Nyary irodalmidijak

Siker, pénz, csillogás van, aki kapja, van, aki adja, és van, akitől elveszik...

Nyáry Krisztián írásai magyar irodalmi díjakról és díjazottakról

www.aegondij.hu

Aegon Művészeti Díj 2013 A szakmai zsűri döntős jelöltjei 10 könyv, amely biztosan jó:

Sok jó mondat kis helyen – ez az Aegon Művészeti Díj „tízes” listája.

Együttműködő partnereink:

A díjra könyvkiadók jelölnek, közülük a szakmai zsűri tagjai szavazzák meg az Aegon Művészeti Díjra legesélyesebb 10 rangos és meghatározó szépirodalmi művet. E tíz mű írója közül kerül ki a 3 millió forinttal járó fődíjas.

A díj múltja, rangja és szakmaisága biztos választást ígér. Vers, napló, kisregény, nagyregény, még nagyobb, fontos szerzők, jó szövegek, nagy pillanatok – olvasson az Aegon Művészeti Díj ajánlásával!

Az Aegon Művészeti Díj Magyarország egyik legrangosabb irodalmi díja, amely immár nyolc éve létezik. A 2006-ban alapított, nettó hárommillió forintos elismerést kortárs magyar író vagy költő kaphatja kiemelkedő jelentőségű szépirodalmi művéért, a díj odaítéléséről hétfős szakmai zsűri dönt.

Nagyon örülünk annak, hogy Nyáry Krisztián, a páratlan sikerű „Így szerettek ők” című könyv szerzője elfogadta felkérésünket, és sorozatot írt a régmúlt és közelmúlt magyar irodalmi díjairól és díjazottjairól. „Tizenkét történetet írtam vendégszerzőként az Aegon-díj Facebook-oldalán. Ezek is költőkről, írókról szólnak, mint az eddigiek, de a szerelem helyett az elismerés és a pénz a téma... Vannak büszke és sértett, elégedett és boldogtalan szerzőkről szóló írások, és van persze féltékenység is, de most szakmai. Van Corvin-koszorú és Baumgarten-díj, Marczibányi-jutalom és Sztálin-díj, és sok-sok díjazott Csokonaitól Mikszáthig. Képek, dokumentumok, díjak szigorúan nem időrendi sorrendben, mert így izgalmasabb.”

Nyáry Krisztián

Ezen írásokat gyűjtöttük egybe, jó olvasást kívánunk hozzájuk!

1.

2.

Arany János és a Kisfaludy Társaság pályadíja

Aczél Tamás és a Sztálin-díj

1845-ben elmérgesedett a választási kampány Magyarországon. A konzervatívok és a szabadelvűek közti küzdelem az egész országban elkeseredetté vált, de igazán nagy botránnyá a Bihar megyei követválasztás dagadt. Tisza Lajos királyi adminisztrátor a választások napján katonáival megszállta a megyegyűlés helyét, és saját embereit ültette különböző tisztségekbe.

Eközben egymást érték a kocsmai verekedések is, mivel a leghatékonyabb kampányeszköznek mindkét párt a választók leitatását tekintette.

A megyében mindenkit a botrány foglalkoztatott, így a nagyszalontai jegyzőt, Arany Jánost is.

A különben szelíd szavú nótárius barátjának írt levélben kárhoztatta „a kortesség rút szenvedélyét, mely a félbarmok között dúl”. Nemcsak a hatalmon lévőkről, az ellenzékről sem volt jó véleménnyel: „Én magam most is szabadelvű vagyok, de fájdalmasan hat rám érezni, hogy nincs e megyében elvrokonom. Meglehet, nekem különös fogalmaim vannak a szabadelvűségről.” Feldúlt állapotában került a kezébe a Kisfaludy Társaság pályázati felhívása, amelyben vígeposz írására kérték fel a szerzőket. Hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy indul a pályázaton, mégpedig a botrányos választás megéneklésével. „Csak magán időtöltésül kezdék abba, hogy kiöntsem bosszúságomat, mire más terem nemigen volt” - emlékezett később.

Ennek az állampolgári felháborodásnak köszönhetjük, hogy Arany Jánosból országos hírű költő vált. Az Elveszett Alkotmány néhány hét alatt elkészült, s szerzője határidőre be is küldte a Kisfaludy Társasághoz. Az irodalmi alapítványként funkcionáló társaságot az 1830-ban elhunyt Kisfaludy Károly írótársai alapították, hogy barátjuknak méltó emléket állítsanak, nehogy a hálátlan utókor elfeledkezzen róla. Mivel Kisfaludy a korszak legnépszerűbb költője volt, viszonylag hamar sikerült összegyűjteniük a pénzt hátrahagyott műveinek kiadására és egy szobor felállítására is. Sőt, a költségek kifizetése után még meg maradt is egy nagyobb összeg, amelynek sorsáról dönteni kellett. A tíz alapító – köztük Vörösmarty, Bajza és Toldy Ferenc - elhatározta, hogy hivatalosan is felveszik a Kisfaludy Társaság nevet, a pénzt pedig irodalomelméleti és szépirodalmi pályamunkák jutalmazására fogják fordítani. Az első jelentősebb pályázat kiírására 1845-ben került sor, a pályázóknak vígeposzt kellett beküldeniük, ezt olvasta a fiatal nagyszalontai jegyző is.

A jeligés pályázatokat háromtagú zsűri értékelte, és 1846 elején eredményt hirdettek. A 15 aranyat hozó díjat az Elveszett Alkotmány nyerte, ám a három bíráló közül Vörösmarty Mihály egyben szigorú kritikával is illette a művet, kiemelve, hogy „a nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők”. A díj hatására Arany két dolgot határozott el: ezentúl nem az asztalfiók, hanem a nagyközönség számára alkot, és szakít az Elveszett Alkotmányban alkalmazott klasszikus formákkal. Amikor a Kisfaludy Társaság a vígeposzok értékelésével egy időben kiírta a következő pályázatot, Arany már tudta, hogy ismét indulni fog. Olyan „költői beszély”-t kértek a pályázóktól, melynek hőse „valamely, a nép ajkán élő történeti személy,” például Toldi Miklós. Arany erre a pályázatra küldte be a Toldit, amely nemcsak a 20 aranyra emelt fődíjat, hanem az országos elismerést és Petőfi Sándor barátságát is meghozta neki.

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

A 31 éves Aczél Tamás hivatalosan A szabadság árnyékában című szocialista-realista regényéért kapta meg 1952-ben a szovjet blokk országaiban elnyerhető legmagasabb kitüntetést, a Sztálin-díjat, de valószínűbb, hogy egyszerűen a nevének köszönhette kivételes szerencséjét. A díjról döntő szovjet elvtársaknak ugyanis valaki megsúgta, hogy az író vezetékneve orosz fordításban megegyezik a Népek Atyjának mozgalmi nevével. Ha pedig egy magyar író tisztelete jeléül felvette Sztálin nevét, gondolták, nyilvánvalóan megérdemli a legnagyobb kitüntetést.

A díjat odaítélő költészeti szakértőket olyan remekbe szabott verssorai is megerősíthették döntésükben, mint: „kigyulladnak a csillagok / s én lustán arra gondolok, / milyen jó lesz akkor… / ha a Göncöl szekere helyett az égen / elindul fényesen és merészen / – egy traktor.” Aczél ráadásul tényleg rajongott Sztálinért, több verset is írt hozzá és lelkes cikkben ünnepelte a városligeti Sztálin-szobor felállítását: „Sztálin eddig is velünk volt – ezután még inkább velünk van, szemmel tartja munkánkat, mosolya megvilágítja útjainkat.

Moszkvában hallottam, hogy szokás egy-egy nagy munka, új feladat előtt, vagy annak elvégzése után ellátogatni a Vörös térre, Lenin elvtárshoz, jelenteni neki vagy tanácsot kérni tőle.

