ISBN 978-606-94266-4-7
Szabó Róbert Csaba
Ferkó és Zsuzsi a nyári vakációjukat évek óta a nagyszüleiknél, a varázslatos Aranyvárosban töltik. A békés, gondtalan szünidőnek azonban vége szakad, amikor a hegyi városkába érkezve azzal szembesülnek, hogy a bányatársaság újra szeretné indítani az aranykitermelést, mégpedig egy mérgező anyagot, ciánt használva. A társaság megpróbálja lefizetni a város lakóit, hogy adják el házaikat vagy ideiglenesen költözzenek el, míg a titkos aranykitermelő művelet zajlik. A lakók nagy többsége hisz a társaság vezetőjének. Kivéve Vajon Nagyit, Ferkó nagymamáját, aki a gyűlésen folyton kedvenc szavacskáját, a vajon-t ismételgeti, egyre hangosabban és kitartóbban. Másnap reggelre a társaság elrabolja Nagyit. Ferkóra és Zsuzsira hárul a feladat, hogy kiszabadítsák, ugyanakkor a várost is megmentsék a ciános bányászattól: a pusztulástól. Küldetésükben a Kérdőjeles Manó, no meg a helyesen föltett kérdések segítik őket. Szabó Róbert Csaba meseregénye a környezetünk iránti felelősségről szól, így kicsit a felnőttéválásról is: arról az egyre erősebb hitről, hogy a világot talán már csak a gyerekeink menthetik meg.
Vajon Nagyi és az aranyásók
9 786069 426647
Gutenberg Kiadó
Szabó Róbert Csaba
Vajon Nagyi és az aranyásók
Szabó Róbert Csaba
Vajon Nagyi és az aranyásók Orosz Annabella rajzaival
Gutenberg Kiadó Csíkszereda
légpuska hevert. A csöve hátra volt törve, hogy elférjen. Ferkó torkában dobogó szívvel kiemelte a fegyvert, a csövét a helyére pattintotta, és a vállához emelte. Kacagni volt kedve, kiáltani. A tokban a fegyverhez járó lövedékeket is talált, egész doboznyit. Izgatottan mindent visszarakott a helyére, visszakattintotta a tok fedelét, és a hátizsák mellé állította. Lázasan gondolkodott. Micsoda nyara lesz! Egy igazi légpuskát kapott! Izgalmában fel-alá mászkált a lakásban, s majdnem megfeledkezett róla, hogy elolvassa a másik üzenetet. Már-már kikapcsolni készült a számítógépet, mikor észrevette. Az üzenet Zsuzsitól érkezett, és rövid, tárgyilagos volt. „Az állomáson várlak.” Zsuzsi nagymamája az ő nagyijának tőszomszédságában lakott. A lány vele egyidős volt, és lényegében egyetlen játszótársa az egész kisvárosban. Más gyereket nem is igen láttak az utolsó években, a városka kezdett kiöregedni. Zsuzsi szintén a nagymamájánál töltötte minden nyarát. Ferkó gondolkodott pár másodpercig, vajon honnan tudja ez a lány, hogy ő mikor és mivel érkezik, de aztán rájött, hogy biztos a nagymamájától. Felkapta a hátizsákját, kezébe kapta a tokot, és kilépett az ajtón. Komoly léptekkel haladt az állomás felé, miközben magában folyamatosan azon kuncogott, hogy biztosan mindenki azt hiszi, hegedűt visz a tokban.
