H I VATA L O S
K Ö N Y V VÁ LT O Z AT
CHR IS T IE GOL DE N
AJÁNLJUK EZT A KÖNYVET MINDAZOKNAK, AKIKNEK TISZTA SZEMÉBEN OTT CSILLOG A Z Á H Í TAT É S A L E L K E S E D É S; A ZENÉSZEKNEK ÉS AZ ÁLMOK ÁLMODÓINAK.
P R O L Ó G U S
A csillagok nem léteztek örök időktől fogva, de korukat felfogni szinte képtelenség volt. Rengeteg történésnek voltak már közönyös szemtanúi a Sol rendszerében, köztük azoknak a tevékenységeknek, amelyek a harmadik bolygó környékén zajlottak. Azon a bolygón a helyi időszámítás szerinti 1975. évben nagy horderejű esemény következett be. A lakosok, akik világukat Földnek hívták, a bolygó két különböző pontjáról objektumokat juttattak a világűrbe, amelyeket később „primitív űrhajóknak” neveztek. A Föld történetében akkor valósult meg először, hogy két űrhajó a világűrben összekapcsolódott, a bennük utazó földlakók pedig átjuthattak egyik járműből a másikba. Az óriási jelentőségű űrrandevú során az Apollo űrhajóból Thomas Stafford, a Szojuz űrhajóból Alekszej Leonov kezet rázott egymással. Mosolygás, boldogság és a szoros összetartozás érzése jellemezte az emelkedett pillanatot, és a két férfiú életre szóló barátságot kötött. 1998-ban a kékeszöld bolygó körüli pályán keringő Alfa Űrállomáson már nem csupán két ország találkozott. Az európai Hermész űrrepülőgép abban az évben szintén történelmi jelentőségű kapcsolódást hajtott végre, amikor bedokkolt az Alfára; és az már egy sor országot képviselt. A világűr, amely 7
CHRISTIE GOLDEN
korábban egy maroknyi emberi lény játszótere volt, rohamos léptekkel haladt afelé, hogy az egész emberiségé legyen. Az űrállomás az évek múlásával folyamatosan növekedett. 2019-ben a kínai Tiangong-3 is meleg fogadtatásban részesült, amikor sikeresen dokkolt az Alfán. Az Alfa Űrállomás parancsnoka, a harmincéves James Crowford lelkesen üdvözölte kínai kollégáját, Wuang Hut, aki percekig képtelen volt abbahagyni a mosolygást. Később a történészek úgy utaltak erre az eseményre, mint amely lezárta a nemzetek közötti versengést, és lehetővé tette, hogy felvirradjon az emberi együttműködés első nagy korszakának hajnala. Számtalan olyan dolog történt a Földön, amit azelőtt rengetegen elképzelhetetlennek tartottak. Az emberek lelkesen dolgoztak azon, hogy békében és egyetértésben élhessenek a bolygón, közben fel-felpillantottak az égre, és szívük mind tisztábban hallotta a világűr csábító szirénénekét. És egyre csak szaporodtak a kézfogások a csillagos égbolton. Az állomás megerősödött, a távoli csillagok pedig szenvtelenül nézték, ahogy a földlakók büszkesége és szenvedélye ösztönözte az Alfa közös tökéletesítését. Röpke nyolc év leforgása alatt az űrállomás óriási fejlődésen ment keresztül. A lakosok száma elérte a nyolcezret. Egyre több ország merészkedett a csillagokba, hogy részese legyen az egység e csodálatos szimbólumának. 2029-ben a rendszer napjától számított harmadik bolygó minden egyes országát képviselte már legalább egy tudós az Alfa fedélzetén. 2031-ben mesterséges gravitációs rendszert telepítettek a fedélzeten. Attól fogva az állomás lakói ugyanolyan természetességgel sétálgathattak a folyosókon, mint odalent, a Földön. Crowford parancsnok meglett negyvenes férfiúvá érett. És olyan országokból volt szerencséje küldöttségeket fogadni, mint India, az Egyesült Arab Emirátusok, Korea, Dél-Afrika, 8