Bizonnyal így lesz ez majd minálunk is – Sztálin elvtárs szobrával. Eddig fellapoztuk könyveit s úgy »tanácskoztunk« vele, most majd elmegyünk hozzá és személyesen is »megbeszéljük« tennivalóinkat, elmondjuk nehézségeinket, örömünket. S bizonyos, hogy békénk apja és őre nem fogja tőlünk megtagadni tanácsait sohasem.” A filmhíradó tanúsága szerint 1952 októberében büszkén vette át a díjat a szovjet nagykövettől - természetesen egy óriási Sztálin-kép alatt.

Egy évvel később Aczél több kommunista társával együtt már a rendszerből kiábrándultak közé tartozott. Súlyos kritikával illette korábbi műveit, köztük díjazott regényét. Az Írószövetség titkáraként Nagy Imre köréhez csatlakozott, majd részt vett az ’56-os forradalomban. A megtorlásokat nem várta meg, előbb Jugoszláviába, majd onnan nyugatra szökött. Nem sokkal később már az emigráns folyóirat, az Irodalmi Újság munkatársaként dolgozott Londonban.

Egy alkalommal megszorult anyagilag, és kollégáját, Faludy Györgyöt kérte meg, hogy segítsen neki pénzzé tenni egyetlen értékesebb vagyontárgyát: az arany Sztálin-díjat. Az ékszerboltban a becsüs a két író előtt megvizsgálta a díjat, és megállapította, hogy az arany csak bevonat, az érme vörösrézből van. Mindössze 5 fontot ajánlott a Szovjetunió legmagasabb kitüntetéséért.

Aczél így inkább megtartotta emléknek egykori büszkesége, későbbi szégyene tárgyát.

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

3.

A Baumgarten-díj alapítása 1923. október 1-jén Babits Mihály olyan vacsoravendéget fogadott otthonában, akit szinte nem is ismert. A vacsora udvarias beszélgetéssel telt, a művészet aktuális kérdései körül forgott, a találkozó mégis megváltoztatta a vendéglátó életét.

Baumgarten Ferenc Németországban élő, főként németül író műkritikus nagyra tartotta a Nyugat szerkesztőjét, néhány művét el is küldte neki, de személyesen nem találkoztak korábban.

Babits ezért úgy gondolta, a művészetbarát üzletember afféle tisztelgő látogatásra érkezett hozzá.

Két héttel később azonban német nyelvű levelet kapott vendégétől. Ebben Baumgarten Ferenc bocsánatot kért vendéglátójától: „Egy kissé az Ön feje fölött rendelkeztem. Remélem, hogy nem fog emiatt neheztelni rám, és elfogadja a hivatalt, amelyet kigondoltam Önnek.” A levélből kiderült, hogy Baumgarten alapítványt hozott létre, amely halála után teljes vagyonát „a szűkölködő magyar írók anyagi gondjainak enyhítésére” fordítja majd. A végrendelet szerint „oly komoly törekvésű, akár a szépirodalmat, akár a tudományt művelő magyar írók” részesülhetnek az alapítvány támogatásában, akik „minden vallási, faji és társadalmi előítélettől mentesek és csakis eszményi célokat szolgálnak és így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek.”

A végrendelet végrehajtójának az általa „szeretve bámult magyar költőt”, valamint egykori iskolatársát, Basch Lóránt ügyvédet jelölte ki.

Babits csodálkozott, de nem vette komolyan a felajánlást, hiszen Baumgarten mindössze három évvel volt idősebb nála, és jó egészségnek örvendett. Tréfás levélben válaszolt, viszontválaszt

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

többé nem kapott. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor négy évvel később arról kapott értesítést, hogy Baumgarten Ferenc egy hirtelen jött tüdőgyulladásban elhunyt, és jelentős vagyont, 853 ezer pengőt hagyott a nevét viselő alapítványra. Így indult a magyar irodalomtörténet legnagyobb hatású magánalapítású díjának története, amely egy csapásra komoly hatalmat és felelősséget adott Babits Mihály kezébe. A kuratórium mellett, véleményező szervként egy nyolc tagú tanácsadó testület működött, döntő szava azonban élete végéig a költőnek volt. A 3000 pengős „évdíj” egy évig nyugodt alkotást tett lehetővé a díjazottnak, de az 1000 pengős „jutalom” is komoly anyagi segítséget jelentett. (Ne feledjük a kuplé szövegét: a korban már „havi 200 pengő fix-szel az ember könnyen viccelt.”) A végrendelet a két kurátor számára is biztosította a polgári megélhetést.

Nem csoda, hogy a rengeteg pénz elveszítését látva Baumgarten Ferenc rokonai bíróságon próbálták elérni, hogy az alapítót utólag nyilvánítsák őrültnek, és a végrendeletet semmisítsék meg. A Nyugat ellenfelei a rokonság mellé álltak, és arról cikkeztek, hogy Babits „kozmopolita írók kitenyésztésére” óriási összeget kapott. A per végül egyezséggel zárult, s ennek során került be a szabályzatba, hogy a díjazottak listáját a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszternek is jóvá kell hagynia. A jogviták miatt a végrendelet csak 1928-ban emelkedett jogerőre, így először 1929. január 18-án osztották ki a díjat az alapítvány Sas utcai székházában.

Az első évben Elek Artur, Erdélyi József, Farkas Zoltán, Juhász Gyula, Kárpáti Aurél, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár, Szini Gyula, Tamási Áron és Tersánszky Józsi Jenő részesültek a díjban. A vita legjellemzőbb tanulságát Karinthy Frigyes foglalta össze a Pesti Naplóban: ha valaki a magyar irodalom segítségére siet, akkor mindig lesznek olyanok, akik a mecénásról „legkevesebb, hogy azt feltételezik: elmebeteg”.

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

4.

József Attila Baumgarten-díja „Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt írnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyikegyik kísérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényű lapnak.” Ezeket a kíméletlen és igazságtalan sorokat József Attila írta 1930-ban a Nyugat vezető költőjének Az istenek halnak, az ember él című kötetéről.

A két zseni kölcsönösen lebecsülte egymás költészetét. A Babits által szerkesztett 1932-es Új Anthológiában, amely a fiatal magyar költőket mutatta be nagy terjedelemben, József Attila mindössze két versével szerepelt. „Minden versét olvastam, de kettőnél többet legjobb akarattal sem találtam” - mondta társaságban a szerkesztő. Így nem véletlen, hogy a harmincas évek szinte minden jelentős írója és költője kapott díjat a Babits által vezetett Baumgarten Alapítványtól, József Attila azonban hiába várta. 1933-ban kétségbeejtő anyagi helyzete miatt ugyan 300 pengős segélyt kért és kapott az alapítványtól, ez azonban látványosan szociális támogatás, és nem irodalmi elismerés volt.

A mindkét költőhöz közelálló, költészetüket értő és tisztelő harmadik zseni, Kosztolányi Dezső ekkor határozta el, hogy véget vet az áldatlan helyzetnek. Ebben az időben a kuratórium tanácsadó testületének tagja volt, így javaslatát Babitsnak már csak hivatalból is meg kellett hallgatnia. Kosztolányi egy lapinterjúban is nyilatkozott róla, hogy szeretné, ha az 1935-ös évdíjat József Attila nyerné Medvetánc című kötetéért. Az alapítvány ülésén azonban Babits jelöltje, Fenyő László nyerte a díjat, s az 1000 pengős jutalmat is csak Kosztolányi erélyes fellépésének köszönhetőn kaphatta meg József Attila. A díjkiosztás alkalmából, fél évtizeddel a Babits elleni kritika után, Kosztolányi közbenjárására a két költő végül szóba állt egymással.

Egy hosszú beszélgetés után kézfogással álltak fel az asztaltól. Így aztán mindenki biztos volt benne, hogy 1936-ban József Attila kapja majd a régóta megérdemelt nagydíjat. A kuratórium ülése után a betegeskedő Kosztolányi is annak tudatában utazott el a tátrai gyógykezelésre, hogy a fiatal költőtárs elnyerte az anyagi gondjait megoldó elismerést.

