunk, vajon mi másra?

Szüleink ránk vonatkozó ítéletei, ha lehet, még megbízhatatlanabbak. Az az ember ugyanis, aki pelenkázott minket, szülői értekezletekre járt, és éjszakákon át a betegágyunk mellett üldögélt (pláne, ha semmi hasonlót nem csinált), aligha alkalmas arra, hogy megítélje, milyen kapcsolat lenne jó nekünk, és milyen esélyeink vannak. Nyugodtan elfelejthetjük. Ha mégis hajlunk arra, hogy hagyjuk magunkat befolyásolni szüleink rólunk alkotott véleményétől, akkor legalább válogassuk ki a pozitívakat. Némi önfeltáró munkával kideríthető, hogyan nyilatkoztak rólunk gyerekkorunkban. Minthogy gyermeki pozíciónknál fogva erősen hipnotizálható állapotban voltunk, többnyire elhittük, amit a szüleink mondtak. A rosszat is -ami később mintegy átokként kísér bennünket-, és a jót is. Felnőttként azonban már sok önálló hatás ér bennünket, remélhetőleg nem állunk szüleink befolyása alatt, így módunkban áll ítéleteik között válogatni. Személyünkre vonatkozó negatív ítéleteiket tekintsük tehát tévedésnek, a pozitívakat viszont nyugodtan fogadjuk el. (Annál is inkább, mert az imént említett hipnotizált állapotnál fogva úgyis igaznak gondoljuk, amit mondtak, és az elfogadás révén megfogható valósággá tehetjük bármely nekünk is tetsző dicséretüket.)

Maradnak a jósok, pszichológusok, kártyavetők és asztrológusok. Érzelmi válság vagy súlyos, gyötrő kételyek esetén igen hajlamosak vagyunk szolgáltatásaikat igénybe venni, és mondandójukat túlságosan mellre szívni. Akadnak igazán megbízható jósok, kitűnő pszichológusok, stb. is, de hogy éppen egy ilyennel találkozunk-e, az ugyanúgy az önértékelésünk realitásfokától függ, mint bármely más kapcsolatunk.

10

Javaslatom az, hogy reális önértékelésünk kialakításához a következőképpen lássunk hozzá: először is vegyük számba, tehát készítsünk leírt lajstromot arról, mi az, amink ténylegesen van. Mi az, amink ténylegesen van anyagilag, iskolázottságban, szaktudásban és hasznosítható képességekben? Ez realitásnak tekinthető, mert mindenki számára érzékelhetően valóságos. Vagy van lakásunk, vagy nincs, vagy van diplománk szuahéli nyelvből, vagy nincs, vagy értünk valamihez, vagy nem, vagy ekkora a jövedelmünk, vagy akkora, vagy van szakmai elismertségünk, vagy nincsen, stb. Ez tehát az első.

A második egy picit nehezebb, itt ugyanis valamiféle emberi minőségeinket kell számba vennünk. Ezek magunk általi megítélése nagyon nehéz, de nem kivitelezhetetlen. Azért nehéz, mert az önmagunkról alkotott kép többnyire rosszabb is és jobb is a „valóságosnál”. Mindenesetre ezúttal is a tényeket érdemes először számba venni.

Minthogy ebben a kiadványban a magánélet egyik kitüntetett területéről, a férfi-nő kapcsolatokról van szó, az alábbiakban azokat a jellemzőket igyekszem összegyűjteni, amelyek ebből a szempontból lehetnek az önértékelés reális mutatói.

Egy kapcsolat szempontjából a legfontosabb emberi minőségek vagy képességek szerintem a következők: · a mások szeretésére és a szeretet elfogadására való képesség, · vágyaink elérésének képessége az élet különböző területein, · saját külsőnk értékelése, · kommunikációs készségünk abból a szempontból, hogy milyen mértékben tudjuk elfogadtatni magunkat másokkal, · feszültség-, és szorongástűrő képességünk, · konfliktuskezelési készségünk, · tanulékonyságunk, · inspirativitásunk és inspirálhatóságunk, · kitartásra való hajlamunk, · csábításra és csábíthatóságra való hajlamaink, · szexuális igényeink.

A mások szeretésére és a szeretet elfogadására való képesség. Úgyis mondhatnánk, hogy lelkünk spirituális minőségének nem csak az a fokmérője, hogy milyen mértékben tudunk szeretni, hanem az is, és ez talán még fontosabb, hogy milyen mértékben tudjuk a szeretetet befogadni. Ez utóbbi abból látszik, hogy mennyire vagyunk elégedettek saját magunkkal, az életünkkel, aktuális helyünkkel a világban, és azokkal az emberekkel, akik körülvesznek bennünket. Fontos hangsúlyozni, hogy ez az önmagunk iránti szeretet mértékétől függ, azaz attól, hogy mennyire vagyunk képesek feltétel nélkül elfogadni saját magunkat. Az önelfogadás mértéke pontosan megegyezik a mások elfogadására való képességünkkel. Általában azt gondoljuk, hogy az emberek szeretik saját magukat. Ám ha az emberek valóban szeretnék saját magukat, akkor ebben a világban nem létezne sem nyomor, sem háború.

A szeretetre való képességünket többféleképpen növelhetjük. Az első és legfontosabb, hogy saját szeretetre méltóságunk tudatát folyamatosan fenntartsuk. Ha ez sikerül, akkor már az se lesz túl bonyolult, hogy nagy figyelemmel forduljunk az olyan jelenségek felé, amikor másoknak

11 szimpatikusak vagyunk, amikor tetszik nekik bennünk valami, vagy valamilyen megnyilvánulásunkra pozitívan reagálnak. Akit kritizálással neveltek, annak ezt a tanácsot nagyon nehéz követnie, mert sokkal érzékenyebb a negatívumokra mint a pozitívumokra. Az ilyen nehéz helyzetű embereknek sok gyakorlásra van szükségük ahhoz, hogy figyelmük fókuszát átállítsák a pozitívumokra. Ha valaki megcsodálja a ruhánkat, de mi elhárítjuk azzal, hogy „csak egy olcsó rongy”, vagy méltányolják valamilyen teljesítményünket, mire azzal reagálunk, hogy „ugyan semmiség”, vagy alattomos gyanú támad bennünk, hogy csak a testünket akarják, amikor a külsőnket dicsérik, akkor mi is ezen szerencsétlenek közé tartozunk. Ebben az esetben a dicséretet támadásnak, aljas manipulációnak, vagy hízelgésnek érezzük. Ha mégsem, akkor könnyebb dolgunk van: egyszerűen csak igyekezzünk észrevenni más emberek vonzalmát, tetszését, megbecsülését, és örüljünk neki.

Vágyaink elérésének képessége az élet különböző területein. Van, aki a karrierjében képes elérni amire vágyik, a magánéletében viszont nem, vagy a magánéletében igen, de a kreativitásában, önkifejezésében nem, az önkifejezésében igen, de anyagilag nem, stb. A kérdés tehát az, hogy az élet különböző területein mennyire vagyunk képesek elérni azt, amit szeretnénk.

Ezt azon mérhetjük le, hogy ebben a pillanatban olyan-e az életünk, amilyennek szeretnénk.

Minél nagyobb az eltérés aközött, amilyen helyzetben jelenleg vagyunk, és aközött ahol lenni szeretnénk, annál kisebb az a képességünk, hogy elérjük amire vágyunk. Természetesen ez a képességünk is fejleszthető, a kiindulópont önértékelésünk szempontjából azonban nem lehet más, mint aktuális élethelyzetünk.

Ha aktuális helyzetünket sikeresen felmértük, és csúnyább következtetésekre jutottunk, mint vártuk volna, vágybeteljesítő képességünket érdemes csiszolni. A csiszolás legerőteljesebb módja az, hogy a vágyott helyzetet minél többször és minél intenzívebben magunk elé képzeljük.

Ezzel a közismert önszuggeszciós eljárással ugyanis lelkünk mélyén pozitív várakozást alakítunk ki az adott üggyel kapcsolatban. A technika hatása azon alapul, hogy a viselkedésünket és kommunikációnkat alakító tudatalattink nem tesz különbséget képzelet és valóság között. Így ha az általunk vágyott képet erősen, konkrétan elképzeljük, az a tudatalattink számára olyan jelentőséggel bír, mintha már meg is történt volna. Az ilyen kép gondolati vagy konkrét képi kidolgozása és felidézése viselkedésünket a kívánt irányba befolyásolja, ezért nagy eséllyel meg is valósulhat.

Hogyan értékeljük saját külsőnket? Képzeljük el legideálisabb önmagunkat. Javaslom elkerülni, hogy a Playboy középső oldalán lévő hölgyekkel mérjük össze magunkat, ha nők vagyunk, vagy valamelyik aktuális filmsztárral, ha férfiak. Vagyis hangsúlyozottan saját magunk ideális képét kell elképzelnünk. Ezután menjünk oda a tükörhöz, és nézzük meg, mit mutat. Ha az ideális, illetve a tükör által mutatott (és remélhetőleg látott) kép nagyon különbözik, akkor külsőnk elfogadása ügyében bőven van tennivalónk. Amennyiben a két kép csekély mértékben különbözik, akkor ez ügyben jól állunk, ha viszont egyáltalán nincs különbség, akkor nárcisztikus betegek vagyunk, de ez más kérdés. (Egészséges esetben ugyanis valamilyen eltérésnek mutatkoznia kell.)

A külsőnkkel való elégedettség mértéke leggyorsabban és leghatékonyabban úgy növelhető, hogy néhány héten vagy hónapon keresztül minden reggel tükörbe nézünk, és hangosan azt mondjuk: „Gyönyörű vagyok”. Legtöbbünk viszolyog ezt tenni, mert részint szokatlan, részint pedig attól tartunk, hogy akkor majd ne adj isten önimádóvá válunk, ráadásul úgy gondoljuk, hogy nem szép dolog a saját képünkbe hazudni. Ennél a technikánál az a feladatunk, hogy az önmagunk külsejével való elégedetlenség tudat alatti programját mintegy átírjuk, és egy jobban működő programmal -nevezetesen azzal, hogy tetszünk magunknak- helyettesítsük. Ha belevágunk, és ezt a

12 gyakorlatot minden nap csináljuk, egy-két hét után arra a szörnyű tapasztalatra teszünk szert, hogy sokkal rondábbak vagyunk, mint képzeltük. Ez azért van, mert az erre irányuló figyelem kiemeli a kontrasztot külsőnk ideális állapota és a tükörben látott kép között. Ám nem szabad, hogy ez elcsüggesszen bennünket! El kell érnünk, hogy a lelkünk mélyén éppen az tetsszen, amit a tükörben látunk, és ha folytatjuk ezt a gyakorlatot, előbb-utóbb, és inkább előbb mint utóbb azt vesszük észre, hogy valóban tetszünk saját magunknak. Ezt az eredményt rövid idővel megelőzi még egy különös élmény: azt fogjuk tapasztalni, hogy másoknak sokkal jobban tetszünk mint korábban, és ennek határozott jeleit is adják.

A következő fontos tényező a kommunikációs készség, abból a szempontból, hogy milyen mértékben tudjuk magunkat másokkal elfogadtatni. Saját kommunikációs készségünk megítélése fontos része az önértékelésünknek. Kommunikációs készségünk autodidakta fejlesztése sokkal nehezebb, mint külsőnk pozitív megítélése. Első lépésként figyeljük meg, hogy adott időegység alatt mennyit mosolyognak ránk. Ha keveset mosolyognak, helyzetünk borúsnak mondható, ha sokat, akkor pedig jól állunk. Fontos tudni, hogy minél többet mosolygunk másokra, annál többet fognak visszamosolyogni ránk. Általában is igaz az a tétel, hogy ahogyan az életre nézünk, úgy fog az élet visszanézni ránk. Ezt a mosoly--dolgot nagyon komolyan gondolom. Ez igazi mérőszám, és teljesen érdektelen, hogy miközben a másik ember mosolyog, mi mit gondolunk arról, hogy ő mit gondol magában, és az is teljesen mindegy, hogy a mosolya mögött ténylegesen mit gondol magában.

A mosolygás gyakorlásán kívül a leghatékonyabb általam ismert módszer az, hogy amikor megpillantunk valakit, akkor keresünk és találunk is benne valamilyen, bármilyen pozitív vonást, amit magunkban szavakba öntünk. (Milyen szép a szeme, milyen kedves a mosolya, milyen udvarias, milyen kellemes a kézfogása, vagy a nyakkendője színe.) Teljesen mindegy, de legyen legalább egy pozitívum. Ez azért nehéz, mert nemcsak szokatlan eljárás, de idő és figyelem is kell hozzá, amit egy reális találkozási helyzetben nagyon nehéz a tudatos szimpatizálásra fordítani.

Mégis határozottan javaslom, hogy szokjunk rá.

Kommunikációs készségünk javítása érdekében egy másik hatékony eszközt is felhasználhatunk: esténként képzeljük el, hogy kikkel fogunk találkozni a következő napon, (vagy reggelenként, hogy aznap kivel). Képzeletünk vásznára egyenként vetítsük ki ezeknek az embereknek az arcát, és képzeljük el, amint barátságosan mosolyognak ránk. Ennyi az egész, az eredmény viszont elképesztő. Néhány nap alatt jócskán megnövekszik a kívánatosságunk.

Mégpedig azért, mert amikor képzeletünkben ezt a mozit lejátsszuk, akkor átalakítjuk az illetővel kapcsolatos várakozásunkat, és ez a várakozásunk tudat alatt automatikusan, anélkül, hogy erre törekednénk, kellemessé teszi viselkedésünket. Javaslom kipróbálni. Néhány nap elegendő, hogy e fantáziajáték elképesztő hatékonyságát megtapasztaljuk.

A feszültség-, és szorongástűrő képesség.

Gyakran tapasztalhatjuk, hogy az élet állandóan megoldhatatlan, vagy nehezen megoldható problémákkal áll elénk. Aki egy kicsit is odafigyel, annak gyakran lehet olyan érzése, hogy az élete épp csak egy fokkal nehezebb, mint amit elviselni képes. Különös módon aztán azt is megtapasztaljuk, hogy a nehezen megoldható, vagy megoldhatatlannak hitt problémáinkat többnyire megoldjuk, vagy „maguktól” megoldódnak. Hogy mennyire maradunk nyugodtak, amikor fontos, de megoldhatatlannak tűnő ügyekkel állunk szemben, mennyire vagyunk képesek elviselni belső ellentmondásainkat, és milyen mértékben viseljük el lelki károsodás nélkül azokat a frusztrációkat, amelyekkel időnként szükségszerűen találkoznunk kell, az feszültségtűrő képességünk függvénye. Például szeretünk, ugyanakkor gyűlölünk is valakit, egy adott kapcsolatot

13 szeretnénk színesebbé tenni, ugyanakkor félünk attól, hogy ez alkalmasint a biztonság rovására mehet, vagy amikor nehezünkre esik magunkat fölvállalni, mert attól tartunk, hogy a másik majd elutasít, ám ha mégsem tesszük meg, akkor hosszú távon elviselhetetlen helyzetbe manőverezzük magunkat, stb.

Az emberi létbe paradoxonok épülnek, amelyek ellen az emberi tudat tiltakozik, s hogy hogyan képes valaki ezt a kettősséget tolerálni, az szellemi fejlettségének és személyisége érettségének fokmérője. (Amikor toleranciánk gyengül többnyire összeomlunk, hisztizni kezdünk, vagy másokat hibáztatásából próbálunk erőt meríteni. Ezek az éretlenség jelei.)

Feszültség-, és szorongástűrő képességünk úgy fejleszthető, hogy lelkünk mélyén felépítünk egy helyet, ahol mindig nyugalom van. Erre a helyre a „tornádó szeme” metaforával szokás utalni. A tornádó egy tölcsér alakú szélvihar, ami hatalmas erővel ragad magával mindent, amit elér, ám a közepén tökéletes nyugalom honol. Valami effélét kell megvalósítanunk magunkban, vagyis találni egy olyan pontot, ami bármekkora vihar esetén is nyugalomban marad.

Gyakori hiba, hogy ezt a pontot valami külsődleges dologban igyekszünk megtalálni, valamelyik kapcsolatunkban, gyerekeinkkel, szüleinkkel való viszonyunkban, anyagi biztonságban, hatalmi pozícióban, vagy bármely más, személyünkhöz képest külső tényezőben. Ez azért hiba, mert az élet, így a mi életünk is állandóan változik, és ezekről a külső dolgokról mindig kiderül, hogy nem tudják megadni azt a biztonságot, ami a megoldhatatlan ügyek elviseléséhez szükséges. Ilyen biztonságot csak belül találhatunk. Lehet az egy meggyőződés, például, hogy „szerencsés ember vagyok, szeretetre méltó vagyok, képes vagyok bármely elém kerülő problémát megoldani, a jó isten vigyáz rám”, vagy másféle, itt fel nem merült meggyőződés is. A fontos tudni, hogy ezt a meggyőződést belül kell kialakítani, és folyamatosan ápolni kell.

Konfliktuskezelési készség.

Konfliktusaink többnyire kellemetlenül érintenek bennünket. Van olyan ember, aki mindent megtesz azért, hogy tompítsa a konfliktusokat, mert azok akkora belső feszültséget okoznak neki, hogy úgy érzi, nem tudja őket elviselni. A másik szélsőség az, amikor valaki látszólag keresi a konfliktusokat, élvezi a konfliktusos helyzeteket, mert belőlük merít energiát. Általában valahol középtájon helyezkedünk el. Nyilvánvaló, hogy legfontosabb kapcsolatainkban akadnak elkerülhetetlen konfliktusok, és ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy az állandó konfliktusok felőrlik, vagy szétrobbantják a kapcsolatot. A konfliktuskezelő készség az a képességünk, amely segít elviselnünk a bennünket mélyen érintő konfliktusokat, és képessé tesz olyan megoldások megtalálására, amelyek mind számunkra, mind a konfliktusban érintett másik fél számára pozitív kimenetellel bírnak. Egyfajta kreativitásról van tehát szó, pontosabban a feszültségtűrő képesség és a kreativitás együttműködéséről.

A konfliktuskezelő készség úgy növelhető, hogy tekintetbe vesszük a másik fél szempontjait is. Ezt persze könnyű mondani, és meglehetősen nyilvánvaló, mégis az a lényeg, hogy ne csupán magunkkal és a magunk helyzetével, jogos igényeivel és erőteljes érzéseivel foglalkozzunk, hanem a konfliktusban érdekelt másik személy vágyait, törekvéseit és érzéseit is vegyük figyelembe. Ehhez bizonyos fokig el kell távolodnunk az adott problémától, úgymond „hűteni” kell magunkat. Minél többet gyakoroljuk ezt az „önhűtést”, annál nagyobbra növekszik konfliktuskezelő képességünk.

Klasszikus önhűtő technika a közismert „számolj tízig, mielőtt kinyitod a szád.” A gond csak az, hogy ha az ember a vita hevében nem csupán képes lenne tízig számolni, hanem meg is tenné, akkor vita se lenne. Olyan módszert kell tehát találni, amely lehetővé teszi, hogy a problémákat és a vitázó személyeket -magunkat is beleértve- eltávolítsuk egymástól, és a szituációt valamennyire érzelemmentessé tegyük.

14 A bejáratott kapcsolatokban a viták meghatározott rendszert követnek, így a résztvevők számára egy idő után már előre látható lefutásuk van, és a nyitómondatok után általában mindenki tudja, hogy mi következik. A veszekedés ilyenkor szinte automatikusan zajlik le. Meggátolni leginkább ezt az automatikus lefutást lehet, hiszen a vita legelején az indulatok hőfoka még nem olyan magas, mint később, amikor a veszekedés már megállíthatatlanul megy a maga útján. Ezért, ha már szereztünk valamennyi tapasztalatot arra nézvést, hogy milyen séma szerint fut majd le a beszélgetés, akkor abban a pillanatban, amikor még nem sodort el bennünket teljesen az indulat heve, módunkban áll változtatni a beszélgetés irányán. Ez persze követel némi önfegyelmet, ám megtenni korántsem lehetetlen.

A vita irányát az első mondatok után többféleképpen lehet befolyásolni. Minden módszer lényege az, hogy a megszokott sémán változtasson. Az egyik lehetőség, hogy hirtelen valami váratlan dolgot teszünk. Amikor elhangzik a nyitómondat, hogy: „Te már megint…”, akkor például váratlanul négykézlábra ereszkedhetünk, és ugatni kezdhetünk. Ez minden bizonnyal más irányt ad a vitának, mint amilyet megszoktunk. Vagy, ha a nyitómondatok után válasz helyett kimegyünk a bejárati ajtón, és egy időt házon kívül töltünk, az bizonyára megakadályozza a beszélgetés elmérgesedését. Ha ezt rendszeresen és következetesen minden alkalommal megtesszük amikor a nyitómondat elhangzott, egy nem túl hosszú idő után bizonyára más probléma-megoldási lehetőségekhez fogunk fordulni. Ha nem vagyunk képesek válasz nélkül hagyni a nyitómondatot, az azt jelenti, hogy magunk is szeretnénk veszekedni, ami teljesen rendben van, azzal a feltétellel, hogy ennek tudatában vagyunk. Újabb megoldás, ha a nyitómondat után se nem védekezünk, se nem támadunk, hanem igyekszünk megfogalmazni, hogy milyen érzelmet vált ki belőlünk a nyitómondat. Például: „Rosszul érzem magam a szemrehányásod miatt. Szeretnéd, hogy rosszul érezzem magam?”

Párunk nyilván azt szeretné, hogy rosszul érezzük magunkat, hisz úgy képzeli, hogy ezen a módon bosszút áll az őt ért sérelemért, és pedagógiai értelemben hasznosan jár el. Ám ez nincs így. Ezek a sémák berögzültségüknél fogva tökéletesen céltalanok, de minden korábbi rossz tapasztalatunk ellenére makacs kitartással próbáljuk használni őket újra és újra, mert alkalmasak arra, hogy ellenséges érzéseinknek -látszólag racionális módon- utat engedjünk általuk.

A vita heve és destruktivitásának mértéke egyébként a kapcsolat érzelmi hőfokát is világosan megjeleníti. Nem egy kapcsolatban a veszekedés és az így keltett indulat jelzi csupán, hogy a kapcsolat még élő emberi kapcsolat. Veszekedni egyébként természetesen szabad, gyakran nem is árt annyit a kapcsolatnak, mint gondoljuk, de sok sérülést lehet vele szerezni.

Helyesebb rátanulni a kapcsolat ügyében támadó pozitív érzéseink átélésére, megfogalmazására, és kimondására. Ez meglehetősen szokatlan, és némi edzést kíván, de mindenképpen gyümölcsöző módszer a kapcsolat elmélyítésére.

Szeretném, ha világos lenne, hogy itt egyáltalán nem a kompromisszum-készségről van szó, mert ha én is engedek egy kicsit, és te is engedsz egy kicsit, akkor olyan megoldás születik, amely mindkettőnknek egy kicsit vagy nagyon nem jó. Sokkal inkább a kreativitás mozgósításáról beszélek, azaz arról, hogy az előbb említett lehiggadással olyan megoldásokat találjunk, amelyek minden résztvevő számára tökéletesen kielégítők. Nehéz elképzelni, hogy a háború miképp változtatható át problémamegoldássá. Pedig ez a lényeg, mert egy harcban mindig van vesztes, és a veszteség a jövendő háború kibontakozását táplálja.

Határozottan állítom, hogy minden emberi konfliktusra létezik olyan megoldás, amely minden érintett fél számára tökéletesen kielégítő. Ez a férfi-nő kapcsolatokban fölmerülő konfliktusokra is igaz. A kérdés csak az, hogy van-e elegendő erőnk, fegyelmünk és főképpen kreativitásunk, hogy megtaláljuk a tökéletes megoldást.

15 Tipikus konfliktushelyzet például, amikor a pár egyik tagjának gondot okoz, hogy kedvese túl sok időt tölt a saját munkájával, barátaival, az anyjával, horgászással, furulyázással, bármivel, és úgy érzi, hogy ezt az energiát, figyelmet és időt tőle veszi el. (Ez így is van.) Az ebből fakadó viták többnyire úgy festenek, hogy „mert te mindig csak a … törődsz, mert neked csak a … fontos”, és ilyenkor annak a szerencsétlennek, akit ezzel megtámadtak nyilván el kellene ismernie, hogy a munka, horgászás, barátok, satöbbi nem is olyan fontos. Minthogy ezt lehetetlenség elismerni, a megtámadott fél védekező pozícióba kényszerül, és az ilyen viták háborús természete szerint egy idő után önvédelemből valahogy igyekszik leszerelni a másikat. Az álláspontok egyre messzebb kerülnek egymástól, és nem egyszer olyasmi is elhangzik, amit jobb lett volna nem kimondani. Bárki is győzzön, mindkét fél haragos marad. Aki győz, az legalább megkapja azt az elégtételt, hogy „neki van igaza”. Sajnos azonban ahhoz, hogy valaki egy kapcsolatban boldog legyen, egyáltalában nem elég, hogy igaza legyen, mert a végén igaza ugyan lesz, partnere azonban nem.

Az a javaslatom, hogy minden esetben mérjük fel, mit is akarunk valójában. Aki kifogást emel, az bizonyára úgy érzi, hogy nem kap elég figyelmet, törődést. Akit megtámadtak, az pedig úgy érzi, hogy őt a szabadságában korlátozzák, és ez a legtöbb embert nagyon ingerültté teszi. Ha az egyik félnek sikerül kimondania, hogy ő több figyelmet szeretne, akkor már el lehet tűnődni azon, hogy miként kaphatná azt meg úgy, hogy a másik szabadsága ne csökkenjen, sőt akár növekedjék. Ebben az esetben azt kell alaposan körüljárni, és ez nagyon nehéz, hogy tulajdonképpen miből érzi partnerünk, hogy valóban odafigyelünk rá, és fontos nekünk.

Valószínűleg sem a munkánkról, sem az anyánkról, sem a hobbinkról nem szükséges lemondanunk ahhoz, hogy megadjuk neki amire vágyik. Az eljárás lényege az, hogy megértsük, mi a másik ember szükséglete az adott szituációban, és mi a miénk. Ha ezt pontosan megértettük, kreativitásunk felszabadul, és remek közös megoldásokat találhatunk. Ebben a konkrét szituációban érdemes megkérdezni például, hogy „mostanában úgy érzed, nem vagy nekem elég fontos?” A válasz erre a kérdésre nyilván az, hogy „igen”, és ez az iciri-piciri egyetértés megteremti az egyetértés lehetőségét, mert tovább kérdezősködhetünk, nevezetesen például így: „Miből érzed, hogy fontos vagy nekem?” Kiderülhet, hogy partnerünk például abból érzi, hogy minden nap szánunk tíz percet a meghallgatására. Ez a tíz perc az elmondásra, a meghallgatásra, és a figyelemre való. Érezheti szeretetünket abból is, hogy érdeklődést mutatunk a munkája, a hobbija, a barátai, az anyukája iránt. Érezheti abból, ha mi magunk beszélünk neki napi ügyeinkről. Sokszor nem lehet tudni, érdemes azonban kipuhatolni, mert ha már tudjuk, akkor a megoldás is közel van. Általában is igaz, hogy ha egy problémát sikerül mindkét fél számára jól érthető módon megfogalmazni, akkor már megoldani sem olyan nehéz, mint e nélkül.

A tanulékonyság.

Tanulékonyság alatt a férfi-nő kapcsolatok vonatkozásában természetesen nem azt értjük, hogy adott időegység alatt mennyi adatot vagy tudományos információt vagyunk képesek a memóriánkba vinni. Tanulékonyságról itt abban az értelemben beszélünk, hogy milyen mértékben vagyunk képesek a kapcsolat által esetlegesen megkívánt új szokásokat elsajátítani. Szokásaink többnyire legjellemzőbb élethelyzetünkhöz alkalmazkodnak. Például, ha az anyukánk rendszeresen kitakarít, a takarítás nemigen válik szokásunkká, vagy ha valaki mindig elintézi helyettünk a dolgainkat, mi nemigen csináljuk meg magunknak, és így tovább. Számtalan ilyen dolog van, amit, ha egyedül vagyunk, nem is veszünk észre.

Egy kapcsolat létrejöttekor viszont át kell alakítanunk bizonyos szokásainkat. Amennyiben hajlamosak vagyunk elkésni, de partnerünk ezt rosszul viseli, tanulékonyságunk mértékétől függ, hogy milyen gyorsan tudunk átállni arra, hogy pontosak legyünk. Ha hajlamosak vagyunk

16 veszélyesen vezetni, mire partnerünk pánikrohamokat kap, tanulékonyságunktól függ, hogy milyen gyorsan állunk át az óvatos vezetésre. Megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb ügy lehet, ami kapcsán a harmónia kiépítése és fenntartása érdekében üdvözítő a szokásainkon változtatni, vagy újabb szokásokat elsajátítani. Tekintsük ezt valamiféle rugalmasságnak, mert az effajta tanulékonyságon nagyon sok múlhat. Saját magunk és a partnerünk biztonságérzete, és számtalan felesleges konfliktus elkerülése függ attól, hogy ez irányú tanulékonyságunk milyen mértékű.

Persze itt is nagyon fontos az éberség, jelen esetben annak a tudása, hogy melyek azok a szokásaink, amikhez feltétlenül ragaszkodunk, és melyek azok, amiket képesek vagyunk megváltoztatni a kapcsolati boldogság érdekében. Ez meglehetősen személyes ügy, és igényeinket sokszor nehéz feltérképezni. Mindenesetre óva intem Önöket attól, hogy minden ügyben automatikusan aláfeküdjenek partnerük vagy a kapcsolatuk kívánalmainak. Az önfeladás ugyanis több kárral jár mint haszonnal, mégpedig azért, mert amikor a párunk megszeretett bennünket, azt pontosan azért tette, mert olyanok voltunk, amilyenek. Ha túlságosan sokat változunk a célból, hogy ne veszélyeztessük a kapcsolatot, pontosan ezzel fogjuk romba dönteni, hiszen lassacskán egy másik emberré válunk, aki minden bizonnyal jóval kevésbé szeretetre méltó, ugyanakkor persze sokkal alkalmazkodóbb lény, mint akivel párunk a kapcsolatot annak idején létrehozta. Én nem is vállalkoznék arra, hogy általánosságban eldöntsem, hol kell ezt a határt meghúzni, de biztosan meg kell. A készségre van szükség, nem az állandó használatára.

Ha bizonyosak vagyunk abban, hogy ezen vagy azon a ponton meg kell húznunk a határt, akkor a legegyszerűbb az, ha ezt azonnal világossá tesszük. Például: „Nem fogok minden alkalommal az erkélyre kimenni rágyújtani.” Vagy: „Nem vagyok hajlandó pontosan akkorra hazaérni, amikorra ígértem.” „Ragaszkodom ahhoz, hogy minden héten kétszer elmenjek a barátaimmal találkozni.” Bármilyen felismert igényünk esetében érdemes az alkalmazkodás határát meghúzni. Ezt ilyen férfias határozottsággal megtenni azért nehéz, mert gyávák vagyunk, és attól tartunk, hogy partnerünk bosszút áll, és hozzánk hasonló módon, ám teljesen irreális követelésekkel áll majd elő, esetleg úgy fogja érezni, hogy nem szeretjük eléggé, vagy ő nem szeret majd minket. Magyarán azt hisszük, hogy valamiképpen veszélyezteti a kapcsolatot, ha a határokat ilyen világosan kijelöljük. Ezért általában ügyeskedő manőverekkel, füllentésekkel és csúsztatásokkal igyekszünk elérni, hogy mégiscsak meg legyen az is, amit szeretnénk. Az efféle kapcsolati maszatolással az a probléma, hogy mint minden világosan ki nem mondott, ám fenntartott igény, egyre zavarosabb helyzeteket okoz, és ez odáig fajulhat, hogy a kapcsolat szövete már kizárólag bonyolultnál bonyolultabb gubancokból áll.

Azt gondolom tehát, hogy ha már eljutottunk odáig, hogy valamely fontos igényünket tudatosítottuk, akkor azt minél hamarabb fogalmazzuk meg, és mondjuk ki. Ez ugyan párunknak esetleg nem fog tetszeni, ám így nem veszzük el tőle azt a lehetőséget, hogy érdemben reagáljon.

Egy hosszú távú, érett kapcsolat különben sem arról szól, hogy folyton tetsszünk egymásnak, hanem arról, hogy két felnőtt ember önállóságát megtartva miként tud egymással harmonikusan és boldogan együttműködni. inspirálhatóság.

Inspirativitás és Ezek a kategóriák nagyjából azt jelentik, amit nyitottságnak szoktunk hívni. Azt a képességet ugyanis, hogy mennyire tudunk érdeklődni az életünkön és érdeklődési körünkön kívül eső dolgok iránt. Mennyire vagyunk képesek befogadni olyan ízlést, értékeket, szokásokat, politikai vagy életmódbeli álláspontokat, amelyek nem egyeznek azzal, amire bennünket neveltek, illetve amiket az életünk során elsajátítottunk. A férfi-nő kapcsolatban ez azért nagyon fontos, mert bármily furcsa is, de a másik ember az egy másik ember. Én úgy tapasztaltam, hogy ezt a nyilvánvaló tényt a legnehezebb megérteni. Magunkon is észrevehetjük, hogy nem értjük, amikor olyan mondatokat

17 mondunk, hogy „én mindig így és így viselkedem”, vagy „én sose tennék olyat, hogy…” Aki így beszél, az közben arra gondol, hogy a másik viselkedése azért elfogadhatatlan, mert ő ugyanazt a dolgot másként csinálná. Ezt ráadásul azzal a meggyőződéssel gondolja, hogy pusztán azért, mert ő valamit így vagy úgy szokott csinálni, az úgy is helyes. Azaz, ha valaki másként csinálja mint ő, az ezért elítélendő. Gondoljuk csak meg: az egyik ember pontos, a másik késni szokott, az egyik ember iszik az ebéd során, a másik nem, az egyik dohányzik, a másik nem, szorgalmas vagy nem, önző vagy nagylelkű, és így tovább, a sor a végtelenségig folytatható.

Ha működő és boldog kapcsolatra vágyunk, minél hamarabb tudomásul kell vennünk, hogy a másik ember ízlése, ítéletei, szokásai sok tekintetben különböznek a mienktől, ám ez nem hiba, csupán annyit jelent, hogy ő egy másik ember.

Inspirálhatóak, nyitottak akkor vagyunk, ha elutasítás nélkül vagyunk képesek befogadni a másik ember másféleségét, a mienktől különböző érdeklődéseit, vonzalmait, ítéleteit. Ez ad ugyanis lehetőséget arra, hogy a másik embert bevonjuk a saját életünkbe, és fordítva: saját inspirativitásunk által az ő életének ihlető részeivé váljunk. Ez a feltétele annak, hogy támogatást tudjunk adni, és elfogadni. Erre a támogatásra pedig igen nagy szükség van, hisz egy igazi társ javarészt arra való, hogy támogasson bennünket a saját törekvéseinkben.

Kitartásra való hajlam, hosszú távú döntések melletti kitartás képessége.

A kitartásra való hajlamunk azért fontos, mert harminc-, negyvenéves korunk előtt valójában egy évre sem vagyunk képesek előre látni, nemhogy évtizedekre, amint a hosszú távú kapcsolatokat tervezni szokás. Pszichológiailag ez a képesség a kutatók szerint attól függ, hogy csecsemőként milyen bizonyossággal várhattuk, hogy anyukánk újra és újra visszatér hozzánk, megszoptat, és megvigasztal bennünket. (Ha ezt egyáltalában nem tette, akkor pszichopaták leszünk, akik képtelenek igazi emberi kötődésre, és hosszú távú tervek végrehajtására. Aki megszerez egy diplomát, az valószínűleg nem tartozik ebbe a körbe, hisz ahhoz bizonyos fokú kitartás, az erőfeszítések sokszor kényelmetlen ismétlése szükséges. Vagyis a pszichológusok úgy tartják, hogy e felett a képességünk felett nem rendelkezhetünk.) Én úgy vélem, hogy ez a készség is fejleszthető, csupán annyit kell hozzá vállalni, hogy adott pillanatban lemondunk a közvetlen örömről, valamiféle távolabbi jutalom reményében. Mint a többi készség, ez is a gyakorlással erősödik. Bárki képes arra, hogy egy-egy kísérlettel megítélje azt, hogy a hosszú távú célok melletti kitartás ügyében éppen hol tart. Sokak számára ismert példával illusztrálva ez a képesség jól mérhető fogyókúránk sikerén, és főképp azon, hogy képesek vagyunk-e az elért eredményt megtartani.

Jó ezzel tisztában lenni, hiszen egy hosszú távú kapcsolat, pláne gyerek, vagy gyerekek vállalásával bizony rengeteg lemondást jelent a pillanatnyi örömökről és kielégülésekről annak érdekében, hogy a kapcsolat harmonikus, netán boldog legyen.

Fontos lehet az a faktor is, amit úgy nevezhetünk, hogy csábításra-, és csábíthatóságra való hajlam. Ez az előbbiekhez hasonlóan igen sok összetevőből áll, mégis egyszerűen mérhető például azon, hogy mi történik, ha más emberekhez érünk. Hogyan reagálnak a kézfogásunkra, simogatásunkra, ölelésünkre, stb. Ha általában viszolygással vagy távolodással, amitől úgy érezzük, hogy az illetők minél gyorsabban igyekeznek megszakítani velünk a fizikai kontaktust, akkor hódítási potenciálunk bizony alacsony. Ha viszont azt tapasztaljuk, hogy nincs távolodási reakció, akkor hódítási potenciálunk magas. (Mindezt persze statisztikailag kell érteni, mert az emberek például neveltetési okokból különbözőképpen reagálnak, ha megérintjük őket.)

A csábítás képessége és a csábításra való hajlam pontosan ugyanakkora mértékű.

18 Szexuális igényeink.

A szexualitás szempontjából a legalapvetőbb, amit magunkról tudnunk kell, hogy vajon a monogámok vagy a poligámok széles táborába tartozunk-e. Aki monogám, annak az az igénye, hogy rövidebb-, vagy hosszabb távon egyetlen partnerrel érezze jól magát. Aki poligám, azt valamiféle állandó belső feszültség hajtja abba az irányba, hogy újabb és újabb gyengéd kapcsolatot létesítsen, vagy párhuzamos kapcsolatokat tartson fönn. A mi kultúránkban a monogámiát díjazzák, a poligámiát pedig -legalábbis nyilvánosan- elítélik. Így az utóbbihoz általában bizonyos bűntudat kapcsolódik, és ebből szükségképpen titkolózás, hazudozás fakad. A monogám embereknek is van néhány rövidebb szakasz az életükben, amikor több partnerük van, vagy gyakrabban váltogatják partnereiket, és poligámokkal is előfordul, hogy hosszabb-rövidebb ideig egy kapcsolatuk van. Mégis tessék jól megérteni, hogy ez irányú beállítottságunk csak nagyon nehezen, legtöbbször egyáltalán nem változik. Ezt azért jó tudni és elfogadni, mert akkor van esély egy-egy kapcsolat harmonikus működésére, ha a monogámok monogámokkal, a poligámok pedig inkább poligámokkal szűrik össze leveiket.

Szex ügyben fontos magunkról tudni azt is, hogy mekkora a szexuális éhségünk. Szóval, milyen gyakran kívánjuk a szexet? Ez a különböző életszakaszokban változhat, ám egy-egy életszakasz során azonos marad. Az, hogy ebből a szempontból mi tekinthető normálisnak, a napi egynél többtől a többhavonként egy alkalomig elképesztően nagy szórást mutat. Azért kell tudnunk magunkról, hogy ez ügyben milyen természetűek vagyunk, mert a partnerek közötti túl nagy eltérés alig orvosolható problémákat okoz.

