Az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Szellemi Iskolájának, a Lectorium Rosicrucianumnak a folyóirata Ez a folyóirat az Olvasó figyelmét az új korszakra hívja fel, mely az emberiség számára elkezdődött. A pentagram, az ötszög minden időkben az újjászü letett ember, az új ember jelképe volt. Ugyanakkor a mindenséget és ennek örök alakulását is jelképezi, amelyben Isten terve megnyilvánul. Egy jelképnek azonban csak akkor van értelme, ha az életben megvalósítják. Ha az ember az ő mikrokoz moszában, az ő kis világában valóra váltotta a pentagramot, akkor legyőzte a halált és be járta a transzfiguráció ösvényét. Olvasóit ez a folyó irat erre a szellemi forradalomra akarja felszólítani, amelynek az emberben kell lejátszódnia.
Pentagram
A sok ezer évvel ezelőtt megírt Taittiriya Upanishadban így szerepel e Pentagram-kiadvány témája: „Ahhoz, hogy ismeret keletkezzen, szükség van tanítóra és tanítványra is, és vé gül harmadikként: párbeszédre vagy beszél getésre." Az embernek az anyagba belevetett hatalmas ősképe e dialógus közben életre kel, és - egy eonokon át tartó fejlődésben - kibontja kör vonalait. Az igazi ember teljességgel tudat, Gnózis. Michelangelo a kővel foly tatott párbe szédben erre az alakulásra utal.
Dialógus E Pentagram kiadás témája a dialógus, a párbeszéd - Beszélgetés a teremtésről, az emberekről és a lélek nyelvéről. Akit ezek a szavak vagy alapfogalmak megszólítanak, az megérti, hogy a dialógus, amit keresünk, valami más, mint csupán nézőpontok meg vitatása és kicserélése.
K
épzeljék el, hogy együtt lépünk be egy térbe, melyet a cikkeinkkel nyi tottunk meg. Ez a mi terünk. És ezt a mi időnkkel, gondolaterőinkkel, a felis merés és belátás utáni vágyunkkal, valamint esetleg a megváltás vagy megszabadulás utáni sóvárgásunkkal töltjük meg. Ebben a térben minden jelen van, minden lehetséges. Úgymond energiától csillog és villog, amely gyakorlatilag is hatásossá válhat. Egy normális beszélgetés tönkretenné e tér légkörét és kifejezéstelenné tenné, egy vita pedig harctérré változtatná. Egy dialógus azonban éppen ezeknek ellenkezőjét váltja ki. Általa éppenséggel „gyümölcsöt hoz" a tér - minden résztvevő gazdagodik, több belátásra tesz szert, és összeköttetésben érzi magát a többiekkel. Egy dialógus mindig bizonyos szinten folyik. És - ami még ennél is fontosabb - megszabadít, láthatóvá, érez hetővé és konkrétabbá tesz mindent, ami e térben jelen van. A görög dialogos szó azt jelenti: „a szó által", vagyis: ami a szó által válik lehetségessé. Egy dialógusban az értelmes érvek számíta nak, és gyakran azon indoklások nyomdokait követi, melyek adott pillanatban a legna gyobb súllyal esnek latba. Mindazonáltal a dialógusok többnyire nem cél- vagy irány nélküliek, még az ún. „nyílt dialógusok" sem. Platón klasszikus dialógusaiban mindig felismerhető, hogy Szókratész képes kérdé sekkel irányt adni a párbeszédnek. Eközben nem fölényesen lép fel, hanem kérdéseit tisztelettel, a beszélgetőpartnere igazságából
kiindulva teszi fel, ami gyakran egy szilár dan kikristályosodott vélekedésen alapul. A bölcsesség és felismerés belső gazdagsága Szókratészt képessé teszi arra, hogy kérdé seivel irányítsa a beszélgetést. Bár nagyon is jól ismeri beszélgetőpartnerei előítéleteit és gondolatmintáit, belátásait nem dogma tikusan hirdeti. Dialógustársának magának kell magasabb belátást szereznie, és ebben a folyamatban segítő kezet nyújt neki. Platón leírta ezeket a beszélgetéseket. Hogy azok a valóságban is ilyen formában zajlottak-e, azt nem tudhatjuk. A görög dialógusok mellett, Giordano Bruno itáliai dialógusairól is szólnunk kell. Ezek valóban nem két ember közötti beszél getések. E dialógusok különlegességeihez tartozik még - azon felül, hogy lényeges, és e kor számára igen modern életkérdésekkel foglalkoznak - hogy a beszélgetőpartnerek egyenrangúsága is kibontakozik bennük. Okfejtéseinek féktelen mentális erejével, humorral és átfogó képzettségével Bruno esélyt ad az új európai gondolkodásnak, hogy egy lépéssel tovább haladjon a Gö rögöknél, és akár tovább fejlődjön, mint Arisztotelész. Eközben leginkább az egyip tomi bölcsességre támaszkodik, amely Dresses. Az amerikai Derrick Hickman művészi absztrakciói a kép által elmesélt történet és a szemlélő között állnak, „ép pen úgy, ahogyan a romantika, az Ego és a Dráma hamisítja meg a ml emlékein ket." Grove City, Ohio (Egyesült államok)
BESZÉLGETÉS A TEREMTÉSRŐL, AZ EMBEREKRŐL ÉS A LÉLEK NYELVÉRŐL
Hermész Triszmegisztosz alakjában - szin tén dialógus formájában - időszámításunk kezdetén öltött formát. Az a tömör kifejezési mód, ahogyan az idős egyiptomi bölcsessé get ismételten ábrázolták, megerősíti, hogy a görög gondolkodás, az egyiptomi bölcses séghez hasonlítva, „mintegy rövidnadrágos kisfiú" áll ott, ahogyan azt Solon már öt évszázaddal ezelőtt megjegyezte. Hermész értelmes látószöget mutat nekünk. Mint tanítómester a Gnózist közvetíti, amely világosság, erő, tudás és ezért testetlen. A felismerést vagy Gnózist a tanulókkal foly tatott beszélgetésben nyilvánítja meg. Olyan felismerés ez, amely egyidejűleg jelent átfo gó és mély belátást. Közte és tanulói között kevésbé beszémetünk a beszélgetőpartnerek egyenlőségéről.
A dialógusokat „vízszintesnek" jelölhetjük, amennyiben az egyenlőség alapján veze tik őket, az inkább hierarchikus felépítésű dialógusokat pedig „függőlegesnek" nevez hetjük. Ez elsősorban akkor érvényes, ha ezzel egy benső dialógusra utalnak, mint ahogyan azt Hermész Pymander könyve sejteti. Pymander a mi lelkületünk, szellemi lényegünk, aki bölcsességből, felismerésből és Gnózisból oktat minket, ha „nyílt párbe szédbe" lépünk vele. A Pentagram azt kutatja, hogyan kezdhetünk önmagunkban vertikális dialógust, melyet spirituális beszélgetésnek nevezhetnénk. A „mindennapin" túlmutató gondolatokhoz mind a vertikális, mind a horizontális dia lógusok egyaránt fontosak, vagyis mind a bensőben zajló kommunikáció, mind pedig az emberek közötti eszmecsere. Hermész maga mondja, hogy szükségünk van az ellentétekre, hogy növekedjünk, Cusanus (Nikolaus von Kues, 1401-1464) pedig már a kora európai kultúrában az ellentétek egységéről beszélt. Aztán a párbeszédekből kereszt képződik, melynek középpontja olyan, mint egy ablak, amely a nagy valóságra nyílik, egy „párbe szédablak" a szellemi dimenzióra, így készítjük elő mi, az olvasók, az értelmet vagy a bensőt mint teret az élő dialógusra, mintegy kereszteződésként... És bölcses ség által tudatosítjuk minden ellentét végső egységét önmagunkban. Akkor a párbeszéd „kerek", a beszélgetés pedig épületes és ki egyenlített. Ekkor vagyunk a„Dialógusban".
A gondolkodás időtlen idők óta szavak ban fejezi ki magát. Azt is mondhatjuk: a szavak a szellem eszközei, hogy gondo latokat vihessünk át. És ez több szinten igaz. A gondolatok az íráson keresztül válnak láthatóvá. A szavak hangzanak, és élő gondolatáramot képeznek, néha ma gasat, néha alacsonyt. A betűk az anyag szintjén szavakká formálódnak. A betűk képet alkotnak, a kép megfelel a szónak, a szó hordozza a gondolatot. Kialakul a dialógus.
Ékírásos törvények, kb. Kr.e. 3000.
A Pentagram eme kiadása néhány építőkövet kínál, melyek segíthetnek a tudatossá válás ban. Ezek a dialógus-részletek függőlegesek és vízszintesek, Szókratésztól Böhme-ig, Platóntól Bruno-ig, de találhatók benne mo dern dialógusok is. Sokféleképpen mutatják be az egyetemes bölcsességet, melyhez a ke leti írások is hozzátartoznak, mint a Mahabharata (melynek egy része a Bhagavad Gita), a Védák, a Taoizmus irodalma és sok más is. Az egész irodalomban újra és újra bebizo nyosodik a következő: Érjenek el a lelkek fejlődésükben a függetlenség bármely foká ra, mindig szükségük van egy embertársra, akivel beszélgetést folytathatnak, és akivel gondolatokat cserélhetnek. Jan van Rijckenborgh azt magyarázza könyveiben, hogy az „értelmes" az értelmi nézetre vonatkozik, az „erkölcsös" pedig egy vele összhangban álló életgyakorlat megér tését és tapasztalatát mutatja be. „Aki ért, az szabad", tanította Spinoza. A Gnózis ereje vagy „a szív felismerése" csak akkor hathat, ha áthatolunk annak a
belátásához, hogy pusztán a személyisé günkből kiindulva „semmit sem tudhatunk, és semmire sem vagyunk képesek". A látszólagos ellentétekből tanuljuk meg, hogy az ellentétek jellege tudatunk növekedése számára fontos, és kedvezően hat a minden napi magatartásunkra a világban. Az ellen tétek egységét csak akkor érhetjük el, ha felfedezzük, hogy belső fejlődésünk számára szükségünk van az ellentétekre - és ezzel a párbeszédre. Hogy ez a folyamat miként alakul a hermészi Gnózist tanulmányozó emberben, ez képezi ennek a Pentagram-kiadványnak a témáját. Ezzel egyben az úton - melyet „Rózsakeresztútnak" nevezünk - tapasztalható élő fejlődést tesszük érthetőbbé. Azt a mélyreható és szellemi módot be mutatva, ahogyan a hermetikusok, Her mész eszmekincsének hirdetői, az Istenség létezésének mélyére hatolnak, következzen most - Jan van Rijckenborgh bevezetésével - Hermész és Aszklépiosz általános párbe széde.
A MINDENSÉG MOZGATOTTSÁGÁNAK LÉNYEGE ÉS HATÁSA
Általános párbeszéd Hermész és Aszklépiosz között Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri az Arany Rózsakereszt Szellemi Isko lájának alapítói leírták a lélek megszabadulásához vezető utat. Ezt többek között az egyetemes tanokból származó szövegek alapján tették, melyeket megmagyaráztak a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdeklődőknek, emellett pedig példamutató életükkel jártak előttük. szklépiosz, vagy Aesculapius az ókorban a gyógyítás istene volt. Tágabb értelemben Aszklépiosszal a segítőt, a gyógyítót is jelölik. Hermész tehát a Corpus Hermeticum hatodik könyvében (a Hermész és Aszklépiosz közötti általános párbeszédben) olyan tanítványt oktat, aki - a neve alapján - tudja, hogy a Gnózis szolgálatának ösvényére hivatott. E tanítványnak együtt kell működnie a beteg emberiség gyógyításaban: az elesettek feltámogatásában, és a széttört újraegyesítésében. Aszklépiosz ebben az összefüggésben mély beavatást nyer a mozgás lényegébe, a mindenség mozgatottságának az okába és hatásába.
A
A hermészi filozófia bizonyítási eljárása során mindig is egy nagyon elemi alapból indul ki, és a legmagasabb elvonthoz emelkedik fel. Aki ezt a kulcsot használja, és sosem tér el ettől a módszertől, az lépésről lépésre tovább gondolkodhat, hogy végül megértse, amit meg kell érteni.
Sokak szokása, hogy a gondolkodásuk folyamatát az elvonttal, az ismeretlennel kezdik, és azután próbálnak meg leereszkedni a konkréthoz. Egy ilyen gondolkodási módszer soha sem lehet kielégítő. Spekulációkat és misztifikációkat kelt. így például a misztikus ember gyakran mondja, hogy ezt, vagy azt meg kell, vagy nem kell megtenni. A „miért" legtöbbször bizonytalan marad, és ezért gyakran képezi a tagadás, vagy egy tekintélyelvű igenlés okát. Azt állítják például, hogy a „Biblia Isten igéje, és jottányit sem lehet elvenni belőle". Ám, hogy miért éppen a Biblia lenne Isten igéje, azt senki sem tudja. Ennek az a következménye, hogy az egyik tekintély igenli, amit a másik tagad, míg egy harmadik e tekintetben teljesen közömbös marad, Ezzel a gondolkodási módszerrel semmilyen módon nem szolgáljuk az igazságot. Meghatározatlanság, hazugságok és heves vita lépnek a helyére. A hermészi gondolkodás módszere az egyetlen biztos és helyes, mert a felismerhető-
Virág az indiai Taj Mahal falmozaikján
bői, a konkrétból kiindulva mutatja meg az absztrakthoz vezető biztos utat. Ezért alkal mazza az ősgnózis is állandóan ezt a mód szert. Minden vágyódó és megszabadulást kereső ember befogadja, mert a legtisztább eredményekkel ajándékoz meg. A gondol kodásmódról is felismerhetik tehát, hogy valaki tényleg igazságkereső-e vagy sem. Ebben többek között Spinoza szolgálhat pél daképül. O szintén a hermészi gondolkodás módszerét alkalmazta. Ha összefoglaljuk a hatodik hermészi könyvhöz nyújtott bevezetőnket, akkor megállapítjuk, hogy ebben újfent bizonyítást nyer az erő egyetlen, mindent átfogó, min dent átható forrása, amely magában foglal minden kozmikus területet. Hermész Triszmegisztosz hatodik könyvének az a célja, hogy mélyen meggyőzzön minket erről. Nem arról van szó, hogy Isten lényének és az isteni erő tevékenységének mélyértelmű filozófiai magyarázatával szolgáljon, hanem
az Aszklépiosz nevű tanulónak, aki tudatába jutott annak, hogy milyen magasztos fel adatra hívta el őt Isten, és aki teljes odaadás sal akarja jámi az ösvényt, neki magyaráz zák el, hogy össze kell kötnie magát ezzel az erőforrással. Az embernek a Földön tudatta lan természetlényként fennálló jelentéktelen léte a leglogikátlanabb dolog, ami csak a mindenség-megnyilvánulásban létezik. Aki azonban útján mégis össze van kapcsolva az erőforrás sugárzásaival, az megszentel tetik, azaz meg lesz gyógyítva. Gyógyulása kegyelmi csodája révén pedig ő maga válik gyógyítóvá, érett Aszklépiosszá a Gnózis szolgálatában! Az általános párbeszéd mindenekelőtt belátásunkhoz, befelé irányuló gondolkodá sunkhoz fordul. Nem csupán meghallgatást kíván, hanem azt is, hogy együtt gondol kodjunk vele, hogy leszálljunk vele saját lényünkbe, egészen odáig, ahol az ember életrendeltetése fennkölt nyugalomban és csendben hallható és érthető. (Az egyiptomi ős-gnózis, 2. rész XIV. fejezet) ÁLTALÁNOS PÁRBESZÉD HERMÉSZ ÉS ASZKLÉPIOSZ KÖZÖTT Hermész: Aszklépiosz, nem úgy van-e, hogy ami mozog, az valamiben és valami által mozog? Aszklépiosz: De igen! Hermész: És nem szükségszerű-e, hogy amiben valamit mozgatnak, az nagyobb a mozgatottnál? Aszklépiosz: Kétségtelenül. Hermész: Ezen kívül ami a mozgást kelti, az erősebb a mozgatottnál! Aszklépiosz: Kézenfekvő. Hermész: És annak a jellege, amiben a mozgás végbemegy, nem szükségszerűen ellenkező-e a mozgatottnak a jellegével? Aszklépiosz: Természetesen.