A végső döntés előtt nem sokkal azonban A Reggel című lapban megjelent József Attila Én nem tudtam című szonettje. A békejobbnak szánt verset hónapokkal korábban küldte el a lapnak, s ajánlásként - Kosztolányi javaslatára - a „Babits Mihálynak, hódolattal” sort írta fölé.

A költőnek segíteni akaró lap szerkesztői úgy gondolták, a Baumgarten Alapítvány ülése megfelelő apropó a vers közlésére. Babits nehéz helyzetbe került: „Úgy érzem, éppen most nem adhatom ki a díjat József Attilának. Bizonyítékot szolgáltatnék önmagam ellen azok számára, akik állítják, hogy csak annak adok díjat, aki hódol nekem” - emlékezett később. Így a költőt

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

kihúzta az évdíjasok közül, és újra csak jutalmazott lett. A döntés sokkolta a Tátrából visszatérő Kosztolányit, aki amikor megtudta, hogy pártfogoltja ismét nem kapott Baumgarten-díjat, sírva fakadt, és bejelentette távozását a tanácsadó testületből. József Attila, aki szintén biztos volt a díjban, dühös és elkeseredett volt. Egy évvel később, 1937-ben pártfogója már nem élt.

A kuratórium 7 tagjából ezúttal csak hárman szavaztak mellette, ismét másé lett a díj. „Én már elintéztem magammal, - mondta aznap este Vágó Mártának. Nem elég, hogy az ország első költője vagyok? Még a díjat is megkapjam? Az már sok volna.” A következő évben ismét ő volt a nagydíj jelöltje, de az összeült kuratórium már csak öngyilkosságának híréről értesült. Így lett József Attila a Baumgarten-díj történetének egyetlen posztumusz díjazottja.

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

5.

Tamási Áron és a Corvin-koszorú Tamási Áron a harmincas évek végén pályája csúcsán állt: az Ábel-trilógia meghozta neki a széleskörű ismertséget, meghatározó tagjává vált a magyarországi és az erdélyi irodalmi közéletnek, kvalitásait három Baumgarten-díjjal is elismerték. Székely volt, szegény sorból származott, ráadásul népszerű, így nemigen volt politikai mozgalom, amely ne látta volna szívesen a soraiban.

1939-ben jelent meg a Szülőföldem című önéletrajzi könyve, amelyet Magyarországon és Romániában is zajos tetszéssel fogadott a kritika, és minden méltatója a saját világnézetét érezte megerősítve benne.

Az Észak-Erdély visszacsatolása utáni euforikus hangulatban Tamási rádiónyilatkozatban üdvözölte a bécsi döntést. Arról beszélt, hogy olyan országot szeretne, ahol a románok is jól érzik magukat, hiszen „az igazságot is meg lehet szokni”. Nem csoda, hogy a hivatalos hatalom is elérkezettnek látta az időt, hogy valamilyen módon magához kösse a népszerű írót. Az újra magyar állampolgárrá váló Tamásit vitézi címre terjesztették fel, ő azonban udvariasan elhárította a gesztust, nem kívánt Horthy Miklós „lovagrendjének” tagja lenni.

volt, hogy erdélyiek, köztük Tamási Áron is megkaphassák. A magasabb elismerést, a Corvinláncot csak a rendszerhez minden tekintetben lojális művész, tudós vagy politikus kaphatta meg, míg a koszorúnál elég volt, ha valaki nem nyíltan ellenzéki. Így aztán - talán a vitézi cím visszautasítása, talán a politikailag gyanús népi írói mozgalommal való mind szorosabb kapcsolata miatt – az erdélyi írók közül nem Tamásit terjesztették fel a legfőbb kitüntetésre, hanem Reményik Sándort. Az Ábel íróját Kemény Jánossal, Kós Károllyal és Nyírő Józseffel együtt Corvin-koszorúra jelölték, amelyet el is fogadott. Úgy érezte, a kitüntetés egyben biztatás is, hogy vállaljon közéleti szerepet. Lelkesen vetette bele magát a munkába. Az oktatás, közművelődés, művészet képviselőiből alkotott Szellemi Tanács felállítására tett javaslatot, amelyet a Magyarországon belüli erdélyi kulturális autonómia fórumának szánt. Javaslatát a kormány fontolóra sem vette, a fontos erdélyi döntéshozatali posztokat budapesti tisztviselőkkel töltötték fel. Az eufória hamar alábbhagyott, Tamási a lelkesedéstől két év alatt eljutott a csalódásig a magyar hatóságok Erdély-politikája miatt.

Elkeseredésében írta 1942-ben: „A szív megkapta a sorstól a hazatérés legnagyobb ajándékát, de a szellem mostoha sorsra száműzetett.”

Hamar eljött az a pillanat is, amikor már a kitüntetett sem számított elég jó magyarnak a hivatalos szervek szemében. 1943. január 19-én a „Magyar Kir. Kolozsvári Honvéd Hadtestparancsnokság” kezdeményezte, nyilvánítsák az Ábel a rengetegben című „nemzetnevelés szempontjából erősen kifogásolható mű” felvételét „a tiltott könyvek jegyzékébe”. A regény az indoklás szerint „nem alkalmas a katonaeszmény és a hazafias érzés ápolására”. Újabb egy év múlva Tamási mégis hasznát vette a hivatalos kitüntetésnek.1944 májusában, amikor zsidó származású feleségét, Salgó Magdolnát el akarták hurcolni kolozsvári lakásukból, az író levelet írt Jaross Andor belügyminiszternek. Ebben a kormányzói kitüntetés díjazottjaként kért mentesítést feleségének. Ez az egyetlen dokumentum, amelyben „Tamási Áron író, tartalékos hadnagy” a „Corvin-koszorú tulajdonosaként” határozza meg önmagát. A kérelem kedvező elbírálásra talált, Tamásiék rövid időre mentesültek a zaklatások alól. Kalandos menekülésük Kolozsvárról már egy másik történet.

A kormányzó még ebben az évben megváltoztatta az általa alapított Corvin-kitüntetések szabályzatát, és „a Magyar Szent Koronához visszatért erdélyi és keleti országrészekre tekintettel” a Corvin-láncok számát 12-ről 15-re, a Corvin-koszorúkét pedig 60-ról 80-ra emelte fel.

A kitüntetettek közé ugyanis csak kihalással lehetett bejutni, de 1940-ben különösen fontos

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

6.

Németh László és a Vörösmarty Akadémia pályázata

A 24 éves Németh László azt tervezte, hogy végleg felhagy az írással. Csalódott az irodalomban, és kételkedett a saját tehetségében is. A bölcsészkart már korábban otthagyta, 1925-ben orvosként szerzett diplomát, ideggyógyásznak készült. Menyasszonya, Démusz Ella próbálta rábeszélni, hogy térjen vissza ifjúkori költői próbálkozásaihoz, de ehhez sem érzett kedvet. Végül egy nyári kiránduláson került a kezükbe a Nyugat és a Vörösmarty Akadémia pályázati felhívása, amelyben 5-5 millió koronát ajánlottak a legjobb novella és a legjobb kritika beküldőjének. Ella arra biztatta vőlegényét, hogy ha már nem ír új dolgokat, legalább régebbi írásait küldje be a pályázatra. Németh kezdetben elzárkózott, de végül engedett menyasszonyának. Választása az egyetemistaként írt Horváthné meghal című novellájára és egy Ady-kritikára esett, mindkettőt postázták is a szerkesztőség címére.

Év végén közelgő esküvőjük szervezésével voltak elfoglalva, amelyet megnehezített, hogy szüleik tiltakozása ellenére, titokban készültek összeházasodni. A pályázatról megfeledkeztek.