Fontos tudnunk azt is, hogy milyen típusú szexuális együttléteket részesítünk előnyben: inkább az egyformákat némi változatossággal, vagy a változatosakat olykor némi egyformasággal.

Ahhoz, hogy igényeink felől ezen a téren is szabadon dönthessünk, meglehetősen sok minőségi, és kevésbé minőségi szexuális tapasztalatra kell szert tennünk. Mindenkit arra bíztatok tehát, hogy mielőtt igazán hosszú távú kapcsolatra adná a fejét, gyűjtsön be minél több szexuális tapasztalatot, mert kellő mennyiségű tapasztalat nélkül nagyon nehéz egy hosszú távú kapcsolatot jól működtetni.

Ha a leírt szempontok alapján jól átgondoltuk miként is állunk, a legfontosabb, hogy tudatosítsuk: éppen úgy vagyunk tökéletesek, ahogyan vagyunk. Ezt egészen radikálisan kell elképzelni, azaz úgy, hogy ha a világon egyetlen tökéletes ember lenne, az mi magunk vagyunk.

Ha valakiben ez a meggyőződés már kiépült, akkor természetesen könnyebb észrevennie mások tökéletességét is, míg ha valaki azzal foglalkozik, ami nincs rendben vele, amin változtatni vagy javítani kéne, az az ember másokban is főként a hibákat keresi.

Legtöbben óvakodnak attól, hogy nemhogy tökéletesnek, de akár csak elfogadhatónak is tartsák magukat. Általában olyasmiket gondolunk magunkról mint, hogy „elég jól fejszámolok, de túlságosan ferde az orrom”, vagy „jól értek a szakmámhoz, de mindig összeveszek a többiekkel”, vagy „kedves, kellemes ember vagyok, de nincs ízlésem”, stb. Mindig van egy vagy több de, másfelől, ugyanakkor, viszont. Vagyis úgy gondoljuk, hogy vannak előnyös és hátrányos tulajdonságaink. Ez a gondolat azt az illúziót kelti bennünk, hogy objektíven ítéljük meg magunkat. A valósághoz azonban ennek semmi köze. A negatív gondolatok éppoly esetleges gondolatok saját magunkról, mint bármely más gondolatok, de mert meggyőződéssel hiszünk bennük, valósággá válnak, így aztán a tapasztalat is igazolja őket, és végképp nem tudunk változtatni rajtuk.

Ugyanilyen erővel gondolhatjuk azt is, hogy minden tekintetben tökéletesek vagyunk.

Annál is inkább, mert saját magunkból bizonyára az a példány a legtökéletesebb, akik éppen vagyunk. Felesleges aggódnunk amiatt, hogy ha elkezdünk magunkról így gondolkodni, akkor

19 nagyképűnek vagy önteltnek hisznek bennünket, és nem szeretnek majd. Emiatt felesleges izgulni, mert a környezetünk úgyis olyannak lát bennünket, amilyennek lelkünk titkos mélyén érezzük magunkat, és remélhetőleg ez legalábbis megközelíti a tökéletest. Ökölszabály: Azt a meggyőződést kell kialakítanunk magunkban, hogy vonzó és szeretetre méltó férfiak és nők vagyunk.

3. MILYEN PARTNERRE VÁGYUNK? Tétel: Többnyire nem vágyaink szerint, hanem destruktív játszmák alapján választunk.

Négyféle választás létezik: leendő partnerünk lehet bármilyen, semmilyen, valamilyenek és egyvalaki. Kevesen gondolják úgy, hogy nekik bármilyen kapcsolat megfelelő lenne. Ez az állapot a kapcsolati kiéhezettség életveszélyes mezeje. Olykor-olykor mégis előfordul, hogy bármilyen kapcsolatba belemászunk csak azért, hogy egyáltalán legyen kapcsolatunk. Ha boldogságra törekszünk, akkor ezúttal is önmagunk átformálása a fő feladat, nevezetesen, hogy saját toleranciánkat, nyitottságunkat és elfogadókészségünket az egekig növeljük. (A realitás világában erre csak a szentek képesek, s bár semmi akadálya, hogy bármelyikünk szentté váljék, ne feledjük, hogy rettentően strapás.) Ha belekerülünk abba a csapdába, hogy kiválasztottunk egy „bárkit”, és mellette hosszú távon elköteleztük magunkat, akkor nagyon helyesen az áldozat, illetve mártír álarcát vesszük magunkra, mert ha már így alakult, még ebből a hozzáállásból származik a legtöbb nyereség. Az áldozatokat és mártírokat környezetük ugyanis általában pozitívan ítéli meg, figyelemmel és részvéttel veszi körül, ami nem kis dolog, így egyeseknek igen sok szenvedésbefektetést megérhet.

Ha senki nem elég jó nekünk, az arra való, hogy fenntartsa irreálisan magas önértékelésünket, különlegességünk és kiválóságunk bátorító tudatát. A hátránya viszont az, hogy egyedül maradunk, vagy ha nem maradunk egyedül, akkor magunkban vagy nyíltan folytonosan kritizáljuk a partnerünket, s ez aligha lehet a kapcsolati boldogság kulcsa. Az efféle magatartás mögött tipikusan egy olyan neveltetési séma húzódik meg, miszerint mi vagyunk anyuci egyetlen kisfia, apuci egyetlen kislánya, szeme fénye, a tökéletes gyermek, akit szülei vagy valamely szülője lankadatlan imádattal és csodálattal vesz körül. Ehhez társulhat még, hogy a szülő azt mondogatja, vagy sugalmazza a gyereknek, hogy „csak mi szeretünk téged igazán”, és „soha senki nem fog téged nálunk jobban szeretni”. A gyereknek nem áll módjában megítélni, hogy tényleg így van-e vagy sem, ezért elhiszi, felnőtt kori párkapcsolatában pedig súlyos gondjai támadnak, mert kételkedik társa szeretetében. (Hisz az illető bizonyosan sem az anyukája, sem pedig az apukája.) Rendkívül mérgező dolog azt mondani egy gyereknek, hogy én-, vagy mi szeretünk téged a legjobban a világon. Ez egy átok, melynek valódi jelentése az, hogy senki más nem szeret majd. Ilyen háttérfeltételek esetén fordulhat elő, hogy senki sem elég jó nekünk.

Ha egyvalaki jó nekünk, akkor évtizedeket lehet tölteni azzal, hogy ezt az egyvalakit keresgéljük, lényegében próba szerencse alapon, aztán vagy nem találjuk meg, vagy nem találjuk meg. Mert az ilyen igény mögött a tökéletes partner megtalálására irányuló vágy lapul. A tökéletes partner egyben természetesen a tökéletes emberi lény is, az ilyen pedig rettentően ritka. Ritka még akkor is, ha a kapcsolat első szakaszában valakit ilyennek látunk, ugyanis erről az emberről később általában kiderül, hogy számos olyan kellemetlen tulajdonsággal bír, amelyek kezdetben nem nyilvánultak meg, vagy nem tűntek föl nekünk, mert nem akartuk észrevenni.

20 Szerintem a legegészségesebb álláspont az, ha úgy gondoljuk, hogy nem egy, hanem számos olyan ember akadhat a föld kerekén, akivel boldogságban, jólétben és elégedettségben tölthetjük közös időnket. A józan emberek általában tényleg úgy képzelik, hogy több olyan ember is van a világon, akivel lehetne boldog párkapcsolatuk, választásainkat általában mégis elhibázzuk.

A téves választás egyik oka lehet, hogy kedvenc destruktív kommunikációs játszmánk alapján választunk. A játszma olyan öntudatlanul alkalmazott kommunikációs lépéssorozatot jelent, amelynek a végén valaki mindig rosszul jár. E játszmák tipikusan három személyesek, a három szerep állandó, és ugyanaz a személy különböző szerepekbe léphet. A szerepek a következők: üldöző, áldozat és segítő. Játszmák zajlanak a szerelmi háromszögekben, a közismert pár-szülő viszonylatban, elvált szülők és a gyerek vagy gyerekek ügyében, és számtalan egyéb helyzetben. Mindenkinek van egy, vagy néhány kedvenc játszmája, és öntudatlanul ezekhez választ partnert. Ilyen eset az, amikor valaki újra meg újra alkoholista, könnyen csábuló, vagy nem független embert választ partneréül. E játszmákat szakértelem híján nagyon nehéz felismerni, egy jelzés azonban árulkodó lehet: amikor váratlanul, hirtelen előtörő nagyon erős vonzalmat érzünk valaki iránt, akkor az játszmagyanús kapcsolati jövőre utal. A javaslatom az, hogy ha észrevesszük, hogy különféle kapcsolatainkban mindig ugyanabba a problémába ütközünk, amit továbbra sem tudunk megoldani, akkor forduljunk szakemberhez. Ez esetben ugyanis világos, hogy ha a legkülönbözőbb emberekkel hasonló gondjaink támadnak, akkor nem velük van a probléma, hanem saját magunkkal.

Rossz választásaink másik forrása, hogy nem a valódi igényeink szerint választunk. A „valódi igények” felismerése nagyon nehéz feladat, nem lebecsülendő mennyiségű önismereti munka és/vagy tapasztalat kell hozzá. Aligha gyakori, hogy valakinek a fejében kész lista van arról, mik az igazi igényei. Lista a fejünkben inkább arról szokott lenni, hogy mi az, amit elkerülni szeretnénk, és ez általában csupán legutóbbi frusztrációnkat tükrözi. Vagyis sokkal inkább azt szoktuk tudni, hogy milyen tulajdonságokkal bíró embert nem akarunk: olyat, amilyen a legutóbbi csúfos kudarcba fulladt kapcsolatunkban éppen volt. Ahogy kapcsolataink száma az évek múlásával növekszik, idővel a nem kívánatos tulajdonságok száma is meglepően nagy lehet. Általában elmondható, hogy saját igényeink tekintetében vakok vagyunk, mert szimpátiáinkat, vonzalmainkat, és az ebből fakadó választásainkat spontán dolognak tekintjük, valami olyasminek, aminek helyességéről fellobbanó pozitív érzéseink biztosítanak. Mivel mostanában divatos dolog hinni az érzéseinknek, még ideológiánk is van csökkent látóképességünk ünnepléséhez. Én úgy gondolom jobb lenne, ha minél konkrétabban és világosabban tisztáznánk, hogy mások (főként szeretteink) véleményétől a lehető legfüggetlenebbül milyen embert tudunk elképzelni jó partnernek, netán társnak a magunk számára. Ez teljesen személyes, egyéni valami, hiszen ami az egyik embernek érdektelen tulajdonság, az a másikunk számára rettentően fontos lehet. Szóval azt javaslom, hogy jól átgondolt, valódi igényei szerint elvárásairól mindenki készítsen egy listát.

Ezt a listát a következőképpen kell elkészíteni: első szempont a függetlenség. Saját valós függetlenségigényünk feltérképezése után ez azt jelenti, hogy férfi esetében más nőnek, nő esetében más férfinak van-e akkora hatalma potenciális partnerünk fölött, ami megakadályozhatja, hogy egyszer majd mi magunk lehessünk a királynő vagy a király választottunk életében. Ez nem feltétlenül jelent egy másik partnert. Efféle hatalommal bírhat egy anyuka, olykor apuka, egy pap, korábbi barát vagy testvér is, bárki. A lényeg az, hogy ha hosszú távú kapcsolati boldogságra törekszünk, az esetek túlnyomó többségében nagyon fontos, hogy választottunk független ember

21 legyen. Persze akad olyan eset, amikor ez nem fontos, például kielégítő, örömteli kapcsolatot tartunk fönn valaki más férjével, vagy feleségével, ám ez meglehetősen ritka. Ilyesmi akkor történik meg, ha a lelkünk mélyén nem igényeljük az igazi közelséget, nem igényeljük partnerünktől azt, hogy az élet minden területén társunk legyen. A legtöbbször azonban ez a mély szükséglet vezeti választásunkat, ezért teszem azt nős emberbe szerelmesnek lenni bizonyosan több fájdalommal jár, mint örömmel.

A függetlenség egy sajátos korlátja az, amikor választottunknak gyereke vagy gyerekei vannak. Itt nem feltétlenül arról van szó, hogy valaki másnak hatalma lenne az illető fölött, ám a függetlenség mégis korlátozott. Mégpedig azért, mert egy valamelyest is ép lelkű ember legalább felnőtt korukig nagy felelősséget érez a gyermekeiért, olykor még azon túl is. Ez korlátot képez a leendő kapcsolatban, hiszen van olyan másik ember, aki nagyon fontos, akinek jólétéről gondoskodni elemi kötelesség. Ez bizony horpadásokat okoz abban az igényben, hogy partnerünk számára az egyetlen igazán fontos személlyé válhassunk. Még cifrábbá teszi a helyzetet, hogy partnerünk bárhogyan is érez gyereke vagy gyermekei másik szülője iránt, kapcsolatuk elszakíthatatlan, mivel a felelősség közös. A másik szülővel pusztán technikai okokból is szükséges valamiféle kapcsolattartás, ami olykor elkerülhetetlenül társul intenzív érzésekkel is.

Vagyis ha olyan partnert választunk, akinek gyereke vagy gyerekei vannak, bizony be kell kalkulálnunk, hogy az illető lelke nagy mértékben tartozik más, számunkra idegen emberekhez is.

Van, aki ilyenkor szeret hatalmi küzdelembe bocsátkozni a volt feleséggel, férjjel, esetleg megpróbálja kiszorítani párja gyermekeit a kapcsolatból, minél szűkebb területre korlátozva érzelmi és fizikai jelenlétüket. Ez azzal a következménnyel jár, hogy partnerünk szükségszerűen bűntudatot érez majd, hiszen vagy elhanyagolja a gyerekeit, vagy a mi igényeinket nem elégíti ki a gyerekek miatt. Márpedig a bűntudat az a faktor, ami a legalattomosabb módon dolgozik a boldogság ellen. Hiszen akivel szemben bűntudatot érzünk, azzal kényelmetlenül érezzük magunkat, akivel pedig kényelmetlenül érezzük magunkat, azzal nem szívesen töltjük az időt.

Ezért jobb, ha ilyen esetben eleve bekalkuláljuk, hogy párunkat erős érzelmi kötelékek fűzik olyan lényekhez, akiket nem mi választottunk. Ha valaki ezt nem tudja elviselni, tartsa távol magát a gyerekeknek elkötelezett emberektől, különben leendő kapcsolata gusztustalan hatalmi játszmák területévé válik, amikben mindenki rosszul jár.

Engedjék meg, hogy tegyek néhány szerintem nagyon fontos megjegyzést a bűntudatról.

Az emberi viszonyokban a bűntudatkeltés az egyik legfőbb hatalomszerző eszköz. Akkora a jelentősége, hogy hatalmas és gazdag, több száz-, vagy ezer éves intézmények képesek nagyszerűen egzisztálni ezen a hatalmi bázison. Többek között ez a szülők legfontosabb módszere, amikor gyereküket az általuk helyesnek vélt magatartásra akarják rávenni. A bűntudatkeltés az intim viszonyokban is az egyik legfőbb hatalomszerző eszköz. Ha párunknak sikerül elérni, hogy úgy érezzük helytelenül cselekedtünk, szégyellnünk kell magunkat, vagy valamilyen képzelt, esetleg tényleges hibát jóvá kell tennünk, akkor fölénybe kerül. Ezzel nem is lenne baj, csak az a gond, hogy akivel szemben bűntudatot érzünk -minthogy ez egy rendkívül kellemetlen érzés, és az illető személyhez kapcsolódik-, azzal rosszul érezzük magunkat. Akivel pedig rosszul érezzük magunkat, azzal nem szívesen vagyunk együtt. (Kivételt képeznek a lelki vagy egyéb mazochisták, azonban ez már a pszichopatológia körébe tartozó képlet.) Azt javaslom tehát, hogy ha harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolatra vágyunk, akkor bármennyire fájdalmas, de mondjunk le a bűntudatkeltés eszközéről.

Bűntudatot kelteni leginkább azok tudnak, akik maguk is erősen hajlamosak a bűntudatra.

A bűntudatkeltés egyik leggyakoribb jele, amikor olyan mondatokat mondunk vagy hallunk, hogy „ mert te mindig…, te soha nem…”. Ezek a mondatok valami rosszra, és megváltoztathatatlanra

22 utalnak, amin változtatni kéne, ám a „soha”, illetve a „mindig” kitétel azt sugallja, hogy erre nem lesz esély. Annál is inkább, mert a múltban elkövetett hibát már nem lehet semmissé tenni, és ez kellemetlen érzést okoz. Márpedig ha valami rossz, és nem változtathatunk rajta, az abba a kínos pozícióba kényszerít bennünket, hogy rossznak fogjuk érezni magunkat. Adódik tehát a konklúzió, hogy rossz emberek vagyunk.

Bűntudatkeltő minden olyan kijelentés, amely a személyünket rossz színben tünteti fel. A „rossz vagy, gonosz vagy, önző vagy, figyelmetlen vagy” típusú kijelentések mind bűntudatkeltésre valók. Hiszen az ember személye nem ilyen vagy olyan, rossz vagy jó, esetleg valamilyen átmenet a kettő között. Az ilyen, olyan vagy amolyan helyzetek kiből-kiből ilyen, olyan vagy amolyan reakciót váltanak ki. Az az ember, aki az egyik helyzetben gonosz, más esetben szentként viselkedik. Egyszer lehet bicskanyitogatóan önző, másszor pedig nemesen nagylelkű. Az, hogy az emberek egy konkrét helyzetben hogyan reagálnak, sokkal inkább a helyzettől függ, mint a személyiségtől. Komolyan gondolom, hogy adott esetben szinte bármelyikünkből lehet tömeggyilkos, és lehet szent is. Hosszú az élet.

Ha mégis szükségét érezzük a bírálatnak a célból, hogy társunk valamely számunkra kellemetlen tulajdonságán, vagy viselkedésén változtasson, akkor könyörgöm ne a személyét, hanem a konkrét tulajdonságot, viselkedést tegyük kritika tárgyává. Vagyis lehetőleg kerüljük az olyan kijelentéseket, hogy „te borzasztóan szemét vagy”. Sokkal helyesebb és kreatívabb, ha úgy fogalmazunk, hogy „engem nagyon bántott, amikor…”. Ugyanis ha negatívan minősítünk másokat, annak az illető számára az a jelentése, hogy nem szeretjük és elutasítjuk. Az elutasítás szükségképpen védekezésre, majd támadásra késztet, az indulat pedig képtelenné tesz az információ befogadására. Erős érzelmi töltésű kijelentéseknél ugyanis az érzelemre figyelünk, nem pedig a közlés tartalmára. Az ilyen kijelentések hatására senki nem fog változtatni a magatartásán, a kapcsolat viszont erősen romlik. Ám az olyan kijelentések, amelyek arról szólnak, hogy párunk adott viselkedése hogyan hatott ránk, és milyen érzelmeket keltett bennünk, lehetővé teszi, hogy a másik, ha akarja, esetleg meghallja amit beszélünk. A fenntartásainkat szelíden ismertető kijelentések tehát nem rongálják a kapcsolatot, sőt pozitív változást is okozhatnak.

Hasonlóképpen, ha úgy találjuk, hogy partnerünk akarva akaratlanul bűntudatkeltéssel próbálja elérni, hogy változtassunk valamin, és épp nincs kedvünk bűntudatot érezni, akkor reagáljunk azzal, hogy átfogalmazzuk amit mondott. Például, ha azt mondja „te rohadék, te mindig megcsalsz, mert egy szemét moral insanity vagy”, akkor a leghelyesebb, ha a hallottakat kissé átértékeljük. Mondjuk így: „Úgy látom téged nagyon bántott, és vérig sértett, amikor legutóbb csak reggel értem haza.” Ez a reakció rendkívül szokatlan, ráadásul lélegzetelállítóan pofátlannak is tűnik, ezért nem lehet rá másképp reagálni, mint hogy „igen, igen nagyon bántott.” Ezzel az igennel olyan kommunikációs szituáció keletkezik, amelyben nagy erejű ellenséges indulat mellett egyetértés jött létre. Erre az egyetértésre építve már lehetővé válik őszintén orvosolni a problémákat. Míg ha valaki a „szemét dög” pozíciójában van, nemigen várható, hogy bármiben is egyetértésre, megoldásra jusson a másikkal. (Kutatások szerint egyébként ha egy beszélgetésben valakinél elérjük, hogy egymásután háromszor igent mondjon, akkor a negyedik felvetésünkre is szinte bizonyosan igent fog mondani.)

Van egy még erőteljesebb eszköz arra, hogy a bűntudatkeltési kísérletet elhárítsuk, ám ehhez igen erős lélek és az önbizalom magas foka szükséges. Szóval amikor partnerünk valami nagyon csúnyát mond a személyünkről, akkor értsünk egyet vele. Ezt nagyon nehéz megtenni, hiszen egy érzelmileg felfokozott szituációba érzelmileg is bevonódunk, és a vádaskodásra a visszautasítás az első reflex. Az egyetértés ez esetben olyan eszköz, mint a cselgáncs, vagyis a támadó energiáját használjuk fel arra, hogy győzelmet arassunk. Itt is az a lényeg, mint az előző

23 esetben, hogy valamiben egyetértésre jussunk, mert a problémák rendezésének csak ez lehet a kiindulópontja.

Párválasztási listánkhoz visszatérve a függetlenség után az életkorral kapcsolatos preferenciáinkat vegyük szemügyre. Ennek nem szoktunk túlságosan nagy figyelmet szentelni, mert többé-kevésbé természetesnek tartjuk, hogy választásunkat a saját életkori csoportunkon belül tesszük meg. Mégis érdemes végiggondolni, hogy mi az az életkori sáv, amin belül esetleges választásainkat megejtjük. Lehetséges ugyanis, hogy valamilyen speciális személyes okból ez a sáv jóval szélesebb, vagy szűkebb, mint amilyennek hinnénk.

A harmadik szempont az anyagi helyzet. Talán lelombozó az érzelmi vonzalmak körében anyagiakról beszélni, de szerintem rendkívül fontos. Először is azért, mert nincs semmi más, ami nagyobb bizonyossággal tenne tönkre egy kapcsolatot, mint a nyomor. Azután azért is, mert világos dolog, hogy egészen más lesz a kapcsolatunk egy olyan emberrel, akinek mondjuk saját lakása van, mint egy olyannal, akinek nincs. Egészen más lesz a kapcsolatunk valakivel, aki képes és hajlandó a figyelmét ajándékokkal kinyilvánítani, mint egy olyannal aki erre nem képes, vagy nem hajlandó. Egészen másképp alakul egy hosszú távú kapcsolat abban az esetben, ha valamelyik vagy mindkét résztvevője súlyos anyagi gondokkal küzd, vagy pedig legalább viszonylagos jólétben él. A pénz, az anyagi jólét egy viszonylag magas foka mintegy „megolajozza” a kapcsolatot, azaz számtalan apróbb-nagyobb napi frusztráció elkerülését teszi lehetővé. Azt javaslom tehát, hogy szemérmetlen őszinteséggel gondoljuk végig, milyen anyagi háttérrel kell rendelkeznie partnerünknek ahhoz, hogy esély legyen a harmonikus kapcsolatra.

A negyedik szempont az egészségi állapot. Természetesnek tartjuk, ám szerintem nem az, hogy választottunk fizikai, illetve mentális értelemben egészséges ember. Sokan szeretnek ugyanis segíteni, támogatni, gondozni, dédelgetni. Erre kitűnő alkalmat nyújt, ha partnerünk valamilyen értelemben beteg. A partnerünk, vagy a magunk betegsége valójában rendkívül kellemetlen, és számtalan módon veszélyezteti a kapcsolatot. A betegséggel járó többnyire nyomasztó élmények és feladatok ugyanis nemigen alkalmasak arra, hogy vidám pillanatokat szerezzenek nekünk. A betegség a ború, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és a fájdalom melegágya. Ezt bár nem vesszük elég komolyan, de mindenki számára evidens.

Mi a helyzet a mentális betegségekkel? Sejthető, hogy például egy súlyos alkohol-, vagy drogfüggőségben szenvedő ember aligha alkalmas párkapcsolatra. A segítő szándék kórságában szenvedők mégis gyakran választanak maguknak szenvedélybeteg partnert. Ezek az emberek, főként fiatal korukban, nagyon érdekesek és szeretetre méltóak; az képzelhető róluk, hogy a szerelem ereje megmenti őket a maguk választotta életformában megélt szenvedéstől. Megmentőik ezzel sok piros pontot gyűjthetnének a jóság bankjában. Az ilyen önámítók azonban saját illúziójuk áldozatává válnak, felnőtt embert megváltoztatni ugyanis nem lehet. Egy szenvedélybeteggel fenntartott kapcsolat csupán arra alkalmas, hogy saját erőnket érezzük, hiszen a másik gyenge, tehát nem veszélyes számunkra. Így akár élethossziglan üldögélhetünk morális fensőbbségünk kényelmetlen, ám ragyogó trónján.

Egyéb mentális betegségek esetén -ha választottunk mondjuk depressziós, buggyant, munkamániás, extrém módon pazarló vagy zsugori, szexfüggőségben szenved, vagy súlyos függőségben van saját szüleitől- is elmondható, hogy a betegség komoly akadálya a kapcsolatnak.

Mivel ezt ritkán mérjük föl, általában már nyakig vagyunk egy ilyen kapcsolatban, amikor felismerjük a problémát, és hályogkovács módján megpróbálunk segíteni.

24 Jobb, ha választásainkból előre kiiktatjuk azt a lehetőséget, hogy beteg emberrel tervezzünk komoly kapcsolatot, kivéve természetesen, ha éppen ez a perverziónk. Ha már benne vagyunk, az egyetlen eséllyel bíró lehetőség, mielőtt mi is megbetegednénk az az, hogy pszichológushoz fordulunk. A mentálisan betegek ezt ritkán teszik meg, mert ha még érzékelik is a problémát, és eljutnak odáig, hogy azt a saját működésükben találják meg, akkor is úgy képzelik, hogy majd megoldják maguk. Nem oldják meg, és ezért van az, hogy pszichoterapeutához maguktól általában csak az átlagosnál jóval egészségesebb emberek fordulnak.

Csupán ezek után következnek a személyes igények és tulajdonságok. Itt már nagy tere nyílik az egyéni vonások közül történő választásoknak, mert ebben a vonatkozásban az a fő szempont, hogy adott pillanatban mit gondolunk a jövendő kapcsolat céljáról.

A fő, hogy ne feledjük: bármilyen ötletszerűen, vagy akár végtelen körültekintéssel válasszunk is, aligha fordul elő, hogy a dolgok úgy alakulnak, ahogyan elképzeltük. Ez azért van, mert az élet által produkált lehetőségek és variációk gazdagsága messze meghaladja bármelyikünk fantáziáját. Ennek ellenére azt gondolom, hogy akár értékes, mély és intim kapcsolatra vágyunk, akár felületes szórakozásra vagy játszótársra, akár csupán arra, hogy átéljük a szeretet örömét, mindig legyen valamilyen világos elképzelésünk arról, hogy milyen partnerrel és milyen kapcsolatot szeretnénk. Minél világosabb ez az elképzelés, annál valószínűbb, hogy valami ahhoz hasonló történik majd, ám ugyanilyen bizonyos az is, hogy mindenféle meglepetések érnek bennünket. Ökölszabály: Leendő kapcsolatod sikere attól függ, hogy a lelked mélyén mennyire vagy biztos önmagadban.

4./a: A KÖZELEDÉS TÁNCLÉPÉSEI Tétel: A bizonytalanság rendben van.

Amikor választunk valakit még nem tudjuk mit remélhetünk, és ez sok bizonytalansággal jár. Nem látjuk tisztán, hogy tulajdonképpen akarunk-e valamit az illetőtől, és ha akarunk, vajon ő is benne lenne-e, hogy tovább közeledjünk egymáshoz. Ha pedig tovább közeledünk, akkor nem tudjuk mennyire szeretnénk, vagy szeretnénk-e igazán közel kerülni.

Vágyaink és félelmeink egyensúlya, valamint partnerünk vágyainak és félelmeinek egyensúlya szabályozza azt, hogy egy adott pillanatban mennyire kerülünk közel egymáshoz.

Mindannyiunkba be van oltva a vágy az intim és hiteles emberi kapcsolatok iránt, de tapasztalataink, neveltetésünk és ítéleteink miatt, tudva vagy öntudatlanul félünk is a másik embertől. (Egy egzisztencialista filozófus némiképp szélsőséges megfogalmazása szerint: „A pokol: a másik ember.”)

Minden emberi lény legmélyebb belső törekvése a másik emberhez való közeledés, végső soron pedig az ezoterikus értelemben vett egybeolvadás, aminek csupán a félelmek állnak útjában.

A közeledés során annál előrébb tartunk, minél inkább úrrá leszünk a félelmeinken, és minél erősebben vágyunk a közeledésre. Ám ez egy hullámzó folyamat. Közeledünk, visszalépünk, a másik esetleg megriad a közeledésünktől, hátrébb húzódik, aztán a vágy erősebbnek bizonyul, megint közelebb lép, és így tovább. Ebben a hullámzó folyamatban rendkívül nehéz tájékozódni, hisz általában mi sem tudjuk, hogy hányadán állunk saját magunkkal, azt meg aztán végképp nem, hogy a másik emberben mi lakik. Ilyenkor számtalan külső és belső tényező hat ránk, meglehetősen kaotikus módon. Régebbi kapcsolataink, reménységeink, félelmeink, neveltetésünk,

25 félelem a másik embertől, annak régebbi kapcsolataitól, vagy attól, hogy mit gondolunk arról, hogy ő mit akar vagy nem akar, és így tovább. Ám félelmeinket komolyan kell venni, mert jelző szerepük van, mint a piros lámpának az útkereszteződésnél.

Előfordul, hogy rögtön tudjuk mit akarunk, ami természetesen leegyszerűsíti a helyzetet, mert vagy sikerül elérni amit szeretnénk, vagy pedig nem. Leggyakrabban azonban egy őrlődő fázison kell átmennünk ahhoz, hogy el tudjuk dönteni végre, mit is szeretnénk. A közeledés korai szakaszában nem kell belső folyamataink felgyorsítására törekednünk, annál is inkább, mert ilyenkor számos olyan faktor is befolyásolja a döntéseinket, ami nem az ösztönös és mély közeledési igényből származik, hanem mindenféle más, külső vagy belső elvárásból fakad. Ezek felismerésére és megkülönböztetésére érdemes időt szánnunk. Az ember sokszor türelmetlen, mert rég nem volt senkivel, vagy szeretne már boldogságban úszni, esetleg megállapodni, talán szeretne egy újabb skalpot, vagy az önbizalmát növelné, hogy csak a leggyakoribb várakozásokat említsem.

Ha önismeretre akarunk szert tenni, akkor érdemes az igényeinket szétválogatnunk, de legalábbis érdemes megjegyeznünk, hogy a közeledés kezdetén ez a bizonytalan és kaotikus fázis teljesen rendjén való. Nincs vonzóbb és nincs félelmetesebb, mint a másik ember. Azt javaslom, hogy tanuljuk meg ezt a bizonytalanságot rendjén levőnek és kellemesnek felfogni.

Amit megtanulhatunk ebben a szakaszban, az saját belső bizonytalanságunk tolerálása. Ez nem csak az intim kapcsolatok szempontjából fontos, hanem az élet minden egyéb területén segít majd. Minél több belső bizonytalanságot, ellentmondást képes valaki nagyobb nyugtalanság nélkül elviselni, pszichológiai értelemben annál érettebb ember. Így hát, ha másra nem is, szorongástűrő képességünk erősítésére mindenképpen használhatjuk a kapcsolatnak ezen fázisát. Ökölszabály: Akár tudod, akár nem, mindig döntesz. /b: Amikor még nem tudni, hogy mi van. Csábítgatás.

Tétel: Jobb tudni, mint nem tudni.

Az ismerkedési szakasz során gyakorlatilag magunkhoz csábítjuk azt, aki tetszik nekünk. A „csábítás” szó alatt időnként valami hazugság szerű dolgot értünk, azaz, hogy becsapunk valakit annak érdekében, hogy szexuális gyönyörűséghez jussunk. Ezúttal mint kommunikációs lépéssorozatról beszélünk a csábításról, aminek az a célja, hogy a számunkra vonzó ember minket is vonzónak találjon.

Azt a képességünket, hogy milyen mértékben tudjuk magunkra vonni valakinek a pozitív figyelmét, a saját magunkról alkotott kép, illetve a saját magunkhoz kialakított viszony határozza meg. Világos, hogy aki azt gondolja magáról, hogy nem szép, kevéssé vonzó, érdektelen és rosszkedvű, az kisebb bátorságot mutat, és esetleg ügyetlenkedik is az ismerkedés során. Az az ember viszont, aki meg van győződve arról, hogy vonzó, kívánatos, érdekes, főként pedig szereti saját magát, nagyobb eséllyel ismerkedik meg és alakít ki jó kapcsolatot azzal, akivel szeretne. Ha tehát eljutunk odáig, hogy külsőnket és viselkedésünket elfogadhatónak, kellemesnek, netán vonzónak találjuk, akkor az a kérdés, hogyan ismertessük meg ilyennek a másikkal is.

Ez ügyben a leglényegesebb mozzanat az, hogy mennyi figyelmet tudunk a másikra fordítani. Ez azt jelenti, hogy milyen mértékben vagyunk képesek az adott pillanatban abbahagyni az önmagunkra figyelést. A leggyakoribb hiba az, hogy amikor valaki tetszik nekünk, és igyekszünk számára vonzóvá válni, főképp azzal törődünk, hogy mi milyen benyomást keltünk.

Igyekezetünk tehát arra irányul, hogy olyanná váljunk, amilyen ember szerintünk a másiknak tetszene. Egyszóval saját magunkkal vagyunk elfoglalva, magunknak szeretnénk tetszeni. Ettől

26 persze seregnyi hibát találunk a külsőnkben, mélyen átéljük, hogy mit tettünk, amit nem kellett volna, és mit nem mondtunk, amit viszont nagyon is kellett volna. Rossz esetben ettől zavarba esünk, hibát hibára halmozunk, és mikor végre egyedül maradunk, rosszkedvűen, szörnyülködve pörgetjük vissza a jeleneteket, utálni kezdjük saját magunkat, önértékelésünk pedig alig mérhető egységnyire csökken. Ez annál inkább így van, minél inkább szeretnénk a másiknak tetszeni, vagyis minél nagyobb az ismerkedés „tétje”. A baj tehát az, hogy magunkkal vagyunk elfoglalva.

Bevallva vagy bevallatlanul minden emberi lény számára saját maga a legfontosabb és legérdekesebb személy a világon. Így van ez a partnerünkkel is, akinek szeretnénk a kegyeibe férkőzni. Minél hatékonyabban szolgáljuk ki tehát az ő saját magára irányuló érdeklődését, annál érdekesebbé és vonzóbbá válunk a szemében. Vagyis azt tanácsolom, hogy ne magunkra, hanem a másikra figyeljünk. Ez az a módszer, amivel a leggyorsabban és a leghatékonyabban tudunk vonzóvá válni. Ha valakit őszinte érdeklődéssel figyelünk, és igazán végighallgatunk, annak az lesz a benyomása, hogy rendkívül jó beszélgetőpartnerek vagyunk, hogy sok közös vonás van bennünk, és valószínűleg az értékeink és az ízlésünk is közel állnak egymáshoz. Nem attól leszünk tehát érdekesek, hogy önmagunkban érdekesek vagyunk, hanem attól, hogy a másikat érdekesnek találjuk.

Ezt nagyon nehéz megcsinálni, mert társalgási reflexeink a következők: partnerünk mond valami érdekeset magáról, mire eszünkbe jut valami még érdekesebb önmagunkról, amit azonnal közölnünk kell. Amikor belevágunk, mondókánk egyik eleméről partnerünknek újra eszébe jut valami hallatlanul izgalmas és fontos dolog, amit szintúgy sürgősnek megosztani velünk. Amikor pedig belekezd, megint csak fölmerül bennünk valami rendkívül lényeges, amit halaszthatatlanul közölnünk kell, és így tovább. Mivel egy beszélgetés tipikusan így zajlik, általában nem is vesszük észre, hogy valójában semmi más nem történik, mint hogy ki-ki a saját becses személyének, életének, rokonainak, barátainak, politikai-, gazdasági-, filozófiai-, vagy akármilyen nézeteinek a hangoztatására igyekszik fölhasználni a kommunikációs helyzetet. Az összehangolódás és megértés így nehezen alakul ki, hacsak nem sikerül valami közös terepet találni, ami természetesen gyakran előfordul, de mégiscsak véletlenszerű.

A közeledés szempontjából sokkal hasznosabb, ha az ismerkedési szituációban a saját személyünket, nézeteinket és igazságainkat háttérbe szorítjuk, és inkább a másikra figyelünk. Erre a következő módszereket javaslom. Először is minden értékelő mozzanat nélkül figyeljük meg a másik külsejét, öltözködését, haját, arcát, kezét, stb. Ez igen nehéz, mert általában az a szokás, hogy ha valamit meglátunk, automatikusan értékelni kezdünk, azaz végigfut bennünk egy érzés arról, hogy tetszik vagy nem tetszik, taszít vagy vonz, ízléstelen vagy ízléses, szokatlan vagy sem, és így tovább. Sokkal optimálisabb egy „objektívebb” megfigyelés, aminek nem az információszerzés a célja, hanem az, hogy értékelő-, és ítélkező hajlamunkat visszaszorítsuk.

Aligha akad nagyobb gátja a gördülékeny kommunikációnak, mint a rejtett vagy kimondott ítélet.

Hagyjuk is abba. (Ezt a feladatot ne becsüljük alá, mert rengeteg gyakorlást kíván.)

Amikor már valamelyest képesek vagyunk az „objektív” figyelemre, akkor elkezdhetjük meghallani, mit is beszél a másik. Ez azért fontos, hogy vonzónak találjon bennünket. Nem számít, hogy igaza van-e, hogy egyetértünk-e vele, vagy tetszik-e amit mond. A lényeg az, hogy odafigyeljünk, és semlegesen engedjük be magunkba amit mond, és azt is, ahogyan mondja. Ám ez nem elég.

Az is szükséges, hogy partnerünk érzékelje a figyelmünket. Ennek érdekében szokjunk rá a bólogatásra, a hümmögésre, az „igen-igen”-re, a „jaj, de érdekes”-re, és így tovább. Amikor pedig szünetet tart vagy elakad, akkor ismételjük meg néhány utolsó szavát. Ezekkel a gesztusokkal

27 jelezzük neki, hogy odafigyelünk, és tényleg, mert valóságos odafigyelés nélkül mindezt nem tudnánk megtenni. Biztosíthatok felőle bárkit, hogy ha egy beszélgetésben ezt a módszert alkalmazza, érdekes és vonzó személlyé válik a másik ember számára.

Amikor valóban figyelni szeretnénk valakire, érdemes elkerülni még egy tipikus csapdát.

Szokás szerint, -a magunk számára észrevétlenül- arra reagálunk, amit a másik véleményéről és annak indítékairól gondolunk. Általában ritkán vesszük szó szerint, névértéken azt, amit a másik ember beszél, inkább bizonyos elképzeléseket alkotunk arról, hogy milyen, milyen helyzetben van, hogyan viszonyul hozzánk, és így tovább. Miközben hallgatjuk őt, és látszólag odafigyelünk rá, észrevétlenül azzal foglalkozunk, hogy mi mit gondolunk arról, hogy miért mondja amit mond. Ez nyilvánvalóan megnehezíti, hogy megértsük őt. Itt is arról van szó, bár a korábbiaknál némiképp rejtettebb módon, hogy a másik ember helyett önmagunkra figyelünk.