8
Találkozás a cilinderes úrral A vonat késett, de nem túl sokat. Ferkó felült, elfoglalta a helyét, a hegedűtokot gondosan a poggyásztartóba rakta. Aztán levette, maga mellé tette. A keze ügyében akarta érezni. Az ablak mellé szólt a jegye, és izgatottan helyet foglalt. A szerelvény nagy zökkenéssel elindult, lassan maga mögött hagyta a kolozsvári állomást, majd kisvártatva a város utolsó épületeit is. Aztán falvak következtek, amelyek egyre feljebb kúsztak a hegyek oldalaira, a házak pedig egyre jobban szétszóródva kandikáltak ki a fák közül. A vonat szűk völgybe ért, alagúton zakatolt keresztül, magas sziklafalak zárták el két oldalról a kilátást. Majd egy patak csatlakozott a vasúthoz, és vidáman futott mellette. Ferkó az ablakra tapadva figyelte a bukdácsoló, apró vízeséseken lepergő vizet, így észre sem vette, hogy időközben másvalaki is letelepedett a fülkében. Önkéntelenül meg kellett fordulnia, ezt érezte, és amikor megfordult, egy magas férfit látott maga előtt. Rögtön ráeszmélt, hogy a férfi amúgy eléggé alacsony, csupán vicces, legalább fél méter magas, cilinderszerű fejfedője növeli az átlagosnál hatalmasabbra. Őt bámulta, sötét és sűrű szemöldöke alól apró szemek villogtak felé, s Ferkó úgy érezte, még az orra alatti vastag bajuszával is őt szimatolja. Meg sem bírt szólalni. A szülei levelére gondolt, és megpróbálta fejben kikeresni a hasonló találkozásokra vonatkozó előírásokat. Nem jutott semmi az eszébe, és ettől izzadni kezdett. De a férfi ekkor elmosolyodott, és széttárta a karját. – Nem kell úgy megijedni, fiatalember! – mondta reszelős hangon, szinte kiabálva, de kitartott mosollyal. – Ha nem tévedek, Aranyvárosba utazol! Ferkó összevonta a szemöldökét. Szívesen kijavította volna, mert a férfi rosszul tudta a városka nevét, vagy feltehetőleg másra gondolt, bár Ferkó életében nem hallott még Aranyváros nevű helyről. Legföljebb
9
Aranyhegyről, de az titkos név volt, csak ő és Zsuzsi tudott róla. Ehelyett azonban bólintott, miközben szeme felkúszott a magas cilinder csúcsáig. A kalap hengeres palástjára elöl, de egészen fönt, szinte ahol a fejfedő lapos teteje kezdődött, egy apró, fémből készült jelvény volt kitűzve. A jelvényen két keresztbe tett csákányt látott. – Miket beszélek, persze, hogy nem Aranyváros! Ne haragudj, szeretem magamban így becézni. És van fogalmad, miért hívom így! A férfi nem kérdezett, hanem kijelentett. Hogy miért hívja így? Ferkó sejtette. Hiszen régen, kétezer éve az ott élő emberek aranyat bányásztak a hegyoldalból. A járatok ma is látszanak, múzeum lett belőle, bárki megnézheti. Ezelőtt ötven évvel hagyták abba az arany utáni kutatást, hagyományos módszerekkel már nem érte meg bányászni. – Nem, fiatalember, tévedsz! – állította a férfi nevetve, mintha kitalálta volna a gondolatait. Közelebb lépett Ferkóhoz, lehajolt hozzá. Vashídon futottak át, a kerekek csattogásától Ferkó alig hallotta, mit mond a férfi, de azon, amit hallott, elámult. Kikerekedő szemekkel nézte a cilinderes győzedelmesen mosolygó arcát, és már nem is félt tőle. A férfi meglapogatta a fiú vállát. – Hegedülsz! – mutatott a tokra, ezt is kijelentve. De még mielőtt Ferkó válaszolt volna, a szerelvény lassítani kezdett. Kinézett az ablakon. Már látszottak az első házak a hatalmas, piramisszerű hegy lábánál. Dobogó szívvel fordult meg, el akarta mondani a férfinak, hogy a hegyet ő Aranyhegynek szokta hívni, de az addigra eltűnt a fülkéből. Csalódottan nézett ki a folyosóra, de ott sem látta, így visszament a fülkébe, kézbe vette a tokot, felkapta a hátizsákját, és a lassuló szerelvény folyosóján araszolva megállt az ajtó előtt. Amikor a peronra ugrott, senkit sem látott. Az állomásfőnök és a forgalmista sem volt a megszokott helyén, utasok sehol, a vonatról egyetlen más utas sem szállt le, és fel sem ült senki. A mozdonyvezető leállította a Diesel-motort, és süket csönd szállt az állomásra. De mintha az indó-
10
11
házon túl, a városka első utcáin, de még följebb, a hegyen is csend lett volna. A távolban a házak fölé magasodó templomtornyok némán meredtek a semmibe. Újra körülnézett. Fájóan nagy csend telepedett az állomásra. Ekkor megpillantotta Zsuzsit. A lány is meglátta őt, és szokott, ruganyos lépteivel a fiú felé sietett, miközben hátra-hátra pillantgatott. Ferkó is elindult, és amikor találkoztak, a szokásos indiánköszöntésre emelte a kezét, de a lány nem viszonozta, hanem gondterhelt arcot vágott, és elkapta a kezét. – Láttad? – kérdezte izgatottan, és az állomás épülete felé nézett, oda, ahol a forgalmista autója szokott parkolni. Ferkó követte a lány tekintetét, és legnagyobb örömére a cilinderes uraságot fedezte fel. Elkezdett integetni felé, és hangosan hallózni. Zsuzsi rémülten fogta le a kezét, és magával rántotta egy puszpángbokor takarásába. Dühös ábrázattal sziszegte Ferkó arcába: – Megbolondultál?!