Németh december 17-én, esküvője előtt néhány nappal egy könyvtárban látta meg a Nyugat friss, karácsonyi számát, amelynek címlapján Gorkij neve mellett a sajátja szerepelt. A lap első oldalon tette közzé, hogy a novellapályázat fődíját Dr. Németh László orvos nyerte. A vezércikk a Gellért Oszkárból, Kosztolányi Dezsőből és Osvát Ernőből álló bírálóbizottság értékelését is közölte: „Életteljesség, igazság, a megírás hiánytalan művészete helyezi az összes pályaművek fölé a Horváthné meghal című paraszttörténetet, melyet a realizmus ökonómiája, a stílus magyar gazdagsága, a humorrá tisztult életismeret az általános-emberi művészi magasságába emel. Minden alakja és minden szava él. Ezt a novellát tartjuk a leghibátlanabbnak, művészi értékekben legdúsabbnak.” Németh később élete legboldogabb pillanatának nevezte ezt.

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

A nyeremény nem elsősorban az ötmillió koronát jelentette számára - bár arra is nagy szüksége volt a családalapítás előtt -, hanem azt, hogy az írók közössége befogadta. Későbbi megfogalmazása szerint a nagyanyja halála ihlette novella a végzet szerepét játszotta írói pályáján: „ez volt a sorsjegy, amelyen nevemet az íróvá avató húzáson kihúzták.”

Eldöntötte, hogy az írást választja főhivatásul, felhagy az ideggyógyászi pályával, s a megélhetés kedvéért fogorvosként fog praktizálni. Már a nászútjáról lelkes levelet írt Osvát Ernőnek, amelyben leírta, hogy ezután íróként, költőként és a „magyar szellemi erők organizátoraként” kíván tevékenykedni. Osvátot az utóbbi ambíció nem lelkesítette különösen, lévén ő maga is ezt a pozíciót töltötte be a Nyugat élén. Később, a személyes találkozásnál is csalódott kissé Némethben: a novella alapján egy érettebb, középkorú orvost várt, nem egy kamaszos kinézetű pályakezdőt. Amikor a fiatal író átadta neki verseit és a Nyugat számára írt új novelláját, nem javasolta közlésüket, és az írások hibáit sorolta. Németh rettenetesen megsértődött az elutasításon. „Nem ismertem senkit Osváton kívül, de nem tudtam elképzelni, hogy valaha vis�szamenjek hozzá. - Fogorvos mindörökre - s szívemet térdem fölé hajtotta az iszonyú heroikus fájdalom, a szakításé.”

Később mégis elhatározta, hogy bizonyítani fog, mégpedig úgy, hogy megnyeri az 1926-os novellapályázatot is. Álneveken küldött be hét novellát, s még arra is ügyelt, hogy hét különböző írógépen írja a pályaműveket. Biztos volt benne, hogy újra diadalt arat majd. Néhány hónap múlva csalódottan olvasta, hogy egyik műve sem került a nyertesek közé. A bírálók – köztük Osvát - ugyanis pontosan tudták, ki áll a novellák mögött. Nemcsak az egységes stílusból következtethettek erre, hanem abból is, hogy a 378 pályázó közül egyedül Németh gépelte le úgy a műveit, hogy a papír mindkét oldalát felhasználta. A gyorsan megírt novellák valóban nem voltak olyan jók, mint a Horváthné, de a díjazottak között volt náluk gyengébb darab.

Valószínűleg Osvát akarta megleckéztetni a nagyratörő ifjú tehetséget. Mindenesetre a második, elbukott novellapályázat legalább annyira hozzájárult Németh pályának alakulásához, mint az elismerést meghozó első. A fiatal írót nagyon megviselte a kudarc, eldöntötte, hogy nem ír többet sem novellát, sem verseket. Sértődötten temetkezett fogorvosi munkájába, és elhatározta, hogy új műfajokban fog bizonyítani. Így született meg az esszéista és regényíró Németh László.”

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

7.

Arany János és a Szent István Rend A belügyminiszter és a kultuszminiszter személyesen kereste fel lakásán a költőt, hogy rábeszéljék: fogadja el a legmagasabb állami kitüntetést, amelyet korábban visszautasított. Báró Wenckheim Béla és báró Eötvös József 1867. június 22-én zarándokoltak el az Akadémia épületébe, Arany János szolgálati lakásába - ez volt a harmadik próbálkozásuk, hogy meggyőzzék a Magyar Királyi Szent István Rend kiskeresztjének vonakodó kitüntetettjét.

dításban részesítése a czél, melynek én is igénytelen munkása vagyok: de sem ez irodalom nem fogadna el engem képviselőül sem én magamat annak nem tartom.” Eötvös már másnap saját kezűleg írt levélben válaszolt: „Neked jogodban áll e rendjelt nem hordani, s ezt alkalmasint tenni is fogod, de azt visszautasítani, ahhoz bizony, barátom, nincs jogod. Nemcsak a fejedelem iránti tiszteletet, de más érdekeket sértenél meg, melyek bizonyosan ép úgy szíveden fekszenek, mint bárkinek. Kérdezz erről bárkit, kérdezd Deákot...”

A legmagasabb magyar kitüntetést még Mária Terézia alapította az első magyar király emlékére, s 1764 óta több mint ezren vették át az aktuális Habsburg uralkodótól a nagy- vagy kiskeresztet. A rendjel korábbi birtokosainak soraiban találunk szövetséges királyokat, diplomatákat, politikusokat, az udvarhoz hű arisztokratákat, de költőt egyet sem. Az a kevés polgári személy, aki a kitüntetésben részesült, automatikusan bárói címet is kapott. Arany János nemcsak származása, hanem politikai múltja miatt is kilógott a rend tagjai közül. A két miniszter mégis azért ment el hozzá, mert óriási politikai jelentősége volt annak, hogy Arany a kitüntetés díjazottja legyen. Ha Petőfi barátja, a nemzet költője elfogadja a két héttel korábban magyar apostoli királlyá koronázott Ferenc Józseftől a rendjelt, azzal jelképesen is lezárul a ’48-as magyarok és a bécsi udvar kiegyezése.

Eötvös levele azon a napon érkezett, amikor Arany neve megjelent a kitüntetettek névsorában a hivatalos közlönyben. A költő azonban kitartott amellett, hogy visszaadja a díjat. Eötvös, aki maga is a rendjel új kitüntetettje volt, ekkor kereste fel először személyesen barátját, de nem tudta meggyőzni. A helyzet botránnyal fenyegetett. Arany másnap a kitüntetésekért felelős belügyminiszternek is levelet írt immár a legszemélyesebb érvekkel. Tudja, hogy a kitüntetés a magyar irodalomnak szól, de „a legélénkebb contrastot képezi, mintegy kivesz saját énemből, s életemet önmagával meghasonlásba ejti (…) benső önállásom sérelmének látszata nélkül, felülről sem fogadhatom el e kitüntetést.”

A Szent István Rend és Arany személye egyaránt szimbólum volt. 1850-ben ugyanis az udvarnak tett szolgálataiért a forradalmat vérbe fojtó Haynau is megkapta a kitüntetést. Hét évvel később a megbékélést kereső Ferenc József Budára látogatott, és mások mellett Arany Jánost is ki akarta tüntetni. Cserébe csak egy üdvözlő verset várt volna el az udvar. Arany ekkor visszautasította a kitüntetést és megírta A walesi bárdok című balladát. Bár a vers csak 1863ban jelent meg, mindenki tudta, hogy mi a véleménye a költőnek a császári kegy elfogadásáról. Éppen ezért volt fontos a kiegyezést létrehozó politikusoknak, hogy az időközben az Akadémia titkárává és a Kisfaludy Társaság igazgatójává lett Arany – lényegében a magyar értelmiség nevében – jelképesen is megbékéljen az uralkodóval.

E levél után határozta el a két miniszter, hogy közösen próbálják jobb belátásra bírni a költőt, elutasítása negatív politikai következményeit ecsetelve. A hatszemközti megbeszélés eredményét Wenckheim miniszter másnapi leveléből ismerjük: Arany nem költőként, hanem az Akadémia titkáraként, tehát nem magánemberként, hanem hivatalos minőségében elfogadja a kitüntetést, bárói címet nem kap mellé, a rendjelt pedig soha nem fogja viselni.

