Robert Merle: Az élet rózsái

NNCL1118-47Bv1.0

ROBERT MERLE Az élet rózsái Európa Könyvkiadó Budapest 1996 Fordította Kamocsay Ildikó és Pór Judit ISBN 963-07-5895-4

I. FEJEZET Mikor 1617. április 24-én a gyalázatos Concini ballagott befelé a Louvre-ba az alvóhídon, az összeesküvők öt golyót lőttek ki rá, abból kettő nem talált, a harmadik a két szeme közt érte, a negyedik a jobb szeme alatt, az ötödik felszakította a torkát. Így elmondhatták, bár veleje nemigen volt a dolognak, hogy háromszor gyilkolták meg, pedig, egy halála is elegendő lett volna hozzá, hogy Franciaország megnyugodjon és fellélegezzen.

- Most már király vagyok - mondta Lajos egyszerűen. Tíz nappal később, áldozócsütörtök előtt való napon délután fél háromkor Medici Mária sírva távozott száműzetése színhelyére, a blois-i kastélyba, s Lajos a Louvre egyik ablakából nézte kifürkészhetetlen arccal, mint távolodik a keményszívű anya hintaja.

Jó keresztanyám, Guise hercegné, leányával, Conti hercegnével együtt, igen-igen meghitt barátnéja volt a kormányzó királynénak, ami a pénzügyeit illeti, nem is járt rosszul vele, s most eléggé lesújtották a történtek, annál is inkább, mivel tudta, hogy Lajos nemigen kedveli a nőket, hiszen anyja oly gőgösen, megalázóan bánt vele kormányzásának hét siralmas esztendeje alatt. Semmi úgy el nem buktatja az embert, mint a bukás, kivált az udvarban, ott aztán, aki lehengerbucskázik a hatalom dombjáról, ugyan nem remélheti, hogy sok barátja marad eljövendő szürke napjaira.

Guise hercegné a régensidőkben meglehetősen fitymálkodva beszélt az én szegény kicsi királyomról apám meg La Surie nagy bosszúságára, meg persze az enyémre is - nem átallotta azt mondani, hogy a kis öszvéreit hajkurászni a Tuileriákban, az igen, az való neki -, s most egyszeriben, egyik napról a másikra sorban felfedezte a jó tulajdonságait: hogy határozott, merész, óvatos és királyhoz illőn leplezi terveit. Vagyis nagyban nézte, hogy egy tizenöt és fél éves fiúcska így ki tudjon eszelni, megérlelni és végbe is vinni egy ilyen bámulatos államcsínyt.

A mi asztalunknál zengett keresztanyám dicshimnuszt Lajosról, mert reggel elszalajtott egy kis külddkihajtsdkit Champs Fleur-i utcai házunkba, és meghívatta magát ebédre, azzal, hogy roppantul fontos mondanivalója van számomra. Én nemigen hittem, hogy annyira fontos volna, bár gyermeki szeretettel szerettem keresztanyámat, hiszen az ő Bourbon vére folyt az ereimben. Ezt csak igen szerényen jegyzem meg, mert nőnemű házasságtörőtől, hiába vérbeli hercegnő, nem származhat királyi fattyú. Egyébként nem is bántam, ízig-vérig Sioracnak éreztem magam, s régen eltökéltem, hogy csakis királyom szolgálatában keresem boldogulásomat, akárcsak apám.

A hercegné az ujjastól a hufándlis harangszoknyáig és a csepp kis papucscipőig, tetőtől talpig világoskékben volt, hogy még kékebb legyen égkék szeme. Mit törődtem én a ruhájára varrt gyöngyeivel vagy a rizsporos hajában tündöklő gyémántokkal, attól fogva, hogy belépett, nem vettem én észre egyebet, csak a gyöngéd meg bosszús pillantásait, vidám, zenélő nevetését, ínyenc száját, heveskedéseit és dühkitöréseit, s gyönyörködtem, mint mindig, törhetetlen egészségében, amely átsegítette öt szülésen, megkímélte a kor nyavalyáitól, s megtartotta határtalan életörömét.

Leült apám jobbjára, s ürítgette a kupát, nyeldeste az ételt, és csak akkor szólalt meg, mikor jóllakott. Furcsa dolog, de nagyon is rávall, hogy azt a bizonyos „roppantul fontos mondanivalóját”

azon kezdte, hogy lehordott a sárga földig.

- Hát mi vagyok én magának, keresztfiamuram? - förmedt rám lesújtó pillantással. - A púp a hátán? Titkolódzik előttem! Összeesküszik a hátam mögött! Méghozzá ki ellen? Franciaország királynéja ellen!

- Bocsánat, asszonyom - mosolygott apám gyengéden is, csúfondárosan is -, Medici Mária az anyakirályné. Nem Franciaország királynéja. Az a cím csak Ausztriai Annát illeti meg.

- Az mindegy!

- Dehogyis mindegy, asszonyom - vágtam rá -, nem mindegy! Egyáltalán nem mindegy! Igaz, hogy összeesküvést szőttem, de királyom oldalán, egy aljas kalandor zsarnoksága ellen és egy trónbitorló anya ellen, aki még a fia nagykorúvá nyilvánítása után is görcsösen szorongatta a jogart.

- Az istenért! - emelte égnek párnás kacsóját a hercegné. - Hagyjuk már ezeket a szófia beszédeket... Most már ahogy van, úgy van.

Apám meg La Surie összenézett, mert keresztanyám mindig azt nevezte szófia beszédnek, ami ellenkezett az ő véleményével.

- Minek rágódni a múlton, mikor annyi mondanivalónk van a jelenről? - folytatta a hercegné, feledve, hogy hiszen épp ő rágódik: - Jól van, keresztfiam, nem haragszom én már olyan nagyon a méltatlan titkolózásért, hanem azért...

- De asszonyom - tette rá apám a nagy markát jó keresztanyám kicsi kezére, s a hercegné annyi év után is beleremegett, belepirult az érintésébe -, hát nem érti, hogy az összeesküvés csak titkos lehet? Nekem magamnak se árult el semmit Pierre-Emmanuel. És ugyan jól tette.

- Miket beszél, márki! - replikázott élesen a hercegné, de azért nem vette el a kezét. - Talán bizony nem bánta volna, ha a mi Pierre-Emmanuelünk élete fogytáig a Bastille-ban marad? Vagy éppen a bakó pallosa végez vele?

- Minek sirassam, ami megtörténhetett volna, mikor ilyen szépen ránk mosolygott a jelen? kérdezte Siorac márki. - Én a magam részéről nagyon örülök, hogy Pierre-Emmanuel a király maroknyi híve közt volt, akik életük kockáztatásával valóra váltották Lajos szándékát.

- Hát épp erről van szó! - kiáltott fel a hercegné. - Ezért vagyok itt. Mert úgy vélem, hogy Pierre-Emmanuel szerényebb a kelleténél, nem siet, visszahúzódik a csigaházába, az a falka meg, amellyel együtt szőtte az összeesküvést, fennen csaholva követeli a hivatalt, méltóságot, címet, pénzt...

- És meg is kapják? - kérdeztem én elbámulva.

- Hát persze! - intézett el keresztanyám kissé fölényesen. - Lajos igazságos, nem feledkezik meg róla, hogy megjutalmazza azokat, akik szolgálatára voltak.

Mindjárt még két erényét is felfedezte Lajosnak, gondoltam magamban, az igazságosságot meg a háládatosságot. Változnak az idők!

- Maga is láthatja! - folytatta a hercegné szenvedélyesen. - Vitryből, az egyszerű testőrkapitányból Franciaország marsallja lett. Testvérbátyja, Hallier foglalja el a helyét a testőrezred élén. Persant, sógorát kinevezték a Bastille igazgatójának. Ezt kapták a lövöldözők. De Luynes a király első nemesura lesz, addig is, míg meg nem kapja a főrend ranggal járó birtokot és a Concini óriási vagyonát.

- Azt inkább visszavihetnék a Bastille kincstárába, hiszen onnan vitték el - jegyezte meg ridegen apám.

- Csak tán nem bírálja Lajost? - heveskedett a hercegné, mert percről percre királypártibb lett. De ez semmi - folytatta -, Luynes úr két testvére is igen jól jár: azt beszélik, egyikük herceg lesz, másikuk marsall.

- Uramisten! - kiáltott fel apám. - Marsall, aki életében ki nem vonta a kardját?

- Hát az igaz - monda Guise-né. - Ami sok, az sok. De vegye tudomásul, hogy minden összeesküvő, még a két közrendű is, busás jutalmat kap. Troncon a király magántitkára lesz, Déagéant pedig a pénzügyek minisztere, azonkívül az államtanács tagja.

- Örülök neki - mondtam. - Nagy tudású és igen-igen eszes ember.

- Örül! Örül! És maga, keresztfiam? - lobbant haragra a hercegné. - Azt gondolja, hogy ha meghúzódik az árnyékban, mint az ibolya, megkapja a fizetséget a fáradozásaiért? A csuda vigye el, hát mutogassa magát egy kicsit! Múlik az idő, ne várja meg, míg elfelejtik! Kérjen! Kérjen! Beéri vele, hogy teljes életében jelentéktelen kis lovag legyen?

- Én például beérem vele, hogy La Surie lovag vagyok - mondta La Surie, s barna szeme felragyogott, a kék meg hideg maradt.

- Nyughass, Miroul - szólt rá apám sotto voce,[1] s közben a kezével takargatta a mosolygását.

- Ezer bocsánat, uram, ha megsértettem volna - fordult a hercegné halálos komolyan La Suriehez. - A nemesember az nemesember, akármilyen rangú, nincs abban semmi kivetnivaló, ha lovag valaki. A legkisebb fiam is az volt.

- Hízelgő ez az összehasonlítás, asszonyom - felelte La Surie. - Oly kegyesen megvigasztalt, hogy azt kívánom, vajha ezentúl legalázatosabb és legodaadóbb szolgájának tekintene.

- Milyen kedves ez a maga Miroulja - fordult apám felé a hercegné, de kérdő pillantással, mert felderengett benne, hogy hátha La Surie csúfolódik vele.

Hanem azért használt a lecke. Mert a hercegnének mindig nehezére esett észrevennie, hogy a figyelmére méltatottak alatt álló emberek is a világon vannak, de ezentúl soha el nem mulasztotta volna, hogy figyelemre méltassa La Surie-t, vagy legalábbis hogy annál a kis bólintásnál valamivel

többet juttasson neki. S szellemesen és bizony bájosan csinálta.

- És hogy van az én kis lovagom? - kérdezte, miután elfogadta apám köszöntését, és csókra nyújtotta a kezét La Surie-nek, amit addig sohase tett. La Surie nagy örömére, mint gondolhatják. Én pedig, mikor keresztanyám újra felpattant vesszőparipájára, és unszolt, hogy kérjem a fizetséget a fáradozásomért, ahogyan ő mondta, tüstént megígértem neki, hogy megfogadom a tanácsát; pedig eszem ágában sem volt. Tartottam tőle, hogy esetleg maga jár el az ügyemben, s lévén az anyakirályné meghitt barátnője, Lajos illetlennek találhatja a dolgot.

Mikor jó keresztanyám elment, apám megfogta a vállamat, és magához ölelt: - Meg is teszi?

- Dehogy teszem, apámuram.

- Nem is kell. Fogadni mernék, hogy uralkodásának ebben a fontos pillanatában Lajos épp-úgy nem feledkezik meg a maga jószolgálatairól, ahogy azt a kis nyílpuskát se feledte, amit a tízéves kisfiú adott neki Saint-Germain-en-Laye-ben. Amilyen szívós a neheztelésben, olyan kitartó a háládatosságban is.

Hanem hát ahogy telt az idő, nekem úgy rémlett, hogy apám egyelőre nemigen nyeri meg a fogadást, és már azon tűnődtem, hogy vajon nem volt-e kár semmibe vennem Guise hercegné asszony véleményét. Nem mintha panaszom lehetett volna őfelségére. Gondolt ő velem, de nem úgy, ahogy én szerettem volna.

Mindjárt az államcsíny napján száműzte az államtitkárokat (Richelieu-t is), mert Concini dróton rángatta őket, és visszahívatta apja szakállas minisztereit, s nekem megparancsolta, hogy vegyek részt az államtanácsban, de szavazati jog nélkül, mint tanácsadó azoknak a külországoknak a dolgában, amelyeknek a nyelvét tudtam.

Guise hercegné, értesülvén a hírről, először csalódott volt, aztán megmérgedt. Annál is inkább, mivel nem tudta, mi az a „szavazati jog nélkül”.

- Hát ez az a nagy előmenetel, amire joggal számíthatott volna? - vetette oda keserű megvetéssel. - Nemesi rangban, vagyonban? Most is csak lovag, mint annak előtte, és nincs egyebe, mint az első nemesi járadéka. Évi háromezer-ötszáz livre. Valóságos aranybánya! Hát hogy tarthatná a rangját ebből a sovány jövedelemből?

- De asszonyom, hát az semmi, hogy az én koromban az államtanács tagja lehet valaki?

- No, nagy tisztesség, mondhatom! Maga csak állhat a tanácsban, az az alacsony származású, közrendű Déagéant meg ül.

- Bocsásson meg, asszonyom, de nem ül. A tanácsban csak a négy államtitkár meg őfelsége ül.

A többi mind áll, köztük magam is.

- De Déagéant beszélhet, s mint hallom, nem is türtőzteti magát, s igen orcátlanul szól. Maga meg, hiába olyan nagy tudományú, a szultán néma szolgáját játssza mellette.

- Megint csak bocsásson meg, asszonyom, de én is szólhatok, ha őfelsége vagy Villeroy úr úgy kívánja.

- És kívánják?

- Néha.

- No nem mondom! Hát ha azzal a néhány szóval...

- Nem azt mondtam, asszonyom, hogy „néhány szót”, hanem hogy „néha”.

- Hát ha azzal a néhány szóval, gondolom, kettővel-hárommal havonta beéri, lovag uram, hát úgy kell magának!

Ezzel-a parthus-nyíllal - hogy lovagot mondott keresztfiam helyett - aztán ingerülten hátat is fordított nekem a hercegné, és nagy szoknyapörgetés közt valósággal kiröppent.

A külügyeknek, amelyekhez engem megbízatásom kötött, akkoriban Villeroy volt a vezetője. A régenskirályné idejében élvezhettem barátságát, már amennyire korom s kora lehetővé tette. Apja Párizs alpolgármestere volt, a polgárok elöljárója, ő maga művelt, okos, iparkodó polgár, gazdag és jellemes, mustrája annak a hivatalnok-nemességnek, amellyel szemben oly bizalmatlan a mi katonai nemességünk. Az elmúlt negyven esztendőben mindig részt vett a politikai életben, IV. Henrik, bár nem, bízott benne vakon, hiszen Villeroy, erős hitű katolikus lévén, rokonszenvezett a spanyolokkal, igényt tartott rá, hogy mellette legyen, mert igen tapasztalt volt, s ha nem Spanyolország forgott szóban, lelkesen oltalmazta az ország érdekeit.

Mikor Lajos visszaszólította az államügyekhez, Villeroy úr már hetvenhárom éves volt, fehér hajú, horpadt arcú, hosszú orrú öregember, hegyes kis szakálla megnyújtotta az örökösen a szobában ülőkre jellemző sárga arcát. Sovány, inas nyaka körül divatjamúlt kis fodorgallért viselt, bizonyára csúfolódtak volna rajta, ha Villeroy úr külseje nem olyan tiszteletet parancsoló, ha tudását nem becsülik olyan nagyra a főurak.

Szeretett, mert szívesen hallgattam, s azért is, mert nem kíméltem a fáradságot, és több nyelvet is megtanultam, egyszóval, mert nemesember létemre örömmel művelődtem. S ha csak valami változása nem volt, a tanácsülések meg a külországi követek látogatása után jóságosan elbeszélgetett velem négyszemközt, és feltárta előttem, persze simán és óvatosan, öreg diplomaták módján, a fonákját azoknak a dolgoknak, amelyeknek csak a színét mutatták ezeken az összejöveteleken.

Sajnos már nagyon roskatag volt, s bár elméje tiszta, a lépte minden nappal bizonytalanabb, egyre gyámoltalanabbul mozgott, zihált, kimerítették a hosszú tanácsülések. És hét hónappal azután, hogy visszakerült az ország vezetői közé, ő is megtért oda, ahová minden élő, a sírba, a fejedelmekhez, akiket szolgált.

Attól fogva Puisieux úr intézte a külügyeket, Brűlart de Sillery, az igazságügyi miniszter fia.

Hanem hát én ezt a két Brűlart-t, ahogy emlegették őket, bármennyire is törekedtem rá, hogy jó viszonyban legyek velük, hiszen így kívánta a hivatalom, se nem szerettem, se nem tiszteltem, mivel hamarosan átláttam, hogy mennyivel buzgóbban munkálkodnak a maguk boldogulásán, mint az államén.

Még Villeroy úr életéből emlékszem egy követlátogatásra; igen emlékezetes maradt számomra.

De talán előbb el kell mondanom, hogy hogyan zajlottak le az ilyesféle dolgok. Ha egy külországi követ beszélni akart a királlyal, Bonneuil úrhoz fordult, az tájékoztatta a királyt, a király Villeroy-hoz küldte, Villeroy úr meghányta-vetette a dolgot őfelségével, s mikor dűlőre jutottak, Bonneuil úr közölte a követtel, hogy helyt adtak kérésének, vagy esetleg hogy elutasították. De a király is magához kérethette a követeket, ha szükségesnek látta, megint csak Villeroy úr meg Bonneuil úr révén.

1617. júniusának első napjaiban adódott is egy ilyen alkalom, mikor Spanyolország, akkor már Milánó tartományának ura, belekötött a Szavojai házba, amellyel Franciaország jó ideje baráti viszonyban állt, s a barátságot két év múlva majd még szorosabbra fűzi Lajos második húgának, Chrétienne-nek és a piemontei hercegnek a házassága.

Lajos mindig aggályos udvariassággal fogadta a követeket. Felállt, elébük ment, többször is köszönt kalpagját levéve, mintegy tisztelegve az előtt az ország előtt, amelyet képviseltek. Hát még ha baráti országot képviselt a magas rangú tisztségviselő, s a király rég nem találkozott vele, még meg is ölelgette! Míg beszélgettek, a követ, valahányszor azt mondta, „őfelsége”, bókolt egyet, s Lajos nyomban viszonozta. Hanem azért feszült figyelemmel hallgatta, amit a vele szemben álló mondott; fiatal arcán - szép olvasónőm bizonyára emlékszik, hogy Lajos még nem töltötte be tizenhatodik esztendejét - komolyság, méltóság és jóindulat.

De bizony nem így fogadta annak az országnak a képviselőjét, amely, mint említettük, egy szívünknek kedves hercegséget törekedett legázolni. Mikor Monteleone herceg belépett, és Lajos felé indult, a király, válaszul a követ üdvözlésére, félig emelkedett fel a székről, félig emelintette meg a kalpagját. S nem kertelt, nem köntörfalazott, sutba vágta az ékesszólást, a közepébe vágva kijelentette, hogy ha a szeretett rokona csapatai nem hagynak fel Szavoja szorongatásával, bizony ő fegyvert ragad, és barátai segítségére siet.

A hosszú, sovány, merev Monteleone herceg - arca, teste, mindene olyan volt - már azt is nehezen vette tudomásul, hogy Franciaország királyával csak födetlen fővel beszélgethet, mikor pedig a tulajdon uralkodója előtt fenntarthatja kalpagját, s teljesen elképedt ezen a határozott és tömör kijelentésen, de csak a tapasztalatlanság tanújelét látta benne, s azt gondolta, hogy könnyen elbír egy ilyen tejfelesszájú királlyal.

- Váratlanul értek a szavai, felség, talán nem is írnám meg királyomnak, hogy Franciaország királya hadra óhajt kelni Szavoja oldalán.

Villeroy úr mögött álltam, az meg őfelsége trónja mögött, úgyhogy nem láthattam a Lajos arcát, mikor válaszolt, de a hangjából éreztem, hogy nagyon megsértődött a követ megvető kijelentésén.

- Írja csak meg, uram - felelte hidegen -, hogy az általános béke érdekében először is fegyvernyugvásra van szükség, mert különben, lévén hogy Szavoja csatlakozott koronámhoz,

segítségére fogok sietni.

Csend támadt.

- Mivel felséged így kívánja - hajolt meg Monteleone herceg, bár csakolyan felfuvalkodottan beszélt, mint eddig -, megírom a királynak, amit mondott, de igen-igen sajnálom, hogy efféle tanácsot adtak felségednek.

Erre az alig burkolt arcátlanságra Lajos kihúzta magát ültében, felvetette a fejét, és így felelt, fel sem emelve a hangját: - Országom javát szolgálom, nekem csak az ad tanácsot. - És jéghidegen még azt is hozzátette: Nyilvánítottam akaratomat. Adja értésére urának, és keresse fel Villeroy urat, ő majd bővebben is tájékoztatja szándékaimról.

Monteleone úr először és utoljára próbált fölényeskedni a királlyal. Nem volt buta ember, de a régensség idején keveset találkozott Lajossal, s még most is csak azt tudta róla, amit a régenskirályné terjesztett: hogy „a leggyermetegebb gyermek a világon”. Úgyhogy 1617. április 24-e úgy érte, mint derült égből a mennykőcsapás. De mint sok diplomata, végül ő is meggyőzte magát, hogy nem tévedett, és az államcsíny értelmi szerzője nem a király, hanem Luynes és a környezete. Pedig hát nem így volt, én tanúsíthatom, mivel magam is ahhoz a maroknyi összeesküvő csoporthoz tartoztam, amely Lajost körülvette. Titkos összejöveteleinken a szegény, megboldogult kedves és gyáva Luynes mindig csak azt javasolta, hogy meneküljünk el. Ha rá hallgatunk, Concini ma is él, a kormányzó királyné meg a bitorlott trónon ül.

Lajos nem érte be a fenyegetéssel: azon nyomban csapatokat küldött Vercelli alá Lesdiguierés vezényletével, s a vezér rákényszerítette a spanyolokat, hogy felhagyjanak a város ostromával. Igaz, hogy a királyi tanács nagy többséggel a katonai beavatkozást javasolta, de a király örömmel határozott a többség akarata szerint, amely olyannyira megegyezett az övével, s nagy eréllyel látott hozzá a megvalósításhoz. Lajos, valódi országlásának első napjától fogva azt a szabályt szabta magára, hogy a vita után megszavaztatja tanácsa tagjait, s a többség véleménye szerint cselekszik, kivéve ha ellenkezne lelkiismeretével és meggyőződésével. Maga döntött hát, ahogyan majd a jezsuitahistóriában látni is fogjuk.

A tanács a Louvre-ban ült össze, a második emeleten, a könyves szobában. Szép nagy helyiség volt, az üveges könyvszekrények közt faliszőnyegek. Lajos az asztalfőn ült, kalaposan. Jobbján és balján két-két miniszter, azok is föveggel a fejükön. A többiek, hercegek, főrendek egyaránt, mind álltak, födetlen fejjel.

Lajos, maga is kevés beszédű lévén, megkívánta a minisztereitől, hogy röviden szóljanak. Mikor valaki megszólalt, a király a fejébe húzta a kalpagját, keresztbe fonta a karját, és kifürkészhetetlen arccal, feszült figyelemmel hallgatta. Egyszer Condé herceg nem átallotta egy megjegyzéssel félbeszakítani az egyik minisztert, mire Lajos felemelte a kezét, és ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta: - Én mindenkinek meghallgatom a véleményét, kedves rokon. Így tehát hercegséged is

elmondhatja, amit óhajt, mihelyt rákerül a sor.

Engem, legalábbis eleinte, mindig meglepett, hogy mennyire kiüt a király kerek, sima, fiatal arca a ráncos, öreg minisztereié közül. Ott volt Brűlart de Sillery, az igazságügyi miniszter, az államtanács elnöke, Du Vair, a pecsétőr, Jeannin, a kincstárnok és Villeroy. Mind a négyen túl a hetvenen, s Lajos emlékezhetett rá, hogy hányszor látta őket az államtanácsban, mikor ő, mint nyolcéves gyerek, apja térde közt állt, és mozdulatlanul, szó nélkül végighallgatta a megbeszélést.

Azóta belepte az idő dere a Szakállasok gyér haját, de éppúgy értették a dolgukat, mint annak előtte. Minden ráncukat hosszú tapasztalat véste. Ismerték az államgépezetet, a különféle eljárások módját, az ügyeket, az előzményeket. És az ifjú Lajosnak, aggályos igyekezetében, hogy jól kormányozzon, nagy-nagy biztonságot nyújtottak a királyságnak ezek a régi oszlopai.

Apja halála óta nemhogy tanították volna királymesterségére, inkább mindent megtettek, hogy be ne tudja tölteni. Sommás, hézagos és időnek előtte, tizenhárom éves korában megszakadó tanítás, hiányos ismeretek: sok-sok latin főnévragozás és kevés történelem, egy gondolatnyi térképészet, idegen nyelv egy se, s jóval kevesebb matematika, mint amennyit ő szeretett volna, hiszen úgy gondolta, hogy „igencsak sok matematikát kíván a tüzérség meg az erődépítés” - s hozzá az államtanács, amelyen csak az anyakirályné enyhén szólva nemigen bátorító fennhatósága alatt vehetett részt.

Nem akarom én még jobban befeketíteni ezt az uralkodónőt, hiszen megátalkodott gőgjében annyi ostobaságot követett el, hogy szerencsétlen és szánandó sorsot ért meg. De annyi bizonyos, mindenki megmondhatja, hogy annyira szerette a kormányzó királyné a hatalmat és a velejáró fényt, hogy a tulajdon fiában is vetélytársat látott, aki majd megfoszthatja tőle, ezért kisebbítenie kell, el kell szigetelnie, meg kell aláznia. S mivel egy csepp szeretet se szorult belé, meg is tette, méghozzá oly fennhéjázón és kegyetlenül, hogy igazán meghökkentő egy nőtől, hát még egy anyától!

Lajos élesebb eszű és erősebb akaratú volt annál, semhogy az anyakirályné szándéka teljes sikerrel járhatott volna, de úgy érzem, a kudarc sem volt tökéletes. Jó néhány évbe beletelt, míg Lajos megszabadult a beléoltott megalázó kisebbségi érzéstől.

Gondolom, még két dolog járult hozzá, hogy Lajosnak oly kevés önbizalma volt uralkodása hajnalán. Sohase tudta teljesen legyűrni a dadogását, s hogy leplezze, többnyire hallgatott a nagy nyilvánosság előtt, vagy igen rövidre fogta a mondókáját. Ha már így volt, szerette veleszületett jellemvonásnak feltüntetni ezt a tulajdonságát. Gyakran mondta gyerekkorában a nevelőjének: „Hát nem tudja, Souvré úr, hogy én nem vagyok a szavak embere?” És ezekben az években, amelyekben most járunk, megvallotta Corsininak, a pápai követnek, hogy „nem kenyerem a frázispufogtatás”.

Mikor hatalomra került, felfedezte, hogy előnyökkel is jár ez a „jellemvonás”. Aki keveset beszél, annak nem esik nehezére megtartani a titkot. Aztán meg a tartózkodás komolynak, tekintélyesnek mutatta. Ha meg kinyitotta a száját, súlya volt minden szavának, mert röviden szólt.

Hanem azért nagy politikai hátrányai is voltak a hallgatagságának vagy a szűkszavúságának, mert a francia nép él-hal azokért a jól megválasztott szavakért, sziporkákért, ékes beszédért, csillogó szellemességért, gyors észjárásért, ami mind erénye volt IV. Henriknek, s nagyrészt azoknak köszönhette csillaga felemelkedését, rábeszélőkészségét és azt a nagy népszerűségét, amelyet Lajos,

bármennyi egyéb érdeme volt is, sohase élvezhetett. Megkockáztatnám azt is, hogy az a szánalmas kudarc, amelyet tizennégy éves korában vallott Ausztriai Annával, a nászéjszakájukon, ugyancsak erősítette benne gyermetegségének, éretlenségének tudatát, hiszen országában többre becsülték a szoknyapecéreket, mint a szeplőteleneket: Annyi bizonyos, hogy nyomasztó kudarc volt, cipelte is magával hosszú éveken át - hogy most a kis királyné félelméről és megaláztatásairól ne is szóljunk.

Hőse, példája, mintaképe apja volt, a nagy kakas, kivéve épp a kakaskodást. Az alma messze esett a fájától. Gondosan oltogatták a benne lobogó tüzet, csecsszopó korától arra tanították, hogy a test maga az ördög. Cotton atya órákig gyóntatta, addig gyomlálta a lelkét, míg gyökerestül ki nem tépte belőle a vágyat, mint a gyomot. Az izzó hitű jezsuita atya maga se tudta, hogy búzástul irtja a konkolyt. Jó ember volt, de vak, öntudatlanul pusztította a király férfiasságát, miközben anyja meg politikai tehetetlenségre kárhoztatta Lajost. Nem beszéltek össze. A derék atyát bántotta a legjobban a nászéjszaka kudarca, s maga is eleget biztatta, hogy gondoskodjon örökösről. De akkor már késő volt.

Lajos olyan szűzies lett, mint egy szerzetes. Irtózott afféle bővérű szeretőktől, akikkel apja edzette valaha férfierejét. S bármit fecsegnek udvari pletykálkodóink, III. Henrik fiúkegyenceitől ugyanúgy.

Luynes urat nagyon szerette, de nem úgy.

Naponta kétszer meglátogatta bájos kis királynéját, ahogy az etikett előírta, de nemegyszer láttam, hogy sápadtan, feszengve lép be a királyné lakosztályába, nem mintha utálta volna szegény Annát, hiszen olyan csinos és eleven volt, és annyira vágyott rá, hogy igazi felesége legyen, csak attól a száz szemérmetlen, kotkodácsoló udvarhölgytől iszonyodott, akik ott sertepertéltek Anna körül: mind vérbeli nő volt, sőt rosszabb, vérbeli spanyol nő, az pedig a leggonoszabb bűnnek számított a Lajos szemében. Gyakran gondoltam rá, hogy apja mennyire elemében lett volna abban a gyneceában,[2] a bársonyos pillantások; ringó csípők, szikrázó mosolyok közepette. Szegény Lajosomat meg mintha kínpadra vonták volna.

Az ő életében a vadászat volt a legnagyobb élvezet, kárpótlás és vigasztalás sértett férfibüszkeségéért, amelyet megalázott az ország első emberéhez olyannyira nem méltó önmegtartóztatás. Ha lovon ült a rettenthetetlen lovag, ha gyalogolt a fáradhatatlan gyalogos, ha sólyom ült a karján, vadnak, madárnak egyként a nyomába eredt, mindennek, csak a szépnemnek nem.

Szigorú, vitézi vadászelvei voltak. Elsősorban a tökéletesség. Nem volt hozzá fogható lövész.

Szakállas puskával röptében leszedte a sast. De nem érte be annyival. Mindent akart tudni a vadról, hogy hogyan kell üldözni, hogy miféle szabályai vannak a vadászatnak. Gyakorlatot akart szerezni a vad elfogásában és a kegyelemdöfésben is. Egyszer a pecqi vadaskertben vadászott, a saint-germainen-laye-i kastély környékén, s elrendelte, hogy szarvast hajtsanak.

- Nem lehet, felség - tiltakoztak a vadászmesterei. - Esik. Az eső megrontja a kutyák szimatát.

Lajos rájuk se hederített, fogta a kopója pórázát, s maga hajtotta fel az állatot, három hosszú órát töltött vele esőben, szélben. Rá is lelt a zsákmányra, akkor már csak szemmel kellett tartani, azt ráhagyta a vadászaira, maga visszatért a kastélyba, misére ment, majd meglátogatta a királynét.

Egyszóval végezte szokásos feladatait. Evett, újra csizmát rántott, visszament a vadaskertbe, és üldözte tovább a szarvast, amelyet reggel felvert. Öt óra hosszat hajszolta; déli egy órától este hatig.

Besötétedett, a szarvas már a haláltusáját vívta, Lajos felment a kastélyba. Levetkőztették, megtisztogatták, átöltöztették. Ment a királynéhoz. Neki kétszer tíz percet szentelt ezen az emlékezetes napon, a szarvasnak meg nyolc órát. A vadászszenvedélye miatt, meg hogy olyan példásan büntette a

lázadókat és az árulókat, azt tartották felőle, hogy kissé kegyetlen természetű. Egyáltalán nem osztom ezt a véleményt, nem én! Inkább azt mondanám, hogy az igazságérzet munkált benne mindenekfelett.

Talán emlékszik rá szép olvasónőm, hogy mikor tízéves korában tojáslepényt készített Elisabethnek, a húgának, azt mondta neki, hogy akadnak rossz emberek, akik őt Dadogós Lajosnak nevezik, de ő Igazságos Lajos szeretne lenni. Abban az időben annyival is mélyebben megsebezte anyja méltánytalansága, hogy nem is tiltakozhatott ellene nyíltan: megverték volna. A régensség alatt egyre forrt benne a keserű harag, s úgy érzem, nagyrészt az plántálta belé azt a kemény igazságosztó hajlamot, amivel országlása szigorú intézkedéseit magyarázhatjuk. Csak egyetlen példát hoznék fel ebből az időből. Adtak mellé egy századnyi vele korú királyi gárdistát, azokat Lajos éppoly keményen edzette, mint saját magát. És emlékszem, egy évvel az államcsíny után, egy reggel, hét órakor, váratlanul meglátogatván ezeket a kis zöldfülűeket a laktanyájukban, egyiküket még ágyban találta.

Felbosszankodva a rendbontáson, kivitette a fiút az udvarra, a trágyadombra, és megparancsolta, hogy kenjék be a képét lótrágyával.

Persze ez semmiség volt azokhoz a kegyetlen büntetésekhez - a sisakos-hoz, a karó-hoz, a kínzóbakhoz, a csigázás-hoz[3] - képest, amelyekkel országunkban a kapitányok sújtják katonáikat. És talán csak azért ütköztem meg rajta, mert tanúja voltam. Úgy vélem, Lajos abban különbözött legjobban apjától, hogy olyan hajthatatlan volt, ha büntetni kellett. Nem szívesen bocsátott meg, és másodízben soha. De hajthatatlansága nem ölte ki belőle az emberséget. Megtudva, hogy egy nőt, akire pedig jó oka volt haragudni - hogy meg is nevezzem: Concini feleségét, Leonora Galigait - fővesztésre és tetemének elégetésére ítéltek, s aztán végighallgatva kivégzése történetét, olyan zaklatott lelkiállapotba került, hogy egész éjjel nem aludt. Úgy gondolom, jobb szerette volna, ha az ocsmány boszorkányper helyett valami más módon csikarják el tőle azt az irdatlan vagyont, amit a királyné befolyásolásával összeharácsolhatott, aztán visszaküldik Itáliába.

1617. szeptember 13-ának napja mélyen belevésődött emlékezetembe, csakúgy, mint Luynes úréba; de más-más okból.

Aznap esküdött Luynes úr. Jó ideje megemlítette már a királynak, hogy szeretne megházasodni, már az államcsíny után, mikor Lajos elhalmozta adományokkal, tisztségekkel. Hogy a birodalom egyik leggazdagabb, és elmondhatjuk, legbefolyásosabb főura lett, nemzetséget akart alapítani, amely majd szintén részesül ebben a nagy kegyben. Úgy tetszett, Lajos túláradó szeretettel csügg rajta, s mivel az udvarban pletykálkodtak róluk, említettem már, mit, meglehet, hogy Luynes egyszer s mindenkorra féket akart vetni a gonosz nyelvekre, bebizonyítván, hogy nem érzéketlen a gentil sesso[4] bájai iránt és nem alkalmatlan a családalapításra.

Lajos akkoriban semmit meg nem tagadott tőle, s először azt forgatta a fejében, hogy törvénytelen féltestvérét, Vendôme kisasszonyt adja Luynes-höz. Hanem hát büszke volt a kisasszony.

Nagyon tartott rá, hogy az ő ereiben IV. Henrik vére folyik, s bár Luynes igen csinos lovag volt, olyan, amilyenekkel szívesen páválkodnak a lányok, ő nem kért belőle: felfordult a gyomra a vidéki kisnemességtől.

Több sikerrel járt Luynes Marie de Rohan-Montbazonnal: a lányt apja, Montbazon herceg is rábeszélte, mert előnyösnek tartotta, hogy a kegyenc apósa lehet, de meg maga Marie is elunta már a lányságot, szeretett volna nagykorú lenni, mivel igen kedvelte a férfiakat, s máris túltekintett jövendő férjén.

Lajos nem szerette a szertartásokat, az ünnepélyességet, úgyhogy a bástyakápolnában tartották az esküvőt, s a szűk hely eleve kizárta a népes vendégsereget, valamint a roppant szokatlan időpont is, amit Lajos választott: hajnali ötkor adták össze a házasulandókat.

Tudomásom szerint soha hölgy még fel nem kelt ilyen korán, s éjjel, hogy hozzámenjen jegyeséhez.

A tours-i érsek eskette őket. Alig lehetett kihúzni az ágyból a nagy kandúrját, az egész szertartás alatt azzal veszkődött, hogy nyitva tartsa a szemét, és kétszer is eltévesztette a jegyesek keresztnevét.

Montbazon herceg csak néhány barátját hívta meg, viszont a király parancsára jelen volt minden április huszonnegyedikei összeesküvő, beleértve azokat is, akiket Guise hercegné „sehonnai közrendűnek” titulált, Déagéant-t és Troncont. Déagéant vadonatúj dicsősége fényében ragyogott: pénzügyminiszter lett és a királyi tanács tagja. S ahogy tekintetem egy pillanatra sújtotta Troncon jóindulatú képét, arra gondoltam, hogy a következő két napban ugyan futhatok utána, míg kapok tőle némi felvilágosítást.

Tronconban nem voltak meg a Déagéant páratlan erényei, de mivel Lajos személye körüli miniszterévé választotta, kapott egy igen kedvére való feladatot, s olyan méltóságteljesen hajtotta végre, mintha bizony ő maga döntött volna: ő vitte meg a király kegyének vagy neheztelésének hírét az érintetteknek.

Hanem az udvari kajánság jobban élvezi a megrovást, mint az elismerést, s egyszer, hogy őfelsége egyik főtisztje a rosszabbikban részesült; tronszonjárás-nak keresztelte el azt a műveletet, amit a király személye körüli miniszter foganatosított a szerencsétlennél - fontoskodó méltósággal, mint már említettem.

Ezen az esküvőn se nem zenéltek, se nem énekeltek, s az érsek azt a parancsot kapta Lajostól, hogy fogja rövidre a homiliáját, de az a tervezettnél hosszabbra sikerült, olyan nehezen olvasta ki az érsek, amit a püspöki helynök írt számára. Mindazonáltal oly ügyesen pergették a dolgot, hogy hat órára be is végezték. A pompázatosan kiöltözött Montbazon kisasszonyból örökre Luynes-né asszony lett, s hamarosan - úgy vélem, ezt előre eltervezték és megbeszélték - Luynes hercegné.

A vendégek tülekedtek, hogy tisztelkedjenek az ifjú párnál, s akkor szemügyre vehettem a fiatalasszonyt. Magas, telt nő volt, üde és élénk, a ruhakivágása mélyebb, mint amire számítottam volna egy menyasszonytól, a kápolnában, s oly szép ígéretek villantak ki belőle, hogy az üvegablakok festett szentjeit is megkísérthették volna. Őszintén szólva nem volt klasszikus szépség a menyasszony, az orra egy cseppet hosszabbra nyúlt a kelleténél, de azért nem éktelenítette el az arcát. Megfigyeltem, hogy merészen megnézte magának a jelen lévő lovagokat, s bár erre már felneszelhettem volna, mikor rám került a sor, hogy

köszöntsem, szikrázó mosolya és okos, tüzes, nagy kék szeme egy pillanat alatt megvette a szívemet.

Első, szertelen és leküzdhetetlen fellobbanás volt, se akaratom, se józan eszem nem játszott szerepet benne. Csak másnap szégyelltem el magam egy kicsit ezért a hirtelen és nem helyénvaló felindulásért, hogy így, ha csak gondolatban és egy röpke pillanatra is, hűtlen lettem az én pfalzi grófnémhoz.

Lajos elbúcsúzott az új házasoktól, aztán se szó, se beszéd elindult, de oly sebesen, hogy alig értünk a nyomába. Vitry marsall, a bátyja, Hallier, a testőrök kapitánya, La Curée úr, a könnyűlovasok kapitánya, Paluau báró, a király háznagya, az ifjú Montpouillan (La Force herceg fia) és jómagam.

Csak bámultunk, hogy Lajos így vágtat keresztül a Louvre termein és lépcsőin, nem tudtuk, hová a csodába rohan hajnali fél hétkor, s akárcsak mi, éhomra, mert ő se evett még egy falatot se.

Az őrség úgy meghökkent, mikor a király ott termett az egyik gyalogoskapunál, hogy hirtelenében rá se ismertek, s meg is állítják, ha meg nem látják mögötte Vitry kicsattanó ábrázatát.

Vitry előrefutott, őfelsége elé, és feltartóztatta a beözönlőket, helyet csinálva a királynak az alvóhídhoz vezető keskeny átjárón. Aztán sarkig tárta a Bourbon-kaput (persze nemcsak magának), amely csak félig volt nyitva.

Mikor kijutottunk, rájöttünk, hogy hová szaladt Lajos, mert erősen megverte a Labdaház kapuját - apám szerint IX. Károly idejében az öt szűz házá-nak hívták ezt a játékházat, mert a játék kellékeinek készítője és a ház tulajdonosa öt eladó lányka apja volt. Rajta is maradt ez a név a Labdaházon, mert mulatságos volt, habár a szüzek már jó ideje nem voltak szüzek, hanem férjes asszonyok és anyák, a labdamester meg a sírban nyugodott.

Vitry a szörnyű öklével megsegítette a királyét, s csaptak akkora zajt a Labdaház kapuján, hogy végül csak megnyílt, megjelent benne egy cingár, ősz őr, és majd elájult, mikor meglátta a királyt.

Ilyenkor, kora reggel, üres volt a nagyterem, s miután bezárták utánunk az ajtót, és meghagytuk, hogy senkit be ne bocsássanak, hiába kerestünk labdaszedőt vagy szolgát, aki felírja a pontokat. És labdát meg ütőt se lelünk, ha a marcona Vitry szokása szerint meg nem találja a módját, hogy kinyisson egy lelakatolt szekrényt.

- No, Vitry már megint betört egy ajtót - csúfolódott a király kesernyésen, arra célozva, mikor Vitry néhány évvel azelőtt nem átallotta berobbantani a börtön kapuját, hogy kiszabadítsa két katonáját, akiket a párizsi főbíróhelyettes fogva tartott. - Hát akkor ki játszik velem? - vette a kezébe az ütőt. - Maga, Vitry?

- Én gyatra ellenfele leszek, felség - felelte Vitry. - Válassza inkább La Curée-t. Ő nagyon jól játszik.

- Szolgálatára, felség - szólalt meg La Curée, bár láthatólag nem volt elragadtatva, hogy üres hassal kell ugrálnia, annál is kevésbé, mivel igen étkes ember volt.

Emlékszünk rá, hogy „az udvari nagybélűek” mezei lakomáján, ahová Lajos kópémód meghívatta magát, La Curée úr asztalkendőt kötött a nyakába, és lóháton hordta a konyháról a tálakat a „nagybélűeknek” a lugasokba, közben-közben minden alkalommal bőségesen részeltetve magát is a lakomában.

Lajos Vitryt bízta meg a bíráskodással, de mivel felíró se volt, a marsall vállalta el, hogy feljegyzi a fekete táblára a küzdő felek pontjait.

Engem tett meg a király hálóbírónak, csakhogy itt nem háló volt a két játékos között, hanem kifeszített kötél, amelyről végtől végig rojt lógott a földig, hogy a labda át ne gurulhasson a kötél alatt.

Hanem hát mégse olyan sűrűn, hogy az erős labda át ne hatolhasson a rojtok közt, s ez végeérhetetlen vitákra adott alkalmat, amelyeket a hálóbírónak kellett berekeszteni.

Paluau-t és Montpouillant jelölte ki a király labdaszedőnek - az Öt szűz-ben kutyaszőrrel töltött bőrlabda járta (nem mindegy ám, hogy milyen a kutya és milyen a bőr), úgy mondták, hogy a legjobb Európában, ezt csak mellesleg jegyzem meg, de szeretek kérkedni vele, ha mi jót csinálnak az országban. A labdaszedők majdnem annyit ugráltak, mint a játékosok, csak a dicsőségben nem részesültek, szerény szerepük volt hát, és meglehetősen fárasztó, nem ugyan a tizenhat éves, agárkarcsú Montpouillannak, hanem Paluau-nak annál inkább, mert ő időnek előtte pocakot eresztett, és elnehezedett. Még ráadásul csúfolták is érte, igaz, nem fullánkosan, mert olyan kedves ember volt, hogy mindenki szerette.

- No, hát fogadnak, uraim? - kérdezte Lajos kissé türelmetlenül, mert ingujjra vetkezetten kezdte már érezni a hideget.

- Hogyne, hogyne - felelte a marsall, s mivel tudta, hogy a királynak úgy lehet legjobban hízelegni, ha nem hízelegnek neki, La Curée-re tett.

De mivel éppen olyan zsugori volt, mint amilyen gazdag, összesen két tallért ejtett az egyik hálótartó rúd tetején várakozó erszénybe: sehogy se tetszett neki a fogadás, mert így is, úgy is veszített, a játszma győztese seperte be a pénzt.

Hallier úr, az öccse sótlan utánzata volt a bátyjának, mindenben őt majmolta: ő is két tallért tett, s szintén La Curée-re. Ez tulajdonképpen az a Hallier volt, aki a Louvre alvóhídján Vitry jeladására kilőtte Concinira a három pisztolylövés közül az egyiket. S habár mindhárom lövés halálos volt, mint később megállapították, Hallier fennen hirdette, hogy ő ölte meg Concinit, amiért is a másik kettő bizony kihívja párbajra, ha Vitry le nem hurrogja a kérkedőt.

Paluau úr, a háznagy ugyanoda juthatott, mint Vitry, mert ő is La Curée-re tett, s nem akarván megbántani a marsallt, hogy bőkezűbbnek mutatkozik nála, maga is két tallért pottyantott az erszénybe. Úgyhogy nekünk Montpouillannal már nem volt más hátra, mint hogy - kiegyenlítve a játékot - a királyra tegyünk, fejenként három tallért. A győztes jussa így tizenkét tallérra emelkedett- sovány pályabér egy könnyűlovassági kapitánynak, egy királynak meg éppen koldusgaras.

- Parancsolja felséged, hogy kisorsoljam a kezdést? - kérdezte Vitry az erszényhez hajolva s kivéve belőle egy tallért. - Fej vagy írás, felség?

- Fej - mosolyodott el Lajos, mert szeretett rágondolni, hogy az a fej az ő feje.

A tallér megfordult a tengelye körül a levegőben, s volt benne annyi előzékenység, hogy földet érve őfelségének kedvezzen. A király jól megmarkolta az ütő nyelét, és adogató állásba helyezkedett.

- Figyelem! - kiáltotta, felemelve az ütőt.

- Fogadom! - kiáltotta La Curée a másik oldalról. La Curée megnyerte a király szerváját, majd a magáét is, aztán még egyszer a királyét, de utána valahogy összezavarodott a szép játéka, s már csak semmit érő ütései voltak.

- Gyengül, La Curée! - kiáltotta Lajos.

- Mert éhes vagyok, felség.

- Ha tán veszít, nem akarom, hogy az éhség győzze le - mondta Lajos. - Hamar, Paluau! Hagyja a labdákat, szaladjon a konyhába, és hozasson nekünk ennivalót!

- Innen, felség? - meresztette ki a szemét Paluau.

- Innen.

- Felségednek?

- Mindenkinek. És hogy Paluau kicsiny léptekkel indult, maga előtt tolva kisded hasát, Lajos rákiáltott: - Szaladjon hát, Paluau! Szaladjon, az istenért!

Nevettünk, Lajos maga is mosolygott, aznap reggel nagyon jó kedve volt, örült, hogy nem egészen egy hónap alatt beházasíthatta kegyencét egy régi és tiszteletre méltó családba.

Még mielőtt megérkezett volna az étek, Lajos még két játszmát megnyert La Curée ellenében, mert az, mióta szó esett az evésről, semmi egyébre nem tudott gondolni. Végre aztán megjelent két markos szolgalegény egy kis kerekes kocsit taszigálva, amelyen két nagy tálca volt, utánuk a király környezetének két első szolgálattévője, Henri de Berlinghen és Soupite, az előbbi irtózatos vajkoloncot hozott, de úgy, mint aki az oltáriszentséget hordozza, az utóbbi meg egy egész őrjáratnak elegendő kenyeret.

Soupite apját nem ismertem, de Berlinghenét annál jobban, sok-sok évig szolgálta IV. Henriket mint a király környezetének első inasa: hűséges, odaadó, titoktartó, megvesztegethetetlen nemesúr volt. Korán meghalt, s némi nehézségbe ütközött, hogy fia örökölje a tisztét: nagyon fiatal volt. De Lajos, apja iránt való hűségében, hallani se akart róla, hogy más szolgálja, s így be kellett érnie a tizenhárom esztendős gyerkőccel. Soupite is alig-alig volt idősebb és érettebb, úgyhogy Lajosnak gyakran meggyűlt a baja velük; megszámlálhatatlan balfogásukért pirongatta, büntette, de azért szerette őket. És olykor, megfeledkezve méltóságáról, de ráemlékezve a tulajdon életkorára, játszott is velük.

A konyhai szolgák meg az első inasok letették a tálcákat az emelvények padjaira: azok lettek a székek is, meg az asztalok is. Foggal-kézzel estünk neki az éteknek, mert kést-villát nem küldött a konyha. A legnépszerűbb a bresse-i csirke volt az étkek közül; előző este sütötték, de majd elolvadt a

szánkban. Észrevettem, hogy Lajos szokása ellenére keveset eszik, nyilván a félbehagyott játszmára gondolt, La Curée ellenben - rászolgált a nevére[5] - három helyett falt.

- Ni, milyen szép comb! - mondta, egy szép pirosra sült csirkéből kitépve a kedvenc falatját, s közben majdnem elcseppent a nyála gyönyörűségében.

- Bizony Luynes-nek jut most ennél szebb is, az ám a fogára való! - mondta Vitry.

- Nem tűröm, hogy disznóságokat és ocsmányságokat mondjanak előttem, Vitry - szólalt meg a király kimérten, de csendesen.

Vitry elrestellte magát, valami csuda volt, ahogy ez a durva verekedő pirult, mint egy szűz leány. Láttam már egyszer így elpirulni, mikor a Lajos hintajában megpróbált alattomban megeszegetni egy zsemlét. „Tán vendégfogadót akar csinálni a hintómból, Vitry?” - szólt rá akkor a király.

Mondanom se kell, hogy délig az egész udvar értesült a fejmosásról, némelyek célzásokkal és suttogva kárhoztatták a király szemérmeteskedését, némelyek meg (főképp a hölgyek) a marsall durvaságán szörnyülködtek. Én inkább az utóbbiakkal tartottam, részint mert Luynes-né asszony máris megfészkelt a szívemben, s nem akartam, hogy így beszéljenek róla, részint mert úgy éreztem, igaza van Lajosnak, ha nem tűri, hogy ilyen alpári mód beszéljenek a jelenlétében. Egyszerűsége nem volt egyenlő az engedékenységgel. Megesett, hogy minekutána esőben, szélben, gyalog sokáig-sokáig hajtotta a vadat, betért egy vidéki fogadóba, s ott lelvén néhány svájci katonát valamelyik ezredéből, leült az asztalukhoz, evett velük a rozskenyérből, a sós vajból, ivott a csigerből. De úgy, hogy senkinek semmi kétsége se lehetett: a király cselekszi.

Az ütőlabda játszmát pedig Lajos nyerte, mert La Curée úr ugyancsak elnehezedett az ételtőlitaltól. Vitry sztentori hangon kihirdette a király győzelmét, én meg odavittem őfelségének a nyereményes erszényt. Mint tudjuk, nem is tizenkét tallér volt benne, csak tizenegy. De vagy nem vette észre a király a Vitry orcátlanságát, vagy nem akarta egy nap kétszer megszégyeníteni a marsallt, mindenesetre nem szólt semmit. Nem úgy, mint apja, aki élt-halt a szerencsejátékokért, és csalt is szemérmetlenül, ő nem szerette belekeverni a pénzt a szórakozásba, és ha pénzben kellett játszani, mint a labdajátékot is, szigorúan megtartotta a szabályokat, sohase vitatkozott, és tudott veszíteni is.

Ezen a szeptember 13-án, amely oly emlékezetes nap volt, mint elmondottam, Luynes-nek is, nekem is, még kétszer találkoztam Lajossal: az államtanácsban, amely déltől fél háromig tartott, és este, Luynes úrnál, mert nyolc órára vacsorára hívta a királyt és az esküvője résztvevőit. Igen-igen választékos volt a lakoma, de én bizony ügyet se vetettem rá. Luynes-né asszony már átöltözött, de ez a ruhája is csakolyan pompás volt, mint az esküvői. A gyertyafény szebbnek, lágyabbnak mutatta az arcát, s valami meghitt báj ragyogott rajta, ami szíven ütött, de nemigen néztem rá, legfeljebb kétszer vagy háromszor, akkor is önkéntelenül, mert tartottam tőle, hogy ha az a szép kék szeme összetalálkozik az enyémmel, még keményebb rabságba dönt, mint reggel az az egy pillantása.

Tizenegy órakor ért véget a vacsora, és Lajos, magukra akarván hagyni az új házasokat, nem engedte, hogy házigazdája hazakísérje, ahogy az etikett előírja, hiszen Luynes is a király környezetének első nemesura volt, akárcsak én. Maradt azért kísérete Lajosnak, valamennyi

vacsoravendég a küszöbéig kísérte. Ott aztán elbúcsúzott tőlük a király, s mikor én is indulni akartam, úgy gondolva, hogy engem is elbocsátott, azt mondta: - Maradjon, Sioac!

Lajos hatéves korában így hívott, mert nem tudta kimondani az r-et. S azóta is, ha szeretetét akarta nyilvánítani, a gyerekkori módján szólított.

Késő volt már, Berlinghen nem bírt magával, hanyatt dőlt a széken, és úgy aludt, mint a gyermekek, Lajos arcon legyintette ébresztőül. A fiúcska felkelt, dadogva bocsánatot kért, Soupite is előkerült valahonnan, borzasan, nyitott ujjasban. Ketten aztán vetkőztetni kezdték Lajost, de mivel még félig aludtak, olyan ügyetlenül láttak hozzá, hogy nem boldogulnak, ha Lajos nem segít nekik.

Majd maga vette fel a hálóruháját, lefeküdt, s összetett kézzel, ahogy a holtak feküsznek, imádkozott. Én egyölnyire álltam tőle, előrehajtott fejjel, megvártam, míg keresztet vet, és így szóltam: - Jó éjszakát kívánok, felség.

Lajos szenvtelen arcának egy izma se rándult, úgy felelte, nyugodt hangon: - Jó éjszakát, Orbieu grófja.

Nem hittem a fülemnek.

- Felség! - mondtam megdöbbenve.

- Keresse fel Troncont! Ő majd bővebben is tájékoztatja akaratomról.

S hogy elejét vegye a további beszédnek, nyújtotta a kezét. Én megcsókoltam, de térdet se hajtottam, annyira megzavarodtam. Nem tehettem mást, az ajtóig hátráltam, remegett a lábam, és azt se tudtam már, hol vagyok, de őszintén szólva még azt se, hogy ki vagyok.

II. FEJEZET Három napig kerestem Troncont, tűvé tettem érte a várost. A király elment a saint-germaini udvarba, én azért maradtam Párizsban, hogy feltaláljam azt a kutya minisztert, de furcsamód sehol se leltem, ahol, úgy hírlett, gyakran megfordult.

Hanem a harmadik nap délutánján - szerencsés szám a hármas, mint tudjuk - a főlépcsőn összetalálkoztam Bassompierre úrral: majd megfojtott, úgy megölelgetett, majd elszédített, annyi kedveset mondott, ezt is, azt is őszintébben, mint ahogy az udvarban szokás, mert akármilyen csúfondáros meg csipkelődős természetű volt, azért szeretett egy kicsit, hiszen gyermeknek is ismert már, meg én is kedveltem, csodáltam sok erényéért, amelyeket udvaronc és szoknyapecér volta fitogtatása alá rejtett.

- Nini! Lovag! - kiáltott fel (kitűnően utánozva a mi udvari ficsúrjainkat, habár ugyan bizony nagy igazságtalanság lett volna őt is közéjük sorolni). - De csábosan kicsípte magát! Hogy tetszik

nekem, persze a többi tetszetős holmijával együtt, ez a nagy velencei csipkegallérja, milyen merészen kimutatja azt az erős nyakát! Csakhogy kivetkőzött végre a családi hugenotta cicomátlanságból, és úgy díszeleg, ahogy a rangjához illik - a mostanihoz, de hát még a jövőbelihez... Csakugyan! A legújabb divat szerint csinosította ki magát! Azt már nem is mondom, hogy mostanában milyen hetykén és diadalmasan ragyog az a szép arca, s hol azt hirdeti, hogy szíve hölgye elhalmozza kegyeivel, hol meg azt, hogy a király szereti. De most jut eszembe! Hallottam, mivel nem tartoztam a szerencsés meghívottak közé, hogy Luynes úr esküvőjén a szertartás alatt feltűnően megbámulta a menyasszonyt.

Piha! Felebarátja feleségét! Mit szól a gyóntatója? És mit gondol Lichtenbergné asszony, ha az ég úgy akarja, hogy ott legyen? De látom, valósággal dobrokol türelmetlenségében. Ugyan hova futna? Azt beszélik, egy embert keres mindenütt, mint Diogenész a lámpájával. Neve is van annak az embernek?

- Troncon - mondtam, tudva, hogy tudja ő azt nagyon jól.

- Micsoda? - vonta fel a szemöldökét. - Troncon? A híres Troncon? Csak nem tronszonálják meg?

- Nem tudom. Lajos mondta, hogy keressem fel, hát azért keresem.

- De mint tudja, lovag, két oldala van ám a tronszonálásnak, az egyik jó, a másik rossz. Magára melyik vár?

- Nem tudom.

- Dehogyis nem tudja! Kár, mert épp meg akartam mondani, hol van Troncon, de maga úgy begubódzik, annyira bizalmatlan öreg barátja iránt, hogy nem árulom el csak úgy a titkomat, legfeljebb eladom.

- Eladja? Csak nem éhezett rá a pénzemre, gróf?

- Fúj! Gazdagabb vagyok, mint maga. Beérem a szíve hölgyének egy csókjával.

- Nem eladók a szívem hölgyének csókjai, gróf úr.

- Akkor hoci-nesze. Előbb a titkát!

- Nem tudom, vajon az én titkom-e. Majdnem négyszemközt voltam a királlyal, mikor megparancsolta, hogy keressem fel Troncont.

- Majdnem?

- Soupite meg Berlinghen ott volt ugyan, de hiszen tudja, hogy bármilyen szeleverdiek, egy igét se ejtenének arról, amit a király szobájában hallanak.

- Én nem is tőlük hallottam a maga tronszonálásának a titkát, lovag. A titok pedig az, hogy Lajos meg akarja házasítani magát.

- Meg akar házasítani? - hüledeztem.

- Lajos mostanában odavan a házasságokért - fogta halkabbra a hangját Bassompierre -, kivéve persze a sajátját...

- És kit akar hozzám adni?

- Egy igen rangos özvegyet, akinek a rangjával magát is fel akarja ruházni, a hölgynek nem lévén fiúgyermeke.

- Micsoda? - kérdeztem a legrosszabbtól tartva. - Hát erről van szó? És milyen az a hölgy?

Ismeri? Látta?

- Sajnos!

- Gróf!

- Sajnos.

- Kegyelem, gróf! Ne tréfáljon már!

- Nem tréfálok én. Nem valami bájos a hölgy, és igen nehéz természetű. No de várja ki a legrosszabbat! Nem is olyan régen hagyta el a legszebb férfikort.

- Uramisten! Ugrat, gróf? Biztos ez?

Erre már nem is válaszolt Bassompierre, torkaszakadtából kacagva megint jól megölelt, és a fülembe súgta: - A Két galamb fogadóban találja Troncont, a Chantre utcában.

Azzal felszaladt azon a lépcsőn, amelyen én lejöttem, csúfondáros nevetése még sokáig a fülemben csengett azután is, hogy eltűnt.

Tüstént kipárolgott az öröm a szívemből. Szép láthatárom hamuszürke lett, italom sár, jövendőm fekete gödörként tátongott a lábam előtt. Mert ha Bassompierre igazat szólt, hogyan egyezhetnék bele, hogy ilyen áron emelkedjek a nemesi ranglétrán? S másfelől, hogyan utasíthatnám vissza a végzetes özvegyet úgy, hogy vérig ne sértsem Lajost?

Mind csak rágódtam, kérődztem ezen a dolgon, emésztettem magam azon a szerencsére rövid úton, amely a Louvre-t elválasztotta a Champ Fleur-i utcától, s amint a családi fészekbe értem, apám karjába vetettem magam, és zihálva elbeszéltem neki, hogy mi újság. Ő nevette el magát először, La Surie meg visszhangozta. Elképedésem láttán apám a vállamra tette a kezét, magához ölelt, és azt mondta: - Még mindig nem ismeri Bassompierre-t. Sose ragaszkodott valami nagyon az igazsághoz. Sőt.

Aztán meg, bárhogy szereti is magát, szívesen ugratja, mivelhogy féltékeny egy kicsit.

- Féltékeny, rám? A szép Bassompierre?

- Hát épp van rá némi oka! Valaha sikertelenül ostromolta Lichtenbergné asszonyt, maga vitte el a pálmát. Ráadásul, gondolja, hogy jólesik neki ez a maga hirtelen felemelkedése? Ki ne érezné úgy, hogy lemarad, mikor egy nála fiatalabb ilyen gyorsan halad előre? Lefogadom, hogy nem ő lesz az egyetlen az udvarban. Számíthat rá, hogy még sokszor csúfot űznek magából, és sokan! De sebaj!

Ahogy az én Périgord-omban mondják, nincsen öröm üröm nélkül.

- De hát mi van azzal az Orbieu grófnéval, apám, ismeri?

- Csak névről: nagyon visszavonultan él, de hát, fiamuram, valószínűnek látszik, hogy Lajos úgy szándékozik megházasítani magát, mint szűz lányt a zárdából, meg se kérdi a véleményét? Méghozzá egy olyan asszonnyal, aki már elhaladta a legszebb férfikort, következésképp még utóddal sem ajándékozhatja meg? Hiszen ennek semmi értelme. Gyerünk! Üljünk asztalhoz! Ott árválkodik a tányérja.

- Meg az enyém is - szólt La Surie, s maga is leült, apám meg én utánam. - Hanem azért szerintem nagy hiba volna, lovag, ha nem házsártos nőt venne feleségül.

- Ugyan miért?

- Tudja, mit felelt Szókratész, mikor megkérdezte tőle valaki, hogy ha olyan rossz természetű a felesége, miért nem taszítja el. „Dehogyis taszítom - felelte Szókratész. - Nem tudok nélküle élni.

Drága kincs: ő edzi a türelmemet.”

Erre azért elnevettem magam; bármilyen rossz hangulatba sodort Bassompierre, de mégse mosta ki belőlem teljesen a nevetés azt a rettegést, amellyel a vészjósló házasság gondolata emésztett.

A Champ Fleur-i utcából a Chantre utcába mentem, pár lépés az egész, mert a házunk udvara a Champ Fleur-i utcára nézett ugyan, hanem a kertünk a Chantre utcára. A Chantre utcai Két galamb fogadó szinte szomszédos volt a házunkkal, s nem valami silány, piszkos, rossz hírű hely. A legelőkelőbb ember is nyugodt lélekkel étkezhetett, megszállhatott itt Párizson átutazóban, nem kellett tartania tőle, hogy elcsapja a hasát vagy hogy felfalják a poloskák. Magam is ebédeltem már ebben a fogadóban, mikor ráuntam a Robin főztjére, vagy ha, isten ments, apám elment Montfort l'Amauryba, Korhadt Tölgy nevű uradalmába, és szakácsát, Caboche-t is magával vitte.

De még a fogadónál is jobban kedveltem a fogadósnét. Doucette-nek hívták, s hajdanában mint markotányosné, heves harcban (mert nem ő volt az egyetlen markotányosné abban az ezredben) meghódított egy deli kapitányt, aki betöltötte vágyát, de aztán elesett egyik háborúnkban. Ezután Doucette elhagyta a sereget, hozzáment egy Semirier nevű tehetős emberhez, s együtt nyitották meg ezt a fogadót.

Kicsi, barna, karcsú, de itt-ott gömbölyű, eleven, üde nő volt Doucette, fürge nyelvű és jószívű teremtés. Furcsamód a szép kapitányához nem volt hű annak idején a háborúban, de - visszatérve a békés életbe - ehhez a csúf urához igen. De hát meglehet, hogy Serrurier jobban hozzá tudott férni a szívéhez, mint a kapitány.

Belépve jobbról-balról megcsókoltam, nekem szabad volt, mert mint mondta, már

gyermekkoromban is ismert, ami nem volt teljesen igaz, már tizenhárom esztendős voltam, mikor megnyitotta a fogadóját, és a szemem már igen merész volt, ha a kezem még nem is.

Félrevontam: - Troncon úr felől tudakozódnék a ház úrnőjétől.

- De hiszen nincs itt - mondta pirulva Doucette.

- Akinek ilyen finom bőre van, az nem tud hazudni, édesem. Bizony hogy itt van Troncon.

- Nincs itt - felelte Doucette sértődötten.

- Itt rejtőzik valamelyik szobában.

- Dehogyis!

- De bizony!

- Mondom, hogy nincs itt - mondta Doucette most már nem is olyan szelíden.[6] - Én meg azt mondom, hogy itt van. Édesem, maga megszegi a király parancsát, amely szerint párizsi lakosnak nem szabad szállást adni a fogadóban. Hogy ne adjunk alkalmat a házasságtörésre, pederasztiára, kicsapongásra és más egyéb fertelmességekre.

- Na, ilyen ocsmányságokat nem is csinálnak énnálam - mondta Doucette mérgesen.

- Elhiszem. Hanem Troncon itt van. Tudom. Itt van. És nem vették lajstromba, nem küldték el a másolatot a főbíróhelyettesnek, ahogy a rendelet kívánja.

Vaktában lövöldöztem, de szerencsére telibe találtam.

- Hát hagytam volna, hogy ott pusztuljon el az utcán? - fogta suttogóra a hangját Doucette. Befogadtam. Ha ez bűn, hát meggyónom.

- Én meg feloldozom. Hanem abból nem engedek, hogy szólnom kell vele.

- Nem lehet.

- Pedig meglesz.

- Troncon úr fekszik, rosszul van. Nem fogad senkit.

- De engem igen.

Doucette kihúzta magát, ahogy a kicsiny termetétől telt: - A maga házában a fogadósné parancsol.

- Az országában meg a király. És a király parancsára kell beszélnem Tronconnal.

- Biztos?

- Maga ismer engem gyermekkoromtól fogva, kedves asszonyom: hát hazug ember vagyok én?

- Nem - mondta Doucette kelletlenül.

- No hát akkor beszélni akarok Tronconnal - mondtam kissé szigorúan, de közben gyönyörűségesen puha, meztelen vállára tettem a kezem.

A fogadósné az összehúzott szemöldökömre pillantott, majd a vállán nyugvó kezemre, s mivel emennek a lágysága jóvátette amannak a keménységét, sóhajtott egyet: - Látom már, hogy szót kell fogadnom a királynak.

Azzal elindult felfelé a lépcsőn, intve, hogy menjek utána, de azért nem adta meg magát egészen, úgy tett, mintha süket volna, hiába kérdezgettem, hogy mi kór emészti Troncont, és miért a fogadóban betegeskedik, nem pedig a maga házában, mint más ember. Házai-t is mondhattam volna, mert a boldog Tronconnak ez idő szerint két hajléka is volt Párizsban; egy a Louvre-ban, csak neki, egy meg, nem messze onnan, az Orléans utcában, szemben a Bűnbánó Leányok zárdájával: tágas, utcára néző ház, abban lakott a felesége meg a hét gyermeke.

A fogadósné kinyitotta nekem az ajtót, de sötét lévén a szobában, nem láttam meg mindjárt Troncont, viszont hallani igen jól hallottam, ahogy bosszúsan, éles hangon rákiáltott a fogadósnéra: - No mi az, ostoba liba? Tán csak nem hurcol ide valakit? Nem megmondtam, hogy látni se akarok senkit? Tudja jól, hogy ki vagyok én, megkeserüli, aki szembeszáll velem!

- Bocsánat, Troncon úr! - szólaltam meg előrelépve. - Ne pirongassa a fogadósnét! Nem tehet róla. Én a király parancsára jöttem ide, és őfelségének mindnyájan engedelmességgel tartozunk, kegyelmed is, a fogadósné is, én is.

Ez aztán a torkára forrasztotta a szót a mi Tronconunknak, a fogadósné pedig kiment, és becsukta az ajtót maga után.

Troncon úr farkasból, báránnyá változott, és kissé ijedten azt kérdezte: - Kerestet engem a király, lovag úr?

- Nem éppen. Csak azt parancsolta, hogy keressem fel kegyelmedet, s kegyelmed majd elmondja, mi a szándéka velem a királynak.

- Jaj, hát csak erről van szó! - mondta Troncon úr végtelenül megkönnyebbülve. Megkérdezhetem, lovag úr, hogy ki mondta meg, hol vagyok?

- Ne haragudjon, de nem mondhatom meg - ragadtam meg az alkalmat, hogy én is

rejtélyeskedjem.

S meg se várva, hogy tessékeljen, közelebb mentem, és habozás nélkül odaültem az ágya fejéhez egy támlátlan székre. Ekkorra már megszokta a szemem a félhomályt, felderengett előttem a Troncon úr feje, s láttam, hogy nagy kötésbe van bugyolálva.

- Mi történt, Troncon úr? - kiáltottam fel. - Megsebesült?

- Jaj, lovag úr! Még hogy megsebesültem! Össze vagyok törve, s a fejsebem nem is a leggonoszabb, bár az is nagyon vérzett. Jaj, lovag úr! Bűneimért rossz emberek kezére jutottam.

Három nappal ezelőtt gyanútlanul megyek a Chantre utcán, hát nekem esik három apacs, agyba-főbe vernek, elveszik az erszényemet, és ott hagynak vérbe fagyva a kövön. Épp csak el bírtam vánszorogni a fogadóig, ott a jóságos háziasszony fogadott, be is fogadott, lefektetett, orvost hívott.

- De hát nem vitethette volna haza magát?

- Dehogy, dehogy. Nagyon felizgattam volna hitvesemet, mert oly érzékeny szívű, hogy a legkisebb izgalomra is elalél. Gondom volt rá, hogy megnyugtassam, megüzentem neki egy kis lótifuti gyerekkel, hogy Saint-Germainbe mentem a királlyal. Lovag úr! - tette hozzá olyan ünnepélyes komolysággal, hogy már-már erőltetettnek látszott -, megkérhetem, hogy egy igét se ejtsen senkinek róla, hogy itt vagyok?

- Megígérem.

Ahogy ezt mondtam, a szemem a földön révedezett, s mit látok: egy nyitott erszény félig az ágy alá lökve, csillognak benne a tallérok. Akkor hát kettő volt Tronconnál, s úgy véltem, derék haramiák lehettek, hogy az egyiket meghagyták neki, de ki hinné, hogy ily gyöngéd szívűek, mikor olyan kegyetlenül helybenhagyták? Azt szűrtem le belőle, ahogy olvasóm is tette volna a helyemben, hogy a jóember tündérmesével lakatott jól.

- Megígéri? - unszolt Troncon.

- Uram - mondtam mereven -, nekem semmi gondom rá, hogy ellopták-e az erszényét vagy se, és hogy miért akar inkább itt felépülni a verésből, mint otthon. Szavamat adtam, és bizonyos lehet felőle, hogy meg is tartom.

Tronconnak beletelt egy kis időbe, míg megemésztette a gorombaságomat.

