Gyöngyössy Imre 2016 by Batinkov János

Remény és Mítosz

Gyöngyössy Imre költo” , filmrendezo”

2015

A könyv kiadását támogatta / Pubblicazione sponsorizzata da / Publication supported by:

Emberi Erőforrások Minisztériuma 2015. évi Milánói Világkiállításért Felelős Kormánybiztos Irodája

A könyvben szereplő írásokat, verseket válogatta és szerkesztette Gli scritti e le poesie presenti nel libro sono stati selezionati e redatti da / Scriptures, poems in the book were selected and edited

Petényi Katalin Angol fordítás / Traduzione inglese / English translation

Ralph Berkin Az olasz szövegek részleges fordítása és lektorálása Traduzione e revisione parziali dei testi in italiano / Partial translatioin and revision of the Italian text

Mariarosaria Sciglitano Olasz versfordítások / traduzione delle poesie in Italiano / Translation of the poems

Roberto Ruspanti Olvasószerkesztő / Revisione / Proof editor

Bardi Erzsébet Fotók / Fotografie / Photographs

Gáspár Miklós l Gerő András l Gyöngyössy Bence l Hans Kutnewsky l Kabay Barna l Réger Endre l Szóvári Gyula A könyv borítóján: Gyöngyössy Imre fotója. Grafikai tervező / Progetto grafico / Layout

Batinkov János „Batyu2000” Kiadó / Editore / Publisher

CinemaStar Kft. info@cinemastar.hu Nyomdai kivitelezés / Stampato da / Printed by

HTSART Nyomda és kiadó Halász Iván ISBN 978-963-12-4216-4 Copyright: © Petényi Katalin

Tartalom Előszó - Petényi Katalin

Gyöngyössy Imre: Curriculum vitae és ars poetica

Részletek Gyöngyössy Imre interjúiból

Válogatott versek

Filmesztéták, filmkritikusok Gyöngyössy Imre filmjeiről

105

Speranza e mito

123

Premessa - Petényi Katalin

125

Imre Gyöngyössy: Curriculum vitae e ars poetica

129

Estratti dalle interviste di Imre Gyöngyössy

139

Poesie scelte

163

Il parere di critici e studiosi di estetica cinematografica sui film di Imre Gyöngyössy

203

Hope and Myth

225

Foreword - Petényi Katalin

226

Imre Gyöngyössy: Curriculum Vitae and Ars Poetica

230

Excerpts from interviews with Imre Gyöngyössy

245

Selected poems

257

Gyöngyössy Imre fontosabb filmjei / I suoi film principali / Most important films

280

Gyöngyössy Imre legfontosabb díjai Imre Gyöngyössy, Premi più importanti Most important awards received by Imre Gyöngyössy

-5-

288

Nemcsak az élet, fogy a halál is hiányod nem fáj, csak holtomiglan…

Mágikus realizmus, a látomás és valóság szimbiózisa, költői, expresszív képek közvetítették több mint három évtizeden át Gyöngyössy Imre üzenetét a történelem üldözötteiről, azokról a névtelen hősökről, akik belső energiájukkal, morális tartásukkal szembeszegültek az erőszaknak. A hatalomnak, gyilkos testvérharcoknak kiszolgáltatott, szeretteiktől elszakított száműzöttekkel, hontalanokkal való testvéri sorsvállalás egész életét végigkísérte. Az üldözöttek stigmáját Gyöngyössy Imre maga is homlokán hordta. 1951-ben, alig húszévesen, mint olasz szakos egyetemi hallgatót letartóztatták. Egy fiatalok elleni koncepciós perben összeesküvés vádjával három év börtönbüntetésre ítélték. „Álltam az akasztófa alatt. Szembenéztem saját és barátaim halálával. Az emberi lét mezítelensége, kiszolgáltatottsága, az élet-halál közelsége véste belém a művészetnek azt az elkötelezettségét, hogy az embereknek nem csak napi gondjaival, napi örömével kell foglalkozni. Megtanultam, mit jelent az emberi egymásrautaltság, barátság, áldozatvállalás, a következő napba vetett hit ereje.” A börtönben verseit papír és ceruza nélkül, fejben – gyakran olaszul – írta. Szabadulása után drámáit – Csillagok órája, Barokk passió – nagy sikerrel játszották a budapesti színházak. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után hamarosan ismert filmrendező lett. De míg műveit Európa-szerte nemzetközi díjak, elismerések, értő kritikák kísérték, hazájában börtönmúltja miatt az Állambiztonsági Szolgálatok titkos célkeresztjében állt, ügynökök sora figyelte és akadályozta munkáját. Ezért nem adták ki életében verseit sem Magyarországon. Több mint harminc éven át társa és tanúja voltam életének, vívódásainak, küzdelmeinek, fájdalmainak, örömeinek. Együtt jártuk a világot távoli kontinensek menekülttáboraiban, a Gulagon, erdélyi falvakban uralma alatt, latin-amerikai favélákban, a Dél-kínai tengeren. 7

Miközben a legveszélyesebb helyzetekben filmjeit forgatta, versei gyűltek, szaporodtak. Sok versét olaszul írta, melyek először Rómában jelentek meg 1983-ban. Anyanyelvi szinten beszélt olaszul, Dantén és Petrarca művein nőtt fel, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban olaszul is érettségizett. Itália szellemi és kulturális öröksége oeuvre-jének mindvégig ihletője, kiapadhatatlan forrása maradt. Életét hirtelen szakította meg halála 1994-ben. Gyöngyössy Imre filmjeiben és verseiben ugyanaz a szenvedélyes elkötelezettség, személyes felelősség szólal meg: tiltakozás minden jogtalanság, elnyomás, igazságtalanság ellen. Az őrségben állók figyelő szemével kísérte korát, örökítette meg „áldozat-testvéreit” a berlini szégyenfal mártírjaitól az Auschwitzban elpusztított, sztálinista börtönökben kivégzett, doni hómezőkben elesett fiatalokat, „akik soha nem érték meg a huszadik tavaszt”. Ellentmondott mindenfajta destrukciónak, diktatúrának és terrornak, a gyilkos indulatokkal szemben pozitív értékeket próbált felmutatni. Balladai, spirituális ihletésű filmjei miatt a nemzetközi filmkritika magyar Pasolininek nevezte. Olasz költő-filmrendező elődjéhez hasonlóan Gyöngyössy Imre műveiben is gyakran szólal meg a „jövő nosztalgiája”. Hányatott élete során soha nem vesztette el hitét az emberben, a szeretet teremtő erejében, a „holnap reményében”. Petényi Katalin

-9-

- 10 -

Gyöngyössy Imre: Curriculum vitae és ars poetica

Kényszerből vallok, az emlékek töredékein át. Belőlem-napbatekintők, konok hallgatók, türelmes várakozók kényszerítenek vallomásra.

Emberek, kiknek sorsa, élet-halála, emlékrendszere én vagyok.

Okulásra vagyok, hittevésre. Kis fényforrás, hogy értelmeződjön a történelem.

Magam vagyok, ki az ütéseket mérte, s akin az ütések megmérettek. Ifjúságom kényszerít vallomásra, fiataloknak.

1930-ban születtem Pécsett. Pár hónapos koromban szüleim Érténybe, a dunántúli Koppányvölgyébe költöztek, ahol édesapám évtizedeken át orvos volt. Ez a népművészetekben gazdag falu máig őrzi az ősi ázsiai mítoszokat, meséket, az első magyar keresztény király, Szent István ellen lázadó, pogány Koppány vezér emlékét. Itt gyűjtötte legszebb szimfóniákat termő népdalait Bartók Béla és Kodály Zoltán. Gyermekkoromban az emberek még ismerték a közös éneklés örömét, születést, halált, hétköznapokat megfogalmazó erejét. Egy-egy századok által csiszolódott közös drámai gesztusban, táncban, munkában közérthetően fejezték ki magukat egymásnak. Egyformán gondolkoztak a születésről és együtt énekeltek a halálról. Az ősi rítusok szintetizáltan fejezték ki a közösség világképét és morális törvényeit. Minden mozdulatnak, szónak, dallamnak konkrét közlésjegye volt. Szenvedélyesen vettem részt szülőfalum minden kultikus eseményében”, játékában. Szüleimnek nem ” kis gondot okozott, miért szököm el minden halottvirrasztásra, lakodalomra, téltemető termékenységi játékra. 11

A rítus, a népművészet szertartásmestereit vallom első rendezőőseimnek. Első versem egy Mária-ének volt, amit falum énekelt, amikor a közeli Mária-kegyhelyre zarándokolt. Tízéves koromban a lázadó Koppány földjéről az ezeréves Pannonhalmi Bencés Apátság gimnáziumába kerültem. A szerzetesektől nem csak az európai kultúrát, a Bibliát, a meditációra, munkára épülő, vallási türelmet hirdető bencés szellemet ismertem meg. A hegyre épült városban életre szóló örökséget kaptam: hitet Istenben és az emberben, a szeretet erejében. Itt tanultam meg az olasz nyelvet anyanyelvi szinten. Dantét és Petrarcát olvasva nőttem fel. Pannonhalmán írtam első verseimet, melyek a gimnázium lapjában a Piccolóban jelentek meg. Prefektusommal, Békés Gellért atyával, aki később Rómából közel ötven éven át fogta össze a világban szétszóródott magyarságot, együtt fedeztük fel a játék örömét, a teremtett világ szépségét. Még gyermekként ki kellett lépnem a mítoszok és mesék világából. A történelem valóságos sárkányaival kellett szembesülnöm. A háború alatt Pannonhalma a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állt. A köztünk bújtatott zsidó gyerekek személyes sorsán keresztül találkoztam a zsidóság történelmi tragédiájával. Itt ismerhettem meg századunk egyik legtitokzatosabb pozitív hősét, Raoul Wallenberget is. 1948-ban olasz nyelvű kitűnő érettségim alapján felvettek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának olasz–francia szakára. Részt vettem az egyetem spanyol szakának megalapításában. Két év múlva a bírósági tárgyalásomon az egyik vádpontom volt, hogy a spanyol nyelvvel a spanyol polgárháborúban részt vett Rajk László kultuszát akartam terjeszteni a húszévesek között. A háborút követő néhány felhőtlen év után magam lettem a történelmi mozgások áldozata, formálója, résztvevője. Alig töltöttem be húszadik évemet, mikor mint olasz szakos egyetemi hallgatót 1951-ben letartóztattak. Egy fiatalok elleni koncepciós perben összeesküvés és izgatás vádjával három év börtönbüntetésre, tíz év közügyektől való eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítéltek. Néhány versem kikerült Olaszországba. Ezeket használták fel ellenem bizonyítékul. Szüleim hosszú ideig azt sem tudták, élek-e. A börtön lett életem emberi, művészi kincsestára. A század történelmi panoptikuma volt Sztálin börtöne. Össze volt itt zárva fasiszta tömeggyilkos és áldozata, koncentrációs táborból alig pár éve szabadult zsidó rabbi, hithű szerzetes tanárok, tudós filozófusok, meghasonlott kommunisták és nagyon sok hazugságot nem tűrő fiatal. 12

Az ötvenes évek börtönében nemcsak a szenvedés, az éhség, a szellem nyomorúsága formált. Naiv hittel vállaltam, hogy a század koncentrációs táborainak áldozat-szektájához tartozom. A börtönben tanultam meg papír és ceruza nélkül fejben verset „írni”, sőt „radírozni” is. Ezeket a verseket társaim szájról szájra adták, mint szülőfalumban a népdalokat. A vers csiszolódott, variálódott. Furcsa élményem volt, amikor egy zárkatársam saját versemet akarta megtanítani nekem, amihez közben több versszakot hozzáírtak. Egyszer egy börtönőröm megkért, hogy írjak szerelmes verseket helyette egy lánynak. Házasság lett a vége. Az esküvőjéről becsempészett nekem egy pohár vörösbort. Talán ez volt az egyik „legrészegítőbb” és legeredményesebb költői tevékenységem mindmáig. Sok verset olaszul írtam. Verseim magyarul soha nem jelentek meg. A magánzárkában jöttem rá, mielőtt még Thomas Mann József és testvéreit olvastam volna, hogy minden embernek megvan az az adottsága, hogy a legnyomorúságosabb „kútban” is kitermelje magából saját létfenntartó energiáit, a túlélés energiáját, a reményt. A börtönből és a szénbányából súlyos betegségekkel szabadultam. Elvesztettem saját generációmat, de megnyertem a szabad magányosságot. Nem tudom, kinek volt akkor nehezebb Kelet-Európában, akik a börtönön kívül, vagy akik a börtönön belül igyekeztek hűek maradni népükhöz és az európai kultúrához. A bölcsészkarra nem vettek vissza: „Eddigi politikai magatartásom alapján nem vagyok alkalmas tanárnak” – indokolták az elutasítást. Keresztury Dezső szerzett „illegális” munkákat, a Képes Magyar Irodalomtörténet összeállításában segítettem. Vagyonom a költészetbe vetett hit, pár vers és az az elhivatottság volt, hogy egyszer filmrendező leszek. 1956 tavaszán vergődtem ki a „kútból”. Alapos szakmai felvételi vizsga után felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Az 1956-os forradalom megrázó élménye, a történelem építő-romboló ereje, a tömegek szenvedélyes lázadása meghatározták életemet, munkáimat. A főiskolán Szabó István, Gábor Pál, Rózsa János, Huszárik Zoltán, Kézdi-Kovács Zsolt, Elek Judit, Kardos Ferenc, a bolgár Eduárd Zahariev voltak osztálytársaim. Évfolyamtársaimnál sokkal idősebb voltam, a börtönben szerzett élettapasztalatommal próbáltam segíteni a tehetséges fiataloknak.

Hittünk egymásban, a tiszta szó, a barátság, a közös alkotás megtartó erejében. 1961-ben filmíró, filmrendező diplomát szereztem. Ekkor vettem feleségül Petényi Katalin – akkor még egyetemista – művészettörténészt, aki nemcsak társa lett életemnek, de egyre jobban bekapcsolódott filmjeimbe is. Két gyermekünk született: Bence, 1963-ban és Réka 1970-ben. Sokat dolgoztam együtt Sára Sándorral és Gál Istvánnal, akikhez nemcsak műhelykapcsolat, közös forgatókönyvírás, dokumentumfilm-készítés, de szoros barátság is fűzött. Hogy ez a generáció együtt maradjon és a diploma után önálló filmhez juthasson, született meg bennünk a Balázs Béla Stúdió gondolata. Mint a Stúdió egyik alapítója, vezetőségi tagja, közel öt évet töltöttem el szervezési, dramaturgiai, filmelméleti munkával. A fiataloknak ez a műhelyközössége az újjászülető magyar film kovásza lett. A Főiskola elvégzése után 1963-ban mutatta be a Katona József Színház első drámámat a Csillagok óráját. A siker olyan váratlan volt, hogy Illyés Gyula és Kodály Zoltán az új magyar dráma születéseként emlegették a darabot. Nem csak verseimben, drámáimban történtek csodák. 1965-ben teljesült életem nagy vágya, megláthattam azt az Itáliát, melyet diákéveimben és a börtön magányában képzeletben már olyan sokszor bejártam. Én, aki eddig az ország határát sem léphettem át, egy meghívásra feleségemmel eljutottam Rómába. Csodálatos élmény volt. Dolgozhattam, és közben jártuk Róma utcáit, tereit, leutaztunk egészen Szicíliáig. Itt írtam Peskó Zoltán zeneszerző-karmester barátomnak Barokk passió verses drámámat, a negyven protestáns prédikátorról, akiket az ellenreformáció alatt 1674-ben eladtak gályaraboknak, mert nem voltak hajlandók hitüket megtagadni és megalkudni. Drámámat 1968-ban mutatták be a budapesti Egyetemi Színpadon. Előadásokat is tartottam, filmklubokban vetítettem a Balázs Béla Stúdió fiataljainak filmjeit, köztük saját Férfiarckép című dokumentumfilmemet. Erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy első önálló rendezésű filmemet a „hallgató generáció”-nak, börtönbe vetett fiatal társaimnak szenteljem. Gitárhang esőben forgatókönyvemet a szakma és a stúdió vezetője, Újhelyi Szilárd, akinek emberségéről és konstruktív esztétikai formálókészségéről megfeledkeztek, örömmel fogadták. Sajnos a Gitárhang esőben filmtervből mégis csak a stúdió művészeti tanácsának lelkes jegyzőkönyve maradt meg.

Fábry Zoltán: „Ez a forgatókönyv önmagában is megrendítő reveláció egy olyan világról, amit szégyenszemre nem ismerünk.” Bacsó Péter: „Ha az valósul meg, amit olvasunk, ez a magyar film új irányzatát jelentheti.” A kulturális miniszter kultúrpolitikai okokból nem engedélyezte a film megvalósítását. Bíró Yvett, a később New Yorkban élő filmesztéta legalább részleteket akart dokumentálni a forgatókönyvből a Filmkultúra című lapban. Én makacsságból töredékeket nem akartam közölni. Későbbi, már Barnával közösen írt és Kati közreműködésével készült filmjeink sem formavilágukban, sem tartalmilag nem érthetők első meg nem valósult, a börtön zárt „totálisan szabad emberi dimenziói között” játszódó forgatókönyvem, a Gitárhang esőben szenvedélyes, vallomás értékű víziója nélkül. 1968-ban végre elkészíthettem első szerzői filmemet, a Virágvasárnapot. A Virágvasárnap főszereplői két testvér, de mindazok az emberiség boldogulásáért különböző módon harcoló testvérek, akiket a történelem romboló erői egyetlen mártíriumban egyesítenek. Az erőszakkal szemben Martin Luther King szavait és Szent Pál Szeretethimnuszát mutattam fel erőforrásként. Filmemet az akkoriban szokatlan keresztény tartalma miatt a Magyar Filmfőigazgatóság Moszkvába küldte ki, hogy engedélyezhetik-e bemutatását. Miközben az ítéletre vártam, a sors különös játékaként a moszkvai Filmstúdió folyosóján találkoztam Andrej Tarkovszkijjal, aki évek óta dobozban levő Rubljov filmjének engedélyezésére várakozott, melyben ugyancsak elhangzott Szent Pál szeretethimnusza. A magyarországi cigányság sorsán keresztül találkoztam először a kisebbségek máig megoldatlan, tragikusan aktuális helyzetével. A Meztelen vagy című filmemben már hivatalosan is társszerző Kabay Barna, és belső alkotótársként végig ott van velünk a nyomorúságos, a harmadik világ „világformáló” energiájával túlfeszített Miskolc környéki cigány faluban Petényi Katalin is. Több mint egy évet töltöttünk Tarizsán, egy észak-magyarországi kis cigánytelepen, ami még a térképen sem szerepel. Szembesültünk azzal a problémával, hogy ők, míg társadalmon kívül élnek, mint Nyugat-Európa vendégmunkásai, más kulturális adottságokkal, más „archetipikus”gyökerekkel akarnak a jellegzetesen európai társadalomban előrelépni. Vállaltuk, hogy cigány szereplőink egyéniségükkel, világképükkel gazdagítsák a filmet.

A Szarvassá vált fiúkban az emberi szabadság határait, határtalanságát, belső és külső dimenzióit kutattam. A történelem vagy saját személyes létünk börtönébe való bezártság és kitörés lehetőségeit. Az áldozatvállalás értelmét vagy irracionalizmusát. A film azt a kérdést veti fel, mi lesz a mártírokkal a haláluk után. Van-e értelme egyáltalán az önfeláldozásnak? A Két elhatározás volt első közös rendezésem Kabay Barnával. Az én mágikus, spirituális világlátásomat ideálisan egészítette ki Barna groteszkum iránti érzékenysége, dokumentarista felfogása. Munkánkat egy team nemesebb, és már objektivizálható szintjére Petényi Katalin esztétikailag és morálisan szeizmográf érzékenységű, igényes képi kultúrája, irodalmi, képzőművészeti műveltsége emelte. Első összeérett közös munkánk a már magyar-német koprodukcióban készült, mindkét kulturális körben igazi megértésre talált Két elhatározás volt. Sok falut bejártunk, míg Verus nénivel találkoztunk. Halála előtti két elhatározását követtük kameránkkal: hogy saját munkájával keresett pénzén elutazzon fiához Angliába és hogy az öreg, kiszáradt szőlőt megművelje. Máig őrizzük emberségét, bölcsességét, földközeli gazdagságát. Azt a hőst találtuk meg benne, akit minden filmünkben kerestünk: a másokért élő, saját, zárt személyes dimenzióin túlnövő embert, aki haláláig le tudja győzni élete végességét. A forgatás alatt filmünket kétszer betiltották. Kevesen múlott, hogy a filmet mégis elkészíthettük. Ez volt az első közös munkánk a német televízió számára. A film váratlanul nagy nemzetközi siker lett: első külföldi rendezőkként megkaptuk Németországban a Grimme-díj arany fokozatát, Chicagóban a Gold Hugót és még hat nemzetközi díjat. A Két elhatározás után továbbra is együtt dolgoztam Kabay Barnával. Támadások, útlevélbevonás, filmek betiltása, letartóztatások veszélye is közösen sújtott bennünket. A hetvenes években Magyarországon még rendkívül aktívan működött az Állambiztonsági Szolgálat besúgórendszere, titkos ügynökök sora figyelte minden lépésünket. Bármerre fordultunk, egyre magasabb falakba ütköztünk. Úgy éreztük, hogy elfogyott a levegő körülöttünk. Ezért 1980-ban elfogadtuk a Z.D.F, a német televízió meghívását. Nehéz szívvel indultunk az ismeretlen felé. Mindent elölről kellett kezdeni, de szép feladatok vártak ránk. Az Alpok lábánál, a Starnbergi-tó partján hamarosan megalapítottuk a Starnbergi Műhelyt. Bajor falvak közül próbáltunk a dialóg nevében közvetíteni Kelet és Nyugat között. Nem félünk az identitás elvesztésétől. Bármerre vet a sors, megmaradunk magyarnak, egy kis középeurópai nép képviselőjének. 16

Németországban vált egyre világosabbá számunkra, hogy a legkonstruktívabb közösségi mozgások is érvényüket vesztik, ha velük dialektikus egységben a személyiség képtelen a „személyes” erőfeszítésre, alkalmatlan arra, hogy megvívja a maga „belső forradalmát”. Megerősödtünk abban, hogy a századvég legnagyobb problémái: háború-béke, nacionalizmus-hontalanság, morális, kémiai szennyeződés mindenütt hatnak. Filmjeinkben azonosnak érzem azt a törekvést, hogy mindig szenvedélyesen kutattuk a kisrealista látvány mögött a „nem látható” erővonalakat, az egyes ember drámai sorsában az emberiség sorsát, az egyes ember emlékképeiben, az emberi kultúra legendákba nyúló, igazságkereső emlékezetét. Mindig az alapvető emberi kapcsolatokban: anya-fiú, testvérek, barátok drámájában kerestük azt a morális erőt, amit nemcsak a mítoszok cselekvésköltészete inkarnál, hanem a mai ember minden konstruktív aktivitásában is benne van. Csak ezekkel tudunk ellentmondani a világot fenyegető apokalipszisnek. Barna ezt úgy fogalmazta egy Luigi Rondinak adott interjújában: „A művészetnek mindig egy titokzatos, ismeretlen területet néha magányos járőrként úgy kell bejárnia, hogy előkészítse a szociológia, a tudományok későbbi hódító harcait. Mindig meg kell ütköznünk az ismeretlennel.” „A művészet kultikus, ősi hivatása a ráció által még meg nem mérhető dimenziókat megsejtetni a születés-halál létkorlátai közé szorult emberrel.” (Petényi Katalin Ámos Imre című monográfiája. ) Kati Ámos Imréről írt könyve kapcsán jutottunk el a Tisza-menti csodarabbik földjére. Együtt írtuk a Jób lázadásá-t, melynek forgatókönyvét Magyarországon betiltották. A támadások ellenére mégis sikerült a filmet elkészítenünk, melyet Oscar-díjra jelöltek. Jóbtól és az utolsó tiszamenti paraszt zsidóktól tanultam meg a derűs életszeretetet. Minden egészséges ember úgy él, szeret, dolgozik, mintha örökké élne. Tudja, hogy nem lesz kivétel, nem kerüli el a halál. Mégsem élünk a halálveszély érzetében. Csak ritkán gondolunk a végső magányos pillanatra. Szerencsés embernek érzem magam. Koppányvölgyi falumból börtönök magánzárkáin át kontinensek menekülttáboraiban jártam a világot. Munkám, családom, barátaim minden veremből kisegítettek. Kalandos életem során három emberi nyavalya mindig elkerült: az unalom, a fogfájás és a magány.

Századunk a menekültek százada. Háborúk, világégés, újra és újra fellángoló testvérharcok emberek millióit űzték el otthonaikból, szakították el szeretteiktől. Milliók váltak nincstelenné, hontalanná, a fasizmus, a sztálinizmus, a világ újrafelosztásának áldozataivá. Milliók tűntek el nyomtalanul a koncentrációs táborok gázkamráiban és a Gulag munkatáboraiban. A fennmaradásukért küzdő kisebbségek, hazátlanná vált kis népek sorsa máig tragikusan aktuális az egész világban. Személyes élményeim, a börtönben eltöltött évek élettapasztalata, találkozások a zsidóság tragédiájával köteleznek arra, hogy a szenvedők, elnyomottak, száműzöttek üzenetét közvetítsem. Emlékezni és emlékeztetni akarunk azokra a névtelenekre, akik a történelem áldozatai lettek. Kötelességünk megszólaltatni apokaliptikus századunk utolsó tanúit, hogy emlékképeiken keresztül felidézzük a történelem igazságkereső emlékezetét. A Volga-németeket akárcsak a krími tatárokat és más kis népeket Sztálin 1941-ben Szibériába és Kazahsztánba deportálta. Ezrek és ezrek haltak éhen, fagytak meg a szibériai hómezőkön. A kazahok ősi nomád ösztöneikkel fogadták be a száműzötteket. A Száműzöttek című filmünkben a fiaikat kereső Volga-német parasztasszonyokkal együtt kerestük fel a Gulag, Kazahsztán-Akmolinka munkatáborait, Mordávia máig működő börtöneit. Közös utunk során szakadtak fel fél évszázados emlékeik, csillapíthatatlan fájdalmaik, testi-lelki nyomor, kiszolgáltatottság, megfélemlítés, a múlt drámai pillanatai. Egyre erősebb bennem az az elhatározás, hogy kamerával járjuk a világot. Észrevegyünk olyan fehér foltokat, amikre más nem figyel fel. Hírt adjunk azokról, akiknek kiáltását nem halljuk meg. Részese lettem a bibliai csodálatos halászatnak. A Cap Anamur hajón német és francia orvosokkal kerestük a tükörsima, vagy viharos tengeren feltűnő csónakokat Vietnam és Szingapúr között. Apró bárkákba, lélekvesztőkbe összezsúfolódva ezrek és ezrek vállalták a tenger veszélyét, mert hazájukban világnézetük vagy vallásuk miatt üldözték őket. Itt találkoztam azokkal az önfeláldozó, névtelen, hétköznapi emberekkel is, akik képesek kilépni személyes létük szorító gyűrűjéből, hogy kezüket nyújtsák a rászorulóknak. A Rio Negro és az Amazonas torkolatánál épült Manausban ismertem meg Padre Marcellót, az olasz szaléziánust, aki a kábítószercsempészek által veszélyeztetett, kikötőkben, utcán élő gyerekeknek Pro Menor néven otthont teremtett. Ezek a gyerekek, akiket Marcello gyakran a börtönből hoz ki, sokszor először kapnak itt szeretetet és szakmát is tanulnak.

Több filmet is forgattunk velük viszontagságos életükről. A Cirkusz a holdon mutatványosaihoz hasonlóan próbálunk figyelmeztetni a testvérháborúk, gyilkos indulatok személyes létünket fenyegető veszélyére. A Sri Lanka-i forgatás alatt a történelem tragikus módon igazolt bennünket. A fellángoló tamil-szingaléz harcokban játékfilmünk története drámaian vált napi valósággá. Holdbéli cirkuszunk a valóságos fegyverek elől menekülőknek is védelmet nyújtott. Elértük a holdat, s a holdról nézve a földet, mi a század törpeóriásai, csak a napfényt visszaverő, kicsi égitestnek látjuk. A nagy illúziók szétfoszlóban vannak, az istenek - még Mars is - dühödten haldokolnak. Az embernek tükörként képmásként, társként, megváltóként is az ember maradt csak! Meggyőződtem arról, hogy szerelemmel, szeretettel, legszemélyesebb emberi kapcsolatokban képesek vagyunk egymás teljes felszabadítására, ősi terminológiával szólva: megváltására. Hiszek benne, hogy az ember szét tudja törni, meg tudja növelni saját személyes dimenzióit. Aki túllát önmagán, személyes létén túlra sugároz, tovább él önmagánál…

Gyöngyössy Imre a pannonhalmi gimnáziumban Il liceo di Imre Gyöngyössy a Pannonhalma / Imre Gyöngyössy at Pannonhalma Grammar School, 1942

Pannonhalmi Bencés Apátság / Abbazia benedettina di Pannonhalma / Pannonhalma Benedictine Monastery

Érettségi tabló / Foto della classe dei maturandi / Graduation Tableau, 1948

Vรกci bรถrtรถn / Carcere - 21di- Vรกc / Vรกc Prison

Rehabilit谩ci贸 / Riabilitazione / Rehabilitation, 1991

Gyöngyössy Imre szüleivel Értényben Imre Gyöngyössy con i suoi genitori a Értény / Imre Gyöngyössy with his parents in Értény, 1959

Szüleivel és barátaival Értényben Con i suoi genitori e i suoi amici a Értény / With his parents and friends in Értény, 1959

Leányfalu, Alkotóház / alla Casa degli Artisti di Leányfalu / In Leányfalu, 1959 balról jobbra / da sinistra a destra / from left to right: Eduard Zahariev, Gyöngyössy Imre, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Makk Károly, Kézdi Kovács Zsolt, Gábor Pál, Elek Judit, Petényi Katalin, ismeretlen

Gyöngyössy Imre Gaál Istvánnal / Imre Gyöngyössy con István Gaál / Imre Gyöngyössy with István Gaál

és Sára Sándorral a Tisza parton / e Sándor Sára in riva al Tibisco / and Sándor Sára on the banks of the River Tisza, 1963

Ranódy Lászlóval forgatókönyvírás közben / con László Ranódy mentre lavorano a una sceneggiatura / scripwrting with Lászlo Ranódy, 1965

Az Aranysárkány forgatásán Latinovits Zoltánnal durante le riprese del Drago d’oro, con Zoltán Latinovits Shooting Gold Dragon with Zoltán Latinovits, 1966

Feleségével Petényi Katalinnal con la moglie Katalin Petényi, with his wife Katalin Petényi, 1961

- 27 -

Részletek Gyöngyössy Imre interjúiból Költészetről Részlet Gérard Courant interjújából, 1983 A költészet egész életemben elkísért, megtartott. A versírást azonban sohasem éreztem mesterségnek, mint ahogy falumban a rigmust mondó vőfély is épp olyan paraszt volt, mint a másik. De amikor egy vándorcirkuszban az első némafilmet láttam életemben, rögtön eldöntöttem, hogy olyan cirkuszos leszek, aki a mozgóképeket a falra teszi. Ezt az alapélményemet utolsó, Jób lázadása című filmünkben elevenítettük fel. A költészet elsősorban önismeretben, de paradox módon éppen a filmműfaj megértésében is segített. Számomra természetesen nem volt közhely felfogni, hogy nem lehet papír, ceruza, optika és pénz nélkül filmet készíteni, de kezdő filmesként is világos volt számomra, hogy egy filmalkotás éppolyan természetesen gazdagodik a „közös énekléssel”, mások alkotói részvételével, összjátékával, mint egy népballada. Kalandos életem az oka, hogy magyar verseskötetem nincs. Amikor főnixként nagy szerencsémre újjászülettem a börtönévek után, hajdani, fiatal pályatársaim már mind „koszorús” költők voltak. Egy ilyen hátrányos költői versenyben nem volt kedvem részt venni. Addigi, anyám által egy méhkaptárban eldugott verseim nagy részét különben is megették az egerek.

Virágvasárnap

Részlet Zsugán István interjújából, Filmkultúra, 1969 Mindig is a végső nagy kérdések érdekeltek, talán ez a tulajdonság „jött velem” a filmszakmába a költői pályakezdésből. A Virágvasárnap voltaképpen arról a kérdésről szól, hogy van-e olyan mérték, amely egyaránt érvényes a világtörténelem – és az egyszer élő ember számára. Szerintem a személyiségközösség problematika a jövő legnagyobb kérdése… Így vetődik fel a filmben a megváltás kérdése is, mit és mennyit kell odaadni a személyiségnek a közösségnek önmagából és – ad abszurdum – kell-e, érdemes-e magát az életet is feláldozni? S ha nem, akkor érdemes-e egyáltalán élni?

Nekünk itt Közép-Európában nagyobb a felelősségünk, mert e modern korban nagyobb a történelmi tapasztalatunk, mint azoknak, akik tőlünk nagyon keletre vagy nagyon nyugatra élnek. A rombolásépítés dialektikájából engem az építés érdekel: a gyűlölet-szeretet dialektikájából a szeretet – naiv pedagógiával fogalmazva –, úgy vélem, hogy bízni kell az ember jóravalóságában. A jóra való szenvedély, a megszállottság – és az intellektus szintézise izgat. A kettő nem ellentmondó, hanem egymást kiegészítő motívum, továbbvivő motorja az emberiségnek. Ez a két motívum: az intellektus és a szenvedély határozza meg a filmemet. A balladai ihletés bizonyos naiv előadásmódot követelt meg: szerénységet, egyszerűséget a film eszközeiben.

Meztelen vagy

Részlet Zsugán István interjújából, Filmkultúra, 1972 Mikor Sára Sándor a Cigányok című „ős-dokumentumfilmjét” készítette, mi olyan szoros műhelykapcsolatban álltunk egymással, hogy a dokumentumfilm készítésében én magam is részt vettem. De kis túlzással azt is mondhatnám, hogy mióta az eszemet tudom, mindig érdekelt a cigányság problémája… Mindenekelőtt az izgatott, hogy – talán öt-hat éve – olyan minőségi tudatváltozás következett be, illetve olyan folyamat indult el a magyarországi cigányság körében, amely egyedülálló Európában. A probléma Európán is túlmutat, bizonyos fokig a harmadik világ problematikájára utal. Ez a tudati fejlődés – az éntudat vagy öntudat kialakulása – érdekelt mint társadalmi probléma. A jelenség szociológiai szempontból abban áll, hogy – ha egyelőre viszonylag kis számban is, de – születőben van egy olyan cigány értelmiség, mely már vállalja önmagát, pontosabban népének sorsát, a néphez való hűséget. A filmnek van egy speciális rétege: egyfajta passiójáték. Engem tulajdonképpen a megváltás problematikája érdekel. A szó praktikus és filozófiai értelmében: felszabadíthatja-e az egyik ember a másikat, megváltható-e ember ember által, az emberek közötti kapcsolatok jelenthetnek-e - és miként – valódi felszabadító emberi kontaktust, egy ember vagy több ember fölszabadíthatja-e saját népét, illetve az egyik nép a másik népet? Ez a kérdéskomplexum érdekel etikailag és filozófiailag, a legszubjektívebb szférákat érintően…

Szarvassá vált fiúk Gian Luigi Rondi: Hét kérdés Gyöngyössy Imréhez (7 domande a 49 registi, Torino), 1975 (Részletek az interjúból) Az emberek közötti megértésért harcolok, természetes, hogy ingerlem a céltalan gyűlölködőket. Meggyőződésem, hogy megvan a történelmi lehetőség az emberek közötti jóra való érintkezésre, a dialógra - természetes hát, hogy szembe kell nézni az értetlenekkel is. Legyen az déli szél, vagy északi – aki szelet vet, az vihart arat. Az egyik budapesti mozi „szürke” hétköznapi közönsége – főleg fiatalok – tapsviharban törtek ki a Szarvassá vált fiúk vetítésénél. Egy idős mozigépész annyira dühös lett a film után, hogy a következő vetítésen bosszúból összecserélte a tekercseket, mondván: ebben a filmben úgyis mindegy a sorrend. Az erkölcsi normák alakításában a művészeteknek fontos feladata van. …A napi munka erkölcsi értéktöbbletéből, sokszor hétköznapi gesztusokból kell kitapintanunk a születőben levő erkölcsi törvényeket. Sokszor még fel nem térképezett, fel nem fedezett területekre kell „járőrbe” mennünk, de állandóan merítenünk kell abból a tiszta forrásból is, amit számunkra, magyarok számára leginkább Bartók Béla fogalmazott meg. Az általa fordított népballada, a Szarvassá vált fiúk az alapja egyik legszebb darabjának, a Cantáta profánának. A könyvégetéssel azonos brutalitás nem tudomásul venni azokat a forradalmi, etikai akkumulációkat, amiket az emberiség történelmében, kultúrtörténetében Prometheus, Jézus, Assisi Szent Ferenc, Giordano Bruno, Martin Luther King, Che Guevara – és sorolhatnám tovább - jelentett. A Szarvassá vált fiúk a történelmet átható, forradalmi cselekvésfolytonosságról szól. 1944-ben, amikor a nácik elfoglalják Magyarországot, egy kis vidéki börtönben Közép-Európa különböző államaiból összegyűjtött politikai rabok az elé a végletes létdilemma elé kerülnek, hogy kitörjenek-e a börtönből, vállalva a kitörés természetes kockázatát, de költői esztelenségét is, vagy benn maradjanak, és az összekapaszkodás erejével, a mérlegelés bölcsességével próbáljanak kitérni a fasizmus végleges brutalitása elől. Vannak, akik meggyőződésből, önfegyelemből maradnak, de a rabok többségéből kirobban a szabadságvágy. A szervezett kitörés népfölkeléssé nő. Egyformán lesz áldozat ember és vad. Az emberi kiszolgáltatottságot megérezvén gubbiói farkasként szelídül meg a véreb.

