Vademecum370 newyork i issuu

Vademecum 370: New York-i különszám (I) A Summa Artium munkatársainak kétharmada a héten egy nagy lehetőséget próbált kiaknázni: egy fogadást kaptak ajándékba a nagy múltú, Rockefeller-kötődésű Trust for Mutual Understanding nevű, New Yorkban működő kapcsolatteremtő alapítványtól.

Maga a fogadás sikeresen lezajlott, mintegy negyven fő részvételével.

Az idő is a kezünkre játszott: ezen a délutánon a 12. emeleti tetőterasz is a magyar kultúra céljait szolgálta.

Ott volt -- egy volt budapesti amerikai követ - milliárdos műgyűjtő - magyar származású felesége, -- EM, az amerikai alapítványi élet 90 éves nagyasszonya, a Rockefeller család régi tanácsadója, -- a kivándorolt egykori kosárlabdázó, bámulatos sikerű borász és lámpagyáros felesége, -- a fiatal Wall Street-i bróker, levelezőlista központja, -- a nevezetes magyar származású műgyűjtő, -- az emigráns magyar történészprofesszor, -- a sikeres kétlaki fotográfus, -- a filantrópiatörténész, akinek csak a felesége magyar származású, -- a magyar szoftvermágnás odaát élő leánya, és sokan mások.

Nem volt ott, váratlan betegég, programváltozás, pontatlan naptárvezetés, vagy túlságos forgalom miatt -- az újságírósztár, aki biztosra ígérte, de aztán lemondta,

-- az italgyáros família itt élő hölgytagja, akivel aztán sikerült találkozni, -- a filantrópia szakos közgazdász-újságíró, aki vacsorát is adott nekünk, -- a meghívó alapítvány valaha színésznőnek készülő bájos, odaadó igazgatónője.

A házigazda ezért nem ő, hanem Hírlevélíró mentora, a kuratórium elnöke volt.

A 20 perces prezentáció alatt elmeséltük, hogyan dolgozik a Summa Artium, hogy azért jöttünk ide, hogy új kapcsolatokat találjunk, hogy azokból idővel partner, sőt adományozó váljék.

Hogy volt-e eredménye/értelme az egésznek? Mához egy évre megtudjuk…

Telemann: Orpheus -- a City Opera előadása Georg Friedrich Telemann, mint azt a Vademecumban is leszögeztük már egyszer, minden idők egyik legtermékenyebb zeneszerzője volt, több mint háromezer (!) művet hagyott hátra, amely annyi, amennyi Bach és Händel szerzeményeinek száma együttesen... És még mostanában is egyre-másra kerülnek elő lappangó Telemann kéziratok. Az Orfeusz például csak 1978 óta ismert. Érdekessége, hogy német szövegébe olykor olasz és francia áriák szövődnek.

A City Opera eredetileg afféle népopera jelleggel azért jött létre, hogy a New York-iak hozzáférhető áron élvezhessék az operákat. Ez ma már alighanem háttérbe szorult. Hírlevélíró és partnere fejenként 117.50-ért élvezték az előadást, az erkély utolsó sorából.

Az élvezet szó nem gúnyt takar - a nagyszerű, 21. századi módon friss előadás tökéletesen látható és hallható volt a helyünkről. És mi az, hogy 21. századi módon friss? Az kb. a "leszúrt lábú énekesek" kifejezés ellentéte. Vagyis a rendezésben vannak a mára való utalások, de csöppet sem erőltetett módon. Például az első felvonás elején a

boldogság érzetét azzal húzza alá a rendező, hogy a szereplők egy mobiltelefonnal tréfás, bohóckodós képeket készítenek egymásról, vagy hogy Pluto, az alvilág ura úgy terpeszkedik forgó székén, mint egy részvénytársaság vezérigazgatója... Az énekesek csaknem mind fiatalok és nem csak hatalmas és tiszta hangjuk van, hanem nagyszerűen mozognak. Az áriák mindannyiszor nyíltszíni tapsot arattak. Orpheusz szerepében Daniel Teadt, az őt szerelmével üldöző Orasia királynő bőrében Jennifer Rowley volt látható-hallható ez este, mindkettejük e szerepben debütált a City Operában. Az előadás harmadik hőse a kígyót, illetve Thanatost káprázatosan eltáncoló Catherine Miller volt, aki a rendezés szerint utalás-szerűen a királynő szexuális vonzalmának tárgyát, illetve Pluto titkárnőjét/szeretőjét is eljátssza.

Nagyszerű, felemelő este volt, ám a közönség New York-i szokás szerint csak egyszer tapsolta vissza a szereplőket.

A környezet egyébként nagyon laza volt, az elkésőket például minden további nélkül beengedték, és ez láthatóan nem zavart senkit. Ja igen -- és egyetlen köhintés sem hallatszott...

(El Museo del Barrio, 2012. május 12, 19.30, rendezte Rebecca Taichman, díszlet és jelmez: David Zinn.)

Frank Gehry: 8 Spruce Street, Manhattan Hírlevélíró kedves New York-i sportja az új-felhőkarcoló-vadászat.

Olyan épületek felfedezése, amelyeket legutóbbi látogatásakor még nem láthatott. Ezúttal a Brooklyn-híd közelében lett figyelmes egy nagyon magas, nagyon eredeti formájú épületre. Öt évi építkezés után idén februárban adták át. Jelenleg ez az USA legmagasabb lakóépülete. Mert van benne iskola és kórház is, de a felső emeleten lakások vannak. Sietek mindenkit megnyugtatni, hogy még vannak eladó otthonok.