V A L E R I A N É S A Z E Z E R B O LY G Ó V Á R O S A
Ausztrália, Brazília és Japán – utóbbi küldöttei az ikonikus űrbéli kézfogás helyett üdvözlési formaként a hagyományos meghajlást részesítették előnyben. És a csillagok a messzi távolból némán figyeltek. Az űrállomás tovább terjeszkedett. A lakosok lélekszámát már nem csupán a katonaság és egyéb hivatalos szervek képviselői növelték, hanem a családok is megjelentek. A csillagok rezzenetlenül nézték azt is, amikor 2150-ben bekövetkezett az az esemény, amely nemcsak az emberiség, de az egész galaxis számára történelmi jelentőségű volt. A nemzetközi Alfa Űrállomás mérete addigra meghaladta a három kilométert, és több mint százezer embernek adott már otthont, de egészen addig a pillanatig valahogy minden egyes részlete, minden egyes eleme, minden hajó, amely rákapcsolódott, és mindenki, aki a fedélzetükön érkezett, jól ismert megszokottságot, egyfajta meghittséget képviselt. Nem így az a hajó, amely most közeledett. Még csak nem is hasonlított űrhajóra, inkább úgy tűnt, mintha egy borzalmas rémálomból bukkant volna elő: fekete volt, kitinszerű borításából pedig több tucat éles, rémisztő tövis meredezett. A belsejében bíborszínű fény ragyogott, mely a hajó két oldalán látható nyílások és a hajóorrban feszülő két ablak mögül derengett elő – már ha egy olyan földhözragadt kifejezés használata, mint a „hajóorr”, egyáltalán helyénvaló egy ilyen furcsa szerkezet esetében. Joshua Norton parancsnok, aki kissé merev megjelenéséről, gondosan vágott szakálláról és metsző pillantásáról volt híres, később így írt az emlékirataiban: A hajó úgy festett, mintha egy Verne-regényből bújt volna elő – sokkal inkább volt élő entitás, mintsem puszta jármű. A kémlelőnyílások a ferde orrész felső harmadában kaptak 9
CHRISTIE GOLDEN
helyet. Összességében olyan benyomást keltett, mintha egy hatalmas, veszélyes, vörös szemű fenevad készülne lecsapni a szerencsétlen Alfára. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban kinyílhat egy óriási száj, amely egészben elnyel mindnyájunkat. A „földönkívüli” szó használata soha nem tűnt még ennyire helyénvalónak.
Norton az állomás díszcsarnokában várta a földönkívülieket. „Igyekeztem nyugodt maradni” – emlékezett vissza a pillanatra hat évtizeddel később. Kommunikációnk a Kortân-Dahukokkal, akik a Plejádok csillaghalmazból érkeztek hozzánk, mintegy ötezer fényévnyi távolságból, mindvégig civilizáltan zajlott. Az első kapcsolatfelvétel sokkoló hatású volt – hiszen ekkor derült ki, hogy valóban nem mi vagyunk az egyetlen értelmes faj a galaxisban –, amit a történészek és az újságírók természetesen túlreagáltak, illetve különböző művészek és költők is megemlékeztek erről az alkotásaikban. Ma már hétköznapi dolog földönkívüliekkel kapcsolatba lépni. De ne feledjük, számunkra, akik akkor ott álltunk abban a csarnokban, ez az egész még döbbenetesen és félelmetesen új volt. Szakadt rólunk a verejték, sőt valószínűleg mind imádkoztunk is magunkban. Mint már említettem, a kommunikáció civilizált volt. Elmondták, hogy felfedezőkörúton vannak a galaxisban, nem akarnak háborúzni, sokkal inkább a művészet és a szépség érdekli őket, mert ez kultúrájuk alapja. Reméltük a legjobbakat – de semmit nem tudhattunk biztosan.