Két elhatározás A film születéséről, 1977 Nemzetközi repülőtereken, pályaudvarokon gyakran találkozunk olyan parasztasszonyokkal, emberekkel, akik életükben szinte a falujuk határán túl sem jártak, s egyszer csak szülői, testvéri ösztöntől hajtva minden nyelvtudás nélkül felkerekednek, vállalva az ismeretlen távoli utazás minden nehézségét, hogy eljussanak hozzátartozóikhoz akár a világ legtávolibb részébe. Ez az a generáció, amelyik megmaradt erős, régi kötöttségeivel együtt tanúja, szenvedője és létrehozója mindannak, ami századunkban megtermett. Öt-tíz év múlva ők már nem lesznek közöttünk. Ma még megtaláljuk ezeket a sokszor írni-olvasni alig tudó öregeket, akik történelmünk talán leghitelesebb krónikásai. Még érezzük kezük melegét, de már nincs vagy alig van időnk meghallgatni őket: örömeiket, fájdalmaikat.

Jób lázadása Részletek Graham Petrie kanadai újságíró interjújából, 1985 A Jób lázadásában sok a személyes motívum, de ezt a derűs, nyílt, a munkájával is imádkozó, a teremtő munkáját kiegészíteni akaró panteisztikus, felszabadult paraszt zsidóságot és égbekiáltó meggyilkolásukat csak belső „élményektől” fűtve lehetett a világgal megismertetni. Valóságos alak az a hajdani kisfiú is, aki életre szóló örökségként hordozza szeretettől, szellemtől, a természet törvényeitől áthatott brutálisan elpusztított világukat. Kötelességem volt, hogy Kohn Emánuelnek és feleségének, Margit mamának emléket állítsak, hiszen ma már a koheniták ősi nemzettségét őrző zsidó nemesi név egyáltalán nem szerepel a budapesti telefonkönyvben. De ezekről a húsvéti tragikus „Illés-szekerekről” is teljesen megfeledkeztünk. Nem tudtuk itt Budapesten, hogy a történelmi megrázkódtatások után visszatért és szülőfalujában maradt pár paraszt zsidó család, idős ember, egy gazdag etnikum, kultúra utolsó hordozójaként, tanújaként, akik még néhány évig közöttünk éltek. A Jób lázadása forgatása alatt megrázó élmény volt az a segítőkészség, ahogy ezek az öregek a film elkészítésében társaink, ihletőink voltak. Volt erejük a film forgatása alatt felülni azokra a szekerekre, amik a haláltáborokba vitték őket és elszakították családjaiktól, szülőföldjüktől, hogy tragikus sorsukat segítsenek dokumentálni nekünk. 32

Yerma Részletek Graham Petrie kanadai újságíró interjújából, 1985 A Yermában sokszor a megkövesedett lorcai színpad realizációjának provincializmusával, de néha sablonavantgardizmusával is meg kellett küzdenünk. A film műfaj kötelezettsége szerint nemcsak az áradó lorcai költői szóképeket próbáltuk átfordítani „filmképekké”, de filológiai elkötelezettséggel kerestük meg azokat a helyszíneket, tájakat, embereket Andalúziában a Rio Frio, Orgiva környékén, ahol Lorca Yermája és zseniális költői szóképei is születtek. Mi magunk is megdöbbentünk, hogyan ötvöződik a lorcai vízióban két ellenkező „valóságos” táj: a szelíd-Andalúzia és a Sierra Nevada vad hegyei, amit sem az irodalomtörténet, sem színpadképek nem ismernek eléggé. Például ebben a világban az udvar a tetőt jelenti. Itt zajlik az élet nagy része. Lorca költészetének itt még ma is élő forrásai vannak. Kétségtelen, hogy ebben az eredeti környezetben reálisabb, hétköznapibb lett Lorca Yerma sorsa által kifejezett szenvedélye.

A mítoszról… Részletek Graham Petrie kanadai újságíró interjújából, 1985 A mítosz, a folklór elsősorban mint egy közösséget összetartó világkép, hitvilág, mint az emberiség emlékezete által féltett kincsként megőrzött kulturális-etikai ősbázis érdekel bennünket. A legendák esztétikai-etikai egységére, cselekvésköltészetére visszaemlékezni és azt vállalni, hogy az emberi kultúra teremtő hagyományainak szerény folytatói, közvetítői vagyunk a jövő felé, nem jelent konzervativizmust.

Az emberi kapcsolatokról Mindig alapvető emberi kapcsolatokban: anya-fiú, testvérek, barátok drámájában kerestük azt a morális erőt, amit nemcsak a mítoszok cselekvésköltészete inkarnál hanem a mai ember minden konstruktív aktivitásában, munkagesztusában is benne van. Csak ezekkel tudunk ellentmondani a világot fenyegető apokalipszisnek. 33

A század destrukciói közepette is hiszünk az alapvető emberi kapcsolatokban. A totalitárius intézmények kötelező „igen”-jeivel a divatos szkepszissel, cinizmussal szemben megpróbáltuk legalább az „igenek” töredékét eldadogni. Filmjeimben, azokban is, ahol csak szerzőtárs voltam (Sodrásban, Zöldár, Tízezer nap) centrális, drámai helyzetben van az „oltalmazó”, „teremtő” anya. Általában nem hősök ők: egyszerű paraszt- vagy munkásasszonyok, akiknek fiai különböző módon keresik a boldogulást, mint a népmesékben. (Virágvasárnap, Szarvassá vált fiúk). Néha a fiúk drámája zajlik az előtérben, néha az anyáké (Várakozók, Két elhatározás, Töredék az életről, Jób lázadása, Wunschkind). A Virágvasárnapnak, a Meztelen vagynak, a Szarvassá vált fiúknak központi alakja az anya, aki egyformán áll egymással konfliktusba került fiai mögött. A Várakozókban a vér szerinti anya inkább már védelmező drámai, „erkölcsi tartalommá” szublimálódik. Ezzel rokon a Wunschkind (Az asszony, aki gyermekre vágyott) című német filmünk anya alakja, aki a film dramaturgiája szerint magasabb szintű erkölcsi tartalmakat hordoz, mint nagyon sok vér szerinti anya. Biblikus erővel győzi le a történelmet a Két elhatározás és a Jób lázadásának zsidó parasztasszony anyafigurája. Műfajilag más megfogalmazást követel a Pusztai emberek dokumentum hús-vér anya alakja, még sincs távol a magáért az „anyaság” teremtő erejéért harcoló Yermától.

Fontosabb témáink Egyre jobban izgat bennünket az emberi személyiség erejének, veszélyeztetettségének kérdése. Meggyőződésünk, hogy minden ember, akár a megközelíthetetlen sivatagban szomjazik, akár egy világszervezet vagy nagyhatalom élén állandóan mikrofonok erdejében áll, egyformán öntörvényű, külön univerzum. Olyan „atomreaktor”, akinek saját emberségétől is függ, hogy szennyezett, romboló vagy építő energiákat sugároz-e szét. Mindenkinek saját magának is erőfeszítéseket kell tenni, külső kényszerek nélkül, saját igazságának megtalálására. Saját magának kell megvívni „belső forradalmát”. Csak a másokért is felelősséget vállalni tudó személyiségek és az emberi jogokat biztosító közösség kölcsönhatásából születhetnek szabad társadalmak.

Sürgető témáink: az apokalipszis veszélye a világszennyeződéstől az atomháború lehetőségéig. A kis népek nagy népek által való kizsákmányolása, a század népirtásai, a testvérháborúk, a hazájukból száműzöttek. Megpróbálunk szembesülni az emberi személyiséget romboló erőkkel a drogtól a depresszióig, a testiszellemi éhségkatasztrófáig, szembenézni fiaink reményvesztettségével, a szabadság, terrorizmus, tirannizmus problémájával a családban és a nagyvilágban. Meg kell találnunk a század nihilizmusával szemben a gyerekeinknek is elmondható hiteles igeneket a szorongás helyett, a hétköznapi derűt és megalapozott életörömet.

A teammunkáról Részlet Gérard Courant interjújából, 1983 A népművészethez való vonzódásom is segített annak felismerésében, hogy a film különösképpen közösségi művészet, közös műalkotás. Míg egy festő vagy ötvösművész egyértelműen a saját kézjegyét teszi rá a műre – az adott kulturális kör, hagyományok, esetleges munkatársak csak áttételesen segítenek a vajúdásban -, a film az emberek egy kiválasztott csoportjának közös, ihletett, egycélú erőfeszítése. A színészektől kezdve, a sminkesen át, a világosítóig a munkatárs nemcsak árnyalatokat tesz hozzá a filmhez, hanem belső izzással, alkotó kézzel „alakít”. Feltétel nélkül kell adnia önmagát, éppúgy, mint a rendezőnek. Részlet Graham Petrie kanadai filmkritikus interjújából, 1985 A filmstáb minden tagjának a legszemélyesebb részvétele, szinte genetikus „odaadása” szükséges a film létrejöttében, a rendezőtől a világosítóig. Az óraszerkezet egyetlen kis rögzítő csavarjának meglazulásától is „megáll az idő”. Ezért nem szívesen használjuk pl. a pejoratív jelentésű „statiszta” szót. Szívesen dolgozunk együtt olyan emberekkel, akik nem „magánjátékosok”, hanem ismerik a közös játék örömét. A Taviani testvérek úgy érzem, a közös emlékezet archetípiáira, az egy anyához, kis közösséghez fűződő emlékekre, kulturális közegre tudnak támaszkodni a munkában. A mi közös rendezésünk alapja, hogy sikerült kialakítanunk egy rokon világképet - nagy szavakat használva –, közös alkotói célokat.

Már a forgatókönyv alakításának ideje alatt megpróbáljuk tisztázni a közös koncepciót. Ezért keressük meg szívesen már a forgatókönyvírás előtt a helyszíneket, tanulmányozzuk az embereket, akikkel dolgozni fogunk. Nincsenek közöttünk felosztott munkaterületek. A rendezés gyakorlatában a közös koncentráció a fontos, az alázat a munka előtt és türelem a munkatársakkal szemben.

Pasoliniról Részletek Gérard Courant interjújából, 1983 Courant: – Önt sokan a magyar Pasolininek mondják. Azért van ez, mert Ön, mint Pasolini, kereszténymarxista, vagy mert mindketten költők? Gyöngyössy: – Mostanában sokat olvastam Pasolini: Le poesie in friuliano) című kötetét. Mindig közel éreztem őt magamhoz, mégis csak a halála után sejtettem meg, hogy Casarsa della Delizia, a kis friuli falu, éppoly meghatározó volt életében, mint nekem az én koppányvölgyi falum. Az „emberméretű” társadalom, történelem iránti szenvedélyes érdeklődést, és az emberi lét „titkai” által való „űzöttségét” is Casarsa della Deliziától kapta. A keresztény-marxista „epitheton ornans” azt hiszem, inkább csak költői jelző. (Olyan számomra, mint ahogy például Gabriel Marcelt „katolikus egzisztencialistának” mondják.) Bár a két szó nem is hordoz antagonisztikus ellentmondásokat egy oly korban, amikor a természettudományok egyaránt kutatják a matéria és a világegyetem „spirituális” energiáit, sugárzásait. Mindkét világnézet legtisztább mai képviselői az emberiség és az ember felszabadítását tűzték ki abszolút célul. A különbség csak az, hogy ezt a „közös egünkön” utat mutató csillagot, amelynek járása egyben az emberiség boldogulását is jelenti – hogy a számunkra kedves Re magi című olasz rövidfilmünk terminológiájára utaljak –, két különböző ösvényről, sokszor ellenkező oldalról követik, közelítik. Pasolini életében, oeuvre-jében ember és emberiség, személyiség-közösség, egyén és társadalom ütközései, összefonódásai sokszor sokkoló, nyugtalanító érdességgel, sokszor varázslatos, paradicsomi egyöntetűségben, derűvel jelennek meg. Azok a nyugati kritikusaink fogalmazták meg hozzá való közelségünket leginkább, akik Kabay Barnával – és az utóbbi években Petényi Katalinnal közös erőfeszítéseinket egyfajta „spirituális realizmusnak” érzik.

Ami talán más benne és bennünk, az az, hogy neki Nyugat-Európában elsősorban a társadalom ellentmondásai jelentettek személyes tragikus élményeket, megrázkódtatást – nekünk Kelet-Európában és a század második felében ember és történelem ütközéseinek építő-romboló hullámverésében való sodortatásunk, helytállásunk a meghatározó alapélményünk, örökségünk (második világháború, sztálinizmus, az 1956-os tragédia). Ilyen szempontból Tarkovszkij, Vajda, Zanussi, Jancsó lírai-dramatikus historizmusához állunk talán közelebb. Pasolini, miután látta a Meztelen vagy című cigányokról szóló filmünket, megkeresett a Velencei Fesztiválon és lelkesen mondta: végre egy tisztességes, harmadik világról szóló európai film. Ezt is közösnek érzem: az Európán kívüli világmozgások, kultúrák iránti vonzalmunkat. Mint költőt rokonomnak és mesteremnek vallom.

Virágvasárnap / Domenica delle palme / Palm Sunday, Újhelyi Jánossal a forgatáson / con János Újhelyi durante le riprese / on set, 1968

Virágvasárnap / Domenica delle palme / Palm Sunday Szécsényi Ferenc operatőrrel / con l’operatore Ferenc Szécsényi / on set, 1968

Virágvasárnap / Domenica delle palme / Palm Sunday forgatásán / durante le riprese / on set, 1968

Meztelen vagy / Sei nudo / You are Naked / rendezĂŠs kĂśzben / durante le riprese / on set, 1971

Meztelen vagy / Sei nudo / You are Naked, 1971

Meztelen vagy / Sei nudo / You are Naked Kende János operatőrrel és Bódi Gáborral / con l’operatore János Kende e Gábor Bódi

Meztelen vagy / Sei nudo / You are Naked Pintér Georggal és András Ferenccel / con Georg Pintér e Ferenc András, 1971

Szarvassá vált fiúk / I ragazzi trasformati in cervi / Sons of Fire / rendezés közben / durante le riprese / on set, 1973

Szarvassá vált fúk / I ragazzi trasformati in cervi / Sons of Fire, 1973

Vรกlogatott versek

KÉTNYELVŰ, A BÖRTÖNBEN FEJBEN „ÍRT”, KÉSŐBB LEJEGYZETT VERSEK

Víziótöredékek az alvástalanságtól, hetedik nap a betonfal előtt állván Hét öregember a vállára vett, - Lángtól roskadozó kandeláberek. Hét önzetlen - őr. Hét temetetlen magányos áldozat katona.

Nincs tovább.

Nem siratófal ez. Süket panaszfal. *

Nagytávol valami feljajdul bennem. Mégis felrebbennek az utak, vándormadarak tavasztól - őszig, ősztől - tavaszig. Nincs tovább. *

Szép innen a kilátás és a belátás. A nap szemembe vakít: mögöttem azúrkék tenger. Az út szélén maradt tétova fákra törvényüket sértő barokk templomokból kiröppennek az ijedt puttók: aranysárga leveleket lakmároznak. Egymásra hajtják gipsz szárnyaikat. Dideregnek. *

Éhes vagyok. Holnap leszek húsz éves. Letépték rólam a göncöt. Tudnék prédikálni így ruhátlan is vontatókötéllel a nyakamban madár-testvéreidnek, Francesco, kik nem vetnek - aratnak, helyettük gondolkodik a Teremtő. Ha szólni tudnék most: lennének itt madarak is. *

Csak görcsös izmaim tartanak fenn, nem a tudatom. Körmeim csúsznak a párkányon, húz a mélység. *

Az asszony, aki elkísér majd fájdalom - vakon elindult már? Egy lány sír. Egy fiú sír. Ha magom szakad ma megszűnnek velem.

Az Úr is késlekedik. Kezét felemeli, hogy intsen. Úgy felejti. Meditál, álmélkodik.

Mi lesz még? A növekedés törvényei szerint történhetett volna másképp is velem. * * * Anyám jön végre, megszaggatott lakodalmi vászonkötényben, mint az Úr szolgáló leánya szelíden feddi az erőtlen vén embereket. Ők halál-szégyenben pelyva-poros akácággal rejtik agonizáló arcuk, hogy be ne lepjék lila szárnyú legyek.

Anyám rozsdás kamrakulcsát szorítja. Nekem így szól: Itt nem a türelem, csak a marha-riasztó villany-huzal-kerítés-idegek szakadnak. Nő a hegyi levegő eső után. S ha akarom, a favágitó is kivirágzik. Ismerem őt, Istentől sem fél már. Szembenéz vele, ahogy kínzóimmal, a század fiú-irtó hatalmasaival szembe mert szállni: vesszőfutásban. Így szól gyengéd - makacsul: Hulljatok le betonfalak. Bocsásd már útjára ifjú kiválasztottadat, Uram. Időben indulhasson, hogy vendégségedet le ne késse.

Fő utca, 1951. február

Kígyóösvények Kígyóösvények is célt vesztenek a sötétben: az őrizetesek meghúzhatják magukat végre a verőlegények farkasvakságában. Mi halálraítéltek, a hajnalról is megfeledkezünk kis időre.

Aztán ránk tör majd szemünkre szegezett vallatóreflektoraival.

Vác, magánzárka 1951

Töredékek Amikor felakasztanak és megroppan a nyakcsigolyád VELED leszek. A rendőrségi tudományos kutatások szerint, az emberi ösztönök szerint, minden áldozatnak abszurd-emberi dilemmája: termékenyíteni a kétségbeesett - világot, vagy lerombolni örökre az emberi test reflexével. Amikor felakasztanak és megroppan a nyakcsigolyád VELED leszek. A verset olasz erdetiből fordította Petényi Katalin

V. Á., 18 évesen kivégzett barátom emlékére Felverte a gaz az utat, ami hozzád vezet: Éjszakáim korhadó foszforeszkáló hidak a nappalok szakadéka felett.

Gyűjtőfogház, 1951

Rondó

Rajk Lászlónak

Alszik. S fel nem ébreszti már reggeli tetők röpte galamb zaja… Az utca sarkai is elkoptak már. Nyújtózik gyúródeszka-tiszta padlón, szelíden lapul s ő sem ébreszt fel már téged, kései versolvasó. * * * Elmélázik, külön-sétára indul szalonnaszagú fekete bakancsa. Hiába nézi felügyelő úr hiába nézi… * * * Mezítláb jössz, tudom… Szelíden meglapulunk e súrolás-csendben. Csak a veszély közös: de külön névtelenségben merülünk el.

* * * Alszik. S fel nem ébreszti már reggeli tetők röpte galamb zaja… Csendes-esők koptatják – élesítik özvegységem barikádköveit.

Markó, 1951

ANTISTRÓFÁK (Egy jólelkű smasszer megfigyelései döcögő rigmusokban)

Kostas Filinisnek és minden szabadságért raboskodónak ajánlom

I. Tavasszal, ha végigbaktatom a cellasorokat: be se kell lesnem, tudom, a vasajtók mögött hanyatt fekszenek a halálraítéltek. Tavasszal, ha feljön a hold elmúlnak a falak, s minden ablakba befúródik nem több, egyetlen csillag.

Az Isten se tudja megkülönböztetni őket, amíg élnek. Az élők egyformák. Az élők egyformán félnek Az élők egyformák a büdösségben.

Tavasszal, ha végigbaktatom éjjel három után a cellasorokat, be se kell lesnem, tudom: a megpróbálatlan vágyak árbocai egyformán merednek az ég felé a gatyák szurtos vitorlavásznai alatt. De ilyenkor fordul az idő, vagy eső lesz.

Az élők egyformák kérem. Hanem aztán a halálban színt vált - úgy tetszik valamennyi kivirágzik, más-más lesz, ki tarjagos, éretlen szederszín, ki könnyen pirul, mert restelli magát, sőt olyan, mint aki rátalált, mosolyog rám.

II. Én életfogytig se tudom ezt megszokni kérem. Az unalmat, azt nem. Ők nem unatkoznak a halálraítéltek, mert várnak. Az a dolguk. A várakozás meg nehezebb, mint a kapálás, mint a szénbánya, csináltam azt is, mint a legagyafúrtabb íróasztali munka. Kimerítő. Ezért tud aludni annyit valamennyi.

III. Bűz az bűz, de lóval bánni buta juhhal kora gyermekségemben tanultam. Kezem ügyébe kerülnek veszettül, de mire megszokom őket, szemük betörik vagy vinnyognak alkonyidőben. Szemük betörik lám szemeikben, mint gyom gyorsan terjed, észrevétlen nő a kutyahűség.

IV. Láttam kettőt. Életfogytosok voltak, sírva ölelték, hosszan fogdosták egymás mancsát, mielőtt elszállították őket. Hagytam. Egyik se volt még húsz se. Na. Hagytam. Ezek a buzik.

V. Túl lágyszívű vagyok megmondták - ez a baj. Ha egy vén ürgének pl. vagy bárkinek néha megpöccintem a feje búbját, sokszor eszembe jut még azután is.

VI. Vagy ha túl fiatal vagy mondjuk túl serény a súrolásban, ha megveregetném mondjuk a vállát, lemarnak. Fürdésnél a farát ha megpaskolja az ember, még sok is. Elbízza magát. Igaz is. Könnyen. Félremagyaráz rögtön ez a fajta: hogy hízelegtél. És kész. Vagy jelet adtál, hogy közeleg a szabadulása. Néz. Bizalmaskodik aztán szemedbe bámul a zárkanyitásnál.

VII. A látogatók, az fura fajzat. Télen odaállnak éjjel, hajnalra összeragadnak, belepi őket a hó, ügyeskednek a sorban. 61

Körömszakadtáig harcolnak minden szaros kis pillanatért (hogy megutálja az ember a nőket.) Mondom is sokszor a nejemnek: - Mért nem tudsz te is ügyesebb lenni a sorban? Mindig teneked osszák a legtöbb faggyút a hússal.

VIII. Van azért sovány kis szórakozás is. Néha azonban az is balul üt ki.

A haver mesélni kezdte egy kis ürgének, hogy volt a kurvájával az éjjel. Jó részletesen: hogyan ki, hogyan be.

A srác pattogtatta rőzsét, begerjedt, majd meghaltunk a röhögéstől vágta a rőzsét egyre. Aztán ránk nézett hirtelen szoborarccal, kezében a fejsze.

Szeme helyén két vértócsa volt csak.

Nézett.

IX. Még legényként helyettesítettem egyszer a nőknél, soha többet! Amelyik kurva: erőszakoskodik nyúl a gatyádba, aztán milyen az ember, begerjed arra mászik rá aki nem mert az kell szűzlány nem a kurva. (Ez a történet jutott egyszer, később az eszembe. Vittem is be az egyik régi ürgének kintről, egy eredeti szőke szőrszálat ingyen.)

X. Kop. Kop. Pszt. Kop. Kop. Pszt. Pszt. Kop. Kop. A rabság fertőző. Kop. Kop. És a szabadság?! Pszt. Pszt. Kop. Kop.

XI. A bodzabokor alá bújtam az udvaron. Ott azt gondoltam hirtelen akaratlan én hozzájuk húzok. Összeverődött a fogam a nyiroktól, de törökülésben ültem ki a Hősök terére és az emlékmű helyén éhségsztrájkolni kezdtem. (Ha szolgálatban vagyok azóta nem alszom nehogy az álom szolgálat közben kiújuljon.)

XII. Tudom. Gúnynevem is van: „Zsíroslángos” mert szeretem, kérem. Elfogadom, ha zsíros lángosat sütnek a pékek. Mert tisztelnek. Ez a gyengém. De a nevet is szeretem. Mert így hív itten mindenki engem. „A zárkalakók kicserélődnek.” „Én maradok” „De ti is” „Jó, jó” „Mondjátok csak”.

„Zsíroslángos”. „Maradtok úgyis.” Bennem megvannak testvériségben rabok, smasszerok, halálraítéltek és a parancsnok úr is.

XIII. Aszondja egyszer nekem az egyik féreg: - Én nem láttam havat négy esztendeje van már. - Na mondom.

De mire a tenyerembe a havat levittem, elolvadt.

- Nem baj -, aszondja. Kigombolta az ingét szippantott levegőzött.

Hosszan szagolgatta a tenyerem.

XIV. Volt egy ürge - halálos. Megfájdult a foga. Tanakodtunk a komámmal: érdemes-e még kihúzatni.

Megfeledkeztem róla, egy hét múlva jutott csak eszembe a fog. Viszem a doktort. Addigra meg már nem volt meg az ürge.

Na, bántott is a lelkiismeret aztán! Elképzeltem... bár... ha nagyon fáj... könnyebben... sőt megváltásként várja az ember a hajnalt.

XV. Volt egy sztari, az meg a kiblin várt a halálra. Na mikor is volt? „A fenét, a zárkákba angolklozett volt már”. „Nagy nyár volt”. „Az”. „Az évben sok volt a szúnyog.” Pipázva halásztam.

1973

NAPKELTE REMÉNYBEN Emlékképek, jövőből I. Kék-lőcsü szekerek döcögnek, felettük: nyársárga törekpor. Borjak rózsaszín orrán csipke tej-lehellet. Vegetációskörök lomha izzása ó jászolokból. Gőzölög vasvillaárbócú trágya s elúszik.

II. Nyárskopasz kukoricaszár fénylándzsák békemenete bejárja vöröstégla homlokú örökrezárt elmélkedő-istállók stációit. Kálvária-dombra hágnak mének, kosok, baknyulak, bikák. Kakasok, felettük megváltók gonosztevők keresztvállain át kemencetűzbe repülnek.

III. Kék-lőcsű szekerek döcögnek világvégén meghőkölt hidakon nagytavasszal alattunk elolvadhat a föld is, s nemzedékek négylábú harangtornyai így kolompolnak: TÁVOLI BOLYGÓKRÓL TÉRJETEK HAZA TÉLI NAPNYUGTÁRA VIRÁGOK EMBEREK.

1958

Férfi arckép

Film-vers Szüleimnek ajánlom

Évszakokat átszelő utak. Ösvényeket kölykedző utak Mágneserővonalai a földnek. Utak a falukon túl. Ösvények, dűlők, korláttalan hidak Utak földeken, vizeken, csillagokon túl. Utak ember és ember között. Titeket léptei befontak, ti lépteit megszaggattátok. Arcképe: barázdált panaszfal. Siralom-ház a lakása: végeláthatatlan libasorban emberek jönnek, várnak esetten, gubbasztanak sóhaj párák között löttyedt ruhákban. - Meddig? Mióta? Tegnap és ma óta. Ma és holnap és mindörökké. Jaj, szisszenet, kifordult ágyak, elfüggönyzött ablakok tapogató félhomályából szivárgó sóhaj erecskék. Jajszavak panaszáradása. Mozgás-reflexet kiváltó tárgyak: fémfogók, injekcióstűk nehéz parasztkézben.

Férfi-pieta. Csak a szőlőtőkék között van a csend. Zizeg a permetező. Kaptat fel a dombon, overálban. Csend van a parasztszobákban. Kaptat fel a dombra s kiölti nyelve hegyét.

Egy marék csend a falu. Zizeg a permetező. Csendet mérő, kicsi nyisszanások inga-kéz örök tikk-takkolása.

Hegyre rohanó asszony jajszava veti hálóját a csendre, hogy folytatódjon a sivár életet s halált jelentő a mosoly fennsíkjain átbukdácsoló végtelenje.

Alvó férfifej. Öreg ember. Álma nincs. Kő-keze tehetetlen. Álma az őrségben állók hirtelen mélybezuhanása. Álma: a kihagyó motor egyetlen pillanata. Hallom a szívhangját.

Így látom őt, egy ritmusra jár, mint az idő: lankáin, kaptatóin a hétköznapoknak. Verseng a halállal. Látom örök rendelésben, öltöztetésben, vetkőzésben.

Hozzá jönnek, mint madárjóshoz, táltoshoz, kuruzslóhoz, az igazmondóhoz kik szabadulni vágynak. Látom figyelő tekintetét. Fürkész, simogat, kopogtat az emberi testen. Lüktető felület mögött kutat baljós titkokat. Harminchét éve orvos. Ime a diplomája. Receptek kriksz-krakszai. Ami volt, ami van s ami lesz: az élet-műve. Ő az apám. Évszakokat átszelő utak. Ösvényeket kölykedző utak mágneserővonalai a földnek. Utak a falukon túl, ösvények, dűlők, korláttalan hidak. Az utakon panasz hömpölyög.

Látom a réti csendben. Fülébe csúszik kucsmája. Baktat, távolodik.

S valaki utána sikolt.

Értény, 1961

Plakát-rondó Éljünk tisztán TAVASSZAL LEZÚDÚLNAK A VIZEK Legyünk készen NYÁRON LEZÚDÚLNAK A VIZEK A test szerelemre ŐSSZEL LEZÚDÚLNAK A VIZEK A szellem munkára TÉLEN LEZÚDÚLNAK A VIZEK A lélek halálra TAVASSZAL LEZÚDÚLNAK A VIZEK 1962

Öntudatlan Te, aki a világ összes fiú és lány nevét viseled még, Te kicsi aranyhal Te az öntudatlanság kéjében ficánkolsz zöld iszapban.

Mi a folyót történelemnek neveztük el.

Mind anyád még, aki te nem vagy, s Ti lesztek csak, ha mi már nem leszünk Te kicsi aranyhal, zöld iszapban. S Ti, akik a világ összes fiú és lány nevét viselitek még, általunk lettetek, s mi értetek. Hogy eljussunk az öntudatig, s azon is túl; én téged az egyes szám második személy fényes rangján emberré ütlek. 72

Feleségem egy hónapon belül világrahoz, s te útra kelsz majd, hogy beérhesd magad s másokat, kik végtelenbe úsznak előled az időben, Te kicsi aranyhal.

Mi a folyót történelemnek neveztük el.

Villantsd fel magad, hogy jó utat kívánjunk neked az egész emberiség nevében.

1963. október 6.

Emléksejt és jelen a teraszon

Nagyanyám konyhájában még a mosléknak is illata volt, kontyának boglya-jószaga volt, kötényzsebe egrest, kajszibarackot termett.

Folytonos ijedelméért hálás szőlősgazda-jóistene csodát tett: egy-egy zümmögő szárnyú este vagy vasárnap delente be-betoppan hozzánk. Kis Bence kékszemén át beleámul a zellerszagú csendbe. Azután elmegy. 1964

Tévedésből rövidre vágták a hajam Tévedésből rövidre vágták a hajam. Most csak azt várom, hogy növekedjék. Neked hosszú hajjal jobban tetszem. Moccannom se kell, neked érlelődök az időben: fényesedek, mint a gyümölcshéj hajnal napvakság párzási gyönyörében. Fényesítem a szemed. (Négy-szemünk születésünk előtt egyetlen fókusza volt a kozmosz kék sejtelmeinek.) Nő a hajam. Tudom már a nem-lét nem fáj: mert mi a születés gyötrelmét is csak azért vállaltuk, hogy láthassuk egymást, azért váltunk ketté e föld hegy-völgy hullámverésében, hogy az oszthatatlan-egy szembenézhessen önmagával halvány-sás levegő csillag víz tükörben.

Lettünk kettő.

Vadzab ikercsikó s minden szelíd emberteremtmény álmodozó messiástanítványai. Világbéke-rokkán szösz duda puha fogínyen csecsemő öregasszony teremtőnyála. Kaszapor halálveríték kopott pedál. Tudom már: van jószándékú gondolattalanság. Ha üres tenyerem összecsukom: Te benne vagy. Ajánlás: Nő a hajam egyszerűszép terméketlen csendben mint halál után.

1964

Betiltod a háborút I. Betiltod a háborút megsimogatsz s azt mondod majd: - Kongassuk meg s elengedhetjük már a föld harangkötelét örökre. Vasvillákkal összesereglenek a történelem minden tájairól a népek. Szúnyogfelhőkkel kék mocsarakról hápogó sárgafolyókról istenkenukkal görcstutajokkal jajgatva allelujázva zöldszárnyú nagyvárosokból. Te azt mondod majd: - A harangnak ércnyelve sohasem volt. Illatos akácfa nyelve volt a harangnak, születés-halál mezítelen volt a harangnak nem volt palástja szeretkezésbe-esendő.

Mi ekkor alig érintjük egymás szívét téli-lehelettel jelzünk egymásnak.

II. Ekkor kapaszkodik fel a hajlékonytestű kibernetikus árnybaltával, óriás cédrusfára, s ránk mutat szomorúan: - A világ idő-energiát kimerítettétek: Vessétek el a vágyaitokat. Ekkor derengenek fel belső hegyláncok mögött hajnali láthatáron népek emlékezetében megváltó-forradalmak.

III. Mi állunk utolsó kondulásban Két messze-kékszemű medveállat álomtehetetlen egymásnakfordulva világtalan.

Te azt mondod majd:

- Ím idő s vágy nélkül leszünk meg ezután örökre egymás mellett leszünk ezután: két alázatos tűzliliomvirág.

Ballada A harangnyelv hétszer, hét nyelven dobbantja meg a bronzpalástot.

Így köszönjetek: - Jó reggelt! - Szerelmünk misztérium-tiszta.

A beteljesülés feltörhetetlenül zárta magába az atokor megváltó erejét, a REMÉNYT.

Adjátok kézről kézre a félelem nélküli kapuk kulcsát. TEVÉKENYKEDJETEK!

Ha esténként köszöntitek az örök- halált, mint jó ismerősök mondjátok: Jó éjszakát!

Látva látjátok: Nem jön el többet a lámpa-világ és ember-árnyék nélküli sötétség.

Hajnalra csend borítja sóhajnyi álomra különvált szemetek, ágyékotok.

Bizony mondom nektek, lángnyelveken szólva tanítsátok majd a csodát: Lemondott hatalmáról Krisztus, a Pantokrátor.

Mint arany madárka, mint Pasolini együgyü cselédlánya napágra, majd egyparasztháztetúőre száll: Veronika kendőjét a kételkedőknek felmutatja.

Balatoni elégia Ha nem leszel: homlok-menedékben dideregnek ősszel cinkék, fecskefiókák.

Tél sem jön, vándorutak sem, Fogy a hold.

Ha nem leszel: rá ezer évre eljön majd a régészek gyönyörű uralma felettünk:

Törtfülű kancsók ékszereid felett mereng el valaki.

Százévenként viaszos búzaszem pereg le.

Márvány csípőd mélyben s ódon mellkasod felett nagymagasságban elmélkedik ránk.

S ha lesz, ki arcod is kitalálja, megdobbanunk majd ketten hátha? Megszólalnak majd kedves hangszereink is: hárfa, cimbalom, gitár. Fogy a hold. Csak a vitorláshajók hullámverése nem gyengül Csúcshegynél az öbölben erősödik vizek levendulamezején.