A belügyminiszter nem akarhatta tovább feszíteni a húrt, így ünnepélyes ceremónia helyett a lovagkeresztet egyszerűen a levélhez mellékelve postafordultával küldte el a költőnek. Arany érzéseit A csillag-hulláskor című ironikus versfüzérben örökítette meg: „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot: / Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot.”

A kitüntetéssel kész helyzet elé akarták állítani, biztosak voltak benne, hogy a kiegyezést és Deákot támogató költő utólag nem fog botrányt csinálni, ha neve megjelenik a kitüntetettek között. Ilyesmi azonban már akkor sem maradhatott titkokban, Arany valahogy megneszelte a tervet, és azonnal levelet írt barátjának, a kultuszminiszterré lett Eötvös Józsefnek. „Nem tudom mi benne igaz, de pár nap óta erősen beszélik, hogy számomra fejedelmi kitüntetés készül.

Valami rendjelt emlegetnek. Ha még lehetséges, múljék el tőlem e pohár! (…) Azt sem tudom, mi következménye lenne, ha én e fejedelmi legfensőbb kegyet magamtól elhárítanám: de úgy érzem, hogy helyzetemben e következményt kellene választanom inkább. Értem én, s hálásan elfogadom az eszmét, hogy ez által az irodalom azon ágának legfensőbb figyelemben és buz-

Egy csak szóban fennmaradt anekdota szerint írt ennél szókimondóbb véleményt is. Barátja, Vámbéry Ármin mesélte fiának, hogy Arany halála után fiókjában felbontatlanul találták a spárgával átkötött, hatszoros pecséttel ellátott selyemdobozt, benne az érdemkereszttel. A költő a történet szerint ezt írta a csomagolópapírra: „Hasfájásban szenvedek, / Érdemrendet küldenek, / Ha csak egyet tojhatnám, / Száz keresztért nem adnám”

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

8.

A Kisfaludy-testvérek és a Marczibányi-jutalom A konzervatív Marczibányi Istvánnak valószínűleg nem állt szándékában gyökeresen átformálni a magyar irodalmat, de halála után több mint egy évtizeddel mégiscsak sikerült neki. A két évszázad alatt méltatlanul elfeledett mecénás ugyanis megalapította Magyarország legelső és leghosszabb életű irodalmi díját, a róla elnevezett Marczibányi-díjat, amelynek egyik első díjazottja, Kisfaludy Sándor egy folyóirat elindítására fordította a 400 forintos jutalmat. Így született meg az Auróra almanach, az éledő magyar romantika legfontosabb fóruma.

Maga Marczibányi István a XVIII-XIX. század fordulóján nemcsak az ország egyik legvagyonosabb embere volt, hanem a magyar közművelődés és szociálpolitika legnagyobb mecénása is. Már 1806-ban 50 ezer forintot ajánlott fel a Magyar Tudományos Akadémia alapítására, nagyjából ugyanannyit, mint később Széchenyi István. Ő hozta létre egyebek mellett a Ludovika Akadémiát, az Irgalmasok Kórházát, a budai Közkórházat, a Nemzeti Múzeum régiséggyűjteményét, s még vagy egy tucat iskolát és ingyenkonyhát. Nevét ma mégsem ezek az intézmények őrzik, hanem az a Külső Kis Rókus utca mellett elterülő egykori rét, amelyet Budára költözése után a budai ifjúság számára „játszás és tornászás” céljára vásárolt.

A Marczibányi tér névadója császári udvari tanácsosként nem volt híve a felforgató eszméknek, közvetve mégis hozzájárult azok terjedéséhez. Végrendeletében ugyanis elképesztően nagy összeget, 70 ezer forintot adományozott egy olyan alapítvány létrehozására, amely a tőke kamataiból a magyar nyelvtudomány és irodalom kiemelkedő művelőit támogatja. A kamatokból kiosztható 700 forint egy állami tisztviselő éves fizetésének felelt meg, ebből 400-at az előző évben magyar nyelven megjelent, „legjelesebbnek bizonyuló” mű alkotója kaphatott „jutalomként”, háromszor 100-at pedig a nyelvhelyesség vagy nyelvújítás terén legtöbbet tévő tudósok.

A végrendelet értelmében egy, a Nemzeti Múzeum által létrehozott tízfős igazgatóság döntött a díjakról, amelyet aztán nagyszabású ünnepségen adtak át a díjazottaknak. A konzervatív földbirtokos arról is gondoskodott testamentumában, hogy csak politikailag rendben lévő személyek részesülhessenek a jutalomban, hiszen a díjazottak névsorát az udvart képviselő nádor hagyta jóvá, és a díjakat is ő adta át.

Ezért is lepett meg mindenkit Kisfaludy Sándor, aki a koronázáshoz hasonló, pompázatos külsőségek között megtartott díjátadó ünnepségen a nádornak címzett köszönő-beszédében különös bejelentést tett. A 400 forintot egy zsebkönyv-formátumú irodalmi almanach létrehozására ajánlotta fel, s hozzátette, hogy annak szerkesztésében ő már nem kíván részt venni, azt teljes egészében a fiatal nemzedékre bízza. Az Auróra hamarosan meg is jelent az ifjabbik Kisfaludy szerkesztésében, s vált a fiatal Vörösmarty, Kölcsey, Bajza és a magyar nemzeti romantika sok más alkotója legfontosabb fórumává. E hasábokon jelent meg például elsőként a Himnusz is.

Az akkor már évtizede halott Marczibányi István minden bizonnyal fejcsóválva olvasta volna a stílusukban, nyelvezetükben és témaválasztásukban is forradalmian modernnek számító írásokat, amelyek megjelenését az ő adománya tette lehetővé. A nevét viselő első magánalapítású irodalmi díjat kisebb megszakításokkal egészen 1944-ig kiosztották: csak ekkor, alapítása után 134 évvel vitte el végleg az infláció az eredetileg felajánlott alaptőke maradékát.

Az első magyar irodalmi díj mégis több volt, mint anyagi elismerés: azt üzente a formálódó magyar értelmiségnek, hogy nem feltétlenül bolond az, aki poétává lesz Magyarországon.

A Marczibányi-jutalmat 1817-ben osztották ki először, de az első igazán nagy díjátadó ünnepséget 1820-ban tartották. Az irodalmi díjat az ekkor vitathatatlanul legnépszerűbb magyar költő, Kisfaludy Sándor kapta előző évben megjelent regéiért. A szárnyát bontogató fiatal költőnemzedék számára a 48 éves költő tiszteletre méltó, de idejét múlt alkotónak számított, így gondolta ezt saját 32 éves öccse, Kisfaludy Károly is.

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

9.

A Kossuth-díj és a politika A jelenleg is legfontosabb magyar állami kitüntetés, a Kossuth-díj kiosztása már alapításakor sem volt mentes a politikai szempontoktól, de a következő években kizárólag ideológiai megfontolások vezették a díjazottakról szóló döntést. A legfurcsább helyzet 1957-ben alakult ki, amikor a hatalom egyszerre kívánta kitüntetni a rendszer egykori ideológiai ellenfeleit, és megvonni a kitüntetést több volt kommunistától.

A díjat 1948-ban a „tudomány, a művészet és irodalom területén, valamint a szocialista termelőmunkában kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyek jutalmazására” alapította az Országgyűlés. A koalíciós időszak utolsó évében, az elsőként díjazott vasesztergályosok és földművesek között még nem csak baloldali művészek szerepeltek. Így a posztumusz kitüntetett József Attila mellett Sík Sándor költő, piarista szerzetes éppúgy a kitüntettek között szerepelt, mint Füst Milán, Illyés Gyula, Déry Tibor vagy éppen a konzervatív Horváth János irodalomtörténész.

A következő évektől egyre inkább csak a kommunista párttal rokonszenvezők és a „társutas értelmiség” tagjai részesülhettek a legmagasabb állami elismerésben, és az azzal járó kezdetben húsz-, később harminc-, majd 1954-től ötvenezer forintban.

