Eric Klinenberg: A magam útján - Miért jó egyedül élni? by Bookline Könyvek

Eric Klinenberg A magam útján Miért jó egyedül élni?

ERIC KLINENBERG

A magam útján M I É RT

JÓ

EGYEDÜL

Budapest, 2013

ÉLNI?

BEVEZETÉS

Az Ótestamentum azzal kezdôdik, hogy Isten megteremti a világot; mindennap létrehoz valamit. A mennyet és a földet. A vizet. A fényt. A nappalt és az éjszakát. Mindenféle élôlényt. És minden teremtés után elégedett: „és látá Isten, hogy ez jó”. Ádám teremtésével a hangvétel megváltozik. Isten ekkor váratlanul azt nyilatkoztatja ki valamirôl, hogy nem jó. „Lo tov”: „Nem jó az embernek egyedül lennie”1. Megteremti tehát Évát, és Ádám nincs többé egyedül. Az egyedüllét elleni parancsolatok magyarázata és értelmezése idôvel a teológiából a fi lozófia és az irodalom területére tevôdött át. Arisztotelész a Politikában azt írja, hogy „aki nem képes a társas egyesülésre, vagy akinek autarkeiája folytán semmire sincs szüksége, az nem része az államnak, mint az állat vagy az isten”. Theokritosz görög költô kijelentette, hogy „Az embernek mindig szüksége lesz az emberre”, Marcus Aurelius római császár és sztoikus fi lozófus pedig azt hirdette, hogy „az emberállat társas lény”2.

Amiként más állatok (Arisztotelésznek sajnos ebben csak részben volt igaza), valójában a vadállatok is egyedül élnek, ha a körülmények az egyedüllétnek kedveznek, kivált, ha kevés az élelem. Egyébként a fajok többsége jobban megél csoportokban. A közös életnek azonban ára van, egyebek között a státusért folytatott versengés és az idônként kirobbanó erôszak. Ám az elônyei – például a ragadozóktól való védelem, a közös vadászat, az eredményes szaporodás – sokkal többet nyomnak a latban. Az állatvilágban hozzánk legközelebb álló rokonaink, az emberszabású majmok jellemzôen társas állatok, és állandó csapatokban élnek. Még a hírhedten magányos orangutánok is az anyjukkal élnek az életük elsô hét-nyolc évében, és amint a Duke Egyetem primatológusa, Carel van Schaik felfedezte, a szumátrai kalóriadús, ingoványos erdôkben élô példányok „pontosan annyira társas hajlamúak, mint rokonaik, a csimpánzok”3. Nem az orangutánok az egyetlen félreértelmezett viselkedésû faj. Mint kiderült, a remeterákok valójában kifejezetten társas élôlények; akár százfôs közösségekben is élhetnek, mert képtelenek egyedül boldogulni. Egy jövôbeni remeterákgazdáknak szóló kézikönyv szerzôi azt tanácsolják: „a legjobb mindig két remeterákot tartani az akváriumban, és ha lehet, kettôt-kettôt mindegyik fajtából”. És nem azért, mintha védelemre vagy az élelemgyûjtés terén segítségre szorulnának. Az ok sokkal egyszerûbb: a magányosan élô remeterákok stressznek vannak kitéve, és a stressz náluk is egészségromlást okoz: szervezetük károsodik, elveszthetik a lábukat vagy az ollójukat. Az elszigeteltség elviselhetetlen feszültséget jelenthet az embereknél is, amint azt különbözô történelmi korok politikusai fel is ismerték. Az ókorban a számûzetés a legsúlyosabb

büntetések között szerepelt, csak a kivégzés volt rosszabb (bár egyesek szerint a számûzetés a halálnál is rosszabb sors volt). A XVIII. század végén és a XIX. században a modern börtönökben azért terjedt el a magánzárka intézménye, mert ahogy William Paley angol jogász mondta, az elszigetelés „fokozza a büntetés borzalmát”, ennélfogva elrettentô hatású4. Napjainkban csupán az Egyesült Államokban hozzávetôleg huszonötezer rabot tartanak supermax börtönökben, ahol – amint azt egy neves pszichológus írja – a rabok „eltérô fokú elszigeteltségben élnek […] amely totálisabb, teljesebb és szó szerint elembertelenítôbb, mint korábban bármikor lehetséges lett volna”5. Az állapot leírására használt közkeletû kifejezés egy széles körben elterjedt nézetet fejez ki a másoktól való elszigeteltségrôl: a magánzárka-büntetés bírálói és szószólói egyaránt „élôhalottnak” nevezik az ekként fogva tartottakat. A társas élet iránti emberi érdeklôdést mi sem fejezi ki jobban, mint a családalkotás. A történelem folyamán – minden kultúrában – a család és nem az egyén volt a társadalmi és a gazdasági élet alapvetô építôeleme. Nem véletlenül. Mint azt egy evolúciós biológus érvekkel is alátámasztja, a másokkal való együttélés az elsô társadalmak tagjainak elônyt jelentett a versengésben, mivel biztonságot nyújtott, hozzáférést engedett a táplálékhoz és lehetôséget adott a szaporodásra. Nicholas Christakis és James Fowler társadalomtudósok szerint az emberi fajnak a természetes kiválasztódás révén a szoros társadalmi kapcsolatok iránt alakult ki genetikai hajlama6. 1949-ben George Peter Murdock, a Yale Egyetem antropológusa a világ legkülönbözôbb részein és különbözô korokban vizsgált kétszázötven „reprezentatív kultúra” alapján végzett

felmérésének eredményeit közreadva megállapította: „Az elemi család az egyetemes emberi társadalmi csoport. Akár a család egyetlen fennmaradt formájaként, akár olyan alapegységként, amelybôl összetettebb családi formák keletkeznek, a család minden ismert társadalomban jól körülhatárolható és erôsen funkcionális csoportként létezett. Legalábbis egyetlen kivételrôl sem tudunk.” 7 A tudósok azóta vitatják Murdock érvelését, és megemlítenek olyan családias jellegû felállásokat, mint például a kibuc, amely nem illeszthetô az elemi család (nuclear family) modelljébe. Ellenpéldáik azonban mindig alternatív közösségek, amelyekben a hagyományos család tagjainál többen vesznek részt. Bár ez a vita nem dôlt még el, van egy közös pont, amelyben mindkét fél egyetért: az emberi társadalmak mindig, mindenhol társas, nem pedig magányos életre szervezôdtek.

Ez azonban már nem így van. Az elmúlt fél évszázadban az emberi faj ﬁgyelemre méltó, jelentôs társadalmi kísérletet kezdett. Az emberiség történetében elôször történt meg, hogy nagyon sok – különbözô korú, lakóhelyû és politikai véleményen lévô – ember az egyedül élô (singleton) életmódot választotta.* Egészen a legutóbbi idôkig az emberiség döntô többsége ﬁatalon házasodott, és a házastársakat csak a halál választotta el egymástól. Ha valamelyik *

Könyvemben az „egyedül élô” (singleton) kifejezést használom azokra az emberekre, akik egyedül élnek. Az „egyedülálló” (single) emberek egyedül és másokkal is élhetnek (élettárssal, lakótárssal vagy gyermekeikkel, és nem minden egyedülálló él egyedül).