- Alázatosan köszönöm, lovag úr - mondta. Ahogy elnéztem a szoba félhomályában, hát nemigen tetszett nekem ez a Troncon. Az a fajta puha és egyszersmind durva arca volt, amelyre egyként kiülhet a pimaszság és a szolgalelkűség, és kételkedni kezdtem benne, hogy sokáig olyan odaadó szolgája lesz Lajosnak, mint amilyennek állítja magát.

- Mondom is a maga dolgát. - Troncon felült az ágyban, s máris úgy viselte a kötést a fején, mint a királyi koronát. - Jutalmazni óhajtjuk szolgálatait, amelyet Személyünknek tett, mikor felléptünk az áruló Concini ellen, s úgy határoztunk, hogy kétszázezer frankot adományozunk kegyelmednek, amelynek feléből megvásárolhatja Orbieu grófné uradalmát, a másik feléből pedig kijavíthatja a

kastélyt és rendbe hozhatja a birtokot, mert pillanatnyilag szinte semmit sem jövedelmez. Minthogy a grófné Párizsban él a gróf halála óta, s a várbirtokból nincs jövedelme, csak a roppantul szerény özvegyi járadékából él, el szeretné adni a birtokot, s a vételárát elhelyezné a firenzei zálogházba húsz százalékos kamatra. Nagyszerű befektetés - tette hozzá Troncon, már kevésbé fejedelmi hanghordozással. - Legalábbis annak - folytatta mohó képpel -, akinek van százezer frankja.

Jelentkezett is mindjárt vevő, de mivel az maga volt a kastély gondnoka, feltételeztük, hogy csak úgy szedhet össze ennyi pénzt, ha szemérmetlenül meglopja a gazdáját, ezért az uradalom elővételi jogát fenntartjuk lovag úrnak. De ez nem kötelezi semmire. Ha megvizitálja a kastélyt és a földeket, és úgy határoz, hogy nem veszi meg, találunk más módot a jutalmazására. De ha megveszi, szándékunkban áll kegyelmedre ruházni Orbieu grófjának címét, mivel a grófnénak nincs fiúgyermeke. Én reszkettem bensőmben, de leplezni igyekeztem.

- De akkor nőül kell vennem a grófnét? - kérdeztem.

Erre már Troncon megfeledkezett róla, hogy az ilyen tronszonjárás alkalmával ő egy a királlyal; elhagyta méltóságos viselkedését, és hahotázni kezdett.

- Dehogyis! Eszünkbe se jutott soha, hogy ilyen áldozatot követeljünk magától. Azonkívül, hogy ez a hölgy soha életében nem fogant gyermeket, nem is igen vonzó. Úgy gondoljuk, hogy mivel fiúgyermek híján a grófné megboldogult férjének nemzetsége kihalt, kegyelmed kapja meg a titulust, ha az uradalom birtokosa lesz. Erről van szó.

Mekkorát sóhajtottam! Mintha egy pillanat alatt lehullott volna a tüske arról a rózsabokorról, amelybe vigyázatlanul belekeveredtem. Most már megközelíthettem a virágait, fürödhettem illatukban, megmámorosodhattam pompás színüktől.

Troncon most már a maga nevében beszélt, de megszokásból fejedelmi többesben, elhalmozott jókívánságaival. Magam is bókoltam neki, köszönetet mondtam, s nagy szóbőséggel gyors javulást kívántam. Egyszóval csinos kévét kötöttem, beledobtam gyorsan a szekérbe, s faképnél hagytam, olyan sebesen és olyan udvariasan, amennyire csak lehetett.

Olyan hirtelen nyitottam ki a Troncon szobájának az ajtaját, hogy majdnem ráestem a fogadósnéra, aki az ajtóra tapasztotta a fülét. Én leválasztottam róla, magammal vontam Doucette-et a csigalépcsőre, megálltam vele, s feltámadó nagy életörömömben meg tán valami kisördög ösztökélésére is, amely csak félálomban szendergett bennem, megcsókoltam a nyakát, közben végigjártatva, bár könnyedén, kezem a testén. S mivel ellenállt egy kicsit, alamuszimód pirongattam az iménti kíváncsiskodásáért, hogy, mondom, most azért büntetem.

De, mint mondtam, jól fel volt vágva a nyelve, s mindjárt meg is kaptam a magamét.

- A háziasszony háza úrnője. Ha nem hallgatózom az ajtón, nem én vagyok az első nő a világon, aki gróf úrnak szólítja, márpedig nagy büszkeségem ez nekem. De maga, gróf úr, aki most akkorát lépett felfelé a nemesi ranglétrán, nem restell prédikálni nekem, miközben szuttyongat? Maga szerint mi alávalóbb, hallgatózni a kulcslyukon, amely, lévén az én házamban, voltaképpen az enyém, vagy hozzányúlni az olyan csöcshöz, amelyet nem adott magának a házasság?

Jól megmondta nekem, de nevető szemében olvasva úgy véltem, inkább azért, hogy tovább most már ne merészkedjem, semmint azért, hogy szememre vesse, amit eddig tettem.

Másnap felkerestem Bassompierre-t, kicsit felpanaszoltam, hogy micsoda rettegésbe döntött a gonosz tréfájával, aztán megtudakoltam tőle Orbieu grófné címét, tüstént meg is mondta, és annyiszor bocsánatot kért a komisz csínyéért, hogy azonnal elfelejtettem neki. Erőnek erejével meg akart ajándékozni egy pompás gyűrűvel, hogy „jóvátegye a bűnét”, mint mondta, és addig erősködött, míg végül elfogadtam. És hogy felvidítson, elmesélte, mi történt Tronconnal.

- Azt tudja, hogy ez a durva és fennhéjázó fráter úgy felfuvalkodott, mint a béka, és királynak képzeli magát, mióta a király személye körüli miniszter, és osztja a kegyet és a gáncsot. De azt már nem tudja, hogy újdonat fertelmes pimaszságában szemet mert vetni Vitry marsall hitvesére, aki maga is valóságos királyi hercegnőnek képzeli magát, mióta IV. Henrik harmincezer frankért megvásárolta a kegyeit. A hölgyet vérig sértette a közrendű szempár alkalmatlankodása, panaszáradatot zúdított Vitryre, az pedig, hogy békessége legyen, ráküldte három katonáját a szemérmetlenre. Hanem a durva fickók túlzásba vitték a dolgot, s elszégyellvén magukat, becipelték Troncont a Két Galamb fogadóba, azóta is ott lappang és lábadozik, mert fél az udvar csúfolódásától és hitvese kérdéseitől.

Még aznap elküldtem Orbieu grófnéhoz a kis kifutómat, meg is hívott másnap délre, de mikor odamentem, kimentette magát, hogy nem fogadhat, ágyban fekszik, s meghagyta, hogy a maggiordomójával[7] beszéljem meg minden dolgát, az úgyis jobban érti, mint ő.

A szóbeli üzenetet a maggiordomo adta át: deli lovag volt, kardot viselt, s én arra következtettem, hogy jó család kisebb fia lehet, és csak a szegénység kényszerítette ebbe a hivatalba.

Csakugyan, Henri de Saint-Clairnek hívták, így mutatkozott be, s a nemesség megmutatkozott megjelenésében, beszédmódjában, felfogásában, vélekedéseiben, s mindenben egyenes volt, és szókimondó.

Leültem, s illendőnek véltem, hogy érdeklődjem a grófné hogyléte felől, hiszen hát ágyban fekszik. Hanem Saint-Clair csak nevetett.

- Még hogy beteg! Makkegészséges a méltóságos grófné, nincs annak egyéb baja, csak a gyógyíthatatlan közöny: az ágytól az asztalig, az asztaltól az ágyig, máshova nem megy... Mikor értesültem szándékairól és látogatásáról, lovag úr, írtam két levelet, az egyiket Rapinaud-nak, az intézőnek, hogy engedje be magát a kastélyba, a másikat Orbieu papjának, mert az uradalomhoz tartozó falut is Orbieu-nak hívják.

- De uram, minek ez a nagy sietség? Nem ég a ház!

- Dehogynem. Tönkre jutottunk. Úgyszólván már csak az adósságainkból élünk.

- Tönkre jutottak? - bámultam el. - De hát hogy lehet az? A grófné szerényen, visszavonultan él.

- Másfélszer annyi inasunk, szobalányunk, konyhai személyzetünk van, mint amennyi kellene.

Ezek falnak fel bennünket.

- Akkor miért nem bocsátják el, aki felesleges?

Saint-Clair egy kicsit hevesebben válaszolt: - Ezt tanácsolom a grófnénak, mióta csak a szolgálatában vagyok. De hallani sem akar róla. Azt mondja, „csorba esne a rangján”. Hát engem megüt a guta! Hallott már ekkora ostobaságot, lovag úr?

A rangján! Micsoda rangján? Senkivel nem jön össze. Ágyban tölti a napot, alszik, vagy a kiskutyájával játszik. Iszonyodom ettől a hanyagságtól! Holnap itt hagynám a grófnét, ha volna hová mennem.

- De hát megfoghatatlan, hogy az Orbieu birtok valami kevéske pénzt nem hoz!

- Egy árva fityinget se! Higgye el, uram! A gróf életében még jövedelmezett valamit. Mert a gróf lejárt Orbieu-be, ha másért nem, hát azért, hogy űzze a vadat meg elűzze az orvvadászt. Nem mondom, hogy nagy írástudó lett volna a gróf, kivált ha át kellett nézni a számadásokat vagy ellenőrizni egy összeadást. De néhanapján azért csak odament. Mégiscsak ő volt a gazda: nem mertek olyan féktelenül lopni-csalni. De mikor meghalt, megváltozott a helyzet. Annál is inkább, mivel a grófné a lábát be nem teszi Orbieu-be, ki nem állhatja. Azóta nem is zavartatják magukat. Harácsol, aki csak hozzáfér. És a jövedelem teljesen elapadt.

- Hát egészen el akarja venni a kedvemet a birtoktól, uram? - mosolyogtam.

- Nem ez a célom. Orbieu igen-igen szép, ötszáz holdas birtok, lónak egynapi járóföld Párizstól, erdei, legelői, szántói vannak, egy halastava és egy malmot hajtó patakja, forrásai, téglából és kőből épült, szép kastélya, habár az is javításra szorul. Boldog volnék, ha enyém volna, és pénzem is volna rá, hogy rendbe hozzam. Csakis ott élnék.

- Annyira szereti a vidéket?

- Rajongok érte, és nagyon rosszul érzem magam ebben a büdös Párizsban. Mint kitalálta, lovag úr, jó családból származom, csak hát szegények vagyunk.

- Így is gondoltam - hajoltam meg ültömben. - Egyik levele Orbieu papjának szól. Ezek szerint el kell mennem hozzá.

- Őhozzá legelőször, lovag úr. Ő fog leginkább a kezére járni mindenben. Jelentőségteljes neve van. Séraphinnek[8] hívják, jó pap, nem viszi túlzásba az italozást, arról se nevezetes, hogy feltűnően hajkurászná a fehérnépet. És nagyon jól ismeri a báránykáit.

- Hát Rapinaud, az intéző?

- Ahhoz is el kéne menni. Mert valamennyi patkány közt, amely a gazda távollétében megrágta a birtokot, ő a legkövérebb, legnagyobb, legravaszabb.

- Ezer köszönet érte, Saint-Clair úr, hogy ilyen őszintén beszélt velem, és ezer köszönet a segítségért is. Ha úgy hozná a sors, igen örülnék neki, ha más formában továbbra is a segítségemre lenne.

Úgy véltem, ezzel a mondattal érzékeltettem csírázó gondolatomat, de se többet, se kevesebbet nem mondtam a kelleténél. Saint-Clair is így értette, ő se siette el a dolgot, de szemében felvillant az öröm. Így is váltunk el, nem öntöttük szavakba néma egyetértésünket, hogy szeretnénk még találkozni.

Mivel az Orbieu-birtok elég közel volt a Korhadt Tölgy nevű uradalomhoz és még közelebb a La Surieéhez, apám meg a lovag felajánlotta, hogy elkísérnek a szemleutamra, mert persze több tehetségük, több tapasztalatuk volt hozzá, mint énnekem, hogy felbecsüljék a szántókat, legelőket, erdőket.

- Szép dolog a rang, nem mondom - jegyezte meg apám -, de bizony csak cicoma meg hívság, ha nem jár vele semmi. És nagyon körültekintően kell kipuhatolni jövendő birtokának értékét, meg hogy mennyi pénzt emészt fel a rendbe hozása, hogy szépszerével kihátrálhasson a dologból, ha kell.

- Azt hiszem, márki úr - szólt közbe La Surie -, apjaura, Mespech bárója is ilyesfélét gondolt, mikor azt mondogatta, hogy ne vásároljunk zsákbamacskát.

- Apám sok Périgord-ban honos macskás szólást tudott - mondta Siorac márki. - Egyszer azt mondta egyik szobalányunknak, akit valaki teherbe ejtett (de nem ő): „Ugyan, kedvesem, beszélje el apróra, hogy mikor és hogyan és micsoda macskát engedett be a tejeskamrába!”

Habár Rambouillet márkinénak bizonyosan nem tetszett volna ez a tréfa, mi nevettünk rajta, de egy kicsit szomorkásan, mert nemrég vettük hírül, hogy Mespech bárója nem érzi jól magát, magába vonult, nem vidám, nem tréfálkozik; nem tervezget, amit rossz jelnek gondoltunk, de kimondani nem mertük, hogy ne kísértsük a sorsot. Úgy fordult, hogy apám és La Surie nélkülem indultak Orbieu-be, az említett két levéllel, a „patkánynak” meg a Séraphinnek szólóval, mert az utazásunkra kijelölt napon nem tehettem meg, hogy el ne menjek Lajossal meg az egész királyi tanáccsal Normandiába: őfelségének kellett elnökölni a roueni nemesi gyűlésen, amelyet a szakállas miniszterek tanácsára hívott össze, hogy megpróbálják orvosolni az állami visszaéléseket.

Hogy miért Rouenba hívták a notabilitásokat és nem Párizsba, azt én meg nem mondhatom, se azt, hogy Lajos miért indult el már november tizennegyedikén Saint-Germain-en-Laye-ból s időzött egy hétig Dieppe-ben, mikor csak december negyedikén kezdődött a gyűlés - hacsak azért nem, mert Lajos szenvedélyes örömmel látogatta városait és népét, ellentétben fiával, akit majdan Versailleshoz láncol a ragyogása.

Engedje meg az olvasó, hogy felborítva ennek a néhány napnak az időrendjét - bocsánatos bűne ez egy emlékírónak -, előbb a roueni előkelőségek gyűléséről ejtsek egy-két szót, mielőtt elbeszélem, hogy miképp zajlott le az a hét, amelyet Lajos Dieppe-ben töltött.

A szakállas miniszterek csavaros eszében született meg a gyűlés gondolata, valószínűleg avégett, hogy visszatérésüknek nyomatékot adjon az ünnepélyes alkalom, amely majd tanúsítja, hogy milyen lelkesen képviselik a köz érdekeit.

De igen óvatosan fogtak a szervezéshez, maguk jelölték ki, hogy ki vehet részt a gyűlésen.

Rajtuk és a királyi tanács tagjain kívül tizenegy érsek, tizenhárom nemesúr és a harmadik rendből huszonheten, az utóbbiakból a javát válogatták, a vidéki politikai bíróságok elnökei, a Számvevőszék elnökei, az adóügyi hivatalok elnökei sorából, olyanokból, akik íjastul-fiastul, vőstül és unokaöcsöstül mind jól el voltak látva javadalommal, tisztséggel, hivatallal. Mint bizonyára veszi észre az olvasó, nem kellett tartaniuk a Szakállasoknak ezektől a magas rangú tisztségviselőktől, akik olyan jól megfészkeltek aranyozott karosszékükben vagy épp most ültek vissza belé. Azonkívül a szavazattöbbség is ezeknél a derék uraknál volt, még akkor is, ha a nemesség és a papság egyesíti a maga szavazatait.

Különbet is kieszeltek a Szakállasok: a kellemetlen meglepetések és kínos kérdések elkerülése végett maguknak tartották fenn a kezdeményezést. Ők határozták meg és csakis ők azokat a törvényjavaslatokat, amelyeket majd az általuk választott notabilitások elébe terjesztenek. Egyszóval, azt nem mondom éppen, hogy karikatúra lett volna ez a gyűlés, de jelentéktelen, kicsinyített mása volt az 1614-es rendi országgyűlésnek. Megnyugtatta a közvéleményt, de nem került annyiba, mint az országgyűlés, se olyan sokáig nem tartott, se azzal a kockázattal nem járt, hogy a három rend istenigazából egymásnak essen.

Hanem azért kényes műveletet kellett végrehajtaniuk a Szakállasoknak: el kellett venni bizonyos jogtalan előnyöket haszonélvezőiktől, de mást és mást a három rendben. Ilyesformán történt a dolog: A nemességnek azzal a javaslattal kedveskedtek, hogy ne adjanak ki több nemeslevelet, amelyet egyébként már harminc éve megvásárolhatott, aki többet adott érte, de ez egy cseppet se nyugtalanította a harmadik rendet, tudták, hogy a kincstár sohase mond le erről a jövedelemforrásról.

A harmadik rendnek azzal a követeléssel hízelegtek, hogy erősen nyirbálják meg az országnagyok javadalmát, hanem erre a szeme se rebbent a tizenhárom jelen lévő országnagynak.

Tudták, hogy nincs az a kormányzat, amely ilyen durván meg merné sérteni őket, mert fél a rebelliótól.

A püspökök hiúságát azzal a kéréssel legyezgették, hogy a király ezentúl csak kifogástalan magaviseletű személyeknek - ha férfi, ha nő - adományozzon apátságot. Hanem azt már nem kérték, hogy ne adjon a király püspökséget előkelő családok fiatalabb gyermekeinek, ha erkölcseik és lanyha hitük miatt alkalmatlanok az ilyen tisztség betöltésére. Ha megteszik, hát a jelen lévő főpapok in petto[9] mind töredelmes bűnbánatot tarthattak volna, különösképpen féltestvérem, a reimsi érsek, mert az ugyancsak több időt töltött a Charlotte des Essart keblén, mint az oltár előtt.

S végül a csúcspont: kérték a paulette eltörlését. Bizonyára emlékeznek rá, hogy az 1614-es rendi országgyűlésen végeérhetetlen vita folyt erről a rendeletről, a Lichtenbergné úrnő, mikor említettem, hogy a nemesség a Paulette pusztulását óhajtja, rémülten megkérdezte: - Ki az, és miért akarják meggyilkolni?

Hála istennek, nem ember volt, csak adó, és az értelmi szerzőjéről nevezték el. Azok, akik tisztséget, hivatalt vásároltak, mint magam is, kötelesek voltak minden évben befizetni a kincstárba ezt a paulette-et, hatvanad részét a tisztség vételárának. Én is fizetgettem, mégpedig örömmel, jövőbéli elsőszülött fiam javára (egyelőre ugyan még a tejestengerben úszkált), mert így nem kell alávetnem magamat a szörnyű negyven nap-szabálynak, ha majd eljön az ideje.

Képzelje el, szép olvasónőm, hogy az idők folyamán aggastyán lesz belőlem, s érzem, amint életem lámpásából fogytán fogy az olaj. Igaz, hogy első királyi nemesúri tisztemet ráhagyhatom legidősebb fiamra, de a gyászos rendelet szerint csak akkor, ha legalább negyven nappal túlélem az örökhagyást. Ha nem, akkor nem érvényes, tisztem visszaszáll a koronára elsőszülöttem nagy bajára és kárára.

Kérdem én, szép olvasónőm, van-e olyan ember a világon, aki ilyen pontosan ki tudná számítani a halódása időtartamát? A paulette viszont orvosolja kínzó aggodalmunkat. Megsemmisíti a negyven nap-szabályt. Ha fizetem, akár a halálom napján is örökül hagyhatom fiamra tisztemet, nem vész el örökösödési kiváltsága.

Hanem a nemesség egyöntetűen gyűlölte a paulette-et: azért is, mivel a nemesek sokkal kevesebb tisztséget töltöttek be, mint a harmadik rend, se pénzük, se tehetségük nem lévén hozzá, de főképp azért, mert az apáról fiúra szálló tisztségek révén a paulette lassan-lassan kialakított egy örökletes polgári arisztokráciát, amely gazdagabb volt, s hovatovább országosan is befolyásosabb, mint a kard arisztokráciája.

Micsoda gyönyörűséggel éljenezték a gyűlésen jelen lévő nemesek a notabilitások - mind tisztségviselők! - elhatározását, hogy feláldozzák magukat a közjó oltárán! Hanem azért gyanakodhattak volna a ravasz rókákra, mert igaz ugyan, hogy a kardjuk élétől nem kellett tartani, de az éles eszüktől annál inkább. Miközben halált kiáltottak a paulette fejére, megjegyezték, hogy évi egymillió-ötszázezer frank vesztesége lesz belőle a kincstárnak, amelyet nem szabad az adók felemelésével pótolni. Vagyishogy nem lévén pénzforrás, amiből pótolni lehet a kincstár veszteségét, a halálra ítélt paulette mindjárt életre ítéltetett. Alamuszi macska nagyot ugrik.

1618. január 29-én Lajos fényes fogadást rendezett a búcsúzó notabilitásoknak Madrid nevű kastélyában, amely a boulogne-i erdőben épült, nem messze Neullytől. Szokása szerint röviden megköszönte az egybegyűltek fáradozásait és munkálkodását, s hazabocsátotta őket házi tűzhe-lyükhöz.

Ezek után a Szakállasok összeállítottak egy kétszáznegyvenhárom cikkelyből álló ediktumot - ennyit hagyott jóvá a gyűlés -, csakhogy elmulasztották közzétenni, s a maguk javasolta reformok közül soha egyetlenegyet se vezettek be. Annyira öregek voltak, hogy szerettek volna újítónak, az állam megújítójának látszani. De mikor elhíresztelték ezt az erényüket, s mindenki megismerte jó szándékukat, visszahúzódtak csigaházukba és rendjük kiváltságai közé, elfogadták a világot olyannak, amilyen, s beérték a folyó ügyek intézésével.

Most, hogy ideérkeztél velem, kedves olvasó, engedd meg, kérlek, hogy visszatérjek Dieppe-be, s elbeszéljem, hogyan és miképp esett Lajos ott időzése, nem mintha politikai jelentőségű dolog történt volna ottan (se több, se kevesebb, mint a notabilitások gyűlésén, amint láttuk), hanem mert varázslatosnak őrizte meg emlékezetem azt a hetet, nem tudnám meghatározni, hogy miért, de talán megéreztethetem, ha elbeszélem.

Lajos nem először járt nyugati tartományainkban, de Dieppe-ig még nem jutott el. Délután két órakor érkezett meg, s mivel püspökség nem volt, a Bretagne-i Tallér nevű fogadóba szállt, amely háttal fordul a halászkikötőnek, talán hogy védekezzen a szél meg a ködpára ellen. Hanem Lajos egy hátsó kis helyiség ablakából meglátta a tengert, leszaladt a fogadó lépcsőjén, megkerülte az épületet, s futott a kikötőbe, a tisztjei alig értek a nyomába. Lajos el volt ragadtatva, lassan sétált a

kikötőmedence mentén, megállt minden hajó előtt, kifogyhatatlanul kérdezősködött a vitorlák, a kötélzet felől, de csak maguk a halászok felelhettek volna meg neki, ha nem csak a normandiai tájnyelvet beszélik.

Lajos harsány hangon kijelentette, hogy a hajókat meglehetős csúnyán toldozták-foldozták, viszont mind frissen festett, s élénk színekben pompázik. A bárkákon dolgozók, akik éjszakai halászathoz készülődtek, gyorsan felfigyeltek rá, s mivel azt is tudták, hogy a Bretagne-i Tallér-ból jött, nem volt nehéz kitalálniuk, kit tisztelhetnek a személyében, s megtapsolták. Lajos méltósággal megemelte kalpagját, de egy árva szót sem szólt, az összesereglettek nagy bánatára, akik még emlékeztek rá, hogy az apja ilyenkor tolmácsot hívatott; ha csak egy fogadósnét is, aki jól beszél franciául, s olyan tréfás-szívélyes társalgásba fogott a halászokkal, aminek csak ő tudta a titkát.

Másnap, november 29-én, a tallérbéli szobájában nem találtam mást, csak Soupite-ot és Berlinghent, akik közölték, hogy őfelsége már egy jó órája a különszoba tengerre néző ablakában áll, ahol minden bizonnyal halálra fázik majd a hasadékokon besüvítő, metszően hideg északi széltől.

Héroard doktor is ettől tarthatott, mert kabátot terített ura vállára, amire azonban Lajos ügyet sem vetett.

Szinte az ablaküveghez tapadt, s úgy nézte, mint térnek haza a hajók az éjszakai halászatból, félig bevont vitorlákkal, mert az erős hullámverésben így is nehezen bírtak az Arque torkolatánál beevickélni a kikötőbe. Lajos mellett ott állt a városi elöljáróság egyik tisztségviselője, s rendre válaszolgatott a király kérdéseire. Lajos ruhaujjával időnként letörölte a párát, amit a lélegzete vont az ablaküvegre, és ismét szemlélődésbe merült, amíg csak a városi tisztviselő nem biztosította róla, hogy bár a tenger percről percre haragosabb, minden hajó épségben visszatért.

Mise után megnézte a kastélyt és a citadellát, de az ebédnek csak alig másfél órát szentelt, s máris lóra pattant, és az Arque jobb partján található Pollet-hoz vágtatott. Mi száguldottunk utána, ahogy csak bírtunk, abban a hiszemben, hogy mivel köztudottan rajong a katonai létesítményekért (az olvasó bizonyára emlékszik még rá, hogy gyermekkorában napokon át épített egymaga egy új sáncot Plessis-les-Tours-ban), a Pollet tetején álló Lunes erődítményhez vágtat. Ezúttal azonban egy másik szerelme várt ott rá: a tenger! A viharos tenger, óriás hullámaival, amelyek ködöt és tajtékot sodortak maguk előtt, ki a szárazföldre. Lajos leszállt lováról a kis völgyben, és a lehető legközelebb merészkedett azokhoz a sziklákhoz, amelyeken a hullámverés megtört. Mulatságosnak találta félrefélre ugorni a hullámok elől, amelyek az akadálynak ütközve hatalmas kévében törtek az ég felé, és felénk csaptak. Azután persze bekövetkezett, ami várható volt. Egy hullám elől nem tudott idejében elugrani, és tetőtől talpig csurom víz lett, amit harsány nevetéssel nyugtázott. A baleset új játékra ihlette: a permetező vízkéve alá lökdöste kíséretének azon tagjait, akiket sikerült elkapnia. Csaknem öt óra volt már, amikor sürgető kérésünkre végre hajlandó volt felhagyni ezzel a mulatsággal és visszatérni szállására, ahol a lobogó tűz előtt lehúzták csizmáját, megszárogatták, majd mindezek után farkasétvággyal felfalta vacsoráját. Kilenc órakor lefeküdt, és tíz órán át aludt egyfolytában, ami nála ritkaságszámba ment.

November harmincadikán, távozásunk előestéjén, a jó fogadósné maga hozta a szobámba vacsorámat. Már ágyban voltam. Hozzám lépett, s látszott rajta, hogy nagyon szeretne mondani valamit, csak nem tudja, hogyan kezdje. Nem hasonlított a Két Galamb fogadósnéjára, de ő is szemrevaló volt, bárha túlméretezett bájakkal. Ha fogadóját Bretagne-i Tallér-nak hívták is, ő nagy

büszkén normand származásúnak vallotta magát, és aki ránézett, nem is kételkedhetett benne, hogy ez a magas, erős, szőke asszony viking ősökkel dicsekedhet: keble úgy domborodott, mint a hajdani viking hajókra szerelt pajzsok.

Bátorítottam, hogy beszéljen csak őszintén, s akkor elmondta, hogy fiatalkorában az apja bemutatta IV. Henriknek, és a jó Henrik király abban a kegyben részesítette, hogy az ő fogadójában szállt meg, távozásakor pedig megcsókolta mindkét orcáján. Azóta még a férjének sem engedi meg, hogy az arcát megcsókolja.

Itt elhallgatott, és csak további hosszas unszolásra bökte ki, hogy nagyon szeretné, ha bemutatnám Lajosnak, mielőtt továbbutaznék.

- Csak az a bökkenő asszonyság, hogy én nem mutathatom be őfelségének. Ez Bonneuil úr tiszte.

- És hol van ez a Bonneuil úr?

- Rouenban.

- Rouenban! - kiáltotta elkeseredetten. - De talán maga is, lovag úr, megtehetné...

- Nem tehetem: túllépném a hatáskörömet.

- És őfelsége leszidná akkor?

- Nem, asszonyság, egy szót sem szólna. Elintézne egy pillantással.

- Jézus! Olyan rémítő a pillantása?

- Néha bizony elég rémítő.

- Jóságos szűzanyám! És senki sincs itt ezek között a derék nemesurak között, aki be merne mutatni neki?

- De van - mondtam pillanatnyi csönd után -, van egy. De nem úr, hanem hölgy.

- Ki volna az?

- Mathurine.

- Mathurine! - kiáltotta a fogadósné felháborodottan. Az ajka remegett, a szívéhez kapott.

A keze nagy volt, a szíve meg nyilván nehéz, mert időbe tellett, amíg ismét lélegzethez jutott.

- Mathurine! - ismételte meg méltatlankodva. - Mathurine! Egy törpe! Az ördög teremtménye!

- Miből gondolja ezt, asszonyság? - kérdeztem összevonva szemöldököm. - A törpék, épp ellenkezőleg, igenis Isten teremtményei, akiket az Úr nagyon szeret! Azért alkotta őket olyan kicsinek,

hogy könnyebben átférjenek a tű fokán.

- Biztos ez?

- Egészen biztos - mondtam, bár lelkem legmélyén nem voltam egészen meggyőződve igazamról, lévén Mathurine meglehetősen kaján teremtés, aki mindenkivel a bolondját járatta.

De a szíve nem volt rossz. Ezt bizonyítja, hogy habozás nélkül kézen fogta a fogadósnét, és a királyhoz vezette, aki már reggelizett, s kísérete indulásra készen állt.

- Lajos - mondta neki Mathurine -, bemutatom neked ezt a nagyszájú fogadósnét! Ismerte királyi atyádat, aki őt mindkét orcáján megcsókolta.

Lajos fölnézett a tányérjából, szemügyre vette a bókoló fogadósnét, majd anélkül hogy egy szót is szólt volna, komoran megemelte kalpagját.

A fogadósné nem volt se élő, se holt az izgalomtól, de gyorsan összeszedte magát és gyermeki ártatlansággal, ami széles mosolyt csalt az arcokra, így kiáltott fel: - Sire, az apját egykor megcsókoltam, de már látom, hogy felségedet nem fogom!

S kisvártatva még hozzátette: - Nem baj, Sire, azt kívánom mégis, hogy az Isten áldja meg, és adjon felségednek hosszú, boldog életet!

Azután mélyen bókolt és távozott. Reggeli után visszamentem a szobámba, és ott találtam a fogadósnét, láthatólag mély bánatban.

- Asszonyság - mondtam neki -, az én csókjaim ugyan nem királyiak, de ha kívánod, hát kaphatsz belőlük!

Sírva fakadt, ám egy pillantás múlva már föl is szárogatta könnyéit, s bizalmas hangon megszólalt: - Ó, uracskám! Milyen fiatal a mi királyunk és milyen komoly! Gondolom, sokat vesződhet a nagy királyságával, de istenuccse, más természetű, mint az apja volt! Ő mindig készen állt egy kis tréfára és pajzánkodásra.

III. FEJEZET Apám és La Surie lovag visszatért birtokomról, és majd szétvetette őket a büszkeség attól, amit láttak. Három napot töltöttek Séraphin atya parókiáján, ahol kosztra-kvártélyra találtak, a kíséretük meg ezalatt költségünkre a falu kocsmájában tanyázott: szegényes volt ugyan, de sem nem piszkos, sem nem bolhás.

- Százezer frankért nagyszerű vétel ez az uradalom - mondta apám, amikor Rouenból hazatérve

találkoztam vele. - Persze meglátszik rajta a gazda hiánya. Nagyon sok fát kivágtak, de az irtás nem érintette a szálerdőket, melyek pompásak. Néhány alacsonyan fekvő rét is tönkrement, öntözőcsatornák híján. Tüskebokrok nőtték be a legelőket. A szántóföldek négy éve parlagon hevernek. Nem építettek csatornát, árkot sem ástak. Az uradalomban út jóformán nincs, csak kerékvágás és kátyú. Szerencsére a sütőház, a malom és a présház - amelyek fejedelmiek, fiam! mind kifogástalan. Az intéző láthatóan gondjukat viselte, hogy az elhunyt Orbieu gróf nevében leszedhesse jövedelmükről a sápot, és a pénz persze mind az ő erszényébe folyt.

- Hát a kastély, apámuram, milyen?

- Lényegében új, IV. Henrik alatt épült, kőből és téglából. És ellentétben a szóbeszéddel, egyáltalán nem szorul felújításra. Az épületet jobbról és balról melléképületek fogják közre, és hátul a negyedik, lépcsős fal közepéből hatalmas, szögelt vaskapu nyílik. Az udvar elég nagy ahhoz, hogy az egész falu népe védelmet találjon ott a martalóc katonák vitézi tettei: a gyilkolás, a fosztogatás és a nők megerőszakolása elől. A nagykapu fölötti két kis toronyba pedig muskétásokat állíthatunk, akik megakadályozhatják a kapu felrobbantását vagy betörését.

- Az ördögbe! - kiáltottam. - Ez az uradalom egy nap lovon Párizstól, és mégis ilyen kemény védekezésre kell berendezkednünk?

- Úgy vélem, hogy a háborúk miatt erre feltétlenül szükség van - mondta apám. - Fiamuram nyilván azt sem tudja, hogy a síkvidéken a katonák éppúgy fosztogatják a mieinket, akár az ellenség.

- És víz van-e, apámuram?

- Bővizű források!... És a kastély nyugati oldalán, nagyjából a fal mentén, egy sebes vizű patak táplálta hatalmas tó is van. Azt beszélik, hogy a néhai Orbieu gróf halálát követő éjszaka az összes halat kilopták a tóból a parasztok.

- Hát az intéző?

- Őrizkedett attól, hogy megmutassa az aljas képét. Egy éve, hajnalban, a kastély egyik ablakából lelőtt egy szerencsétlent, aki kihalászott egy nagy potykát a tóból. Áldozatát nyilván titokban temette el, mert sohasem találták meg a holttestet. Rapinaud-t - így hívják az intézőt - azóta gyűlöli a falu népe.

- És a királyi törvényszék ilyenkor semmit sem tesz?

- Csak a gróf intézkedhet, az ő távollétében pedig az intéző... Ráadásul a királyi törvényszék olyan bírákból áll, akik mind szívesen vadásznak saját kis uradalmukban, következésképpen gyűlölik az orvvadászokat.

- Mondana bővebbet is a kastélyról, apámuram?

- A vártnál sokkal jobb állapotban találtuk: a tetőzet ép, a falak sértetlenek, a gerendák erősek.

La Surie nem tudta a kését belevágni a gerendába, ami jó jel. Az ablakokról és a külső ablakdeszkákról lemállott a festék, de szerencsére jól záródnak. Viszont rendkívül kevés bútort

találtunk, és gyanítjuk, hogy Rapinaud sok mindent eladhatott. Ezért azután egy bírósági végrehajtóval zár alá vetettük a kastélyt.

- Törvénytelenül jártak el, apámuram - mondtam mosolyogva -, hiszen még nem vettem meg.

- Téved. Amint a tudomásomra jutott, mennyire felháborodott Rapinaud, hogy a király fiamuramnak biztosította az elővételi jogot, aláírtam kegyelmed nevében egy vásárlási kötelezvényt, és mindjárt folyósítottam is előlegként tízezer frankot Orbieu grófnénak. Úgy találja, hogy elsietett lépés volt?

- Egyáltalán nem! Tökéletesen megbízom az ítéletében, apám!

- És remélem, az enyémben is - mondta La Surie, aki nem szerette, ha megfeledkeznék róla.

- Természetesen, lovag úr - mondtam, meghajtva magam őfelé is.

- Azt jól is teszi - folytatta La Surie, a barna szeme megcsillant, a kék viszont hűvös maradt. Engedelmével elmesélném, milyen módszerrel vizsgálódtunk, a márki úr és én, az ön birtokán.

- Hallgatom.

- A márki úr nézelődött, én pedig körbeszimatoltam.

- Szimatolt?

- Például az Orbieu-malomban.

- Hallgassa csak meg, fiam! - mondta apám - Nagyon érdekes történet.

- Az Orbieu-malomban - kezdte La Surie (akit nem kellett sokat kérlelni, hogy hőstetteivel dicsekedjék) -, miközben Séraphin atya a malom működését magyarázta atyjaurának, én mindenüvé bedugtam az orrom. És az egyik sarokban felfedeztem egy kis kulcsra zárt faliszekrényt. Kinyitottam.

- Kulcs nélkül? - kérdeztem.

- Hol volna másként az érdem? És ott két, ránézésre egyforma nagyságú vékát találtam, az egyikben még volt egy kis gabonamaradék, a másikban meg egy kis liszt.

- Nem látok ebben semmi meglepőt - mondtam. - Az egyikkel mérhették a gabonát, amit a földműves az urának hozott, a másikkal meg a lisztet, amit a molnár ad őrlés után a parasztnak, visszatartva egy részt az őrlés fejében - ha nem csalódom, minden száz vékából ötöt vagy tízet.

- Ez magában még tényleg nem meglepő - mondta La Surie. - Ám amikor tüzetesebben is megvizsgáltam a két, mint már mondtam, egyforma nagynak látszó vékát, s a mélységüket is megmértem egy szalmaszállal, kiderült, hogy a lisztes véka egy ötödrésszel alacsonyabb, mint a gabonás: az alját ravaszul megemelték.

- De hát miért? - kérdeztem meglepetten.

- Minden egyes véka lisztből, amit a molnár, illetve jelen esetben az intéző a parasztnak adott, leemelt egy ötödrésszel többet, anélkül persze, hogy a szegény pára tudott volna róla.

- Ebben az esetben az intéző saját magát is meglopta, amikor az úrnak járó lisztből elvett öt-hat vékányit, ami az ő törvényes járandósága!

- Azt hiszi? Csakhogy ezt a részt egy harmadik vékával mérte, amelyen az Orbieu grófok címere díszeleg. Az nem volt meghamisítva.

- És mit tettek ez után?

- Megkértük a végrehajtót, hogy zárja el a három vékát, arra az esetre, ha Rapinaud, lévén pereskedő ember, kellemetlenkedni akarna nekünk.

Együtt ebédeltünk hárman, és bár Caboche pecsenyéje rendkívül finom volt, hánytorgott a gyomrom a gyalázatos csalástól, mellyel az istentelen intéző a legszegényebb földműveseket rövidítette meg; az ilyenek örülnek, ha a házuk körüli egy-két hold földön fél évre elég búza terem (rozzsal, sőt zabbal is keverve), és felváltva eszik a nyers vagy sült gesztenyét meg ezt a rossz kenyeret, hogy legalább ne éhezzenek.

- Atyám - mondtam, visszaejtve az aranyozott ezüsttányérra azt a szaftos-zamatos húsdarabkát, amit már-már a számhoz emeltem -, nem gondolja, hogy ha birtokba veszem uradalmamat, lemondhatnék a malomból, a sütőházból és a présházból származó járandóságomról?

- Még mit nem! Lemondana főúri jogairól!? - kiáltott fel La Surie, akinek felháborodását még növelte az a körülmény, hogy csak felnőtt korában lett nemes és akkor jutott földbirtokhoz is; tizenöt éves koráig árva, otthontalan kis kölyök volt, aki lopásból, tolvajlásból és vadorzásból élt a síkvidéken, amíg vele egyidős apám védőszárnyai alá nem fogadta. - Ha ezt tenné - folytatta szenvedélyesen -, a szomszéd nemesek megvetnék, a parasztjai pedig bolondnak tartanák!

Siorac márki csak mosolygott, és hagyta, hadd füstölögjön egy darabig La Surie, majd megszólalt: - Pierre-Emmanuel, ha lemondana a hatalmas malom utáni járandóságáról, miből tartaná fenn, miből javíttatná és miből fizetné azokat, akik ott dolgoznak? A malom olyan szolgáltatás, amelyet az uradalom minden lakója igénybe vesz, és amiért így mindenkinek fizetnie kell, de persze méltányos árat.

Vitathatónak éreztem ezt az érvelést, és ma is annak érzem, de mivel nem tudtam szavakba önteni, mi az, amivel nem értek egyet, inkább hallgattam.

- Fiamuram - folytatta Siorac márki, pillanatnyi csönd után -, ha leszámítjuk a Mespechben töltött rövid időt, mostanáig minden idejét az udvarnál, a Louvre-ban töltötte, valamint a szép királyi kastélyokban: Saint-Germainben, Vincennes-ben, Fontainebleau-ban, Madridban, messze, nagyon messze a síkvidéktől és lakóitól. Következésképpen nem tudhatja, mit jelent a föld, és mit jelent a

földet birtokolni, ami a nemesség alapja. Ez olyannyira igaz, hogy minden megtollasodott kereskedő vagy hivatalában meggazdagodott polgár arra törekszik, hogy földbirtokhoz jusson, amely mindjárt jól csengő névvel is fölruházza.

- Bizonyság erre - szólt közbe La Surie, mert szívesen emlegette apai dédapámat, aki hozzá hasonlóan polgári származású volt - az ön őse, Charles Siorac, a roueni patikárius, aki, amint elég pénze volt hozzá, megvásárolt egy malmot, melyet La Volpie-nek keresztelt el, és egy „de”-t ékelve a keresztneve és a Siorac név közé, ettől fogva úgy neveztette magát: Charles de Siorac, La Volpie ura.

- Mégsem állította, hogy nemes - vágott közbe apám. - A közjegyzői okiratban nem biggyesztette hozzá a nevéhez azt, hogy „nemesember”, amint ilyen esetben szokásos volt.

- Amint tudja, apámuram - mondtam sokatmondóan -, a Siorac-ősök, apai dédapámat is beszámítva, kedvesebbek nekem és közelebb állnak a szívemhez, mint a Guise-ek, mert úgy érzem, a családnak ettől az ágától örököltem azokat a tulajdonságaimat, amelyekért becsül.

- És azt hiszem, igaza van - mondta Siorac márki, kissé megmosolyogva családi gőgünket, amelynek egyébként ő is gyakorta adta tanújelét.

A lakoma végeztével apám fölállt, átment a kandallóhoz, hogy megmelegítse a hátát, azután némi szertartásossággal beszélni kezdett: - Visszatérve Orbieu-re, azt mondom, fiamuram, hogy ennek az uradalomnak a megszerzése jeles nap. Hiszen e napig csak a család legifjabbjainak járó címmel büszkélkedhetett. Henrik királyunk lovaggá tette, részben, hogy elismerje a szolgálatokat, melyeket családom a trónnak tett, részben pedig, hogy kifejezze Guise kuzinja iránti szeretetét. De most fiamuram igazi, birtokosi címhez jut, amely a törzsökösség becsületét, a ranggal járó tekintélyt, s a biztonságot is megadja, fejedelme lehet a kis királyságának. Ráadásul, ha jól igazgatja uradalmát, szép jövedelemhez is jut, amely jócskán felülmúlja azt a járadékot, amit a rest Orbieu grófné kap Itáliából, az öt százalékra kikölcsönzött pénze után.

- De nem azzal kell kezdeni - vágott közbe La Surie hevesen -, hogy lemond főúri jogairól! Én magam egykor nagyon szegény voltam, s higgye el, ezt nem is felejtettem el. De ezer alkalma lesz enyhíteni parasztjainak nyomorúságán, csak kérem, mindenre, ami szent, tartsa tiszteletben a szokásjogokat! A szokásjog szent a síkvidéken! Még azok is ragaszkodnak hozzá, akiket hátrányosan érint! Mindezt hamarosan kegyelmed is tapasztalni fogja.

A Szakállasok elnöke, Jeannin volt a kincstárnok. És a ranglétrán közvetlenül alatta álló Déagéant közbenjárására, aki egyébként az idős kincstárnok helyére pályázott, ha ezt az Úr majd magához szólítja, csodás gyorsasággal kézhez kaptam a pénzt, amelyen megvásárolhattam az orbieu-i birtokot; mindjárt a vételt követő napon Sillery kancellár a pátensleveleket is átadta, s ezáltal elnyertem az Orbieu grófja címet.

Szép olvasóm bizonyára megbocsátja nekem azt a hiúságból fakadó örömet, amely akkor töltött el, amikor az Orbieu grófok címerét rányomattam levélpapírjaimra, pecsétemre és rávésettem hintóm ajtaira, amelyet apám és La Surie közösen vásárolt és végtelen jósággal nekem ajándékozott. De miért

is ne élveznénk a hiúság örömét? Elhessegetni magunktól a tetszelgés, a cifrálkodás nyújtotta kis élvezeteket (és melyeket egy bölcs aszkéta nyilván jelentéktelennek és nevetségesnek nyilvánít a cellájában), tán nem olyan-e, mint leszaggatni a hétköznapi elégedettség pár fényes, selymes pávatollát, mikor úgyis annyi okunk van nyögni az életet, a rövidségét kivált?

Elhatároztam, hogy február 11-én, vasárnap veszem ténylegesen birtokba uradalmamat, amikor is az orbieu-i templomban, a misén találkozhatom birtokom parasztjaival, hogy lássam őket és ők is lássanak engem. De amikor engedélyt kértem a királytól a távozásra, ő kerek perec elutasított, mivel azon a vasárnapon nagy csatára nyílt kilátás a királyi tanácsban, a jezsuiták Párizsba való visszatelepülésének ügyében és amelyen ezért kívánatosnak tartotta jelenlétemet. Végül is nem bántam, hogy az utazást el kell halasztani, mert rettentő hideg volt, és sajnáltam volna, ha hintóm szép lovainak egy egész napot a síkvidék fagyos útjain kell trappolniuk.

A jezsuiták ügye izgalomban tartotta a királyi tanácsot, az udvart, a parlamenteket, szóbeszéd tárgya volt a hölgyek szalonjaiban, és nem akadt Franciaországban olyan ifjú vagy leány, aki ne kívánt volna véleményt nyilvánítani e kérdésben. Az olvasó talán emlékszik még rá, hogy a fiatal Chátel, a jezsuiták növendéke, 1594. december 27-én merényletet kísérelt meg IV. Henrik ellen, akit végül csak az ajkán sikerült megsebesítenie. A király kapott az alkalmon, s azon nyomban, még vérző ajakkal, gazdagította szellemes mondásainak tárházát, amelyek oly népszerűvé tették: - A jezsuitáknak nem volt elég a sok szentfazék szája, hogy utálatukat kinyilvánítsák. Kellett az én szám is!

A vizsgálat feltárta, hogy az ifjú Chátel, a párizsi Clermont Kollégium növendéke, mint arról gyóntatója már régóta tudott, pederaszta volt, és ráadásul vérfertőző kapcsolatról ábrándozik a saját nővérével. Az atyák ezért bezárták őt az úgynevezett „tépelődő kamrába”, egy komor helyiségbe, ahol zöldes fények villannak, fenyegető hangok kelnek, majd rémséges ördögök ugranak elő, s azzal fenyegetik a szerencsétlen foglyot, hogy magukkal ragadják a lángok közé. E természetfölötti tünemények meggyőzték Chátelt, hogy bűnei miatt minden bizonnyal pokolra jut, hacsak nem vásárolja meg lelki üdvét, végrehajtván egy hőstettet, amelyet a katolikus egyház nagyra értékelne: dicséretes például megölnie a királyt, akit az egyház kirekesztett, amióta a pápa kiközösítette mint eretneket.

A leleplezés után a Parlament íziben megtárgyalta az ügyet, a jezsuitákat letartóztatták, elítélték, és alig tizenkét nappal az után, hogy Jean Chátel a merényletet elkövette, száműzték őket Párizsból.

IV. Henrik azonban érezte, hogy ezzel még nem végzett velük. És valóban, nyolc évvel később a pápa a kiközösítés feloldása fejében azt követelte, hogy fogadja be ismét a jezsuitákat királyságába. Az erőszaknak engedve Henrik elrendelte, hogy telepítsék őket vissza La Fléche-be, abba a kollégiumba, amelyben korábban hadseregének tisztjeit képezték. Ám a rendkívül híres párizsi Clermont Kollégium, ahol az ifjú Chátelt oly fortélyosan felkészítették bűntettére, a király parancsára zárva maradt.

A mennyben vagy a pokol mélyén, kérdés, hová került a mennyei ítélet folytán, az ifjú Chátel igencsak meglepődhetett, hogy tizenhat évvel a halála után a pápa és IV. Henrik közvetve az ő ügye miatt úgyszólván hajba kapnak. Az eset 1610 januárjában történt, öt hónappal azelőtt, hogy Henrikünk összeroskadt Ravaillac tőrdöfésétől. A király akkoriban hatalmas hadsereget szervezett Spanyolország, Ausztria és Németalföld Habsburgjai ellen, s mert e nemzetek mind katolikusok, a

protestáns országok közt keresett szövetségest ellenük. Politikája felháborította a pápát, s olyan figyelmeztetést intézett Henrikhez, amelynek mögöttes tartalma sokkal fenyegetőbb volt, mint szó szerinti jelentése. Őszentsége egy ediktumot hozott nyilvánosságra, amelyben egyrészt mélyen elítéli Thou elnök Egyetemes történet-ét. Ezen nem is csodálkozhatunk, tekintve hogy a szerző nyíltan rokonszenvezik a protestánsokkal. Az ediktum folytatása azonban már meglepő. A pápa ugyanis a továbbiakban elítéli Antoine Arnauld-nak a jezsuiták elleni vádbeszédét is, s végül - végén csattan az ostor - elítéli Jean Chátel halálos ítéletét.

Franciaországban általános és zajos felháborodást keltett az az ediktum. A parlament kiváltképp tüzet okádott. Mivel többségében gallikán volt, és így egyébként is ingerülten figyelte a pápai hatalom franciaországi terjeszkedését, rendkívüli mód sértőnek találta, hogy a Vatikán megkérdőjelezi egy olyan ítélet jogosságát, melyet a francia független parlament hozott egy királygyilkos ellen. Mit akar a Szentszék? Feltámasztani Jean Chátelt, és ismét a kezébe adni a kést? A párizsi parlament sürgősséggel összeült, majd formai hiba miatt semmisnek nyilvánította, és nyilvános elégetésre ítélte a Szentatya ediktumát.

Henrik az elégetést megtiltotta, de magához rendelte Ubaldini nunciust, és igen kemény szavakat intézett hozzá: Chátel feloldozása felhívás a személye elleni újabb merényletekre! Azt követelte, hogy a pápa vonja vissza ediktumát. De miként lehetséges ez?, kiáltotta a nuncius, kövérkés kezét égnek emelve, amikor a pápa, ha az Úr nevében beszél, csalhatatlan?

A Szentszék ezután ismét tanújelét adta legendás találékonyságának. Kiadott egy második ediktumot, amelyben elítéli a Thou tollából napvilágot látott Egyetemes történet-et, de Arnauld-nak a jezsuiták elleni vádbeszédéről és Jean Chátel halálra ítéléséről már nem tesz említést... Ez a hallgatás azonban csak félengedmény volt, hiszen a korábbi ediktumot nem vonták vissza, és apám is, amikor beszámoltam neki a történtekről, kijelentette, hogy átlát a szitán: „A Szentszéknek csak az első gesztusa érvényes. A »visszavonás« csupán diplomáciai húzás. A pápa továbbra is fenyegeti a király életét!”

Sajnos nem tévedett! Bár Ravaillac merényletében nem lehetett bizonyítani a jezsuiták részvételét, hiszen nem csak ők munkálkodtak azon a háttérben, hogy a háborodottak engedelmes és véres kezű eszközként szolgálják céljaikat.

1618. február 16-án azonban a játszma tétje még nem tűnt nagynak, hiszen csak arról kellett határozni, hogy a jezsuiták, akik hosszú száműzetés után már több, jól működő iskolát is megnyitottak Franciaországban, most ismét birtokba vehessék a párizsi Clermont Kollégiumot is. De a jezsuiták nevének puszta említése csaknem minden franciából viharos érzelmeket váltott ki, ki lelkesedett, ki viszolygott.

A Sorbonne gyűlölte őket, mert igyekeztek megnyirbálni az egyetem kiváltságait, és mindenütt iskolákat nyitottak, amelyek ráadásul sokkal jobbak voltak, mint a többi iskola, mert a jezsuiták a legújabb módszerekkel tanítottak. A papok is haragudtak rájuk, mivel elnéző gyóntatásukkal a jezsuiták megnyerték maguknak a gazdag gyónókat, s így jó sok adományhoz és hagyatékhoz jutottak. A püspökök amiatt méltatlankodtak, hogy ezek a lesipuskások olyan se hús, se hal papok: szerzetesnek

mondják magukat, de hol a darócruha és hol a klauzúra? Reverendát viselnek, áldoztatnak, gyóntatnak, miséznek, de közben a világban élnek, nemegyszer le is vetik a papi ruhát, derekukon karddal, megtermett paripákon vágtáznak, ahelyett, hogy mint a papok, szerény öszvéreken poroszkálnának. S tetejébe nem hajlandók elismerni a püspökök fennhatóságát.

A gallikánok, akik többségben voltak a parlamentben, különösen azt nehezményezték, hogy a jezsuiták feltétel nélküli engedelmessége - perinde ac cadaver[10] - csak egy emberre, a jezsuita rend spanyol generálisára vonatkozik, akit ráadásul a pápa nevezett ki, az pedig olasz! Hogy volna hát összeegyeztethető e társaság politikája Franciaország érdekeivel?

S ami mindennél tűrhetetlenebb: a Vatikán azt a nézetet vallotta, hogy a pápáknak a királyokat nemcsak trónra ültetni van joguk, hanem a trónról ledönteni is (ezt a tételt a harmadik rend utasította el a legegységesebben). Vajon a Jézus Társaság, amely hazánkban oly nagy hatalomra és gazdagságra tett szert, nem törekszik-e majd idővel arra, hogy a pápai hatalmat a világi hatalom fölé emelje?

Ugyanakkor igen sok francia rajongott nemes vagy alantas okból a jezsuitákért, s az okok gyakran egymásba is mosódtak. Akik gyűlölték a protestáns eretnekséget, és azt óhajtották, hogy tűzzel és vassal irtsák ki a hugenottákat Franciaországban és egész Európában, a jezsuitákat az ellenreformáció élharcosaiként tisztelték. Mások, akik az ő iskoláikban tanultak, szerették volna gyermekeiket is majd jezsuita iskolákba járatni, és mindenütt a jezsuita nevelési elvek dicsőségét zengték. A magas rangú urakat és hölgyeket - köztük az én keresztanyámat, Guise hercegnét is mézesszavú gyóntatásuk bűvölte el: a jezsuiták garantálták, hogy a-magas születésű lelkek az égbe jutnak, és az előkelőségek legocsmányabb vétkeit is - a paráznaságot, a pederasztiát, a házasságtörő bujálkodást -, a hús esendőségére hivatkozva, tekintettel a legmagasabb érdekekre, elnézték. A legnagyobbak is, például Épernon herceg, aki III. Henrik idejében a hugenottákhoz húzott, halála közeledtével fordított egyet köpönyegén, mert félt kitenni magát a jezsuiták gyűlöletének. Azóta példás engedelmességgel húzódik meg védőszárnyuk alatt. És végül sokan voltak olyanok is - 1618. február 11-én különösen sokan! -, akik nem kívánták elkötelezni magukat sem a jezsuiták mellett, sem ellenük egy olyan jelentéktelen ügyben, amilyen egy iskola Párizsba való visszahelyezése, ezért kimentették magukat őfelségénél, s nem vettek részt e napon a királyi tanács munkájában. Amint beléptem a könyvesszobába, mindjárt láttam, hogy a tanácsosoknak jó harmada távol maradt.

A tanácskozás gyors ütemben zajlott. Du Vair, a pecsétőr előterjesztésében érvek pro és contra egyaránt szerepeltek, de egyértelműen kimondta: nem, az az iskola, amely egy Chátelt nevelhetett, nem nyílhat meg újra. Puisieux azonban emlékeztetett rá, hogy Jean Chátel merénylete óta huszonnégy év telt el, hogy a körülmények megváltoztak, hogy a tanárok már nem ugyanazok, és sértő rájuk nézve, ha egy kalap alá veszik őket eltévelyedett elődeikkel. Sillery hasonlóképpen érvelt. Jeannin, az elnök anélkül, hogy nyíltan szembehelyezkedett volna vele, azt javasolta, hogy a kollégium kerüljön egy másik rend irányítása alá, amely szervezetileg a francia püspökök fennhatósága alá vonja az iskolát.

Lajos a szemébe húzott kalpaggal, karját összefonva, nagy figyelemmel hallgatta az érveket és ellenérveket, majd amikor miniszterei már mind kifejtették álláspontjukat, azoknak a tanácsta-goknak is szót adott, akik álltak. Ám Épernon herceg volt az egyetlen, aki nyíltan a jezsuiták mellett tört lándzsát - egyébként azt suttogták, hogy világi tagja a Jézus Társaságnak.

Lajos ekkor szavazást rendelt el, de nem kézfeltartással, hanem titkosan, szavazólapokkal.

Amikor a szavazócédulákat széthajtogatták, kiderült, hogy a nagy többség a jezsuiták mellett voksolt.

Lajos már épp készült nyilvánosságra hozni a döntést, amikor Du Vair szót kért, s bejelentette, hogy nincs meg a határozatképességhez szükséges létszám, hiszen a tanácstagoknak több mint egyharmada távol maradt, így hát a határozathozatalt el kell halasztani a következő ülésre.

E bejelentés hallatán mély csönd támadt, és minden szem Lajosra szegeződött: egyesek reszkettek tőle, mások remélték, hogy elfogadja minisztere javaslatát, ahogy eddig mindig is tette.

Lajos lesütött szemmel, kifürkészhetetlen arccal hallgatott, és nagyon nehéz lett volna megjósolni, miként fog határozni. Általában fejet hajtott miniszterei tapasztalata előtt, és tisztelte magát az ügymenetet is, így hát az tűnt valószínűbbnek, hogy helyt ad Du Vair elnök kifogásának.

Viszont olyan figyelmesen és udvariasan hallgatta végig mindkét fél érvelését, hogy rejtély maradt, az ő személyes véleménye. A Tanács számára rendkívül nagy fontosságú volt, mit fog mondani, mert akár tiszteletben tartja, akár áthágja a ügymenet szabályait (és áthágni valóban vakmerő lépés lett volna), már e döntésből megítélhető az álláspontja - vagyis, a jezsuitákkal kapcsolatos szándéka.

- Tanácsos urak - mondta határozott hangon -, a Tanács voksolt. Nincs ok a szavazás megismétlésére. A Jézus Társaság ismét megnyithatja iskoláját Párizsban.

Még aznap délután meglátogattam Lichtenberg grófnét Bourbons utcai palotájában. Komor pillantások és keserű szavak fogadtak. Mióta nem látott! Hol utazgatok a királlyal, hol az államtanácsban ülök! Szeretem-e még egyáltalán? És csoda volna-e, ha nem? Ő visszavonultan, a világtól elzárva él, én meg az udvari dámák körül legyeskedem, s mint egy méhraj, úgy zsonganak körül azok a lányok, akik nem gondolnak másra, csak a micsodájukra!

- A micsodájukra, asszonyom! Odahaza, választófejedelemségében is ilyen szavakat szokott használni? Ez az a tónus, ami miatt Rambouillet-né sipítozni szokott!

- Az istenért! Ne említse előttem azt a szörnyű kényeskedőt! Én németül beszélek, és kimondom, amit gondolok! Azok a lányok, akikről beszélek, a tartós vonzerőnek híján vannak ugyan, de fiatalságuk átmeneti ragyogása könnyen megejt egy olyan csélcsap férfit, amilyen kegyelmed!

- Csélcsap volnék? De hiszen én egyedül önt szeretem, asszonyom!

- Kétlem! Úgy hallottam, hogy Luynes ifjú hitvese már esküvője napján szemérmetlenül meresztgette önre szép szemét. Ezt persze eltitkolta előlem! És mert a baj nem jár magában, a király ráadásul nagyméltóságú úrrá emelte önt! Most már gróf, egy nagy birtok ura. Vagyis ezentúl annyi ideje sem marad a számomra, amennyit a király melletti szolgálata hagy. Nem látom önt többé soha!

Hová tűnt a kis Siorac lovag, aki annyira sietett hozzám németórákat venni, és a lábamhoz borulva esküdözött, hogy örökké szeretni fog?

Az emlékek könnyet csaltak szép szemébe, és egy könnycsepp végigfolyt orcáján, amelyet szerettem volna ajkammal felitatni, de ő hevesen ellökött magától, és éreztem, hogy igazolnom kell magam előtte. Sorra vettem hát a vádpontokat, s mindre válaszoltam, ügyelve, hogy védőbeszédem a lehető leghosszabb legyen, mert számos alkalommal megfigyeltem, hogy minél hosszabbra nyúlik egy

magyarázkodás; akárha ismétlések árán is, annál meggyőzőbb.

Amikor láttam, hogy kezd megnyugodni, panaszkodni kezdtem, hogy hideg van kis szalonjában, és célozgattam rá, hogy hálószobájában folytathatnánk beszélgetésünket. Nem ellenkezett, de olyan fennkölt arcot vágott, mint aki eleve elutasítja a hálószobával kapcsolatos hátsó gondolatokat. Miután becsuktam a háló ajtaját, és betoltam a reteszt, egy nyaláb rőzsét és újabb hasábokat dobtam a tűzre, s a pokoli tűz közelében, amely - legalábbis bennem - kárhozatos gondolatokat gerjesztett, hölgyemtől karnyújtásnyira leültem a két karosszék egyikébe, és folytattam a védekezést. Biztosítottam róla, hogy az udvarban a királyné udvarhölgyein kívül nincs fiatal leány, ők viszont, úrnőjükhöz hasonlóan spanyolok, és én minden spanyolt utálok. Ráadásul a többségük feketében jár, mint az apácák, és ha beszélnek, csak azért, hogy a franciákat gúnyolják. Ami Luynes ifjú hitvesét illeti, ő valóban kitüntetett egy merész pillantással, de ez a szertartás közben történt, amikor tényleg nem nézhette csak a férjét, így hát tekintete sok mindenkin megpihent, a királyon is.

Egy pillanatra elhallgattam, mert az jutott eszembe, hogy mese helyett igaz történettel is traktálhatnám hölgyem, amely első hallásra ugyan hihetetlen, de már az egész Louvre beszéli, és talán sikerül elűznöm vele grófném aggodalmát és féltékenységét.

- Micsoda? - kiáltott fel Lichtenberg grófné, s meglepetésében egészen megfeledkezett vélt sérelmeiről -, az a dévaj kis teremtés arra vetemedett esküvője napján, hogy a királlyal szemezzen!?

- Bizony asszonyom, és ami még meglepőbb, őfelsége láthatólag nem maradt közömbös.

- Honnan veszi ezt? Tán hatott a királyra ennek a nőszemélynek a kacérkodása?

- Igen, asszonyom, kétség nem fér hozzá. Ámult-bámult az egész udvar. S azóta a király, mielőtt meglátogatná hitvesét, hosszan időzik a királyné főudvarmesternőjénél, minden alkalmat megragad, hogy láthassa, és olyankor, mivel nem túl beszédes, hosszan, szótlanul bámulja. Mint egy tejfölösszájú kamasz, az első légyottján!

- És a kis királyné észrevette ezt?

- No de, asszonyom, ki ne vette volna észre? Az egész Louvre tud róla! A főkancellártól az utolsó lótifutiig! Nincs egyetlen szobalány, aki ágyazáskor ne erről fecsegne, nincs gárdatiszt, aki váltáskor ne ezen csúfolódnék, és gyönyörűséggel tölti el őket a gondolat, hogy Luynes-t talán felszarvazzák.

- Ennyire nem kedvelik Luynes-t? Azt hittem, közszeretetnek örvend.

- Így is volt! Csakhogy most ő is, meg a fivérei, az unokatestvérei, unokaöccsei, a délről idesereglett pereputtya lecsap az udvarban mindenre, amit ér; hivatalra, címre, pénzre. Az ilyen mohóság haragot szül.

- Térjünk vissza a királynéhoz! Mit tesz szegényke nehéz helyzetében?

- Nos hát, asszonyom, mit tehetne? Sír, nyöszörög és retteg. Magához kérette a spanyol követet, aki riadóztatta a nunciust, az meg óvatosan megkörnyékezte a király gyóntatóját, Arnoux atyát. Ez az

éles elméjű jezsuita meglehetősen kétélű szellemességgel nyugtatta meg őket: „A kísértés még nem bukás.”

- A mindenit! - mondta Lichtenberg grófné, olyan megvetéssel, amilyennel csak hugenotta illethet pápista praktikát. - A gyónás, ugye, arra való, hogy szükség esetén kifecsegjék a gyónási titkot?

- No de, asszonyom, Arnoux atya csak általánosságban beszélt. Mi csűrjük-csavarjuk, amit mondott.

- Ez jellemző a jezsuitákra! És ami az arcátlanságot illeti, ön sem marad el tőle! Van képe ilyen hosszú távollét után azzal beállítani, hogy holnap elutazik orbieu-i birtokára!

- De hiszen már mondtam, asszonyom, hogy csak addig maradok, amíg elrendezem a birtok ügyeit!

- Az sokkal tovább tarthat, mint most gondolja, és ott, távol tőlem, ha nagyon unatkozik a síkvidéken, biztosan akad egy üde kis parasztlány, akinek nagyon is kedvére van, hogy mulattassa urát, amitől csak nő a becsülete a falujában, az apja meg busás hasznot húz a kalandból.

- Egy üde kis parasztlány! - kiáltottam nevetve. - Siorac márki, aki már járt a birtokon, csak csúf, szurtos lányokat látott Orbieu-ben.

- Mert nem ő az úr! Neki nem mutattak meg mindent! De egy napon majd, az egyik napszámosa, aki súlyosan eladósodott, és nem tudja megfizetni tartozását, elküldi önhöz egy tucat tojással a legcsinosabb lányát. Talán ő maga mosdatja ki előzőleg a kútnál.

- Édes asszonyom! - mondtam nevetve -, túl nagy a képzelőereje. És ez őrült feltételezésekbe kergeti. Kételkedik bennem?

- De mennyire! Ha szomorú vagyok, kételkedem önben, magamban, s még szeretett fejedelemségem, sőt a vagyonom felől sem lehetek nyugodt. Tudja-e, hogy a németek kést szegeznek egymás torkának, és hogy az én őrült és szerencsétlen unokatestvérem, a pfalzi választófejedelem hagyta, hogy kinevezzék az evangélikus Liga fejévé? Tudja-e egyáltalán, kedves francia barátom, hogy mi ez a Liga?

- Természetesen tudom, asszonyom: a protestáns német fejedelemségek szövetsége, amelyet a császár és a katolikus német fejedelemségek terjeszkedése ellen hoztak létre. Asszonyom elfelejti, hogy a királyi tanács tagja vagyok!

- Ami jól jövedelmez kegyelmednek! Én viszont mindenemet elveszíthetem, ha őrült testvérem, ennek az ostoba Ligának a feje, fellázad a császár ellen. Mert nyilvánvalóan úgy fog összetörni, mint az agyagkorsó, ha vaskannával koccan össze! És kié lesz akkor a választófejedelemség? És a fejedelemségben a javak?

- Asszonyom, itt Párizsban palotája van és, mint mondta, éves járadéka.

- Valóban van fedél a fejem fölött, és a választófejedelemségben rekedt vagyonom nélkül is elélhetek, ha összehúzom magam. De mi lesz az én kis Erikemmel, Lichtenberg VII. grófjával, ha a választófejedelemségben lévő vagyonunk elsüllyed a lázadás viharos tengerében? Mivel fivérem a választófejedelem, nem választhatja meg szabadon, melyik táborhoz tartozzék. És ha a választófejedelmet megfosztják hercegségétől, vajon nem fosztják-e meg Eriket is a birtokától?

Annyira kívántam már őt, olyan türelmetlenül vártam, hogy a beszélgetés véget érjen, felálljunk a merev karosszékekből és bebújjunk a puha, baldachinos ágyba, hogy sem a veszélybe került vagyona, sem a választófejedelemség jövője miatt nem tudtam aggódni, s persze sejtelmem sem volt róla, hogy szép hölgyem félelmei azt a rettenetes dúlást vetítik előre, amelytől évtizedeken át szenved majd Európa s hull az ember, s amit úgy nevezünk: a harmincéves háború...

- Édes asszonyom, kérem, ne siránkozzunk előre a rossz jövő miatt, ha már most is annyi a bajunk.

- Igaza van - mondta panaszos hangon. - A jelen szomorúsága pedig az, hogy kegyelmed holnap elutazik Orbieu-be.

- De asszonyom, nem fogok ott eltemetkezni! Tudja-e, hogy már új intézőt is találtam, aki távollétemben tökéletesen igazgatja majd birtokomat?

- Kizsebeli.

- Nem hiszem. Saint-Clair nemes ember, nem a pénzre vágyik, hanem a vidéki életre. Ez ideig maggiordomo volt Orbieu grófnénál, aki azonban eladja párizsi palotáját, és szülővárosában, Firenzében telepszik le. Új intézőm könnyek nélkül válik meg tőle.

- Viszonyuk volt?

- Dehogy! A grófné két dolognak él: a lustálkodásnak és a torkoskodásnak.

Elhallgattam, Lichtenberg grófné is hallgatott, egy pillantást vetett rám, azután lehajtotta a fejét, s a tűzbe bámult. Néhány hosszú perc telt el így, közben tekintetünk néha találkozott, majd ismét elvált, s a lángokra tapadt.

Végül Lichtenberg grófné felállt, s ellépett a kandallótól.

- Pokoli tüzet rakott! - mondta.

- Rosszul tettem?

- Nem, dehogy, csak melegem van. Nagyon, nagyon kimelegedtem! Megfulladok a ruhámban!

Kapcsoljon ki, kérem!

Apám nyomatékosan megkért, hogy adjam meg a módját első jelenésemnek Orbieu-ben. És indulásunk előestéjén, amikor a szobám előtt elhaladva látta, hogy az évszakhoz képest rendkívül hideg idő miatt egy vastag bivalybőr zekét készítettem ki reggelre, valamint egy pár testőrcsizmát,

nem állhatta meg szó nélkül. „Fiamuram - mondta -, olyan öltözékben akar megjelenni parasztjai előtt, mint egy kapitány? Jóvátehetetlen hiba lenne. Honnan tudhatnák, hogy ön Orbieu grófja, ha az öltözéke nem árulkodik róla? Öltözzön fel pazarul! Öltse fel a legszebb zekéjét! Az utat végig paplanokba burkolózva teheti meg a hintóján, s ráér a falu határában lóra ülni, amint a király is csak a főváros közelébe érve pattan mindig lóra, hogy azután hívei előtt már teljes fényességében mutatkozzék!

Máskor megmosolyogtam volna, de most láttam, hogy apám valósággal mámoros az előmenetelemtől, hiszen titokban jobban szeretett többi gyermekénél, talán mert az én születésemkor már otthon ülő, idősödő ember volt, és ténylegesen ő nevelt. Annyira meghatott féltő szeretete, hogy elhatároztam, minden kívánságának engedek, legalábbis egyelőre, mert idővel azért szerettem volna saját belátásom szerint irányítani uradalmamat.

Apám úgy kívánta, hogy Saint-Claire-en, La Surie-n és rajtam kívül a katonáink, Pisseboeuf és Poussevent, valamint az apródom, La Barge és a szakácsom, Robin is legyen ott a kíséretben, valamennyien lovon és fegyverrel. Ám rövid tűnődés után úgy találta, hogy „egy gróf számára e kíséret kissé soványka” (mintha Guise hercegnét hallottam volna), és a saját költségére felfogadott még négy svájci legényt is, négy hatalmas termetű, pirospozsgás hegyi fickót, akik valóban pompásan festettek, hintónk előtt ügetve lovukon.