És nem kell sajnálni, hogy az életben (még) nem látták Gehry új épületét -- mint az olimpia idején is, a távol lévők többet látnak, mint a stadionban szurkolók.

Csodálatos honlap készült az érdeklődőknek és a vásárlást fontolgatóknak. Van benne egy kisfilm, amin az építész skiccelő kezét követhetjük. És számos bámulatos fényképet nézegethetünk, amelyek a kivételes kilátást dokumentálják: http://www.newyorkbygehry.com/#!new-york-by-gehry-views A Rockerfeller Center díszei A Summa Artiumot vendégül látó alapítvány irodája a Center mellett van. A vendégeknek is errefelé foglaltak szállást, így nekik is módjuk volt az amerikai Art Deco stílus e remekművét részletesen megcsodálni. Ennek különösen két aspektusát nem lehet soha megunni: a sárgarézből készült, remekbe szabott favédő rácsokat és a kapuk fölött lévő színes, erősen aranyozott domborműveket. Az utóbbiakból mutatunk is egy csokorra valót:

Látogatás a Century Clubban Hírlevélírót egy új ismerőse, bizonyos James Allen Smith, egy olyan filantrópia-történész, aki élete során ki-kiruccant a gyakorlati alapítványi menedzselésbe, elvitte klubjába, a Century Clubba, amely művész- és mecénás klub. Hat emeletének számos termében számtalan portré, az alapító atyák egymást festették meg, szinte le akarnak

ugrani az arcok a falról. (Annál kevésbé átütőek a mai tagok képei a lépcsőházban - vajon mindent el kell fogadni?) Az egyik szalonban leültünk beszélgetni - Jim arról beszélt, hogy az angoloknak mennyire nehezen megy a saját szervezetük számára pénzt kérni a támogatóktól - ezért gyakran amerikaiakat kérnek fel erre a munkára. Mert ők kevésbé érzékenyek az osztálykülönbségekre... Hát igen! A megfelelő mérvű nyomulás... Az minden országban probléma... Mert ott van a néma gyerek szava, illetve az ellenszenves, követelőző fráter egyformán taszító két pólusa.

Ahogy kifelé sétált az épületből (sajnos fényképezni odabent nem lehetett!) az motoszkált Hírlevélíró fejében, hogy milyen nagyszerű klubot hozhatna létre a Summa Artium -- ahogy múlt karácsonykor tréfásan már meg is pendítettük -- az egykori MÚOSz székházban, ami most úgyis eladó... Vajon mennyibe kerülhet?

A művész tagok ingyen használhatnák. Vajon mennyinek kellene lennie a tagsági díjnak? A Century Club éves tagsági díja, ha jól értettem, évi 3000 dollár. Nem kis összeg. Jelenleg 1800 tag van, ha meghívóm értesülései napra készek voltak...

Legalább húsz alkalmazottat láttam. És egy gyönyörűen renovált hatodik emeletet. Ez csak alaptőkéből történhet...

(7 West 43th Street)

Boston, Stamford, New Haven A New York-i vendégszereplés híre egykettőre elterjedt az amerikás magyarok között (mint megtudtam, a diaszpóra és a

szórványmagyarság kifejezéseket nem állhatják). Kaptam három kedves meghívást. Mind a három nagyszerű élmény volt.

Volt egy kicsi csoport, Stamford városában, amelyik nagyjából kéthetente összejár, és már alapítványt is létrehozott kulturális célok támogatására. Mindig másik házban gyűlnek össze, hogy egyenletesen oszoljon el, kinek mennyit kell "hajtani".

Volt egy nagyobb csoport Bostonban, akik a Panoráma című lap klubjaként működnek, ezúttal a tiszteletbeli konzul felhőkarcolóbeli irodájában jöttek össze, hogy a távolról érkezett vendég előadását meghallgassák. Garai Gábor gyerekként jött ki az Államokba, ez érződik kiejtésén, de ügybuzgalma fordítottan arányos adakozó és szervező kedvével. Ő tipikusan igényli a Summa Artium ötleteit és partnerségét.

A nyelv szeretete megdöbbentő volt, de talán sehol nem annyira, mint New Havenben, ahol a Yale Egyetemen évtizedeket tanító, nyolcvan felé közelítő házaspár vendégelte meg Hírlevélírót. Ők olyasmiket is lefordítanak magyarra, amely fogalmak nem léteznek magyarul. A Yale Egyetem nagy parkját, az ún. Village Greent pl. faluzöldjének mondják. Mielőtt lecövekelnek egy-egy kifejezés mellett, általában tucatnyi magyarral megtanácskozzák az alternatívákat... Félig tréfásan ugyan, de félig mindenképpen komolyan.

A nyelv bámulatos, egészen megható szeretete igen jó élmény volt.

Igazi patrióták az amerikai magyarok. Lehet, hogy másfajta amerikai magyarok is vannak Amerikában (célozgattak rájuk egy vacsora során, rájuk az a kifejezés illik, amit a mostani magyar miniszterelnök húsz évvel ezelőtt egy parlamenti beszédében dobott be a köztudatba: "akik a magyarság jövőjét Etelközben képzelik el"...). Ilyen hírben álló magyarok szervezetének is írt Hírlevélíró - szerette volna meghívni képviselőjüket a fogadásra. Ez a szervezet azonban sajnos nem válaszolt a levélre.