1967

Sír-vers Én és te közötted fekszik ő földtestével, te és ő közötte fekszem én víztestemmel, ő és én közöttem fekszel te tűztesteddel. Felettünk ég: napcsattal csillagszögekkel szeretkezők rőt-távol láthatárán holdszegéllyel.

1967

Pier

Paolo Pasolini emlékére

Mindenkihez eljön a hírt hozó angyal és elvágja végre a harag és szenvedés múltját. Egyetlen csendéletté válik ekkor az emberi táj kunyhókkal sziklákkal vizekkel és hidakkal nyárfákkal Káin és Ábel bíbor kék füstjével. s a csend élete absztraktan filológiailag mesék és mítoszok nélkül HANG NÉLKÜL eltűnik lassan. Úgy halunk meg ahogy éltünk, maradunk felismerhetetlenek…

De ne félj – eljön érted az Evangélistád – türelem sírva szorítja a bűn ártatlan-zöld botját – türelem felismeri eltorzított arcunkat, nem a tükörben de az utcák népének égő szemeiben akik ma reggel kinn sztrájkolnak – békésen haraggal közeledik hozzánk közeledik hozzánk.

Róma, 1975. november 2

A verset olasz erdetiből fordította Petényi Katalin

STIGMA Hamurajz

REMÉNYTELEN ÉS VISZONZATLAN SZERELEMMEL CSÜNGÖK AZ EMBERISÉGEN

Égő csipkebokorból sikoltok mi lesz aztán, ha a közelgő ISTEN elém leborulva saruját kioldja? SEGÍTSÉG!! Mi lesz aztán?

ISZONYÚ LÉTEM KARIATIDÁI CSAK TI VAGYTOK MÁR

Ím eljő a hajnal: Az ősrétegekből is eltűnnek a bombák rovaremlékei. Már jelenteni sem lehet senkinek. Töviskoszorúzni sem lehet. Hajnalra a történelem kettős keresztjeiről a rángó korpuszok édes-álomba zuhannak. A visszapillantó tükörben CSAK RAGYOGÁS VAN. Az istenlátóknak védőszemüveget osztanak. Csak virág-lét van.

János imádsága Patmosz szigetén Híd szelídségű száraz meder az emlékezetem: Hol van már a Jordán folyó? Tudom ott állsz újra a Keresztelővel a parton. Bizonytalan vagy. Megrázkódsz a hűvösben. Fűzfaág suhint meg. Elszánod magad. Belépsz a szem-nem-sértette matematikai-végtelen folyóba. Derékra csúszik patyolat gyolcsod. Játszik vele kicsi-árvíz.

– Jaj nekem, Uram, hajnalra engedj megöregedni.

II. Jézus jelképe a hal: Kiválasztott, menekülj egyen lakótelepek kihúzható kanapék rész-elem lakásaiba. Hunyj szemet, ha sértene parttalan álom. Járd ki az ösvényt. Halpikkelyeket szórj fűztől-fűzig fiaidnak a parton. 86

NÖVEKEDJETEK ÉS SZAPORODJATOK! (Mint öregember légy majd édes – feledékeny.)

III. Uram, ifjú maradtam, ahogy akartad: tengertől cserzett a testem, ahogy nyakig-láb halászlegényként megismertél engem: Kókusz tejben puhítom kéreg-tenyerem hogy kézmeleggel üdvözölhetlek újra, a selyem-gyapot gyengédséggel érinthessem lándzsa-sebzett oldalad. (Vagy az Atya meggyógyított azóta?) Víz alatt, kézzel kapom el ma is a siklót. Küszködöm az elemekkel, csapdát állítok az időnek, nehogy magam idő-varsába akadjak. Céklalével festettem vérszínűre ősz hajamat, versenyezve bohóckodom kamasz-szelekkel. (S a csúz is csak annyira gyötör, mint csikorgó, vén pálmafát a vihar.) Az eretnekek a századik évre várják e világvégét: Lángokat, kórokat, levegőtlenséget, fák-halak-madarak pusztulását.

Kloáka szennyes tengertől rettegnek. (Engem is apokaliptikus látomásokkal gyötör a várakozás.)

Hiányzol Uram, azóta is. De a halászok is hajszolnak. Úgy mondják: amíg élek, nem jöhet el a nap, hold utolsó járványa, az utolsó ítélet. Hiszen Te mondád Péternek: – Akarom, hogy ő így ifjúnak maradjon, amíg eljövök érte. A halászasszonyok emlőjüket nyújtják, édes anyatejjel táplálnak, hogy agyam, szívem, s termő készségem kívánságod szerint ifjú maradjon. Ott áll most is a fa, mint hajdan. Évgyűrű nélkül vár téged. Téged-ujjongó feltámadás-csenddel leveledzik.

Stockdorf, 1981

Jób bölcsessége Temessy Hédinek ajánlom Mindnyájan visszafordulunk majd a gyerekkor tenyeres-virágú nyári bodzabokraira. Lazul az anyakéz háromszoros sábeszáldása is. Hátrál hátrál hátrál az ember.

Mi elől?

Mindnyájan hátrálva bukunk át a megűzöttek tövig elkoptatott küszöbén. De lépésnyire mindig ott áll mögöttünk teremtőnk, ha elesnénk.

1982 őszén

Kivehetetlen Katinak Kivehetetlen, hogy ember vagy állatcsontok… nappal sivatagi fehérvirágok, éjjel foszforeszkáló kékvirágok. A boldogház amiben laktunk sok fényévre már.

Pereg a homok.

Napóra, homokóra. A szomjúság kútjánál tenyerüket pohárrá görcsölve állnak sorba prófétáink és megváltóink.

Századunkban még az istenemberek is elvesztik néha önuralmukat, tülekednek. * * *

Testünk a szemgödör szakadékáig kopott el. Társam, tekints le rám mielőtt továbbvonszolod magad.

1986. II. 18.

Kis litánia Hogy a szeretet ellen támadt minden testi, lelki járványt megszüntessél, Kérünk téged, hallgass meg minket. Hogy az ember – szerelem minden testi, lelki kórját gyógyíthassuk, Kérünk téged, hallgass meg minket. Hogy minden belőled sugárzó energia, az atomok önmozgása, napok, vizek, szelek jóra forduljanak, Kérünk téged, hallgass meg minket. Hogy minden reménye – vesztett menekült irányt mutató csillag – jeled meglássa, Kérünk téged, hallgass meg minket. Hogy minden otthontalan nyitott ajtóra találjon, Kérünk téged, hallgass meg minket. Hogy erdeink kizöldüljenek, szelíd árnyékuk megmaradjon, Kérünk téged, hallgass meg minket. Hogy vizeink megtisztuljanak, halaink, vízi – madaraink szurok páncéljuktól megszabaduljanak, Hogy levegőnk ég – burkán támadt fekély behegedjen, Hogy az éhezők gyümölcsös kertedben édes – mámorig jóllakjanak, Hogy a túlzabáltak könnyebbüljenek, 91

Hogy a termőföldek, gyárak, s majdan a holdak véres veríték nélküli kenyérkeresetre átadassanak,

Hogy a te hasonlatosságodban a teremtő – ember fegyvert ne érintsen, Hogy utódaink se sivatagot, jeges esőket, világégést, se testi – lelki éhséget, szomjúságot ne ismerjenek, Hogy Jahve, Lord Buddha, Jézus, Allah és minden próféták szelíd tanítása méreggé ne váljon, Hogy Jahve, Lord Buddha, Jézus, Allah Luther King és minden próféták egymást megértsék, Kérünk téged, hallgass meg minket. Hogy a testvérek felismerjék egymást, a hatalom kiváltságosai igazságosak legyenek. Kérünk téged, hallgass meg minket.

A kegyes hazugságtól Ments meg Uram minket. A gyilkos hazugságtól, Ments meg Uram minket.

A félelemből való hazugságból, Ments meg Uram minket.

Az ellenünk vétőknek való hazugságtól, Ments meg Uram minket.

Az önmagunknak való hazugságtól, Ments meg Uram minket.

A fiainknak, lányainknak való hazugságtól, Ments meg Uram minket.

A reklám – hazugságtól, Ments meg Uram minket.

A hamis írástudók, farizeusok hazugságától, Ments meg Uram minket.

A harácsolók hazugságától Ments meg Uram minket. Könyörögjünk: Uram, mint őseink, a vadászok, sámánok, pásztorok, parasztok, kézművesek, fuvolások törvényeid által vezérelt írástudók nyomában járván verítékes munkánkat szaporasággal, bőterméssel jutalmazd.

Starnberg, 1987. Szilveszter

Búcsúvers Hamvába hullt anyám izzó tenyerén megsütötte az úti-pogácsát. Apám letette nyakából a présházasztalra a paprikafüzért. Végigbohóckodtuk a századot. Ballagunk összekapaszkodva betöretlen dűlőutakon. Nem távolodunk.

Novemberi esők mosták el ember, ló, ökrösszekerek kék féknyomait.

Újra és újra elsők vagyunk s legutolsók.

Jézus segíts! Én következem. Önhullámaival viaskodik a Holt-Dunaág. A kopjafa akasztófák megteszik kereszt helyett is. (1948-51-ig megengedték, hogy akácfa ládába tegyük kivégzett társainkat, a hullaszállító autó felé fordulhassunk, rabsapkánkat levehessük. Csak kezeinket kellett továbbra is összekulcsolva hátratenni. Féltek szegény ávósok, nagyon féltek.

1951-56-ig a kedvezményeket betiltották. 1956-ban nem kértünk engedélyt. 1956-1963-ig újra mindent betiltottak. 1963-tól, a magánkezdeményezések éveiben sok függött a börtönparancsnok hajlamaitól.)

Hazám kivetett, a föld befogad minket.

1989. szeptember 19.

Kazahsztáni angyali üdvözlet Az akmolinkai hazaáruló férfiak asszonyainak lágerében

I. Áldozat-testvéreim: fiaik gyilkosait eláruló anyák, szerelmüket foganatlan méhükben hordozó anyák, Húgaim, messiás-szülő asszony-anyák. Nem a Szentlélek gyengéd, ifjú követe árnyékolt meg benneteket angyali szóval: – Ne féljetek, mégis kegyelmet találtok Istennél. Rénszarvasok, lovak lehelnek meleget a csontig hatoló hidegben. Hó-bölcsőben ringatjátok a jászol-időt. *

Élet-társaim, megerőszakoltak, a kerítetlen Tundra, sztyeppe-temetőkben Éberek, harangkonduláskor felkelésre készek, szelíd öregasszony sereg őrzitek-e még altatódalotokat? 97

II. Erősek vagyunk. Kontinens temető-föld-birtokosok.

III. A tömegsírok mélységdimenzióit ismerik-e már a csillagászok, asztronauták? A rendőrkordonok örvény-gyűrűzését, hullámhosszát, ismerik-e már az atom-tengerészek? Húgaim, értem megfeszített lány-Krisztusok, János jegyesei, a kesergő Mária testvérei, Bűnbánó Magdolnák húgai, Szent Anna unokái: E békés adventi, áldott karácsonyt ígérő szűz havazás ma délután már nem a tiétek.

Van-e költő ki ismeri hulló-csillag szerelmetek misztériumát?

Lesz-e költő, ki megéri teenager-angyalok ártatlan ölelkezését, sófár harsonák hangját lejegyzi: ha porrá hullanak újra Jerikó falai.

Weihnachtsdorf (Kazahsztán) 1989

Az átváltozó energiáról Bencének és Rékának Minden láthatatlan és látható, ösztönös és tudatos emberi mozgás, életmegnyilvánulás: szeretet, munka, tudatos alkotás, szenvedés – felfogott és felfoghatatlan szorongó magány, erőfeszítés a személyiség teljességéért: belső forradalom, a népek forradalma, harc a nemzetek egységéért, tudatos és tudattalan önfeláldozás másokért, a főzőkanál egyetlen felkavaró szeretet-köre, a kenyérdagasztó hajsza, minden fájdalmas, derűs, gyűlölet nélküli pillanatok az oktalan gyűlölködők ellen, olyan szeretetenergiává változik, amely az általunk bármely módon észlelhető dimenziórendszereken túl – születés-halál zárókövein túl – személyiségetekkel szervesül a mindenség alkotófolyamatában. Minden életnek, életmegnyilvánulásnak értelme van.

Ott egységben leszel majd szeretteiddel. Beteljesülnek vágyaid. Istenben leszünk egyek.

Mert semmi sem, még játékotok sem önmagáért való életetekben. Sem evés-ivástok, sem szerelmetek, sem titkaitok, sem örömeitek.

101

Halál-közelben I. Gyerekkorom almafái virágba borultan feltámadtak. Van fiam és van lányom. Utódom lesz minden halandó.

II. Isten lett egyetlen társam: Betöltöm saját hiányom.

102

Filmesztéták, filmkritikusok Gyöngyössy Imre filmjeiről Bruno Torri – az Olasz Filmkritikusok Szövetségének főtitkára Részletek Gyöngyössy Imréről írt tanulmányából, 2015 A természet közelsége, a kis magyar falu generációról generációra öröklődő hagyományai ihletően hatottak Gyöngyössy Imre emberi és művészi alakulására. A falusi élet mágikus jelenségein túl az összetartozás érzését is itt ismerte meg, ahogy mindenki együtt él egy kis közösségben, napjait megosztva másokkal. Fiatalságának másik meghatározó élménye a börtön, ahol átélte, saját bőrén tapasztalta meg az igazságtalanságot, szenvedést, a diktatúra kegyetlenségét, mely maradandó, soha nem múló sebeket okoz, fizikai és lelki sebeket. Politikai fogolytársai között ugyanakkor az ellenállás és a barátság erejét is megismerte. Ezekből a fájdalmas, megélt tapasztalataiból alakította ki mélyen gyökerező, szilárd erkölcsi elveit, melyek művészi pályáját kiapadhatatlan ihletet adó forrásként kísérték végig. Néhány dokumentumfilm és több játékfilm társforgatókönyvírói munkája után (különösen említésre méltó Kósa Ferenc Tízezer nap című alkotása), 38 éves korában, 1968-ban mutatták be első játékfilmjét, a Virágvasárnapot a Pesarói Nemzetközi Filmszemlén, az új filmművészet alkotásainak seregszemléjén, melynek abban az időben Lino Micciché volt az igazgatója és én voltam a titkára. Ez a fesztivál volt a legalkalmasabb hely arra, hogy Imre filmjeit megismerjék, értékeit felismerjék és terjesztését elősegítsék. A fesztiválon a Virágvasárnapot nagy elismeréssel fogadták. Ebben a filmben megjelenik az a szándék, melyet Pasolini a „formák érzelmének” nevez. A feketefehér képek nagyon szépek és jelentőségteljesek, mert olyan látványt tárnak elénk, ahol a valóság és a képzelet kölcsönhatásban van, hogy a történelmi pillanat ellentmondásait minél tökéletesebben kifejezzék. Ugyanakkor a képek a történet elbeszélése és a téma elmélyítése szempontjából funkcionálisak is. Imrének ebben az első filmjében is már jól megfigyelhető az erkölcsi igényesség és egy rejtettebb vallási ihletettség is, amelyek mind dokumentum-, mind játékfilmjeiben végig jelen vannak.

105

Két elhatározás / Due decisioni / A Quite Ordinary Life Verus nénivel (Kis Istvánné) / Con Barna Kabay e la signora Verus, Rimóc, 1976

Egy másik filmjét, melyen erősen érződik Imre gyökereihez és gyermekkorához való kötődése, a Két elhatározást is a Pesarói Filmszemlén mutattak be. A címben szereplő „két elhatározás” egy idős parasztasszony döntései, aki elhatározza, hogy kigyomlálja, ismét termővé teszi parlagon hagyott földjét, és hogy a sokévi munkával összekuporgatott pénzéből elmegy Londonba, hogy még egyszer újra magához ölelhesse egyetlen, még élő fiát (többi gyermeke a történelem zavaros sodrának áldozata lett). A fiú az 1956-os forradalom idején menekült Londonba, miután a szovjet csapatok visszaverték a felkelést. Elégikus hangvételű alkotás ez, mely a hétköznapi tevékenységekben ábrázolt, az életet derűsen és mosollyal fogadó szereplőre koncentrál, aki korábban elviselt szenvedései ellenére minden cselekedetével ösztönösen arra törekszik, hogy létezésével értéket adjon. A Két elhatározásban - a Virágvasárnapnál is jobban - megmutatkozik Imre dokumentarista vénája, ami egész munkásságában jelen van. A film valóságos helyzetei a történet során a szorosabb, bensőségesebb, emberközelibb kapcsolat megteremtését szolgálják. Az élet valóságos pillanatait látjuk, melyeket a maguk valóságos megjelenésében, ugyanakkor titokzatos vagy mágikus módon mutat be a film. A Két elhatározás lírai realizmusa az empatikus szemléletből, a mély érzékenységből és az ábrázolás kifejező mértéktartásából fakad, melyek harmonikus egyensúlyban tartják a különböző részelemeket. A ’70-es évek második felétől, a Két elhatározás óta, Imre együtt dolgozik társrendezőként Kabay Barnával. A forgatókönyvet pedig, kettőjükön kívül, majdnem mindig Petényi Katalin írja, aki Imre felesége, gyermekeinek édesanyja, és aki alkalmanként a rendezésben is részt vesz. Ez a csoportmunka a másik bizonyítéka annak, amit Imre mindig is vallott: a közös és hasonló alkotói gondolkodás és ideálok, a párbeszéd fontossága és a közösségi kapcsolatok keresése meghatározó egy team számára. Elhatározása, hogy egy állandó kis közösséget hozzon létre, melynek célja a közösen kidolgozott tervek megvalósítása, jelzi mindazt, ami Imre filmművészetét leginkább jellemzi: belülről fakadó, ugyanakkor konkrétan alkalmazott morális elkötelezettségét. Imre kapcsolata Olaszországgal mindig nagyon szoros volt. Lelkesedett Itáliáért. Nagyszerűen beszélte az olasz nyelvet, melyet hazájában tanult. Többször járt a Pesarói Nemzetközi Filmszemlén is, de talán még fontosabb, hogy kiváló ismerője volt az olasz művészetnek, kultúrának, festészetnek és irodalomnak Dantétól kezdve, és hogy a filmeknél maradjunk, csodálta Pasolini filmművészetét, költői és regényírói tevékenységét. Pasoliniben Imre a nehéz időkben élni kényszerülő költő emblematikus figuráját látta, aki mindig ellenséges viszonyban volt a társadalommal és saját környezetével, örök disszonanciában a létező dolgok állapotával.

107

Két elhatározás / Due decisioni / A Quite Ordinary Life Kabay Barnával és Verus nénivel / Con Barna Kabay e la signora Verus, Rimóc, 1976

Két elhatározás / Due decisioni / A Quite Ordinary Life Verus nénivel / Con e la signora Verus, Rimóc, 1976

Imre átvette, majd saját, személyes stílusában újra átdolgozta Pasolini filmjeinek néhány tartalmi és formai jellegzetességét: a kép lényegiségét, a látvány tisztaságát, egy bizonyos paraszti látásmódot, amit Pasolini maga is megélt. Ezért több nyugati kritikus, aki elismeréssel írt Imréről, „magyar Pasolini”-nek is nevezte őt. Emlékszem, amikor Pasolini tragikus körülmények között meghalt, Imre épp Olaszországban volt Lino Micciché, a Pesarói Filmszemle igazgatójának vendégeként. A hír megrendítette, és még aznap verset írt olaszul Pasolini emlékére. Ez a vers azután meg is jelent több helyen Olaszországban. Elmondható, hogy van párhuzam Imre és Pasolini művészi sorsa között, még ha hozzá is kell tennünk, hogy Imre más, különböző egzisztenciális tapasztalásokat élt meg, fogadott el és tett sajátjává. Imre művészete emellett számos helyen Tarkovszkij filmjeit juttatja eszünkbe, míg dokumentumfilmjeiben felfedezhető néhány Rossellinire jellemző vonás. Imre mindig is egy nemcsak szép, de hasznos filmművészeti irányzathoz vonzódott: egy a saját és a mi, a nézők esztétikai igényeit is kielégíteni tudó mozihoz, mely képes gondolkodásra ösztönözni és szorgalmazza a világ rendjével kapcsolatban felmerült kérdések megválaszolását, melyek már benne rejlenek a film nyelvében is. Gyöngyössy Imrét nemcsak nagy művésznek, de nagy humanistának is tartom. Egy olyan koherens humanistának, aki filmjeiben mindig a személyes emberi problémákból indult ki, szereplőit saját személyes sorsukban jelenítette meg. Legbensőbb érdeklődésének középpontjába magát az embert helyezte, hogy szabadságát, identitását, sorsának teljességéhez való jogát visszaszerezze.

109

Jób lázadása / La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job forgatásán balról Schelb Gyula, Rudolf Péter, Gyöngyössy Imre, Kabay Barna, Kutnewsky János durante le riprese, da sinistra: Gyula Schelb, Péter Rudolf, Imre Gyöngyössy, Barna Kabay, János Kutnewsky, 1982

Jób lázadása / La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job forgatásán, 1982

Jób lázadása / La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job forgatásán Kabay Barnával és Szabó Gábor operatőrrel durante le riprese con Barna Kabay e l’operatore Gábor Szabó, 1982

Fehér Gáborral, a film gyerekfőszereplőjével con Gábor Fehér, il piccolo protagonista, with the child starring of the film,1982

Jób lázadása, La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job, 1982 Balról / da sinistra / from the left: Kabay Barna, Gyöngyössy Imre, Szabó Gábor,

A Pusztai emberek / Gente della puszta / A House on the Puszta balról / da sinistra / from the left: Mravcsik Sándor, Kabay Barna, Gyöngyössy Imre, 1981

David Robinson – filmkritikus, fesztiváligazgató Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy pályája legelejétől figyelemmel kísérhettem Imre munkásságát. Akkor ismertem meg, mikor első játékfilmjét, a Virágvasárnapot rendezte. Imrével és filmjeivel kapcsolatban legfontosabb számomra, hogy elsősorban költő volt. Mindent egy költő szemével, szívével és lelkével látott és láttatott. Ebből a költői látásmódból született meg játékfilmjeinek egyedülálló, jellegzetes képi világa, mint pl. a Virágvasárnapé, mely az 1919-es Tanácsköztársaság utáni elnyomás alatt játszódik, egy fiatal pap és kommunista testvére közötti konfliktusról szól. Ez a rendkívüli, költői és fantáziagazdag alkotás sajátosan egyesíti a paraszti világot, a folklórt és a keresztény legendát: a pap és a forradalmárok halála a filmben passióként jelenik meg. Művészetének másik fontos jellemzője - játék- és dokumentumfilmjeinek egyaránt -, hogy nagyon fiatalon és közvetlen közelről találkozott a magyar történelmi tragédiával. Egészen fiatalon ismerte meg a magyar valóságot, a börtönt, megtudta, mit jelent üldözöttnek lenni - hiszen őt magát is üldözték. Fiatalságának ezek a tapasztalatai különös érzékenységet fejlesztettek ki benne az elnyomottak, üldözöttek, védtelenek iránt. Filmjeiben erősen kapcsolódott magyar gyökereihez, különösen a paraszti élethez, a parasztok archaikus, kihaló világához. Nagyon megrázta és felzaklatta a hagyományos paraszti élet eltűnése, ami sajnálatos, de elkerülhetetlen volt. Egyik legszebb filmjében, a Két elhatározásban, ezt az eltűnőben levő paraszti életformát örökítette meg. Egyedülállóan mutatta be a falusi életet, a modern technika és a hagyományos falusi közösségek érzelemvilágának megütközését. Ez a kiemelkedő, nagyszerű, játékfilm-hosszúságú dokumentumfilm a Két elhatározás (1977), egy idős parasztasszony portréja, aki egyedülálló harmóniában él egyszerű falusi létében. Életét semmi sem védte a külvilágtól, de ennek a nagyon egyszerű életnek a kiegyensúlyozottsága és bölcsessége felfegyverezte őt a két világháború, személyes tragédiái és a családja elvesztésével szemben. A régi hagyományok értékének ez a szemlélete kényelmetlen volt a kommunista rezsim kemény vonala számára, melynek szüksége volt az új társadalom rettenthetetlen erőfölényének demonstrálására. Az akkori hatóságok betiltották a Pusztai emberek (1981) című filmet, amely a magyar társadalom egy elszigetelt rétegének állít emléket, mely érintetlenül megtartotta hagyományait és életmódját. Társadalmi kiszorítás és a hagyományos életformák utáni vágy a témája a Töredék az életről (1979) című játékfilmnek.

113

A Jób lázadása nemcsak Imre egyik legsikeresebb filmje, hanem egyúttal a magyar filmművészet egyik legjelentősebb darabja. A film szakmai, nemzetközi sikert és közönségsikert hozott Imre számára. Azt a paraszt-zsidó világot mutatta be, melyet a náci rezsim elpusztított. Az elhurcolt paraszt-zsidó házaspár és a keresztény kisfiú sorsán keresztül egyetemes témát ábrázolt. Önkéntes emigrációjuk óta a Gyöngyössy-Kabay-Petényi team filmjeiben egyre következetesebben mutatta be napjaink legjellegzetesebb tragédiáját, az otthonaiktól és az ősök örökségétől elszakított száműzöttek sorsát. Egyetlen korábbi évszázad sem látott ilyen erőszakosan és kegyetlenül kényszerített migrációt. Ez a folyamat nem ért véget Hitlerrel és Sztálinnal: az „etnikai tisztogatás” új neve alatt tanúi vagyunk a rasszizmusnak, száműzetésnek és megsemmisítésnek világszerte, Boszniától és a KözépKelettől a Csendes-óceán szigetvilágáig. Magyarokként, a Gyöngyössy-Kabay-Petényi trió különösen érzékeny erre a tragédiára. Gyöngyössy börtönélményei után mélyen átérezte a kitaszítottság és hontalanság fájdalmát. A trió önkéntes száműzetése - bár ez az ő saját döntésük volt a nagyobb kreatív szabadság érdekében azokban az időkben – nem volt könnyű. Szenvedélyességük és művészetük változatlanul magyar maradt, újra és újra hazatértek, ami kreativitásuk szempontjából fontos volt számukra.

Gyöngyössy Imre Kabay Barnával és Petényi Katalinnal a La Rochelli Nemzetközi Filmfesztiválon filmjeik retrospektív vetítésén, alla proiezione della retrospettiva al Festival internazionale del film / A retrospective screening at La Rochelle International Film Festival, La Rochelle, 1992

A hazájuktól elszakítottak gyötrelmeit olyan erőteljes alkotásokban mutatják be, mint a Boat People (1987), Brazília elhagyott gyermekei (1988), Menekülés a despota elől (1988) és Édes hazám, Erdély (1990) vagy kiemelkedő alkotásuk a Volga-menti németekről szóló filmdiptichon. Az Ötven év hallgatás (1990/91) dokumentumfilm ennek a német közösségnek a történetét mondja el, akik a 18. században azért érkeztek Oroszországba, hogy a Romanovok alatt kézművesként dolgozzanak. Két évszázadon át megtartották német nyelvüket és kultúrájukat. 1941-ben Szibériába és Kazahsztánba deportálták őket. Sokan útközben meghaltak, másokat elszakítottak családjuktól, de ennek ellenére hűek maradtak német identitásukhoz a rá következő fél évszázadban. A diptichon másik részében, a Száműzöttekben (1991), a trió egy olyan stílust használ, ami különösképp jellemző rájuk: a dokumentumfilm elemeiből és a valóságos emberek életéből alakítja ki a történetet. Ez a szándék már korábbi dokumentumfilmjeikben is megmutatkozik. Ők mindig is például szolgáltak annak a dokumentarista szemléletnek, ami Flaherty óta létezik, hogy a tény és az igazság nem feltétlen ugyanaz. A filmkészítőnek gyakran be kell avatkoznia azért, hogy a teljes és igaz jelentés kialakuljon azokból az eseményekből, amiket a kamera objektíven felvesz. A Száműzöttek két volga-német idős testvér életét mutatja be, de egy kitalált drámai helyzetbe helyezi őket – a migráció idején különválasztott fiú utáni keresésébe –, amely megkönnyebbülést hoz személyes életükben, tragédiájukban és a régi rezsim összeomlása utáni Oroszország társadalmi változásaiban, ahol még ma sem könnyű felfedni a régi titkokat. Ezeknek a filmeknek a forgatása az eredeti orosz helyszíneken tele volt akadályokkal és személyes megpróbáltatásokkal. A Gyöngyössy-Petényi-Kabay trió egyedülálló értéke, ahogy - gyakran még nagy személyi kockázatok árán is, - a kitelepített közösségek sorsát bemutatja, egyszerűen azért, mert ezek az emberi problémák mélyen és érzelmileg érintik őket. „Nincs értelme filmet csinálni anélkül, hogy az ne segítsen valakinek valahol”, mondja Gyöngyössy. A legutóbbi filmjükben Gyöngyössy Imre és csapata – talán célszerű lenne családnak nevezni őket – visszatértek Magyarországra, hogy felfedjék Közép- és Kelet-Európa peresztrojka utáni mély feszültségeit. A Halál sekély vízben a rejtélyes és hirtelen halálokkal és eltűnésekkel foglalkozik, melyek a szocialista totalitárius rendszerek utolsó éveit jellemezték; nagyon aktuálisan figyelmeztet, hogy a régi KGB-szervezetek túlságosan bebetonozottak voltak ahhoz, hogy egyetlen éjszaka alatt eltüntethették volna őket. Imre különleges egyéniség volt, tele energiával, lelkesedéssel. Amikor beszélt, teljesen átlényegült, kezével is magyarázott, egész testével átélte, amit mondott. Az angol nem volt anyanyelve, de nagyon kifejezően beszélt. Ha nyelvtanilag nem is volt mindig pontos, amit mondott, szavait a belső lelkesedés teljesen áthatotta. 115

Az a fajta sugárzó személyiség volt, aki minden körülmények között domináns maradt. De soha nem volt autokratikus, mint rendező senkivel sem éreztetett felsőbbrendűséget. A forgatáson mindenkit, az operatőrt, a színészeket, az ügyelőt, vagy aki elszaladt egy szendvicsért, mindenkit egyforma munkatársának tekintett. Mindenki személy szerint érdekelte. Csodálatos volt a lelkesedése. Hitét és lelkesedését pillanatok alatt átvitte az emberekbe, mindenki úgy érezte, hogy egy család tagja. Imre számára nagyon fontos volt a család. Nemcsak saját, szűk családjára gondolok, hanem tágabb értelemben is a barátokra, a filmes munkatársakra. Forgatás alatt mindig sikerült neki ezt a családi összetartozást megteremteni. Talán furcsának hangzik, de egyszer Imre megkért, hogy játszak el egy kisebb szerepet a Töredék az életről című filmjében. Emlékszem, egy kis faluban forgattunk, ahol rettenetes nagy sár volt. Állandóan esett, a sár meg egyre nagyobb lett. De bármennyit kellett várni, bármennyi kellemetlenség volt, soha nem vesztette el a türelmét. És amikor az ember valakivel így hosszabb ideig együtt van és együtt tapossa a sarat, kialakul egyfajta közösségi érzés, mint egy családban - úgy gondolom, ez nagyon fontos, hogy összetartson egy stábot. A vároldalban levő házukban gyakran találkoztunk. Itt gyűltek össze a barátok. Imre és Kati különleges, egyedülálló atmoszférát teremtettek a régi bútorokkal, emlékekkel, amiket gyűjtöttek. Minden tárgy a személyiségüket hordozta. Varázslatos volt ez a ház, melyet barátaikkal megosztottak, tele élettel, a gyerekekkel. Mint egy barlang kúszott fel a hegyoldalon. És csodálatos volt a vendégszeretet. Minden évben, mikor idejöttünk a filmszemlére, a nagy esemény a parti volt Gyöngyössyéknél. Sokszor reggelig beszélgettünk - a beszélgetés központjában természetesen mindig a film állott. Nem könnyű meghatározni Imre helyét a nemzetközi filmművészetben. Rendkívül egyedi egyéniség volt, senkivel sem tudnám igazán összehasonlítani. De ha az ember látott egy Gyöngyössy-filmet, azonnal tudta, hogy ő rendezte.

116

Csák Gyula: Ahogyan az élet rendez Gyöngyössy Imre-Kabay Barna: Két elhatározás Filmkultúra, 1978/1 Szerencsém volt, hogy egyedül ülhettem a vetítőben, amikor Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Két elhatározás című dokumentumfilmjét megnéztem. Szabadon sírhattam. És most is, amikor magam elé idézem a filmet, le kell tennem időnként a tollat, hogy könnyeimet törölgethessem. Nyilván szokatlan, hogy egy filmről szóló beszámolót valaki ilyen intim vallomással kezdjen, de hát az is szokatlan, hogy megkérgesedett idegeinkre, érzelmileg megszegényedett lelkületünkre egy filmalkotás ilyen közvetlen és hatalmas erővel hasson. A film „főszereplője” egy rimóci öreg parasztasszony, Kiss Istvánné Kántor Veronika. A ,,cselekmény” pedig ennek az asszonynak a mindennapjai. Kenyeret süt, meszel, kapál, cipekedik, kendert áztat, jószágot etet, és melenget egy gondolatot, hogy meglátogatja Londonban élő fiát… Ez a kelet-európai magyar öregasszony lelkiekben végtelenül gazdagon él, az Isten háta mögött, de az Isten tenyerén, olyan méltósággal és fájdalmain, szomorúságain is átsütő derűvel, hittel, életszeretettel, amely előtt csak hódolni lehet… Kántor Veronika, ez a hetvennégy éves parasztasszony nem csupán a paraszti múlt néprajzi értékeinek hordozója, hanem a jövőt is jelenti, mert örök emberi értékeknek is a hordozója. Az anyák, a mindenkori anyák fényes jelképe ő. Az anyáké, akik a történelem cifra terepén hadakozó, törtető, versengő, verekedő, háborúzó világ hátterében állnak, alig-alig látszanak, de ők jelentik a biztos bázist minden emberi színjáték lezajlásához. Ők óvnak, ők bátorítanak, ők vigasztalnak, ők gyógyítanak, ők táplálnak. 117

Két elhatározás / Due decisioni / A Quite Ordinary Life, 1976

Szó és tett gyönyörű harmóniája árad minden pillanatból. Nincsen üresjárat, állhat vagy mozoghat a kamera - csinálja a filmet a néni úgy, ahogyan a világ legjobb rendezői megirigyelhetnék. Úgy, ahogyan az élet rendezi az életet.

Marcel Martin – filmkritikus, a FIPRESCI elnöke Humanizmus és tisztesség: ez a két fogalom jellemzi legjobban Gyöngyössy Imre művészetét, és ezekkel tudnám legpontosabban meghatározni helyét a nemzetközi filmművészetben is. Azok közé a ritka filmrendezők közé tartozott, akik soha nem engednek a kommersz csábításnak, felszínességnek, mindig tudatosan és következetesen fordulnak a lényegi problémákhoz. A hatvanas években nagy szerepe volt a magyar újhullám megteremtésében. Személyes meggyőződését, társadalmi elkötelezettségét vitte filmjeibe, melyek épp ezáltal váltak jelentőssé. A kor filmgyártásának fontos meghatározója volt. Lassan, fokozatosan fordult a kisebbségek problémái felé. Egyre erősebben érdeklődött azok iránt, akiket származásuk vagy világnézetük miatt üldöztek. Erre példa a cigányokról szóló filmje, a Meztelen vagy. Egy hivatalosan tabunak tartott témát dolgozott fel, hőseit nagyon sok érzelemmel és rokonszenvvel ábrázolta. Ez a téma Európa számos országában még ma is kényesnek számít. A jóléti társadalomból kitaszított kisebbségek sorsa érdekelte Imrét, ezt a témát tanulmányozta nagyon sok filmjében rendkívüli éleslátással. A Jób lázadása című filmje volt rám a legnagyobb hatással, mely az üldözött magyar paraszt-zsidó közösség tragédiáját mutatja be. A film drámailag, érzelmileg és ideológiailag egyaránt jelentős - igazi remekmű. Azt hiszem, Imre legjellemzőbb tulajdonsága talán az emberi melegség volt. Máig őrzöm magamban sugárzó, vibráló személyiségét, hűségét, a barátokhoz való hűséges ragaszkodását. Életművében meghatározó volt az elkötelezettsége. Csak ismételni tudom: nemcsak azt érdemli, hogy ismerjék, hanem hogy a nemzetközi filmművészetnek is elismert alakja legyen. Sajnos erre már csak halála után került sor.