házastárs korán meghalt, a másik hamar újraházasodott; ha idôskorban vesztette el a társát, az özvegy a családjához költözött, vagy a család költözött hozzá. Most késôbb kötünk házasságot. (A Pew arról számol be, hogy az elsô házasságkori átlagéletkor „a valaha volt legmagasabb; az elmúlt fél évszázadban hozzávetôlegesen öt évvel hosszabbodott”8.) Elválunk, és éveken vagy évtizedeken át szinglik maradunk. Túléljük a házastársunkat, és mindent elkövetünk, hogy ne kelljen másokkal összeköltöznünk, még a gyerekeinkkel sem, sôt néha velük a legkevésbé. Ciklikusan ki- és bekerülünk különféle életkörülményekbe: egyedül, mással, mással, egyedül. Nem is olyan régen még megalapozottan tekinthettük volna az egyedül élést a tartósabb társas kapcsolatok közötti átmeneti idôszaknak, amikor vagy egy társsal élünk együtt, vagy lakóotthonba vonulunk. Ez ma már nem így van: napjainkban – évszázadok óta elôször – az amerikai felnôttek többsége egyedülálló; a tipikus amerikai felnôtt élete javát inkább házasságon kívül, mint belül tölti, és ennek az idôszaknak nagy részét magányosan éli le. Természetesen alkalmazkodunk. Megtanulunk egyedül élni, és új életmódokat alakítunk ki. A számok sosem tárják fel teljességében a helyzetet, de ebben az esetben megdöbbentôk a statisztikai adatok. 1950-ben az amerikai felnôttek huszonkét százaléka volt szingli. Négymillióan éltek egyedül; és ez az összes háztartás kilenc százaléka. Az egyedül élés a hatalmas területeket felölelô nyugati államokban – Alaszkában, Montanában és Nevadában – volt a leggyakoribb, hiszen ezek az államok vonzották a vándormunkásokat, akiknek az életében ez rendszerint csak egy átmeneti idôszak volt a hagyományosabb családi élethez vezetô úton.

Ma az amerikai felnôttek több mint ötven százaléka szingli, és harmincegymillióan élnek egyedül: nagyjából minden hét felnôttbôl egy. (Nem számoltuk bele azt a nyolcmillió amerikait, akik szabad akaratukból otthonokban, nyugdíjasházakban, vagy nem szabad akaratukból börtönökben élnek.9) Az egyedül élôk az összes amerikai háztartás huszonnyolc százalékát teszik ki, ami azt jelenti, hogy e háztartások a gyermektelen párok csoportjával együtt a legelterjedtebb családi formát alkotják; arányuk nagyobb, mint a többgenerációs nagycsaládos, a szobatársi és csoportos együtt lakás életformáját választóké. Meglepô, hogy az egyedül élés a legstabilabb magánéleti típus. A gyermekes házaspárok kivételével az egyedül élôk esetében a legnagyobb a valószínûsége annak, hogy az életformájuk öt év múlva sem változik.10 Napjaink egyedül élôi között többségben vannak a nôk: tizennégymillió férfi él egyedül, és tizenhétmillió nô. Az egyedül élô nôk nagy része – több mint tizenötmillió – középkorú, harmincöt és hatvannégy év közötti. A férfiak és nôk teljes csoportjában körülbelül tízmillióan idôsek**. A fiatal, tizennyolc és harmincnégy év közötti felnôttek száma körülbelül ötmillió, szemben az 1950-es adattal, ami ötszázezer volt; ezzel az egyedül élôk csoportja a népesség leggyorsabban növekvô szegmense.11

Ebben a könyvben az „öregek” és az „idôsek” kifejezéssel a hatvanöt évesekre és az a felettiekre utalok. Ennek oka az, hogy az öregedéssel kapcsolatos statisztikák vízválasztóként adják meg a hatvanöt évet; az öregedés szociológiájában azonban azt tapasztaljuk, sok hatvanöt év feletti ember nem érzi, és nem tartja magát idôsnek.

A korábban tapasztaltakkal ellentétben az egyedül élôk ma fôleg a nagyvárosokban élnek, és az ország bármely vidékén. Az egyedül élôk aránya Washingtonban, Seattle-ben, Denverben, San Franciscóban, Minneapolisban, Chicagóban, Dallasban, New Yorkban és Miamiban a legnagyobb. Manhattanben a lakások több mint felében egyedül él valaki. Dominanciája ellenére az egyedül élés korunk legkevesebbet taglalt, következésképpen a legkevésbé értett témája. Fiatal felnôttként szeretnénk saját lakást, de sokat tépelôdünk azon, hogy még ha élvezzük is ezt az életet, vajon jó-e, ha ez így marad. Aggódunk azok miatt a családtagjaink, barátaink miatt, akik nem találnak megfelelô partnert, még ha meggyôzôdéssel bizonygatják is, hogy jól megvannak egyedül, és idôvel biztosan találnak majd valakit. Kínkeservesen támogatjuk idôs szüleinket és nagyszüleinket, akik a házastársuk elvesztése után magukra maradnak, és nem tudjuk, mit tegyünk, ha azt mondják, jobban szeretnének egyedül élni otthon. Az egyedül élés minden élethelyzetben olyasmi, amit minden személy vagy család maximálisan magánügyként él meg, holott valójában egy egyre inkább általánossá váló körülményrôl van szó, amely megérdemli, hogy fontos, általános jelentôségû témaként kezeljük. Azon ritka alkalmakkor, amikor az egyedül élés növekedésérôl nyilvános vita folyik, a megszólalók abszolút társadalmi problémaként deﬁ niálják, az önimádat, a széthullás és a romló közösségi lét jelének tekintik. Erkölcsi telítettségû beszélgetéseinkben a kérdést, hogy miért élnek manapság annyian egyedül, hamis és félrevezetô szélsô értékek, a Father Knows Best romantikus eszménye és a Szex és New York ragyogó, nagyvárosi csábítása irányába pozicionálják. Ebben

a könyvben azt fogjuk látni, hogy az egyedül élés, e jelentôs társadalmi kísérlet valósága sokkal érdekfeszítôbb, és kevésbé szigetel el bennünket, mint ahogy ezekbôl a beszélgetésekbôl következne. Az egyedül élés mint társadalmi kísérlet nagyon sok változást hozott. Módosítja a magunkról és legmeghittebb kapcsolatainkról alkotott képünket. Hatással van a városok építészetére, fejleszti a gazdaságot. Ennek következtében máshogy válunk felnôtté, máshogyan öregszünk és halunk meg. A társadalmi csoportok mindegyikére és csaknem minden családra hatással van, függetlenül attól, kik vagyunk, illetve éppen együtt élünk-e másokkal.

A többes szám elsô személy jóval többet foglal magába, mint gondolnánk. Könnyen hajlunk arra, hogy az egyedül élés egyre magasabbra szökô számait kivételes amerikai adottságnak tekintsük, amelyet Harold Bloom irodalomkritikus „a nemzet önállóságának” nevezett. Végtére is az amerikaiak régóta büszkék a nemzeti önállóságukra. Thomas Jefferson az individualizmust „az amerikai élet nagy jelszavának” nevezte; David Potter történész azt írta, hogy az amerikaiak ezt „szent szónak” tekintik. Habits of the Heart címû könyvükben Robert Bellah szociológus és szerzôtársai az amerikai individualizmus két hagyományát különböztetik meg. A legjellemzôbben Benjamin Franklin által képviselt „haszonelvû individualizmus” azon a meggyôzôdésen alapul, hogy a társadalom akkor virágzik, amikor minden egyén a maga érdekeit helyezi elôtérbe, igyekszik érvényesíteni; ez a vélemény ösztönözte az amerikai szabad akarat vonulatát. A Walt Whitman által képviselt „expresszív

individualizmus” az én pallérozását és „ünneplését” – ahogy a nagy költô a Fûszálak elsô kiadásának elsô sorában hirdeti: „Magamat ünneplem és énekelem…”*** Ez a szem lélet ihlette az állandó amerikai identitáskeresést és a dolgok értelmének kutatását. Bár az individualizmus e két irányzata más-más értékeket és tennivalókat hirdet, a kettô együtt bôséges erôforrásokat jelent az amerikaiak számára az „énnek” a társadalom elé helyezéséhez. Gyakran merítünk is ezekbôl az erôforrásokból. Vegyük például Amerika elsô nagy közéleti entellektüeljét, Ralph Waldo Emersont. Nagy hatású, Self Reliance címû eszszéjében arra ﬁgyelmeztetett, hogy „A társadalom mindenütt összeesküvést szô tagjai mindegyikének emberi mivolta ellen”, és tanácsot adott az ebbôl menekülni kívánóknak: „Merüljetek el magatokban, és elnyeritek a világ tetszését”12 . Emerson eszmetársa, Henry David Thoreau az önállóság, az önmagunkra támaszkodás ügyét drámaibb gesztussal nyomatékosította: kiköltözött a Walden-tónál saját kezûleg épített fakalyibájába. „Olyan magányos itt az élet, mint a prérin” – írta. „Olyan, mintha enyém lenne a nap, a hold, a csillagok, egy egész kis világ, ami csak az enyém.” Thoreau szerint ilyen környezetben nincs magány: „Nem létezik nagy, sötét melankólia annak számára, aki a természetben él, és még érzékszervei birtokában van […] Sosem éreztem magányosnak magam, a magány érzete a legkevésbé sem nyomasztott, csupán egyszer […] egyetlen órán át, amikor azon töprengtem, nem szükséges-e szomszéd az embernek, hogy derûsen és egészségesen éljen. Az egyedüllét ekkor kellemetlennek tûnt…”, amíg egy pillanat alatt „váratlanul olyan ***

Ének magamról. Gáspár Endre fordítása.