A rezsim lelkes hívének számító Zelk Zoltán például kétszer is átvehette a Kossuth-díjat, hiszen nem volt könnyű olyan költőt találni, aki nemcsak politikailag megbízható, de mellesleg vitathatatlanul tehetséges is. A tehetség azonban – úgy tűnik – egy idő után nem engedte, hogy a magukat kommunistának tartó írók ne szembesüljenek az egyre nyilvánvalóbb diktatúra és személyi kultusz valóságával. 1955 tavaszán már olyan bizalmas jelentések gyűltek az MKP kulturális korifeusainak asztalán, amelyek szerint a párt soraiba tartozó Kossuth-díjas írók méltatlanná váltak a bizalomra, mert az Írószövetség megbeszélésein a hivatalos politikát kritizálták.

A szaporodó hangulatjelentésekben és feljelentő levelekben rendszeresen szerepelt Zelk Zoltán és Déry Tibor neve, mint akik az elégedetlenkedők hangadóivá váltak. Fennmaradt olyan irat is, ahol nevük mellett a párttitkár írásával felkiáltójellel szerepel: „Kossuth-díjasok!”.

szabadalmát külföldről plagizálta. Az írók jelképes lefokozására azonban végül mégsem került sor: a Kádár-rendszer kultúrpolitikája más irányt vett.

1957-ben, nem sokkal a forradalom leverése után négy olyan író kapott Kossuth-díjat, akik a Rákosi-korszakban nem tartoztak a hatalom kedvencei közé, és a szocialista világrendnek sem voltak elszánt hívei. A baloldali Fodor József, akit korai verseinek harcos antifasizmusa arra predesztinált volna, hogy a népi demokrácia kedvence legyen, önszántából hallgatott el 1949ben a túlkapásokat látva. Az idős Heltai Jenő a hol éppen csak tűrt, hol egyenesen tiltott polgári irodalom letéteményeseként az ötvenes években nem számíthatott semmilyen elismerésre.

Németh László és Szabó Lőrinc pedig jobboldali kötődéseik, háború előtti politikai szerepvállalásuk miatt egyszerre számítottak ellenfélnek és meghódítandó szövetségesnek a hatalom szemében. Bár szabadon nem publikálhattak, műfordításaikért a Rákosi-rendszerben is mindketten megkapták a József Attila-díjat. Ők ketten azt is pontosan tudhatták, hogy a forradalom alatti magatartásukért akár a vádlottak padján is találhatták volna magukat, ha lojalitásuk jeleként nem fogadják el Kádár Jánostól a Kossuth-díjat. (Németh László éppen ezért a hódmezővásárhelyi gimnáziumnak ajándékozta a kitüntetéssel járó pénzt.) A négy író együttes kitüntetése azt üzente: a hatalom véget vet az ideológiai háborúnak, ezentúl „aki nincs ellenünk, az velünk van”.

Ebben a helyzetben nem mutatott volna jól, ha mindeközben volt kommunisták Kossuth-díjának visszavonásáról szóltak volna a hírek. Ráadásul - bár a szerzők éppen börtönben ültek - műveikben, amelyekért a kitüntetést kapták, mégiscsak a szocialista rendszert dicsérték.

A dilemma feloldása még a leginkább gyakorlott marxistáknak is feladta a leckét, így aztán egyetlen illetékes sem mert dönteni. A Zelk, Déry és a többiek Kossuth-díjának visszavonásáról szóló ügyirat két évig keringett a bürokrácia útvesztőiben. Végül 1959-ben az MSZMP KB Pártés Tömegszervezeti Osztálya zárta le az ügyet „időszerűtlen” minősítéssel.

Néhány hónap múlva már Nagy Imre táborában, majd a forradalmárok oldalán találjuk mindkettőjüket más volt kommunista írókkal együtt. Nem véletlen, hogy a forradalom leverése után rájuk, egykori párttagokra haragudott legjobban a hatalom. Mindketten börtönben ültek már, amikor párthatározat mondta ki, hogy „mivel kárt okoztak a népi demokráciának”, érdemtelenekké váltak korábbi kitüntetéseikre. Az MSZMP illetékes osztálya el is készítette az előterjesztést 31 korábbi állami díjazott - köztük külön kiemelve a vizsgálat alatt álló Déry Tibor, Zelk Zoltán, Kuczka Péter és Háy Gyula - Kossuth-díjának visszavonásáról. Az indoklás szerint nevezettek „az ellenforradalom ideje alatt ellenséges magatartást tanúsítottak”, így „méltatlanná váltak a Kossuth-díjas cím viselésére”. A kitüntetéstől való megfosztásra korábban csak egyetlen példa volt: egy bányavállalat vezérigazgatójától vonták vissza a Kossuth-díját, amikor kiderült, hogy

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

10.

Szerb Antal és az erdélyi Helikon Amikor 1942-ben egy fajvédő képviselő Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című könyvének mielőbbi betiltását kezdeményezte a parlamentben, párttársai azt is megkérdezték a minisztertől, ki adta ki ezt a kozmopolita, magyarellenes, értékromboló munkát. Választ nem kapott, pedig az igencsak nagy zavart okozott volna. A könyv ugyanis nyolc évvel korábban jelent meg Kolozsváron az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, báró Kemény János pénzén, Makkai Sándor református püspök előszavával.

Az erdélyi magyar írókat tömörítő Helikon-kör eredetileg tehetséges íróknak hirdetett díjat, amelyet 1926-tól kezdve minden évben kiosztottak. A szokatlanul nagy összegnek számító 30 ezer lejes évdíjat Kemény János biztosította a magánvagyonából, és egy alkalmi kuratórium döntött róla a Kemény-család marosvécsi kastélyába évente összehívott írótalálkozón. Kemény egy véletlennek köszönhetően került mecénási szerepbe. Az egykori fejedelmi család sarja Amerikában született, ahová elszegényedett édesapja vándorolt ki a XIX. század végén. Apja halála után amerikai édesanyjával együtt hazatelepült a rájuk szakadt nyomor elől, az özvegy nyelvtanításból tartotta el a fiát. Jánost a színház és az irodalom vonzotta, első verseskötete már kamaszkorában megjelent. Így amikor egyik nagybátyja végrendeletéből kiderült, hogy tekintélyes vagyont és egy kastélyt hagyott rá, a mindössze 23 éves fiatalember eldöntötte, hogy az ölébe hullott lehetőséget a magyar irodalom és kultúra felvirágoztatására fordítja. Könyvkiadót és lapot alapított, szabadegyetemeket, iskolákat, könyvtárakat és színházakat támogatott, és létrehozta az irodalmi díjakat finanszírozó alapítványt.

A Helikon-kör írói 1930-ban a marosvécsi kastélypark fái alatt, terített asztal mellett beszélgetve döntötték el, hogy abban az évben nem adják ki a díjat, hanem helyette pályázatot írnak

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

ki egy modern szempontú magyar irodalomtörténet megírására. Keménynek annyira tetszett az ötlet, hogy az elnyerhető díj összegét százezer lejre emelte. A pályázóknak a könyv bevezetőjét és két előre megjelölt fejezetet (Ady és Eötvös életrajzát) kellett beküldeniük. A pályázati kiírás feltételeket is sorolt: a mű „hozza közel a jelentős magyar irodalmi alkotásokat főként a mai nemzedékhez s mélyítse el a magyar irodalom tanulmányozásának vágyát. Bontakozzék ki belőle a magyar irodalom és a világszellem kölcsönhatása. (...) Az esztétikai szempont vezető szerepe mellett súlyt kapjanak az irodalmat formáló eszmei, szociális, gazdasági és politikai történeti erőforrások is. Tegye jóvá a mű azokat az igazságtalanságokat, melyeket az irodalom és a haladás ellenségei egyes írók, művek, irodalmi mozgalmak ellen elkövettek.”

Tizenegy pályamű érkezett be, ezek közül kellett választania a Makkai Sándor püspökből, Molter Károly kritikusból, Bánffy Miklós író-politikusból és Babits Mihályból álló zsűrinek.