118

Jean-Loup Passek – a Pompidou Centrum filmigazgatója, a La Rochelli Fesztivál igazgatója Mikor láttam a Virágvasárnapot, nagyon nagy hatással volt rám a film, valóságos megrázkódtatást okozott. Imrét csak később ismertem meg személyesen. A szakmám miatt nagyon sok filmessel találkozom, és gyakran előfordul, hogy valaki, akinek nagyon szeretem a filmjét, az életben csalódást okoz. Sokszor éreztem már, hogy a rendező nem felelt meg annak az elképzelésnek, amit a filmje alapján magamban kialakítottam róla. Imrével ez egészen más volt. Már első találkozásunkkor egy különleges ember benyomását tette rám - úgy éreztem, mintha a lelkünk találkozott volna. A Virágvasárnapban elsősorban a film esztétikai felépítése, a korális szerkezet ragadott meg, mely pillérként tartotta a drámát. Ezután líraiabb filmeket rendezett, mint például a Szarvassá vált fiúkat. A Száműzöttekben olyan problémákat vet fel, melyek a később Katalinnal és Barnával közösen készített, az elnyomott, üldözött népek sorsát bemutató műveiben is visszatérnek. A film azokról a nehézségekről szól, melyeket a különböző vallású, kultúrájú, nyelvű közösségek együttélése okoz. Nehéz szívvel gondolok Imrére. Ő valami olyasmit képviselt, ami a század végén szinte kiveszőben van. A barátság és a szeretet érzésére gondolok. Bár ritkán találkoztunk, a barátság, a közös gondolkodás jellemezte kapcsolatunkat. Soha nem éreztem, hogy kapcsolatunk a filmrendező és filmkritikus, vagy filmrendező és fesztiváligazgató viszonyára korlátozódott volna. Egyrészt azért vállaltam, hogy beszélek Imréről, mert nagyon szerettem, másrészt mert nagyon fontos szerepet töltött be a magyar filmművészetben. 119

Meztelen vagy / Sei nudo / You are Naked, 1971

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a magyar vezetők meglátták és felismerték Imre filmjeiben azt, amit én fontosnak tartok. A kormányok mennek, de a művészek megmaradnak. Egy író vagy egy rendező olyan képet ad Magyarországról, amit az ember megőriz emlékezetében. Úgy gondolom, a magyar film történetében öt-hat igazán nagy név marad fenn a hatvanas-hetvenes évekből. Még ha azt is reméljük, hogy a magyar film újraéled, az igazán nagy korszak ezekre évekre esik. Ezekben az években Imre munkássága számomra meghatározó. Remélem, hogy filmjeit megőrzik és újra vetítik majd, és az a retrospektív sorozat, amit én 1993-ban Franciaországban csináltam, látható lesz 2003-ban, 2013-ban és 2023-ban is. Remélem, hogy a keserűségek és hányattatások ellenére, melyeket hazájában átélt - hiszen az ország történelmi sorsát saját bőrén tapasztalta -, a jövő generációnak Gyöngyössy Imre neve fennmarad. Nemcsak mint rendezőé, hanem mint karizmatikus emberé.

Giacomo Gambetti - filmesztéta, filmkritikus Mikor a film számára írt, azt írta ki magából, ami a költészetében már benne volt. Sok interjút készítettem vele az olasz televíziónak, tudományos újságoknak, folyóiratoknak, és mindig hangsúlyozta, hogy milyen szoros kapcsolat van költészete és filmjei között. 1983-ban én közöltem a filmbarátok segítségével válogatott verseit, melyek addig kiadatlanok voltak és soha nem kerültek ki a fiókjából. Sokat közülük eredetileg olaszul írt. Néhányat viszont, melyeket a börtönben elgondolt és fejben őrzött, tulajdonképpen az én felkérésemre írt meg. Annak idején Olaszországban sokan tanulmányozták Gyöngyössy művészetét, irodalomkritikusok is, és mint költőt ezeknek a verseknek a közlése nyomán fedezték fel maguknak az olasz szakértők. Egyfajta lelki, spirituális szemléletet hozott a filmművészetbe. Főleg korai filmjeiben azt kereste, hogy mit ér az ember a konkrét életterén túl, napi életének dimenzióin túl. De ezt mindig a valóságos élethez kötötte. Imrével beszélgetni, megnézni a filmjeit, vele vitatkozni, hallgatni különböző terveiről szóló lelkes előadását nemcsak azért volt hasznos, hogy azokról a konkrét specifikus ügyekről szó essék, de lelkileg is gazdagított és hozzásegített ahhoz, hogy magamra találjak.

120

Kabay Barna, Giacomo Gambetti, Gyöngyössy Imre és Petényi Katalin a Velencei Biennálén, alla Biennale di Venezia, at the Biannale of Venice, 1972

Gyöngyössy Imre, Petényi Katalin és Kabay Barna a Jób lázadása / La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job sajtóértekezletén, Oscar nominálás / press conference, Oscar nomination, Los Angeles, 1984

Maja Komorowskával, Várakozók / L’attesa / Anticipation, 1975

Speranza e mito

Imre Gyรถngyรถssy poeta e regista

2015

Non solo la vita, anche la morte si esaurisce la tua mancanza non è dolorosa, solo finché morte non ci separi...

Realismo magico, simbiosi tra visione e realtà, immagini poetiche ed espressive hanno trasmesso per più di tre decenni il messaggio di Imre Gyöngyössy sui perseguitati della storia, su quegli eroi anonimi che si sono opposti alla violenza con la loro energia interiore e la loro tenuta morale. Quella di farsi fraternamente carico del destino degli esiliati e degli apolidi in balìa del potere e di lotte fratricide, strappati all’affetto dei loro cari, è una scelta che lo ha accompagnato per tutta la sua vita. Anche Imre Gyöngyössy ha portato in fronte lo stigma dei perseguitati. Fu arrestato nel 1951, ad appena vent’anni, all’epoca in cui era studente d’italiano all’università. Durante un processo farsa, intentato contro un gruppo di giovani, fu accusato di cospirazione e condannato a tre anni di carcere. „Fui a un passo dalla forca. Guardai in faccia la morte mia e quella dei miei amici. Lo stato nudo dell’esistenza umana, la totale sottomissione e la vicinanza della vita e della morte impressero in me quell’impegno artistico che tuttora non mi permette di occuparmi solo dei dispiaceri e dei piaceri quotidiani. Imparai cosa vuol dire aver bisogno l’uno dell’altro, l’amicizia, il sacrificio e la forza della fede nel domani.” In carcere scriveva le sue poesie senza carta e matita, a memoria – spesso in italiano. Dopo la sua liberazione i suoi drammi – L’ora delle stelle, Passione barocca – furono rappresentati con grande successo nei teatri di Budapest. Dopo gli studi alla Scuola Superiore di Arti Teatrali e Cinematografiche, divenne un regista conosciuto in tutta Europa, le sue opere ricevettero premi internazionali, riconoscimenti e critiche favorevoli. Ma, mentre in tutta Europa riceveva premi internazionali, riconoscimenti e critiche competenti, in patria era nel mirino dei servizi segreti statali a causa del suo passato in carcere, una schiera di agenti lo sorvegliava e lo ostacolava nel suo lavoro. Per questo motivo le sue poesie non vennero pubblicate in Ungheria se non dopo la sua morte.

125

Per più di trent’anni sono stata compagna e testimone della sua vita, dei suoi tormenti interiori, delle sue lotte, dei suoi dolori e delle sue gioie. Insieme abbiamo viaggiato per il mondo, siamo stati nei campi profughi di continenti lontani, nel Gulag, nei villaggi transilvani sotto il dominio di Ceaus¸escu, nelle favelas latino-americane, nei mari del Sud della Cina. Nel frattempo ha girato i suoi film nelle condizioni più rischiose, le sue poesie si sono accumulate, sempre più numerose. Molte di esse sono state scritte in italiano e pubblicate per la prima volta a Roma nel 1983. Parlava italiano come un madrelingua, era cresciuto con le opere di Dante e Petrarca, al Liceo Benedettino di Pannonhalma aveva anche sostenuto gli esami di maturità in italiano. Il patrimonio spirituale e culturale dell’Italia è sempre stato una fonte inesauribile d’ispirazione per la sua opera. La sua vita è stata stroncata nel 1994. Una scelta di sue poesie in ungherese è stata pubblicata solo dopo la sua morte, nel 1999. Nei film e nelle poesie di Imre Gyöngyössy a parlarci è sempre lo stesso impegno appassionato, lo stesso senso di responsabilità personale: egli leva la sua vibrante protesta contro ogni forma di iniquità, oppressione e ingiustizia. Con occhio vigile ha osservato la sua epoca e immortalato “le vittime, suoi fratelli e sorelle”, dai martiri berlinesi del muro della vergogna a coloro che furono sterminati ad Auschwitz, giustiziati nelle prigioni staliniste, i giovani caduti sui campi innevati lungo il Don “che non videro mai la loro ventesima primavera”. Si è opposto a ogni genere di distruzione, di dittatura e di terrore, agli impulsi assassini ha sempre cercato di contrapporre valori positivi. Per le sue ballate e i suoi film d’ispirazione spirituale la critica cinematografica internazionale lo definì il Pasolini ungherese. Così come il poeta-regista italiano suo predecessore, anche Imre Gyöngyössy esprime spesso nelle sue opere la “nostalgia del futuro”. Nel corso della sua vita travagliata non ha mai perso la fede nell’uomo, nella forza creatrice dell’amore, nella “speranza del domani”.

Katalin Petényi

126

Imre Gyöngyössy: Curriculum vitae e ars poetica Confesso, attraverso l’abisso dei ricordi, ma costretto a farlo. Mi costringono coloro i quali vogliono veder chiaro in me, quanti ascoltano ostinati e quanti attendono pazientemente.

Uomini dei quali sono il destino, vita e morte, insieme di ricordi. Sono qui per far testimonianza di fede, per insegnare e imparare.

Forse sono anch’io una piccola fonte di luce utile a interpretare la storia.

Sono me stesso: uno che ha dato e ricevuto colpi. La mia gioventù mi costringe a confessare ai giovani. Sono nato a Pécs nel 1930. Quando avevo pochi mesi i miei genitori si sono trasferiti a Értény, nella valle di Koppány, nel Transdanubio, dove mio padre ha esercitato per decenni la professione medica. Questo villaggio ricco di tradizioni d’arte popolare conserva tuttora gli antichi miti e racconti asiatici, la leggenda del condottiero pagano Koppány che si ribellò a Santo Stefano, il primo re cristiano ungherese. Béla Bartók e Zoltán Kodály vi raccolsero i canti popolari da cui sono nate le loro sinfonie. Quando ero bambino le persone conoscevano ancora la gioia di cantare insieme, la forza che faceva concepire la nascita, la morte, la vita quotidiana. Con una gestualità drammatica che si è affinata nel tempo, riuscivano a comunicare le une con le altre nella danza e nel lavoro in modo naturale. La gente pensava alla nascita nello stesso modo e cantava la morte. I riti esprimevano la concezione del mondo e le leggi morali della comunità. Ogni movimento, ogni parola, ogni melodia avevano un senso comunicativo concreto. 129

Da bambino partecipavo con passione a tutti gli avvenimenti e “sacre” rappresentazioni del mio villaggio natio. I miei genitori si chiedevano con una certa apprensione perché scappassi da casa a ogni veglia funebre, sposalizio o rito di fertilità di fine inverno. Penso che i cerimonieri dei riti e del folclore siano stati i miei primi maestri di regia. La mia prima poesia fu un canto mariano che si cantava nel mio villaggio quando si andava in pellegrinaggio nel vicino santuario della Madonna. Quando avevo 10 anni passai dalla terra di Koppány il ribelle al monastero benedettino di Pannonhalma. A Pannonhalma conobbi non solo la cultura europea e la Bibbia ma anche lo spirito benedettino basato sulla meditazione, sul lavoro e sulla tolleranza religiosa. Nella città sul monte ricevetti un’eredità eterna: la fede in Dio, nell’uomo e nella forza dell’amore. Lì imparai l’italiano al livello di madrelingua. Mi formai con Dante e Petrarca. A Pannonhalma scrissi le mie prime poesie che furono pubblicate nel Piccolo, il giornale del Liceo. Con il mio prefetto, padre Gellért Békés, che, in seguito, da Roma avrebbe tenuto unita la diaspora ungherese per quasi cinquant’anni, scoprimmo la gioia del gioco, la bellezza del creato. Già da bambino dovetti abbandonare il mondo dei miti e delle fiabe. Fui costretto ad affrontare i draghi veri della storia. L’Ungheria e la mia famiglia furono toccate dal fascismo e dalla guerra. Pannonhalma era sotto la protezione della Croce Rossa Internazionale. Attraverso il destino individuale dei bambini ebrei nascosti tra di noi conobbi la tragedia storica del popolo ebraico. Lì potei incontrare anche uno degli eroi positivi più enigmatici del nostro secolo, Raul Wallenberg. Nel 1948, avendo superato brillantemente gli esami di maturità in lingua italiana, fui ammesso ai corsi di lingua e letteratura italiana e francese della facoltà di lettere e filosofia. Partecipai alla fondazione del corso di laurea in lingua e letteratura spagnola. Nel 1951, appena compiuti vent’anni, venni arrestato come studente universitario d’italiano. Al termine di un processo farsa ideologico per cospirazione e provocazione fui condannato a 3 anni di carcere, a 10 anni di interdizione dagli uffici pubblici e alla confisca dei beni. Alcune mie poesie erano giunte in Italia. Vennero usate come prova contro di me. Per lungo tempo i miei non seppero neppure se fossi ancora vivo.

130

La prigione divenne la fonte umana ed artistica della mia vita. Le carceri staliniane erano il museo delle cere della storia del secolo. Vi erano insieme il criminale fascista e la sua vittima, il rabbino liberato da qualche anno dal campo di concentramento, frati insegnanti dalla fede salda, filosofi eruditi, comunisti delusi e molti giovani incapaci di tollerare la menzogna. Nelle carceri degli anni ´50 non mi forgiarono solo la sofferenza, la fame e la miseria spirituale. Mi impegnai con genuina devozione a far parte della setta delle vittime dei campi di concentramento. In prigione imparai a “scrivere” poesie senza carta e matita e perfino a “cancellarle” mentalmente. Quei versi passarono di compagno in compagno, come i canti popolari nel mio villaggio. La poesia si affinava, subiva delle variazioni. Una volta ebbi una curiosa esperienza: un mio compagno di cella volle insegnarmi una mia poesia alla quale nel frattempo erano state aggiunte varie strofe. Una volta un secondino mi chiese di scrivere al posto suo una poesia per una ragazza. Il tutto sfociò in un matrimonio. Dalla festa di nozze mi portò di nascosto in carcere un bicchiere di vino. È stato forse uno dei momenti più “inebrianti” e fruttuosi della mia carriera poetica. Scrissi molte poesie in italiano. Quelle in ungherese non vennero mai pubblicate. Nella solitudine della mia cella, prima di leggere Giuseppe e i suoi fratelli di Thomas Mann, scoprii che ogni persona ha il dono di trovare in se stessa l’energia per vivere, per sopravvivere e per sperare anche nella miseria più nera. Lasciai la prigione e la miniera di carbone che ero gravemente malato. Persi di vista la mia generazione ma conquistai la solitudine della libertà. Non so chi stesse peggio in Europa Orientale, chi stava fuori o chi, in prigione, cercava di restare fedele al suo popolo e alla cultura europea. Non potevo tornare all’università. Per l’atteggiamento politico da me mostrato fino a quel momento non ero idoneo all’insegnamento: questo fu il motivo che addussero per il rifiuto. Dezső Keresztúry mi procurò dei lavori “illegali”, collaborai alla redazione della Storia illustrata della letteratura ungherese. Il mio tesoro era la fede nella poesia, qualche verso e la vocazione per diventare un regista cinematografico. Nella primavera del 1956 riuscii a trascinarmi fuori dal “pozzo”. Dopo un rigoroso esame di ammissione fui accettato alla Scuola superiore di Arti Teatrali e Cinematografiche. L’esperienza sconvolgente della rivoluzione del 1956, la potenza al tempo stesso costruttrice e devastante della storia, la veemente ribellione delle masse hanno influito profondamente sulla mia vita e sulle mie opere. 131

I miei compagni di studi furono István Szabó, Pál Gábor, János Rózsa, Zoltán Huszárik, Zsolt Kézdi Kovács, Judit Elek, Ferenc Kardos, il bulgaro Eduard Zachariev. La prigione mi aveva reso più vecchio dei miei colleghi. Cercavo di aiutare i giovani di talento. Credevamo l’uno nell’altro, nella forza delle parole chiare, dell’amicizia e della creazione collettiva. Nel 1961 ottenni il diploma di sceneggiatura e di regia cinematografica. Fu allora che sposai Katalin Petényi, all’epoca ancora studentessa universitaria di storia dell’arte, che non divenne solo una compagna di vita, ma fu coinvolta sempre più profondamente nella genesi dei miei film. Abbiamo avuto due figli, Bence, nato nel 1963, e Réka, nata nel 1970. Lavorai molto con Sándor Sára e István Gál, scrivemmo sceneggiature, girammo dei documentari e ci legammo di un’amicizia forte. Affinché questa generazione restasse unita e potesse avere già dopo il diploma la possibilità di realizzare film in maniera indipendente, nacque in noi l’idea di organizzare gli Studi Béla Balázs. In qualità di fondatore e membro della direzione degli Studi, trascorsi quasi cinque anni occupandomi di organizzazione, drammaturgia e teoria cinematografica. Questo laboratorio collettivo di giovani divenne il lievito della rinascita del cinema ungherese. Terminai gli studi e nel 1963 il Teatro Katona József rappresentò il mio primo dramma, L’ora delle stelle. Il successo fu così inatteso che Gyula Illyés e Zoltán Kodály lo definirono la nascita del nuovo dramma ungherese. Non solo nelle mie poesie e nei miei drammi avvennero dei miracoli. Nel 1965 si avverò il mio grande desiderio: potei vedere quell’Italia in cui ero stato tante volte con l’immaginazione negli anni della scuola e del carcere. Io, che all’epoca non potevo oltrepassare la frontiera, ricevetti un invito. Arrivai a Roma con mia moglie Katalin Petényi. Fu un’esperienza stupenda. Lavoravo mentre giravamo per le strade e le piazze di Roma. Viaggiammo fino in Sicilia. Lì scrissi al mio amico direttore, Zoltán Peskó, il dramma in versi Passione Barocca sui quaranta predicatori protestanti che furono venduti come galeotti nel 1674 durante la controriforma perché non avevano rinnegato la loro fede. Il dramma fu poi rappresentato nel 1968 al Teatro Universitario. Tenni anche delle conferenze e proiettai nei cineclub alcuni film dei giovani dello Studio Balázs Béla, tra i quali anche il mio documentario Ritratto d’uomo.

132

Sentivo la responsabilità morale di dedicare il mio primo film da regista autonomo ai miei compagni di carcere, i giovani della “generazione silenziosa”. La mia sceneggiatura Suono di chitarra nella pioggia fu accolta con favore dagli addetti ai lavori e dal direttore degli studi, Szilárd Újhelyi, la cui grande umanità e attitudine costruttiva alla formazione estetica sono state ingiustamente dimenticate. Purtroppo, del progetto del film Suono di chitarra nella pioggia non resta altro che l’entusiastico verbale del consiglio artistico degli studi. Zoltán Fábry: “Questa sceneggiatura è di per sé la sconvolgente rivelazione di un mondo che, vergognosamente, ignoriamo.” Péter Bacsó: “Se quel che leggiamo verrà realizzato, questo film può significare un nuovo corso del cinema ungherese.” Il ministero della cultura non autorizzò la realizzazione del film per motivi di opportunità politica. Yvett Bíró, esperta di estetica cinematografica trasferitasi in seguito a New York, avrebbe voluto pubblicare almeno qualche estratto dalla sceneggiatura sulla rivista Filmkultúra. Io, testardo, non volli farne conoscere solo dei frammenti. I nostri film successivi, scritti insieme a Barna e nati grazie alla collaborazione di Kati, non possono essere compresi a livello né formale né contenutistico senza la visione appassionata e il valore di confessione personale di Suono di chitarra nella pioggia, la mia prima sceneggiatura mai realizzata, ambientata nella dimensione umana chiusa e insieme “totalmente libera” del carcere. Nel 1968 finalmente potei girare il mio primo film Domenica delle Palme. I protagonisti del film sono due fratelli che lottano in modi diversi per la pace dell’umanità e si ritrovano uniti nel martirio dalle forze distruttrici della storia. Contro la violenza usai come risorsa le parole di Martin Luther King e l’inno all’amore di San Paolo. A causa del suo contenuto religioso insolito per l’epoca, il mio film fu inviato a Mosca dalla Direzione Generale Cinematografica per ottenere il visto per la presentazione al pubblico. Mentre attendevo il verdetto, per un curioso gioco del destino in un corridoio del Film Studio di Mosca incontrai Andrej Tarkovskij, che aspettava il visto per il suo Andrej Rublëv, pronto ormai da due anni, nel quale risuonava pure l’inno all’amore di San Paolo.

133

Analizzando il destino degli zingari ungheresi scoprii per la prima volta la tragica situazione, fino ad oggi irrisolta, delle minoranze. In questo film Barna Kabay figura ormai ufficialmente come coautore, e anche Katalin Petényi ci affianca come coautrice in quel misero villaggio rom nei dintorni di Miskolc, pervaso dalla tensione dell’energia “cosmogonica” del Terzo Mondo. Passammo più di un anno a Tarizsa, un piccolo insediamento zingaro dell’Ungheria settentrionale che non è neppure segnato sulle cartine. Affrontammo il problema dell’emarginazione sociale dei lavoratori migranti dell’Europa dell’Est. Con un bagaglio culturale diverso, con radici archetipiche diverse volevano fare dei passi in avanti in una società tipicamente europea. Volemmo arricchire il film con la personalità e la visione del mondo degli attori zingari. Scoprimmo il piacere del gioco collettivo. I ragazzi trasformati in cervi racconta la limitatezza e l’illimitatezza, lo spazio interno ed esterno della libertà umana. Indagai sulle possibilità di reclusione e di liberazione nell’essere o nella storia, la ragione o l’irrazionalità del sacrificio. Il film pone la seguente domanda: che ne è dei martiri dopo la loro morte? Ha un qualche senso il sacrificio di sé? Due decisioni è stato il primo film che ho diretto insieme a Barna Kabay. La sua sensibilità per il grottesco e la sua concezione documentaristica costituivano il complemento ideale alla mia visione magica e spirituale del mondo. Il nostro lavoro si è elevato a un livello più nobile e ormai oggettivizzabile grazie alla raffinata cultura iconografica, alla finissima sensibilità estetica e morale e all’erudizione letteraria e artistica di Katalin Petényi. La prima opera maturata dalla nostra collaborazione è stata realizzata con una co-produzione ungaro-tedesca e in entrambi gli ambiti culturali Due decisioni è stato compreso e apprezzato. Girammo per diversi paesini per trovare zia Verus. Riprendemmo con la cinepresa le sue ultime due decisioni: andare dal figlio in Inghilterra con i suoi risparmi e coltivare il vigneto ormai arido. Ancora oggi conserviamo la sua umanità, la sua saggezza e la sua umile ricchezza. In lei trovammo l’eroina che avevamo cercato in ogni nostro film: una donna che vive per gli altri, che va oltre se stessa e che riesce a trionfare sulla vita. Per ben due volte ci vietarono di girare questo film. Mancava poco per portarlo a termine. Fu il nostro primo lavoro alla televisione tedesca. Con questo film fummo i primi a ricevere il Grimme d’oro come registi stranieri. Poi il Gold Hugo a Chicago e altri sei premi internazionali.

134

Dopo Due decisioni ho continuato a collaborare con Barna Kabay. Insieme abbiamo subito ogni genere di attacchi, il ritiro del passaporto, divieti imposti ai nostri film e abbiamo corso il rischio di essere arrestati. Negli anni‚ 70 in Ungheria erano attivi i servizi segreti del regime. Gli agenti segreti spiavano ogni nostro passo. Dovunque andassimo trovavamo muri sempre più alti. Ci sentivamo mancare l’aria. Perciò nel 1980 accettammo l’invito della televisione tedesca, Z. D. F. e col cuore pesante partimmo verso l’ignoto. Dovemmo ricominciare da zero, ma la sfida era interessante. Ai piedi delle Alpi, sulle rive del lago di Starnberg, fondammo di lì a poco lo Studio Starnberg. Ora da qui, tra i paesini bavaresi proviamo a fare da tramite per il dialogo tra l’Est e l’Ovest. Non abbiamo paura di perdere la nostra identità. Dovunque ci porti il destino, restiamo ungheresi, esponenti di un piccolo popolo dell’Europa centrale. In Germania ci apparve sempre più chiaro che perfino i movimenti collettivi più costruttivi perdono valore se, ponendosi in dialettica con essi, l’individualità non sa produrre uno sforzo “individuale”, se è incapace di combattere la propria “rivoluzione interiore”. Abbiamo avuto la conferma che i maggiori problemi di fine secolo – guerra e pace, nazionalismo e apolidia, inquinamento morale e chimico – sono sentiti ovunque. Nei nostri film avverto un’analoga intenzione di ricercare con passione dietro la visione microrealista le linee di forza “invisibili”, nel dramma del destino individuale il destino dell’umanità, nei ricordi del singolo la memoria avida di verità della cultura umana, le cui propaggini affondano nelle leggende. Nei rapporti umani fondamentali, nel dramma di madri e figli, fratelli, amici, abbiamo sempre cercato quella forza morale incarnata non solo dall’epica dei miti, ma presente anche in ogni attività costruttiva dell’uomo odierno. Solo con queste cose possiamo contrastare l’apocalisse che minaccia il mondo. Barna ha formulato così questo concetto nell’intervista rilasciata a Gian Luigi Rondi: “L’arte deve sempre percorrere un territorio misterioso e ignoto, talvolta come una pattuglia isolata per preparare il terreno alle successive conquiste della sociologia e delle scienze. Dobbiamo sempre scontrarci con l’ignoto.” “La missione sacrale e ancestrale dell’arte è far intuire le dimensioni non ancora misurabili dalla ragione all’essere umano costretto fra i limiti esistenziali di nascita e morte.” (tratto dalla monografia Imre Ámos di Katalin Petényi)

135

Grazie al libro di Kati su Imre Amos giungemmo al Tibisco, nella terra dei rabbini miracolosi, scrivemmo la Rivolta di Giobbe, la cui sceneggiatura venne proibita in Ungheria. Nonostante gli attacchi riuscimmo a terminare il film che fu candidato al premio Oscar. Da Giobbe e dagli ultimi contadini ebrei del Tibisco imparai l’amore per la vita serena. Ogni persona sana vive, ama e lavora come se dovesse vivere in eterno. Sa però che non c`è eccezione, non può evitare la morte. Eppure non viviamo con la minaccia della morte. Solo di rado pensiamo al momento solitario della fine. Sento di essere un uomo fortunato. Ho girato il mondo partendo dal mio paese nella valle Koppány, dalle celle di rigore fino ai campi profughi di vari continenti. Il lavoro, la famiglia e i miei amici mi hanno aiutato nelle avversità. Durante la mia vita avventurosa non ho mai avuto tre problemi: la noia, il mal di denti e la solitudine. Il nostro è un secolo di profughi. Guerre, cataclismi, sempre nuove lotte fratricide cacciano di casa milioni di uomini e li separano dai loro cari. Milioni di persone sono rimaste senza beni, senza patria, sono diventate vittime delle dittature e della nuova divisione del mondo. In milioni sono scomparsi nel nulla, nelle camere a gas dei campi di sterminio e nei Gulag. Il destino delle minoranze in lotta per la loro sopravvivenza e per la loro patria è ancor oggi di tragica attualità in tutto il mondo. Le esperienze personali e quelle degli anni passati in prigione, l’incontro con la tragedia del popolo ebreo mi spingono a trasmettere i messaggi di coloro che soffrono, degli oppressi, degli esiliati. Vogliamo ricordare e far ricordare i senza nome, le vittime della storia. È nostro dovere dar voce agli ultimi testimoni del nostro apocalittico secolo per evocare attraverso i loro ricordi la memoria assetata di giustizia della storia. Nel 1941 Stalin fece deportare i tedeschi del Volga, i tatari di Crimea e altri piccoli popoli in Siberia e in Kazakistan. Migliaia e migliaia di persone morirono di fame e di freddo sulla neve della Siberia. Con il loro istinto da nomadi i kazaki accolsero i sopravvissuti dell’esilio. Seguendo le contadine tedesche del Volga che cercavano i loro figli, siamo entrati nel Gulag, Akmolinka in Kazakistan, e nelle prigioni della Mordovia ancora funzionanti. Durante questo percorso sono riemersi i ricordi di mezzo secolo, il dolore inestinguibile, la desolazione fisica e morale, l’asservimento, l’intimidazione, gli attimi del dramma trascorso.

136

È sempre più forte in me la decisione di girare il mondo con la macchina da presa. Per filmare i luoghi sperduti a cui nessuno presta attenzione, per parlare di coloro il cui grido non si ode. Ho partecipato alla pesca miracolosa biblica. Sulla nave Cap Anamur abbiamo cercato con medici tedeschi e francesi, le barche nel mare calmo o agitato tra il Vietnam e Singapore. Migliaia di persone hanno rischiato la vita, ammassate in piccole barche o zattere, perché in patria erano perseguitate per motivi ideologici o religiosi. Lì ho trovato uomini dediti al prossimo, uomini senza nome, gente comune, capace di uscire dal cerchio che limita la loro esistenza per tendere la mano ai bisognosi. A Manaus, costruita alla confluenza tra il Rio Negro e il Rio delle Amazzoni, ho conosciuto Padre Marcello, un salesiano italiano che ha creato Pro Menor, una casa di accoglienza per i bambini che vivono nelle strade e nei porti sotto la minaccia dei trafficanti di droga. È qui che in molti casi questi bambini, che Marcello spesso tira fuori dal carcere, ricevono affetto per la prima volta e imparano anche un mestiere. Abbiamo girato vari film sulle loro vicissitudini. Come nel Circo sulla Luna proviamo a richiamare l’attenzione sul pericolo delle guerre fratricide, furie assassine che minacciano le nostre esistenze. Durante le riprese nello Sri Lanka la storia ci ha giustificati tragicamente. La storia del nostro film sulla guerra tra tamil e singalesi è diventata una realtà drammatica. Il nostro circo ha preso le difese anche di quelli che fuggivano dalle armi. Abbiamo conquistato la luna e guardando la terra da lì, noi, i giganti-nani del secolo, vediamo solo un piccolo corpo celeste che riflette la luce del sole. Le grandi illusioni stanno crollando. Per l’uomo come specchio, ritratto, compagno, redentore rimane solo l’uomo stesso! Sono convinto che attraverso i rapporti umani, con l’amore e con l’affetto possiamo liberarci l’un l’altro, o per usare una parola antica: possiamo redimerci l’un l’altro. Credo che l’uomo sia capace di spezzare e di amplificare la sua dimensione individuale. Chi vede oltre se stesso, va oltre la sua esistenza personale, sopravvive a se stesso.

137

Estratti dalle interviste di Imre Gyöngyössy Sulla poesia (Estratti dall’intervista con Gérard Courant, 1983 ) La poesia mi ha catturato e accompagnato per tutta la vita. Ma non ho mai considerato lo scrivere poesie come una attività professionale. Così anche nel mio villaggio l’uomo che recita poesie augurali ai matrimoni è un semplice contadino. Ma quando in un circo ambulante io vidi il primo film muto della mia vita, decisi subito di diventare un artista circense che avrebbe portato sullo schermo immagini in movimento. Questa esperienza fondamentale l’abbiamo rievocata nel nostro film La rivolta di Giobbe.... La poesia mi ha aiutato soprattutto nella conoscenza di me stesso, ma paradossalmente anche nella comprensione dell’arte cinematografica. Per me naturalmente non è stato così ovvio comprendere che senza carta, penna, apparecchiature ottiche e denaro non si può fare un film, ma anche ai miei esordi da cineasta mi era chiaro che un film può arricchirsi naturalmente attraverso il «canto comune», la collaborazione e l’intesa con gli altri, proprio come una ballata popolare. A causa della mia vita avventurosa non è mai uscito un volume delle mie poesie in ungherese. Quando per mia gran fortuna rinacqui come l’Araba Fenice dopo gli anni del carcere, i miei giovani colleghi di allora erano già tutti “poeti laureati”. Non avevo ormai voglia di mettermi in gara a livello poetico partendo con un simile svantaggio. E in ogni caso gran parte delle mie poesie, che mia madre aveva nascosto in un alveare, erano finite in pasto ai topi.

Domenica delle Palme (Estratti dall’intervista con István Zsugán, Filmkultúra, 1969) Mi hanno sempre interessato le grandi questioni ultime, questa caratteristica mi ha forse “seguito” nel mio passaggio dagli esordi poetici alla professione cinematografica. Domenica delle Palme parla proprio della questione se esista una misura valida allo stesso modo per la storia del mondo e per l’individuo che vive una volta sola. Secondo me la problematica individualità-comunità è la maggiore questione del futuro... È così che nel film si pone anche la questione della redenzione, che cosa e quanto deve dare di sé l’individuo alla comunità e – per assurdo – se bisogna, se vale la pena sacrificare la propria stessa vita. E se no, allora vale davvero la pena di vivere? 139

Qui in Europa Centrale abbiamo una responsabilità maggiore, perché in questa epoca moderna abbiamo un’esperienza storica maggiore di chi vive più a est o a ovest di noi. Della dialettica distruzione-costruzione a me interessa la costruzione, della dialettica odio-amore l’amore; per dirla nei termini di una pedagogia un po’ ingenua, ritengo che si debba confidare nella natura sostanzialmente buona dell’essere umano. Quel che mi stimola è la passione, l’ossessione – nel senso buono del termine – e la sintesi dell’intelletto. Si tratta di due motivi che non si contraddicono, ma si integrano a vicenda, costituiscono il motore che porta avanti l’umanità. L’intelletto e la passione: sono questi i due motivi che definiscono il mio film. L’ispirazione ballatistica ha richiesto un certo tipo di rappresentazione ingenua, modestia e semplicità nei mezzi del film.