édes és jótékony társaságra leltem a természetben […] ami az emberi szomszédság képzelt elônyeit jelentéktelenné zsugorította, és az emberekre azóta sem gondoltam”. Emerson és Thoreau bölcsessége az amerikai individualisták nemzedékeinek nyújtott inspirációt, hogy maguk is megtalálják a társadalomból kivezetô utat. A nyugati határszélen élô magányos lovasok. A sötét városi utcákon suhanó köpönyeges detektívek. Kalandorok, akik a „vadonba” mentek, hogy rátaláljanak önmagukra. Valamennyien az amerikai népkultúra bálványai, a béklyóitól megszabadult énrôl alkotott romantikus fantázia jelképei. Könnyen juthatnánk arra a következtetésre, hogy a mai városi egyedülálló csupán újabb „variáció a témára”. Ám ez egyszerûen nem lenne igaz. Az amerikaiak sosem tették magukévá teljesen az individualizmust, és erôs szkepticizmussal fogadjuk annak túlzásait. Tocqueville hajbókoló individualizmust talált Amerikában, „amely arra készteti a polgárokat, hogy szigeteljék el magukat embertársaik tömegétôl, és húzódjanak vissza a családi és baráti körbe”, és ezzel együtt olyan megingathatatlan erkölcsi normát is érzékelt, amely a legkülönfélébb polgári szervezetekbe és egyesületekbe tömöríti a polgárokat. Az Emersonhoz és Thoreau-hoz hasonló transzcendentalisták dicsérték a magány értékeit. Ám az elvonulást náluk a társadalomba való visszatérés követte, a magány idején szerzett meglátásokkal a közjót kívánták szolgálni13. Valójában a transzcendentalisták individualizmusáról szóló beszámolók igencsak túlzottak. Kiemelkedô képviselôi – Emerson, Thoreau, valamint Bronson Alcott, Elizabeth Peabody és Margaret Fuller – valójában mélyen belevetették magukat a tár-

sadalmi és politikai életbe. Aligha mondhatjuk, hogy Thoreau egyedül élt vagy önellátó volt az alatt a két év alatt – 1845tôl 1847-ig –, amikor kis megszakításokkal a Walden-tónál lakott. Amint azt a mai látogatók is tanúsíthatják, a fakunyhója Emerson birtokán állt, és nem egészen két mérföldnyire volt Concordtól. Thoreau alig harminc perc alatt besétálhatott a városba, és gyakran be is ment, hogy meglátogassa családtagjait és barátait, sôt néha órákig iszogatott a kocsmában. A látogatások kétirányúak voltak: boldogan fogadott vendégeket, kivált édesanyját, aki gyakran kereste fel, hogy egy kis hazai kosztban részeltesse14. Ki hibáztatná ezért? Amerikában az egyedül élést választók, különösen az ilyen családtagok és barátok sorsa iránti aggodalom mindig erôsebb volt, mint az önállóságra támaszkodás eszménye. New England elsô gyarmati városaiban a helyi hatóságok megtiltották a ﬁatalembereknek, hogy egyedül lakjanak, nehogy a szabadságukkal visszaélve erkölcstelen életre adják a fejüket. És amint azt David Potter megjegyezte: „Irodalmunkban az embernek embertársaitól való teljes, akár ﬁzikai, akár lelki elszigeteltségérôl szóló alkotásokat, például a Robinson Crusoe-nak azt a részét, amikor még nem látta meg az emberi lábnyomot a parti homokban, lényegében rémregénynek tekintik.”15 Amint azokat is, amelyek az amerikai „közösségek” hanyatlását dokumentálják. A közösség is szent szavaink közé tartozik. Amerika legnépszerûbb szociológiai mûveinek címei – The Lonely Crowd, The Pursuit of Loneliness, The Fall of Public Man, The Culture of Narcissism, Habits of the Heart – az ámokfutó individualizmus szellemét idézik. Ugyanez a kicsengése a mai

társadalomtudomány egyik meghatározó szövegének, Robert Putnam Bowling alone (Egyedül tekézni) címû mûvének, amely szerint a mai kor számos problémája – a rossz egészségi állapot, az iskolai kudarcok, a bizalmatlanság, sôt a boldogtalanság – a közösségi élet összeomlására vezethetô vissza16. Az amerikaiakat vonzzák az ilyen állítások, mert a szívünk mélyén „egyesületi tagok nemzete” vagyunk, ugyanolyanok, amilyenek akkor voltunk, amikor Tocqueville csaknem két évszázada idelátogatott. Nem az amerikai kultúra az oka, hogy ilyen hihetetlen mértékben megnôtt az egyedül élôk száma.

Ha még ez sem gyôzött meg bennünket, lássunk egy újabb bizonyítékot: a dolgok mai állapotában sokkal valószínûtlenebb, hogy amerikaiak egyedül éljenek, mint sok más, általában közösségibbnek tekintett országok polgárai. A legtöbb egyedülálló Svédországban, Norvégiában, Finnországban és Dániában él, ahol az összes háztartás mintegy negyven százaléka egyfôs. A skandináv országok lakosai egymás társadalmi jólétének megteremtésével, a kölcsönös segítségnyújtás kötelékeinek megerôsítésével felszabadították magukat, hogy egyedül élhessenek. És jó társaságban vannak. Japánban, ahol a társadalmi élet magva a történelem során mindig is a család volt, az összes háztartás majd harminc százalékát egyedülállók tartják fenn; a városokban ez a szám magasabb, mint vidéken. Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság kulturális hagyományai híresen eltérôk, mégis több az egyedülálló háztartás ezekben az országokban, mint az Egyesült Államokban. Ugyanez igaz Ausztráliára és Kanadára is. Melyek azok az országok, ame-

lyekben az egyedülálló háztartások száma a legrohamosabban nô? Kína, India és Brazília.17 Az Euromonitor International piackutató intézet szerint az egyedül élôk száma globális szinten ugrásszerûen növekszik; az 1966-os százötvenhárommillióról 2006-ra kétszázkétmillióra nôtt, ez egyetlen évtized alatt harminchárom százalékos növekedés18. Valójában mi az eredô oka, hogy ilyen széles körben terjed az egyedül élés? Kétségkívül a gazdasági fejlôdés teremtette gazdagság és a modern jóléti államok nyújtotta társadalmi biztonság együttesen. Egyszerûbben fogalmazva, azért élnek ma többen egyedül, mint korábban, mert megengedhetik maguknak. Ám több dolog van, amit megengedhetünk magunknak, mégsem tesszük meg; ez azt jelenti, hogy a gazdasági magyarázat csupán az összkép egy eleme. Nem érthetjük meg, miért él ma világszerte olyan sok ember egyedül, hacsak nem vizsgálunk meg egy igen fontos kérdést: a legfejlettebb országok viszonylag kivételes helyzetben lévô állampolgárai addig sosem tapasztalt gazdagságukat és biztonságukat igen sok mindenre használhatnák; miért használják mégis arra, hogy elkülönüljenek egymástól?