Mivel úgy véltem, nem élhetünk vissza ennyire Séraphin atya vendégszeretetével, de azzal sem büntethetjük kíséretünket, hogy az orbieu-i ócska kocsmában kelljen megszállniuk, az ígérkezett a legcélszerűbbnek, ha egyenest a kastélyba megyünk valamennyien. Ez esetben viszont magunkkal kell vinnünk a szakácsot is, Caboche-t és a feleségét, Mariette-et, valamint, a kezükhöz, legalább két komornát: Margot-t (akit, öreg napjai gyönyörűségét, apám már nemigen nélkülözhetett) és Louisont, aki, amint az olvasó még emlékezhet rá, „megvetette és megosztotta ágyamat”, pfalzi grófném uralma előtt.

Caboche persze nem tudván, mi a helyzet a kastély konyháiban, semmiképp sem akart útnak indulni szakácsművészetének kellékei nélkül. Következésképpen egy egész szekeret megtöltött a sok lábos, üst, fazék, a nyársforgató készülékek, pecsenyesütők és mit tudom én még mi minden. Ha valaki látta ezt a hosszú menetet, azt hihette, hogy egy kisebbfajta hadsereg indul a csatába.

1618. február 24-én, szombaton indultunk Párizsból jóval napfelkelte előtt és Montfort l'Amaury-ban tartottunk pihenőt. Itt lakott a montfort-i Samson de Siorac nagybátyám, s itt volt apám Korhadt Tölgy nevű uradalma is, ahová azonban, mint talán emlékeznek rá, én nem tehettem be a lábam, mert apám felesége csak azzal a feltétellel ismert el saját fiának, hogy sohasem kell látnia.

Nem szeretném, ha az olvasó e döntése alapján ítélné meg őt. Apám Guise hercegné jó hírét védte, s egyben igyekezett biztosítani a számomra a törvényes születés előnyeit. De talán túl sokat kért ezzel hitvesétől, aki rendületlenül szerette őt, bármily sok oka is lett volna rá, hogy ne szeresse. Már említettem, hogy amikor később, már apám halála után találkoztam Angelina de Montcalmmal az öröklés ügyében, szinte első pillantásra megkedveltem őt, és ő is engem. Ekkor már nagyon idős volt, de nemes természetéből fakadó jósága megőrizte szépnek a mosolyát, a tekintetét; a kor rontásával dacolva.

Mivel az imént említett okból nem látogathattam meg a Korhadt Tölgy-ben féltestvéreimet, Pierre-t és Olivier-t, ők jöttek el hozzám Montfort l'Amauryba, Samson de Siorac nagybátyámhoz.

Mindketten ama ritka mesterségek egyikét űzték, amely - az üvegfestő szakmával együtt - megengedett a nemesember számára: tengeri kereskedelemmel foglalkoztak. De hajóik épp javítás alatt álltak Nantes szárazdokkjában, ezért - más dolguk nem lévén, meg nyilván hitveseik sürgetésére is - arra kértek, hadd lehessenek jelen, amikor átveszem orbieu-i birtokomat. Samson hitvese, Gertrude de Luc, hűséges Zarája és La Surie felesége is csatlakozott e kérelemhez, méghozzá olyan túláradó kedvességgel, hogy lehetetlen lett volna nemet mondani.

Délután négy órakor Saint-Clair megjegyezte, hogy jókora előkészületet kíván ennyi ember számára kosztról és kvártélyról gondoskodni, így hát az lesz a leghelyesebb, ha Caboche-sal és még néhány emberünkkel azonnal elindul Orbieu-be, és gondoskodik tűzifáról, húsról és világításról, hogy minden készen álljon, mire másnap megérkezünk.

Bizonyára emlékeznek még rá, hogy törvénytelen születésű nagybátyám, akit azonban apám elismert testvérének, Samson de Siorac, ifjúkorában messze földön híres volt szépségéről: rőtbe hajló, göndör haja volt, szabályos arca, mint az antik isteneknek s azúrkék szeme. Ráadásul a természet, már-már pazarlóan, jámbor természettel is megajándékozta Samsont, képtelen volt rosszat feltételezni bármiről-bárkiről: szerette az embereket, és mindenkiben megbízott. Ez a kivételes jóindulat, amelyet idősebb korára is megőrzött, elbűvölően gyermekivé tette. De mivelhogy vak volt minden emberi aljasságra, ezernyi szakadékba belehullott volna, ha hitvese, Gertrude du Luc nem irányítja erős kézzel, férjének idővel hitvese is, anyja is lett egyben.

Fejét büszkén hordta, keble még mindig magasan gömbölyödött (talán némi mesterséges segítséggel). Gertrude első férjének köszönhetően meglehetős gazdag volt, így azután megvásárolhatta Samson számára a montfort-i patikát, amely azonban az ő nevén üzemelt, különben Samson elveszítette volna nemességét. Gertrude esetében nem vették ilyen szigorúan a dolgot: ő csak hivatali nemességgel rendelkezett. Örültem, hogy a hölgyek jelen lesznek beiktatásomon, vagy amint La Surie somolyogva mondta, akiről még mindig szaglott az alacsony származás: „trónra lépésem szertartásán”. Úgy éreztem, hogy hufándlis selyemszoknyáik susogása, cicomáik, gyöngyeik, parfümjük és még ravasz fürtöcskéik is emelik színre lépésem pompáját a falu templomában, ahol is pontban tíz órakor, február 25-én, vasárnap, hogy úgy mondjam Orbieu grófjává „szentelnek” uradalmam parasztjai előtt. Sógornőim, La Surie felesége, Gertrude du Luc és Zara, annak is örültek, hogy végre együtt lehetnek, hisz oly sok mondanivalójuk volt egymásnak, de apámmal és velem is csak ritkán találkozhattak. Annak is örültek persze, hogy kizökkenti őket a vidéki tél unalmából egy ilyen emlékezetes esemény, amelynek dicsfényéből rájuk is, hitvesükre is esik egy nyaláb, hiszen sem Samson, sem féltestvéreim, lévén fiatalabbak nálam, nem bírnak semmiféle címet, így hát az én címem, és családi fészkük közelében elterülő nagy uradalmam az ő nevük ragyogását is növeli.

Saint-Clair elénk jött a Montfort és Orbieu közötti útszakaszon, hogy jelentse már zsúfolásig megtelt a templom, és Séraphin atya arra kér bennünket, hogy mielőtt a templomba belépnénk, keressük fel előbb őt, mind a tizenegyen, a sekrestyében. Mi jól jártunk: szép, nagy, lobogó tűz fogadott, nem úgy, a nyomban a templomba térő kíséretünket: már minden pad foglalt volt, és így a szertartás alatt mindvégig állni kényszerültek oly szűken, hogy egy gombostűt se lehetett volna elejteni.

Amikor beléptem a sekrestyébe, Séraphin atya a legnagyobb tisztelettel köszöntött, de egy kicsit olyanformán, mintha egy főhadnagy fogadná a századosát a kaszárnyában, azzal a különbséggel, hogy ez a főhadnagy időnként Isten nevében beszélhetett. Mondom: „időnként”, mert a lelkiekkel való foglalatosság, mint a későbbiekben kiderült, távolról sem az egyetlen szerepe volt Orbieu-ben.

Utánam családom tagjait köszöntötte, mindenkinek neme, kora és méltósága szerint adva meg a tiszteletet, olyan választékosan, hogy a főkamarás sem találhatott volna benne hibát. Azután elmagyarázta, hogy én egyedül ülök majd a szentélyben, a baldachinos székben, amely egyébként a püspök úrnak van fenntartva, de emiatt ne feszélyezzem magam, mert a lila reverenda sohasem teszi ki magát a síkvidék sarának.

Apám, nagybátyám, fivéreim, La Surie, Saint-Clair és a hölgyek elfoglalták helyüket a templomhajó első sorában számukra fenntartott magas zsámolyokon. Mise után az atya majd bemutat egyházközsége híveinek, előbb franciául, azután a síkvidék nyelvjárásában, és igen örülne, ha én is szólnék néhány szót parasztjaimhoz, az ő tolmácsi közreműködésével.

Ebben a pillanatban határoztam el, kedves, olvasóm, hogy amilyen gyorsan lehet, meg fogom tanulni alattvalóim nyelvjárását. Az ördögbe is! Ne mondják, hogy az az ember, aki idegen nyelvi ismeretei okán IV. Henrik tolmácsa lehetett titkos diplomáciai tárgyalásain, s ugyanezen okból XIII. Lajos államtanácsában is helyet kapott, nem tud megbirkózni ezzel a nyelvjárással, amelynek elsajátítása nyilván nem olyan nehéz, mint a német nyelvtané, az angol kiejtésé vagy az olasz igéké!

Semmiképp nem akartam, hogy alattvalóim, valahányszor franciául kérdezek tőlük valami nem szeretem dolgot, úgy tehessenek, mintha nem értenék, s látszólag teljes tiszteletet tanúsítva, lelkük legmélyén ostobának tartsanak. Ráadásul milyen nehézkes lenne minden csekélység miatt Séraphin segítségéért folyamodni, hogy tudniillik nekik lefordítsa, amit én mondtam, nekem meg, amit ők mondtak. Nehéz lenne így parancsokat kiadni!, és mennyi késlekedéssel járna végrehajtásuk! No meg Séraphin nyeregben érezhetné magát az állandó tolmácskodás miatt, holott már így is elég hatalmat élvez uradalmamban.

Nem mintha féltem volna, hogy visszaél vele. Első találkozásunkkor az volt a benyomásom, s a későbbiekben ez a meggyőződésem csak erősödött, hogy egyenes emberrel állok szemben, aki legjobb tehetsége szerint igyekszik betölteni hivatalát, és bár a saját érdekeit is szem előtt tartja, nem fösvény, gondol a híveire, s nemcsak az üdvükre, de testi szükségleteikre is, osztozik örömükben és bánatukban, átérzi a rossz termés, a járványok, balesetek okozta tragédiákat, hiszen tudja, mily kevésen múlik ezeknek az embereknek az élete, akik számára a mindennapi kenyér is gondot okoz.

Küllemét tekintve Séraphin atya erős, energikus ember volt, széles vállú, domború mellkasú, a hangja erős és ércesen csengő (ki is eresztette büszkén a misén), arca szögletes, barna szemének pillantása átható, szinte parancsoló, orra nagy, ajka húsos, haja sűrű, vöröses színű: Saint-Clair állítása szerint „nem vonzódik túlzottan sem a butykoshoz, sem a fehérnéphez”. Ám ahogy elnéztem borvörös orrát és ugyancsak pirosló orcáit, eltűnődtem, hogy vajon ez a pár valóban csak a síkvidéki levegőnek köszönhető-e, és amikor láttam, milyen pillantást vet a sekrestyébe lépő hölgyeinkre nem hunyta le a szemét oly gyorsan, amint illett volna, és így jól láthattam felvillanó tekintetét -, már azt is kétségesnek találtam, hogy érzéketlen volna a fehérnép iránt. De miért törtem volna pálcát felette?

Jóval idősebb voltam már, amikor kezdtek feltünedezni azok a szeminaristák, akik a papi nőtlenség tiszteletben tartását követelték, és ami még meglepőbb, a püspöki székekbe szűzies életű főpapok

ülhettek, akik éberen őrködtek papjaik erkölcsei felett. De jobb pásztoraivá váltak-e ettől a nyájuknak? Nem mondhatnám. Mindig is úgy gondoltam, hogy az önmegtartóztatás nagyon is negatív erény, ha csak nem párosul az emberiség iránti végtelen szeretettel.

A sekrestyéből két ajtó nyílt a templomba. Az első a templomhajóba vezetett, s Séraphin atya szólt a templomszolgának, Figulus-nek (akkor még nem tudtam, milyen sokféle feladatot lát el), hogy ezen az ajtón át vezesse rokonságomat a templomba, az első sorban felállított zsámolyokhoz. Ezután ő maga kísért engem a szentélybe nyíló ajtóhoz, de mielőtt kinyitotta volna, szólt néhány szót, útmutatás gyanánt.

- Gróf úr, engedje meg, hogy felidézzem, milyen ceremóniával hallgatott misét az elhunyt Orbieu gróf, ha épp uradalmában tartózkodott. Elsőként lépett be a szentélybe, kalappal a fején.

Kalap-levéve térdet hajtott az oltár előtt, majd újra fedett fővel a baldachinos püspöki székhez lépett.

Ott megállt és mélyen meglengette fövegét tiszteletadásképpen családjának címerpajzsa előtt, amely, mint majd látni fogja, a szószékkel szemközti falon található! Azután ismét visszatette kalapját a fejére, leült, és a kalapot ezután már csak Úrfelmutatáskor vette le. A címerpajzs előtti tisztelgés, az elhunyt gróf értelmezésében, főhajtás volt ősei előtt, akik mind, vagy csaknem mind, a szentély alatt vannak eltemetve.

- Jól értettem, atyám? - kérdeztem meglepetten. - Azt javasolja, hogy utánozzam az elhunyt grófot?

- Igen, valóban ezt bátorkodom tanácsolni, gróf úr - mondta Séraphin, egy kis biccentés kíséretében. - Mégpedig azért, mert a parasztjaink erősen ragaszkodnak a szokásokhoz. Ha ön vér szerint nem is Orbieu gróf, könnyebben elismerik annak, ha látják, hogy ugyanúgy cselekszik, mint néhai uruk.

- Úgy lesz - mondtam rövid csönd után -, csak hozzáteszek valamicskét a magaméból is.

Séraphin szögletes, vöröslő arca némi nyugtalanságot árult el, szavakba azonban nem öntötte: Inkább megkérdezte, nem óhajtanék-e magamba szállni, mielőtt belépek a szentélybe. Igent mondtam, és letérdepeltem az imazsámolyra, egy nagy fakereszt elé, s így maradtam egy percig, de inkább gondolkoztam, mint imádkoztam.

Furcsa berzenkedés fogott el, amiért hatalmam egy ötszáz holdas és ötszáz lelkes kis királyság felett, mindenekelőtt megnyirbálja a szabadságomat. Birtokom színház, ahol szerepet kell alakítanom.

Apám mondja meg, milyen jelmezt viseljek, Séraphin atya pedig előírja, mit kell tennem a mise kezdetétől a végéig. Őszintén szólva, amikor beléptem a szentélybe, még sejtelmem sem volt róla, mi lesz az a „csekélység”, amit hozzáteszek majd Orbieu gróf ceremóniájához. A torkom bizony elszorult, mint egy színre lépő komédiásé, annál is inkább, mert a szentély két lépcsővel magasabban volt, mint a templomhajó, és egyszerre ott találtam magam, temérdek tündöklő gyertya között, miközben a hallgatóság már az első sortól kezdve homályba borult.

Az agyam kába volt, forgott körülöttem a világ, és mindent úgy tettem, ahogy Séraphin

tanácsolta. Fedetlen fővel térdet hajtottam az oltár előtt, majd a püspök baldachinos székénél megállva bókoltam az Orbieu-k címerpajzsa felé, de épp abban a pillanatban, hogy a kalapot visszatettem a fejemre, hirtelen kitisztult az agyam: képtelenségnek éreztem, hogy egy olyan család címere előtt tisztelegjek, amelyhez semmi közöm. Pillanatnyi ihlettől vezérelve elindultam a széksorok felé; óvatosan, hiszen a lépcsőfokokat nem láttam, s féltem, hogy még megbotlom, viszont apámat a félhomályban is gyorsan felismertem a Szentlélek Lovagrend keresztjéről, amely a mellén ragyogott. Ekkor harmadszor is megemeltem a kalapom, és mélyen meghajoltam apám előtt. Úgy éreztem, ez a főhajtás kiegészítette és egyben helyesbítette is az előzőt: miután udvariasságból megadtam a tiszteletet annak a családnak, amelynek mától a nevét viselem, az előtt is tisztelegtem, amelyből származom. Amikor visszaindultam a püspöki szék felé, láttam, hogy az oltár mögött Séraphin atya és egy kissé távolabb Figulus sóbálvánnyá dermednek, bár a lehető legalázatosabb testtartásban. Séraphin szögletes arcán csak a papi ájtatosság tükröződött, Figulus-ére azonban kiült az izgalom. Különös arca volt ennek az embernek; hosszúkás és sápadt, s mintha a vonások végigcsorogtak volna rajta, akár a csöpögő gyertyán a viasz, s örökké könnyben úszó szeme meg kétoldalt lefittyedt szemhéja miatt úgy festett, mint bizonyos panaszos ábrázatú kutyák.

Elkezdődött a mise, és sokkal hosszabbra nyúlt, mint vártam, mert Séraphin nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy e fényes hallgatóság előtt hosszan hallassa saját basszus hangját. A hosszú szertartás viszont alkalmat adott rá, hogy mikor a szemem már nem káprázott a gyertyák fényétől, titkon szemügyre vegyem a hívek gyülekezetét. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a meghökkentően sok gyertyát, mint másnap Saint-Clairtól megtudtam, Séraphin kívánságára helyezték el, az én költségemre... A gyülekezet bűzlött, és a bűzt sem a levegőbe permetezett parfüm, sem az első sorban helyet foglaló hölgyek és urak illata nem tudta elnyomni. És testmagasság, vállszélesség és jóltápláltság tekintetében is óriási volt a különbség az első sorban ülő kiválasztottak és a parasztok között, akik az urak mögött szorongtak a padokon, s nemcsak kicsik, véznák, csenevészek voltak, de igen sokan púposak, nyomorékok is... Az is mindjárt kitűnt, hogy milyen kevés az asszony - szürkés zsákvásznat viseltek, s a főkötőjüket olyan mélyen húzták a homlokukba, hogy nem lehetett kivenni vonásaikat. Nagyon meglepett, hogy nem látok egyetlen ősz fejet, de még deresedőt sem a hallgatóság soraiban, és gyereket is sokkal kevesebbet, mint vártam.

Orbieu jó egy százada épült templomának nemes egyszerűsége elbűvölt, csak éppen csontig átfagytam a hidegben, a gyapjúing ellenére, amit azért gondosan magamra húztam a selyemzeke alá. „Trónra lépésemet” igencsak megkeserítette a hideg, Séraphin végeérhetetlen latin litániái s a hallgatóságból áradó bűz, amit egyedül csak a tömjén tudott elnyomni, melyet Figulus hintett tömjéntartójából a faszénre. A tömjénezés módja azonban felháborított: közvetlenül azután, hogy az illatos füsttel az oltár felé fordult, így adva meg a tiszteletet a Teremtőnek, előttem termett, és engem is betömjénezett. Nyilván ez is egy régi szokás volt, amit az elhunyt Orbieu grófok, akik a lábunk alatt aludták örök álmukat, megköveteltek vagy legalábbis eltűrtek talpnyaló papjaiktól. Én azonban otrombaságnak tartottam, méghozzá szemérmetlen otrombaságnak, hogy közvetlenül a menny Ura után és ugyanazzal a tömjénnel tisztelik meg a földi urat is. Bármennyire tisztelnem kell is a szokásokat, ezt a túlkapást valószínűleg nem fogom sokáig eltűrni.

A mise végeztével Séraphin atya, az éneklést végre abbahagyva, az Orbieu grófok és az én őseim magasztalásába fogott: Mespech bárót dicsőítette, akinek hősiessége nagyban hozzásegítette Guise herceget, hogy visszafoglalja Calais-t az angoloktól, Siorac márkit, a Szentlélek lovagját, aki

III. Henriket és IV. Henriket szolgálta, veszélyes küldetéseket teljesítve. Családom anyai ágáról finoman csak annyit említett, hogy ősi és híres család, de konkrétan nem utalt Guise hercegnére, sem anyai nagyanyámra, akinek ősei, a Castelnau-k, részt vettek a keresztes hadjáratokban. Azután tételesen felsorolta az összes címet, amit őfelsége XIII. Lajos adományozott nekem azon cselekedeteimért, melyekkel segítettem megszabadítani a királyságot egy idegen trónbitorlótól.

Séraphin előbb franciául mondta el mindezt, azután a helyiek nyelvén megismételte. Erősen figyeltem, de a neveken kívül egy szót sem értettem. Ez a fagyos mise olyan sokáig tartott (közben meggémberedett a lábam a csizmában, és a hideg úgy vett körül, mint valami burok, a palástomra vetett prém ellenére), hogy bőven volt időm felkészülni a híveimhez intézendő kis beszédre. Úgy terveztem, nem leszek olyan szűkszavú, mint a Lajos, azért eléggé rövidre fogom, hogy ne lankadjon a hallgatóság figyelme, amit Séraphin latin kántálása már épp eléggé próbára tett.

Fölkeltem püspöki székemből, és előreléptem, a szentély első lépcsőfokáig, majd magam mellé kértem Saint-Clairt, és a lehető legegyszerűbben fogalmazva s tagoltan, a következőket mondtam, abban a reményben, hogy talán francia szónoklatomat is megértik néhányan: - Barátaim; a király nekem adott titeket, hogy legyek az uratok. Szolgáljatok jól! Én jó gazdátok leszek. Megvédem a jogaimat és tiszteletben tartom a ti jogaitokat. Az elhunyt Orbieu gróf intézője helyett új intézőt kaptok; tudjátok jól, miért. Saint-Clair úr lesz az intéző. Nemes ember és becsületesebb annál, hogysem kiszipolyozzon benneteket. Kötelesek vagytok engedelmeskedni neki, úgy, mintha nekem engedelmeskednétek. Két dolgot fogadok meg nektek ezen a mai napon: gyakran ellátogatok hozzátok, és ha segítetek, felvirágoztatom az Orbieu-birtokot. Isten áldjon meg titeket és őrizzen meg egészségben!

Ez a beszéd sem franciául, sem a helyi nyelven Séraphin atya fordításában - nem váltott ki a hallgatóságból sem megelégedést, sem elégedetlenséget. Mintha a falnak beszéltem volna.

Caboche eközben csodát művelt a kastélyban. Nemcsak „királyi” lakomát készített, de minden szobában begyújtatta a kandallókat, amit az átfagyott hölgyek kitörő örömmel üdvözöltek. Séraphin atyát is megkértem, hogy tartson velünk, sőt az éjszakát is töltse falaink között, s mihelyt az ebéd véget ért, áttessékeltem a könyvtárszobába (így hívták ezt a szobát, bár nagyon kevés könyv volt benne, lévén az Orbieu grófok nem nagy hívei az olvasásnak), hogy ott feltehessek neki néhány kérdést, melyekre ő készségesen válaszolt.

- Gróf úr, ne lepődjön meg, hogy nem lát ősz fejet az egyházközségemben. Az emberek előbb meghalnak, mint ahogy a szakálluk, hajuk őszbe fordulhatna, a többség ötvenéves kora előtt, és az asszonyok még korábban. Így hát nincsenek nagyszülők a faluban, és ez sajnálatos, hiszen sok segítséget nyújthatnának a közösségnek. Gyerek sincs sok. Egy részük meghal még egyéves kora előtt, mert a rosszul táplálkozó anyák teje silány, s ráadásul itt mifelénk az emberek megtartóztatják magukat, hiszen az újszülött is csak ételpusztító, és ahogyan nő, egyre inkább az lesz.

- Megtartóztatják magukat, atyám? Hogy értsem ezt?

- Gróf úr - mondta mosolyogva Séraphin -, a híveim nem gyónják meg nekem, ha a coitus

interruptus-t gyakorolják, egyrészt, mert nem tudnak latinul, másrészt, mert nem tudják, hogy ez bűn. És mivel nem gyónják meg - folytatta ravaszkás arccal -, nem is tudom megtiltani nekik. Ezért azután egy-egy családban nincs is több két-három gyereknél.

- Ilyen szegények a parasztjaim? - kérdeztem.

- Ó, igen, a napszámosok csaknem mind szegények. Egy kis darab földjük van csupán, egy füstös kunyhójuk, amelyben ember és állat együtt él, és csak úgy tarthatják fönn magukat, ha bérbe adják a karjuk erejét. De él az ön birtokán öt-hat gazdagabb paraszt is, akinek elég földje van, hogy jól boldoguljon. Ők mindenképp megtalálják a számításukat, akár rossz a termés, akár jó.

- Akkor is, ha rossz?

- Ilyenkor ezek a parasztok kevesebb napszámost fogadnak, és kevesebbet is fizetnek nekik.

Azután meg nem adják el mindjárt a gabonájukat. Megvárják, amíg az ára emelkedik, s amikor már elég magas, kölcsönadják zálog fejében a kiéhezett napszámosoknak.

- Zálogot kérnek?

- Egy kis erdőt vagy egy darabka földet, ami végül csaknem biztosan az övék lesz, mivel a napszámos nem tudja másként törleszteni az adósságát.

- És a régi intéző, Rapinaud, Orbieu gróf nevében tette, ugyanezt?

- Orbieu gróf gabonáját adta kölcsön, de a saját hasznára, mert a zálogba kapott földdarabka végül az ő birtokát gyarapította.

- A mindenségit! Kényszeríteni fogom rá, hogy mindent visszaadjon!

- Gróf úr - mondta Séraphin, lehalkítva hangját, mintha az érintett meghallhatná, amit mond -, ez nem lesz könnyű. Rapinaud pereskedő ember, és a per hosszú évekig elhúzódhat. Ha tudja, vásárolja meg inkább ezeket a földeket.

- Meggondolom - mondtam, igyekezve nem elkötelezni magam. - Csak még egyet mondjon meg, atyám: miért van annyi nyomorék a parasztjaim között?

- Mert túl sokat és túl keményen dolgoznak, hajnaltól napestig, s végül mind belenyomorodnak.

- Atyám - mondtam -, bár nagyon elszomorított, amit hallottam, végtelenül hálás vagyok mégis, hogy elmondta.

Pénzt adtam neki, s kértem, mondjon misét és fohászkodjék Istenhez, hogy az orbieu-i birtok és parasztjai - még a legszegényebbek is -, jobban boldoguljanak a jövőben.

A szobámban - amit azért választottam, mert nagy ablakai délre nyílnak, ám februárban ettől semmivel sem volt melegebb a többinél -, bár késő este volt már, nagy lánggal lobogott a tűz, s Loiuson épp az ágymelegítővel foglalatoskodott.

- Mit csinálsz, Louison? - kérdeztem szigorúan, de nem barátságtalanul.

- A gróf úr láthatja: melegítem az ágyát, mert a tüzet már megraktam, felszítottam, elrendeztem a ruhákat a szekrényben, most pedig le fogom húzni a gróf úr csizmáját, levetkőztetem, végigdörzsölöm a testét szagos vízzel a tűz előtt. Vajon kedvére való lesz ez a gróf úrnak?

- Nagyon, főleg ha nem beszélsz hozzám harmadik személyben. És siess: meghalok a fáradtságtól, az álmosságtól és a hidegtől.

Ledörzsölt a gyökérkefével. A leányzó kicsinyke volt, de eleven, üde, és nagyon ügyesen végezte teendőjét. Amikor a munkától kipirosodva végzett velem, bebújtam a meleg takarók közé, ő viszont továbbra is csak ott állt a tűz előtt, a karját lóbázta, szemöldökét ráncolva.

- Mit álldogálsz és fintorogsz ott? Miért nem mész lefeküdni?

- Hová? - kérdezte mérgesen. - Egy padlásszobába, ahol nem ég a tűz, és ahol egyedül vagyok?

Mariette a Caboche-ával van, Margot pedig tudja kivel. Én meg haljak meg. a hidegtől, egyedül az ágyban, ahol senki sem melegít?

- Louison - mondtam -, tudod jól, hogy a kapcsolatunknak vége lett, amikor a grófné hűségesküt követelt tőlem.

- Persze! - mondta diadalmas képpel. - De az esküt Párizsban tette. Így hát az Orbieu-ben nem érvényes!

- A kutyafáját! - mondtam, s bármily álmos voltam is, nevetnem kellett. - Micsoda finom különbségtétel! Jó ügyvéd lenne belőled, Louison!

Látta már, hogy ellenállásom gyengül, s tovább támadott.

- Gróf úr - folytatta -, ha van egy csöpp szíve, megengedi, hogy idebenn aludjak, ebben a karosszékben, a tűz előtt!

- Jól van - mondtam -, csinálj amit akarsz!

Betolta a reteszt, és az utolsó kép, amit láttam, mielőtt gyertyámat elfújta volna, nevető arca volt.

Azután éppúgy, mint a gyertyát, az álmomat is elfújta, és másnap egy hihetetlenül boldog reggelre ébredtem: már magasan járt a nap, s én Orbieu-ben voltam, saját birtokomon. Louison pedig ott feküdt meztelenül a karomban, s feszes keble a mellemhez nyomódott.

IV. FEJEZET Egy hétig maradtam Orbieu-ben, és az időt azzal töltöttem (mely idő mindvégig rettenetesen hideg volt), hogy apámmal, La Surie-vel és a katonáinkkal lovon bejártam uradalmam ösvényeit, vagy

amint itt errefelé mondták: „útjait”, amelyek pokolian rosszak voltak, s csak csodálkozni tudtam, hogy szénagyűjtés, aratás, szüret idején hogyhogy nem borulnak fel rajtuk tízszer is a szekerek. Mindenkivel igyekeztem szóba elegyedni, aki az utamba került, sőt egy-egy kunyhóba is benyitottam, de a küszöbön mindig megtorpantam, olyan förtelmes bűz áradt ezekből a hajlékokból, ahol állat és ember együtt élt, s ráadásul apám a fertőzéstől is félt. De csak nagyon kevés sikerrel jártak próbálkozásaim, mert néhány jómódú paraszt kivételével, aki, ha rosszul is, de beszélt franciául, parasztjaim többsége nem értette Montaigne nyelvét, vagy legalábbis úgy tett, félelemből vagy ravaszságból, mintha nem értené.

A legszegényebbekben nyilván sok évszázados bizalmatlanság is munkálkodik az urak ellen, amely nagyon mélyen gyökeredzik, és éreztem, hogy tőlem sem várnak semmit, főleg semmi jót.

Mivel hallottam, hogy Figulus glosszáriumba foglalta e vidéknek a nyelvét, elküldtem hozzá La Barge-t, s kértem, hogy adja kölcsön a művét. Meglepett, milyen kitűnő kis szótárt alkotott: temérdek szót közöl, s hozzá kiejtésük módját is, meg egy kis nyelvtant, és sok közmondást és kifejezést. Nagyot nőtt a szememben Figulus, akinek hosszú, sápadt arcát első találkozásunkkor gyertyához hasonlítottam, könnyező szeme pedig bizonyos kutyákat juttatott az eszembe. Kértem, hogy keressen fel, és mihelyt megérkezett, közöltem vele, milyen nagyra becsülöm a művét. Úgy örült a dicséretnek, hogy bánatos, mindig zárkózott, hosszú arca egy csapásra felragyogott.

- Sokévi munka eredménye ez, gróf úr - mondta. - Még a korábbi orbieu-i pap, Séraphin atya nagybátyjának idejében fogtam hozzá, akinek a káplánja voltam.

- Hogyan? - kérdeztem - Ön pap, Figulus úr? Látva, milyen alantas munkát végez ezen a parókián, szerpapnak vagy alszerpapnak gondoltam.

- Pap vagyok - mondta Figulus, némi gőggel. - De mivel rajtam kívül senki sincs, aki a kegyelmed által említett munkát elvégezné, nekem kellett mindent magamra vállalnom. Így hát egy személyben vagyok gyertyavivő, templomszolga, sekrestyés, harangozó, hitoktató, sírásó és tanító.

- Sok munkát vállalt magára, Figulus úr, és ennek megfelelően nagyok az érdemei is. Remélem a püspökség is elismeri ezt, és hamarosan olyan papi állásba helyezi, amely az érdemei alapján megilleti.

Erre azonban Figulus csak szomorúan mosolygott.

- Ó, dehogy, gróf úr, sose leszek én pap.

- Már miért ne lenne?

- Nincs annyi pénzem, amennyi ahhoz kell.

- Hogyan? - kérdeztem meghökkenve -, pénz kell ahhoz, hogy valaki pap legyen?

- De mennyire. A jelölt nem is remélheti, hogy a püspökség pappá teszi, ha nincs legalább ötven frank évjáradéka. Amihez legalább ezerfranknyi tőke kell! Nekem nincs ennyi, és mivel sem gazdag rokonsággal, sem pártfogóval nem rendelkezem, nem is lesz soha.

- Hát Séraphin atyának volt ennyi pénze?

- Volt! A nagybátyja, érezve halála közeledtét, lemondott a javára a parókiáról, ami önmagában persze semmi gyakorlati eredménnyel sem járt volna, ha egyszersmind a szükséges pénzt is nem hagyja rá. Ezután azonban már nem volt kétséges, hogy megkapja kinevezését a püspökségtől.

- Be kell vallanom - mondtam rövid csönd után -, felháborítónak találom, hogy csak egy tőkepénzes lehet egy faluban Krisztus képviselője.

Figulus egyszerre vonta föl a szemöldökét és a vállát, ami feltételezésem szerint azt akarta jelenteni, hogy sem kárhoztatni, sem helyeselni nem óhajtja az egyház eljárását.

- Az egyházi főméltóságok nyilván úgy vélik, hogy a hívek nem tisztelnék azt a papot, aki szegény - mondta.

- De hát szegény az a pap, akinek nincs saját tőkéje? Úgy tudom, fizetség jár neki a keresztelőkért, áldozásért, esküvőkért és temetésekért is.

- Valóban - mondta Figulus -, s ez az amit mi kauzálé-nak nevezünk. Nem is elhanyagolható összeg. Csak hát a mi falunkban az emberek annyira szegények, hogy csak lassan, nehézkesen fizetnek - ha ugyan fizetnek...

- De káplán úr, ott van még a dézsma is!

- Ó! A dézsma! - kiáltotta Figulus, az ég felé emelve karját. - Sokat mesélhetnék a dézsmáról!

De bocsásson meg, gróf úr, nem szeretném olyasmibe ütni az orrom, ami nem tartozik rám. Veszélyes volna. Keveset keresek, lévén ugyanolyan napszámosa az egyháznak, mint mások a földnek. De ez a kevés nekem elég, és nem szeretném még ezt is elveszíteni.

Ekkor karon fogtam Figulus-t, a tűz előtti karosszékhez vezettem, és szinte erőszakkal leültettem.

Azután én is leültem, vele szemben.

- Nem tűrök semmi kifogást, káplán úr! - mondtam határozott, s egy kissé mégis tréfás hangon. Ennek a birtoknak én vagyok az ura, és szeretném megtudni, mi folyik itt, hiszen az egyház nemcsak a parasztjaim terméséből, hanem az enyémből is vonja a tizedet.

- Nem, gróf úr, uraságod nem fizet dézsmát, hiszen nem kétkezi munkás, és nem közvetlenül élvezi a föld gyümölcseit: csak a bérlői és a napszámosai fizetik a tizedet.

- Mindazonáltal, ha a bérlőimet megrövidítik, engem is meglopnak, nemde?

- Nem, gróf úr, ha elég előrelátó ahhoz, hogy előbb kérje el a bérlőtől az önt megillető részt, mint ahogy a püspök dézsmaszedője áthalad a vidéken.

- És törvényes az, ha így járok el?

- Nem, tilos. A tizedelőnek kell elsőként körbejárnia. De meg lehet oldani...

- A tizedelő! Milyen baljós kifejezés! Mintha a lakosságot készülne megtizedelni!

- Ó, gróf úr! A tizedelőnek nincs szüksége fegyverre. Ő komoly, lelkiismeretes ember, aki sosem sért meg senkit. Azt követeli, és csakis azt, ami az egyházat megilleti, méghozzá a legnagyobb nyájassággal, anélkül hogy fölemelné a hangját.

- És miként zajlik le egy ilyen dézsmaszedés?

- Az aratás napján minden kévehalomba kilenc kévét raknak, mert errefelé a tized valójában kilenced, és így várják a dézsmaszedő sovány tehenektől vontatott szekerét, amelyet egy napszámos hajt, aki ugyanolyan sovány, mint a tehenek. A szekér mellett pedig ott üget, szerény öszvéren, a már említett dézsmaszedő, fekete ruhában, a feje kopasz, arca szigorú. Leszáll az öszvérről, üdvözli az aratókat, majd végigmegy a tarlón, és minden egyes kévehalomból kiemel egy kévét, amit a napszámos a szekérhez visz. Végül a dézsmaszedő ünnepélyesen elbúcsúzik az aratóktól, visszaül öszvérére, és távozik, a parasztok tekintetétől kísérve.

- Gondolom, nem túl barátságosak ezek a tekintetek.

- Ó, ezeknél sokkal barátságtalanabbakat is láttunk az idők folyamán! De a lázadásokat mind vérbe fojtották.

- És manapság mihez folyamodnak?

- Csaláshoz, gróf úr. A szent csaláshoz!

- Nocsak, káplán úr! - mondtam nevetve. - Ön szentnek mondja a csalást?

- Kénytelen vagyok, hiszen nélküle a parasztjaink éhen halnának.

- És hogy csalnak?

- Sokféle módon. Például, ha elég száraz az idő, nem végeznek az aratással, csak késő éjszaka és a sötétség leple alatt hazavisznek néhány kéve gabonát, amelyet így kivonnak a másnapi tizedszedés alól.

- Ügyes.

- Vagy pedig az egy kupacba rakott kilenc kévét úgy helyezik el, hogy a nagyobbak legyenek középen és a kisebbek körben, ahonnan a dézsmaszedő választani szokott.

- Ez is ügyes. És a föld mely terményei esnek dézsma alá, káplán úr?

- Hát valamennyi, gróf úr! Minden gabonafajta, a szőlő, a dió, a gyümölcsfák termése, az állati bőrök, a len, a kender, a gyapjú és az állatszaporulat.

- Mit kell értenünk állatszaporulaton?

- Az abban az évben született állatokat.

- Valamennyit?

- Valamennyit, kivéve persze, amit sikerül eltitkolniuk.

- De miként tud az egyház ekkora tisztességtelen hasznot igazolni?

- Gróf úr, szabadjon emlékeztetnem rá, hogy nem az egyház rendelte el a tizedet, hanem Károly, aki ily módon akarta kárpótolni az egyházat, miután megfosztotta jelentős földtulajdonától.

- Így hát a kárpótlást a parasztokra hárította át...

- Ki másra háríthatta volna, gróf úr? - kérdezte Figulus, sápadt arcán halvány mosollyal.

Nyilvánvalóan arra célzott, hogy Károly nem róhatta ezt a terhet a nemességre, mert szüksége volt katonákra.

- No de mégis, káplán úr - folytattam -, nem gondolja, hogy ehhez a hatalmas dézsmához, amit Franciaország leggazdagabb intézménye, az egyház szed be, az egyház, amelynek vagyona a királyénál is nagyobb, valamiféle vallási igazolásra is szükség volna?

- Akad az is! Legalábbis találtak ilyet a Bibliában. Gróf úr is fellelheti Mózes első könyvének tizennegyedik fejezetében, a huszadik versben, ahol is arról van szó, hogy Ábrahám, miután legyőzte a királyokat, akik elrabolták unokaöccsét, Lótot, hatalmas hadizsákmányának egy tizedét Melkhisédeknek, a Magasságos Isten papjának adta.

- De itt az Írás hadizsákmányról szól, nem termésről, amihez az emberek munka és veríték árán jutottak!

- Valóban. De létezik egy másik igazolás is, amely a dézsma felhasználásán alapszik: eredetileg ugyanis ez a tized a papok létfenntartására, a templomok működtetésére és a szegények gyámolítására szolgált.

- A szegények gyámolítására! Hiszen a dézsmát épp tőlük rabolják el!

- Az igazság kedvéért azért le kell szögeznünk, gróf úr, hogy a dézsma felhasználása nem mindig tért el az eredeti céltól. Csak azóta tér el, amióta egy konkordátum I. Ferencre ruházta a püspökök kinevezésének jogát. Korábban ugyanis a kinevezések kétségkívül az egyház érdekeit tartották szem előtt. A királyoknak azonban szokásává vált, hogy nagyúri házak legifjabb sarjait vagy a hivatali nemesség érdemes képviselőit ültessék a püspökségekbe és apátságokba. Ettől kezdve, ha szabad magam így kifejeznem, a gyomor vette át a szív szerepét. A püspökséget immár javadalomnak tekintetik, nem hivatásnak és főleg nem szent, papi hivatásnak. A dézsma pedig, részben vagy egészben azoknak a zsebében tűnik el, akik beszedik. Nem gyámolítják már a szűkölködőket. Nem költenek a templomok fenntartására, s ha megenged egy közbevetést, gróf úr, Séraphin atya is uraságod bőkezűségére számítva tervezi templomunk tetőzetének kijavítását...

Mosolyognom kellett.

- Csodálattal adózom, káplán úr, gyors gondolattársításainak... De térjünk vissza eredeti témánkhoz! A teljes dézsmát nem viheti el a püspökség, hiszen a papoknak is jár belőle egy rész.

- De milyen nehezen kapják meg azt a részt! Viszont ki akarna pap lenni különben, ki vállalná ezt a kemény munkát, ha semmit sem kapna fáradozásáért cserébe? A papnak azonban csak elenyészően kis rész jár abból, amit egyházközségében begyűjtöttek.

- Nem ezt a részt nevezik úgy: „kövérje”?

Figulus nevetésben tört ki.

- Jaj, gróf úr! - kiáltotta, hosszú ujjú kezét mindjárt a szája elé kapva -, bocsánatát kérem derültségemért! De ha a papnak jutó részt „kövérjének” nevezik, csakis csúfolódásból, mert biztosíthatom, hogy ez a „kövérje” sokkal inkább a „soványa”!

- Jól értem, Figulus úr? Séraphin atya, ha nem volna saját tőkéje, s csupán a dézsma rá eső részéből kellene élnie, nyomorban tengődnék? Talán ezért várják el a főpapok papjaiktól, hogy legyen saját évjáradékuk: minél többjük van, annál kevesebbet kénytelen a püspökség adni nekik. Ön, Figulus úr mint káplán, nyilván szintén kap a papnak járó részből, még ha kevesebbet is, mint maga a pap.

- Én? - kérdezte Figulus -, én egy árva garast sem kapok! A püspökség számára a káplánok mintha nem is léteznének.

- De ki fizeti akkor önt? - kérdeztem meglepetten.

- Séraphin atya, a saját pénzéből.

- És megkérdezhetem, hogy jól fizeti-e?

- Jobban, mint a nagybátyja - válaszolta Figulus, és nyomban becsukódott, mint egy kagyló.

Ezzel persze nem mondott sokat, mert az említett nagybácsi köztudottan rendkívül zsugori volt, még ha a halálos ágyán unokaöccsére hagyta is a vagyonát.

- Remélem, tisztában van vele, gróf úr - szólalt meg Figulus zavartan -, hogy ha kitudódnék, mi mindent mondtam el nagyságodnak, vehetném a koldustarisznyát és a botot...

- Nyugodjék meg, káplán úr! Apámon kívül, aki hozzám hasonlóan hallgatni fog, mint a sír, senkinek sem mondom el, miről folyt közöttünk a szó. Szavamat adom rá!

- Köszönöm, gróf úr - mondta Figulus, s szertartásosan meghajolt. - Megengedi, hogy távozzam?

- kérdezte azután. - Séraphin atya még gyanút fog, ha ilyen sokáig uraságoddal maradok.

Ez a megjegyzés az eddiginél rosszabb színben tüntette fel előttem Séraphin atyát, meglepetésemet azonban igyekeztem elrejteni Figulus elől.

- Mondja meg Séraphin atyának - mondtam rezzenéstelen arccal -, hogy mától fogva minden

reggel idevárom önt, mert leckét veszek a parasztjaim nyelvjárásából, s a tanulást már ma elkezdtük.

Arról nem kell említést tennie, hogy az oktatásért előre fizettem.

Ezzel egy ötfrankost csúsztattam a kezébe. Sosem láttam még embert így felindulni. Figulus úgy bámulta a markában ragyogó aranyat, mintha képtelen volna hinni a létezésében, és a szemébe lassanként olyan kétségbeesett kifejezés költözött, hogy már-már azt hittem, visszaadja a pénzt.

- Gróf úr - mondta végül elfúló hangon -, ha ez az arany, amint gondolom, egy ötfrankos, nem tudok mit kezdeni vele.

- Nem tud mit kezdeni vele, káplán úr? Hát olyan nagy baj volna, ha egy kicsivel több szalonna jutna a fazekába?

- Dehogy volna baj, gróf úr! Csakhogy ezt a pénzt előbb föl kellene váltatnom hatvan garasra, és ki máshoz fordulhatnék ez ügyben, mint Séraphin atyához, vagy ami még rosszabb, egy gazdag paraszthoz, akitől azután egész Orbieu megtudná, milyen hatalmas összeg ütötte a markomat, s ez annyi ármánykodást vonna maga után, hogy kénytelen lennék elbujdokolni erről a vidékről.

A mindenségit! - gondoltam magamban -, ez a falu úgy látszik éppolyan, mint az udvar. Ha öröm ér vagy előnyhöz jutunk, ezer rosszakarónk támad!

- Nos hát - mondtam készségesen -, emiatt ne főjön a feje. Majd én felváltom a pénzt.

Visszavettem az aranyat mozdulatlan kezéből, s leszámoltam neki a hatvan garast, amit ő, kábulatából felocsúdva, gyorsan elrejtett reverendája négy zsebébe. Ez a reverenda olyan elnyűtt, kopott volt, hogy esküdni mernék rá, azért nem merte kikefélni, mert félt, hogy cafrangokra szakad a kezében.

Beszámoltam apámnak eszmecserénkről.

- Pedig nem is a tized sújtja a leginkább a parasztot - mondta fejcsóválva -, hanem a királynak fizetendő adó. Mert a dézsmát legalább természetben fizeti, az adót viszont pénzben, amiből a legkevesebbje van. Ha a szájától megvonja a falatot, és eladja a tejet, a tojást, tyúkot, akkor sem lesz annyi pénze, amennyi kellene.

- Hát az úrbér?

- Azt is természetben fizeti. És ezt az adót már csak azért sem lehet egy napon említeni a dézsmával vagy a királynak fizetett adóval, mert télen módjában áll a parasztnak ledolgozni az adósságát.

- Figulus - jegyezte meg La Surie, kissé talán meggondolatlanul - a két legfőbb rossztól szenved: érdemdúsabb a kelleténél, s ugyanakkor tudja, hogy érdemeit sosem fogják elismerni.

- Kegyelmed érdemeit bezzeg elismerik! - mondta erre apám.

Majd ismét felém fordulva, folytatta:

- Helyesen járt el Figulus-vel szemben, és jó helyre vándorolt az ötfrankos is. Maradjon csak jó viszonyban a káplánnal, a hasznára lehet! Valahányszor Orbieu-ben időzik, Séraphin atya festi fiamuram elé a díszlet színét, Figulus meg a visszáját.

Odahagytam Orbieu-t, a poggyászomban Figulus glosszáriumával, néhány illúzióval szegényebben, némi tudással gazdagabban, merthogy nyilvánvalóvá vált, ha fel akarom virágoztatni uradalmamat, nemcsak rengeteg pénzt kell fordítanom rá, de ugyanannyi időt, gondot és törődést is.

Nem hagy hidegen az emberi nyomorúság, sem ama képtelen igazságtalanság, hogy egyesek kunyhóba születnek, mások palotába, rengeteg arany, selyem, tükrök, csillárok közé és nincs más dolguk - legalábbis békeidőben -, mint szerelmi históriákba keveredni a királyság legszebb, legtapasztaltabb és főleg leggömbölydedebb hölgyeivel. Én sem vagyok szent, se Vince, se Szalézi Ferenc, és nem titkolom azt sem, hogy az orbieu-i uradalom felvirágoztatását elsősorban a magam érdekében kívánom. De semmiképp sem szeretném, ha a majdani jólét parasztjaim nyomorúságán alapulna, épp ellenkezőleg, könnyíteni akarok terheiken, hiszen akkor tudják majd igazán jól művelni a földeket - az enyémeket éppúgy, mint a sajátjukat.

Mégis, bár csak rövid ideig voltam távol, egészen megrészegültem az örömtől, hogy újra láthatom szép Párizsomat és királyom palotáját. És ha az imént megengedtem magamnak egy kis tréfát „királyságunk leggömbölydedebb hölgyeit” illetően, meg kell mondanom azt is, hogy cseppet sem neheztelek rájuk, amiért oly sokat lakmároznak, s két lakoma közt még uzsonnáznak is, hiszen a Louvre-ba belépve, elbűvölve néztem szép, gömbölyded keblüket, amit a divatnak megfelelően félig szabadon hagynak. Én meg csak épp annyira sütöm le a szemem, amennyire a tisztelet megkívánja, s ha alamuszi tekintetem egy pillanatra elröppen ezekről a bájakról, hát csak azért, hogy mindjárt vissza is térjen hozzájuk, s míg megpihen rajtuk, ájtatosnak nemigen mondható imádság gyanánt, köszönetet mondok az Úrnak, amiért ilyennek teremtette őket, és külön is hálát mondok vétkükért, a torkoskodásért, amitől ilyen szép kövérek lesznek.

A síkvidék, Orbieu környéke még ilyenkor télen is elbűvölő, csak ne volna olyan hideg! Örömmel burkolóztam családi ágyam takaróiba, a Champs Fleur-i utcában, ahol már az első este nehéz feladattal találtam szemközt magam, amelynek megoldása, úgy tűnt, nem tűr halasztást.

Fáradt voltam, a hintó kirázta a lelkemet, s amikor vacsora után visszavonultam a szobámba, mit gondolnak, ki mást találtam ott, mint Louisont, aki nagy tüzet rakott, az ágyamat melegítette, s ettől ő maga is annyira fölhevült, hogy már a szoknyáját is levetette!

- Hé, Louison! - kiáltottam, behúzva az ajtót magam mögött. - Hé, leányzó! Mit keresel te félmeztelenül a szobámban? És ilyen későn! Mi a csudát akarsz?

- Tüzet gyújtani, megmelegíteni az ágyát…

- Már megtörtént! A tűz ég, a takaró mindjárt meggyullad! Köszönöm a szolgálataidat, Louison.

Jó éjszakát!

- De hát dolgom van még itt! Le kell vetkőztetnem a gróf urat!

- Egyedül is le tudok vetkőzni.

- És ki ébreszti majd reggel? - folytatta behízelgő hangon. - A gróf úr már elfelejtette, milyen kedvesen tudom én ébreszteni?

- Nem felejtettem el. Mint ahogy azt sem, hogy már nem Orbieu-ban vagyunk, ahol szerinted a grófnénak tett esküm nem érvényes! Ha nem tudnád, visszatértünk Párizsba!

- Teremtőm! Hová akar kilyukadni?

- Oda, hogy Párizsban vagyunk, ahol köt az esküm! Louison, nagyon kérlek, menj ki a szobámból. Jó éjszakát!

Megfogtam a vállát, és szelíden az ajtó felé löktem. Zokszó nélkül lépett ki szobámból, de borsószem nagyságú könnyek peregtek a szeméből és végigfolytak kerekded orcáján, amitől egy kissé elszorult a szívem. Becsuktam az ajtót, de elfelejtettem - ó, vajon valóban feledékenység volt-e? betolni a reteszt, így hát másnap reggel, amikor a hajnal első sugarára kinyitottam a szemem, Louisont ismét a karomban találtam.

Ott is maradt: nem volt szívem elüldözni. Ám az eset némi önvizsgálatra késztetett. Ha egy butácska kis komornának sikerülhet könnyűszerrel rám erőszakolni az akaratát, mit tehetne velem egy olyan ragyogó szellemű és szépségű, magas rangú hölgy, amilyen például Madame de Luynes? És vajon ellen tudnék-e állni a test csábításának pusztán csak azért, mert a csábító a király kegyencének hitvese? Márpedig az a szirén sokkal veszélyesebb, mint az én Louisonom! Legyünk óvatosak, akár Odüsszeusz, és semmiképp se vessük magunkat a habok közé! A Louison irányában tanúsított gyengeséggel igyekeztem tehát felvértezni magam Luynes hitvesével szemben. A pillanat szülte ugyan az elhatározást, hogy ellen fogok állni neki, e döntés mellett mégis mindvégig kitartottam, és ezt bölcsen tettem, amint a későbbiek megmutatták.

Ezen a reggelen nem sokat időztem kis komornámmal, mert mielőbb Lajosnál akartam lenni, a Louvre-ban, még mielőtt összeül az államtanács. Nagy szerencsémre reggelije közben találtam, aminek nem volt pontosan meghatározott ideje, mert a király hol hét órakor, hol fél tízkor reggelizett.

- Ó, Sioac! - mondta, amikor bókoltam előtte -, hát visszatért Orbieu-ból. Nos hát, milyennek találta?

- Nagyon szép uradalom, Sire, és életem végéig hálás leszek felségednek, hogy engem tett meg urává.

- Hát a parasztjai hogy élnek?

- Nagy nyomorúságban, Sire.

- Jól emlékszem rá - mondta Lajos elérzékenyülve -; hogy apám azt mondogatta, szeretné, ha tyúk főne vasárnap minden francia paraszt fazekában.

- Ó, Sire! Annak is örülnének, ha évente egy vasárnapon tyúk főne a fazekukban! Ami pedig a

papokat illeti, olyan kis részt adnak nekik a püspökök a dézsmából, hogy nem is lehet pap más, csak akinek saját évjáradéka van.

- Ez gyalázat! - kiáltotta Lajos, és úgy éreztem, hogy jobban szánakozik a papok szegénységén, mint a parasztok nyomorúságán.

Mélyen vallásos volt, így hát nem feledkezett meg arról, amit a papok szerény járandóságáról mondtam. Nem sokkal később rendeletet hozott a „napi kongruá”-ról, vagyis hogy a püspökök kötelesek a létfenntartáshoz elegendő részt adni papjaiknak a dézsmából. A kongrua szó a latin kongruus-ból származik, ami azt jelenti: illendő, megfelelő - ám végül még az alsó papság sem volt elégedett ezzel a rendelettel, mert a „napi kongrua” bizony nem volt elég a létfenntartáshoz...

Reggeli után Lajos meglátogatta a királynét, és mivel a király személyes szolgálatára rendelt négy nemes közül csak én voltam jelen, vele tartottam, így tanúja lehettem egy olyan jelenetnek, amely valósággal elképesztett.

Amikor Lajos belépett hitvese lakosztályába, szemtől szembe találta magát Madame de Luynesnel, aki kecsesen térdet hajtott előtte, miközben karcsú dereka körül virágpártaként terült szét hufándlis szoknyája. A fejét fölvetette, szempillájával verdesett, és olyan gyöngéd, egyszersmind csábító mosollyal nézett a királyra, amitől a szikla is meglágyult volna. Kezét várakozón a király felé nyújtotta, és piros ajka igézően remegett, mintegy a türelmetlenségtől, hogy végre a király kezére tapadhasson.

Lajos egy pillanatra megdermedt, azután fagyos tekintetet vetett a magasból Madame de Luynesre, apró biccentéssel köszöntötte, majd gyors léptekkel, némán elhaladt mellette, és belépett a királynéhoz.

Megdöbbentem. Bár nem tudtam, mi történt itt, amíg én Orbieu-ben voltam, szíven ütött a kegyetlen megaláztatás, amellyel a király Luynes hitvesét sújtotta. Mivé vált ily rövid idő alatt ez a rendkívüli szenvedély, amelyről egész környezete tudott, és amely annyi bánatot okozott a királynénak, s annyi gondot a spanyol követnek, a pápai nunciusnak, a király gyóntatójának és rajta keresztül az egész Jézus Társaságnak - míg végül ráeszméltek, hogy bármily nagy volt is ez a szerelem, plátói volt. Ó, szegény Madame de Luynes! Mert hiába, hogy a szerelem csak a képzeletben élt, a gyűlölet, amely a helyébe lépett, nagyon is valóságos volt. Épp az imént láthattam, mennyire.

Mert ez volt - Troncon nélkül is - a legrémesebb troncon-járás, amit Lajos királyságának első idejében látnom adatott. De hiába sejtettem már, hogy Madame de Luynes tiszta homloka és kék szeme mögött fékezhetetlen démonok lakoznak, még mindig szánalmat éreztem iránta, sőt szántam még az után is, hogy vétkei napvilágra jutottak.

Az atyai palotában egy levélke várt, amelyet egy küldönc hozott távollétemben. Fölnyitottam, s jó keresztanyám szinte olvashatatlan írása és sajátos ortográfiája szökött a szemembe: „Fijam, Végre viszatért! Jöjön vacsorázni velem négyszemköszt tizenegy órára.

Catherine de Guise”

Legalább a nevét képes volt helyesen leírni. Az elhunyt hercegnek gondja lehetett rá, hogy ennyit megtanuljon.

Mondanom sem kell, hogy a meghívás parancs volt, nem kérés, és szó sem lehetett róla, hogy kimentsem magam azzal az indokkal, hogy a királyi tanácsot másnap ugyanerre az órára hívták össze, holott ez volt a helyzet. Jó keresztanyám, mivel anyai ágon Bourbon hercegnő volt, majd a férje révén Guise hercegné lett, nem tűrte volna el, hogy az államügyeket valaki előbbre valónak tekintse az ő ügyénél. Franciaország két leghatalmasabb családjának gőgje egyesült benne, egy ízben fennhéjázva közölte Medici Máriával, aki engedelmességre intette, hogy neki nincs más úrnője, csak a Szűzanya...

Ismerve keresztanyámat, elindulás előtt gondosan rendbe tetettem külsőmet és öltözékemet.

Louison a parancsomra megmosta a hajam, majd forró vassal széles hullámokat sütött bele, oly módon, hogy a két hátsó lokni egymással szembefordulva hulljon két oldalt a vállamra. Ezek után az ügyes kezű Franz borotvával megigazította bajuszomat és körszakállamat. Nincs az a borbély, aki olyan egyformára tudná vágni egy szakáll jobb és bal oldalát, mint ő! Ha hagyom, Louison elárasztott volna szagos vízzel, de utasításomra csak egy icipicit szórt rám, mert nem akartam, hogy az én parfümöm elnyomja a keresztanyámét, amit Guise hercegné nyilván sértésnek tekintett volna.

Ugyanakkor megparancsoltam Pisseboeufnek és Poussevent-nak, hogy szappannal és kefével sikálják le a hintómat, amely csupa sár lett a síkvidéki utazás közben. Amikor ezzel elkészültek, a szegény Faujanet (szép olvasóm, kérlek, hogy Fozsanet-nek ejtsd a nevét! Miből tudhatnánk különben, hogy egy périgord-i illetőségű személyről van szó? És azt se felejtsük el, hogy a „szegény” a délfrancia nyelvjárásban nem szánakozást, hanem szeretetet fejez ki!), tehát Faujanet kifényesítette az aranyozást a hintón, miközben La Barge és Robin a szép pej lovaimat vakarták és kefélték, míg végül csak úgy ragyogott a szőrük a februári nap fényében.

S hogy még ennél is jobban tisztelegjek Guise hercegné előtt, útnak indítottam a kis lótifutimat, hogy fogadjon fel két óriás termetű, izmos svájci fickót, még a méretüket is megadtam, hogy megfeleljenek rájuk a színeimet viselő libériák. Mindez persze teljesen fölösleges költekezésnek tűnt a szememben, hiszen a svájciaknak nem lesz más dolguk, mint mereven és mozdulatlanul állni hintóm hátuljában, amíg megtesszük a rövid utat az én palotámtól a Guise-palotáig, s ott egyiküknek szétnyitni a kocsifelhágót, a másiknak meg kitárni előttem a hintó ajtaját. A látogatás időtartama alatt pedig ott állnak majd mozdulatlanul, felségesen és fölöslegesen a lovak fejénél, miközben a kocsis, Lachaise, a rá vonatkozó utasításnak megfelelően, mozdulatlanná dermedve ül a bakon. Ő azonban, amilyen agyafúrt auvergne-i, bizonyára megtalálja a módját, hogy szemére húzott kalappal - miközben szálfaegyenesen, méltósággal ül a helyén - jót aludjon. Szép olvasóm, amint látja, az udvarnál életünk vezérelve az, hogy rangunknak megfelelően viselkedjünk, hogy hivalkodjunk pompánkkal és fényűzésünkkel, s ha megpróbáljuk áthágni ezeket a zsarnoki kis szabályokat, magunkra vonjuk környezetünk megvetését.

Könyvtárszobánk üvegablaka mögül Siorac márki és La Surie lovag figyelte meghatott mosollyal az előkészületeket.

- Gróf úr! - kiáltotta La Surie -, úgy fest, mint egy kapitány, aki a vezérezredes csapatszemléjére készül!

- De hiszen épp oda készül! - mondta apám, s halkan nevetett. - És lefogadom, hogy Madame de Guise, aki jelen esetben a vezérezredes szerepét tölti be, a leggondosabb előkészületek ellenére talál majd kifogásolnivalót a kíséretben is s a kapitányban is.

- Jaj, apámuram! - kiáltottam, fél lábbal már a kocsifelhágón -, kérem, egy szót se többet: a maradék bátorságom is elszáll!

- Márpedig a bátorságra szüksége lesz, fiam! - kiáltotta apám, most már harsány nevetéssel.

Nem tévedett.

- A hintó nem rossz - jelentette ki Guise hercegné, aki palotájának első emeleti ablakából szemlélte megérkezésünket -, de több svájcira volna szükség, három lovasra, akik közül egy a hintó előtt lovagolna, kettő meg utána.

- És mi volna a szerepük, asszonyom? - kérdeztem, miközben kezet csókoltam, s egy kis bókkal illettem szürkéskék szemét.

- A szerepük? Hogy tiszteletet ébresszenek, mindössze annyi! Mikor tanul meg már végre a rangjához méltóan viselkedni? Természetesen az említett lovasoknak jó házból való ifjaknak kell lenniük, de mostanság sok olyan fiatalembert találni Párizsban, nemesi családok legifjabb fiait, akik elszegődnek szinte semmiért: kosztért, kvártélyért, jó ruháért.

Az ördögbe! - gondoltam -, még hogy hosszú éveken át etessek, öltöztessek három pimasz, kakaskodó ficsúrt, csak hogy előttem és mögöttem lovagoljanak, a közbeeső időben meg játsszanak, káromkodjanak, verekedjenek, viszályt szítsanak és teherbe ejtsék a komornákat!

- Asszonyom - mondtam -, mihelyt elértem, hogy Orbieu már nem emészti a pénzem, hanem gyarapítja, követni fogom kitűnő tanácsait.

Beletelik némi időbe, tettem hozzá magamban. Jó keresztanyám azonban nem figyelt rám: már az asztalnál ült, farkasétvággyal falta a húst és hatalmas kortyokban itta a bort.

- Rossz kedvemben talál - mondta bánatosan.

- Istennek hála, az étvágyán nem látszik... - válaszoltam.

- Nem a testem szenved - folytatta mély sóhajjal -, hanem a szívem. Lassan felőröl a sok kicsinyes viszály és csalárdság. S amikor reménytelennek látom az életet, vigasztalódásul csak iszom és eszem.

Előbb azt hittem tréfál, de azután eszembe jutott, hogy amikor Lajos hírét vette legkisebb fia, Guise lovag halálának - az ágyú, amit el akart sütni, az arcába robbant -, hasonlóképpen az asztal mellett vigasztalódott.

- A fiaim! - folytatta, s rágás nélkül lenyelt egy hatalmas darab bayonne-i sonkát, nyomban utána küldve egy nagy korty burgundi bort is. - A fiaim miatt időnek előtte megőszülök!

Megjegyzése csiklandozott egy kissé, hiszen haja szőkesége jó ideje már nem a természetnek, hanem különféle festékeknek volt köszönhető.

A továbbiakra már csak fél füllel figyeltem, hiszen betéve tudtam a sirámait, amikor is elsorolta ivadékai vétkeit, s legvégül az én erényeimet: én vagyok az egyetlen művelt, tehetséges és értelmes fiú a családban, majdnem kifogástalan, ha leszámítjuk a hugenotta zsugoriságot, amely apámról ragadt rám (jóllehet apámat imádta), és ami miatt gyakran nem vagyok képes rangomhoz illően viselkedni...

- Charles - folytatta (Charles az elsőszülöttje volt, az uralkodó herceg) - szellemes ember, jól forog a nyelve, de mit ér vele, ha örökké csak kártyázik és kockázik? És ha legalább nyerne! Tudja-e (hogy is ne tudtam volna?), hogy ettől az ostobától mennyit nyer el évente Bassompierre? Ötvenezer frankot! És ő csak nem hagyja abba!

- Talán úgy véli, így él rangjához illően... - jegyeztem meg.

Gúnyos megjegyzésem azonban lepergett keresztanyámról.

- Ötvenezer frank! És még többet veszít, ha annak idején csatlakozik a régensnő ellen lázadó országnagyokhoz! De akkor a sarkamra álltam! És elértem, hogy a herceg, Istennek legyen hála érte, hű maradt a trónhoz! És hála legyen veleszületett nemtörődömségének is! - gondoltam.

- És mit nyertem én a hűségemért? - folytatta. „Sok pénzt asszonyom - mondtam volna, ha szabadon kimondhatom, amit gondolok. - Sok pénzt, hogy betömhesse a lyukakat, melyeket féktelen pazarlása ütött a vagyonán...”

- Mindössze a régens királyné jóindulatát sikerült elnyernem - folytatta -, aki ezért közbenjárt Őszentségénél Lajos bíborossá avatása érdekében, bárha Lajos ezt egyáltalán nem érdemelte meg!

Gondolja csak el, Pierre-em! Alig képes elmondani a misét!

Ami tényleg nem csekélység egy főpaptól, akinek a dézsma százezer frankot hoz évente: ő volt féltestvéreim közül a leggazdagabb. Ennyiből már gondtalanul élhetett reimsi püspöki palotájában, Charlotte des Essarts-jával.

- De ez még semmi! - folytatta panaszosan. - Itt van az a semmirekellő Claude is! Ő okozza nekem a legtöbb bánatot!

A „semmirekellő” jelző, Joinville hercegére vonatkoztatva kihozott a sodromból, annyira igazságtalannak találtam.

- No de asszonyom! - kiáltottam - Rendben van, hogy szidja a herceget és a bíborost, akik valóban semmit sem csináltak egész életükben! De Joinville hercege nem semmirekellő, távolról sem az! Henrik királyunk idejében oroszlánként harcolt La Fére és Amiens ostrománál, és ez utóbbi alkalommal, amikor a sebesült Biront kimenekítette az ellenség gyűrűjéből, a táborban mindenki csak e hőstettéről beszélt!

- Ez igaz - hagyta helyben Guise hercegné. - Claude háborúban sokat ér, de tartom, hogy békében nem ér semmit! Amióta búcsút vett a fegyverektől, mi mást tesz, mint párbajozik és fut a szoknyák után? Ott volt Villars neje! Angélique Paulet! Fervacques marsallné! A szegény Fervacques marsallné, akit még a vagyonából is kiforgatott! Háborús hőstettéért pedig nagyon is jól megfizették: a régens királyné, kérésemre, Chevreuse hercegévé tette meg, miután a joinville-i hercegi címe, mint azt jól tudja, értéktelen holmi volt. Vagyis Claude herceg lett és pair! Ragyogó előmenetel a sereghajtónak!

- De végül is, asszonyom, ha semmi mást nem tud Chevreuse hercegének szemére vetni, mint hogy fut a szoknyák után...

- A szoknyák még hagyján, amint atyja mondaná. De milyen szoknyák után fut ez a kelekótya!

Kell-e emlékeztetnem rá, hogy unokabátyám életében (csak ilyen hanyagul emlegette IV. Henriket) az őrült Claude vette a bátorságot Morette grófnénak csapni a szelet! Felszarvazta Franciaország királyát! S a fiatalúr ezt felséges mulatságnak tartotta! Ha nem vetem magam Henrik lábához, minden bizonnyal a Bastille-ba záratta volna! És most elkövette újra ugyanezt a baklövést!

- Ugyanezt...? - kiáltottam meghökkenve. - Mit jelentsen ez, asszonyom? Ez az arcátlan arra vetemedett volna...

- Hogy a királynéval, aki még szűz? Elment az esze? Beérte Madame de Luynes-nel.

- Madame de Luynes! De hiszen ő nemrég ment férjhez, és nincs még tizennyolc éves!

- Gondolja, hogy ez zavarja azt a szemérmetlen nőszemélyt? És tudja, ki segített nekik, ki adta kölcsön saját louvre-béli lakását szerelmi légyottjukhoz? A kegyelmed nővére! Conti hercegné!

- Conti hercegné! De hiszen ez őrület! - kiáltottam. - És mi az ördögért csinálta ezt?

- Bosszúból.

- Bosszúból? Mit akart megbosszulni?

- Luynes egy megjegyzését, aki egyszer azt mondta neki, hogy lévén idősebb, mint az ő felesége, neki kellett volna megakadályoznia, hogy a kis királyné elolvassa a Szatíra-gyűjtemény-t, amely, mint tudja, undorító pajzán versek gyűjteménye.

- És? - kérdeztem. - Mi volt Louise-Marguerite-re nézve sértő ebben a megjegyzésben?

- Az „idősebb” kifejezés.

- De hiszen valóban ő az idősebb! Madame Luynes tizennyolc éves, a nővérem meg harminc.

- Attól, hogy egy megjegyzés igaz, még nem kevésbé sértő! - mondta vállát megvonva Guise hercegné. - Nem ért az asszonyokhoz, uram, ha ezt nem érti! De hát miként is érthetne, amikor jóformán ki sem mozdul német hölgyének baldachinos ágyából? Ráadásul azt beszélik, hogy hű hozzá!

Igaz ez?

- Majdnem.

- Milyen kár!

- Asszonyom, nem tehet egyszerre szemrehányást Chevreuse hercegének, amiért fut a szoknyák után és nekem, amiért nem futok.

- Semmiért sem teszek kegyelmednek szemrehányást, legfeljebb azért, hogy nem a francia udvar magas rangú hölgyei közül választ szeretőt magának, amint az rangjához és méltóságához illenék.

Tudok is valakit, aki majd eleped önért.

- Asszonyom, kérem, ne nevezze meg! Még kerítéssel vádolnák!

- Uram - mondta, és egy könnycsepp csillant fel szürkéskék szemében -, ha arcátlanul viselkedik, esküszöm, hogy nem lát többé!

- Asszonyom, bocsásson meg! - kiáltottam, és a lábai elé vetettem magam. - Bocsásson meg, és ne sírjon! Elkenődik a festék az arcán!

Megfogtam a kezét és összecsókoltam. Nem tudom, a térdeplésnek vagy a csókoknak volt-e köszönhető, netán annak, hogy valóban aggódott a festéke miatt, de a könnycsepp máris eltűnt a szeméből.

- Be kell vallanom - mondta, s közben lágyan megsimogatta a hajam -, hogy az összes fiam közt kegyelmed a legkedvesebb.

Azután, mintha félt volna, hogy túlságosan elérzékenyül, hirtelen témát váltott: - Szép a frizurája. Ki sütötte bele ezeket a széles fürtöket?

- Louison.

- Vagy úgy - szűrte a foga közt -, már értem, mit jelentett az iménti „majdnem”. Látszik, hogy ezeket a fürtöket Louison szerelemmel fésülte. Hát nem furcsa - folytatta, szemöldökét felvonva -, hogy ezek a kis senkik ugyanolyan érzelmekre képesek mint mi...?

Elmosolyodtam megjegyzésén, mely olyannyira jellemző volt rá.

- Kinevet? - kérdezte gőgös sértettséggel.

- Ó, nem, asszonyom.

- Üljön le uram - folytatta fennkölten és parancsolón. - Van még valami megbeszélnivalónk.

Visszaültem a helyemre, de az eszmecsere folytatásáig várnom kellett, mert megjelent egy óriás termetű lakáj, illatos vadpecsenyével, amelynek Guise hercegné azonnal nekilátott. Én nem vettem belőle - jóllaktam már, holott negyedannyit sem ettem, mint a keresztanyám. Nem kellett túl soká

várnom: keresztanyám derekasan dolgozott, öt perc alatt eltüntetett egy hatalmas darabot, s még burgundi borral is megöntözte.

- Uram - folytatta, amikor már biztos lehetett afelől, hogy vacsoráig nem hal éhen -, néhány olyan kérdést szeretnék feltenni, amelyekre mint a király személye körül szolgálatot teljesítő nemes, aki naponta találkozik uralkodónkkal, nyilván könnyűszerrel megválaszol. Én magam, rangom ellenére, nemigen találkozhatom a királlyal, mivel Lajos elűzi magától a nőket.

- Nem mindegyiket, asszonyom...