Sei nudo (Estratti dall’intervista con István Zsugán, Filmkultúra,1972) Quando Sára ha realizzato Zingari, il suo pionieristico documentario, eravamo in rapporti così stretti nel mestiere che presi parte anch’io alla realizzazione del film. Ma con una lieve esagerazione potrei anche affermare che il problema del popolo zingaro mi interessa da sempre... Quel che mi ha interessato innanzitutto è che – da circa cinque o sei anni – è avvenuto un mutamento di coscienza, ossia si è avviato un processo nell’ambito del popolo zingaro ungherese che è unico nel suo genere in Europa, il problema supera i confini dell’Europa, in una certa misura si riferisce alla problematica del terzo mondo. Questa evoluzione della coscienza – lo sviluppo della coscienza dell’io o autocoscienza – mi interessava innanzitutto come problema sociale. Dal punto di vista sociologico il fenomeno consiste nel fatto che – sia pure in misura finora relativamente modesta – sta nascendo una classe di intellettuali zingari che ormai non si vergogna delle sue origini, si fa carico del destino del suo popolo e dimostra fedeltà nei suoi confronti. Il film ha uno strato speciale: è una specie di sacra rappresentazione. A me interessa in realtà la problematica della redenzione. Nel senso pratico e filosofico del termine: può un essere umano liberarne un altro, l’uomo può essere redento dall’uomo, i rapporti tra le persone possono significare – e se sì, in che modo – un contatto umano davvero liberatorio, uno o più uomini possono liberare il proprio popolo, ovvero un popolo può liberarne un altro? Questo insieme di questioni mi interessa sul piano etico e filosofico, toccando le sfere più soggettive... 140

I ragazzi trasformati in cervi (Figli del fuoco) Gian Luigi Rondi: Sette domande a Imre Gyöngyössy (Estratti dall’intervista) Io mi batto per la comprensione fra gli uomini. È naturale che io irriti coloro che odiano per il semplice gusto di odiare. Comunque, sono profondamente convinto che esista una possibilità “storica” di contatto e di dialogo positivo fra gli uomini; con i miei film, così, affronto anche quelli che non ne sono convinti. Che soffi da sud o da nord, chi semina vento raccoglie tempesta. Il pubblico di un cinema di Budapest in una grigia giornata qualunque – soprattutto i giovani – ha accolto I ragazzi trasformati in cervi (Figli del fuoco) con un vero e proprio subisso di applausi. Un anziano proiezionista si è così infuriato vedendo il film che si è vendicato mettendo sottosopra tutti i rulli per la proiezione successiva, dicendo che tanto in questo film l’ordine delle sequenze non conta. Nella formazione delle norme morali l’arte ha un dovere importante. Dal plusvalore morale del lavoro quotidiano, spesso da gesti quotidiani dobbiamo percepire le leggi morali che stanno per nascere. Spesso dobbiamo percorrere terreni ancora inesplorati e ignoti come “pattuglie di perlustrazione”, ma dobbiamo anche costantemente attingere a quella chiara fonte che per noi ungheresi è stata formulata principalmente da Béla Bartók. La ballata popolare da lui tradotta, uno dei brani più belli dei I ragazzi trasformati in cervi, è la base della Cantata Profana. Non prendere coscienza della brutalità analoga al rogo dei libri, di quegli arricchimenti etici rivoluzionari che nella storia dell’umanità e della cultura hanno significato Prometeo, Gesù, San Francesco d’Assisi, Giordano Bruno, Martin Luther King, Che Guevara e l’elenco potrebbe continuare. I ragazzi trasformati in cervi parla della continuità dell’azione rivoluzionaria che permea tutta la storia. Nel 1944, quando i nazisti invadono l’Ungheria, in un piccolo carcere di provincia i prigionieri politici provenienti da vari stati centro-europei si ritrovano davanti a un estremo dilemma: evadere, assumendosi il naturale rischio della fuga, ma anche la sua poetica follia, oppure restare dentro e provare con la forza dell’unione e la saggezza della ponderazione a sottrarsi alla brutalità del fascismo. C’è chi resta per convinzione, per disciplina, ma nella maggior parte dei prigionieri esplode il desiderio di libertà. L’evasione organizzata sfocia in una rivolta popolare. Uomini e bestie selvatiche saranno vittime allo stesso modo. Nel sentire la soggezione umana il feroce mastino si ammansisce come il lupo di Gubbio.

141

Virรกgvasรกrnap / Domenica delle palme / Palm Sunday, 1968

Meztelen vagy / Sei nudo / You are Naked, Oszter Sรกndor, 1972

Meztelen vagy / Sei nudo / You are Naked, 1972

Szarvassá vált fiúk, / I ragazzi trasformati in cervi / The Sons of Fire, Törőcsik Mari, Lukács Sándor, 1973

Szarvassá vált fiúk, / I ragazzi trasformati in cervi / The Sons of Fire, 1973

Szarvassá vált fiúk, / I ragazzi trasformati in cervi / The Sons of Fire, Todor Todorov, 1973

Várakozók / L’attesa / Anticipation 1975

Várakozók / L’attesa / Anticipation, Maja Komorowska, 1975

Várakozók / L’attesa / Anticipation, Törőcsik Mari, Maja Komorowska, 1975

Due decisioni Sulla genesi del film, 1977 Negli aeroporti e nelle stazioni internazionali incontriamo spesso contadini, persone che in vita loro non hanno quasi mai varcato i confini del loro villaggio, e d’un tratto, spinte dall’istinto genitoriale o fraterno, senza conoscere nessuna lingua straniera, partono accollandosi tutte le difficoltà di un viaggio verso una destinazione sconosciuta e lontana per raggiungere i loro cari, perfino in capo al mondo. Questa è la generazione che insieme ai suoi forti e antichi vincoli è testimone, vittima e causa di tutto ciò che è stato prodotto nel nostro secolo. Tra cinque o dieci anni non saranno più tra noi. Oggi troviamo ancora questi vecchi, spesso capaci a malapena di leggere e scrivere, che sono i cronisti forse più affidabili della nostra storia. Sentiamo ancora il calore delle loro mani, ma ormai non abbiamo quasi più tempo per ascoltarli, per ascoltarne le gioie, i dolori.

La rivolta di Giobbe Estratti dall’intervista con Graham Petrie, giornalista canadese, 1985 Ne La rivolta di Giobbe sono presenti molti motivi personali, ma bisognava per forza “riscaldarsi” al fuoco delle esperienze interiori per far conoscere al mondo questa cultura contadina ebraica così serena, aperta, libera, panteista, questi uomini e donne desiderosi di completare l’opera del Creatore, per i quali il lavoro è una forma di preghiera, e il loro infame sterminio. È una figura reale anche quel bambino di allora, che si porta in eredità per tutta la vita il loro mondo pervaso dall’amore, dallo spirito e dalle leggi della natura, quel mondo brutalmente distrutto. Era mio dovere perpetuare il ricordo di Emánuel Kohn e di sua moglie, mamma Margit, dato che ormai il nobile nome ebraico che tramanda l’antica stirpe dei coheniti è completamente scomparso dall’elenco telefonico di Budapest. Ma abbiamo perso ogni memoria anche di questo tragico “carro di Elia” pasquale. Qui a Budapest non sapevamo che anche dopo i colpi inferti dalla storia alcune famiglie contadine ebree erano tornate al loro villaggio e vi erano rimaste, persone anziane che sono vissute ancora tra noi per qualche anno, ultime portatrici e testimoni di un ricco patrimonio etnico e culturale. Durante le riprese de La rivolta di Giobbe è stata un’esperienza commovente la disponibilità con cui questi vecchi sono stati nostri compagni di lavoro e ispiratori nella realizzazione del film. 150

Durante le riprese del film queste persone hanno avuto la forza di salire sui carri che nella realtà li condussero verso i campi di sterminio, strappandoli insieme alle loro famiglie dalla loro terra natale, per aiutarci a documentare il loro tragico destino.

Yerma (Estratti dall’intervista con Graham Petrie, giornalista canadese, 1985) In Yerma abbiamo spesso dovuto combattere contro il provincialismo dell’ormai fossilizzata messa in scena lorchiana, ma anche contro il suo stereotipato avanguardismo. Secondo i vincoli imposti dal genere filmico non abbiamo solo provato a tradurre in “immagini cinematografiche” le straripanti immagini poetiche lorchiane, ma abbiano ricercato con impegno filologico luoghi, paesaggi e persone in Andalusia, nei dintorni di Rio Frío e Orgiva, là dove sono nate anche Yerma e le geniali immagini linguistiche di Lorca. Noi stessi siamo rimasti stupiti di come nella visione lorchiana si fondano due opposti paesaggi “reali”: la mite Andalusia e le selvagge montagne della Sierra Nevada, che né la storia della letteratura né le immagini teatrali conoscono a sufficienza. Ad esempio, in questo mondo il cortile rappresenta la casa. È qui che si svolge gran parte della vita. È qui che ancora oggi troviamo le fonti vive della poesia di Lorca. Indubbiamente in questo ambiente originario è diventata più realistica e quotidiana la passione lorchiana di Yerma espressa attraverso il suo destino.

Sul mito... (Estratti dall’intervista con Graham Petrie, giornalista canadese, 1985) Il mito, in primo luogo il folclore, ci interessa in quanto immagine del mondo che tiene insieme una comunità, mondo di credenze, atavica base culturale ed etica, gelosamente custodita come un tesoro attraverso la memoria dell’umanità. Rievocare l’unità estetico-etica e la poesia dell’azione delle leggende e assumersi l’onere di essere gli umili continuatori e tramiti delle tradizioni creatrici della cultura nel futuro non significa essere conservatori.

151

Két elhatározás / Due decisioni / A Quite Ordinary Life, 1977

Jób lázadása / La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job, Fehér Gábor, 1982

Jób lázadásában/ La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job / 1982

Jób lázadása / La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job, Zenthe Ferenc, Temessy Hédi, 1982

Yerma, Kovรกcs Titusz, Gudrun Landgrebe, 1984

Yerma, 1984

Yerma, Sulyok Mária, Gyöngyössy Réka, Gergely Róbert, 1984

Sui rapporti umani Nei rapporti umani fondamentali, nel dramma di madri e figli, fratelli, amici, abbiamo sempre cercato quella forza morale incarnata non solo dall’epica dei miti, ma presente anche in ogni attività costruttiva e gesto operoso dell’uomo odierno. Solo con queste cose possiamo contrastare l’apocalisse che minaccia il mondo. Anche in mezzo alle devastazioni di questo secolo crediamo nei rapporti umani fondamentali. Ai “sì” obbligatori delle istituzioni totalitarie, allo scetticismo e al cinismo tanto di moda abbiamo provato a contrapporci balbettando almeno un frammento dei “sì”. Nei miei film, anche in quelli di cui sono stato solo co-autore (Sodrásban, Zöldár, Tízezer nap) al centro delle situazioni drammatiche c’è la madre “protettrice”, “creatrice”. In genere non sono figure eroiche: sono semplici contadine o lavoratrici, i cui figli cercano fortuna in vari modi, come nelle fiabe popolari. (Domenica delle Palme, I ragazzi trasformati in cervi). A volte è in primo piano il dramma dei figli, altre volte quello delle madri (In attesa, Due decisioni, Frammento di vita, La rivolta di Giobbe, Wunschkind). La figura della madre è al centro di Domenica delle Palme, di Sei nudo, de I ragazzi trasformati in cervi, dietro ai suoi figli in conflitto l’uno con l’altro. In In attesa la madre naturale è più che altro sublimata in contenuto drammatico e morale. Affine a questa figura è la madre del nostro film tedesco Wunschkind, che secondo la drammaturgia del film è portatrice di contenuti morali di livello superiore rispetto a moltissime madri naturali. Sconfigge la storia con potenza biblica la figura di madre contadina di Due decisioni e de La rivolta di Giobbe. A causa del genere cinematografico diverso, la figura di madre in carne e ossa di Gente della puszta richiede un’altra formulazione, eppure non è distante dalla Yerma che lotta ossessivamente per conquistare la potenza creatrice della “maternità”.

Sui nostri temi fondamentali Ci stimola sempre più la questione della forza della personalità umana e delle minacce a cui è esposta. Siamo convinti che ogni essere umano, vuoi che soffra la sete in un remoto deserto, vuoi che viva perennemente circondato da una foresta di microfoni presso qualche organizzazione mondiale o grande potenza, sia allo stesso modo un universo a sé, dotato di leggi proprie. È una sorta di “reattore nucleare”, dalla sua umanità dipende se irradia energia inquinata e distruttiva oppure costruttiva. 158

Ognuno deve compiere per se stesso degli sforzi per trovare la propria verità senza costrizioni esterne. Deve combattere per se stesso la propria “rivoluzione interiore”. Solo dall’interazione tra personalità capaci di assumersi la responsabilità anche per gli altri e una comunità che garantisce i diritti umani possono nascere società libere. I temi che sentiamo più urgenti: il pericolo dell’apocalisse, dall’inquinamento mondiale all’eventualità di una guerra atomica. Il saccheggio compiuto dai grandi popoli ai danni dei piccoli, i genocidi del secolo, le guerre fratricide, i profughi scacciati dalla loro patria. Proviamo ad affrontare le forze che distruggono la personalità umana, dalle droghe alla depressione, le catastrofi della fame fisica e spirituale, a confrontarci con la disperazione dei nostri figli, con il problema della libertà, del terrorismo, della tirannide nella famiglia e nel mondo. Contro il nichilismo di questo secolo dobbiamo trovare dei “sì” credibili da poter dire anche ai nostri ragazzi invece dell’angoscia, per ritrovare la serenità quotidiana e una stabile gioia di vivere.

Sul lavoro di squadra (Estratti dall’intervista con Gérard Courant, giornalista francese, 1983) Anche l’attrazione che provo per l’arte popolare mi ha aiutato a capire che il cinema è soprattutto un’opera collettiva. Mentre un pittore o un fabbro lascia inequivocabilmente il marchio della sua mano sull’opera – l’ambiente culturale esistente, le tradizioni, contribuiscono solo indirettamente alla sua nascita – il film nasce da un’ispirazione collettiva, è uno sforzo volto a uno scopo comune, è opera di un gruppo di persone selezionate. A partire dagli attori passando per il truccatore, fino agli elettricisti, i collaboratori del film non contribuiscono al film solo con sfumature, ma lo “plasmano” con ardore interiore e mano creatrice. Bisogna che ognuno si impegni con dedizione assoluta, proprio come il regista. (Estratti dall’intervista con Graham Petrie, giornalista canadese, 1985) La partecipazione personale, la quasi innata “dedizione” di ogni membro della troupe, dal regista al tecnico delle luci, è necessaria per la genesi del film. Se si allenta anche una sola minuscola vite del meccanismo a orologeria, “il tempo si ferma”. Per questo motivo non amiamo usare termini dall’ accezione peggiorativa come ad esempio “comparsa”. Lavoriamo volentieri insieme a persone che non “recitano da solisti”, ma conoscono il piacere della recitazione collettiva.

159

Ho l’impressione che nel loro lavoro i fratelli Taviani sappiano basarsi sull’archetipo di una memoria comune, sui ricordi legati a una madre, a una piccola comunità, su un retroterra culturale. La base della nostra regia collettiva è che siamo riusciti a creare un’immagine del mondo affine o – per usare termini roboanti – comuni finalità creative. Già nel periodo della stesura della sceneggiatura proviamo a chiarire la concezione comune. Per questo motivo già prima di metterci a scrivere la sceneggiatura ci piace andare a visitare i luoghi in cui gireremo, studiare le persone con cui lavoreremo. Tra noi non esiste divisione dei compiti. Nella pratica della regia l’essenziale è la concentrazione comune, l’umiltà nel lavoro e la pazienza nei confronti dei collaboratori.

Pasolini (Estratti dall’intervista con Gérard Courant, giornalista francese) Gérard Courant: Molti la chiamano il «Pasolini ungherese»: perché lei è, come Pasolini, un marxista cristiano o perché siete ambedue poeti? Gyöngyössy: Negli ultimi tempi ho letto spesso i Le poesie in friuliano di Pasolini. Mi sento sempre più vicino a lui, ma solo dopo la sua morte ho compreso che Casarsa della Delizia, questo piccolo paese friulano, ha avuto nella sua vita la stessa importanza che ha avuto per me il mio villaggio della valle di Koppány. L’appassionato interesse per la società “a misura d’uomo” e quel suo sentirsi “perseguitato” dai misteri dell’esistenza umana gli derivano pure da Casarsa della Delizia. L’epitheton ornans «cristiano marxista» credo sia solo un attributo poetico. Per me è esattamente come definire Gabriel Marcel cattolico esistenzialista. Tuttavia le due parole non sono in contraddizione in un’epoca in cui anche le scienze naturali ricercano le energie spirituali e le irradiazioni della materia nell’Universo. I più genuini rappresentanti odierni delle due concezioni del mondo si sono posti quale fine assoluto la liberazione dell’umanità e dell’uomo. La differenza sta solo in questo: la stella che indica il cammino nel nostro «comune» cielo e la cui orbita allo stesso tempo, rappresenta la prosperità del genere umano – per usare i termini del nostro cortometraggio italiano, I re magi – vogliono seguirla e raggiungerla per due sentieri diversi, partendo da direzioni opposte.

160

Nella vita di Pasolini, nella sua opera compaiono l’uomo e l’umanità, personalità e comunità, individuo e società, gli scontri e le conciliazioni, spesso con inquietante scabrosità, spesso con incantevole, paradisiaca serenità e omogeneità. I critici occidentali hanno colto molto bene la nostra affinità con lui e hanno definito i nostri comuni sforzi con Barna Kabay e, negli ultimi anni, anche con Katalin Petényi, una forma di «realismo spirituale». Quello che ci differenzia forse è che per lui le contraddizioni sociali dell’Europa occidentale hanno significato una tragica esperienza personale, mentre per noi, vissuti nell’Europa orientale della seconda metà del secolo, l’esperienza fondamentale che ci ha segnati è l’essere sbattuti qua e là dal moto ondoso al tempo stesso devastante e costruttivo dei conflitti tra uomo e storia. La nostra eredità è costituita dalla seconda guerra mondiale, dalla liberazione, dallo stalinismo, dalla tragedia del 1956. Da questo punto di vista forse siamo più vicini allo storicismo lirico-drammatico di Tarkovskij, Wajda, Zanussi e Jancsó. Quando Pasolini vide il nostro film Sei nudo, dedicato agli zingari, venne a cercarci alla Biennale di Venezia ed entusiasta ci disse: «Finalmente un film europeo sincero sul terzo mondo». Interpreto anche questa frase come indice di un sentire comune: la nostra sensibilità per le culture e i movimenti al di fuori dell’Europa. Come poeta lo riconosco quale affine e maestro.

161

- 137 -

â&#x20AC;&#x192;

Poesie scelte

POESIE IN DUE LINGUE “SCRITTE A MEMORIA” IN PRIGIONE E ANNOTATE IN SEGUITO Passato nel futuro kétnyelvű versek poesie in due lingue

In onore e memoria di un giovane amico ammazzato

Ti vedo in un ruscello di una degli unica-dimensione tra le montagne degli affreschi del futuro con il Pesce-simbolo di Cristo sveltissimo delle Acque nel pugno. Ahimè ti vedo tra due rocce umide. Sulla tua fronte ci sono le piccole rughe del sangue dell’ acqua unite in una combinazione chimica già anche razionalmente misurabile color di rosa. * * * O fresca piaga! O Corpo di Gesù non darti a ogni assasino che ti desidera! * * *

Non toccare già la formiche nei miei occhi dopo la morte! * * *

165

Non aver paura nel Momento! * * * Ahime – Da ogni Universo-umano – Libera nos Domine – Da ogni sogno – Libera nos Domine.

II. Come un severo angelo volante tra Chagall e un pittore Bizzantino o un aquila con le ali rotte colomba – portatemi sulle altre rive dove non ci sono già porti e porte

S a leszállás pillanatában megsemmisülünk mi önmagunk is: a tenger távlatait belátván perché le nuvole, il mare senza orizzonte già astrazioni dei pazzi santi per un giovane moribondo.

166

Nel momento di atterare ci annientiamo che noi abbracciando con lo sguardo le distese del mare

III. La tua ragione spinta è un arcobaleno che discretamente lega l’amore di ogni sostanza organica con la matematica divina la corda fiammeggiante dell’ istante che ci dà la mano con lo sconosciuto: che secondo le nostre speranze: si sciogle consumando se stesso.

IV.

Ai martiri dell’ hitlerismo e dello stalinismo

La macchina si ferma ed io me ne vado. Metto il girasole sul coltello d’acciaio dei grattacieli di New-York ed Osaka, di Babilone, di Úr, ed io me ne vado attraverso la giungla di Bolivia. Più nessuno ha il diritto di domandarmi: -Dove vai?

167

Il carceriere mi gratta familiarmente il dorso: – T’aspettavo già scampoforche, ero sicuro che saresti ritornato una volta.

Saggio professore, sì, il pericolo – grazie al cielo – è che quei maledetti di vent’anni tornano fino all ultimo momento dell’ Apocalisse per far l’ordine nelle ceneri di Christo e Gramsci. – T’aspettavo già scampiforche, è certo: torni una volta definitamente nel carcere del tuo passato. * * *

– Ciao. – Bon giorno ragazzi – dell’ ultima partenza verso l’albero senza fiori e foggia.

O frutta prematura di quell’alba! Sì, cari miei, siete stati cornuti in ogni istante delle nostre gioie in ogni coito sopravissuto.

– Come potreste dire correttamente fratelli: „Pace per i defunti?!” I nostri occhi son rimasti aperti „sulla cima della forca.” CONTRO LE STELLE

169

V. Nel cornice di sciagura delle finestrini vedo due scalpi: – perpetuum mobile – nel vento etrusco di Pannonia Si muovono: Tic-tac, tic-tac ninna nanna ahimè aiuto Mamma ahimè Addio mattina.

VI. Sono rimasto solo nel mio eremitaggio definitivo nella cella nella puszta delle città future nei campi-di sete – di fame dei popoli senza patria-madre dolci-arrabbiati-crudeli – Pazienza, fratelli, siamo terribilmente pericolosi – aspettate vi prego, un momentino per le bombe siamo – chi lo sa – forsè troppo intolleranti?! PACE Non c’è un’altra alternativa. Per le stelle almeno: no.

Vác, 1951

Percorso dei serpenti

Anche il percorso dei serpenti si perde nell’oscurità: i prigionieri possono finalmente rannicchiarsi nel tetro annebbiamento dei carnefici.. Noi, condannati a morte, per poco dimentichiamo anche dell’alba * * *

e poi ci aggredirà con i riflettori inquisitori sui nostri occhi...

171

Vác, cella solitudine, 1951

Frammento

Quando ti impiccheranno e ti si spezzerà il collo

IO SARÒ CON TE.

Secondo gli studi politici, secondo gli istinti umani

ogni vittima ha un dilemma assurdo-umano:

„Fertilizzare l’universo-disperato”

o distruggere per sempre la stirpe umana secondo un riflesso corporale.

Quando ti impiccheranno e ti si spezzerà il collo IO SARÒ CON TE.

1951

Le poesie sono scritti da Imre Gyöngyössy in Italiano

172

Rondo

a Làszló Rajk

Dorme. Più non lo desta strepito mattutino di volo sui tetti dei colombi pur gli angoli della strada son logori. Si stira sull’assito netto come spianatoia docile s’acquatta senza ruvida superficie E neppure egli ti desta più, nemmeno a te, tardo lettore di versi. No Trasognato gli scarponi neri odor di sego da soli partono per la passeggiata Inutile guardare, signor sorvegliante inutile

Vieni scalzo, lo so

Docili ci acquattiamo nella trincea stretti Solo il pericolo è comune ma in anonimato speciale ci sommergiamo

Dorme. Più non lo desta strepito mattutino di volo sui tetti dei colombi: pioggerelle logorano-affilano

i selci delle barricate della mia vedovanza.

173

Carcere Markó, 1951

ANTISTROFE Osservazioni d’un secondino dall’animo buono in versicoli traballanti *

Dedicato a Kostas Filinis e a tutti coloro che finiscono in prigione per la libertà

In primavera, quando lento percorro fino in fondo le file delle celle non devo neppure guardare attraverso lo spioncino: so che dietro le porte di ferro giacciono supini i condannati a morte.

In primavera, quando giunge la luna, spariscono i muri, e da ogni finestra penetra un’unica stella non più.

Neppure il Signore li sa distinguere, finché vivono. Hanno una sola forma – i viventi. In una sola forma hanno paura – i viventi. Nel fetore uniformi – i viventi.

174

In primavera, quando lento percorro fino in fondo dopo le tre di notte le file delle celle, non devo neppure guardare attraverso lo spioncino: so che degli improvabili desideri gli alberi maestri si ergono uniformi verso il cielo sotto le sudice tele da vela delle brache. Ma cambia o pioverà in simili frangenti.

I viventi hanno una sola forma, sissignori! Poi, con la morte, cambiano colore – così stanno le cose – e rifioriscono, tutti diverso da com’era ognuno diverso, chi livido sarà, chi avrà il color delle more acerbe, chi facilmente arrossirà per vergogna di sé, chi mi sorriderà, ci sarà pure come a uno che si è ritrovato.

II.

Ma io, neppure vita natural durante riesco ad abituarmici, sissignori! Alla noia no davvero! I condannati a morte, loro no che non s’annoiano, perché stanno in attesa-, è il loro compito. L’attesa è ancora più difficile che zappare, che stare in miniera [ho fatto anche questo), che il più raffinato lavoro di penna. Estenuante. Per questo tutti riescono a dormire tanto. 175

III.

Il puzzo è puzzo ma a trattare coi cavalli, con le stupide pecore nella mia precoce infanzia ho imparato. Furiosamente a portata di mano mi capitano ma per quando con loro, prendo dimestichezza o i loro occhi si fanno mansueti nitriscono all’ora del tramonto. Si spezzano, i loro occhi ecco, nei loro occhi, come la malerba si espande in fretta cosi, senza accorgersene cresce, una fedeltà canina.

IV.

Due, ne ho visti Saranno stati condannati all’ergastolo, piangenti si abbracciavano, a lungo si palpavano l’un l’altro le zampe, prima del trasferimento. Li ho lasciati fare. Nessuno dei due faceva vent’anni. Mah! Li ho lasciati fare. Così sono i froci.

Ho un cuore troppo sensibile m’hanno detto – questo è il guaio. Se talvolta tiro una schicchera sulla capoccia di qualcuno, per esempio, d’un tizio rimbambito, a volte – dopo – mi ritorna in mente. 176

VI.

Che tu sia troppo giovane oppure, diciamo, troppo solerte nel passare lo straccio, se, diciamo, gli dessi qualche colpetto sulla spalla, ti rimproverano. Se, facendo il bagno, uno gli dà una toccatina sul sedere, è anche troppo: s’imbaldanzisce. Ed è anche vero. Facilmente. Subito storta l’interpreta – il tipo che tu l’hai lusingato. E basta. Oppure che gli hai dato il segnale che si avvicina la sua libertà. Ti guarda. Prende confidenza, quindi ti fissa gli occhi stupefatto all’apertura della cella.

VII.

Sono una stramba schiatta le visitatrici. In inverno si piantano lì, di notte, all’alba sono tutte incollate, si coprono di neve, si destreggiano nella fila. Lottano fino all’ultimo sangue per ogni momentino di merda {come si finisce per detestare le donne).

Più d’una volta dico a mia moglie: – Perché non sai essere più furba anche tu nella fila? Ti fai sempre rifilare la carne con più grasso.

177

VIII.

C’è, è vero, qualche piccola magra distrazione. Però talvolta anche quella finisce a schifio. Il compare cominciò a raccontare a un tipo che aveva passato la notte con la sua puttana. In tutti i minimi particolari: come fuori, come dentro. Il ragazzotto fece crepitare la ramaglia, si riscaldò, a momenti crepavamo dalle risate, continuò a spaccare la ramaglia.

Dopodiché ci guardò all’improvviso con faccia di statua la scure nella mano. Al posto degli occhi soltanto due pozze di sangue. Guardava.

IX.

Chi fa la puttana, ti usa violenza ti infila la mano nei pantaloni dopodiché – com’è l’essere umano! – uno si riscalda e salta addosso a chi non lo è perché gli serve la verginella, e non la puttana. In seguito, questa storiella mi tornò alla mente. E così portai da fuori a uno dei miei vecchi compari un autentico pelo biondo – gratis!

178

X. Plof, Ploff. Psss. Ploff, Ploff. Psss. Psss. Ploff, Ploff. La schiavitù è contagiosa. Ploff, Ploff. E la libertà?! Psss. Psss. Ploff. Ploff.

XI.

Mi sono nascosto nel cortile sotto l’arboscello di sambuco là ho pensato all’improvviso e senza volerlo così: io mi sento attratto da loro. Mi tremavano i denti per l’acquolina in bocca ma mi sono messo a sedere, con le gambe incrociate in piazza degli Eroi, e là dove si trova il monumento ho cominciato a far lo sciopero della fame.

Se sto in servizio Da allora non dormo, se sto in servizio,

per evitare che mi venga sonno se sto in servizio.

179

XII. Sì, lo so che anch’io ho un nomignolo! « Pizza-allo-strutto » perché mi piace, sissignori! Mi sta bene se i fornai cuociono „pizze allo strutto’. Perché mi rispettano, questo è il mio debole. Ma anche il nome mi piace. Perché qui tutti mi chiamano – così. « Cambiano gli inquilini delle celle » «lo rimango » « Ma anche voi » « Va bene, va bene » « Ditelo pure ». « Pizza-allo-strutto » « Tanto restate qua lo stesso ». Dentro di me coesistono in fraternità ladri, secondini, condannati a morte e anche il signor comandante ».

XIII. Mi fa una volta uno di quei vermi: –Non vedo neve ormai da quattro anni. –Beh! dico. Ma mentre la portavo giù nel palmo della mano, la neve si disciolse. –Non fa niente, – mi fece. Si sbottonò la camicia tirò una boccata prese un po’ d’aria. E rimase a lungo ad annusarmi il palmo della mano. 180

XIV.

Ci fu una volta un tizio – uno dei condannati a morte cui faceva male un dente. Ne riflettemmo col compare se valeva ancora la pena di farglielo tirare. Poi mi passò dalla testa, e una settimana dopo mi ricordai del dente. Porto il dottore. Ma quel tizio non c’era – non c’era più.

Così ce l’ehhi pure sulla coscienza! Immaginai... ... benché ... gli facesse molto male ... con più facilità ... anzi uno attende l’alba come una liberazione.

XV. Ci fu una volta un tipo che la morte se l’aspettava al cesso. E quando è stato? « Ma che diavolo dici? » Nella cella c’era già il water-closed Era un’estate caldissima « ah, sì ... » « Quell’anno ci furono molte zanzare ». ... Pescavo fumando la pipa.

181

XVI. I vecchi ladri saranno veggenti. Nelle crepe del muro organi sessuali vedono. Gesù alberi il volto di Lenin, zuppe di fagioli, pesci. Di notte vedono sui gialli muri di pergamena, rischiarati dalla luna, il mare. lo, la primissima volta, il giorno in cui compivo quarant’anni rividi il gatto dagli occhi rossi – di notte – che spuntava dall’orto di mia nonna. Giaceva là, ai piedi d’un cespuglio di ribes, fra le ortiche. Sul mio scarno tendine, scarna le sue pulci

saltarono, facendo io un bisognino.

Mi rattristai. Mi faccio vecchio.

XVII.

lo su ciascuna porta scriverei-. VIETATO L’INGRESSO AGLI ESTRANEI Sulla porta di ciascuna cella, gabbia, appartamento, porcile, stalla, cimitero, paese, cinema, parte del mondo, ecc. scriverei dal di dentro-. VIETATO USCIRE Avrei così molto meno da fare!

182

XVIII.

Le ferie durano due settimane. Per un anno intero uno ci pensa. Poi, due settimane soltanto.

Allâ&#x20AC;&#x2122;alba andando alla stazione io giĂ so che anche queste passeranno. Serpeggiano, le file delle celle verso le spiagge estive piĂš lunghe e veloci dei rapidi di lusso. 1973

183

(Traduzione di Roberto Ruspanti)

CELLULA RICORDO E PRESENTE Immagini ricordo dal futuro

Carri blu traballanti, polvere e stoppia color dell’estate. Smerletta il roseo naso dei vitelli un fiato di lattigine. Pigra vampa di circoli verdastri : vegliarde mangiatoie Fuma il letame Con un forcone e albero maestroe si perde.

Lance di luce in marcia di pace e nudi spiedi di granturco attraverso stazioni di stalle meditanti, rosse facciate chiuse in eterno. Salgono sul Calvario stalloni, montoni, tori e conigli e nel fuoco dei forni li sorvolano galli attraverso spalle crocefisse di redentori e di male viventi.

Traballa il blu dei carri sopra ponti in sospeso alla fine del mondo con primavera grande si può sciogliere anche la terra sotto di noi. E i campanili quadrupedanti delle generazioni qui scampanano:

DAI LONTANI PIANETI RITORNATE A CASA : È IL TRAMONTO DELL’INVERNO. UOMINI, FIORI

184

1958 (Traduzione di Roberto Ruspanti)

Ritratto d’uomo Film-poesia per i miei genitori

Testo del cortometraggio di Imre Gyöngyössy Strade che attraversano le stagioni. Strade che partoriscono sentieri. Linee di forza magnetiche della terra. Strade fuori dei villaggi sentieri viottoli ponti senza ringhiera. Strade provocanti il riflesso di muoversi. Strade che attraversano le stagioni. Strade oltre le terre le acque e le stelle. Strade fra uomo e uomo Siete marcate dai suoi passi Che voi stesse avete lacerato. * * * Così lo vedo: Cammina allo stesso ritmo, come il tempo per i pendii e per le risalite delle giornate quotidiane. Per antagonista ha la morte. * * * Ritratto: crivellato muro delle lagnanze Conforteria è la sua casa giorno dopo giorno Arriva gente 185

Aspettano stanchi e sgomenti Accovacciati come bambini Tra guanciali fatti di sospiri. In vesti afflosciate Fino a quando … da quando … da ieri e da oggi Oggi e domani per l’eternità * * * Lo vedo in visita permanente nel vestirli nello spogliarli. Da lui vengono, come da augure come da gerofante da ciarlatano dal veritiero Chi vuole liberarsi. Vedo il suo sguardo attento Scrutare accarezzare esplorare il corpo umano. Dietro superficie pulsante scandagliare sinistri segreti. * * *

II silenzio esiste solo fra le viti L’irroratrice frescheggia Piccoli rumori a misura del silenzio Ticchettio eterno della mano – pendolo Tacere delle acque. Silenzio regna nelle stanze contadine Piccolo pugno di silenzio è ora il paese. II silenzio è appiattito fra le viti. * * *

186

... perché non venga a cessare l’infinito del pianto A balzi attraverso gli altipiani del sorriso Segno di vita e morte. Lo vedo logorato: guardano in dentro Saggio servo del tempo. Viso di vecchio contadino, Non più: è uno di loro. * * * Strade che attraversano le stagioni Strade che partoriscono Strade oltre le porte Strade oltre le terre le acque e le stelle. Strade fra uomo e uomo. * * * Fa il medico da 36 anni Ecco il suo diploma Con mia madre da giovani Fotografie Scarabocchi sulle ricette: Quel che fu che c’è e che ci sarà. Ecco la sua opera. * * *

Egli è mio padre. Sento il suo sguardo attento. * * *

187

Egli è mio padre. Nelle sue mani di pietra il mondo si riposa. Non ha sogni. II suo sogno è: il sonno breve e improvviso di chi è di guardia. II suo sogno è: un unico attimo di un motore intermittente. Sento il tono del suo cuore. * * *

... perché non venga a cessare l’infinito del pianto A balzi, attraverso gli altipiano del sorriso Segno di vita e di morte. Così lo vedo: Cammina allo stesso ritmo del tempo Sui pendii e per le salite delle giornate quotidiane. * * *

Pièta rurale. * * *

Lo vedo: fermarsi davanti alla porta di ogni casa Con lo sguardo azzurro, batte ogni tanto le ciglia. Lo vedo nel silenzio dell’inverno Col berretto di pelo scivolato sin sulle orecchie. Lo vedo nel silenzio dell’inverno Camminare, allontanarsi E qualcuno lo richiama invocando aiuto.

188

Értény, 1961

MANIFESTO–RONDO Viviamo da puri IN PRIMAVERA ROVINANO LE ACQUE Teniamoci pronti IN ESTATE ROVINANO LE ACQUE sull’amore del corpo IN AUTUNNO ROVINANO LE ACQUE sul lavoro dello spirito IN INVERNO ROVINANO LE ACQUE sulla morte dell’anima IN PRIMAVERA ROVINANO LE ACQUE

1962 (Traduzione di Roberto Ruspanti)

Incosciente

Tu, che porti il nome di tutti i ragazzi e le ragazze del mondo, Tu, pesciolino d’oro Tu, nel tuo fango verde che ti dibatti nel piacere dell’incoscienza.

II fiume noi l’abbiam chiamato storia.

Finché tu non ci sei, sono tutte tue madri. E quando noi non più, soltanto voi. Tu, pesciolino d’oro in fango verde. E Voi, che portate il nome di tutti i ragazzi e le ragazze del mondo, in noi esistete e noi esistiamo in voi, perché alla coscienza perveniate, e – di essa – al di là... Io ti ritengo essere umano nel rango luminoso della seconda persona singolare.

189

Mia moglie ti metterà al mondo entro un mese, E Tu ti porrai in viaggio, per raggiungerti fra gli altri che davanti a te sguazzano nel tempo, immersi nell’infinito, Tu, pesciolino d’oro.

La storia noi l’abbiam chiamata fiume.

Davanti a noi, tu lampeggia perché possiamo augurarti buon viaggio a nome dell’intera umanità.