Az egyedül élés hihetetlen fellendülése a gazdasági jólét és a társadalmi biztonság mellett abból a világtörténeti változásból ered, amit Èmile Durkheim, a szociológia egyik atyja az „individualizmus kultuszának” nevezett. Durkheim szerint az individualizmus kultusza a hagyományos paraszti közösségekbôl a modern iparvárosokba való átmenetbôl fejlôdött ki, ahol az egyén fokozatosan „valamiféle vallási szentséggé vált”, szen-

tebbé vált, mint a csoport. A francia Durkheim, aki legfôbb mûveit a XIX. század végén írta, nem látta elôre azt a radikális gazdasági individualizmust, amelyet olyan fontos emberek képviseltek, mint Milton Friedman, Ayn Rand vagy Margaret Thatcher (utóbbi híres mondása volt, hogy „a társadalom nem létezik”), és nem osztozott abban a meggyôzôdésükben sem, hogy az egyének államtól megszabadítása a leghatékonyabb módszer a gazdagodásra és a közjó elôsegítésére. Ám Durkheim nem is volt teljes mértékben borúlátó. Azt hirdette, hogy a modern munkamegosztás szervesen összeköti az egyéneket. Végtére is az egyének csakis akkor érhették el a „függetlenséget” és a „szabadságot”, ha a kulcsfontosságú, modern társadalmi intézmények, a család, a gazdaság és az állam támogatásában részesültek, ami azt jelentette, hogy egyértelmûen érdekükben állt összefogni a közjó érdekében. Joseph Schumpeter osztrák közgazdász nem osztotta azt a véleményt, hogy az egyéneknek ilyen megvilágításban kell látniuk a dolgokat. 1942-ben megjelent, Capitalism, Socialism and Democracy címû könyvében megjegyezte, hogy a modern kapitalizmus elôsegíti „az életben mindennek a racionalizálását”, és hogy egy hideg, számító kultúra végül a közösség „felbomlásához” vezet majd: „Amint a férﬁak és a nôk levonják a haszonelvûségbôl a tanulságot, és nem hajlandók készpénznek venni a társadalmi közegük elôírta hagyományos szerepeket, és amint megszokják, hogy bármilyen jövôbeni cselekedetnek felmérjék az egyéni elônyeit és hátrányait […] mindenképpen tudatára ébrednek a súlyos személyes áldozatoknak, amelyekkel a családi kötelékek, és fôként a gyermekvállalás járnak…” Schumpeter megjósolta a „burzsoá családforma” fo-

kozatos „széthullását”, mert a szabadgondolkodású férﬁak és nôk a „kényelmes, gondtalan élet mellett döntenek majd, és ezt a lehetôséget választják, hogy egyre vonzóbb és élvezetesebb alternatívát élvezhessenek”19. Az átmenet azonban idôbe telik, mivel az individualizmus kultuszának még mindig meg kell küzdenie az elkötelezettség mellett szóló, mélyen gyökerezô kulturális ragaszkodással. A XX. század jelentôs hányadában még a legmodernebb társadalmak is elvárták az egyéntôl, hogy házasodjon meg, és élesen elítélték, ha ezt „elmulasztotta”. Lehet, hogy Schumpeter racionálisnak tekintette az egyént, de egy 1957-ben végzett amerikai felmérés szerint a válaszadók több mint a fele azt vallotta, hogy a nem házasságban élôk „betegek”, „erkölcstelenek” vagy „neurotikusak”, míg egyharmaduk „közömbösen” viszonyult hozzájuk. Ez a hozzáállás nem bizonyult tartósnak. Egy nemzedékkel késôbb, 1976-ban az amerikaiaknak már csak egyharmada ismerte el, hogy negatívan viszonyul azokhoz, akik nem élnek házasságban, a megkérdezettek fele közömbös volt irántuk, hétbôl egy válaszadó pedig érezhetôen támogatta ôket. Napjainkban, amikor az egyedülálló felnôttek száma meghaladja a házasokét, a kérdezôbiztosok már nem is veszik a fáradságot, hogy feltegyék a kérdést, vajon az amerikaiak helyeslik-e, ha valaki egyedülálló. Bár az egyedül élés szégyenbélyege nem tûnt még el teljesen, nem kérdés, hogy az egyedül éléshez és a családi élethez való kulturális hozzáállásunk megváltozott20. Korunk bölcsessége szerint a siker és a boldogság keresése nem annyira azon múlik, hogy egymáshoz kössük magunkat, mint azon, hogy megnyissuk a lehetôségek világát, hogy min-

dig a legjobb opciót választhassuk. Szabadság. Rugalmasság. A választás kényszermentessége. Ezek a legféltettebben ôrzött modern értékeink. Manapság, írja a családkutató Andrew Cherlin, „az ember legfôképpen önmaga iránt tartozik felelôsséggel, nem a partnere és a gyermekei iránt”, ami azt jelenti, hogy az egyén jelenkori kultusza sokkal jobban megerôsödött, mint Durkheim képzelte.21 Ha valaki nem volt elégedett a házastársával, és el akart válni, annak nem is olyan régen még meg kellett indokolnia ezt a döntését. Manapság éppen ellenkezôleg: ha valaki nem elégedett a házasságával, akkor meg kell indokolnia, hogy miért marad benne, mert hatalmas a társadalmi nyomás, hogy az ember legyen jó önmagához. A helyekhez való ragaszkodásunk még gyengébb. Olyan gyakran költözünk, hogy a szociológusok a modern szomszédságokat „korlátozott felelôsségû közösségek”-nek nevezik, ahol az emberek úgy teremtenek egymással kapcsolatot, hogy nem tekintik e kapcsolatokat olyanoknak, amelyek méllyé vagy tartóssá válhatnak 22. Ugyanez a helyzet a munkahelyekkel; a munkaadók már nem jutalmazzák a nagyon hatékony munkavállalókat azzal, hogy sokáig megtartják ôket a cégnél, és mindnyájan tudjuk, hogy csak úgy lehet fennmaradni, ha az embernek van önbecsülése, egyéni motivációja és vállalkozó szelleme. Ulrich Beck és Elisabeth Beck-Gernsheim német szociológus azt írta: „A történelem során most elôször válik az egyén a társadalom újratermelésének alapvetô egységévé.”23 Minden e körül forog.

Az egyén kultusza fokozatosan terjedt el a nyugati világban a tizenkilencedik században és a huszadik század elején. De a legmélyebb hatást a Nyugatra és egyéb területekre csak a huszadik század második felében gyakorolta, amikor négy másik elsöprô társadalmi változás teremtett olyan feltételeket, amelyek között az egyén felvirágozhatott: a nôk felemelkedése, a kommunikációs forradalom, a tömeges urbanizáció és a várható átlagéletkor ugrásszerû növekedése. Kezdjük a nôk felemelkedésével, akik hatalmas elôrelépést tettek az oktatás kiterjesztésétôl a munkavállalók világába való tömeges belépésen át az otthoni életük, a szexualitásukhoz és a szaporodással kapcsolatos döntéseikhez való jogok kivívásáig. Tény, hogy 1950-ben az amerikai egyetemeken a férﬁak és nôk aránya 2 : 1 volt, míg ma a hallgatók és a végzettek többsége nô24. Ugyanilyen tény, hogy 1950 és 2000 között az amerikai munkaügyi hivatal statisztikái szerint a dolgozó nôk száma harmincháromról hatvan százalékra ugrott25. A legtöbb fejlett országban hasonló változásokat tapasztaltak az elmúlt fél évszázadban, ezek következtében a férﬁak és a nôk részvétele a felsôoktatásban és a munkaerôpiacon jelenleg kiegyensúlyozottabb, mint valaha. A nôk szerzett jogai, hogy a testük felett rendelkezzenek, ugyanígy megváltoztatták a modern kapcsolatok feltételeit; késôbbi házasságkötést, hosszabb ideig tartó felnôtté válást és több különköltözést és válást hoztak magukkal. Amerikában a válások aránya a tizenkilencedik század közepéig egyenletesen növekedett; a hatvanas években szökött csak fel meredeken; olyannyira, hogy 2000-re a házasságok kétszer akkora eséllyel végzôdnek válással, mint 1950-ben26. Manapság sem