Számunkra a legmagasságosabb, amire a gondolat egyáltalán irányulhat, Isten. A mi szá munkra - de Isten számára nem! Hermész: Jó! Ez a világegyetem nagyobb-e minden más testnél? Aszklépiosz: Igen ez biztos. Hermész: És nincsen-e teljesen tele? Tele minden más nagy testtel, jobban mondva minden létező testtel? Aszklépiosz: így van. Hermész: A világegyetem ezek szerint egy test. Aszklépiosz: Ez bizonyos. Hermész: Mégis olyan test, amelyet moz gatnak? Aszklépiosz: Igen. Hermész: Mily nagynak és milyen jellegű nek kell akkor a térnek lennie, amelyben a világegyetemet mozgatják! Nem kellene-e sokkal nagyobbnak lennie a világegyetem nél, hogy ezt az örökké tartó mozgást lehe tővé tegye, anélkül, hogy a világegyetem és a mindenség beszorulna és megállna? Aszklépiosz: A térnek ezek szerint rendkívül nagynak kell lennie, Triszmegisztosz! Hermész: És minő lehet a jellege? Ellenke ző, ugye Aszklépiosz? Nos, a test jellegével ellenkező jelleg a testetlen. Aszklépiosz: Kétségtelenül. Hermész: A tér ezek szerint testetlen! De a testetlen vagy isteni jellegű, vagy pe dig Isten! (Istenin nem a teremtettet értem, hanem a teremtetlent.) Ha a testetlen jel lege isteni, akkor az alkotás maglényének, központi lényének fajtájából való, ha pedig Isten, akkor egy a központi lénnyel. Egyéb
ként a gondolkodással ezt a következőkép pen kell felfogni: Számunkra a legmagasságosabb, amire a gondolat egyáltalán irányulhat, Isten. A mi számunkra - de Isten számára nem! Mert a szemlélet tárgyát a gondolkodó a belátás világossága révén éri el. Ezek szerint Isten maga nem szemlélet tárgya, mert mivel ő nem különbözik a szemlélet lényegétől, sa ját magát szemléli, magát látja. Számunkra azonban Isten nagyon is különböző, tehát a gondolkodásunk tárgya. Amikor így gondolkodásunkban az egyete mes teret szemléljük, ezt nem térnek, hanem Istennek gondoljuk, s ahogyan gondolkodá sunkban a tér Istennek mutatkozik, nem tér már a szó közönséges értelmében, hanem Isten hatóereje, mely mindent átfog. Minden, ami mozog, nem olyasmiben mo zog, amit szintén mozgatnak, hanem olyas miben, ami maga mozdulatlan, és maga a mozgatóerő szintén mozdulatlan, mert nem részesülhet a mozgásban, amit maga kelt. Aszklépiosz: De Triszmegisztosz, hogyan mozgatják a dolgokat itt a Földön együtt azokkal, amelyek az ő mozgásait okozzák? Hiszen azt mondtad, hogy a vétkes szférákat együtt mozgatja a bűntelenek szférája. Hermész: Ennél, Aszklépiosz, szó sincs kö zös mozgásról, hanem ez ellenkező mozgás! Mert ezeket a szférákat nem ugyanabban, hanem ellenkező irányban mozgatják. Ez az ellentétesség a mozgást a szilárd egyensúly pontjával látja el, mert az ellentétes mozgá-
sok eredménye ebben a pontban mozdulat lanság formájában nyilvánul meg. Mivel a vétkes szférákat a bűntelen szfé rával ellentétes irányban mozgatják, ebben az ellenmozgásban a nyugalomban lévő egyensúlypont az ellenálló szféra körül mozgatja őket. Látod a Nagy és a Kis Göncölszekér csillag képeit, melyek nem nyugszanak le és nem kelnek fel, és mindig ugyanazon pont körül keringnek. Mit gondolsz mozgatják őket, vagy állnak? Aszklépiosz: Mozgatják őket, Triszmegisz tosz. Hermész: És milyen a mozgásuk, Aszklépi osz? Aszklépiosz: Állandóan ugyanazon közép pont körül keringnek. Hermész: Úgy van. A keringés tehát nem más, mint mozgás ugyanazon középpont kö rül, s ezen teljesen a középpont mozdulatlan sága uralkodik. Mert a körforgás elejét veszi az eltérésnek, s miként elejét veszi az eltérés nek, a keringés állandóan megmarad. így az egyensúlypontban az ellenmozgás is áll, mert az ellenálló mozgás által állandó lesz. Mondok neked egy közönséges szemléletes példát, melynek helyességét megállapítha tod. Figyelj meg egy halandó lényt, például az embert, amikor úszik. Mialatt a víz továbbáramlik, a kezek és a lábak ellenállása, ellenereje az ember számára biztos helyzetet teremt, úgy hogy a víz nem húzza le. Aszklépiosz: Ez a példa nagyon világos, Triszmegisztosz. Hermész: így tehát minden mozgás olyasva lamiben és által keletkezik, ami maga moz dulatlan. A mindenség és minden testi élő
lény mozgását tehát nem a testen kívül lévő okok keltik, hanem a testen belül lévő okok, melyek belülről kifelé hatnak egy tudatos, értelmes erő által, legyen ez a lélek, vagy a szellem, vagy más testetlen lény. Mert egy anyagtest nem képes lelkes testet mozgatni, sőt semmilyen testet, lelketlent sem. Aszklépiosz: Hogyan érted ezt Triszmegisz tosz? A fa, a kövek, és más lélek nélküli dolgok nem olyan testek-e melyek mozgást keltenek? Hermész: Nem, semmiképpen sem, Aszklépiosz. Mert nem maga a test okozza a lelketlennek a mozgását, hanem az, ami a testben van, az mozgatja mindkét testet, a mozgót és a mozgatottat is. Ezért nem moz gathatja a lelketlen a lelketlent. Látod tehát, hogy milyen terhet visel a lélek, ha egyedül két testet kell hordoznia! Világos tehát, hogy ami mozog az valamiben és valami által mozog. Aszklépiosz: A mozgásnak üres térben kell létrejönnie, Triszmegisztosz? Hermész: Jól hallgass ide, Aszklépiosz! Sem mi sem üres, ami valóban létezik. A valóban létezőnek egyetlen része sem üres, ahogyan a „lenni" szó, amely létezést jelent, ezt már kifejezi. Ami van ugyanis, annak nem lenne valósága, az nem lenne, ha nem lenne tele valósággal. Ami valóban van, ami valóban létezik, az tehát soha sem lehet üres. Aszklépiosz: Nincsenek tehát üres dolgok, Triszmegisztosz? Például egy korsó, egy edény, egy kád, vagy más ilyen dolog. Hermész: Hagyd abba, Aszklépiosz, hogyan is tévedhetsz ekkorát! Hogyan is mondhatod az abszolút telit üresnek? Aszklépiosz: Hogy érted ezt, Triszmegisz tosz?
Hermész: A levegő nem test? Nem itat-e át ez a test minden létezőt? És nem tölt-e meg mindent, amit áthat? Nem áll-e minden test a négy elemből? Mindazok a dolgok, amiket megnevezel, tele vannak tehát levegővel, s ha levegővel vannak tele, akkor az elemek négy testével is tele vannak. Ez tehát ellen tétben áll a te szavaiddal. Amit te telinek mondasz, abból minden levegő kiürült, mert a levegő helyét más testek foglalták el, s nincs hely bennük, ahová levegőt lehetne beereszteni. Amit pedig üresnek mondasz, azt nem üresnek, hanem színig teltnek kell neveznünk, mert valójában tele van levegő vel és lélegzettel.
amiből a jó, az igazság, a szellem őstípusa és a lélek őstípusa mintegy sugarakként mennek ki. Aszklépiosz: Akkor mi tehát az Isten? Hermész: O egyik sem ezek közül, hanem mindezek létének és minden létezőnek, va lamint különösen minden teremtménynek az oka. Mert ő egyáltalán nem hagyott helyet a nemlétnek. Ami létezik, az mind abból keletkezik, ami van, nem pedig olyasmiből, ami nincs: mert a nemlétnek hiányzik a létrejövés képessége, míg másrészt a létező sohasem szűnik meg létezni. Aszklépiosz: Mit mondasz tehát, mi az Isten?
Aszklépiosz: Ez ellen nem lehet ellenvetést tenni, Triszmegisztosz. De akkor mi a tér, amelyben a mindenséget mozgatják? Hermész: Testetlen, Aszklépiosz. Aszklépiosz: És akkor mi a testetlen? Hermész: Szellem, teljesen önmagában nyugszik, minden testiségtől mentes, téve désmentes, szenvedésmentes, érinthetetlen, önmagában mozdíthatatlan, mindent átfogó, mindent mentő, megszabadító, gyógyító: az,
Hermész: Isten nem az értelem, de az értelem létalapja. Nem a lélegzet, hanem a lélegzet létezésének alapja. Nem a világos ság, hanem a világosság létalapja. Ezért kell Istent a Jó és az Atya névvel megtisztelni. Ezek a nevek csakis neki járnak és senki mást nem illetnek meg. Mert azok közül, akiket istennek neveznek, és az emberek és a démonok közül egyik sem lehet semmi lyen tekintetben sem jó, csak egyedül Isten. Csakis ő jó, senki más. Senki más nem tudja
Isten azonban a Jó, nem megtiszteltetésként, hanem lényéből eredően.
felfogni a jó lényegét. Mert mások testek és lelkek, s náluk hiányzik egy olyan hely, ahol a jó lakozhatna. Mert a jó magában foglalja minden teremtmény lényegét, a testiekét is meg a testetlenekét is, mind az észlelhetőkét, mind pedig azokét, akik az elvont gondolatok világához tartoznak. Ez a jó, ez Isten. Semmi és senki mást ne nevezz tehát jónak, mert az istentelen. És Istent soha se mondd másnak, mint jónak, mert az is istentelen lenne. Mindenki használja ugyan a, j ó " szót, de nem mindenki ismeri az értelmét. Ezért nem értik Istent sem, és tudatlanságukban iste neket és egyes embereket neveznek jónak, holott ezek soha sem lehetnek és nem is lesz nek jók. Mert a jó az Isten tökéletes megváltozhatatlansága, és őtőle elválaszthatatlan, mivel Isten maga. Minden más isteneknek - mint halhatat lanoknak - az „Isten" név megtiszteltetés. Isten azonban a Jó, nem megtiszteltetésként, hanem a lényéből eredően. Istennek és a jónak a lénye egy, együtt képezik minden nemzetség eredetét. Az a jó, aki mindent ad és semmit sem vesz. Bizony! Isten mindent
ad, és semmit sem vesz! Ezért Isten a Jó, és a Jó az Isten. Isten másik neve Atya, mert mindennek a teremtője. Mivel az atyát a teremtés jellemzi. Emiatt a helyesen irányuló tudatú ember életében a Fiú megszülettetése a legnagyobb komolyság és szorgalom, valamint a szoros Istenhez-fíiződés dolga, míg a legnagyobb szerencsétlenség és vétek, ha valaki e gyer mekség nélkül hal meg, és a halál után a démonok ítélik el. Az a büntetés, hogy ennek a gyermekte lennek a lelkét egy olyan test felvételére ítélik, amely sem nem férfi, sem nem nő. Ez olyan ítélet, mely a Napból jő. Együtt örülj, Aszklépiosz, ha senki sincsen gyermekség nélkül, de vedd körül szánalommal azt, aki a szerencsétlenségben áll, mert tudod, hogy arra milyen büntetés vár. Amiket mondtam neked, Aszklépiosz, szol gáljon mindaz fajtája és terjedelme szerint a mindenség lényével kapcsolatos dolgok bevezetőjeként. (Az egyiptomi Ős-gnózis 2.rész XIII. fejezet)
Párbeszédben élünk, minden beszél bennünk „...hanem, amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. [...] mert a Szellem mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is." (Pál I. levele a Korinthusbeliekhez 2,9-10) íséreljük meg egyszer elképzelni azt, „amit szem nem látott és föl nem hallott". Megpróbáljuk, mert emberek vagyunk, és tudni akarunk, s mivel a tudásvágy az emberi jelenséget kitevő tulajdonságok egyike. Ha az ember ezen felül összeköti tudását a képzelőerejével (al kotóerejével), az eszmék gazdag világával, túlszárnyal minden más földi teremtményt. Vizsgáljuk csak meg a teremtés őskezdetét, melyet János evangéliuma így fogalmaz meg: „Kezdetben volt az Ige". Ez azt jelenti: a kezdet végtelen terjedelmében, méghozzá nem egy bizonyos univerzum kezdetének, hanem minden univerzum forrásának ér telmében. Ebben a végtelen „mélységben", vagy ahogy a gnosztikusok nevezték: „sza kadékban", a formák őstengerét csak egy apró pontocskának találnánk. Mélység: Ott az isteni csendben (vagy hallgatásban) és az örök nyugalomban vált a kezdet energiája lélegzetté és szellemi erővé. Az univerzum nyugalmában mozgás keletkezett - írja a Tamás Evangélium, vagy az „Ige", ahogy a János evangélium fejezi ki. „Az ember Isten gondolatából született" - mondják. És az Ige, a gondolat szavakba
K
öntése által lett emberré. Ha valaki meg kísérelné leírni mindezt, azt mondhatná: A mélységből, a csendből felcsendült egy hang, amely azt mondta: „Jöjj hozzám!" Megszólították az embert, és kezdetét vette egy beszélgetés... Ha mozgás jön létre, azt mindig egy újabb mozgás követi. Az élet mozgás, a mozgás hang - minden beszél. Amíg a teremtés mozgásban van, a teremtő beszél teremtmé nyével. Minden ember ittlétének egy férfi és egy nő az oka, mindenki egy szülőpárostól születik, akik mint pár, gyermeket tudnak nemzeni, ám vajon ők adják-e neki az életet vagy a formát? Meg tudják-e határozni az élethos szát vagy az egészségét? Képesek-e arra, hogy olyan tulajdonságokat nyújtsanak neki, mint a jósága, vagy a nevetése, a fájdalom érzete, esetleg a vágyai? Ok adják-e a szem csodáját, mellyel a gyermek láthat? Ha egy gyermek megszületik, mindenekfe lett azt várjuk, hogy rendelkezzen minden nel, ami szükséges ahhoz, hogy az életben, ahogyan azt mi ismerjük, ki tudja fejezni magát. Az élet azért jut kifejezésre, hogy észlelhessük, élhessük és megélhessük. Mindez azt jelenti, hogy olyan formában fordul elő, melyben és amely által valami képpen kifejezheti magát. Ezt a megnyil vánulni vágyó Valamit nevezhetjük első gondolatnak, az Atya „halhatatlan elsőszü löttjének". Mi az ember célja? Talán az, hogy megta nuljon beszélni, és az Atyához hasonlatossá, azaz tökéletessé váljon! „Legyetek azért tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes". Hermész Triszmegisztosz mond ta ezzel összefüggésben: „Ahogy az istenek Isten sajátját képezik, úgy az ember is Isten sajátja. És az ember
tulajdona a világ: Ha senki sem létezne, aki látja a világot, akkor azok a dolgok, melye ket láthatnánk, nem léteznének. Egyedül az ember ismeri fel a szellemit és látja a láthatót, mivel egyik sem idegen számára. Az emberben mindkét természet benne rej lik: a halhatatlan és a halandó. Az embernek három létformája van: a szellemi, a lelki és az anyagi." (Hermészi definíciók, VI, 1)
HÁROM KIINDULÁSI PONT Ha ebben a világban született emberként felnyitjuk szemeinket, tehát úgymond belekezdünk ebbe a vállalkozásba, közvet lenül konfrontálódunk a három létformával. Önmagunkat tudatként tapasztaljuk, látunk más embereket magunk mellett, és megpil lantjuk a bennünket körülvevő világot vagy természetet. Ezáltal egyidejűleg három kul csot nyújtanak át nekünk, hogy feltegyük az alapvető kérdést, és megtaláljuk rá a választ. A kérdés így hangzik: Mit keresek én itt, és mi a feladatom az életben? A kérdésre való válaszok kulcsai pedig: 1. A természet mint tanítómester 2. önmagunk megismerése azáltal, ahogy emberekkel bánunk 3. megtanulni megismerni a lelket, e ben nünk lévő Másikat A világ a tapasztalatok kimeríthetetlen forrásaként erőlteti magát ránk. Vannak dolgok, melyek azt akarják, hogy átéljük őket, s melyek folyvást újabb és újabb imp ressziókat idéznek elő. Az élet feltehetően a valamit alkotni, formát alakítani vágyó isteni szükségletből jön létre, mint ahogy a
Az Edwin Smith papirusz ó-egyiptomi orvosságos recepteket tartalmaz és sebkezelési módszereket ír le (kb. Kr. e. 1600). © Malloch New York-i Orvosi Egyetem Ritka Könyvek Terme
Teremtő is életre kelt valamit azért, hogy észlelhesse önmagát. Ebből azonban problé ma születik. A Gnózis tudománya „a hallga tásról" beszél, melyet a mélységes nem-léte ző „őseredetének, kiindulópontjának" nevez.
minden születéskor az anyagban: Ember születik. Csak a vágyat ismeri a szféra után, ahonnan jött (az édesanyjáét). Ez az egyetlen, melynek tudatában van: egy belső hangnak, mely így szól: „Térj vissza!"