1963 (Traduzione di Roberto Ruspanti)

Cellula ricordo e presente sulla terrazza

Nella cucina di mia norma anche la sbobba aveva un profumo, e la crocchia dei suoi capelli aveva il buon odore dei covoni le tasche del suo grembiale una spina e albicocche producevano.

Grato per il suo zelo ininterrotto, dei vignaioli il buon Dio un miracolo ha fatto:

certe sere dalle ali ronzanti o, verso mezzogiorno, la domenica, all’improvviso capita da noi. Di Kis Bence attraverso gli occhi azzurri – silenzio odor di sedano – trasecola. E scompare.

190

1964 (Traduzione di Roberto Ruspanti)

Per sbaglio hanno tagliato corti i miei capelli

Per sbaglio hanno tagliato corti i miei capelli. Che ricrescano adesso! Io ti piaccio di più con i lunghi. Non devo neppure fiatare, per te maturo nel tempo: divento una lucida buccia di frutta dell’alba e del bagliore solare nell’amplesso voluttuoso. Io lucido i tuoi occhi, un solo punto focale degli azzurri presentimenti del cosmo.

Mi crescono i capelli. Ormai lo so – io – che non fa male il non essere: Percé anche il tormento della nascita noi abbiamo accettato soltanto per vederci l’un con l’altro, e in due ci siamo divisi nei marosi di monti e di valli di questa terra, affinché indivisibile uno potesse confrontarsi con se stesso in uno specchio d’acqua di stelle d’aria pregna di pallidi falaschi.

Siamo diventati due: avena selvatica puledri gemelli e sognanti allievi messianici d’ogni mite creatura umana.

191

Sulla conocchia della pace mondiale lanugine zampogna su una morbida gengiva di vecchia e di neonato saliva creatrice. Polvere di falce sudore di morte logoro pedale. Oramai io lo so: dalle buone intenzioni assentĂ¨ ĂŠ il pensiero. Se richiudo le palme della mano dentro ci sei tu. Congedo: mi crescono i capelli in un silenzio infecondo di semplice bellezza come dopo la morte.

1964 (Traduzione di Roberto Ruspanti)

Proibisci la guerra I.

Proibisci la guerra, poi mi accarezzerai e mi dirai : -Suoniamo la campana,

e possiamo ormai lasciare libera per sempre La corda della campana della terra.

192

Con i forcali si adunano i popoli da tutti gli scenari della storia. Da paludi blu per nugoli di zanzare, da fiumi gialli di anatre schiamazzanti con canoe dio e zattere saggie lamentando, allelujando da grandi città con ali verdi.

E allora tu dirai : la campana non ha mai avuto un battacchio di metallo, ma invece un battacchio di legno profumato di acacia. Nascita, morte, fu nuda. La campana non ha avuto un manto. Fragile nel fare l’amore.

Noi appena raggiungiamo il cuore dell’altro diamo uno all’altro un segno col brumoso fiato invernale.

II.

Allora arranca su l’ombra cibernetica dal corpo flessuoso, con l’accetta sul cedro gigante. -Hanno esaurito l’energia temporale del mondo. Rinunciate ai vostri desideri ! Qui comincia ad albeggiare dietro le catene di monti sull’orizzonte dell’alba nel ricordo dei popoli rivoluzioni messianiche.

193

III.

E allora tu dirai : Silenzio di muschio, volo di colomba, il mormorio dell’acqua fresca coprono davanti a noi le rocce per l’eternità. Noi stiamo in piedi nell’ultimo rintocco. Due animali orsi dagli occhi color oltremare, incapaci del sogno volti alla cieca uno verso l’altro.

E allora tu dirai : -Ecco, saremo insieme senza l’antico desiderio, per l’eternità, uno accanto all’altro. Saremo dopo di questo due umili gigli color fuoco.

(Traduzione di Roberto Ruspanti)

Elegia Balatoniana

Se tu non ci sarai su un cornicione-rifugio tremeranno di freddo in autunno le cinciallegre, i rondinotti. Neppure l’inverno véna ne verranno i vagabondaggi. E’ calante, la luna.

Se tu non ci sarai: da qui a mille anni su di noi calerà degli archeologi lo splendido dominio:

Qualcuno fantasticherà sui tuoi gioielli sulle brocche ebe rotta hanno l’ansa. 194

Ogni cent’anni rotolera giù un chicco incerato di grano Rifletterà a proposito di noi, nel profondo, sui tuoi fianchi marmorei da grande altezza sul tuo antico torace. E se ci sarà chi ricostruirà anche il tuo volto, ci sorprenderemo in due, forse. Suoneranno anche i nostri strumenti; arpa, cimbalone, chitarra. Calante è la luna, e solamente questo sciabordio contro la vela tua ora non si attenua, del monte Csucs nel golfo sul prato delle acque profumato di spigo.

1967

(Traduzione di Roberto Ruspanti)

Poesia sepolcrale

Fra me e te lui giace col suo corpo di terra, fra te e lui io col mio corpo d’acqua, fra lui e me tu col tuo corpo di fuoco.

Sopra di noi il cielo: con un fermaglio di sole con chiodi di stelle su un orizzonte rosso-lontano di amanti con contorno di luna.

195

1967

(Traduzione di Roberto Ruspanti)

Ballata

Il batacchio sette volte in sette lingue rintocca sul mantello della campana.

Rivolgete così il vostro saluto: Buon di’! Il nostro amore è mistero-purezza.

Il compimento ha serrato in modo indistruttibile dentro sé la forza redentrice dell’era atomica, la SPERANZA.

Passatevi di mano in mano la chiave dei portoni indomiti. AGITE!

Se la sera volgete il saluto all’eterna morte, ditele, come da buoni conoscenti: Buona notte!

Vedendo vedrete che non verrà più la luce-chiarore e l’oscurità non avrà ombra d’uomo.

Sopra l’alba si stende il silenzio scissi in un sonno di sospiri i vostri occhi, i vostri lombi.

In verità vi dico, rivolgendomi a voi con lingue di fiamma, rivelate il prodigio: Cristo, il Pantocratore rinunciò al suo potere:

come un uccellino dorato, come la servetta sempliciotta di Pasolini, levita sopra raggi di sole indi sul tetto d’un casolare: mostra agli increduli il velo della Veronica.

196

1967

(Traduzione di Roberto Ruspanti)

STIGMA DISEGNO DI CENERE CON AMORE DISPERATO E INCORRISPOSTO STO APPESO ALL’UMANITÀ

Dal roveto ardente con violenza io grido che cosa accadrà quando il DIO che s’avvicina prostrandosi davanti a me si slaccerà i sandali AIUTO!!

Che cosa accadrà poi?

CARIATIDI DEL MIO ESSERE ORRIBILE ORMAI CI SIETE SOLTANTO VOI * * *

Muti, tenaci lavorano i ragazzi-infermiere, le ragazze-meccanico.

* * * Ed ecco l’alba: Anche dagli strati più antichi scompaiono i ricordi fossili delle bombe, Ormai non si può più denunciare nessuno Né si può incoronare di spine. All’alba dalle duplici croci della storia i corpi sussultanti cadono in dolce sonno. * * *

197

Negli specchietti retrovisori SOLO UNO SCINTILLIO Si distribuiscono occhiali protettivi a coloro che vedono Iddio. C’è solo essere-fiore.

1973 (Traduzione di Roberto Ruspanti)

La mattina dopo ché ti hanno assassinato A ricordo di Pier Paolo Pasolini

Arriva per ognuno l’angelo dell’annunciazione e pone fine a un passato di rabbia e di sofferenza.

In questo momento la campagna umane con le capanne rocce, acque e ponti, con paludi,

con pioppi, con il fumo purpureo-azzurro di Caino e Abele diventa solo una natura morta: vita del silenzio astratta, filologica senza racconti e miti

SENZA VOCE

Poi sparisce * * *

198

Siamo morti come siamo vissuti rimanendo non-riconoscibili. Ma non aver paura, il tuo evangelista arriva.

-pazienza

stringe piangendo il bastone verde-innocente del delitto

-pazienza riconosce il nostro volto sfigurato, ci riconosce non già nello specchio,

ma negli occhi di fuoco della gente per strada che stamane sciopera in modo definitivo, pacificamente rabbiosamente ci avvicina ci avvicina

Roma, 2 novembre 1975 La poesia è scritta da Imre Gyöngyössy in Italiano

Saggezza di Giobbe á Hédi Temessy

Tutti torniamo, prima o poi, agli cespugli estivi di sambuco dell’infanzia, con fiori a ombrello.

Si allenta la mano materna, così anche 199

la triplice benedizione. L’uomo arretra, arretra, arretra.

Tutti noi, arretrando capitomboliamo sulla soglia del tutto logora dei perseguitati.

Ma a un passo di distanza sta sempre, in piedi dietro di noi, il nostro creatore, se dovessimo cadere.

1982

Sull’energia che si trasforma

a Bence e Réka

Ogni moto umano o manifestazione di vita , invisibile o visibile,istintivo o cosciente : amore, lavoro, creazione consapevole, sofferenza, ansia esplicita o nascosta, solitudine, sforzo per il completamento della propria personalità, rivoluzioni interiori, rivoluzioni di popoli, lotta per l’unità delle nazioni, abnegazione consapevole o spontanea, quel movimento d’amore che solo può essere realizzato con il cucchiaio di legno, la corsa dell’impastatrice del pane,

200

ogni dolore, e ogni vostro istante sereno e senza odio, si trasforma in una tale energia contro chi nutre vano odio che oltre il sistema di dimensioni percepibile da parte nostra in qualsiasi modo, oltre le pietre miliari della vita e della morte, entra a fare parte vitale della vostra individualità personale, nel processo di creazione della totalità. Ogni vita e manifestazione di vita ha un senso...

Là sarai in unione con i tuoi cari. Si avvereranno i tuoi desideri. Saremo una cosa sola in Dio...

Perché nessuna cosa che fate nella vita ha valore per sé. Né il mangiare, né il bere, né i tuoi amori, né i tuoi segreti, né le tue gioie.

In punto di morte

I meli della mia infanzia sono risorti nella fioritura,

ho un figlio e una figlia tutti i mortali mi succederanno.

Il Signore è diventato il mio solo compagno. Colmo lo spazio che lascio vuoto.

201

Il parere di critici e studiosi di estetica cinematografica sui film di Imre Gyöngyössy Bruno Torri, presidente del Sindacato Nazionale Critici Cinematografici Italiani Estratti dal saggio su Imre Gyöngyössy Roma, maggio 2015 …Il villaggio di campagna in cui Imre Gyöngyössy è cresciuto, immerso nella natura, con i valori tradizionali trasmessi da una generazione all’altra e con l’esperienza comunitaria che consentiva, credo che abbia inciso molto sulla sua formazione umana e culturale. Penso che Imre abbia appreso, da quel suo mondo contadino, una lezione di vita, una forma particolare di operosità e anche il sentimento del vivere in comune, in una piccolo collettività, quindi in modo partecipato con gli altri. E poi l’esperienza estremamente traumatica, vissuta a vent’anni, quando il regime comunista condanna Imre a tre anni di prigione per aver scritto delle poesie ritenute, assurdamente, sovversive. In prigione Imre ha vissuto sulla propria pelle l’ingiustizia, la sofferenza, la crudeltà di una dittatura che lascia delle ferite che non si cancellano più. Ferite sia fisiche che spirituali; ma impara anche, attraverso i rapporti con gli altri prigionieri politici, la forza della resistenza e dell’amicizia. Imre, con il suo vissuto giovanile, tanto ricco di eventi straordinari e di conoscenze, ha così potuto acquisire delle radici forti, che lo hanno legato a tradizioni da lui considerate ancora vitali e che costituiranno una inesauribile sorgente di ispirazione nel suo percorso artistico e, al contempo, una base sicura per la sua ferma posizione morale. Una posizione morale sempre lucida, sempre praticata e sempre rintracciabile anche nei suoi film. Dopo aver girato alcuni documentari a cosceneggiato alcuni film (da ricordare in particolare I diecimila soli di Kosa), Imre firma come regista, quando aveva 38 anni, il suo primo film a soggetto nel 1968, La Domenica delle Palme, che subito viene molto apprezzato. Anche e soprattutto all’estero e sin dalla sua prima proiezione avvenuta alla „Mostra Internazionale del Nuovo Cinema” di Pesaro che, come suggerisce il nome di questa manifestazione, era appunto il luogo ideale per riconoscerne e promuoverne i molti meriti, estetici ed etici. Il film rivela subito quello che Pasolini aveva definito il „sentimento della forma”. Le immagini, in bianco e nero, sono molto belle e molto significative perché trasmettono una visione dove la realtà e l’immaginazione si contaminano per meglio restituire gli aspetti e le contraddizioni di un particolare momento storico.

203

E, nello stesso tempo, queste immagini risultano sempre funzionali alle soluzioni narrative e all’approfondimento tematico. In quest’opera prima già si avvertono molto chiaramente una forte istanza morale e un più segreto afflato religioso, che poi saranno delle componenti costanti di tutto il suo cinema sia quello documentaristico, sia quello di finzione. Un altro film che lascia trasparire l’attaccamento di Imre alle sue origini nel mondo rurale e quindi ai luoghi della sua infanzia, sentiti come luoghi dell’anima, è Due decisioni, anche questo presentato alla Mostra di Pesaro. Le due decisioni del titolo sono quelle prese da un’anziana contadina, la quale decide, appunto, di ripulire e rigenerare un pezzo del suo terreno da tempo lasciato incolto e di andare a Londra, usando i risparmi accumulati in tanti anni di lavoro, per riabbracciare dopo molto tempo l’unico figlio rimastole (gli altri erano stati travolti dagli sconvolgimenti della Storia dello scorso secolo). Questo figlio era emigrato a Londra dopo la rivoluzione del 1956 repressa dai carri armati sovietici. È un film elegiaco tutto centrato su un personaggio colto nella sua quotidianità, nel suo modo sereno e sorridente di affrontare la vita, nel suo spontaneo perseguimento di una finalità consistente nel dare un valore e un ordine alla propria esistenza, nonostante le tante sofferenze che ha dovuto sopportare. Più ancora che in La Domenica delle Palme, si avverte in Due decisioni la vena documentaristica che attraversa tutto il cinema di Imre, e che serve a tenere un rapporto più stretto e immediato con le diverse realtà rappresentate. Realtà che, peraltro, vengono rappresentate, oltre che nella loro datità naturale e antropologica, nei loro aspetti più misteriosi o, per così dire, più magici. Il realismo poetico di Due decisioni è infatti il frutto dell’atteggiamento empatico, della profonda sensibilità e della misura espressiva che appunto tiene in felice equilibrio cifre espressive diverse. A partire dalla seconda metà degli anni Settanta, e proprio con Due decisioni, altri film che nei credits vedono quasi sempre compresenti come registi lo stesso Imre Gyöngyössy e Barna Kabay, mentre la sceneggiatura, oltre che da loro due, è quasi sempre firmata da Katalin Petényi, che è anche la moglie di Imre e la madre dei loro due figli, e che in alcune occasioni partecipa anche alla regia. Questo lavoro di gruppo è un’altra conferma, oltre che di un’affinità di orientamenti creativi e di ideali, dell’inclinazione al dialogo e alla ricerca di rapporti solidali con gli altri che Imre ha sempre voluto mettere in pratica. E anche questa scelta di formare stabilmente un piccolo collettivo volto alla realizzazione di progetti insieme elaborati e insieme portati a temine, è il segno di ciò che maggiormente caratterizza il cinema di Imre, vale a dire il suo impegno morale, tanto interiormente coltivato quanto concretamente applicato.

204

Imre conosceva benissimo la lingua italiana, l’aveva studiata in patria, anche all’università, e ha frequentato più volte la Mostra Internazionale del Nuovo Cinema di Pesaro, ma va detto anche che Imre conosceva benissimo l’arte e la cultura italiana, segnatamente l’arte pittorica e, forse in modo ancor piú approfondito, la grande letteratura italiana, a partire da Dante. Restando nel campo cinematografico, ricordo la grande ammirazione che Imre aveva per il cinema di Pasolini, oltre che per la sua attività di poeta e di romanziere. In Pasolini Imre vedeva una figura emblematica del poeta costretto a vivere in tempi difficili, in ostilità con la società e con il proprio ambiente, in perenne dissenso con lo stato di cose esistente. Ricordo, a questo proposito, che Imre ha ripreso e rielaborato, però in un modo proprio, personalissimo, alcuni elementi, contenutistici e formali, del cinema di Pasolini. Per esempio: l’essenzialità narrativa, la purezza delle immagini, un certo mondo contadino che anche Pasolini ha convissuto e tutto questo, infatti, stato riconosciuto da molti critici occidentali che, appunto, lo hanno definito “il Pasolini ungherese”. Quando Pasolini morto, in modo atroce, Imre era in Italia come ospite di Lino Micciché, il direttore della Mostra di Pesaro. Quando l’ha saputo rimasto sconvolto e, per calmarsi, ha voluto scrivere, di getto, subito, una poesia dedicata, appunto, a Pasolini. Una poesia che poi è stata ripresa e pubblicata in luoghi diversi. Insomma, c’è qualche parallelismo tra il destino artistico di Imre e quello di Pasolini. Anche se va detto che Imre ha subito, ha accettato e ha fatto proprie altre diverse esperienze esistenziali. Peraltro, il cinema di Imre ci fa ricordare anche certi momenti del cinema del Tarkovskij, mentre nei suoi documentari è riscontrabile qualche traccia rosselliniana. Imre ha sempre teso a un cinema non solo bello ma anche, e insieme, utile; un cinema capace di soddisfare le sue e le nostre esigenze estetiche, e insieme, di suscitare la riflessione, di stimolare una risposta alle sollecitazioni di ordine etico che la stessa comunicazione filmica contiene. Per tentare una definizione, ma senza pretendere di risultare esaustivo, ritengo di poter affermare che Imre Gyöngyössy, è stato sempre un artista, è anche un umanista. Un umanista coerente che ha posto l’uomo al centro dei propri interessi più intimi, per rivendicarne il diritto alla libertà, all’identità, alla realizzazione della sua compiutezza umana.

205

David Robinson, critico cinematografico, studioso di estetica cinematografica, direttore dei festival Intervista di Bence Gyöngyössy, Budapest 1996 Mi trovo nella situazione privilegiata di aver potuto seguire con attenzione l’opera di Imre fin dagli inizi della sua carriera. L’ho conosciuto quando dirigeva il suo primo lungometraggio, La Domenica delle Palme. La cosa più importante per me a riguardo di Imre e della sua opera è che in primo luogo era un poeta. Vedeva e faceva vedere tutto con l’occhio, il cuore e l’animo del poeta. Da questa visione poetica è nato il mondo d’immagini unico, caratteristico dei suoi film, come ad esempio quello della La Domenica delle Palme - che è ambientato nel periodo della repressione successiva alla sconfitta della Repubblica dei Consigli del 1919 e parla del conflitto tra un giovane sacerdote e suo fratello comunista. Quest’opera straordinaria, poetica e ricca di fantasia riunisce in sé in maniera peculiare il mondo contadino, il folclore e la leggenda cristiana: la morte del sacerdote e dei rivoluzionari appare nel film come una Passione. Altra caratteristica importante della sua arte, sia dei film a soggetto che dei documentari, il fatto che molto giovane e molto da vicino si confrontò con la tragedia storica dell’Ungheria. In un’età assolutamente giovane conobbe la realtà ungherese, la prigione, comprese cosa significa essere perseguitato. Infatti lui stesso è stato perseguitato. Queste esperienze della sua gioventù hanno sviluppato in lui una particolare sensibilità verso gli oppressi, i perseguitati, gli indifesi. Nei suoi film rimase molto collegato alle sue radici ungheresi, particolarmente alla vita contadina. All’arcaico mondo contadino in via di estinzione. In uno dei suoi film più belli, Due decisioni, immortalò questa forma di vita contadina in via di scomparsa. In modo unico mostrò la vita del villaggio, lo scontro tra la tecnica moderna e il mondo dei sentimenti tradizionali della comunità del villaggio. Questo notevole documentario, della durata simile a quella di un film di finzione, è Due decisioni (1977), il ritratto di un’anziana contadina che vive in straordinaria armonia con la sua semplice esistenza rurale. La sua vita non è mai stata protetta dal mondo esterno, ma l’equilibrio e la saggezza di questa vita semplicissima le ha fornito le armi per resistere a due guerre mondiali, alle sue tragedie personali e alla perdita della sua famiglia. Questa concezione del valore delle antiche tradizioni era scomoda per la linea dura del regime comunista, che aveva bisogno di dimostrare la ferrea superiorità di forze della nuova società. Le autorità dell’epoca vietarono il film intitolato Gente della puszta, che rievocava il ricordo di uno strato isolato della società che aveva mantenuti intatti il suo stile di vita e l’insieme delle sue tradizioni. 206

L’emarginazione sociale e il desiderio di stili di vita tradizionali sono il tema del film Frammenti di vita (1979). La Rivolta di Giobbe non è stato solo uno dei film di maggiore successo di Imre, ma nello stesso tempo anche uno dei più significativi nel panorama della filmografia ungherese. Il film portò ad Imre successo internazionale di critica e di pubblico. Mostrò quel mondo contadino ebreo che il regime nazista ha sterminato. Attraverso la sorte della coppia di sposi contadini ebrei deportati e del ragazzo cristiano ha tratteggiato un tema universale. Da quando ha volontariamente scelto di emigrare, la triade Gyöngyössy-Kabay-Petényi nei suoi film ha presentato con sempre maggiore coerenza le tragedie più tipiche dei nostri giorni, il destino degli esiliati dalle loro patrie e dall’eredità degli antenati. Nessuno dei secoli precedenti aveva visto una migrazione così violenta e crudelmente forzata. Questo processo non ha avuto fine con Hitler e Stalin: sotto il nuovo nome di “pulizia etnica” siamo stati testimoni del razzismo, dell’esilio e dello sterminio in tutto il mondo, dalla Bosnia e dall’Estremo Oriente agli arcipelaghi dell’Oceano Pacifico. Essendo ungherese, la triade Gyöngyössy-Kabay-Petényi è particolarmente sensibile a questa tragedia... Dopo l’esperienza del carcere Gyöngyössy si è immedesimato profondamente nel dolore dell’emarginazione e dell’apolidia. L’esilio dei tre autori – pur essendo frutto di una loro decisione, al fine di poter godere di una maggiore libertà creativa in quel periodo – non è stato facile. La loro passionalità e la loro arte sono rimaste ungheresi, hanno più volte fatto ritorno in patria, il che è stato importante dal punto di vista della loro creatività. I tormenti di coloro che sono strappati dalla loro patria vengono illustrati in opere potenti come Boat People (1987), I bambini di strada del Brasile (1988), Fuga dal despota, (1988) e Transilvania, mia dolce patria (1990) la loro notevole creazione è un dittico di film sui tedeschi del Volga. Il documentario Cinquant’anni di silenzio (1990/91) narra la storia di questa comunità tedesca giunta in Russia nel XVIII secolo per lavorare come artigiani sotto il regno dei Romanov. Per due secoli mantennero la loro lingua e la loro cultura tedesca. Nel 1941 furono deportati in Siberia e in Kazakistan. Molti morirono durante il viaggio, altri furono separati dalle loro famiglie, ma nonostante ciò restarono fedeli alla loro identità tedesca per tutto il mezzo secolo successivo. Nella seconda parte del dittico, Esiliati (1991), il trio impiega uno stile che le caratterizza particolarmente: costruisce la trama a partire dagli elementi del documentario e dalla vita delle persone reali. Questo intento si manifesta anche nei loro documentari precedenti. Ad esempio, hanno sempre seguito una concezione documentaristica che esiste dai tempi di Flaherty, secondo la quale il fatto e la verità non necessariamente coincidono. L’autore del film deve spesso intervenire 207

affinché emerga un resoconto completo e veritiero da tutti quegli eventi che la cinepresa riprende oggettivamente. Esiliati presenta la vicenda reale di due anziani fratelli tedeschi del Volga, ma li colloca in una situazione drammatica inventata – la ricerca del figlio da cui sono stati separati ai tempi della migrazione – che porta sollievo nella loro vita personale, nella loro tragedia e nei mutamenti sociali successivi al crollo del vecchio regime in Russia, dove a tutt’oggi non è facile svelare gli antichi segreti. Le riprese di questo film in Russia sono state segnate da numerosi ostacoli e vicissitudini personali. Il valore eccezionale della triade Gyöngyössy-Petényi-Kabay sta nella sua intenzione di presentare – spesso perfino a prezzo di ingenti rischi personali – la sorte delle comunità deportate per la semplice ragione che questi problemi umani li toccano profondamente a livello emotivo. “Non ha senso fare un film se non serve ad aiutare qualcuno in qualche parte del mondo” dice Gyöngyössy. Imre Gyöngyössy e i suoi coautori sono tornati in Ungheria per svelare le profonde tensioni dell’Europa centro-orientale del dopo-perestrojka. Morte in acque basse tratta delle morti e delle sparizioni improvvise e misteriose che caratterizzarono gli ultimi anni dei sistemi totalitari socialisti; in maniera molto attuale ci avverte che le vecchie strutture del KGB erano troppo stabili e radicate per poter essere liquidate da un giorno all’altro. Anche Imre stesso era una personalità particolare, pieno di energia, di entusiasmo. Quando parlava si trasformava completamente e spiegava, esprimeva con tutto il corpo quello che diceva. L’inglese non era la sua madrelingua, ma parlava con molta proprietà. Se anche grammaticalmente non era sempre preciso quello che diceva, impregnava completamente le sue parole con il suo entusiasmo. Aveva quel tipo di personalità raggiante che rimane dominante in tutte le situazioni, ma non fu mai autocratico. Come regista, con nessuno si è comportato con superiorità, con tutti era aperto allo stesso modo. Tutti considerava ugualmente collaboratori, non importa se fossero operatori, attori, assistenti o l’inserviente che gli porta il caffè. In ciascuno rispettava l’uomo. Si interessava di tutti personalmente anche sul set. Il suo entusiasmo era mera viglioso. In un istante trasferiva negli altri la sua fede e il suo entusiasmo, così che ciascuno si sentiva responsabile. Lo staff era come una grande famiglia. Per Imre era molto importante la famiglia, non intendo soltanto la sua in senso stretto, ma anche gli amici e i colleghi del cinema. Durante la ripresa di un film gli riusciva di creare sempre questo senso di appartenenza a una famiglia

208

Forse sembrerà strano, ma una volta Imre mi chiese di recitare un piccolo ruolo nel film intitolato Frammenti di vita. Ricordo che girammo in un piccolo paesino dove c’era un fango terribile. Continuava a piovere e c’era sempre più fango. Ma per quanto dovesse aspettare e per quanto dovesse sopportare la situazione scomoda, mai dette un segno di impazienza. E quando uno sta per moto tempo insieme a qualcuno, calpestando insieme il fango, si crea una specie di senso di comunità, come in una famiglia. E credo sia molto importatnte che proprio questo spirito tenga insieme uno staff. Ci incontrammo spesso nella loro casa, sulle pendici della collina della Fortezza. Lì si radunavano gli amici. Imre e Kati creavano un atmosfera particolare, unica, con i vecchi mobili e i ricordi che raccoglievano. Ogni oggetto portava la loro personalità. Era incantevole quella casa che dividevano con gli amici, piena di vita, coi bambiniabbarricata su un fianco della collina. Meravigliosa era la loro ospitalità. Tutti gli anni, quando venivamo qui per la rassegna cinematografica, il grande avvenimento era il party dai Gyöngyössy. Molte volte parlavamo fino al mattino. Al centro del discorso, naturalmente, era sempre il cinema. Non è facile definire il posto di Imre nella filmografia internazionale. Una personalità straordinariamente singolare; non saprei veramente paragonarlo a nessuno, ma se uno vedeva un film di Imre Gyöngyössy si rendeva subito conto che era stato diretto da lui.

209

Gyula Csák: Così come la vita mette in scena Kabay-Gyöngyössy: Due decisioni, Filmkultúra, 1978/1 Filmkultúra, 1978/1 Ho avuto la fortuna di sedere da solo nella sala di proiezione quando ho visto Due decisioni, il film di Imre Gyöngyössy e Barna Kabay. Ho potuto piangere liberamente. E anche adesso, nel rievocare il film, ogni tanto devo posare la penna per asciugarmi le lacrime. È decisamente inconsueto cominciare la recensione di un film con una confessione così intima, ma è altrettanto inconsueto che un’opera cinematografica abbia un effetto così immediato e potente sui nostri nervi inariditi e sul nostro animo emotivamente impoverito. La “protagonista” del film è un’anziana contadina di Rimóc, Veronika Kántor in Kiss. La “trama” è la vita quotidiana di questa donna. Prepara il pane, imbianca i muri con la calce, zappa la terra, trasporta pesi, ammolla la canapa, dà da mangiare al bestiame e culla l’idea di andare a trovare il figlio che vive a Londra... Questa vecchia donna ungherese, dell’Europa dell’Est, vive una vita spirituale di infinita ricchezza in capo al mondo, in un luogo dimenticato da Dio, ma Dio la tiene nel palmo della sua mano, vive con dignità e con una serenità che risplende anche attraverso il velo dei suoi dolori e delle sue tristezze, con una fede e un amore per la vita di fronte ai quali non si può che provare ammirazione... Veronika Kántor, questa contadina di settantaquattro anni, non è solo portatrice di valori etnografici del passato rurale, ma anche di valori umani eterni, rappresenta cosi anche il futuro. È il simbolo luminoso delle madri di ogni tempo. Delle madri che restano sullo sfondo di questo mondo che combatte, sgomita, gareggia, fa a botte e guerreggia sul variegato terreno della storia, si notano a malapena, ma sono loro ad assicurare una base sicura allo svolgimento di ogni commedia umana. Sono loro che ci proteggono, ci incoraggiano, ci consolano, ci curano, ci nutrono. Da ogni istante si irradia una splendida armonia di parola e azione. Non si procede mai in folle, sia che resti immobile o si muova la macchina da presa – questa vecchina fa il film in una maniera che susciterebbe l’invidia dei migliori registi del mondo. Così come la vita mette in scena la vita.

210

Marcel Martin, critico cinematografico, presidente della FIPRESCI Intervista di Katalin Petényi nel 1996, in occasione del Festival del Cinema di Cannes Umanesimo e onestà: questi i due concetti che meglio caratterizzano l’arte di Imre e con essi potrei definire nel modo più preciso anche il suo posto nell’arte cinematografica internazionale. Era uno di quei rari registi cinematografici che non cedono mai alla seduzione della commercialità e della superficialità, ma si dedicano ai problemi essenziali sempre con consapevolezza e coerenza. Negli anni ’60 ha avuto un grande ruolo nella creazione della Nouvelle vague ungherese. Portò nei suoi film le sue convinzioni personali, il suo impegno sociale, che racchiuse nell’immagine. Lentamente, gradualmente si rivolse al problema delle minoranze, si interessò sempre di più a coloro che sono perseguiti per la loro origine o la loro visione del mondo. Esempio di questo il film che parla degli Zingari: Sei Nudo. Ha lavorato qui su un tema ufficialmente trattato come un tabù. Ha tratteggiato il suo eroe con moltissimo sentimento e simpatia. Questo tema ancora oggi è scabroso in molti paesi d’Europa. La sorte delle minoranze cacciate dalla società del benessere interessava Imre. Questo tema prese in esame in moltissimi suoi film, con straordinaria lucidità. Fu il film intitolato La rivolta di Giobbe che ebbe su di me il maggiore impatto. Esso mostra la tragedia della comunità contadina ebraica perseguitata. Film di grande rilievo, sia drammaticamente che come sentimento. Credo che la sua caratteristica più particolare sia stato forse il calore umano. Fino ad oggi conservo in me la sua raggiante, vibrante personalità, la sua fedeltà, il suo attaccamento alla fedeltà verso gli amici. Nella sua opera determinante fu il suo impegno. Anche in questo film fatto in onore suo posso solo ripetere che non merita solo che lo conoscano, ma che sia anche una figura riconosciuta nel cinema internazionale. Purtroppo questo succede solo dopo la sua morte.

211

Jean-Loup Passek, direttore dei cinéma al Georges Pompidou / Festival Internazionale del Cinema di La Rochelle

Film-intervista di Barna Kabay, Festival di Cannes 1996 Quando ho visto la Domenica delle Palme, il film esercitò su di me un grande effetto, mi scosse veramente. Imre l’ho conosciuto personalmente solo più tardi. Per la mia attività mi incontro con molti film, e spesso succede che qualcuno di cui mi piacciono molto i film, nella vita è una delusione. Ormai tante volte ho sentito che il regista non corrispondeva a quell’immagine che mi ero fatto di lui sulla base del film. Con Imre fu tutto diverso. Già in occasione del primo incontro mi fece l’impressione di un uomo eccezionale. Sentii come se le nostre anime si fossero incontrate. Nella Domenica delle Palme mi hanno colpito in primo luogo la costruzione estetica del film e la sua struttura corale, che come un pilastro reggeva il dramma. Dopo di questo diresse film lirici, come ad esempio i Ragazzi trasformati in cervi. Nella Esiliati solleva quei problemi che più tardi trattò insieme con Katalin e Barna, e tornano nei film che mostrano la sorte dei popoli oppressi, perseguitati. Parla di quelle difficoltà che la vita insieme di comunità di diversa religione, diversa cultura, diversa lingua produce. Con difficoltà penso ad Imre, per me rappresentava un qualche cosa che nella fine secolo si sta spegnendo. Penso al sentimento dell’amicizia. Anche se raramente ci incontrammo, l’amicizia e la comunanza di pensiero ressero il nostro rapporto. Mai non ho sentito che i nostri rapporti si limitassero a quelli tra regista e critico cinematografico e regista e organizzatore di festival. Ho accettato di parlare di Imre perche lo amavo molto. D’altra parte ha svolto un ruolo molto importante nell’arte cinematografica Ungherese. Non sono tanto convinto che i dirigenti ungheresi abbiano visto e riconosciuto nei film di Imre quello per cui io li ritengo importanti. Ma i governi passano, gli artisti restano. Io credo che uno scrittore o un regista diano dell’Ungheria un immagine che uno conserva nel proprio ricordo. Io credo che nella storia del film Ungherese 6-7 veramente grandi nomi resistono dagli anni 60-70. E se pure speriamo che il film Ungherese conosca nuova vita, il periodo d’oro cade negli anni 60-70.

212

Töredék az életről / Framennti di vita / Fragment of Life, 1979

Töredék az életről,/Framennti di vita / Fragment of Life, Hartman Teréz, Szabó Éva, Kovács Mária, 1979

Töredék az életről / Framennti di vita / Fragment of Life, Fazekas István, Kovács Mária, 1979

Boat-People, 1987

Loan, 1986

Gyöngyössy Imre vietnami menekültekkel a BoatPeople forgatásán, 1987

Johnny, a szerencsĂŠs / Johnny il fortunato / Lucky Johnny, Manaus, 1989

Brazil utcagyerekek/ I bambini di strada del Brasile / Brazilian Streets Children, 1988

Cirkusz a holdon / Il circo sulla luna / Circus on the Moon, 1988

Cirkusz a holdon / Il circo sulla luna / Circus on the Moon, Hannelore Elsner ĂŠs Israt Ismail, 1988

Ötven év hallgatás /Cinquant’anni di silenzio / Fifty Years of Silence, 1990

Száműzöttek / Esiliati / Homeless, 1991

Száműzöttek / Esiliati / Homeless, Maria és Lidia Bock, 1991

Száműzöttek / Esiliati / Homeless, 1991

Halál sekély vízben / Morte in acque basse / Death in Shallow Water, Michael Marwitz, 1993

Halál sekély vízben / Morte in acque basse/ Death in Shallow Water, Karolina Roszinszka, Pavel Delag, 1993

E secondo me in quegli anni l’attività di Imre è stata determinante. Spero che conserveranno e riproietteranno i suoi film e quella retrospettiva che feci in Francia nel 1993 possa essere vista anche nel 2003, nel 2013 e nel 2023. Spero che nonostante l’amarezza e le tribolazioni che ha vissuto in patria - tanto è vero che sperimentò sulla sua pelle il destino storico della sua nazione- il nome di Gyöngyössy Imre rimanga alla prossima generazione. Non solo il nome di un regista, ma quello di un uomo di cuore.