Kinyílt az utolsó légzsilip. Három idegen lény lépett az Alfa Űrállomásra. 10
V A L E R I A N É S A Z E Z E R B O LY G Ó V Á R O S A
Hajszálnyival magasabbak voltak, mint a házigazdák, és többé-kevésbé emberformátumúnak tűntek. „Mily sokatmondóan földközpontú ez a szó – mélázott el Norton –, bár a mai napig nincs jobb kifejezésünk rá.” Ám ezzel ki is merült a hasonlóságok sora. Norton és a többi küldött látta, hogy az idegeneknek van kezük, lábuk, fejük, a fejükön szemük és szájuk, de a végtagok hüllőszerű testhez kapcsolódtak, a szemek és a fülek pedig olyan arcon kaptak helyet, amelyen nem volt orr. Bőrszínük leginkább narancssárgában játszott, a kék, a sárga és a piros árnyalataival orrnélküli arcukon. Előreálló, kékesszürke ajkuk határozott vonalat rajzolt. Testüket, alkarjukat és lábukat páncél védte. A lábuk pedig olyasmiben végződött, ami emberi szemmel nézve leginkább hasított patának tetszett. Mind tudtuk, hogy valóban sorsdöntő a pillanat. Történelmet írunk. De milyen történelmet? Olybá tűnt, mintha a világon mindennek – legalábbis a mi világunkban mindennek – ott és akkor dőlne el a további sorsa, azokban a percekben. A szívünk vadul kalapált…
A beszámolók szerint abban a bizonyos pillanatban Norton nagyot nyelt, majd elmosolyodott, és kinyújtotta épp csak egy kicsit remegő kezét. – Üdv a fedélzeten! – mondta. A Kortân-Dahuk küldöttség egyik tagja tolmácsolta a köszöntést vezetőjüknek. Egy pillanatnyi csend következett. Az idegenek arcáról az emberek, akik most találkoztak velük először, semmit nem tudtak leolvasni. A vezető, aki magasabb volt, mint Norton, előrelépett. Megragadta a parancsnok kezét… majd fel-le rángatva erősen megrázta. 11
CHRISTIE GOLDEN
Az állomáson – és az egész világon – mindenki megkönynyebbülten sóhajtott fel. A kapcsolatfelvételt követően felgyorsultak az események. Olyan fajok, amelyek eleinte még elképzelhetetlenül furcsának és idegennek tűntek, idővel régi barátokká váltak. Mindenki megismerte a nevüket, és az emberekkel zajló közös együttműködés során megvetették lábukat az Alfán is. Ott voltak a Merkurik, akik az idők során organikus létformából ásványi alapú lényekké változtak. Elképesztő analitikus képességük már-már érzelemmentessé tette őket. Mondhatni, a Kortân-Dahukoknál is idegenebbek voltak. Az emberek számára sokkal könnyebben elfogadható követeik, a kifinomult politikai érzékkel rendelkező Doghan Daguisok rettentő nagy segítséget jelentettek a „tükröknek” is nevezett lényekkel folytatott kommunikációban. Aztán jöttek a Palm Muretek, azok a gáz halmazállapotú lények, akik lágyfém anyagú ruházatban és cikornyásan megmunkált, rémisztő maszkban jelentek meg, mely tökéletes ellentétben állt végtelenül békés természetükkel. És a csillagok látták azt is, amikor megérkeztek az Arysum-Kormnok, a nomád felfedezők és nagy utazók, akik azzal büszkélkedtek, hogy ők aztán minden értelmes fajt ismernek a galaxisban. A KCO2-kat, akik mások negatív érzelmeiből táplálkoztak, vegyes érzésekkel fogadták. Nekik mindenképp olyan lények közelében kellett tartózkodniuk, akiket félelem, fájdalom és reményvesztettség gyötört, ugyanakkor rögtön fel is falták ezeket az érzelmeket. Norton elhíresült szavait idézve: „Megtisztították nekünk, többieknek a levegőt.” Majd megérkeztek a Martapuraïk, akiket szövetségeseik, a Kortân-Dahukok mutattak be az embereknek. Ezek a vízi lények vastag, egész testüket fedő ruházatban jártak, amit a velük elsőként találkozó parancsnok, Ezekiel Trevor „régimó12