Ebből a mélységből hangzik fel a Szellemet hívó szó, amely ebben a semmiben min denütt jelenlévőként rejlik: „Jöjj hozzám!" - és a teremtés kezdetét veszi! Ez a kiindulópont „mélységet, csendet, nyugalmat és (rejtett) mozgást hordoz magá ban". Ugyanez a folyamat ismétlődik meg
A TŰZ, AMELY ÖNMAGÁT TÁPLÁLJA Fejlődés az egész élet, és ha a gondolat csere, a dialógus megszűnik a világ és miköztünk, a fejlődés és az élet megáll. A lélek visszavonul. Hogy ettől megóvjuk magunkat, a három fent nevezett kulcs egyre
Szeretnétek elolvasni a nem földi atyától szüle tett király történetét? Olvassátok akkor először a nap sugárzó nyelvét, a csillagok nyelvét, a hold félénk suttogását, a bolygók muzsikáját, és az egyik altatódalt, melyet Földanyánk dúdol sok sok csecsemőjének, akik - ha a lelkük felnőtt - az égi világba tartoznak.
James Morgan Pryse
megújuló és elmélyülő inspirációs forrás ként szolgálhat számunkra: • A természet az ember tanítómestere, és az élet művészetére oktat. A természettől tanul juk meg a világban való létezés alapszabá lyait, amely által az életre vonatkozó nagy kérdések megszületnek bennünk. Ha jobban megvizsgálja őket, felismeri, miként függ össze minden mindennel, s áll folytonos kölcsönhatásban egymással. A természet fo lyamatosan változik és mulandó. Az igazán kereső ember emiatt mindent, ami mulandó, szimbólumnak és hasonlatnak érthet. • Az emberekkel és a természettel való kapcsolata révén az ember önismeretre tesz szert, például a másokkal való eszmecsere során megtapasztalja lénye korlátoltságát, ám egyben az együttérzés kibontakoztatá sának lehetőségét is. Ennek során felfedezi saját gyengeségeit és nem várt kapacitásait is, valamint saját egyedülvalóságát. Ugyan akkor belátja, hogy mindez az összes többi emberre is vonatkozik. Alapjában véve mindannyian egyformák vagyunk, és mind nyájan az individuálistól az egyetemes léte zésig való fejlődés hosszú ösvényét járjuk. • Az öntudat magányossága és saját korláto zottságunk megtapasztalása vezet bennünket a „Másikhoz". Aki megismeri önmagát, az megismeri a Másikat, a benne élő lelkét. • Ez a misztériumiskolák tanítása. A beava tást a hallgatás és a bennünk lévő másikkal
való beszélgetés képezi. Ezt szándékoznak kifejezni a következő szavakkal: „A tűz, mely önmagát táplálja". A gondolkodás így párbeszéd önmagunkkal. SZÓKRATÉSZ Sokféle párbeszéd került nyomtatásra, me lyet híres filozófusok, nagy bölcsek, tanítók és misztikusok folytattak. Minden időkben és a világ minden táján találhatunk dialógu sokat, beszélgetéseket, melyek végigkísér nek bennünket emberi létezésünk keresőútja során, beszélgetéseket, melyek megváltoz tathatnak bennünket. Szókratész (Kr. e. 469-399) valószínűleg a párbeszéd mestere volt. Minden egyes beszélgetés során feltette azt az alapve tő kérdést, hogy: „Hogyan kell élnem?" Szókratész a klasszikus Athén ismert szemé lyisége volt, és feladatának tekintette, hogy tanítványaival és híveivel körülvéve minden nap útra keljen Athénben. Számos emberrel elegyedett szóba a Jóról, a Szépről és az Igazról. Önmagáról úgy nyilatkozott: „Én vagyok barátaim bábája" (Mellyel édes anyjára utalt, aki bába volt. Emiatt nevezik módszerét, a strukturált dialógust maieutikának, bábáskodásnak is.) „Nem a test érdekel, hanem a szülési fájdalmak közt lévő lélek. Kérdezek, kérdezek és kérdezek mindaddig, amíg a belátás elrejtett gyümölcse meg nem pillantja hirtelen a világ világosságát." Szókratész az emberek isteni tulajdonsá gait, melyet az emberek - anélkül, hogy tudnák - magukban hordoznak, szerette
Ó, hallgasd meg imám,
Nézd a messzeséget, az örök fenségességet,
hogy a sokak játékán
Mely oly sok tükröt alkotott,
soha ne veszítsem el
bennük hatalmat elosztott,
kapcsolatom az Egyetlennel.
s közben, mint azelőtt, egységes maradt.
Rabindranath Tagore
Dante
volna világra hozni, tehát egyfajta szellemi segítséget szeretett volna nyújtani ebben a születésben. Meg akarta szabadítani az embereket tudatlanságuktól, mint minden gonosz forrásától, valamint fogyatékossá gaiktól és korlátaiktól, melyek kínozzák a lelket, és gátolják fejlődését. Hermész Tattal való egyik beszélgetésében „fenyítésnek" nevezi a tudatosság nélküli fogyatékos létet. Tát azt kérdi Hermésztől a tizennegyedik könyvben: „Kényszerítő erő volna bennem, Atyám?" Hermész: „Nem is egy, fiam, hanem számos borzasztó, kényszerítő erejű rossz tulajdonság." Tát: „Nem ismerem őket, Atyám." Hermész: „Éppen ez a tudatlanság az anyag ban élt élet első kényszere, fiam. A második a bosszúság és a fájdalom. A harmadik a mértéktelenség. S aztán még követi kilenc másik. Ezek a kényszerítő erejű rossz tulaj donságok szám szerint tizenketten vannak, azonban számtalan másik is van, s azok a test fogsága miatt természeténél fogva arra kényszerítik az embert, hogy az érzékszer vek hatásai miatt szenvedjen. Mindezek azonban elmúlnak, ha nem is egyik napról a másikra, mihelyt Isten megkönyörül az illetőn. És ez utóbbi magyarázza meg az újjászületés természetét és értelmét." (Az Egyiptomi Os-Gnózis IV. kötet, XVIII. fejezet)
tudomány nélkül való", ami ugyanezt jelenti. A „tudomány nélkül" való léten ebben az összefüggésben azt értjük, hogy nem folyta tunk párbeszédet az istenivel. Ez azt jelenti, hogy semmit sem tudunk az isteni létről, s nem foglalkozunk vele. Az ember elzárkózik tőle az illúzió révén, mely szerint a test világa és az érzékszervekkel való észlelés az ember lét legmagasabb formája. Az ember azonban kettős: teste halandó, lelke halhatatlan. Nekünk, embereknek komolyan kellene fog lalkozunk a kérdéssel, hogy miért vagyunk itt. Törekednünk kellene helyzetük felisme résére, és feltenni magunknak a kérdést: Mi a lélek, mi a halhatatlan, a „bennem lévő Másik? Mi a célom, milyen feladatot tarto gat számomra létezésem, mely olyan formá ban nyilvánul meg, mellyel képes vagyok kifejezésre juttatni önmagam? Hogyan hasz nálom ki ezt a helyzetet helyesen, ahelyett, hogy az állapotomból fakadó - látszólag megoldhatatlan - problémák miatt elveszte gessem a lehetőségeket és esélyeket? Szókratész egyik párbeszédében a halhatat lan lélek és a halandó emberi test lényegét kutatja. A beszélgetés során felmerül a kér dés, hogy mi a jelentősége az ember életé nek a lélek szempontjából, hiszen az ember meghal, a lélek pedig továbbhalad. Kell-e aggódnunk a lelkünkért?
A tudatlanság az emberre mért legnagyobb csapás. A bibliai Hóseás próféta könyve (4,6) azt írja: „Elvész az én népem, mivelhogy
Szókratész halála előtti utolsó beszédében azt mondja: - „Tehát tegyük fel, ha úgy tetszik - szólt -, hogy két fajtája van a létezőknek: az egyik
látható, a másik pedig láthatatlan. - Tegyük fel - szólt. (Phaidon) - És a láthatatlan mindig ugyanaz, a látható pedig soha nem ugyanaz? - Tegyük fel ezt is - szólt. - No és tovább - szólt amaz -, mibennünk magunkban, egyrészt van a testünk, más részt pedig a lelkünk? - Pontosan így van - szólt. - Tehát a két fajta közül mit mondjunk, me lyikkel van inkább rokonságban a test? - Ez mindenkinek világos - szólt -, hogy a láthatóval. - És a lélek miféle fajta? Látható vagy lát hatatlan? - Az emberek által nem látható, Szókratész - szólt. - De mi a láthatót és a nem láthatót emberi természet szerint mondjuk; vagy úgy gondo lod, más szerint? - Nem, az emberi természet szerint. - Tehát mit mondunk a lélekről? Látható vagy nem látható? - Nem látható. - Tehát láthatatlan? - Igen. - Tehát a lélek jobban hasonlít a láthatatlan hoz, mint a test, a test pedig a láthatóhoz. - Feltétlenül így van, Szókratész. - Nemde azt is nemrég állapítottuk meg, hogy a lélek, amikor a testet használja fel a létezőnek a megvizsgálására, akár a látás által, akár a hallás által, akár valamelyik más érzékszervével - mert ez az, ami a test közvetítésével történik: az érzékszervek se gítségével vizsgálni meg valamit -, akkor a test azok felé a dolgok felé vonzza őt, ame lyek sohasem ugyanazok, és a lélek bolyong és nyugtalankodik és szédül, mintha részeg volna - miért? Mert ilyenekkel érintkezett. - Minden bizonnyal.
- Amikor pedig saját magára utalva keresi a világosságot, akkor abba a másik világba megy, a tisztábbnak, a mindig létezőnek, halhatatlannak és változatlannak a világába. És mint azzal rokon lény mindig annak a lé tezőnek a társaságába is kerül, amikor csak önmagára van utalva és ehhez megadatik számára a lehetőség. És minden tétovázás nak vége szakad, és állandóan ugyanúgy és változatlanul kapcsolatban van azzal a ma gas léttel - miért? Mert érintkezésbe került egy ilyen léttel. S ezt a kapcsolatát nevezik tiszta belátásnak." (Platón -Phaidon, XXVI és XXII dialógus, (Kerényi Grácia fordítása) - Európa, 1984) Itt a problémát precízen ismertetik: Egyik helyzet sem állandó. Az ember feladata az, hogy ezt az állapotot feloldja! Egy életen át ismétlődik a hívás, mely születésünkkor felcsendül: „Jöjj hozzám, térj vissza!" Martin Buber (1878-1965) haszid története leírja, hogyan szólítja meg Isten újra meg újra az embert. „Hol vagy?" Egy férfi megkérdezett egy rabbit: Hogyan értsük azt, amikor Isten azt mondja Ádám nak: „Hol vagy?" „Hiszed-e - felelte a rabbi -, hogy a szent irat korszaktól és nemtől függetlenül örök érvényű minden emberre nézve?" „Hiszem", mondta a férfi. „Nos, Isten minden időben azzal a kérdéssel fordul minden emberhez: Hol vagy a világban? Oly sok év és nap telt el a Neked szabott időből, milyen messze jutottál ezalatt a világodban?" A rabbi válasza akkor hág tetőpontjára, ami kor ezt mondja a férfinak: „Te magad vagy Ádám, Isten hozzád, tehozzád beszél. Hol
A megismerés belső villáma által a lélek tudása ismét képes megnyilvánulni tudatunkban. vagy? Amikor Isten ezt kérdi, szeretne fel ébreszteni valamit az emberben, ami éppen ezzel a kérdéssel csalogatható elő, feltéve, ha a kérdés megérinti az ember szívét, vagy ha engedjük, hogy megérintse a szívünket. Ádám elrejtőzik, hogy ne kelljen számot ad nia, hogy elkerülje az életéért való felelős ségvállalást, így rejtőzik el minden ember, mert minden ember Ádám helyzetében van. Azért, hogy kivonja magát annak felelőssé ge alól, amit megélt, magából a létezésből csinál rejtekhelyet. Persze őbenne is van valami, ami Őt keresi. Ádám azonban gondoskodik arról, hogy en nek a bizonyos Valaminek egyre nehezebb legyen megtalálnia Őt. Ekkor Isten ébresztő kérdése arra törekszik, hogy megsemmisítse rejtekhelyét, és leleplezze, hová jutott. E kérdésnek az a szándéka, hogy felébressze az emberben a kiút keresésére irányuló erős akaratot. Az elrejtőzés szokása azonban segít neki abban is, hogy semmibe vegye a szív nyugtalanságát. A hívás hangja azon ban nem csendül fel, ha az emberi létet vihar fenyegeti. Nem, a kérdező, hívó hang egy „lebegő hallgatás" hangja, és nagyon kön nyű túlharsogni." (Martin Buber: Az ember útja) Jan van Rijckenborgh ezt a helyzetet rövi den és tömören így foglalta össze: „Miért van az embernek teste? Hogy néhány évig mindenféle testi nyomorúságban tántorog jon itt, valamilyen polgári foglalkozással küszködjön, valamiképpen talpon marad hasson, s végül meghaljon? Hogy évekig az
idegéterben fuldokoljon? A gonoszságban? Szüntelen veszekedés és küzdelem köze pette? (Gonoszságon Hermész a halandó természetet érti.) Miért van testalakjuk? A testalak - mondja Hermész - a lélek eszkö ze, tulajdonsága, hogy felléphessen a lélek szolgálatában, a lélek szolgájaként." (Az egyiptomi Os-Gnózis, IV. kötet, VII. fejezet) Az eredeti lélek vágyakozása tiszta. Nem akar semmit sem jobban, mint felidézni első teremtményét és más képességeket fejleszteni, melyeket a Legmagasságosabbtól kapott. Mivel láthatatlan, boldogsága érinthetetlen dolgokban rejlik, mivel azért teremtették, hogy összekapcsolódjon a láthatatlan szellemmel, s megtalálja benne a nyugalmát. Nem szeretne semmi mást, mint visszakapni életét, vagy a felettes szférák magasabb energiáját. A világi viszonylatok valóságában azonban egyre nagyobb iram ban vonszolódik át az életen, és megismeri a természet örömeit. Mindez odáig fajul, hogy elgyengülve azt gondolja, így kell élnie... Az ember különlegessége abban rejlik mégis, hogy a Gnózis, a gnosztikus belátás és a vele összekapcsolódó megszabadító erő képes arra, hogy ebből a gyengeségünkből, mint egy álomból felébresszen minket. Ekkor a felismerés villáma révén ismét megnyilvá nulhat radatállapotunkban a lélektudat. Ebből keletkezik a mélyreható változás: Ettől kezd ve a lélek veszi kézbe életünk gyeplőjét, s azt kérdi: Mit kell tennem ahhoz, hogy ismét elnyerjem első szeretetemet?
Beszélgetés a teremtésről A teremtésről szóló beszélgetés témája az élet a természetben és a természettel, a világban és a világgal, amelyben élünk. Ez a minket szolgáló és időszakos kapcsola tával ránk váró világ körülvesz jelképeivel. A jelképek szavak nélküli nyelven szólnak hozzánk. Jelképezik saját világukat, mellyel kapcsolatba léphetünk, de amelynek nem vagyunk közvetlenül részesei.