Természetesen előfordul, hogy a másik nem azt mondja, amit gondol, hanem mellébeszél, ezzel próbálva saját ügye érdekében befolyásolni minket. Az effajta kommunikáció fő területei az üzlet és a politika. A probléma az, hogy ha megpróbáljuk kitalálni a másik ember vélt vagy valós rejtett szándékait, és feltételezéseinkre reagálunk (miközben ő is ugyanezt teszi), akkor előbb-utóbb a kölcsönös értetlenség, bizalmatlanság és idegenség állapotába kerülünk. Egy vonzó személlyel való megismerkedésnek nem ez a célja. A magánéletben többnyire csak akkor bukkan fel ez a jelenség, ha valakinek nem tiszta a lelkiismerete, azaz saját magával, és valamilyen múltbéli tettével nem tud kibékülni.

Gazdaságosabb szó szerint venni, amit a másik beszél, mert ha mégsem mond igazat, az úgyis ki fog derülni, és ez a ritkább eset. Úgy is mondhatnám, hogy a látszat nem mindig csal, csupán olykor-olykor, sőt olyan ritkán, hogy erre nem érdemes kommunikációs stratégiát építeni.

(Hacsak nem a félelem kiküszöbölése, és a bajok elhárítása életünk legfőbb célja. Ha így van, akkor legokosabb, ha magunkra csukjuk a páncélszekrény ajtaját és kimaradunk az életből.)

Amikor már oda tudunk figyelni, és meg is halljuk, amit a másik beszél, akkor jöhet a harmadik feladat: igyekezzünk felvenni a másik testtartását, egy-egy gesztusát, lélegzése ritmusát.

Ilyenkor automatikusan ráhangolódunk a másik lelkiállapotára, ő pedig tudat alatt úgy érzi, hogy olyan emberrel találkozott, akiben megbízhat, aki együtt érez vele, akivel „közös hullámhosszon vannak”. És tényleg: az „együtt-légzés” segíti az együttérzést.

Többnyire el sem tudjuk képzelni, mekkora szükségünk van a másik figyelmére. Az odaadó figyelem táplálja az önértékelést, növeli a magabiztosságot, szabadságot és ellazulást biztosít. Úgy is mondhatnám, hogy a legnagyobb kommunikációs értékű valuta a figyelem. Ezért vonzódnak annyian olyan pályákhoz, ahol sok ember figyelmét vonhatják magukra. Médiasztár, politikus, színész, előadóművész, és így tovább. A másik ember figyelme ugyanis fölemel bennünket.

Ugyanez működik ismerkedési, társalgási helyzetekben is. Ha elég jól műveljük, a másik ember akár függővé is válhat a figyelmünktől. A hosszú távú kapcsolatokban élők leggyakoribb panasza, hogy úgy érzik, nem kapnak egymástól elég figyelmet és megértést. És tényleg nem kapnak eleget, ebből ugyanis sosem elég. Semennyi, sohasem.

A negyedik „technika” a dicsérés. A dicséret is olyan dolog, amiből egy normális emberi lénynek semmi sem elég. (Az értelmesebbekben a feltűnő „seggnyalás” ugyan kelt némi ellenérzést, ezen azonban még a legkisportoltabb lelkűek is hamar túlteszik magukat.) Ezen a ponton ismét visszaszoríthatjuk értékelő hajlamunkat, és megfigyelhetjük, hogy mi az, ami a másikban tényleg tetszik. Amikor ez megvan, csupán annyi a teendőnk, hogy közöljük vele.

Leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk, hogy a másikat nem az érdekli, hogy tetszik-e nekem, eleinte még csak az sem, hogy szeretem-e őt. Vagyis nem én érdeklem, hanem ő érdekli saját

28 magát. Az érdekli, hogy szép-e, vonzó-e, szeretetreméltó-e, és kellőképpen csodálatos-e, s ha ezekről biztosítjuk, akkor nyert ügyünk van.

(Kivételt képez az az eset, amikor partnerünknek betegesen alacsony az önértékelése, emiatt ezeket a gesztusokat támadásként érzékeli. Az ilyen embert jobb előbb elküldeni egy jó pszichológushoz, azután pedig eltöprengeni rajta, hogy érdemes-e vele kapcsolatot kialakítani.)

A leírt kommunikációs módszerek meglehetősen manipulatívak, mert a másikat az illető tudta nélkül befolyásolják. Alkalmazásukkor azonban az történik, hogy az illető önértékelése növekszik, biztosabbá válik önmagában és ítéleteinek, döntéseinek helyességében. Ezzel olyasmit adunk neki, amitől emberi értéke megnő, és élete gazdagabbá válik.

Ez kizárólag akkor sikerülhet, ha valóban figyelünk rá, vagyis megtanuljuk, miképp tudjuk egy adott szituációban, saját személyünket háttérbe szorítva a másikat előtérbe helyezni. Így nem utolsó sorban elérjük azt is, hogy a másik ember kellemesnek, vonzónak, szimpatikusnak és figyelemreméltónak találjon minket, olyan valakinek, akivel jó érzés együtt lenni, és újra találkozni. Ezt mindenképpen kívánatos dolognak tartom.

Szeretném, ha az olvasó megértené, hogy ha a leírt módokon jár el, gyakorlatilag nem követhet el hibát. Kinézhet szinte bárhogy, öltözködhet szinte bárhogy, viselkedhet szinte bárhogy, ha a másikra való odafigyelést jól csinálja, az ismerkedési szakaszban egyszerűen nem ronthatja el a kapcsolat ügyét. Tehát nem kell nyugtalankodni azon, hogy a másik mit szól őhozzá, hogy elrontott-e valamit vagy sem, jól fejezte-e ki magát, vagy sem, egyáltalában, hogy milyen benyomást kelt. Egyszerűen azért nem, mert a másikat nem ő érdekli, hanem saját maga, ezért ha a partnerünk a beszélgetésben saját magának tetszik, akkor mi is tetszeni fogunk neki. Nem magunk miatt tehát, hanem őmiatta. Ez természetesen csak az ismerkedési szakaszban van így, később megváltozik, de itt most csak annyit kell megértenünk, hogy ha érdekesek leszünk valaki számára, akkor miatta leszünk azok, és azt kell megtanulnunk, hogy ezt miképp tegyük.

Tudnunk kell, hogy amikor valaki megtetszik nekünk, akkor nem véletlenül tetszik meg.

Mindig van valami oka annak, hogy épp ő lesz szimpatikus. Azt szoktuk hinni, hogy tudjuk miért tetszik meg valaki. Egy bizonyos életkorban általában már kialakulnak a preferenciáink: szeretjük a szőkéket, vagy szeretjük a nagy tudású embereket, a babusgatni valókat, a szenvedélyeseket vagy a józan megbízhatóakat, effélék. Az is számít, hogy barátaink vagy közeli ismerőseink milyen típusú embert tartanak megfelelőnek. Ezt tudjuk. Leglényegesebb indítékainkkal azonban amelyek miatt megdobban a szívünk és valaki tényleg nagyon megtetszik- nem vagyunk tisztában.

A pszichológia már felismert néhány összefüggést ezzel kapcsolatban. Vonzalmainkban és választásainkban például valamilyen nem tudatos, vagy nem tudatosított minta működik. Mint egy láthatatlan szemüveg, amin keresztül a körülöttünk lévő embereket szemléljük. Hogy tetszik--e nekünk valaki vagy sem, azon dől el, hogy a szemüveg milyennek mutatja. Nagyon fontos, hogy azok az emberek, akikkel egész kicsi korunkban együtt vagyunk (jó esetben az anyukánk és az apukánk), milyen vonásokkal rendelkeznek. Három-négy éves korunkban ugyanis általában a velünk ellentétes nemű szülőt kezdjük érzelmeinkkel elborítani, ő válik mintává, és láthatatlan szemüvegünk a hozzá hasonló embereket kezdi vonzónak mutatni. Az a nő például, akinek az apukája nagy tudású, határozott ember, hajlamos vonzódni a határozott, nagy tudású emberekhez, akié pedig gyenge, ám tehetséges alkoholista, az inkább a tehetséges alkoholistákat részesíti előnyben. Ugyanígy a férfiaknál: ha az anyuka domináns személyiség, akkor inkább a domináns nők-, ha pedig csendes, gyenge és függő típus, akkor a csendesek és gyengék jöhetnek számításba.

(Ritkábban előfordul az is, hogy a vonzónak tartott ember épp a mintáéval ellentétes

29 tulajdonságokkal bír, ám ez esetben is annak a hipnotikus hatásáról van szó, hogy milyenek azok az ellenkező nemű felnőttek, akikkel gyerekkorunkban együtt voltunk.) Ez az egyik összetevője annak a sok-sok hatásnak, aminek alapján vonzalmaink kialakulnak.

A vonzalomnak vannak ennél jóval nehezebben felismerhető összetevői is. Ilyen lehet a szemöldök íve, egy illat, egy kézmozdulat, egy gesztus, a szóhasználat egy bizonyos módja, bármilyen apróság, amit nem tudatosítunk. Ezek mintegy vezető ingerként tájékoztatják lelkünk legmélyét, vajon ez vagy az az ember alkalmas-e arra, hogy jól érezzük magunkat vele.

A vonzalmak rejtett indítékait rendkívül nehéz tudatosítani, és csak akkor érdemes, ha azt tapasztaljuk, hogy következetesen olyan emberek tetszenek meg, akikkel kapcsolatunk aztán nem lesz boldog. Ilyenkor amit választásunkról gondolunk, illetve a valódi ok, ami miatt valakit kiválasztunk, túlságosan is távol esik egymástól, és ez elgondolkodtató.

A szimpátia felébredése után a szerencsés esetben kölcsönös közeledés gyorsaságát, természetét és erejét az határozza meg, hogy éppen hol tartunk azon a skálán, aminek az egyik végén az elutasítástól való félelem, a másikon pedig közeledési vágyunk van. A közeledés minden adott pillanatában ennek a skálának valamely pontján vagyunk.

Minél jobban ismerjük a másikat, illetve minél inkább ismer bennünket ő, annál nagyobb biztonságban érezzük magunkat, közeledésünk tehát annál intenzívebb. Ha a félelem kerekedik felül, akkor egészen addig távolodunk, míg félelmünk annyira lecsökken, hogy ismét a közeledés vágya lesz az erősebb. A közeledési folyamat egy állandó oda-vissza játék. A köszönés módja, a pillantások, az, hogy milyen közel állunk az illetőhöz, hogyan beszélünk vele, ezt mind-mind az határozza meg, hogy a félelem/vágy skálán éppen hol állunk.

Akinek sok tapasztalata van az udvarlásról, a közeledésről, az könnyebben legyőzi a félelmét még akkor is, ha esetleg sok elutasításban volt része, mert jó eséllyel ő már felvérteződött a kudarcélményekkel szemben, és sokkal ügyesebben közeledik.

Fontosnak tartom közölni, hogy nincs olyan ember, akit ne lehetne meghódítani. Bárkit meg lehet hódítani, hogyha elegendő időt és energiát fektetünk bele. A „hódítás” szó önmagában is árulkodó. Arra utal, hogy tipikus elképzeléseink szerint a másik megközelítése valamiféle harcászati művelet. Olyan, mintha a férfi hagyományosan egy támadó hadsereg lenne, a nő pedig bezárt vár, amit ostrommal kell bevenni. A nő ugyan egyébre sem vár, minthogy megnyerjék, de ellenállást kell mutatnia, különben nem tudja kontrollálni, hogy mi történik vele,.

Számos olyan nő akad, aki kijelöli akit meg kíván hódítani, és meg is szerzi magának az illetőt, az alapszituációban azonban még mindig a férfi hódít, a nőt pedig meghódítják. Ez azt is jelenti, hogy a férfiak viselik nyíltabban az elutasítás kockázatát. Az elutasítás minden tapasztalat ellenére is fáj, mert kisebb vagy nagyobb mértékben elbizonytalanítja az embert, és csökkenti az önértékelést. A nők viszont annak a kockázatát viselik, hogy az, aki tetszik nekik, alkalmasint észre sem veszi őket. Persze a nőknek is megvannak az eszközeik arra, hogy felkeltsék a figyelmet (öltözködés, smink, gesztusok), ám egy nőnek általában nem illik aktívan közelednie, sőt azt sem illik határozottan kimutatnia, hogy egy férfi közeledése a kedvére való. A nőnek, mint mindig, kerülő utakat kell választania. Ha mégis nyíltan viselkedik, akkor gyakran pánikszerű riadalmat ébreszt, vagy „csak” visszatetszést kelt a megközelíteni vágyott férfiban.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a férfiak és a nők egyaránt félnek, csak másképp mutatják ki. Egy férfinak illik tagadni, hogy fél vagy zavarban van, így az a férfi, aki egy hódítási helyzetben nem tudja leplezni az izgalmát, gyengének, gátlásosnak, vagy férfiatlannak gondolhatja magát, holott ez nem feltétlenül van így. A nőknek ezen a téren nagyobb szerencséjük van, mert még vonzóbbá teheti őket egy kis kiszolgáltatottság szagú félelem, a rettegésen azonban ez is csak a rutinosabbaknál enyhít.

30 Ha meg akarjuk érteni, és jól akarjuk csinálni ezt a dolgot, tudomásul kell vennünk, hogy mindenki nagyon fél a másiktól, akár kimutatja, akár nem, akár bevallja magának, akár nem. Erre is érvényes, hogy úgy lehet jól csinálni, ha nem saját magunkra, hanem a másikra figyelünk, mert a másik ember félelmét szinte csak a rá irányuló figyelmünkkel csökkenthetjük. Hiba, ha nem kalkuláljuk bele, hogy a másik fél. A hibát általában az követi el, akit teljesen elborít a saját félelme, és az ezzel való foglalatosság.

A közeledés nagyon fontos állomása az érintés pillanata, bármilyen érintésé, legyen az véletlen vagy szándékos. Amikor két ember bőre érintkezik, akkor öntudatlan módon hihetetlenül sok információ cserélődik ki. Úgyis kifejezhetjük, hogy az érintés során a tudatalattink a másikról szinte mindent megtud. Itt az érintés jelentőségét szeretném kiemelni, ami legegyszerűbb formájában abban áll, hogy egy véletlen vagy szándékos érintés során mindenképpen érezzük, hogy vonzalmunk mélyül, vagy ellenkezőleg, inkább távolodni szeretnénk attól az embertől. Az érintés tehát nagyon kényes dolog. Van, aki kimondottan fél tőle, van aki szereti. Akárhogy is, a jelentősége tagadhatatlan. Ökölszabály: Nem te vagy a fontos, hanem a másik.

5. A SZEX Tétel: A szex jó dolog.

Normális esetben a szex az egyik legfontosabb örömforrás, amiben emberi lények egymást részesíthetik. Ennek oka, hogy a szexuális ízű közeledés során nemcsak számtalan érzés mozdul meg bennünk, hanem szinte minden más természetes örömforrásnál határozottabban indul meg szervezetünkben az endorfin termelődés. (Endorfinoknak azokat a vegyületeket nevezzük, amiket öröm esetén az agy termel, élettani oldalról tekintve pedig az agy endorfin termelése az a kémiai esemény, amit örömként érzékelünk.)

Mindenféle közeledési, bekebelezési, ki-, és elsajátítási törekvésben, odaadásban, lelkesültségben, örömben, bármilyen típusú mámorban, extázisban fellelhetjük a szexuális motivációt. Ha a szexuális vágyat tekintjük a legalapvetőbb emberi motivációnak, akkor rendkívül magas heurisztikus értéke van, mert ezen az alapon valóban képesek lehetünk mindenféle emberi viselkedés reális magyarázatára. Ha szűkítjük a megközelítést, és csupán azt tekintjük szexuális magatartásnak, ami a szexuális aktus elérésére irányuló viselkedés, a szexuális aktus következményeképpen előálló viselkedés, és maga a szexuális aktus (nem számítjuk bele például a terhességet, szülést, szoptatást, gyermekgondozást, amiket valójában elég nehéz nem szexuális természetű viselkedésnek tekinteni), még akkor is ide tartozik a tetszéstől az udvarláson át a szexuális aktuson keresztül a szexuális partnerünkhöz való ragaszkodásig minden. Még szűkebb értelemben szexualitásnak csupán magát a szexuális aktust, és az azt időben legközelebb megelőző és követő viselkedéseket tekintjük.

A szexualitással ezúttal a harmadik, szűk értelemben foglalkozunk. A kérdés, mint minden eddigi, a kapcsolatra vonatkozó gondolatnál itt is az, hogyan lehet jól csinálni. Miképp lehet jól csinálni abban az értelemben, hogy abból a résztvevőknek a lehető legnagyobb öröme származzék?

A szexről először is azt kell tudni, hogy nagyon egészséges valami, azaz a résztvevők lelki és fizikai állagát szinte minden másnál jobban javítja. Ez minden szexre igaz, kivételnek csupán a személytelen szex tekinthető. (A személytelen szex az esetek nagyobb részében a fizetett

31 szolgáltatásként igénybe vett, és nyújtott szex.) A szexualitás minden egyéb esetben egészséges, beleértve az úgynevezett „perverziókat” is, mert semmilyen szexuális együttlét nem perverz, ami felnőtt emberek között ép tudatállapotban, közös megegyezés alapján történik. Egyáltalán, az „egészséges szex” körébe azon kívül is rettentően sok furcsaság tartozik, amit kultúránk, környezetünk „normálisnak” ítél.

A szex fincsi. Nem mindenkinek, nem mindig, nem mindenkor és nem minden körülmények között, de bizonyos vagyok abban, hogy ha a szex valakinek az együttlétek túlnyomó részében nem okoz több örömöt, mint amennyi mást, akkor az az ember fizikailag, mentálisan, vagy egyik értelemben sem tekinthető egészségesnek. Ez arra az esetre is vonatkozik, amikor csupán egyetlen partnerrel alakul következetesen úgy, hogy kevés a szexbéli öröm. Ilyenkor nyilván érdemes megvizsgálni, mi gátolja az adott kapcsolatban az öröm szabad buzogását.

Végtelen számú eljárás létezik arra, hogyan kell a szexet rosszul csinálni. Ezek közül megemlítenék néhány olyat, amit tipikusnak találok. Ilyen az (ez inkább nőkre érvényes), amikor fő törekvésünk, hogy ne magunknak, hanem a másiknak szerezzünk örömöt. Ilyen az is, amikor a szexet valamiféle kötelességnek, ellenszolgáltatásnak tekintjük. Ilyen az, amikor a szexszel kapcsolatban vallási, neveltetési, vagy bármely egyéb okból akkora bűntudatunk van, ami megakadályozza, hogy örüljünk neki. Vagy ha nem azzal, nem akkor, és nem úgy szexelünk, ahogyan szeretnénk. Pompásan el lehet rontani azzal is, ha a szexet tudatosan vagy öntudatlanul a másik befolyásolásának eszközeként, manipulációs lehetőségként kezeljük. Kitűnően el lehet rontani azzal is, ha azon aggódunk, vajon mennyire fogunk tetszeni, és mennyire vagyunk „jók” benne. Felülmúlhatatlan lehetőség a szex elrontására az, ha nem szexelünk. Lehet a szexet elrontani úgyis, hogy saját magunk, vagy a másik vágyát illetlennek vagy természetellenesnek találjuk, emiatt aztán viszolygunk megtenni azt, amire leginkább vágyunk. Szexnek tekintjük az önkielégítést is. Ez utóbbit viszonylag nehéz elrontani, de némely igyekvőnek még ez is sikerül.

A szexszel az a helyzet, hogy öröme önmagából fakad. Minél spontánabb, azaz minél kevesebb az ölelkezés örömén kívüli megfontolás játszik benne szerepet, annál jobb szokott lenni.

A szex a kapcsolaton belüli szabadság és spontaneitás legfőbb terepe. A problémák ezúttal is ugyanabból származnak, mint bármely szabad és spontán cselekvés esetén: kultúránk és neveltetésünk bizonyos magatartásokat, gondolatokat és érzéseket elfogadhatónak, másokat pedig elítélendőnek tart. A bennünk élő szigorú morális bíró és az ugyanígy bennünk élő, játékra és örömre vágyó gyermek legdrámaibban talán a szex területén ütközik meg. Amennyiben az előbbi győzedelmeskedik, a szex vacak lesz, ha az utóbbi, akkor jó. A szex ugyanis játék, a bennünk élő gyermek egyik legkellemesebb társasjátéka.

Ahhoz, hogy a szex igazán boldog legyen, a következő három megállapítást nagyon komolyan kell venni: 1. a szex játék, 2. a szex öröm, 3. a szex szabad (és ez azt is jelenti, hogy sosem muszáj).

Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a játék gyerekeknek való, az öröm csak nagyon korlátozott feltételek között engedhető meg, a szabadság pedig veszedelmes anarchiához vezet.

Akik ezt gondolják nem boldogok, akár bevallják, akár nem, akár tudnak róla, akár sejtelmük sincs saját boldogtalanságukról. Ezek az emberek kimaradnak az életből, zombik.

Mindannyiunkban van kisebb-nagyobb hajlam a zombiságra, hisz ahhoz, hogy szűkebb és tágabb környezetünkben elfogadhatóan üzemeljünk, valamilyen mértékű „zombiságot” magunkra kell vennünk. Én pusztán azt szeretném megértetni, hogy a szex a társas kapcsolatok egy olyan

32 kitüntetett területe, ahol erre a legkevésbé van szükség. Mármint abban az esetben, ha jól akarjuk magunkat érezni benne.

Hogyan csináljuk tehát jól? Amikor megpillantunk valakit, aki szexuális vágyat ébreszt bennünk, első számú teendőnk, hogy vonzalmunkat valamiféleképpen a tudomására hozzuk. E „tudomásra hozás” társadalmi csoportoktól függően más és más formát ölthet, van ahol egyenes és nyílt, van ahol áttétteles, vagy többszörösen áttételes, és bár az elutasítás kockázatát rejti, mégis elkerülhetetlen. Hiszen aki nem hozza a másik tudomására, hogy mit szeretne, az igen kis eséllyel kapja meg, amire vágyik. A kockázatot bizony vállalnunk kell. A vágyott személy eztán vagy reagál, vagy nem. Ha nem reagál, akkor érdemes újra és újra útjára indítanunk az üzenetet egészen addig, amíg reagál. Ha reagál, akkor válasza lehet elutasító, elfogadó, vagy valami a kettő között.

Ha válasza elfogadó, akkor ’love, peace and joy’, ha elutasító, vagy többféleképpen értelmezhető és ez a leggyakoribb eset-, akkor nyilván azon kell igyekeznünk, hogy a válasz idővel az igen irányába mozduljon el. Ezt hasonlóképpen érhetjük el, mint hogy a másik számára vonzó és kívánatos személlyé váljunk: odaadóan figyelünk rá, és közben felépítjük magunkban azt a meggyőződést, hogy a másik számára sok örömet tudunk nyújtani a szex terén. Ezen meggyőződés hiányában esélyünk elég csekély. Akkor is az, ha nem tudunk a másikra odafigyelni.

Rossz megelőző tapasztalatok esetén igen nehéz feltáplálni magunkban a hitet, hogy szexuális értelemben képesek vagyunk sok örömet adni és kapni. Amikor kétségeink támadnak a képességeink felől, emlékezzünk vissza azokra az esetekre, amikor minden a lehető legkellemesebben történt, és egyáltalán ne foglalkozzunk azokkal az emlékeinkkel, amelyek másmilyenek. Ha sikerül akár csak egy olyan emlékképet felidéznünk, amely arról szól, hogy „milyen jó is volt”, akkor ez már elég biztos talaj ahhoz, hogy szexuális kisugárzásunkat erőteljesen pozitívvá tegye.

A másikra figyelni pedig azért lényeges, mert ez megerősíti a biztonságérzetét (erre szinte mindenkinek nagyobb szüksége van, mint gondolnánk), és azt a benyomást kelti benne, hogy ő egy érdekes és fontos személy. Ez a folyamat lehet hosszabb vagy rövidebb, és fontos tudni, hogy bárkit meg lehet hódítani. Csupán az a kérdés, hajlandók vagyunk-e a szükséges időt és energiát ráfordítani. Még egyszer hangsúlyozom: bárkit meg lehet hódítani.

Amikor lassacskán sor kerülhet az ágyjelenetre, akkor rendkívüli mértékben megnő az esélye annak, hogy bénázunk, ügyetlenkedünk és esetlenkedünk. Partnerünk is ezt teszi, mi azonban magunkkal vagyunk elfoglalva, és hacsak nincs hatalmas tapasztalatunk, akkor saját idétlen vacakolásunk előbb-utóbb zavarba ejt bennünket. (Szerelmes gerjedelmünk közben leeresztett gatyával, fél lábon ugrálva próbálunk a hozzánk makacsul ragaszkodó zoknitól megszabadulni, vagy azon izgulunk, hogy „mit fog szólni, ha meglátja, hogy nagy a mellem, kicsi a mellem, folt van a derekamon, pattanás a fenekemen”, vagy „nem számítottam erre, úgyhogy nem a legszebb bugyimat vettem föl”, esetleg „most veszem csak észre, hogy a gatyám már harmadik napja van rajtam és egy kicsit féknyomos, elfelejtettem megborotválkozni”, stb.) Máskor félelmünkben még némi aggályoskodással is megpróbáljuk magunkat elbizonytalanítani. („Mi lesz, ha nem lesz jó, ha nem csókol jól, ha nem áll fel”, és így tovább.)

Kicsit talán szégyenkezni fogunk, kicsit talán elmegy a kedvünk, és vérmérsékletünktől függően hosszabb-rövidebb ideig megakadunk ezen a ponton. Én azt javaslom, hogy ügyetlenkedjünk bátran, féljünk bátran, és essünk bátran zavarba, mert mindez nem gond, bár azt hisszük, hogy az. Nyugodtan bízzuk rá magunkat kölcsönös vágyunk erejére, és a leghasznosabb tanács, amit erre a pillanatra adhatok az az, hogy legyen bármi, gondolkodás nélkül és azonnal tegyük meg azt, ami eszünkbe jut. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, hiszen ezer öntudatlan félelem,

33 rejtett megfontolás és belső vívódás hat ránk bénítóan, abba az irányba sodorva viselkedésünket, hogy véget vessünk a kínos helyzetnek, és lehetőleg a vereség keserű érzése nélkül kihátráljunk.

A bénultság biztos jele, amikor gondolataink kezdenek a saját-, és a partnerünk testétől elkalandozni. Ahhoz, hogy a javaslatomnak megfelelően cselekedjünk, határozottan kettőnk testére kell irányítani figyelmünk fókuszát, és ha eltérül onnan, akkor újra és újra visszairányítani. A másik testében, mozgásában, hangjában, illatában való gyönyörködés, és a saját testi vágyunk növekedésére irányuló erőteljes figyelem az, ami átlendít bennünket a kritikus pillanatokon.

Ezt az érzékeny szakaszt némi gyakorlattal sikeresen átvészelhetjük, és következhet egymás testének felfedezése. Megeshet, hogy e nélkül is lehet jót szexelni, ám ez a gyönyörűséges felfedezőút nagyon sokat ad vágyunk növekedéséhez. Ezen a ponton dől el, hogy a taszítás vagy a vonzás lesz-e erősebb valamelyikünkben, vagy mindkettőnkben. Ha a taszítás, annak számtalan oka lehet: belső félelmek, külső körülmények, aggodalom a betegségtől, hirtelen átfutó viszolygás, a másik valamilyen nem várt reakciója, merevedési probléma, nedvesedési probléma, stb.

Mindegyik alapja az igazi közelségtől való félelem, amely olyan erős lehet, hogy csak a halálfélelemhez hasonlítható. Általában is igaz, hogy az emberi lény legerősebb vágya és félelme ugyanarra vonatkozik: nevezetesen a másik emberhez való közeledésre és egybeolvadásra.

Minthogy az egybeolvadás a személyiség megszűnését jelenti, a halálfélelem közeli rokona. Az orgazmus-, és merevedési problémák, a szexszel kapcsolatos félelmek, viszolygások mind erre a félelemre utalnak.

Egymás testének felfedezése akkor igazán élvezetes, ha közben képesek vagyunk megfeledkezni saját testünkről, és minden figyelmünket partnerünk testére irányítani. Ez bizony olyasmi, ami tudat alatti félelmeink miatt nemigen megy magától, tehát gyakorolni kell. Egy új kapcsolatban ezért az első néhány együttlét ritkán jelenti a közös szexuális élet csúcspontját. (Ha szabad egy apró technikai tanáccsal szolgálnom ezen a ponton, azt javaslom, hogy ezúttal is kíséreljük meg felvenni partnerünk lélegzésének ritmusát. Ez az eljárás egy olyan „szerszám”, amivel szinte bizonyosan túljuthatunk a másik testének felfedezése során felbukkanó nehézségeken.)

Ennyi dologra tudatosan figyelni, és közben még örülni is szinte lehetetlen. Annyit javaslok csupán, hogy ha ebben a helyzetben az itt leírtakból bármi eszünkbe jut, azt bátran használjuk föl.

A közhiedelemmel ellentétben egyébként a megkísérelt szexuális együttlétben nincs kudarc, vagy siker. Arról van szó csupán, hogy a testi együttlét egy olyan pillanatát éljük át, amelyik így vagy úgy alakul. Amennyiben a siker vagy kudarc dimenzióiban, vagy bármiféleképpen értékelni próbáljuk ami történik, azzal a szexuális együttlétet a verseny birodalmába vonjuk, és ez jelentősen csökkenti az örömöt. A szex helye, legalábbis amennyiben célunk a boldogságos együttlét, nem a versenyben, hanem a játékban van.

Gyakori panasz a nők részéről, hogy a férfiak „nem szeretik”, kihagyják az előjátékot, hogy minél hamarabb a „lényegre” törhessenek. Ez azért probléma, mert a szexuális vágy emelkedő hullámának el kell érnie egy bizonyos magasságot ahhoz, hogy a behatolás és az azt követő izgalmas történések mindenki számára valóban kellemesek legyenek. Én úgy gondolom, hogy a férfiaknak nem az előjátékkal van gondjuk, hanem tudva vagy öntudatlanul azzal, vajon fennmarad-e a merevedésük. Egy férfi számára többnyire igen kínos, ha büszke zászlólobogtatás után egyszer csak félárbócra ereszkedik. Ilyenkor felmerül az aggodalom, hogy vajon sikerül-e azt a zászlót újra meglobogtatni, vagy hosszabb távon magasan tartani. Az a javaslatom, hogy az

34 előjáték szakaszában foglalkozzunk intenzíven egymás erogén zónáival. Ezt bármelyik partner megteheti, akár felváltva is, ahogy éppen kedvük tartja.

Ez a szakasz elég hosszú lehet, mert az a rejtett irányultsága, hogy közös ritmust és hőfokot találjunk. Minthogy két ember ritmusa, izgathatósága ritkán azonos, ez az összehangolódási játék nagyon fontos. (Előfordul az is, hogy a szex szinte azonnal tökéletes két ember között, és ismétlődően lehet az együttlét során bekövetkező csodálatos mámorra számítani, de ez a legritkább eset.)

Nincs semmi baj, ha ez az összehangolódás nem sikerül azonnal. Nem kell ugyanis azt hinni, hogy valami rettentően fontos dolog dőlt el az első szent alkalommal. Gondoljunk csak arra, hogy ha az ügy elég érdekesnek ígérkezik, lesz még lehetőségünk újra próbálkozni. Könyörgöm, ne terheljük meg a szexuális együttlétet azzal, hogy annak valamiféle sikernek kell lennie, mert a puszta együttlét, az érzelmek áradása, a testi érintkezés öröme, a kapcsolatban rejlő óriási lehetőségek sejtelme mind-mind sokkal fontosabb, mint az a „siker”, amit az orgazmus, illetve az ejakuláció jelent. Persze az is nagyon fontos, és a férfiak számára tipikusan az ejakuláció jelenti az aktus sikeres befejezését, míg a nők számára az orgazmus fontos, ám kisebb jelentőségű dolog. A nők gyakran több örömet lelnek a szex elhúzódó játékában, a férfiak viszont általában „eredményre”, azaz ejakulációra törekszenek. A közös öröm legalapvetőbb feltétele, hogy elvárásainkat és igényeinket sikerüljön összehangolni. Ehhez azonban nagy-nagy türelemre, igen magas önértékelésre és jó kommunikációs készségre van szükség.

Saját igényeik kommunikálása nem könnyű feladat. Először is arról van szó, hogy érdemes tudnunk, mi az, ami örömöt okoz. Ezután elegendő bátorságunk kell legyen ahhoz, hogy képesek legyünk igényelni, és igényeinket közölni is. Talán még ma is akadnak olyanok, akik azt hiszik, hogy ilyen vagy olyan szexuális igényük partnerükben netán viszolygást kelt, és emiatt elutasítja őket. Jó tudni, hogy a kielégítetlen igények előbb-utóbb megtalálják a maguk levezetési csatornáját, és amennyiben a kapcsolat fontos, jó tudomásul venni, hogy ezt a csatornát érdemes a kapcsolaton belül megtalálni. A kapcsolatban résztvevők személyétől, szociális hátterétől, a kapcsolat intimitásának adott fokától, azaz ezernyi tényezőtől függ, hogy miképp közöljük óhajunkat. Általában már vágyaink belső számba vétele is annyira át van szőve félelmekkel, szégyennel, előítéletekkel, tilalmakkal, parancsokkal, rég elfelejtett, de a lelkünk mélyén még eleven történetekkel és tapasztalatokkal, hogy csak nagyon nehezen fogalmazódnak meg bennünk tisztán. Gyakran előfordul az is, hogy elképzeléseink vannak ugyan, de nem találjuk a megfelelő kifejezésmódot. Jómagam –talán azért, mert férfi vagyok- azt tartom a legcélravezetőbbnek, ha igényünket érthető szavakba öntjük, és kimondjuk. Lesz ami lesz.

Az előjátékot követő behatolás nagyon kényes pillanat. Az erre vonatkozó ismeretek szerint a férfilélek legmélyén ekkor az az aggodalom és vágy munkálkodik, hogy a másikban esetleg elvész, az őt mintegy fölfalja, bekebelezi. A női lélek legmélyén ugyanekkor az az aggodalom és vágy jelenik meg, hogy megsebesül, hiszen idegen test hatol a testébe. Ezen aggodalmak következménye lehet a korai magömlés, a merevedési zavarok, az orgazmus-problémák, és az a jelenség, hogy szex közben hirtelen, váratlanul és kiszámíthatatlanul megszűnik minden erotikus érdeklődés. Amikor végre a vágy kerül túlsúlyba, az automatikusan megjelenő frikciós mozgás (mechanikus csípőmozdulatok) elindítja az endorfin termelést, és a félelmek után már nagyon is élvezzük a szeretkezést.

Ebben a szakaszban is azt kell eldöntenünk, hogy a mélyben rejlő sötét, megfoghatatlan félelmek vesznek-e erőt rajtunk, vagy pedig képesek vagyunk átadni magunkat a spontaneitásnak és örömnek. Meggyőződésem szerint ez tudatosan szabályozható, mégpedig azzal, hogy figyelmünket folyamatosan partnerünk testére és saját felajzottságunkra fókuszáljuk. A figyelem

35 elkalandozása mindig annak a jele, hogy valami öntudatlan félelem akarja átvenni az irányítást tudatunk és viselkedésünk felett. Figyelmünk tudatos irányításával belső félelmeinknek ezen szándékát megakadályozhatjuk, és örömet, boldogságot találhatunk.

Ha az ejakuláció és az orgazmus, ideális esetben mindkettő megtörtént, azzal a szexnek sajnos vagy szerencsére még nincs vége. Jó néhány nő panasza az, hogy ilyenkor váratlan, gyors fizikai és érzelmi távolodás következik be (elhúzódás, cigarettára gyújtás, elalvás, stb.). Amiképp a nők izgalmi állapota lassabban nő a férfiakénál, azonképpen lassabban is cseng le, ezért ők igényelnek még valamiféle bensőséges kommunikációt, ölelést, beszélgetést, duruzsolást, simogatásokat. Szerintem a férfiak is igényelnék, ha tudnák, hogy milyen jó, és ha nem úgy lennének programozva, hogy az ejakulációval a szex véget ér.

Valamit még szükségesnek tartok megjegyezni: tudomásul kell venni, hogy a szex bizony energiába kerül. Ahhoz, hogy kedvünk legyen szexelni, azt kell éreznünk, hogy a szexből több örömünk származik, mint amennyi energiát veszítünk. Ez az arány különböző kapcsolatokban, különböző életkorokban, és különféle élethelyzetekben más és más. Érdemes arra törekedni, hogy a szex mindig nagyobb élvezetet nyújtson, mint amennyi fáradtsággal jár. Ehhez bizony fantáziára, kreativitásra és partnerünk együttműködésének biztosítására van szükség. Amennyiben tartósan jó szexuális életre vágyunk valakivel, állandó készenlétben kell lennünk, hogy az izgalom és az öröm újabbnál újabb formáit találjuk. Ez rettentően nehéz. A bejáratott kapcsolatok jól kialakított, kényelmes automatizmusai nagy nehézséget jelentenek. Én úgy gondolom, hogy a bűntudat után a szex legnagyobb ellensége a lustaság. (Sok tartós kapcsolatban a hűség oka nem annyira az érzelmi kötődés ereje, mint a szimpla lustaság.) A szexre való lustaságon úrrá lenni bár rettentően nehéz, mégis igen egyszerű: csak csinálni kell. Ökölszabály: A közeledésben és a szexben mindig azt tedd, ami először jut az eszedbe.

6. MIT AKARUNK EGY KAPCSOLATTÓL Tétel: Minden pillanatban tudnunk kell, hogy mit akarunk egy kapcsolattól.

A legfontosabb dolog, hogy tudjuk, mit akarunk egy kapcsolattól, vagy legalábbis hozzunk egy előzetes döntést, hogy mit szeretnénk tőle. Ezt azért tartom lényegesnek, mert ezzel elkerülhetjük, hogy saját magunkat, illetve a partnerünket olyan tévedésbe ejtsük, aminek hosszabb távon nagyon kínos következményei lehetnek. Érdemes tehát a tévedést, félrevezetést és összevisszaságot elkerülni.

Azért nehéz igazán pontosan tudni, hogy mit szeretnénk egy leendő kapcsolattól, mert az elképzeléseinkben jelentős szerepet játszik például az, hogy mit tartunk helyesnek, mit tartunk elfogadhatónak, miről gondoljuk, hogy örömet okozna, stb. További nehézséget jelent, hogy már rövid ismeretség után is viszonylag világos elképzeléseket gyártunk le magunknak arról, hogy a másik ember vajon mit akarhat, mit szeretne, mire vágyik, mit gondol arról, hogy neki mi lenne jó, stb. Akár magunkról gondolkodunk, akár a másikról, nagy valószínűséggel tévedésben vagyunk.

Részben azért, mert a legőszintébb, legmélyebb vágyaink megismerésében általában nem vagyunk túlontúl járatosak, részben pedig azért, mert a másik emberrel kapcsolatban csupán a saját rá vonatkoztatott fantáziáinkra és gondolatainkra támaszkodhatunk, nem a valós adottságaira. (Efféle fantáziákat általában azért alakítunk ki, mert öntudatlanul és automatikusan támpontokat keresünk ahhoz, hogy együttlétünk folyamatát ilyen vagy olyan irányba elindítsuk.)