V A L E R I A N É S A Z E Z E R B O LY G Ó V Á R O S A
di mélytengeri búvárruhához” hasonlított. Ez tette lehetővé számukra, hogy a természetes élőhelyül szolgáló közegükön kívül is életben maradjanak. Hatalmas, jóindulatú, akvatikus lények voltak, tapogatócsápokra emlékeztető karokkal, kerek szemekkel, fejük pedig a mellkasuk közepén helyezkedett el. Amikor az enyhén kopaszodó, ám még mindig felettébb karizmatikus Trevor parancsnok először találkozott velük, diplomatikusan mosolygott, és kezet nyújtott, a buborékszerű sisakjában ünnepélyesen pislogó Martapuraï pedig kinyújtotta tapogatócsápjait. Trevor minden erejével igyekezett megőrizni mosolyát, miközben ujjai a hideg, ragacsos nyúlványokra fonódtak. – Üdv a fedélzeten! – mondta gálánsan. Az emberek pedig, akik egykor már a Földön kívüli élet puszta gondolatát is gúnyosan megmosolyogták, rövidesen nemcsak néhány, hanem több tucat, végül pedig több ezer különböző földönkívüli fajt tekinthettek barátjuknak. Idővel viszont az, ami az Alfát oly különlegessé tette – hogy rengeteg értelmes lényt fogadott tárt karokkal –, kezdett veszélyes fenyegetést jelenteni arra a bolygóra nézve, amely szimbolikusan szélesre tárta kapuit a többiek előtt. Azért sikerült megtalálni a módját, hogy az emberiség megőrizze vendégszeretetét, ugyanakkor meg is védje a sebezhető Földet. És a csillagok ezt is végignézték. Eljött az idő, hogy a Föld búcsút vegyen az Alfa Űrállomástól, és jó utat kívánjon neki. A Világföderáció elnöke példa nélkül álló beszédet mondott. A történelmi pillanat felvételeit a földi iskolák osztálytermeiben újra és újra lejátsszák majd, amíg csak a bolygó létezik. – Föld körüli pályán keringő intergalaktikus űrállomásunk mérete kritikus határhoz érkezett. Immár komoly fenyegetést jelent bolygónkra nézve – jelentette be a magas, 13
CHRISTIE GOLDEN
elegáns államférfi, aki a hetvenes évei elején járt, s egykor aranyszőke haja már ezüstbe hajlott. Átható pillantása mélyen a kamerába fúródott. – A Központi Bizottság bölcsen úgy határozott, hogy minden szükséges erőforrást mozgósít annak érdekében, hogy az űrállomást kiszakíthassuk a Föld gravitációs mezejéből. Az elnök még mindig jól kivehető képmása előtt a monitorokon űrhajók százai jelentek meg, amelyek méretes hátulsó hajtóművükkel és négy kapaszkodókarjukkal leginkább szentjánosbogarakra emlékeztettek, és szépen rákapcsolódtak az űrállomásra. Összehangoltan, lassan de rendíthetetlen erővel végezték a manővert. A gigászi űrállomás lomhán elfordult a Földtől, és nemsokára elérte a bolygó gravitációs mezejének határát. A csillagok némán figyelték, ahogy az aprócska hajók leváltak a világűr mélységei felé sodródó Alfáról. – Az Alfa a Magellán-áramlás felé halad – folytatta az elnök a beszédét. – És akárcsak a hajdani nagy felfedező, Magellán, az űrállomás is az ismeretlen felé veszi útját, fedélzetén pedig magával viszi értékeinket és ismereteinket. A béke és az egység üzenetét továbbítja az univerzum legtávolabbi szegleteibe is. Gondolatban és imáinkban veled maradunk… Jó utat, és sok szerencsét! Az űrállomás a csillagok és más megfigyelők szeme láttára távolodni kezdett a Földtől, s végül a földlakók már csak egy újabb parányi, elmosódott fényfoltnak látták a csillagos égbolton.