A
teremtés nyelve susog a fákban, zúg a patakokban, tanít minket a virágok szépségével, fellebbenti a fátylat a napfényben zajló életről, a holdfény titka iról, a csillagokkal felébreszti a reményt, örömet ajándékoz... Jacob Böhmét természetfilozófusnak is mondják. A Christosophia című művében ezt írja: „Látjuk Isten nagy építményét a természet ben, és Istentől tudjuk, hogy az O akarata, hogy Igéje a természet világosságában is ki legyen nyilatkoztatva; a természeti erők még féktelenek." Kitapasztalhatjuk a természetet és összekap csolódhatunk vele. A természet a legváltoza tosabb módon élhető meg. Martin Bubernél találunk egy példát, amely megmagyarázza ezt a gondolatot: „Egy fát szemlélek. Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, vagy sziporkázó zöldellés, melyet átjár a háttér kék ezüstjének szelídsége. Megérezhetem, mint mozgást: az áradó erezetet a tapadós, törekvő magon a gyökerek szívását, a levelek lélegzését, végtelen közlekedést földdel és levegővel, s magát az ismeretlen növekedést. Besorolhatom a fajtájába, és szemlélhetem mint egyedet: fölépítését és életmódját. Megtehetem, hogy jelenlegiségétől és for májától oly következetesen eltekintek, hogy
már nem látom egyébnek, mint a törvény kifejeződésének - azon törvényének, mely szerint az erők szüntelen egymásnak feszü lése folytonosan kiegyenlítődik, vagy amely szerint az anyagok összekeverednek és szétválnak... A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota - szem ben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen." (Martin Buber: Én és Te) Most azt mondhatnánk: A fa gondoskodik az oxigénről, úgyhogy lélegezhetek. Tehát szükséges a létezésemhez. A természet táplálékforrásom, nélküle nem élhetek. Ugyanakkor viszont ez az egész teremtés ismertetőjele is. Minden mindent karbantart. A természet tanulmányozása ezért jelképes nyelvének a tanulmányozását is jelenti, és ugyanígy azoknak a rendszereknek és törvé nyeknek a tanulmányozását is, melyek által megnyilvánul. így hát rendkívüli könyvnek tekintjük, amelyben a hermészi gondolatból kiindulva olvashatjuk és felfedezhetjük mondaniva lóját: „Mint fent, úgy lent. Mint nagyban, úgy kicsiben." Az ember mikrokozmosz ként, kis világként a makrokozmosz, a nagy világ mása. A Napot a naprendsze rünk központjának és az élet forrásának látjuk. Az emberben a szív képezi a közép-
pontot az isteni maggal együtt. És miben van lerögzítve ez a mag? Ez az a kérdés, amelynél egyfelől közeledik egymáshoz a vallás és a tudomány, másfelől viszont el is tér egymástól, mégpedig azon kérdést illetően, amellyel mindannyian rend szeresen szembesülünk: „Hiszel-e Istenben, vagy valami hasonlóban?" Ml VOLT AZ ŐSROBBANÁS ELŐTT? Arié Bos háziorvos és a tudományfilozófia docense erre a kérdésre keresi a feleletet Hoe de geest de stof kreeg (Ahogy a szel lem szert tesz az anyagra) című könyvében. Válaszát valószínűleg meg lehet érteni és el lehet fogadni: Tulajdonképpen miért van valami a semmi helyett? Megválaszolhatatlan kérdés. Hadd beszéljen a modern fizika, és induljunk ki abból, hogy minden az ősrobbanással kezdődött. De az ősrobbanás a dolog ter mészetéből fakadóan nem volt előrelátható, bármely tudománnyal keresünk is rá ma gyarázatot. Előtte nyilvánvalóan semmi sem létezett. Az ősrobbanásnak tehát nincs oka - nem döbbenetes? Mindig az az érzésem, hogy ezért veszítettük el tökéletesen a megbecsülését, ha egyáltalán rendelkeztünk vele valaha is. [...] Azt akarja állítani, hogy mivel nincs oka, egy isten hozta létre az egészet? - Pillanat, istenről még egyáltalán nem mondtam semmit. Amit mondani aka rok, az a következő: Ha az energiáknak és a kvarkoknak okuk van, akkor az ok kizárólag információnak írható le. Kezdetben volt az információ. „Kezdetben volt az Ige." Az ige a görög logos fordítása. Számot, számítást, szót, gondolatot (mondanivalót) és szelle met (mint teremtő erőt) jelent. E szó egyik modern fordítása az információ lehetne. Az ősrobbanás hullámokat keltett. Ahogy a fotonok, a hullámok is képesek információ hordozóként működni. Az anyag tehát infor mációként kezdődött. Az anyag egyébként még mindig információból van. Mert, mint
Mindörökre szabad © G. Tijskens, Belgium
tudjuk „elemi részecskékből" áll, amelyek valójában nem részecskék, hanem energia csomagocskák, ami ugyanakkor hullámfor ma is. [...] Minden anyag (szubsztancia) mögött, melyet atomok alkotnak, bonyolult, sokrétű információ áll. A szubsztancia szó szerint ezt jelenti: „az, ami alatta, mögötte van", az információ mögött, alatt, mondhatnánk. Minden anyag (szubsztancia) tehát informá ciót jelenít meg, melyet a bölcsesség modern felfogásának érthetünk. Ha információt mon dunk, bölcsességről, tehát tulajdonképpen szellemről beszélünk. Vagyis: nincs anyag szellem nélkül. Az ember valamikor azt kép zelte, hogy a bölcsesség úgy lebeg szabadon a levegőben, mint ahogy az ősvizek felett lebeg Isten szelleme, vagy a Szent Szellem. Hogy az testileg nyilván nem látható, ma fizikailag is elfogadható. A testileg egyet len látható azonban az alatta levő anyag, a szubsztancia. És ezt az ősinformációt, amitől az elkezdődött, nevezték Istennek.
„A láthatatlant csakis a lélektudat látja, mert
Ha látni akarod Őt, akkor figyelmedet fordítsd a
maga is láthatatlan. Ha sikerül neked, ó Tát,
Nap felé, a Hold járására és a csillagok törvény
akkor Ő láthatóvá válik szellemlelked előtt, mert
szerű menetére.
az Úr szabadon, bőségesen megmutatkozik az
Mert kicsoda az Ő rendjeik oltalmazója? íme
egész mindenségben.
minden rendet lelkiismeretesen meghatároz a
Képes vagy-e a lélektudatodat látni, kezeddel
szám és a hely.
megfogni és Isten ábráját csodálva figyelni?
A Nap, az égbolt isteneinek legnagyobbja,
Ha ugyanis a benned lévő számodra láthatat
akinek minden mennyei isten tisztelettel he
lan, hogy váljon Isten láthatóvá benned anyagi
lyet ad mint királyának és uralkodójának. Ez a
szemeid számára!
kimondhatatlanul nagy, a földnél és tengernél
Végső következtetésként a könyvben meg állapítják, hogy a teremtési tervben az áll, hogy az embert szabadon a szeretet választ ja. Mert a szellem egyébként sehol sem kapcsolódik az anyaghoz úgy, mint annál a lénynél, aki elég szabad ahhoz, hogy öntekintéllyel megválassza az útját: az embernél. Hogy ne maradjunk tudatlanságban, most kövessünk egy párbeszédet, amely mélyebb belátáshoz juttat az ember és a természet kapcsolatát illetően. A l ó . század végén Giordano Bruno ezt írta A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című művében:
zekéket akarjuk bírákká tenni, vagy legaláb bis nekik adjuk az elsőséget, mely őket azért illeti meg, mert minden megismerés velük kezdődik: talán azt találjuk majd, hogy nem könnyebb következtetni arra, amit te mondasz, mint az ellenkezőre. Ha tehát úgy tetszik neked, kezdj bele magyarázatodba. Filoteo: Nincs érzék, amely látná a végte lent, nincs érzék, amelyből reá következtetni lehet; mert a végtelen nem lehet az érzékelés tárgya. Aki tehát az érzékek útján akarja azt megismerni, hasonlít ahhoz, aki a szemével akarja látni a szubsztanciát és a lényeget; aki pedig azért tagad egy dolgot, mert nem érzékelhető vagy látható, annak tagadnia kellene a saját szubsztanciáját és létét is. Éppen ezért csak okkal-móddal szabad az érzékek tanúságára hivatkozni; ennek csak érzéki dolgokban adunk helyet, sőt még itt sem bízunk benne addig, míg meg nem erősíti az értelemre támaszkodó ítélet. Az észre tartozik, hogy a távollevő s a hely- és időbeli távolságok által elválasztott dolgok ról ítélkezzék és számot adjon. Kérdésünkre nézve pedig tökéletesen kielégít minket az érzékek tanúsága annyiban, hogy nem képes nekünk ellentmondani, s hogy azon fölül nyilvánvalóvá teszi és bevallja saját gyarlóságát és elégtelenségét, amennyiben a látóhatárral a végesség látszatát kelti, s en nek létrehozásában is nagyon állhatatlannak mutatkozik. Ha tehát tapasztalatból tudjuk, hogy az érzékek még e földteke felületére nézve is megtévesztenek, amelyen élünk,
Első párbeszéd. Beszélgetők: Elpino, Filoteo, Fracastorio, Burchio. Elpino: Hogyan lehetséges, hogy a világ egyetem végtelen? Filoteo: Hogyan lehetséges, hogy a világ egyetem véges? Elpino: Úgy véled, hogy ez a végtelenség bebizonyítható? Filoteo: Úgy véled, hogy ez a végesség bebizonyítható? [...] Burchio: Ha mégoly igaz is, én nem akarom hinni; mert a végtelent sehogy sem bírja fölfogni a fejem, sem pedig megemészteni a gyomrom; ámbár, megvallom, szeretném, ha úgy volna, ahogy Filoteo mondja, mert ha szerencsétlenségemre megesnék valaha, hogy kibukom ebből a világból, mindig csak találnék talajt valahol. Elpino: Bizonyos, ó, Filoteo, hogy ha az ér-
is nagyobb, megengedi, hogy kisebb csillagok
tenger határait? KI rakta le a föld alapjait?
őfölötte mozogjanak. Tiszteletből vagy félelem
Ó, Tát, a mindenség alkotója és Ura. Nélküle,
ből? Kitől való félelemből, fiam?
aki mindezt alkotta, sem hely sem szám, sem
Nem rója-e pályáját minden csillag hasonló
mérték nem lenne a kozmikus rend kifejező
vagy egyforma úton az égbolton? Ki határozta
je. Mert minden rend egy alkotó tevékenység
meg mindegyiknek külön-külön a fajtáját és
eredménye. Csak a rendetlen és mértéktelen
pályája méreteit?
bizonyítja ennek a távollétét."
Nézd a Göncölszekeret, mely a saját tengelye
A Corpus Hermeticum nyolcadik könyve, 8-16.
körül forog és forgásába az egész égboltot
vers, Hermész, fiához, Táthoz: A láthatatlan Isten
belevonja. Kinek az eszköze ez? Ki tűzte ki a
a
mennyivel inkább kell rájuk gyanakodnunk, ha arról a határról van szó, amelyet a csilla gos égboltozaton szemünk elé varázsolnak. Elpino: Mondd meg tehát, akkor mire szol gálnak nekünk az érzékek? Filoteo: Csakis arra, hogy ösztönzést ad janak az értelemnek: hogy vádoljanak, és ahhoz, hogy részrehajlóan tanúskodjanak; de tanúságuk sohasem lehet teljesen meg győző; még kevésbé ítélkezhetnek vagy ítélhetnek el. Mert bármilyen tökéletesek is, soha sincsenek valami zavarosság nélkül. Éppen azért az igazság, kis részben mint erőtlen kezdetből, az érzékekből indul ki, de nem az érzékekben van. Elpino: Hát hol? Filoteo: Az érzéki tárgyban, mint egy tükör ben; az értelemben, mint érvelés és ítélés; az észben, mint elv vagy következtetés; a szellemben mint a tulajdonképpeni és élő formában. (Giordano Bruno: Két párbeszéd, fordította: Szemere Samu, Magyar Helikon, 1972.)
ződésének látni. Hermész kilencedik köny ve 6-14. versében szívhez szólóan írja le Tattal folytatott egyik párbeszédében, hogy a Másik, maga az Élet, amely folyamatosan áramlik, mindig tovább megy, mindig új kifejezésformát talál, és a szemlélőnek egy re mélyebben közvetíti azt a belátást, hogy semmi sem vész el, ami valóban létezik, és hogy az ember a változásokat tévesen neve zi megsemmisülésnek és halálnak. „Hermész: Mindazon anyagból, amit erre rendelt, az Atya kialakította a világ testét: Gömbalakkal ajándékozta meg, meghatároz ta a tulajdonságokat, melyeknek díszíteniük kell, és - mivel az anyag isteni volt - örök anyagsággal ajándékozta meg. Továbbá miután az Atya a fajták tulajdon ságait belesugározta a gömbbe, bezárta azt, mint valami barlangot, mivel alkotását min den tulajdonsággal akarta ékesíteni. A világ egész testét körülvette halhatatlan sággal, hogy az anyag - ha a test összetartóerejétől megszabadul - nehogy visszatérjen az ő sajátos káoszához. Amikor ugyanis az anyag még nem lett testté összeállítva, rendezetlen volt, fiam. Valamelyest még most is erről tanúskodik azzal, hogy képes növekedni és megfogyat kozni, amit az emberek halálnak neveznek. Ez a rendezetlenség, ez a visszatérés a káoszhoz csak földi teremtményeknél mu tatkozik. A mennyei lények teste megtartja az egyetlen rendet, amellyel őket az Atya kezdetben megajándékozta, és ez a rend
HERMÉSZ ÉS TÁT Ebből következik, hogy az ember, aki legnagyobbrészt a természetből származik és abból él, megtapasztalhatja, hogy több a természetnél. Természetlényként csupán a természet által nem tudja ezt felismerni. De képes rá azáltal, hogy a természetet, és mindent, ami van, megtanulja az ezeket a formákat lehetővé tevő valami más kifeje
legnyilvánvalóbb.
felbonthatatlanul megmarad mindegyikőjük tökéletességhez való visszatérésével. A földi testek visszatérése korábbi álla potukhoz az összetartó-erő megszűnése, eltávozása által történik, mely aztán vis szatér a felbonthatatlan, vagyis halhatatlan testekhez. így megszűnik ugyan az érzékek tudata, de a test nem semmisül meg. A „harmadik élő lény" az ember, aki a világ ábrázolására teremtetett, és az Atya akara ta szerint a többi földi állattal ellentétben értelemmel rendelkezik. Az ember nemcsak a második Istenséggel (a világéval, a termé szetével - a szerk.) van bensőséges kapcso latban, hanem belső szemlélődéssel az első Isten lényéhez is közeledik. Érzékszerveivel a második Istent testinek észleli, míg belá tása segítségével az első Istent testetlennek, szellemnek és a jónak ismeri fel. Tát: Ez az élő lény tehát nem semmisül meg? Hermész: Ujjongjál fiam, és értsd meg: mi az Isten, mi a világ, mi egy halhatatlan lény, és mi egy feloszlatásnak alárendelt lény. Lásd be, hogy az Istenből született vi lág Istenben van; a világból született ember a világban van; és hogy Isten, a mindenség eredete mindeneket magában foglal és megtart." (Az egyiptomi ős-Gnózis, 2. kötet XXXVI. fejezetéből.) VÁRNAK A LÉLEKRE „... ez a rend felbonthatatlanul megmarad mindegyikőjük (mennyei)tökéletességhez való visszatérésével." Állapította meg Hermész a fenti idézetben. Minden, ami a természetből való, visszatér a természethez, tehát felbomlás lesz a része. De az össze kötő erő, az elpusztíthatatlan testek „lelke" visszatér, azaz visszatérhet, ha az ember „belső szemlélődéssel az első Isten lényéhez is" közeledik. Ebben az értelemben várnak az emberiség re, vagyis arra a napra, amikor maguk az
Az Újszövetség legrégibb kéziratának
töredéke a Codex Siniaticusbó\, kb. Kr. u. 350.
emberek fedezik fel magukat, és lassacskán felismerik a hozzájuk beszélő belső, első Isten hangját. Mi ezt a rózsaszív hangjának nevezzük, melyre tudatosan hallgathatunk, és amelyet követnünk kell. Az egész te remtés várja és reméli a tudást nélkülöző, nem tudatos lét valódi ismeretre, a Gnózisra változását. A jézusi üzenet lényege a keresztény evan géliumokban így szól: „.. .az Isten országa tibennetek van." (Lukács 17,21) Habár ezt nem lehet világosabban megfogalmazni, azonban csak néhányan hallják valóban úgy ezeket a szavakat, ahogy azt hozzájuk intézték. A következő cikkekben olvassuk tovább, hogy a természet által és a másikkal foly tatott gondolatcsere által történő tudatossá válás hogyan vezet végül ahhoz a belső párbeszédhez, amelyben maga az ember képezi a választ!