a válás, sem az egyedülállónak maradás nem jelenti azt, hogy bele kell nyugodni a nem kívánt önmegtartóztatásba. Sok ﬁatal felnôtt él a házasságkötés helyett a fogamzásgátlók könnyû beszerezhetôsége, valamint a családi felügyelet hiánya nyújtotta szabadsággal és lehetôségekkel. Michael Rosenfeld stanfordi szociológus szerint a húszas-harmincas éveikben járó középosztálybeli ﬁatal felnôttek jelenleg „második kamaszkor”-ra számíthatnak: új élményeket kereshetnek a változatos magánélettôl kezdve a rasszok közötti és az azonos nemûvel folytatott szexuális kapcsolatokig, és elhalaszthatják az elkötelezôdést addig, amíg megtalálják az „igaz szerelmet”. A szexuális kísérletezéssel kapcsolatos „új szabadosság” fontos jellegzetessége annak, amit Rosenfeld az „önállóság korá”-nak nevez. Az egyedül élés idôt és teret ad, hogy felfedezzük a másokkal lét örömét27. Az egyén kultuszának elômozdítója a kommunikációs forradalom, amely a világon mindenütt lehetôvé tette, hogy az ember akkor is élvezhesse a társasági élet – és a szórakozás – elônyeit, amikor otthon ül egyedül. Például a telefon a leggyakrabban használt eszköz a kapcsolatok fenntartására. Az otthoni telefon az Egyesült Államokban elôször a tizenkilencedik század végén vált elérhetôvé, de a legtöbb amerikai vagy nem vágyott rá, vagy nem engedhette meg magának. 1940-ben csak háromból egy amerikai háztartásban volt telefon, ám a második világháború után fellendültek az igények, és az ellátottság 1950-re hatvankét százalékra ugrott, manapság kilencvenöt százalékos28. A televízió sokkal gyorsabban terjedt el az amerikai háztartásokban. A Bowling Alone-ban Robert Putnam azt írja, hogy az eszköz 1948-as piaci megjelenésétôl 1959-ig, azaz tizenegy év alatt nôtt a televízióval ellátott ház-

tartások egyrôl kilencven százalékra; ez példátlan ütem bármilyen egyéb kommunikációs technológiához képest, beleértve a rádiót, a videót, a személyi számítógépet és a mobiltelefont is. Az elmúlt évtizedben az internet még jobban átalakította kommunikációs rendszerünket, egyesítve a telefon aktív, személyes kapcsolatfelvételre alkalmas tulajdonságait a televízió passzívabb szórakoztatásával. Az egyéni felhasználók azonnal, a nap minden órájában képesek kommunikálni barátaikkal és idegenekkel, sôt, önmagukat is kifejezhetik egy potenciálisan korlátlan közönségnek a blogjukon, a YouTube-ra kiposztolt házi videójukon vagy a Facebookon keresztül. Azok számára, akik egyedül élnek, az internet rengeteg új lehetôséget kínál arra, hogy a világ vérkeringésében maradjanak. Modern világunkban a legtöbb egyedül élô embernek van még egy lehetôsége arra, hogy kapcsolatba kerüljön másokkal: egyszerûen elmehet otthonról, és részt vehet a város nyüzsgô társadalmi életében. A tömeges urbanizáció az egyedül élôk társadalmi fellendülésének harmadik ösztönzôje; részben azért, mert módot nyújtott arra, hogy kialakuljon az egyedülállók virágzó szubkultúrája, amelynek tagjai hasonló értékekkel, orientációval és életmóddal jellemezhetôk. A szubkultúrák azokban a városokban prosperálnak, amelyek hajlamosak bevonzani a nonkonformistákat, akik a városi élet sûrû változatosságában könnyebben találnak magukhoz hasonlókat (ezért szoktuk a szubkultúrákat bizonyos helyszínekkel azonosítani, a Greenwich Village bohémjaitól Malibu szörföseiig). Amikor egy szubkultúra kialakul és láthatóvá válik, elég nagyra nôhet ahhoz, hogy a társadalom egészére hatással legyen, vagy változást is elôidézzen benne. Howard Chudacoff történész azt írja,

hogy a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején nagyvárosokban, például Chicagóban és New Yorkban az egyedülálló férfiak olyan új, közösségi életstílust alakítottak ki, amelynek középpontjában klubok, bárok, polgári szervezetek, bérlakások és aránylag liberális szexuális erkölcs állt. A huszadik század végére az egykor elkülönült agglegény-szubkultúra olyannyira része lett a városi kultúrának, hogy ez az életmód elveszítette az egyediségét. Az egyedülállóknak, beleértve azokat is, akik egyedül éltek, immár nem kellett bizonyos épületekbe, klubokba, környékekre vagy városokba zárkózniuk. Egyre több helyet (edzôterem, kávézó, szórakozóhely, lakónegyed) és szolgáltatást (takarítás, fôzés, házhoz szállítás) hoztak létre egyenesen az ô szükségleteik és érdekeik szem elôtt tartásával. Néhány kivételtôl eltekintve ezek az emberek már szinte mindenhol tudtak olyan társakat találni, akik megértik az életüket, és akik osztoznak aggodalmaikban. Mint Ethan Watters írja az Urban Tribes: A Generation Redefines Friendship, Family, and Commitmentben: támogatni tudták egymást az egyedül élésben.29 Az egyén kultuszát felerôsítô negyedik erô, szintén egy közös eredmény, ám csak ritkán tekintik annak. Mivel az emberek ma már tovább élnek, mint korábban bármikor – pontosabban: mivel a nôk nem csupán évekkel, hanem gyakran évtizedekkel túlélik házastársukat –, az egyedül töltött idôskor egyre elterjedtebb jelenséggé válik. 1900-ban az özvegy öregeknek nagyjából a tíz százaléka élt egyedül az Egyesült Államokban; 2000-re ez az arány hatvankét százalékra nôtt30. Manapság már nem szokatlan, ha a nôk az életük negyedét vagy egyharmadát a saját ingatlanukban élik le. A férfiak szintén az életük egyre nagyobb részében élnek egyedül.

Egyedül megöregedni nem könnyû. A nyugdíjazás feldolgozása, a betegségek átvészelése, az egyre törékenyebb egészség elviselése, barátok és családtagok elvesztése, vagyis az öregedés szokásos nehézségei rendkívüliekké válhatnak, amikor az ember az ideje legnagyobb részét egyedül tölti. Mindazonáltal ez nem is mindig szörnyû. Egy angliai felmérésben például arra a következtetésre jutottak, hogy az egyedül élô idôsek elégedettebbek az életükkel, több kapcsolatot tartanak fenn a szolgáltatókkal, és nem szenvednek jobban a testi bajoktól, mint azok, akik másokkal élnek. Az öregség mai szakirodalmában azt találjuk, hogy a teljes idôs népesség elemzése nyomán „akik egyedül élnek, egészségesebbek, mint azok, akik olyan felnôttekkel élnek, aki nem a párjuk”31. A valóság az, hogy az utóbbi évtizedekben az öreg emberek egyértelmûen kinyilvánították: szívesebben élnek egyedül, mint hogy összeköltözzenek a családjukkal, a barátaikkal, vagy idôsek otthonába vonuljanak32. Ez ismét nem kizárólag amerikai jelenség. Japántól Németországig, Olaszországtól Ausztráliáig egyre gyakrabban fordul elô az egyedül öregedés, még olyan etnikai csoportokon belül is, amelyek korábban egyértelmûen a többgenerációs együttlakást részesítették elônyben.33 Manapság kevesen gondolják úgy, hogy az egyedül töltött öregkor ideális helyzet lenne, de az egyedülállók nagy része idôsebb korában mindent megtesz, hogy sikerüljön a saját otthonában maradnia.