Mindannyian az „Invitis nubibus” („Baljós felhők”) jeligéjű pályaművet találtak a legjobbnak.

A pályázó valódi adatait tartalmazó külön borítékban Tar János nevét találták, így őt hirdették ki győztesnek. Csak később jelentkezett Szerb Antal, 31 éves budapesti kereskedelmi iskolai tanár, hogy az álnév mögött ő rejtőzik. Bár addigra már írt egy angol irodalomtörténeti könyvet, és novellái is megjelentek a Nyugatban, félt az elutasítástól. Az önmagát felfedő szerzőnek azonnal folyósították is a gondtalan munkát lehetővé első 30 ezer lejt. Egy év múlva határidőre elkészült a kétkötetes Magyar irodalomtörténet, amely a következő évben jelent meg Kolozsváron. Munkáját báró Kemény Jánosnak és feleségének ajánlotta a szerző, aki később úgy nyilatkozott, hogy az erdélyi pályázat nélkül sem ezt a könyvét, sem az ezt követő Világirodalom történetét nem jutott volna eszébe megírni. A könyv néhány hónap alatt közismert lett, az egykorú kritikák szerint idősek és fiatalok egyaránt szinte regényként olvasták. Sem Szerb, sem erdélyi kiadója nem álmodott ekkora sikerről.

A baljós felhők azonban hamar összegyűltek. Nyolc évvel később utoljára ültek össze Marosvécsen a Helikon-kör írói. Észak-Erdély visszacsatolása után a politikai megosztottság is megérkezett közéjük Magyarországról, így díjat sem osztottak többé. A budapesti parlamentben sem emlékezett senki az erdélyi irodalomtörténeti pályázatra. A képviselő interpellációjára válaszul az oktatási miniszter mindenesetre megígérte, hogy Szerb Antal ifjúságra veszélyes könyvét mielőbb kitiltják az iskolákból.

1944-ben, miközben Szerb Antal munkaszolgálatra vitték, ahol később agyonverték, Kemény János életét kockáztatva zsidókat, baloldaliakat és angol pilótákat bujtatott a marosvécsi kastélyban. Ezt ’45 után szinte azonnal elvették tőle. Egy ideig dramaturgként húzhatta meg magát a saját színházában, de később mint osztályidegent kirúgták. A magyar irodalom csak Hatvany Lajoshoz hasonlítható értő és bőkezű mecénása ezután évekig mészégetőként dolgozott.

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

11.

Szabó Magda visszavont Baumgarten-díja 1949. január 10-én az Esti Szabad Szó című napilapban megjelent a friss Baumgarten-díjasok listája. Bár a döntést hivatalosan még nem hirdették ki, mindenki biztos lehetett benne, hogy a díjazottakról szóló hír igaz, hiszen a kuratórium elvben titkos döntése minden évben kiszivárgott. Biztos lehetett benne a 32 éves költőnő, Szabó Magda is, aki a Bárány című verseskötetéért nyerte el a 3000 forint értékű jutalmat. Köszönő levelet írt a Baumgarten-alapítvány főkurátorának, Schöpflin Aladárnak, és elkérte tőle a többi kuratóriumi tag címét. Úgy tervezte, minden döntnöknek küld majd néhány napja kiadott második kötetéből. Az ünnepélyes díjkiosztás napján, január 18-án a névsor hivatalosan is megjelent a lapokban. Szabó Magda örömmel olvasta, hogy a jutalmat 4000 forintra emelték, és ünneplő ruhában várta munkahelyi irodájában, hogy délután elindulhasson a ceremóniára. Délelőtt 11 körül megcsörrent a telefonja. Basch Lóránt, a kuratórium tagja volt a vonalban, és közölte vele, hogy Révai József kultuszminiszter utasítására díját visszavették, és helyette Kuczka Péter kommunista költő lesz kitüntetve. Szabó Magda mindössze néhány óráig volt a Baumgarten-díj birtokosa. Sokáig ült összetörve a telefon mellett, és eldöntötte, hogy soha többé nem ír verset.

A fiatal költőnő neve már 1947-ben felmerült a díjazottak között. A Bárány-kötet szerelmes és háborúellenes verseit jól fogadta a kritika, az általános vélemény az volt, hogy Nemes-Nagy Ágnes mellett újabb jelentős női lírikus született. Akkor azonban úgy döntött a kuratórium, hogy az elsőkötetes szerző még várhat egy kicsit, de neve egy évvel később ellenszavazat nélkül került be a jelöltek közé. A következő kuratóriumi üléseken több lehetséges díjazott kapcsán bontakozott ki vita a kurátorok között, de Németh László, az emigrációból hazatérő, idős Ignotus Hugó és Szabó Magda neve nem képezte vita tárgyát. A névsort a szabályzat értelmében felterjesztették a kulturális minisztériumhoz jóváhagyásra. Az előző évtizedekben kialakult szokásjog szerint, ha a kormánynak valamely jelölttel baja volt, akkor ezt még a jóváhagyás előtt jelezték, s ebben az esetben az alapítvány vagy lehúzta az illető nevét a listáról, vagy a főkurátor megpróbálta meggyőzni a tárcát - gyakran sikerrel. Így történt ez a háború előtt több baloldali szimpatizáns író esetében, de az új rendszerben nem került sor hasonló konfliktusra.

Pedig lehetett volna sejteni, hogy 1949, a fordulat éve a Baumgarten-alapítvány számára is fordulatot hoz. A 77 éves Schöpflin Aladár minden energiáját az vitte el, hogy megpróbálja megmenteni az alapítvány Sas utcai bérházát az államosítástól, hiszen a díjakhoz szükséges pénzt a bérleti díjakból teremtették elő. A kommunista lapokban több cikk is kritizálta a kurátorok túlságosan polgári és liberális ízlését. Az új kultuszminiszter, Révai József szájából pedig egy fogadáson elhangzott, hogy Schöpflin halála után az alapítványt is megszüntetik majd. Benne volt tehát a levegőben, hogy a díjazottak egy része ellen a szaktárca vétót emel, különösen Németh László korábbi politikai szerepvállalása miatt lehetett erre számítani.

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

12.

Mikszáth Kálmán írói jubileuma A minisztérium azonban nem emelt kifogást, a kuratórium tagjai nyugodtan készülődtek a díjátadóra.

Előző este hívta fel egy minisztériumi osztályvezető Schöpflin Aladárt, hogy tolmácsolja neki a miniszter elvtárs kérését. Jelezte, hogy ez csak egy jámbor óhaj, amit nem kell teljesíteni, de örülnének, ha a szélsőjobboldaliból népi kommunistává lett Szabó Pál, és a lelkes mozgalmi verseket író Kuczka Péter is díjazott lenne. Schöpflin, akinek a bérház ügyében írott kérelme még ott feküdt Révai asztalán, tudta, hogy mit jelent az udvarias kérés, így beírta az új neveket a névsorba. Arról már ő sem tudott, hogy a minisztérium két nevet le is fog húzni a listáról: Németh Lászlót és Szabó Magdát. A költőnő esetében nem merültek fel politikai problémák, egyszerűen kellett a hely a másik jelöltnek. A díjátadó ceremónia ünnepélyes külsőségek nélkül gyorsan lezajlott, sok díjazott és kurátor meg sem jelent az eseményen. Mindenki érezte, hogy valami véget ért. Ez volt a Baumgarten-alapítvány utolsó rendezvénye, néhány hónappal később a magyar irodalomtörténet legjelentősebb magánalapítású díját, kuratóriumostul, székházastul felszámolta a hatalom.

Szabó Magda később élete egyik legszörnyűbb, de meghatározó élményének nevezte a díj vis�szavételével járó megaláztatást. „Akkor csak úgy érzékeltem a díj visszavevését, mint amikor a régi színházakban előadás kezdete előtt megütik a gongot, tudtam, nekem Révai miniszter üzent, s eldöntöttem, válaszolok neki. Tanulta az iskolában a latin mondást: cum tacent, clamant, mikor némák, akkor ordítanak. Hát én elnémultam, kerek tíz esztendőre, ez volt az én feleletem.” Szabó Magda a megalázó döntés következtében végképp felhagyott a versírással.