14
E L S Ő
F E J E Z E T
2710: QN 34-es csillagkép, Mül bolygó
A ragyogó fénysugarak gyengéden simogatták a lány arcát. Ez az érintés, mint minden a világon, tökéletes harmóniába olvadt a csillagokkal, az évszakokkal, a napokkal és a tengerrel. Ahogy a fény fokozatosan erősödött, a lány hunyorogva kinyitotta hihetetlenül kék szemét, lassan ébredezve, békésen pislogott, és ugyanazzal a mély nyugalommal üdvözölte az új napot, amellyel előző este a pihentető álmokat fogadta. Lágy, álmos tekintete magába szívta a hálószoba meleg rózsa- és korallszínű árnyalatait. Fény csorgott alá a csigalépcsőn, a hatalmas kagyló falának fényes felületein, és a szoba a mennyezetről visszaverődő rózsaszín ragyogásban úszott. A fény elérte a lány bőrét, melynek fehérsége több volt puszta színnél. Képek váltakoztak rajta, melyek alakja a lány hangulatának megfelelően változott: a lélek művészete volt ez. Sápadt, égi holdfényhez hasonlatos, sima, puha bőre a szivárvány minden árnyalatát megragadta és gyöngyházszerű, minduntalan változó, halovány ragyogásként tükrözte vissza. Ő volt Lïho-Minaa hercegnő. Halk nyöszörgés törte meg a csendet. A lány tekintete a szoba jól ismert falairól kedves kis barátjára esett, aki alvás közben mindig ott kucorgott mellette. Lïho-Minaa elmosolyodott, ahogy az apró jószág hosszú ormányával boldogan a nyakába szuszogott, és felkínálta prémes, pihe-puha pocakját egy kis vakargatásra. Olyan kicsiny volt, hogy elfért a lány 15
CHRISTIE GOLDEN
kezében is, de soha nem félt alvó úrnője mellé kuporodni – a hátán lévő kemény pikkelyek azonnal felébresztették a hercegnőt, mielőtt komolyabb baj történt volna. A lány kecsesen odébb gurult, két lába megérintette a sima padlót, nagyot nyújtózkodott, és kis barátját a vállára vette. Felállt, s mezítláb megindult a falra erősített hatalmas kagylóhéj felé, amely kettős funkcióval bírt. A felső része simára volt csiszolva, így ha nem is tökéletesen, de visszatükrözte a képeket. Az aljában pedig tucatnyi nagyméretű gyöngy hevert; középütt a legnagyobb akkora lehetett, mint a hercegnő feje. E medence fölött, amely mosdóként szolgált, egy fénylő, indaszerű lény helyezkedett el, amely – a hercegnő ágya fölött lógó lényhez hasonlóan – fényt bocsátott ki magából. De maguk a gyöngyök is sejtelmesen, villódzva izzottak, ahogy a többszínű energia irányt váltott sima felületükön. Lïho-Minaa rámosolygott tükörképére és kis barátjára a vállán, akinek vékonyka szája hatalmas ásításra húzódott. A lány felnevetett. Belemártotta hosszú, kecses ujjait a kagylótálba, és egy maréknyi gyöngyöt emelt ki, majd megdörzsölte velük az arcát, mintha csak víz lenne a kezében, szilárd formában. Az álmossága rögtön tovatűnt. Kék szeme csak úgy csillogott, a bőre, ha lehet, még simábban feszült finom csontozata vonalán. Amint megérezte, hogy a teste felfrissül és megtelik energiával, óvatosan visszaengedte tenyeréből a gyöngyöket társaik közé, a kagylóba. Mielőtt útjára indult, egyszerű nyakéket függesztett hoszszú, karcsú nyakára. Az egész nem volt más, mint egy lánc, és azon egyetlen tökéletes gyöngyszem. A hercegnő gyengéden megérintette, s a gyöngy lágy rezgéssel és halovány izzással nyugtázta a cirógatást. Felment a lépcsőn, és kilépett az ébredő világba. LïhoMinaa ritkán volt szomorú. Élete, akárcsak a népéé, szabályos 16