- Igen, hallottam, hogy él-hal Madame de Luynesért. De a kapcsolat plátói maradt. Mi mást várhatunk egy embertől, aki már négy éve házas, és még mindig nem sikerült meghágnia a saját feleségét?

- Asszonyom, igen sértő az a kifejezés, amit használ!

- Úgy beszélek, ahogy jólesik! -jelentette ki Guise hercegné gőgösen. - A saját házamban én vagyok az úrnő!

- Ezt nem vitatom, asszonyom - mondtam meghajolva.

- Ahelyett, hogy velem kötekedik, válaszoljon végre a kegyelmedtől megszokott kíméletlen nyíltsággal a kérdéseimre! Ha Luynes úr megtudná, hogy a felesége felszarvazta, kihívná-e Claude-ot párbajra?

- Asszonyom ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy Luynes nem párbajozik. Ha mégis rákényszerül, valamelyik fivére áll ki helyette.

- De ez most más eset. Ami történt, az elevenébe talál. A becsületéről van szó.

- Luynes, asszonyom, nem túl kényes a becsületére.

- Biztos ön ebben?

- Egészen biztos vagyok.

- Hála istennek! - sóhajtotta -, akkor Claude-nak legalább megölnie nem kell.

Ezt úgy mondta, mintha magától értetődő volna, ki kit ölne meg a viadalban, és nem tévedett, lévén Claude félelmetes párbajhős.

- Éppen elég - folytatta -, hogy megsértette a királyt, és felszarvazta a király kegyencét! Más nem hiányzott volna, mint hogy még meg is ölje! Már csak attól reszketek, hogy őfelsége tudomást szerez a Luynes-t ért csapásról.

- De hiszen már tudomást szerzett róla, asszonyom!

- Mit mond? - kérdezte remegő hangon. - Hogyan? Biztos ebben? Kitől hallotta?

- A saját két szememmel láttam, asszonyom, miként alázta meg Lajos a történtekért Madame de Luynes-t!

- Egek! Ha ővele is így bánik, mit fog tenni Claude-dal?

- Az égvilágon semmit, asszonyom.

- Semmit?

- Biztosíthatom. Az uralkodó semmit sem fog tenni Chevreuse hercege ellen, aki a királyság egyik leghatalmasabb családjának tagja: az ön családjáé, asszonyom. A király sokkal megfontoltabb annál, mint hogy egy személyes ügyet államüggyé emeljen.

- De azért haragudni fog a fiamra?

- Sokkal kevésbé, mint Madame de Luynes-re.

- Miért?

- Mert az asszonyba szerelmes volt. A maga módján, persze.

- Lényegében - mondta Guise hercegné, és a szeme vidáman felcsillant - Madame de Luynes elárulta őt...

- És a királyt elborzasztotta ez az árulás. Luynes hitvese egyszeriben Delilává változott a szemében. Tudja, milyen vallásos és talán ő az egyetlen az udvarban, aki betartja a Tízparancsolatot; különösen a tizediket. Ám keresztanyám szürkéskék szeme már a semmiben kalandozott. Nem is hallotta, amit mondok.

Mihelyt megnyugtattam afelől, hogy a királyi villámok nem fognak lesújtani Claude-ra, fia és LouiseMarguerite vétke már egy cseppet sem érdekelte. Megbocsátotta a bűneiket, ahogyan a sajátjait is mindig: magas rangja mindenre mentségül szolgált a szemében. És gyóntatója is, amint apámtól tudtam, megerősítette Guise hercegnét abban a hitében, hogy egy vér szerinti hercegnő vétkei gyöngeségből fakadó apró hibáknak minősülnek.

Engem viszont kiábrándított Conti hercegné közreműködése Luynes gyalázatában. LouiseMarguerite-et eladdig inkább kacérnak, mint feslettnek gondoltam, és már az is nagyon meglepett, amikor kiderült, hogy Bassompierre iránti nagy szerelme korántsem tölti ki mozgalmas életét. De az ördögbe is, hogy kerítőnő lett! Ott a Louvre-ban átengedi az ágyát a fivérének, hogy abban vétkezhessék egy magas rangú hölggyel, aki ráadásul oly közel áll a királyhoz! Ez az ocsmányság kénkövet lehel.

Tudom jól, hogy Louise-Marguerite harmincadik évébe lépett, és ez az a kor, amelyet hazánk hölgyei az öregség küszöbének gondolnak, amitől fogva igyekeznek a lehető legjobban (vagyis a legrosszabbul) kihasználni a gyorsan múló időt. Ez a kor nagy veszedelmeket rejt még az olyan daliás

és ragyogó szellemű férjek számára is, amilyen Bassompierre, mert ha feleségükben feltámad a gerjedelem, telhetetlenségükre nincs orvosság.

Lajos tökéletesen tisztában volt Conti hercegné és Madame de Luynes szerepével, és bár sohasem beszélt a történtekről, a két szereplőre gúnynevet ragasztott. Az előbbit ezentúl úgy nevezte: „a bűn”, az utóbbit pedig: „az ördög”. Nyilván kínozta az a gondolat, hogy a két hölgy Ausztriai Anna meghitt barátnője, s így rossz példájuk, frivol viselkedésük és olvasmányaik kártékony hatással lehetnek rá. De mit tehetne? Legfeljebb fagyosan viselkedhet „az ördöggel” és „a bűnnel”, de sem az elsőt nem űzheti el a királyné szolgálatából, mert akkor magára haragítaná a kegyencét, sem a másodikat nem penderítheti ki a Louvre-ból, mert azzal a Guise-eket sértené meg.

Guise hercegnének, miután megnyugodott és bőségesen megebédelt, csevegős kedve támadt.

Fölkapott hát egy másik kedvenc vesszőparipájára: most, hogy Orbieu grófja lettem és egy nagy birtok ura, a legkézenfekvőbb, sőt a legszentebb kötelességem, hogy megházasodjam és családot alapítsak!

De nem is részletezem - valamennyien ismerjük ezt a nótát. Pillanatnyilag irtóztam ettől a kifejezéstől: „családot alapítani”, amelynek fényében úgy éreztem magam, mint egy gyökér, a föld alatt... vagy, ami még rosszabb, egy jövendő nagy család ősének! De a fenébe is! Még fiatal vagyok! Miért ne tölthetném az időmet kedvem szerint, és miért ne választhatnék úgy, ahogy nekem tetszik? Ez idő tájt csak arra vágytam, hogy hagyjanak békén, hadd szolgáljam királyomat és kormányozzam orbieu-i birtokomat.

Az április 24-i összeesküvés résztvevői közül Déagéant-nal találkoztam a leggyakrabban és őt is tiszteltem mind közt a legjobban: rendkívüli határozottságról és nagyszerű adottságokról tett tanúságot veszélyes vállalkozásunk során (miközben Luynes bizonytalan volt és habozó, mindig kész a halasztgatásra s a visszavonulásra). A nagy tudású, eleven szellemű, és mélyenszántó Déagéant világosabban látott, mint bárki más, minden csávából talált kiutat, és semmitől sem riadt vissza, hogy célját elérje.

Lajos pénzügyminiszterré és a királyi tanács tagjává nevezte ki érdemeiért, s Déagéant joggal remélhette, hogy a már öreg, nehézkes Jeannin elnök halála után ő lesz a kincstárnok és az államminiszter. És nagy miniszter válhatott volna belőle, ha az emberekkel is olyan ügyesen tud bánni, amilyen tehetséges.

Sem katonai, sem hivatali nemességgel nem rendelkezett, s mivel sem az udvari körökben, sem a magas hivatalban lévő polgárok közt nem talált támogatóra, nem volt, aki megtanítsa ezt a közembert a jó modor és az udvariasság szabályaira. Dölyfös volt, foghegyről, fennhéjázva beszélt mindenkivel, s így végül annyi ellenséget szerzett magának a királyi tanácsban, hogy 1619 augusztusában kénytelen volt lemondani. Lajos azonban, akiben volt igazságérzet, kárpótolni akarta. Kinevezte Dauphiné legfőbb számvevőjévé, és úgy döntött, hogy élete végéig folyósítja pénzügyminiszteri fizetését. Így esett, hogy amikor már-már sikerült feljutnia a csúcsra, a szegény Déagéant vidéken találta magát, egy nagyon megbecsült és jól fizetett hivatalban ugyan, amely azonban mélyen alatta maradt képességeinek.

Némiképp megédesített kegyvesztettségét megelőzőleg nagy szolgálatokat tett Luynes-nek, aki afféle madarász volt, ahhoz elég ügyes, hogy befogjon és bizonyos dolgokra betanítson egy kismadarat - mondjuk megejtse egy kis király szívét, aki sokat szenvedett gonosz anyjától -, de az már nem telik

tőle, hogy a bölcsességet, a tapasztalatot és a politikai éleslátást is magáévá tegye. A kegyenc bekerült ugyan az államtanácsba, de a király sohasem nevezte ki államminiszterré, és a tanácskozásokon a szava sosem esett nagy súllyal a latba: a királyság legfontosabb határozatait a megkérdezése nélkül hozták, sőt gyakran az ő szándékával ellentétesen. Ezért valahányszor azt hallom vagy olvasom, hogy ez a korszak „Luynes kormányzása”, sőt „Luynes királysága” jegyében telt, nevetnem kell.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy Luynes tisztában volt feneketlen tudatlanságával, s hogy mégis felszínen tudja magát tartani, jól tájékozott embereket gyűjtött maga köré, s a révükön legalább látszatra bele tudott folyni a döntéshozatal munkájába. Déagéant volt 1617 áprilisától 1619 augusztusának végéig (ekkor távozott Dauphinébe) az a tanácsadója, akire a leginkább hallgatott. De más tanácsadói is voltak, köztük a pápai nuncius, ami igencsak meglepő.

Fogacer-tól szereztem tudomást erről, aki szintén ezekben a körökben mozgott, és aki nyilván azért súgta meg nekem a titkot, mert a király személye mellett látok el szolgálatot, s általam remélt közelebb jutni a hatalomhoz. Azonnal beszámoltam apámnak a hallottakról. Egészen elképedt.

- Micsoda? - kérdezte -, a francia királyi tanács tagja, aki ráadásul a király kegyence, egy idegen hatalom követétől kér tanácsokat? Hogy nem szakad le az ég?! Annyit talán csak tud Luynes, hogy a Vatikán politikája többnyire ellentétes és mindig is ellentétes volt Franciaország politikájával?

- Nem biztos, hogy ennyit is tud - mondtam. - Fogacer szerint a nuncius teljesen tájékozatlannak ítéli Luynes-t, aki híján van minden kormányzási képességnek, ráadásul naiv, és minden tanácsot kritika nélkül elfogad. Mit gondol, apámuram, helyes-e tájékoztatnom a királyt Luynes tanácsadójának kilétéről?

Apám egy pillanatig gondolkodott.

- Nem, ne szóljon semmit - mondta azután. - Ha továbbadja ezt az értesülést, talán jó pontot gyűjt Fogacer-nak. De önmagának biztosan nem. Ne üsse bele az orrát ebbe az ügybe. Túl forró.

Luynes-nek ugyan nincs valóságos politikai befolyása, de olyan hatalma van, amilyen egy királynénak szokott lenni (minden hátsó gondolat nélkül mondom ezt) egy befolyásolható király fölött. Vagyis ő mondja meg, ki részesüljön juttatásban, kegydíjban, rajta áll a király kegyének elnyerése vagy elvesztése. Szeretné Luynes-t az ellenségévé tenni?

Atyámnak ez a megjegyzése, hogy tudniillik a király kegyének megnyerése vagy elvesztése Luynes-en áll, 1618. április 7-én élesen fölrémlett emlékezetemben, amikor is megtudtam, hogy Richelieu-t, az anyakirályné államtanácsának hajdani elnökét, aki Blois-ba vonult vissza őfelsége parancsára, pápai felségterületre száműzték Avignon-ba. Mindjárt tudtam, hogy Luynes áll a háttérben, s ő biztatta a királyt erre a döntésre, neki pedig Déagéant súgott (még bukása előtt).

A hír már csak azért is meglepett, mert egy évvel korábban, épp az április 24-i államcsíny idején, Luynes húzta ki a csávából, s akkor is Déagéant sugalmazására, Lucon püspökét, akire a király nagyon haragudott, mert az a kalandor nevezte ki miniszterré, akit Vitry kivégeztetett.

Luynes ekkor bizalmasan közölte őfelségével, hogy Richelieu csak látszatra Concini embere, valójában sógora, Pont de Courlay közvetítésével fölajánlotta, hogy tájékoztatja a királyt „mindenről,

ami a tudomására jut”. Ez az állítólagos kettős játék, amelyről Luynes és Déagéant tudósította a királyt, meglágyította Lajos szívét, és az államcsíny után ahelyett, hogy lesújtott volna Richelieu-re, megengedte, hogy elkísérje az anyakirálynét Blois-ba, és tanácsadója legyen.

Déagéant még ennyivel sem elégedett meg. Félrevonta a főpapot elindulása előtt, és kicsikart tőle egy ígéretet, miszerint Richelieu rejtjeles levelekben értesíti őt az esetleges intrikákról, amelyeket a bukott anyakirályné sző a királyi hatalom ellen. Nem értettem, miért akarja most Déagéant kiütni a király kegyéből Richelieu-t, de szerettem volna tisztán látni, és ezért egyik nap megszólítottam a Louvre lépcsőjén, amikor épp senki más nem járt arra, s megkérdeztem, mi ösztönözte erre az első látásra oly meglepőnek tűnő lépésre. Déagéant ekkor még nem jutott föl arra a csúcsra, ahová vágyott, de amelyet már nagyon közel tudott magához, s lázas izgalommal várta, mint már említettem, hogy az elnök, Jeannin meghaljon, és ő átvehesse tőle a kincstárnoki szerepkört, s mindjárt államminiszter is legyen, vagyis magasabbra emelkedjék, mint a Silleryk (az apa a kancellárián, a fia, Puisieux a külügyeknél), úgy is mint a Tanács legbefolyásosabb minisztere. És talán mert gyenge volt ahhoz, hogy magába fojtsa titkos ambícióit, nagy meglepetésemre, nyíltan, szinte brutálisan válaszolt a kérdésemre, nem kímélve semmit és senkit.

- Richelieu - mondta - mérsékletre inti az anyakirálynét, és azon munkálkodik, hogy kibékítse a fiút az anyjával. Ha ez sikerül neki, a királyné visszatér Párizsba. Valójában azonban Richelieu, nem a béke érdekében, hanem a saját javára munkálkodik, hiszen ha az anyakirályné ismét megjelenik a Louvre-ban a Mediciek bandájával, Richelieu visszakerül a Tanácsba, és amilyen átkozottul elmés, ravasz és nagyratörő ember, a kezébe kaparint ott minden hatalmat. Ezért hát kimondom köntörfalazás nélkül - folytatta, magából kikelve -, inkább meghalnék, mint hogy elnézzem az anyakirályné és a fia összebékülését!...[11] Elnéztem haragos kifakadása közben ezt a kis embert. Szögletes arca volt, az arca viaszszínű, feje kopasz, fekete szeme átható, a hangja ellentmondást nem tűrő. Már mindent értettem. Nem az bántotta volna Déagéant-t, ha Medici Mária visszatér Párizsba. Attól félt ő, hogy vele együtt Richelieu is visszatér, a nagy vetélytárs, akinek elég hatalma lenne ahhoz, hogy zátonyra futtassa az ő személyes terveit.

Vissza-visszagondolva a Louvre lépcsőjén zajló beszélgetésünkre, már nem éreztem olyan nagy megbecsülést Déagéant iránt, mint korábban, hiszen egyértelműen kiderült, milyen önző. Mindennél fontosabb neki, hogy eltávolítsa az útból azt, aki előmenetelét gátolhatná, mert csakis a saját érdekét tartja szem előtt, s fikarcnyit sem törődik a királyság és a király érdekeivel. És én úgy véltem, cseppet sem szolgálja az állam érdekét, ha Richelieu-t eltávolítják az anyakirályné mellől, akit ő mindig józanságra intett, többre becsülve a diplomácia lassú, de biztos útjait, mint a szalmaláng heveskedést és a kakaskodást. Ha Richelieu távozik, Medici Máriát izgága és jelentéktelen kis figurák, a Chanteloube-ok és a Ruccellai-k környékezik meg, vagy, ami még rosszabb, az országnagyok, akiknek kezd már elegük lenni Luynes tündökléséből és akik közt ott van Epernon herceg, Bellegarde herceg, Rohan herceg és még a kegyenc sógora, Montbazon is - csupa jelentős személyiség, aki csak az alkalomra vár, hogy az elégedetlenekből összekovácsolja a lázadók csapatát, élükön az anyakirálynéval. Feltártam gondolataimat apám előtt, aki jogosnak ítélte félelmemet.

- Még meglátja - mondta -, egy szép napon arra ébredünk, hogy kitört a háború anya és fia közt.

Lajos nem végzett még ezzel a viszályt szító asszonnyal!

Bár Saint-Clair azt írta, hogy minden erőfeszítése ellenére sem sikerült rávennie a napszámosokat és parasztokat, hogy lássanak neki az uradalmamat átszelő utak kijavításának, március végén visszatértem Orbieu-be, és a mise végeztével az összes épkézláb embert a sekrestyébe hívattam, Seraphin atyát is. Meglehetősen hosszú beszédet tartottam, félig franciául, félig a helyi nyelvjárásban (amit téli látogatásom óta valamennyire elsajátítottam), mégsem sikerült elérnem, hogy parasztjaim a legcsekélyebb hajlandóságot is mutassák a munka iránt.

Abban egyetértettek velem, hogy az útépítés mindannyiunk érdeke, hiszen mindenkinek bajt és veszteséget okoz, ha szénagyűjtéskor, aratáskor, szüret idején elakadnak a sárban, vagy felborulnak a szekerek. Arról azonban már hallani sem akartak, hogy a kisujjukat is megmozdítsák, akár a földjeik mentén húzódó utak újjáépítéséért is, és a munka alól a legkülönfélébb ürügyekkel vonták ki magukat.

Az egyik épp cserépedényeket készít, hogy Montfort-ban eladhassa őket, a másiknak facipőket kell csinálnia, melyekkel ő látja el a falut és a szomszéd településeket, a harmadik meg éppen lenvagy gyapjúfonással van elfoglalva. Megint mások favágásra hivatkoztak; lényegében arról volt szó, hogy ha félbehagyják a jövedelmük kiegészítését szolgáló megszokott téli foglalatosságukat, az éhezés fenyegeti őket. Az utak ugyan tényleg rosszak, de hát az idők folyamán ezt már megszokták, és túl sokat már nem romolhat az állapotuk akkor sem, ha úgy hagyják őket, ahogy vannak. És a néhai gróf úr sem kérte soha, hogy javítsák ki az utakat.

Alattvalóimat hallgatva (mert valamelyest értettem már a nyelvüket), úgy éreztem, mintha valóban egy kis királyság királya volnék, hiszen a kis parókiai összejövetel - a résztvevők számát és a nagy hűhót tekintve legalábbis - kísértetiesen hasonlított őfelsége Tanácsára. Itt is, ott is, ha a közjó érdekében készülünk tenni valamit, elvileg mindig egyetértésre jutunk, amint azonban a megvalósításra fordul a szó, például az igazságügyi és pénzügyi tisztek adójának eltörlésére, már senki sem ért egyet a tervezett lépéssel, és a dolgok lassan visszatérnek a régi, jól megszokott kerékvágásba.

Az elhunyt Orbieu grófnak az útépítést illető nemtörődömségére való hivatkozás különösen feldühített, mert mintegy a szokásra hivatkozva utasította el az újítást, világosan megmutatva, hogy milyen nagy a hatalma a síkvidéken a szokásnak (mint egyébként a királyi tanácsban is). Hirtelen elhatározással Séraphin atya füléhez hajoltam, és megkértem, cáfolja meg a parasztok állítását.

Hogy igaz volt-e, amit kérésemre Séraphin atya az elhunyt Orbieu gróf szándékairól mondott, vagy a pillanat szülte kitaláció, nem tudnám megmondani. Mindenesetre nagy hévvel kezdett beszélni: - Nagyon tévedtek, barátaim! - kiáltotta harsányan. - A néhai Orbieu gróf igenis gondolt az utak rendbehozatalára, csak már nem maradt ideje rá, hogy tervét végrehajtsa...

Séraphin később megvallotta nekem, milyen régi vágya, hogy kijavítsák a paplakból a templomba és a templomból a temetőbe vezető utat, hogy ne kelljen mindannyiszor térdig sárban járnia. De sohasem tudta elérni híveinél, hogy elvégezzék ezt a munkát.

Közbeszólása nyomán félhangos zsinatolás vette kezdetét a teremben, s úgy éreztem, hogy az a támogatás, amit Séraphin atya közvetítésével kaptam a síron túlról Orbieu gróftól, előbbre vitte ügyemet. Azt is észrevettem, hogy Séraphinnek eszében sincs elfojtani a zsivajt, holott más

körülmények között nyilván nem tűrte volna el a sekrestyéjében, most viszont szabad folyást engedett neki, mintha valami jó eredményt várt volna tőle.

Jó öt perc telt el így, azután Séraphin atya ismét szólásra emelkedett, s bejelentette, hogy szívesen válaszol az esetleges kérdésekre.

A zsivaj erre ismét felélénkült, majd kis idő múltán fölállt egy paraszt - súlyos személyiség volt a szó szoros és átvitt értelmében is -, akinek elég földje volt ahhoz, hogy jól megéljen belőle a családjával együtt. Először is a legnagyobb udvariassággal megemelte felém a sapkáját, majd visszatette a fejére, azután ismét megemelte, most Séraphin atya felé, és csak azután kezdett beszélni, méghozzá - gondolom, az én tiszteletemre - franciául, ha jócskán elegyítve is nyelvünket a maga nyelvével.

- Atyám - mondta -; nem az itt a legfőbb kérdés, hogy segítenek-e az emberek újjáépíteni az utakat, - hiszen mindannyian belátjuk, hogy ki kellene javítani őket - csakhogy ehhez pénz kell! Útburkolóanyag itt nálunk is van, a községi kőbányában. Csak el kell hozni. Viszont az orbieu-i kőbányában a kövek nem nagyobbak, mint a tenyerem! Márpedig ott, ahol az utak beroskadtak, nagy kövekre van szükség a feltöltésükhöz, és beroskadt útrész, az úristenit, rengeteg van mifelénk!

- Ne káromkodj, Mathurin! - szólt rá a pap.

- Nem teszem többé, atyám - mondta Mathurin bűnbánóan, mely kifejezés azonban egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról. - A fő kérdés tehát a kő - folytatta, a szemét Séraphinen nyugtatva, s gondosan ügyelve rá, hogy az én tekintetemmel még véletlenül se találkozzék -, és mivel itt minálunk, mint már mondtam, akkorák vannak csak, mint a tenyerem; másutt kell követ vásárolni.

De ki fogja azt kifizetni?

Oldalba böktem Saint-Clairt, és a fülébe súgtam: „Jól sarokba szorított!” S hogy Mathurin valóban az ügy lényegére tapintott, azt jelezte az a mély csönd is, amely a korábbi zsivajt felváltotta.

Egy légy röptét is meghallhattuk volna, ha volnának legyek a télutón. Míg válaszra vártak, sem rám, sem Séraphinre nem nézett senki - Séraphinre persze azért sem, mert nem tőle várták a probléma megoldását. Minden szem makacsul a sekrestye kopott kőpadlójára szegeződött, mintha arról akarták volna leolvasni a válaszomat.

Vegyes érzelmekkel töltött el a helyzet komikuma: azért jöttem, hogy sarokba szorítsam a parasztjaimat, és végül ők szorítottak engem sarokba... Vajon mibe kerülne a kő? Cseppet sem volt ínyemre, hogy így azonnal, ripsz-ropsz, minden előzetes becslés nélkül, úgyszólván vaktában határozzak. Viszont félreérthetetlen volt az a várakozó és kicsit csúfondáros csönd, amely körülvett.

Ha most nem nyúlok az erszényembe, örökre búcsút mondhatok az útfelújítás tervének. Márpedig az utak kijavítása nekem éppúgy érdekemben áll, mint nekik. Ezek az agyafúrt parasztok értenek az alkudozáshoz...

- Barátaim - szólaltam meg, franciául -, Saint-Clair úr ebéd után végignézi, mely útrészek kijavításához van szükség kőre. Felbecsüli a mennyiséget, és megrendeli a szükséges követ a költségemre. Ti viszont vállaljátok a szállítást és a munkát. Az udvaron várom holnap hajnalban azokat az orbieu-i férfiakat, akik hajlandók segíteni az utak újjáépítésében. Saint-Clair úr összeírja a

neveket. Nem felejtem el azokat, akik önmagukon segítve nekem is segítenek. De persze azokat sem felejtem el, akik nem segítenek... Éberen figyeltem Séraphin atya fordítását, hogy meggyőződjem róla, híven tolmácsolja-e szavaimat. Ezután fölálltam, és facipők és padok nyikorgása közepette a hallgatóság is fölállt.

Megvártam, amíg a zaj elül, azután búcsút vettem parasztjaimtól, a helyi nyelvjárásban: - Barátaim, jó éjszakát kívánok!

Amire ők is, sapkájukat lekapva, kórusban köszöntek, majd lassan kiszállingóztak a sekrestyéből, érzésem szerint sokkal csöndesebben, mint ahogy a mise után bejöttek.

Míg Saint-Clair társaságában kanalaztam a Robin készítette kakastaréjlevest, sem elégedetlenséget, sem igazi elégedettséget nem éreztem, hiszen sejtelmem sem volt még, milyen kiadásokkal jár ez a vállalkozás, s arról sem, hogy a parasztok végül segítenek-e a munkálatokban.

- Nem hittem volna - mondta Saint-Clair -, hogy ennyi ügyesség és diplomáciai érzék kell ahhoz, hogy jobb belátásra bírjunk néhány tucat szegény parasztot.

- Tudja - kérdeztem -, mit tett Coligny, ha a katonái megtagadták az engedelmességet?

- Nem tudom.

- Felakasztatott közülük kettőt-hármat.

- Durva eljárás - mondta fintorogva Saint-Clair.

- IV. Henrik emberségesebb volt. Neki a meggyőzés, a szó volt a fegyvere: tíz kanál méz és egy csepp ecet. Én is ehhez a recepthez folyamodtam.

- Az ecet, ha jól értettem az volt: „nem felejtem el azokat sem, akik nem segítenek...”

- Úgy bizony! Ez az ecet azonban nem volt túl savanyú, épp csak egy cseppet csökkentette a méz édességét. Lehet, hogy hiába fizetem ki a követ. Ki tudja, hány ember jelentkezik holnap munkára?

- Ha jól számoltam, úgy ötvenen lehettek a sekrestyében. Mit csinálunk, ha holnap csak tizen jönnek el? Hazaküldjük őket?

- Semmiképp sem. Különben a vállalkozásunknak mindörökre befellegzett, Saint-Clair úr.

Akárhányan jönnek is, munkába állítjuk őket.

- És melyik utat kezdjék javítani?

- Amelyik a paplaktól a templomig és a templomtól a temetőig vezet.

Saint-Clair elmosolyodott.

- Így akarja megköszönni Séraphin atyának, hogy segítségül hívta tervünkhöz a néhai Orbieu gróf szellemét?

- Igen. De egyben azt is remélem, hogy a távol maradók elszégyellik magukat, amiért így megsértik templomukat és papjukat.

- És ha nem szégyellik el magukat?

- Majd kitalálunk valamit.

Nem volt elhanyagolható az a kőmennyiség, amelyre Saint-Clair becslése szerint szükség volt, s a kőfejtő igen tekintélyes összeget kért érte.

Hétfőn reggel hét órakor csak nyolc ember jelent meg az udvarunkban. Jól hallották: nyolc ember, ráadásul a fele se lapátot, se csákányt nem hozott magával, mondván, hogy az ő otthoni szerszámaik nem alkalmasak ilyen nehéz munkához. Pisseboeuf kíséretében hazaküldtük őket, hogy meggyőződjünk róla, igazat állítanak-e, a többieket meg Poussevent a mi kőbányánkba vitte, hogy felpakolják az útburkoló követ, így hát a munka csak dél körül kezdődhetett el a templomnál. Ezalatt Pisseboeuf is visszatért a négy szegény ördöggel, akik ekkor már nagy zavarban hozták magukkal a szerszámaikat is.

Séraphin atya, a zajt meghallva, kijött a paplakból, megdicsérte a jelenlévőket szorgalmukért, majd jó öt percen át mennydörgött a lusták ellen, akik nem tisztelik sem templomukat, sem papjukat, sem a Jóistent, és miután mindezekért hugenotta eretnekséggel vádolta őket, nem jósolt nekik szép halált.

Kirohanásának híre mehetett, mert másnap már tizenhatan jelentkeztek önkéntes munkásnak. De még így is nagyon kevesen voltak ahhoz, hogy a munkát szénagyűjtés előtt befejezhessük.

- Úgy látszik, nem félnek annyira a pokoltól, mint hinnénk - jegyezte meg Saint-Clair -, vagy talán a lustaságuk erősebb a félelmüknél. Vajon mivel hathatnánk rájuk?

A tizenhat férfi katonáink kíséretével munkába indult, Saint-Clair meg én pedig egész délelőtt azon tanakodtunk, milyen csalétekkel csalogathatnánk munkára azokat, akiket sem uruk neheztelése, sem papjuk elégedetlensége, de még Teremtőjük várható haragja sem tud előcsalogatni odújukból.

Louison húzott ki a csávából. Távol Champs Fleur-i utcai palotánktól, ő lett a kastély úrnője: nem volt itt Mariette, aki szidhatja, sem Franz, aki parancsolhat neki, sem Margotte, a vetélytársnője.

Megérkezésünk óta zsarnokian, mégis kedvesen uralkodott Robin, La Barge és a személyzet többi tagja felett, s uralkodásának határai csak ott értek végett, ahol a katonáké volt a terep - ők nem hagytak maguknak parancsolni egy ilyen kis fityfirittytől, még ha egy nemesember ágyasa is.

- Gróf úr, szép szavakkal se a fejére, se a szívére nem tud hatni az ilyen semmirekellőknek mondta (bár jószívű lány volt, megvetette a parasztokat, lévén párizsi születésű). - Küldje csak oda őket este a melléképületekhez, majd meglátja, úgy odakötözöm én őket a munkához, mint kecskét a cölöphöz. Lefogadom egy új főkötőbe, gróf úr, hogy holnap reggelre annyi munkása lesz, mint a

pelyva!

Semmiképp sem volt hajlandó elárulni, mi a terve, de nem volt mit veszítenem, így hát parancsba adtam a katonáknak, hogy az este leszálltakor, a tizenhat derék parasztot vezessék Louisonhoz. Én is odamentem persze, és igencsak meglepett, hogy a helyszínhez közeledve semmi neszt nem hallok. Benyitottam, és akkor látom ám, hogy a tizenhat ember a padokon ül, ibrikkel a kezében, amelybe Louison zsíros szalonnával teli zöldséglevest mer. Napszámosaink többsége számára ez a kis tál étel jócskán meghaladta megszokott napi adagjukat, és amikor hallottam a falással járó, szinte szertartásos neszezést, már nem volt nagy boszorkányság megjósolnom, micsoda tömeg tolong majd másnap reggel az udvaromon.

- Louison - kérdeztem tőle, amikor már lefekvéshez készülődve az ágyamat melegítette -, miért van az, hogy az én agyamból sose pattant volna ki ez az ötlet?

- Nem a gróf úr hibája az - válaszolta mosolyogva. - Mert mi a gróf úrnak egy tányér zöldségleves? A gróf úr soha életében nem éhezett.

V. FEJEZET Ha jól emlékszem, május vége felé kaptam levelet Saint-Clair-tól, amelyben arról tudósított, hogy parasztjaim útépítési buzgalma nem lankadt - az az ibrik leves, amit esténként kaptak, úgy vonzotta őket, mint a mágnes. Saint-Clair azt remélte, hogy ha az időjárás is kedvez, szénagyűjtésig befejezzük a munkát.

Levelében tolmácsolta az asszonyok kérelmét, hogy ők is részt vehessenek ebben a nehéz munkában. Ő maga úgy vélte, hogy legalább az özvegyeket alkalmazni lehetne, testi erejüknek megfelelő részmunkákra, hiszen az özvegyek a szegények között is a legszegényebbek uradalmamban.

Ugyanis, ellentétben a férfiakkal, akik ha egyedül maradtak, egy hónapon belül újraházasodtak, az özvegyasszonyok csak nagyon ritkán találtak második férjet maguknak, kivált ha nagyon kicsi volt földjük és nagyon sok a gyerekük. Ezekben a parányi gazdaságokban legalább két ember munkájára volt szükség ahhoz, hogy megtermeljék egy évre a betevő falatot - egy asszony egyedül nem sokra ment. Így hát gyorsan lesüllyedt a szegénységből a nyomorúságba, nyomorúságból a koldussorba, sőt a falusi prostitúció mélységeibe is, amely a poklok poklát jelentette, hiszen a falu minden lakója, a papot is beleértve, ujjal mutogatott az ilyen asszonyra.

Saint-Clair részletes költségvetést is csatolt leveléhez, amelyben szerepelt a kő ára, a szállítás díja és az étkezés költsége is: a tál ételé, amit immár ötven ember kapott naponta. Előre jelezte azokat a kiadásokat is, amelyek körülbelül tizenöt özvegyasszony alkalmazásával járnának. Az ő napi levesükhöz egy adag kenyeret is hozzászámolt, amit hazavihetnek a gyerekeiknek.

Saint-Clair levelét elolvastattam apámmal és La Surie-vel is, s ők igen eltérő módon reagáltak rá. Apám csak annyit mondott, hogy Saint-Clair jól tud számolni, következésképpen jól fogja irányítani az uradalmat távollétemben, a lovag azonban azt is megjegyezte, hogy Saint-Clairnek láthatólag van szíve.

- Jó, ha valakinek van szíve - jelentette ki apám -, de ha túl nagy szíve van, az már nem jó.

Elsősorban igazságosnak és körültekintőnek kell lenni. Ezért, fiamuram, ha hozzájárul az asszonyok alkalmazásához, és úgy hiszem, hozzá fog járulni, elsősorban is Séraphin atya véleményét kell kikérnie.

- És ha a véleménye ellentétes az enyémmel?

- Nem lesz ellentétes, hiszen azt reméli, hogy ki fogja javíttatni temploma tetőzetét. Valóban kész megtenni ezt?

- Még gondolkodom rajta. Őszintén szólva meglehetősen dühít, hogy nekem kell a zsebembe nyúlnom, a püspökség helyett. Mire való akkor a dézsma, ha még a templomok felújítására sem futja belőle?

- A Charlotte-félék kitartására - kottyantotta közbe La Surie.

- Miroul! - intette le apám, akit kellemetlenül érintett a féltestvéremre, a reimsi érsekre utaló célzás. - Ajánlja fel Séraphinnek - folytatta felém fordulva -, hogy ha beszerzi a tetőzet kijavításához szükséges anyagokat, fiamuram a parasztokkal elvégezteti a munkát. Lehetetlen, hogy ne akadjon néhány jó kőműves a napszámosok között.

Beszélgetésünk ebéd közben zajlott, és mihelyt az utolsó falatot is lenyeltük, engedélyt kértem atyámtól a távozásra.

- Máris a Louvre-ba megy? - kérdezte.

- Ó, nem, a gróf úr nem a Louvre-ba megy - mondta La Surie, aki a nagy ablak mögött állva látta, hogy megérkezik az a címer nélküli, bérelt hintó, amely a Bourbon utcai palotába szokott vinni. Hát nem sajnálatos - csúfolódott -, hogy egy gróf az istállóban hagyja állni szép hintóját, és egy ilyen szegényes batáron zötyög végig a városon?

- Nem a hintó a fontos - mondta apám, és a vállam átölelve az udvarig kísért. - A cél a fontos folytatta -, vagy úgyis mondhatnám: a célpont. És a titkolózás csak növeli a kiruccanás varázsát.

A lépcsőn talákoztunk Louisonnal, aki épp az emeletre tartott, s miközben a falhoz simult, hogy utat adjon nekünk, nyomorult pillantást vetett rám. Nyilván ő is észrevette udvarunkon a bérelt fogatot.

A szívembe hasított ez a fájdalmas, bárha röpke pillantás. Első orbieu-i utam óta két nő között ingáztam, vagyis meglehetősen feslett életet éltem, de hiányzott belőlem az a cinizmus, amely az ilyen életre igazolást talál. Én inkább szégyelltem magam, a komorna előtt éppúgy, mint a magas rangú hölgy előtt.

Amikor a Bourbon utcai palota nagykapuja kinyílt, von Beck úr fogadott, mély tisztelettel, tökéletes udvariassággal, de egy árnyalatnyi rosszallással. Amikor megkérdeztem, hogy érzi magát az úrnője, kissé ingerülten azt válaszolta, hogy az úrnő ágyban fekszik.

- Csak nem beteg Lichtenberg grófné? - kérdeztem.

- Nem, gróf úr, nem hinném - mondta szemérmetes zavarral.

Jeléül annak, miszerint az a tény, hogy úrnője ágyban fekszik, véleménye szerint túllép bizonyos határon és sérti az illendőséget.

Amint kitaláltam rosszkedve okát (aminek a mélyén talán némi féltékenység rejtőzött, amit azonban az odaadó szolga nyilván önmaga előtt is titkolt, és erkölcsi aggálynak álcázott), egyszerre mintha szárnyaim nőttek volna! Felfutottam a grófné lakosztályához vezető lépcsőn, bekopogtattam kedvesemhez, majd választ sem várva benyitottam, s betoltam a reteszt magam mögött. A baldachin behúzott függönyei megremegtek, amikor a szobába léptem.

- Asszonyom - suttogtam zihálva -, a bocsánatát kérem ezért a kis késésért, de az apámmal elköltött ebéd a kelleténél hosszabbra nyúlt.

- Kérem, Pierre -, hallatszott Gräfin-em elfúló hangja a függöny mögül -, ne fecsegjen!

Vetkőzzék le gyorsan, és bújjon ide hozzám!

Lerángattam magamról minden ruhát, és szanaszét a szőnyegre dobáltam.

- Uram, beszédem volna kegyelmeddel!

- Előbb egy kérdést, asszonyom. Ismeri Prágát?

- Nem, uram.

- Ó, asszonyom, sokat veszített! Prága Bohémia fővárosa, ahol azokat a szép kristályokat csiszolják. De ez a város egyben Európa legszebb és legvonzóbb városa is. Nincs szó, hogy lefessem a szépségét, kezdve a Hradzsinnal...

- Mivel?

- A Hradzsinnal. A cseh, asszonyom, olyan nyelv, amelynek szavait senki sem tudja kiejteni, ha nem cseh. A Hradzsin a prágai királyi vár. Egy dombra épült, a város fölött magaslik kecses tornyokkal teletűzdelt hatalmas tömege. Alatta egy csodálatosan szép régi városrész templomai és palotái sorakoznak; ez a Mala Strana. Nem érzi, asszonyom, mennyi báj és titokzatosság rejtőzik e mágikus szótagokban? A Mala Strana a Moldva bal partján húzódik, s a Károly-hídon juthatunk át a jobb partra, mely híd ennek a városnak egy másik csodája, mondhatni egyedülálló a világon.

- Szebb, mint a párizsi Pont-Neuf, amit Henrikünk építtetett?

- Érzésem szerint a mi Pont-Neufünk inkább csak a Szajna-partról nézve szép. A Károly-híd viszont attól elbűvölő, hogy végig szentek szobrai szegélyezik, és ezek a kőfigurák akkor is benépesíteni látszanak e hidat, ha épp senki sem jár rajta. A múlt mintegy megelevenedik, hogy szemlélje, miként válik múlttá a jelen.

- Ez mind nagyon szép és jó, uram. De mi köze van Prágának a pfalzi Lichtenberg grófnéhoz?

- Azon eseményeknek, melyek ez év, vagyis 1618. május huszonharmadikán zajlottak le Prágában, nagyon is sok közük van Lichtenberg grófnéhoz, asszonyom, de a pfalzi

választófejedelemhez is, valamint a császárhoz, a német evangélikus fejedelmekhez, Ausztriához, Franciaországhoz s lényegében egész Európához... De mielőtt elmondanám, mi történt május huszonharmadikán, hadd mondom el, mi történt két évszázaddal korábban.

- Két évszázadot akar visszamenni az időben, uram?

- Tán sokallja ha két percet szentelek két évszázadnak? 1411-ben, asszonyom, Husz János, aki pap volt és a prágai egyetem rektora, már jóval Luther és Kálvin előtt szót emelt az ellen, amit Étienne de La Boétie később úgy nevez: „a katolikus egyház eltévelyedése”. Husz Jánost kiátkozták, majd Zsigmond német-római császár a konstanzi egyetemes zsinat elé idéztette. És mivel Husz János habozott az idézésnek eleget tenni, Zsigmond menlevelet állított ki a számára, amely garantálta a biztonságát. Ám amikor már ott volt Konstanzban, Zsigmond bizonyos főpapok és uralkodók sürgetésére megváltoztatta döntését és visszavonta a menlevelet - főként azért, mert Husz a prédikációiban nem csupán a katolikus egyház megreformálását követelte. Ez a reformátor ugyanis nagy hazafi is volt, nem óhajtotta, hogy Bohémia német fennhatóság alá kerüljön, és ugyanakkor a népet is védelmébe vette elnyomó uraival szemben. Zsigmond végül kiszolgáltatta őt az egyháznak letartóztatták, pert indítottak ellene, halálra ítélték és elevenen megégették.

- Szépen kezdődött az egyetemesség, az egyetemes zsinat révén!

- És szépen is folytatódott. A prágai huszitákat mélyen felháborította Husz János tűzhalála és Zsigmond árulása, annál is inkább, mivel Bohémiában a fivére, Vencel uralkodott. 1418-ban - éppen két évszázada, asszonyom - a husziták, egy napon betörtek a Hradzsinba, elfogták Vencel tanácsosait, majd kinyitották a vár ablakait, és a tanácsosokat a mélybe dobálták. Ez volt az első „kihajigálás” Prágában.

- Hogyhogy az első, uram? Követte talán egy második is?

- Bizony! Két évszázaddal később! Alig egy hete, 1618. május huszonharmadikán - és higgye el, szép olvasóm, hogy az időpont megválasztása nem a véletlen műve volt! - a lutheránusok, akik a husziták szellemi leszármazottainak tekintik magukat, ismét betörtek a Hradzsinba és ezúttal Mátyás embereit dobálták ki az ablakokon.

- Nyakuk szegték?

- Nem, asszonyom. Egy trágyadombra estek. S ez a fordulat mindenkinek tetszett: a lutheránusoknak azért, mert ezután fennen hirdethették, hogy az átkozott pápisták éppen oda kerültek, ahová valók, a katolikusok meg azt bizonygatták, hogy maga a Gondviselés helyezte a trágyadombot az ablak alá, hogy a szerencsétlenül jártaknak ne essék bajuk.

- És miért haragusznak a lutheránusok Mátyásra?

- Mert viszonylagos vallásszabadságot ígért a prágai lutheránusoknak, ám amint uralma megszilárdult, visszavonta az engedményeket.

- Nem valami becsületes eljárás!

- És ez még nem minden. Mátyás, az uralkodó, az ausztriai Ferdinánd főherceget kívánja majd utódjául a trónon. Egy Habsburgot, asszonyom! Akinek a gyóntatója egy jezsuita! Németországban most akár kálvinista valaki, akár lutheránus, van oka a riadalomra!

- És Lichtenberg grófné megijedt?

- Rettenetesen. Annál is inkább, mivel unokatestvére, a pfalzi választófejedelem, az evangélikus Liga feje, maga is pályázott a császári trónra. Lichtenberg grófné úgy látja, hogy Németországban hamarosan kitör a háború a protestánsok és a katolikusok között, amely családja pusztulását vonhatja maga után. Amint szerelmünk vihara elcsendesült a baldachin alatt, zihálva, könnyek között megvallotta nekem, hogy Heidelbergbe készül, ahol is eladja javait, még ha veszteséggel is, hiszen úgyis mindenét elveszítené.

- Kegyelmedet nyilván elszomorítja a távozása.

- Igen, asszonyom, mert ilyen zavaros időkben nehéz lesz vevőt találnia, így hát minden bizonnyal sokáig távol marad.

- Én is szomorú vagyok, és ha fel akar vidítani, jobban tenné, ha inkább Lajosról beszélne, nem a grófnéról.

- Ó, asszonyom! Nem én alakítom a történelmet! Én csak az útvesztőiben bolyongok nap mint nap. Lajosról érdemben majd csak az után beszélhetünk, ha a csibéből kakas lett, és kitanult egy nehéz mesterséget: a királyét. De a mi Lajosunk egyelőre csak hallgat, habozik, sötétben tapogatózik, és néha rosszul dönt.

- Rosszul dönt?

- Például nem támogatja a német protestánsokat.

- És miért támogatná őket, ő, a hithű katolikus?

- Mert ez királysága érdeke. Az apja is ezt tenné a helyében, és minden bizonnyal Richelieu is ezt tanácsolná, ha a minisztere volna.

- Micsoda? Egy püspök segítené a protestánsokat?

- Ha a német protestánsokról van szó, feltétlenül. Minden nemzet, amely a Habsburgok igája alatt nyög, természetes szövetségesünk!

- Ó, mennyi nagy Machiavelli él ebben az országban! Mind messzire tekint, a határokon is túl, miközben kis királynénk még mindig szűz, és Franciaország trónörökös nélkül marad!

- Ó, asszonyom! Nagyon kényes kérdést érint! Egy leányt még csak meg lehet erőszakolni, de lehet-e egy férfit arra kényszeríteni, hogy használja a szerszámát, ha elmezavarában képtelen kibontani a nadrágfűzőjét?

- No de, uram, ennek a gyöngeségnek dinasztikus következményei lehetnek...

- ...amelyekkel mindenki tisztában van. Ha Franciaország vagy Navarra bármely más nemesemberét éri ilyen kudarc, az szégyen, gyalázat, családi dráma. Franciaország királyának esetében azonban államügy. És higgye el nekem, Franciaországban és Franciaországon kívül is, sok nemesembernek okoz ez a kudarc álmatlan éjszakákat.

Nézze el nekem, szép olvasóm, ha a következőkben, amikor is a Lajos és Ausztriai Anna közötti bonyolult viszonylatról igyekszem képet adni, megismétlek néhány momentumot, melyekről Emlékirataim megelőző kötetében már szóltam. De szeretném e viszonylatokat a maguk teljességében vázolni, semmiről sem feledkezve el. Érdemes bevilágítani az események minden szegletét, hiszen Lajos és a kis királyné között történtek, illetve meg nem történtek négy hosszú éven át Franciaország sorsát tették bizonytalanná.

Könyvtárszobánkba zárkózva, távol Mariette fülétől, atyám, La Surie és én hosszasan taglaltuk azt a csapást, amelyet a király 1615. november 25-i nászéjszakája jelentett, és a kudarc okait is, a közelieket és távoliakat, a mélyebbeket és a felszínieket.

La Surie-ből, aki a körülmények hatására, kényszerűségből tért át a katolikus hitre, semmi sem tudta kiirtani a fülbe gyónás iránti mélyen gyökeredző hugenotta idegenkedést, s így kitartott amellett, hogy a fő bűnös Cotton atya, aki a királyt már katekizmust tanuló kisfiúként férfiatlanságra nevelte, belésulykolva, hogy a Sátán maga a test, a test pedig nem más, mint az asszony.

Persze igaz, a mag jó talajba hullott, lévén a király következetes és lelkiismeretes jellem, akiben a papi intelmek szigort, sőt ridegséget érleltek egész életére. Az atya tanítása nyomán különösen a házasságtörésre tekintett borzalommal, akár mások követték el, akár ő maga érzett kísértést rá. Sok évvel később az első Saint-Simon herceg, akkor még egyszerű nemes, elmesélte nekem, mi történt, amikor Lajos beleszeretett d'Hautefort kisasszonyba, és ő felajánlotta közbenjárását, látva, hogy őfelsége semmit sem tesz azért, hogy elnyerje imádottja kegyét. Lajos rettenetesen megharagudott, és Saint-Simon torkára forrasztotta a szót: - Való igaz, szerelmes vagyok d'Hautefort kisasszonyba, szívesen beszélgetek vele és még többet gondolok rá, és az is igaz, hogy mindezt akaratom ellenére teszem, mert férfi vagyok, és ez a gyengém. De király voltom minél könnyebbé teszi vágyaim kielégülését, annál inkább kötelességem őrizkedni a bűntől és a botránytól. Ez egyszer még, tekintettel a fiatalságára, megbocsátok önnek. De soha többé ne tegyen hasonló ajánlatot, ha azt akarja, hogy továbbra is szeressem.[12] Ebből a vallomásból is kitűnik, hogy Lajos nem volt érzéketlen a gentil sesso bájai iránt, és ha ellenállt a csábításnak, csakis azért, mert kirítt a királyi udvarból és még inkább királyaink hosszú sorából: erkölcsös ember volt. Gúny nélkül mondom ezt, s rabelais-i irónia nélkül. Én ugyanis nagyra becsültem Lajosban, hogy olyan hű a hitéhez és önmagához, annál is inkább, mert - mint már bizonyára észrevették - rólam ez korántsem mondható el.

Apám ugyanezt szűrte le a király Luynes asszony iránti nyilvánvaló vonzalmából. Ne tévesszen meg bennünket, mondta, hogy csupán ártatlan, gyermeki pillantásokat vetett az asszonyra. Szerette és kívánta, de meg akart maradni tisztának, a nőt meg szűziesnek akarta tudni. Épp ezért gerjedt olyan

rettenetes haragra, amikor ez az asszony, még csak nem is szerelemből, bebújt Chevreuse herceg ágyába. Ha Lajos a bibliai időkben él, minden bizonnyal elsőként vet rá követ.

- Márki úr - szólalt meg La Surie -, ha jól értem, ön szerint Lajos korántsem idegenkedik az asszonyoktól, ha mégúgy intették is gyermekkorában és serdülőkorában. Ebben az esetben viszont mivel magyarázza, hogy bár a királyné oly csinos, fiatal és üde, és az egyház áldásával lett az ő felesége, mégsem tesz eleget férji hivatásának és királyi kötelességének? Az asszony erénye vajon miért nem szószólója a beteljesülésnek?

- Mert a szerelem beteljesítése - mondta apám - nem is olyan könnyű annak, aki sohasem csinálta. Főként, ha az illető ifjú még csak tizennégy éves, s társa is hasonló korú kislány, aki ugyanolyan tudatlan, mint a férje, és ráadásul nyilván csupa rettegés.

- Én úgy érzem - szóltam közbe -, hogy ebben a kudarcban szerepet játszik Lajos végtelen ellenérzése is minden iránt, ami spanyol. Lajos tudja, hogy minden csapás és megpróbáltatás, ami hazánkat atyja uralkodása alatt, s még korábban is érte, a spanyolok műve. Éppígy tudja azt is, hogy ha az apja élne, ő infásnőt soha el nem vesz és ezt a választást, amely az anyja műve, eleve árulásnak tekinti. Ezért fogadta olyan ingerülten az ajándékokat is, amelyeket az eljegyzés alkalmából kapott a spanyol királytól. Már beszéltem erről apámuramnak. Illatosított állatbőröket kapott, és ötvennégy pár kesztyűt. Méltatlankodva vette szemügyre őket, majd így szólt: „Nyakörveket csináltatok belőlük a kutyáimnak, meg hámokat a lovaimnak.”

- Ráadásul - mondta apám - bizonyos események szerencsétlenül egybeestek. Ausztriai Anna éppen akkor lépett be Lajos életébe, amikor mindörökre el kellett válnia a nővérétől, Erzsébettől, aki Spanyolország királynéja lett. Lajost hosszú heteken át étvágytalanság és álmatlanság gyötörte, s a nővérétől való elválás beárnyékolta a kis királyné érkezését is. Spanyolország kétszeresen is megsebezte Lajost: elrabolta tőle szeretett nővérét, s ráerőszakolt egy nem kívánt hitvest.

- Ha legalább hagyott volna az anyakirályné némi időt oly kevéssé szeretett fiának - mondtam -, hogy hozzászokjon a jövevényhez és kiheverje testvére elvesztése feletti fájdalmát! De miként is várhattunk volna ennyi lelki finomságot egy olyan asszonytól, aki bánat nélkül vált meg legidősebb lányától? Így hát a nászéjszakára, szokásos durvaságával, késedelmet nem tűrve, azonnal sort kerített.

A kis királyné még ki sem pihente a hosszú út fáradalmait, a régensnő máris elrendelte, hogy a közvetítő útján (Burgosban) megkötött házasságot erősítsék meg a Szent András-templomban tartott misével. Amint jól tudja, atyám, jelen voltam a szertartáson. Sose éreztem még misét ilyen hosszúnak, hiszen tudtam, hogy Lajos ezen a reggelen is fejfájással ébredt, mint nővére távozása óta mindig.

Féltem, hogy nehezen viseli majd ezt a ceremóniát, amelynek a hagyományos liturgiája rendkívül hosszú, mintha egyenesen az volna az egyház célja, hogy a házasulandókat a végsőkig elcsigázza. És valóban, alighogy a szertartás véget ért, Lajos búcsút vett a két királynétól - attól, akit Spanyolország adott neki, és az anyjától, ha ugyan megérdemli ezt a nevet - majd sietős léptekkel louvre-béli lakosztályába sietett, s a fáradtságtól remegő hangon odavetette Héroard-nak, hogy enni sem kíván, azonnal lefekszik. S azután nagyot sóhajtva valóban ágyba is bújt. De alig pihenhetett egy negyedórát és kimerültségét látva, mi bizony hagytuk volna tovább pihenni -, amikor hirtelen nagy lárma hallatszott, majd megjelent a főkamarás, mint a vészmadár, és tömérdek meghajlás meg térdhajtás után sztentori hangon közölte a királlyal, hogy a régensnő parancsára azonnal fel kell kelnie, fel kell öltöznie, meg kell vacsoráznia és a vacsora után elhálnia a házasságát.

Az anyakirályné utasítása némiképp kajánnak tetszik, hiszen a régensnő figyelmét sem kerülhette el a házassági szertartás közben, milyen kimerült a fia, és hát, istenem, nem várhatott volna egy-két napig az a nászéjszaka? Ha már abba nem volt beleszólása, ki lesz a hitvese, legalább azt megengedhették volna, hogy ő döntse el, mikor teszi őt valóban asszonyává. A régensnő nem felejthette el, hogy saját nászéjszakáját mennyire megkeserítette IV. Henrik sietsége és durvasága, és azt sem, hogy másnap hogy zokogott emiatt! És a teremtésit! (amint apám mondaná), jól elbántak a kis királynéval is! A hosszú szertartás kimerítette, a súlyos díszmez és korona nemkülönben! Nem lett volna jobb, ha ő is kipihenheti magát, az újabb megpróbáltatás előtt?

- Én bizony amondó vagyok - mondta La Surie -, hogy a régensnő szántszándékkal készítette elő a kudarcot. Így megalázhatta Lajost, ismét megrendíthette önbizalmát, s a régensnő nyilván érezte, hogy ha a kis királyné és Lajos jól megértik egymást, az hosszú távon veszélyeztetheti a hatalmát.

- Ez csupán feltevés - mondtam, s magam is meglepődtem, hogy ezt mondom, mert lelkem legmélyén egyetértettem La Surie-vel.

- De hiszen az egész történelem nem más, mint feltevések sorozata - mondta mosolyogva apám.

- Ha csak a puszta tényekre hagyatkoznánk, soha nem érthetnénk meg semmit.

S tudd meg, olvasóm, hogy a szegény fiú anyja parancsára szó nélkül kikelt ágyából, nagy nehezen legyűrt néhány falatot a vacsoránál, a félelemtől és a szégyentől sápadtan. Azután megjelent a régensnő, és a kis királyné lakosztálya felé vezette (Berlinghen vitte előttük a gyertyát), s Lajos bizonyára úgy érezte, mintha a bakó várna rá. A folytatást ismerjük. S azt is tudjuk, hogy a régensnő a gyalázatot még nevetségességgel is megtetézve, másnap kiadott egy közleményt - egy szemérmetlen, ostoba és tapintatlan közleményt -, amelyben diadallal jelentette, hogy a király kétszer is elhálta házasságát. Ebből az egész udvar azonnal tudomást szerzett a kudarcról, hiszen ha a közlés igaz lett volna, a kiadása fölösleges... Erről beszélt mindenki, kezével vagy legyezőjével takarva el a száját.

Tizennégy éves kis királyom másnap és a rákövetkező napokon is összeszorított szájjal és rezzenéstelen arccal viselte a szégyent, amint minden csapást és megaláztatást apja halála óta.

1617-ben, amikor Concinitól és az anyakirálynétól is megszabadult (az előbbi meghalt, az utóbbit száműzték), s láttam, hogy végre kihúzza magát és felszegi a fejét, azt reméltem, hogy újabb kísérletet tesz a kis királynénál.

De csak múltak a hónapok, majd az egész 1618-as év is eltelt, s a király nem lépett. Az államtanácsban buzgólkodott, tanácskozott az államminiszterekkel, fogadta a külföldi követeket, irányította a katonákat, színházba járt, vadászott, esténként pedig Luynes-nel töltött kellemes órákat. A kis királynénak naponta öt percet szánt, de sose hívta meg vacsorára vagy egy közös utazásra, és nem osztotta meg vele az ágyát.

1618-ban, miközben semmi sem történt, nagy volt az izgalom bizonyos külföldi követek közt, igaz, csak suttogtak róla, célozgattak rá.

III. Fülöp, akihez persze eljutott a kellemetlen hír, s akinek azt is látnia kellett, hogy hiába telnek a hónapok, az ügy csak nem rendeződik, úgy érezte, hogy mélyen megsértették királyi

méltóságát, spanyol pundonor-ját[13] és atyai érzelmeit. Nagyon szerette ugyanis a leányát, sokkal jobban, mint Medici Mária a sajátját.

Nem ismert, hogy Monteleone leveleinek kézhezvételekor mit írt vagy parancsolt III. Fülöp a követének, a spanyol grand egyre látványosabb tüsténkedéséből azonban jól sejthető. Felkereste a nunciust, és tanácskozni kezdtek Arnoux atyának, a király gyóntatójának jelenlétében.

- Uraim - kezdte a herceg dölyfösen -, királyom nem tűrheti tovább, hogy lányának, a legidősebb infánsnőnek sértés és megvetés legyen osztályrésze.

- Nagy jó uram - szólt közbe Arnoux atya -, Istennek hála, szó sincs megvetésről, csupán mélységes szégyenérzetről, amely gátolja Lajost abban, hogy engedjen a test ösztökélésének.

- Az is lehet - jegyezte meg Bentivoglio nuncius (akinek tiszta erkölcsei kivételszámba mentek Itáliában) -, hogy a tapasztalatlan Lajos egyszerűen csak nem tudja, mit kellene tennie és hogyan.

- Micsoda? - kérdezte nyersen Monteleone -, nem látott még mént a ménesében?

- Uram - válaszolta szelíd mosollyal Arnaux atya -, a ménnek előbb segít a próbahím; utána meg a lovász...

Fogacer szerint a három ember ezután búcsút vett egymástól, anélkül hogy bármit is határozott volna, és Monteleone herceg rendkívül elégedetlen volt az atyával és a nunciussal is, túlzottan aggályosnak és tehetetlennek ítélve mindkettőjüket. Nyilvánvalóan ekkor fogant meg a lelkében az a gondolat, hogy a III. Fülöp spanyol király iránti buzgalmától vezérelve, most már egyenesen Lajoshoz forduljon. E diplomáciai lépésről pletykált azután a fél világ.

Szép olvasóm, semmiképp sem szeretném, ha Monteleone herceget e lépése alapján ítélné meg, amely hírhedetté lett a diplomáciai krónikákban. Mert valójában becsületes, erényes és nagyon szigorú ember volt ő. A külseje alapján is sokkal inkább aszkétának gondolhatta volna bárki, mint hercegnek. Magas volt, oly szikár, amennyire eleven ember lehet, lóarcú, hosszú orra keskeny ajka fölé görbült, beesett arcát mély ráncok barázdálták. Tekintete pedig nemcsak szigorú volt, de szomorú is, mintegy jeléül annak, hogy a herceg kedve ellenére tölti idejét a mi siralomvölgyünkben, és alig várja már, hogy átléphessen az örök üdvösségbe.

Monteleone felkereste Bonneuilt, és kihallgatást kért őfelségétől, méghozzá olyan tragikusan, hogy Bonneuil arra gyanakodott, valami újabb politikai vihar van kitörőben a két ország között. És ezért ahelyett, hogy a szokásnak megfelelően továbbította volna a követ kérését a külügyminiszternek, maga fordult a királyhoz, olyan felindultan, hogy Lajos azonnal fogadta Monteleonét. Meg kell itt említenem, szép olvasóm, hogy a Madridban aláírt házassági szerződés értelmében a spanyol követ, bárki legyen is személy szerint, ipso facto a francia királyné udvarmestere, következésképpen szabad bejárása van lakosztályába. Példátlan kiváltság ez, óriási visszaélésekre ad módot, és a régensnő volt olyan ostoba, hogy miniszterei tanácsa ellenére elfogadja a szerződés e kikötését. Eszébe sem jutott, hogy egy velünk többnyire ellenséges ország nagykövete ártó és veszélyes befolyással bírhat Franciaország királyának feleségére.

Mint már említettem, Lajos mindig a legtökéletesebb udvariassággal fogadta a követeket.

Fölállt, elébük ment, és üdvözlésképpen többször is megemelte kalpagját. Viszont, mint arról az első fejezetben beszámoltam, volt már összeütközése Monteleone herceggel, aki egy kihallgatás során pökhendien viselkedett vele.

Most azonban, amikor újólag fogadta Monteleonét, kevésbé volt fagyos, mert meglepte a sürgős kihallgatási kérelem, aminek nem tudta az okát. Meglepetése csak fokozódott, amikor a követ, aki általában túlzottan is magabiztos volt, most hebegett-habogott, s bókot bókra halmozott, ahelyett, hogy rátért volna jövetele céljára.

- Uram - szólalt meg végül Lajos -, elárulná végre, mit kíván?

Nem tudom, hogy betanulta-e a szerepét Monteleone, mindenesetre a király kérdése után úgy tett, mint akit sarokba szorítottak, és egy szuszra kivágta: - Sire, Spanyolország királya úgy értesült, hogy a királynét felséged nem tekinti asszonyának.

- A királynét, uram - válaszolta szárazon a király -, asszonyomnak tekintem. Minden tiszteletet megkap, ami rangja szerint megilleti. És naponta kétszer magam is meglátogatom.

Válaszát hosszú csönd követte, és minthogy a király egyre csak hallgatott, a követ szólalt meg: - Sire, királyom azt sérelmezi, hogy házasságuk még mindig nincs elhálva.

- Valóban nincs - mondta Lajos, s egy arcizma sem rándult.

- A további halogatás azonban, Sire, veszélyes lehet.

- Ezt egyedül én ítélhetem meg.

- Való igaz - mondta Monteleone, mélyen meghajolva. - De talán orvosolhatnánk a tényállást.

- Mi módon?

- Őfelsége a királyné még csak tizenhét éves. Nagy gonddal nevelték, s a legszentebb tudatlanságban az élet átöröklésére vonatkozóan.

- Ezt nem kétlem - mondta Lajos.

- Bizonyos mértékig azonban - folytatta a követ - egy szűz leány tudatlansága hátrányos lehet az Istentől néki rendelt férj számára.

- Nem értem önt, uram.

- Sire, egy tapasztaltabb hölgy felvilágosíthatná a királynét, milyen eszközöket engedélyez a mi Urunk egy szerető feleség számára, hogy betöltse férje vágyait.

- Nyilván - mondta Lajos hűvösen.

- Akkor, Sire, miért ne tehetné ezt meg egy özvegyasszony, őfelsége, a királyné kíséretéből?

Csupán felséged engedélye kellene hozzá.

- Amit azonban sose adnék meg! - kiáltotta Lajos, a haragtól és a szégyentől kivörösödve. És csak félig emelkedve fel székéről, s épp hogy megemelve kalpagját, fagyos hangon megszólalt: - Uram, a kihallgatás véget ért.

Bár Lajos mélyen hallgatott erről az audienciáról, nem volt nehéz kitalálni, hogy felháborítónak találja Monteleone lépését, s beszélgetésük cseppet sem növelte a spanyolok iránti szeretetét. Arra nyilván álmában sem gondolt, hogy néhány hét múlva még durvább támadás éri a spanyolok részéről.

Az olvasó nyilván emlékszik még rá, hogy a házassági szerződés harminc spanyol udvarhölgyből álló kíséretet biztosít a királyné számára. Amikor Annát a Bidassoá-n fogadták, mindenki meghökkent: több mint száz spanyol hölgy érkezett vele. De mivel féltek III. Fülöp haragjától, nem merték a fölösleget visszaküldeni, s e hölgyek sok gondot okoztak a későbbiekben. S nemcsak azért, mert szállásról és élelemről kellett gondoskodni az egész fölösleges madársereg számára, hanem azért is, mert lassacskán kiderült, hogy e spanyol madarak nem csupán fölöslegesek, hanem kártékonyak is. Többségük fiatal volt, és a spanyol királyi udvar fullasztó etikettjétől megszabadulván s hódítóknak érezvén magukat Franciaországban - forró vérük a legszabadosabb viselkedésre sarkallta őket. Mindent megengedtek maguknak: apró csínyektől a legkomiszabb tréfákig.

A Louvre-ban beosontak azokba a lakosztályokba, amelyek ajtaja nem volt kulcsra zárva, kilopták a ládákból a kulcsokat, és a vizesárokba dobták. Sőt, a blois-i kastélyban egyikük egyenesen a király lakosztályába osont be Lajos távollétében, kinyitotta a király rajongásig szeretett kenderikéjének a kalickáját, s hogy a kismadárral azután mi történt, sohasem derült ki: nem találták meg többé.

Ráadásul őfelsége jelenlétében örökké nevetgéltek és fecsegtek legyezőik mögött, amelyektől még télen sem váltak meg, ringatták a csípőjüket, mutogatták a keblüket, és epekedő pillantásokat vetettek a király környezetében lévő nemesifjakra, köztük rám is. Lajos természetesen utálta a szemérmetlenségüket, és olyan mélyen megvetette ezeket a spanyol nőket, hogy valóságos kínszenvedés volt számára a királynéhez menet naponta átvágni ezeknek a tolvaj szarkáknak a tömegén. S egy napon, amint épp kis úrnőjükhöz igyekezett, körülfogták, és belévájták csőrüket, szidták, amiért elhanyagolja hitvesét, sőt egyikük spanyolul még oda is kiáltotta neki: El hombre che no toca a su mujer no vale nada![14] A király rettenetes haragra gerjedt, ez egyszer nem is bírta magába fojtani, dühödt szavakat vágott a hölgyek fejéhez, és visszavonult, anélkül hogy meglátogatta volna a királynét, s eltökélte, hogy követelni fogja III. Fülöptől a „kurvák” visszazsuppolását Madridba. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy ezt a szót hallottam tőle, és gyanítom, hogy mielőtt kimondta volna, gondolatban már többször elismételte.

Arnoux atya, akinek száz szeme volt, mint Árgusnak és legalább annyi füle is, elnéző mosollyal nyugtázta Monteleone herceg ballépését, a spanyol nőknek a király elleni dühödt támadását pedig egy vállrándítással intézte el. Bár jezsuita volt, „Krisztus katonája”, a lelke legmélyén idegenkedett az

erőszakos megoldásoktól, jobb szerette a szelíd módszereket és a lassú, de biztos közeledést.

Jelentős pozícióhoz jutott őfelsége és Luynes mellett: az április huszonnegyediki államcsíny óta ő gyóntatta mindkettőjüket. E nevezetes dátum előtt, Cotton atya felügyelt a király lelkére. De érezve, hogy az anyakirályné bukása után a helyzete ingataggá vált, jobbnak látta önként visszavonulni, mint a kegyvesztést kivárni. De, amint szép olvasóm is tudja, a Jézus Társaság nem hagyhatta, hogy a király lelke vezérlő pásztor, vagyis az ő soraikból való gyóntató nélkül maradjon. Úgy esett, hogy egy másik jezsuita, Arnoux atya, pásztorolta Luynes-t annak nagy megelégedésére. A kegyenc pedig csodálta és tisztelte a Jézus Társaságot, meg félt is tőle, s tiszte volt az érdeküket hevesen védelmezni a királyi Tanácsban, amikor arról folyt a vita, megnyissa-e ismét kapuit Párizsban egy jezsuita kollégium. S mivel Cotton atya példás alázattal elhagyta az udvart, Luynes hogyne nyitotta volna meg fülét gyóntatója suttogásának, s hogyne javasolta volna Lajosnak, hogy Arnoux atyát léptesse Cotton helyébe?

Hogy miként buzgólkodott Arnoux atya Luynes és a király mellett, arról Fogacer-tól tudok, aki többször is feltűnik az én Emlékiratomban éppúgy, mint apáméban; pókszerű sziluettjével, fennhordott fejével, s a halántékára kúszó fekete szemöldökével, ami ördögivé varázsolta arcát. Ám Fogacer-t nemcsak szemöldöke fűzte az ördöghöz ifjúkorában! Laza erkölcsei és ateizmusa miatt gyakran fenyegette a máglya. De ahogy idősödött, mind bölcsebbé vált, és végül hátat fordított a fürtös ördögfiókáknak, s megtért az anyaszentegyház kebelébe, olyannyira, hogy pappá is szentelték. Nagy tehetségével elérte, hogy Du Perron bíboros orvosa és titkára lehessen. Amikor azonban, a jelen 1618-as esztendőben, a bíboros meghalt, Fogacer védelmező nélkül maradt volna, ha az apostoli nuncius - látva, milyen éles elméjű, és milyen ügyesen bánik az emberekkel - nem szemeli ki közvetítőnek maga és Arnoux atya között, akivel nem találkozhatott túl sűrűn anélkül, hogy gyanússá ne váljék a király szemében.

Ha azonban velem beszélt, Fogacer olyan óvatosan és homályosan fogalmazott mindig, hogy sohasem lehettem biztos benne, mit akar éppen a tudtomra adni.

- Nem találja különösnek - kérdeztem tőle -, hogy Luynes az államcsíny óta már nem igyekszik annyira összemelegíteni Lajost a kis királynéval, holott 1616-ban még mindkettejüket meghívta amboise-i kastélyába? Emlékezetes dátum ez, hiszen először fordult elő, hogy Lajos és Anna bár már egy éve házasok voltak, együtt étkeztek...

- Változnak a körülmények - sóhajtotta Fogacer -, s velük együtt a tervek és elképzelések is.

1616-ban a Lajos és a kis királyné közötti közeledés, Luynes megítélése szerint, ellensúlyozhatta a régensnő túlzott hatalmát. De 1617, vagyis a régensnő száműzése óta ez már nem oly kívánatos Luynes szemében, hiszen rendkívüli befolyásra tett szert.

- Megváltoztatta volna a véleményét?

Fogacer arcán tétova és talányos mosoly jelent meg.

- Lehetséges. Arnoux atyának persze arra kell ösztökélnie a királyt, hogy hálja el végre a házasságát, hiszen ezt kívánja a nuncius is, a spanyol király, a Jézus Társaság, s a király minden hű alattvalója.

- Nos? - Mit jelent ez a „nos?”, fiatal barátom? - kérdezte Fogacer, kurta nevetéssel.

- Van Arnoux atyának némi esélye rá, hogy eredményt ér el?

- Nagy nehézségekbe ütközik.

- A király legyőzhetetlen undorába, melyet a nászéjszakán vallott kudarca vált ki?

- Legyőzhetetlen undor? - kérdezte Fogacer, és mogyorószín szemében röpke fény csillant fel. Ez érdekes! Miből gondolja ezt, barátom?

- Én ezt érezném az ő helyében - válaszoltam óvatosan.

- Vagy úgy! Csakhogy kegyelmed nem képzelheti magát az ő helyébe, kedves ifjú és heves vérű Sioracom! - kiáltotta Fogacer. - Hiszen kegyelmed minden szoknyától izgalomba jön! És egy szép kebeltől már öt lépés távolságra is megrészegül! Lajosnak feltételezésem szerint másféle undort kell leküzdenie, mint amire kegyelmed gondol.

- Mifélét?