1957-től térhetett vissza az irodalmi közéletbe. Még akkor is nagyon fájt neki a visszavont Baumgarten-díj emléke: „A kiadók, amelyekről azt hittem, elfelejtették, hogy volt valaha egy, az én leánynevemet viselő költő, mind megkerestek, anyagot kértek – a kör, amelyet 1949-ben egy adminisztratív intézkedés kettémetszett, összeforrt megint. 1958-ban megjelent a Freskó, a rákövetkező évben megkaptam rá a József Attila-díjat. Aczél György, mikor kezembe adta a dobozt, a dekrétet, azt mondta: »Ez most az a díj. A Baumgarten. Nevessen már!« Nevettem, de aztán elfordultam tőle, és elsírtam magam.” Az irodalom mégis sokat köszönhet a lelketlen politikai lépésnek: megszületett Szabó Magda, a regényíró. Évtizedekkel később, egyik utolsó interjújában azért megemlítette, mégiscsak ő volt az utolsó Baumgarten-díjas magyar költő.

NYÁRY KRISZTIÁN SOROZATA

1910-ben valóságos díjeső és elismerés-özön szakadt a 63 éves Mikszáth Kálmánra. Az egész ország az ő 40. írói jubileumát ünnepelte, és ami kitüntetést író megkaphat, azt mind a mellére akasztották. Büszke volt az elismerésekre, örömmel fogadta a legkülönösebb ajándékokat is, és lelkiismeretesen válaszolt a tucatszámra érkező gratuláló levelekre. Egy-két éve már betegeskedett, szíve nehezen bírta testsúlyát, orvosai figyelmeztették is, hogy kímélő életmódra és még inkább kímélő ételekre lenne szüksége. A bő egy évig tartó ünnepségsorozat azonban mindkettőt lehetetlenné tette.

A Kisfaludy Társaság 1909. február 21-én megtartott ülésén született meg a terv Mikszáth Kálmán 40 éves írói jubileumának országos megünneplésére. Jókai halála után egyértelműen ő számított a nemzet első számú írójának, akinek írásait a konzervatív irodalmárok és a fiatal modernek egyaránt szerették, és aki biztos pénzügyi sikert garantált kiadójának. Mindenkinek megérte tehát részt venni az ünneplésben, hiszen az ünneplőknek is legalább annyi jutott a dicsőségből, mint az ünnepeltnek. A Kisfaludy Társaság indítványát ezért lelkesen fogadta az Akadémia, a Petőfi Társaság, a Budapesti Újságírók Egyesülete és a Magyar Nőszövetség is, és közösen szervezték meg a jubileumot, amelynek lebonyolítására különféle bizottságokat hoztak létre összesen 500 taggal. A díszelnökségben Tisza Istvántól Kossuth Ferencig helyet kaptak a politikai elit minden irányzatának képviselői.

Sorra alakultak a megyei szervezőbizottságok is, az egész ország szó szerint Mikszáth-lázban égett.

Az ünnepelt előtt mindezt nem is nagyon lehetett volna titokban tartani, ha másért nem, hát azért, mert ő maga is részvényese volt a 32 kötetes jubileumi díszkiadást tervező Révai Kiadónak, így hivatalból értesült az országos előfizetői akció előkészületeiről. Hogy mire számíthat a következő évben, azt az olyan küldeményekből is tudhatta, mint amelyet az Országos Nőképző Egyesülettől kapott: „»A jó palócok« szerzőjét kérjük, fogadja szívesen s jó étvággyal fogyassza el konyhánk e szerény termékét. Őszinte hódolattal az »Orsz. Nőképző Egyesület« Főzőiskolájának növendékei. Budapesten, 1909. márc. 4. (disznótorunk napján.)”

IRODALMI DÍJAKRÓL ÉS DÍJAZOTTAKRÓL

A hasonló ajándékok – a hímzett oltárterítőtől az alkalmi versekig – szinte naponta érkeztek, akárcsak a felkérések a legkülönbözőbb szervezetek tiszteletbeli tagságára és díszelnökségére. Javában készült az írót ábrázoló festmény is a Kisfaludy Társaság számára, akárcsak az a szoborcsoport, amely hat Mikszáth-regényalakot örökített meg. A kitüntetések között az Akadémia nagydíja nyitotta és a legnagyobb uralkodói ordó, a Szent István rend kiskeresztje zárta a sort. A Magyar Nők Szövetsége levelet írt Nógrád vármegyének, hogy Mikszáth szülőfaluját az időközben Kürtabonnyá magyarosított Szklabonyát az író tiszteletére Mikszáthfalvának kereszteljék át. Ezt végül úgy alakították, hogy a falu képviselő-testülete legyen a kezdeményező, akik 1909 végén „felszólamlással, fellebbezéssel meg nem támadott” határozatban kérték a belügyminisztériumtól a falu nevének megváltoztatását. Horpács községben, ahol Mikszáthék kúriája állt, a szervezőbizottság megvett egy nagyobb birtokot a hozzá tartozó erdővel együtt, mert az a családi legendárium szerint valamikor anyai ágon a felmenőjüké volt. Bár ez aligha volt igaz, a földterületet a nemzet ajándékaként ünnepélyesen át is íratták Mikszáthra, aki boldogan vette birtokba, s nagy tervekkel készült a modernizálására. Ide érkezett a legkülönösebb ajándék, amit a jubileum alkalmából kapott. „Tegnap kaptam ajándékba egy másfél éves szarvast. Szép karcsú állat, de nem tudom, mit csináljak vele.” - írta családjának. Sajnálta volna, ha a vadászok lelövik az állatot, így megtartotta a birtokán, és írt róla egy novellát.

Az ünneplés azonban egyre inkább fárasztotta, a vidéki rendezvények meghívóit udvariasan visszautasította. A hagyatékában fennmaradt levelezésében sok megválaszolatlanul maradt gratulációt találunk, vagy csak a válasz befejezetlenül maradt vázlatát, mert arra különösen ügyelt, hogy ne csak a miniszterelnöknek vagy a mohácsi főrabbinak, hanem a köszöntőverset küldő kisdiáknak is személyre szóló, mikszáthi választ adjon. Úgy tervezte, ha túl van az ünneplésen, amelynek csúcspontja május 16-ika, a tulajdonképpeni 40. évforduló volt, több ideje lesz az írással foglalkozni. Amikor áprilisban a budapesti egyetem díszdoktori címre jelölte, Mikszáth így köszönte a meg a dékánnak: „Azt mondhatnám, amit a veszprémi püspök a Lánchíd megszavazásánál, hogy »minek az erre a rövid időre!« (Maga a püspök öreg úr volt.)

Mondhatnám, de nem lenne igazam, mert ez a kitüntetés és nagyrésze azoknak, amelyek értek, olyanok, mint a szép őszi meleg esők. Nem annak az évnek szólnak és nem annak a termésnek, amely már be van takarítva, hanem a jövő termés számára kövérítik meg a talajt.”

A jövő termésre már nem maradt idő. Amikor a jubileum lezárásaként rendezett Vigadó-beli díszülés után néhány nappal országgyűlési képviselői körzetébe, Máramarosszigetre utazott, Mikszáth már nagyon gyengének érezte magát. Ott még részt vett egy kisebb ünneplésen, de másnap arra kérte a kísérőit, hogy vigyék haza Budapestre. Itt halt meg szívelégtelenségben május 28-án családja körében. Valamikor az ünnepség kezdetén ezt írta: „Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval, sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megismerik: ez a legnagyobb jutalma.”

Az Aegon Művészeti Díj az irodalom fontos értékeire figyel, biztosítónk pedig Önre és otthonára. Évek alatt, szeretettel összeválogatott könyvtára érték – ne feledkezzen meg otthona biztosításáról!

Aegon Lakás és Szabadidő Biztosítás Plusz