A kérdés az, hogy miért. Vagyis, pontosabban: miért találjuk oly sokan ennyivel vonzóbbnak az egyedül élést, mint a többi lehetôséget? Miért terjedt ez el ennyire a világ leggazdagabb

társadalmaiban? Mi teszi ezt ennyire lenyûgözôvé a ﬁatalok, a középkorúak és az idôsek körében? Azért vágtunk bele az egyedül élésnek ebbe a masszív társadalmi kísérletébe, mert úgy gondoljuk, hogy egy bizonyos célt szolgál: az egyedül élés segít nekünk szent modern értékeink, a személyes szabadság, az önálló döntéshozatal és az önkiteljesítés elérésében és ezeket kamaszkorunktól az utolsó napjainkig fontosnak tartjuk. Ezek teszik lehetôvé, hogy azt tegyük, amit akarunk, amikor akarjuk, a saját feltételeink szerint. Felszabadít minket a velünk együtt lakó társunk szükségletei és követelései alól, lehetôvé teszi, hogy a saját szükségleteinkre koncentráljunk. Manapság, a digitális média és az egyre terjedô szociális hálózatok korában az egyedül élés még nagyobb elônyöket kínál: idôt és teret az energiát adó egyedülléthez. Ez azt jelenti, hogy az egyedül élés segít felfedeznünk, kik is vagyunk, mi ad értelmet és célt az életünknek. Paradox módon, elképzelhetô, hogy éppen az egyedül élésre van szükségünk a kapcsolataink megerôsítéséhez. Végtére is az emberek többsége nem állandóan, hanem ciklikusan él egyedül. Sok, bár semmiképpen nem mindegyik egyedül élô végül úgy dönt, hogy szüksége van a másik emberrel való együttélés intimitására, legyen az a szerelme, a családtagja vagy egy barátja. Ám ôk is tudják, hogy manapság semmilyen körülmény nem kötelezô vagy végleges. Sikerült elszakadnunk a hagyományoktól, miközben még nem vagyunk biztosak abban, hogyan formáljuk újra az életünket, és a mai társadalmakban egyre gyakoribb, hogy az embereknek változó élethelyzeteket kell megélniük – egyedülállók, egyedül élôk,

házasok, elváltak, élettársi kapcsolatban élnek, és így tovább –, ám véglegesen csak önmagukhoz kötôdnek. Ez azt jelenti, hogy mindenki, aki egyedül él, rendkívüli nyomásnak van kitéve, és idônként nehéz lehet félretenni a kételyt, hogy az ember úgy él-e, ahogyan kell. De ez nem jelenti azt, hogy azok, akik egyedül élnek, mindenképpen magányra vagy elszigeteltségre lennének ítélve, vagy hogy, mint azt az Associated Press és a USA Today írta, Manhattan, ahol sok az egyedül élô, „az ország egyik legmagányosabb metropolisa lehet”34. Éppen ellenkezôleg: minden adat azt mutatja, hogy az egyedül élôk azzal kompenzálnak, hogy szociálisan aktívabbá válnak azoknál, akik másokkal élnek, és számos olyan városban virágzik a közösségi kultúra, ahol sok egyedül élô ember lakik35.

Ugyanakkor fontos, sôt, sürgetô feladat lenne, hogy újabb és jobb módszereket találjunk a társadalmi elszigeteltségtôl szenvedôk megsegítésére. Ám a panaszáradat, amely a közösség végzetével és a társadalmi hanyatlással köti össze az egyedül élést, eltereli a ﬁgyelmet errôl a célról, és semmit nem tesz azokért az emberekért és terekért, amelyeknek a legnagyobb szükségük lenne a segítségre. Az egyedül élés és az egyedüllét messze nem ugyanaz, miközben az utóbbi években újságírók, egyetemi tanárok és tudósok rutinszerûen egybemosták a kettôt, ezzel olyan félelmeket keltve, hogy az egyedül élés elterjedése modern világunk atomjaira hullását vetíti elôre. Példa erre a Harvard orvosi karán pszichiátriát tanító Jacquelyne Olds és Richard Schwartz

házaspár The Lonely America címû könyve, amelyben a szerzôk arra figyelmeztetnek, hogy „az egyre magasabb fokú magány” és „országunknak a nagyobb szociális elszigeteltség felé haladása” az egészségünket és a boldogságunkat veszélyezteti. A könyv két szenzációs felfedezéssel nyit, amelyeknek ezt a végkövetkeztetést kellene alátámasztaniuk. Az elsô egy tudományos folyóirat cikkébôl származik, és arról szól, hogy 1985 és 2004 között megháromszorozódott, így a népesség negyedét teszi ki azon amerikaiak száma, akik azt mondják, hogy senkivel nem tudják megbeszélni a számukra fontos dolgokat. A népesség negyede! Ez elképesztô statisztikai arány, és nem a The Lonely American szerzôi figyeltek fel rá elsôként. Ez az adat, amelyet a Duke Egyetem szociológus kutatói kaptak, publikálása után hetekig fel-felbukkant a vezércikkekben és tematikus tévémûsorokban. Valóban aggasztó lenne, sôt, nagyon is aggasztó, ha megbízható adat lenne. Ám a cikket jegyzô szociológusok is szkeptikusak voltak a saját adataikkal kapcsolatban; olyannyira, hogy – sajnos, nem sok eredménynyel – figyelmeztették is az olvasóikat, valószínûleg eltúlozták a társadalmi elszigetelôdés mértékét. A Berkeley szociológusa, Claude Fischer még kétkedôbben viszonyul e jelenséghez. Miután alaposan megvizsgálta a bizonyítékokat, kijelentette, hogy a tudományos cikknek az amerikaiak elszigeteltségével kapcsolatos megállapításai nem megalapozottak, egymásnak ellentmondók, és más kutatásokkal nincsenek összhangban; szerinte a probléma gyökerei a kutatás során alkalmazott kérdôívben rejlenek. „Sem a tudósoknak, sem a laikus olvasóknak nem lenne szabad következtetéseket levonniuk a [tanulmányból] arra nézve, hogy az amerikaiak társas kapcsolatrendszere 1985

és 2004 között lényegesen megváltozott-e” – szól Fischer végkövetkeztetése. „Valószínûleg nem változott.”36 A The Lonely American a második állítással kapcsolatban még kevésbé óvatos: azzal, hogy 2000-re az amerikai háztartások körülbelül negyede állt egy személybôl, és hogy ez bizonyítja, mennyire magányossá és elszigeteltté váltunk. Igazából nagyon kevés a bizonyíték arra, hogy az egyedül élés lenne a felelôs az amerikaiak magányosságáért. A publikált kutatási eredmények bizonyítják, hogy a magány sokkal inkább függ a társadalmi kapcsolatok minôségétôl, mint a mennyiségétôl. Nem az számít, hogy egyedül élünk-e, hanem az, hogy egyedül érezzük-e magunkat. Ezt a következtetést rengeteg laboratóriumon kívüli adat igazolja. Ahogy azt az elvált vagy külön élô párok mondani szokták: nincs magányosabb élethelyzet annál, amikor nem a megfelelô emberrel élünk együtt37. Ezt az érvet azok a szakértôk sem vették ﬁgyelembe, akik rendszeresen népszerûsítik a médiában a házasságot, és elítélik az egyedülállók kultúráját. Vegyük például Linda Waite és Maggie Gallagher The Case for Marriage címû könyvét, amelyben a szerzôpáros azt írja, hogy a házasságban élôkhöz képest azok, akik egyedül élnek (beleértve az elváltakat, az özvegyeket és az egyedülállókat), kevésbé boldogok, egészségesek és vagyonosak. „A házasság mindenkinek jót tesz” – jelentik ki, míg a házasság hiánya „majdnem tíz évvel rövidíti meg a férﬁak életét”, és „több évet vesz el a nôk életébôl, mintha házasok lennének, rákbetegség támadná meg ôket, vagy nyomorban élnének”38. Meglehet, ezek az intelmek segítô szándékból erednek, ám erôsen eltúlozzák a kutatások eredményeit. Arra például erôs bizonyítékok vannak, hogy azok, akik soha nem házasodnak