Az emberről CSAK MÁSOK ÁLTAL ÉLHETÜNK „Számtalan emberrel találkoztam, számos helyen jártam, ahol - mint megtudtam - az, amit keresünk, egykor egyértelműen látható volt az ember számára. De minden este visszatértem a szobámba, a színtelen, csupasz hotelszobámba. Elképzelhetik, hogy ez az üresség nyomasztott engem, szinte nyugtalanított. Mégis bizonyára ezek a benyo mások voltak azok, e tér halálos üressége, amely tudatomat felrázta álmából. Egyértelmű volt számomra, hogy utazásaink és keresésünk eddig nem vezettek ered ményre, és nem is hozhattak más eredményt, mint annak biztos tudását, hogy az élet nem állhat „pusztán ennyiből", ami már önmagában is értékes dolog. Mert az, ami keresünk, más, és másképpen hat, mint ahogy gondoljuk. Ez nem valahol van, hanem mindenhol, itt is W.-ben, ebben a hotelszobában. Bizonyára sok ember van, aki „azt" keresi, úgy, mint mi. De sokan megtalálhatták már, míg mi még mindig csak a sötétben tapogatózunk. Mi nem az emberiség maradékának magányos egyedei vagyunk, nem vagyunk kivételesek sem. Az emberiség egy egész. Ez volt valójában, ami ezekben a csordultig telt vasúti fülkékben mindig tudatosult bennem. Keresni és utazni jó. De találni - véleményem szerint - még valami több. Jelenthet talán egy csendes szobában való elmélkedést is, a csendbe való felvételt. De ezt még inkább így fejezném ki: Ez olyasvalami, aminek így vagy úgy de másokhoz van köze, mert amit keresünk, annak abszolút értéke van. Megszabadíthatna másokat a szen vedéseiktől. Megválthatná őket évszázados, kilátástalan utazásaiktól - természetesen csak akkor, ha ezt ők is akarnák. Lehetetlen feladat? Annak tudata, hogy sokan va gyunk, reménnyel tölt el engem." Egy utazó levelei (Pentagram 1987, 6. szám)
ddig azt vizsgáltuk, hogyan hívja az embert létének eredete a visszatérés re. Erre a legrégebbi teremtésmíto szokból ismertjelentőségteljes igét használ hatjuk: „Jer hozzám". A „Térj vissza" arra irányul: Omnia ab Uno - omnia ad Unum (minden az Egyből keletkezik, minden az Egyhez tér vissza). Visszatérés alatt az ittlétünk tényleges alap jaihoz, a kezdetekhez való visszatérést ért jük, ami az embernek születésekor adatott, amikor tiszta lelkét egy gyengéd emberi
E
testhez kötözték, amely test önmagában egy teljes csoda. Később azonban megmu tatkozik, hogy az ember földi létének nagy restségében gyorsan elakad a földi élettel járó körülmények és gondok miatt. Éppen csak hogy képes létéről gondoskodni. Egy bizonyos életkortól kezdve, életkörülmé nyei idejének egészét felemésztik. Mégis kifejleszti az élet iskolájában tudatát, és megkapja a lehetőséget, hogy belelásson sa ját helyzetébe. Felismeri, mit tehet az adott körülmények között legközelebbi hozzátar-
Ember az, aki tanul, ember az, aki ad és elvesz, és aki azt mondhatja: Szükségem van rád! tozóiért, és miben szenvednek azok hiányt, így láthatjuk, hogy milyen módon ismeri meg az ember az őt körülvevő világot, és hogy hogyan ismeri fel magát ebben a vi lágban. Megtanultuk megérteni, miért állt a híres delphoi-i Apolló-templom bejárata fö lött: „Ember, ismerd meg önmagad!" Ezek a szavak Egyiptomból származnak, és még kiegészíthetjük őket azzal, hogy: „Akkor megismered Istent is". Jézus mondja: Ha megismeritek tenmagatokat, akkor titeket is felismernek, és felis meritek, hogy ti az élő Atya fiai vagytok. Ha azonban nem ismeritek meg magatokat, akkor (szellemben) szegények lesztek és (szellemi) szegénység lesz a sorsotok.1 Önmagában így az a kívánság, hogy meg ismerjük magunkat, alapjában véve önző tevékenység. Ez azonban csapdát rejt. Vajon az önismeret egyenlő-e annak a tudásával, hogy hogyan működöm én lelkileg és érzel mileg? Az olyan lélektani kérdések, mint: Mi történik közben velem? Hogyan érzem magamat közben? - közvetlenül a felszín alatt lapulnak. Ezek tudatalatti rétegeket érintenek, amelyek szívesen törnek a fel színre, azért, hogy a tudatunk rájuk irányul jon. Ha ebbe a játékba belemegyünk, akkor már nem az embert vizsgáljuk többé, akit önmagunkban keresünk, hanem a múlt régi oszlopait, pilléreit és árkádjait, melyek egy düledező épületet támasztottak alá. Mégis nagyon reális a tudat, amit énnek nevezünk. Néha olyan megnyerő, néha sziporkázik, aztán megsértődik, vagy féltékeny lesz, és ki tudja, még mi egyéb. Mindenesetre ezeknek
nem sok köze van az igazi emberhez. Valahogy érezzük, hogy az igaz ember létnek más színvonalon kell lennie és más kvalitásokkal kell hatnia. Más emberekkel, és „a bennünk lévő Másikkal" kölcsönhatás ban megismerhetünk ebből valamit. A MÁSIK ÁLTAL ÉLNI A litván filozófus, Emmanuel Lévinas (1906-1995) mondta, hogy élni csak a másik által lehet. Amikor megszületünk, akkor a velünk együtt élőkkel, családunk hozzátartozóival lépünk először kapcso latba. Ez a kezdeti horizont, amely előtt minden kirajzolódik. A többiek részünkké válnak, amennyiben ittlétünket megszépítik és megkönnyítik. Létünk kezdettől fogva önérvényesítés, amennyiben szakadatlanul kihasználjuk, és saját hasznunkra fordítjuk a köriilöttünk lévő dolgokat. Ahogyan embe rekként önállóságunkat biztosítani akarjuk, nem más, mint a birtokba és a tulajdonba vétel. Etelt, italt veszünk magunkhoz, autó kat használunk, filmeket nézünk, könyveket olvasunk, házakban lakunk, és egyéb nem materiális dolgokat veszünk használatba. Mindezen „másféléknek" nevezhető dol gokat felvesszük személyiségünkbe, és alakítják énünket, birtokunkká válnak. De túl sokáig nem elégít ki ez az életforma, ez a birtokbavétel, mert nem válunk képessé arra, hogy valójában megismerhessük a másikat. A legfontosabb tulajdonság azonban, amely kivezethet bennünket az önérvényesítésből,
Az ember, DNS kódjának CTAG-ritmusával leképezve (CTAG = Citozin, Timin, Adenin, Guanin - a DNS-ben lévő szerves bázisok)
mindemellett kifejletlen marad: a szeretet. Nagy gondolkodók hangsúlyozták, hogy nincs nagyobb öröm, mint a másikat megis merni. Az indiai védikus filozófia azt tanítja, hogy valójában nincsen különbség a Másik és az Én között: Tat tvam asi: „Ez vagy te". A Másikat Brahmával azonosítja. És Jé zus hasonló szellemben tanította: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". Egy perzsa költő egy „tűzről beszél, amely önmagát táplálja", és egy „kútról, melyből minél többet merítenek, annál jobban megtelik". A Másik utáni vágyódásunk igazi szeretetün ket is ösztönzi. Megszólítva lenni a Másiktól - ez az igazi megszabadulás kezdete. Kezdetben a minket körülvevő teremtést használjuk fennmaradásunkra. Aztán a teremtés megnyit nekünk egy érzékszervet; lassanként érdeklődést mutatunk a nagysze
rű természet iránt, amely körülvesz minket. Csodálkozunk, majd ebből a csodálkozásból áhítat lesz, szinte „remegő ima", ahogy Jan van Rijckenborgh fejezte ki. Akkor - talán első ízben - meglátjuk a má sik embert is valójában. Felismerjük, hogy a Másik ember nélkül nem létezhetnék. Ember az, aki tanul. Ember az, aki ad és el vesz, és azt mondhatja: Szükségem van rád, aki azt kéri: „Bárcsak neked is szükséged lenne rám!" Ember az, aki alázatos, ahogy Lao Ce tanácsolja: „Az igazi ember olyan, mint a víz, felkeresi a legmélyebb helyeket, összegyűlik, és a nagy óceánba áramlik." (Tao Te King, 66. fejezet) Mert csak olyan életben válhatok valamivé és fedezhetem fel önmagam, amely „mások kal és másokért" van.
A nem-lét az abszolút lény tükre. Ebben tükröződik a valóság sugárzása. És ez a visszatükröződés egy másodperc alatt valósággá lesz. Az egység a sokféleségben manifesztálódik, úgy mint ahogy valaki egyet számol, sok keletkezik. Minden szám az egyessel kezdődik, de a számok végtelenjét nem ismerjük. Mivel a nem-lét önmagában tiszta, tükröződik benne a „rejtett kincs".
Shabistari
Mi történik, ha találkozunk egymással? Többnyire félig tudatlanul élünk egymás sal, sokszor egymás mellett is. Ha azonban odajön hozzánk valaki, például beszélgetni, akkor egy csapásra minden megváltozik: Akkor nemcsak a partnerünk arcát fedezzük fel, hanem ennél jóval többet. Egy világ, egy fejlődéstörténet áll előttünk. És mindez a megszokott jelenben, az időben. Egy való di embert látunk az emberben, mert bennünk is felébredt ez az ember, ha szemeink nyitva vannak és a szellem világítja meg őket! Az első nagy lépés a végleges megszaba duláshoz, ha nyitottságunk, szeretetünk és gondoskodásunk a Másikra vonatkozik. Ez egy új felelősség: Csak ha a Másikat szol gálom, ha magamat teljesen megnyitom az egyedülálló másik lény számára, csak akkor ismerhetem meg önmagam. Mert ez nem úgy van, hogy az ember maga nem fontos. Épp ellenkezőleg! Jézus, aki a Krisztust megvalósította, azt mondta: „Szeresd feleba rátodat, mint tenmagadat!" Arról van szó, hogy ismét felismerjük a helyes összefüggé seket, így tanít minket az egyik régi rózsa keresztes bölcsesség: „Az önfeledt szolgálat a legrövidebb és legboldogabb út Istenhez." Ez egy nagy titok és talán nagy feladata is korunknak. Lévinas szerint az emberi lét végső értelme, hogy legyőzzük az önérvényesítést. Az élet nem más, mint mások általi lét. Az életem akkor kap értelmet, ha „ott vagyok mások
nak", segítőkészen, tanítva őket, nyitott szemekkel az engem körülvevők egészségét, jóllétét elősegítve. Van egy Másik utáni vágyakozás, anélkül, hogy én őt személyes céljaimra használnám, mert önérvényesíté sem fokát már legyőztem. „Isten birodalma tibennetek van" (Lukács 17,21) mondja az evangélium, de csak akkor találjuk meg, ha a többieket szolgáljuk. Egy lélekember, egy valóban bensőleg meg szabadult ember mindig a magasabbra emeli szemeit, a szellemre irányítja tekintetét, de szívét megnyitja embertársai számára. A következő szavak ezt világossá teszik: „Ha azok, akik vezetnek benneteket, azt mond ják: Nézd, Isten birodalma a mennyben van, akkor az ég madarai megelőznek titeket. Ha azt mondják: Isten birodalma a tengerben van, akkor a halak hagynak le benneteket. De e birodalom bennetek is és rajtatok kívül is van. Ha felismeritek magatokat, akkor benneteket is felismernek." {Tamás evangéliuma, 3. vers) Itt a birodalmat közvetlenül az önmegisme rés folyamatához kapcsolják. Ez a tulajdon képpeni (szellemi) élet. „A birodalom egy tudatállapot az itt és most-ban" - állapítja meg Jacob Slavenburg „Inleiding tot het esoterisch christendom " című könyvében. Továbbá azt írja: „Jézus tanai ébresztő hívások, hogy hallgatói tudatossá váljanak. Ez a tudatossá válás végül a 'tudatosnak
Emberek és tehenek egy hídon Grúziában, © Archil Kikodze
lenni'-hez, a birodalomhoz vezet. Ez az em beri lét tökéletes megvalósításának tudata. Ez azonban csak a Másikkal történő csere után lehetséges, méghozzá egy magasabb nívón, melyen az igazi összeköttetés lehet ségessé válik: a lélek területén. Ez az igazi párbeszéd."
inkkal való kapcsolattartás révén ismerjük meg önmagunkat. De hogy is van ez való jában a megismerési képességünkkel? Mit jelent „valóban megismerni"? Spinoza írja Etikájában: „Az értelemnek a szellem gondolkodási képességének hiányá ban saját módszere van: Megkötözi magát saját lényében."