36 A kapcsolat első szakaszában többnyire sötétben tapogatózunk, kapkodunk, és kaotikus gondolatokból próbálunk működőképes viselkedési stratégiát, érzelmi alapozást konstruálni. A kapcsolat a továbbiakban persze ennek megfelelően alakul, így teljesen véletlenszerűen indul el valamelyik irányba. Ugyanígy véletlenszerű lesz az is, hogy milyen ponton lyukad ki egy olyan állapotra, ami már valamiféle működő kapcsolatra jellemző, és valamiféle nyílt vagy rejtett megegyezés-csomagnak tekinthető. Mivel ez a helyzet véletlenszerűen áll elő, sokszor csupán a szerencsén múlik, hogy a résztvevő feleknek legalább minimális megelégedésére szolgál-e. Ebben a helyzetben szoktuk azt gondolni, hogy „igen, nagyon jó ez, de…, minden rendben van vele, de talán azon kéne változtatnunk, hogy…”.

A kapcsolat hajóját később is rejtett áramlatok, viharok, szelek és hullámok sodorják ideoda, vagyis jobbára a vakszerencsétől függ, hogy hosszú távon boldogok leszünk-e vagy sem. Az ilyen véletlenszerűen alakuló viszonyok között alig mérhetően alacsony a boldog kapcsolatok aránya. Persze sokan úgy gondolják, hogy a véletlen és az ebből fakadó izgalom, a rejtett ösztönök működése, a váratlanság adja egy kapcsolat sava-borsát, a tudatosság pedig megöli a kapcsolat spontaneitását, és élettelenné változtatja azt. Talán igazuk van, talán nincs, én mégis úgy hiszem, hogy „ha hagyjuk menni a dolgokat a maguk útján”, akkor a kapcsolatban több lesz a sav meg a bors, mint a habcsók. Igaz, azt is lehet élvezni.

A én álláspontom az, hogy a tudatosság növelésének az élet bármely területén az a célja, hogy minél nagyobb hatalmat szerezzünk a saját életünk fölött. Minden rendben van azokkal, akik ezt a koncepciót elutasítják, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy ők előbb-utóbb más emberek céljainak rendelődnek alá, vagy a puszta véletlenek játékszerévé válnak. Ami persze szintén lehet jó móka.

Azt javaslom tehát, hogy mihamarabb döntsük el, mit szeretnénk egy kapcsolattól. Amikor ezt a döntést előkészítjük, hagyjuk tökéletesen figyelmen kívül a másik felet. Ezután amennyire csak képesek vagyunk rá, őszintén nézzünk magunkba, és figyeljük meg, hogy a lelkünk mélyén valójában mire vágyunk. Ez egy hosszadalmas folyamat. Ne higgyük, hogy ha valamire rájöttünk, akkor már a végén is vagyunk. A hosszadalmas azt jelenti, hogy normál esetben érdemes néhány hetet szánni erre a töprengésre még akkor is, ha látszólag nyilvánvaló, mit is szeretnénk. Meg fogjuk érezni, amikor lelkünk mélyéről megjön az igazi válasz, mert ahhoz egy „aha, ez az”-érzés társul.

Erre az önvizsgálatra azért van szükség, hogy ne tévedjünk el saját igényeink és várakozásaink rengetegében, mert annak hosszú távon komoly következményei lehetnek. Hogy csak a leggyakoribb esetet említsem: valaki hét-nyolc éve él egy kapcsolatban, van már egy-két gyereke, és akkor rájön, hogy valójában nem is ezt akarta. Ez azért kellemetlen, mert az életben három dolgot nem lehet visszacsinálni: a megszületést, a halált és a gyerek születését. Ha tehát nem látjuk világosan, mi is az, amit egy kapcsolattól valójában várunk, és mindenféle külső, belső, ismert és ismeretlen erőnek kiszolgáltatva sodródunk, olyan helyen köthetünk ki, amit egyáltalán nem akartunk meglátogatni. Szóval érdemes néhány hetet az önvizsgálatra szánni.

Sokszor azért nem jövünk rá, hogy mit szeretnénk, mert a lelkünk mélyén úgy érezzük, hogy az úgyis lehetetlen. Ugyan rájövünk, hogy mit szeretnénk, de azonnal eldobjuk a gondolatot, mert megvalósulását lehetetlennek érezzük. Lehetetlennek azért, mert aktuális élethelyzetünk nem engedi meg, vagy a választott partner tűnik alkalmatlannak igényünk betöltésére. (Pedig valójában csak nem hisszük, hogy méltók vagyunk rá.)

Két dolgot szeretnék leszögezni: az egyik az, hogy az élet tényleg elég hatalmas és gazdag ahhoz, hogy bármi lehetséges legyen benne, még saját magunk számára is; a másik pedig az, hogy

37 bizonyosan akad a világon olyan férfi vagy nő, akivel vágyainkat megvalósíthatjuk. Ami korlátoz bennünket abban, hogy ezt felismerjük, az az életről, saját magunkról és az emberekről való tapasztalataink töredékessége. Ezt persze ritkán ismerjük fel, mert valahogy mindig mindenki úgy viselkedik, érez és gondolkodik, mintha mindent tudna mindenről.

A biztos megfontolás másik korlátja lehet, hogy partnerünk vagy lehetséges partnerünk annyira felkelti a figyelmünket, hogy mindenáron vele akarjuk megvalósítani vágyainkat. Emiatt tökéletesen elfeledkezünk arról a statisztikai evidenciáról, hogy a világban rengeteg férfi és nő van.

Bármely adott pillanatban minimum legalább 20 millió férfi és nő futkos a föld kerekén, aki alkalmas lenne az általunk kijelölt szerep betöltésére, bármilyen speciálisnak gondoljuk is azt a szerepet. Ám tudatunkat teljesen betölti az az egyetlen egy. Hisz ő nem „valahol” van, hanem éppen itt, és önbizalmunk normálisan általában olyan alacsony, hogy még elképzelni sem tudunk senki és semmi mást, nemhogy lépéseket tenni egy másik kapcsolat megvalósítására. Ez esetben is azt javaslom, hogy nagyon pontosan képzeljük el, mi az, amit adott pillanatban ettől a bizonyos lehetséges kapcsolattól szeretnénk. Nem azért, hogy mindenáron az valósuljon meg, amit kitaláltunk, hiszen -tekintettel arra, hogy azok a történések, amelyekben más emberek is szerepelnek, mindig kicsúsznak az ellenőrzésünk alól- úgysem fog. De legalább esély legyen rá, hogy a dolgok abba az irányba induljanak el, amerre szeretnénk. Ez az esély nagyon lényeges.

Még lényegesebb, hogy ha tiszta képet alakítunk ki a vágyainkról, akkor rejtett módon az is világossá válik, amit nem szeretnénk. Így azonnal tudatosíthatjuk, ha egy viszony az általunk nem kívánt ösvényre téved, és nem csak évek múlva döbbenünk rá, hogy nem a megfelelő úton járunk.

Bárki, aki átélt már olyat, hogy kapcsolata nem a megfelelő módon alakult, pontosan tudja, milyen óriási dolog időben észlelni, amikor a dolgok rossz irányba indulnak el, és nem csak utólag felismerni tévedéseinket.

Sok mindent lehet várni egy kapcsolattól: kellemes szórakozást, hogy életünk végéig boldogan élünk, hogy igazi társra találunk, esetleg remek beszélgető-, tánc-, vagy szexpartnerre teszünk szert, vagy megalapozzuk az anyagi biztonságunkat, és így tovább. Ám ennél szokatlanabb dolgokat is várhatunk. Akadhat olyan, aki egyszerre több, ellenkező nemű partnerrel szeret együtt élni, vagy nagyon speciális igényei vannak, mondjuk imádja, ha a barátnője gyönyörű harisnyákat hord, a cél bármi lehet. A lényeg, hogy a kapcsolat elején világosan lássuk, mit szeretnénk. Ezt az elképzelésünket persze időről-időre módosíthatjuk. Ahogy a kapcsolat előre halad, más és más elképzeléseink alakulhatnak ki a beteljesült jelent, illetve jövőt illetően. Ám ha jobban szeretjük kézben tartani a dolgainkat, mint sodródni velük, akkor érdemes időt és energiát szánni arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben tudatosítjuk, mit is szeretnénk.

Hogyan tudjuk eldönteni, hogy mit akarunk egy kapcsolattól? Akarhatunk futó kalandot, akarhatunk egy vagy néhány alkalmas szórakozást, netán vágyhatunk arra, hogy „járjunk” valakivel, ami azt jelenti, hogy esélyt adunk a tartósabb barátságnak, netán szerelemnek is, és vágyhatunk tartós kapcsolatra. Ez azt jelenti, hogy kapcsolatunkat kizárólagosra kívánjuk alakítani, azaz gyengéd célokkal nem fordulunk majd másfelé. Természetesen olyan tervünk is lehet, hogy „végleg megállapodunk”. Ebben az esetben lezárjuk életünk egy „fiatalkorinak” nevezett szakaszát, és elkezdünk egy következőt, ami az úgynevezett érett, felnőtt kornak felel meg. Ekkor úgy képzeljük, hogy a kapcsolatot élethossziglan szeretnénk fönntartani (hogy melyik résztvevő élethosszáigról van szó, azt a döntés pillanatában nemigen szokás tisztázni, kvázi „addig vagyunk együtt, amíg meg nem halsz”). Ilyenkor már jócskán bekalkuláljuk a másokért, illetve a

38 kapcsolatért viselt örök felelősséget és a kiszámíthatatlant is: nevezetesen, hogy bármit hozzon magával az élet, kitartunk majd a kapcsolatban. A társasági vagy szociális előrelépés, vagyonszerzés, hatalomszerzés, effélék, szintén tudatosítható vagy saját magunk előtt legalábbis nyíltan vállalható céljai lehetnek egy kapcsolat elkezdésének.

A leírás sorrendjéből úgy tűnik, mintha ez valamiféle menetrend is lenne, vagyis az elérhető célokban a kapcsolat fejlődésének fázisait jelöltük volna meg. És valóban, gyakran úgy alakul, hogy a kedves versenyzők automatikusan ezeken a fázisokon haladnak keresztül.

Ha már a kezdeti szakaszban tisztázzuk, mit is szeretnénk, akkor nyílt vagy rejtett módon partnerünkkel is egyeztethetjük terveinket. Mértéktelenül sok gubanc, csalódás és szükségtelen fájdalom oka lehet ugyanis, ha a kapcsolatról való elképzelésünk jelentősen különbözik partnerünkétől. Ha az egyik fél például meg akar állapodni, a másik viszont csak egy könnyed szombat estét kíván, akkor igen kicsi az esély arra, hogy ezek az emberek jó időket töltsenek együtt. Persze adódik olyan is, hogy valós vágyai felől valaki direkten, vagy félig-meddig szándékosan tévedésbe ejti, becsapja partnerét. A felek ilyenkor sajnos sosem kerülhetnek igazán közel egymáshoz, mert ha egy fontos közös ügyben megtévesztés van, akkor az áthatolhatatlan korlátot emel az igazi intimitás, vagyis minden emberi viszony rejtett belső célja elé.

A megtévesztés esetét kivéve általában magunkban és a partnerünkkel is tisztázható, hogy mi az, amit adott pillanatban a kapcsolattól várunk. Ez a tisztázás nem igényel különösebben sok szót vagy komoly lelki beszélgetéseket, a korábbi gesztusokból és viselkedésből ugyanis a felek számára nyilvánvaló, hogy mi a helyzet. Mélyebb beszélgetésekre a témáról inkább olyankor szokott sor kerülni, amikor a kapcsolat valamelyik fél óhajára egyik fázisból a másikba menne át, vagyis amikor a kapcsolat résztvevői számára világossá válik elképzeléseik eltérése. Az ilyen beszélgetések nyitánya általában a következő: „Tulajdonképpen mit akarsz te tőlem?” Netán némi malíciával: „Nem erről volt szó!” (Holott nem biztos, hogy előtte bármiről is „szó” volt.) Esetleg spontán és természetes módon alakul ki egy új kapcsolati rendszer, és ilyen módon értékelődik át a helyzet.

A lényeg az, hogy ha adott pillanatban a lehető legvilágosabban tudjuk, mit szeretnénk, akkor van a legnagyobb esély arra, hogy a kapcsolat betöltse célját, nevezetesen, hogy a résztvevőknek minél több örömöt okozzon. Minden maszatolás, tisztázatlanság, csúszatás, ferdítés, hanta a kapcsolat emberi minősége elleni vétek, aminek kétes haszna csupán annyi, hogy adott pillanatban alkalmasint csökkentheti a feszültséget.

Ennél sokkal nehezebb kérdés az, ami a kapcsolatok rejtett célját illeti. „Rejtett cél” alatt valamiféle féltudatos vagy nem tudatos félelem kiélését, vagy vágy beteljesítését értem. Ilyesmi lehet a valakihez vagy valahová tartozás vágya, ami lelki árvák és félemberek esetén rendkívül gyakori, vagy valamilyen presztízsigény kielégítése („nézzétek milyen pasim/csajom van”), olykor pusztán a magánytól való félelem elhárítására tett kísérlet, unaloműzés, vagy gyakorlatias célok, mint a segítségszerzés, háztartási teendők elláttatása, önbizalmunk megerősítése, nemrégiben szerzett kapcsolati sérülésünk gyors gyógyítása, vagy pusztán az az elementáris igény, hogy fogjuk valakinek a kezét.

A rejtett célokkal gyakran az a probléma, hogy bár nem tudunk róluk, várakozásunk, vágyunk mégis rájuk irányul. Minthogy nem tudunk róluk, de ösztönösen azt szeretnénk, hogy partnerünk rejtett vágyainkat elégítse ki, rossz érzés és elégedetlenség származik abból, ha a kapcsolat ügyében neki másféle rejtett céljai és vágyai vannak. Amikor ez felszínre kerül, akkor szoktunk olyasmiket mondani, hogy „nem illünk össze, nem vagyunk egy hullámhosszon” és más efféle, tökéletesen semmitmondó kifejezéseket használunk, miközben valójában csupán azt

39 tapasztaljuk, hogy nem tudatos, rejtett vágyunk kiélésére ez az adott viszony nem alkalmas. Ennek az eltérésnek egy-egy futó kalandnál, vagy randevúzgatásnál nincs túl nagy jelentősége, ám meghatározóvá válik akkor, ha hosszú távú kapcsolatra, netán együttélésre gondolunk.

A rejtett vágyakat akkor ismerjük fel, ha kielégülnek. A kielégítetlenségük sajnos nem alkalmas arra, hogy felismerjük őket, hiszen ha nem elégülnek ki, akkor pusztán elégedetlenséget érzünk, amit ilyen-olyan-amolyan módon racionalizálunk. Azt mondjuk például, hogy „más az érdeklődési körünk, nem értjük meg egymást”, szemrehányó formában „nem értesz meg engem, nem figyelsz rám eléggé, önző vagy, és nem veszed tekintetbe, hogy…” Számtalan módon fejezhetjük ki problémánkat, ami valójában az, hogy alapvető, rejtett céljaink nem egyeznek.

Kifinomultabb lelkek ilyenkor elkezdenek kutakodni, és próbálnak rátalálni a zavar okára, amit tipikus esetben a másik személyében, viselkedésében, természetében, neveltetésében és felmenőiben fognak megtalálni.

Szerintem érdemesebb arra figyelni, hogy mi az, ami elégedettséget okoz nekünk, mert rejtett céljaink felől az elégedettségünk jóval árulkodóbb, mint hiányérzeteink. Például, ha társaságban büszke vagyok arra, hogy partnerem pozitív feltűnést arat, akkor igen valószínű, hogy az egyik rejtett célom a presztízs lehet. Ha jólesik a szex, vagy az aktus bizonyos módja, akkor a kapcsolat rejtett célja az. Ugyanígy elégedettséget okozhat, ha a másik drága ajándékot ad vagy utazni visz, ilyen esetben világos, hogy az egyik rejtett cél az anyagi jólét lehet. Előfordulhat az is, hogy a kapcsolat révén bekerülünk egy bizonyos társaságba, és azon kapjuk magunkat, hogy a „nagy emberek” közelsége olyasféle örömet okoz, mintha hájjal kenegetnének. A kapcsolat rejtett célja ilyenkor a társadalmi előmenetel. Az is megelégedéssel tölthet el bennünket, ha partnerünk lelki vagy testi nyavalyáink esetén nagy figyelmet fordít közérzetünkre, és mindenben igyekszik támogatni, segíteni, gyógyítani bennünket. A rejtett cél ilyenkor egy jól funkcionáló, igazán szerető anyuka, vagy apuka megtalálása, akivel ráadásul szexelni is lehet. Nem ritka, hogy a rejtett cél valamilyen közös világnézet kiélése. Ilyen például az amikor partnert találunk ahhoz, hogy szidalmazhassuk a többi embert. Mások cikizése rendkívül jó szórakozás, és pompás társasjáték egy-egy összejövetel után. A kormány, a világ vagy egyes kiválasztott népcsoportok együttes szidalmazása is lehet rejtett cél. Rejtett cél gyakran az, hogy az egyik fél a másikat a karrierjében, hivatali előmenetelében, alkotó tevékenységében feltétel nélkül segítse, azaz rendelje magát alá neki. Ekkor az egyik fél rejtett célja az előrejutás, a másiké pedig ennek az előbbre jutásnak az összes lehetséges eszközzel történő segítése. Ha a kapcsolatban ezek a rejtett célok nem találkoznak, akkor előbb-utóbb elégedetlenséget és csalódást érzünk, ha viszont igen, akkor nagyon erős és szinte mindennek ellenálló együttest tudunk hasznosan működtetni. A lényeg az, hogy a magunk elől is rejtett kapcsolati céljainkat arról ismerjük meg, hogy észrevesszük azt, ami örömet okoz, ami nekünk jó benne.

Rejtett céljainkat gyakran azért nem ismerjük fel, mert az esetek nagy részében ellentmondanak az értékrendünknek, a magunkról kialakított képünknek, és a számunkra fontos személyek rólunk alkotott elképzeléseivel sem harmonizálnak. Ezért nem sikerül, vagy legalábbis nagyon nehéz tudatosítani őket, és ha mégis megtörténik, legtöbb esetben még a kapcsolat kétszemélyes nyilvánossága elől is eltitkoljuk felismeréseinket. Nem gondolom, hogy a rejtett célokat bárkivel közölni kéne, de tudatosításukat nagyon fontosnak tartom, mert talán ez a legfőbb feltétele annak, hogy egy kapcsolat jól működjék.

Elméletben mindannyian tudjuk, hogy a világban nagyon sok jó kapcsolatra alkalmas férfi és nő van, mégis –bár általában sikerül- nehézségeink támadnak amikor el akarjuk érni egymást.

40 Valójában az a helyzet, hogy bármelyikünknek lehet bármilyen partnere, annyi és olyan, amilyet csak akar. Az igazi nehézséget az a kérdés okozza, hogy miképpen lehet szert tenni egy társra?

Egyáltalán milyen viszonyra mondható, hogy „van társunk”? Ezt a minőséget elég nehéz leírni, bár tudjuk miről van szó. Akinek társa van, az másképpen él, mint az, akinek nincsen. Akinek társa van, annak a többieknél nagyobb az önbizalma, másképp közeledik az emberekhez, másképp alakítja baráti kapcsolatait, sőt más a fellépése is, és főképpen más megítélés alá esik a közvetlen környezetében. A nők esetében gyakran előfordul, hogy minden egyéb körülménytől függetlenül szerencsétlennek, és vesztesnek tekintik őket, ha nincs társuk. Vagyis hiába alakítja egy nő jól az életét, hiába kiegyensúlyozott, vagy akár boldog, mégis gyakran sodródik a szerencsétlenek és vesztesek kategóriájába. Számomra ez nemigen érthető, mert ugyanakkor számtalan olyan ember van, aki egy tartós kapcsolatban boldogtalan, mégsem tekintik vesztesnek. A különbség csupán az, hogy az egyiknek van társa, a másiknak pedig nincsen. Amikor ez szóba kerül, először a külső jegyeket szoktuk figyelembe venni. Aki együtt él valakivel, annak nyilvánvalóan van társa, de ha nem él együtt senkivel, csak sokat van együtt a párjával, akkor is mondható, hogy „nincs egyedül”.

Olykor ritkább együttlét esetén is elmondható, hogy valakinek van társa, mert hiába tölt sok időt egyedül, mégis van valaki, aki úgy gondol rá, és akire ő úgy gondol, mint a társára. A legnyilvánvalóbb külső jel mindenesetre az együttélés. Úgy tűnik egy bizonyos életkorban eljön az az idő, amikor rendkívül fontossá válik, hogy valakinek legyen társa. A nőknél ez általában néhány évvel hamarabb következik be, mint a férfiaknál, és a nőkben gyakran elementárisabb az igény arra, hogy „az életben társuk” legyen.

(Természetesen vannak olyanok is, akik nem vágynak erre, mert a párkapcsolattal járó kötöttségeket lelkialkatuk, személyiségük miatt nem szívesen fogadják el. Általános tendencia, hogy a legfejlettebb országokban a férfiak és nők egyre nagyobb hányada él inkább egyedül, és nem akar gyereket.)

Van egy nőkbe nevelt előítélet, miszerint minél idősebb egy nő, annál kisebb az esélye arra, hogy megfelelő partnert találjon. Ha valaki elhiszi ezt, az valójában arra utal, hogy lusta magát alkalmassá tenni jó kapcsolatok megélésére. Kényelmesebb ugyanis azt gondolni, hogy egyre kisebb az esély, és úgyse sikerül, mint dolgozni magunkon azért, hogy elérjük amit szeretnénk.

Más dolog 40-50 éves nőnek lenni, és más dolog 40-50 éves férfinak lenni, mert egy férfit a személyes életkor szerint általában sokkal tovább ítélnek vonzónak. Én azt gondolom, hogy ez tévedés! Már csak azért is, mert nem egy olyan nőt láttam, aki 70 éves korában is aktívan működött párkapcsolatok ügyében, és igen jól bonyolította őket. Mindenesetre az öregedést és a szexepil elvesztését összekapcsoló hiedelem, előítélet, vagy meggyőződés igen erős nyomást gyakorol a nőkre. Szeretném, ha ez megszűnne! Tévedés, egész egyszerűen tévedés azt gondolni, hogy pusztán attól, mert egy nő fiatalabb, attól vonzóbb lesz! Ennek nincs reális alapja, illetőleg a reális alapja az, hogy ha egy nő nem tud elég vonzó lenni a párja számára, vagy egyáltalában a férfiak számára, akkor jó ideológiának tűnik a kora okozta hátrányra hivatkozni. Vagyis ez a gondolat a nőket megkíméli attól az erőfeszítéstől, hogy tegyenek valamit annak érdekében, hogy vonzóak és elfogadhatóak legyenek. Igazából tehát azt gondolom, hogy ezt az álláspontot valamiféle pszichológiai lustaság szüli, és termeli újjá.

Ha már a 40-50-60 éves korosztálynál tartunk, gondoljuk végig, hogy egy független férfi számára –nézzük a lehetséges legkiválóbb jelöltet-, ami azt jelenti, hogy más nőnek nincs hatalma felette, általában már meg van mindene. Tehát helyzeténél és piaci értékénél fogva bármilyen nője lehet. Mivel ambiciózus és kisebb vagy nagyobb mértékben sikeres, nem szorul rá arra, hogy gazdag nők társaságát keresse, elvan a maga életével. Talán van egy-két gyereke akikről

41 gondoskodik, ezzel érzelmi szükségletei is ki vannak elégítve. Egy ilyen férfinak mi oka lenne arra, hogy elköteleződjön egy hosszú távú kapcsolatban, és vállalja az ezzel járó felelősséget és korlátokat? Ezt a kérdést nem azért állítom élére, hogy az érintett hölgyek önbizalmát csökkentsem, hanem azért, hogy felhívjam a figyelmet egy nagyon fontos tényre, nevezetesen arra, hogy okot kell rá szolgáltatni, hogy ez a férfi hajlandó legyen belemenni egy olyan kapcsolatba, ami függést jelent a számára. A nőnek tehát valami olyan előnnyel kell rendelkeznie, amivel más nők nem rendelkezek. És ezt az előnyt bizony tudatosítani kell, illetve tudatosan ki kell alakítani magunkban. Speciálisan ennek, vagy annak az embernek mi lehet az igénye, ami bennem igenis megvan, és ami engem megfelelő partnerré tesz a számára? Ennek a feltérképezése meglehetősen hosszú ismerkedési folyamatot kíván, ráadásul olyat, amit azért nehéz végigcsinálni, mert az embert vágyai és vonzalmai abba az irányba sodorják, hogy minél hamarabb beteljesítse a kapcsolatot. A vágyak sodrásában pedig nagyon sok illúzió-dudva megterem.

Mégis próbáljunk meg elgondolkodni azon, hogy mi az a tulajdonság vagy vonás, amit érdemes magunkban kiemelnünk, vagy amin dolgoznunk kell ahhoz, hogy egyáltalán vonzóvá tudjunk válni. Mik azok a speciális, teljesítendő igények, amiknek a kielégítése nem várható másképpen, csak egy ilyen hosszú távú kapcsolattól, és a benne való elkötelezettségtől. Nem arról van szó, hogy meg kellene magunkat változtatnunk, elég tisztázni, hogy mi magunk milyenek vagyunk. Nem azt, hogy milyenek szeretnénk lenni valakinek a számára, hanem, hogy kiemelve és fejlesztve egy-egy a másiknak különösen tetsző tulajdonságunkat, hogyan tudjuk magunkat elfogadtatni a jelöltünkkel.

A javaslatom az, hogy először is alakítsunk ki magunkban egy olyan meggyőződést, hogy nagyon vonzó és kívánatos személyek vagyunk, akit mindenki szeret. Ennek a meggyőződésnek a kialakítása sokszor rettentően nehéz, mert szembe megy azokkal a hiedelmekkel, amelyek például azt sugallják, hogy „már nem vagyok elég fiatal, engem már megnyúzott az élet, számtalan helyzetben tapasztaltam, hogy nem vagyok olyan vonzó és kívánatos, mint szeretném”, és így tovább. A múltra vonatkozó tapasztalatok ellenére a jövő tekintetében alakítsunk ki magunkkal kapcsolatban pozitív meggyőződést, ennek módja pedig az, hogy mondogatjuk! Mondogatjuk magunknak azt, hogy „rendkívül vonzó és kívánatos nő vagyok, akit mindenki szeret”! Mire való ez a mondogatás? A mechanizmus a következő: az, hogy az életünk hogyan alakul, hogyan kommunikálunk, milyen emberekkel találkozunk és hogyan viselkedünk velük, más szóval, hogy hogyan alakul a sorsunk, az attól függ, hogy tudatalattinkban milyen meggyőződéseket hordozunk önmagunkról, másokról, és a világról. Ezek a meggyőződések nem tudatosak, nem vagyunk velük tisztában, és nem is tudjuk őket megfogalmazni, mert régi események, a neveltetésünk, a bennünket érő kulturális és egyéb hatások, illetve információk nyomása alatt alakultak ki, és öntudatlanul is meghatározzák az életünket.

A tudat felől új meggyőződéseket küldhetünk a tudatalattiba. Az ismételgetés arra való, hogy a tudat és a tudatalatti között időnként véletlenszerűen kinyíló átjáróba esetleg beférkőzzön egy ilyen új információ, és kiüsse azt a régit, majd tükröződjön a viselkedésben. Tehát mintegy mesterségesen, önszuggesztióval próbáljuk meg átalakítani meggyőződéseinket. Minden esetleges ellenállásunk dacára mondogassuk magunkban minél többször, hogy: „Vonzó, kívánatos nő vagyok, akit mindenki szeret!” Néhány hét után azt tapasztaljuk, hogy meg fog változni az emberek, főleg a férfiak hozzánk való viszonya, mert kialakítottuk azt a meggyőződésünket, hogy szépek és vonzóak vagyunk, úgy egyáltalán, csak úgy. Ugyanez vonatkozik a férfiakra is.

Sok nő bár szeretne magának társat, mégis egyedül van, mert rejtett elutasítás működik benne a férfiakkal szemben. Ha valaki azt tapasztalja, hogy legjobb szándéka ellenére is sokáig

42 marad egyedül, akkor érdemes önvizsgálatot tartania azzal kapcsolatban, hogy hogyan van egyáltalán a férfiakkal? Érdemes például megvizsgálni a korábbi tapasztalatok alapján kialakult esetleges sértődöttséget és gyanakvást. Ha egy nő sok rossz tapasztalatot szerez arról, hogy csúnyán elbántak vele (aminek ugye az az oka, hogy nem volt hajlandó látni a valóságot az általa megismert férfiak személyével kapcsolatban), és ezek a tapasztalatok rejtett vagy nyílt módon azt a meggyőződést alakítják ki benne, hogy a férfiak majd bántani fogják, ártanak neki, vagy kihasználják, akkor nehezen lesz képes közeledni, illetőleg társat találni magának. Az ilyen rejtett elutasítás forrása lehet még mélyebben fekvő. Például egy olyan titkos meggyőződés, hogy igazából csak egyetlen igazi férfi volt a világon, az pedig az illető hölgy apukája, aki esetleg már nem is él. A hölgy ilyenkor minden férfit ezzel az idealizált személlyel hasonlít össze, és egy idealizált személy összehasonlítása reális személlyel, a reális személy vonatkozásában általában rosszul szokott elsülni. Az ilyen féltve őrzött ideálképek sajnos egyetlen létező férfira sem illenek rá. Ez is komoly akadály lehet.

Hasonló a helyzet a férfiak esetében is. A korábban szerzett kapcsolati sérülések könnyen elbátortalaníthatják az emberfiát, mire válaszreakcióként általánosító előítéleteket hoz létre, például, hogy „minden nő kurva, kivéve az anyukámat.” (Nekem ugyan nem teljesen világos, hogy miért pont anyuka lenne kivétel az összes nő közül. Talán amiatt, hogy mégiscsak kell lennie egy olyan nőnek, akivel kapcsolatban megbecsülést érzünk.) Ilyenkor páncél alakul ki a férfi lelkén, amely ugyan hatékonyan védi a lehetséges sérülésektől, de megszünteti a mély, bensőséges kapcsolat lehetőségét is. Megfigyelésem szerint ez idő tájt a felnőtt és sikeres férfiak körében elég gyakori, hogy páncélt húznak magukra, a nőket csupán emberi játékszernek, trófeának, sikerességük egyik bizonyítékának tekintik, megfosztván ezzel magukat attól, ami az életben az egyik legcsodálatosabb: a társasság esélyétől, az élet és a tapasztalatok, a lélek közösségének lehetőségétől. A korábbi rossz tapasztalatok miatt meggyökeresedett félelemnek akad olyan feloldása is, amikor a férfi egyetlen nőre ruházza a nőkkel kapcsolatos minden pozitív várakozását, gazdag szenvedélyét, és az összes többi nőt leminősíti. Minthogy ilyenkor a választott hölgy idealizált figurává válik, előbb-utóbb csalódás következik, és a férfi ott áll magányosan azzal a tapasztalattal, hogy a nőkben nem lehet megbízni, egyáltalában a nők gonosz és kártékony lények, akik igazából egyvalamire jók, ám abban nélkülözhetetlenek, ez a valami pedig a szex. Több férfit is láttam lelkileg, morálisan, anyagilag összetörni, és hosszú évekre tönkremenni szerelmi csalódás miatt. Nem kell tehát alábecsülni a negatív tapasztalatok jelentőségét. Ennek ellenére azt hiszem, hogy a nők pontosan olyanok és annyifélék, mint a férfiak. Ezért bármilyen tapasztalatot szereztünk korábban, mindig van esély rá, hogy lelkünk virágos kertje újra színekben pompázzon, csak ki kell várni a gyógyulási időt, ami egy-egy esetben akár évekig is eltarthat.

Gátjainkat leghatékonyabban egy olyan meggyőződés kialakításával tudjuk áttörni, hogy egy éppen olyan, amilyen én vagyok, egy éppen olyan kell annak, aki az én társam lesz! És, hogy az az ember van! A nők esetében a neveltetés, az élet egész folyamata, amiben valamilyenné lettek, nem jelentéktelen mértékben arra irányult, hogy egy bizonyos fajta férfinak feleljenek meg.

A standard szerint arra vannak nevelve, hogy nekik egy jóképű, gazdag, független, odaadó, családszerető férfi kell. Kapaszkodjanak meg: ilyen férfiak léteznek. De be kell engedni a tudatunkba, hogy egy ilyen, és épp az a férfi igenis van, és igenis eljön!

Mindenki vágyik arra, hogy legyen egy olyan társa, akinek éppen ő kell. Hogy történetesen azt gondolja, hogy abból egy darab van vagy 11318, ez a különbség. De könnyebb azt gondolni, hogy egy, mert az ember azt hiszi, hogy annak a statisztikai valószínűsége nagyobb. Hisz, ha őbelőle is egy van, akkor nyilván abból, aki hozzá illik, abból is csak egy van. Mindenesetre biztosan van legalább egy, de inkább több olyan ember, akinek éppen te kellesz, és éppen úgy

43 amilyen te vagy! Azért nem találod meg, mert félsz attól, hogy nincs ilyen, vagy nem akadsz rá, vagy ha megvan, akkor elveszíted! Bár ezeket a félelmeket egy bizonyos ponton túl már a tapasztalatok is alátámasztják, úrrá tudnál rajtuk lenni. Az az ember, aki ezeken a félelmeken magától, vagy segítséggel úrrá tud lenni, annak igenis eljön az igaziak közül az egyik.

A félelmekről le kell mondani! A félelmeknek forrása az önbizalom hiánya, vagyis egy olyan rejtett meggyőződés, hogy én nem érdemlem meg azt, hogy például egy vágyott kapcsolatban boldog legyek.

Mert könnyebb áldozatul esni a félelmeinknek és bevállalni olyan kompromisszumokat, amiket nehéz bevállalni, vagy könnyebb akár a magány könnyáztatta kenyerén élni nap nap után, mint elhinni azt, hogy alkalmasak és képesek vagyunk egy boldog kapcsolatban létezni azzal az emberrel, akinek éppen ránk van szüksége, és éppen úgy, ahogyan mi létezünk. Szenvedni azért könnyebb, mert ahhoz, hogy boldogok legyünk nincs semmiféle támpontunk. Nem láttuk, legtöbb esetben nem láttuk sem a szüleinktől, sem a környezetünkben olyan kapcsolatot, ami beteljesítené ezt az ideált. És mivel nem láttunk ilyet, azt gondoljuk, hogy nem is lehet beteljesíteni. Pedig be lehet!

Tehát először is alakítsuk ki magunkban azt a meggyőződést, hogy vonzóak, kívánatosak vagyunk, és mindenki szeret bennünket, másodszor pedig építsük fel magunkban ugyanígy azt a hitet, hogy éppen ránk van szüksége valakinek, és az a valaki mindjárt itt van! Hogy igenis képesek és alkalmasak vagyunk arra, hogy egy olyan ember párja legyünk, akivel boldogan élünk, akit szeretünk, és aki majd szeret bennünket.

Ezzel elkezdődik az a folyamat, amely során leépítjük önbecsülésünk hiányát. Ettől boldogabbak leszünk, és megnő az energiaszintünk, de közben harc indul be, ami két fronton zajlik. A belső fronton saját tudatos-öntudatlan meggyőződéseinkkel és tapasztalatainkkal kell szembeszállnunk, a külsőn pedig a környezetünkkel.

Amikor kezdesz megváltozni, és fokozatosan alkalmassá válsz arra, hogy egy boldog párkapcsolatban létezz, először saját belső korlátaidat kell legyőznöd. A korlátaid szégyen, bűntudat, rettegésszerű félelem és teljes elbizonytalanodás formájában fognak mutatkozni.

Ráadásul bizton számíthatsz a külső büntetésre. Különösen számíts rá, ha változásod pozitív. Mert ha negatív módon változol, mondjuk beteg leszel, vagy rossz állapotba kerülsz, az talán kevésbé zavarja a környezetedet –inkább sajnálni fognak. Ám, ha pozitív módon változol, tehát az önbecsülésed megnő, akkor a személyes értéked is nő abban közegben, és ezt nem szokták tűrni. Ha elkezdesz megszépülni, ha elkezdesz megokosodni, ha kezd több pénzed lenni már nem fognak annyira szeretni, mert megszoktak olyannak, amilyen voltál. A számodra fontos emberek elkezdik veled éreztetni, hogy már nem vagy jó ember, nem jól működsz, és légy szíves változz vissza! Ettől rosszul fogod magad érezni, és nem tudod, mi bajod van. Bántani fognak, cikizni fognak, beszólnak, elégedetlenek lesznek veled, azt fogják mondani, hogy áruló vagy, már nem szeretsz annyira, mint régen, és így tovább. Ezért ha valóban belevágnál egy ilyen merész kísérletbe saját magaddal, és miért ne tennéd, számolj azzal, hogy álmatlan éjszakáid lesznek, amiken attól rettegsz, hogy örökké magányos leszel, vagy váratlan szégyenek és szorongások rohannak meg. Ez a folyamat természetes része, amivel számolni kell. Azt gondolom megéri!

Van még egy fontos momentum: egy párkapcsolatban az tud igazán boldogan élni, aki erre egyedül is képes. Mielőtt komoly kapcsolatra vágyik valaki, egyedül is meg kell tudnia csinálni az életét. Ebben az a magabiztosság segít, ami abból a meggyőződésből származik, hogy az ember

44 úgy van jól ahogy van, és adottságai, tapasztalatai, életkora vagy bármi egyéb ellenére vonzó és szerethető.

Napi szinten vegyük észre azt, hogy milyen fantasztikusak vagyunk ebben vagy abban, és mondjuk el magunknak százszor. Sokan azt gondolják, hogy ez a dolog nem működik, vagy nekik nem működik, esetleg hülyeség, mert annyira primitív. Pedig az önszuggeszció hatásmechanizmusa nagyon egyszerű: az önmagunkhoz való viszonyt változtatja meg. Tehát ugyanaz történik, csak másként értékeljük. A módszer rettentően óvodás, rettentően egyszerű, és javaslom kipróbálni, mert rendkívül erőteljes hatása van. Ökölszabály: Ha nem tudjuk, hogy mit akarunk egy kapcsolattól, akkor az nem a mi, hanem a másik kedve szerint alakul majd.

7. AZ IGAZI Tétel: Igazi van. Idővel gyakorta több is lesz.

Az „Igazira” vonatkozó kérdés a választás kérdése. Kit válasszunk? Elöljáróban a legfontosabb tudnivaló az, hogy választásaink nagyon kevéssé tudatosak. Sokszor hisszük, hogy a kapcsolatra vonatkozó jelentős döntést hozunk, valójában azonban az történik, hogy döntéseink lelki sérüléseink mentén születnek. Öntudatlan célunk többnyire az, hogy lelki sebeinket a kapcsolat révén begyógyítsuk. Így áll elő az az élmény, hogy választottunk társaságában egésznek, kereknek, egészségesnek és boldognak érezzük magunkat. Az ideális együttlét során a világ is egész elfogadható helynek tűnik, néha még maga az élet is nagyszerű. Ez azért lehetséges, mert a lelkünkben lévő hiányt partnerünk betölti, sebeink pedig nem fájnak többé. Szerencsés esetben választottunk is így van ezzel, ekképp aztán jól elvagyunk.

Azt mondom tehát, hogy kapcsolataink legmélyebb értelemben öngyógyításra, illetve a gyógyulás látszatának fenntartására valók. A probléma, ami ebből származhat nyilvánvaló: ha az a veszély fenyeget, hogy társunk, párunk, partnerünk esetleg eltűnik, ezek a sebek, hiányosságok azonnal nyilvánvalóvá válnak, és rendkívüli fájdalommal demonstrálják jelenlétüket. Szélsőséges esetben előáll az a helyzet, amit úgy emlegetünk: „nem tudok nélküled élni”. És valóban nem, vagy ha igen, akkor nagyon vacakul. Ezért az első számú dolog, amit meg kell érteni, hogy amíg valaki nem képes egyedül boldog lenni, addig a partner, társ pusztán arra való, hogy az élet hiányzó teljességét megadja. Örök kérdés a férfi-nő viszonnyal kapcsolatban, hogy van-e „igazi” vagy nincsen, és ha van, akkor hány van belőle, és ha csak egy van belőle, akkor miről ismerhető fel.