- Ugyanolyan jól tudja, mint én.

- De mégis?

- A követ miatt, aki a nap bármely órájában szabadon meglátogathatja a feleségét, meg a tömérdek ibériai hölgy miatt, akik nyíltan kimutatják mély megvetésüket iránta, Lajos szemében a királyné lakosztálya egy kis Spanyolország, ahová nincs kedve betérni.

- Nem jöhetne szóba itt valami alku? - kérdeztem rövid gondolkodás után.

- Alku? - kérdezte Fogacer, magasan felvonva ördögi szemöldökét. - És kik között?

- Hát a király és Arnoux atya között.

- Ugyan! A király, az király. Nem alkuszik.

- Akkor Luynes és Arnoux atya között?

- Milyen agyafúrt kegyelmed, Siorac! És mi volna ennek az alkunak a tárgya?

- Tegyük fel, hogy Luynes azt mondja Arnoux atyának: „Intézze el a nuncius révén Madriddal, hogy hívják vissza ezt a faragatlan követet, és szállítsák vissza meleg hazájukba ezeket a botrányosan viselkedő hölgyeket is, és ha e két pontban eleget tesznek Lajos kívánságának, én mindent megteszek, hogy rávegyem a házasság elhálására.”

- Siorac - mondta Fogacer harsány nevetéssel -, az tetszik nekem a legjobban kegyelmedben, hogy nemcsak helyénvaló kérdéseket tesz fel, hanem mindjárt válaszol is rájuk!

- És a válaszok is helyénvalók?

- Az majd kiderül - mondta Fogacer, hirtelen becsukódva, mint egy kagyló.

A jövő azonban adós maradt a válasszal, mert Lajos annyira haragudott Monteleonéra és a spanyol hölgyekre, hogy Luynes még arra is csak nehezen tudta rávenni, hogy legalább naponta öt percre meglátogassa a szegény kis királynét. A jó Arnoux atya munkálkodása mégis gyümölcsözőnek bizonyult: A kegyenc ekkoriban megint minden igyekezetével azon volt, hogy elősegítse a házastársak közötti közeledést, hiszen a felesége Ausztriai Anna legközelebbi barátnője lett, így hát az ő megbecsülését növelte volna, ha a királyi pár között meghittebbé válik a kapcsolat.

Luynes tehát azon munkálkodott, hogy a házastársakat közelebb hozza egymáshoz. Ellátogatott hát a lesigny-en-brie-i kastélyba, amit Lajostól kapott ajándékba, s amikor visszatért, nem győzte dicsérni a királynak, ezt a vadban gazdag vidéket, amely tele van barlangokkal, patakokkal és erdőkkel, s a legigézőbb városok és tájak övezik. A hallottak kétszeresen is csábították Lajost.

Egyrészt imádott vadászni, másrészt Franciaország bármely korábbi királyánál jobban szerette a vidéket járni. Ráadásul most külön is örült, hogy otthagyhatja a Louvre-t és a kis Spanyolországot, így hát örömmel kapott a meghíváson, hogy töltsön néhány napot kegyence kastélyában. A néhány napból végül több mint egy hónap lett: szeptember 11-étől október 26-áig időzött a kastélyban, s ott ünnepelte tizenhetedik születésnapját is.

Vele tartottam, és már nem győztem csodálkozni, miért marad ilyen soká (s vele együtt mi is), amikor szeptember tizenötödikén, nagy örömömre és meglepetésemre, megérkezett a kis királyné, méghozzá a legegyszerűbb öltözékében és - Istennek hála! - igencsak megcsappant kísérettel. És mivel elképzelhetetlennek tartottam, hogy Luynes a király hozzájárulása nélkül hívta volna meg Annát (miért is utasította volna el e a kérelmet, amikor kegyencének felesége is mindenüvé követte a királynét?), megértettem, hogy Luynes most is a házastársak összebékítésén fáradozik, s éppoly ügyesen, mint 1616-ban, Amboise-ban. Lajoson, bár tökéletes udvariassággal fogadta hitvesét, az izgalomnak semmi jele sem látszott, amikor Ausztriai Anna kiszállt hintójából.

Luynes ekkor megkétszerezte erőfeszítéseit. Mivel Lesignyben nem volt kápolna, a királyné lakosztályában emeltetett oltárt, aminek következtében, ha Lajos misét akart hallgatni - ezt pedig egyetlen nap sem mulasztotta volna el -, királynéja mellett kellett helyet foglalnia, a két egyformán felékesített karosszék egyikében. Amíg ültek, nem láthattam a királyi párt, de mihelyt felálltak, csupa szem és fül voltam. Mindketten nagyon fiatalok voltak és nagyon szépek, de úgy tűnt inkább egymás mellett vannak, mintsem együtt. Anna időnként ugyan fürkész pillantásokat vetett férjére, de a mágnes nem volt olyan erős, hogy magához vonzotta volna a vasreszeléket: Lajos egyszer sem fordította felé a fejét. Amikor ott álltak a kis lesignyi udvar előtt, inkább szánalmat ébresztett, mint iróniát, ez a szűz király és érintetlen királyné, akik csak az egyház szemében voltak férj és feleség. Ám az a tény, hogy egymás mellett ülve hallgatták a misét, Luynes reményei szerint emlékeztette Lajost a magasságos Isten előtt tett esküjére, hogy szeretni és tisztelni fogja feleségét.

De minden hiábavalónak bizonyult, a naponta közösen hallgatott mise is. Amint a káplán

kimondta: ite missa est, Lajos azonnal búcsút vett feleségétől, s hintóba ült vagy lóra pattant, attól függően, hogy látogatóba ment-e, vagy vadászni indult.

Mivel Brie, mint már említettem, tele volt barlangokkal és patakokkal, Lajos egy alkalommal szarvasűzés helyett vízre szállt, és a bárkája előtt felröppenő vízityúkokra lövöldözött. Később, méltatlannak ítélve a vadászatnak ezt a fajtáját, inkább kisebb madarakat vett célba a szárazföldön íjas puskával, méghozzá nem nyilat, hanem kavicsokat lőve ki. Emlékszem, mennyire elbűvölt, amikor gyermekkorában fekhelyéről célzott parittyával a gyertyára, s eloltotta úgy, hogy csak a belet érintette.

Most azonban szomorúan néztem az ágakról lehulló kismadarakat. Úgy éreztem, jobb lett volna ha gyermekkorában megtanítják, vagy legalább engedik megtanulnia a gerctid sesso testét és lelkét szeretni, akkor talán nem alakul ki benne az a tévhit, hogy az ilyen kis vérfürdők teszik őt férfivá.

A király nem kímélte magát, ha vadászott, gyalog járta be a vidéket, nem törődött sem éhséggel, sem fáradtsággal, sem a rossz idővel. Lesignyben tanúja voltam, amikor csak éjszaka tért haza, kimerülten, átázva, mint egy kölyökkutya, és azt sem engedte, hogy szárazra törüljék. Viszont ha napközben vendégszerető házra bukkant, ragadozó módján vetette rá magát a húsra. Egyszer láttam, hogy egy ilyen alkalommal tíz galambfiókát falt fel egymás után, s a csontokat is leszopogotta. Este azután böjtölt. Előfordult, hogy a természet nagy árat fizettetett vele falánkságáért. Egyik este a tűz előtt ült, s hirtelen kilelte a hideg. Másnap a misén egyszer csak elsápadt, kis híján elájult, majd gyorsan összeszedte magát, de az arca verejtékben úszott. A lakosztályába kísérték, és Héroard doktor azonnal azt a gyógymódot javallotta neki, amit minden baj ellen szokott: beöntést.

- Ó, igen! - mondta Lajos. - Tudom, hogy ez az, amire szükségem van! Csak azért nem szoktam kérni, mert félek, hogy azután nem enged el vadászni.

- Ó, Sire! - kiáltotta Héroard doktor -, esedezem, ezentúl mindig kérje, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá!

Ezután jelt adott, és az inasok hozták a szükség esetére szolgáló széket (amelyet a szemérmetes Rambouillet márkiné kérésére nem neveztek többé lyukas széknek), és a király deposuit onus ventris,[15] amint a kifinomultak mondják. Mindjárt jobban lett, s már indult is megint vadászni, és lefogadom, hogy ugyanolyan szenvedéllyel űzte a vadat, mint előző nap.

Engem a legjobban az lepett meg, milyen szigorúan betartja Lajos, Héroard előírásait: ha orvosa megtiltja, hogy vadászni menjen, nem mert volna ellenszegülni a parancsnak. Élete vége felé, amikor már nagyon beteg volt, egyszer azt mondta: a király szerencsétlensége az, hogy túl gondosan ápolják. Héroard nyilvánvalóan nagyon, de elvakultan szerette őt, ezért túl sok gyógyszert, beöntést és hashajtót adott neki. Lajos, egyeduralkodóként kormányozta egész Franciaországot, de saját orvosának alázatosan engedelmeskedett.

A jó katona sose indul táborba kétszersült nélkül: Lajos és Luynes a világért sem hagyta volna Arnoux atyát a Louvre-ban, de bármily különös, meg kell mondani, hogy vallásos férfiú létére Lajos készségesebben engedelmeskedett teste orvosának, mint annak, aki a lelkét gondozta. Arnoux atya szüntelen kérését, hogy „tökéletesítse végre házasságát”, olyan kifogásokkal hárította el, amelyeket a jezsuita atya bárki más esetében gyermetegnek ítélt volna. A dolog várhat. A halasztás semmiféle kockázattal sem jár. Ő még nagyon fiatal. A királyné úgyszintén. Őszintén szereti a feleségét, s épp

azért nem akarja elsietni a dolgot, mert fél, hogy a sietség az érzelmek rovására válnék. Ez a kanalas orvosság túl keserű volt ahhoz, hogysem hajlandó lett volna lenyelni.

A lesigny-en-brie-i kastélyban való tartózkodásunk vége felé volt egy olyan beszélgetésem Luynes-nel, amely némi reménnyel töltött el. Luynes több okból is szeretett engem: először is nem tekintett vetélytársának a király kegyét illetően. Azután én megelégedtem orbieu-i birtokommal, és semmi olyasmire nem vágytam, amit ő szeretett volna megkaparintani. És sohasem érezhetett a részemről semmiféle lekicsinylést.

Merthogy sokan gyalázták és mocskolták, s nemcsak az országnagyok, hanem az udvari emberek közül is jó néhányan s különféle okokból. A szemére hányták kisnemesi származását, amiről persze nem tehetett, de kishitűségét is - hogy ne mondjuk gyávaságát -, és főképpen féktelen mohóságát, amely a Conciniével vetekedett, mert valóban, mint ahogy már említettem, igyekezett mindent megszerezni, állásokat, címeket, kastélyokat, pénzt, s nemcsak magának, hanem népes rokonságának is. De közben nehezen viselte, hogy annyian gyűlölik, mert természeténél fogva érzékeny és kedves ember volt, aki vágyott rá, hogy szeressék.

Rendkívül ápolt volt, inkább jóképű, mint szép férfi. Erényekben is bővelkedett: nem volt szenteskedő, mint majd oly sokan ebben a században, csak őszintén istenhívő, rendkívüli módon ragaszkodott fivéreihez és egész családjához, szerette a királyt, és hűséges volt hitveséhez, aki viszont nem volt hűséges őhozzá. Jól bánt a szavakkal, és sokat is beszélt, szeretett Provence-ának éneklő modorában, és ha kissé zárkózott volt is, s néha titkolódzó, szavaiból, bókjaiból olyan szívbéli melegség áradt, ami kellemessé tette a társaságát.

Most pedig hadd számolok be eszmecserénkről. A királlyal ellentétben én nem vagyok Nimród, csak Orbieu-ban vadászom, ahol kénytelen vagyok Saint-Clairrel (és a kutyákkal, amelyekkel meglepett) hadba indulni a borzak, a vaddisznók és a rókák ellen, amelyek elődöm hanyagsága miatt elszaporodtak erdőimben. Azzal az ürüggyel, hogy írásbeli beszámolót készítek uralkodásának az április 24-i államcsíny óta eltelt idejéről, Lesignyben sikerült felmentést nyernem őfelségétől a vadászatok alól. Így hát az említett napon is otthon maradtam, és örültem is, hogy nem mozdultam ki, mert úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. La Barge-tól megtudtam, hogy Luynes is a négy fal között marad, mert rosszul érzi magát. De nem súlyos az eset, tette hozzá mosolyogva La Barge, hiszen az udvarnál mindenki tudta, hogy a kegyenc rendkívüli mód óvja az egészségét, így egy egyszerű nátha miatt is ágyban marad.

Megkértem La Barge-t, hogy kérdezze meg tőle, meglátogathatnám-e, amire ő azt válaszolta, hogy „a világon semmi sem szerezhetne neki nagyobb örömet”. Ebből a mondatból, szép olvasóm, már kiérezheti az udvariaskodásnak azt a hangnemét, amely Luynes-t jellemezte, s amelyhez nekem is igazodnom kellett, ha nem akartam megbántani. Így hát csak lassan térhettem rá arra a tárgyra, ami miatt a beszélgetést kezdeményeztem: vajon van-e némi remény, hogy Franciaország végre trónörököshöz jut?

- Habár a látszat az - mondta Luynes -, hogy minden maradt a régiben, valójában nagy előrehaladás történt most, a birtokomon.

Elhallgatott, és mindjárt megértettem, hogy bókra vár, amivel nem is késlekedtem.

- Az előrehaladás így nyilvánvalóan excellenciádnak köszönhető - mondtam.

- Igyekeztem mindent megtenni - mondta szerényen. - Úgy érzem, hogy Lajos nem a királynétól idegenkedik, hanem spanyol kíséretétől. Ha a kíséretet kiiktatjuk, a dolgok egyszerűbbé válnak.

- De kiiktathatjuk-e őket? - kérdeztem színlelt naivitással. - Ehhez nem nélkülözhető a király elhatározása.

- Az elhatározás már megvan.

Erről nem tudtam, s az újság őszinte megelégedésemre szolgált.

- Bravó! Bravissimó, excellenciás uram! De vajon kész lesz-e Monteleone továbbítani ezt a kérést Madridba?

- Ő ugyan nem. Monteleone öklelni fog a szarvával, és rugdosni a patáival. Ezért hát először is azt fogjuk kérni Madridtól, hogy hívja vissza a bikáját.

Szellemes mondat volt, és ráadásul Luynes azzal a bizonyos provanszi lejtéssel ejtette ki, amely színt, zamatot és kerekdedséget adott mindennek, amit mondott.

- És lefogadom - jegyeztem meg cinkos mosollyal -, hogy Monteleone utódának már nem lesz szabad bejárása a királynéhoz!

- Persze hogy nem! - vágta rá Luynes, olyan gyorsan és olyan gustó-val, ami elárulta, én juttattam az eszébe ezt az elengedhetetlen változtatást.

- Röviden tehát, excellenciás uram - mondtam -, despanyolizálni kívánja a királyné lakosztályát, és így szabaddá tenni az utat Lajos előtt. De mi történik akkor, excellenciás uram, ha ő mégsem kíván elindulni ezen az úton?

A tervét illető bizalmatlanság, s épp az én részemről, aki addig annyira magasztaltam őt, ingerelhette egy kissé, mert náthájáról megfeledkezve fölült az ágyban, és magabiztos hangon kijelentette: - Én vagyok az egyetlen-ember, aki, ha akar, célt tud érni a királynál, és én nem fogom sajnálni a fáradságot...

VI. fejezet Október végén tértünk vissza Lesigny-en-Brie-ból, és mivel sem novemberben, sem decemberben nem történt semmi olyasmi, amitől a királyság trónörököst remélhetett volna, már kezdtem félni, hogy Luynes fáradozása kárba veszett. A nyomasztó bizonytalanságban azzal vigasztaltam magam, hogy Lajos még csak tizenhét éves, és hogy az apja is későn kóstolt bele a szerelmi életbe.

Henrikünk azonban gyorsan behozta lemaradását, nem tartozván azok közé, akiket a test bűne elborzaszt. Párizs hosszú ostrománál már azzal múlatta az időt, hogy két apácával is szerelmeskedett, az egyikkel Longchamp-ban, a másikkal a Montmartre-on. Szó sem volt erőszakról, inkább nagyon is heves egyetértésről, mivel szegénykéket nem saját elhatározásuk, hanem a szülői kényszer juttatta a zárdába.

Henrik bevette Párizst, és Franciaország királyává válva, nem feledkezett meg a két kis zárdalakóról. Mindkettőből apátasszonyt csinált, sokkal inkább személyes háláját kifejezendő, semmint az erkölcsi épületesség jegyében. De e századvégen messze voltunk még, nagyon messze a Port-Royal és Angelika nővér példás szigorúságától...

Mihelyt visszatértünk Párizsba Lesigny-en-Brieból, engedélyt kértem s kaptam a királytól, hogy orbieu-i birtokomra utazzam s megadjam a jelt parasztjaimnak a szüret megkezdésére, azzal, hogy magam is szüretelni kezdek a saját szőlőimben. Ám két nappal indulásom előtt atyám hírét vette, hogy a párizsi parlament egyik tanácsosát, akinek Montfort l'Amaury közelében volt birtoka, a Párizsból Montfort-ba vezető úton kifosztotta és meggyilkolta egy martalóc csoport, amelynek a hírek szerint nem ez volt az első hőstette e környéken. Atyám tanácsára felbéreltem hát fél tucat svájcit, s valamennyit fel is fegyvereztem, így Pisseboeuffel, Poussevent-nal, La Barge-zsal, Robinnel és az óriás termetű kocsissal, Lachaise-zel együtt (őt atyám adta kölcsön nekem), olyan erős fegyveres kísérettel indulhattam útnak, amely már a puszta látványával is elveszi az útonállók kedvét a rajtaütéstől. Én magam négy pisztollyal felfegyverkezve ültem a hintóban, és velem volt Louison is, akinek megmutattam miként kell a pisztolyokat megtölteni, ő pedig, gyors felfogású és ügyes lévén, egy szempillantás alatt beletanult e tudományba. Ha megtámadnak, én lövök, ő meg ezalatt a többi pisztolyt tölti, így valóságos pergőpuskatűzbe foghatom a támadókat.

Kis útitársnőm, akit Lichtenberg grófné távolléte igencsak boldoggá tett, nem tudott hová lenni az örömtől, hogy kettesben utazhat velem, címeres hintómban. „Mintha én volnék a gróf úr grófnéja”, mondta bíborvörös arccal. Ebből az alkalomból csudára felcicomázta magát, és most először nem parasztszoknyát viselt, amint az társadalmi állásához illett, hanem hufándlis szoknyát. Amikor párizsi palotánk kapuján így kilibbent, maggiordomón-k, Franz rosszallóan nézett utána, a komornák gúnyosan, atyám pedig elnézően. „Végül is - súgta a fülembe -, ha fiamuram kedvéért levetkőzik, miért ne öltözhetne saját kedve szerint, ha kedvesével útnak indul?...”

Amikor már ott ült mellettem, látom ám, hogy ruhája egyik csatjába, nyilván erényét védendő a martalócoktól, egy kis tőrt dugott, amit tőlem kapott ajándékba, de nem azért, hogy mutogassa, hanem, hogy szükség esetén használja. Nevetve megjegyeztem, hogy a gyengébbik nem bennünket, férfiakat nem ilyen fegyverekkel szokott térdre kényszeríteni. Ám később, a szélben és esőben hosszúra nyúlt utazásunk során bebizonyította, hogy a női fegyverekkel is ügyesen bánik: annyi kedvességgel halmozott el, amennyit jó természete és tetszeni vágyása diktált, és szerelmének hevét csak fokozták a szokatlan körülmények, az újdonság varázsa.

Kedves lány volt (csak a többi lányhoz nem volt kedves), csacsogó és vidám, de tapintatos is, mert ha látta, hogy elgondolkoztam, képes volt visszafogni nagy beszélhetnékjét. És jelen utazásunk közben bizony sokszor elgondolkodtam.

Gräfin-em nem is hiányzott olyan fájón, mint kezdetben hittem. A korkülönbség, meg hogy más-

más nemzet szülöttei vagyunk, az ő hugenotta merevsége, s az a különös rögeszméje, hogy valahányszor kinyitja a száját, ki kell nyilatkoztatnia az igazságot, enyhe közönségessége, örökös követelődzése és gőgje, de kiváltképp az állítólag tőlem elszenvedett sérelmeinek lajstromozása gyakran elkedvetlenített, és sokkal inkább a türelmemet edzette, mint a szerelmemet. Elutazásával a már említett bűntudatom is megszűnt amiatt, hogy a két nő közül állandóan megcsalom az egyiket.

Az úton nem várt ránk kelepce, de előre tudtam, hogy így lesz, hogy senki sem fog megtámadni minket, hiszen ha erőnket fitogtatjuk, elkerülhetjük a bevetését. Az ilyesfajta útonállók ugyanis szeretik a gyilkolást és a rablást, de harcolni nem szeretnek, s ezért csak a védtelen prédára támadnak rá. És amint ott ültem Louison mellett, akivel olyan egyszerű volt az élet, mélységes boldogság töltött el, és csak növekedett, ahogy közeledtünk Orbieu-höz. Hamarosan újra látom első földbirtokomat, szeretett kastélyomat, árnyas erdőimet, selymes rétjeimet, egyszóval azt a kis királyságot, amelynek én vagyok az uralkodója. És bár ősz volt már, elmondhattam a költővel: Amikor lelkem fennen ujjong, virágot esőz a tavasz.

Ismét egyszer meghökkentett, milyen hatalmas az én orbieu-i birtokom! Alig mertem elhinni méreteit, s hogy mindez az enyém és erősen feltettem magamban, hogy sosem fogok visszaélni azzal a hatalommal amelyet általa nyertem. Birtokomon még a tulajdonosok sem kezdhetik el a szénagyűjtést, az aratást vagy a szüretet, amíg én jelt nem adok. Gabonáját ki-ki csak az én malmomban őröltetheti, kenyerét csak az én kemencéimben süttetheti, szőlőjét csak az én présházamban préseltetheti - az én hasznomat növelve. Senki sem adhatja el gabonáját, borát, gyümölcsét vagy állatait, amíg én el nem adtam a magamét. A papot és káplánját kivéve, én vagyok az egyetlen személy, aki a sekrestyéből léphet a templomba és aki - a püspök távollétében - a szentélyben ülhet, abban a szentélyben, amelynek kövei alatt nyugszom majd egykor mint az egyházközség kiválósága. És mise közben közvetlenül a mi Urunk Istenünk után, mint már láthatták, engem is befüstölnek tömjénnel. Mindazok, akiknek az én földbirtokomon háza vagy néhány hold földje van, évi járandóságot kötelesek fizetni nekem, ha pedig valamit eladnak, illetéket. Galambdúcot tarthatok, ami mindenki más számára tilos, és senki sem szólhat ellene, hogy ha sok száz galambom, mielőtt a tányéromra kerülne, megdézsmálja parasztjaim termését - persze sajnos az enyémet is. S az enyém az ég is uradalmam fölött, a víz, amely az én földjeimen áll vagy folyik - patakok, folyók, barlangok, pocsolyák. És az enyém minden állat, amely a levegőben röpül, a földön szalad vagy a vízben úszik. Ha valaki elfog egyet, hogy eladja vagy megegye, bírságot fizet vagy botozásra ítéltetik, de akár halállal is büntethetem, lévén pallosjoggal felruházott földesúr.

Ez a kiváltság azonban már kiment a divatból: ha jogilag érvényben volt is, a gyakorlatban már nem, és Orbieu csak hagyománytiszteletből őrizte a domb tetején sorakozó óriási akasztófákat. Azért álltak magaslaton, hogy mindenki jól láthassa a faluból még a keresztgerendákat is, melyeknek közepét kikoptatta a kötél: azon himbálóztak azok, akiket a régebbi urak halálra ítéltek. Mint emlékezhetnek rá, Rapinaud, az intéző még élt ezzel az élet és halál fölötti hatalommal, amikor a kastély egyik ablakából lelőtte azt a parasztot, aki egy hajnalon kihalászott egy potykát az elhunyt gróf tavából. Ez a gyilkosság azonban gyűlöltté tette őt, és ha megtalálták volna az áldozat holttes-tét, minden bizonnyal végeznek a gyilkossal.

Louison szorosan hozzám simult a hintóban, és éreztem, hogy nagyon szeretne már megszólalni: a kimondatlan szavak majd szétvetették rózsaszín orcáját. Szépek voltak ezek a rózsaszínű orcák, jól

illettek fekete hajához, amely pedig kiemelte gyöngéd szemének kékségét. Időnként hufándlis szoknyájára pillantott, és láttam, rendkívül büszke rá. Elhatároztam, hogy megmondom neki, semmi kifogásom sincs ellene, ha Orbieu-ben ezt viseli, de Párizsban nem veheti fel, mert azzal megsértené a személyzet parasztszoknyát viselő tagjait.

A pundonor, amint a spanyolok mondják, volt a gyenge pontja vagy - ha tetszik - az erőssége az én Louisonomnak. Rendkívüli mód irigyelte Margot-t, amiért egy márki ágyasa, miközben ő csak egy lovagé. Most viszont úgy érezte, hogy velem együtt ő is magasabbra jutott az életben, és nem győzött hencegni Margot-nak, hogy mostantól ő már egy gróf kedvese. Olyannyira, hogy végül kénytelen voltam, ha szelíden is, de letorkolni, hogy véget vessek a viszálykodásnak.

- Gróf úr - szólalt meg végül, kedves, halk hangon -, abbahagyta a gondolkodást, vagy hallgassak még tovább?

- Beszélj csak, Louison, beszélj! Meg ne fulladj már!

- De előbb, gróf úr, kérem, vessen rám egy pillantást!

A feje a vállamon nyugodott. Megfogtam az állát és fölemeltem: az arcát nagyon bájosnak találtam, és erre nyilván számított is.

- Miért akartad, hogy rád nézzek?

- Azért, gróf úr, mert szeretnék kérdezni valamit.

- Kérdezz.

- Tiszteli gróf úr a vérét?

- Miféle kifejezéseket használsz? - kérdeztem meglepetten.

- Ezt a kifejezést használta atyja, a márki úr is, amikor Margot-val beszélt. És még azt is mondta, hogy ezt az erényt, apjának, a perigord-i Mespech bárónak a példája plántálta belé, aki a kastélyában neveltette fel azt a fattyút, akit egy egyszerű pásztorlány szült neki,[16] és még a nevével is megajándékozta.

- És azt is tudod, miért biztosította apám Margot-t, hogy tiszteli a vérét?

- Hát hogyne! Mert Margot teherbe esett tőle...

- Teringettét! Mit nem kell hallanom?

- És amit a hír hallatán a márki úr mondott, mi mást jelenthetne, mint hogy ő is el fogja ismerni sajátjának a gyermeket, és párizsi palotájában fogja fölnevelni.

- Akkor hát minden rendben van. Örülök Margotnak, meg méhe gyümölcsének is.

- Gróf úr tehát helyesli atyja eljárását?

- Természetesen.

- És a gróf úr is így cselekednék, ha énvelem történnék ugyanez?

Tátva maradt a szám.

- Egek Ura! Mit akarsz ezzel mondani? Csak nem vársz te is gyermeket?

- Jaj, dehogy! De egyszer talán mégis így fordulhat, hiszen az asszonyoknak ez a sorsa.

- Miért volna ez a sorsod? Nem tanítottam-e meg neked bizonyos füvek használatát?

- De hát Margot is ismerte ezeket a füveket, és őt még a gróf úr atyjaura is kioktatta, aki igencsak járatos az orvoslásban. A természet szava mégis mindennél erősebbnek bizonyult.

Ezen egy kicsit eltűnődtem.

- Louison - szólaltam meg végül, nagyon komolyan -, ha azt mondanám, hogy ebben az esetben a te gyermekedet éppúgy elismerjük, mint Margot-ét, és a kis jövevény orbieu-i kastélyomban fog felnevelkedni, vajon nem esnél-e kísértésbe, hogy csalj, és ne használd a füveket, csak azért, hogy ismét hallathassa szavát a természet?

- Jaj, dehogyis, urain! Én sohasem csapnám be a gróf urat, ahogyan eddig sem tettem.

- Viszont való igaz, hogy az asszonyok mind vágynak gyermek után.

- Ez bizony igaz! De eszemben sincs valami furfanggal siettetni a dolgot. Jöjjön a kicsi, amikor Isten akarja, de nem előbb! És Isten bizonyára nem kívánja, hogy a hasam túl hamar nagyra nőjön, hanem azt akarja, hogy még sokáig szép maradjak és üde, hogy tessek a gróf úrnak, és eszébe se jusson egy másik lányba belebolondulni ott a síkvidéken!

- Miket beszélsz! Ha tudnád, micsoda kis mocsokfészkek élnek arrafelé!

- De vannak ám, akik keresztüllátnak a piszkon, gróf úr! Saint-Clair úr például. Ő bizony kihalászott egy kis halat a sárból, és miután jól megmosta tiszta vízben, ízletes falattá vált a tányérján.

- Erről nem is tudtam! Te meg mikor tetted ezt a felfedezést?

- Az utolsó napon, amit legutóbb Orbieu-ben töltöttünk.

- A mindenségit! Semmi sem kerüli el azt az éles szemedet! És főleg nem egy másik bájos leányka. Hogy hívják ezt a nőszemélyt?

- Jeannette. Egy kis alattomos. Ha hagynám, pálcával dirigálná a kastély egész személyzetét, a férfiakat és a nőket is. De én majd rendet csinálok.

Szép kilátás! Ha megérkezünk Orbieu-be, a tyúkok egymásnak esnek a csőrükkel, és fröccsen a vér, röpködnek a tollak! Hát nemcsak hiúságból kellett az új hufándlis szoknya, hanem hogy a szépséges tollazat már a viadal előtt megfélemlítse a másik felet!

- Louison - mondtam, a legkomolyabb hangomon -, nem szeretném, ha összetűznél Jeannette-tel.

Saint-Clair úr még sértésnek tekintené. És hogy ügyelhetnél a fehérneműre, ezüstneműre, az éléskamrára és az egész személyzetre, ha Saint-Clair úr, aki a birtok intézője, ferde szemmel néz rád?

- Saint-Clair úr a gróf úr szolgálatában áll - mondta Louison -, utasíthatja, hogy fogadjon el engem mint házvezetőnőt.

- Meg is teszem, ha szükség lesz rá. De pillanatnyilag jobban örülnék a békés megegyezés-nek.

Te lehetsz az orbieu-i kastélyban a házvezetőnő, valahányszor velem együtt ott tartózkodsz, és amikor Párizsban vagyunk, Jeannette helyettesít.

- Nagyon jó lesz így, gróf úr! Megmondaná ezt Saint-Clair úrnak is, hogy ne legyen perpatvar köztem és Jeannette között?

- Persze. De most áruld el nekem, Louison, miért olyan fontos neked, hogy te irányítsd orbieu-i házamat?

Egy kissé elpirult, és csak pillanatnyi gondolkodás után válaszolt kérdésemre.

- Nos hát - mondta végül -, a gróf úr megházasodhat egy napon - még ha csak azért is, hogy az utódlásról gondoskodjék -, és frigyre lép egy magas rangú hölggyel. És mivel a hölgy nyilván a városban akar majd lakni, én vidéki házát irányítanám, ahol talán gyermekeinek is gondját viselhetném, ha a gróf úr azt szeretné, hogy Párizs mellett nevelkedjenek, a síkvidéki jó levegőn.

Ez a lány, gondoltam, nem hagyja, hogy mások irányítsák az életét. Jól kézben tartja a gyeplőt, és úgy hajtja a lovakat, ahogyan az az érdekeinek és persze az érzelmeinek is megfelel.

- Louison - mondtam -, én is azt szeretném, ha minden éppen így történnék. Sok jó tulajdonságod van, és én tökéletesen megbízom benned.

E szavak hallatán elkapta a kezem, és összevissza csókolta, de egy szót sem szólt. Majd visszahajtotta a vállamra a fejét, és mintha merengett volna egy hosszú percen át.

- Gróf úr - szólalt meg végül -, egy nagy kegyet kérnék: ha feleséget választ magának, szeretném, hogy ha nem is előbb, de legalább ugyanakkor én is tudomást szerezhetnék döntéséről, amikor a márki úr és a lovag úr.

- Miért? - kérdeztem némi kíváncsisággal.

- Hát nem én állok-e őutánuk a legközelebb a gróf úrhoz?

Teljesítettem a kérését, a „kegyet”, amint ő nevezte, de e kérés jelentőségét csak néhány év múlva értettem meg. Alig két hónappal az után, hogy tudomást szerzett eljegyzésemről, közölte velem,

hogy áldott állapotban van. A hajdani kérés titkos értelme egyszerre nyilvánvalóvá vált. Azt akarta, hogy mielőtt a házasságom miatt éjszakai együttléteink megszűnnének, már a szíve alatt viselje első gyermekemet.

Egy óra volt még sötétedésig, amikor megérkeztünk Orbieu-be, és az olvasó bizonyára kitalálja, mire akartam ezt a rövidke időt fordítani. Birtokomra érve kiszálltam hintómból, és La Barge-t ültettem be magam helyett, én pedig felpattantam pej kancám még meleg nyergébe, lovászomat a bakra parancsoltam Lachaise, a kocsis mellé, s útnak indítottam őket, Louisonnal együtt a kastélyba.

Kis társnőm kidugta a fejét a hintó ablakán, és megtudakolta, hová megyek. „Azonnal meg akarom csodálni útjaimat, az én csodálatos, kikövezett útjaimat! Kérlek, mondd meg Saint-Clair úrnak, hogy hét órára várhat a kastélyba vacsorára.” Ügetésbe fogtam és mivel nem volt kedvem a port nyelni hintóm mögött, elébe kerültem, majd hátamban a kíséretemmel elkanyarodtam az első úton, balra.

Azután sorra bejártam minden utat, nem tudtam betelni vele, milyen pompás eredményt hozott Saint-Clair irányítása, parasztjaim fáradsága, és persze az én pénzem. Cseppet sem sajnáltam a kiadásokat. A szívem hevesen dobogott a gyönyörűségtől, látván, hogy birtokom útjain behegedtek a kerékvágások és kátyúk sebei, és mostantól fogva jók és szépek, uradalmam meg a magam dicsőségére.

Parasztjaim, amint meghallották a tíz nagy ló patáinak dobogását a már köves úton, óvatosan előbújtak kunyhóikból, és rám ismerve, levették sapkájukat. Megálltam, és én is megemeltem kalapomat, majd beszédbe elegyedtem velük, a saját nyelvükön, mert utolsó orbieu-i tartózkodásom óta sokat tanultam Figulus szótárából. A kiejtésem talán nem volt tökéletes, de úgy éreztem, megértenek, mikor közöltem velük, hogy ha az időjárás is engedi, másnap szüretelni kezdek, következésképp, ha van szőlőskertjük, ők is nekifoghatnak a szüretnek.

Saint-Clair úr az egész személyzettel együtt a kastély lépcsőjén állva várt, majd elém sietett, én pedig lovamról leszállva mindenki előtt, most először, megöleltem őt, hogy kifejezzem jó munkája feletti elégedettségemet. Fiatal arca kipirult az örömtől, és ő is megölelt engem. Karon fogtam, lendületesen elindultam vele a kis terem felé, ahol, mint rendesen, már tálalva volt, Istennek hála, mert így azonnal csillapíthattam farkaséhségemet.

Saint-Clair úr szabad kezet kapott az orbieu-i személyzet toborzásához, és mindjárt láttam, hogy ügyesen válogatott, mert szakácsán apám Caboche-a túltett ugyan, de az én Robinem elbújhatott mögötte. Ha intézőm nem szól is oda az asztalnál felszolgáló leánynak: „Jeannette, töltsd meg a gróf úr poharát!”, akkor is kitaláltam volna, hogy ő az, aki valós vagy feltételezett hatalmi törekvéseivel felhergelte kedvesemet.

Jeannette tizenhét-tizennyolc éves lehetett, a haja hollófekete, arca napbarnított, teste inkább soványka, szeme fekete, beszédes és mozgékony, mint egy mókusé, s mozdulatai is fürgék. Csak a gömbölydedség hiányzott róla. De most, a jólétben és bőségben, virágba borulhat.

Megvártam, amíg kimegy a szobából, azután ártatlan arccal megkérdeztem Saint-Clairtól:

- Elégedett Jeannette szolgálataival? „Finom tus” volt, amilyenre a vívómesterek tanítják tanítványaikat: épp csak súrolta a bőrt.

Saint-Clair úr azonban a tus finomsága ellenére is elvörösödött.

- Igen, hogyne - válaszolta, s nagyot nyelt. - Jeannette kiváló szolgáló, készséges, csöndes, tiszta és nagyon dolgos. Ha én nem adok neki munkát, ő mindig talál magának, sohasem ül ölbe tett kézzel.

Még esze is van, és csodálatos gyorsasággal tanul franciául. Mindenesetre sokkal gyorsabban, mint ahogy én tanulom a síkvidék nyelvét. E téren is hasznát látom.

Az „e téren is” mulatságosan hangzott, és miután erre ő is ráeszmélt, újból elpirult. Én azonban úgy tettem, mintha semmit sem vennék észre, a húsra szegeztem a szemem, amelyből jóízűen lakmároztam.

- Ki az apja? - kérdeztem kis idő múltán. - Egy gazdag paraszt, vagy egy földműves kicsinyke földdel?

- Sem egyik, sem másik. Az apja nem gazdag, de nem is túl kicsi a földje.

- Az adósunk?

- Van egy kis adóssága, ha hihetünk Rapinaud könyveinek.

- Mennyi?

- Ötven frank.

- Elengedte a tartozását?

- No de gróf úr - kiáltotta Saint-Clair sértődötten -, sose tennék ilyet a kegyelmed engedélye nélkül!

- Helyes. Adjon hosszú határidőt a jóembernek a fizetésre, ha már a lánya ilyen jól szolgál orbieu-i házamban.

- Nagyon hálás lesz a gróf úrnak, ő is és Jeannette is.

Láttam, hogy Saint-Clairnek, aki láthatólag a szerelem első fellángolásánál tartott, legalább akkora örömet szereztem, mint Jeannette-nek, és hirtelen úgy döntöttem, hogy azon melegében a vetélytársnők ügyét is elrendezem.

- Barátom, úgy terveztem, hogy Louison lesz a házvezetőnő Orbieu-ben. De mivel eleinte nem töltheti itt minden idejét, a távollétében vajon nem tölthetné-e be Jeannette ezt a tisztet? Ha pedig Louison itt van, lehetne-e Jeannette a helyettese? Véleménye szerint alkalmas-e s kész-e Jeannette ennek a posztnak a betöltésére?

Rövid csönd követte udvarias kérdésnek álcázott döntésemet, amelyre azután Saint-Clair,

láthatólag semmiféle huncutságot sem gyanítva, így válaszolt: - Úgy gondolom, hogy Jeannette el tudná látni ezt a munkát, ha Louison bevezetné a fortélyaiba.

Hogy van-e kedve a házvezetőnői beosztáshoz, nem tudom, azt viszont tapasztaltam már, hogy mindig örömmel veszi, ha feladatainak köre bővül.

Megkönnyebbültem jóhiszemű válaszától, amely mögött semmi hátsó gondolatot sem éreztem.

Hál' istennek sikerült elejét vennünk a komornák háborújának, amely veszélyeztetné a ház rendjét, és végül megronthatná a Saint-Clairrel való kapcsolatomat.

Olvasóm talán úgy véli, hogy túl sok időt és fáradságot fecséreltem ennek az apró ügynek az elrendezésére. Nem tudom. Két szolgálólány közötti perpatvar, ha hagyjuk elmérgesedni, súlyos következményekkel járhat. Az is igaz persze, hogy ez időben lelkesen vetettem bele magam minden uradalmammal kapcsolatos feladatba. És jóllehet emlékirataimat írva, sok évvel Orbieu-ben való megállapodásom után, most is elérzékenyülök, milyen heves és őszinte vágy munkált bennem, hogy jól irányítsam és egyre csak tökéletesítsem azt az uradalmat, amelynek a nevét viselem, s milyen buzgalommal láttam a dologhoz minden reggel: nem volt oly apróság, amit méltatlannak ítéltem volna figyelmemre.

- Gróf úr - szólalt meg ismét Saint-Clair -, megkapta levelemet, amelyben arról értesítettem, hogy cornebouci erdőjében tűz ütött ki, amit szinte gondviselésszerűen oltott el azután egy hatalmas vihar?

- Valóban gondviselésszerű volt az a vihar... - mondtam. - Azóta is nyugtalanít ez a hír, hiszen ebben az esős őszben nehéz elképzelni, hogy egy tűz csak úgy magától fellobbanjon.

- Én is így gondolom. És Séraphin atya, amint tegnap hírét vette a gróf úr érkezésének, jelezte, hogy szeretné tiszteletét tenni a gróf úrnál, nyomban megérkezése után, mert bizonyos hírekkel szolgálhat a tűzzel kapcsolatosan. Ha nincs ellenére, elküldeném érte a homokfutómat, mert az ő öszvére lesántult.

- Ó, nem - vetettem ellen mosolyogva -, küldje érte a kétlovas hintómat, és gyújtsanak lámpásokat is, hogy világítsanak az úton! Szeretném, ha Orbieu-ben látnák, mennyire tisztelem az egyházat.

Később Figulus-tól megtudtam, hogy Séraphin atya mélyen meghatódott, amiért hintót küldtem érte. „Az elhunyt gróf életében, vallotta meg káplánjának, soha, de sohasem volt részem ilyen figyelmességben! Ő nem is a papjának tekintett, hanem valami istállószolgának, akinek az a dolga, hogy időről időre letisztogassa a lelkéről a ganajt.”

Abból, ahogyan ez a tagbaszakadt ember belépett a kis szalonba, ahol Jeannette lobogó tüzet rakott - hűvös volt ezen az októberi estén -, mindjárt láttam, hogy fontos közlendői vannak. De tudván, hogy lassú és nehézkes, nem siettettem. Amint elhelyezkedett az egyik karosszékben, burgundival kínáltam, amit a kötelező udvariasság szabályai szerint kétszer-háromszor elutasított, majd elfogadott.

De amikor elfogadta, nem úgy itta, ahogy én, lassan ízlelgetve, hogy jobban élvezzem a bukéját, hanem hatalmas kortyokban nyelte. És amikor a pohár kiürült, széles száját széles kézfejébe törölte,

majd a szalvétába is, amelyet a mindenre figyelő Jeannette nyújtott felé kis kezével, sietve.

- Gróf úr - kezdte szép basszus hangján (a hangja volt az egyetlen, amit nem szerettem benne, mert olyannyira visszaélt vele, amikor vasárnaponként végeérhetetlenül énekelt a misén) -, a cornebouci erdőben keletkezett tűz nem a véletlen, hanem a rossz szándék műve volt. Cáfolhatatlan bizonyítékaim vannak!

A foga közt szűrt „cáfolhatatlan” szó nagyon tetszhetett neki, mert elismételte: - Úgy bizony: cáfolhatatlanok!

- Tudja tehát, ki a vétkes, Séraphin atya? - kérdeztem.

- Tudom, kik a vétkesek - válaszolta Séraphin nyomatékkal. - Tudom, kinek az agyában fogant meg a bűntény. És azt is tudom, ki hajtotta végre.

- És ki volt a bűntény kitervelője?

- Rapinaud, az intéző.

- Rapinaud?

- Cui prodest scelus, is fecit - mondta ünnepélyesen Séraphin.

- Az követi el a bűntényt, akinek érdekében áll - fordítottam Saint-Clairnek.

Séraphin atya és én ekkor cinkos pillantást váltottunk, a két latinban jártas férfiú, ami éppúgy növelte irántam való megbecsülését, mint a hintó, amit érte küldtem.

- Hallgatom önt, Séraphin atya - mondtam, magasan felvonva szemöldökömet.

- Gróf úr, tegnapelőtt Yvon...

- Yvon?

- Yvon Janin, a korcsmáros - magyarázta Saint-Clair.

- Yvon felkeresett a parókiámon, és kért, hogy gyóntassam meg. „Hogyhogy, Yvon?, kérdezem tőle, hiszen tegnap már meggyóntál! Miféle nagy vétket követtél el tegnap óta, te szerencsétlen, hogy ma újból meg kell hallgassalak?” „Nem én követtem el aztat” mondja Yvon. ,,Egy másik vót az:” „És hogy képzeled, Yvon, hogy te gyónod meg egy másik ember vétkét?” „Hát csak azér' mondta, mer' ő sose fogja meggyónni.” „Jól van, akkor mondd te el! Hadd süljön az a másik a nyárson az örökkévalóságig! Ráadásul meztelenül, hogy még szégyellje is magát!” „Nem az érdekel engem, mondta Yvon. Süljön, ha akar, engem nem érdekel, csak hát attól félek, hogy még életében megint elköveti azt a nagy bűnt Orbieu ellen.”

- Orbieu ellen? - kérdeztem. És akkor már igencsak hegyeztem a fülem.

- Erősen hegyeztem akkor már a fülem, gróf úr - mondta Séraphin is. - „Yvon, mondom neki, nem vagy túl beszédes. Ha nem mondod el azon nyomban, mit tudsz arról a másikról és az ő nagy vétkéről, téged fognak nagy üstökben főzni a pokolbéli ördögök!” „El akarom én mondani, atyám, mondta Yvon, de csak gyónásban.” „Miért?”, kérdeztem. „Mert a gyónási titok miatt, mondta Yvon, nem mondhatja el senkinek.” „Szóval védeni akarod, mondtam szemöldököm ráncolva, azt a gazembert, hogy újból elkövesse gonosz tetteit!” „Jaj, dehogy! Dehogy akarnám én őtet védeni! Csak hát félek én őtőle! Az egy vadállat!” „Szóval Mougeot-ról van szó!”, kiáltottam. „Én semmit se mondtam! Semmit se mondtam!”, rikoltozta Yvon. „Vagyis ez a Mougeot ott gyújtott tüzet, ahol nem kellett volna? Amiből nagy kár és baj származhatott volna, ha a Jóisten nem nyitja meg az égi csatornákat?” „Én semmit se mondtam! Semmit se mondtam!”, kiabált Yvon. „De most mégis el fogod mondani nekem, ostoba szamár, honnan tudod, hogy ki az és hogy mit csinált. Ha nem mondod el, többé nem gyóntatlak meg és nem is áldoztatlak: És ami még rosszabb, ha meghalsz, nem engedlek keresztény földbe temetni! Így hát amikor az utolsó ítélet napján az angyalok megjelennek, nem találnak majd meg, és ott felejtenek a föld alatt, így hát, nem fogsz feltámadni. ..” „Jaj! Ne, ne atyám!

Inkább mindent elmondok!” „Hallgatlak”, mondtam. „Hát, atyám, vannak, ugye, egyesek a kocsmámban, akik túl sokat isznak, és ha ittak, sokat is beszélnek. És hát azt is észre lehet venni, hogy egyesek, akiknek addig nem volt egy garasuk sem, hirtelen, hipp-hopp már térdnadrágban feszítenek és csilingel a pénz a zsebükben.” „Ezek az »egyesek«, mondtam, nem más, mint Mougeot!” ;,Maga mondta, atyám, nem én!” „És akitől a pénzt kapta, hogy gyújtsa föl a cornebouci erdőt, Rapinaud!” „Én semmit se mondtam! Semmit se mondtam!”, kiáltozta Yvon.

- Atyám - szólaltam meg, miután nagyon figyelmesen végighallgattam beszámolóját -, a korcsmáros tanúvallomása Mougeot ellen szól. De vajon mi bizonyítja, hogy Rapinaud adta neki a pénzt?

- Biztos, hogy ő volt, gróf úr, hiszen Rapinaud idejében mindig Mougeot végezte el a piszkos munkát.

- Mindazonáltal - jegyezte meg Saint-Clair -, csak akkor lehetünk biztosak Rapinaud bűnösségében, ha Mougeot vallomást tesz ellene, ehhez pedig először is el kell fognunk őt.

- Erre már holnap sort keríthetünk - mondtam -, ha idehozatom Montfort l' Amauryból azt a bírót, aki amint kegyelmedéktől hallottam - az elhunyt gróf segítségére volt az ilyen letartóztatások alkalmával. Addig azonban tartsuk a legnagyobb titokban ezt az ügyet. Katasztrofális következményekkel járna, ha Mougeot megneszelné, mi fenyegeti, és elmenekülne, mielőtt nyakon csíphetnénk.

Elismerésemet fejeztem ki Séraphin atyának a kocsmáros példás kihallgatása miatt, és miután megparancsoltam, hogy hintón vigyék vissza a parókiára, két flaska burgundi bor kíséretében, visszavonultam a szobámba, amely olyan volt, mint egy puha, meleg fészek: Louison behúzta a súlyos damasztselyem függönyöket, tüzet rakott, és már az ágyamat melegítette.

Mivel benne éppúgy megbíztam, mint kiváló ítélőképességében, aminek nemegyszer láttam hasznát, elmeséltem neki, mi a haditervem másnap hajnalra, és kértem, mondja meg őszintén, mit gondol róla.

- Hogy Mougeot-t letartóztatják, az addig rendben van - mondta rövid gondolkodás után -, a katonák is, a kordé, a láncok meg a vészharang, ami összetereli a falu népét, mert amint hallottam, mindenki gyűlöli ezt a vadállatot. De ha a bíró és az írnoka megérkezik a helyszínre, hogy rögzítse a bűnös vallomását, másféle díszletre is szükség lesz, gróf úr, mint a kastély nagyterme...

- Miféle díszletre gondolsz?

- Hát például jó lenne, ha meghurkolt kötél himbálózna az egyik akasztófán, ennek a Mougeotnak a feje fölött, Poussevent meg ott állna mellette; fekete csuklya mögé rejtve az arcát...

- Louison - szakítottam félbe nevetve -, nem vagy te vérszomjasabb a kelleténél?

- Dehogyis, gróf úr! Jól tudom én, hogy néhány megpörkölt fa miatt nem fogja a gróf úr felköttetni ezt a nyomorultat. Hanem ez a Mougeot keményfejű, nyakas paraszt, aki egyre csak azt fogja hajtogatni: „Semmit se tudok, semmit se tudok”, ha nem ijeszt rá úgy, hogy megfagyjon a töke a nadrágjában! És ha látja, hogy elsápad, reszket, izzad, mint az állat, alkut ajánlhat neki: ha beszél, csak száműzik erről a vidékről, de ha tartja a száját, felakasztják.

- És gondolod, hogy erre beszélni fog?

- Lefogadom, inkább hagyja, hogy a nyelve Rapinaud ellen valljon, mint hogy kilógjon majd a szájából, amikor a kötél a nyakára szorul.

A kis ravaszdinak igaza volt. Mougeot nemcsak hogy beszélt, amint meglátta a már meghurkolt kötelet és a csuklyás Poussevent-t, de sokkal többet mondott, mint reméltük, és olyan gyorsan, hogy a bíró írnoka alig győzte feljegyezni vallomását a papirosra. Rapinaud felbujtására gyújtotta fel cornebouci erdőmet, és szintén az ő parancsára vitte el a helyszínről és temette el egy bizonyos helyen, amit csak ő ismer, azt a szerencsétlent is, akit az intéző a kastély ablakából lelőtt.

Utasításomra a megbilincselt Mougeot-t elvezették abba az erdőbe, ahol elásta a szerencsétlen orvhalászt. Amikor kihantolták, a falu lakói Guillauminre ismertek benne.

Amint a letartóztatás megtörtént s az alku is megköttetett köztem és Mougeot között, uzsonnára invitáltam Séraphint és a montfort-i bírót a kastélyba, és mindjárt megragadtam az alkalmat, hogy megkérdezzem a bírótól, vajon Rapinaud két vétke közül melyik esnék nagyobb súllyal a latba, vagyis melyik miatt nyújtsak be panaszt ellene: Guillaumin meggyilkolásáért, vagy a cornebouci erdőmben okozott tűzvészért.

- Ami Guillaumint illeti, gróf úr - mondta a bíró -, arra a volt intéző azt mondaná, nagyon sajnálja, hogy elhamarkodottan lőtt, de hát végül is az volt a dolga, hogy megvédje ura minden jószágát, a vadat is, a halat is. Csakis a kegyelmed cornebouci erdőjében okozott tűzvész minősül komoly vádnak, mivel az megsértette a gróf úr tulajdonát. Csakhogy emberünknek sok pénze van, és szeret is pereskedni. A per pedig évekig is elhúzódhat, hacsak nem talál valami kevésbé költséges, de eredményesebb megoldást.

- Miféle megoldásra gondol, bíró úr?

- Nem volna helyénvaló, ha megmondanám, gróf úr, mivel ami szóba jöhet, nem törvényes.

Adtam neki némi pénzt, és ő, nyomában az írnokával, távozott; az írnok magával cipelte súlyos írókészletét, és mindig egy jó lépésnyi távolságra lemaradt gazdája mögött, és sem leülni, sem inni nem volt hajlandó vele egy asztalnál.

Mougeot száműzetéséig (amire csak Rapinaud elítélése után kerülhet sor, lévén a gyújtogató az egyetlen tanúm az intéző ellen) a kastély pincéjébe került láncon; a pince vasrácsos levegőnyílása a kastély felé nyílott, félölnyire a tó fölött. Megparancsoltam, hogy kapjon rendesen enni, és bánjanak vele emberségesen. Kérte, hogy gyónhasson Séraphin atyának, s gyónása több mint egy órán át tartott, ami elárulta, hogy ennek a szilaj természetű embernek sokkal több bűne volt, mint amennyit nekünk bevallott. Figulus szerint a faluban mindenki róla beszélt: vérfertőzéssel, gyermekgyilkossággal, szodómiával és lányok megerőszakolásával is megvádolták a gyújtogatót - képesnek vélték minden gaztettre.

A bíró távozása után jószolgálatáért egy fiatal öszvért ajándékoztam Séraphin atyának, de kevesellte az ajándékot, mert amikor Saint-Clair az istállóba vezette, hogy maga választhassa ki az állatot, ezt mormolta a foga között: „És ki fizeti a temetést?” Guillaumin elhantolására célzott, akit át kell temetnie keresztény földbe, de az orvhalász özvegye, akit az éhhalál környékez kunyhójában, nem tud fizetni.

- Vajon mennyire számít Séraphin ezért a temetésért? - kérdeztem Saint-Clairtől, amikor kettesben maradtunk.

- Sejtelmem sincs, de lefogadom, hogy nagyon sokra, gróf úr és parasztjaink többsége épp a temetések miatt adósodik el, egész életében törlesztve a hátralékot.

- A sírgödröt ki ássa ki?

- Figulus. És ő is hantolja be a végén.

- És kap ezért valamit?

- Nem, dehogy, ez is a kötelességei közé tartozik.

- Tehát a temetkezésből is csak Séraphin húz hasznot - mondtam, pillanatnyi csönd után.

Másnap Saint-Clairrel, meg az állig felfegyverzett Pisseboeuffel és Poussevent-nal, a következő levelet küldtem Rapinaud-nak: „Rapinaud úrnak. Mougeot vallomása alapján, amelyet Monfort l'Amaury bírája előtt tett, nyilvánvaló, hogy kegyelmedet mint felbujtót terheli a felelősség a cornebouci erdőmben szándékosan okozott tűzvészért. Élve pallosjogommal, amelyet Orbieu uraként birtoklok, ahol a kegyelmed háza és földjei is vannak, úgy döntöttem, hogy mindörökre száműzöm kegyelmedet uradalmamból. Az ítélet nyolc napon belül végrehajtandó. Mindazonáltal egyik fia, akit kegyelmed kiválaszt, a házban maradhat, amíg a földek és a ház eladása meg nem történik. Élni fogok elővásárlási jogommal, és kifizetek kegyelmednek annyit, amennyit a Montfort l'Amaury-i kerületi bíróság méltányosnak ítél.

Pierre-Emmanuel de Siorac, Orbeieu grófja” Saint-Clair sokkal hamarább visszatért, mint vártam, mivel az intézővel való eszmecseréje igencsak rövidre sikeredett: Rapinaud tagadta, hogy az ő felbujtására gyújtott volna tüzet Mougeot cornebouci erdőmben, és kijelentette, fellebbezni fog a kerületi bíróságon a száműzetést elrendelő határozatom ellen.

- Vagyis a bíróságon kell megmérkőznünk ezzel a fickóval! - vonta le Saint-Clair a történtek tanulságát.

- A harc nem tarthat soká: a kerületi bíróság nem szívesen fog szembehelyezkedni velem, a király személyes szolgálatára rendelt nemesemberrel, még akkor sem, ha Rapinaud egy marék pénzt ajánl nekik cserébe. Milyen a háza? Még sosem tudtam rászánni magam, hogy megnézzem.

- Egy kőből és téglából épült, palatetős ház - mondta Saint-Clair. - A kisember felfuvalkodottságát csupán egy torony hirdeti.

- Torony! - kiáltottam nevetve. - Talán tudtunkon kívül egy nagyúrhoz van szerencsénk?

- A torony szép kövekből épült, dél felé két félköríves ablakkal. És a csúcsán egy szélkakas magasodik.

- Kakas? - kérdeztem csúfondárosan. - Biztos benne, hogy nem sas?

- Nem, nem, kakas. Nem éppen remekmű, egyszerű vaslemezből vágták ki, de mégiscsak kakas, amely hetykén áll sarkantyúin, taraját magasan felvetve, éppúgy, mint a gazdája.

- Majd elvesszük a kedvét a hetykeségtől - mondtam.

- Most azonnal?

- Nem, nem. Holnap hajnalban.

Ennél többet azonban nem árultam el Saint-Clairnek, és még Louisonnak sem, aki nagyon meglepődött, amikor másnap már kora hajnalban kibújtam jó meleg vackomból.

Saint-Clair, Pisseboeuf, Poussevent és a hat puskás svájci már ott várt az istállóknál, majd mindannyian nyeregbe pattantunk, és Saint-Clairrel az élen elindultunk, tökéletes csöndben, mivel Poussevent és Pisseboeuf betekerte ronggyal a lovak patáját.

Minden ajtó, ablak és ablaktábla zárva volt, Rapinaud háza (de vajon nevezhetünk-e egyszerűen háznak egy ilyen tornyos építményt?) úgy festett, mint egy erődítmény. Ez azonban engem a legkevésbé sem érdekelt, hiszen nem az volt a szándékom, hogy rátöröm az ajtót. Hiába ugatott mérgesen háromnégy őrző kutya, egyetlen ablak sem nyílt ki, ami pedig a kutyákat illeti, elég rosszul nevelték őket, mert elfogadták a húst és a csontokat, amiket Poussevent odadobált nekik, és attól kezdve állkapcsuk már mással volt elfoglalva, nem az ugatással.

- Kedves fiaim - mondtam a körém gyűlt lovasoknak -, a célpont, Istennek hála, nem ember.

Hanem a szélkakas. Addig kell lövöldözni a lábába, amíg le nem esik. Mindenki lő úgy, hogy leszáll a nyeregből, s a szomszédjának adja át a lova kantárját. Aki súrolja a célpontot, kap egy pinttel a legjobb boromból. Akinek a lövésére pedig a kakas lehull a tetőről, egy aranytallért kap. A vitát elkerülendő, a lövéseket ábécérendben fogják leadni, nevük első betűjét véve figyelembe.

Kis bonyodalom támadt, mert a svájciak nem akarták elfogadni az ábécé szerinti rendet, mint lassan megértettem, azért nem, mert már régebbtől fogva kialakult közöttük egy bizonyos rangsor. (A probléma lényegét azért nem fogtam föl mindjárt, mert saját hegyvidékük német tájszólásában beszéltek.) Amint a kérdést megoldották egymás között, kezdetét vette a lövöldözés. Poussevent és Pisseboeuf ráállt, hogy utolsónak lőjön - számításból vagy nagylelkűségből, talán arra gondolva, hogy a kakas lába már alaposan át lesz lyuggatva, mire rájuk kerül a sor.

Az első lövésre félig kinyílt az első emeleti ablak, de mielőtt bárkit is megpillanthattunk volna mögötte, máris újra bezárult, s ezt követőleg a ház mintha tudomást sem vett volna a puskalövésekről.

Valamennyi svájci lövése célba talált, és a hatodik végül elvitte a pálmát - az aranytallért -, mert az ő lövésére lehullott a kakas, s miután pokoli lármával végiggurult a palatetőn, a földön darabokra zúzódott. „Milyen kár! - mondta Poussevent -, most már csukott szemmel is lelőttem volna.” Pisseboeuf semmit sem mondott, csak fölszedte a földről a trófeát, és átnyújtotta nekem.

Ezután távoztunk, ugyanolyan halálos csöndben, ahogyan jöttünk. Kora délután átmentem Montfort-ba, és megkértem a kerületi bíróság embereit, hogy ha Rapinaud fellebbezne náluk határozatom ellen, nyilvánítsák magukat illetéktelennek az ügyben.

Rapinaud, meg sem várva a nyolcnapos határidő leteltét, útra kelt bútoraival, szekereivel, búzájával, borával, állataival és szolgáival. Volt egy malma a Perche grófságban, oda vonult vissza.

Tizenötezer frankért megvettem a házait és a földjeit, vagyis igen alacsony áron sikerült jelentősen gyarapítanom birtokomat.

A faluban teljes volt az egyetértés a tekintetben, hogy Rapinaud zsugori, kegyetlen és nagyon ravasz ember volt. Épp ezért, amikor alaposabban átgondoltam a történteket, nem győztem csodálkozni, hogy ez az agyafúrt fickó őrült haragjában egy olyan ostoba bűntettre ragadtatta magát, amilyen ez a gyújtogatás volt: nagyon keveset nyerhetett vele, viszont mindent elveszíthetett.

Utóbb Séraphintől hallottam, aki találkozott vele végleges távozása előtt, hogy a szélkakas lelövése töltötte el olyan megdöbbenéssel és félelemmel az intéző babonás lelkét, ami miatt időnek előtte elmenekült: a saját sorsát illető baljós előjelnek tekintette.

Ez az eset felajzotta parasztjaimat, és valóságos hőskölteményt formáltak belőle, amelyet esténként mesélgettek egymásnak, bár magában a szélkakasos kalandban egyikük sem vett részt.

Rapinaud után Mougeot száműzetése következett, akinek el kellett adnia előbb a földjét - ez alkalommal azonban nem éltem elővásárlási jogommal, először is azért nem, mert Figulus-tól hallottam, hogy a birtokomon élő egyik gazdag parasztnak fáj a foga rá, másodszor meg azért, nehogy a faluban azt kezdjék rebesgetni, hogy azért száműzök bizonyos embereket, hogy a tőlük elkobzott

javakkal növeljem vagyonomat. Az eladott föld utáni illetéket azonban minden feszélyezettség nélkül elvettem, amint az szokásos volt, ha valamelyik parasztom egész vagyonát vagy vagyonának egy részét áruba bocsátotta.

Mielőtt visszaindultam volna Párizsba, Figulus-vel együtt meglátogattam annak a Guillauminnek az özvegyét, akit egy potykáért lőttek agyon. Nagyon sovány asszony volt, és épp hogy csak tengődött.

Kevéske földje volt csak, egy kecskéje, három tyúkja és néhány gesztenyefája. Két gyermekét még csecsemőkorukban elveszítette, így hát egészen egyedül maradt, s szomszédai is csak igen kevéssé segítették, hiszen hozzá hasonlóan ők is nagyon szegények voltak, és a szegénység egy bizonyos határon túl már megkérgesíti a szívet. Pirkadattól napestig fonalat szőtt kenderkócból, hogy egy kis pénzhez jusson. Felajánlottam neki, hogy szője az én kenderemet, meg, ha akarja, a sajátját is, a kastélyban, ahol többet kereshet és rendesen étkezhet is. Nagy meglepetésemre először elutasított, mert a világ minden kincséért sem akart megválni a kecskéjétől, így hát végül beleegyeztem, hogy magával hozhatja a kecskét is, amit majd pásztoraink gondjára bízunk. Akkor végre elfogadta ajánlatomat, azzal a feltétellel, hogy legalább naponta egyszer láthassa a kecskét és beszélgethessen vele, „mert különben” magyarázta tájszólásában, „elpusztulna a kecske is, meg én is”. Kunyhója küszöbén beszélgettünk, mert odabent olyan büdös volt, hogy nem volt lelkierőnk belépni. Csaknem minden szót értettem, amit az özvegy mondott, s ha válaszadáskor egy-egy szót keresnem kellett, Figulus súgott.

Azt is elhatároztam, hogy kifizetem Séraphin atyának Guillaumin temetési költségét: ez a döntésem Saint-Clair heves helytelenítésébe ütközött, s mint mindig, most is nyíltan a tudomásomra hozta nemtetszését.

- Gróf úr, ez esetben egy visszaélést támogat. Igenis visszaélés ez, és nem is a kisebbek közül való: megfizettetni keresztény emberekkel, hogy keresztény földbe temetkezhessenek! Hiszen máshonnan feltámadni sem tudnak!

- Hugenotta nagyapám, Mespech báró is hasonlóképpen érvelt - mondtam nevetve -, de mivel nem kívánok vallási háborúba bocsátkozni, sem viszályt szítani a világi és szellemi hatalmak között, jobb csöndesen szemet hunynunk e visszaélés fölött.

Elutazásom előestéjén Saint-Clair átadta nekem kifogástalan aprólékossággal elkészített számvetését. Bőséges volt a termés „uralkodásom” első évében. A szénakaszálás, az aratás és a szüret is (amelynél a svájciak is segítettek) kitűnő eredményt hozott, rácáfolva egy périgord-i közmondásra, amely szerint ahol nagy a szénarakás, sovány lesz ott az aratás. És a termények eladásából származó bevétel, a borét még nem is számítva (mert azt még nem adtuk el), nemcsak fedezte a birodalmam útjainak átépítésére fordított összeget, de tekintélyes hasznot is hozott.

- Gróf úr, valóban még ebben az évben felújíttatjuk a templom tetőzetét is, miután oly sokat költöttünk az utakra? - kérdezte Saint-Clair. - Nem várhatnánk még egy évet? De legalább cseresznyeérésig, hogy az anyagok egy részét már a gyümölcs eladási árából fizethessük?

- Barátom - mondtam -, tudom, milyen hevesen védi az érdekeimet, még velem szemben is. És higgye el, nem szívesen nyúlok a zsebembe a püspökség helyett, amely olyan gyors, amikor a dézsmát kell beszedni, és olyan rest, amikor a templomok felújításáról van szó. De a tetőt meg kell csináltatni.

Orbieu temploma az orbieu-i birodalom része. Gondoskodni kell tehát róla, hogy jó karban maradjon.

Orbieu-be menet a szívem hevesebben vert az örömtől, amikor messziről megpillantottam kastélyom tornyait. Mégis, bár nagyon kedvemre volt a két hét kis királyságomban, boldogan indultam vissza apámhoz és a lovag úrhoz, s alig vártam, hogy újra ott lehessek Champs Fleur-i utcai palotánkban, és persze a királyi palotában.

Visszaérkezésem másnapján a Louvre-ba siettem, de Lajossal nem találkozhattam, mert vadászni ment, ezért a miniszterét, Puisieux-t kerestem fel, akinek mint az olvasó bizonyára emlékszik rá - a tolmácsa voltam.

- Ó, gróf úr! - kiáltotta -, de jókor jött! Az istenért, siessen Bonneuil úrhoz! Tíz órakor megbeszélése lesz Don Fernando de Gironnal, és mivel nem tudjuk, mennyire tud franciául, Bonneuil viszont alig konyít a spanyolhoz, bizonyára nagy megkönnyebbülésére szolgál, ha ott tudhatja kegyelmedet maga mellett, annál is inkább, mivel a megbeszélés témája igen kényes.

Már említettem, hogy a külügyi kamara gépezetében Bonneuil fontos fogaskerék volt. Őnála jelentkeztek a külföldi követek, ha audienciát akartak kérni a királytól, és e kérelmeket ő továbbította Lajosnak, ha pedig a király nem akart vagy nem tudott eleget tenni a kérésnek, Bonneuil maga hallgatta meg a diplomatákat, majd ő közölte velük a Lajos vagy Puisieux által hozott határozatokat. Olyan fontos pozíciót töltött be tehát, amely jó ítélőképességet, higgadtságot, óvatosságot, türelmet és tapintatot kívánt. Mindezek az erények megvoltak Bonneuilben. Mindene gömbölyded volt: arca, hangja, gesztusai és a pocakja is. Olyan volt, mint egy gömbölyű kavics, amelynek felületéről az udvari élet minden érdességet lecsiszolt már.

Bonneuil úr kis híján a nyakamba ugrott, amikor meglátott.

- Jaj, grófom! - kiáltotta -, az ég küldte, hogy kihúzzon a pácból. Mert én bizony nagyon rosszul beszélek spanyolul, és ha Don Fernando de Giron hasonlóan rosszul beszél franciául, biztos, hogy kudarcba fullad tárgyalásunk, amilyen kényes a téma.

- No de, bocsásson meg, ki ez az úr, akiről beszél? - kérdeztem, szemöldököm felvonva.

- Micsoda? - nézett rám Bonneuil, udvarias csodálkozással. - Hát nem ismeri őt?

- Csak tegnap érkeztem vissza Orbieu-ből.

- Ő a legkatolikusabb felség új követe.

- Hogyan? - kérdeztem meglepetten. - Monteleone herceg eltávozott?

- Nem jószántából. Lajos - folytatta Bonneuil diszkrét mosollyal - sosem bocsátotta meg neki azt a módszert, amelyet a királyi házasság ,,tökéletesítése” érdekében javasolt. Követelte Madridtól, hogy hívják vissza. Annál is inkább, mert Monteleone ezernyi akadályt gördített a spanyol hölgyek hazaküldése elé is. Mostanra azonban, hála az égnek, ez a probléma is megoldódott.

- Tényleg? Elmentek a donnák?

- Még nem, holnap indulnak.

- Gondolom, nagyon el vannak keseredve.

- Egyáltalán nem. Mámorosak az örömtől, hogy viszontláthatják meleg hazájukat. És örömüket csak növeli a Lajostól kapott temérdek búcsúajándék és pénz. De térjünk most vissza Don Fernando de Gironra! Már átadta megbízólevelét őfelségének, ma viszont a királynak egy olyan döntését kell közölnöm vele, aminek biztosan nem fog örülni. Ó, barátom! Kérjük az eget, hogy Don Fernando ne legyen olyan merev, amilyen Monteleone volt! Mert ha ugyanolyan dölyfös, mint az elődje, biztosan kitör a botrány.

Bonneuil húsos, piros ajkát csücsörítve ejtette ki a „botrány” szót, és az olvasónak bizonyára nem esik nehezére megérteni, hogy egy magafajta nyugodt és diplomatikus ember szemében a „botrány” volt a legfőbb rossz, ami Franciaország királya és egy másik hatalmas királyság követe között megeshet.

Bonneuil elmaradhatatlan, csinos kis apródja kíséretében fogadta Don Fernandót a könyves szobában, mely helyiségre az olvasónak emlékeznie kell abból a korból, amikor - még a régensnő idejében -, Montaigne Esszéi-nek tizenharmadik kötetébe rejtettem a Lajosnak szánt titkos üzeneteket.

A némán megejtett s ezért úgyszólván balett-kettősnek tetsző sok hajlongás és kalapemelintés után a két ellenfél leült egymással szemközt, két, tökéletesen egyforma karosszékbe, méretük és díszítettségük hajszálra megegyezett a két ország érzékenységét kímélendő. Én a francia diplomata jobbján, egy zsámolyon foglaltam helyet, mert bár a nemesi rang tekintetében fölötte álltam Bonneuilnek, ő e pillanatban fontosabb szerepet játszott, mint én.

Ezek után a két diplomata végeláthatatlan udvariaskodásba fogott a saját nyelvén, amit én elviselhetetlenül hosszúnak éreztem, de tudtam, nem illik rövidebbre szabni. Végezetül Bonneuil bemutatott engem, „Orbieu grófját, a királyi Tanács tagját, aki tolmácsként kívánja elősegíteni a megbeszélés sikerét”.

Merő udvariasságból túlzott, mert ha valóban részt vettem is, Puisieux segítőjeként, a királyi Tanács munkájában, nem voltam a tagja, és bár a véleményemet kifejthettem, nem élveztem szavazati jogot. Fölálltam a zsámolyról, és mély meghajlással üdvözöltem Don Fernandót, aki válaszképpen épp csak megemelintette kalpagját. Szeretném azonban, ha az olvasó nem vélné sértőnek a viselkedését. Don Fernando annak a szerepnek megfelelően köszöntött, amelyet ebben a jelenetben játszottam. Később, amikor az udvarnál találkoztam vele, nem tartott nagyobb távolságot, mint amekkora egy gróf és egy herceg között szokásos, tekintetbe véve persze hogy az illető herceg spanyol grand.