SPINOZA
Érzékszerveinkkel egy mulandó dimenzión belül érzékelünk. Mivel gondolkodásunkkal, érzéseinkkel és akaratunkkal - észleléseink szempontjából - mindig egy bizonyos belá tásra, megértésre vagy álláspontrajurunk, és ezzel azonosítjuk magunkat, valamint ezen belátás, ezen vízió szerint is élünk, így egy tapasztalati tudat keletkezik. A bennünket körülvevő természet tükröt tart elénk, mely ben ezt az életvíziót, amely ittlétünk tényle ges alapja, megvizsgálhatjuk. Amennyiben ez a tapasztalati út erősen blokkolt, annyi ra, hogy már nem vagyunk képesek több életbölcsességet gyűjteni, akkor fejlődésünk stagnálni kezd. Saját lényünkbe kapaszko-
Egy dialógus, mint párbeszéd vagy közös beszélgetés, két egyént feltételez, akik egy beszélgetésben kölcsönösen mondanak egymásnak valamit. Ez egy gondolatcsere, melyben összeköttetésben vagyunk egymás sal. A beszélgetés résztvevői gondolatokat és álláspontokat cserélnek egymással, köl csönösen tükrözik egymást, és azon fáradoz nak, hogy tágítsák látókörüket, tehát hogy egymástól tanuljanak valamit. Ez egy olyan lehetőség, melynek során a környezetünktől tanulhatunk valamit, amely rajtunk kívül áll. Az előbb azt mondtuk, hogy az embertársa
A beavatás hallgatás, és az igazi párbeszéd a bennünk lévő másikkal. Ekkor csend lesz ben nünk, és a másik beszél. dunk, ahogy Spinoza mondja. A világot a saját, összegyűjtött tudatunkon át látjuk, és ezen keresztül csak magunkat ismerjük meg. Nem a Napot látjuk, hanem egy ideát, amely bennünk a Napról kialakul, tehát saját kive títéseinket, projekcióinkat. Nem azt halljuk valójában, amit beszélgetőpartnerünk mond, hanem csak saját értelmezésünket belőle, csak amit mi felfogunk és megértünk abból. Észleléseink és párbeszédeink így nagyon korlátozottak. Gyakran tűnik úgy, mintha csak saját magunkkal beszélgetnénk. Spinoza olyan megismerésről ír, mely szerint bármilyen dolgot megismerhetünk a lényéből fakadóan, tehát esszenciája, lé nyege által. A mi értelmi képességünk nem szellemi képesség. Csak ha értelmünket a szellem gondolkodási képessége irányítja, akkor észleljük a dolgok lényegét. Spinoza hozzáfűzi: „A szellemnek megvan a hatal ma, hogy a dolgok minden testi benyomását és képét visszavezesse Isten elképzelésére." 2 „Minden elképzelés igaz, amennyiben Isten re vezetjük vissza őket. Mert minden elkép zelés, ami Istenben létezik, összevág azzal, amit ő elképzel, és ezért mindegyik igaz." 3 „Akinek valódi elképzelése van, az tudja, hogy birtokolja azt, és nem kételkedhet töb bé annak igazságában" 4 A dolgok lényének ismerete nem értelme zések gyűjteménye, vagy részinformációk összekaparása. Ez mulandó létezésünkön kívüli állapot, mellyel (elvben) csak egyet len közös tulajdonságunk van: a szeretet. Ez az ismeret, ez a szeretni-tudás szakadatlanul beszél hozzánk mikrokozmikus lényünkből, az igaz emberből, amely transzcendensen körülölel és áthat minket. A „dolgok lényegi léte" belső hangként szól hozzánk, ahogy
Hermész mondja a keresőnek: „Ami terem tett, az egy másik által keletkezik, amint éppen mondtam. Semmi sem létezhet tehát, ami már volt, mielőtt minden az ittlétbe ér kezett, kivéve azt, ami sohasem keletkezett: a teremtő. Minden teremtmény látható, de O láthatat lan. Azért teremt, hogy önmagát láthatóvá tegye! És így szünet nélkül teremt, és ezzel láthatóvá válik. így gondolkodjunk és így csodálkozzunk, és dicsőítsük boldogan, hogy az Atyát megismertük!" 5 (Corpus Hermeticum) Ezt a hermészi gondolkodást akkor ismer hetjük meg, ha szokásos gondolkodásunk, értelmi képességünk önmagába tekintve „szellemi szegénységet" lát. Ha a szellem még nem nyilvánulhat meg a lélekben, akkor az még nem él igazán. Ez a belátás az igazság kapuja. A szeretet a kötelék. A szeretet képezi a nagy hidat a megszabadulás után vágyódó és az azt kereső ember, és az isteni biroda lom világa között. Mert a valódi világban ahhoz leszünk hasonlatosak, amit látunk és ami a szívünkből sugárzik. Fülöp Evangéli uma ezt az alábbi módon írja körül: „Senki sem észlelheti az örökkévalóságot, amíg maga nem lesz örökkévaló. Az igazság nem olyan, mint a világ, ahol az ember látja a Napot, a Földet és minden egyebet anélkül, hogy az éggel a Földdel és mindennel egy lenne. A valóság birodalmában látsz valamit belőle, és te magad is valóság leszel. Látod a szellemet, és magad is azzá válsz. Látod Krisztust, és azzá válsz. Látod az Atyát, és te magad is az Atya leszel. Ezen a világon tehát minden dolgot látsz, de saját magadat nem. A másik világban viszont látod maga-
dat. Mert amit ott látsz, azzá leszel te is." 6 Isten azt akarja, hogy megismerjük őt. Ehhez ajándékba adja nekünk a környeze tünkben élő másikat, valamint a bennünk élő Másikat. A nem-lét képességét ajándé kozza nekünk, amely önmagában tiszta. Ez a nem-lét egy tükörhöz hasonlítható, amely ben Isten látja magát, és mi magunkat látjuk Őbenne. A beavatás hallgatás, és valóban azt jelenti, hogy kicseréljük magunkat a másikkal. Az emberben csend lesz, és a Másik beszél! Ha elengedjük korlátolt logikánkat, akkor Isten, a Logosz, megdicsőül az emberrel, a teremt ményével folytatott párbeszédben. Ezt értjük
tehát a korábban említett „tűz, amely önma gát táplálja", és „kút, melyből minél többet merítenek, annál jobban megtelik" kifeje zések alatt. Akkor az ember más létalapra helyezkedik. És amit ezután megismernek, az nem lesz többé a megismerőn kívül. 1 Konrad Dietzfelbinger: Apokryphe Evangelien aus Nag Hammadi, Evangelium nach Thomas, Dingfel der Kiadó, 1989, 3. Versszak 2 B. Spinoza, Etika, 14. tézis 3 U.o. 32. tézis 4 U.o. 43. tézis 5 Corpus Hermeticum, 15. könyv, 3-5 versszak 6 Konrad Dietzfelbinger, Fülöp evangéliuma, 106. o.
Egy oldal Eckhart Mester prédikációjából, Georg-August-Egyetem, Göttingen
Monológ „Ismerd fel a Világosságot, és köss vele barátságot."
Corpus Hermeticum, Pymander
M
egbeszélésre megyek!" „Megpályáztál valamit?" „Hát nem a szó szoros értelmé ben, de mégis megbeszélésem van." „De miről van szó? Komoly, nehéz témák ról? Istenről talán? Vagy egyszerű dolgok ról?" „Mindkettőről. Az emberi életről van szó, és vannak akik ezt nehéznek találják, mások számára viszont könnyű." „Miért akarsz erről beszélni?" ,,Meg akarom tudni, hogy lehetséges-e sok ember életét megkönnyíteni, lehetővé tenni a megváltást. Elérni azt, hogy a 'terhektől' megszabaduljanak." „Tehát megpályázod a megszabadulást?" „Igen." „A magad számára? Szerintem ez meglehe tősen önző dolog!" „Igen is, meg nem is. Mert képzeld csak el, hogy az ember csak akkor lenne képes másokat a 'terheiktőF megszabadítani, ha először önmagát már kellőképpen felszaba dította. Pontosan úgy, mint amikor a jobb környezet elérése érdekében a munkát ön magunknál kell elkezdenünk. Akkor mégis csak ez az egyetlen megoldás?" „Hát szerintem ez arcátlanság. Ki vagy te, hogy eldöntheted, hogy saját magadat megszabadíthatod, és hogy mások az élet terhei alatt görnyednek, és őket is meg kell szabadítani?" „Ez mégiscsak így van egy kicsit. Tulajdon képpen én nem is vagyok képes arra, hogy megszabadítsam magam, hanem egy meste
ri, az első pillantásra meglehetősen külön leges erőnek kell ezt bennem végrehajtania. Még nem tudom pontosan hogyan, de éppen ezért akarok erről beszélgetni." „Oké, ez lehet, hogy így van. De mire alapo zod ezt a feltevésedet?" „Miféle feltevést?" „Hogy egy benned lévő mesternek, akit még csak nem is láthatsz, kell a művet bevégeznie." „Kelet és nyugat bölcsességeire, 'egyete mes' ismeretekre, mint amelyek például a nyugati keresztény hagyományból isme retesek, amikor azt mondják: „Az én igám gyengéd és az én terhem könnyű!" Szá momra ez azt jelenti, hogy a belső mester megkönnyíti ennek az életnek a terheit, még ha keresztútnak nevezik is ezt a folyamatot." „Tehát tekintélyekbe vetett hitre támasz kodsz, hiszen ezt nem saját magad tapasz taltad meg. Különben sem válaszoltad még meg azt a kérdésemet, hogy miért kell mindenképpen az összes többi embernek megszabadulnia, és különösen, hogy ki által, általad?" „Megéri a fáradságot, hogy a mélyére hatoljunk mindannak, amit mondasz, és ezt nagyon szívesen meg is tenném veled, leginkább a 'beszélgetésem' után. Megálla podunk?" „Igen, én is azt hiszem, hogy ez megéri a fá radságot, mert - őszintén szólva - ez a téma engem is foglalkoztat. Nem csak érdekes nek, hanem ugyanakkor szükségszerűnek is találom, hogy az emberek a világban megta-
nulják, hogy felhagyjanak mindazzal, ami az életet nehézzé teszi." „Sikeres pályázati beszélgetést kívánok." „Köszönöm." A párbeszéd olyan emberek számára lénye ges, akik hisznek beszélgető-partnerük értel mében és egyenértékűségében, akik hisznek abban, hogy a lelkek, amik vagyunk és amikké leszünk, találkozhatnak egymással egy mentális szintű, egymás megértéséhez vezető gondolatcsere folyamán, amely az emberlét különleges helyzetének új és jobb felismeréséhez vezet. Ez a felismerés egy sor egyre magaszto sabb belátásból keletkezhet, melyek élő kapcsolatban állnak egymással, és tudatunk számára megjelentetik magukat. Olyan különleges dolog, ha párbeszéd szövődik, amikor egyenértékűség és értelem alapján
gondolatcsere bontakozik ki? Igen, ez valóban különleges, mert az ilyen egyenértékűségnek és értelemnek termé szettől fogva nincs helye a világ színpadán. Hatalom, intézmények, érdekeltségek, nyereség, hírnév és küzdelem, ezek a világi viszonyok gondoskodnak arról, hogy „nyílt párbeszéd" kialakulása ritkaságszámba megy. Ami pedig nyílt párbeszédnek indul, gyakran félresiklik, és pillanatokon belül összeszólalkozássá, az egyéni jogokért vívott verbális harccá alakul, vagy olyan vitává fajul, melyet az egyik félnek meg kell nyer nie. A holland humorista (André van Duijn) ezt a fajta szóváltást egy alkalommal így definiálta: „Amilyen közel csak lehet, egy más mellett elbeszélni". Véleménye szerint ez jellemzi a modern verbális kommuniká ciót. Tehát valóban kuriózumnak számít, ha emberek nyílt és egyenértékűségen alapuló
Könnyű - a megvilágosodás értelmében, mert olyan magasságokba emelkedik, ahol megtudhat valamit önmagáról és az eredetéről
gondolatcserét folytatnak egymással. Ami különleges, az az emberiesség és az értelem. Miért folytat valaki egy olyan nyílt beszél getést, ahol nem nyereségre törekszik, és nem a saját érdekeit akarja megvalósítani? A szellemi növekedés érdekében? Tudjuk, hogy a hermészi szempontból értel mezett emberiesség, ahogyan azt e Pentagram kiadás középpontjába állítottunk, szinte csodának számít. „Hatalmas csoda az ember" - olvashatjuk az egyiptomi Ős-gnózis bölcsességében. Már maga a testünk is lenyűgöző, mert magában rejti annak a lehetőségét, hogy az elnyert belátásokat tettekre váltsuk át. AZ ÖRÖK EGY TITOK Azonban az, hogy az ember egy ilyen csoda, a gnosztikus-hermészi szövegkörnyezetben mindenekelőtt az ember régebbi fogalmára vonatkozik - arra, amit szanszkrit szóval élve „manasz"-nak nevezünk, ami „gondol kodót" jelent, de az „Isten fia" kifejezéssel is lefordíthatjuk. A görög kultúrában „az ember" erősen ös szekapcsolódik az autonóm gondolkodással. Erről már írtunk Szókratésszal és Platónnál kapcsolatban. Egy nyílt párbeszéd folyamán mindenekelőtt józan emberek gondolatcse réjéről van szó. A „hermetikus" kifejezés pedig ebben az összefüggésben nem „zárt rendszert" jelent, hanem egy örök, halhatat lan elemet jelöl, mely - még ha szunnyadó állapotban is - de jelen van az emberben. És ez az elem, amely rövidebb vagy hosszabb ideig tartó lelkesültségtől fellobban, a józan
gondolatok táplálékát ajándékozza nekünk. „Gondolataim legmélyén egy isten va gyok". Ez a gyakran idézett kijelentés a 19. században élt holland író, Willem Kloos tollából származik. A felvilágosodás korá nak filozófusai, Descartes és Spinoza pedig egy valóban emberi létből, kizárólag a gondolkodási képesség és az értelem alapján indulnak ki. Erre utal Descartes jól ismert „Gondolkodom, tehát vagyok" megállapítá sa is. Képesek-e arra, hogy az Önökben lévő Örökre és Halhatatlanra vonatkozó érzé seiket, vagy biztos feltevésüket másoknak átadják? Beszélgetéseik folyamán szavakba tudják-e önteni az ezzel kapcsolatos gon dolataikat? Valóban ez a kérdés, mert a tudat ettől nagyon individuálisnak tűnik. Önmagunk kifejezése külön művészet: a be széd- és szóképek végtelenül szubjektívek. Jelentésük - különösen korunkban - gyor san változik, vagy elavul és teljesen eltűnik. A világ számos szellemi példaképe, mint például Lao-Ce és Buddha, olyan emberek voltak, akik kevés szóval fejezték ki magu kat, és sokat hallgattak. A bölcs soha nem beszél feleslegesen. A gnosztikus filozófiák híveit is, és azokat, akik a keresztény-hermészi Gnózisból élnek, a szűkszavúság jellemzi. A hagyomány szerint az ember ben az isteni és örök titokban van jelen. Ez mind a mai napig érvényes. Erről a titokról beszélni nagyon kényes dolog, mert szinte minden kiejtett szó csökkenti a téma erejét, legalábbis ha olyan emberek jelenlétében hangzanak el, akik világi hatalomra, sikerre, gazdagságra és magas pozícióra törekednek. A régi rózsakeresztesek köreiben ezért volt
ismeretes a „sub rosa" kifejezés: aminek titokban kell maradnia, annak a „rózsa alatt" kell maradnia. Ezen kívül a „ne dobjatok rózsákat a szamarak elé" szólás is tőlük származik. A FÜGGŐLEGES PÁRBESZÉD Egy hasonló kijelentés a huszadik század fi lozófiájából is ismeretes: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" (Wittgenstein). A hallgatagság mind keleten mind pedig nyugaton, a régi időktől kezdve egészen napjainkig, hatalmas erénynek számít. Ez sohasem szentségtelenít meg egy magasztos légkört. Ennek ismeretében roppant különle gesnek számít, hogy „szellemi" párbeszéd is létezik, és hogy mi, nyugati emberek - nyil vánvalóan a görög-egyiptomi hermészi írások hatására - nyitottá váltunk egy ilyen fajta gondolatcsere számára. Ezeknél gyak ran belső, „ függőleges" párbeszédekről van szó, azaz egy megvilágosult tudatból fakadó mester-tanuló viszony párbeszédéről. Ezek a dialógusok - és ez a titoknak a része - saját bensőnkben zajlanak! Egy ilyen beszélgetés mindig spirituális, kristálytiszta és őszinte. Olyan mondatokból
áll, melyek tökéletesen megragadják a lé nyeget, hogy ezáltal egy értelmes eredmény jöjjön létre. Az alábbi sorok egy ilyen jellegű gondolat cserét szemléltetnek: „Mi lesz most a lelkemmel?" „Komoly kérdés." „Nos, mivelhogy tudom, hogy létezik, gondoskodni fogok arról, hogy jól menjen a sora." „Hogyan akarod megtudni, hogy mi a hely zet a lelkeddel?" „Talán azáltal, hogy felteszem magamnak a kérdést: Nehéznek vagy könnyűnek érzi-e magát?" „Mit értesz pontosan ez alatt?" „Nehéz - a lehúzottság értelmében, a folya matos emberi vágyak és igények következ tében. Könnyű - a megvilágosodás értel mében, mert olyan szintre emelkedik, ahol saját magáról és eredetéről megtapasztalhat valamit." „Hogyan tudod ezt megállapítani?" „Nehéz kérdés. Attól függ, hogy milyen mértékben tudatosul bennem a lelkem jólétéért való felelősségem. Két létálla potot tudok megkülönböztetni: Az egyik, amelyben saját magamat embernek tapasz-
talom meg, együtt mozgok a mindennapok dolgaival, azokban élek, örömmel tölt el, hogy élek; és e mellett létezik egy másfajta élettapasztalat." „Ezt meg hogy értsem?" „Ezt a tapasztalatot könnyebben elképzelhe ted, ha kinyilatkoztatásnak fogod fel." „Az egyik állapot jobb, mint a másik?" „Mennyire jártas vagy abban, hogy másokat csapdába csalj. Nem, mondtam már, hogy a felelősségről van szó." „Bizonyosan a jó lelkiismeretet érted ez alatt. Annak a kielégítő érzését, hogy jó ember vagy." „Na jó, mindenesetre azt, hogy embernek ismerjem fel magam." „Úgy érted, hogy a lélek a lelkiismereted?" 34 Pentagram 2011/1
„Nem, nem a lelkiismeret, de hangként használhatja azt. A lelkiismeret például segít nekünk abban, hogy komolyan vegyük a fe lelősségünket, és megóv minket a feledéstől, valamint az abból fakadó vak ösztönöktől." „Olyan jól tudunk beszélgetni egymással. Mondd meg nekem, miből fakad ez a gyen géd gondoskodás ez iránt a - kérlek ne vedd zokon - alig érzékelhető lény iránt, melyről azt gyanítod, hogy létezik." „Én nem gyanítom, én ismerem. Ez valami Más, Magasabb, mint az ésszel való gon dolkodás: Intuíció, egy minden értelmet felülmúló intuíció, direkt, mindent átfogó és örök. Ez az ismeret nem megfontolások ból fakad, hanem a 'szív felismerése'. És ez által válik lehetségessé az isteni létok
vagy lélek felismerése." „Azt hiszem lassan kezdelek megérteni. A ragyogás az, amire rátaláltál, és ez még a beszélgetésünket is megváltoztatta. A lélek nek ez a ragyogása körülvesz téged, mert útra keltél vele. Mindaz, amit közöl veled - ha helyesen értelmezem azt, amit mondtál - egy másik képesség által tudatosul ben ned. A lélek ragyogását adó fény lehetővé teszi számodra, hogy részesülj egy vibráló, sugárzó, teljes valóságból." „így van, és ez az, amit a felelősség alatt ér tek. Megfontolás által fogalmat alkothattunk a lélek minőségéről, és rá tudtunk találni az útra, melyet be kell járnia. E tudás birtoká ban képesek vagyunk megkülönböztetni, hogy mi az, ami a megtestesült lelket - mert tulajdonképpen azok vagyunk - megbék lyózza, és mi az, ami szabaddá teszi, mit kell elhagynunk, vagy feltétlenül megcsele kednünk. Mert ha nem figyelünk, a gonoszt tartjuk jónak és fordítva. Mindig ezáltal jön létre a zűrzavar, vagy a feledés." Krishna a következőket mondta Arjunának az isteni létokról (a lélekről): „A fények fényeként sötétségünk és tudat lanságunk mögött marad. O a felismerés, az egyedül valóságos, melyet tanulmányozha tunk vagy felismerhetünk, a szív lakója." AZ EMBERBEN LÉVŐ SZELLEMI MÁSIK Ha áthatoltunk legbensőbb lényünk, lelkünk és a lét isteni alapjainak valódi felismerésé ig, egészen bizonyosan megértjük a hermészi gondolkodás kiindulópontját. Ennél a kezdetnél az emberben lévő két alakról van szó. Hermész ezt a lényeges dolgokon való elgondolkodásnak nevezi. A kör így bezárul. A mikrokozmoszban az eredeti alak újra életre kel. Az ember pedig, aki a lélek számára mindezt lehetővé tette, tökéletesen és boldogan feloldódik ebben a szellemi másikban! Ezáltal képessé válik arra, hogy a modern társadalomban élve és hatva, az ere deti élet erejét és fényét ismeretlen módon
embertársai számára kisugározza. Erre pedig hatalmas igény van! Az eredeti, egyetemes életből származó erő és fény az egyén életében közvetlenül megtapasztalhatóvá válik és képes abban hatást kifejteni, mert a mikrokozmosz egykor, a távoli múltban ebből az univerzális életből keletkezett. A fény rezgés, vibrálás. Beszélünk fényse bességről is, melynél gyorsabb már nem is létezik. A fényhez azonban öröm is kapcso lódik. A fény ajándékozza meg szépséggel a Földet. Szépsége általa lesz láthatóvá. Ha egy szobába lépve felkapcsoljuk a villanyt, megpillanthatjuk a szép berendezési tár gyakat. Ezért mondják, ha valaki bensőleg meglát, vagy megtapasztal valamit, hogy fény gyúlt benne. Egy erdei séta során néha megfigyelhetjük, amint a fény egészen különlegesen hatol át az ágak között, amint a harmatcseppekkel játszik a leveleken, milliószoros ragyogást árasztva táncol, és számtalan sugara a lombokon át egészen a talajig hatol. Minden lépés a színek új palettáját, a fénysugarak új, ezerféle árnya latát teszi felismerhetővé. Mégis mennyivel élőbb az eredeti Fény, a két világ felisme rése. Lényünk legmélyéből fakadó bizo nyossággal tudhatjuk és elhatározhatjuk: Ezt a fényt nem engedem el többé; ez soha nem fog elhagyni engem. A véremig hatol ez a kapcsolat. Mivel tudomásunk van a két világ, a két természet létezéséről, és életben tartjuk ezt az ismeretet, tehát párbeszéd ben maradunk vele, kijelenthetjük: Ebben a függőleges párbeszédben a két barát egy lénnyé vált. A mikrokozmoszból pedig soha többé nem kell eltűnniük, ellenkezőleg, ők vezetik majd őt az új életterület dicsőséges fejlődé séhez. Aki így folytat párbeszédet, az egy egészen másfajta tudással, egy egészen új, élő isme rettel áll kapcsolatban. Ez a Gnózis. „Ismerd fel a Világosságot, és köss vele barátságot!" (Hermész Triszmegisztosz)
Az istenek sorsának meghatározása Világunk különböző kultúrköreiből szá mos mítoszt örököltünk, melyek magukban foglalják a korai emberiség elképzeléseit a világ keletkezéséről, a természeti erők és istenek tevékenységéről, valamint a halál utáni sorsról.