A legtöbben, akik az igazira várnak, valójában egy tökéletes partnerre várnak. Tökéletesre abban az értelemben, ahogyan ők a tökéleteset elképzelik. Ebben a várakozásban többnyire nem a tökéletes partner a lényeg, hanem maga a várakozás. A várakozás azért jó, mert nem kell mindenféle érzelmi ügyekbe bonyolódni, ki van zárva a csalódás, vagy az esetleges sérülés veszélye, ráadásul ezt az egészet elfedi a magasrendű igényesség látszata. Lásd, hogy egy bulin ne táncoljunk, azt úgy a legegyszerűbb elintézni, hogy akivel táncolnánk, az nem kér fel bennünket, aki viszont felkér bennünket, azzal nem táncolunk, mert méltatlan arra, hogy ebben a kegyben részesítsük. Nem azt állítom, hogy bárkivel be kellene érnünk, de az efféle válogatás csak arra jó, hogy magányosak maradhassunk, és közben még azt is gondolhassuk, hogy ennek igényességünk

45 az oka, hiszen csak méltó partnerrel vagyunk hajlandók kapcsolatba bonyolódni. Összefoglalva: az igazira való hosszas várakozás, amennyiben az a funkciója, hogy elhárítsuk a reális, megvalósulható kapcsolatokat nem egyéb, mint a magány fönntartásának szánalmas kis ideológiája, a vesztes magányosság magasrendűséggel történő elleplezése.

Akadnak olyanok is, akik találkoznak az igazival, és azonnal felismerik. Ez az azonnali felismerés nem más, mint a hirtelen szerelembe esés. Felismerjük az igazit, szerelembe esünk, eleinte rövid, később hosszú távú kapcsolatba bonyolódunk, aztán keserű meglepetések és csalódások érnek, mire azt gondoljuk, hogy mégsem ő volt az igazi, és némiképp elbizonytalanodva bár, de tovább keressük a „nagy Ő-t”. (Akit persze olyannak képzelünk, mint amilyen az előző volt, csak kellemetlen tulajdonságok nélkül.)

Nagyon ritkán előfordul az is, hogy valaki tényleg találkozik egy igazival, abban az értelemben, hogy összejön valakivel, akivel egész életét gyakorlatilag töretlen kapcsolati boldogságban tölti el. Ez körülbelül annyira gyakori, mint ahányszor előfordul, hogy egy gyerek 45 éves korában kibontakozó tehetsége folytán egész életében egy bizonyos foglalkozást művel majd. Ilyen volt például Mozart, aki már ötéves korában hangversenyezett. Nem szükséges további illusztrációkkal előállni, hogy világos legyen: ha valaki felnőtt életében erre az esélyre teszi fel kapcsolati boldogságát, nagy valószínűséggel frusztrált és magányos marad. Már csak azért is, mert valahol a harmincadik és negyvenedik életéve között lassacskán mindenkinek megnő a kompromisszumkézsége, de választását ekkor már a félelem határozza meg. Félelem a magánytól. És mivel a félelem miatt lemond bizonyos igényeiről, saját magát és partnerét is utálni fogja. Így előbb-utóbb, rejtett vagy nyílt módon, bosszút fog állni saját döntéséért. Mondanom sem kell, hogy ez nem kedvez a kapcsolati boldogságnak.

Ki hát az igazi? Igazi az, akit szerelemmel megszeretünk, jól érezzük magunkat vele, társaságában netán még boldogok is vagyunk. Egy hosszú élet során esetleg több igazi is akad, hiszen nem ritka, hogy valaki, természetének lobbanékonyságától függően többször is szerelmes legyen.

Talán gyilkosan hangzik, de a helyzet valójában az, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Egy tartós kapcsolat „zsák a foltját” alapon működik. Vagyis nemigen fordulhat elő olyan tartós kapcsolat, aminek az egyik résztvevője bármiféle emberi minőségben alul-, vagy felülmúlhatná partnerét. Ha párunk nem tetszik, akkor az első pillantást magunkra vessük.

Szerencsétlen illúzió azt képzelni, hogy a kapcsolat elején a szerelem annyira elhomályosította éleslátásunkat, hogy emberi minőség tekintetében nem megfelelő partnert választottunk. Az emberi minőség azt jelenti, hogy valaki milyen értékeket képvisel tényleges cselekedeteiben. Vagyis egyáltalán nem arról van szó, hogy saját magáról mit gondol, és főképp nem arról, hogy mit beszél. Emberi minőségétől függ, hogy valaki milyen mértékben képes szembenézni a valósággal, hogyan és mennyire képes úrrá lenni élete nehézségein, mennyire őszinte az emberi kapcsolataiban, milyen eszközökkel és milyen mértékben képes elérni céljait, ha egyáltalában vannak neki olyanok. Én ezekkel a meghatározásokkal írnám le az emberi minőséget.

Egészen más dolog az, amit úgy szoktak nevezni, hogy „összeillünk”, vagy „nem illünk össze”. Ez a szokásoknak, kultúrának, a neveltetésnek, a személyiségnek, az érdeklődési körnek, és az élet ritmusának olyan egyezőségeire vagy különbségeire vonatkozik, ami nem feltétlenül érinti az emberi minőséget. Választhatunk természetesen úgy is, hogy sok tekintetben ne illjünk össze, ami pech, de higgyék el nekem, hogy éppen elég férfi és nő van a világban ahhoz, hogy a válogatással sok-sok évet nyugodtan eltölthessünk.

46 Tapasztalatom szerint gyakori probléma, hogy ha már megismertünk valakit, akkor a hatására teljesen töröljük agyunkból annak a tudatát, hogy később majd sok más embert is megismerünk, akik között alkalmasint akadhat hozzánk illőbb annál, mint aki éppen előttünk áll. Úgy tűnik számomra, hogy az emberi tudat egyik alapvető korlátja jelenleg az, hogy képtelenek vagyunk valóban elképzelni jövőbeli, a jelenlegieknél kedvesebb ismerősöket, jövőbeli még jobb barátokat, még nagyszerűbb szerelmeket.

Említettem már, hogy az a benyomásom, mintha mindannyian úgy élnénk, mintha a jelen pillanatban az élet egészéről szóló összes lehetséges információ birtokában lennénk. Persze akinek azt mondanánk, hogy azt képzeli mindent tud, az határozottan visszautasítaná ezt a vádat, holott szinte mindannyiunk hozzáállása ilyen.

Ha belegondolunk, hogy e pillanatban sok milliárd ember él a földön, és mindegyiküknek rengeteg története van, amit nagyon érdekesnek talál, mindegyiküknek sok száz kapcsolata van, illetve hozzánk hasonló, vagy nem hasonló örömei és fájdalmai, vágyai és félelmei, céljai, igényei, értékei, áldozatai, vereségei és győzelmei, és mindegyikőjük elképesztő mennyiségű információval bír az életről és a világról… Ha egy másodpercre belegondolunk, hogy közülük mi csak egyetlen ember vagyunk, akkor belátható, hogy a birtokunkban lévő összes információ olyan elenyésző töredékét tükrözi vissza az elképzelhetetlenül hatalmas valóságnak, hogy személyes információink jelentőségét, azaz azt a képességét, hogy valamiféle teljes valóság leírását adják, nem lehet kellő mértékben alábecsülni.

Korlátoltságunkat úgy tehetjük komfortosabbá, hogy a világ saját tudatunk által befogható részét a lehető legnagyobb mértékben olyanná alakítjuk, ami a kedvünkre való. Az ehhez általam ismert legjobban használható eszközök a mentális eszközök. (Ezek természetéről, elsajátításáról és működésükről egy másik kiadványomban írtam.) Aki akarja, annak a jövőben lehetnek új, nagyszerű barátai, csodálatos kapcsolatai, boldogságos viszonyai olyan emberekkel, akiket most még nem ismer, és elképzelni sem tud. Nem kell tehát azt gondolni, hogy feltétlenül muszáj beérni a már meglévő kapcsolatokkal. Ám ahhoz, hogy a jövőbeliek minőségükben gazdagabbak legyenek, először saját magunknak kell jobb emberré válnunk, mert a kapcsolataink mindig éppen olyanok, mint amilyenek mi magunk vagyunk.

A leglényegesebb azonban az, hogy tudomásul vegyük: tökéletes partner nincs.

Mindenkivel van valami, akár több valami, ami nem stimmel, és frusztráló. Ha nem hideg a lába az ágyban, akkor túl sokat foglalkozik a tenisszel, ha nem teniszezik, akkor csapodár természetű, vagy nem az, viszont nem szeret szórakozni járni, ha pedig szeret, akkor horkol, vagy nem horkol, de hülyeségekre pazarolja a pénzt, és ha nem pazarló, akkor esetleg kínosan heves szenvedélyt mutat a trópusi mohák gyűjtése iránt, és így tovább a végtelenségig.

Nagyon fontos tudatosítani, hogy egy másik ember, az egy másik ember. Ez pedig azt jelenti, hogy mindig lesz olyan terület, sőt területek, amik a vele való együttlét során kellemetlenek, kínosak, rossz érzést okoznak, olykor megalázóak, vagy újra és újra kiborítanak.

Ezzel mindenképpen számolni kell. A teendő csupán annyi, hogy még a kapcsolat kezdeti szakaszán felmérjük, vajon ezek a számunkra nehezen elfogadható vonások olyanok-e, amiket a kapcsolatban rejlő értékek miatt, akár hosszú távon is képesek vagyunk tolerálni, vagy pedig nem olyanok. Ha nem olyanok, akkor úgy szoktuk gondolni, hogy párunk idővel majd megváltozik.

Megváltozik, hisz iránta érzett szerelmünk és a kapcsolat számára annyira fontos, hogy felhagy majd az ostoba „hülyeségeivel”. Szeretném, ha mindenki jól megértené, hogy nem fogja megtenni. Nem fog megváltozni. (Azokban a ritka esetekben, amikor mégis megteszi, nagyobb árat fizet érte, mint gondolnánk.)

47 A lényeg, hogy felmérjük, hogy egy eleven emberi kapcsolat mindenképpen alkalmazkodással, tehát lemondásokkal is jár. Azt kell megvizsgálnunk, hogy az adott kapcsolat értéke és lemondásunk mértéke milyen arányban állnak egymással, azaz megéri-e.

Ne feledjük, hogy éppúgy választjuk saját magunk ellentétét, mint azt, ami jól kiegészít bennünket, tehát jelentős mértékben hasonló hozzánk, így kapcsolatainkban saját kiegészítésünket találjuk meg. „Zsák a foltját”. Úgyhogy ha valami nem tetszik a párunkban, először tartsunk önvizsgálatot, és ha az eredményes önvizsgálat után sem tudjuk elfogadni őt, akkor nyugodtan bízhatunk abban, hogy akad majd olyan ember, aki számunkra inkább megfelel.

Sokszor volt az a benyomásom, hogy a lelke mélyén a legtöbb ember pontosan ugyanolyan partnerre vágyik, mint ő maga. Akár egy ellenkező nemű ikertestvér. De amint már említettem, a helyzet az, hogy más emberek mások, és ha az eddigieknél jobb partnerre vágyunk, először saját magunkat tegyük jobbá, főleg úgy, hogy még jobban szeretjük, és még radikálisabban fogadjuk el saját magunkat. Ökölszabály: Bárkit is választasz, teljesen bizonyos, hogy valami súlyosan nincs rendben vele.

8. A SZERELEM Tétel: A szerelem alapvetően szellemi élmény.

Van egy régi legenda, miszerint az emberiség aranykorában a földet és a mennyet hét oszlop, vagy lépcső kötötte össze. Olyasmik, mint szépség, igazság, bölcsesség és effélék. Ezeken a lépcsőkön közvetlenül lehetett járni a menny és a föld között. Később, ahogy az emberiség tudati és morális állapota egyre romlott, ezek az oszlopok, vagy lépcsők mind leomlottak. A közvetlen átjárás ég és föld között megszűnt. Egyetlen ilyen átjáró maradt ami még most is létezik, ez pedig a szerelem.

Aki megtapasztalta a szerelmet, az bizonyára tudja, hogy ebben az állapotban az ember gyönyörűnek látja a valóságot. Más szóval az igazi valóságot látja. Ilyenkor nyilvánvalóvá válik, hogy az élet szép, a világ tökéletes és minden egyes embert a jóakarat működtet. Merthogy ez az igazság. Ám ezt az igazságot hétköznapi, normális életünkben csak a szerelem állapotában tapasztaljuk meg. Ezért mondható, hogy a szerelem olyan tudatállapot, amikor ténylegesen létrejön a kapcsolat az ég és a föld között –a boldog szerelmes ember személyében ugyanis.

Hétköznapi tapasztalatunk szerint a szerelem általában váratlanul jön, készületlenül ér bennünket. Megpillantunk valakit és villámcsapásként érezzük, hogy ő az, akire mindig vártunk, a tökéletes, az egyetlen, az igazi, boldogságunk záloga és feltétele. Máskor már régóta ismerjük az illetőt, de ugyanolyan hirtelen egyszer csak kezdjük másmilyennek látni. Ilyenkor az ember arra gondol, vajon miképp lehet, hogy eddig nem vette észre ezt a csodálatos embert maga körül. Ezek a leggyakoribb formák.

Ritkábban olyanokba leszünk szerelmesek, akiket nem láttunk személyesen, nem találkoztunk velük, vagy ténylegesen elérhetetlenek a számunkra (sztárok, hírességek, stb.).

Ilyenkor arról van szó, hogy vesztesek vagyunk, vonzalmunk eleve reménytelen, és lelkünk mélyén bizonyosak akarunk lenni abban, hogy még véletlenül sem lelhetünk viszonzásra.

Van a szerelemnek egy olyan ritka változata, amikor Istenbe vagyunk szerelmesek. Ez az elragadtatottság, extázis rövidebb vagy hosszabb ideig tartó állapota. Az érzés semmiben sem

48 különbözik attól, mint amikor személy szerint valakibe szerelmesek vagyunk, ám ez az elragadtatottság tisztán szellemi élmény, és akik átélik, azok nyugodtan elmondhatják magukról, hogy közvetlen információval bírnak Istenről. Ilyenkor is megtapasztaljuk, hogy a világ tökéletes, Isten végtelenül bölcs, megértő és jóságos, a dolgok bármilyennek tűnnek is, valójában rendben vannak, és a világot életünkkel együtt egy tökéletes és jóakaratú terv működteti.

A legtöbb esetben azonban van esély arra, hogy szerelmünknek földi tárgyat találjunk, szerelmünkben viszonzásra leljünk, és rövidebb, vagy hosszabb időn keresztül átélhetjük a szerelmi boldogság tökéletes állapotát. Ez azért fontos, mert szinte bármely normális vagy nem normális emberi lény élete során egyszer vagy többször megtapasztalhatja ezt a rendkívüli élményt, azaz módjában áll tudni, hogy valójában milyen az élet és a világ. Mondható tehát, hogy a föld és ég között legalább egy átjáró bármely emberi lény számára nyitva áll.

A szerelemnek persze van konkrét oka, dacára annak, hogy legtöbben úgy képzelik, hogy egyszer csak a semmiből támadva árasztja el lényüket. Pszichológiai oldalról nézve a szerelem azon mély vágy beteljesülésének ígérete, hogy egy másik emberi lénnyel lelki egységet alkotva, biztonságban, szeretetben, teljes és fenntartás nélküli elfogadásban éljük át a saját magunk és a világegyetem tökéletességét. Szerencsés esetben ezt az összeolvadás-élményt csecsemő korunkban mindannyian átéljük egy ideig, mégpedig az anyukánkkal. A szerelem ebből a szemszögből nézve nem más, mint öntudatlan visszaemlékezés erre az élményre, és annak a vágynak a felszabadulása, hogy újra megtapasztaljuk ezt.

A boldog szerelemben a két lélek között ajtó nyílik, a két léleknek szabad átjárása van egymásba. Így állnak elő azok a különös jelenségek, mint például a telepátia, amikor a boldog szerelmesek ugyanabban a pillanatban ugyanarra gondolnak, vagy ugyanazt a mondatot kezdik el mondani. A résztvevők ilyenkor boldogan tapasztalják meg magukat a másikban, és elmosódnak a saját érzések, érzékelés, sőt a test határai is. Minthogy azonban ez az állapot a legkevésbé sem képes alkalmazkodni a „valóság” ügyeinek kezeléséhez, a realitás előbb-utóbb megköveteli jogait, és a szerelem extatikus állapota átváltozik valami mássá.

A szerelemben mindig van valamilyen beépített abszurditás, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy hosszú távon nem lehet fenntartani. Ez a beépített abszurditás többnyire a realitással kapcsolatos.

Jól leírja a jelenséget Rómeó és Júlia története. Szinte minden esetben van valami, ami megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi a szerelem szabad kibontakozását. Ennek az az oka, hogy a szerelem tisztán szellemi valami. Van természetesen testi része is, olyannyira, hogy a szerelmes szex nagyságrendekkel tökéletesebb élmény, mint a szerelem nélküli. Mégis, mivel alapvetően szellemi természetű dologról van szó, a szerelem nem képes életben maradni a tér, idő és anyag világának szögletes, durva, és nehézkes formái között.

Ez az elhalás a gyakorlatban tipikusan úgy történik, hogy mivel a résztvevők olyan boldogok, hogy az csuda, igyekeznek ezt az állapotot tartósítani. A tartósítás akarva-akaratlanul úgy történik, hogy kialakulnak bizonyos szabályok az egymás közötti kommunikációban, várakozások saját magunkkal és a másikkal kapcsolatban. Minél több ilyen tudatos, vagy öntudatlan szabály születik, ami közé a szerelmet szeretnénk bezárni, mielőtt elillanna, annál inkább csökken az intenzitása, egészen odáig, hogy végül aztán elhal.

Mivel a szerelem tisztán szellemi valami, valójában nem tűr meg semmiféle szabályt, még egy olyat se, mint hogy „legalább egyszer minden nap hívj föl”, nem is beszélve azokról a dolgokról, amelyek szabályozása egy reálisan létező kapcsolatban szükségszerű. Ilyenek a találkozások gyakorisága, a szex jellegzetességei, az egymással való kommunikáció nyílt vagy rejtett szabályai, stb. A szerelem nem tűr semmiféle szabályozást. Így áll elő az a különös

49 paradoxon, hogy minél inkább igyekszünk megtartani, táplálni és állandósítani a szerelmet, annál hamarabb múlik el. Persze az is világos, hogy a puszta emléke is olyan édes, hogy arra két ember akár az egész életét bátran fölépítheti.

Mindebből az következik, hogy ha tényleg meg akarjuk tartani a szerelmet, akkor a leghelyesebb, ha fenntartására egyáltalán nem törekszünk, semmi módon nem próbáljuk befolyásolni, vagy szabályozni, mert a szerelem szellemi valami, ekképp életeleme a szabadság. Ökölszabály: A szerelem lételeme a szabadság.

9. ÚJ SZAKASZ A KAPCSOLATBAN Tétel: Minden kapcsolat tudatos vagy nem tudatos megállapodások rendszere.

Akkor beszélünk új szakaszról egy kapcsolatban, amikor a már meglévő, alapvető megállapodások megszűnnek, és az ilyenkor szükségszerűen beálló krízis után új megállapodások rendszere alakul ki. Egy kapcsolatot megállapodások működtetnek, amelyek egy részének tudatában vagyunk. Például: a nő dolga a háztartás, a férfi dolga a pénzkeresés, találkozáskor puszit adunk egymásnak, mindennap legalább egyszer fölhívjuk egymást, stb. stb. stb. Egy-egy kapcsolatot több száz ilyen megállapodás, vagy szokás tart fenn. Amikor ezek a megállapodások valamilyen okból már nem működőképesek, vagy a kapcsolat egyik vagy mindkét résztvevője terhesnek érzi őket (általában azt gondolják, hogy többet tesznek bele a kapcsolatba, mint amennyit visszakapnak belőle), akkor kapcsolati krízis keletkezik. A krízisnek két kimenetele van: vagy megszakad a kapcsolat, vagy új szakasz kezdődik.

A krízis túlélésének és az új szakasz –ami gyakorlatilag már egy másik kapcsolat ugyanazzal az emberrel– megteremtésének érzelmi alapja az, amit a köznyelvben szeretetnek hívunk. Majdnem minden normális emberi lény életében felbukkan az az alapvető igény, hogy ne legyen egyedül, hogy legyen egy társa, akire támaszkodhat, akivel az életben „együtt menetelhet”.

Ezért ha valaki olyan társra lel, akivel ezt az igényét kielégítheti, nagyon nehezen mond le róla, és tartósan is képes nagy áldozatokat hozni annak érdekében, hogy kapcsolatát megtartsa, és párját ne veszítse el. A társ utáni vágy lélektani gyökere abban keresendő, hogy gyerekkorunk jó részét a másokhoz való közvetlen tartozásban töltjük. (Akinél ez nem volt így, az gyakran komoly nehézségekkel küzd amikor később tartós kapcsolatot akar létrehozni, pláne fenntartani).

Akármi is az oka, a legtöbb embert boldog megelégedettséggel tölti el az a tudat, hogy nincs egyedül, tartozik valakihez és őhozzá is tartozik valaki. Különös módon ez az elégedettség nagymértékben független a kapcsolat minőségétől. Olyannyira, hogy tartós boldogtalanság esetén a kapcsolat fenntartása érdekében inkább ideológiákat gyártunk, mintsem vállalnánk a változtatás veszélyét. A leggyakoribb ilyen ideológiák, hogy „akkor is szeretem, a gyerekek miatt maradunk együtt, nélküle hogyan tudnánk megélni”, stb.

Ha a bátrabb típushoz tartozunk, akkor társunk megtartása érdekében felvállaljuk a nyílt vagy rejtett kapcsolati megállapodások és szokások átalakítását. Egy adott krízis után kapcsolatunk ezzel új szakaszba léphet. Az új szakaszt már új megállapodások és szokások működtetik, egészen a következő krízisig.

A krízis során a résztvevők általában komolyan harcolnak az új megállapodás-rendszer kialakításáért. Ebben a kényelmetlen és viharos időszakban számtalan probléma kerül felszínre,

50 mint például: „figyelj rám jobban, törődhetnél te is kicsit a gyerekekkel, ne kelljen már minden karácsony este az anyádéknál lennünk”, hogy csak a leggyakoribbakat említsem.

Egy kapcsolat krízisek sorozatán át fejlődik. Fejlődés alatt azt értem, hogy a partnerek mélyebben és alaposabban ismerik meg egymást, megtanulják jobban elfogadni önmagukat és a párjukat, jobban alkalmazkodnak egymáshoz, a kapcsolat intimitás-, őszinteség- és tudatosságfoka pedig nő.

Az új szakasz olyan, mint egy másik kapcsolat ugyanazzal az emberrel. Ilyenkor lehetőség nyílik arra, hogy a résztvevők egymást és közös életüket gazdagabban, morális és egyéb értékekben dúsabban éljék tovább.

Ilyenkor már egy másik, az előzőtől alapjaiban különböző kapcsolatról van szó. Ha nem, akkor a problémák újra és újra felbukkannak, és kialakulhat az állandó krízis, amelyben folyton ugyanazok a dolgok hangzanak el. Említettem, hogy akadnak olyanok, akik ebben annyira gyakorlottak, hogy a veszekedés vagy vita első szavának elhangzásakor már pontosan tudják mi következik, és mi lesz a beszélgetés vége. Ennek dacára makacsul ismételgetik szemrehányásaikat, miközben mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez sehová sem vezet. Azért nem, mert a lelkük mélyén nem is akarják, hogy valahová vezessen. A „valahová” ugyanis azt jelenti, hogy „máshová”, ám az a terület új, bizonytalan, félelmetes és szokatlan, emiatt kerülendő. Az esetek jó részében ezért a krízis után egyre gyakoribb krízisek következnek, és nem változik semmi.

Amikor valóban új szakaszról van szó, az már egy másik kapcsolat. Azért másik, mert az idők során annyi mindent tudunk meg a párunkról, hogy hiába is próbálnánk őt vagy saját magunkat olyannak látni, mint az ismerkedés utáni időszakban. Visszavonhatatlanul megváltozik ahogyan egymást látjuk, és szükségképpen változunk mi magunk is.

Van aki gyűjti a fekete pontokat, számon tartja a másikról való negatív tapasztalatait, és amikor ok vagy alkalom kínálkozik rá, hiánytalanul elő is sorolja őket. Ennek a hatalomszerzés a célja, vagyis az, hogy a másik baklövéseit, ballépéseit, emberi gyengeségeit felhánytorgatva morális fölényben érezzük magunkat, és hatalmat szerezzünk a másik felett. A gond csak az, hogy a másik ilyenkor nem érzi jól magát velünk, és ha normális emberek vagyunk, mi sem tudhatjuk tartósan jól érezni magunkat egy boldogtalan emberrel. Ha igen, akkor a kielégülésünk nem a kapcsolatból, hanem máshonnan, például öntudatlan szado-mazochizmusból származik.

Strigulázás helyett érdemesebb partnerünk jelenbeli vonzó, jó tulajdonságaira figyelni, illetve korábban felfedezett erényeire alapozni. Ez azért nehéz, mert ehhez először a saját pozitívumainkat kellene tudatosítani. (Pszichoterápiás gyakorlatom során azt tapasztaltam, hogy ha valakitől megkérdezem öt „rossz” és öt „jó” tulajdonságát, a túlnyomó többség a rosszakat egy pillanat alatt felsorolja, a jókat viszont nehezebben és vonakodva. Lehet persze mondani, hogy ezek az emberek neurotikusok, és azok már csak ilyenek, de kérem a kedves olvasót, hogy végezze el magán a tesztet.)

A bűntudat, a félelem és a szégyen, a gonosz három arca a lélekben gyakran meggátolja, hogy párunk szimpatikus vonásait szem előtt tartsuk, mégis erre kell törekednünk. Kiváló módszer, ha napi gyakorlattá tesszük, hogy társunk valamilyen pozitív tulajdonságára koncentrálunk, és élményünket megosztjuk vele. Olyasmi ez, mint a vitamin a szervezetnek.

Nagyon fontos gondolkodni azon is, hogy mi az, ami a kapcsolatban jelenleg tetszik nekünk, ami örömöt okoz, illetve milyen potenciális örömök forrását nyújthatja a közelgő új szakasz. A múlt örömeire is kellemes emlékezni, de aligha nyújt igazi kielégülést. Az ilyen

51 emlékezősdi általában a jelen gondjainak elfedésére szolgál, az új szakaszban várható boldogság ellenben a kapcsolat jobb jövőjét jelenti.

Az általános gyakorlat sajnos az, hogy a kezdeti szakasz felmagasztosul, nagyszerűnek látjuk benne magunkat, a későbbi szakaszokat viszont mind borúsabbnak, sötétebbnek és boldogtalanabbnak tüntetjük föl saját magunk és egymás előtt. Életünk korábbi szakaszait tipikusan szebbnek látjuk, mint a későbbieket. Az efféle torzítás nagy csacsiság. Olyasmi, mintha működne valamiféle sötét jövő, amely fokozatosan felfalja a múltat, leginkább a jelenhez közel eső részét. Ennek a tendenciának vélhetően a jövőtől való félelem az oka, amely a bizonytalan, kiszámíthatatlan, és váratlan dolgokkal szembeni aggodalmunkból fakad.

Az új szakasz is véget ét egyszer, a következő krízisnél, ahol ismét eldől, hogy együtt maradunk-e vagy sem. Ha igen, akkor a feladat megint csak a kapcsolatot meghatározó megállapodás-rendszer átalakítása. Gondolhatnánk, hogy ilyenkor kezdődik minden elölről, de nem kell megijedni, mert minden emberi kapcsolat krízisről-krízisre fejlődik, ami nem éppen kellemes, de természetes dolog. Ökölszabály: „ Ami nem pusztít el, az megerősít.” (Friedrich Nietzsche) 10. HOSSZÚTÁV ÉS NAGYON HOSSZÚ TÁV, EGYÜTTÉLÉS Tétel: Az együttélés nem egy nagyon hosszú randevú.

A hozzánk közel álló emberek viselkedése saját rejtett működésünket tükrözi vissza. Ezzel általában úgy találkozunk, hogy a kedvesünkben valami nem tetszik, vagy épp ellenkezőleg, nagyon tetszik. Ha például az a meggyőződésünk, hogy nem vagyunk elég szépek és kívánatosak, akkor hajlamosak vagyunk felértékelni a másik szépségét és vonzását, mert azt keressük benne, amit saját magunkban letagadunk. Ez a negatívumokra is igaz. A leggyakoribb eset erre, amikor párunkat okkal, vagy ok nélkül hűtlenséggel vádoljuk, mert nem ismerjük fel, vagy elfojtjuk magunkban hűtlenkedési vágyunkat. Az igazi fájdalmat az okozza a másik hűtlenkedésében, hogy az a „szemét rohadék” képes megtenni azt, amire mi csak vágyunk.

Az elv tehát, amit követni javaslok, és ami bizonyosan harmonikusabbá teszi együttélésünket, a következő: amikor a másikban nem tetszik valami, akkor vegyük tudomásul, hogy a nem-tetszés saját magunkról szól. Ha nem tetszik, hogy a másik hűtlen, akkor vizsgáljuk meg saját hűtlenkedő gondolatainkat. Ha nem tetszik, hogy a másik rendetlen, fukar vagy önző, akkor forduljunk magunkba, és vegyük észre ezeket a gyűlölt vonásokat önmagunkban.

Ha felismerjük, hogy a másik hibáztatása mindig saját belső békétlenségünkről szól, akkor könnyebb lesz elfogadnunk őt, mert előre lépünk abban, hogy elfogadjuk saját magunkat.

Ezt szörnyen nehéz megtenni, mert neveltetésünk miatt önmagunk elfogadása ahhoz a feltételhez van kötve, hogy jók legyünk, és helyesen cselekedjünk. Ha tehát jóban akarunk lenni saját magunkkal, és önértékelésünket a megfelelő élethez szükséges szinten akarjuk tartani, akkor gyorsan el kell felejtenünk minden olyan esetet, amikor nem voltunk jók, vagy helytelenül cselekedtünk. Saját személyünkkel kapcsolatban ez a felejtés nagyon könnyen megy, másokkal szemben viszont annál nehezebb. Magunkat ugyan muszáj megvakítani önnön negatívumainkra, de vakságunk a többiekre nem terjed ki. Hozzátartozóinkra meg aztán végképp nem. Ahogy mondani szokták: „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű”.

52 Egy hosszú távú kapcsolatban ezért tipikusan az történik, hogy egyre sűrűbben és felnagyítottabban fedezünk fel ellenszenves vonásokat a legjobb pajtásunkban. Idővel egyenesen az az illúziónk támad, hogy szegény egyébből sem áll, mint felettébb csúf dolgokból. Tekintettel arra, hogy ez a pszichológiai mechanizmus nőkre, férfiakra, gyerekekre, bárkire ugyanúgy érvényes, az érzés természetesen kölcsönös. Ha egy kapcsolat eljut idáig, akkor gyakran szétválással végződő krízis jelentkezik. Ilyenkor az ember nem érti, miért találta olyan rendkívül vonzónak ezt a szörnyű személyt két hónappal, vagy húsz évvel ezelőtt. „Nem láttam a hibáit.” -gondolják. Ez bizonyos fokig így is van, ám leginkább saját „hibáinkat” nem láttuk, sem akkor, sem most.

Gyakori az is, amikor egy hosszú távú kapcsolaton belül az egyik fél vállalja magára a rossz szerepét. Ez esetben a résztvevők elfogadják, hogy az egyikük rossz, a másikuk jó, és ezzel ítéletnapig elvannak. Ilyen amikor egy alkoholista és egy nem alkoholista él együtt egymással. A környezetükben senki nem érti, hogy bírja ki az a szegény áldozat azzal a szörnyű emberrel, holott csupán egy rejtett megegyezés működik köztük, miszerint egyikőjük a „szent asszony” szerepét alakítja, a másikuk pedig a „szemét dög”. Ez azért előnyös, mert a „büdös dög” jogot kap arra, hogy amikor iszik szörnyű módon viselkedjék, lehányhassa a szőnyeget, összetörhesse a berendezést, ne adj isten az asszonyt, mindenkit kínos helyzetbe hozhasson, szóval kiélhesse az agresszióját. A „szent asszony” ugyanakkor jogot kap arra, hogy morális fensőbbsége fényes trónjáról nézzen le mindenkit. Ez sokszor megéri.

Amikor a felek az együtt maradás, a hosszú távú béke, a gördülékeny családi üzemmenet, a gyerekek fontossága vagy bármely egyéb ok miatt hosszú távon elfogadják azt, hogy az egyikőjük a rossz, a másikuk a jó, akkor mindketten szenvednek. Aki rossz, az a bűntudata miatt, aki jó, az pedig azért, mert boldogtalan élete van. Ez a szenvedés mégis megéri, mert aki jó, annak nem kell szembenéznie saját magával, aki rossz, az pedig következmények nélkül rosszalkodhat. Amikor már nem éri meg, akkor ezek a párok szétmennek. Ha tehát egy pár együtt marad, holott egyikőjük vagy mindkettőjük tartósan szenvedni látszik, esetleg szenved is, az azért van, mert nem felismerhető, rejtett előnyeik származnak a kapcsolatból. Ha szenvedésüket még valami csillogó morális mázzal is le lehet önteni, mondjuk, hogy „ezt a gyerekek, a megélhetésünk, vagy szegény anyám miatt teszem”, az csak további előnyöket jelent.

A hosszú távot megelőző randevú-fázisban még minden egyes találkozó ünnep. Az ember fia vagy lánya felkészül a találkozásra, szépen kiöltözik, elképzeli, hogy milyen lesz az együttlét, talán a lelkét is felöltözteti, mindenestre azon igyekszik, hogy a lehető legjobb formáját hozza.

Minthogy minden ilyen találkozás ünnep, amely kiemelkedik a hétköznapokból, és valami sajátosan emelkedett jelleget ölt, ezek az együttlétek többnyire kellemesek szoktak lenni.

Az együttélés igényét az ébreszti föl, hogy jó együtt lenni a randevúkon. S ha már olyan jó, miért ne lehetne ezt a csodálatos dolgot időben kitágítani, azaz minél több időt együtt tölteni?

Ezen felül persze az is sokat nyom a latba, hogy az együttélés a kapcsolatnak egy olyan fázisa, ami nagyobb biztonságot jelent. Lehet számítani egymásra, és az együttélés mind az ismerősök, mind a kapcsolat résztvevői számára „hivatalosabbá”, „komolyabbá” teszi az ügyet.

Végre bemutathatjuk párunkat a barátainknak, ismerőseinknek, netán közelebbi vagy távolabbi rokonainknak is, ami újabb biztosíték arra, hogy a kapcsolat hosszú távú lesz, biztos talajon áll, és a résztvevők „komolyan gondolják”.

Az együttélésben viszont megszűnik az ünnepi jelleg. Elkezdődnek a hétköznapok, és lassan az élet ezer apró technikai és lelki ügyében lógunk bele egymás életébe. A dolog technikai

53 része már önmagában jelentős, lásd ki, mikor és hogyan kel, fekszik le, néz-e tévét, vannak-e olyan apró megrögzöttségei, amiket talán nem is tudatosít addig, amíg egy másik ember folyamatos jelenléte fel nem hívja rá a figyelmét, milyen szokásai vannak a mellékhelységgel kapcsolatban, dohányzik-e vagy sem, tornázik-e vagy sem, mit szeret enni és mit nem, hogyan és mit főz, vagy főz-e egyáltalán, hogyan tartja a kapcsolatot a barátaival, például be lehet-e csöngetni hozzá csak úgy, vagy nem, hogyan szeret telefonálni, és zavarja-e ilyenkor a másik jelenléte, milyen kisebbnagyobb kozmetikai vagy egyéb titkai vannak, és ezer apróság, ami hirtelen elkezd jelen lenni a kapcsolatban.

Társunk vérmérsékletének mélyebb megismerésekor is érhetnek bennünket meglepetések.

Akadhatnak például ritmusbeli különbségek, lehet valaki lassúbb vagy gyorsabb a másiknál, ami elég nagy fodrokat vethet a kapcsolat sima felszínén. A kapcsolat „randevú” vagy „mézeshetek” fázisában esetleg nincs túl nagy jelentősége, de egy idő után a szexuális igények és szokások eltérése is számíthat. Különbségek mutatkozhatnak a kommunikációs stílusban, mert van aki nyíltabb, van aki zárkózottabb. Fontosak a szimpátiák: előfordulhat, hogy párunk barátai és különösképpen közeli rokonai iránt nem érezzük az elvárható odaadást. Tarkíthatja a dolgot, ha partnerünknek gyereke vagy gyerekei vannak, ami erőteljes meghatározó tényező lehet az együttélésben.

Az egymás szokásaival, viselkedésével és az együttélés technikai részével kapcsolatos elvárásainkat és problémáinkat érdemes mihamarabb egyeztetni, mert az együttélés során szükségszerűen nemcsak az ünneplő ruhánkat vesszük le, hanem ünneplő ábrázatunkat is. Ez azt jelenti, hogy párunkkal elkerülhetetlenül akkor is együtt vagyunk, ha az illető morcos, fáj neki valami, beteg vagy egyszerűen csak „rossz napja van”, (amire esetleg meglepőbben reagálunk, mint hinnénk). Hétköznapi arcunk többnyire nem olyan kellemes, mint az ünnepi viselet. Hamar felbukkannak a másik számára irritáló szokásaink, hajlamaink, mely irritációkon a szerelem erejével persze könnyű átlendülni, az irritáció azonban megmarad.

Szó mi szó, az együttélés jóval kényelmetlenebb dolog, mint a randevúzás, de az az óriási előnye, hogy a másik ember jelen van, és ezt az előnyt nem szabad alábecsülni. Az emberek szeretik azt érezni, hogy valaki várja őket, hogy tartoznak valakihez. Sokaknak már az is rengeteget számít, hogy éjjel hallhatják maguk mellett valakinek a szuszogását. Ez bizony vonzó dolog. A szokások, az életmód, az időbeosztás, és hangulati hullámzások különbségei miatt az együttélésnek számtalan hátránya lehet, az az előnye viszont páratlan, amit egy társ kiszámítható és állandó jelenléte nyújthat. Ez az előny általában nagyobb, mint az együttélésből fakadó stressz és egyéb kényelmetlenségek.

Az együttélés egyik sarkköve, hogy a kapcsolati egyeztetés során ki kell alakítanunk új szerepeinket. Meg kell állapodnunk abban, hogy ki milyen módon vesz részt, vagy nem vesz részt a háztartási munkában, az ügyintézésben, a pénzteremtésben és elosztásban, a lelki gondok viselésében, milyen módon osztjuk meg az okszerű vagy oktalan hangulatváltozások terheit, és így tovább. E szerepek kialakításánál a legtöbb esetben nem lehet a tradícióra támaszkodni. Nem biztos, hogy jó példa, ahogyan a szüleink vagy a nagyszüleink a maguk idején éltek, ráadásul a mi korunk már egészen más elvárások szerint működik, mint generációkkal ezelőtt. Így minden egyes párnak „föl kell találnia” a saját szereprendszerét, az ügyek gördülékeny napi bonyolításának struktúráját és logisztikáját. A hétköznapok ugyanis javarészt technikai elemekből állnak.