A bevezető jó negyedórát vett igénybe, és Bonneuil még ezután sem vágott a téma elevenjébe, hanem mosolygós arccal egy olyan probléma taglalásába fogott, amelyet ő maga is kis jelentőségűnek minősített: a francia király húgának, Erzsébetnek, Asztúria hercegnőjének és Spanyolország jövendő királynéjának az ékszereit elkobozták a duennák...

- Királyom - folytatta Bonneuil szeretetteljes mosollyal - nem tudja, milyen apró vétség miatt sújtja a büntetés a hercegnőt, aki még nem töltötte be tizenhatodik évét. Mindazonáltal felhívja kedves

rokonának, Spanyolország királyának a figyelmét arra, hogy ezeket az ékszereket Erzsébet részben az anyjától, Medici Máriától kapta házasságkötése alkalmából, részben pedig maga a király ajándékozta őket ugyanezen alkalomból szeretett nővérének. Uram, a király helyesnek tartja, ha a duennák, a spanyol udvari etikett előírásait figyelembe véve, meghatározzák, mikor viselheti a hercegnő az ékszereit, ám úgy véli, hogy el nem kobozhatják őket, még rövid időre sem.

Miközben Don Fernando a legteljesebb figyelemmel hallgatta e szavakat, a szemem sarkából szemügyre vettem. Az arca hosszú volt, az orra is, arckifejezése gőgös, amin azonban enyhített valamit szép fekete szeme, amelynek csillogása több szellemről árulkodott, mint Monteleonéé.

- Excellenciás uram - szólalt meg végül Don Fernando, a legtökéletesebb franciasággal, de egy kissé tétován -, nem vagyok biztos benne, hogy tökéletesen értettem. Szeretném, ha Orbieu gróf lefordítaná nekem mindazt, amit mondott.

Fordítottam hát, és igyekeztem a fordításba a Bonneuil modorát jellemző derűs nyugalmat is átmenteni. Nem volt kétségem afelől, hogy Don Fernando elsőre is tökéletesen értette Bonneuil szavait. Csak azért ismételtette el őket, hogy biztos lehessen, a jelentéktelennek tetsző ügy nem holmi csapda-e. Sokszor hallhatta a madridi udvarban, hogy csínyján kell bánni a franciákkal, ezzel az agyafúrt és elvetemült népséggel, amelynek kifinomult udvariassága csak az ördögi ravaszkodások leplezésére szolgál...

- Excellenciás uram - jelentette ki Don Fernando, amikor befejeztem a fordítást -, értesíteni fogom a hallottakról királyomat. - S azután, már felderülve, elmosolyodott, és hozzátette: - Bizonyos vagyok benne, hogy királyom nem kívánja megfosztani a bájos asztúriai hercegnőt ékszereinek látásától.

Nem kerülte el a figyelmemet az óvatossága. Azt mondta: „látásától”, nem pedig: „szabad viselésétől”. Be kell vallanom, szép olvasóm, hogy mind a mai napig nem tudok eligazodni III. Fülöp spanyol király udvari etikettjében, és sejtelmem sincs, mikor kötelező és mikor tilos a királyi felségeknek ékszert viselniük...

- Továbbra is a hercegnőnél maradva - folytatta Bonneuil -, királyom nagy jelentőségű döntést hozott, melyet az én tisztem közölni excellenciáddal. Elfogadja, hogy madridi követének ne legyen többé szabad bejárása az asztúriai hercegnő lakosztályába, hanem, a spanyol udvar diplomáciai szokásainak megfelelően, engedélyt kelljen kérnie minden egyes látogatásakor.

Don Fernando hosszú arcára ekkor kiült a döbbenet, és ismét megkért, hogy fordítsak. Szó szerint lefordítottam neki Bonneuil szavait, aggályos gonddal, megállapítván, ez esetben nem babra megy a játék. Míg fordítottam, Don Fernando arca mindjobban kivörösödött az aggodalomtól és a haragtól.

- Excellenciás uram - mondta végül, s a hangja remegett az elfojtott haragtól -, jól értettem, hogy őfelsége XIII. Lajos meg kívánja fosztani a jövőben a madridi francia követet attól a jogától, hogy szabadon látogathassa az asztúriai hercegnőt, holott ezt a jogot az a házassági szerződés biztosítja a számára, amelyet uram, III. Fülöp és a régensnő, a kegyelmed királyának anyja írt alá?

- Jól értette, excellenciás uram - mondta Bonneuil, a lehető legnyájasabban.

- S ez egyben azt is jelentené, excellenciás uram - kérdezte Don Fernando, s a hangja még erősebben remegett haragjában -, hogy III. Fülöp párizsi követe aki jelen esetben én vagyok - (ez az „én” nem hangzott túl alázatosan) -, szintén nem teheti tiszteletét ezentúl Franciaország királynéjánál az említett formaságok nélkül?

- Úgy vélem, excellenciás uram - mondta Bonneuil -, hogy ez így logikus és igazságos.

- No de excellenciás uram - kiáltotta felháborodottan Fernando -, ez a házassági szerződés súlyos megsértése!

- Ez csupán apró módosítása a szerződésnek, excellenciás uram - mondta Bonneuil.

- Apró! - kiáltotta Don Fernando, s még arról is megfeledkezett, hogy excellenciás uramnak szólítsa Bonneuilt. - Bocsásson meg, de ez korántsem apróság, hiszen nem kevesebbet jelent, mint hogy nem én vagyok a királyné házának maggiordomó-ja, és valahányszor látogatást kívánok tenni őfelségénél, a királynénál, a kegyelmed engedélyéért kell folyamodnom, nem lesz szabad bejárásom hozzá, amint elődömnek, Monteleone hercegnek volt.

Nyilvánvalóvá vált, hogy Don Fernando sokkal jobban beszél franciául, mint ahogy azt kezdetben el akarta hitetni velünk, mert amint elragadta az indulat, nem volt szüksége többé a fordításomra.

- Excellenciás uram - mondta Bonneuil, ártatlan arccal -, teljességgel elképzelhetetlen, hogy ha engedélyt kér, valaha is elutasíttassék.

- De nem tartozik a jogaim közé ipso facto a királyné lakosztályába való szabad bejárás, amit pedig mint Spanyolország követének a szerződés biztosít a számomra! Megismétlem tehát: ez az intézkedés a házassági szerződés durva megsértése!

- Excellenciás uram - mondta Bonneuil változatlan nyugalommal -, kérem, vegye figyelembe, hogy királyom még gyermek volt, amikor ezt a szerződést az anyja aláírta, anélkül, hogy vele bármit is megbeszélt volna. De ma már senki sem irányítja királyomat, teljhatalommal rendelkezik, s úgy találta, hogy az említett szerződésekben a követeknek biztosított jog, a franciaországi spanyol követé éppúgy, mint a madridi francia követé, helytelen túlzás. Ezért úgy döntött, hogy eltörli ezt a cikkelyt.

- De mielőtt ezt megtenné - kiáltotta Don Fernando -, tárgyalnia kell az én királyommal! Úgy éreztem, hogy Don Fernandónak némiképp igaza van, és Bonneuil is oszthatta nézetemet, mert a spanyol követ szavait hallgatva erősen pislogott, mégis, megbízatásához híven, a leghatározottabban kijelentette: - Excellenciás uram, királyomnak joga van szabadon dönteni, kiváltképp saját hitvesére vonatkozóan.

Don Fernando arcán kis fintor jelent meg, amely nyilvánvalóan azt jelentette: „A saját

hitvesére? Hiszen igazából még nem is a felesége!” De végül, mivel gőgje ellenére sokkal jobban tudott uralkodni magán, mint Monteleone, csupán ennyit mondott: - Excellenciás uram, kénytelen vagyok megállapítani, hogy franciaországi küldetésemnek úgyszólván már a kezdetén megvontak tőlem egy olyan jogot, amelyet a házassági szerződés garantál, s ez az említett szerződés durva megsértésének minősül. Azt is megállapítom, hogy ez a felháborító eljárás súlyosan megsérti uralkodómat és személy szerint engem is. Ezért hát már ma írok királyomnak, és kérelmezem visszahívásomat.

- Excellenciás uram - kiáltott fel Bonneuil -, őfelsége le lesz sújtva, ha excellenciád pulykamérgében cselekszik!

- Micsoda? - kiáltotta Don Fernando bíborvörös arccal. - Miféle pulyka? És miféle méreg?

Még ezt a sértést is kénytelen vagyok eltűrni?

- De hiszen nem mondtam semmi sértőt! - kiáltotta Bonneuil, mindkét kezét égnek emelve. Gróf, az istenért, fordítson!

- Excellenciás uram - mondtam spanyolul -, a „pulykaméreg” egészen ártatlan kifejezés. Az „elfutja a pulykaméreg” azt jelenti, hogy „megharagszik”.

A magyarázat azonban csak részben oszlatta el a viharfelhőket, mert Don Fernando ugyan megnyugodhatott, hogy követi méltóságán nem ejtett csorbát az említett pulyka, viszont sértette a hiúságát, hogy nem tudta, mit jelent ez a francia kifejezés - holott rendkívül büszke volt rá, és nem is alaptalanul, hogy kitűnően beszéli a nyelvünket.

- Döntésem végleges - mondta, és felállt. - Engedjék meg, hogy távozzam. Már ma írni fogok királyomnak, és kérelmezem visszahívásomat.

- Excellenciás uram! - kiáltotta Bonneuil -, kegyeskedjék visszaülni és legalább addig várni, amíg elküldetek Luynes úrért! Ő, lévén a király bizalmasa és kegyence, jobban el tudja majd magyarázni excellenciádnak, mi sarkallta őfelségét erre a lépésre, és azt is, milyen örömteli változás származhat az újításból mindkét királyság javára.

Don Fernando már állt, felségesen, zordonan, és egy szót sem szólt. De látszólag kifürkészhetetlen arcán kiütközött a kíváncsiság: szerette volna megtudni Franciaország királyának szándékait, hiszen éppen ez volt küldetésének alfája és ómegája, s a kíváncsiság végül legyűrte felháborodását. Egy idő után, amit egy kissé talán szándékosan is megnyújtott, hogy kifejezésre juttassa rosszallását, visszaült a helyére.

- Apród - mondta Bonneuil -, szaladjon, hívja ide Luynes urat!

A kis apród egy madár kecsességével átröppent a könyves szobán, és eltűnt, magára hagyva az egymással szemben ülő két diplomatát, akik úgy néztek farkasszemet, mint két porcelánkutya.

Nevetnem kellett arra a gondolatra, mennyire megsértődnék Don Fernando e hasonlat hallatán, ha ezt a francia szólást sem ismeri. A pulyka után kutyák! Végleg meggyűlölné a franciákat!

Végre megjelent Luynes, pompás szürke selyemszatén zekéjében és elárasztotta bókjaival Don Fernandót, a maga provanszál tájszólásában, amely annyi ízt és kerekdedséget adott minden szavának, hogy a követ sem vonhatta ki magát a hatása alól, láthatólag meglepte az a végtelen kellem is, amit e nagy hatalmú személyiség részéről tapasztalhatott. Amiután Bonneuil néhány szóban összefoglalta a történteket, Luynes mindjárt hozzálátott, hogy lelohassza a követ haragját.

- Való igaz, excellenciás uram, hogy őfelsége döntése megsérti a házassági szerződés egyik cikkelyét, és valóban sajnálatos, hogy mielőtt határozott volna, nem tárgyalt III. Fülöppel. De vegye figyelembe, excellenciás uram, hogy ezt a szerződést már korábban is megszegték, legalább egyszer.

Excellenciád bizonyára emlékszik rá, hogy a szerződés mindkét királynénak, Ausztriai Annának és Franciaországi Erzsébetnek is, hazájuk harminc hölgyéből álló kíséretet biztosít. Ennek a cikkelynek mi szó szerint eleget tettünk, a másik fél azonban nem, hiszen mihozzánk száz spanyol hölgy érkezett, súlyos gondot okozva akkor is s a későbbiekben is a francia udvarnak. De ami elmúlt, elmúlt, ne hánytorgassuk a múltat! Ami a követeket illető döntést illeti, ez csakis a királyi pár közeledését hivatott elősegíteni. Ó ez a szándék olyan dicséretes, mondhatnám „szent”, hogy eléréséhez semmilyen eszköz sem lehet rossz. A király, mint excellenciád is tudja (úgy éreztem, Don Fernando ekkor már kettőzött figyelemmel hallgat) büszke természet. A királyné környezete tartotta távol feleségétől - s e távolságtartás miatt a királyné bűnhődött. Ezért kérte a király a spanyol hölgyek s excellenciád elődjének is a visszahívását, és ezért fosztotta meg a spanyol követet attól a jogától, hogy szabad bejárása legyen a királynéhoz. Sajnálom, hogy épp excellenciád idejében kellett ezt a jogot visszavonni, aki minden bizonnyal sokkal tapintatosabban élt volna vele, mint elődje. Szeretném biztosítani róla, hogy a meghozott döntés mentes minden sértő szándéktól az ön személyét illetően, hiszen nem személyes ügyről van szó. És hogy semmit se rejtsek véka alá, kereken kimondom: a három meghozott döntéstől azt várom, hogy kielégül végre Franciaország és Spanyolország közös óhaja, s a királyné mellőzése véget ér, és uralkodóm, rosszkedve elmúltán, trónörökössel ajándékozza meg Franciaországot és unokával excellenciád uralkodóját. Gondolja csak el, excellenciás uram, milyen elégtétel lesz, ha jelen haragján felülemelkedve, Franciaországban marad, hogy azután elsőként jelenthesse Spanyolország királyának, III. Fülöpnek a diadalmas újságot!

Luynes elhallgatott. Megnyerte a játszmát. Don Fernando Párizsban maradt. A kegyenc káprázatos ügyessége láttán, aminek most nem először adta bizonyságát, őszintén sajnáltam, hogy olyan tudatlan, és nem is iparkodik némi tudásra szert tenni: nem ismeri azoknak az idegen országoknak a történelmét, melyekről a Tanácsban szó esik, nem tudja, kik uralkodnak felettük, de még azt sem, hol találhatók a térképen, olyannyira, hogy megmosolyogják, valahányszor kinyitja a száját. Úgy éreztem, hogy kár érte, hiszen éles elméjű és ügyes ember, de jó tulajdonságait elaprózza a kicsinyes udvari intrikákban, amikben egyébként jeleskedett. Ezért hát, amikor Lajos rábízta hadseregének vezetését, Luynes szánalmasan középszerűnek bizonyult, hibát hibára halmozott, tudatlanságból, és ami még rosszabb, gyávaságból is. A történelemnek mégis meg kell emlékeznie róla, ha másért nem, legalább azért, hogy a király és a királyné végül mégis egymásra talált, ami az ő állhatatos erőfeszítése, ügyessége és Lajos iránta érzett nagy szeretete nélkül sohasem következett volna be.

A világ minden kincséért sem mulasztottam volna el, hogy lássam, miként távoznak a spanyol hölgyek, így hát Lajossal tartottam, aki a kis erkélyről szemlélte, amint a menet áthalad a Pont-Neufön.

Vagy harminc hintó vonult és egy tucat szekér, amelyre a hölgyek csomagjait rakodták, meg a rengeteg

ajándékot és pénzt, amit Lajostól kaptak „baráti búcsúként”. A „baráti” jelzőt mulatságosnak találtam.

Lajos szótlanul nézte a spanyol hölgyek távolodó hintóit, ahogyan az anyja után is nézett, amikor az Blois-ba indult, a száműzetésbe. De talán, épp azért, mert egy szót sem szólt, neki tulajdonítanak egy mondást, amit most szeretnék idézni - nem mintha valóban a királytól származnék, hanem mert érzésem szerint jól summázza azt, amit e percekben valamennyien gondoltunk. Az anekdota szerint valaki nehezményezte, hogy túl sok ajándékot és pénzt adott a spanyol hölgyeknek, amire a király így felelt: „Higgye el, olcsón megúsztuk.”

VII. fejezet Nekem nem volt olyan rossz véleményem a spanyol hölgyekről, mint a királynak. Úgy éreztem, az ő életük sem volt rózsás. Túl sokan zsúfolódtak össze, viszonylag szűk helyen, hogysem boldogok lehettek volna. Ráadásul az udvarbéli etikett megtiltotta a francia nemeseknek, hogy közeledjenek hozzájuk, ők pedig, lévén egy meleg ország szülöttei, fájón nélkülözték a fiatalembereket. És végül a száz hölgy közül alig egy tucatnak volt alkalma hasznossá tenni magát. A többiek, reggeltől estig tétlenségre ítélve, csak a tréfákban és a gonoszkodásban élhették ki magukat, amint arról már beszámoltam.

1618. december 4-én - távozásuk napján - zuhogott az eső, és metszően hideg északi szél fújt.

Lajos nem is ment vadászni, hanem behúzódott az erkélyes kis szobába, és mivel egy fél percig sem tudott tétlenül maradni, kis puskákat fabrikált - nagyszerűen csinálta, mint mindent ami kézügyességet igényelt.

Az olvasó bizonyára emlékszik rá, hogy a régensnő idejében mindenki megvetette az ilyesfajta foglalatosságot, amelyet az anyakirályné (akinek annyi esze sem volt, hogy egy tojást megfőzzön) alantas és gyerekes dolognak tekintett. Én sosem osztottam a véleményét, és igencsak örültem, amikor megfordult a szél, s az udvar már az egekig magasztalta Lajos leleményességét és kézügyességét.

Mindig is keveset beszélt, de ha járt a keze, annál is kevesebbet. Ám, miközben rendületlenül gyártotta a puskákat, nagyon is odafigyelt környezetére, s mindent meghallott, amit körülötte beszéltek.

Amikor például Héroard doktor halkan megkérdezte tőlem, mi újság orbieu-i uradalmamban, ő hangosan megismételte a kérdést. Tudván, hogy a rövid történeteket kedveli, néhány szóban beszámoltam neki a cornebouci erdőmben pusztító tűzvészről és a két gyújtogató száműzéséről.

- Jól tette, hogy megbüntette a gonosztevőket - mondta, anélkül, hogy fölemelte volna szemét a munkájáról. - Gyermekkoromban egy gyóntató arról akart meggyőzni, hogy egy király legfőbb erénye a szelídség. Én azonban, visszaemlékezve rá, hogy atyám nem kegyelmezett Biron marsallnak, azt feleltem neki, hogy érzésem szerint egy király legfőbb kötelessége az igazságosság.

Lajos szájából ez hosszú szónoklatnak számított, s később ráeszméltem, hogy a benne rejlő filozófia megmagyarázta uralkodásának néha túlzott szigorát, ami talán nem lett volna olyan végletes, ha az ő merevsége nem egyesül Richelieu bíboros engesztelhetetlenségével.

A jelenlévők láthatólag mind megdöbbentek, hogy a királynak kedve kerekedett három mondatot elmondani egyvégtében. De hát azt sem tudta, hová legyen örömében, és volt is rá oka. Visszahívták Monteleonét, a spanyol hölgyek is távoztak, és az új spanyol követnek nem volt többé szabad bejárása a királynéhoz - vagyis sikerült despanyolizálnia hitvese lakosztályát. Régi hazájából nem is maradt más mellette, mint az orvosa, a gyóntatója és egy öreg szobaasszony.

De, várakozásunkkal ellentétben, Lajos politikai sikere nem járt mindjárt a remélt magánéletbeli következménnyel. El is keseredtünk egy kissé, amikor láttuk, hogy Lajos Don Fernandónak tett ígérete ellenére, a spanyol hölgyek távozása után sem tesz kísérletet házassága „tökéletesítésére”, amint Bentivoglio nuncius kifejezte magát.

Arnoux atya, a gyónás közben fülbe súgott tanácsaival, a nuncius, egyelőre még tapintatos célzásokkal, Don Fernando, a maga súlyos hallgatásával és főként Luynes, szüntelen sürgetésével állandó nyomást gyakoroltak Lajosra. De mindezeknél is nagyobb súllyal estek a latba bizonyos, véletlenül épp ez idő tájt bekövetkező események, amelyek arra ösztökélték Lajost, hogy feleljen meg az általános várakozásnak: 1618 végén és 1619 elején a francia udvar házasodási lázban égett.

Chrétienne, Lajos két húga közül az idősebb, a szavojai herceghez készült feleségül menni, egy másik leánytestvére, „természetes” nővére, Vendôme kisasszony, IV. Henrik és Gabrielle d'Estrées leánya pedig Elbeuf hercegével készült egybekelni.

Szép olvasóm talán emlékszik még, hogy Emlékirataim-nak[17] lapjain, XIII. Lajos megkoronázásáról írva említést tettem a fiatal és elbűvölő Elbeuf hercegről, aki a rokonom volt (még ha balkézről is), lévén Guise, az Aumale ágból. Öt évvel idősebb volt Lajosnál, és gyermekkorukban gyakran játszottak együtt Saint-Germainben, Vincennes-ben és a Louvre-ban.

Elbeuf születésétől fogva márki, ötéves korában pedig már herceg és pair: Ennek következtében, az akkor kilencéves Lajos felszentelésekor csókot kellett nyomnia a kis király arcára.

Akkor történt az a kis eset, amely egyeseket megmosolyogtatott, másokat meghatott. Lajos, aki már nagyon unta a hercegek fivéri csókjait, annál is inkább, mert elhunyt atyjától tudta, mit rejt a sok színlelés, igencsak megörült, amikor felbukkant előtte a fiatal Elbeuf herceg. És úgy tett, mintha megtörülné az arcát ott, ahol Elbeuf herceg a játékban és csínytevésben társa, megcsókolta, majd barátságosan arcon legyintette.

Medici Mária hiába igyekezett gátat vetni barátságuknak, mint - óvatosságból vagy gonoszságból minden barátságnak, amely Lajos és valamelyik társa közt szövődött, nem sikerült meggyengítenie érzelmeinek erejét, és Elbeuf herceggel a király mindig is meghitt kapcsolatban maradt - ami, ha nem is igazolja, de talán érthetővé teszi azt a néhány hét múlva bekövetkező, meglepő eseményt, amelyről őszintén be kell számolom.

Féltestvérét, Elbeuf jövendő hitvesét, Vendôme kisasszonyt, a király éppúgy szerette, mint másik két húgát, Chrétienne-t és Henriette-et - előbbi, mint már említettem, a szavojai herceg menyasszonya volt, a másik pedig, de majd csak jóval később, az angliai I. Károly hitvese lesz.

Bentivoglio nuncius (akinek a neve olaszul azt jelenti: „jót akarok neked”, s ez a név mintha már születésétől arra ösztökélte volna, hogy Jézus parancsa szerint szeresse felebarátait) gömbölyded férfiú volt, ám ez a gömbölydedség nem párosult erőtlenséggel, mint ahogyan tudott tapintatos és tapintatlan is lenni szükség szerint. Fényes bizonyítékát adta ennek 1619. január 15-én, amikor Lajos audiencián fogadta, Bonneuil, Puisieux és én is jelen voltam (én az ismert okból).

Ez a megbeszélés valóságos felüdülésnek ígérkezett, ahhoz képest, amelyet Bonneuil a hirtelen haragú Don Fernando de Gironnal folytatott, mert most például biztosan nem kell elmagyaráznom, hogy egy pulyka nem jelent sértést egy nagy királyságra nézve, még ha képes is megcsipkedni egy követet. És azt is tudtam előre, miről lesz szó. A jóakaratú Bentivoglio, a pápa nevében, az egész kereszténység jókívánságait fogja kifejezni a király természetes és törvényes húgának házassága alkalmából. Ám a nuncius már az első pillanatban meghökkentett, mert a hagyományokkal és az udvari

etikettel is ellenkezően, a törvénytelen születésű leánnyal kapcsolatos jókívánságokkal kezdte. Bár Vendôme kisasszonyt törvényesítették és elismerték a „francia trón gyermekének”, így hát ugyan-úgy, mint féltestvére, Chrétienne, ő is liliomos menyasszonyi ruhát viselhet majd, mely méltán váltja ki valamennyi nem királyi vérből származó hercegkisasszony irigységét - de végül is házasságtörésből született, így hát nem tolakodhat egy olyan leány elé, aki az egyháztól megáldott házasság gyümölcse.

De mivel sem Bonneuil, sem Puisieux, sem Lajos nem látszott haragudni ezért, úgy véltem, nem kell királyhűbbnek lennem a királynál, és hogy Bentivoglio nyilván azért helyezi őfelsége húgát a második helyre, mert a jobbik falatot a végére tartogatja, ha szabad magam így kifejeznem.

De sajnos, szép olvasóm, rossz előérzetem nem csalt meg. Késleltetett bók helyett a nuncius pártusi nyilat indított útjára, amely, mint tudjuk, alattomban találja szíven ellenfelét, s a célpont a király volt. E vakmerőség, mondhatnám arcátlanság súlyos következményekkel járt volna, ha bárki más a vétkes, nem a pápa képviselője. De papjaink, akik a gyónás révén értesülnek testünk és vérünk titkairól, úgy érzik, joguk van akár a nyilvánosság előtt is beavatkozni magánéletünkbe, s még a királyt sem kímélik.

Bentivoglio ízes itáliai kiejtéssel, kitűnően beszélt franciául, s mindennek, amit mondott, jóságos színezetet adott a hangja és egész személyének gömbölydedsége. És miközben hallgattam, megállapítottam, hogy ezzel a fejjel, ezzel a hanggal, ezzel a kiejtéssel, ezzel a pocakkal és a pápa mindig mögötte magasodó hatalmas árnyékával, Bentivoglio mindent megengedhet magának. Mint ezen az audiencián.

Rögtönzött beszédében nem fukarkodott a felsőfokú jelzőkkel, csak úgy röpködtek az issimá-k és issimó-k, míg tolmácsolta Őszentsége jókívánságait a nagyon keresztény királynak szeretett nővére, a franciaországi bellissima hercegkisasszony házassága alkalmából az illustrissimo szavojai herceggel. Majd mindezek után Bentivoglio lesütötte pilláit, jól időzített szünetet tartott, azután ismét őfelségére emelte szép, fekete szemét, s a legtökéletesebb alázattal, nyugodt, higgadt, bensőséges, csaknem családias hangon megjegyezte: - Sire, remélem átérzi, milyen szégyent hozna felségedre, ha a húgának fiúgyermeke előbb születnék meg, mint a trónörökös!

Jóságos ég! - gondoltam, s a hideg futkosott a hátamon -, megint egy botrány? A nuncius éppoly tapintatlan volt, mint Monteleone, amikor azt javasolta, világosítsa fel valaki a kis királynét, milyen módon elégítheti ki férje vágyait.

Egy pillantást vetettem a királyra, azután Puisieuxre és Bonneuilre is. Lajos elvörösödött, a két diplomata pedig elsápadt. Egy évszázadnak tűnő másodperc telt el így. De nem tört ki a vihar. Épp ellenkezőleg. Lajos halkan, de jól érthetően és minden indulat nélkül így felelt: - Igen, az valóban szégyent hozna rám.

Alig hittem a fülemnek, és látva, milyen nehezen uralkodik Puisieux és Bonneuil is arcvonásain, megállapítottam, hogy ők sincsenek kevésbé meglepve. Most először tett ígéretet Lajos nyilvánosan (és micsoda nyilvánosság: a pápa képviselője előtt!), hogy „tökéletesíti” házasságát. Ahol a spanyol bika szarva a falat öklelte, a pápai birka diadalmaskodott.

Amikor beszámoltam atyámnak Bentivoglio arcátlan megjegyzéséről, bosszúsan kifakadt: - Azt vetik a szemére, hogy nem olyan, mint IV. Henrik, a vén szoknyavadász! A legutolsó szerzetes is megengedi magának, hogy megleckéztessen bennünket... de még a királynét vagy akár a királyt is! Egy asszonynak szerintük nincs fontosabb kötelessége, mint hogy szüljön, a férfinak meg, hogy megtermékenyítse. Az ördögbe is! Hát lovak vagyunk mi, hogy semmi másra ne legyen gondunk, mint a nemzésre?

Szavai némi hugenotta eretnekségtől szaglottak, így hát nem is válaszoltam rájuk, inkább más mederbe tereltem a beszélgetést.

- Atyámuram mint orvos mivel magyarázza, hogy a vadászatban oly bátor és fáradhatatlan Lajos, aki hajnaltól napestig képes űzni a vadat, elgyöngül a királyné mellett?

- A fej és a képzelőerő irányítja a nemzőerőt, fiam. Akadnak a mi vidékünkön olyan jól megtermett parasztok is, akik egész életükben nem tudnak mit kezdeni a feleségükkel, csak azért, mert esküvőjükön egy boszorkány mindörökre bekötötte nadrágfűzőjüket. Elegendő, ha abban a pillanatban, amikor a pap kiejti ezeket az ünnepélyes szavakat: „Amit Isten egybeszerkesztett, ember azt szét ne válassza”, a hallgatóság soraiban egy boszorkány ezt mormolja: „Csak az ördög”, és közben a válla mögé dob egy zsineget, amin nyolc csomó van (zárt szám!), meg egy pénzdarabot, amely csilingelve a kőre hull - és a férj örök időkre képtelen lesz elhálni a házasságát.

- Olvastam apámuram Emlékiratai-nak kéziratát, amelyben leír egy ilyen esetet, így azt is tudom, hogy mindezen hókuszpókuszok csak a hit által válnak átokká, vagyis ez a babonaság csak azokra hat, akik hisznek benne, és amit ezért, mint apámuram is írta, csak egy másik babonasággal lehet elűzni. A nemzésre képtelen ember azonnal nemzőképessé válik, ha a nyakába akasztanak egy „varázszacskót”, még ha az üresnek bizonyul is, amikor gyógyulása után kinyitja.

- Ha ilyen figyelmesen olvasta fejtegetésemet, fiam - mondta mosolyogva apám -, azt is tudja, hogy a „varázszacskót” Montaigne találta fel: ezzel gyógyította ki tehetetlenségéből egyik barátját, aki saját képzeletének áldozata lett, hiszen nyilvánvaló, hogy az ilyen esetek többségében nincs szükség a falu boszorkányára - akinek együgyű varázslata csak a tudatlan parasztokra hat - a nadrágfűző kibomlásához. A király esetében sajnos túl sok minden táplálja a nemzőerőt elfojtó képzeletet. Egy gyóntató, aki szakadatlanul azt suttogta a fülébe, hogy a test maga a Bűn. Egy imádott apa, akitől szüntelenül azt hallotta, hogy Spanyolország a Gonosz. És egy elvetemült anya, aki az apa meggyilkolása után férjét post mortem elárulva, egy infánsnőt vétetett feleségül a fiával. A szegény Ausztriai Anna tehát háromszorosan is az Ördög jelképe a király szemében: test is, asszony is és spanyol.

Apám fáradtan legyintett.

- Ismétlem magam - mondta. - Mindezt többször is elmondtam már.

- Valóban, márki úr, de még soha ilyen magvasan - vetette ellen La Surie.

Megjegyzése mélyen meghatott, hiszen La Surie igazán nem tartozott a talpnyalók közé, de nem

bírta elviselni, hogy apám, akit olyan rendkívül nagyra tartott, kicsinyelje önmagát.

Csütörtökön, január 24-én - egy héttel az imént felidézett beszélgetés után - a király egyik belső inasával beszélgettem, s amit hallottam tőle, annyira elképesztett, hogy egy jó napba is beletelt, amíg képes voltam hitelt adni a szavának, bár igazmondó fiúnak ismertem. Berlinghenről van szó, hiszen mint az olvasó is tudja - ő a király egyik belső inasa, a másik meg Soupite, s mindkettő jó házból való ifjú ember, de még túl fiatalok, és olyan rakoncátlanok, mint két elszabadult csikó. Ezért azután Lajos, bár szerette, gyakran megdorgálta és néha meg is büntette őket ostobaságaik miatt, attól a szigorú igazságszeretettől vezérelve, amelyről már beszéltem.

Berlinghennek vörös, sündisznósörte-szerű haja volt, világoskék szeme, arca csupa szeplő, és épp egy itáliai hölgyért epekedett - Angelino Contarini, a Párizsba küldött velencei követ feleségéért -, és hogy meghódíthassa, engedélyt kért Lajostól, hogy leckéket vehessen tőlem Dante nyelvéből csak épp azt hallgatta el, tudván, milyen erkölcsös a király, hogy miféle vágyból fakad ez a hirtelen tanulási kedv. Mivel azonban nekem bevallotta, amit őfelsége elől eltitkolt, engedtem a kérésének, arra számítva, hogy a tanulás épp csak annyi ideig fog tartani, mint a nagy szerelem, vagyis az első durva elutasításig, hiszen a velencei hölgy nem azok közül való volt, akik éretlen tacskókat ajándékoznak meg testükkel. Ha némi figyelmet szentel ennek a kölyöknek, nyilvánvalóan csak azért, hogy naiv fecsegését hallgatva, megtudjon egyet s mást a királyról, ami férjének, a velencei követnek a hasznára lehet. Úgy esett, hogy január 24-én, pénteken elkéstem a Berlinghennek adandó olasz leckéről, mert a Tanácsban a megbeszélés a reméltnél hosszabbra nyúlt. És louvre-béli lakosztályomba lépve, nagy meglepetésemre, az asztalnál ülve találtam ezt a tejfelesszájút az apródommal, La Barge-zsal és a szakácsommal, Robinnel - előttük két flaska, az egyik üres, a másik még félig tele burgundi borommal, és a kölyök sűrű káromkodások közepette épp dobott két kockával. S látva, hogy őelőtte alig van pár garas, miközben az én két semmirekellőm előtt jó nagy kupacban állt a pénz, arra gondoltam, hogy miután leitatták, nekiláttak megkopasztani a kiskakast.

- Hé, uraim! - kiáltottam dühösen. - Mi folyik itt? Játékbarlangnak nézik a házamat? Lecsapnak a vendégemre, mielőtt fogadhattam volna? Tüstént adják vissza Berlinghen úrnak a pénzt, amit elnyertek tőle, azután menjenek a konyhába, és hozzanak valami harapnivalót ennek a szegény fiúnak, hogy kijózanodjék.

Megszeppenve engedelmeskedtek, s láttam, félnek, hogy még el is náspángolom őket hőstettükért. Berlinghent a bor előbb elkábította, azután fecsegővé tette, miután a velem együtt elfogyasztott ételtől kissé magához tért. Akadozó nyelvvel háromszor-négyszer bocsánatot kért, azzal mentegetve kábultságát, hogy egész éjszaka le sem hunyta a szemét.

- Álmatlanság? A te korodban? - kérdeztem. - Hogy szenvedhet álmatlanságban egy ilyen egészséges fickó, amilyen te vagy?

- Szó sincs álmatlanságról, gróf úr - válaszolta. - Szolgálatban voltam, és azt a parancsot kaptam, hogy éjfélkor kísérjem a királyt abba a szobába, amelyben Elbeuf herceg és Vendôme kisasszony, akik reggel házasodtak össze, a nászéjszakájukat töltik, én vittem a király kardját, ami nagy megtiszteltetés, Soupite meg a gyertyatartóját.

- És mit csináltál abban a szobában?

- Amit a király. Néztem. Bár csak a szoba egyik sarkából, és közben tapintatosan lehunytam a szemem.

- Lehunyt szemmel néztél. Nagyszerű. Hát Soupite?

- Soupite is nézett.

- És hol volt eközben Lajos?

- Hát a házaspár ágyán.

- És mit csinált ott?

- Azt, amit már mondtam, gróf úr. Nézte őket, egészen közelről, némán és figyelmesen.

- És nem zavarta ez a házasokat?

- Egyáltalán nem. El voltak foglalva a maguk dolgával.

- És ez a dolog egész éjszaka tartott?

- Éjféltől hajnalig.

- Ezért nem hunyhattad le a szemed?

- Hát szabad aludnom a király jelenlétében? Ráadásul, mivel nincs még túl sok tapasztalatom, sok érdekeset tanulhattam Elbeuf hercegtől.

- A házaspár beszélgetett közben?

- Nem. Csak suttogásokat, sóhajokat és kiáltásokat lehetett hallani.

- És a király?

- Már mondtam, gróf úr. Csak nézett. És szerencsésebb volt, mint én, mert mindent sokkal közelebbről láthatott, lévén, hogy az ágyon ült.

- Értem, de hogyan nézett?

- Azt kérdezi, gróf úr, milyen arccal?

- Azt! - Nos hát - mondta Berlinghen rövid gondolkodás után - egy bizonyos arckifejezéssel.

- Izgatottan?

- Egyáltalán nem.

- Akkor hogyan?

- Azt mondanám, hogy komoly és figyelmes arccal. Már láttam ezt az arckifejezését, amikor Lesigny-en Brie-ben egy mesterembert figyelt, aki egy tengelyt gyaluzott, hogy azután beleillessze épp csak kicsit erőltetve - a kerékagyba. A gróf úr is tudja, hogy valahányszor Lajos egy kézművest dolgozni lát, megáll, hosszan figyeli, és azután igyekszik utánozni.

- Igen, tudom, így tanult meg annyiféle mesterséget. Tehát ezzel az arckifejezéssel nézett, amíg a házasok ágyán feküdt.

- Nemcsak feküdt, gróf úr, hanem járkált is az ágy körül, hogy jobban lássa, ami az ágyon történik.

- És közben senki sem szólt egy szót sem? Sem ő, sem a házaspár?

- Egy szót sem! Csak a végén! Egy mondat hangzott csak el, amit sosem fogok elfelejteni.

Kitalálja-e, gróf úr, ki mondta?

- Nem, nem tudom kitalálni.

- Vendôme kisasszony.

- Mindazok után, amit elmondtál, helyesebb Elbeuf hercegnének neveznünk őt. Jól van, beszélj!

Mit mondott a hercegné, és kihez szólt?

- A királyhoz. Felé fordult, és rendkívül bájos, bár kissé fáradt mosollyal így szólt: „Sire, tegye ugyanezt a királynéval, és biztosítom, jót tesz vele.”[18] A kölyök minden bizonnyal nem józanodott még ki egészen, azért mesélte el nekem az éjszaka történteket. Tudta ugyan, hogy őfelsége iránti hűségem sziklaszilárd, és tökéletesen megbízott bennem.

Ráadásul zsenge kora és gyermekdedsége megakadályozta, hogy bármiben is rosszat lásson, és mivel a szerájban született, tudta, hogy a királyok mindent közönség előtt csinálnak, úgy születnek, szeretkeznek és úgy is halnak meg, így hát nem is lepődött meg nagyon azon, amit látott. Nem fogta föl, hogy e jelenet különössége nem abban áll, hogy a nászéjszakának volt egy tanúja (mindig van, ha más nem, hát egy szobalány), hanem hogy ez a tanú a király volt.

Amikor Berlinghen befejezte történetét, én pedig felocsúdtam döbbenetemből, megparancsoltam neki, nagyon komolyan s fojtott hangon, hogy mindörökre tartsa a száját, amint én is tartani fogom, arról, ami történt, mert hogy én, a király mellett szolgálatot teljesítő nemes, tudok az esetről, nem nagy baj, de másnak nem szabad tudomást szereznie róla. Azt is hozzátettem, hogy ha kifecsegi a titkot, elveszti becsületét és talán a tisztségét is. Fenyegető intelmem, amely csak előadásmódját tekintve volt szelíd, teljesen kijózanította, és remegő hangon megesküdött, hogy hallgatni fog, mint a sír. És azt hiszem, valóban lakatot tett a szájára, és rajtam kívül senki másnak nem mesélte el a történteket. S ha a dolognak mégis híre ment (de csak nagyon szűk körben), biztosan nem az ő hibájából.

Nehezen szántam rá magam, hogy megörökítsem Emlékiratomban ezt a jelenetet, amely példa nélkül áll királyságunk krónikáiban. Aggódtam, hogy szép olvasóm tán úgy véli, a történtek feljegyzése sérti a szemérmet, valamint hogy Lajos ez esetben nem tett tanúbizonyságot túl nagy finomságról.

- A szemérmet felejtsük el, uram, viszont, bár nem szeretném megsérteni elfogult szeretetét...

- Beszéljen nyugodtan, szép olvasóm. Egyáltalán nem sért meg. Szeretem Lajost, de nem elvakultan.

- Nos hát, miként lehetséges, hogy a fiatal király nem tartott tőle, hogy jelenléte megbénítja a jelenet szereplőit? Hiszen igazán jól ismerte a szégyenkezés átkos hatásait.

- Azt hiszem, asszonyom, bár biztosat nem mondhatok, Elbeuf herceg előzetesen hozzájárult a jelenlétéhez. E huszonkét éves fiatalember nagy tapasztalatokkal rendelkezett a szerelmi párviadalok terén, és bízott annyira sokszor próbára tett férfiúi erejében, hogy ne féljen a nyilvánosság előtt is bemutatni. Ami pedig Vendôme kisasszonyt illeti, mint az éjszaka végén tett megjegyzéséből is kiderül, bár szűzen ment a házasságba, nem volt túlzottan szemérmes. Lefogadom, még hízelgett is a hiúságának, hogy leckét adhat a bátyjának.

- Rendben van. Ám ez az eset mégis rendkívüli. Kegyelmed maga mondta, hogy nem szerepel hasonló a királyság krónikáiban. Kitől származhatott az ötlet? Arnoux atyától? Luynes-től? Vagy magától a királytól?

- Úgy vélem, a királytól. És Berlinghen hasonlata, miszerint Lajos olyan komolyan és figyelmesen szemlélte a történteket, mint egy kocsitengelyt gyaluló bognárt, nagyon találó. Lajos nem a szellem embere, sokkal inkább a kézzelfogható dolgokhoz kötődik. Szakács, asztalos, kőműves, tetőfedő, foltozóvarga, patkolókovács, tűzmester - ő mindez szeretett volna lenni. Csodálja a mesterembereket, és tiszteli a mesterségbeli tudást.

- Csakhogy, uram, a hitvesi ágyban a tudás önmagában nem elég. Arra a bizonyos szikrára is szükség van ott. Hiába tud valaki puskát készíteni, ha nem tudja, miként kell elsütni.

- Szép olvasóm, a bölcsesség szól a kis szájából. Csakhogy esetünkben nem beszélhetünk a tűz hiányáról. Mindössze arról, hogy Lajos, ama nagy megaláztatás miatt, amely négy évvel korábban érte, félt, hogy a tűz hiányzik.

E hitemben erősített meg másnap Luynes is, amikor találkoztunk a Louvre főlépcsőházában.

Miután csaknem megfojtott öleléseivel, mert hiába volt Franciaország legzsugoribb embere, a kedvességgel, mint tudjuk, nem fukarkodott, a fülembe súgta, mi történt előző éjszaka Elbeuf herceg ágyában, s én olyan arccal hallgattam, mint aki először hallja e történetet.

- Vajon a látottak megnövelték-e Lajos magabiztosságát? - kérdeztem suttogva.

- Egyáltalán nem. A szegény kis király még mindig rettenetesen fél. Ő, akinek bátorságát csodálja az egész világ, úgy retteg az ágyban esetleg bekövetkező kudarctól, hogy valósággal szűköl

és remeg. Az asszony úgy áll előtte, mint egy áthatolhatatlan fal! Megígérte ugyan, hogy ma este elhálja házasságát, de kétlem, hogy ígéretét betartaná. Márpedig az idő sürget.

- Miért mondja ezt, excellenciás uram?

- Mert tíz-tizenkét nap múlva a szavojai herceg feleségül veszi Chrétienne-t, és, mint a nuncius helyesen megjegyezte, nagy szégyen lenne, ha nászukból előbb születnék fiú, mintsem a király trónörökössel ajándékozza meg Franciaországot.

- Excellenciás uram - suttogtam -, egészen megrémít! Minden reményét elveszítette?

- Dehogy! Dehogy! - mondta összeszorított fogakkal. - Nem adom fel soha! Soha! Ha kell, erőszakhoz folyamodom! A trón jövőjéről van szó!

Meg az ő jövőjéről is... Mert gyilkosságokhoz s a trónbitorlók küzdelméhez vezet, ha egy királynak nincs örököse, amint oly keservesen megtapasztalhattuk szegény III. Henrikünk idejében. És milyen sors vár akkor az addigi kegyencre?

Luynes megismételte: „Ha kell, erőszakhoz folyamodom!”, s ezzel otthagyott, és szinte futott fölfelé a lépcsőn, melyen én lefelé haladtam, egészen elképedve, mert nem fért a fejembe, hogyan lehet erőszakhoz folyamodni ott, ahol éppen az erő hiányzik.

Egy ponton azonban Luynes nem tévedett. Eljött az este, és Lajos, megfeledkezve ígéreteiről, elhatározásáról, de a kitűnő leckéről is, amelyben előző éjjel Elbeuf herceg részesítette, Luynes szemrehányásaival dacolva, nem volt hajlandó felkeresni a királynét lakosztályában. Nadrágfűzőjén továbbra is kibonthatatlan volt a csomó.

Másnap 1619. január 25-ére ébredtünk, és volt okom, hogy megjegyezzem ezt a dátumot. Olyan hideg volt, hogy a Szajna befagyott és hasadoztak a kövek. Louvre-béli lakosztályomat nehéz volt kifűteni, így hát hazamentem Champs Fleur-i utcai palotánkba, ahol apám nagy tüzet rakatott. Nem fukarkodott a fával, amint azt sok más nemesember teszi - meg is tudnám nevezni őket -, akik inkább eladnak egy egész erdőt, hogy felöltözzenek az árából, ahelyett, hogy csak a tűzifára valót vágatnák ki, elpocsékolnak egy egész erdőt.

Délután négy órakor azonban ki kellett bújnom a finom meleg családi fészekből, és visszamennem a Louvre-ba, hogy részt vegyek a királyi Tanács munkájában. Pej kancámat apám istállójában hagytam, és hintóba ültem, mert a hideg szél, úgy csapott a lovas arcába, mint a penge. A Tanácsban a németországi ügyekről folyt a szó, amelyek csak nem akartak rendeződni, mert a hugenotta és a katolikus államok viszálykodása még ádázabbá vált a prágai defenesztráció óta. A tanácskozás azonban kapkodó volt és zavaros, semmiféle határozat sem született. Úgy éreztem, Puisieux-t csöppet sem érdekli, ami nem hoz személyes hasznot a számára.

A tanácskozás végén őfelsége megkérdezte, miért nem jelentem meg reggel, amire én valami hihető mentséggel álltam elő, majd elhatároztam, hogy most már egészen lefekvésig vele maradok, nehogy megharagítsam. Lajos azonban olyan mogorván látott a vacsorához, hogy elhatároztam, mégis hazamegyek és otthon kapok be sietve néhány falatot. Visszaérkezésemkor a galérián találkoztam a

királlyal, épp a királynéhoz indult komoran, a szokásos, tíz percig tartó vizitre, ami közben mindketten álltak, s tartózkodó udvariassággal jó, ha tíz szót váltottak egymással. Vele tartottam, mert a király mellett szolgálatot teljesítő nemesek közül egyedül én voltam jelen a Louvre-ban.

A király és a királyné között mindössze egy hét volt a korkülönbség, és már csak hét hónap hiányzott ahhoz, hogy mindketten betöltsék tizennyolcadik évüket. Mindkettőjüket keserű érzések töltötték el, amikor szemtől szemben álltak egymással, kölcsönösen egymást okolták. Pedig hát Lajos kellemes külsejű, erős testalkatú és férfias arcú fiatalember volt, Annát pedig, ha nem is az a szépség, amit az udvari festők és költők dicsőítenek, csinosnak és üdének találtam, szép, dús, göndör hajával, nagy, kék szemével, kis, piros szájával és szép arcvonásaival. A szigorú kritikus (én nem vagyok az) talán csak az orrát kifogásolhatta volna, amely többi vonásánál kevésbé volt finom rajzú. Ami pedig a csinos csomagolásba rejtett lelkét vagy szellemét illeti, ahogy tetszik, kirobbanóan vidám, eleven volt, tele női bájjal és adott esetben kedvességgel is, de különös módon hiányzott belőle a magabiztosság, a körültekintés és az ítélőképesség.

Elhagyott asszony lett, még mielőtt asszony lett volna, és e sérelemtől teste és büszkesége egyformán szenvedett. Ha okosabb, a napi vizitek alkalmával nem úgy fogadja Lajos zavart bókjait, amint nap mint nap láttam: hidegen, távolságtartóan, gőgösen. Mert ezt az arckifejezést Lajos csak újabb páncélnak érezte, amely még elérhetetlenebbnek mutatta azt a testet, amelytől amúgy is annyira félt.

Vagy tapasztaltabbnak, vagy értelmesebbnek kellett volna lennie, hogy ráeszméljen, kettejük közül Lajos fél jobban, így hát célravezetőbb volna a csábítás vagy a gyöngédség eszközeihez folyamodnia, mintsem kasztíliai gőgje mögé rejtőzni.

Vagy kétlépésnyire álltam Lajos mögött, tőle kissé balra, s így szemügyre vehettem a királynét.

Csodáltam a belőle sugárzó kellemet, és mivel sejtettem, mi mehetett végbe a lelkében az elmúlt négy év alatt, sajnáltam is, mégis ingerelt gőgös viselkedése. Ó! Ha tudná, hogy éppen most mennyire nem szabadna ilyen merevnek lennie! Ilyen Habsburgnak! És ilyen spanyolnak! Ám azután hirtelen átsuhant az agyamon, hogy talán a nuncius beszámolt neki Lajos határozott ígéretéről, miszerint hamarosan ,,tökéletesíti” házasságát, Luynes feleségétől pedig az erotikus leckéről is hallhatott, amelyben Elbeuf herceg részesítette Lajost. S e két hír nyomán talán nagy reményeket táplált, amelyek azonban az előző éjszakán ismét szertefoszlottak. Talán épp ez a csalódás tetőzte be a korábbiakat.

A király pontban este tíz órakor hagyta el a királyné termeit - ezt onnan tudom, hogy futó pillantást vetettem órámra. Már nagyon fáradt voltam, mert délután négy órától, amikor is megérkeztem a királyi Tanácsba, egyfolytában talpon voltam, hiszen a Tanácsban, mint az köztudomású, csak a király és az államminiszterek ülhetnek le. Vagyis már hat órája álltam, és a fáradtságtól már nemcsak a lábam, de a derekam is fájt. Lajosnak azonban láthatólag esze ágában sem volt még elbocsátania, s kérni sem mertem, hogy távozhassam, mert észrevettem, hogy mindenkit elküldött már, kivéve engem, a két belső inasát és Héroard-t. Lesütött szemével s szorosan összezárt ajkával nagyon elgyötörtnek látszott, nem szólt egy szót sem és senkire sem nézett, még Soupite-ra és Berlinghenre sem, akik levetkőztették. Azután Soupite, mint minden este, meztelen testét ledörzsölte gyökérkefével, Lajos azonban most nem üdvözölte a kellemes dörzsölést a megszokott jóleső röfögéssel. És amikor Berlinghen ráhúzta a hálóruháját, összeszidta, de csak úgy lustán és szórakozottan, amiért nem melegítette meg előbb a kandalló lobogó tüzénél.

Végül ágyba bújt, kinyújtózott háton, lehunyta a szemét, majd összekulcsolta a kezét, mint egy szarkofágon fekvő alak (elszorult a szívem a gondolatra, hogy egy napon épp így fest majd a síremlékén), és halkan imádkozott. Amikor végzett az imádsággal, Héroard doktor odalépett hozzá egy csésze herbateával. Lajos az oldalára fordult, felkönyökölt, megragadta a csészét, és mohón itta a teát, mivel Héroard doktor - sohasem tudtam meg, miért - korlátozta számára a naponta elfogyasztható folyadék mennyiségét. Miután Berlinghen kivette a kezéből az üres csészét, Héroard meg akarta fogni a csuklóját, hogy megmérje a pulzusát, Lajos azonban hevesen elrántotta a kezét, és szárazon odavetette: „Nagyon jól vagyok.” Ezután ismét a hátára fordult, és behunyta a szemét.

Eljött az ideje, hogy térdet hajtsak az ágyfejénél, és ezt mondjam: „Sire, jó éjszakát kívánok”, amire ő majd így felel: „Jó éjszakát, Sioac”, vagy szertartásosan, a kedvétől függően: „Jó éjszakát, Orbieu gróf.”

De mielőtt kiejthettem volna a megszokott mondat első szavát, bekövetkezett egy „színpadi fordulat”, amely egyhangú életünkben olyan ritka, amilyen gyakori azokban a tragédiákban, melyeket szívesen nézünk: Luynes érkezett, helyesebben szólva aláhullott az égből, mint az antik komédiákban a deus ex machina, és egyenesen az ágyhoz sietve, ahol a király már aludni készült, vállon ragadta Lajost, megrázta, és ezt kiabálta: - Gyerünk, Sire! Ez most nem az alvás ideje! Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó! Keljen fel azonnal, és induljon a királynéhoz!

- Nem! Nem! - kiáltotta Lajos, és megpróbálta kitépni magát Luynes kezéből.

Héroard, a két inas és én elképedve bámultuk, mintha gyökeret vert volna a lábunk, hogy Luynes kezet emel a királyra, vagyis felségsértést követ el. De mivel nem tudtuk, hogy meghitt barátságuk mit engedélyez neki, másrészről pedig Lajos, bár küzdött ellene, nem kért tőlünk segítséget, egyikünk sem mozdult, csak bámultuk a jelenetet, és időnként egymásra néztünk, rémülten és megrökönyödve.

- Gyerünk, Sire, gyerünk! - kiáltotta Luynes. - Megígérte!

- Nem, nem! - kiáltozta a király, s kétségbeesetten viaskodott Luynes-nel, aki ki akarta rángatni az ágyból.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Lajos meg sem próbált királyi méltóságához folyamodni, és megparancsolni Luynes-nek, hogy hagyja őt békén, azon a hangon és egy olyan tekintet kíséretében, amitől mindannyian a föld alá süllyedünk, ha mi részesülünk benne. Épp ellenkezőleg, bár küzdött vele, fintorogva, feldúltan, de nem úgy, mint egy király, inkább, mint egy gyermek, akit a nevelője akar kiráncigálni az ágyból, hogy megvesszőzze.

Luynes győzött: sikerült kihúznia Lajost az ágyból, és miután két kézzel megragadta, parancsokat kezdett osztogatni. Jól hallotta, szép olvasóm: parancsokat merészelt osztogatni a király szobájában!

- Berlinghen, hozza őfelsége kardját! Soupite, a gyertyatartót! Héroard, borítson köntöst őfelsége vállára! Siorac, segítsen!

És amikor látta, hogy habozom, megismételte: - Siorac, segítsen! A trón üdve forog kockán!

Ekkor a királyhoz léptem, és egy néma tekintettel igyekeztem megtudakolni, engedelmeskedjeme Luynes-nek, ő azonban nem viszonozta a pillantásomat. Sírt. Haragjában-e vagy a megalázottságtól, nem tudom, de borsószem nagyságú könnyek folytak végig az arcán, és ekkor villámcsapásszerűen megértettem, hogy csak a teste tiltakozott és harcolt Luynes ellen, az értelme egyetértett, és helyeselte még a rajta elkövetett erőszakot is. Ekkor csuklójánál fogva megfogtam a bal karját, és a nyakam köré fontam, s Luynes ugyanezt tette a jobb karjával, majd fölemeltük őfelségét, és az élen Soupite-tal, aki világított a gyertyával, mögöttünk meg Berlinghennel, aki a király kardját hozta, a királyné szobájának ajtajáig cipeltük, majd a küszöböt átlépve elvittük az ágyig.

A királynén kívül, aki álmából felriadva olyan meglepetten bámult ránk, mintha a holdról pottyantunk volna a szobájába, csak egy nagyon öreg spanyol komorna volt odabent, akit, azt hiszem, Stéphanillának hívtak, és Madame du Bellier, az első szobaasszony. A királyt egylépésnyire tettük le a baldachinos ágytól, amelyen Anna feküdt. Az ágyfejnél álló gyertya aranyos fénybe vonta a királyné szép, szőke haját. Amikor beléptünk, szégyenlősen mindkét kezét a melle elé kapta, felült ágyában, s nagy, kék szeme szinte kiugrott szemgödréből félelmében. Lajos úgy állt, mintha lenyűgözte volna a csodálatos látvány, ám mivel csak nézte a feleségét, de egy szót sem szólt, és nem is közeledett felé, Luynes egy türelmetlen mozdulattal lerántotta róla a hálóruhát, s a már meztelen királyt a karjába kapta - Lajos most nem ellenkezett -, odavitte a felesége ágyához és ráfektette: Majd fürgén hátrált, és mindenkit kiparancsolt a szobából, csak Madame du Bellier maradhatott a házaspárral, akit egyébként erőnek erejével kellett maradásra bírni, hogy másnap ő tanúsíthassa az éjszaka történteket. Luynes kulcsra zárta mögöttünk a szoba ajtaját, majd nekidőlt a csukott ajtónak, felsóhajtott, azután előhúzott egy zsebkendőt zekéje karöltőjéből, s letörölte az arcán patakzó izzadságot.

- Berlinghen - mondta -, itt marad Soupite-tal, és holnap reggel, ha őfelsége kopogtat, kinyitják az ajtót. Rosszul aludtam ezen az éjszakán, azért is, mert a tűz ellenére, amit Robin rakott, elég hideg volt louvre-béli lakosztályomban - (a helyiség olyan magas volt, hogy a meleg jórészt kárba veszett) de azért is mert kétségek gyötörtek, vajon a királyon elkövetett erőszak, még ha a lelke legmélyén a helyeslésére is talált, eléri-e célját. Rettenetes lett volna, ha megismétlődik a négy évvel korábbi kudarc, mert végleg lerombolhatja a király önbizalmát és csírájában öl meg minden további próbálkozást, hiszen Lajos immár gyógyíthatatlannak vélné a tehetetlenségét, és ez olyan emberi és politikai következményekkel járna, amelyekre gondolni sem mertem.

Bizonyos voltam benne, hogy ha IV. Henrik élne, a Lajos szívét mardosó bánatok közül egyik sem létezne: Henrik választott volna neki feleséget, és ő biztosan nem spanyolt választ, hiszen egy spanyol nő az ő szemében - és a fia szemében is, aki mindent atyja szemével látott - egyet jelentett az ellenséggel. De főképpen, amint fattyával, Vendôme-mal is tette, mielőtt az feleségül vette volna Mercoeur kisasszonyt, biztosan jó előre bevezettette volna Lajost a szerelem rejtélyeibe, egy tapasztalt, alacsony származású leány segítségével, akivel az együttlét szinte családias és megnyugtató. Így tett atyám is, aki Toinont bújtatta az ágyamba, észrevéve, milyen hegyes ösztökével bököd már a vágy, amikor egy csembalóóra végén hevesen megcsókoltam Saint-Hubert kisasszony meztelen karját. Azután elmagyarázta, milyen veszélyes időszak az a kor, amikor egy tejfölösszájúból férfi lesz, hiszen csupán a találkozások véletlen szeszélyétől függ, hogy az illető ifjú a gentil sesso

karjaiban köt-e ki, vagy a saját neménél. Így hát a lehető legkorábban meg kell tenni mindent, nehogy az utóbbi következzék be, s elkötelezni magunkat végleg a női nem mellett, hogy biztosíthassuk családunk fennmaradását.

Ez az éjszakám a Lajos miatti gondban és aggodalomban telt el, s mert egyre csak tépelődtem, mit hoz a reggel - s a válasz rendkívüli jelentőségű volt Lajos és az egész királyság számára -, csak rövid időkre tudtam elaludni, s végül reggel nyolc órakor ébredtem, meghallva a Pont-Neuf felől a Szamaritánus vidám, tisztán csengő harangját. Én azonban korántsem voltam ilyen vidám, amikor egy órával később a király lakosztálya felé tartottam, a legrosszabbtól tartva.

A király mélyen aludt. Ez meglepett, hiszen általában reggel hét és fél kilenc között szokott felébredni, csak nagyon ritkán később. Soupite és Berlinghen volt csupán mellette, Héroard doktor még nem érkezett meg, ami most bosszantott, mert kizárólag a nagytiszteletű orvosdoktor oszlathatta el kételyeimet, hiszen Madame du Bellier neki jelentette, hogy mi történt.

Leültem egy zsámolyra, és erősen feltettem magamban, hogy némán és nyugodtan várok, amíg Lajos felébred vagy Héroard megérkezik. Negyedóra múlva azonban már nem bírtam tovább, és fojtott hangon faggatni kezdtem Berlinghent: - Hány órakor kopogtatott a király a királyné ajtaján, hogy nyissák ki neki?

- Éjfél után két órakor, gróf úr.

- És milyen hangulatban volt, amikor kilépett? – kérdeztem, ha lehet, még halkabban.

- Nem tudnám megmondani, gróf úr, mert állva aludtam.

- És gondolom, mindjárt elaludtak, amint tegnap este otthagytuk kegyelmeteket...

- Így volt, gróf úr - mondta Berlinghen. - Hát maga, Soupite?

- Én is, gróf úr - válaszolta Soupite.

Láttam, hogy nem tudok többet kihúzni ezekből a fickókból, akik a kemény padlón, a hidegben is az igazak álmát aludták, és hallani sem hallottak mást, csak ami álmukban történt. Szavaik nem oszlatták el kételyemet. A király ugyan, elmondásuk szerint, a királyné ágyában maradt tizenegy órától hajnali két óráig. Az három óra! Túl sok egy kudarchoz. Egy szerelmes éjszakához viszont kevés, ha jól emlékszem saját tanulóidőmre. Igaz, hogy Toinon nem is ébresztett bennem olyan rémületet, amilyet a királyné szegény királyban.

A legteljesebb bizonytalanságban leledzettem tehát, amikor Héroard megjelent előretolt pocakjával. Felpattantam a zsámolyról, s vigyázva, hogy zajt ne üssek, odasiettem a kövér emberhez, majd némán, mohó tekintettel vártam a választ a nagy kérdésre.

- Kétszer! - mondta sotto voce, jobb kezének két ujját magasba emelve, olyan büszkén, mintha ő teljesítette volna be a királyi házasságot.

Szép olvasóm, bocsássa meg nekem a következő szavak nyerseségét, de hát Héroard, lévén orvos, nincs tekintettel a szeméremre.

- Kétszer! - ismételte meg. - Kétszer is birtokba vette.

- Biztos ebben, doktor úr?

- Haec omnia nec inscio! - jelentette ki Héroard ünnepélyesen.

Szép olvasóm, kegyeskedjék figyelmezni rá, hogy ebben a mondatban kettős tagadás található. És mint bizonyára emlékszik, ha nem felejtette még el egészen latinleckéit, a második tagadás megsemmisíti az elsőt, ezáltal még erőteljesebbé téve az állítást. A haec omnia nec inscio így fordítható: semmi sincs, amit ne tudnék róla.

Nyilvánvaló volt, hogy a színtiszta igazságot hallottam. Mert kitől mástól tudhatná Héroard doktor ilyen bizonyossággal, hogy mi történt, ha nem Madame du Bellier-tól? Es ki kételkedhetne benne, hogy ez a finom hölgy - aki érthette a dolgát, hiszen két férjet is maga mögött tudott már, a második özvegysége utáni kalandjairól nem is beszélve - figyelmesen nézte és hallgatta mindazt, amit hosszú virrasztása alatt látnia és hallania lehetett?

Lajos kilenc órakor ébredt fel, és amíg Héroard a pulzusát mérte, én titkon az arcát fürkésztem.

Felfedeztem rajta a fáradtság jeleit, viszont nyomát sem láttam örömnek vagy szomorúságnak. Igaz ugyan, hogy a király jól megtanult uralkodni az arcán, a régensnő uralma idején, amikor titkolnia kellett gondolatait, nehogy belélássanak a királyné kémei.

Amiután megreggelizett, vele tartottam a toronybéli kápolnába, ahol misét hallgatott, majd a könyves szobába, ahol tanácsot tartott, azután újból a lakosztályába mentünk, ahol megebédelt. Az arca mindvégig rezzenéstelen volt. Ez a reggel ugyanolyan köznapinak és egyhangúnak tűnt, mint a többi, amíg csak Lajos, nagy meglepetésemre be nem jelentette, hogy fel akarja keresni a királynét.

Anna olyan volt, amilyennek vártam. Kipirult, remegő és láthatólag büszke, hogy végre asszony lett, és mintha egyetlen éjszaka alatt lefoszlott volna róla egész spanyol gőgje. A fiatal házasok, akik igazán szép látványt nyújtottak ezen a januári, tiszta reggelen, a szabályoknak megfelelően állva társalogtak, de egy kissé mintha közelebb lettek volna egymáshoz, mint korábban. Anna többször is a férje felé nyújtotta a kezét. Úgy éreztem, nagyon szeretné megérinteni a királyt, de elfojtotta vágyát, nem tudván, vajon nem tiltja-e az ilyesmit az etikett. Lajos arcát nem láthattam, mert háttal állt nekem.

Keveset beszélt, és csak közömbös dolgokról. A viszonylag hűvös társalgás el is keserített volna, ha titkon az órámra pillantva nem teszek egy olyan felfedezést, amitől egyszerre felderültem: a beszélgetés, amely január 25-e előtt mindig csak tíz percet rabolt el őfelsége idejéből, már egy félórája tartott.

Az viszont meglepett, hogy Lajos, amint leszállt az este, ágyba bújt, méghozzá a saját ágyába.

Fél tizenegykor már aludt, mint a bunda. Mivel délután a vívásban gyakorolta magát, mert a fagyos, szeles időben nem mehetett vadászni, a fáradság számlájára írtam, hogy olyan gyorsan elálmosodott, s azt reméltem, hogy az éjszaka közepén felébred és eszébe jut a királynéja. Ebből azonban semmi sem lett. Tizenegy órát aludt egyfolytában.

Másnap kétszer is meglátogatta a királynét: először ebéd után, s akkor csak röviden időzött nála.

A második vizitre vacsora után került sor, s ez már csaknem egy óráig tartott, aminek igencsak örültem, bár fárasztó volt a sok ácsorgás, úgyhogy a falnak is támaszkodtam, éppúgy, mint a jelen lévő hölgyek: Madame de Luynes, Madame de Verneuil, valamint a féltestvérem, Conti hercegné, akit a király, s nem ok nélkül, úgy nevezett: „a bűn”.

A „bűn” rám mosolygott, és bármily bűnös volt is ez a mosoly, viszonoztam, s igyekeztem elhitetni magammal, hogy testvéri mosolyt sikerült az arcomra varázsolnom. A hercegné harmincéves volt ekkor, és tüzes pillantásokat vetett mindenkire, abban a hitben, hogy ezek az utolsó lángjai. Jó keresztanyám szerint Conti hercegné kiveti a horgát mindenkire, aki térdnadrágot visel az udvarnál, még a fivéreire is, például Joinville hercegre (aki minden férfi közül a legszebb volt, és ma már Chevreuse hercege), valamint Reims érsekére is, akivel a szemem láttára úgy kacérkodott, mintha a szeretője volna. Holott egyáltalán nem volt az. Az érsek a világért sem tett volna semmit Charlotte des Essarts kedve ellenére, akit püspöki palotájában tartott elzárva, és akiért még mindig rajongott.

A Lajos és a királyné közötti beszélgetés hosszúsága reménnyel töltött el az éjszakát illetően.

De nem maradhattam urammal lefekvéséig, mert Guise hercegné meghívott vacsorára, és az ő kérése parancs volt, amint azt az olvasó jól tudja. Miközben rengeteget evett és ivott, lévén olyan falánk, mint a Bourbonok mind, jó keresztanyám ismét hosszú litániába fogott, panaszkodott gyermekeire, és különösen Conti hercegnére, aki - „az ő korában” - még mindig vetélkedni próbál Madame de Luynesnel és a tizennyolc éves Guéméné hercegasszonnyal, akiket keresztanyám „a női nem legszebb virágainak” nevezett.

Másnap már fél nyolckor ott voltam a királynál. Még aludt, és amikor kérdő tekintetemet némán Héroard-ra szegeztem, ő fölemelte jobb kezének mutató-, középső és gyűrűsujját - ez a mozdulat olyan egyértelmű volt, hogy szép olvasóm nyilván nem is kívánja, hogy megmagyarázzam -, majd közelebb lépett hozzám, és a fülembe súgta, hogy Lajos hat órát töltött a királynénál, és csak hajnalban tért vissza a saját lakosztályába. Vettem a bátorságot, és megkérdeztem tőle, honnan tudja, hányszor tisztelte meg Lajos a hitvesét. „Két forrásból is tudom”, mondta, s szempillája sem rebbent: „Madame du Bellier-től és magától a királytól.” „Hogyan?, kérdeztem meghökkenve. Elmondta magának?” „Természetesen. Lajos úgy tartja hogy minden, ami a testével kapcsolatos, az én hatáskörömbe tartozik.”

Amint elnéztem Héroard kerek, becsületes arcát, úgy éreztem, éppolyan büszke rá, hogy a király testének orvosa, mint Arnoux atya arra, hogy a király lelkének istápolója. Beosztása hatalmat adott neki a király felett, s hogy mekkorát, akkor vált a számomra nyilvánvalóvá, amikor egy hónap múlva megtudtam a jó doktortól, miért nem kereste fel Lajos február 3-tól huszonkét napon át a királynét. „Én rendeltem el ezt a pihenőt. A gróf úr is tudja, hogy a közösülés során felszabaduló állatiasság falja a testet. És nem akarom, hogy Lajos lefogyjon.”

Ezen az estén atyámmal és La Surie-vel vacsoráztam. Amint befejeztük az étkezést és Mariette leszedte az asztalt, vagyis az edényekkel együtt kíváncsi füle is eltűnt a szobából, elismételtem apámnak Héroard szavait.

- Jóságos Isten! - mondta, és harsányan nevetett. - Húsznapi pihenőt rendelni egy tizennyolc éves fiatalember számára! Ki hallott még ilyet? A jó doktor elfelejtette becsukni kápolnája ajtaját,

mielőtt belépett laboratóriumába! Szent Pál aszkézisével fertőzi meg orvostudományát! De hogy is képzeli? Hiszen Isten teremtményei nem olyan törékenyek! Egy egészséges, jó kedélyű fiatalember kevésbé fárad el attól, ha kétszer-háromszor a magáévá teszi kedvesét egy éjszaka, mint ha három órán át űz egy szarvast fagyos szélben! Hát még, ha a szerelmes oly szerencsés, hogy két vadászat között a szeretett hölgy keblén alhatja ki magát! Honnan Hérorad-nak ez a különös mániája, hogy állandóan számolja a szerelmi aktusokat! Uram Isten! Mire való itt a számtan? A hitvesek közti gyöngéd érzelem sokkal fontosabb, mint maga az aktus.

- Azért az aktus is fontos - mondta La Surie, aki lévén alacsony termetű ember, szívesen fitogtatta férfiasságát.

- Bizonyosan! - mondta atyám nevetve, megfeledkezve róla, hogy ezt a határozószót, melyet oly nagyon kedveltek a hugenották, nem illik egy megtértnek használnia.

- Ami a gyöngédséget illeti, atyámuram - mondtam, s én is elmosolyodtam -, korábban hiányzott Anna és Lajos kapcsolatából, de ma már biztosan nem hiányzik. Épp ellenkezőleg! Január huszonötödike óta a protokolláris látogatások már nem is nevezhetők protokollárisnak. A tanúja voltam, hogy Lajos vacsora előtt egy órát töltött hitvesével, és miután végzett a vacsorával, visszatért hozzá, és még egy órát vele maradt. S ami még ennél is meglepőbb: mivel jó időt jósoltak, vadászni indult Saint-Germain-en-Laye-be, s a királynét is magával vitte, amit soha azelőtt nem tett. És hogy Anna ne unatkozzék - mivel nincs nő, aki vele tudna tartani sebes vágtája közben -, arra is volt gondja, hogy megtanítsa a krokettjátékra. És, mondhatom, megható volt látni, amint átkarolta a feleségét, s úgy tanította, miként kell fognia a krokettütőt. Lajost egy olyan paraszthoz hasonlíthatnám, aki kényszerűségből túrja a földet, nem remélve nagy hasznot - és egyszer csak kincset talál.