Az Eddában összegyűjtött mítoszok a világ kialakulásának misztériumait ölelik fel. Az Edda egy egyetemes igazságot közvetít az akkori hallgató képzelőerejének megfelelő képekben. Az Eddáról szó ló sorozatunk harmadik része az istenek sorsának meghatározásával foglalkozik. Wala nem történeteket mesél el, hanem mítoszokat közvetít. Wala, a látnók asszony egyes eseményeket világosan megpillant a régesrégi ősmúlt sö tétségében, és ezeket hirtelen ötletként az őt hallgató Thing-közösség tudatába emeli. A Thing-közösség a család legöregebb tagjaiból áll, a fegyvert hordozó férfiakból. Valamennyien Heimdall leszármazottai. Ez a „világ felett ragyogó" lény az első te remtés világosságának felel meg: ő a világ világossága, amely közvetlenül a szellem forrásából és az isteni bőség világából származik. Amikor kürtjébe fuj, a hangok rejtett hangzásként csendülnek fel minden világkorszakban. A világosság „hangzását" hallani: ez az ember további átalakításával kapcsolatban mindig is időtlen feladat. A Wala Odin isten nevében beszél, akit
A
Mindenek Atyjának vagy Wal-Atyának is neveznek. O a lelkek alkotója, aki azt akarja, hogy a világ menetét - a legtávolab bi múlttól kezdve egészen a világ elmúlá sáig - az ember belső szeme elé vezessék, hogy megpillanthassa. A felkelő hajnalpír jelezheti végül a beteljesített emberi létezés látomását.
tővé a belső kapcsolatot a test, a lélek és a szellem között. Asgard-ból, az istenek kertjéből indul ki a teljes teremtés három világával. (Korunk kártyajátékaiban az Asz a legmagasabb ütő kártya, amely minden más kártya felett áll, és az egészet egységként fogja össze.)
„A látnók asszony arca" című rész első verse így hangzik: „meghallgatást kérek, szent nemzetség, Heimdall magasabb és alacsonyabb rangú fiai: azt akarod, WalAtya, hogy kijelentsem a régi történeteket, amelyeket az emberekről tudok."
A tizenkét őselvet újra megtaláljuk ama tizenkét folyó képében, amelyek a Niflheimben (Nebelheim = a köd országa) lévő kút ból fakadnak. Megtaláljuk őket asztrológiai állatövünkben is, amelyet tulajdonképpen Tyrkreis-nek - isteni körnek - hívnak. Odin az emberi lélek ősforrása és teremtője - mindenekelőtt pedig azon bátor és merész harcosok atyja, akik nem ágyban halnak meg, hanem a földi-világi létezés harcterén áldozzák fel az életüket. Itt mindig a belső harcról van szó, azon erők legyőzéséről, melyek a hőst egy alacso nyabb síkhoz kötik. Odin a harcban becsü lettel elesett harcosok lelkét Walhallába viszi. Ezek a harcosok a lelki átváltozás folyamataiban „haltak meg", eddigi lényü ket letették.
KICSODA ODIN? Odinról azt tartják, hogy tizenkét különbö ző neve van. Ez azt jelenti, hogy a belőle kiáradó erő különböző teremtő nézetek bőségét tartalmazza. Feleségével, Frigg-gel sok istenséget nemzett, ide tartozik Baldur, Thor, Heimdall, Tyr és mások. Ezek az istenek áthatják a természeti síkot, és ők alakítják ki az anyagember formáját és tulajdonságait. Odinról azt kell tudni, hogy ő Bur és az óriás asszony, Bestia fia, olyan szellemi lény jelképe, aki egy bizonyos úton, különböző formákon keresztül halad va, a természetben történő megnyilvánulás ra áldozta magát. Az Egyetemes Tan értelmében feltételez hetjük, hogy az Odin név a mikrokozmo szok egy osztályát, az igazi ember eredeti szellemi „ősképeit" jelöli, akik a természeti birodalmakon keresztül vezető útjukon azon fáradoznak, hogy az anyagemberekben élet re hívják a saját képmásukat. Odin tizenkét teremtő erőt birtokol a központi teremtő energiából, amely a Láthatatlanból, vagy az Egyből ered. Ezt a tizenkét erőt jelképesen tizenkét isten alakjában mutatják be, akiket Ase-knek neveznek: ők adnak kifejeződést a teljes teremtésnek. Az emberben eme teremtő erők hatásai a tizenkét pár agyideg formájában jelennek meg: ezek teszik lehe
AZ EMBERI BESZÉD KIALAKULÁSA Az Odin névben ott rejlik az Odem/Atem (=lélegzet), az Adam szó, a belelehelt lélek. Az ó-irodalmi német (ó-felnémet) nyelvben Odint Wuodan-nak, Wotannak nevezték. O a hatalmas előre-sürgető, a viharban ható erő, ő az, aki a lélegzésnél megtölti a tüdőt. O az erdőkön átviharzó szél, ő az, aki a ter mészeti jelenségeket „beszédre" fakasztja. Az Edda arról is beszél, hogy Odin „Han ga (=függő) istenként" kilenc éjszakán keresztül függött a széljárta fán, és így ki tudta hallgatni a természet hangjait. Eb ből alakította ki Odin az emberek képdús nyelvét. Vajon nem rejt-e minden nyelv olyan titkokat, melyekben a szellem és a természet összefűződik egymással? A szellem a természet segítségével tanulja
A mítoszok szellemi-lelki őstapasztalatokból keletkeztek, amelyeket mitikus képekbe öltöztettek, és - kezdetben csak szóban, később már írásban is - továbbadtak az utókornak. Ezek a képek olyan igazságot közvetítenek, amelyet csakis intuitív módon, lelki-szellemi értelemben lehet megérteni, és soha nem fogható fel racionálisan vagy történelmi alapon. A korunkban eluralkodó racionális gondolkodás hajlamossá tesz arra, hogy az ilyen jellegű intuíciót kétségbe vonjuk. A józan gondolkodás nehézsé gekbe ütközik, amikor a képekbe öltöztetett igazsággal találkozik, hiszen nem talál ismerős fogódzókat, s úgy tűnik, hogy minden tény titokba burkolózik, mintha üzene tet közvetítene. Csak az az ember tudja megfejteni a titkot, aki megtalálja a hozzá illő kulcsot. Mivel mi, emberek, mindannyian hordozunk egy ilyen kulcsot a szívünkben, elvileg mi mindannyian képesek vagyunk arra, hogy minden titkos üzenetet tudatosan fogadjuk saját lényünkben.
megismerni önmagát, a természet pedig ezáltal - felfoghatatlan nagyságú időszako kon keresztül - átalakul és átszellemiesül. Itt az idő nem játszik szerepet - „Mimir", a természet emlékezete minden felvesz magába. Odin lélegzete ott hangzik minden nyelvben. A kifejezés, mely szerint Odin „kilenc éjjel függött a szélfüjta fán", a szellemi lény anyagba történő alászállására, vagy lezuha nására utalt. Ahhoz, hogy az embereknek a felmenetel egy bizonyos időpontban lehe tővé váljon, egy sokkal magasabb szellemi lény önkéntesen vállalt keresztrefeszítésére van szükség, hogy ez a lény az embereknek saját élete példájával bemutathassa az átszellemülés, a transzfíguráció útját. Krisztus küldetése a germán misztériumokban csak homályos elképzelés volt. A látnók asszony szavait hallgatva, az em berek önmagukban élték át az istenek sorsát. Megjelentek az ősemlékezés bizonyos néze tei. Odint dinamikussá tévő, és megvilágo sító erőként, a szellem magasabb szférájával való összeköttetésként élték meg magukban.
A germánok számára Odin a mindenütt jelenlévő sors-meghatározó volt, aki ugyan akkor saját magát is alávetette ennek a sors nak. Számukra Odin személyesítette meg azt a mindenható hatalmat, amely az ember ben az isteni akaratot, az isteni bölcsességet és hatékonyságot képviselte. A látnók asszony mindig megmutatta azt is, hogy miként hal meg Odin az emberben. Mai nyelvhasználatunkkal azt mondhat nánk: ez úgy történik, hogy Odin a tudat talanba siklik le. Ez a folyamat az egyéniesedéssel volt összekapcsolva: az emberi „én" kibontakozásának mértéke szerint, az ember belül magában már nem az istenek őbenne kifejtett működésére tekintett, hanem egyre inkább saját magára. Ezentúl már nem egy szellemi lény leképeződésé nek látta magát, hanem egyre inkább önálló lénynek. így a látnók asszony a jövőre vonatkozó látomásában olyan sötét események előjeleit pillantja meg, melyek vészt jeleznek, és az istenek fenyegető, elkerülhetetlen sorsát vetítik előre.
Yggdrasyl, a Világfa ábrázolása a 18. századból. (J.C. Cooper, An illustrated Encyclopedia of Traditional Symbols, London, 1978)
Egy jó beszélgetés Korunkban, amelyben a kommunikáció afféle varázsszónak számít, a beszélgetés már minden, csak nem természetes. Mintha általában hiányozna az érdeklődés a valódi eszmecsere iránt, hiszen egyre inkább e-maileken, SMS-eken, illetve az iwiw-en és Facebookon át érintkezünk. A tömegtájékoztatási eszközök uralják az életünket, és információk áradatával öntenek el bennünket. Társalgásainkban egyre több a hírcsa tornákból szerzett ismeret, és mind kevesebb az olyasmi, amit mi magunktól szerettünk volna elmesélni. Manapság kimondatlanul elvárják mindenkitől, hogy naprakészen tájékozott legyen mindenről. Aki nem az, az nem tud hozzászólni semmihez, úgyhogy inkább hallgasson.