Giacomo Gambetti, critico cinematografico, esteta cinematografico Quando Imre scriveva per il cinema in realtà scriveva già dei copioni – o teatrali o dei copioni che avevano in sé degli aspetti anche di grande forza lirica –. Al di là di questo rapporto personale io ho fatto con lui altrimenti interviste – diciamo – professionali, ufficiali, per programmi della televisione italiana, pubblicati in riviste ecc. Lui mi ha sempre sottolineato lo stretto rapporto che sta tra la sua poesia e il suo modo di accostarsi alla scrittura cinematografica. Nel 1983 finalmente ho pubblicato in Italia con una associazione di circoli del cinema, una raccolta di sue poesie che erano totalmente inedite, mai pubblicate, mai uscite dal suo tavolo. Molte erano state scritte da lui direttamente in italiano, altre erano state da lui soltanto pensate, specialmente durante il periodo del carcere, e le scrisse appositamente in quella occasione perché venissero pubblicate. Quindi in quella circostanza credo che la consacrazione di Gyöngyössy Imre come poeta sia avvenuta col fatto che molti – anche in Italia si occuparono e studiarono la sua arte, critici letterari ed altri. In seguito alla pubblicazione delle sue poesie hanno detto – io non sono un competente in materia di poesie – ma hanno detto che é un poeta vero. Ha portato un aspetto spirituale nell’arte cinematografica. Specialmente nei suoi primi film ha ricercato il valore dell’essere umano oltre l’ambito concreto della vita, oltre le dimensioni dell’esistenza quotidiana, ma lo ha fatto sempre senza perdere il legame con la vita reale. Parlare con Imre, conoscere Imre, parlare con lui, vederlo, parlare dei suoi film ma soprattutto parlare dei suoi progetti era utile non soltanto per parlare di quegli argomenti specifici, ma per arricchirsi, per arricchirsi spiritualmente in generale.

223

Hope and Myth

Imre Gyรถngyรถssy Poet and Director

2015

Life passes, but so does death, your passing only pains me until I die at last…

Magical realism, the symbiosis of vision and reality, and poetic and expressive images relayed for decades Imre Gyöngyössy’s message to the world about those persecuted by history, those nameless heroes who stood fast against aggression with inner strength and moral fortitude. His whole life was shaped by an overpowering sense of shared destiny with those persecuted and separated from loved ones as they found themselves at the mercy of dictatorial rule and internecine conflict. Imre Gyöngyössy carried the stigma of the persecuted on his own skin. He was still a young student of Italian, when he was arrested in 1951. He was then sentenced to three years in prison on charges of conspiracy and agitation in a show trial. “I stood under the gallows. I stared straight at my own death and that of my friends. The nakedness and vulnerability of human existence, and the proximity of life and death gave me an artistic determination to involve myself with more than the joys and sorrows of everyday life. I learned what it meant for people to depend on each other, I learned about friendship, about sacrifice, and the power of faith in the day that is to come.” In prison, he wrote his poems in his head with no pencil or paper and often in Italian. Following his eventual release, two of his dramatic works for stage, “Hour of Stars” and “Baroque Passion” were performed in Budapest theatres to great critical acclaim. After graduating from the College of Theatre and Film Art, he went on to become renowned throughout Europe as a filmmaker with many of his films awarded for their excellence and praised by critics and audiences alike. But all the while he was winning awards and achieving critical acclaim across Europe, his past in prison back home meant that the Hungarian State Security Services had him under constant supervision and did all within their power to hinder his career at every turn. This is primarily why none of his poetry was published in Hungary in his lifetime. For more than 30 years I was the companion of his life, witnessing his struggles, fights, joys and pains. We travelled the world together working in refugee camps, gulags, villages in Transylvania under the rule of Ceausescu, unexplored corners of South America and the South China Sea. 226

And all the while he was filming in such dangerous locations, he continued to write poetry. He wrote many of his poems in Italian that were first published in Rome in 1983. He spoke Italian like a native as he was raised on the works of Dante and Petrarca and graduated in Italian from Pannonhalma’s famous Benedictine Grammar School. He treasured a passion for Italian culture and history his whole life long. Italy’s spiritual and cultural heritage inspired and informed his oeuvre throughout his life as a poet and filmmaker. His life came to a sudden end in 1994 and a selection of his poems were only published in Hungarian in 1999. Imre Gyöngyössy and his films and poems carry the same passionate dedication and sense of personal responsibility: protest against injustice in whatever form it may take. His watchful eye saw and reflected the fate of his fellows in fate: those martyred by the wall of shame that divided Berlin, those murdered in Auschwitz, those executed in Stalinist prisons and those slaughtered on the frozen front who “never lived to see their twentieth spring”. He contradicted all forms of destruction, dictatorship and terror as he strove to present positive values in the face of murderous menace. It was the balladic and spiritual inspiration for his films that saw him christened as the Hungarian Pasolini by international film critics. And much like his Italian predecessor, Imre Gyöngyössy’s works often gave voice to “future nostalgia”. Despite all the difficulties he encountered during his life, he never lost his faith in his fellow man, in the power of love, and in the “hope of tomorrow”.

Katalin Petényi

227

Imre Gyöngyössy: Curriculum Vitae and Ars Poetica

Compelled, I make my confessions through fragments of memories. Seeing through me the sun, stubborn listeners, patiently waiting, draw the words from me.

People whose fate I am, whose life and death, and memory itself, I am.

I learn for lessons, for direction in my faith. A little source of light, to give history some sense; I am the counter of blows, and I receive them.

My youth forces from me a confession, to youngsters.

I was born in Pécs in 1930. I was only a couple of months old, when my parents moved to Értény in the Transdanubian Koppány Valley, where my father worked for decades as a doctor. My village preserves the memory of ancient myths and fables, as well as the pagan chieftain Koppány, who rebelled against Saint Stephen, the first Christian King of Hungary. This is where Bartók and Kodály collected the folk songs that inspired their beautiful symphonic works. As a child, I was a passionate participant in all the “cultic events” and games that took place in my village. The fact that I would slip out of the family home to every wedding, funeral, and fertility ritual caused my parents a great degree of consternation.

229

People here were still familiar with the joy of common song, birth, death, and the force that gives shape to daily life. They expressed themselves in a way that everyone understood, in various dramatic gestures, in dance, in work, all polished to their present form by the centuries. They thought the same way about birth and sang together about death. These ancient rituals expressed a community’s moral code and worldview. Each and every movement, word and melody carried specific meaning. I consider these masters of ritual and folk tradition to be my director ancestors. My first poem was a Virgin Mary hymn that was sung by local people as they made their way to the nearby place of pilgrimage dedicated to the Holy Virgin. When I was 10, I went from the land of the rebel Koppány to school at the Benedictine monastery in Pannonhalma. The monks not only taught me about European culture and the Bible but also the Benedictine doctrine of religious patience built on meditation and physical work. I received an inheritance for life in the town built on the hill: faith in God, in people and the power of love. It is here that I learned Italian to native level. I grew up with Dante and Petrarca. I wrote my first poems in Pannonhalma that were published in the school newspaper “Piccolo”. And with my tutor, Father Gellért Békés, who later went to Rome from where he held the Hungarian diaspora together for 50 years, we discovered the joy of play and the beauty of the created world. I was still only a child, when I was forced to step out of the world of myths and fables and forced to face the very real dragon of history, as fascism and the war reared their ugly heads in Hungary and touched my family. Pannonhalma came under the protection of the International Red Cross and it was here that I first came to learn of the historical tragedy encountered by the Jewry, via accounts retold to me by Jewish children who took refuge amongst us. This is where I also met Raoul Wallenberg, possibly the most secretive positive hero of the century. I graduated from high school in Italian with excellent grades in 1948 and was accepted to study Italian and French at the Faculty of Humanities at Eötvös Lóránd University in Budapest, where I also had a role in establishing the Spanish department. We only enjoyed less than three trouble-free years after the war. My father had only recently returned home from hiding, when I myself also became both a victim of history as well an active participant in its formation. 230

I was little more than 20, and studying Italian at university, when I was arrested in 1951. I was charged at a show trial for conspiracy and incitement, sentenced to three years in prison, banned from public matters for 10 years, and forced to give up all my assets. A couple of my poems had found their way to Italy. And these poems were used in evidence against me. For many years my parents did not even know if I were dead or alive. Prison became my treasury of humanity and art. Stalin’s prison was a panopticon of the century. Here fascist mass murderers were locked up with their victims, along with a rabbi only recently released from concentration camp, faithful cleric teachers, academic philosophers, assimilated communists and a great many young people unwilling to accept lies. Prison in the 1950s was not only a place of hunger and pain, but where suffering of the soul shaped a man. It was with naïve belief that I accepted my place among the victims of the century’s concentration camps. It was in prison that I learned to ”write” poems without pencil or paper, and I even learned to „erase”. These poems spread by word of mouth among my fellow prisoners, as folk songs had spread in my village. These poems went on to live a life of their own as they grew and developed further. It was a very strange experience for me, when my cellmate attempted to teach me my own poem to which others had since constructed several more stanzas. There was also the time that a prison guard asked me to write a love poem to a girl and the two of them ended up getting married. He smuggled me a glass of red wine from their wedding. This was perhaps the most “intoxicating” and fruitful poetic activity I ever experienced. I wrote a lot of poems in Italian. My poetry was never published in Hungarian. While in solitary confinement, before I had ever read Thomas Mann’s “Joseph”, I realised that every human being has the ability to generate the power to survive and to create hope, even when he finds himself at the bottom of the deepest well. I emerged from prison and the coalmine with a serious illness. I had lost my own generation, but I had won the freedom of solitude. I don’t know whose life was harder in Eastern Europe then: those outside prison or those inside prison as they endeavoured to remain faithful to their people and European culture.

231

They refused to let me back into university. Based on my “political behaviour to date”, I was considered “unsuitable for a teaching post”. The poet Dezső Keresztury organised me some “illegal” work and I helped put together “The Illustrated History of Hungarian Literature”. All I had was my faith in poetry, a handful of poems and the determined belief that I would one day become a film director. I eventually managed to “crawl out from the pit” in the spring of 1956, when after throughout entry examinations I was admitted to the University of Theatre and Film Art. The disturbing events of the 1956 Revolution, witnessing the constructive and destructive impact of history and the passionate revolt of the masses proved to have a defining effect on both my life and my work. I studied at university alongside fellow students including István Szabó, Pál Gábor, János Rózsa, Zoltán Huszárik, Zsolt Kézdi Kovács, Judit Elek, Ferenc Kardos and the Bulgarian Eduárd Zahariev. I was much older than my classmates, and I used my experience from prison to help these talented youngsters. We believed in each other, in the truth, in friendship, and the fellowship that comes from creating together. I graduated in Scriptwriting and Film Direction in 1961. I married my wife Katalin Petényi that same year, who was still a student, studying Art History. She not only became my companion in life but soon also increasingly involved with my work as a filmmaker. We were blessed with the birth of two children: Bence in 1963 and Réka in 1970. I worked a great deal with Sándor Sára and István Gaál. We worked together in the studio, developed screenplays and made documentary films together, and became very close friends. As we were keen to keep this new generation of filmmakers together soon making individual films, we had the idea to form the Balázs Béla Studio. As one of the founders and leaders, I went on to spend the next five years involved with organisation, dramaturgy and film theory. This workshop became the catalysts that facilitated the rebirth of Hungarian film. After completing my studies, the Katona József Theatre performed my first drama in 1963 entitled “Hour of the Stars”. It was such an unexpected success that Gyula Illyés and Zoltán Kodály described it as signifying the birth of new Hungarian drama. My poems and dramas were not the only areas where miracles occurred. My dream came true in 1965 when I eventually visited Italy, where I had roamed so many times in my mind during my years as a student and in prison. I had not been allowed to step a foot out of the country before, and now I was 232

invited with my wife to travel to Rome. It was a wonderful experience. I worked and at the same time walked the streets of Rome. We travelled as far south as Sicily. Here I wrote for my friend, the conductor Zoltán Peskó, my “Baroque passion play” in verse about 40 protestant preachers, who were sold into slavery in the Counter-Reformation in 1674, because they refused to deny their faith. My play was later performed at the Budapest University Theatre in 1968. I also gave talks and I attended film clubs, where I showed films by youngsters from the Balázs Béla Studio including my own film, “Portrait of a Man”. I felt it my moral duty to dedicate my first film to the “silent generation” of fellow young people thrown into prison. My first screenplay, entitled “Guitar Music in the Rain”, was happily welcomed by the studio that was run at the time by Szilárd Ujhelyi, who was respected and renowned for his humanity and ethical influence by his peers. Unfortunately, all that became of my screenplay was the enthusiastic review by the studio committee. Zoltán Fábry: ”This screenplay is in itself a disturbing revelation and reveals a world that I am ashamed to admit we know little of.” Péter Bacsó: ”If what we are reading is ever realised, it will represent a new direction in Hungarian film.” The minister of culture at the time did not allow the film to be made for what were described as cultural political reasons. Yvett Bíró, the film aesthete who later went on to live in New York, wanted to publish at least excerpts from the screenplay in a leading film journal but I was stubbornly unwilling to see my work fragmented in this manner. The films that I later went on to write and direct with Barna Kabay and realize with the cooperation of Katalin cannot really be comprehended and truly valued in their world of form and content without knowing this screenplay that played out in a strangely free world of the confines of prison, and would have created a vision of passionate confession. In 1968, I was eventually able to make my first own auteur film, “Palm Sunday”. The main characters in this film are two siblings, and each fights for a better world in their own specific way, while both die a martyr’s death at history’s destroying hand. I took inspiration from Martin Luther King’s words and from Saint Paul’s Hymn to Love in the face of aggression.

233

The unusual Christian content of my film meant that it was first sent to Moscow to see if it could be approved for release or not. And it was while I was waiting for a verdict in the Moscow film studio that I had the fortune of running into Andrei Tarkovsky in the corridors, who was also there waiting for the final ideological approval for his film “Andrei Rublev”, that also happened to include Saint Paul’s Hymn to Love. The fate of the Gypsies in Hungary introduced me to the yet unresolved, tragically pressing situation of minorities. I was joined in making this film by Barna Kabay co-author as well as Katalin, who became an integral member of the team as we immersed ourselves in the third-world reality of a Gypsy settlement close to the Hungarian city of Miskolc. We spent more than a year with Gypsies in Tarizsa, a small spot in northern Hungary, not even to be found on the map. We observed a serious problem: not only do they live outside society, like guest workers in Western Europe, but they also wish to move forward in typical European society, while grounded in their own different cultural milieu and archetypes. We undertook to enrich the film with the personalities and worldviews of our amateur Gypsy actors. We discovered the joy of communal play. I explored the limits and limitlessness of human freedom, along with its inner and outer dimensions. I looked at the confinement and escape from prisons of history and of our own existence. I explored the value of sacrifice or its irrationality. The film investigated the question of what becomes of martyrs after their death and whether there is any point at all to self-sacrifice. This was an extraordinarily unusual question to examine in Hungary at that time… “A Quite Ordinary Life” was the very first film that I codirected with Barna Kabay. My magical and spiritual view of the world combined perfectly with Barna’s sensitivity for the grotesque and his documentary style. Our work was then elevated to a level higher still by Katalin’s outstanding knowledge of cultural history and literature that brought a whole new dimension of aesthetic and ethical integrity to the film. Our first truly joint venture, which was made in German-Hungarian coproduction and was truly appreciated by both cultural spheres was a “Quite Ordinary Life”. We visited a lot of villages before we met Verus. Our cameras followed her as she did two things she had decided to do before she died: to use her own earnings to fly and visit her son in England, and to tend to her old, abandoned vineyard. We still greatly treasure her humanity, wisdom and earthy richness. In her we found the hero we had sought in all our films: one who lives for others capable of growing beyond their own closed dimension and capable of defeating their own mortality in their own lifetime.

234

This generation still bound by tradition is both witness and victim of our century. Our film was banned twice during filming. It very nearly did not get made at all. That was our first job for German television. We won the Gold Grimme Award Adolf in Germany awarded to foreign directors for the first time, as well as the Gold Hugo in Chicago, and six more international accolades. Together with Barna, we have been burdened by attacks, passport confiscations, and the danger of arrest. The informer network of the State Security Service was still very active in Hungary in the 1970s and secret agents watched our every step. Wherever we turned, we bumped into higher and higher walls. We felt as if we were running out of air to breathe. So that is why, in 1980, we accepted an invitation from the German television station ZDF. Our hearts were heavy as we set off into the unknown. We had to start all over again, but wonderful projects awaited us. We very soon established the Starnberg Workshop on the shores of Lake Starnberg at the foot of the Alps. And it was here among small Alpine villages in the heart of Bavaria that we sought to facilitate a dialogue between East and West. We have no fear of losing identity. No matter where fate leads us, we will remain Hungarian, the representatives of a small people in Central Europe. It soon became clear to us in Germany that even the most constructive collective all worth if an individual is incapable of “personal” effort and incapable of fighting revolution”. We became convinced that the greatest problems of the century’s end peace, nationalism, homelessness, the spread of moral and chemical pollution, omnipresent.

movements lose their own “inner such as war and were becoming

The working motif that can be found in all of our films is that we always passionately pursue the invisible background to the visible reality, the fate of all humanity in a single human, with a thirst to discover the truth in cultural legends via individual human recollections. We have always sought the moral force in fundamental human relationships that exist between mother and son, siblings and friend’s that finds form in the poetry of myth and in their everyday constructive activity. It is only through these that we can stand strong against the apocalypse that casts a threatening shadow over the world in which we all abide. Barna gave form to this idea in an interview that he gave to G. Luigi Rondi, when he said: “Art always has to explore an unknown and secret territory, often as a lone pioneer, in order to tread out a path for sociology and scientific discovery. We have to be in constant confrontation with the unknown.” 235

”The cultic and ancient vocation of art is to cast a light into the darkness of the as yet unmeasurable unknown for the common man caught fast between the existential restrictions of life and death.”/ Katalin Petényi in her monograph on Imre Ámos./ It was through Kati’s book on the painter Imre Ámos that we came to the land of the “miracle rabbis” on the River Tisza. Together we wrote “The Revolt of Job” the screenplay which was banned in Hungary. In spite of attacks, we still managed to complete the film, which was nominated for an Oscar as Best Foreign Language Film. It was from Job and the last Tisza Jews that I learned a cheerful love of life. All healthy people live, love and work as if they will live forever. They know that they will not be exempt, will not avoid death. And yet we still do not live with a fear of death. We only rarely think of the last lonely moments. I consider myself fortunate. I have been all over the world from my village in the Koppány Valley through solitary confinement and various refugee camps. My work, my family and my friends have helped me out of every adversity. Through the course of my adventurous life, three human ailments have never afflicted me: boredom, toothache and loneliness. Our century is the century of refugees. Wars, holocausts, and recurring civil wars have driven millions from their homes, and separated them from their loved ones. Millions lost all their possessions, were deprived of their homelands, becoming victims of fascism, Stalinism, and the world’s repartitioning. Millions disappeared without trace in the gas chambers of the concentration camps, and in the gulag’s work camps. The fate of minorities struggling for their survival and driven from their homes is still an issue of tragic urgency over the entire world. My personal experiences, my years in prison and my encounters with the tragedy suffered by the Jewry obligate me to convey the message of the sufferers, the oppressed and the exiled. We want to remember and remind others of the nameless victims of history. In 1941, Stalin deported the Volga Germans, the Tartars of Crimea and other small nationalities to Siberia and Kazakhstan. Thousands died of starvation and froze to death in the snowfields of Siberia. The Kazakhs, with their ancient nomadic instincts, took in the survivors of these expulsions. Together with Volga-German peasant women in search for their lost sons, we set out to the work camps in Kazakhstan at Akmolinka and the still-functioning prisons of Mordovia. During our trip, their memories of a half-century ago came to life again, together with their undiminishing pain, spiritual and physical anguish, dependency, fright, and the dramatic moments of the past. 236

My determination to travel the world with a camera becomes ever stronger. We shall take notice of the lacunae that others do not, and give news of those whose cries are not heard. I took part in a miraculous kind of fishing as in the Bible. On the ship Cap Anamur, together with German and French doctors, I searched for boats appearing on the glassy or stormy waters between Vietnam and Singapore. Thousands braved the dangers of the sea packed together on small boats or rafts, persecuted in their homelands for their worldview or religion. It was here that I also met those nameless, self-sacrificing everyday people, who were capable of stepping outside the strict sphere of their personal existence to offer their hand to those in need. It was in the city of Manaus, built at the meeting of the Rio Negro and the Amazon rivers, that I met with Padre Marcello, the Italian Silesian brother, who founded a home for local street children. These children, often collected by Padre Marcello from prison, not only encountered love for the first time in his care, but were also taught a working trade. We made several films about their lives and hopes in the midst of such poverty and predatory danger. As in our film, ”Circus on the Moon”, we attempted to call attention to the danger of internecine wars, and murderous drives that threaten our personal existence. During filming in Sri Lanka, history provided tragic justification for our work, as the film’s story became current reality when battles flared up between the Tamils and the Singhalese. Our lunar circus offered protection to those fleeing real weapons. We reached the moon, and as we, the century’s midget-giants, looked back at Earth, we saw its tiny form reflecting in the sunlight. The grand illusions are coming unravelled. All humanity has left as a mirror, portrait and companion is humanity itself! I have become convinced that through love, friendship, and the most personal human relations, we are capable of liberating one another completely; in an ancient terminology we are capable of redeeming one another. I believe that man is able to break out of his own personal dimensions. He who sees beyond himself radiating beyond his own personal sphere, outlives himself.

237

Tengerre néző cellák / Celle guadando sul mare / Celle with a View of the Sea, 1978

Tengerre néző cellák / Celle guadando sul mare / Celle with a View of the Sea, Kalocsai Miklós, 1978

Tengerre néző cellák / Celle guadando sul mare / Celle with a View of the Sea, Sólyom László operatőr, 1978

Tengerre néző cellák / Celle guadando sul mare / Celle with a View of the Sea, a stáb, the crew, 1978

Kabay Barna és Gyöngyössy Imre forgatás közben / durante le riprese / on set, 1982

Kabay Barna és Gyöngyössy Imre forgatás közben, Orvos vagyok / Sono medico / The Doctor / durante le riprese / on set, 1978

Száműzöttek / Esiliati / Homeless, 1991

Cirkusz a holdon / Circo sulla luna / Circus on the Moon, Kabay Barna, Petényi Katalin, Gyöngyössy Imre, 1988

Cirkusz a holdon / Circo sulla luna / Circus on the Moon, Hannelore Elsner, Gyöngyössy Imre, 1988

Forgatáson Gyöngyössy Bence, Petényi Katalin, Gyöngyössy Imre, Kabay Barna, 1988

Halál sekély vízben / Morte in aque basse / Death in Shallow Water, Gyöngyössy Bence, Petényi Katalin, Gyöngyössy Imre, 1993

Halál sekély vízben / Morte in aque basse / Death in Shallow Water Gyöngyössy Imre, Petényi Katalin, David Robinson, 1993

Anna Romantowska, Gyöngyössy Imre, 1993

Excerpts from interviews with Imre Gyöngyössy Poetry

Excerpts from an interview conducted by Gérard Courant, 1983 Poetry has accompanied and supported me my whole life long, but I have never thought of writing poetry as a specialised craft. The master of ceremonies at a wedding in my village was also just as much a peasant as any other. But when the circus came to town and I saw my first silent movie, I knew that I wanted to be the kind of circus man who put films on a wall. Poetry is first of all self-discovery but, paradoxically, it has also assisted me to a greater understanding of filmmaking. Of course, it was not a cliché for me to realise that one cannot make a film without pencil, paper, a lens and lots of money, but, even as a new filmmaker, I knew that a film was made all the richer by bringing in the creative drive of others in much the same way as when people gather to sing a folksong. It is because of my adventurous life that my poetry has not yet been published in Hungarian. By the time I was fortunate enough to be reborn like the phoenix after my years in prison, all of my contemporaries had become “jobbing poets”. I really did not want to join the race from so far behind, to say nothing of the fact that my mother had hidden many of my poems in an old beehive and they have been chewed to bits by hungry mice.

Palm Sunday Excerpts from an interview conducted by István Zsugán, Filmkultúra, 1969 I have always been interested by the ultimate big questions, and it is perhaps this quality that “came with me” into filmmaking from the world of poetry. “Palm Sunday” is about whether or not there is a measure of values, of success or failure that is equally important in world history and for a living individual. I think that the quandary of individual contra community is one of the largest problems that we will face in the future… The film also looks at how much an individual or community should give of itself and, ab absurdum, whether there is ever any worth in sacrificing life. And, if not, is there any worth in living?

245

This is a greater responsibility for us here in Eastern Europe, because in these modern times we have greater historical experience than those who live far to the east or the west of us. When it comes to the choice between destruction or construction, I have always been more interested in the latter. And when it comes to the dialectic between hate and love, love has always inspired me because – and I say this with childish pedagogics – I believe that we should all believe that people have the power to become good. A passion to improve and determination combined with the intellect is something that excites me. The two are not contradictory, but rather complementary motives that push humanity to great things. And it is the motives of intellect and passion that appear so strongly in my films. Balladic inspiration calls for a certain naïve mode of performance: modesty and simplicity when selecting the tools to be used in making a film.

You Are Naked Excerpts from an interview conducted by István Zsugán, Filmkultúra, 1972 When Sándor Sára made his genre-defining documentary “Gypsies”, we were still working closely together and I was able to lend a hand. But I can also say with little exaggeration that, for as long I can recall, I have been fascinated by the Gypsy question… The thing that has interested me most of all for the past five or six years is the change of consciousness among Hungarian Gypsies that appears to be quite unique in the whole of Europe. This problem moves beyond the borders of Europe and reflects the conundrum that is the Third World. This conscious development – the emergence of self-knowledge – has interested me as a societal issue. The present position in social science is that, although the numbers are still low, we are now seeing the emergence of a Gypsy intellectual class that is not only willing to take that name but also adopt the fate of its people and exhibit a dedication to their identity. The film has a special layer and that is a type of passion play. I am very interested in the question of redemption: can one individual liberate another individual, can man redeem man, and can one or more individuals redeem its own people? This complex issue interests me not only ethically but also philosophically, touching on the most subjective spheres…

246

Sons of Fire Excerpt from an interview conducted by Gian Luigi Rondi: Seven Questions put to Imre Gyöngyössy I strive for understanding between people and so it is quite natural that I stir up aimless hatred. I am convinced that the historical opportunity is there for people to come together in a positive manner and begin meaningful dialogue, but it is also obvious that this will require confrontation with those who somehow fail to understand. Whether the wind comes from the south or the north, he who blocks a wind starts a storm. The “grey” weekday audience in a Budapest cinema – mainly young people – greeted “Sons of Fire” with a storm of applause. While, on the other hand, an old projectionist became so angry after screening the film that he deliberately exchanged the reels saying that the order made no difference for a film like that. The arts have always played an important part in the formation of moral norms. In order to gain a grasp of new moral codes, it is necessary to examine their emergence via everyday gestures. One is often required to “patrol” these as yet unmapped territories and at the same time we have to keep drawing inspiration from fresh sources, as was perhaps best demonstrated to us Hungarians by Béla Bartók. It was his interpretation of the folksong, which bears the same title as this film, which provided the foundation and inspiration for his Cantata Profana. Ignoring such revolutionary ethical accumulations occurring in the history of humanity that found form in individuals such as Prometheus, Jesus, Saint Francis of Assisi, Bruno Giordano, Martin Luther King and Che Guevara, is equivalent in brutality to burning books. “Sons of Fire” is about the cycle of revolutionary activity that spirals through history. When the Nazis take control of Hungary in 1944, political prisoners from all parts of the region collected in a small provincial prison are faced with the dilemma: should they break out of prison and face the obvious risks or should they stay where they are and combine their energies in wise reflection and attempt to weather the storm of fascism raging across Europe. There are those who stay out of self-control and commitment, but most are overcome by the desire for freedom at any price. Their organised breakout turns into a local uprising with the hunter and the hunted both becoming victims in equal proportion.

247

A Quite Ordinary Life On the birth of the film, 1977 It is not unusual when sitting in an international airport or railway station to see an individual dressed in simple peasant’s clothes and to instantly recognise that this individual has rarely or never left the village of their birth. People who have been urged by parental duty or sibling ties to overlook all knowledge of a foreign language or foreign climes and set off on a journey to visit a family member on the other side of the world. This is the generation that still retained strong ties to the past as it went on to witness, suffer and create all that our century brought along. In a dozen years from now, there will be no one like them left among us. It is still possible to find these old people, many unable to read or write but who still represent the most authentic chroniclers of our history. We can still just feel the warmth of their hands but have precious little time left to listen to tales of their joys, their pains and their rich relationship with Mother Earth.

The Revolt of Job Excerpts from an interview conducted by the Canadian journalist Graham Petrie “The Revolt of Job” contains a lot of personal motifs but the only way to show the world this prayerful, joyful and hardworking peasant Jewish community and their merciless slaughter is to do it with deep personal commitment and motivation. The little boy is also a real figure, who carries the personal inheritance of a world full of love, spirit and nature that was so brutally destroyed. I felt duty-bound to create a memorial to Emánuel Kohn and his wife as this noble Jewish name does not appear once in the Budapest telephone directory and we have completely forgotten the calamitous tragedy of those carried off on wagons. We did not know here in Budapest that the few Jewish families, who survived or returned to their homes after the horrors of history, were remnants of a rich ethnic community and culture, who went on to live among us for the years that followed. During the filming of “The Revolt of Job”, it was disturbing to experience the way in which these elderly survivors provided help and inspiration to the project.

248

These people even had the mental energy and physical force to sit up on the same wagons that had carted them off from their families and the land of their birth, and they did all of this in order to assist our documentation of their tragic fate.

Yerma Excerpts from an interview conducted by the Canadian journalist Graham Petrie When making “Yerma”, we had to do battle with the provincialism of the realisation of Lorca’s petrified stage and often with its standard avantgardism. The responsibility of the genre of film dictated that we not only had to decipher Lorca’s literary landscapes into ”film pictures”, but we searched with philological dedication for the locations and people in and around Andalusia, where Lorca’s genius linguistic images and his “Yerma” were born. We were also shocked to establish that Lorca’s vision merged two real but contradicting landscapes: tame Andalusia and the wild hills of the Sierra Nevada, a fact that is not widely known by either literary history or stage rendition. For example, in this world, the yard is to be found on the roof, and this is where much of life takes place. Lorca’s poetry still has living sources here. Without a doubt, this original setting makes the passion expressed by Yerma’s fate all the more real and mundane.

On the subject of myth… Excerpts from an interview conducted by the Canadian journalist Graham Petrie We are primarily interested in the uniting worldview and shared faith represented by myth and folklore that have survived as the guarded repositories of cultural and ethical values. Recalling the union of ethics and aesthetics, acts and arts, and describing ourselves as simply continuing a traditional past into a contemporary future does not represent conservatism.

249

On human relationships We have always sought the moral force in the simple human relationships between mother and son, siblings and friends that not only incarnates the act and art of myth but can also be found in everyday human constructive activity and gestures of toil. It is only with these motifs that we can fight back the apocalypse that threatens to destroy the world. Amid the destructive forces that fill our century, we still have faith in fundamental human relationships. In contrast to the compulsory mass “yes” of institutions, we have attempted to counteract fashionable scepticism and cynicism by stuttering selective “yes”-es. In my films, including those in which I was only a writer (Current, Green Years, Ten Thousand Days), the drama always centres around the mother “protector” and “creator”. These women are not typically heroes but simple peasant folk, whose sons seek in various ways to prosper in the wide world as told in folktales (Palm Sunday, Sons of Fire). Sometimes the drama of the sons comes to the fore and sometimes the drama of the mothers. (Anticipation Quite Ordinary Life, Fragment of Life, The Revolt of Job, Wunschkind). The central figure of Palm Sunday, You Are Naked and Sons of Fire is the mother, who equally supports her children despite their internecine dispute. In Anticipation, the protective dramas of the biological mothers is sublimated into “moral content”. And, in much the same way, the mother in our German film, Wunschkind, is not a “blood mother” and yet carries much higher moral content than mothers with a direct biological link to their children. The peasant mother figures in Quite Ordinary Life and The Revolt of Job both defeat history with biblical strength. The flesh and blood mother figure in People of the Puszta requires an alternative interpretation as dictated by the genre and yet it still shows similarity to Yerma’s struggle for “motherhood”.

250

Our most important themes: We are increasingly fascinated by the strength of the human personality and the threat which it faces. We are convinced that every human being, whether they are dying of thirst in a distant desert or speaking into a sea of microphones as the head of a world organisation or superpower, is a selfdetermining separate universe. Each is an individual “atomic reactor”, whose personality dictates whether they send polluted and destructive energy into the world or constructive energy. Everyone has to make a determined effort, free of external forces, to discover their own truth. They have to fight their own “inner revolution”. Free societies may only be formed where people take responsibility for others and the community in which they live ensures their fundamental human rights. Our urgent topics: from the threat of apocalypse and global pollution to the possibility of atomic war, the exploitation of small nations by large nations, genocide, internecine conflict, people living in enforced exile. We try to confront the factors that threaten to destroy human personality such as drugs, depression, physical and mental starvation, the disillusionment of youth as well as the problems of freedom, terrorism and tyranny in the family and the world at large. Faced with the nihilism of this century, we are left with no other choice than to search for genuine yeses and “joie de vivre” to replace the stress and anxiety that our children stand to suffer.

On the subject of teamwork Excerpts from an interview conducted by Gérard Courant The affinity I feel for folk art has helped me to appreciate that filmmaking is very much a joint effort, creation and art form. While a painter or silversmith quite obviously places his own signature on a piece – with the given cultural surroundings, traditions and possible colleagues only providing glancing support in the birth – a film is created by a handpicked team and becomes the fruit of their shared inspiration and effort. Actors, makeup artists and lighting technicians not only add light and shade to a film, their inner drive and creative hands jointly “make” the end product. And these individuals are required to give selflessly of themselves to no lesser degree than the director. (Excerpts from an interview conducted by Graham Petrie) 251

In order for a film to be successfully completed, every single member of a film crew is required to take a strong personal interest and almost genetically invest all their creativity and energy – from the director down to the most junior member of the team. It only needs the tiniest screw to come loose in order for “time to stand still”. This is why we prefer not to use the derogatory term “extra” and we like to work together with people who are not “individual players” but who share the joy of playing as part of a team. The Taviani brothers are able to draw strength in their work from the archetypes of shared memory, a shared mother, and equal participation in a small cultural community. The foundation of our success as co-directors is that we succeeded in creating a shared worldview and achieved shared creative goals. We spend a lot of time and effort attempting to clarify the joint concept during the script development stage and that is why we often scout for locations and research specific individuals before we even set pen to paper. We do no divide work areas up between ourselves as good direction requires communal concentration, humility to the task in hand and patience towards colleagues.

On Pasolini Excerpts from an interview conducted by Gerard Courant, 1983 Courant: You have often been described as the Hungarian Pasolini. Is this because you are also a Christian-Marxist, or because you are both poets? Gyöngyössy: I have been recently reading a lot of Pasolini’s Poesie in friuliano. I have always felt close to him but it was only after his death that I got a sense that the little village of Casarsa della Delizia in Friuli was just as significant in his life as the village in which I spent my childhood years. Casarsa della Delizia also provided him with a passion for “human-sized” society, an intense interest in history, and a drive to discover the “secret” of human existence. The “epitheton ornans” of ”Marxist Christian” is more of a literary label. (For me, it is similar to Gabriel Marcel being described as a “Catholic existentialist”.) Although the two words by no means contradict one another in an age when the “serious sciences” are actively involved in researching the “spiritual” energies that inhabit the universe. Representatives of both these worlds have similarly set out to free humanity and the individual.