meg, körülbelül ugyanolyan boldogok, amint akik éppen házasok, miközben sokkal boldogabbak és kevésbé magányosak, mint az özvegyek és az elváltak. Arra is sok bizonyítékunk van, hogy a rossz házasság méltatlanul sok stresszt, feszültséget és betegséget okoz az elszenvedôjének, és egy nemrég készült vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy „a nem jó házasságokban való részvétel még nagyobb egészségi kockázatot jelent, mint a válás”39. Sôt, mint azt a The Case for Marriage több kritikusa megjegyezte, a házas és nem házas emberek sorsát összehasonlító vizsgálatokra vonatkozóan van egy súlyos gond, amely logikusnak (és statisztikailag is hihetônek) tûnik: konkrétan arról van szó, hogy a házasságban élôk szellemi, ﬁzikai és anyagi jóléte nemcsak következménye, hanem oka is lehet a házasság fennmaradásának. Nem a házasságot reklámozók az egyetlenek, akiknél a nézetek eltorzíthatják az ítélôképességet. A spektrum másik oldalán elhelyezkedô szingliséget propagálók – vagy, mint az gyakran elôfordul, az egyedül élés védelmezôi – olyan keményen dolgoznak azon, hogy lerombolják a nem házasokkal kapcsolatos mítoszokat és elôítéleteket, hogy nem sok idejük vagy kedvük van az egyedül lakás mint életmód nehézségeivel foglalkozni.40 Mert mint azt Bella DePaulo írja a Singled out (Kipécézve) címû mûvében: bár az egyedül élôknek mindenféle elôítélettel és diszkriminációval meg kell küzdeniük, és elvárják tôlük, hogy ezekkel együtt „boldogan éljenek, míg meg nem halnak”, ez nem is olyan könnyû, fôleg folyamatosan nem (végtére is, kinek az?). Fontos megérteni az okokat. Lehet, hogy az egyedül élés nem olyan nagy társadalmi probléma, mint amekkorának általában beállítják, de azért

mindenféle problémákat generál azok számára, akik benne vannak, és azok számára is, akik ôket kedvelik. Az, hogy még nem létezett olyan társadalom, amely nagy létszámú egyedül élô embert támogatott volna, azt jelenti, hogy nincsenek történelmi példáink, amelyekbôl tanulhatnánk, sem követhetô vagy elkerülendô precedenseink. Ez csak még fontosabbá teszi azt, hogy megértsük, mit jelent az egyedül élôk társadalmában létezni, és elsô feladatunk az, hogy kielemezzük, hogyan jutottunk idáig. Ez a könyv egy rövid összefoglalóval kezdôdik arról, hogy az egyedül élés közös vállalkozása a modern városok kultúrájából, nem pedig a kolostori és transzcendens hagyományokból nôtt ki, mint azt sokan feltételezik. A városok tették lehetôvé az egyéni szélsôségek kifejezését, és a kísérletezést olyan új életstílusokkal, amelyeket a kisvárosok és a falvak elnyomtak. A városi környezet a szállodai szobáktól a bérlakásokon át a társasági szórakozóhelyekig olyan tereket teremtett, amelyeken a felnôtté válásukat meghosszabbítani kívánó ﬁatalok mindenféle új élvezetet kipróbálhattak, gyakorolhattak, miközben a saját otthonukban éltek. Késôbb a középkorú és az idôsebb felnôttek is élni kezdtek a város nyújtotta eme elônyökkel, és részt vettek újabbak létrehozásában is. A huszadik század végére a világ minden részén felnôtt játszóterekké változtatták a belvárosokat, ahol a bárok, az éttermek, a szórakozónegyedek és a virágzó utcai kereskedelmi kultúra arra ösztökélte az egyedülállókat, hogy elvegyüljenek az emberek között ezeken a helyeken ahelyett, hogy otthon ücsörögnének. A városok teremtették meg azokat a feltételeket, amelyek társa ságibb élménnyé változtatják az egyedül élést, de

nem adtak választ azokra a nehéz kérdésekre, amelyek ennek az életstílusnak az úttörôiben felmerültek. Könyvem fejezetei ezekrôl a nehézségekrôl szólnak, azt az idôbeli sorrendet követve, amelyben ezek általában felvetôdnek. (Ez azt jelenti, hogy a könyv eleje inkább a ﬁatalabb és rendezettebb anyagi helyzetû, függetlenebb egyedül élôkre koncentrál, míg a késôbbi részek inkább az idôsebbekre és anyagilag ingatagabb helyzetûekre.) Minden fejezet sok interjúra és megﬁgyelésre alapozva vizsgálja meg, hogy az egyedül élôk hogyan birkóznak meg a helyzetükbôl fakadó leggyakoribb problémákkal: hogyan tanulják meg az egyedül élés technikáit, miután az életük elsô szakaszát családban töltötték, és hogyan találják meg az egyensúlyt a szakmai elômenetel, a társasági és személyes szükségleteik kielégítése között. Szólok arról is, hogyan lehet újra berendezkedni az egyedül élésre, miután az ember évekig élt házasságban vagy élettársi kapcsolatban, és kevés vagy semennyi tapasztalata nincs arról, milyen lesz az élet a szétválás után. Szólok arról, hogyan lehet másokkal összeszervezôdni, segíteni egymást, javítani a helyzetüket egyedül élve, de csoportként. Szólok arról, hogyan védhetjük meg magunkat munkahelyünk követelményeitôl, a közösségi médiától, az aggódó barátoktól és családtagoktól és az együttélésre unszoló, sokak számára elviselhetetlen nyomástól. Szó lesz az egyedül megöregedésrôl, miután elveszítjük az életünk társát. És arról is, hogy szembe kell néznünk a ténnyel: mivel elôbb-utóbb mindnyájan magunkra maradhatunk, mindenkinek érdekében áll az egyedüllétet egészségesebb, boldogabb és társaságibb élménnyé tenni. Ez pedig olyan feladat, amelynek csak együtt tudunk megfelelni.

Sokat írtam és sok elôadást tartottam már az egyedül élés terjedésérôl ahhoz, hogy tudjam, bizonyára felmerült már önökben a kérdés, miért foglalkozom ezzel a témával, és milyen személyes érdekeltségem van benne. Hiszen a könyvtárakban és könyvesboltokban halomban állnak az olyan polemizáló kötetek, amelyekben házasok érvelnek a házasság mellett, vagy egyedülállók az egyedülállóság mellett, vagy cinikusok arról ﬁlozofálnak, hogy szerelem mint olyan nincs is. Az egyedül élés iránti érdeklôdésem nem annyira a magánéletembôl fakad (nôs vagyok, két kisgyermekem van, de régebben boldogan éltem egyedül), mint inkább abból a szükségletbôl, hogy reagáljak arra, amit munkám során fedeztem fel. A kilencvenes évek vége felé, amikor az 1995-ös pusztítóan végzetes chicagói hôhullámról írtam könyvet, kiderült számomra, hogy Amerika „szomszédságokból álló városában” emberek százai haltak meg otthon egyedül úgy, hogy nem érték el a barátaikat, a családjukat, a szomszédjaikat, nem ért el hozzájuk a helyi biztonsági háló. Nemcsak az idôjárás miatt haltak meg, hanem azért is, mert veszedelmesen elszigetelôdtek, és a városban élôk elfordultak tôlük. Szó nélkül és láthatatlanul alakult ki az, amit az egyik városi hivatalnok, aki munkája miatt rendszeresen találkozik velük, „az egyedül élô és meghaló emberek titkos társaságának” nevezett. A hôhullám e csoport morbid születési bejelentésévé vált, és amikor több száz holttest került elô Chicago központjában, és a jelenség bekerült a köztudatba, az lett a kérdés, hogyan viszonyuljunk az életben maradó magányos emberekhez. Nem sokkal a Heat Wave megjelenése után a Robert Wood Johnson Alapítványnál valaki azt kérdezte, lenne-e kedvem ezt a tanulmányt egy komolyabbal folytatni, és kutatást végezni