S
zemélyes beszélgetési szokásaink formája jól tükrözi, hogyan műkö dik a mi „globális közösségünk". Mindenkinek egyértelmű véleménnyel kell rendelkeznie mindenről, és azt legyen képes jó érvekkel megtámogatni, no meg kellő határozottsággal védelmezni. A New York-i Columbia Egyetemen kitört diákzavargások idején néhány újságíró az intézmény bejá ratához vezető lépcsőn megkérdezte Jacob Needleman filozófust, az Elveszett keresz ténység szerzőjét, az egyetem docensét, hogy mi a véleménye a megmozdulásról. „Nem tudom" - felelte Needleman nyugod tan. Mivel a riportereket a semmitmondó válasz nem elégítette ki és tovább firtatták a véleményét, ő megismételte a szavait, mert tényleg nem tudta, mit kellene a forrongásról gondolnia. Amikor pedig a további nyomás gyakorlás ellenére sem foglalt állást, a tudó sítók teljesen elképedve bámultak rá: „Ez azt jelenti, hogy nincs véleménye?!" Needleman úgy érezte, ez rosszabb lenne, mintha súlyos bűncselekményt követett volna el. Információközpontú világunk azzal fenye get, hogy pártoskodásra, állásfoglalásra kényszerít minket: úgy érezzük, egyszerűen muszáj az egyik álláspontot helyeselni, a
másikat pedig elutasítani. Hogy világos legyen, mi mellett teszi le a garast, az ember gyakran szélsőséges elvekhez nyúl vissza. A véleményalkotáskor minden kétség és té tovaság mellőzendő. Határozott álláspontot és meggyőző érveket várnak el. Kézenfek vő, hogy az ilyen beszélgetés előbb-utóbb vitává, szóváltássá, végül pedig civakodássá fajul. Az ember elvész a másik túlkiabálásában kimerülő, szószaporító vetélkedésben. Fennáll annak a veszélye, hogy az veszi át az igazság helyét, amit nagyobb makacsság gal, hosszabb ideig ismételgetnek. Az ókori Görögországban a szofisták által alkalma zott beszélgetős vitamódszer során ugyanez történt, akár fizetség ellenében is: az lett a győztes, aki az utolsó szót kimondhatta. De kire tudnánk jobban támaszkodni fára dozásunkban, hogy meghatározzuk, mit is értünk a, jó kis beszélgetés" alatt, mint a görög filozófusra, Szókratészre? 0 a „szókratészi párbeszéd" atyja, amivel kivívta a szofisták ellenszenvét. O aztán nem cse vegett habkönnyű semmiségekről. Senkire nem akarta ráerőszakolni a saját meggyőző dését, inkább beszélgetőpartnerét vezette rá, hogy elképzelései gyenge lábakon állnak. Egyre újabb és mélyrehatóbb kérdésekkel
vezette el az illetőt a felismerésig, hogy véleménye badarság - így leplezte le az ostoba, önhitt fecsegést. Szókratész persze azt sem állította, hogy ő bármit tudna: saját magáról is világossá tette, hogy semmit sem tud („Tudom, hogy nem tudok semmit.") Ezért volt bölcsebb, mint a többiek. Célszerűként utal a szókratészi technikára Karén Armstrong, az ismert valláskutató is legújabb sikerkönyvében (Az Isten-ügyirat). Bevallása szerint ez a módszer tanította meg arra, hogy nemcsak meddő próbálkozás a nagy létkérdéseket perpatvarral megoldani, de a viszálykodás lehetetlenné is teszi a va lódi szellemi ébredést és megvilágosodást. Egy jó beszélgetés azzal jár, hogy össze mérjük a véleményünket másokéval, és rájövünk: nem sajátíthatjuk ki az igazságot. Ez nem mindig sikerül azonnal, csak akkor, ha tudatosan törekszünk rá. Akkor viszont termékeny tárgyalási alappá válik, amelyen a felek nyitottan, elfogulatlanul hallgatják egymást és elfogadják, hogy álláspontjaik eltérhetnek. Az ilyen beszélgetés kipen derít bennünket vélt biztonságunkból és megszabadít önhittségünk falaitól. A jó vita rádöbbent minket emberi képessége ink viszonylagosságára. Egyetlen normális beszélgetőpartner sem fogja magát emiatt feljogosítva érezni arra, hogy abszolút és megcáfolhatatlannak vélt kijelentéseket te gyen, vagy olyan lapos közhelyeket nyilat koztasson ki, amelyeket nem lehet kétségbe vonni. A jó beszélgetés során nem csak egymásra válunk nyitottá, hanem a máskülönben nem hallható Harmadik misztériumára is, aki a szavak közti csendet tölti be, az egészen Másra, amelyről a beszélgetés szünetei ben sejthetünk meg valamit. Ő felülmúl
mindent, és nem azonosítható semmilyen külsőleg körülhatárolt, leírható igazsággal. O az, ami megmarad, amikor már mindent elmondtunk. Ezért is mutatkozhat meg bennünk kizárólag a csenden keresztül - ha hallgat a száj, és mindenekelőtt a szív; amikor a beszélgetés eléri azt a pontot, ahol a szavak már nem elegendőek. Ez nem annak a hallgatása, aki dacosan bezárkózik, mert partnere már nem akar figyelni rá, hanem a csendes várakozás a megszabadító igére, amelyet csak a Meg nevezhetetlenjelenthet ki - s amely a saját bensőnkben csendül majd fel. Ez a hallgatás, ez a csend akkor ereszked het belénk, amikor a tudatunkban zajló vég nélküli mérlegelés és belső párbeszéd - a folytonos fontolgatás, amelyet az ismert író, James Joyce a „tudatfolyam" szóval írt körül - egyszer véget ér. Nemcsak másokkal szoktunk ugyanis vitáz ni: igen gyakori, hogy a patália végeztével a képzeletünkben - vitapartnerünk vonásaival - alkotunk egy fantomot, és azzal folytat juk a zsörtölődést. Mint egy ellenséget, mindenképpen meg akarjuk győzni arról, hogy igenis nekünk van igazunk. Hány szor fárasztottuk már ki magunkat az érvek
végtelen sorának kigondolásával, amelyek kel valakivel vitába akartunk szállni, vagy amelyeket tulajdonképpen be kellett volna vetnünk, amikor ismét csak megnémultan álltunk ott! Milyen következményekkel jár, ha folyton csak bírálunk, és mindent jobban akarunk tudni a másiknál? A vallástörténetben számos példát találhatunk arra, amikor az emberek ehhez hasonló házsártos, izgága „párbeszédet" folytattak Istenükkel, majd váltakozó sikerrel harcot vívtak saját el meszüleményükkel. Ez a démoni teremtés gyakran kényszerítette őket ellentmondást nem tűrően alázatos hódolatra és néma engedelmességre, s végül istentagadókként hagyta őket oda. Az efféle ateizmusnak azonban tisztító hatá sa is lehet. A tudatlanságot érő sokk az élet kimondhatatlan misztériumához való belső odaadásig vezethet, mint az a Bibliában Jóbról olvasható. Ezután a belső csend már a tudatos hallgatás táptalaja lehet, amelyben az ember meghallhatja az isteni igét. Ebből ered a sóvárgó vágyakozás az egyet len igazán szóló ige megismerésére, amely a „Beszélj, és én egész leszek." Ekkor ez már nem pusztán tájékoztató vagy leíró beszéd, hanem transzformáló, átalakító nyelv, az
ige, amely mélyrehatóan, alapvetően vál toztat meg bennünket. Amikor minden vita elnémult bennünk, akkor hangozhat fel ben nünk az egyetlen isteni ige, és újíthat meg minket teljesen, az ő mintájára. A gnosztikus-keresztény hagyományban te remtő Logoszról beszélnek, az Igéről, amely kezdetben Istennél volt, és maga Isten volt az egyetlen igazság, amely nem nevezhető néven, hanem csak mint hatás tapasztalható meg. Ez az ige szól a cselekvésből, az életvitel ből, és bírja rá az összes többi szót az el csendesülésre. Aztán már „ 0 " szól bennünk és általunk, mi magunk pedig csak csendben hallgatjuk és átéljük. Lehet-e valami magasztosabb és betelj esültebb, mint az, amikor a Másik isteni beszéde viszi a szót bennünk, és ez az ige az emberekkel folytatott beszélgetéseinkkel is egybecseng? Akkor már nem meggyőzni vagy rábeszélni akarjuk a másikat, ellent mondást nem tűrve. Hanem meghívjuk egymást, nem szavakra hagyatkozva, hanem hogy felfedezzük a transzcendens igazságot, amely a szavakon túl van. A kommunikáció akkor már nem különbségeink csereberéje többé, hanem a szó igazi értelmében vett eggyéválás.
KÖNYVISMERTETŐ: AZ OLASZ DIALÓGUSOK
A szó mélysége Giordano Brúnónál Giordano Bruno az egyik legjelentősebb, de ugyanakkor a legnehezebben érthető alak ja a kései 16. századnak. Ebben szerepe volt mozgalmas életének, terjedelmes, nem egykönnyen megközelíthető munkásságának, éles vitáinak, valamint élete kegyetlen végének. A vélemény, miszerint sarlatán volt, önjelölt mágus, még mindig zavarossá teszi a róla alkotott képet.
F
ilippo Bruno 1548-ban a dél-olasz országi Nápoly melletti Nola városá ban született. Származására gyakran hivatkozik. Műveiben gyakran szerepelnek családtagok, drámai életszerűséget, sze mélyes tónust kölcsönözve nekik. Filippo 15 évesen Nápolyban belép a Dominiká nus-rendbe, és ekkor veszi fel kolostorbeli nevét, a Giordanot. Nagyon hamar fellázad a kolostorbeli élet ellen, és azzal vádolják, hogy rossz hatást gyakorol társaira. Később egy őt is fenyegető eretnekségi per elől Rómába, majd tovább, észak-Itáliába szökik. Végül egy kevéssé katolikus he lyen, Genfben köt ki, ahol a kálvinistákhoz csatlakozik, azonban hamarosan konflik tusba kerül feljebbvalóival, mégpedig a későbbiekben többször ismétlődő forma alapján: Megtámadott egy vezető teoló gust, akit vitákban vagy írásaival rendkívül felingerelt, ezért távozásra, vagy bocsá
natkérésre kényszerítették. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Európa több városában is élt és tevékenykedett. Egy velencei patrícius, Giovanni Mocenigo 1592-ben meghívja őt Velencébe, majd pár hónappal később befeketíti az Inkvizíciónál. Hosszadalmas pernek vetik alá előbb Velen cében majd Rómában. Kezdetben megbá nást tanúsít, de elképzeléseit mégsem akarja visszavonni. Végül máglyára ítélték, amely a szokásos büntetés volt az eretnekeknek számára. HÁROM PÁRBESZÉD EGYBEN Bruno művei többnyire párbeszédes stílus ban íródtak, részben latinul, részben pedig olaszul. Bár az egyetemeken a latin volt a hivatalos nyelv, a francia és az angol Udvar ban az olaszt a kultúra nyelveként használ ták. Ezért nem meglepő, hogy a Dialógusok
Dombormű Bruno emlékművén. A felirat így szól: „Az itt élve elégetett Brúnónak, abban az évszázadban, melyet ő (dicsőségére) előre látott." Róma, Campo di Fiore, 1889
folytatódik, az ő bölcsességükkel, melyhez az a felismerés tartozik, hogy Isten a ter mészetben van, sőt, „a természet nem más, mint a dolgokban lévő Isten". A természetet tisztelve az ókori egyiptomiak az istenséget imádták. „Ahogy az istenség bizonyos érte lemben lejön, amennyiben a természetben megnyilvánul, úgy emelkedik fel az ember a természeten át az istenséghez, kúszik át a természet dolgaiban visszatükröződő életen, és emelkedik fel az e fölött létező Élethez." A SZÁZADFORDULÓ 1600 KÖRÜL A hősi szenvedélyekről című művében Bruno leírja a lépcső elvét, amelyen keresz tül az ember a „természetmágia" segítségé vel Istenhez ér. Ezzel szemben az emberek
„olyan isteneket imádnak, melyek épp csak annyira szellemiek, mint az állatok", mert imádatuk végül a halandóknál köt ki, méltó ságukat vesztett, szégyenletes, őrült, fanati kus, becstelen, szerencsétlen, gonosz szel lemek által megszállt embereknél, akiknek sem agyuk, sem beszédben való jártasságuk, sem virtu-juk nincsen. Akik életükben sem mit nem tudnak felmutatni, és lehetetlen, hogy haláluk után bárkiért bármit is tegye nek". Ez egy kendőzetlen támadás a szen teknek az ellenreformációban megnyilvánu ló tisztelete ellen. Azt mutatja, hogy Bruno a közeledő századfordulót az egész keresz tény-mózesi hagyomány befejezésének látja. Ennek a végnek erkölcsi megújulást kellene magával hoznia, mégpedig az ókor, főleg a rómaiak erényeihez való visszatéréssel,
Bruno felülmúlja Kopernikuszt. A világegyete met nem tekinti üres térnek. Végtelen nagynak látja, melyben minden mozog, a „Napok" és a „Földek" is. akiket Bruno különösen nagyra értékel: „[...] A nagylelkűség, igazságosság és ke gyesség tetszik az isteneknek. Erről az alap ról emelték fel a római népet a többiek fölé, mert más népeknél jobban sikerült nekik az, hogy dicsőséges tetteik által hasonlatossá váljanak az istenekhez. [...] És amilyenek a törvényeik és a vallásuk voltak, olyanok voltak szokásaik és tetteik, és ugyanan nyi megbecsülésben és szerencsében volt részük." Egy új etikai lendületre való ösztönzés Bruno legutópisztikusabb oldalához tar tozik. Ugyanakkor az olyan utópisztikus konstrukciók, mint Thomas Morus ideális városa, vagy az ezen a területen szerzett tapasztalatokról szóló híresztelések megle hetősen hidegen hagyták. A FEHÉR FEKETE A harmadik párbeszéd utolsó részében az Orion és a Kentaur csillagképről szóló vitát a kereszténység álcázott támadására hasz nálja Bruno. Orionról az mondja Momus: „Hagyjátok, istenek, hogy egy javaslatot tegyek. [...] Hagyjuk, hogy ő, aki már an nyiféle csodát tett, és mint Neptun, képes a tenger hullámain járni, anélkül, hogy elsül lyedne, sőt anélkül, hogy benedvesítené a lábát - következésképpen sok szép trükköt
fog tudni bemutatni - az emberek közé men jen. Hadd mesélje el nekik, amit akar, hadd hitesse el velük, hogy a fehér fekete, hogy az emberi intellektus, ahol a legjobbat látni véli, ott vak, és amit az értelem kiválónak, jónak és remeknek tart, valójában alantas, rossz és romlott..." A Lo spaccio párbeszédét, mint Bruno összes dialógusát, polemikus írásnak kell te kintenünk, mely szerzője fejlődésében csak egy pillanatfelvétel. Ezért ne lepjen meg bennünket, hogy Bruno később Lutheránus központokban bukkan fel, Wittenbergben és Helmstedtben, a német vallásmegúj itó kát pedig Oratio Valedictoria (1588) című művében, a Wittenbergi egyetemi búcsúbe szédében nagyra értékeli. A Lo Spaccio dialógusban az eretnekség szörnye, melynek Herkulest kell legyőznie, maga válik Herkulessé, amely győzedel meskedik a tiarával koronázott Cerberuson. Ez az ellentmondás, vagy irányváltoztatás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Bruno minden, a dialógusokban alkalmazott gon dolatképet visszavont. Gondolatai teljesen következetes rendszert alkotnak. Még néhány lényeges pont: A hősi szenve délyekről című mű az istenség iránti emberi szeretetet tárgyalja. Ez homlokegyenest szemben áll - teljesen az égi és földi éroszról szóló plátói tradíciót követve - a
Bruno befolyásának nagyságát nehéz megítélni. Nem lehetetlen, hogy Spinoza is ismerte a munkáit.
vulgáris szerelemmel. Mert az istenivel való egység a földi életben nem (teljesen) valósítható meg, ezért a hősi szerelem tragikuma állandó gyötrelme a filozófu soknak. Az istenség azonban felvezeti őt a megismerés folyamatának lépcsőjén. Ez a mű kulcsszövegnek tekinthető, melyben Bruno sorsa, és az inkvizícióval szembeni helytállása előre látható. A HELIOCENTRIKUS VILÁGKÉP VÉDELMEZÉSE Nagyon tanulságos Brúnónak a Világegye temről alkotott nézete. Már a Hamvazószer dái vacsorában (1584) védelmezi Koperni kuszt, mint „.. .aki magasan Ptolemaiosz, Hipparchusz, Eudoxusz és mások fölött áll... Ezt a felsőbbrendűséget a szokásos és közönséges filozófia néhány hamis axió májától (hogy ne vakságot mondjunk) való megszabadulásával éri el. Azonban nem nagyon távolodik el tőle. Mert ő, aki inkább matematikus, mint fizikus volt, nem tudott olyan mélyre ásni, hogy kitépje a hamis és haszontalan elvek összes gyökerét, ez által minden nehézséget feloldva, önmagát és másokat annyi felesleges vizsgálattól megszabadítva, figyelmét konkrét és biztos dolgokra irányítva. Ennek ellenére ennek
a német embernek a nagyságát nem lehet eléggé díjazni, aki olyan keveset vett át a bolond tömegtől, és kiállt a szembenálló meggyőződés árama ellen." Kopernikusz védelmezését tovább dol gozza ki a De l 'injinito, universo e mondi dialógusában. Tizenhárom évvel később Galilei maga ír erről egy nem publikáció ra szánt írásában. Fél évszázaddal később megjelent Galileitől a Dialógus a két világ rendszerről (1632). Bruno felülmúlja Kopernikuszt. A világ egyetemet - mint századokkal előtte a Lucretius nevű római természetfilozófus - végtelen nagynak látja, és állítja, hogy sok olyan világ létezik, mint a miénk. A világegyetemet nem tekinti üres térnek. Az univerzumon belül, melynek nincs centru ma, és egyértelmű mozgásiránya sem, mégis minden mozog, a „Napok" és a „Földek" is. Nehézség és könnyűség relatív fogalmak számára. Bruno ebben a modern tudomány előfu táraként jelenik meg. Nehéz megítélni, hogy befolyása milyen messzire ér. Az sem világos, mennyire ismerhette egy olyan gondolkodó, mint Galilei, Bruno írásait. Ugyanezt mondhatjuk el Spinozáról is. Mégsem kizárt, hogy ez a holland filozófus is olvasta Bruno írásait.