- Nos hát, adja Isten, hogy ez a kincs fiúval ajándékozza meg! - mondta atyám olyan hévvel, ami meglepett. - Ki várná türelmetlenebbül e házban a trónörökös születését, mint La Surie és én?

- Például én - mondtam, kissé sértődötten.

- Ó, fiam! - kiáltotta atyám -, nem kétlem, hogy ugyanúgy szereti Lajost, mint mi, csakhogy fiamuram nem élt III. Henrik uralkodásának idejében, amelyet megmérgezett ama puszta tény, hogy a királynak nincsen gyermeke.

- De jól emlékszem a történetekre - mondtam -, amelyeket apámuram mesélt.

- De más ám hallomásból tudni - szólt közbe La Surie -, mint látni és tapasztalni az eseményeket, figyelni az intrikákat, és a lázadó csoportok létrejöttét egy-egy trónkövetelő körül.

- S a trónkövetelők közt volt komikus figura - mondta apám -, mint Bourbon bíboros, s olyan veszélyes is, amilyen Guise herceg! Hány évig pusztította a polgárháború a királyságot! És két gyilkosság, köztük egy királygyilkosság kellett hozzá, hogy befejeződjék, amint fiamuram is tudja, no meg Párizs rettenetes ostroma, ahol harmincezer ember halt meg. Ha Lajosunk nem kecsegtet egy trónörökös reményével, ismét előállhat ugyanez a helyzet.

- Trónkövetelők lépnének fel? - kérdeztem meghökkenve.

- Úgy bizony! S az első mindjárt Lajos öccse volna.

- Gaston? Azt mondják, az ő hatalmi törekvéseinek nagyobb a füstje, mint a lángja.

- A lángja! Majd megjönne a lángja is! Mert azonnal összeesküvések szerveződnének köré vagy az ő ürügyén, s azokban az anyakirálynőnek is benne lenne a keze, amilyen nagy bajkeverő.

- A keze? Az egész karja! - kiáltott közbe La Surie.

Milyen látnokinak tűntek föl negyvennyolc óra múltán apám szavai! Február 25-én a Louvre hírül vette, hogy Medici Mária megszökött a blois-i kastélyból, Epernon herceg segítségével és cinkosságával. Vele s más országnagyok segítségével csapatokat toborzott az uralkodó király ellen. A régensnő szomjúhozott a hatalomra, s mivel megfosztották tőle, mindent megtett azért, hogy visszaszerezze. Természetellenes háború vette kezdetét: az anya küzdött a fia ellen.

VIII. fejezet Engedje meg az olvasó, hogy néhány szót ejtsek azokról a körülményekről, amelyek közepette az udvar tudomást szerzett e gyászos hírről. Az egész udvar örömmámorban úszott, hogy Chrétienne házassága nemcsak jövendő férjét vonzotta Franciaországba, a szavojai Victor-Amadeus herceget, hanem annak két fivérét is. Ezek a szép fiatalemberek magukkal hozták hazájuk melegségét, ifjúságuk vidámságát és nemzetük derűjét. Chrétienne, aki amióta nővére a Pireneusokon túlra távozott, Lajos kedvenc húga lett, tizennégy éves volt ekkor, másik húga, Henriette tízesztendős. Anna és Lajos nem töltötték még be tizennyolcadik életévüket. A királyi kastélyok, előbb a Louvre, majd a saint-germaini kastély, mintha csodálkoztak volna, hogy ennyi fiatalt látnak öreg falaik között, akik egyre csak énekelnek, táncolnak, játszanak és nevetnek.

Jól emlékszem, amikor egy egész este arról az esetről folyt a vidám csevegés, amely a saintgermaini erdőben történt. A király vadászott, sólymot tartva az öklén, amikor is a nyomába eredt a helyi molnárné aki öltözéke alapján egyszerű solymárnak vélte a királyt -, és azzal vádolta, hogy ellopta egy tyúkját. Lajos, ahelyett, hogy felfedte volna kilétét, jókedvűen vitatkozott vele, „asszonyságnak” szólította, és végül odavetett neki némi pénzt. A fiatal hercegek álmélkodtak a viselkedésén, az idősebbek azonban, például Vitry, csaknem könnyekig meghatódtak ezen a kis jeleneten, mert a mindig komor és hallgatag Lajosnak ez a kis tréfája az előző század kedélyességére emlékeztette őket. Mióta tökéletesítette házasságát, Lajos megváltozott, csupa lendület volt, megtelt önbizalommal és életkedvvel. Azt is észrevettem, hogy sokkal kevésbé dadog.

Az udvar vidám hangulata egy szempillantás alatt semmivé lett, amikor megtudták, hogy az anyakirályné elmenekült Blois-ból. A hírt pontban öt órakor hozta egy lovas, aki megeresztett kantárszárral vágtatott Párizsból Saint-Germainbe, a hidegtől elkékülve, s olyan merev lábbal, hogy alig bírt letérdelni a király előtt. Erősen berekedt, ezért elkiabálta mondandóját, és így mindenki azonnal tudomást szerzett a történtekről. Félbeszakadt a játék, a tánc, a nevetés. A vidámság gyászos komorságnak adta át a helyét. Zavar telepedett a társaságra, mindenütt nyugtalanság, zavart csönd és elforduló tekintetek. Azután hirtelen tolongás támadt Lajos körül: mindenki engedélyt kért, hogy távozhasson. Lajos utóbb ceremóniamesterén keresztül közölte vendégeivel, hogy, aki akar, elmehet.

Valamennyien rohantak Párizsba, és a kastély előtt néhány percen át szinte egymásba gabalyodtak a

lovak, a hintók és a kocsisok, akik káromkodva s ostorukkal csapkodva igyekeztek kiverekedni magukat a kavarodásból. Csak a két húga maradt a király mellett, valamint a szavojai hercegek és a királyné, akinek arcát egészen feldúlta a bánat és az aggodalom arra a gondolatra, hogy az anyakirályné ismét megjelenhet a Louvre-ban, és megalázhatja őt minden adódó alkalommal, amint hatalma teljében tette.

Az udvaroncok fejvesztett menekülése nevetséges és szánalmas is volt egyben. Mintha egy emberevő óriásnő emelkedett volna ki a pokolból, hogy felfalja a világot, s ők rohantak, hogy a főváros falai közt találjanak ellene menedéket.

Az udvar elment, a király rezzenéstelen arccal bezárkózott Luynes-nel, és egy rövidke órán át négyszemközt beszélgetett kegyencével. Majd hat órakor megjelent ismét lakosztályában, és egyetlen szó nélkül s a legcsekélyebb izgatottságot sem mutatva, egy jó órán át falatozott, megéhezvén a reggeli vadászattól. Azután megitta a herbateát, fél kilenckor lefeküdt, azonnal elaludt, és tíz órán át aludta egyfolytában az igazak álmát, csak másnap reggel hat órakor ébredt fel. Fél nyolckor indult el a hintója Saint-Germainből, s igencsak gyorsan haladt, mert alig két és fél óra múlva már Párizsban volt, a Louvre-ban. És hat órakor Lajos megjelent az államtanácsban, amely a parancsára ült össze, s a könyves szobában várt rá.

Jelen voltam ezen az ülésen, és tíz perc múlva már világosan láttam, hogy a jelenlévők két táborra oszlanak: akik tárgyalni akarnak és akik háborúzni.

Azt is felfedeztem, hogy a tárgyalás hívei nem mind ugyanazon okból javasolják ezt a megoldást: Luynes azért tárgyaláspárti, mert gyáva, a miniszterek közül Sillery és a fia, Puisieux azért, mert semmit sem nyerhetnek egy háborún, Jeannin, a pénzügyminiszter azért, mert öreg és nehézkes, s fél, hogy egy háború kiüríti az államkincstárt. A bíborosok (Retz és La Rochefoucauld) azért, mert az anyakirályné Habsburg, spanyol és hozzájuk hasonlóan Rómához húz, így hát mindenképp ki akarják húzni a csávából.

Az országnagyok a háború mellett törtek lándzsát, egyrészt mert a háborúskodás volt a mesterségük, másrészt pedig mert gyűlölték Épernont - ezt a felkapaszkodott jöttmentet, aki köztudottan alávaló eszközökkel szerezte meg a pairi rangot -, és attól is féltek, hogy ha a lázadás sikerrel jár, fölébük kerekedhet.

A király székének jobb karfájára könyökölt, felhúzott vállal, kalpagját mélyen a szemébe húzva, összekulcsolt két kezén nyugtatva állát, és mindenkit végighallgatott, nem avatkozva az események menetébe, csak épp a rend felett őrködött, és ő adott szót annak, aki véleményt kívánt nyilvánítani.

Amikor a tanácsosok kifejtették nézetüket, Lajos, szokásától eltérően, nem rendelt el szavazást, hanem röviden közölte döntését: hadba szállnak, és megtámadják Épernon herceg csapatát. De miközben a katonák harcolnak, ő tárgyalni fog az anyjával.

Alighogy tizenegy órakor visszavonultam louvre-béli lakosztályomba, hogy egyem néhány falatot, kopogtattak az ajtómon. La Barge szaladt ajtót nyitni, és bár tanúsíthatom, hogy az apródom igen csinos fiú volt, Fogacer abbé, aki az ajtón belépett, egyetlen pillantásra sem méltatta. Két betegségből is kigyógyult tehát, amióta elmerült az egyház szentelt vizében: az ateizmusából és a fiúk iránti vonzalmából.

Szép olvasóm talán emlékszik még rá, hogy korábban Du Perron bíboros orvosa és bizalmasa volt ő, majd a főpap halála után az apostoli nuncius titkára lett in partibus, s fontos kapocsnak bizonyult - mármint a Szentszék számára - a nuncius és a király gyóntatója, Arnoux atya között.

- Gróf úr - mondta olyan túlzott alázattal, mintha saját magán csúfolódnék -, engedje meg, hogy kifejezzem nagyrabecsülésemet, és megkérjem, még ha világi pap vagyok is, nem pedig kolduló barát, vessen nekem egy morzsát, hogy csillapítsam farkaséhségemet.

Felém hajolt - hosszú lábával és karjával valóban olyan volt, mint egy pók - és magasan felvonta ördögi szemöldökét mogyorószín szeme fölött. Amíg beszélt, megállapítottam magamban, hogy még ősz haja sem tud - atyám tanulótársa volt Montpellier-ben - tiszteletre méltó külsőt kölcsönözni neki.

- Abbé úr - mondtam -, foglaljon helyet, nagy örömmel látom asztalomnál.

- Hálásan köszönöm, gróf úr, nagy élvezet koldulni, amikor csaknem biztosak lehetünk benne, hogy nem utasítanak el. Itt van például a mi nagy kapucinusunk, Joseph atya. Van-e ember a királyságban, aki megtagadna egy darabka kenyeret ettől a szegény, mezítlábas baráttól?

- Nem kedveli ezt a szent embert?

- Ellenkezőleg! Egyházunk dicsősége ő.

- Tetszik nekem ez a „egyházunk”, abbé úr!

- Új keletű kifejezés az én számból, igaz. De hát az ön atyja is némi késlekedés után tért meg vagy nem? És hol az érdem, ha valaki, mint kegyelmed is, mindjárt az egyedül üdvözítő egyház kebelébe születik, anélkül, hogy előbb a sötétben tapogatózott volna?

- Ez a tapogatózás igazán jó szó. De hát igyék, abbé úr, kérem, igyék! Üres a kupája.

- Iszom! Nem rossz ez a burgundi!

- Küldetek kegyelmednek néhány flaskával.

- Jó előjelnek tekintem.

- Abbé úr, megvallom, furdal a kíváncsiság: mit csinál itt a Louvre-ban éppen ma, amikor az államtanács ülésezik?

- Hallgatózom.

- És hallott valami érdekeset?

- Amit hallottam, meggyőzött róla, hogy fiatal királyunkba több politikai bölcsesség szorult, mint az összes miniszterébe együttvéve.

- Melyik döntésével vívta ki legmagasabb elismerését?

- Azzal, hogy mivel mégiscsak az anyjáról van szó, még ha ez a leggonoszabb anya is a földön, nem akar rossz fiúnak tűnni a világ szemében, tehát tárgyal. De az erő pozíciójából, fegyverrel a kézben! Csakhogy látok ám én még egy óriási nehézséget!

- Mifélét?

- Kivel fognak tárgyalni?

- Hát az anyakirálynéval!

- Azzal az ostoba némberrel? Azzal a fúriával, aki azonnal üvölteni kezd, mihelyt ellentmondanak neki? Ugyan!

- Épernonnal!

- Azzal a nemtelen herceggel, aki a kiújult viszálykodás legfőbb okozója?

- Akkor talán Ruccellai abbéval? Az beszélik, nagy kegyben áll az anyakirálynénál.

- Ruccellai! Az itáliai cameria tagjai közül, akik körülveszik az anyakirálynét, ő a legrosszabb!

Viszálykodó, intrikus, arcátlan alak! És nála felfuvalkodottabbat még nem hordott a föld a hátán!

Ráadásul Ruccellai és Épernon gyűlölik egymást! Amit az egyik fehérnek mond, azt a másik biztosan feketének! Az anyakirálynét már sikerült teljesen összezavarniuk. Megismétlem tehát: kivel lehet jelen körülmények közt tárgyalni?

Torkomra forrt a szó, ismét megállapítottam magamban, hogy minél jogosabb egy kérdés, annál nehezebb helyes választ találni rá. Aznap este, atyámmal és La Surie-vel vacsorázva, elmondtam, mit tart Fogacer a tárgyalás előtt tornyosuló legfőbb akadálynak.

- Nem téved - mondta apám. - Valóban az anyakirálynéval kellene tárgyalni. Ugyanakkor ez ővele a legkevésbé lehetséges, mert ez az asszony maga az esztelenség. És amit ő akar, az nem lehet alku tárgya.

- Miért? Mit akar?

- A lelke legmélyén? Nagyon egyszerű: visszatérni a Louvre-ba, visszaszerezni régensnői hatalmát, megtiltani a fiának, hogy belépjen a Tanácsba, őrült költekezésbe fogni, szétszórni azt, ami még megmaradt a Bastille kincstárában, és megalázni a kis királynét, valahányszor csak alkalom nyílik rá.

- És Épernon?

- Épernon önző, csak magára gondol, a saját, hatalmas jelentőségűnek vélt személyére. Ha vele tárgyalnának, aranyhegyeket követelne magának, és még több birtokot, holott van neki épp elég, keleten a Metz kormányzóságtól a két nyugati gazdag tartományig, Saintonge-ig és Angoumois-ig.

Ráadásul Épernon szereti a viszályt, igazán nem az az ember, aki az anyakirálynét mérsékletre intheti, és segíthetne szót értenünk vele.

- Fogacer mondott valamit, ami meglepett - jegyeztem meg. - „Nemtelen hercegnek” nevezte Épernont. Vajon miért? Úgy láttam, apám nem siet a válasszal. La Surie, aki nem szeretett háttérben maradni beszélgetéseink közben, elkapta a labdát, mielőtt a földre esett volna: - Apjaurától sohasem fogja megtudni. Fogacer azt veti Épernon szemére, hogy bemocskolta III. Henrik ágyát.

Elképedtem.

- És ezen épp Fogacer háborodik fel? Álmodom? Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű!

- Nem érti Fogacer logikáját - mondta La Surie. - Az ő szemében a herceg nem egy igazi, becsületes pederaszta, aki ösztönétől vezérelve vétkezik, hanem egy aljas csaló, aki számításból és karriervágyból lett szodomita.

- Bármint legyen is - mondta apám -, mindannyiunknak jó és számos okunk van rá, hogy ne szeressük Épernont. A saját két szememmel láttam, miként szegte meg esküjét, melyet III. Henrik halálos ágyánál tett, hűséget fogadva IV. Henriknek. Alig egy órával esküvése után megszökött az ura védelmére felállított csapatokkal, megfosztva Henrikünket hadseregének egynegyedétől, amiért is a király arra kényszerült, hogy Párizs ostromát feladja. Az esküszegés tehát nem csupán alávaló volt, de sok évvel meg is hosszabbította a háborút és végzetessé válhatott volna a királyság számára. S ez nem is minden, amit Épernon szemére vethetünk. De erről nem kívánok többet szólni.[19] Másnap este Déagéant az inasán keresztül engedélyt kért, hogy este tíz órakor felkereshessen. Úgy döntöttem, hogy. fogadom, mert nagyon kíváncsi voltam, mit akar mondani. A Louvre lépcsőjén beszélgettünk utoljára, 1618 áprilisában, vagyis már egy éve.

Déagéant-nak, aki részt vett a király oldalán a Concini elleni összeesküvésben, sem küllemét, sem modorát illetően nem volt mivel dicsekednie, viszont bátor volt és eszes. Pontban tíz órakor kopogtatott az ajtómon, és ezúttal sem pazarolta az idejét udvariaskodásra, amint letelepedett az általam kínált karosszékbe, azonnal a tárgyra tért.

- Gróf úr - mondta -, egy nagy szívességet szeretnék kérni kegyelmedtől.

Faragatlannak éreztem ezt a bevezetőt, hiszen Déagéant már egy éve nem találkozott velem, és nem is kereste a velem való találkozást. Ám most, amikor szüksége van rám, nem is mentegetőzik, amiért ennyire elhanyagolt, szívességet kér, és micsoda hangon!

Déagéant, a királyi Tanács tagja, pénzügyminiszter, akit a király inkább becsült, semmint szeretett, rövid időn belül sok ellenséget szerzett a királyi Tanácsban. A magasztos testület képviselői, a katonai meg a hivatali nemesség soraiból, mind faragatlan tuskónak tartották: ezt a faragatlanságot kivált felrótták egy hivatali nemességgel sem rendelkező közembernek. Déagéant

átkozta is szerencsétlenségét, hogy apja nem tette meg helyette az út felét, s nem szerzett legalább hivatali nemességet. Onnan a fiú már feljuthatott volna az áhított magasságokba, ahová modorát pallérozó, viselkedését kiművelő szülők híján hiába vágyakozik.

Engem is ingerelt udvariatlansága, de mivel elvem, hogy a bolondot el kell fogadni bolondnak, eszembe sem jutott faragatlansága miatt komolyan megharagudni rá, vagy legorombítani őt.

- Uram - mondtam -, ha e szívességgel a királynak teszek szolgálatot, állok rendelkezésére.

- Persze hogy a királynak tesz szolgálatot! - torkolt le Déagéant. - A dolog egyszerű. Szeretném, ha megkérné Lajost, fogadja Joseph atyát.

- Megkérdezhetem, uram, hogy mi célt szolgálna ez a találkozó?

- Joseph atya velünk egyetértésben meggyőzné a királyt, hogy hívja vissza száműzetéséből Richelieu-t, és helyezze oda, ahonnét egy éve eltaszította, vagyis az anyakirályné mellé.

- No de uram, miért nem Luynes úr vagy kegyelmed vezeti Joseph atyát a királyhoz?

- Nem, nem, az lehetetlen! Egy éve mi tanácsoltuk a királynak, hogy távolítsa el Richelieu-t az anyakirályné mellől, és száműzze, előbb püspöki palotájába, majd Avignonba. Nem vetne ránk jó fényt, ha látná, hogy megváltoztattuk véleményünket, és most épp az ellenkezőjét javasoljuk annak, ami mellett korábban kardoskodtunk.

- Uram, változni, s ezzel együtt véleményünket is megváltoztatni, nem bűn.

- De nem mi változtunk meg, gróf úr! - kiáltotta Déagéant. - A körülmények változtak!

- Milyen értelemben?

- Egy éve Richelieu, akinek nagy a befolyása az anyakirálynéra, olyan bölcs és mérsékletre intő tanácsokat adott neki a királlyal való viselkedését illetően, hogy már-már attól féltünk, Lajos visszahívja az anyját a Louvre-ba.

- És kegyelmed ezt mindenáron el akarta kerülni?

- Mindenáron.

- Megkérdezhetem, miért?

- Azt hiszem, már válaszoltam egyszer a kérdésére: pusztuljak el inkább, mint hogy elnézzem az anyakirályné visszatérését. Mert ő mindjárt visszahelyeztetné Richelieu-t az államtanácsba, aki, amilyen tehetséges, felülkerekedne ott, s ez Luynes-t is aggasztaná. Meg engem is.

- Ha jól értem, ma már nem tart tőle, hogy az anyakirályné visszatérhet Párizsba.

- Persze hogy nem! A szökése és a lázadása óta ez már teljességgel lehetetlen.

- És mivel már nem tart az anyakirálynénak Párizsba való visszatérésétől, annak sem látja akadályát, hogy Richelieu-t visszahelyezzék mellé...

- Így van.

- Mivel magyarázza Richelieu nagy befolyását?

- A magyarázat kézenfekvő - mondta Déagéant, a tőle megszokott ellentmondást nem tűrő hangon. - A befolyás szerelmi természetű.

- Uram, csak nem azt akarja mondani...

- Ó, nem, nem! - vágott a szavamba -, semmi ilyesmit nem állítok. E tekintetben az anyakirályné olyan hideg, hogy sem IV. Henrik életében hűséges hitvesnek maradnia, sem férje halála után szent özvegynek lennie nem esett nehezére. De attól, hogy nem vonzódik a férfiakhoz, még asszony. Szereti, ha szeretik, és Richelieu, nagyon ügyesen, úgy dorombol a lábánál, mint egy szerelmes kandúr. Ő, akinek egyetlen szerelme a hatalom!

- Biztos abban, amit állít? - kérdeztem, szemöldököm felvonva.

- Kételkedik bennem? - vágott vissza Déagéant sértődötten. - Elfogtunk egy levelet, amelyet Richelieu írt Avignonból Blois-ba, az anyakirálynénak. Mintha egy szerelmes írta volna, aki kedvesének távolléte miatt zokog. A levél a L'Astrée[20] finomkodó stílusában íródott, amely, gondolhatja, nem az én ízlésem szerint való.

Valóban nem tudtam elképzelni Déagéant-t, amint szerelmes lovag módjára epekedik egy szép hölgy láttánál, miközben olyan szavak hagyják el ajkát, mint „gyöngy” meg „virág”.

- Hiszek kegyelmednek - mondtam -, bár elég meghökkentő ez a feltevés egy magas egyházi méltósággal kapcsolatban, főként, ha magunk elé képzeljük, ki után epekedik.

- Azt hiszi, zavartatja magát? - kérdezte Déagéant, vállat vonva. - Ne higgye! Questo é un gran commediante.[21] Egy tehénnek is udvarolna, ha az hozzásegítheti a hatalomhoz.

A király anyjáról lévén szó, a hasonlatot illetlennek találtam, nem is mosolyogtam hát, inkább visszatereltem a beszélgetést korábbi medrébe.

- Uram, mielőtt megtenném, amire kér, szeretnék beszélni Joseph atyával.

- Ez természetes, és kérését tüstént teljesítem is - mondta Déagéant. - Joseph atya itt van, louvre-béli lakosztályomban. Azonnal érte megyek és ideküldöm.

Déagéant úgy pattant fel, mint a rugó, majd röviden biccentett, még rövidebben köszönetet mondott és távozott - egészen elképesztett a modortalansága.

Felháborodásomat azonban gyorsan elűzte a kíváncsiság: izgalommal vártam a Joseph atyával való beszélgetést, akinek nevét a király és a kereszténység már jóval azelőtt megismerhette, ahogy

Richelieu oldalán játszani kezdte volna jól ismert szerepét. Csak később tudatosult bennem, hogy a magára vállalt jószolgálat, amelyre Luynes jóváhagyásával került sor, a Lucon püspökével való hosszú és gyümölcsöző együttműködésének első állomása volt.

Szép olvasóm, itt áll hát előttünk a híres Joseph atya! Kis szalonomban két illatosított gyertya ég, mélyeknek zsongító illatát az atya nyilván vétkes dolognak ítélné, ha olyan ember volna, aki egyáltalán észrevesz holmi illatosított gyertyákat. A ruha alatt is jól láthatóan sovány fenekét alázatosan a karosszék legszélére teszi le, s a damasztselyem huzat hökkenten érintkezik a durva daróccal. Csuklyája, pontosabban szólva: kámzsája (amely hosszabb és csücskösebb, mint a ferenceseké - jelezve viselőjének kapucinus voltát, mely rend komolyan veszi a szegénységi fogadalmat, amelyről a ferencesek ma már szívesen megfeledkeznek), kámzsája tehát teljesen eltakarja nyilván borotvált koponyáját, és a fejéből nem látszik, csak csodálatosan csillogó szeme, sovány, éles vonású arca, amelyet torzonborz, deresedő szakáll borít. Ami a „hitvány” testet illeti, Joseph atya csak annyit őrzött meg belőle, amennyi Isten szolgálatához, a cselekvéshez és a beszédhez feltétlenül szükséges. Amíg leült, megcsapta az orromat a szerzetesek jellegzetes szaga, amit III. Henrik imádott (ezért tudott oly könnyen a közelébe férkőzni és kést mártani belé Jacques Clément).

Nem tudom, mi a forrása ennek a szagnak, talán egyszerűen csak a daróc, mások szerint azonban magából a remetelétből sugárzik: az önmegtartóztatás, a böjt és az imádság elegyéből.

Végül be kell vallanom, szép olvasóm: bár hála a kámzsának, körgallérnak, darócruhának és sarunak, Joseph atya egy koldus minden kellékével rendelkezett, sokkal elegánsabb volt Déagéant-nál.

Fellépése, modora tökéletes, és nem véletlenül. Nem polgári származék volt ugyanis, mint a pénzügyminiszter, hanem hivatali nemes - és micsoda hivatalokat töltöttek be ősei! A legmagasabb, legjövedelmezőbb állásokat, méltóság és pénz tekintetében egyaránt - palotájuk volt Párizsban és kastélyuk Tremblay-sur-Mauldreban (az atya ezt a nevet viselte). Rokonai a legfelső politikai bíróság tagjai voltak, apja pedig előbb a feljebbviteli bíróság elnöke, majd a király velencei nagykövete.

Joseph atya tehát választotta a szegénységet, nem állapota volt, mint a parasztoknak.

Elhivatottságból lépett a legszegényebb rendbe, és vállalta az eretnekség elleni harcot, a katolikus egyház már-már fanatikus védelmében. Azt is tudtam, hogy ez a nyájas és szerény kapucinus, aki udvariasan várta, hogy én szólaljak meg elsőként, éveken át harcolt azért, hogy - a XVII. században! keresztes hadjáratot indíthasson, mindörökre kiirtandó a törököt a föld színéről, és végül átadhassa Konstantinápolyt Nevers hercegnek.

A pápa áldását adta erre a kalandra, pénzt és katonát azonban nem adott, Spanyolország pedig, engedve bizonyos külső nyomásnak, minden támogatást megtagadott tőle, így hát a terv tövestül kiszáradt, mint egy nagy fa, és elsárgult leveleit Joseph atya szívére hullatta. Így foszlottak szét álmai, amelyekben már látta magát, amint Krisztus katonáinak élén halad, kereszttel a kezében, „vértengerben gázolva”. Nem az én leleményem ez a látomás, szép olvasóm. Joseph atya írta meg egy nem éppen költői hőskölteményben, amelyet a törökök elleni keresztes hadjáratnak szentelt, Törökiáda címmel, mely címet La Surie, miután a művet elolvasta, Törökirtádá-ra változtatott, annyi törököt irtottak ki benne, legalábbis Joseph atya tervei szerint.

- Atyám - szólaltam meg -, ha jól értettem Déagéant úr szavait, az a szándéka, hogy megkérje őfelségét, vessen véget Richelieu száműzetésének, és engedje visszatérni Angouléme-be, hogy jó tanácsaival segítse az anyakirálynét.

- Valóban, gróf úr - válaszolta Joseph atya szelíd hangon -, éppen ezt szeretném, és végtelenül hálás volnék kegyelmednek, ha szíveskednék megkérni őfelségét, fogadjon engem.

- Atyám, feltehetnék előbb néhány kérdést?

- Örömmel válaszolok minden kérdésre - mondta alázatosan lehajtva fejét, s ekkor már semmi több nem látszott ki a kámzsa alól, csak egy szakállcsomó.

- Honnan ismeri Richelieu-t?

- Ó! Röpül az idő! - mondta, két kezét fölemelve, melyeket nagyon is fehérnek, finomnak és gondozottnak találtam, nem ilyen szokott a daróccsuhából kibukkanni. - 1611-ben találkoztam vele először, pontosan nyolc éve, amikor még csak rövid ideje volt Lucon püspöke. Én magam Roches apátja voltam akkoriban, s felfigyeltem egy pap prédikáció utáni csodálatos bibliamagyarázatára, amely, mint megtudtam, Lucon fiatal püspökének Keresztény útmutató című művéből származott. A kéziratot a szóban forgó pap épp akkoriban másolta, a püspök úr megbízásából. Elolvastam e kéziratot, és tantételeit oly szilárdnak, okfejtését oly ragyogóan tisztának találtam, hogy egészen elbűvölt, és mindenképp találkozni szerettem volna a szerzővel. Ó! Gróf úr! Feledhetetlen találkozás volt! Richelieu nagy tudása, gondolatainak magával ragadó ereje és mélysége minden várakozásomat felülmúlta. Attól a pillanattól, bár tizenkét évvel fiatalabb nálam, mesteremnek tekintem őt.

- Ekkor történt, atyám - kérdeztem -, hogy letett a török elleni keresztes hadjáratról?

- Ó, nem - mondta Joseph atya -, sokkal később, 1617 júniusában határoztam el magam, nagy csalódást okozó madridi tartózkodásom után. Ködös, csalárd szavakkal fizettek ott ki, de a ködön át is jól láttam az elszomorító igazságot: Spanyolország királya, elárulva katolikus királyi küldetését, nem szándékozik felszabadítani Görögországot a török iga alól, mert csak egy terv forog az agyában: leigázni Európát. Ekkor gyűlöltem meg a spanyol királyt és egész Spanyolországot. Visszatértem Franciaországba, és audienciát kértem őfelségétől. A legnagyobb érdeklődéssel hallgatott meg, de hát mit tehetett ő Spanyolország nélkül? Lajos még nagyon fiatal volt, a hatalma nem szilárdult meg, az államkincstár üresen állt, és az országnagyok csak az alkalomra vártak, hogy lázadást szítsanak ellene.

De Lajos legalább meghallgatott. És ebben az időben még egy nagy öröm ért, a legnagyobb, ami csak érhetett. Richelieu írt nekem blois-i félszáműzetéséből, ahol azon munkálkodott, hogy kibékítse az anyakirálynét a fiával, és a segítségemet, a védelmemet kérte! A védelmemet, gróf úr! Hallott még ilyet? Ez a példamutató keresztény, ez a kifinomult szellem, korunknak ez a fényes csillaga, egy hitvány kapucinus védelmét kéri! Látott-e már valaki példásabb alázatot?

Titkon úgy véltem, hogy kettejük közül az alázatosabbik nem az, akit Joseph atya annak vél. Értelmes ember a kapucinus, de amikor lángoló lelkesedése elragadja, szinte megvakul. Semmit sem lát. Látnok és vak egyszerre. Megrészegíti az újra egyesített kereszténység látomása, de naiv hitétől elvakultan egy esetleg lemészárolt nép nyomorúságát már nem képes lelki szemei elé idézni.

Megérezte Richelieu-ben a nagy tehetséget, és teljes joggal. De a cinizmusát már nem veszi észre, nem látja, hogy Lucon püspöke kizárólag saját előmenetelére gondolva szövetkezett az aljas Concinivel, sem azt, hogy az anyakirálynét, galádul, csak azért szolgálja, hogy végül majd elnyerje a fia kegyét.

- Atyám, úgy látom, most Richelieu-nek kíván szolgálatot tenni, ahogyan 1617-ben Nevers herceget akarta hozzásegíteni, hogy királyságot alapítson Törökországban.

- Nem! Nem! - kiáltotta hevesen Joseph atya. - Nevers herceg valóban a barátom, ám elsődleges célom nem az volt, hogy őt a bizánci trónra ültessem, hanem az, hogy megtisztítsam a földet egy eretnek néptől! És most is csak ugyanezt mondhatom: szeretem és csodálom Lucon püspökét, jobban, mint bárki mást a világon, de őt szolgálva mindenekelőtt a király és a királyság érdekeit akarom szolgálni!

- Úgy véli tehát, hogy Richelieu nagyobb szolgálatot tehet a királynak, ha a tárgyalások során az anyakirályné tanácsadója lesz, mint ha száműzetésben marad, Avignonban?

- Éppen így gondolom - válaszolta Joseph atya. - Az anyakirályné angouléme-i udvara egy valóságos királyi udvar torzképe. Ostoba és kisszerű emberek szolgálnak egy asszonyt, aki szélsőségekbe veti magát s általuk elvész. A békekötés érdekében Lajos két tárgyalófelet küldött hozzá, Béthune urat, ezt az éles elméjű diplomatát és Bérulle atyát, aki szent ember. De még őket is meghökkentik Medici Mária eszelős kérései. Tudja, mit követelt az anyakirályné minden tárgyalás előfeltételeként? Hogy Lajos eressze szélnek az ellene küldött katonákat! Elképzelhet-e bárki nagyobb képtelenséget? Miért nem mindjárt azt kérte, hogy állítsák vissza régensnői hatalmát?

Elmosolyodtam az ironikus kérdésre, mert eszembe juttatta apám reggeli megjegyzését, hogy tudniillik mit szeretne az anyakirályné „lelke legmélyén”.

- És mindennek a tetejébe - folytatta Joseph atya - a királynak és minisztereinek írt gúnyos és követelődző leveleit még nyilvánosságra is hozta, a királyság alattvalói elé tárva a fiával való viszályát. Természetesen sem a király, sem a miniszterek nem válaszoltak a leveleire, ám az anyakirályné még azt sem értette meg, hogy olajat öntött a tűzre, vagyis a tárgyalást még jobban megnehezítette, amit ráadásul igyekszik a lehető legtovább nyújtani, mert azt is képtelen felfogni, hogy minél jobban megközelíti a királyi hadsereg Angouléme-et, annál rosszabb helyzetből tárgyalhat.

- Talán Épernon hercegre számít, akinek csapatai vannak a városban.

- Amelyeket azonban esze ágában sincs bevetni, és főleg nem a király hadserege ellen! Mihelyt a királyi sereg körülfogja Angouléme-et, biztos lehet benne, hogy Épernon visszavonja a saját hadseregét, ahogy Saint-Cloudban is csinálta, III. Henrik halála után. Azután inaszakadtából rohant, hogy elbújhasson az ő jó Metz városában.

Joseph atya meglepett. A misztikus, a látnok, egy megálmodott keresztes hadjárat lovagja hirtelen olyan emberré változott, aki két lábbal áll a földön, aki mindenkiről mindent tud, s az eseményeken és embereken egyaránt átlát. Nem láttam értelmét, hogy tovább faggassam Joseph atyát.

Már meg voltam győződve róla, hogy közbenjárásával valóban a királyság érdekeit szolgálja. És néhány elismerő szó után, amit a szokás megkövetelt, de amit - és ezt igyekeztem éreztetni is - most őszintén gondoltam, visszaküldtem az atyát Déagéant-hoz, megígérve neki, hogy már másnap reggel megkérem a királyt, hogy fogadja.

Hogy milyen eredménnyel járt a szerzetes és a király találkozója, az olvasó már tudja. Lajos úgy

fogadta Joseph atyát, mint egy angyalt, akit az ég küldött, hogy megvilágítsa az útját. Egy szempillantás alatt határozott, még minisztereinek és az államtanács többi tagjának véleményét sem kérve ki. Először magát Joseph atyát akarta Richelieu-höz küldeni, hogy ő tudassa vele a hírt. A kapucinus azonban emlékeztette rá, hogy rendjének szabálya szerint sem öszvéren, sem lovon nem utazhat, hintón még kevésbé, csakis gyalog. És mivel Párizsból hosszú az út Avignonig, őfelsége rengeteg időt veszítene. Lajos akkor úgy határozott, hogy Joseph atya bátyját, Tremblay urat indítja útnak, aki világi életet élt, s nagy kedvét is lelte benne, mégis szélsebesen vitte Lucon püspökéhez a királyi parancsot, amely teljesítette a címzett leghőbb vágyát, leemelte róla a sírkövet, amely fojtogatta.

Véget ért hát a száműzetése! Végre visszatérhet Franciaországba, és újra az anyakirályné mellett lehet, Angouléme-ben, hogy ellássa becses tanácsaival. Bár az isten áldotta parancs megérkezését követő napon, március nyolcadikán, erősen havazott és nagyon hideg volt, Richelieu lóhalálában elindult Avignonból, és huszonhetedikén megérkezett Angouléma-be.

Hogy mi történt március huszonhetedikétől május tizenkettedikéig - ekkor írták alá Angoulémeben anya és fia szerződését, amely azóta e város nevét viseli - részben Tremblay úr elbeszéléséből tudom, részben pedig magam is tanúja voltam a történteknek. Tizenegyedikén a király La Rochefoucauld bíboros mellé rendelt - Richelieu addigra már hatalmas munkát végzett -, akit a tárgyalás helyszínére küldött, hogy végső támogatást nyújtson az egy hónapja tartó hercehurcától végsőkig elcsigázott Bérulle atyának és Béthune úrnak. Azért kellett elkísérnem a bíborost (aminek egyébként nagyon örültem, hiszen egyszeriben a történések sűrűjében találtam magam), mert nem beszélte Dante nyelvét, így hát tolmácsként a segítségére lehettem, hogy átlássa és ha lehet, meg is hiúsítsa az anyakirálynét körülvevő itáliai camerilla végső cselszövéseit.

A bíboros hatvanéves lehetett, amikor együtt utaztunk a rendkívüli hidegben, de egy szóval sem panaszkodott, és mindvégig kivételes kedvességet tanúsított irányomban, ami egyrészt nyilván természetének eredendő nyájasságából fakadt, de abból is, hogy csupa jót hallott rólam unokaöccsétől, a fiatal La Rochefoucauld gróftól, akivel mint a királyi ruhatár felügyelőjével gyakran találkoztam. A gróf, aki eleven, vidám és elbűvölő ember volt, nagyon régi családból származott, amely sok egyéb dicséretes tulajdonsága mellett jámbor is volt, és így a XI. századtól a XVI. századig nem kevesebb, mint hat püspököt adott a királyságnak. Mindazonáltal a La Rochefoucauld-okat, mint annyi más családot megrázta és megosztotta a vallásháborúk vihara. A bíboros - akkor még nem érte el ezt a méltóságot - megmaradt a katolikus anyaszentegyház kebelében. De a harmadik La Rochefoucauld gróf hugenotta lett, ami végzetes lépésnek bizonyult, mert a szerencsétlen áldozatául esett a Szent Bertalan-éji vérengzéseknek. Unokája, V. Ferenc, társam és barátom, újra egyesítette a családot: visszatért a katolikus hitre, és amint várható volt, ugyanolyan rendíthetetlen hűséggel szolgálta uralkodóját, mint nagybátyja az egyházát, de a királynak is nagy szolgálatot tett, a szerzetesrendek megreformálásával. Lajos nagyon szerette mindkettőjüket, mégis 1622-ben, amikor a La Rochefoucauld grófságot hercegséggé és pairséggé emelte, nem annyira személyes jó tulajdonságaikat ismerte el, sokkal inkább az ősi család iránti tiszteletét kívánta kifejezésre juttatni.

Richelieu március huszonhetedikén érkezett Angouléme-be. Mivel Épernon volt a város kormányzója, nála jelentkezett először, aki kínos és ceremoniális udvariassággal leplezte fagyos érzelmeit. Elhalmozta bókokkal, amelyeknek a felét, de még a negyedét sem gondolta komolyan, majd

a királyné lakosztályába vezette, aki azonban nem fogadhatta a bíborost azonnal, mert a Tanács épp ülésezett. Richelieu-nek tehát előszobáznia kellett. Jó arcot vágott hozzá, derűs képpel ült, hiszen tudta, hogy figyelik. Az egyébként viszálykodó kis udvar őt egy emberként gyűlölte, annyira féltek a zsenialitásától.

Az egyetlen személy, aki örömmel fogadta - méghozzá őszinte örömmel - Madame de Guercheville volt, az anyakirályné első udvarhölgye. Az olvasó talán még emlékezik, ő szidott össze egykor csúnyán, mert túl hosszan beszélgettem Fonlebon kisasszonnyal, és állítólag túl közelről.

Egymérföldnyire Angouléme-től Richelieu megállíttatta hintaját, és egy fogadóban rendbe tette magát: makulátlan lila reverendába bújt, mielőtt megjelent volna az anyakirályné előtt. Ha kissé kritikus szemmel nézzük őt, megállapíthatjuk, hogy az orra hosszú, s orrnyerge kiugrik, sasorrot formázva. Pedig igazából nem is volt az sasorr, legalábbis nem minden szögből. De miért időznénk ennek az orrnak - egyébként férfias és erőt sugárzó - szabálytalanságánál, amikor egy átható és csillogó fekete szempár szegeződik ránk?

Richelieu legfőbb vonzereje, mindenesetre legtöbb hasznot hajtó tulajdonsága, mint Joseph atya is oly helyesen megjegyezte, nagy tudása és gyors, lényegre törő gondolkodása volt.

A felmerülő problémát egy szempillantás alatt minden részletében áttekintette, majd e részleteket kristálytisztán rendszerezte. Módszeresen felsorolta a szóba jöhető megoldásokat, és vázolta mindannyinak lehetséges hatását is, de közben nem árulta el, melyiket részesítené ő előnyben, hanem hagyta, hogy az analízis nyomán, úgyszólván magától derüljön ki, melyik közülük a legkedvezőbb. Így azután beszélgetőtársa észre sem vette, hogy valójában meggyőzték, miközben látszólag minden kényszer nélkül a magáévá tette az ő véleményét.

Ezen a reggelen úgy ült az előszobában mintha ez számára a világ legtermészetesebb dolga volna, mi több, kedvére való. A legteljesebb méltósággal és eleganciával várakozott, félig behunyta csodálatos fekete szemét, s finoman mozgatta ajkát, mintha imádkoznék. Valójában nem imádkozott.

Már a szerepet próbálta, amit csakhamar játszani fog, és az anyakirálynéval való találkozásához előkészített szavakat formálta.

Szinte napra pontosan egy éve történt, hogy elszakították a királynétól, vagy pontosabban szólva, a hatalomtól, amit az ő révén nyerhetett, és ami igencsak csekély volt ahhoz képest, amire áhítozott. A hosszú távollét után újra meghódítani az anyakirálynét - ez az első lépcsőfok, amelyen fel kell hágnia ahhoz, hogy kiemelkedjék a mély szakadékból, amelybe a száműzetés taszította. És ha megalázottnak hitték, amiért előszobáznia kell, tévedtek: nem vette fel a sértést, mert minden erejét a rá váró feladatra összpontosította.

Végül megjelent Madame de Guercheville. És mivel a püspök tudta, hogy a hölgy úrnője hírnöke és bizonyos befolyással is bír a királynéra, ráadásul neki jóakarója, közeledtére felállt, s a lehető leggálánsabban üdvözölte.

Madame de Guercheville nagyon szép volt fiatal leány korában, majd egyik napról a másikra erényessége is olyan híressé vált, mint a szépsége, amikor is győzedelmesen ellenállt IV. Henrik heves ostromának. Ez a győzelem szerezte meg számára az anyakirályné örök időkre szóló kegyét.

Az idő, amely mindent lerombol, az ő vonzerejét is kikezdte, szépségének már csak emléke élt, ám ezt a hölgy alig vette észre, hiszen példás erényének dicsfénye túlélte a bájakat, amelyek alkalmat adtak az erénynek a megmérettetésre. Madame de Guercheville így hát megöregedve is boldog asszony maradt, a történelmi dicsőség és csaknem közmondásos erényének fényében fürödve, amit a nap minden órájában élvezhetett. Szüntelenül kacér pillantásokat vetett az udvarbéli nemesemberekre, de csak azért, hogy magára vonja, majd elhárítsa a figyelmüket, nagy élvezettel, ugyan-akkor sok kellemmel és udvarias sajnálkozással.

- Nagyuram - mondta -, kérem, kövessen. Úrnőm már várja.

- Asszonyom - jegyezte meg Richelieu, míg mellette lépdelt -, nagy öröm, hogy újra láthatom!

Egyre csak szépül!

- Ó, atyám! - nézett fel rá a szaporán tipegő Madame de Guercheville, aki egy fejjel alacsonyabb volt a püspöknél. - Sajnos nem igaz, amit mond! Atyám hízeleg. Mindenki öregszik.

- Nem, asszonyom, ön valami csoda folytán kivonta magát e szörnyű szabály alól, pap vagyok, nem esküdhetem, így hát egyszerűen csak kijelentem: egy év távollét után olyan üdének és kicsattanóan fiatalnak látom, hogy egyenesen elbűvöl.

- No de atyám - pihegte Madame de Guercheville, s elpirult, mint egy apáca -, nem is tudom, mit gondoljak. Illik egy reverendát viselő embernek ilyen szavakat szólnia?

- Asszonyom - mondta Richelieu halvány mosollyal -, bocsásson meg, ha megbotránkoztattam.

De szabadjon megjegyeznem, csupán azért, mert valaki pap, még nem kell lemondania mindannak a szépségnek a csodálatáról, amivel a Teremtő a férfiembert megajándékozza. És asszonyom szépsége oly kimeríthetetlen és elbűvölő, hogy csak a barbár vagy a török nem hódol neki.

E melengető szavak, amelyeket a püspök egy egyházi személyiséghez illő tartózkodással ejtett ki, akkora örömöt szereztek Madame de Guercheville-nek, hogy egyszeriben kedve támadt viszonzásul ugyanekkora örömöt szerezni Lucon püspökének, és ezért sokkal bizalmasabb vallomásba fogott, mint különben tette volna.

- Ó, nagyuram! - mondta, és egészen elragadta hálája -, atyámat hallgatva mennyire megértem azt a nagy megbecsülést, amelyet úrnőnk táplál nagyuram iránt. Atyám oly szeretetre méltó és szellemes! Nem is hinné, milyen türelmetlenül várta őfelsége, a királyné az avignoni leveleket, és hányszor elolvasta őket!

Szavai mennyei muzsikaként hangzottak Richelieu fülében. Derűsen nézett a királynéval való találkozása elé, és nem sajnálta, hogy vette a fáradságot és hízelgett Madame de Guercheville-nek, ami ráadásul semmibe sem került neki.

Az anyakirályné kiöltözött a tiszteletére. Richelieu sasszeme azonnal felfedezte jobb csuklóján azt a gyémánt karperecet, amelyet nem sokkal azután vásárolt, hogy királyné lett, és amely négyszázezer frankba került: ezt az elképesztő összeget IV. Henrik sosem volt hajlandó kifizetni, így hát Medici Máriának kellett éveken át törlesztenie az adósság utáni hatalmas kamatokat, s a számlát

csak a király meggyilkolása után tudta kiegyenlíteni, amikor végre rátehette a kezét a Bastille kincstárára. Ezt az Európában egyedülálló ékszert csak ünnepi alkalmakkor viselte, és láthatóan ezt is annak tekintette.

- Asszonyom - mondta Richelieu -, legboldogabb szolgája áll felséged előtt most, amikor az a végtelen megtiszteltetés és boldogság ért, hogy újra láthatom.

Ezt mondván, térdre ereszkedett, és megcsókolta a királyné ruhája szegélyét. Az üdvözlésnek ez a módja, egy francia királynéról lévén szó, megfelelt az etikettnek. Richelieu azonban rajongását kifejezendő, a szokásosnál tovább szorította ajkát a selyemhez, majd fölállt, s fejét meghajtva ünnepélyesen kijelentette: - Asszonyom, egy-egy évszázad volt minden nap, amit felségedtől távol töltöttem, oly szenvedélyesen vágyom rá, hogy szolgálhassam. Felülmúlhatatlan boldogság, hogy újra láthatom. „Az évszázadnyi napok” és a szolgálat „felülmúlhatatlan boldogsága” - ez valóban a L' Astrée szerelmi nyelvezete volt. És Richelieu, tiszta életű férfiú létére, minden szégyenkezés nélkül beszélte ezt a nyelvet.

Harmincnégy éves volt ekkor, az anyakirályné pedig negyvenhat, de többnek látszott, mert erősen meghízott a sok evéstől, ivástól és lustálkodástól. Amikor megérkezett Franciaországba, a festők és a költők, akik minden hercegkisasszonyt szépnek találnak, magasztalták a bájait, és nem is hazudtak. Majd kicsattant az egészségtől és a frissességtől, de a teste már akkor is vonzóbb volt, mint az arca. Az előreugró állkapocs, amely Habsburg-örökség, a hosszú, vaskos és végén kissé felkunkorodó orr, a makacs homlok, a szellemtől korántsem tündöklő szempár, főképp a mindig barátságtalan arckifejezés nem tette szeretetre méltóvá ezt az arcot. De hát Mária nem tudott szeretni és nem volt szeretni való - láttuk, hogy egy könnycseppet sem ejtett, amikor a kis Nicolas meghalt, és akkor sem rendült meg, amikor legidősebb leánya kénytelen-kelletlen elindult Spanyolhonba. Ennek az esztelen és kiszámíthatatlan asszonynak azonban élete során mindig sikerült olyan emberekre találnia, akiknek elég eszük volt ahhoz, hogy némi fényt gyújtsanak az agyában, és irányítsák: Galigai, gyermekkori barátnője, Barbin az intézője és Richelieu. Galigait máglyán elégették, Barbint a király a Bastille-ba záratta, Richelieu azonban, Istennek hála, újra mellette volt.

- Barátom - mondta a királyné, nehézkesen huppanva egy karosszékbe -, kérem, foglaljon helyet!

Fontos dolgokat kell elmondanom.

Richelieu, bár jól leplezte, beleremegett az örömbe. A királyné „barátomnak” nevezte, és felszólította, hogy üljön le a jelenlétében, amit legmerészebb álmaiban sem remélt.

- Barátom - folytatta az anyakirályné -, a ma délelőtti tanácsülés azért nyúlt olyan hosszúra, mert mindenki nagyjóuramról beszélt, illetve ellene, annyira megrettentett mindenkit a jövetele. Az urak egyhangú véleménye szerint nem szabadna megengednem, hogy helyet foglaljon közöttük. Úgy vélik, hogy mivel fiam, a király hívta vissza száműzetéséből, minden bizonnyal az ő érdekeit készül védeni az enyémekkel szemben, és hogy a tárgyalások során, épp ezt a szerepet szánták kegyelmednek!

- És asszonyom is így gondolja? - kérdezte Richelieu, felé hajolva.

- Semmiképp sem.

- Jól gondolja, asszonyom. Egészen nyugodt lehet afelől, hogy sohasem képviselnék más érdekeket, mint felségedét. Nagyon kérem, mondja meg ezt holnap az uraknak, és azt is mondja meg nekik, hogy nem óhajtok közöttük helyet foglalni, sem pedig belefolyni a szóban forgó ügybe. Úgy tartom ésszerűnek, hogy amit ők kezdtek el, ők is fejezzék be.

Amikor később Richelieu elmesélte nekem, pontosabban Emlékiratai-hoz lediktálta, mi történt ezen a megbeszélésen, úgy találtam (ha mondani nem is mondtam), hogy mindjárt az első angouléme-i cselekedete mestervágás volt. Mert ha belép ebbe az államtanácsba, amelyet majd szétvetett a sok viszály, gyűlölködés és intrika egyszeriben szemben találta volna magát az összes tanácsossal. Így viszont, hogy kívül maradt, egy csapásra fölébük kerekedett, miközben látszólag - amint behízelgő dorombolással közölte csakis „a királyné kívánságának” engedelmeskedést, akinek a kívánságai persze - mit tesz Isten - egybeestek az övével.

- Nos hát, uraim - közölte a királyné másnap a tanácsosaival -, minden úgy lesz, ahogy kívánták.

Lucon püspöke nem kívánja senki fényét elhalványítani, így hát nem is óhajt helyet foglalni önök között.

Arra kérte Richelieu-t, hogy a szobájában várja meg a tanácsülés végét, és mihelyt az ülés befejeződött, sietett hozzá, már amennyire kövér teste engedte.

- Barátom, elutasítása nagyon meglepte az urakat - jelentette, kissé kifulladva. - Sosem láttam még embereket ennyire elképedni, és most egyszerre mind az ellenkezőjét akarja annak, amit tegnap akart.

- És mi volna az, asszonyom?

- Hogy jöjjön közéjük, és mondja el véleményét a tárgyalásokról.

- Nos hát, jó, elmegyek asszonyom, elmegyek - mondta Richelieu, halvány mosollyal. - Nem szabad eltaszítanunk magunktól a bűnbánókat.

Finom szaglásával persze mindjárt kiszimatolta a csapdát. A Tanács abban reménykedett, hogy Lajostól való félelmében, aki véget vetett száműzetésének, nem mer majd túl bátran kiállni a királyné érdekei mellett, és így hitelét veszti pártfogója előtt.

Biztos vagyok benne, hogy Richelieu remekül szórakozott, amikor másnap helyet foglalt a Tanács tagjai között, szelíden, nyájasan és csöndesen. Mert úgy döntött, hogy először csak némán ül, és ha kérdeznek valamit tőle, legfeljebb két-három szóval válaszol, vagy egyáltalán nem, csak a fejét ingatja, szemöldökét ráncolja, esetleg kivehetetlen mormolásokat hallat. A Tanács tagjait végül felbátorította látszólagos félénksége, s így végül szinte kényszerítették, mondja el véleményét a királlyal folytatott tárgyalásokról.

Richelieu beszéde a politikai cselvetés iskolapéldája volt, s ugyanakkor remekbe szabottan ironikus is: előbb bársonyos simogatás a végén kimeresztett karom.

- Uraim - mondta -, nem vagyok tisztában a tárgyalások minden részletével. Azt sem tudom, hogy őfelsége, a királyné milyen támogatásra számíthat a királyságon belül és kívül. Kérem tehát, ne lepődjenek meg, ha helytelenül ítélem meg az ügyet, és azt is kérem, bocsássák meg az őszinteségemet, ha bárkit megbántanék. Ama kevés ismeret alapján ugyanis, amely a rendelkezésemre áll, úgy látom, uraim, hogy őfelsége, a királyné érdekeit az szolgálná a legjobban, ha épp az ellenkezőjét tennénk annak, amit uraimék tettek. Merthogy piszkozatban olvastam azokat a leveleket, melyeket a királyné az önök tanácsára írt a királynak és minisztereinek, s nagyon csípősnek és kemény hangúnak vélem őket. Ellenben úgy látom, a királynénak nagyon kevés a katonája, és azt sem tudom, folyamatban van-e újabb hadseregek felállítása. Véleményem szerint épp az ellenkezőjét kellene tenni annak, amit eddig tettek. Udvariasan írni az udvarnak, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, és közben alaposan felfegyverkezni, hogy a hadsereg védelmet nyújthasson a királynénak.

Miként lehetett volna ezek után gyávasággal vagy kettős játékkal vádolni Richelieu-t? Persze a püspök pontosan tudta, hogy egy cseppet sem veszélyezteti a király érdekeit, amikor azt tanácsolja, hogy állítsanak föl erős hadsereget a királyné védelmében, hiszen az esély, hogy hallgatnak rá, a nullával volt egyenlő. Épernon herceg volt az egyetlen, akinek elég pénze és hatalma lett volna csapatok felállításához, tőle azonban távol állt, hogy egymaga szembeszálljon a királyi hadsereggel.

Nehezményezte, hogy a többi herceg és pair a kisujját sem mozdítja az ügy érdekében, és már csak azon törte a fejét, miként menekülhetne ki a csávából. Őfelsége három hadsereget küldött ellenük, az egyik kelet felől vágott elébe Bouillon herceg esetleges próbálkozásainak, és Metz városát is szemmel tartotta, ahol ezért Épernon fia nem érezte túl jól magát. A második hadsereg Guyenne-ben volt, kellően távol tartva a protestánsokat, a harmadik pedig, az Épernonra legveszélyesebb, élén Schomberg gróf, Angouléme felé tartott. Épernon valójában csak értelmetlen látszatintézkedéseket tett. Kijelentette, hogy Uzerches képes megvédeni az Angouléme-be vezető utakat, odaküldött néhány embert, majd mikor hírét vette, hogy Schomberg támadásra készül, még ötszáz lovast és kétezer gyalogost ígért, de annyira késlekedett, hogy amikor végre elindultak Angouléme-ból, Uzerches-t már elfoglalták. Így hát Épernon visszatért a kapitánnyal, aki feladta a várost.

A királyné tanácsosai, akik ostobaságukkal alkalmat adtak Richelieu-nek, hogy az arcukba vághassa, miszerint épp az ellenkezőjét csinálták annak, amit csinálniuk kellett volna, még nem heverték ki ezt az alattomos döfést, és Richelieu iránti gyűlöletük napról napra nőtt. Amikor megtudták, hogy a királyné kancellárrá akarja kinevezni, emlékeztették rá, hogy korábban Ruccellai abbénak ígérte ezt a tisztet. S bár a királyné tagadta, hogy valaha is ilyen ígéretet tett volna az abbénak, Richelieu arra kérte, halassza el egyelőre a kinevezését, és főleg ne mutassa ki annyira környezete előtt az iránta táplált jóakaratát.

Amikor a cselszövők csoportja tudomást szerzett róla, hogy Richelieu nem fogadta el a kancellári posztot, kishitűségnek vélték húzódozását, és elküldtek hozzá egy nemesembert, hogy - bár udvarias formában - közölje vele, jobban teszi, ha visszatér püspökségébe, mert itt Angouléme-ben túl sok az ellensége. A követségbe küldött nemesúr a rendkívül erőszakos ember hírében álló Épernon közvetlen környezetéhez tartozott, és bár a négyszemközti megbeszélés kifogástalan modorban zajlott, az üzenet ultimátum volt, amelyet Richelieu a leghatározottabban elutasított.

Kijelentette, hogy az ő úrnője a királyné, mint mindenki másé is az udvarnál, viszont őfelsége

akarata ellenére nem jöhetett volna Angouléme-be, így nem is távozhat onnan parancsa nélkül. Végül megjegyezte: nem változtathatja meg erőszakkal azoknak az érzelmeit, akik őt nem szeretik. De azoknak, akik a jövőben némi jóakaratot tanúsítanak iránta, egykor talán még ő is szolgálatot tehet.

Richelieu tehát egyértelműen visszautasította a távozását követelő ultimátumot, miközben kecsesen olajágat nyújtott ellenfelei felé. Kárba veszett fáradság volt! Egy gallyacskát sem fogadtak el belőle, annyira forrt a méreg a cselszövők táborát alkotó kisszerű szellemekben: Ráadásul Mária angouléme-i államtanácsában nem egy, hanem három cselszövő csoport is ténykedett. Épernon hercegé, Ruccellai abbéé és Chanteloube-é - ez utóbbi nem volt olyan eszelős, mint az előző kettő, de mindhárman Concini szerepére pályáztak az anyakirályné mellett, és nem bírták elviselni, hogy Richelieu-t olyannyira elhalmozza kegyeivel.

Mivel nem sikerült Richelieu-t távozásra kényszeríteni, a Tanács egyhangúlag úgy határozott, hogy újból megkéri a királynét, tiltsa ki a püspököt üléseiről. Mária a kérést sértésnek, tekintélye ismételt csorbításának tekintette. Hevesen kikelt tanácsosai ellen. El akarják szakítani tőle Lucont? Ő annál inkább ragaszkodik hozzá! Dührohamai, még az elhunyt király életében, megremegtették a Louvre falait. Még Henrik jelenlétében sem tudott erőt venni indulatain, mert a konokság lényegi tulajdonsága volt. „Asszonyom nagyon makacs, mondta neki egyszer IV. Henrik, az udvariassági formákat kifakadása közben is megtartva, hogy ne mondjam, önfejű, és mivel a fia ugyanilyen, egy szép napon feltétlenül összeütközésbe kerülnek egymással „. Ez a mondat Emlékirataim-ban is szerepel, ékes bizonyságául annak, hogy a nagy király a világosan látott jelenből csalhatatlan biztonsággal következtetett a jövőre. És ez a jövő, a mi jelenünk, igazolta a király jóslatát: kitört a természetellenes háború anya és fiú között.

Amint a Tanács kinyilvánította a Richelieu eltávolítását célzó kívánságát, Mária olyan dühbe gurult, hogy haragjában még franciául is elfelejtett, s olaszul kezdett üvölteni: - Signori, é il colmo! E effettivamente il colmo! Voi avete prima voluto che Richelieu non entrasse nel Consiglio. Poi, voi avete voluto che entrasse! Etara, voi esigete che lui esca! Signori, quelle banderuole é voi dunque?[22] Richelieu csak nagy nehézségek árán tudta meggyőzni a királynét, hogy tekintettel a király küldötteivel folyó tárgyalásokra, jobb engedelmeskedni, mint ellene szegülni Tanácsa változó hangulatának, így hát helyesebb, ha ő nem teszi be oda többé a lábát, hiszen úgysem hallgatnának rá. A tanácsosok már egymással sem értenek szót, a bolond Ruccellai súlyosan sértegeti Épernon herceget, az meg dühében azzal fenyegetőzik, hogy megbotoztatja. Viszont Richelieu naponta találkozhatott a király küldötteivel - értelmes és megfontolt férfiakkal -, Béthune úrral, Bérulle atyával (az Oratoriánus társulat híres megalapítójával), és április 19-étől már La Rochefoucauld bíborossal is.

A bíborossal együtt, mint tudják, én is megérkeztem, s alighogy a csizmámat lehúztam, máris hegyeztem a fülem, és igyekeztem megtudni, mi folyik ebben a kis udvarban, amelyet Joseph atya oly találóan „a királyi udvar torzképének” nevezett.

A kölcsönös engedmények gyümölcseként az anya és fia közti szerződés lassan érlelődött, és a hír, hogy Schomberg hadserege, Uzerches bevétele után, Angouléme-hez közeledik, végleg megérlelte. Megszületett a megállapodás. Az anyakirályné lemond Normandiáról, amely száműzetése

óta úgyis oly kevés hasznot hoz neki. Cserébe megkapja Anjou-t, Angersval mint fővárossal és két, nem is kicsiny várossal együtt, melyek: Chinon és Ponts de Cé. Épernonnak pedig a király megbocsátja lázadását.

A tárgyalófeleket rendkívüli mód meglepte, amikor hírül vették az anyakirálynénak azt a váratlan követelését, hogy a szerződésbe vegyék bele: a király hatszázezer frankot fizet neki a Bloisból való menekülésének költségei fejében.

Richelieu most megtapasztalhatta, hogy zsenialitásának és csáberejének is vannak határai. A gyöngéd dorgálás, rábeszélő művészetének minden fortélya csődöt mondott, Máriára semmi sem hatott, s és nem volt hajlandó elállni egy olyan követeléstől, amelyet rajta kívül az egész királyságban senki sem tekintett jogosnak. A király küldöttei összenéztek, majd sejtelmes mosollyal engedtek a kérésnek, és belefoglalták a hatszázezer frankos követelést a szerződés klauzulájába, miközben in petto meg voltak győződve róla, hogy a király nem fog fizetni. Nem tévedtek. Lajos sosem volt hajlandó folyósítani ezt az összeget az anyjának, hiszen ha megteszi, egészen úgy festett volna a dolog, mintha megköszönné Mária engedetlenségét, s azt, hogy három hadsereget kellett toborozni, hogy visszaparancsolja az anyját az őt megillető helyre.

Richelieu-nek sikerült megértetnie a királynéval, hogy végül is nyertesként került ki a kockázatos kalandból, hiszen a korábbinál jobb helyzetbe került. Blois-ban valójában úgy élt, mintha börtönbe vetették volna, ezután viszont egy teljes tartomány és három város fölött uralkodhat.

Richelieu-t hálából kancellárrá tette, és megkérte a királyt, járjon közben a pápánál a püspök bíborosi kinevezése érdekében. Majd Lucon egyik hűséges hívének, Bettancourt-nak adományozta Ponts de Cé kormányzói tisztét, a fivérének pedig, Richelieu márkinak, Angers kormányzóságát.

E kinevezések, amelyek Richelieu befolyását hatalmasan megnövelték az anyakirályné udvaránál, a sors keserű iróniája folytán egyben mélységes bánatot hoztak rá. Thémines márki, a királyné gárdakapitánya, aki hűségesen szolgálta úrnőjét a Louvre-ban, majd követte blois-i száműzetésébe is, mélyen sértve érezte magát, amiért szolgálatai elismeréseképpen nem ő lett Angers kormányzója. Durva és hirtelen haragú ember volt, csalódottságában átkok szakadtak ki a száján: „Dögöljenek meg a kormányzók!, kiabálta. Tönkreteszik ezt a szegény hercegasszonyt.”

Sajnos kifakadása nem maradt titokban, s Richelieu márki párbajra hívta. Bár a találkozó meghiúsult, és a királyné igyekezett kibékíteni az ellenfeleket, a megbékélés csak látszólagos volt. A két ellenség a következő napokon szüntelenül egymást kereste. 1619. július 8-án végül sor is került a párbajra az angouléme-i fellegvár tövében. „Márki úr!” - kiáltotta Richelieu márki, amikor megpillantotta a lovon közeledő Thémines-t, „Szálljon le a lóról! Most meg kell halni!” Hogy is sejthette volna, hogy ez a rettenetes mondat őrá vonatkozik? Néhány pillanat múlva a szívét átjárta ellensége pengéje, s Richelieu bátyja a földre zuhant.

A gyász, amely lesújtotta Lucon püspökét, nem csökkentette hatalmát a királyné házában, sőt bizonyos értelemben még növelte is. Mert Medici Mária Richelieu nagybátyját, a Porta kommendátorát tette meg Angers kormányzójává, és mivel Thémines jobbnak látta visszavonulni dicstelen tette után, kénytelen volt eladni gárdakapitányi rangját püspökünk sógorának, Brézé márkinak.

Kicsit később, 1619 szeptemberében, Richelieu Michel de Marillacot tette meg Anjou főbírájává, miközben Claude Bouthillet a pénzügyek irányítója lett, a fivére pedig, Sébastien Bouthillet, a királyné főalamizsnása. Marillac kivételével, aki értelmesebb és jellemesebb is volt annál, hogysem testestül-lelkestül Richelieu szolgálatába szegődött volna, mindenki, aki Anjou-ban fikarcnyi hatalomhoz jutott, vagy a rokona vagy a kreatúrája volt Lucon püspökének. Ám a királyné másra is hallgatott, nemcsak őrá. Ruccellai a királyi udvarba menekült, Épernon herceg pedig bevette magát angouléme-i kormányzóságába, így Chanteloube maradt ott mint a királyi politika egyetlen ellenlábasa, s ő durván Lajos ellen hergelte a királynét. Megőrizte hatalmát a Tanácsban, és a királyné mindig figyelmezett rá: esetenként elzárkózott Richelieu bölcsességétől, és bosszúról, visszavágásról ábrándozott.

IX. fejezet Utóbb sokszor meghánytuk-vetettük atyámmal és La Surie-vel, hogy az angouléme-i szerződés, valamint Lajos és Medici Mária látszólagos kibékülése után alig egy évvel mely okok és körülmények vezettek egy második háborúhoz anya és fia között, az elsőnél is súlyosabbhoz, hiszen a királyság sok főembere is felsorakozott Mária zászlaja alá, így ezúttal a fegyveres összecsapást sem lehetett elkerülni.

Emlékszem, La Surie úgy vélte, hogy ez a második háború elkerülhetetlen volt, mert Lajos kisgyermek kora óta oly mélyen neheztelt az anyjára, az anyakirálynét pedig annyira hatalmába kerítette a nagyravágyás és az esztelenség, hogy mindenképp vissza akarta kaparintani a jogart, akár a törvényes királytól is.

- Lovag úr - vetette ellen atyám -, ha egy esemény bekövetkezett, hajlunk elkerülhetetlennek vélni. Én azt gondolom, ha elvetjük a sorsszerűséget, többet tudhatunk meg a tényekről, az események láncolatáról! Pierre-Emmanuel egészen biztos benne, hogy az angouléme-i szerződést követő időben a király őszintén kívánta, hogy a királyné visszatérjen az udvarba.

- Őszintén? - kérdezte La Surie.

- Azt hiszem, igen - mondtam. - Nem mintha megfeledkezett volna a sérelmekről, melyeket a régensség idején Máriától elszenvedett. Egy hívő ember nyilvános gesztust tett az anyja felé, de politikai számítás is volt benne.

- Politikai számítás? - kérdezte csodálkozva La Surie.

- Én is azt hiszem - mondta atyám, és rám mosolygott. - Ha megengedik a képes beszédet, azt mondanám, a király szívesen felvette volna Máriát a saját hintójába, nehogy kinn rekedvén útonállókat béreljen fel, és megtámadja a hintót.

- Márki úr - kérdezte nevetve La Surie -, szabad a királyság hercegeinek és pairjeinek tudomására hoznom, hogy útonállóknak titulálta őket?

- Megsértődnének inkább, mint meglepődnének - mondta atyám, szintén nevetve. - Bizonyára

emlékszik rá, hogy a régensség idejében az országnagyok minden semmiségért dérrel-dúrral otthagyták az udvart és fegyvert ragadtak, csak hogy Mária ismételten megfizesse a koronához való hűségüket.

- Visszatérve Lajosra - mondtam -, mihelyt aláírta az angouléme-i szerződést, vagyis tavaly áprilisban, kinyilvánította azt az óhaját, hogy szeretne találkozni az anyakirálynéval, és békét kötni vele. Júliusban, amikor még mindig nem kapott választ a csökönyös Máriától, a korábbinál is nyomatékosabban kérte, térjen vissza az udvarba. De még ez után is másfél hónapot kellett várnia, amíg Medici Mária hajlandó volt találkozni vele.

- Fiamuram hogyhogy nem mesélt nekünk az anya és fia közti couziéres-i találkozóról?

- Mert igazából szót sem érdemel. Színjáték volt, amit az udvar és a külföldi követek számára rendeztek. Előre meg volt írva, ami elhangzott, szívbeli őszinteségnek nem volt helye. És talán jobb is volt így, hiszen a neheztelés kiirthatatlanul gyökeret vert mindkét fél szívében. Mégis, a búcsúzásnál, amikor a király Compiégne-be indult, az anyakirályné pedig Angers-be, hogy birtokba vegye új kormányzóságát, megegyeztek, hogy mihelyt a király visszatér Párizsba, az anyakirályné meglátogatja.

De alig három hét múlva, amint azt jól tudják, erről már szó sem lehetett.

Igyekszem legjobb tudásom szerint elmondani, hogy miért romlott meg hirtelen megint a kettejük viszonya. 1619. október 15-én a király elrendelte, hogy bocsássák szabadon börtönéből Condé herceget, és ez a Luynes tanácsolta lépés kétségkívül komoly politikai ballépés volt. Elsősorban azért, mert az anyakirályné rendkívüli mód zokon vette, és így megszakadt a békülés anya és fia között. De mielőtt az újabb nagy viszályról beszélnék, hadd szólok néhány szót Condé hercegről. Ez a nagyúr Emlékirataimnak két korábbi kötetében is szerepel, de nem lehetek biztos afelől, hogy az olvasó, aki jelen soraimat olvassa, olvasta-e a két korábbi kötetet is s ha olvasta, emlékszik-e Condé hercegre, aki vagy száz szereplő között említődött, ezért még egyszer lefestem őt tetőtől talpig, mert utoljára játszik szerepet királyságunk történetében.

Születését, jellemét, sorsát rendkívüli körülmények alakították. Anyját, aki La Trémoille lány volt, megvádolták, hogy megmérgezte férjét egy apród cinkosságával, akivel szerelmi viszonyba keveredett. A katolikus bíróság bűnösnek találta. De mivel hugenotta volt, kérte, hogy saját vallásának bírái ítélkezzenek felette. És ők, talán az előző bíróság iránti gyűlöletüktől hajtva, ártatlannak nyilvánították. A fiát azonban továbbra is gyanú övezte. A herceg halála után született: vajon törvényes gyermek-e, vagy a hercegné és az apród házasságtörő viszonyának gyümölcse?

Ha Condé szépnek születik, tehát hasonlít fajtájához, nyilván kevésbé vonják kétségbe főúri származását. De őszintén szólva nem dicsekedhetett a fellépésével: alacsony volt, csenevész, rikácsoló hangú, és furcsa sasorra egyáltalán nem hasonlított a Bourbonok híres, hosszú, görbe orrához.