A probléma az, hogy ha elég idő telik el, és kialakul a jól bejáratott, kényelmes rutin, akkor egy ponton túl partnerünkben már nem látunk egyebet, mint az ebben a rendszerben elfoglalt

54 helyét és szerepét. Úgy is mondhatnánk, hogy egy ponton túl már nem látjuk magát a személyt. Ez a jelenség teljesen általános, többnyire nem is vesszük észre. Jórészt csak akkor szokott rá fény derülni, amikor valami váratlan, rendkívüli dolog történik, például elmegyünk nyaralni, és egészen meglepődünk, hogy az az ember, akivel nap mint nap együtt vagyunk, egy másféle helyzetben miket képes produkálni. Úgy gondolom, hogy ezt a fajta meglepetést sokan ismerik.

Az együttélés során arcunkat mintegy elveszítjük a másik szemében, észrevétlenül elhal a varázs, bizonyos értelemben már nem is vesszük észre a másik embert, hasonlóan ahhoz, ahogy a hűtőszekrényt vagy az asztalt sem szoktuk észrevenni, hacsak váratlanul meg nem változtatja a helyét vagy állagát. Szeretném nagyon komolyan felhívni a figyelmet arra, hogy ez a folyamat nem függ a jóakarattól, a szeretet erejétől vagy minőségétől, mert szükségszerű, hogy így alakuljon. Tehát mindenképpen számolni kell azzal, hogy az együttélés során párunk előtt lassacskán elveszítjük arcunkat, és személyünk a kapcsolatban betöltött szerepre, funkcióra korlátozódik. Ez az alattomos folyamat, hosszú távon bizony nagyon bántó lehet. Valamelyik résztvevőt például zavarja amikor észreveszi, hogy párja már hónapok vagy évek óta nem szólította őt a nevén. Vagy egyáltalában nem hallja meg, amikor párja megfogalmazza valamilyen új igényét, netán problémáját, mert ebben az elszemélytelenedési szakaszban ténylegesen nem halljuk, hogy mi az, amit a másik mond. Azt halljuk, amit gondolunk arról, hogy szerintünk ő mit akar kifejezni. Ez nagyon bántó és megalázó lehet, de hadd hangsúlyozzam még egyszer, hogy az együttélésben ez a jelenség szükségképpen előáll.

Ebben az elszürkülési szakaszban a kapcsolat jóakaratú résztvevője természetesen úgy érzi, hogy párja nem figyel rá, nem érti meg őt, és nem marad más hátra, minthogy elkezd a kezdeti szakasz paradicsominak vélt állapotára áhítozni, ami mint korábban említettem, nagy hiba.

Ilyenkor a kapcsolat elején jellemzően háttérbe szorított barátok is felértékelődnek, hisz bizonyos fokig ellensúlyozhatják a kapcsolatban történő jelentőségvesztés okozta sérelmeket. A másik féltől erre nyilván elhangzanak azok a mondatok, hogy „persze, mert neked a barátaid, barátnőid, vagy a tenisz, a tv, mind fontosabbak, mint én”. (És ez a sor a végtelenségig folytatható.)

Ha ebben a szakaszban a felek egy idő után nem kezdenek „egyeztető tárgyalásokba”, újabbnál újabb sérelmek fogalmazódnak meg, aminek közös vonása a megértés és a figyelem hiányára vonatkozó indulatos panasz. Senki nem érti, hogy mi történik, hisz mi mással fejezhetné ki jobban párja jelentőségét valaki, minthogy megosztja vele az életét, ugyanakkor a másik elhanyagoltság-érzésének jogszerűségét is nehéz vitatni.

Még egyszer mondom, hogy ez a folyamat szükségszerű, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne ellene küzdeni. Csak akkor válik reménytelenné a helyzet, ha úgy érezzük, hogy az összeköltözéssel már „biztonságban” vagyunk. A legtöbben ilyenkor beletehénkednek a kapcsolatba, akár egy kényelmes fotelba, és a továbbiakban azt várják, hogy rendszeres erőfeszítés nélkül megkapják mindazt a jót, amit reméltek.

Nagyon fontos tudni, hogy a kapcsolat olyasmi, mint egy élőlény, amely folyamatos napi gondozást, táplálást és figyelmet kíván. E nélkül néhány hónap alatt tönkremegy.

A kapcsolat boldogsága őszinteség nélkül is menthetetlen. Hosszú távon általában adódik egy-egy olyan ügy amit kényelmességből, a másik iránti szeretetből, vagy valamilyen félelem miatt nem szeretnénk párunk tudomására hozni. A bonyodalmat az okozza, hogy a titok titkot szül.

Már az első titkot is el kell rejteni, később pedig azokat az információkat is el kell fedni, amik a

55 titok kiderüléséhez vezető utakra utalnának. Így áll elő az a helyzet, -és ez nagyon sok régóta működő kapcsolatban megfigyelhető, hogy a résztvevők már nem tudnak egymással beszélni.

Az átélésük természetesen az, hogy nincs miről beszélni, valójában viszont a titok és a körülötte lévő dolgok eltitkolása idővel annyira áthatják a kapcsolat szövetét, hogy valóban reménytelen vállalkozás tisztázni, hogy az évek során mi minden lett a szőnyeg alá söpörve. Ez rendkívül veszélyes dolog, ami élőhalottá teszi a kapcsolatot, és kialakul „a páros magány”.

Ismereteim szerint ezt kizárólag úgy lehet elkerülni, ha őszinték vagyunk.

Alapvetően két okból rettentő nehéz őszintének lenni. Egyfelől azért, mert nem szeretnénk párunkat „megbántani”. Ilyenkor valójában attól félünk, hogy majd haragszik ránk, nem szeret, és bántani fog. Még inkább pedig azért nem vagyunk őszinték, mert a titkok legtöbbjének kiderülése veszélyezteti a magunkról-, illetve a párunknak rólunk alkotott, némiképp ugyan megkopott, de mégiscsak tündöklő képét. Én mégis úgy gondolom, hogy érdemes időről-időre összeszedni a bátorságunkat, és „tisztázni a dolgokat”. Sokszor olyan ez, mint egy műtét, amit önmagunkon hajtunk végre annak érdekében, hogy ne betegedjen meg az egész kapcsolat teste. Fájdalmas és nehéz dolog az őszinteség, sokszor nem is biztos, hogy eredményre vezet, hisz közvetlen hatása tipikusan a kapcsolat hőfokának jelentős csökkenése. Kényelmetlenséggel, vádaskodással, vitával járhat, mégis az őszinteség az általam ismert egyetlen biztos módja annak, hogy fenn lehessen tartani a kapcsolat igazi intimitását.

(A kisebb-nagyobb titkokkal kapcsolatban az ökölszabály egyébként a következő: „Ha valami egyszer megtörtént, esetleg megtörténhet másodszor is, ami viszont már kétszer megtörtént, az bizonyosan megtörténik harmadszor is”.)

Milyen módon lehet „táplálni” a kapcsolatot, mi az a munka, amit érdemes és értelmes befektetni a kapcsolatba?

Először is a figyelem. Minden nap szakítsunk legalább néhány percet arra, hogy a másikra odafigyeljünk. Természetes az az igényünk, hogy inkább a másik figyeljen ránk, hisz a nap során annyi érdekes és izgalmas dolog történt, amit feltétlenül meg kell osztanunk vele, mégis nagyon fontos, hogy minden áldott nap hagyjunk legalább néhány percet arra, hogy párunk a mi közbevetéseink nélkül is kifejezhesse magát. (Akadnak olyanok is, akik zárkózott természetűek, és egyáltalán nem szeretnek magukról beszélni. Őket hiába nyaggatjuk, válaszuk mindenre az, hogy semmi, nem érdekes, nem fontos. Ez persze a titokzatosság légkörével vonhatja be az illetőt, de rettenetes hátránya, hogy az illető idővel valóban ismeretlen emberré válik. Ilyenkor a kapcsolatba fektetett munka abból áll, hogy legalább egy kicsit beszéljen saját magáról.)

Az első befektetés tehát a mindennapi figyelem. A mindennapit szó szerint értem: minden egyes nap, kivétel nélkül.

A második amivel a kapcsolatnak használhatunk, az a váratlan rendszeres előidézése. A váratlan helyzetek ugyanis új, más oldalról mutatják meg egy-egy szokatlan helyzet résztvevőit. A váratlant nem úgy értem, hogy valami fenyegető dolgot kell tenni, egyáltalában nem a biztonságérzet csökkentéséről van szó. A váratlan dolog egy váratlan ajándék, egy váratlan program, bármilyen pozitív meglepetés. Ez rettenetesen fontos, mert a rutin elszürkítő hatását ellensúlyozza. A szándékos fájdalomokozástól eltekintve igazából még az is mindegy, hogy ez a váratlan dolog örömet okoz-e vagy sem, a lényeg a szokatlanság.

A harmadik technikáról már volt szó: tegyük napi feladatunkká, hogy párunknak valamilyen számunkra vonzó, szimpatikus vonását tudatosítjuk, és megfogalmazzuk magunkban.

Bármit, ami tetszik benne, amit jónak találunk, aminek örülünk. A teendő második része az, hogy megfigyeléseinket közöljük vele. Amilyen egyszerűnek tűnik a dolog, olyan nehézére eshet annak,

56 aki -mint legtöbben– ahhoz van szokva, hogy a kritizálandót, a nem tetszőt, a kifogásolni valót tudatosítsa, és tegye szóvá. A kritika semmit nem használ, együttélésben meg különösen nem, hisz pusztán annyit lehet vele elérni, hogy a másik még rosszabbul érezze magát, ami nyilvánvalóan nem kedvez a jó hangulatnak. Rendkívül ritkán fordul elő, hogy valaki egy hosszú távú együttélésben partnere kritikájára bármin is változtasson. Amennyiben hosszú távú, egészséges és boldog kapcsolatban akarunk élni, felejtsük a kritikát. Bár a kritika rendkívül kényelmes és kézenfekvő módja annak, hogy az akármiből fakadó rossz érzéseinket kifejezzük, határozottan nem javaslom. Ehelyett mindennap szánjunk egy percet arra, hogy párunk valamely kívánatos vonását tudatosítsuk, és közöljük is vele.

Ez a három eszköz, ha csak nagyjából is az elmondottaknak megfelelően alkalmazzuk őket, elegendő ellensúlyt képviselhetnek a kapcsolatot az együttélés fázisában fenyegető legnagyobb veszély, az elszürkülésből és rutinból fakadó elszemélytelenedés ellen. Ökölszabály: A kapcsolatot, mint egy élőlényt, folyamatosan gondozni, táplálni kell.

11. „ÁSÓ, KAPA, NAGYHARANG.” A HÁZASSÁG Tétel: A házasság olyan szövetség két ember között, amely megállapodosákon alapul.

E megállapodások a következők: 1. a házasság addig tart, amíg valamelyik vagy mindkét fél meg hal 2. szexuális értelemben hűek leszünk 3. jóban-rosszban együtt maradunk (közös kassza, közös ágy, közös asztal, és bármit hoz is az élet, betegséget, háborút, katasztrófát, szerencsét vagy jólétet, mindenképpen együtt boldogulunk) 4. együtt neveljük fel gyermekeinket 5. kapcsolatunk spirituális minőséget kap („az égben köttetik”).

A házasság tehát alapjában véve egy szerződés két ember között, a szerződés pontjai pedig a fentiek. Mint mindig, természetesen itt is vannak kivételek, de nagyjából-egészéből bízvást elmondható, hogy a házasság a fenti pontok betartásának vállalását jelenti.

A vállalás az egyik, a vállalás betartása viszont egy másik kérdés. Viszonylag ritkán fordul elő, hogy a házastársak minden pontot halálig betartanának, de azért ilyen is akad. Gondoljunk csak bele, hogy két ember életének egy bizonyos szakaszában, személyiségük alakulásának egy bizonyos fázisában dönt úgy, hogy házasságra lép. Azonban mind az élet, mind az emberi személyiség folyamatosan változnak.

A változás kiben-kiben elérhet egy olyan pontot, amikor fejlődését, növekedését már nem segíti, hanem hátráltatja a házassági megállapodás. Nem pusztán arról van szó, hogy az érzelmek változnak, sokkal inkább arról, hogy a másik emberre érettségünk és bölcsességünk növekedéséhez, fejlődésünk egy bizonyos szakaszában kölcsönösen szükségünk lehet. Egy későbbi szakaszban már korántsem biztos, hogy ez mindkét résztvevő számára így van. Egyikük vagy mindketten elérkezhetnek arra a pontra, amikor a másik személye, esetleg a szerződés valamely pontja, pontjai akadállyá válnak. Ilyenkor vagy válás következik be, vagy jogi válás ugyan nem, de lelki szétválás igen.

57 Az, hogy az ember „társas lény”, ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy bármely ember tipikusan jobban szeret mással, másokkal lenni, mint egyedül. Az ember telepes élősdi, jobb szeret sűrűn együtt lenni, mint külön, egymástól távol. Az egyes emberek életében ez úgy jelenik meg, hogy ha sokáig van egyedül, legtöbbünk elementáris vágyat érez arra, hogy életét, idejét, elfoglaltságait megossza valakivel.

Ráadásul ahhoz, hogy értékesnek és működőképesnek érezzük magunkat, és azok is legyünk, rendkívül nagy szükségünk van más emberek figyelmére. Ezt a figyelmet az együttélés gyakran megteremti, hisz elkerülhetetlenül odafigyelünk azokra az emberekre, akikkel mindennapjaink jelentős részét ugyanabban a térben kóvályogva töltjük.

Fontos az is, hogy a másik ember tudva vagy öntudatlanul tükörként funkcionál számunkra, és „hiába fürösztöd magadban, csak másban moshatod meg arcodat”(J.A.). Ez azt jelenti, hogy csak más emberekhez képest tudjuk magunkat önmagunk számára meghatározni, azaz identitásunk fönntartásához is szükséges más emberek többé-kevésbé folyamatos jelenléte.

Az sem elhanyagolható, hogy bizonyos társadalmi nyomás is működik abban az irányban, hogy létünket valaki mással megosszuk, és ennek a nyomásnak az erejét nagy ostobaság lenne alábecsülni. (Hallottunk már olyasmit, hogy „mikor mész már férjhez, mikor nősülsz már meg, mikor lesznek már unokák”, stb).

Nem is beszélve arról, hogy a mindennapos fizikai érintkezés az egyszerű örömérzeten túl a legszorosabb értelemben vett egészség fenntartásához is elengedhetetlenül szükséges.

Ezek, és más tényezők miatt is igen nehéz elkerülni a hosszú távú együttélés, illetve a házasság vágyát és megvalósulását.

Mit jelent a házasság a gyakorlatban? Gyakorlatban azt jelenti, hogy két ember oly módon köti össze az életét, hogy szabadidejük (a munkaidőn kívüli életük) legnagyobb részét egymással töltik. Ideális esetben ez idővel valami sajátos lelki összenövöttséggé, lelki egytestűséggé alakul.

Technikailag ez „a jól bejáratott, gördülékeny családi üzemmenetet” (Mérei Ferenc) jelenti, pszichológiai értelemben pedig azt a mindent átható érzést, miszerint az embernek társa van. Ez az érzés rendkívül fontos.

Akinek van társa, az az életnek szinte minden területén magabiztosabb, hatékonyabb, önmagát könnyebben elfogadja és érvényesíti, mint azok, akiknek nincsen. Az ilyen embert általában megbízhatóbbnak és kiszámíthatóbbnak tartják, és nem csak a munkahelyén, de bankkölcsön felvétele esetén is. Ennek az az oka, hogy a házasságban élő ember életét nagyon határozottan strukturálja, behatárolja és kiszámíthatóvá teszi az a megállapodás-rendszer, ami a házasság intézménye.

Az, hogy a kötelezettség remélhetőleg holtig tart, a résztvevők számára nyilván erőteljes kapcsolati biztonságot jelent. Ennek a biztonságnak a talaján olyan hosszú távú tervezésre nyílik lehetőség, mint amilyen a gyerek vagy gyerekek vállalása, akár több évtizedes anyagi vagy egyéb célok elérése, stb.

A szexuális hűség vállalása megint csak efféle biztonságot építő tényező. Elméletileg azt jelenti, hogy harmadikokkal nem folytatunk szexuális kapcsolatot, így az emberi élet egyik legfontosabb energiáját a kapcsolat működtetésére használhatjuk. Azokban az esetekben, amikor ez tényleg megvalósul, aligha fordul elő, hogy a házasság felbomlik.

Ha valakivel közössé tesszük a sorsunkat, és biztosak lehetünk abban, hogy hozzon az élet bármit -és bizony váratlanul és kiszámíthatatlanul hozza is, jót és rosszat egyaránt-, akkor ez megint csak növeli biztonságérzetünket, és azt a meggyőződést eredményezi, hogy az élet minden nehézségén úrrá tudunk lenni.

58 Annak vállalása, hogy a közös gyereket vagy gyerekeket azok felnőtt koráig együtt neveljük, azaz biztosítjuk számára vagy számukra a felnőtté váláshoz szükséges érzelmi és anyagi feltételeket, tovább erősíti a biztonságot. A gyerek vállalásakor a szülők ugyanis bízvást feltételezhetik, hogy nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy életük nehézségeit, ld. a gyerek vagy gyerekek nevelését egyedül kell vállalniuk.

A kapcsolat spirituális minősége pedig mintegy szellemi biztosíték arra, hogy „földi” tényezők nem képesek porba dönteni a hosszú távú kapcsolat csodálatos építményét. Összefoglalva tehát én úgy látom, hogy a házasság legfontosabb funkciója a hosszú távú biztonság megteremtése.

A bökkenő az, hogy a mi világunkban (amely a tér, az idő és anyag világa) három dolog bizonyosan nincs, ez a három dolog pedig a valóság, a biztonság, és az igazság. Ahogy egy barátunk, Vida Zoltán mondta: „Valóság, biztonság és igazság nincs, de bérletem van.” Bárki tapasztalhatja, hogy ezek a dolgok nincsenek. Fájó hiányukat sokan érzik, és azon sopánkodnak, hogy miért is nem olyan a világ, amiben igazság, biztonság, és megfogható tényeken alapuló kiszámíthatóság uralkodik. Ez sokakban indulatokat kelt, mert a legtöbb ember a lelke mélyén úgy érzi, hogy kell lennie, és ennek a világnak kellene lennie annak a világnak, ahol igazság, béke, harmónia, egyenlőség és szeretet uralkodna. Van ilyen világ, sőt akár a mi világunk is lehet ilyen, de szerintem nem teremthető meg azon a módon, hogy indulatainkat szabadon engedve sértetten, felháborodva, forradalmakat, háborúkat, politikai változásokat, győzelmeket és vereségeket kiprovokálva igyekszünk egy az eszményihez jobban közelítő világot létrehozni. Az ilyen törekvések tökéletes hiábavalósága nyilvánvaló. A problémát abban látom, hogy az emberek a külső világot akarják ideálissá alakítani, mert reménytelenül kevéssé vannak tudatában annak, hogy amit külvilágként, „valóságként” megtapasztalnak, az csupán belső állapotuk tükre. Így aztán sokkal célravezetőbbnek tűnik saját magunk átalakításával foglalkozni.

Visszatérve a házasság intézményére, abban a mikrokörnyezetben, ami a házasság vagy a hosszú távú párkapcsolat, ugyanazok az igények merülnek fel, mint az óriás világ hasonló ügyeiben, nevezetesen, hogy legyen biztonság, jólét, béke és harmónia. Megoldásmódjaink is ugyanazok, amelyeket a kultúra és a neveltetésünk számunkra általában biztosít, így a szent cél érdekében a házasságban is a külső valóság többé-kevésbé agresszív átalakításával kísérletezünk.

A házasságban a külső valóság nem más, mint házastársunk. Így ha a házasságunkból hiányzik a béke, biztonság, harmónia stb., akkor cseszegetni kezdjük kedves párunkat, abban a reményben, hogy az ő megfelelő átformálásával kialakulhat a vágyott helyzet. Aztán éppúgy, mint a történelemben, hiába tapasztaljuk, hogy ez az eljárás tökéletesen értelmetlen -hisz sosem éri el célját-, sötét és öntudatlan makacssággal újra és újra ezzel kísérletezünk. És ha végképp belátjuk, hogy fáradozásunk eredménytelen, akkor keresünk és találunk valaki mást, akivel ugyanezt a csacsiságot elölről kezdhetjük.

Meggyőződésem, hogy egy hosszú távú kapcsolat vagy házasság igenis lehet tökéletes, uralkodhat benne igazság, béke, harmónia, szeretet és jólét, ám ez igen kevéssé múlik azon, hogy a párunk éppen kicsoda, vagy milyen. Sokkal inkább azon múlik, hogy mi magunk képesek vagyunk-e a kapcsolatban olyan emberré válni, aki ezt a tökéletes, vagy ahhoz közelítő állapotot a saját lelkében megvalósítja. Megértem, ha ez a gondolat némiképp bizarrnak tűnik, mégis határozottan állítom, hogy életünk minősége, jelen esetben, hogy milyen a házasságunk, csak és kizárólag azon múlik, hogy mi magunk milyen emberek vagyunk, és milyenné akarunk válni.

59 Ha javítanivalót keresünk, és szükségképpen találunk is a házasságunkban, ráadásul úgy érezzük, hogy a munka elvégzése megéri a fáradtságot, akkor ezt a munkát magunkon kell kezdeni, és ott is kell befejezni. Az eljárás az, hogy megnézzük, mi az a pont, amin javítani szeretnénk. Tipikusan ilyen az anyagi állapot, magunk vagy a másik féltékenysége, a közös programok, a másik családjához való viszony, a gyereknevelés, a „rossz” szokások, és az egészség.

Lehetnek más területek is, ahol szorít a cipő, valami kényelmetlen, kellemetlen, netán elviselhetetlen. Ha már lokalizáltuk ezt a területet, akkor következhet a korábban már ismertetett önvizsgálat. Annak a vizsgálata ugyanis, hogy saját magunkban a vonatkozó területen mi hibádzik.

Amikor ezt megtaláltuk -és az már nagyon komoly lépés, ha nem csak a másikban leljük föl-, akkor a következő lépés nem az, hogy rögtön megkíséreljük a „hibánkat” kijavítani. A következő lépés az, hogy elfogadjuk, megbocsátjuk és megtanuljuk szeretni azt a vonásunkat, amit fölleltünk.

Ezzel ugyanis a házasságunkból nem kiküszöbölünk valamilyen „hibát”, nem javulunk meg, és főképp nem próbáljuk megjavítani párunkat, hanem közös életünkbe integráljuk azt a vonást, ami a nehézséget okozta. Ezzel a beépítéssel szinte azonnal megszüntetjük a hiba kellemetlen hatását, és képesek vagyunk meglátni konstruktív oldalait is, amivel megnöveljük saját magunk és a házasság életképességét. Így közelebb kerülünk ahhoz, hogy akármilyen a világ, házasságunkban megvalósítsunk egy tökéletesebb életet.

(Ahogy én látom, leggyakrabban az történik, hogy a 20-as évei közepe-vége, 30-as évei eleje táján egy nő és egy férfi egymásba szeret. A férfinek általában már van valamije, ért valamihez, vitte valamire, karrier előtt, vagy közben áll. A nő túl van kamaszkori érzelmi válságain és első komoly szerelmi próbálkozásain, szeretne már megállapodni, szeretne családot.

Gyakorlatilag kislányként hozzámegy a férfihoz, szül egy vagy két gyereket, amiből következik, hogy két-három évre tökéletesen be van zárva. Eltelik néhány év, minden jól működik, ám a nőben lassan feltámad az igény arra, hogy ő is értsen valamihez, ő is legyen „valaki” a saját jogán, netán pénze is legyen, és nemcsak az, amit a szüleitől kaptak. A férfiak ezeket a törekvéseket általában nem szokták szeretni, mert ez átalakítja a korábbi erőviszonyokat, és az módfelett kényelmetlen dolog. Küzdelem indul be, amelyben a nő ideális esetben képes érvényesíteni saját igényeit, tanulni kezd, elkezd valamihez érteni, esetleg több dologhoz is. Ekkor bizony az egész család szerkezete átalakul, másként osztódnak le a feladatok, a jogok, a hatalom, a felelősség, sőt a pénz is. Ez a fejlődéses átalakulás természetesen férfiakkal is megesik, de az ritkább.

A folyamatot jó néhány alkalommal végigkísértem. Általában rettentően kínos, főképp a férfiak számára, hisz mégiscsak másféle társ az, aki szellemileg és anyagilag is egyenlő. Az már egészen másfajta kapcsolatot jelent. Több probléma van vele, ám jóval több boldogságot is okozhat.)

Mindenképpen értékesebb, ha valaki a tanulás, a fejlődés útját választja még akkor is, ha ez szükségképpen azzal jár, hogy a fejlődés során a személyisége megváltozik. A társa ilyenkor azt az élményt éli át, hogy ő valamikor, a kapcsolat kezdeti szakaszában egy másik embert választott. Ez a helyzet szinte mindig krízist okoz, mégis úgy gondolom, hogy helyesebb vállalni egy későbbi nehéz periódust annak érdekében, hogy személyünk és világunk tágasabb, gazdagabb és értékesebb legyen.

A házasság, mint minden hosszabb kapcsolat krízisről-krízisre változik, és mint minden hosszú távú kapcsolatban, ebben is szükségképpen akad néhány olyan időszak, amikor előkerül az a kérdés, hogy együtt maradjunk-e, vagy váljunk külön. Ezeknek a kríziseknek két kimenetele lehet: szétválás, vagy a kapcsolat elmélyülése. Meggyőződésem szerint egyik sem jobb megoldás a

60 másiknál, és kár azt gondolni, hogy a szétválás valamelyik fél, vagy mindkettő kudarca lenne.

Annyi bizonyos, hogy egy tartós és mély kapcsolat minden egyéb körülménytől függetlenül is érték, hiszen az ember lelkét növekedésre, fejlődésre, változásra, gazdagodásra készteti egy másik ember jelenléte és figyeleme. Ökölszabály: A házassági „szerződés” valamelyik pontját előbb-utóbb valaki megszegi. Ha nem, akkor is.

12. GYEREK ÉS GYEREKEK Tétel: Ha gyerek van, a kapcsolat többé már nem két ember kapcsolata.

A hosszú távú kapcsolatban előbb-utóbb felmerül a közös gyerek gondolata. A gondolat felmerülésében bizonyára szerepet játszik valamilyen rejtett biológiai nyomás, esetleg külső nyomás is (legyenek unokák), az a fantázia, hogy egy gyerek bizonyára érdekessé és változatossá teszi a kapcsolatot, sőt, hogy a gyerek a kapcsolat gyümölcse, vagyis annak betetőzése, és bizonyíték arra, hogy a kapcsolat termékeny.

Sokszor van úgy, hogy gyereket a kapcsolat résztvevői közül csak az egyik akarna, ilyenkor a másikat először rá kell venni az együttműködésre. Ha ez nem sikerül, a kapcsolat elég hamar megszűnik, hisz a gyerekre irányuló vágy hatalmas, olykor leküzdhetetlen erő. Nem ritkán a nő azért akar gyereket, mert „eljött az ideje”. Ilyenkor meg-megesik, hogy a leendő vagy lehetséges papa személye csupán abból a szempontból bír jelentőséggel, hogy anyagilag vagy érzelmileg alkalmas-e arra, hogy a leendő anyukát és gyereket hosszú ideig (20 év) a megfelelő mértékben támogassa. Más szóval nem a személy a fontos, hanem az a szerep, amit az anyuka és gyereke viszonylatában funkcionálisan elláthat. Nem baj ez, csak tisztában kell lenni azzal, hogy a leendő anyukának mindenképpen meg kell nyernie a leendő apukát a hosszú távú, feltétel nélküli együttműködésre. Ez történhet pusztán azzal az állítással, hogy a születendő gyerek az apuka gyereke. A férfiak ezzel többnyire be is érik. A nő részéről meggyőző erővel bírhat az a fenyegetés, hogy a hosszú távú kapcsolat új feltétele a gyerek születése, és közös nevelése. Más szóval a nő csak akkor hajlandó a férfival maradni, ha az a gyereket is vállalja vele együtt.

Adódhat olyan is, amikor a férfi szabja a hosszú távú kapcsolat feltételéül a közös gyerek létét.

Ezekben az esetekben igazából egyetlen probléma van, mégpedig az, hogy a gyerek nem önmagáért kell, hanem csak egy újabb kapcsolati eszköz. A kapcsolat fenntartásának eszköze. Ez azért gond, mert a szegény gyerek aligha tehet arról, hogy valamikor réges-régen, az ő születése előtti elképzelhetetlen távolságú időben a szülei vajon éppen milyen kapcsolatban voltak, és mit gondoltak további életükről. Ám ha a gyerek a kapcsolat eszköze, a szülők automatikusan, tudat alatt felelőssé is teszik a kapcsolat alakulásáért, mármint azért, hogy vajon az ő világrajövetele megvalósította-e, és milyen mértékben valósította meg szülei elképzeléseit. Ettől az történik, hogy egész gyerekkorában, sok esetben még felnőttkorában is valamiféle rendkívüli és meghatározhatatlan súly alatt éli az életét.

Ha ezt a „súlyt” nyelvi formába öntjük, akkor az nagyjából így hangzik: „Te vagy a felelős a szüleid boldogságáért, illetve boldogtalanságáért”. Más esetben ez a „súly” abban a nem kimondott

61 formában jelentkezik, hogy „csak akkor, és csak annyira szeretünk, ha, és amennyire megfelelsz a várakozásainknak”.

Gondolom felesleges különösebben ecsetelni, hogy az ilyen kimondatlan várakozások, és érzékelhető, ám megfogalmazhatatlan terhek milyen hátrányokat jelentenek a gyerek, majd a gyerekből lett felnőtt számára. Hiszen így aligha kerülhet abba a helyzetbe, hogy a saját életét élje, ellenben örökké ki van téve egy olyan tudatalatti nyomásnak, amelyik valamiféle kimondatlan várakozástömeg beteljesítése felé tereli.

Még rosszabb eset az, amikor a gyerek apuka vagy anyuka „egyetlen boldogsága”, vagy pláne „egyetlen támasza”. Ilyenkor ugyanis egész életében az lesz az egyetlen feladata, hogy szülei vélhetően elcseszett életét rendbe rakja. A fő probléma az, hogy gyerekként erre teljesen alkalmatlan, és a szüleivel való viszonyában felnőttként is gyerek marad. A gyerek pozíciója pedig függő és alárendelt. Ebből a pozícióból tényleg lehetetlen megoldani a feladatot. Így adódik elő az, hogy az emberek jelentős része az egész életét valamilyen homályosan körülhatárolt, ám megoldhatatlan feladat megoldásával tölti. Minthogy egy megoldhatatlan feladatot nem lehet megoldani, világos, hogy kudarcot vall, és vesztesként fogja élni az életét.

Akármilyen kegyetlenül, hidegen hangzik is, a gyerekeknek nem dolga az, hogy szüleik életét javítgassák, boldogságukat, anyagi jólétüket elősegítsék. Mert ez a szüleik dolga -lett volna.

A gyerekek dolga az, hogy amikor nekik gyerekeik lesznek, akkor azoknak biztosítsák a felnőtté válásukhoz szükséges anyagi, és érzelmi feltételeket.

Nyilván más eset a nagyon öreg szülő vagy szülők betegség, esetleg fájó egzisztenciális szükség esetén történő támogatása. Ez rettenetesen sikamlós terep, mivel a gyerek a szülő viszonylatában mindig gyerek marad, aki bármikor megzsarolható, hatalom alá vonható. Az a javaslatom, hogy minden esetben legyünk nagyon óvatosak a szülőknek való segítés ügyeiben! Ez az óvatosság azt jelenti, hogy igyekezzünk józan ésszel, a realitások alapján -azaz minél kevesebb érzelemmel- felmérni azt, hogy milyen segítségre van igazán szükség, és mi az a segítség, amire csupán azért van szükség, mert a szülő vagy a szülők valamilyen okból elrontották a saját életüket.

Elrontották abban az értelemben, hogy nem gondolták át azt, hogy gyerekük vagy gyerekeik felnőtté válása után az életükben marad még jó néhány évtized, amit valahogyan le kell élni. Érdemes tehát időben gondolni arra, hogy a gyerekneveléssel töltött cirka húsz esztendő után az életnek még jó fele-harmada hátravan, és nem mindegy, hogy ezt az időt mivel töltjük. Sajnos nagyon gyakori eset, hogy ez a tervezés teljesen hiányzik, és ebben a húsz, harminc, negyven évben a szülőknek alig van más szórakozásuk és kapcsolatuk mint a gyerekeik. Ez minden résztvevő számára rettenetes teher lehet, ami alól a gyerek morális és érzelmi okokból nemigen tud kibújni.

Ez a rossz, évtizedekig tartó helyzet általában úgy alakul ki, hogy a gyerek lassacskán felnő, néhány év múlva élethosszig tartó kapcsolatra szánja el magát, gyereke vagy gyerekei lesznek, akik nagyjából húsz év alatt szintén felnőnek. Az ilyen ember gyakorlatilag az egész életét gyerekként vagy szülőként tölti el. Igazán komolyan soha nem merül fel benne, hogy lehetne felnőttként is élni (azaz nem gyerekként vagy szülőként). Egyszerűen nincs rá felkészülve, fogalma sincs, mit kéne tennie, és minthogy a legfontosabb, egész felnőttkorán végigvonuló tapasztalata a szülőként való gondoskodás és az abból fakadó felelősség, 40-50-60 évesen gyakran már nem tud váltani egy olyan hozzáállásra, életmódra, amelyben „csak úgy”, kedve szerint élhetné az életét.

62 Ideális esetben egy kapcsolat mindkét résztvevője gyereket kíván. Megkezdődik az örömteli reménykedés, aggodalmak és tervezgetés időszaka. Ebben az időszakban a figyelem egymás személyéről, illetőleg a kapcsolatról eltolódik a várva-várt fejlemény irányába. Ez az eltolódás szinte észrevétlen, és ekkor még nem is okoz problémát, sőt az esetek jelentős részében megerősíti a kapcsolatot, mintha új életet lehelne bele. Tipikus esetben ilyenkor meglehetősen homályos és örömteli érzések cikáznak a résztvevőkben, hogy majd milyen jó is lesz.

A terhesség időszakában fokozódik a jövevényre irányuló figyelem, amely a dolog természeténél fogva ebben az időszakban inkább a nőt érinti. A nők általában élvezik ezt, büszkeség tölti el őket, új terepe nyílik a beszélgetéseknek és történéseknek, ők állnak a középpontban. A terhesség során a szervezetben ráadásul olyan hormonális változások indulnak be, amelyek az élmény átélését hatványozottan örömtelivé teszik. Sok nő ezért nem is szívesen hagyja abba a terhesség, szülés, szoptatás ciklusát, mondhatni rászokik erre, függővé válik, mert ez egy kellemes, ünnepi időszak. Ez a kellemes időszak a szüléskor kulminál, és a kapcsolat felől nézve a szülés utáni néhányadik hétben véget is ér.

A gyerek megjelenése elsősorban azt jelenti, hogy a kapcsolatnak a továbbiakban nem kettő, hanem legalább három résztvevője van. Ez azonnal megszünteti azt az illúziót, hogy a két felnőtt kapcsolata a gyerek által válik majd intenzívebbé és elmélyültebbé. A figyelem ugyanis innentől már nem két, hanem három személy között oszlik meg. Az új, a harmadik résztvevő pedig általában nagyon határozottan gondoskodik arról, hogy az általa igényelt figyelem-, és gondoskodás-mennyiséget meg is kapja.

A probléma az, hogy ezt a figyelem-, és gondoskodás-mennyiséget egymástól kell elvonni.

Előáll tehát az a jelenség, hogy a kapcsolat ugyan a gyerek jövetele által be-, illetve kiteljesedett, de a felnőtt résztvevőknek a korábbinál jóval kevesebb idejük, figyelmük és energiájuk jut egymásra. Ez szinte azonnal rossz érzéseket okoz, ám a születés utáni időszakban a nyomasztó érzéseket elfedi a pici jelenlétének mindent elsöprő élménye. Néhány hónap után, amikor ez az élmény már nem lesz annyira új, és talán már az is kevésbé érdekes, hogy mennyit evett, és hogyan büfizett a kicsi, egyre kínosabbá válik, hogy mind a férfi, mind a nő úgy érzi, hogy kevés figyelmet és gondoskodást kap. Azért érzi úgy, mert úgy is van.

A tipikus eset, hogy a férfi hazajön a munkából, és az egész napi fáradtság után azt várja, hogy ő kerül a figyelem, érdeklődés és gondoskodás középpontjába. Ehelyett sajnos nem ő lesz ott, hanem a gyermek: „Képzeld, úgy nézett rám, mintha felismerne, és gügyögött is, csak a széklete…” Ugyanígy a nő, aki egész napját a gyerekkel összezárva, a négy fal között tölti, már nagyon várja, hogy a párja végre hazaérkezzen. Ez megszakítaná a nap egyhangúságát, és lehetőséget adna arra, hogy elmesélje azt a sok fontos dolgot ami napközben történt, de az az érzéketlen férfi mintha csalódott lenne. Nyilvánvaló, hogy sem a férfi, sem a nő nem kapja meg azt akit szeretne. (A gyerek meg pláne nem, mert az ő figyelem-, és gondoskodásigénye a nap 24 órája, illetve a körülötte lévő összes emberi és egyéb lény folyamatos törődése. A gyereknek ez a figyelem-, és gondoskodásigénye túlnyúlik csecsemőkorán, és tizenéves koráig tart.)

Objektív körülmények miatt, mint idő, energia, és tényleges lehetőségek tehát senki nem kapja meg azt, amire jogos igényt formál. Más szóval mindenki frusztrált és csalódott lesz.

Amennyiben a páros úgy próbálja ezt a nehéz helyzetet tehermentesíteni, hogy további személyeket von be, egy segítő nagymamát, babysitter-t vagy bárkit, azzal csak fokozza a gondokat, hiszen ezek az emberek technikai segítséget jelentenek ugyan, de puszta jelenlétük csökkenti az egy főre jutó figyelem, energia, és gondoskodás lehetőségét. Holott éppen ezekből lenne mindenkinek többre szüksége.

63 Ha jól emlékszem egy statisztikára, akkor az összes válások egyharmada nagyjából az első gyerek egy éves születésnapja körül kulminál. Akár helyes ez az adat, akár nem, az előbbiek fényében nagy a valószínűsége annak, hogy egy ponton valaki kiborul. A papa ugye azért, mert elvesztette azt a közeget amiben az egész napi munkájáért, és párja iránti szeretetéért cserébe figyelmet, gondoskodást, kiszolgálást, nyugalmat, egyáltalán „otthont” kap, a mama pedig azért, mert vérig sérti, és mélyen bántja az a körülmény, hogy egész napi fáradtságáért, törődéséért, hogy nincs egyfolytában tíz nyugodt perce, és nem történik semmi azon kívül, hogy a babával foglalkozik, szóval a hősies és tényleg nehéz életért cserébe annyit sem kap a párjától, hogy legalább napi egy órában végighallgassa az élményeit. Érthető, hogy gyakran lesz elegük egymásból, és úgy találják, hogy a másik személye talán nem is volt a legjobb élethosszig tartó döntés.

Ilyen körülmények között valahonnan meg kell szerezni a szükséges figyelmet és gondoskodást ahhoz, hogy az ember egészsége, önérzete, munka-, és boldogságra való képessége ne csökkenjen az alá a kritikus pont alá, ahonnan már csak szakértői segítséggel lehet visszamászni, vagy úgy se.

Ezek a problémák számomra elkerülhetetlennek tűnnek, enyhíthetők viszont azon a módon, hogy először is tudatában vagyunk a várható fejleményeknek, és megkíséreljük nem azt hinni, hogy velünk ez másképpen lesz, mert mi a Kovácsék vagyunk.