Ferkó leforrázva nézte a lányt. Csak most nézett végig rajta alaposabban. tavaly nyár óta megnyúlt, a haja is megnőtt, már nem olyan fiúsan hordta, mint régebben. zavarba ejtően megváltozott. Ferkó nyelt egyet. – Mi bajod? – kérdezte Ferkó. – Nem kell tartanod tőle, igazán rendes ember. Ám zsuzsi újra úgy nézett rá, mint aki tényleg meg van bolondulva. Már mondani akart valamit, amikor egy fekete, méretes terepjáró állt meg az indóház előtt. Kerekei alatt vészjóslóan csikorgott a tört kavics. Nagydarab, kopasz férfi szállt ki belőle, és kinyitotta a cilinderes uraság előtt a hátsó ajtót. Ferkó és zsuzsi jól láthatta a bokor mögül, hogy a hátsó ülés hiányzott az autóból. A férfi, anélkül, hogy levette volna cilinderét, mégis beszállt, és az ülés helyére rakott matracra telepedett. Még mielőtt a sofőrje becsukta volna az ajtót, Ferkó meg mert volna esküdni rá, hogy feléjük villantotta apró szemét.
13
Pusztító terv Zsuzsi árgus tekintettel figyelte, ahogy az autó elhúz a városka irányába. – Gyere, menjünk – mondta a lány kissé szelídebb hangon, és a hegedűtok után nyúlt. – Végül mégiscsak megtanultál hegedülni? – kérdezte. Mosolyogni próbált, bár a hangja még remegett, és folyton jobbra-balra tekintgetett. Ferkót bosszantotta a lány kotnyelessége. Morcosan húzta magához a tokot, esze ágában sem volt odaadni neki. – Zuzmó vagy? – mondta, és közel hajolt a lányhoz. – Ez egy puska! – Puska? – és a lány nevetni kezdett. – Csak nevess! – mondta mérgesen Ferkó, és nagy léptekkel elindult. – Várj meg, most mi bajod? – nevetett megint a lány, és utánaszaladt. Egymás mellett bandukolva értek be az első házak közé. Az utcán teremtett lélek nem járt rajtuk kívül, a házak elhagyottnak tűntek, és a legtöbbjén felirat virított: „A Bányász tulajdona!”, vagy ez: „Magánterület! Belépni tilos!!!” Ferkó csodálkozva nézte a feliratokat, legszívesebben rögtön megkérdezte volna Zsuzsit, hogy mit jelentsen ez az egész, de egyelőre úgy döntött, még öt percig tartja a haragot. Nem is kellett végül megtörnie a hallgatást, mert a lány megszólalt. – A házakat mind felvásárolják. Az egyik templomot is megvették. Le fogják rombolni a várost! – mondta dühösen. Ferkó megállt, és ránézett. – Miket zagyválsz itt össze? – kérdezte tőle. – A kedves barátodat, a cilinderes fickót kérdezd! – villant a Zsuzsi szeme, és kihívóan szembefordult Ferkóval. A fiú észrevette, hogy a lány kedélyállapota mostanság gyorsabban változik, mint ahogy tavalyról emlékezett. Ösztönösen hátrált egy lépést.