V A L E R I A N É S A Z E Z E R B O LY G Ó V Á R O S A
ritmus szerint zajlott, nyugodt tempóban, szépséggel telve. És ha mégis elragadta volna a melankólia, csak körül kellett néznie, és látni mindazt, amit világa a szeme elé tárt. Lábujjai közt finom, fehér homokot érzett, hallotta azt a lágy, soha nem szűnő hangot, ahogy a tunya óceán megsimogatta a partot, majd visszahúzta róla vizes ujjait. Különböző formájú és színű hatalmas kagylók hevertek a parton, némelyek félig a türkizszínű vízben: családjának és barátainak lakhelyei. Viszonylag kisméretű kagylóháza előtt aprócska társát letette kedvenc helyére, gyengéden megpaskolta a hátát, majd lassan megindult a habzó víz felé. A pajkos óceán lágyan csiklandozta Lïho-Minaa lábát, mely most sápadt homokszínű volt. A hercegnő csatlakozott a többiekhez. Egyesek derékig a vízben álltak, s finom, könnyű hálót húztak a partra, ami tele volt a legkülönbözőbb méretű gyöngyökkel. Kecses mozdulatokkal végezték a feladatot, mintha a saját testük sem lenne más, mint megannyi gyöngyszem. Gyermekek és felnőttek gyűltek a háló köré, mind segíteni akartak kiemelni az értékes golyócskákat, melyeket méretes kagylókosarakba tettek. A kosarakat aztán a felnőttek a hátukra vették, s megindultak velük. Távolabb, a szárazföldön apró kráterek sorakoztak, nagyjából akkorák, mintha valaki két kézzel belevájt volna a talajba. Akik hátukon vitték a gyöngyökkel megrakott kagylókat, terhüket itt a türelmesen várakozó földbe öntötték. Mosolygós arcuk fürdött a tejfehér fényben. E műveletnek már az ősi jellegéből fakadóan is vigasz áradt. Lïho-Minaa arccal a felkelő nap felé fordult, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, egy fényes csíkot pillantott meg a hajnali égbolton – egy hullócsillagot. 17
CHRISTIE GOLDEN
De nem ez volt az egyetlen. Követte egy másik is… majd még egy… Félelem mart a hercegnő szívébe, amikor valami ismeretlen dolog első darabja – amely egyértelműen nem hullócsillag volt – a vízbe csapódott. Egy kagylóházat apró darabokra tört. Aztán olyan gyorsan jött a többi, hogy számolni sem lehetett már. A becsapódások helyén sugárban tört a magasba az óceán vize, dühödt kráterek, sebek keletkeztek a bolygó arcán. Rémült sikolyok törték meg a csendet, és mindenki pánikszerűen menekülni kezdett. De hova futhattak volna? A hercegnő felnézett az égre. Ahol eddig nem látszott más, csak csillagok, holdak és napfény, onnan most öklömnyitől háztömbnyi méretűig terjedő fémtörmelékek végtelen sora zúdult szakadó esőként a rémült lakosságra. A hercegnő tehetetlenségében megfordult, és a másik irányban is az eget kémlelte. És akkor meglátta. Elképesztően nagy volt, felfoghatatlanul nagy, s a lány azonnal megértette, hogy ez nem egy egyszerű űrhajó – ez maga a halál. Lïho-Minaa az óceán partján élt, a hullámok ringatták, s ő szerette őket ezért, szerette a szélcsendet, szerette az óceán dalát és illatát. Családja azt akarta, hogy a nép a szívébe zárja, ezért mindig szelíden kormányoztak, s a többiekkel éltek, a faluban. És most ez a lángoló hajó éppen rájuk fog zuhanni. Korábban soha nem hallott, vérfagyasztó sikolyok töltötték meg a levegőt. A hercegnő azonban nem sikoltozott. Rohant. •••
18