252

The only difference between the two is that the guiding star in our “shared sky”, the passage of which also represents the advancement of the human race – referring to our favourite short Italian film “Re Magi” –, is followed and approached from two divergent and often contradicting aspects. Pasolini’s life and oeuvre is all about the conflict between the human and humanity, personality and community, and the individual and society, where unexpected convergences are often manifested in magical and paradisiacal commonality. Our critics from the West described what they saw as a shared form of “spiritual realism” in the works I created with Barna Kabay and later Katalin Petényi. The difference between us is perhaps that he is more strongly touched by the societal contradictions found in Western Europe that caused him such concern and distress, while we feel a much closer link to the waves of construction and destruction, such as the Second World War, Stalinism and the tragedy of 1956, that have had such a great effect on those from this part of the world and formed such an integral part of its history. Therefore, one could say that our approach is perhaps more similar to the lyricaldramatic historicism of Tarkovsky, Vajda, Zanussi and Jancsó . After Pasolini saw our film about the Gypsy community, You Are Naked, he sought us out at the Venice Film Festival and told us how happy he was that someone had at last made a decent European film dealing with third-world concerns. And so I would say that we also share an attraction to world phenomena and cultures that sit outside the standard European sphere. As a poet, I see him as my companion and also as my master.

253

Fiával, Bencével / con il figlio Bence / with his son Bence, 1965

Feleségével, fiával, Bencével és lányával, Rékával Görögországban con la moglie, il figlio e la figlia Réka in Grecia with his wife, son and daughter in the Greece, 1980

Bencével és feleségével, Petényi Katalinnal con il figlio e la moglie / with his wife and son, 1966

Feleségével, fiával, Bencével és lányával, Rékával az osztrák hegyekben con la moglie, il figlio e la figlia sulle montagne austriache with his wife, son and daughter in the Austrian mountains, 1980

Feleségével, fiával és lányával az osztrák hegyekben Con la moglie, il figlio e la figlia sulle montagne austriache / with his wife, son and daughter in the Austrian mountains, 1980

Bencével / con Bence / with Bence, 1984

Feleségével és fiával con la moglie e il figlio / with his wife and son, 1982

Rékával / con Réka / with Réka, 1986

SELECTED POEMS

BILINGUAL POEMS “WRITTEN” IN HIS HEAD THAT HE LATER COMMITTED TO PAPER

Snake trails can also miss the target in the dark the detainees can rest finally in the hitmen’s daysight.

We on the death row tend to forget the dawn for a while.

Then it strikes us with its interrogating spotlights nailed to our eyes.

Vác, isolation cell,1951

When you are hanged and your neck vertebra cracks

I’ll be with YOU.

According to scientific police research according to human instincts

it is every sacrifice’s absurd-human dilemma: to fertilise the desperate world, or destroy it for good with a human body reflex.

When you are hanged and your neck vertebra cracks

I’ll be with YOU.

258

Isolation cell, 1951

Sunrise in hope

Life envisaged in the future

Blue-braced wagons roll haltingly on, and over them hangs summer – yellow dust from the winnowing.

On the calves’ pink noses is the filigree of milk-breath. The lazy glow of vegetation from ancient feed-bags. Irons-sparred dung steams and floats off.

Ear of corn, naked as a spit, darts of light have their peace march stopping at the stations of ever-closed stables of contemplation rounded by a red-brock pediment.

Mounting Calvary Hill are steeds, rams, rabbits, bulls. Above them, cocks – redeemers – fly into the furnace’s fire on the shoulders of evildoers.

Blue-braced wagons roll haltingly on, on bridges jumping back in fear at the edge of the world with spring in full sway below us even the earth itself may melt away and nations four-legged belltowers ring out:

GO BACK HOME FROM DISTANT PLANETS TO WINTER SUNSETS FLOWERS MEN. 259

Portrait of a Man film verse for my parents (excerpt) Roads that slice through seasons Roads birthing more pathways Are the earth’s magnetic field. Roads beyond the towns Pathways, fields, unrailed bridges Roads past lands, waters, and stars.

Roads between one person and another.

Their steps have woven you together; You have ripped their steps to shreds.

This is how I see him.

Moving in rhythm, like time; over the meadows and hills of ordinary life In struggle with death. I see him in an eternal surgery, giving his patients the word to dress, undress. They come to him as to a bird-prophet, shaman, quack, soothsayer, seeking to be free. I see his attentive gaze see him focus, stroke, palpate on human bodies. He searches a throbbing surface for ominous secrets.

Thirty-seven years a doctor.

With my mother, in his youth. Photographs. The scribbles of prescriptions

This is my father. 260

Értény, 1962

They Cropped my Hair by Mistake They cropped my hair by mistake. So now I wait, for it to grow. Because I know you like it better long. I neednâ&#x20AC;&#x2122;t even move I ripen for you in time: growing glossy like the skin of fruit in dawning blinding joy of union. I polish your eyes. (Our four eyes were the sole focus in the blue beginning of the cosmos before we were born.) Now I know that non-being holds no pain, for we have accepted the pain of being born only that we might see one another this is why we have become two in the wavecrash of this earth so that the indivisible one may look itself in the face faint sedge air sparkles in a watery mirror. We are become two. Wild oats twin foal the dreaming messiah-disciples of every gentle human creature.

261

On the spinning wheel of peace on earth fluff teat soft gums infant hagâ&#x20AC;&#x2122;s rich spittle. Scythe dust death sweat worn pedal.

Now I know there is such a thing as well-intentioned carelessness. If I close my empty palm You are in it.

My hair is growing in simple beautiful barren silence as after death.

1964

Ballad

The clapper strikes the bronze waist In seven times seven languages.

You greet: Good morning!

Our love is mystery pure. Fulfilment closed in the redeeming power of nuclear age uncrackable

HOPE.

262

Pass on the key To the fear-free gates

ACT!

If you greet eternal death in the evening,

Greet him as an old acquaintance: Good night!

Behold with your own eyes: there is no more lamplight and darkness without a man’s shadow

By dawn silence will have covered Your eyes separated for a wink of sleep your groins. Very truly I tell you Speak flames to teach the miracle:

Christ the Pantocrator has quit power Like a golden little bird, like Pasolini’s meek maid

He rides a sun ray

Then flies onto the roof of a peasant’s house

And presents the veil of Veronica to the sceptic.

263

Balaton Elegy

When you are gone titmice and swallow chicks shiver in the browâ&#x20AC;&#x2122;s refuge. No winter comes nor pilgrimages; The moon wanes.

When you are gone a thousand years hence the archeologists will hold glorious dominion over us:

Someone will ponder broken-handled jugs; your jewels.

Every hundred years, a waxy grain of wheat trickles down From a great height he will analyze your marble hips in the depths and your ancient breast.

And should someone figure out your face, our heart will throb maybe? Our lovely instruments will speak as well: a harp, a cimbalom, guitar.

The moon wanes only the wavecrash of our sailboat weakens not 264

In the bay, near the hill-peak on the spit it gains force in the watersâ&#x20AC;&#x2122; lavender meadow.

1967

The Morning after He was Murdered In memory of P.P. Pasolini

The messenger angel will come to all and will finally cut off the past of anger and suffering. The human landscape will then become One of silence with its huts and rocks, waters and bridges poplar trees and the purple-blue smoke of Cain and Abel and the life of silence will abstractly, philologically without fables and myths

WITHOUT A SOUND

slowly fade away. * * *

We die as we lived, and stay unrecognisable... But be not afraid â&#x20AC;&#x201C; 265

your Evangelist will come for you – patience he in tears holds the innocent-green stick of sin – patience

he recognises our distorted faces, not in the mirror but in the burning eyes of the people of the streets

who are out there on strike this morning -

peacefully, with anger he is nearing he is nearing.

Rome, November 2, 1975

The Wisdom of Job for Hédi Temessy

All of us will someday return to the flowered summer elder-bushes of childhood.

Even the triple Shabbes blessing of the mother-hand fades. We go back, back, back. We all stumble backwards over the worn-out threshold of the persecuted. 266

But behind us, a step away, stands our Creator, should we fall.

Autumn 1982

On transforming energy for Bence and RĂŠka

Every human motion be it visible or invisible, instinctive or conscious, and every expression of life, be it love, work, concerted creativity, passion, anxiety (understood or unfathomable), loneliness striving for the completeness of oneâ&#x20AC;&#x2122;s identity, an eternal revolution, a revolution of the people, the struggle for the unity of nations, conscious or instinctive self-sacrifice for others, that one swirl of love that the spoon makes in the pot, the exertions of the breadmaker, every painful or joyous moment free from hate directed against those who hate irrationally - each of these transforms itself into a love-energy which, quite beyond any proportion we can perceive, beyond the boundary-stones of birth and death, integrates our identities into the creative process of the universe.

You will be at one with your loved ones there. Your desires will be fulfilled. We will be united in God.

Every life, and every manifestation of life has meaning. Because nothing in your life is an end in itself not even your eating and drinking, nor your loves and secrets, not your joys.

At Deathâ&#x20AC;&#x2122;s Door The apple trees of my childhood are resurrected wrapped in flowers. I have a son; I have a daughter. Every mortal shall be my heir.

The Lord became my sole companion. I fill the space I leave empty.

267

FILM CRITICS, FILM AESTHETES ABOUT IMRE GYÖGYÖSSY

Bruno Torri, head secretary of the Association of Italian Film Critics Experts 2015 Budapest Imre was born and raised in a village, where he grew up among peasants with their own folk traditions, rituals and myths, and this was his ”school of life”. This was an eternal source of inspiration for his work throughout. He learnt all about the magical aspects of village life and the strong sense of togetherness with everyone living in a small community. The other determining experience of his youth was his experience in prison. He was only 20, when the Stalinist regime imprisoned him because of a few poems he had written. He experienced life in prison first hand, the suffering, the injustice of a dictatorship that leaves such lasting scars; both physical and mental scars. It was this painful experience that formed Imre’s strong and deeply rooted moral principles, and a moral foundation on which he built the rest of his life and which can be found in all of his films. His first feature film, ”Palm Sunday”, was premiered in 1968, at the Pesaro International Film Festival, which presented films from the New Wave. Lino Micciché was the festival director and I was the secretary. This festival was the best place for people to discover Imre’s work as a filmmaker and his personal values, and for news of his film to spread. An intention appears in the film, which Pasolini calls the ”emotion of forms”. The black and white images are quite beautiful and so full of meaning, because they present us with a visual spectacle, where reality and fantasy are intertwined in order to better present the contradictions of moments in history. These images also function as a tool to relate the story and look deeper into the issue Imre’s first film displays, a moral fastidiousness that is always present in his films as well as a more hidden religious inspiration.

269

“A Quite Ordinary Life” shows Imre’s documentarist approach that is present in all his work. The real situations in the film serve to create a closer and more intimate contact as the story progresses. We see genuine moments from life, the real appearance of which also hold a mystical or magical quality. The lyrical realism of “A Quite Ordinary Life” grows out of an empathic approach, and a deep sensitivity and a conservative depiction, which holds the respective elements in a harmonious balance. From the second half of the 1970s onwards, Imre worked as a co-director with Barna Kabay. And they were typically joined in writing their scripts by Katalin Petényi, who was Imre’s wife and mother of his children and who also assisted with directing from time to time. This teamwork is also proof what Imre always claimed, that shared and similar creative thinking and similar taste are what define a team. Working together with others to achieve a shared goal. Imre always had a strong relationship with Italy. He loved Italy. Imre spoke the language well that he studied at university, but, perhaps more importantly, he knew a lot about Italian art, culture, fine art and literature, starting from Dante. And, if we look at film, he was a great admirer of Pasolini’s films and poetry. Imre took several characteristic elements from Pasolini’s films and reworked them in his own style: the significance of the image, the clarity of the image, and a certain peasant view that was so characteristic of Pasolini. And that is why a lot of Western critics praised Imre as the „Hungarian Pasolini”. I can recall when Pasolini died in such tragic circumstances, and Imre was staying as Lino Micciché’s guest in Italy. The news was a great shock to him and he wrote a poem the same day in Italian in memory of Pasolini. The poem was published in several places in Italy. I not only see Imre Gyöngyössy as a great artist but also as a great humanist. He always used personal human problems as the starting point for his films, and he showed the real human fates of his characters. He presented people as deserving respect, and whose right to freedom, identity and happiness had to be protected.

270

David Robinson / film critic, festival director Excerpts from interview conducted by Bence Gyöngyössy Budapest, 1996 I am fortunate enough to have followed Imre’s work from the very early days. I first got to know him when he was making his first feature film, “Palm Sunday”. I think that for me, the most significant thing about Imre and his work was that he was in his heart a poet. I mean his first calling was to be a poet and poetry infused all his films. He saw everything with the eyes and with the heart and with the soul of a poet. It was from his poet’s view of the world that the unique imagery of his films was born. After several outstanding documentaries including a ”film-poem”- portrait of his own father, a country doctor (”Portrait of a Man”, 1965), he directed his first feature film ”Palm Sunday” in 1968. This is set in the brutal era following the suppression of the Republic of Councils in 1919, and tells the story of a young priest and his conflict with his communist brother. An extraordinary, poetic and imaginative creation, the film mixes peasant art, folklore and Christian legend in a way that is wholly original: the death of the priest along with the revolutionaries, their naked bodies hung in the trees of a Puszta landscape, is envisioned as a Passion. Another significant characteristic of his work – in both his feature films and his documentary films – is that he became genuinely aware of Hungary’s historical tragedy at a very early age. He was still very young when he was forced to confront Hungarian reality and prison, and he discovered what it meant to be persecuted by a hostile regime as he himself was persecuted. It was these formative experiences that provided him with a special sensitivity to the fate of all those oppressed, persecuted and defenceless. His own tremendous links with his own Hungarian roots, and the feeling for rural life in Hungary, for ways of life that are vanishing. I think he was very moved and distressed by the sweeping away of so much the traditional life, which is inevitable but regrettable. One of his finest films, “A Quite Ordinary Life”, is a very singular record of not just how life, but the thoughts and the feelings of peasant people, the peasant community, and who are already been touched by the outside world. Outstandingly it characterizes their great feature-length documentary „Quite Ordinary Life” (1977), a portrait of an old peasant lady in exemplary harmony with her simple rural existence. Her life had not been protected from the outside world: but the equilibrium and wisdom of this „very ordinary life” have equipped her for the personal tragedies of two world wars and the departure of her family.

271

This view of the worth of the old traditions was inevitably an uncomfortable one for hard-line socialist regimes, needing to demonstrate the indominatable superiority of the new society. The authorities of the time suppressed „People of the Puszta” (1981), which celebrated another isolated section of Hungarian society which had kept its traditions and way of life intact. Social displacement and the yearning for the reassurance of traditional ways of life provided the subject for the feature ”Fragments of Life” (1979). “The Revolt of Job” was his biggest international success and certainly one of the most successful Hungarian films of the modern period. And obviously it is an extremely accomplished film, but it also hit a nerve in the big audience because it’s not only dealing with the specifically Hungarian life, the real life which Imre knew so well and loved so much, but it’s dealing also with the persecution of the Jews, which of course is a very, still a very universal concern. This touching story is about a gentile boy whose protective adoptive parents, an old Jewish couple, are torn from him by the Holocaust. The Gyöngyössy-Kabay-Petényi team have, with more and more single-mindedness, dedicated their work to the most characteristic tragedy of our times – forced exile from home and ancestral heritage. No previous century has seen such violent and cruel forced migration of whole populations. The process did not end with Hitler and Stalin: under its new name of ”ethnic cleansing” we are witnessing an upsurge of racism, exile and extinction across the world, from Bosnia and the Middle East to the South Pacific. As Hungarians, the Gyöngyössy-Kabay-Petényi team are inevitably especially sensitive to the tragedy... Gyöngyössy’s own prison experiences left a profound understanding of the pain of separation and homelessness. Their personal exile from Hungary, though it was their own choice for the greater creative freedom it gave them at the time, has not been easy. Their temperament and their art remain unchangeably Hungarian, and their periodic returns to their native home are creatively important to them. The anguish of the world’s dispossessed was subsequently treated in such powerful documentaries as Boat People (1987), Brazil’s Abandoned Children (1988), Flight from the Tyrant (1988) and Transylvania Sweet Home (1990). Their most remarkable recent undertaking however has been a diptych of films about Volga Germans. The pure documentary Fifty Years of Silence (1990/91) tells the story of this German community, who came to Russia in the 18th century to work as craftsmen for the Romanovs, and kept their German language and culture for two centuries. In 1941 they were senselessly deported to Siberia Kazakhstan. Many died en route; others were separated from their families but have struggled to keep their identity in the half-century since then. 272

In the companion film ”Homeless” (1991), the unit use a style which they have made peculiarly their own: creating narrative out of the documentary elements of real people and their real lives. Something of this already invests their documentaries. They have always exemplified the tenets of the great documen-tarists from Flaherty on, that fact and truth are not necessarily the same: that the film maker must often intervene to ensure that the full, true meaning emerges from the incidents his camera objectively records. „Homeless” shows the true life of two elderly Volga German sisters, but places them in a particular, invented dramatic situation – the search for a son, separated in the migration – which serves to throw into relief their personal life and tragedy, and the changing society following the collapse of the old regime in Russia. Even today, it is not easy to uncover the old secrets: shooting these films in the Russian hinterland was beset with obstacles and personal privations. The unique quality of the Gyöngyössy-Petényi-Kabay group is that, often at great personal risk, they throw in their lot with dispossessed communities simply because such human troubles involve them deeply and emotionally. „There’s no point in making films unless it’s a way of helping somebody, somewhere”, says Gyöngyössy. Imre Gyöngyössy with his the team have returned to Hungary, to explore deep anxieties about the post-perestroika societies of central and eastern Europe. ”Death in Shallow Water” deals with the mysterious sudden deaths and disappearances that characterized the later years of socialist totalitarianism; and issues a very current warning that the old KGB organisms were too well-rooted to be dislodged overnight. Imre was full of energy and enthusiasm when he talked, the enthusiasm was such he couldn’t contain it and as he talked his hands and his whole body became possessed by the enthusiasm of what he was talking about, and it was wonderful. Everyone on the set was, the cameraman the actors or a modest assistant, or the man who is bringing the food, he treated everybody as collaborators and as equals. He was extremely interested in everyone and never adopted any kind of superiority or autocratic or bossy pose. He treated everyone with respect and affection. And I think that everybody working with him responded to this, felt that they were a part of a family. The family, whether it was his immediate family or the larger family of his friends or the family he was filming with, the family was something very important to Imre. And I think that he achieved this when he was on the set, that there was a sense of family. 273

The great meetings were in the house on the cliff under the castle, where Imre and Kati had created this unique and very special and very Hungarian atmosphere that they collected together, the souvenirs, the things that meant most to them. And this extraordinary house which sort of crawled around about the cliff, it was a very, wonderfully warm and personal place. And to share in this, to be a guest there was something very special. It was an amazing house because the hospitality was amazing and every year for all of those who came for filming, the big moment of the film because there was always “the party” at the Gyöngyössy home. Gyöngyössy, Kabay and Petényi exemplify the role of the film maker as the unsleeping moral sentinel of society, always watching and warning.

Marcel Martin, film critic, president of FIPRESCI Excerpts from interview conducted by Katalin Petényi 1996 Cannes Humanism and integrity. Those two terms describe Imre’s art the best. He was one of those rare directors who never gave in to commercial enticement, superficiality, and always delved deep into important issues. He played a major role in creating the Hungarian New Wave in the 1960s. He took his personal convictions and his social conscience into his films, which is what made them significant. He became an important figure in Hungarian film history. He slowly turned his attentions to the problems faced by minorities. He became increasingly interested in those persecuted because of their ethnic origins or worldview. One example is his film about the Roma called ”You Are Naked”. He explored a topic that was officially taboo and depicted the story’s heroes with emotional sensitivity and empathy. This area is still seen as awkward in many countries across Europe. The fate of minorities rejected by the welfare state interested Imre and he explored this area in many of his films with extreme clarity.

274

“The Revolt of Job” had the greatest effect on me. This film tells the tragic story of the persecuted Jewish peasantry in the Hungarian provinces. It is an extremely significant work in terms of not only drama and emotion but also ideology. I would say that Imre’s most characteristic trait was his human warmth. I still treasure his radiant, vibrant personality and his faithfulness towards those close to him. His determination and dedication to a cause defined his lifework. I would say again that not only should his name and work be recognised but that he should be seen as a master of his art. Unfortunately, that can only now happen after his death.

Jean-Loup Passek/ head of film at the Pompidou Centre / Director of the La Rochelle International Film Festival Excerpts from interview conducted by Barna Kabay 1996 Cannes When I saw “Palm Sunday”, the film had a very great effect on me and it really disturbed me. I only met Imre in person some years later. I meet a lot of great filmmakers and it’s often the case that those whose films I like are a disappointment in real life. I have often felt that a director did not live up to my image of them based on their films. But when I met Imre, I felt as if it were a true meeting of minds. “Palm Sunday” initially appealed to me because of its aesthetic construction, that supported the drama like a pillar. Later he went on to direct more lyrical films like “Sons of Fire”. His film “Homeless” touched on dramatic problems that were revisited in later works with Katalin and Barna, when they examined the fate of peoples persecuted in their battle for freedom. They examined the challenges faced by communities having people with different faiths, cultures and languages.

275

It is with a heavy heart that I think of Imre. He represented something that is increasingly rare in this day and age. When I say that, I am thinking about the feeling of love and friendship. Although we only met rarely, our relationship was heavily characterised by friendship and a shared view of the world. I never felt that our relationship was limited to that between a film director and film critic, or between a film director and a festival director. I agreed to speak about Imre because I liked him very much but also because he played a very important part in Hungarian film. I am not convinced that the Hungarian leaders saw or recognised in Imre’s films that which I hold to be so important. Governments come and governments go but artists remain. It is my opinion that a writer or a director presents an image of Hungary that a person treasures in their memory. I would say that only half a dozen names stand out form Hungarian film in the sixties and seventies, and these were decades of great rebirth. For me, Imre’s work was a force majeure during these years. I hope that his films will be guarded well and shown again, and that the retrospective series that I made in France in 1993 will be seen again in 2003, 2013 and 2023. I hope that despite the troubles and tribulations he suffered in his homeland of Hungary – as he experienced the country’s historical fate on his own skin -, the name of Imre Gyöngyössy will continue to have meaning for generations to come not only as a film director but as a charismatic human being.

276

Giacomo Gambetti, film aesthete Excerpts from interview conducted by Barna Kabay 1994 Budapest When he wrote for film, he gave form to that which was already in his poetry. I interviewed him a number of times and he always emphasised the strong link between his films and his poetry. In 1983, fellow filmmakers helped me to publish a collection of his poems that had never been published before. He wrote a lot of poems in Italian. There were others that he composed in his head in prison that he committed to paper for me when I asked him. There was a period when a great many studied the work of Imre GyĂśngyĂśssy and when they came into contact with his poetry, Italian experts realised that they were not only dealing with a film director but also a poet of considerable talent. He brought an aspect of spirituality to filmmaking. In his early works, he was interested in exploring what an individual is worth beyond their daily dimension but he always linked this to real life. Talking to Imre, watching his films, debating with him, listening to enthusiastic presentations about his latest film plans was not only useful in terms of specific projects but also helped me to find myself. Imreâ&#x20AC;&#x2122;s constant enthusiasm burned with an inner flame that helped him overcome all the negativity that surrounded him.

277

Gyöngyössy Imre fontosabb filmjei / I suoi film principali / Most important films: • 1964 Férfiarckép / Ritratto d’un uomo / Portrait of a Man író, rendező, / sceneggiatore, regista, / writer, director, rövidfilm, 9 perc / Cortometraggio/ short film, 9 min. (Balázs Béla Stúdió) • 1965 Tízezer nap / Diecimila soli / Ten Thousand Days társíró / co-sceneggiatore / co-writer játékfilm, 94 perc / film di finzione, / feature film, 94 min. (Balázs Béla Stúdió) • 1965 Zöldár / Corrente verde / Green Years társíró / co-sceneggiatore / co-writer játékfilm, 94 perc / film di finzione, / feature film, 94 min. (MAFILM) Gitárhang esőben / Suono di chitarra nella pioggia / Guitar Music in the Rain, társíró / co-sceneggiatore / co-writer, 1965 • 1965 Vázlatok egy városról/ Variazzioni su una citta / Variations on a City író, rendező / sceneggiatore, regista / writer, director, rövidfilm, 17 perc / Cortometraggio / short film, 17 min. (Balázs Béla Stúdió) Aranysárkány / Il drago d’oro / Golden Dragon társíró-társrendező / co-sceneggiatore, co-direttore / co-writer, co-director játékfilm, 94 perc / film di finzione, / feature film, 94 min • 1968 Virágvasárnap / Domenica delle palme / Palm Sunday író, rendező / sceneggiatore, regista / writer, director, játékfilm, 81 perc / film di finzione / feature film, 81 min. (Stúdió 1, MAFILM) • 1972 Meztelen vagy / Sei nudo / You are Naked társíró, rendező / co-sceneggiatore, regista / co-writer, director, játékfilm, 90 perc / film di finzione / feature film, 90 min. (Dialóg Stúdió Budapest) • 1973 Három királyok / Re Magi / The Magi társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, TV-film, 30 perc / film per la televisione / TV film, 30 min. (RAI-TV, Italia) 280

• • • • • • • •

1973 Giordano Bruno megkísértése / La tentazione di Giordano Bruno / The Temptation of Giordano Bruno író / sceneggiatore / writer játékfilm, 90 perc / film di finzione, / feature film, 90 min. (MTV) 1973 Szarvassá vált fiúk / I ragazzi trasformati in cervo / Sons of Fire – Cantata profana társíró, rendező, / co-sceneggiatore, regista, / co-writer, director, játékfilm, 90 perc / film di finzione / feature film, 90 min. (Budapest Filmstúdió) 1974 Mikes Kelemen története / La storia di Kelemen Mikes / The Story of Kelemen Mikes író / sceneggiatore / writer TV-film, 45 perc / film per la television / TV film, 45 min. (MTV) 1974 Janus Pannonius / Giano Pannonio / Janus Pannonius író / sceneggiatore / writer TV-film, 60 perc / film per la televisione, / TV film, 60 min. (MTV) 1975 Legenda a nyúlpaprikásról / La leggenda della lepre alla paprica / Rabbit Stew író / sceneggiatore / writer játékfilm, 100 perc / film di finzione, / feature film, 100 min. (Budapest Filmstúdió, MTV) 1975 Várakozók / L’attesa / Anticipation társíró, rendező, / co-sceneggiatore, regista, / co-writer, director, játékfilm, 91 perc / film di finzione / feature film, 91 min. (Budapest Filmstúdió) 1976 Memento társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 4x30 perc / documentario / documentary, 4x30 min. (MTV) 1976 Melosz pusztulása / La rovina di Melos / The Ruin of Menos társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, TV film 60 perc / film per la televisione / TV film 60 min. (MTV)

281

• • • • • • • •

1976 Velencei Biennálé / La Biennale di Venezia / Venice Biennale társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 45 perc / documentario, 45 minuti / documentary, 45 min. (MTV) 1977 Két elhatározás / Due decisioni / A Quite Ordinary Life társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 75 perc / documentario / documentary, 75 min. (ZDF, Tellux Film, MAFILM) 1978 Tengerre néző cellák / Celle che guardano il mare / Cells with a View of the Sea társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, TV film 95 perc / film per la televisionei / TV film 95 min. (MTV) 1978 Orvos vagyok / Sono un medico / The Doctor társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, dokumentumfilm 90 perc / documentario / documentary 90 min. (NDR, Tellux Film) 1979 Töredék az életről / Framennti di vita / Fragment of Life társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, játékfilm, 98 perc / film di finzione, 98 minuti / feature film, 98 min. (Budapest Filmstúdió) 1979 Dedalosz és Ikarosz / Come Daedalo e Icaro / Just like Dedalus and Icarus társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, dokumentumfilm 30 perc / documentario / documentary 30 min. (Tellux Film) 1980 A havasi selyemfiú / Il gigolò della montagna innevata / The Gigolo of the Mountain társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, TV film 90 perc / film per la televisione / TV film 90 min. (MTV) 1980 A gyerek, akire mindenki vágyott / Il bambino che tutti desideravano / The Child Everyone Longed For társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, TV-film, 45 perc / TV-film / TV film, 45 min. (ZDF)

282

• • • • • • • • •

1981 Pusztai emberek / Gente della puszta / People of the Puszta társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, dokumentumfilm 89 perc / documentario 89/ documentary 89 min. (WDR) 1982 Jób lázadása / La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, játékfilm, 100 perc / film di finzione, / feature film, 100 min. (ZDF, Satellit Film, Társulás Stúdió) 1984 Yerma társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, játékfilm, 104 perc / film di finzione, / feature film, 104 min. (Satellit Film, Macropus Film, MAFILM, Sefel, Picture International) 1985 Add tudtul fiaidnak / Fallo sapere ai tuoi figli / Let Ye Inherit társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 60 perc / documentario, 60 minuti / documentary, 60 min. (Satellit Film, WDR) 1986 Egy év Markos után / Un anno vicino Marcos / A Year after Marcos társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 30 perc / documentario / documentary, 30 min. (Satellit Film, Kirche in Not) 1986 Loan I, II, III társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, dokumentumfilm 3x30 perc / serie di documentari 3x30 minuti (Satellit Film, BR) 1987 Katolikusok Vietnámban / Cattolici in Vietnam / Prisoners of Freedom társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 30 perc / documentario/ documentary, 30 min. (BR, Satellit Film, Kirche in Not) 1987 Boat - People társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 94 perc / documentario / documentary, 94 min. (WDR, Satellit Film) 1988 Brazil utcagyerekek / I bambini di strada del Brasile / Brazilian Street Children, társíró, társrendező, / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 45 perc / documentario, 45 minuti / Documentary, 45 min. (Satellit Film, ZDF, Kirche in Not) 283

• • • • • • • •

1988 Cirkusz a holdon / Circo sulla luna / Circus on the Moon társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, játékfilm, 100 perc / film di finzione / feature film, 100 min. (Satellit Film, ZDF, Novotrade) 1989 Johnny, a szerencsés / Johnny il fortunato / Lucky Johnny társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, TV sorozat, 4x45 perc / serie televisiva/ series, 4x45 min. (Satellit Film, ZDF) 1990 Erdély / Transilvania / Transylvania társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 90 perc / documentario / 90 min (Macropus Film, WDR) 1990 Katolikusok Szovjet-Ázsiában / Cattolici nell Oriente Sovjetico / Catholics in Soviet Asia társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 30 perc / documentario, 30 minuti / 30 min (Macropus Film, Kirche in Not) 1990 Ötven év hallgatás / Cinquant’anni di silenzio / Fifty Years of Silence társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, dokumentumfilm, 90 perc / documentario / documentary, 90 min. (Satellit Film, WDR, MTV) 1991 Száműzöttek / Esiliati / Homeless társíró, társrendező / co-sceneggiatore, co-regista, / co-writer, co-director, játékfilm, 100 perc / film di finzione / feature film, 100 min. (Satellit Film, WDR, Grúzia Film, Társulás Filmstúdió) 1992 Holtak szabadsága / La libertà dei morti / Freedom of the Dead társíró / co-sceneggiatura/ co-writer, dokumentumfilm, 80 perc / documentario / documentary, 80 min. (Macropus Film, WDR, Fórum-Stúdió) 1993 Halál sekély vízben / Morte in acque basse / Death in Shallow Water társíró, társrendező / co-sceneggiatre, co-regista / co-writer, co-director játékfilm, 102 perc / film di finzione, / feature film, 102 min. (Satellit Film, WDR, WEGA-Film Bécs, MIT&A Film/Budapest)

284

•

1994 Európa messze van / L’Europa è lontana / Europe is Far Away társíró /co- sceneggiatore /co- writer játékfilm, 97 perc, sorozat 6 x 25 perc / Film di finzione, 97 minuti, Serie televisiva 6x25 minuti / feature film, 97 min., series 6x25 min. (Satellit Film, Duna TV, ZDF, MTV)

Gyöngyössy Imre drámái / I drammi di Imre Gyöngyössy / Imre Gyöngyössy’s dramas

Csillagok órája / L’ora delle stelle / Hour of the Stars, 1963 dráma három felvonásban/dramma in tre atti/drama in three parts

Barokk passió / Passione barocca / Baroque Passion, 1965 drámai oratórium két részben / oratorio drammatico in due tempi / dramatic oratorio in two parts

Derékig földbe ásva /Sepolti fino alla vita / Buried in Soil uo to the Waist, 1963 tragédia öt jelenetben / tragedia in cinque scene / tragedy in five scenes

285

Gyöngyössy Imre legfontosabb díjai/Premi più important/Most Important Awards • 1968 • 1969 • 1972

Különdíj, Hyeres és Pesaro Film Fesztivál Premio speciale della Giuria a Hyeres e Pesaro Special Prize of the Jury at Hyeres and Pesaro (Virágvasárnap / Domenica delle Palme / Pulm Sunday) Fődíj, Magyar Filmszemle Primo Premio, Al Festival del Cinema Ungherese Main Prize, Hungarian Film Festival (Virágvasárnap / Domenica delle Palme / Pulm Sunday) Különdíj, Tessalonikai Film Fesztivál Premio speciale dalla Giuria al Festival del Cinema di Tessalonika Special Prize of the Jury of the Film Festival, Tessalonika (Meztelen vagy / Tu sei nudo / You are Naked)

Gyöngyössy Imre és Kabay Barna legfontosabb díjai Imre Gyöngyössy, Barna Kabay, Premi più importanti Most important awards received by Barna Kabay, and Imre Gyöngyössy • 1974 • 1977

Fődíj, Magyar TV fesztival Primo Premio, Festival della Televisione Main Prize, Hungarian TV Film Festival (Giordano Bruno megkísértése / La tentazione di Giordano Bruno / The Temptation of Giordano Bruno) UNESCO-díj, Nemzetközi Filmfesztivál, Pesaro Premio UNESCO, Mostra Internazionale del Nuovo Cinema, Pesaro UNESCO Award, International Film Festival, Pesaro (Két elhatározás / Due decisioni / A Quite Ordinary Life)

288

• 1978 • 1978 • 1978 • 1984 • 1984 • 1988 • 1991 • 1992

Adolf Grimme-díj arany fokozat - Németország Premio Adolf Grimme d’oro - Germania Gold Adolf Grimme Award - Germany (Két elhatározás / Due decisioni / A Quite Ordinary Life) Gold Hugo Díj, Chicagoi Nemszetközi Filmfesztivál Premio Gold Hugo, Festival Internazionale del Cinema di Chicago Gold Hugo Award, Chicago International Film Festival Fődíj, Nemzetközi Filmfesztivál, Rotterdam Primo Premio, Festival Internazionale del Cinema di Rotterdam Main Prize, International Film Festival, Rotterdam Fődíj, Nemzetközi Filmfesztivál, Antwerpen Primo Premio, Festival Internazionale del Cinema di Anversa Main Prize, International Film Festival, Antwerp Nemzetközi Filmfesztivál Cannes, OCIC díj Festival Internatioanal del Cinema, Cannes – Premio OCIC International Film Festival, Cannes, OCIC Award (Jób lázadása / La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job) Nemzetközi Filmfesztivál, San Remo Primo Premio, Mostra Internazionale del Cinema d’autore di Sanremo Main Prize, San Remo International Film Festival (Jób lázadása / La rivolta di Giobbe / The Revolt of Job) Cinema per la Pace - életműdíj, Olaszország Cinema per la Pace - Premio alla carriera, Italia Cinema per la Pace – Lifework Award, Italy OCIC-díj, Nemzetközi Filmfesztivál, Montreal Premio OCIC, Festival Internazionale del Cinema, Montreal OCIC Award, International Film Festival, Montreal (Száműzöttek / Esiliati / Homeless) Legjobb rendezés díja, Nemzetközi Filmfesztivál, Troia Premio per la Migliore regia, Festival Internazionale del Cinema, Troia Best Director, International Film Festival, Troia (Száműzöttek / Esiliati / Homeless)

289

Gyöngyössy Imre, Kabay Barna, Petényi Katalin filmjeinek retprospektív vetítései Imre Gyöngyössy, Barna Kabay, Katalin Petényi, Retrospettive: Imre Gyöngyössy, Barna Kabay and Katalin Petényi retrospectives: • • • • • • • • • • •

1983 1984 1985 1986 1987 1988 1992 1993 1994 1996 1997

Párizs, Centre Pompidou Róma Chicago New York, Museum of Modern Arts Boston, Museum of Modern Arts Berlin Montreal, Toronto - Cinematique / Cinémathèque Canada La Rochelle Lausanne, Cinematique Swiss / Cinémathèque suisse Isztambul, Trieszt München, Berlin, Hamburg

290