14
15
Ferkó apukája lett később. A nagyi főmérnökként munkába állt a helyi aranybányában. De az arany a legkevésbé sem érdekelte, legalábbis nem úgy, mint az emberek többségét. És mintha az ő megcsappant érdeklődésével a kitermelt aranymennyiség is fogyni kezdett volna: kezdetben húsz százalékkal, majd harmadával, később felével csappant meg a kitermelhető nemesfém-mennyiség, végül alig-alig adott a hegy gyomra aranyat. A bányavállalat úgy döntött, nem éri meg tovább folytatni a munkát, és ezért lassan leépítette a tevékenységet, azután meg bezá ratta az aranybányát. Az itt lakó családok munka nélkül maradtak. Sokan elköltöztek, más bányatelepekre mentek munkát vállalni. A városka élete megváltozott, kihaltabb lett, az emberek szomorúan járkáltak az utcákon, és nem tudták, mitévők legyenek. Ők csak a bányászathoz értettek, el sem tudták volna képzelni, hogy más foglalkozás is létezhet számukra. Nagymama fantáziája azonban határtalan volt. Az arany nem, de sok másféle ásványkincs érdekelte. Rajongott a hegy gyomrában rejtőző dolgok iránt, és azt tartotta róluk, hogy tisztelettel kell közeledni feléjük, különben a hegy megharagszik. Munkája mellett sokfelé barangolt, rengeteg régi vájatot vizsgált át, természetes barlangok mélyére hatolt, még búvárfelszerelést is vásárolt, és leszállt az éjsötét vizek mélyére, a hegy gyomrába. A bányák bezárása után bezárkózott a házába, és két hónapig ki sem mozdult. Amikor előbújt, a szeme ragyogott a lelkesedéstől. Összehívta az embereket, és előadta a tervét. Turistaparadicsomot akart varázsolni a kétezer éve aranybányászatból élő városkából. Minden arany lehet, amihez hozzáérünk! – ez volt a jelmondata, és bár kezdetben az emberek vonakodva és elutasítással fogadták a fura mérnöknő terveit, később egyre többen csatlakoztak hozzá. Múzeum nyílt, kalandtúrákat szerveztek, helyi specialitásokat kínáló étterem
20
21
22
létesült, és nagyon sokan átalakították hajlékaikat vendégházakká. Az első években még csak néhány turista érkezett, a következőben valamivel több, de a harmadik évben végre áttört a gát. egy fővárosi turisztikai iroda felvette katalógusába a csodálatos fekvésű városkát a maga varázslatos múltjával, és elkezdtek özönleni a belföldi turisták. A negyedik évben már külföldről is jöttek, és Ferkó nagymamáját polgármesterré választották. És ez így tartott nyugdíjazásáig. Ferkó a nagymamáját nézte. Úgy találta, görnyedtebb a testtartása, mint volt. A rugólábak, ahogy az édesapja nevezte, mintha megrozsdásodtak volna, mert a nagyi járása csoszogóssá változott. először nem hallotta jól, de aztán megértette, mit ismételget folyamatosan a nagyija, ha Ferkó valamit kérdezett tőle: – Vajon? ezt viszont ismerte, régebben is a kedvenc szavajárása volt, de akkor több humor, jókedv és pajkosság volt benne. Régebb, amikor a mamája azt kérdezte: vajon?, akkor tudni lehetett, hogy érdemes elgondolkodni azon, ami elhangzott, mert az valahol sántít. Most viszont cél nélkülinek tűnt a kérdőszócska ismételgetése. Ült, és a teáját szürcsölgette. Ferkó arra is emlékezett, hogy a nagyi nyugdíjaztatása körül kezdte el mondogatni a vajon szócskát. Csalódottan vonult vissza a munkájából, hiszen mindaz, amit felépített, polgármesterségének utolsó éveiben romlásnak indult. Néhány önkormányzati tanácsos, akiket a város lakói választottak meg, elkezdtek a tervei és döntései ellen szavazni, sőt tenni, olyaddig, hogy lassan elmaradoztak a turisták. Vajon Nagyi, ahogy nyugdíjba vonulásakor kezdték nevezni, sosem tudott rájönni, miért tették ezt a várossal és vele a tanácsosok. Aztán amikor elkezdett feltünedezni a Bányász a tervvel, hogy újranyitja a bányákat, érteni vélte – de tenni ellene már nem tudott. Megöregedett, végérvényesen, és a városka lakói hamar elfelejtették, mit tett értük Vajon Nagyi. A lehetőség, hogy újra aranyat bányászhatnak, felvillanyozta őket. Pedig tudhatták, hogy a hagyományos módszerekkel már nem lehet aranyat kinyerni a hegy gyomrából.