Ha ennek már tudatában vagyunk, akkor tudhatjuk azt is, hogy a kisgyerek jelenléte folyamatos, pihenés nélküli munkával jár. Ne várjuk tehát azt, hogy majd pihenni fogunk, nyugodtan ellazulhatunk, egymás gyengéd vágyaiba merülhetünk, hanem legyünk tisztában azzal, hogy bármily kellemes egy harmadik személy jelenléte, néhány hónapra, olykor évekre is munkahelyet teremt az otthonunkból.

E „munka” része lehet, hogy a papa elhatározza, hogy a gyerekfürdetésen és egyéb kellemes, a babával való foglalkozáson túl minden áldott nap rászán fél vagy egy órát arra, hogy a párját meghallgassa. Ezt szó szerint értem: meghallgatni. Nem problémákat megoldani, nem tanácsokat adni, nem véleményekkel, ítéletekkel reagálni, nem kezdeni önmagunkról beszélni, hanem szájat befogni, hallgatni és olykor együtt érzően bólogatni. A férfiaknak ez nagyon nehéz, mert nem erre vannak szoktatva, de megéri megtanulni. Néhány hónap után rá lehet szokni, és nagyon megéri hosszú távon csinálni, hisz ezzel valami olyasmit adunk a párunknak, amit az valószínűleg soha, senkitől nem kap meg, pláne nem minden nap.

A várható nehézségek mellett azt is tudni kell, hogy a pici megjelenésével és nevelésével járó élmények, a büszkeség, ami a gyerek teljesítményei láttán a szülőket kezdettől elfogja, semmihez nem hasonlítható, és semmi mással nem helyettesíthető. Nem tudok olyan gyönyörűségről, ami ahhoz fogható, mint amikor a szülők együtt csodálják a pici tevés-vevését, megbeszélik a gyerekkel kapcsolatos teendőket, fel-felidézik felejthetetlen mondásait. Ezek valóban olyan örömök, amelyeket semmi mással nem lehet helyettesíteni, mert ilyenkor a szülők bizonyosak lehetnek abban, hogy az életüknek értelme van.

Előfordul, hogy valami miatt egy együtt élő párnak nincs gyereke, mert valamilyen okból nem akarnak, vagy nem lehet nekik. Az ebből adódó egyik nehézség az, hogy a kapcsolatnak magának ilyenkor nincs gyümölcse. Ugyan sokkal több lehetőség van arra, hogy a kapcsolatban élők figyelmüket szinte kizárólag egymásra fordítsák, ám ez vagy jó, vagy nem az. Az ilyen értelemben meddő kapcsolatban élők számára fokozottan súlyos az a kérdés, hogy tulajdonképpen

64 mi is az életük értelme, miért vannak a világon. Nem mindenki igényli azonban, hogy erre a kérdésre választ kapjon.

Olykor előfordul, hogy a gyerek fizikailag, vagy mentálisan nem egészségesen jön a világra, vagy később lesz gyógyíthatatlanul beteg. Ilyenkor a kapcsolat vagy amiatt esik szét, mert nem tudják együtt vállalni a betegséggel járó terheket és felelősséget, vagy azért, mert egymás rejtett-nyílt hibáztatása szétrobbantja a párost. Ha mégis együtt maradnak, a kapcsolat nagyon megerősödik, mert a közös teher, a közös felelősség, az állandó küzdelem során a kapcsolat résztvevőinek személyes ügyei sokkal inkább háttérbe szorulnak, mint normál esetben.

Amikor több gyerek van, és az egyikük beteg, akkor ez a háttérbe szorulás sajnos a többi gyerekre is kiterjed. Ekkor ők is a szükségesnél kevesebb figyelmet kapnak, hiszen a család legfőbb gondja a beteg gyermek.

Ha bármi probléma van a gyerekkel vagy gyerekekkel –és felnövekedésük során elkerülhetetlen, hogy legyen-, akkor a szülők általában egymást hibáztatják a gyerek ügyei miatt.

Gyakori ez abban a formában, hogy „mert pont olyan mint te”, vagy úgy, hogy „mert te ezt, azt vagy amazt tetted, vagy nem tetted”. Ha a szülők elégedetlenek egymással, elégedetlenségük kifejezésére mindig pompás ürügy a gyerek. Én azt javaslom, hogy az egymással való elégedetlenkedéseinkbe próbáljuk ne bevonni a gyereket: egymással való bajainkat egymással rendezzük le. A gyereknek pedig az a legjobb, ha a szüleiknek az ő ügyében közös álláspontjuk van, amit mindketten ugyanúgy képviselnek. Ökölszabály: A gyereknek nem az a dolga, hogy a kapcsolatot megjavítsa, vagy fenntartsa.

13. HARMADIKOK FELBUKKANÁSA Tétel: A harmadikok felbukkannak.

Egy hosszú távú kapcsolatban szerintem elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb felbukkanjanak olyan személyek, akik a pár valamelyik tagjában szerelmet, vonzalmat vagy legalábbis szexuális gerjedelmet ébresztenek. Ilyenkor az ember vagy enged a késztetésének, vagy pedig nem. Ha enged, azzal akár komoly veszélybe sodorhatja a kapcsolatot, ha viszont nem, akkor jelentős frusztrációt él át, ami miatt nyílt vagy rejtett formában bosszút áll majd. Ebben a helyzetben nagyjából a kettő között lehet választani. Világos, hogy az egyik rosszabb, mint a másik.

Az a gyakori félelem, hogy valaki egyszer csak elszereti tőlem a páromat önbizalomhiányon, és azon a gondolaton alapul, hogy nem én vagyok felelős azért, ha a párom valaki mást szeret. A felbukkanó harmadikok valójában soha nem okai, sokkal inkább a következményei egy kapcsolat megszakadásának, sőt a legtöbb esetben tényleges szerepük az, hogy akarva-akaratlanul fenntartsák, és támogassák az eredeti párkapcsolatot.

Harmadikok akkor bukkannak fel, amikor a eredeti kapcsolatban zavar keletkezik. Zavar mindenképpen keletkezik. Minthogy egyetlen férfi és egyetlen nő sincsen, aki meg tudná valósítani párjának a tökéletes férfira, illetve tökéletes nőre irányuló igényét, szükségszerű, hogy az emberrel előbb-utóbb gondok legyenek. Valami belőle, vagy neki hiányozni fog. Aztán, ahogy

65 múlik az idő, az a valami nagyon fog hiányozni, és a rejtett hiányérzet lassan olthatatlan sóvárgássá fajul. Ezen a ponton persze felbukkan egy csodalény, aki nyilvánvalóan mindazokkal az attribútumokkal rendelkezik, amikben párunk oly elviselhetetlenül szűkölködik. Ilyenkor erős vonzalmat, akár szerelmet élünk át, és előkerül az a vaskos dilemma, hogy „a boldogságot válasszam, vagy tisztességes, felelősségteljes emberként folytassam az életemet, úgy, ahogy eddig zajlott”. Csak az a gond, hogy ebben a szakaszban „az életem, úgy, ahogy eddig zajlott” pocséknak tűnik, míg a leendő kapcsolatban fellelhető boldogság irreális mértékben felértékelődik. Így alakul ki az a helyzet, hogy akár így döntünk, akár úgy, rosszul fogunk járni. Ha a leendő kapcsolat mellett döntünk, akkor esetleg elveszítjük a régi kapcsolatot, valószínűleg fájdalmat okozunk párunknak, netán helyrehozhatatlan pszichológiai sérülést a gyermekeinknek, egyszóval katasztrófa. Ha pedig folytatjuk ami eddig volt, akkor sóvár boldogtalanságunkat állandósítjuk. Az érzelmeink mindenképpen zavarossá válnak, bűntudatot, tehetetlenséget és azt érezzük, hogy nincs jó megoldás, mert nincs is.

Ha akár rövid, akár hosszú távon belebonyolódunk egy új kapcsolatba, akkor megkapjuk, vagy megkapni véljük azt, ami az eredeti kapcsolatból hiányzott. Az a valami a továbbiakban nem fog hiányozni, ezért az eredeti kapcsolat sokkal elviselhetőbbé válik. Az így kialakuló háromszögek olykor évekig meglepő szívóssággal tartják magukat, mert egyfelől van a régi a maga biztonságával, szokásaival, bejáratott, gördülékeny hétköznapi üzemmódjával, és van az új, a randevú, ami ünnep és csoda és vvvá.

A hülyébbek azt képzelik, hogy ha ezzel a másik emberrel lennének, akkor a hétköznapok is ünneppé, csodává és vvvá-vá válnának. Van aki ki is próbálja, és tipikusan pofára esik. Erre azonban legtöbbször nem kerül sor, mert igazából nagyon jó úgy, ahogy van, egy ilyen, meg egy olyan kapcsolat is. A szituáció ideálisnak tűnik, de az vele a probléma, hogy ez a felállás előbbutóbb valakinek nagyon nem fog tetszeni. Olykor a párunk elégeli meg a dolgot, olykor pedig a külső kapcsolatban lévő személy érzi úgy, hogy keveset kap, és most már „többet akar”. Máris dilemmába kerülünk, hogy X, vagy Y. Kit válasszak? Ettől aztán rengeteget lehet szenvedni, lehet tömérdek bűntudatot átélni, megalázó kapcsolati játszmákba bonyolódni, megnyílik a titkok, az árulás, a paranoia, az ítélkezések mély, sötét és végeláthatatlan szakadéka. Holott szenvedni nem muszáj.

Azt kell megérteni, hogy az előállt jelenség szükségszerű, és arra mutat, hogy az eredeti párkapcsolatban krízis bontakozott ki, amit meg kell oldani. Már beszéltünk róla, hogy egy kapcsolati krízisnek két kimenetele lehetséges, az egyik a kapcsolat megszakadása, a másik a kapcsolat elmélyülése. Nem kell azt gondolni, hogy az egyik a másiknál bármiféle szempontból jobb lenne. Lehetséges, hogy a hosszú távú kapcsolat valamelyik résztvevője „kinőtte” a párját, azaz személyes fejlődése következő szakaszában már nincs szüksége rá, esetleg vissza is húzza.

Lehetséges azonban az is, hogy a harmadik felbukkanásával jelzett kapcsolati krízis esélyt ad arra, hogy a résztvevők közelebb kerüljenek egymáshoz, és őszintébb, mélyebb, intimebb, és értékesebb módon folytassák viszonyukat.

Persze számos esetben ott van a gyerek, vagy a gyerekek. Ilyenkor a normális felelősségérzetből fakadó bűntudat miatt a résztvevők szenvedései hatványozódnak. Általában azt képzelik ugyanis, hogy a kapcsolati krízis, netán a szétválás és annak következményei ártanak a gyerekeknek. Szeretném leszögezni, hogy a kicsiknek elsősorban nem a krízis árt, hanem a szülők

66 boldogtalansága, félelmei, bűntudatai és annak kompenzációi. Az, hogy a szülők hibáztatják egymást. Árt a gyerekeknek továbbá az is, ha a szülők azt képzelik, hogy nincs rendben, ha egyikük vagy másikuk időnként szerelmes lesz valaki másba. A gyerekek ugyanis nem hülyék, és a felnőttekkel ellentétben nagyon szélsőséges érzelmi helyzetekhez is képesek egészségesen alkalmazkodni, amennyiben ebben nem zavarják meg őket a fent említett szörnyűségekkel. Úgy gondolom, hogy a boldog szülők, akárhogyan is érik el, élik át és valósítják meg boldogságukat, sokkal jobbat tesznek a gyerekeiknek, mint a boldogtalan szülők, akik kötelességtudat mögé rejtett gyávaságból, bűntudatból, rosszul értelmezett felelősségtudatból önmagukat a „gyerek érdekében” boldogtalanságra kárhoztatják. Már csak azért is, mert a utóbbi esetben néhány év múlva tipikusan előkerül az a gondolat vagy valamelyik változata, hogy „mennyi áldozatot hoztam érted”. Ezzel a szülő abba helyzetbe hozza a gyereket, hogy örök adósnak kell éreznie magát, mely adósság a szülő élete végéig, sőt tovább, semmilyen módon nem törleszthető. Ilyenkor a szülő olyan hatalmat szerez a gyereke fölött (még annak felnőtt korában is), ami meggátolja a gyereket abban, hogy úgy éljen, ahogyan szeretne, azzá válva, akivé válnia kellene. Más szóval: a szülő torzóvá teszi a gyermeke életét.

Visszatérve a boldogság kontra felelősség és biztonság kérdéséhez azt állítom, hogy ebben a kérdésben nincs rossz vagy jó döntés. Dönthetünk bárhogyan, sőt a legjobb az, ha úgy döntünk, hogy nem döntünk, csak éppen jól, és mások kárhoztatásától mentesen kell csinálni.

Ha úgy döntünk, hogy az új kapcsolatot választjuk számoljunk azzal, hogy javarészt az a tapasztalat, hogy amikor a régebbi hosszú távú kapcsolat véget ér, szinte azonnal véget ér az új is.

Ez azért van, mert az új kapcsolat valódi funkciója az volt, hogy a régebbi kapcsolat érzelmi vagy egyéb hiányosságait pótolja. Ha a régebbi kapcsolat megszűnik, az új is elveszti funkcióját.

Ilyenkor meglepődve tapasztaljuk, hogy imádott választottunk egyáltalán nem olyan, mint amilyennek eredetileg tűnt. Ráadásul mi az új kapcsolatban is ugyanazok maradunk, mint az előzőben, ennélfogva szükségszerűen ugyanazok a problémák és konfliktusok merülnek majd fel.

Ha ehhez még hozzátesszük azt is, hogy a régi kapcsolathoz fűződő különféle, erős érzelmek rontják az új kapcsolat alaphangulatát, akkor könnyű belátni, hogy igen kicsi az esély arra, hogy az előző kapcsolat megoldatlanságaiból született új kapcsolat tartós és boldog lesz.

Egy új kapcsolat akkor lehet jó, ha egy régi már tényleg lezárult. Ennek az a kritériuma, hogy a régi kapcsolat résztvevői valamiféle közönyös barátságosság, vagy a teljes eltávolodás viszonyába kerüljenek egymással. Csak ha ez már megtörtént, akkor van esély arra, hogy egy új kapcsolat tényleg jó legyen.

Az is igaz, hogy egy új kapcsolat segíthet abban, hogy egy régit lezárjunk, meggyorsíthatja a szakítás, eltávolodás és veszteség szenvedésteli folyamatát, és segíthet abban, hogy a régiből sérülés nélkül, egészséges önbizalommal kerüljünk ki. De amint mondtam, amikor ez tényleg megtörtént, általában az új kapcsolat is véget ér.

Ha úgy döntünk, hogy a régit választjuk, döntésünk azzal a következménnyel jár, hogy a kapcsolatot a benne résztvevők viszonyaival együtt részben vagy egészben át kell alakítani.

Amikor az emberek találkoznak, és viszonyt hoznak létre, abban számtalan saját magukkal és egymással kapcsolatos elvárás, illúzió, félelem és vágy kavarog. Idővel ez letisztul, és kialakul valamiféle működőképes viszony, amiben egymással és saját magunkkal kapcsolatban már jól megfogalmazható várakozásaink vannak. Némiképp leegyszerűsítve ez úgy néz ki például, hogy szerepe szerint az egyik keresi a pénzt, a másik rendben tartja a háztartást, neveli a gyerekeket, és

67 pénzt is keres vagy nem. Finomabb szinteken az egyik dolga a szórakozás, a programok kitalálása, és erőltetése, a másik dolga pedig az, hogy ezekben mosolyogva részt vegyen, és így tovább.

Egy működőképes kapcsolat tucatnyi ilyen rejtett vagy nyílt megegyezésen alapul, és ezeknek van egy olyan csoportja, amely a másik ember személyiségjegyeire vonatkozó várakozásokat tartalmazza. Például: legyen becsületes, őszinte, nyílt, határozott vagy határozatlan, nőies, férfias, szerény vagy magabiztos, követelőző vagy visszahúzódó, üldöző vagy áldozat, stb.

Ezek a várakozások rendkívül lényegesek, mert a kapcsolat biztonsága végső soron az abban résztvevők személyiségétől függ.

Ha már nagyon vágyunk egy hosszú távú, biztonságos kapcsolatra, akkor a vágyaink mentén hajlamosak vagyunk illúziókat táplálni a másik ember személyiségének ügyében. Ezeket az illúziókat, annál inkább fenntartjuk, minél fontosabbá válik a kapcsolat, például mert gyerek vagy gyerekek lesznek benne, mert anyagi függés keletkezik, mert a személyünket tápláló baráti kapcsolataink is erre épülnek, hétköznapjaink és ünnepeink egyaránt. Ennél fogva érdekeltek vagyunk abban, hogy párunk személyével kapcsolatos illúzióinkat minél hosszabban fenntartsuk.

Némely tekintetben tehát nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy partnerünk valójában milyen ember. Ez a „valójában” azonban idővel megköveteli a jogait: csalódást élünk át, becsapva érezzük magunkat, megsértődünk, haragszunk, súlyos és igazságtalan szemrehányásokat teszünk, esetleg nagyon is sokat. Holott pusztán arról van szó, hogy valami érzelmi érdek miatt nem voltunk hajlandók tudomásul venni, hogy választottunk nem olyan tökéletes, mint amilyennek látni szeretnénk.

Amikor ez a kapcsolati krízis-pillanat eljön, abban a kérdésben kell döntenünk, hogy ha már valamennyire reálisan látjuk, milyen is az emberünk, akarjuk-e vele folytatni. Ha nem akarjuk, akkor a döntés egyszerűvé válik, az élet pedig átmenetileg nagyon nehézzé. Ha azonban a kapcsolat megtartása mellett döntünk, akkor nagyon kell bízni abban, hogy párunk képes azokra a belső átalakulásokra, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a súlyos előzmények és nehéz csalódások ellenére a kapcsolat egy igazibb, mélyebb és személyesebb szinten megújuljon. Ökölszabály: Harmadiknak lenni vesztes pozíció.

14. Még egyszer: KRÍZIS Tétel: A kapcsolat krízisről krízisre fejlődik.

Kapcsolati krízisről akkor beszélünk, amikor a résztvevők közül az egyik vagy mindkét fél úgy érzi, hogy nem tudja vagy nem akarja a kapcsolatot úgy folytatni, ahogyan az addig működött.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy valakinek valamiből „most már tényleg elege van”, hanem a kapcsolat valóban nem tud tovább működni a korábbi módon. Nem tud, még akkor sem, ha a résztvevők nagyon szeretnék.

A kapcsolati krízisnek megszámlálhatatlan oka lehet, ám ezek mind visszavezethetők az elvárások, a kapcsolattal vagy a másik féllel szembeni várakozások különbségére. Minden kapcsolat nyílt vagy rejtett megegyezéseken alapul. A problémákat többnyire ezeknek a nyílt vagy rejtett megegyezéseknek a működésképtelensége okozza, nevezetesen az, hogy egy újonnan előállt tartós helyzet megoldására a korábbi megegyezések nem alkalmasak.

Milyenek ezek a megegyezések? A megegyezések egy része tudatos és megfogalmazott, jelentősebb részük viszont nem. A megegyezések egyik köre az együttlétek módjára, idejére, rituáléira vonatkoznak, vagyis arra, hogy a résztvevők miképp töltik egymással az idejüket. Ilyen megegyezés például az, hogy mindennap találkoznak és beszélgetnek, hogy milyen gyakran és

68 miképpen van köztük szex, hogy a beszélgetésekben az egyik vagy a másik fél puszta meghallgatásáról van-e szó, vagy tényleges gondolatcseréről, és így tovább.

A tudatos vagy nem tudatos megállapodások másik köre a döntésekre vonatkozik.

Nevezetesen, hogy a felek közül ki, mikor és miben dönt. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos tudni, hogy valódi döntéshelyzetben az a fél van, aki abban dönt, hogy mivel kapcsolatban kell döntést hozni. Nagyon fontos tudni, hogy nem az a lényeg, hogy ki dönt a nyaralásról, a vásárlásokról, hogy milyen legyen, legyen-e esküvő, gyerek, és meglátogassuk-e a barátainkat, stb. A látszat ugyan az, hogy az van döntéshelyzetben, tehát hatalmi pozícióban, aki az adott kérdésben á-t vagy b-t mond, de valójában és többnyire rejtett módon azé a hatalmi pozíció, aki felveti a döntésre szoruló kérdést. Ez azért van így, mert aki fölajánlja a játék terepét, az mondja meg, hogy milyen játékot játszunk. Egy olyan kérdésben például, hogy mikor menjünk nyaralni, zöld vagy piros autót vásároljunk-e, tv-t nézzünk vagy moziba menjünk, az igazi döntést a kérdés felvetője hozza, mégpedig, hogy megyünk nyaralni, autót fogunk vásárolni, és ma este a tévét vagy a mozit lehet választani.

A rejtett hatalomgyakorlás egyik klasszikus eszköze a döntési alternatívák ilyen felkínálása.

Ez a kapcsolatok hatalmi szintje. Minden emberi viszonylatnak van hatalmi szintje, az az olyan mezeje amelyben eldől, hogy ki hozza a határozatot, és ki hajtja végre azt. Az emberi kapcsolatok a hatalmi játszmák végtelen terepét kínálják.

Tipikusan valahogy „magától” kialakul, hogy ki dönt mondjuk a közös pénz beosztásáról és elköltéséről, a gyereknevelésről, vagy arról, hogy költözködjünk-e vagy sem. Megítélésem szerint egy kapcsolat akkor kiegyensúlyozott, ha nagyjából egyenlően oszlanak meg a döntési hatáskörök, ám ez rendkívül ritkán van így. A legtöbb kapcsolatban tartós illúzió, hogy „a fontos kérdésekben közösen döntünk”, a kritikus szituációkban viszont, amikor a kapcsolat nyomás alatt áll (hirtelen anyagi veszteség vagy nyereség, váratlan terhesség, a szülők befogadása vagy nem befogadása, betegség) azért ki szokott derülni, hogy általában ki mondja ki az utolsó szót.

Ha következetesen az történik, hogy az egyik fél tartja meg a döntési pozíciók legtöbbjét, az előbb-utóbb krízishez vezet. A krízis során a területekért némelykor egészen riasztó hatalmi harc folyik, a háború összes gusztustalan kellékével, lásd kémkedés, bekerítő manőverek, az akció ideális időpontjának kiválasztása, a másik fél gyengeségeinek kihasználása, és más kedves dolgok.

Ez természetes és nem okoz semmiféle bajt, csupán azt kell tudni, hogy a hatalom tartós kiegyensúlyozatlansága szükségszerűen krízishez vezet. Kivéve azt a ritka esetet, amikor már a kapcsolat elején eldől, hogy melyik kutya az erősebb, és ezzel mindenki elégedett.

Klasszikus eset a gyerekszülés kérdése. Minthogy gyereket a nők szülnek, a terhesség valójában minden esetben az ő döntésük. Nyilván meg lehet egyezni abban, hogy legyen gyerek, de végső soron akkor is a nő dönti el, hogy lesz-e vagy sem. (Ugyan alattomos, de döntés az is, hogy a nő nem szed fogamzásgátló tablettát, azt gondolván, hogy „majd csak lesz valahogy”.

Ilyenkor a nő anélkül, hogy ennek a felelősségét fölvállalná, valójában úgy döntött, hogy igenis legyen gyerek, függetlenül attól, hogy a férfi, vagy mindkettőjük szerint a kapcsolat egzisztenciális és érzelmi helyzete alkalmas-e ilyesmire.)

Hasonlóan meghatározó és érzékeny döntési terület a részvevők rokonságával való kapcsolattartás kérdése. Ha szabad ez ügyben egy javaslattal élnem: a legideálisabb az, ha a felek számára a kapcsolat komolyra fordulásának pillanatától kezdve a másik személye a legfontosabb.

Fontosabb mint az anyja, apja, gyereke, testvére, vagy bárki más. Ha nem így van, és sokszor nincs így, a kapcsolat egy kiszámíthatatlan erőtérben működik, amiben egy jóakaratú nagymama, egy

69 imádott testvér véleménye vagy viselkedése bármikor zavart kelthet, befolyásolva a kapcsolat minőségét, és a benne élők harmóniáját. (Ritkán befolyásolja konstruktív módon.) Ehhez ugyanis nem elég a jóakarat. Mert bizonyára minden anyuka jót akar, és egy kapcsolati konfliktus esetén természetesen gyermeke pártjára áll a másikkal szemben, megoldhatatlanul gubancos helyzeteket hozva létre.

A lényeg az, hogy komolyan el kell határozni, hogy a kapcsolat másik résztvevőjének személye, igényei és érzelmei fontosabbak, mint hőn szeretett rokonainké és barátainké. Ez azt jelenti, hogy bármely kérdésben, amelyben szeretteink és párunk véleménye eltér, a párunkét kell választani. Még akkor is, ha mi magunk bizonytalanok vagyunk abban, hogy valóban az-e a helyes megoldás.

A kedves rokonok ugyanis gyakran mutatnak erős hajlandóságot arra, hogy a szeretet és jóakarat címén beékelődjenek a kapcsolatba, és akarva-akaratlanul rombolják azt. Alig van olyan eset, amikor a szülőkkel vagy valamelyik szülővel való közeli kapcsolat, legrosszabb esetben együttélés ne vezetne váláshoz vagy legalábbis elhúzódó, tartós krízishez és boldogtalansághoz.

Ennek az a pszichológiai alapja az, hogy párunkkal más érzelmi helyzetben vagyunk, mint felmenőinkkel, és konfliktusok esetén ezeket nem fogjuk tudni harmonizálni, hacsak már jó előre meg nem hoztuk az imént javasolt döntést.

(Fokozottan fennáll a társ kontra rokon konfliktusok veszélye, ha úgy döntünk, hogy idős szüleinket „magunkhoz vesszük”. Az öreg szülékről való gondoskodásnak nagy vonzereje van, hiszen vigyázhatnak a gyerekekre, anyagilag is jobban kijöhetünk, és tetszeleghetünk az őstisztelet ideájában is. Számtalan racionálisnak tűnő oka lehet egy ilyen döntésnek, az azonban teljesen bizonyos, hogy súlyos bajt csinál. Mindenkit óva intek attól, hogy egy ilyen helyzetet felvállaljon.)

Hatalmi, illetve potenciális krízisfaktort jelentenek a barátok is. A barátok ugyanis a kapcsolat elején még vagy az egyik, vagy a másik fél barátai. A kapcsolat végén, a szakításkor, illetve váláskor is az derül ki, hogy a barátok vagy az egyik, vagy a másik fél barátai. Váláskor ösztönös tendencia az erőforrások begyűjtése, így mindkét fél igyekszik maga mellé állítani a barátokat. Ez általában egy arra lecsupaszítható kérdéssel történik, hogy „kinek van igaza?”, vagyis ki a bűnös, ki az oka annak, hogy ez a szép reményű kapcsolat ily csúfos véget ért.

A barátok nyílt vagy rejtett féltékenység tárgyai is lehetnek, és az elképzelhetőnél jóval nagyobb mértékben nem ok nélkül azok. A megcsalósdi legáltalánosabb és legegyszerűbb esete a párom legjobb barátjával vagy legjobb barátnőjével támadó titkos, gyengéd kapcsolat. Ha előállna olyan eset –ami hála istennek nem fordulhat elő-, hogy minden titokra fény derül, elámulnánk milyen elképesztően gyakoriak az ilyen viszonyok, és ennek egyszerűen a kényelemszeretet az oka.

A barátokkal való találkozás és viszony ápolása a tartós kapcsolatban az említett esettől függetlenül is kényes kérdés szokott lenni. Az igény ugyebár az, hogy párunk ugyanúgy szeresse legjobb barátunkat, mint mi, ehhez azonban a legtöbb esetben hiányoznak a megelőző közös élmények, és az az érzelmi egymásra hangolódás is, ami a jó barátságokat jellemzi. A probléma áthidalására általában az a megoldás születik, hogy a férfi megtarthatja férfibarátait, a nő megtarthatja barátnőit, a többiek pedig lassacskán eltünedeznek. Ideális esetben a pár a kapcsolat középső szakaszában közös barátokat szerez, párok párokkal, családok családokkal barátkoznak.

Együtt nyaralnak, együtt síelnek és búvárkodnak akár évtizedekig, mert ez a legbiztonságosabb eljárás. Ilyen kapcsolatrendszerekbe ritkán engednek be szingliket, és azok többnyire kínosan is érzik magukat. Egy egyedülálló nő egy három-négy párból álló baráti társaságban aligha fogja kivívni a hölgyek szimpátiáját, ahogy egy egyedülálló férfi sem igen találkozna a férfi résztvevők osztatlan rokonszenvével.

70 A leggyakoribb séma szerint a kapcsolat megszületése és elmélyülése után a barátok egy időre távolabb kerülnek, aztán a kapcsolat kevésbé intenzív szakaszában a kitartóbbak visszavevődnek, pláne ha közben nekik is lett párjuk. Állandó kérdés, hogy kikkel barátkozzunk, mikor jöjjünk össze, és hogy az együttlétek milyenek legyenek. Az erre vonatkozó döntésekre a korábban említett, döntéssel kapcsolatos gondolatok érvényesek.

Van olyan eset is, amikor a páros tagjai ezt a barátkozás-dolgot tényleg rábízzák egymásra.

Ilyenkor vannak külön barátok és vannak közös barátok is. Ez is működhet jól, ám ahhoz, hogy ezen a módon valóban harmonikusan működhessen a kapcsolat, az átlagosnál jóval nagyobb tudatosság, éberség, és tolerancia szükséges. Az ideális eset nyilván az, hogy mindenki teszi, amit jónak lát, ez azonban bizalom kérdése.

Gyakran feszültség forrása a pénz is. A pénz jelentőségét aligha lehet túlbecsülni, holott a legtöbben bizonyára tagadják, hogy ennek túlzottan komoly szerepe lehet egy kapcsolat alakulásában. A pénz a kapcsolatban (mint az egyes ember életében is) kétféleképpen jelenthet problémát, nevezetesen, hogy van vagy nincs. Ha nincs, az nyilván jelentős mértékben korlátozza az élet által nyújtott lehetőségek kiélvezését. A nyomor mindenképpen rombolóan hat a kapcsolatra. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy a kapcsolat minősége a pénzen múlik, de azt igen, hogy pénz hiányában bármilyen probléma megoldása hatványozottan súlyos és nehéz. Az életet megnehezíti a pénz hiánya, emiatt a kapcsolatban felbukkanó esetleges konfliktusok vagy megoldandók sokszorta nehezebbek, bonyolultabbak vagy kilátástalanabbak lesznek.

Egyébként én úgy gondolom, hogy a szegénység önmagában is képes tönkretenni egy kapcsolatot, mert a szegénységgel nap mint nap szembesülni kell, és mert valakinek vállalnia kell a felelősséget érte. Akárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, és akármit gondolunk arról, hogy valakinek miért nincs megfelelő jövedelme az anyagi szempontból valamelyest is gondtalan élethez, a kapcsolat egyik vagy mindkét résztvevőjét kimondott, vagy ki nem mondott felelősség terheli a problémáért.

A nagyvilág ezen sarkában az a hagyomány, hogy egy tartós kapcsolatban, a családban a pénz előteremtése a férfi dolga. Amennyiben ezen a területen egy férfi nem jeleskedik, hiába hivatkozik objektív, reális körülményekre, az mégiscsak azt jelenti, hogy alkalmatlan arra a funkcióra, hogy magát és szeretteit anyagilag, a környezete által elvárható mértékben fenntartsa.

Olyasmi ez, mint az impotencia. Ennek a megítélésnek egyik jellemző következménye mostanában az a szokás, hogy azért is a kormányt, az államot, a társadalom szerkezetét, a gonosz gazdagokat vagy a politikusokat tesszük felelősé, hogy a pénzkeresésben a vesztesek közé tartozunk.

Konkrétan valaki mást teszünk felelőssé.

A másik probléma az lehet, hogyha van pénz. Ilyenkor ugyanis az a kérdés merül fel, hogy ki és hogyan gazdálkodjék vele, ki és mire fordítsa. Ez rettentően sok, alkalmasint elmérgesedő vita tárgya lehet, hisz a felek természetesen ebben az ügyben is legalább egy fokkal okosabbak a másiknál. Valamiféle egyensúlyt persze lehet teremteni, de ez szintúgy megállapodások kérdése, tehát azon múlik, hogy sikerül-e kialakítani azokat a területeket, ahol az egyik vagy a másik fél a döntéseket meghozhatja. (A nő például a gyerekszülést követő néhány évben egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy pénzt keressen, és ez egyenlőtlenséget hoz létre.) Mert az ökölszabály igenis az, hogy aki a pénzt előteremti, az mondja meg, hogy mi legyen vele. Ez ilyen nyersen szinte sosem kerül kimondásra, és általában nem is szokták így gondolni. Valójában mégis ez a helyzet, ami azonnal nyilvánvalóvá válik például akkor, amikor a válás során a vagyonelosztás kérdése kerül szóba. Aki saját maga vagy ismerőse révén találkozott már ezzel a fertelmes

71 procedúrával, az pontosan tudja, hogy ilyenkor milyen hihetetlenül nyersen kerülnek elő azok a kérdések, hogy ki mit hozott a házasságba, és ki mit tett a családi vagyon elpazarlása vagy gyarapítása ügyében az évek során. Ezt a dolgot csak azért említem meg, hogy érzékeltessem, a kellemes látszat alatt –közösen döntünk, megbeszéljük, tudjuk mire van szükség és mire nincs, stb.– milyen kemény és kegyetlen dolgok zajlanak. Úgy hisszük, hogy egy kapcsolat akkor jó, ha bízunk egymásban, és a bizalom kölcsönös.

Ebben az értelemben a bizalom azt jelenti, hogy azt feltételezzük, hogy a párunk semmi olyat nem tesz, ami veszélyeztethet bennünket vagy a kapcsolatot. Ha ebben nem tudunk bízni, akkor általában úgy ítéljük meg, hogy a kapcsolat nem jó, mire beindul a gyanakvás, a szemrehányás, a paranoid feltételezések őrülete, s ez a dolog természetének megfelelően tönkre is teszi a kapcsolatot. A bizalom ugyanakkor oly gyakran melegágya a csalódásnak, hogy föl kell vetni azt a kérdést, egyáltalán van-e értelme. A helyzet tehát úgy áll, hogy a kapcsolat bizalom nélkül szar, de ha van benne bizalom, akkor is szükségszerűen csalódás következik majd.

Szerintem bizalomra csupán lustaságból van szükség, hogy ne kelljen magunkat azzal fárasztani, hogy tényleg odafigyelünk a másikra. Ugyanis ha valóban odafigyelünk, és látni is merünk a szemünkkel, akkor pontosan fogjuk tudni, hogy a párunk milyen ember, mi az ami várható tőle bizalmi ügyekben, és mi az ami nem.

Tisztánlátásunkat tipikus esetben elhomályosítják a vágyaink, átengedjük magunkat az illúzióknak, és hagyjuk magunkat önmagunk által becsapni abban a reményben, hogy a dolgok valójában olyanok, amilyennek látni szeretnénk őket. Ehelyett jobb lenne tudomásul venni, hogy a párunk milyen ember, és ehhez képest számolni a lehetőségekkel és lehetetlenségekkel.

Meggyőződésem szerint a lelke mélyén mindenki pontosan tudja, hogy a párja valójában milyen, mit tesz, vagy mit nem tesz, legfeljebb csak nem akarja tudni. Néhány év együttélés után például kizárt dolog, hogy az ajtón belépő párunkon ne lássuk meg azonnal, hogy történt-e vele valami fontos, avagy sem, de nem akarjuk látni, mert jobban szeretjük a békét és az illúzióinkat.

Ennek az a hátránya, hogy derült égből villámcsapásként váratlan, meglepetésszerű krízisek állhatnak elő, és ilyenkor nem értjük, hogyan történhetett, hogy nem vettük észre, hogy ilyen kedvezőtlen irányban alakultak a dolgok. A kényelemszeretetünk miatt nem akartuk észrevenni.

Pedig érdemes észrevenni, mert bármilyen keserves beszélgetések is sülhetnek ki belőle, legalább tisztázni lehet az adott helyzetet, és döntést hozhatunk abban a kérdésben, hogy elfogadjuk-e, vagy változtatni kívánunk rajta. Ha nincs információnk, vagy nem akarjuk, hogy legyen, azaz nem hallgatunk belső meggyőződésünkre, akkor bizony a kényelmetlennél sokkal tragikusabb szituációknak tesszük ki magunkat. Összefoglalva tehát, én nem látom túl nagy szükségét a bizalomnak, annál nagyobb szükségét látom viszont annak, hogy merjük látni társunk milyen, hogyan működik, mi az ami várható tőle, és mi az ami nem. Nem csak azért, hogy elkerüljük a csalódást, ami persze egy kellemetlen élmény, hanem azért is, hogy bármely pillanatban készen álljunk eldönteni, hogy kívánjuk-e folytatni a kapcsolatot így, változtatni kívánunk rajra, avagy véget vetünk neki.

A legjobb esetben a változtatás igényének felmerülésekor ehhez a munkához tényleg hozzálátunk. A kapcsolat megváltoztatása a kapcsolatra vonatkozó nyílt és rejtett megegyezések tudatosítását, megfogalmazását és megváltoztatását igényli. Ez rendkívül nehéz és kockázatos folyamat, hiszen rendkívül sok szokás, érdek és érzelem hat a változtatás ellenében. Én mégis azt gondolom, hogy boldogtalan, netán kibírhatatlan kapcsolatban akkor sem érdemes élni, ha legtöbb ismerősünk ezt teszi, és felmenőink jó része is így élt.

72

Nem kell vele egyetérteni, mégis az a meggyőződésem, hogy szinte mindig van lehetőség egy kapcsolat átalakítására, vagy ha nincs, akkor egy eljövendő, boldog kapcsolatban való életre.

Ezt sokan nem tudják elhinni, ezért inkább úgy képzelik, hogy ha nem is túl jó a kapcsolat, és a résztvevők nem is boldogok, de legalább van, és különben is a gyerekek, a rokonok, a vagyon…

Mások abban nem bíznak, hogy ha a kapcsolat megszakad, akkor képesek lesznek egy új kapcsolatban az előzőnél jóval boldogabban élni. Ezek a hiedelmek a hitetlenségünkben gyökereznek, önbizalmunk hiányából táplálkoznak. Amikor nem hiszzük, hogy az életünk holnap jobb lehet, mint amilyen tegnap volt, vagy amilyen most, valójában azt nem hisszük, hogy ezt megérdemeljük, vagy képesek vagyunk előidézni.

Amikor megbeszélésre kerülnek a régi dolgok, előkerülnek a szemrehányások, jön a bűntudat, a veszekedések, az értetlenkedés és más bugyrai a kapcsolati pokolnak, pláne nehéz elképzelni, hogy valaha is boldogok lehetünk.

A kapcsolati krízisben folyó beszélgetések és metakommunikációjuk egyik fő iránya ugyanis a másik fél gyengítése. Ha a másik úgy akar előnyhöz jutni, hogy olyan dolgokat mond és tesz, amitől rossznak, vesztesnek, visszataszítónak, egyszóval reménytelen esetnek érezhetjük magunkat, akkor nem leszünk elég erősek és alkalmasak befogadni valamiféle nem létező, jövőbeni boldogság és kiteljesedés képét sem. A krízisnek ez a szakasza minden résztvevőt legyengít. Amennyiben ilyenkor konstruktív fordulatot akarunk adni az események menetének, akkor érdemes abbahagyni a vádaskodást és az önvádat is. Ezek ugyanis nem vezetnek sehová, legfeljebb valamiféle nagyon átmeneti egyensúlyt hoznak létre azon az alapon, hogy kit jelölnek ki bűnösnek, és kit áldozatnak. Ez az átmenet nem szokott sokáig tartani, mert a dolog nyilvánvalóan igazságtalan. Egy kapcsolatot ketten csinálnak, így minden ami a kapcsolatban történik legalább két ember működésének az eredménye.