arról, hogyan élnek Amerikában az emberek egyedül. Eleinte vonakodtam, mert annyira gyászos és nehéz bevezetést kaptam a témába. Aztán felismertem, hogy a legszomorúbb szemszögbôl láttam, és arra jutottam, hogy ha kiderítem, hogyan és miért élünk annyian egyedül, valami alapvetô igazságot is felfedezhetek arról, kik vagyunk, és mit tartunk manapság értéknek. Igent mondtam az alapítvány ajánlatára, felfogadtam egy csapat kutatási asszisztenst, és nekiláttam a kutatásnak.41 Manhattanben kezdtünk, az országnak azon a helyén, amelyet az egyedülállók leginkább kedvelnek, majd sorban kiterjesztettük a munkát más nagyvárosokra is: Los Angelesre, Chicagóra, Washingtonra, Austinra és a San Francisco-öböl kör nyékére; vizsgáltuk a témát olyan országokban is, amelyekben az egyedül élés nagyon elterjedt, például Svédországban, Angliában, Franciaországban, Ausztráliában és Japánban. Hétéves kutatómunkánk végére több mint háromszáz, különbözô társadalmi osztályból származó és különbözô életkorú egyedül élôvel készítettünk interjút – bár, és ezt fontos megjegyezni, a legtöbb ember, aki egyedül él, anyagilag megengedheti ezt magának, ami azt jelenti, hogy az interjúink, csakúgy, mint az elemzésem, elsôsorban a középosztálybeliekre koncentrálódik. Ahhoz, hogy alátámasszuk, amit az interjúink folyamán megtudtunk, olyan helyeket is megﬁgyeltünk, ahol másokkal együtt élnek egyedül emberek, beleértve a jómódú, képzett ﬁatalok lakhelyeit, az átmeneti szállókat és az idôsotthonokat; történelmi adatokért átnéztük az egyedülállók és az egyedül élôk életmódjával kapcsolatos archívumokat, szociológiai felméréseket és piackutatási adatokat (mivel sok felmérés ezeket egybemossa, néhol nekünk is ezt kellett tennünk). Sokakat

közvetlenül kérdeztünk: gondozókat, állami hivatalnokokat, építészeket és a mesterséges intelligencia kutatóit; olyan embereket, akiket érdekel az egyre több magányos életmódot választó amerikaiak sorsa. Mindnyájan úgy fogtunk bele ebbe a munkába, hogy voltak bizonyos elôfeltevéseink az eredmény tekintetében. Néhányan éltünk is egyedül a húszas és harmincas éveinkben, és kiváltságnak vagy szakmai sikereink jutalmának tekintettük a saját otthonunkat. Egyikünk a távoli városokban lakó, megözvegyült nagyszülei miatt aggódott, akik sok idôt töltöttek egyedül. Egy másik kutatótársunk megnyugodott, hogy az össze nem illô szülei végre szétköltöztek, és külön életet élnek. Volt, aki az egyedül élô barátnôi sorsa miatt aggódott, és arra gondolt, hogy lesznek-e egyáltalán gyermekeik. Más a beteg, elszigetelt szegények helyzetére összpontosított. A szociológiai kutatások egyik alapelve, hogy elismerjük a prekoncepcióinkat, de küzdünk azért, hogy felülemelkedjünk rajtuk. Mindent megtettünk, hogy betartsuk ezt a szabályt, és az olvasót is arra kérem, viszonyuljon így ehhez a könyvhöz. Tudom, ez nem könnyû. Az olvasónak is vannak információi az egyedül élésrôl, sôt, határozott nézetei lehetnek a témáról. A kutatás folyamán többször elôfordult, hogy az egyedül élés ügyében erôsen érintett barátaim és kollégáim arra kértek, adjak választ nyomasztó kérdéseikre. Ezeknek a kérdéseknek egy része nagyon személyes: az egyedül élés vajon az egyre növekvô – a mások iránt, az intim párkapcsolat, vagy általánosságban az elkötelezettség iránt táplált – bizalmatlanságból fakad? Önvédelmi stratégiává vált azoknál, akik a visszautasítástól vagy az elválás fájdalmától fél-

nek? Esetleg egy kockázatosabb, kalandosabb életstílust jelent, amely jobban megfelel azoknak, akik hajlamosak kicsit veszélyesebben élni? Bizonyos kérdések szociológiai jellegûek: most, hogy a mobiltelefon, a közösségi média és más eszközök révén folyamatosan összeköttetésben állunk a világgal, az egyedül élés mást jelentene? Az egyedül élés gyors terjedése a ﬁatalok körében ahhoz vezet, hogy ôk a személyes fejlôdésüket helyezik elôtérbe, és elkerülik a közösségekben és a csoportokban való részvételt? Vagy ez kövezte ki az utat ahhoz, hogy az új „városi törzsek” vegyék át a hagyományos család helyét, amelyek, mint sokan tapasztaljuk, gyakran szétesnek? Az újkori egyedül élôk által kialakított közösségi hálózatok vajon túlélik, ha tagjaik megházasodnak, elköltöznek, megöregednek, vagy megbetegszenek? És ha nem, mi lesz azokkal az emberekkel, akik továbbra is egyedül élnek? Bizonyos kérdések politikai jellegûek: az egyedül élôk egyre növekvô tábora vajon önálló közösségi tudatot generál, amely, mint néhány prominens stratéga gondolja, új lobbi- vagy szavazói csoporttá alakul? Netán az egyedül élés mint életmód a politikai atomokra hulláshoz vezet, olyan világot hoz, ahol minden egyes ember a saját érdekeinek a megvalósulását forszírozza és a saját szükségleteit tartja majd szem elôtt? Azok az országok, amelyekben nagyon elterjedt az egyedül töltött öregkor, vajon költenek-e az elszigetelteket, a veszélyeztetetteket és a betegeket segítô programokra? És ha nem, milyen sors vár ránk? Sokunkban az egyedül élés puszta gondolatától felszikrázik az elszigetelôdéstôl való félelem. Nem ok nélkül. Mert bár

egyértelmû, hogy bizonyos emberek esetében, bizonyos körülmények között az egyedül élés magányossághoz, boldogtalansághoz, betegséghez vagy még rosszabb dolgokhoz vezethet, az is egyértelmû, hogy nem feltétlenül jár ilyen szerencsétlen következményekkel. Manapság egyre több ember keresi a boldogulás módját annak ellenére, hogy otthonában magányban lehet (vagy éppen azért?): képzett ﬁatalok, akik megengedhetik maguknak a saját ingatlant, és elônyben részesítik az önállóságot a lakótársakkal szemben; harmincas-negyvenes éveikben járó szinglik, akik nem hajlandók kompromisszumokat kötni a partnerüket illetôen, nem kis részben azért, mert felismerik és élvezik az egyedül élés elônyeit (mind személyes, mind társadalmi, mind szexuális téren); elvált férﬁak és nôk, akiknek korábbi párkapcsolati tapasztalatai véget vetettek azon elképzelésüknek, hogy a boldogság és a stabilitás megbízható forrása a romantikus szerelem; idôs emberek, akik a párjuk halála után új barátságokra, társasági csoportokra és tevékenységekre építik fel új életüket, és büszkék arra, hogy képesek egyedül élni. Bár az élethelyzetek egyediek, azoknak, akik ilyen helyzetbe kerülnek, ugyanazzal a próbatétellel kell szembenézniük: nemcsak azt a feladványt kell megoldaniuk, hogyan éljenek egyedül, hanem azt is, hogy hogyan éljenek jól. Ezen a téren jó társaságba kerültek, és mindnyájan tanulhatunk a válaszaikból, függetlenül attól, hogy kik vagyunk és együtt élünk-e jelenleg valakivel.