23
Kérdőjel a vízmosásban Ferkó és Zsuzsi befejezte az evést, és a fiú azt javasolta Zsuzsinak, hogy menjenek ki a kertbe, mert ki szeretné végre próbálni a légpuskát. A nagyi különben is elálmosodott, ledőlt aludni. A kertben néhány elvadult tök mosolygott rájuk, Ferkó letépett egy töpörödöttet a száráról, és feltette egy vederre. Hátrébb lépegetett húszméternyit, megtöltötte a puskát, és célzáshoz emelte. A golyó apró pukkanással röppent ki a csőből, de a tök meg sem moccant. Zsuzsi köhintett egyet, Ferkó pedig bosszúsan újratöltött. Célzott, majd lőtt, de ezúttal sem volt szerencséje, az apró tök csúfondárosan csücsült a megfordított bádogveder fenekén. Most Zsuzsin volt a sor. A lány visszatartotta a lélegzetét, és lőtt. A tök megpördült a helyén. Zsuzsi ujjongva adta át a fegyvert Ferkónak, aki savanyú képet vágott. – Lőttem a múlt héten a vidámparkban – magyarázkodott Zsuzsi zavartan, amikor meglátta a fiú csalódott ábrázatát. Ferkó bólintott, persze, a vidámpark. – Menjünk, nézzük meg a vízmosást – javasolta kedvetlenül. A kert végét sűrű, kövér sövény határolta, de nekik megvolt a titkos átjárójuk: Ferkó egyszerűen széthajtott egy örökzöld bokrot, és bemászott. Zsuzsi követte. A sövény alatt valóságos alagút húzódott, nem nyílegyenesen, hanem a sűrű sövény belsejében kanyargózva ért át a túlsó oldalra. Menet közben letördelték a tavaly óta benőtt ágakat, félresöpörték a lehullott, száraz gallyakat, amelyek eltorlaszolták az alagutat. A sövény túloldalán szekérút futott, azon túl nyírfaerdő kezdődött. Az erdőn át folytatták útjukat, míg el nem érték a vízmosást. A patak, ami a teknőszerű mélyedést kialakította egy szikla alatt, a hegy mélyéből csörgedezett elő. Tökéletes búvóhelynek látszott, fürdeni is lehetett benne, bár a víz mindig jéghideg volt. A barlang mellett ez volt az egyik rejtekhelyük. Ferkó nagyot kurjantva vette birtokba a
24
25
26
vízmosást. Körbefutotta, és mindent megnézett. A lány megállt a víz mellett, mosolyogva nézte az indiánugrásokkal rohangáló fiút. Ekkor Ferkó megtorpant. Egy lábnyomot vett észre a földön. Nem felnőtté, inkább gyereké lehetett. Lehajolt, közelről is megvizsgálta. A fura alakú cipőnyom közepén egy kérdőjel kunkorodott, olyanszerűen, mintha a lábbeli talpának a recéje vagy felirata lett volna. – Felfedeztek minket! – állapította meg a fiú, és dühösen felegyenesedett. Szétnézett. Más nyomot nem látott, a vízmosás semmiben sem különbözött a tavalyi állapotához képest. Zsuzsira nézett. Lehetséges, hogy idehozott az ő közös búvóhelyükre egy másik gyereket? Zsuzsi gyanúsan hirtelen ugrott fel, még mielőtt Ferkó megkérdezhette volna, és futásnak eredt. – Héttől gyűlés! – kiáltotta. Ferkó utánafutott. – Várj, miféle gyűlés? – Jaj, hát nem mondta a barátod? Ferkó bután bámult Zsuzsira, de aztán megvilágosodott, és elfogta a méreg. – A cilinderes azért jött, hogy gyűlést tartson! Meg akarja győzni az embereket, hogy van itt még bőven arany! – magyarázta Zsuzsi. – Ott a helyünk! Ferkónak megint eszébe jutott, miket zagyvált össze a lány a cilinderes úrról. Nem haragudott, inkább nevethetnékje támadt. – Hazaviszem a puskát. Ott találkozunk! – mondta a fiú, és különváltak. Már-már elveszítette szem elől a lányt, mikor eszébe jutott, nem is tudja, hol lesz a gyűlés. – A kultúrotthonban! – kiáltotta a lány, és meglóbálta a kezét a levegőben. Ferkó átbújt a sövény alatt, és végigrohant a kerten. Futtában nagyot rúgott a vödör tetején vigyorgó tökbe. Beszaladt a házba. A nagyija már nem volt otthon, úgy látszik, előrement. Visszatette a hegedűtokba a fegyvert, és ő is elindult.
27
Tartalom Az ajándék / 5 Találkozás a cilinderes úrral / 9 Pusztító terv / 14 Vajon Nagyi, a felfedező / 19 Kérdőjel a vízmosásban / 24 A gyűlés / 28 Nagyi nyomában / 34 A kérdések kamrája / 39 A hegy sötét oldala / 44 A csodálatos hegedűtok / 49 A hegy szeme / 55 Az igazi aranyásók / 61