A konstruktív megoldásra való áttérés egyik technikája az, hogy világosan megfogalmazzuk igényeinket. Többnyire úgy gondoljuk, hogy a másik pontosan tudja mit szeretnénk, hiszen számtalan jelét adtuk, és el is mondtuk, valójában viszont nem tudja, éspedig azért nem, mert nem akarja tudni. (Főképpen abban az esetben nem, ha ellentétes az ő vágyaival.)

A tartós kapcsolatban élők valószínűleg mindannyian találkoztak azzal a meglepő ténnyel, hogy hiába közöltek már valamit százszor, a másik egy cseppet sincs a dolog tudatában. Nem csak úgy csinál, tényleg nem tud róla. Emiatt a krízisnek ezen a pontján érdemes világosan megfogalmazni, mit szeretnénk. Megfogalmazni a lehető legegyértelműbb, legkonkrétabb formában, ami sokszor kegyetlennek és brutálisnak tűnik. Olyan mondatokra gondolok például, hogy „azt szeretném, ha minden este hét és kilenc között velem beszélgetnél, és nem foglalkoznál semmi mással, se tévé, se telefon, se anyuka, se munka”, ilyesmik. Ilyen mondatokat azért nagyon kellemetlen megfogalmazni, mert ehhez szembe kell néznünk önmagunkkal, vállalnunk kell magunkat, és ez irtó nehéz. Különösen nehéz, ha úgy érezzük, hogy az igényeink igazságtalanok, esetleg ellentmondanak bizonyos elvont, morális ideáknak, mint például az egyenlőség vagy a méltányosság képzetének. Amennyiben nem csupán felgyülemlett indulatainknak akarunk szabad utat engedni, hanem tényleg változtatni akarunk a helyzeten, akkor viszont elengedhetetlen, hogy világosan megfogalmazzuk amit szeretnénk. A világosan azt jelenti, hogy konkrétan és mérhetően.

Dátum, óra, perc, „kérlek ezt tedd, kérlek ezt ne tedd”.

Ez a megfogalmazási folyamat akár hetekig, hónapokig is eltarthat, hisz nem vagyunk hozzászokva. Hozzászokva az olyan megfogalmazásokhoz vagyunk mint, hogy „figyelj rám többet, menjünk el néha valahová, te is törődj kicsit a gyerekkel”, vagy szemrehányás formájában:

73 „sose figyelsz rám, nem törődsz velem”, és ehhez hasonló baromságok. Világosan megfogalmazva ez úgy nézne ki, hogy ettől eddig csak rám figyelj, ezt és ezt csináld a gyerekkel, így beszélj vagy ne beszélj az anyáddal, azt a kapcsolatot most azonnal szakítsd meg, és ehhez hasonlók.

Ugyanerre az igény-megfogalmazásra a párunkat is érdemes rávenni, mert a pontos megfogalmazások birtokában már lehet egyeztetni, és egy ilyen egyeztetés során van esély rá, hogy világosan kiderüljön, tud-e működni a kapcsolat vagy nem, illetve milyen módon.

Egyáltalában nem kötelező kapcsolatban lenni, kapcsolatot fenntartani. Boldogtalannak lenni meg végképp nem kötelező. Még akkor sem, ha sokan próbálják boldogtalanságukat a kötelességteljesítés vagy a mások érdekében hozott áldozat gyanús erkölcsével bepingálni. Ökölszabály: Ha krízis van, élezd ki!

15. A KAPCSOLAT VÉGE VAGY ELMÉLYÍTÉSE Tétel: Jó a szakítás, és jó a közeledés is.

A kapcsolati krízis kimenetele kétféle lehet: vagy megszűnik a kapcsolat, vagy pedig elmélyül, amivel őszintesége, intimitásának foka növekszik.

Akár rövid, akár hosszú távú kapcsolatról van szó, érzelmileg intenzív viszonynak véget vetni mindenképpen szenvedéssel és fájdalommal jár. Ennek a fájdalomnak az az oka, hogy elveszítünk valamit, ami addig hozzánk tartozott, mintha valamilyen fontos testrészünkről lennénk kénytelenek lemondani. Még ha mindkét fél számára nyilvánvaló, hogy a kapcsolatot nem lehet folytatni, a szakítás akkor is nagyon erős érzelmi igénybevétellel jár. Veszteség ér bennünket, többnyire csalódunk a másikban, és csalódunk saját magunkban; a szakítás ténye ráadásul önmagában is valamiféle kudarcot jelent. Én azt gondolom, hogy az esetek jó részében arról van szó, hogy saját fejlődésének egy-egy szakaszában kinek-kinek éppen arra az emberre volt szüksége akivel összetalálkozott, és akivel viszonyukat boldogan, vagy boldogtalanul átélte, a továbbiakban viszont már nincs szükség arra a másik emberre. A legtöbben mégis kudarcnak vélik a szakítást, és kudarc esetén ugyebár felelőssé kell tenni valakit, a felelőst pedig érthető okokból inkább a partnerünkben, mint saját magunkban véljük felfedezni.

Az az érzelmi alapú szokás, hogy „hibást” keresünk, elindítja a vita, a veszekedés, a vádaskodások, a gyötrő és öngyötrő lelkizések végeláthatatlan sorozatát. Mivel aligha akad tökéletes ember, bizonyára mindenkinek vannak kisebb-nagyobb hibái, amit a másik fél okkal, vagy ok nélkül a szemére vethet. A szakítás többnyire ezek miatt jár olyan szükségtelen lelki megrázkódtatásokkal, ami kifordít bennünket önmagunkból. A válás szakaszában a saját sokévi átlagunknál jóval hülyébbek vagyunk. Ilyenkor akadnak olyan pillanatok, órák vagy hetek, sőt akár ismétlődhetnek is, amikor beszűkültségünk miatt reakcióink javarészt gyengeelméjű óvodások viselkedésére emlékeztetnek.

Az örök kérdés, hogy „hol rontottuk el?” Mert mégiscsak különös, hogy valamikor jó volt, aztán meg rossz lett, miközben mi magunk vélhetően ugyanazok az emberek vagyunk, mint korábban. Adódik tehát a gondolat, hogy a „jó” és a „rossz” fázis között kellett valaminek történnie, amit nem vettünk észre. Én úgy gondolom, hogy tényleg történik valami, és azért nem vesszük észre, mert nem akarjuk látni. Hiszen annyi energiát és figyelmet tettünk már a

74 kapcsolatba, és olyan erős a kötés, hogy nem tűnik értelmes dolognak mindenféle apró-cseprő ügyön azonnal fennakadni.

Ezért az ember tipikus működése szerint legtöbbször a szőnyeg alá söpri a problémákat.

Idővel annyi minden gyűlik össze a szőnyeg alatt, hogy nem lehet átmenni a szobán a hasra esés veszélye nélkül. De hát mindig épp csak egy apróságról van szó, ami legtöbbször olyan jelentéktelen, hogy nem is tűnik érdemesnek szóbahozni. Hogyan állhatna arányban például egy hosszú távú, jól működő kapcsolat értékeivel az, hogy mondjuk melyik tévéműsort nézzük, vagy hogyan viselkedünk a szomszédokkal, hogyan öltözünk, és ezernyi más, hasonlóan „lényegtelen” kérdés.

Ha a felek képesek valamiféle önvizsgálatra, utólag azt szokták szomorúan megállapítani, hogy jobb lett volna megbeszélni az idők során fölmerülő kisebb-nagyobb problémákat. Ez a megbeszélés rettenően nehéz, mert egy kényelmes, jól működő, bejáratott kapcsolatban felhánytorgatni valami jelentéktelennek tűnő apróságot borzasztóan irritáló lehet, és olybá tűnhet, mintha csak piszkálni akarnánk a másikat. Ennél csak súlyosabb annak a kockázata –a legtöbben ezért is kerülik az efféle beszélgetéseket-, hogy a megbeszélés során a kapcsolat alapjait érintő kínos kérdésekbe is belebotlanak majd. egy ilyen kérdéssel szembenézve viszont azt is meg kellesz fontolniuk, hogy folytatható–e a kapcsolat, vagy sem. Ekkora kockázati tényező mellet tényleg ostobaságnak tűnik nagy feszültséget gerjeszteni olyan jelentéktelen kérdések kapcsán, mint például az, hogy milyen legyen a függöny színe. Ugyanakkor az esetek túlnyomó részében az ilyen apróságok felhalmozódása juttatja odáig a kapcsolatot, hogy szakítás lesz a vége.

Nehéz megtalálni azt a pontot, amikor egy ilyen folyamat visszafordíthatatlanná vált.

Kivétel az a gyakori estet, amikor van egy kitüntetett esemény (leggyakrabban egy félrelépés, egy hazugság, apró árulás), amire rá lehet fogni, hogy amiatt van minden baj. Ez persze a legtöbb esetben hazugság, mert az ilyesmi puszta megtörténte is már a kapcsolat valamilyen korábban létezett zavarára utal. Ám ha van ilyen kitüntetett esemény, akkor akad felelős is, akit pompásan lehet hibáztatni, és beindulhat az a folyamat, amely során a kapcsolat egyik résztvevőjéből „jó”, a másikból pedig „rossz” lesz. Aki rossz, az szégyellje magát, legyen bűntudata, és lehetőleg térden állva könyörögjön megbocsátásért addig is, amíg a „jó” morális fölénye teljes tudatában meghozza ítéletét. Ha nincs olyan pont, amit a résztvevők közös megállapodások alapján a kapcsolat valamiféle töréspontjaként jelölhetnének meg, akkor az említett apróságok fognak felhalmozódni, egészen az a elviselhetetlenségig.

Mindezek alapján meggyőződésem szerint csak úgy lehet tartós kapcsolatot kiépíteni, ha bármelyik pillanatban fel lehet tenni azt a kérdést, hogy „folytassuk-e vagy sem?” Ez az ötlet nagyon bizarrnak tűnhet, viszont a legtöbb manőver pontosan arra irányul, hogy a résztvevők ezt a kérdést elkerüljék. Ez a kérdés ugyanis alapjaiban rengeti meg a kapcsolatba vetett bizalom és biztonság vágyát. Szerintem számolni kell azzal, hogy nincs biztonság. Ez ugyan módfelett kényelmetlen, ám ugyanakkor nagyon alkalmas arra, hogy ne hagyjuk magunkat „belealudni” a kapcsolatba, azaz ne éljük bele magunkat akár évekig a saját magunkkal és párunk személyével kapcsolatos illúzióinkba. Az illúziók ugyanis egy ponton bizonyosan lelepleződnek majd, hisz bárhogyan is definiáljuk a valóságot, az előbb-utóbb megkéri a jogait, azaz a maga nyersességében úgyis megmutatkozik.

Az állandó készenlét és figyelem a legjobb eszköz arra, hogy párunkat és magunkat fejlődési pályán tartsuk. Már volt róla szó, hogy a kapcsolat olyan, mint egy növény, ami állandó,

75 napi gondozást kíván, különben elpusztul. Mintha egy szép kertben gyomlálnánk együtt, vegyük gyakorta számba igényeinket, problémáinkat, várakozásainkat, és igyekezzünk velük kapcsolatban dűlőre jutni. Ha nem ezt tesszük, akkor vagy túl sok minden kerül a szőnyeg alá, vagy kialakul egy-egy olyan téma, ami a vita és veszekedés állandó tárgya lehet, hisz az összes többit helyettesíti. Ilyen téma lehet az alkohol, a túl sok munka, a kevés figyelem, a kevés szórakozás, a gyerekek, bármi. Közös jellemzőjük, hogy unos-untalan szóba kerülnek, mindig ugyanazok az érvek és ellenérvek hangzanak el velük kapcsolatban, és bár a résztvevők egy idő után előre tudják, hogy ki, mire, mit mond majd, ki mikor csapja be az ajtót, vagy sírja el magát, mégis újra és újra ugyanúgy lefolytatják a témával kapcsolatos vitáikat.

A kedvenc téma valójában ezernyi megbeszélni valót helyettesít, és a beépített megoldhatatlanság mintegy biztosítja a feleket a kapcsolat fennmaradásáról. Hisz úgy is lehet nézni a dolgot, hogy amíg a vita tart, a kapcsolat biztosan létezik. Ráadásul a vitában felbukkanó indulatok és érzelmek arról is biztosítják a résztvevőket, hogy mindannyian erős érzelmekkel viseltetnek a kapcsolat iránt. Mert egy kapcsolat intenzitását az érzelmek hőfoka és nem azok előjele határozza meg. Az erős érzelmek előjelüktől függetlenül azt jelölik, hogy a kapcsolati kötés érzelmileg nagyon erős. Ilyen szempontból mindegy tehát, hogy a gyűlölet, a harag, a féltékenység vagy a szerelem, az erős szexuális szenvedély vagy a boldogság érzelmei bukkannak-e felszínre.

Ez abból is látszik, hogy az érzelmileg fűtött kapcsolatokban gyakran gyors egymásutánban követik egymást a negatív és pozitív előjelű indulatok. A kapcsolatban élők boldogsága szempontjából természetesen nem mindegy, hogy milyen minőségű érzelmek bukkannak felszínre, de a lényeg az, hogy a kapcsolat intenzitását a benne működő érzelmek hőfoka, nem pedig előjele határozza meg.

A szakítás-válás szakasz jellemzője az is, hogy a résztvevők jó ideig ide-oda hintáznak az „igen” és a „nem” között. Ezt tehetik saját ritmusuk szerint külön-külön, de előfordulhat, hogy ez a hullámzás összehangolt, vagyis az egyik pillanatban azt gondolják, hogy a helyzet tarthatatlan és nem lehet tovább folytatni, a másik pillanatban pedig azt, hogy milyen jó is együtt. Amikor az van terítéken, hogy képtelenség folytatni, akkor feledésbe merülnek a kapcsolat boldog szakaszaira vonatkozó emlékek, amikor pedig az kerül elő, hogy tulajdonképpen milyen csodálatos is a viszony, akkor a nézeteltérések felejtődnek el.

Aki éppen abban a pozícióban van, hogy szakítani akar, az a sötét dolgokat látja, aki pedig nem, az természetszerűen a dolgok fényesebbik oldalát. Ez a hinta-palinta egy ponton véget szokott érni, mégpedig akkor, amikor kialakul valamilyen közös rossz érzés azzal kapcsolatban, hogy folytatható-e az egész dolog. Amikor ez az érzés kialakul, lehetőség támad arra, hogy a kapcsolat átalakuljon, új minőséget kapjon. A résztvevők közelebb kerülhetnek egymáshoz, kapcsolatuk őszintébb, barátibb, spontánabb, kiteljesedettebb lehet, a korábbinál jóval kevesebb illúzióval. Ekkorra ugyanis már megtudtak egymásról jó néhány olyan dolgot, amire korábban nem számítottak, és amivel korábban nem is számolhattak, sem a másikkal, sem magukkal kapcsolatban. Ez nem csak arra biztosít lehetőséget, hogy megutálják-, hanem alkalmasint arra is, hogy jobban értsék egymást, és közelebb kerüljenek egymáshoz. Ennek természetesen az a feltétele, hogy elfogadjuk magunkat és a másikat is.

Nagyon fontos a sorrend. A másikat se majdnem, se teljes egészében nem tudjuk elfogadni akkor, ha ugyanezt előzőleg saját magunkkal meg nem tettük. Nyugodtan mondható, hogy a másik elfogadásának alapfeltétele saját magunk elfogadása. Saját magunk elfogadása pedig nagyon, nagyon, nagyon nehéz ügy. Mik az akadályai? Először is az, hogy felnőtt korunkra mindannyian

76 kialakítottunk valamilyen összefüggő képet saját magunkról. Ez a kép többnyire úgy néz ki, hogy elfogadhatóan normális, nagyjából erkölcsös emberek vagyunk, néhány hibával. Saját magáról körülbelül mindenki ezt gondolja. Mindazt, ami ennek a képnek akár negatív, akár pozitív módon ellentmond, hajlamosak vagyunk elfelejteni, törölni, vagy olyan értelmezést adni neki, ami segít megőrizni saját magunkról alkotott viszonylag pozitív képünket. (Ez persze az egészséges eset. A nem egészséges eset az, amikor valaki például rossznak, gonosznak, netán szörnyetegnek tartja magát, vagy a másik szélsőség felé mozdul el és úgy képzeli, hogy rendkívüli, kiváló, csodálatos, gáncstalan ember.)

Egészséges esetben tehát többé-kevésbé pozitív képünk van magunkról, alapjában véve derék embernek tartjuk magunkat, és ha valakinek az ítélete ettől eltér, akkor nagyon megharagszunk. Senki, aki valaha hazavitte a szállodai fürdőköpenyt, vagy elorzott néhány téglát egy közeli építkezésről, stb., nem gondolja magáról, hogy ő tolvaj lenne. Ezért ha valaki azt mondja neki, hogy tolvaj, akkor mélységesen felháborodik majd. Ugyanígy, ha valaki a hivatali előmenetele érdekében elgáncsolta kollegája karrierjét, megcsalta a párját, vagy füllentett a gyerekének arról , hogy merre járt, nemigen ítél magáról úgy, mintha hazug gazember lenne, és ha valaki ezt mondaná róla, mélységesen felháborodna.

A saját arcunk megőrzéséhez olyan mély, elemi érdek fűződik, ami nagyon megnehezíti önmagunk elfogadását. Mert az a látszat, hogy ez esetben negatív ítéleteket kéne alkotnunk magunkról, a magunkról alkotott negatív ítéletek viszont csökkentik önbizalmunkat, a hitünket saját magunkban, azaz alkalmasságunkat arra, hogy az életben felmerülő problémákat megoldjuk.

Ezért azt javaslom, hogy bármilyen szokatlan és nehéz feladat is, önmagunk és mások elfogadásához először is az ítéleteinket függesszük fel, azaz azt a működést, hogy szinte bármivel kapcsolatban automatikusan, ösztönösen és azonnal eldöntjük, hogy az a valami rossz vagy jó, helytelen vagy helyes, csúnya vagy szép, visszataszító vagy elfogadható. Mert az ítéletek olyan szűrőt alkotnak, amelyen át nem a valóság mutatkozik meg, hanem csupán rendkívüli mértékben túlbecsült személyes értékrendünk.

Szóval ha nem ítélkezünk saját magunk fölött, hanem hajlandóak vagyunk látni a valóságot, azaz azt, hogy olykor így, olykor úgy viselkedünk, érzünk, gondolkodunk, akkor van esély rá, hogy valamiféle viszonylag reális képet alakítsunk ki saját becses személyünkről. A következő lépés az, hogy ezt a képet szeretettel elfogadjuk. Az elfogadás nyilvánvaló feltétele, hogy nem ítélkezünk. Ez igen nehéz, de ha saját magunkkal megtettük, higgyük el, hogy másokkal megtenni könnyebb lesz majd.

A másik nehézség, ami miatt nagyon nehéz magunkat elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk az az, hogy mindannyiunkban rendkívül erős a megfelelés ösztönös törekvése.

Pszichológiai értelemben ez arra vezethető vissza, hogy gyermekkorunkban a szüleinknek, nevelőinknek való megfelelés volt a feltétele annak, hogy magunkat szerethető és elfogatható lényeknek érezzük. A szociológiai alapja ugyanennek az, hogy egy adott csoportba, társadalmi rétegbe való tartós beilleszkedés elemi feltétele az adott csoport értékeinek elfogadása, az azok mentén való helyes viselkedés és gondolkodás. Így ha valamelyikünk kilóg a sorból, olyan érzésekkel kell megküzdenie, mint amilyen a szégyen, a bűntudat és más súlyos kellemetlenségek.

(Amennyiben a megfelelésvágy túlzott, akkor alkalmazkodási kényszerré torzulva pszichológiai értelemben beteg viselkedést eredményez. Ilyenkor beszélünk a neurózis bizonyos fajtáiról, vagy arról az érzésről, hogy „nem vagyunk saját magunk”, mert valójában mások, a környezetünkben felbukkanó fontos személyek határozzák meg, hogyan éljünk. Ha viszont túlságosan kevéssé alkalmazkodunk, akkor egy másféle betegség jelentkezik, amit pszichológusul pszichopátiának,

77 vagy szociopátiának szokás becézni, és azzal a következménnyel jár, hogy a csoportunk szimbolikusan vagy ténylegesen kitaszít magából, miáltal magányosak leszünk, és perifériára szorulunk.)

A szélsőségektől eltekintve tehát ilyen-olyan mértékben igyekszünk másoknak megfelelni, ami azt is jelenti, hogy a másokban rólunk kialakított pozitív képet nemigen akarjuk veszélyeztetni. Nem szorul magyarázatra, miért édes érzés, ha elfogadnak és szeretnek bennünket. Ám ez is komoly akadálya annak, hogy elfogadjuk magunkat amikor az a benyomásunk, hogy számunkra fontos embereknek esetleg nem tetszene, amit művelünk, érzünk, vagy gondolunk.

Vagyis a magánytól, elutasítástól, kitaszítottságtól való félelem is abba az irányba térít bennünket, hogy igyekezzünk megfelelni a különféle várakozásoknak.

A probléma az, hogy egy-egy adott esetben és általában is nagyon nehéz eldönteni, hol van a határ aközött, amikor még saját magunk vagyunk, illetve már nem vagyunk saját magunk. A dilemma megoldása egészen furcsa, nevezetesen az, hogy azt az embert, aki elfogadja saját magát, azt furcsaságaival, szokatlanságaival, szélsőséges megnyilvánulásaival együtt mások is hajlamosabbak elfogadni, mint azt az embert, akinek gondjai vannak magával. Azt hiszem mindenki találkozott már olyan esettel, amikor iszonyúan igyekezett megfelelni, mégsem fogadták el, miközben mások, akik sokkal kevésbé tűntek alkalmazkodónak, jóval elfogadhatóbbak voltak egy adott csoport számára. Ennek az az oka, hogy aki „reális”, és békében van saját magával, azt könnyebb szeretni és befogadni.

Fordítva is igaz: ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, vagy legalábbis arra törekszünk, hogy szeressük magunkat akkor is, ha olyasmit teszünk, vagy gondolunk, amit „nem lenne szabad”, akkor valamilyen rejtelmes módon másokat is könnyebb lesz elfogadnunk. Ez elmélyíti megértésünket, növeli empátiánkat, toleranciánkat, valamint segít abban is, hogy barátságosak és kedvesek legyünk. Barátságosnak és kedvesnek lenni pedig általában nyerő dolog. Ökölszabály: A boldogtalanságot ott kell hagyni!

16. A TARTÓS BOLDOGSÁG TECHNIKÁI Tétel: A tartós boldogság előidézhető.

Elég nyilvánvaló, hogy a tartós kapcsolati boldogsághoz szükség van arra, hogy szeressenek és szeressünk. A látszat az, mintha mindannyian tudnánk, hogy mi az a szeretet.

Valójában arról van szó, hogy mindannyian nagyon különböző dolgoktól érezzük azt, hogy szeretve vagyunk, illetőleg, hogy mi magunk szeretünk. Valaki aki attól érzi, hogy szeretik, ha naponta többször megkérdezik tőle telefonon, hogy van. Más ember ugyanettől azt érzi, hogy folyamatosan kontrollálni, birtokolni akarják. Van aki akkor érzi, hogy szeretik, ha a társa azt igényli, hogy minden lépéséről, gondolatáról beszámoljon, más ilyenkor azt érzi, hogy nem szeretik, csupán információkat akarnak belőle szivattyúzni. Mindenféle esetek vannak, én azt akarom tudatosítani, hogy az, hogy mit érzünk szeretetnek, és mitől érezzük magunkat szeretve, mindannyiunk számára nagyon különböző.

Van egy olyan elképzelés, miszerint egy kapcsolatban az jár rosszabbul, aki jobban szeret, mert jobban ragaszkodik a másikhoz, ezért kiszolgáltatja magát. Amikor a kapcsolat lényege egy hatalmi játszma, akkor így is van. Amennyiben a kapcsolat fő terepe nem a hatalmi játszma, akkor

78 a „ki szeret jobban” kérdés nem igazán lényeges. Különben is mit jelent az, hogy jobban szeretni?

Mit jelent az, hogy szeretni, és mi annak a mértékegysége? Liter, kilogramm, méter?

Egy kapcsolatban annál több a szeretet, minél intimebb az a kapcsolat, azaz minél közelebb állnak egymáshoz a benne élők. Egy kapcsolat intimitásának fokmérője pedig az, hogy a benne élők adott időegység alatt milyen sokat vagy keveset nevetnek. Vagyis onnan tudjuk megítélni, hogy mennyire közeli és bensőséges a kapcsolatunk, hogy mennyit kacarászunk egymással.

Honnan tudjuk, hogy szeretünk valakit? A szeretet rettentően lestrapált kategória, sokat inflált rajta például a keresztény vallás, ahol is a szeretet nevében megszámlálhatatlan jól ismert szörnyűséget lehetett elkövetni. A szeretet megítélése a magánéletben is ellentmondásos.

Szeretetnek tekintjük például azt, amikor a másik emberre olyan nagyon szükségünk van, hogy nem is tudunk nélküle élni, holott szeretetről ilyenkor csak annyiban lehet szó amennyiben szeretjük mondjuk a levegőt is. Ritkán gondolunk arra, hogy szeretjük a levegőt, pedig anélkül se tudnánk túl sokáig élni. Amikor nem tudunk a másik nélkül élni, akkor valójában nem őt szeretjük, hanem azt, hogy a másik ember jelenlétében eltűnik félemberségünk. Azt is szeretetnek szoktuk tartani, amikor (leginkább gyerekeinkkel kapcsolatban) igényünk van arra, hogy mindent tudjunk az illetőről. Ilyenkor a hatalomvágyunk kielégítéséről van szó, mert minél több információnk van a másik emberről, annál nagyobb a hatalmunk fölötte. Aki kényelmetlenül érzi magát amiatt, hogy a párjáról nem tud mindent, az jó ha tudomásul veszi, hogy ez nem amiatt van, mert szereti őt, hanem azért mert fél, hogy elveszíti. Márpedig ez nem szeretet.

Sok mindent szeretünk. Esetleg szeretjük a bélszínt, a napsütést, a szép ruhákat, a pihenést vagy a munkánkat. Azt is szeretetnek nevezzük, holott valójában azt szeretjük, amit ezek a dolgok számunkra nyújtanak. Amikor azt szeretjük egy emberben, vagy azért szeretünk valakit, mert a jelenlététől vagy attól, hogy életünkben benne van, olyasmit kapunk, amihez egyébként nem jutnánk hozzá, akkor nem az illetőt szeretjük, hanem a szolgáltatást amit nyújt.

Hogy mennyire szeretünk valakit az azzal mérhető, hogy mennyire tudunk rossz érzés nélkül örülni annak, ami neki jó. Valójában ilyen egyszerű. Azt az embert szeretjük, akivel kapcsolatban örülünk a sikereinek, annak, hogy jól érzi magát, boldog, szerencsés, elégedett és gazdag. Ha ezek közül bármelyiknek nem örülünk, vagy ha a sikerét látva egy kicsit összeszorul a szívünk, akkor egész egyszerűen nem szeretjük. Sokszor gondoljuk úgy, hogy szeretünk valakit, egy pillanatra mégis összeszorul a szívünk, ha azt látjuk, hogy sikerül neki valami, boldog párkapcsolatban él, esetleg több pénze, vagy szerencséje van. Ez a szívszorítás csak egy pillanatig tart, és legtöbbször nem is tudatosítjuk féltékenységünket és irigységünket, ám ilyenkor már nem örülünk felhőtlenül a másik boldogságának. Tehát az, hogy valakit mennyire szeretünk azzal mérhető, hogy mennyire tudunk örülni annak, hogy neki jó. Minél jobban tudunk örülni, annál jobban szeretjük az illetőt.

Akit képesek vagyunk bántani, azt nem szeretjük, és nem szeret bennünket az az ember, aki bánt. Azt állítom, hogy amikor apánk a saját érdekünkben elnadrágolt minket, akkor éppen nem szeretett. Ha valaki kiabál velünk, vagy csak rosszul érezzük magunkat a társaságában, akkor az aktuálisan nem szeret minket.

A lelkünk fejlődése szempontjából tehát az a kérdés, hogy mennyire tudunk szeretni, mennyire örülünk annak, hogy szerettünk boldog. Ráadásul nem aszerint, hogy mi mit gondolunk arról, hogy neki mi a jó, hanem aszerint, hogy ő mit gondol arról, hogy neki mi a jó. A kettő között

79 olykor igen nagy a különbség. Ennek része az is, hogy mennyire tudjuk őt elfogadni olyannak, amilyen.

Ha az olvasónak van egy csöpp önvizsgálati hajlama, megteheti, hogy ezen az alapon egyenként megvizsgálja az általa szeretni vélt emberekkel kapcsolatos valódi érzelmeit.

Ugyanezen a módon felmérhetjük azt is, hogy valaki más mennyire szeret bennünket.

Ezoterikus szempontból tehát az a lényeg, hogy mennyire vagyunk képesek szeretni. És itt adódik egy érdekes dilemma: sok esetben annál könnyebb valakit szeretni, minél távolabb van, mert annál kevésbé zavar bele az életünkbe. Minél közelebb van hozzánk valaki, annál nehezebb elfogadnunk.

Minél távolabb van tehát, annál alkalmasabb arra, hogy rávetítsünk valami vonzó képet, mivel ezt a képet jelenlétével és magatartásával nem fogja megzavarni. Minél közelebb van hozzánk valaki térben és időben, annál nehezebb folyamatosan és feltétel nélkül szeretni. Annál nehezebb elfogadni őt olyannak, amilyen. „Elfogadni olyannak amilyen” ez tényleg azt jelenti, hogy elfogadjuk olyannak amilyen, vagyis nem akarunk rajta változtatni. (A változtatás kérdésében a gyerekekkel még viszonylag könnyű a helyzet, mert egyrészt szélsőséges esetektől eltekintve abban biztosak lehetünk, hogy ők aztán szeretnek bennünket, ráadásul nevelésnek titulált alakítási törekvéseinkkel szemben ők teljesen védtelenek. A felnőttekkel már jóval nehezebb a dolog. A felnőttek nem szeretnek feltétel nélkül, minden kapcsolatuknak láthatatlan keretei és szabályai vannak, határok, amiket tekintetbe kell venni, különben nem működik a kapcsolat. Átalakítási törekvéseinknek ezért velük meglehetősen kicsi a területe.) Úgyis mondhatnánk, hogy elfogadni valakit azokkal a tulajdonságaival, vonásaival és viselkedésével, ami alkalmasint bánt bennünket, sért, szégyenbe hoz, vagy egyszerűen csak kényelmetlen, olykor talán csúf, mert ezekkel valamilyen módon sérülést okoz nekünk.

A hosszú távú kapcsolatban nagy kérdés, miként tudjuk a sérüléseket enyhíteni, még inkább elkerülni. Ezek a sérülések egyszerűen abból adódnak, hogy a másik ember másmilyen.

Legeslegnehezebb saját magunkat szeretni. Mivel mindannyian kénytelenek vagyunk a nap huszonnégy óráját magunkkal tölteni, egyik-másik vonásunk, vágyunk, törekvésünk, hajlamunk hihetetlenül kényelmetlenné tud válni. Mindenki azt gondolja, hogy többé-kevésbé szereti saját magát. Újra mondom, hogy ez bizonyosan nem igaz, hiszen ha az emberi lények szeretnék saját magukat, a világon sosem lenne se nyomor, se háború. Tehát az emberek abban az illúzióban élnek, hogy szeretik saját magukat, ám ezt leggyakrabban valamilyen feltételhez kötik. Helyes magatartáshoz, sikerhez, vagy valamilyen jövőbeni feltételhez. Amíg ezek nem állnak, addig önmagunk szeretete csupán lehetőség marad, ami nem következik be. Ezt a magatartást úgy tudjuk tetten érni, hogy átgondoljuk „rossz” tulajdonságainkat. Ha csupán egyet is találunk, ami azt jelenti, hogy akad olyan tulajdonságunk, amit rossznak ítélünk (önzés, hiúság, fösvénység, kiszámíthatatlanság, stb.), akkor azon a ponton nem szeretjük magunkat, és nem is fogadjuk el.

Ha fontosnak tartjuk, küzdelmet indíthatunk rossz tulajdonságaink ellen, de szeretném, ha a kedves olvasó átgondolná a választ arra a kérdésre, hogy ha legyőzi önmagát, akkor ki lesz a vesztes.

A „meg lesz még ennek a böjtje”, vagy a „mindennek megvan a maga ára” féle marhaságok helyett örüljünk, ha valami történik velünk. Egyszerűen hagyjuk abba a rossz tulajdonságainkkal való értelmetlen küzdelmet, egyszóval fogadjuk el saját magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.

A félelem, ami ebben leginkább meggátol, az az, hogy vajon milyenek leszünk, ha tényleg hagyjuk magunkat elkanászodni. Mi történik, ha utat engedünk a lustaságnak, önzésnek, vagy egyéb belső szörnyeinknek, melyekkel állandó csatában állunk? Az erre vonatkozó leggyakoribb elképzelés az,

80 hogy egyedül maradunk, mert az emberek nem szeretnek majd bennünket, a társadalom kivet magából, és a magányosság keserű könnyeivel táplálhatjuk őrült szomorúságunkat. Ez a félelem készteti a legtöbb embert arra, hogy saját magát kisebb vagy nagyobb részben elutasítsa, és így boldogtalan legyen. Megítélésem szerint ez a félelem indokolatlan, mert számításon kívül hagyja azt a tényezőt, hogy az életünkben rengeteg más ember is jelen van, s ők vélhetően elég határozottan gátat szabnak majd esetleges antiszociális törekvéseinknek. Ami miatt még indokolatlannak tartom ezt a félelmet az az, hogy valójában mindenkinek megvan a magához való józan esze, és pontosan tudja, hogy a többi emberrel meddig mehet el anélkül, hogy sérülések érnék. (Más kérdés, hogy többnyire nem hiszünk a saját józan eszünkben.)

Javaslom tehát, hogy a szeretetet kezdjük saját magunkkal, és azt állítom, hogy elvileg senkit nem tudunk jobban szeretni, mint saját magunkat. Ez talán tévedésnek tűnik, hiszen sokan habozás nélkül föláldoznák az életüket a gyerekeikért, barátjukért vagy egy eszméért, mindezt azonban valójában azért teszik, hogy megóvják a magukról kialakított eszményi képet. Így keletkeznek azok a szülők, akik föláldozzák életüket hálátlan csemetéikért, akiken sehogyan sem lehet bevasalni azt az adóságot, amire akaratukon kívül rákényszerültek. Így lesz sértődés abból, hogy valaki a fél életét egy cégre vagy egy eszmére áldozta, az pedig fütyül rá, és a mártírt jó messzire rúgja magától. Így történik az, hogy „én az egész életemet végigdolgoztam, és most tessék, a napi betevőm sincs meg”. Azaz ilyenkor valaki valami mást fontosabbnak, szeretendőbbnek tartottunk saját magunknál, de a végén kilóg a lóláb, és a hálátlanság miatt sajnálni kezdjük magunkat. Szóval, aki áldozattá válik egy kapcsolatban vagy egy politikai-, vallási-, vagy bármilyen más rendszerben, az csupán eltévesztette a házszámot: helyesebben tette volna, ha az életét arra használja, hogy ő érezze jól magát benne. Mint korábban említettem, ennek az az akadálya, hogy az ilyen ember saját magát nem tartja elég értékesnek ahhoz, hogy méltóképpen szeresse.

A szeretetet tehát saját magunk szeretetével kell kezdeni, mert az a szeretet kiindulópontja.

Ennél kicsit kevésbé nehéz, de azért még rettentően nehéz folyamatosan szeretni azokat, akikkel együtt lakunk. Nagyon nehéz szeretni aztán az eggyel kijjebb eső kört, a rokonainkat és barátainkat. Könnyebb szeretni a távolabbi illetőket, a jó munkatársakat, jó üzletfeleket, jó kocsmák jó csaposait, és így tovább, különösen ha rá tudjuk őket venni, hogy úgy viselkedjenek, ahogyan mi helyesnek tartjuk. Legkönnyebb szeretni azokat, akik elérhetetlenek számunkra, a sztárokat, politikusokat, híres embereket, és a legeslegkönnyebb szeretni azokat, akik már nem élnek.

Akármilyen furcsán hangzik is, tényszerűen igaz, hogy minden egyes emberben potenciálisan benne rejlik az összes emberi lény összes tulajdonsága. Azt állítom, hogy mindannyiunkban lakik terrorista és szent, tömeggyilkos és megváltó, hogy csak a szélsőségeket említsem. A különbséget az okozza, hogy minden ember más és más élethelyzetek sorozatán át válik valamilyenné, ezért különböző embereknek más és más oldalai bukkannak elő élete különféle helyzeteiben. Szociálpszichológiai kísérletek egész sora bizonyítja, hogy szinte bármely emberből előhozható a szadista pszichopata éppúgy, mint a szent vagy a mártír. Ezt azért említem meg újra, hogy megértsük: minél inkább elfogadjuk magunkat, és minél többet tudunk saját magunkról, annál könnyebb elfogadnunk más embereket, annál könnyebb őket megérteni, így aztán szeretni is.

Elfogadni saját magunkat annyit jelent, hogy bizonyos tulajdonságainkról, vonásainkról, impulzusainkról nem hozunk ítéletet.

81 Egy dolgot azonban tudni kell: minden tettünknek, gondolatunknak, érzésünknek vannak következményei. A mi világunkban egyetemes összefüggés, hogy ok okozatot von maga után. A különféle tulajdonságaink megnyilvánulása ügyében így az a helyzet, hogy bármit teszünk valaki mással, az megtörténik saját magunkkal is. Ezt a tényt, csupán nagyon kifinomult ezoterikus érzékenységgel rendelkező emberek szokták megfigyelni, de igaz, ami igaz, amit mással teszünk megtörténik egyszer velünk is. Aki csal azt megcsalják, aki lop azt meglopják, aki segít azon segítenek, és aki nem ad ki pénzt, bármennyije van, szegény marad. (Nem kívánok erről senkit meggyőzni, csak egy szerintem lényeges információt adok át.)

Meggyőződésem, hogy bármiféle férfi-nő kapcsolatban lehet hosszabb-rövidebb ideig vagy örökké tartóan boldognak lenni. Igyekezetem arra irányult, hogy az erre vonatkozó megfigyeléseim rendszerbe szedésével mindenkinek segítsek abban, hogy életének nagyon fontos, úgynevezett magánéleti területét a lehető legtöbb örömmel, a lehető legtöbb értéket fölhalmozva és a lehető legjobb érzésekkel, a tudatosság által vezérelve élje át. Bizonyos vagyok abban, hogy aki megismerkedik ezzel a kiadvánnyal, talál benne iránymutató gondolatokat a maga számára. Az az indítványom, hogy próbálják ki a könyvben foglaltakat, mert ez azzal az eredménnyel bizonyosan jár, hogy tudatosabban, tehát emberi lényhez méltóbban kezelik majd legintimebb ügyeiket.

A boldogság és a kapcsolati kiteljesedés leghatalmasabb lelki ellenfelei a félelem, a szégyen és a bűntudat. A tudatosság a kapcsolatban azt jelenti, hogy átváltoztassuk őket figyelemmé és szeretetté. Ahogy minden ember másmilyen, úgy minden kapcsolat is másmilyen.

Akármilyen is azonban, higgyük el, hogy az élet van olyan gazdag, hogy mindannyiunk számára lehetséges benne a tartós boldogság. A Te számodra is lehetséges. Ökölszabály: Légy boldog!