Szeretetlen anyja amilyen gonosz volt, sohasem igyekezett eloszlatni a gyanúját, hogy a herceg talán nem is az apja. Meglehet, az anyja iránti gyűlölet is közrejátszott abban, hogy Condé herceg felcseperedvén nemigen érdeklődött a gentil sesso iránt, hanem másutt kereste az élvezetet.

Királyi herceg volt, erkölcsei miatt tehát nem fenyegette máglya, de ferde hajlamai nem váltak

dicsőségére, s mint a szoknyavadász IV. Henrik legközelebbi rokona erős megütközést keltett.

Szánalomból vagy talán politikai számításból, hogy kézben tartsa az első királyi herceget, Henrik bizonyosság híján is törvényes sarjnak ismerte el. Később, mivel a herceget gyógyíthatatlan pederasztának ítélte, hozzáadta feleségül Charlotte de Montmorencyt, ezt a gyönyörű leányt, akibe az öreg király őrülten beleszeretett. Magától értetődik, hogy Henrik, aki, ha nőkről volt szó, nem volt túl finnyás, abban a reményben ütötte nyélbe ezt a házasságot, hogy a Condé tehetetlen és elnéző férj lesz.

De nem lett sem egyik, sem másik. És amikor az uralkodó már túl hevesen üldözte szerelmével a feleségét, Németalföldre menekült vele, és minden bátorságát összeszedve fiút nemzett vele. És az udvar legnagyobb ámulatára ettől a kelekótya, állhatatlan, nyafka hercegből, akiből teljességgel hiányzott a józan ész, származott a Nagy Condé, akinek tehetsége és hőstettei e század negyvenes éveiben elkápráztatták a világot. Ám a mi kicsi Condénk számára is ütött egyszer a dicsőség órája, mikor 1617-ben, a régensnő újfent nagy zsák pénzeket tukmált az országnagyokra, hogy visszavásárolja a hűségüket, és visszacsábította őket Párizsba: Condé herceget tette meg a királyi Tanács elnökének, méghozzá tollas elnökének, ami azt jelentette, hogy az anyakirályné helyett és nevében ő írhatta alá a Tanács határozatait. S mindez Concini hozzájárulásával történt, aki mindig igyekezett Condé herceg kedvében járni, mert a barátjának hitte.

Ha Condé herceg háborgó agyában az ítélőképességnek csak egy szikrája is fellelhető, megelégszik annyival, hogy az anyakirálynénak szinte régens-társa. De a telhetetlen országnagyok ösztökélésére kitervelte, hogy meggyilkoltatja Concinit, azután az anyakirálynét zárdába küldi, megfosztja a fiatal királyt a trónjától, és ő ül a helyébe...

Együgyűségében kifecsegte tervét Barbinnek, aki az anyakirályné intendánsa és feltétlen híve volt... Azután megüzente Concininek, hogy többé nem a barátja. Az haragvó szívvel Caen városába menekült, de hátrahagyta a feleségét, Galigait, akinek két héten belül sikerült rávennie a régensnőt, hogy tartóztassa le és vesse börtönbe Condé herceget. Ha jól emlékszem, az a Thémines intézkedett hihetetlen gyorsasággal 1617. augusztus 30-án, aki két évvel később párbajban megölte Richelieu bátyját.

Visszatérve történetünkhöz, Lajos két évvel később nem kérte ki a királyi Tanács tagjainak véleményét Condé herceg szabadlábra helyezéséről. A döntés, amelyet Déagéant tanácsára, Luynes sugalmazott egyedül, a királyé volt. Megkerestem Déagéant-t, aki azonban szokásos nyerseségével elhárította puhatolózásomat a herceg szabadon bocsátásának okairól. De mivel mindenképp szerettem volna tisztán látni ebben a számomra oly zavaros, oly meghökkentő ügyben, meghívtam Fogacer-t vacsorára, hogy megtudjam, mit gondol ő az esetről, vagy - ami ugyanaz - mit gondol róla a nuncius, aki mellett az abbé a közismert szerepet játszotta.

- Gróf úr - mondta Fogacer -, nemcsak az az öröm számomra, hogy találkozhatom kegyelmeddel, és láthatom szép arcát, megvallom, hogy a konyhája is ide vonz, merthogy „különleges”, amint Lajos mondaná. Ez a bresse-i hízott kappan szinte szétolvad az ember szájában, és burgundi bora is páratlan, de még a kenyeréről is tudni az első falat után, hogy Gonesse-ből való, s hál' istennek nem Párizsból. A nunciusnál sem esznek különbet. Mindazonáltal...

És ekkor, ördögi szemöldökét magasan felvonva mogyorószín szeme fölött, Fogacer rám nézett és elhallgatott.

- Mindazonáltal? - visszhangoztam.

- Lefogadom, nem azért hívott meg, hogy ínyemnek gyönyörűséget szerezzen. És ha szabad találgatnom, miről van szó, hát azt mondanám, szeretné megtudni, mi lehet Condé herceg kiszabadulásának hátterében...

- Így igaz, abbé úr - mondtam. - Bármennyit töprengek is, képtelen vagyok megérteni.

- Pedig hát mi sem logikusabb és természetesebb a szabadlábra helyezéssel - jelentette ki, színlelt ártatlansággal. - Condé halálosan megfenyegette Concinit, aki ezért elmenekült, Galigai pedig rávette a királynét, hogy vesse Condét börtönbe. Lajos tehát most egyszerűen csak jóvátette azt az igazságtalanságot, amit Condénak el kellett szenvednie.

- Tréfál, Fogacer? - kérdeztem elképedve. - Ha Condét igazságtalanul vetették börtönbe, Lajos, az Igazságos miért nem tette jóvá a dolgot már két évvel ezelőtt, amikor Concini meggyilkolása, és az anyakirályné száműzése után magához ragadta a hatalmat?

- Ezt nem tudom - válaszolta Fogacer, tartózkodó kézmozdulat kíséretében.

- Akkor majd én válaszolok kegyelmed helyett. Nyilván emlékszik, Condé nemcsak azt tervezte, hogy Concinit meggyilkolja, hanem az anyakirálynét is zárdába akarta küldeni, majd megfosztani trónjától a királyt, hogy ő ülhessen a helyébe.

- De ez csupán hencegés volt, üres fecsegés, amikor a béka ökörnek képzeli magát!

- Abbé úr - mondtam -, egy királyi herceg szájából az ilyen szavak felségsértésnek minősülnek...

- Talán a király úgy vélte - mondta Fogacer -, két év Bastille után, már megbocsáthat egy olyan összeesküvést, amelyet „szóbelinek” neveznék, hiszen gyakorlati jelentősége úgyszólván nincs.

- Abbé úr - mondtam -, nem győzök csodálkozni kegyelmeden! Tudja jól, hogy Lajos milyen mereven ragaszkodik az igazságossághoz, hiszen nem győzi hangoztatni. Ráadásul a Condé szabadon bocsátásának időpontja is rendkívül szerencsétlen, arcul csapás ez az anyakirálynénak, éppen mikor szeretnék visszahívni az udvarba. És mire jó a helyzetet tovább súlyosbítani azzal, hogy a parlament királyi rendeletben kinyilvánítja urbi et orbi, hogy a herceg annak idején „gonosz mesterkedés és rossz szándék” áldozata lett?

- A Condé szabadon bocsátásával - mondta Fogacer - a király talán el akarta kerülni, hogy az anyakirályné pártjára álljanak Condé herceg hívei, akikkel most, hogy a herceg kiszabadult, éppen hogy szövetséget köthet az anyakirályné ellen.

- Lehetséges - mondtam -, hogy Luynes Mária megsértése végett adta ezt a tanácsot, hogy biztosan ne jöjjön vissza az udvarba, hanem szépen Angersban maradjon, Richelieu-vel együtt...

- Lehetséges - mondta Fogacer, és elhallgatott. Súlyos csönd telepedett ránk.

De képtelen voltam beletörődni a visszautasításba, így hát némiképp meggondolatlanul megkérdeztem: - Miként vélekedik minderről a kegyelmed környezete, abbé úr?

- A környezetem - mondta Fogacer - rendkívül kifinomult és udvarias, nem bírálja fölül annak az uralkodónak döntéseit, akinek vendégszeretetét élvezi...

Majd hamiskás mosollyal rám nézett, és sotto voce még hozzátette: - S ha csak helyteleníthetné őket, kivált nem.

Bemutattam már, és ezután is lesz rá alkalmam elég, hogy a királyságot érintő nagy horderejű döntések meghozatalánál Luynes véleménye csak nagyon kevéssé befolyásolta a királyt vészhelyzetben is előfordult, hogy Lajos kegyencének javaslatával ellentétesen cselekedett -, most azonban, a Condé kiszabadításában Luynes befolyása döntőnek bizonyult.

Ez az eset nemcsak elszomorított, de meg is lepett, hiszen tapasztaltam, milyen pontosan és jól ítél általában Lajos az emberekről és az eseményekről, és azt is tudtam, hogy a régensség idején milyen hitvány alaknak tartotta a herceget: arcátlansága annyira ingerelte, hogy egyszer azt mondta az anyjának, lenne csak nála a kardja, Condéba mártaná. Lajos tehát mindenkinél jobban sejthette volna, mennyi bajt keverhet ez az izgága kis ember röpke fellobbanásaival, ostoba szeszélyeivel, hiszen képes egyszerre állhatatlannak és makacsnak, gyávának és vakmerőnek, gyengének és erőszakosnak mutatkozni.

A későbbiek során Déagéant-tól megtudtam, Luynes azzal érvelt, hogy ha őfelsége szabadon bocsátja és felmenti Condét, kedvére tesz az országnagyoknak, akik között ő a legrangosabb születésű: kevésbé hajlanak majd föllázadni és csatlakozni az anyakirályné táborához.

Különös vágyálom volt ez. Az országnagyok nem ismertek szolidaritást, összetartást. Ki-ki mindenkor pillanatnyi érdekének megfelelően határozott, és csak az erőviszonyokat tartotta szem előtt, hol ellene fordult a királynak, hol melléje állt, egyszer a királyt árulta el, másszor a társait, s a legcsekélyebb szégyenkezés nélkül állt át egyik táborból a másikba.

Az országnagyok rendkívül irigyek és féltékenyek voltak Luynes-re, részben mert rangban annyira alattuk állt, részben pedig, mert mohó rokonsága valósággal kifosztotta a királyságot. Nem sokkal azelőtt, hogy az anyakirályné megszökött Blois-ból, Épernon összefutott Luynes-nel a Louvre lépcsőjén, és ezeket a keserű szavakat vágta oda neki: „Uraságod emelkedik, mi süllyedünk.” A hercegek és a pairek ugyanezt mondhatták volna Condé hercegnek, aki egy csapásra fölébük kerekedett, és mivel alacsony születését nem vethették a szemére, tették, hogy sajnálkoznak bizonytalan származásán...

Békeidőben az országnagyok-egymással csatáztak, az elsőbbségi jogért, mondhatni nevetségesen, ha nincs a sok fájdalmas seb, orvosolhatatlan gyűlölködés. Az olvasó talán még

emlékszik rá, hogy Soissons gróf, a királyi hercegek közt rangban a második, rettenetes haragra gerjedt, amikor Mercoeur herceg leánya, akit IV. Henrik a fiához, Vendôme herceghez adott feleségül, liliomdíszítést kívánt menyasszonyi ruhájára. E királyi vérből származó házasulandókat megillető kiváltságnak azonban itt helye nincs, vélte ő, mert Vendôme herceg ugyan valóban a király fia, de csak a fattya, még ha törvényesítették is.

A szerencsétlen gróf, akinek a felesége se hagyott békét, berontott a Louvre-ba, és követelte, hogy Henrik tiltsa meg Mercoeur kisasszonynak a liliomok viselését. A király ezt kerek perec megtagadta, a gróf pedig, akit a felesége kegyetlenebbül gyötört, mint valaha, ezek után azt követelte, hogy legalább a hitvese viselhessen eggyel több liliomsort ezentúl a ruháján. Henrikünk azonban csak nevetett ezen a kérésen, és a gróf vérig sértve tért vissza vidéki kastélyába, ahol is nagy duzzogása közepette még egy orvosolandó sérelmet talált: ha az etikett megkívánja, hogy Condé herceget Kegyelmes Herceg-nek szólítsa az egész udvar, így juttatva kifejezésre, hogy ő az első a királyi hercegek között, akkor őt, Soisson grófját, aki a királyi hercegek közt rangban a második, az udvaroncok szólítsák Kegyelmes Gróf-nak! Bár ez az újítás ellenkezett az etikett szabályaival, Henrik nem akarta még egyszer megsérteni a grófot, aki annak idején támogatta őt a Liga elleni harcában, így hát szemet hunyt e szabálytalanság fölött. Tán mondanunk sem kell, hogy amikor a duzzogó gróf meghalt kastélyában, özvegye a fiuk számára is követelte azt a jogot, amit az apa kiharcolt magának. És 1619-ben ez a tejfölösszájú tizenöt éves, egy vitában megmutatta, hogy a vér nem válik vízzé.

A vita Lajos étkezéskor használatos szalvétája körül tört ki. Berlinghen tiszte volt e szalvétát az asztalhoz vinni, de nem nyújthatta át egyenesen a királynak, hanem annak a nemesembernek kellett odaadnia, aki a jelenlévők között a legmagasabb rangú volt, s aki, miután átvette a belső inas kezéből, nagy tiszteletadás közepette, térdet hajtva, átnyújtotta őfelségének.

Nem sokkal Condé kiszabadulása után a Kegyelmes Gróf (apja után őt is megillette ez a megszólítás) és a Kegyelmes Herceg is ott volt a király lakosztályában délelőtt tizenegy órakor, amikor ebédhez terítettek Lajosnak. Lajos már az asztalnál ült, s láthatólag türelmetlenül várta, hogy evéshez láthasson, hiszen vadászatból érkezett. És ekkor tört ki az az emlékezetes incidens, amelyet évekig tárgyaltak udvar-, sőt Franciaország-szerte, de még a baráti és ellenséges idegen országokban is...

Abban a pillanatban, amikor Berlinghen a király szalvétáját a herceg felé nyújtotta, a fiatal és forrófejű Soissons gróf odalépett, és rákiáltott: - Berlinghen úr, nekem kell átadnia a szalvétát, hogy azután én nyújtsam oda őfelségének.

- Kegyelmednek? - kérdezte Condé, aki nem akart hinni a fülének. - Elvitatja tőlem e kiváltságot?

- Elvitatom - válaszolta Soissons dölyfösen.

- Hogyhogy? - kérdezte Condé, kihúzva magát, de sajnos még így is elég alacsony volt Soissons-hoz képest.

- Mivel atyám nagymesteri címet hagyományozott rám.

- Ez a cím kétségkívül igen tiszteletreméltó - mondta Condé -, de semmiképp sem ad kegyelmednek elsőbbséget, hiszen én a Bourbon-Condé család idősebb ágának a feje vagyok.

- De igenis elsőbbséget ad - jelentette ki Soissons.

- Kegyelmednek, aki a Bourbon-Condé család fiatalabb ágához tartozik? A legtöbb, amivel büszkélkedhet, uram, hogy ebben a királyságban közvetlenül utánam következik a születésből fakadó rang tekintetében.

- Uram - válaszolta mereven Soissons -, nem vitatom, hogy kegyelmed az idősebb ág feje, de a nagymesteri cím elsőbbséget ad nekem, így hát nekem van jogom átnyújtani a szalvétát őfelségének.

- Honnan veszi ezt, uram? - kérdezte Condé. Mely rendelet, szokás vagy hagyomány ruházza kegyelmedre e kiváltságot? Az etikett mást diktál. Nincs olyan tisztség, legyen bár a legmagasabb, amely többet nyomna a latban, mint a születés és a vér.

- Nem hiszem - mondta a gróf fogcsikorgatva.

- Uram - folytatta Condé -, mivel oly ifjú és közeli rokonságom, megbocsátom elbizakodottságát, de ez a vita, amelyről egyedül ön tehet, végtelenül nevetséges. Térjen ki az utamból, kérem, mindig is az első királyi herceg nyújtotta át a szalvétát.

- De csak azért, mert eddig senki nem vonta kétségbe ennek helyességét!

- Lehetetlenség kétségbe vonni, hiszen az ön igényét semmilyen precedenssel sem lehet alátámasztani.

- Én mégis mindhalálig ragaszkodom hozzá - mondta Soissons, haragtól remegő hangon.

- Melyikünk haláláról beszél? - kérdezte dölyfösen Condé. - Az enyémről vagy az önéről?

- Uraim - szólalt meg ekkor nagy komolyan a király -, úgy vélem, ez már több a soknál.

Szavait csönd követte.

- Szerintem is, Sire - mondta Condé, visszanyerve önuralmát, és mélyen meghajolt őfelsége előtt, majd ismét Soissons felé fordulva megkérdezte: - Uram, kívánja-e, hogy őfelsége döntsön ebben a kérdésben, és ő mondja meg, hogy melyikünk jogosult átnyújtani neki a szalvétát?

- Kívánom - mondta Soissons. És hogy ugyanolyan udvariasnak mutatkozzék, mint Condé, biccentett felé, és ő is térdet hajtott a király előtt.

Bár Lajosnak, szokásához híven, arcizma se rándult, éreztem, hogy nagy zavarban van, hiszen a választás súlyos következményekkel járhatott. Akkor és ott a király lakosztályában minden jelenlévő Condénak adott igazat. Ugyanakkor veszélyes dolog volt Soissons-nak kosarat adni. A gróf és

különösen az anyja, Soissons gróf özvegye, sosem bocsátotta volna meg neki ezt a mégoly jogos elutasítást. A gróf nyilvánvalóan örökölte atyja kötekedő természetét, az özvegy grófné pedig valóságos tigrisanya volt, aki a legkisebb sértésre is nekiugrott bárki torkának.

- Uraim - mondta végül Lajos, tekintetével összefogva az előtte álló herceget és grófot, akik reszkettek az indulattól -, kérem, várjanak egy percig, amíg döntök.

Intett Berlinghennek, hogy lépjen hozzá közelebb, és súgott neki valamit. Mire Berlinghen, váltig a kezében szorongatva a királyi szalvétát, kivágtatott az uralkodó lakosztályából.

Jó öt perc telt el, a király lakosztályában dermedt csend honolt, a Kegyelmes Herceg és a Kegyelmes Gróf dühödten nézett egymással farkasszemet, a király pedig a tányérjára függesztette a szemét, és leplezte nyilvánvaló bosszúságát, amiért várnia kell az étkezéssel, a sültje meg elhűl. Egy pillantást vetettem a hercegre és a grófra, és arra gondoltam, hogy ha a király a külsejük alapján ítélne, minden bizonnyal a gróf javára döntene, hiszen magas, jó alakú fiatalember, gyermekien hamvas, kerekded orcájú, szép, szőke, göndör haja csigákban omlik a vállára. Anyja is nagyon szép asszony volt, és szépsége diadalmasan dacolt az öregedéssel, de a korábban már említett okok miatt, az udvarnál inkább féltek tőle, mint szerették.

Végre megjelent Berlinghen, úgy hozta a szalvétát, mint az oltáriszentséget, a nyomában pedig feltűnt az ország második embere: a király öccse. A herceg és a gróf egyszerre hajtott térdet előtte, hiszen amíg Ausztriai Anna nem ajándékozza meg trónörökössel Franciaországot, ő a trón vélelmezett örököse.

- Nos hát, Berlinghen - mondta a király belső inasának, aki földbe gyökerezve állt, és csak a tekintete járt körbe-körbe -, kérem a szalvétámat!

Berlinghen, mint egy lélektelen gép, elindult a király öccse felé, és átnyújtotta neki a szalvétát, amelyet a nagyúr, térdhajtva átadott a királynak. És a király végre a nyakába köthette és sietve evéshez láthatott: ezután már csak a kihűlt sültre figyelt a tányérján.

A herceg arcán mosoly suhant át. A gróf azonban az ajkát harapdálta. Az előbbi azért volt elégedett, mert nem veszített, az utóbbi pedig azért bosszankodott, mert lényegében elutasították.

Csodáltam Lajos éles eszét és tapintatát, amely e salamoni ítéletben megnyilvánult.

Meg kell azonban mondanom, hogy a szóban forgó esetben nem sokat használt az ügyessége: a gróf és az anyja ugyanolyan sértésnek érezte, ami történt, mintha Lajos kevésbé kesztyűs kézzel bánt volna velük. Amikor a gróf párizsi palotájában beszámolt anyjának a szalvéta körüli harc kimeneteléről, az anyja kiáltozott fájdalmában és haragjában, s vérszomjas bosszúterveket kezdett kovácsolni. Épp ekkoriban tette közhírré az anyakirályné keserű neheztelését a fiára: meg sem száradt a tinta az angouléme-i szerződésen, Lajos máris megszegte, mert egy huncut garast sem folyósít neki abból a hatszázezer frankból, amit kártalanítás fejében ígért. Tisztjeinek kegydíját sem fizeti már, és Epernont megrövidítendő a királyi hadsereg megkaparintani készül Metz városát. Ráadásul Lajos gyalázatos hitszegést követett el, mikor szabadon bocsátotta Condé herceget.

Bárha Soissons grófné sérelmének kisebb volt a politikai súlya, nem kevésbé mardosta a szívét.

Már Lajos atyja idejében sem álltak jól a dolgok! Mily alávaló hálátlanságot tanúsított IV. Henrik az ő családja iránt! Holott mily nagy segítségére volt az elhunyt gróf a Liga elleni hosszú harcában! És volt képe elutasítani, sőt, mi több, nevetve elutasítani, hogy ő még egy liliomsort viselhessen a ruháján, ami mégiscsak kifejezésre juttathatta volna, hogy van némi különbség egy törvényes születésű királyi hercegkisasszony és egy törvényesített fattyú felesége között... A fiú láthatólag örökölte apjának sértő udvariatlanságát, sőt, - és ez csak növelte a grófné neheztelését -, még alamuszi is, hiszen látszólag nem utasította el a grófot, aki átnyújtotta volna neki a szalvétát, de valójában mégiscsak elutasította.

Soissons grófné melegen ápolta bosszúszomjas dühét, hiszen értelmet adott dologtalan életének, és a nagy nyilvánosság előtt uszított lázadásra Lajos ellen, szinte visszhangjaként azoknak a vádaskodó vitairatoknak, amelyekkel ugyanebben az időben az anyakirályné árasztotta el a királyságot. A grófné mindenben igazat adott Máriának. Rossz fiú, rossz király! A tények magukért beszélnek! Minden országnagy sértve érezheti magát a szalvéta-ügy miatt, ha a sértés az ő fiát érte is.

Ideje már, legfőbb ideje, hogy letaszítsák trónjáról ezt a királyt, aki megveti a vér szerinti hercegeket és olyan ördögi figurákat választ kegyencül, mint a senkiházi Luynes vagy Condé, egy gazember apród fia.

A szenvedély ékesszólóvá tette a grófnét, s meggyőző érvek híján szépségével hódított.

Erőfeszítése nem maradt eredménytelen, mert az elhintett mag termékeny talajba hullt. Sikerült meggyőznie vejét, Maine herceget, aztán Longueville herceget, Vendôme herceget, Retz herceget, Montmorency herceget és természetesen Épernon herceget is, aki alig várta már az újabb kalandos vállalkozást, nem okulván előző kudarcából.

A hercegek felsorakozásánál is jobban fenyegették a királyi hatalmat: a hugenották, Rohan herceggel az élen. És őszintén szólva mentségük leginkább még nekik volt: a királyi Tanács áldását adta arra, hogy a Habsburgok megtámadták a németországi protestáns fejedelmeket, s ez a francia protestánsokat halálos nyugtalansággal töltötte el.

A bolond és könnyelmű országnagyok most sem titkolták jobban a hatalom elleni összeesküvésüket, mint 1617-ben, és a gyakorlati megvalósítással is éppúgy késlekedtek, mert kit per, kit szerelem, kit egyéb ok marasztalt Párizsban, mindannyiukat odanyűgözték a ragyogó ünnepségek, amelyekre a Louvre-ban és a királyi kastélyokban került sor. Fogacer elszólásaiból tudom, hogy a király, valamint Luynes és Déagéant mindenről tudott, hiszen nap mint nap informálta őket valamelyik összeesküvő, aki bizonytalan kimenetelű játékban mindenképp nyerni akart: akkor is, ha az összeesküvés sikerrel jár, s akkor is, ha kudarcba fullad.

A Ponts de Cé-i „csíny” idején, mikor Retz herceg váratlanul, megmagyarázhatatlanul és botrányosan elmenekült kis hadseregével, még mielőtt a csata elkezdődött volna, őt véltem Machiavellinek. A herceg könnyedén eljátszhatta ezt a szerepet, hiszen senki nem akadhatott fenn azon, hogy ha naponta meglátogatja Retz bíborost, aki viszont állandó és bizalmas kapcsolatban állt a királlyal.

A már említett ragyogó ünnepségek közül is kiemelkedett az, amelyet 1620. január 1-én rendeztek Saint-Germain-en-Laye-ben, a Szentlélek Lovagjai Rendjébe újonnan felvettek tiszteletére.

Én is az új tagok között voltam, ami végtelen örömömre szolgált, s nemcsak azért, mert a király újból megjutalmazta hűségemet, hanem, mert megható figyelmessége folytán beléphettem ugyanabba a rendbe, amelynek atyám, IV. Henrik kegyéből már tagja volt. Sok levelet kaptam ebből az alkalomból, de a legjobban Séraphin abbé levele bizsergette meg a szívemet, amelyben gyermeki együgyűséggel azt kérte, ha megint ellátogatok Orbieu-be, viseljem a Szentlélek Lovagjainak keresztjét a vasárnapi misén. Kívánságának eleget is tettem, nem sejtve, hogy az abbé egyes-egyedül a keresztemnek szenteli prédikációját, s olyan hőskölteménybe foglalja erényeimet, hogy ha ő a pápa, minden bizonnyal még életemben szentté avatnak. Montfort l'Amaury-i rokonságom, a Korhadt Tölgyfából, és La Surie rokonai, valamint Saint-Clair úr jelen volt a misén, és a második sorban ott ült Louison is, akinek cinkos tekintete rám szegeződött, s éppen a legjobbkor emlékeztetett földi tökéletlenségemre.

Kétlem, hogy Séraphin atya ékes szavaiból a parasztjaim megértették, mi fán terem a Szentlélek Lovagjainak Rendje, de csodálták a keresztet díszítő sok aranyat és gyémántot, s egy gazdag paraszt, aki látta egyszer Dreux-ben Soissons grófot, Perche kormányzóját, franciául kijelentette: „Annak a másik grófnak ottan Dreux-ben nem volt ennyire szép keresztye. Sőt, hát egyáltalán nem volt neki keresztye, pedig aszongyák, hogy a király rokonnya!” Ez a kijelentés, amelyet sebtiben lefordítottak a helyi tájszólásra, és azután szájról szájra járt, elősorolt erényeimnél sokkal jobban növelte a becsületemet uradalmamban.

De hogy visszatérjek a Szentlélek Lovagjainak ünnepélyes felavatására, amelyre SaintGermain-en Laye-ben került sor, 1620. január 1-jén és az ennek örömére rendezett fényes mulatságokra: sajnos szomorúság és aggodalom volt a végakkordjuk, akárcsak Chrétienne és a szavojai herceg menyegzőjekor. Ausztriai Anna hirtelen megbetegedett.

A tiszteletünkre bemutatott balettelőadás közben észrevehetően sápadt volt, arca beesett, és szenvedésről árulkodott. Lajos mellette ült, felfigyelt rosszullétére, s nyugtalan arccal többször is a füléhez hajolt, nyilván azt tanácsolva neki, hogy vonuljon vissza. De ő egyre csak nemet intett a fejével, jeléül annak, hogy kötelességének érzi az előadás végéig maradni, nehogy a balettet az ő hibájából félbe kelljen szakítani. Amikor az előadás végre befejeződött, a királyné felállt, de annyira szédült, hogy egyik oldalról Lajosnak, a másikról Madame de Luynes-nek kellett támogatnia, majd később már vinnie, egészen a szobájáig, mert útközben elájult, és csak az ágyán tért magához. Minden ízében reszketett a láztól.

Hívták az orvosokat, akik hosszan tanácskoztak, de csak nem sikerült megállapítaniuk, milyen természetű lázról lehet szó. Nem jutván egyetértésre, letettek róla, hogy megnevezzék a betegséget, inkább gyógyítani kezdték - pirulákkal, diétával és érvágással. Siettem tudósítani atyámat a történtekről, ő pedig rohant Héroard-hoz és könyörgött neki, világosítsa föl a királyt, hogy az érvágás - ez az itáliai sarlatánság, amely nagy divatban volt ekkor, s aminek ők mint a montpellier-i orvosi iskola hajdani diákjai, mindketten ellenségei voltak - csak legyengíti a beteget, aki koplal is az előírt szigorú diéta miatt. A diétának is éppúgy ellensége volt atyám, mint Ambroise Paré.

Héroard azonban úgy vélte, túllépné a hatáskörét, ha szembeszállna a királyné orvosaival, és szegényke komoly veszélybe került volna, ha nem utasít el minden javasolt gyógymódot, mert nem bízott másban, csak saját spanyol orvosában, akitől azonban megfosztották, nem sokkal azután, hogy udvarhölgyeit elküldték.

Az udvar mélységes megdöbbenéssel látta, hogy Lajos ezúttal leveti szenvtelenségét: zokogott és éjjel-nappal ott ült szegény kis feleségének ágyfejénél, le nem vette róla a szemét, és hol imádkozott, hol könyörgött Annának, hogy vegye be az előírt gyógyszereket. Észrevettem, hogy imádságait nem Istenhez, hanem a Szűzanyához intézte, mert nyilván úgy gondolta, hogy egy asszony hathatósabban járhat közben az ő asszonyának érdekében. Hallottam, amint fogadalmat tett a lorette-i Szűznek, hogy ha hitvese felgyógyul, aranyszobrot állíttat neki, színarany olajlámpással, hogy az világítsa meg a Szent Szűz arcát nappal és éjszaka. Majd másnap, tán attól tartva, hogy a lorette-i Szűz nem elég erős ahhoz, hogy egyedül megmentse Annát a haláltól, a liesse-i Szűznek is hasonló fogadalmat tett.

Szegény királyom arca korántsem volt rezzenéstelen: könnyek barázdálták, a sok sírástól és virrasztástól kipirosodott a szeme, tizenhat szörnyű napon át kellett várnia, míg fogadalmát végre meghallgatták. Azután a tizenhatodik napon Anna láza leesett, evett néhány falatot, és a jelek szerint életre kelt.

Atyám pogány dolognak ítélte - és ítélete a hajdani hugenottáról árulkodott -, ha az istenséget drága ajándékokkal akarja valaki a maga pártjára állítani, és kijelentette, hogy a gyógyulás mindenekelőtt a szerelem csodája volt, annyira meghatotta a szegény kis királynét a gyöngédségnek az a sok jele, amivel Lajos betegségében elhalmozta. Valóban elbűvölte, hogy Lajost nem a királyi felség hűvös páncéljában látja, hanem olyannak, amilyen valójában, a lelke legmélyén: érző szívű, szerető férfinak, aki retteg a gondolattól, hogy őt elveszítheti. Anna forró hálát érzett emiatt, és mivel az a fajta asszony volt, aki mindig első érzését követi, olyat tett, amit spanyol hercegnő előtte soha: mihelyt elég ereje volt hozzá, megragadta a férje kezét, és szenvedélyesen összecsókolta. Ünnepség volt akkor is, amikor a királyné megbetegedett, s felgyógyulását is ünnepség köszöntötte. Ez alkalommal udvari balettelőadás helyett lovasjátékot rendeztek, amelyre a Place Royale-on került sor, a párizsiak jelenlétében, akik tódultak is oda ezerszám. Nagyon szép májusunk volt, a napfény csillogtatta a hufándlis szoknyákat az emelvényen, ahol a királyné és udvarhölgyei helyet kaptak. A lovasjáték végén gyűrűsverseny kezdődött, amelyet Lajos nyert meg, három gyűrűt is megszerezve. Magától értetődött, hogy a versenyt a király nyeri meg, IV. Henrik azonban két gyűrűvel is megelégedett mindig. Lajost a három gyűrűjével nehéz lett volna legyőzni - még legjobb ellenfelei sem lettek volna képesek rá.

A király, lováról leszállva, szívélyesen üdvözölte Pluvinel urat, aki őt is és az egész főnemességet kardforgatásra és a lovaglásra oktatta.

- Sire - mondta Pluvinel -, a királyné várja felségedet. Kegyeskedjék követni.

A király fölment a lépcsőn az emelvényre, és belépett a királyné páholyába. Anna felállt, térdet hajtott, majd kipirult arccal átnyújtotta ajándékát: egy csodálatos, gyémánttal díszített aranygyűrűt. A hűvösnek és szemérmetesnek ismert Lajos ekkor olyat cselekedett, amit senki sem várt tőle. Karjába kapta a királynét, és mindenki szeme láttára szenvedélyesen megcsókolta. S akkor az udvari emberek éppúgy, mint a párizsiak ezrei megtapsolták a királyi párt.

Bár az országnagyok mind zokon vették volna, ha nem lehetnek jelen a lovasjátékon, lankadatlanul tovább szőtték összeesküvésüket. És minél tovább tartottak az előkészületek - a

legcsekélyebb titoktartás, körültekintés nélkül -, annál jobban féltek, hogy valamelyik társuk elárulja őket. Mint már említettem, a király mindenről tudott, de nem léphetett fel az el sem kezdődött lázadással szemben. Ellenintézkedésre csak akkor kerülhetett sor, ha az országnagyok engedély nélkül elhagyják a királyi udvart, s visszautaznak saját tartományaikba.

Lajosnak hasonlóképpen tudomása volt arról is, ami Angers-ban, az anyakirályné udvarában történt, ahol a háborúpártiak száma napról napra növekedett. A király, aki a királyné gyógyulása után, ígéretéhez híven, megrendelte és kifizette a két színarany szobrot a Notre-Dame de Lorette-i és a Notre-Dame de Liesse-i templom számára, tudta jól, az anyakirályné a leginkább azt sérelmezi, hogy nem kapta meg a szerződésben megígért hatszázezer frankot. De hát folyósíthatta-e, amikor Mária nyilvánvalóan őellene toborzott volna csapatokat belőle?...

A király továbbra is a szokott semmitmondó udvariassággal fogadta az országnagyokat, akikben épp ez ébresztett gyanakvást, és félelmet. Lajos alamuszi, suttogták egymás között, nem lehet rajta kiokosodni. És minél inkább hallgatott a király, annál beszédesebbnek érezték a csöndet. Álmatlan éjszakáikon lehetetlennek tetszett előttük, hogy a király mit se tud az ő terveikről és praktikáikról, és leleplezéstől tartván, már a letartóztatástól is rettegtek. Látták magukat, amint a Louvre-ban vagy az otthonukban hirtelen körülfogja őket Praslin a katonáival, megfosztatnak rangjuktól és kormányzóságuktól, megvonják kegydíjukat, elkobozzák birtokaikat és kastélyaikat, őket magukat pedig hosszú évekre börtönbe vetik, mint Auvergne grófot, és ott sínylődhetnek, elvesztegetve legszebb éveiket.

Kitört a pánik. Vendôme herceg és Longueville herceg távoztak legelőbb, minden értesítés nélkül. Mihelyt ez kitudódott, a többi összeesküvők úgy eredtek a nyomukba, mint a Panurge birkái: Maine herceg, Soissons gróf, az elhunyt Soissons gróf özvegye, Nemours herceg, Retz herceg, Montmorency herceg. Az országnagyok fele egy szempillantás alatt eltűnt Párizsból.

Valamennyien visszatértek saját kormányzóságukba, fölfegyverezték városaikat, ők maguk azonban nem várták meg a királyi sereget, hanem kormányzóikra bízták falaik védelmét. És Longueville kivételével egytől egyig az anyakirálynéhoz siettek, Angersba. Kellett nekik egy királyi udvar levegője, szükségük volt intrikákra, királyi tanácsra, összeesküvő csoportokra, király híján egy királynéra, akitől pénzt csalhatnak ki azon a címen, hogy csapatokat akarnak felállítani a védelmére.

Joseph atya fivére, Tremblay úr, akinek a révén annak idején a király elhívta Richelieu-t Avignonból, Angouléme-be anya és fia első háborúja idején s aki elkísérte a bíborost Angers-be és a hasonnevű békekötés után, június derekán engedélyt kért az anyakirálynétól a távozásra, néhány nappal később már a Louvre-ban keresett fel: megkért, hogy vezessem a királyhoz, mert friss hírekkel szolgálhat az anyakirályné kormányzóságában történtekről.

Jól ismertem Tremblay urat, nemegyszer találkoztam már vele, és tiszteltem mint hivatali nemességünk egyik ékességét. De mindig meglepett, mennyire nem hasonlít a fivérére, Joseph atyára.

Mintha nem ugyanazoktól a szülőktől származtak volna. Az előttem álló úr ugyanis hatalmas, kövér ember volt, nagy pocakkal, széles, pirospozsgás arccal. Láthatólag igen jól érezte magát ezen a földön, és nem is vágyott semmi másra, mint hogy kellemesen töltse idejét szép tremblay-i kastélyában. Elégedett volt a jövedelmével, amely nem csak uradalmából származott, mert gazdag nőt vett feleségül, akit tisztelt, de azért (bár nem volt igazából szoknyabolond, hiszen félte az Istent)

titokban szeretőt tartott, aki egy kis házban lakott, nem messze párizsi palotájától, nem volt sem tékozló, sem fukar, jótékonykodott, de nem túlzottan, ellensége volt az erőszaknak és a felfordulásnak, katolikus volt, de nem rajongott a pápáért, nem kedvelte a hugenottákat, de nem is akarta kiirtani őket, látszólag tisztelte az országnagyokat, de lelke legmélyén megvetette őket. És mindenekfelett sziklaszilárdan hű volt királyához és tiszta szívéből szolgálta, s közben persze a saját érdekeiről sem feledkezett meg. Most pedig nagyon örült, hogy négyszemközt beszélgethet majd őfelségével, s e találkozóról vég nélkül mesélhet gyermekeinek és unokáinak. Nagyon szerette kiterjedt rokonságát is, különösen kapucinus fivérét: csodálta erényességét, de utánozni nem kívánta. Biztosra vette, hogy hála e fivérnek, egykor neki is meglesz a helye az égben, de nem túlságosan sietett ezt a helyet elfoglalni, mert szerette ezt a földet, ahol olyan kellemesen élhetett.

Elhalmozott bókjaival, majd ismételten megköszönte, hogy annak idején a segítségére voltam Joseph atyának, s kifejezte azt a reményét, hogy neki is kész leszek segíteni, hiszen ő is az állam érdekében készül cselekedni. És mivel jó szeme volt, mindjárt észrevette, hogy nagyon kíváncsi vagyok, mi történik Angersban, csak nemigen merek faggatózni, nehogy olybá tűnjék, mintha a királyt megelőzve akarnék értesülésekhez jutni, nem sokat kellett unszolnom, hogy beszélni kezdjen, s én mohón hallgathassam minden szavát.

- Mi újság Angers-ban? - kérdeztem, mintegy mellékesen. Ő pedig nem kérette magát.

- Csupa rossz. Korábban sem volt biztató a helyzet, de most még rosszabbra fordult, hogy a főhercegek megérkeztek, akik mellesleg csődbe juttatják a szegény anyakirálynét. Vendôme herceg viselkedése jól példázza valamennyiükét. El sem tudja képzelni, milyen követelőző az az ember!

Mivel Henrik aláírt egy házassági kötelezvényt Gabrielle d'Estrées-nek, úgy tartja, hogy neki kellene Lajos helyett uralkodnia, aki - amint a herceg állandóan hangoztatja - hét évvel fiatalabb nála. Azt hiszi, vagy úgy tesz, mintha azt hinné, hogy egy be nem váltott házassági ígéret többet ér IV. Henrik és Medici Mária később valóban megkötött házasságánál, és hogy az a korábbi ígéret többet nyom a latban, mint két szentség: a házasságé és a koronázásé. Vendôme tehát nem valamiféle alkalmi lázadó. Ő származása jogán követelődzik. 1614-ben a régensnő ellen támadt, ma pedig szövetkezik vele, a fia ellen. Lehetne ennél következetesebb?

A világos helyzetértékelésben Richelieu elemző stílusára ismertem, és ez még inkább felcsigázta érdeklődésemet.

- És mit tett Vendôme - kérdeztem -, amióta Angers-ba érkezett?

- Arra ösztökélte a fiatal Soissons grófot, hogy az ereiben folyó királyi vérre hivatkozva, tartson igényt a királyné tanácsának elnöki tisztére.

- Hát nem az a kézenfekvő, ha ő maga pályázik erre a tisztségre? - kérdeztem.

- De igen. Csakhogy nem akart ujjat húzni egy törvényes születésű herceggel, és főleg nem a lázadás tüzének legfőbb szítójával, a harci lázban égő özvegy Soissons grófnéval, aki fúriává változik, mihelyt oroszlánkölykét sérelem éri. Ráadásul Soissons gróf jelenlététől, aki a királyi

hercegek közt rangban a második, a királyné államtanácsa legitimitást nyer. És mit bánja Vendôme, ha meg kell alázkodnia ez előtt a tizenöt éves tacskó előtt, ha közben a háttérből mindenkit ő rángathat dróton?

- És hogyan rángatja őket?

- Ügyesen. Megszavaztatott a tanácsosokkal egy indítványt, mely szerint ezután a többség szavazata dönt. Tudja ugyanis, hogy a Tanácsban sokkal többen vannak a háborúpártiak, mint a békepártiak...

- És hogy viszonylik ehhez a határozathoz Richelieu?

- A többségi szavazás miatt tehetetlen. Nem mintha kevésbé bírná a királyné bizalmát, de mint a királynét, őt is elsodorja a háborús áradat. Ha nemet mond, ha józanságra apellál, vagyis a béke mellett foglal állást, őrültséget követ el. Belebukna, s nem szolgálná vele a királynét.

- És mi a véleménye a kialakult helyzetről?

- Hogy látszat is, valóság is. A lázadás látszatra erős, hiszen a királyság egész nyugati része forrong, Normandiától Languedocig. Valójában a lázadás gyönge, és ennek a gyöngeségnek az az oka...

- Tudom - vágtam közbe -, az az oka, hogy az itt kormányzó hercegek, ahelyett, hogy saját városaikat megerősítenék, az angers-i udvarban tanyáznak.

- És van még egy ok - folytatta Tremblay -, ez pedig a féltékenység, a széthúzás édestestvére, amely ebben az udvarban mindenekfelett uralkodik. Csak egy példát hadd említek kegyelmednek!

Vendôme nem akarta Angers-ban látni sem Maine herceget, sem Épernon herceget, akinek azért, mégiscsak van némi hadi tapasztalata. És ezért úgy intézte, hogy az anyakirályné küldje el őket csapatokat toborozni... El is mentek, de nem túl nagy lelkesedéssel. És nagyon meglepődnék, ha visszatérnének Angers-ba a csata kezdetére. Emlékezhet rá, hogy Épernon Uzerches-be is csak a város eleste után indította útnak a felmentő sereget.

- És megkérdezhetem, uram, miként vélekedik Richelieu a Tanácsban uralkodó két dicső férfiúról?

- Richelieu szerint Soissons gróf bátor, de buta. Vendôme eszes, de gyáva. Ráadásul azon a címen, hogy ő IV. Henrik fia, Vendôme szeretné megkapni a királyné hadseregének főparancsnoki címét. Megfeledkezik róla, hogy a katonai erények nem öröklődnek, ahogyan a bátorság sem.

- Egyszóval Richelieu úgy véli, a háborúpártiak a vesztükbe rohannak.

- Inkább azt mondanám, hogy ezt reméli - válaszolta Tremblay könnyed mosollyal -, mert ha ez a katasztrófa bekövetkezik, a hercegek eltűnnek Angers-ból, s ő lesz megint az első ember, nélkülözhetetlenné válik úrnője számára a békekötésnél.

Tremblay szemében gunyoros fény csillant meg, amiből arra következtettem, hogy ha ugyanolyan

nagy csodálója is Richelieu-nek, mint Joseph atya, azért lát a szemétől.

Ragyogó szép emlékem 1620. július 4-e, amikor Lajos olyannak mutatkozott a Tanácsban, amilyennek látni szerettem: talpig király volt és a helyzet ura. Most is a háború és a tárgyalás volt a két lehetőség, mint a régensség, valamint az anya és fia közti első háború idején, és, tán mondanunk sem kell, hogy a miniszterek egytől egyig a tárgyalás hívei voltak, s igyekeztek rábeszélni a királyt, maradjon Párizsban, semmiképp se vonuljon a fellázadt tartományokba, ne szálljon szembe „a hatalmas és veszedelmes szövetségbe tömörült ellenféllel”.

Ezek az első hallásra józannak tetsző érvek valójában a helyzet téves megítélésén alapultak. A lázadók nem alkottak valódi szövetséget. Épp ellenkezőleg, nagyon is megosztottak voltak. És a tartományok nem lázadtak fel a királyi hatalom ellen. Csak az uraik. Márpedig ezeket az urakat csak nagyon ritkán lehetett kormányzóságukban látni, ahová csupán pénzt beszedni jártak, különben a párizsi udvarnál időztek. Következésképp sem a polgárság, amely a hivatalokat betöltötte vagy kereskedett, sem a nép, amely nyugalomra vágyott, nem kívánta egy többnyire távol lévő nagyúr kedvéért elszenvedni egy királyellenes háború viszontagságait és borzalmait.

Ami pedig a „hatalmas ellenfél” „veszedelmes” voltát illeti, szalmaláng lelkesedésről volt szó csupán, amely, mint már láthattuk, azonnal kihunyt, amint durrogni kezdett a puskapor: A „hatalmas és veszedelmes ellenfél” csak a nyúlszívű szakállas miniszterek képzeletében élt.

Luynes is ugyanazt a nótát fújta, mint ők, ami cseppet sem lepett meg, hiszen tudtam, hogy az ő gyávasága gyógyíthatatlan.

Miután már az összes tanácsos kifejtette véleményét, a király nem rendelt el szavazást: egyedül döntött.

- A sok veszély közül, ami fenyeget bennünket - mondta, és csöppet sem dadogott -, a legnagyobbal és legközelebbivel kell először szembeszállnunk, ez pedig Normandia. Egyenesen odavonulok, nem várom meg itt Párizsban, hogy az ellenség esetleg körülfogjon, s hűséges szolgáimat rabláncra fűzze. Reményemet harcom igazságosságába vetem. Lelkiismeretem tiszta, sem az anyakirályné elleni tiszteletlenséggel, sem a népemmel szemben elkövetett igazságtalansággal nem vádol, de azzal sem, hogy e királyság főhercegeit bármiben megrövidítettem volna. Induljunk hát!

Beleremegtem az örömbe e katonakirály láttán! Ugyanígy beszélt az apja, amikor a németalföldi spanyolok rajtaütésszerűen elfoglalták Amiens-t, és ő is az azonnali viszonválasz mellett döntött.

Csak a fohászkodásuk különbözött egymástól, nevezetesen, hogy Lajos harca igazságossága okán remélte elnyerni Isten segítségét. Nem mintha az istenséghez való fohászkodás IV. Henrik beszédeiből hiányzott volna, csakhogy a béarni róka számára, amiként a Liga-pártiak őt nevezték, a politika fontosabb volt a vallásosságnál. A fia számára épp fordítva. S őszinteségét e téren senki sem vonhatta kétségbe.

Viszonylag kevés, hat- vagy talán nyolcezer emberrel indult a király Normandiába. Nagyon gyorsan haladt, hiszen július 7-én hagyta el Párizst, és 10-ére már megérkezett Rouen falai alá.

Az olvasó emlékezhet rá, hogy Longueville herceg volt az egyetlen az országnagyok között, aki

nem sietett az anyakirályné angers-i udvarába, hanem Normandiában maradt. Azt is hihettük volna, hogy hű a vérhez, mely az ereiben folyik, hiszen az őse volt a híres hős, Dunois, az orléans-i fattyú, Jeanne d'Arc vitéz társa. De, ó, jaj! A századok során a vér vízzé vált!

Július 8-án megérkeztek Rouenba a király szálláscsinálói, hogy kijelöljék a házakat a király és csapatai számára. Szívélyes fogadtatásban volt részük, majd Longueville herceg, megtudván tőlük, hogy másnap a király is megérkezik, egyszerűen csak ennyit mondott: - Ez esetben nincs más dolgom, mint átadni neki a helyemet.

S ezzel Dieppe-be menekült. De miután a fegyverek elhallgattak, minden vétke bocsánatot nyert.

Még az úgynevezett „közbülső rangot” is megtarthatta - ami IX. Károly kreált az orléans-i fattyú emlékére, s ami azt jelentette, hogy a királyi hercegek és a pairek között jelöltetett ki a helye, vagyis az előbbiek után, de az utóbbiak előtt léphetett be egy-egy helyiségbe.

Szép olvasóm, nem titkolom, hogy több mint tizenöt év múlva, amikor már én is szakállas miniszter lettem, nagyon irigyeltem ezt az igen kevéssé tiszteletre méltó herceget, akinek rangja folytán lehetősége nyílt rá, hogy amikor másodszor házasodott, feleségül vehesse Anne-Geneviéve de Bourbon-Condét. Annak a csenevész kis Condénak a leánya volt ő, akit annak idején Lajos kihozott a Bastille-ból, s aki miután életre hívta a későbbi Nagy Condét, talán még nagyobb meglepetésre a nemzője lett a század egyik szépségének is.

Mert kétség sem fér hozzá, hogy Anne-Geneviéve de Longueville az volt. Retz bíboros, aki igazán értett az asszonyokhoz, úgy jellemezte őt, hogy „valami különös epekedés árad a lényéből, amely a nála csinosabb hölgyek ragyogásánál is jobban elbűvöli a férfiakat”. Tanúsíthatom, hogy jellemzése igen találó volt, amihez csak annyit tennék hozzá, hogy nem valamiféle megjátszott epekedésről volt szó, hanem a természete legmélyéről feltörő, őszinte sóvárgásról. Nemegyszer láttam, amint félig elnyílt ajakkal végigjáratta vágyódó tekintetét a körülötte álló férfiakon, s az illető uraknak láthatólag csak egy vágyuk volt: hogy az ágyába feküdjenek és mindörökre ott is maradjanak.

Az igazat szólva Anne-Geneviéve az évek során nem egyet ágyba is vitt közülük, és ha végiggondoljuk az életét, csak csodálhatjuk e hölgy bámulatos sokoldalúságát, mert volt ő nagy kényeskedő, nagy áskálódó, s negyvenéves koráig a legjelesebb félvilági nő, majd hátralévő életében nagy bűnbánó. Ez az asszony, mondta róla La Surie, mindenben elmegy a végsőkig.

Rouent elfoglalták, a király megfosztotta Longueville-t kormányzóságától - amit később azonban, miután bűnbánatot tanúsított, visszaadott neki -, majd Lajos ismét összehívta az államtanácsot, amelynek minden résztvevője, Luynes-t is beleértve, nyomatékosan lebeszélte Caen megtámadásáról. E város a lázadók kezén volt: a főperjel Prudent urat, a nevelőjét küldte oda, hogy szervezze meg a védelmét.

A főperjel megtisztelő, jól fizetett és nagyon kevéssé egyházi tisztének betöltője nem volt más, mint Vendôme lovag, akivel tízéves korában Lajos olyan meghitt barátságot kötött, hogy a gyanakvó anyakirályné jobbnak látta elküldeni a szegény lovagot a világ végére, vagyis Máltára, abba a lovagrendbe, amely e sziget nevét viseli. Amikor onnan visszatért, a királlyal való barátságát már nem lehetett feltámasztani, mert a fiatalember időközben elviselhetetlenül pökhendi lett, akár a bátyja,

Vendôme herceg.

Lajos megint egyszer semmibe vette a gyáva államtanács, valamint Luynes véleményét, és elhatározta, hogy elindul Caen ellen. E hír hallatán a főperjel csapatokkal a helyszínre sietett, de a város falainál elhagyta a bátorsága, és származására szégyent hozva, lóhalálában megfutamodott.

Prudent, aki a várost védte őhelyette, nem cáfolt rá nevére, és mihelyt a király megjelent falai alatt, megnyitotta előtte a kapukat.[23] A király, miközben Normandiában harcolt Rouenért és Caenért, négy kiváló tárgyalófelet küldött Angersba, az anyakirálynéhoz: Montbazon és Bellegarde herceget, Sens érsekét és Jeannin elnököt, a pénzügyminisztert. A mindig túlzásokra hajló Vendôme herceg nem akarta eltűrni, hogy ezeket az embereket a falak közé bebocsássák, követelte, hogy vessék börtönbe őket, vagy legalábbis küldjék vissza a királyhoz. Richelieu-nek azonban sikerült megértetnie a királynéval, hogy ilyen jelentős személyiségek elküldése a követeket és a királyt is mélyen sértené. Így hát végül a királyné a beengedésük mellett döntött. Közvetlenül őutánuk érkezett Angers-ba Vendôme főperjel, és jelentette az anyakirálynénak Caen elestét, mely hír hallatán elkomorultak a kedélyek. S az elkövetkezendő napokban egyre rosszabb hírek érkeztek. A király csapatai Le Mans, a királypárti város felé közeledtek, amely nyilvánvalóan az első állomás Angers felé.

Megkésve ekkor jutott eszükbe, hogy meg kéne erősíteniük a várost. A cé-i hídról általában többes számban beszélnek, holott egy hídról van csak szó, az egyetlenről, amelyen Nantes és Amboise között át lehet kelni a Loire-on. Így tehát a király számára ugyanolyan fontos volt, hogy elfoglalja, mint a királyné számára, hogy megtartsa. A király e híd birtoklása nélkül nem juthatott át a Loire déli partjára, hogy ott is lecsendesítse a lázadókat, az anyakirályné pedig a híd megvédése nélkül hiába várta volna az erősítést, amit l'Angoumois-ból remélt: nem juthatott el hozzá a Maine és Épernon herceg felmentő serege.

Amikor módom nyílt jobban megismerni Richelieu-t, felfedeztem azt a különös képességét, hogy két-három különböző dologra is tud figyelni egy időben. Egy alkalommal nagy vonalakban vázolta, mit óhajtana írni az egyik lutheránus fejedelemnek, s megkért, fogalmazzam meg a levelet németül, s amíg én gondolatait papírra vetettem, ő íródeákjának, Charpentiernak lediktálta a Ponts de Cé-i „csíny” pontos részleteit, valamint a főhercegi csapatok gyorsan bekövetkező és teljes kudarcának okait. Fejtegetése oly világos és meggyőző volt, e főpap oly meglepő jártasságról tett tanúságot a haditudományban, hogy képtelen voltam nem odafigyelni rá, s ez akadályozott a német fordításban. A bíboros úgy tett, mintha nem venné észre, hogy őt hallgatom: büszke volt nagy tehetségére, és nem volt kedve ellenére, ha csodálják.

Ha jól emlékszem, az előkészületeket éppúgy kárhoztatta, mint a végső kivitelezést. Szerinte Vendôme herceg azzal követte el az első hibát, hogy hosszú sáncot ásatott Angers és Ponts de Cé között. Először is valószínűtlen volt, hogy lesz idő teljes egészében kiásni, mielőtt a királyi hadsereg megérkeznék, másodszor pedig nem is volt bele elég ember. Inkább Angers falait kellett volna megerősíteni, valamint egy jó sáncot ásni, de csak a Ptints de Cé-i hídfőnél.

A lázadóknak jó néhány száz lovasuk volt, akiknek parancsnokául fivérét, a főperjelt tette meg Vendôme herceg: A főperjel egyre várta, hogy a bátyja kiadja a parancsot a támadásra. Mindhiába. Így hát, ez a lovasság, amely legalább olyan erős volt, mint a királyé, semmit sem ért. A főperjel

ugyan maga is kiadhatta volna a támadási parancsot, amikor a gyalogság szorult helyzetbe került, de úgy látszik, nem jutott eszébe.

A kudarc legfőbb oka mégis az volt, hogy Retz herceg cserbenhagyta, hogy ne mondjuk: elárulta társait. Amikor hírét vette, hogy a királyi csapatok közelednek, lóra pattant, és halált megvető bátorságot színlelve egyedül vágtatott elébük. Mikor visszatért, bátorsága dühbe csapott át: káromkodni kezdett, s azt ordibálta, hogy csapataival együtt fel akarják őt áldozni, miközben a falak között már a békéről tárgyalnak. Szavai, melyekben volt ugyan némi igazság, nemigen voltak alkalmasak rá, hogy lelket öntsenek a csapatába. Ekkor kiparancsolta a sáncból a katonáit, hátraarcot vezényelt nekik, vezényletével végigszáguldottak Ponts de Cé városán, és elmenekültek. Ezerötszáz embere volt - kétharmadára csökkent a lázadók hadiereje.

Igencsak nagy volt a királyi hadsereg előretolt csapattestének meglepetése, amikor látták, hogy a sánc nagy része üres: eltűntek a puskák, panganétok. Azonnal értesítették Créqui marsallt, aki e hír hallatán heves támadást indított, fejvesztett menekülésre késztetve az ellenséget.

Vendôme herceg ekkor bámulatra méltó lépésre szánta el magát. Sem lovasságának nem adott parancsot a támadásra, sem tisztjeit nem értesítette, csak lóra pattant, Angers-ba vágtatott, majd a királyné lakosztályába lépve, elsőként jelentette csapatainak megfutamodását. Végezetül pedig felkiáltott, mint valami tragédiában: - Felséges asszonyom, szeretnék meghalni!

Amire a leánya, aki épp a királynéval társalgott, ezt a szörnyű mondatot vágta oda neki: - Atyám, ha ez a kívánsága, miért hagyta el azt a helyet, ahol kívánsága teljesülhetett volna?

X. FEJEZET

- Uram, csak egy szóra kérem!

- Hallgatom, szép olvasóm.

- Azt mondta, Longueville hercegnek megbocsátott a király.

- Így történt.

- És milyen sors várt a többi hercegre?

- Amikor a lázadás kitört, mindannyiukat felségsértéssel vádolták és megfosztották őket kormányzóságaiktól. De a Ponts de Cé-i vereség után, amikor valamennyien a király bocsánatát kérték - térden vagy fél térden, attól függően, ki mennyire érezte magát bűnösnek...

- Ki kért bocsánatot két térden?

- Épernon. Nyilván, mert visszaeső volt, hiszen már az anya és fia közti első háborúban is részt vett.

- Uram, ezt a mozzanatot valahogy túl regényesnek találom. Kegyelmed találta ki?

- Dehogy! Ha nekem nem hisz, kérdezze meg Héroard-t! Ő is tanúsíthatja, hogy az országnagyok térden állva kérték a király bocsánatát. De engedelmével, folytatnám. Miután a hercegek bocsánatot kértek, büntetésüket eltörölték.

- Így hát semmilyen büntetést sem kaptak?

- De igen! Büntetésük a király fagyos viselkedése volt.

- Micsoda? Nem volt letartóztatás? Per? Senkit sem zártak a Bastille-ba? Senkit sem fejeztek le?

- Hová gondol, szép olvasóm? Hercegeket, paireket halálra ítélni!

- IV. Henrik ezt tette Bironnal.

- Csakhogy Biron hercegi és pairi címe egészen új keletű volt, ő nem tartozott egyik nagy történelmi családhoz sem. Ráadásul áruló módon Spanyolországgal lépett szövetségre.

Legfélelmetesebb bűne azonban nagy katonai tehetsége volt, ami komoly fenyegetést jelentett a király, az uralkodó halála után pedig a fia számára. Ennek ellenére a kivégzés nagy botrányt okozott.

- Ha jól értem kegyelmedet, a hercegek és a pairek lényegében érinthetetlenek.

- Tulajdonképpen igen.

- És mi teszi őket sérthetetlenné?

- A vér, szép olvasóm! A vér! A vér iránti tisztelet! Hogy ítélhetné a király halálra azt a Longueville herceget, akinek egy távoli őse, az Orléans-i Fattyú ereiben királyi vér folyt?

- De vajon nem jelent-e nagy veszélyt az állam számára a főhercegek sérthetetlensége?

- Óriási veszélyt jelent! Ezért kellett Lajosnak egész életében hatalmuk megtörésén fáradoznia!

- Azt hittem, Richelieu ösztönzésére tette.

- Richelieu fogalmazta meg és hajtotta végre ezt a tervet, asszonyom. De a terv a király agyában fogant.

- Csak egy szót még, uram. Miért nevezik „csínynek” a Ponts de Cé-i csatát, amely a főhercegek és az anyakirályné csapatainak fejvesztett menekülésével végződött?

- Tréfából, amit nem tudom, ki talált ki. Valójában persze nem volt ez „csíny” azok számára, akik otthagyták a fogukat: a királyné négyszáz katonája és ötven nemesember. Ezek a szerencsétlenek a nagy semmiért haltak meg.

- És mit tett ez után a királyné?

- Urbi et orbi kijelentette, hogy soha többé nem bízik a francia hercegekben, valamint, hogy - és jól figyeljen most, szép olvasóm! - soha többé nem kíván fiától, a királytól távol élni.

- Igazán megható kijelentés, főként, ha tudjuk, amit tudunk...

- Már ezen is nevet, szép olvasóm? Mit szól majd, ha megtudja, mit mondott Richelieu, hasonló alamuszisággal, a királyné nevében: Nagyasszonyunk örül, hadát, hogy szétverék. Nyilván nem kerüli el a figyelmét, hogy ez a sor alexandriai, amely méltán szerepelhetne egy tragédiában, ha nem volna olyan nevetséges.

- Uram, csak még egy kérdést engedjen meg! Az anyakirályné tehát vissza fog térni Párizsba?

- Úgy bizony! Abba a Louvre udvaráról nyíló lakosztályba, amelyről egyszer már szóltam.

- Nemde a kegyelmed atyja mondta: „Lajos szívesebben látja Máriát a saját hintajában, mint azon kívül, mert ez utóbbi esetben esetleg útonállókat bérel fel, akik megtámadják a hintót”?

- Ezek valóban atyám szavai.

- Úgy érzem, uram, hogy egy olyan asszony, mint ő, még a hintóban ülve is képes bajba sodorni a vele együtt utazókat.

- Ez a veszély sajnos fennáll!

- Még egy utolsó kérdés, uram. Meg fog kegyelmed házasodni?

- Csak egy asszonynak juthat eszébe ilyet kérdezni.

- És ez ok arra, hogy ne válaszoljon?

- Hát nem különös, asszonyom, hogy a hölgyeknek, ha a házasság kerül szóba, holott oly kevés örömüket lelik benne: örökösen siránkoznak, mennyi veszélyt rejt a terhesség, hogy elveszítik szépségüket, hogy mennyi kényelmetlenséggel jár a gyermekek nevelése, és éppígy panaszkodnak férjük zsarnoki természete vagy éppen közönyössége miatt is.

- Ez így igaz: De még mindig nem válaszolt a kérdésemre.

- Jóságos ég, asszonyom! Miért sürget?

- Csak szeretném, ha válaszolna.

- Nos hát, gondolkodom és nézelődöm.

- Közben pedig megelégszik Louisonnal.

- Kedvesebben hangzanék a fülében és igazabb is volna, asszonyom, ha azt mondanám: Louison tökéletesen kielégít.

- Egy szobalány!

- Egy szobalány, akinek annyi jó tulajdonsága van, hogy nehéz lesz hasonlót találnom a nemesi hölgyek között.

- Egy ideje semmit sem mesél Orbieu-ről.

- Nem volt módom a birtokommal foglalkozni, hiszen a királlyal tartottam a főhercegek elleni hadjáratában. Mégis mindenről tudtam, ami Orbieu-ben történt: Saint-Clair úr gyakran ír nekem, és amióta szerelmes, még gyakrabban.

- Szerelmes? És kibe?

- Az egyik gazdag szomszédunk leányába, Laurena de Peyrolles-ba.

- Ha a lány olyan gazdag, nem fog neki kelleni a kegyelmed intézője.

- Saint-Clair úr igen szép ember.

- De családjának legfiatalabb sarja. Nincs sem címe, sem birtoka.

- Csakhogy ő a katonai nemességhez tartozik, míg hölgyének apja csupán hivatali nemes.

- Es ennyi elég lesz a házassághoz?

- Pillanatnyilag talán nem. De Saint-Clair úr még nem is nyilatkozott.

- És milyen ez a Laurena de Peyrolles?

- Saint-Clair szerint szép, szőke, csupa szellem. Most elégedett lehet, asszonyom! Végre elérkeztünk egy szép házassághoz, amelyben örömét lelheti.

- Úgy véli tehát, hogy a házasság létrejön?

- Remélem. Ami engem illet, mindent meg fogok tenni azért, hogy létrejöjjön.

- És mikor látogat el Orbieu-be?

- Azzal kicsit még várnom kell. Most Pau-ba indulok a királlyal.

- Pau-ba? Miért vonul a király Pau-ba?

- Véget kíván vetni a béarni protestánsok arcátlan viselkedésének és engedetlenségének.

- Arcátlan viselkedés! Engedetlenség! Nem hiszek a fülemnek! Hová tűnt a hugenották iránti rokonszenve, melyet atyjától örökölt?

- Ma is rokonszenvezem velük, ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy észrevegyem, ha esztelenül cselekszenek. A királyi hatalom ellen ágálnak, amely pedig védi őket! Megszegik a nantes-i ediktumot, amely biztosítja jogaikat! Őrültségükben arra vetemednek, hogy a spanyol király támogatását kérjék Franciaország királya ellen! A spanyol királyét, asszonyom! Aki Európában az ellenreformáció sújtó karja!

- Egészen elképeszt, amit mond, uram! A protestánsok megsértik azt az ediktumot, amely védi őket!

- Nem az összes protestánsról van szó! Csak a béarniakról és a navarraiakról, bár mások is támogatják őket, de talán csak színleg. Pontosabban szólva, a béarniak elfogadják az ediktum nyújtotta szabadságjogokat és biztonságot, de a benne foglalt kötelességek teljesítését már megtagadják.

- Szabadságjogok és biztonság?

- Ez az ediktum garantálja a protestánsok számára a lelkiismereti szabadságot és a szabad vallásgyakorlatot, és ahhoz is hozzájárul, hogy vagy száz erődítményt tartsanak fenn, méghozzá micsoda paradoxon! - Franciaország királyának költségére, ami által a király lényegében egy önálló kis államot hozott létre a saját királyságában! S ez az állam adott esetben arra is képes, hogy fegyveresen szegüljön szembe az ő akaratával.

- És hogyan alakulhatott ki ez a különös helyzet?

- A király szándéka eredetileg az volt, hogy megnyugtassa a fél évszázadon át ádázul üldözött protestánsokat. De az engedmények végül zátonyra futtatták e szép ediktumot, amely pedig annyira emberséges és olyan újító szándékú volt, hogy példát mutathatott volna, miként élhet békén egymás mellett az a két egyház, amely addig csak gyűlölködött, holott ugyanazt az Istent imádja.

- És mik lettek volna a protestánsok kötelességei?

- A katolikus többségű vidékeken tiszteletben kellett volna tartaniuk a katolikus vallásgyakorlatot és a katolikus egyházi javakat.

- És, ha jól értem, erre nem hajlandók a béarni és navarrai protestánsok.

- Így van, asszonyom. A tényleges helyzet siralmas: Lajosunk nagyanyja, Jeanne d'Albret, Navarra királynője és Béarn hercegnője a legádázabb hugenotta volt, és ötvenegy évvel ezelőtt betiltotta a katolikus vallásgyakorlatot minden birtokán, valamint elkobozta a katolikus egyház vagyonát és átadta a protestáns lelkipásztoroknak.

- És ez a helyzet fél évszázada változatlan?

- Bizony! Hiába volt IV. Henrik, majd a régensnő törekvése és a pápáé is, aki e visszaélések megszüntetése fejében vonta vissza IV. Henrik kiközösítését. Henrikünk megígérte, hogy orvosolja a bajt, de nem tudta betartani ígéretét. Hogy is tudta volna, amikor egyrészt a szíve titkon Béarnhoz és Navarrához húzta, másrészt még erőnek erejével sem tudta engedelmességre kényszeríteni őket, amikor az európai protestáns fejedelmekkel keresett szövetséget a Habsburgok ellen.

- És a halála után, a régensnő?

- Mária? Ugyan kérem! Neki végképp nem volt ereje a rendcsináláshoz, bár kedve lett volna hozzá, lévén Habsburg, fanatikusan katolikus és pápapárti. Bizonyára emlékszik még rá, asszonyom, még arra is képes volt, hogy felkérje a pápát, ő jelölje ki a francia parlament első elnökét! Ami ugyancsak felborzolta a gallikán kedélyeket.

- Hát Lajos?

- Lajos a Ponts de Cé-i csíny után elhatározta, hogy változtat a helyzeten, és letöri a béarni és navarrai protestánsok szarvát. Előbb tárgyalni kezdett velük. De ezek az ádáz pireneusi hugenották, messze Párizstól, teljes biztonságban hitték magukat! Sem a katolikus vallásgyakorlatot nem voltak hajlandók engedélyezni, sem a katolikus papságtól elrabolt javakat visszaadni, Navarra és Béarn „függetlenségére” hivatkozva - egyszóval elutasították a nantes-i ediktumot! Lajos végül elunta a huzavonát, s elvetve államtanácsának és minisztereinek javaslatát, köztük természetesen a mindig aggodalmaskodó Luynes-ét is, határozott: „Odamegyünk!” - mondta egyszerűen, kalpagját mélyen a fejébe húzva. Ismét ott találta tehát magát a plessis-léstours-i szép kis kastélyban, amely több okból is kedves volt a szívének. Itt töltött sok évet XI. Lajos. Az apja itt kötött szövetséget a Liga ellen III. Henrikkel, ő maga pedig gyermekkorában itt épített hosszú napokon át egy földsáncot, dacolva széllel és esővel.

- Ó, uram! Jól emlékszem Emlékiratainak arra a fejezetére, amelyben elmeséli, hogy Héroard a nagy viharban köpenyt terített a király vállára, amit azonban Lajos azonnal ledobott magáról.

- Asszonyom, élvezet olyan olvasónak írni, aki mindent megjegyez... És azt tudja-e, milyen nagy meglepetés érte Lajost, amikor átlépte a plessis-léstours-i kastély küszöbét? Próbálja kitalálni!

- Nem tudom!

- Ott találta a kis királynét, aki előző este érkezett Párizsból. Majd szétvetette az öröm, megölelte, kétszer-háromszor meg-is csókolta szép arcát, majd azon nyomban elmesélte neki, térképpel a kezében, a Ponts de Cé-i csíny minden részletét, s még azt is megmutatta, hol szállásolta el a katonáit.

- Halálra untathatta szegénykét.

- Egyáltalán nem. Hiszen a királyné egy szót sem hallott abból, amit a király mondott. Nem is figyelt oda. Csak nézte a férjét, oly mélyen meghatotta a gyöngéd fogadtatás.

- Uram, bár igazán nem szeretném, ha anekdotázásba fordulna komoly politikai beszélgetésünk, mégis, ha megkérdezhetném...

- Persze, szép olvasóm, megkérdezheti. Ezen az estén Lajos a királyné ágyában aludt.

- És nyilatkozott Héroard másnap?

- Igen, asszonyom, azt nyilatkozta, amire számít. Csakhogy ez nem anekdota. Ez is politika. Ha Annának nem sikerül minél gyorsabban trónörököst szülnie, a király öccse, ez az ingatag jellem, aki mindazonáltal a vélelmezett trónörökös, hamarosan intrikák középpontjává válik, amelyekben az anyakirálynénak is benne lesz a keze. De ne fussunk előre, elégedjünk meg a jelen gondjaival.

- És mik azok?

- A már említett navarrai és béarni kiruccanás, amelynek az a célja, hogy észhez térítse a lázadó hugenottákat. És most, asszonyom, engedje meg, hogy folytassam történetemet, ott, ahol abbahagytam.

Lajos október 15-én érkezett Pau-ba. Először látta ezt a csodálatos várost, amely olyan, mint egy melengető balkon az örök hó hazája felett. És mennyi emléket idézett ez a táj! Itt született az apja.

IX. Károly, akinek a parancsára történt a Szent Bertalan-éji mészárlás, 1568-ban bevette a várost, ám Lajos nagyanyja, Jeanne d'Albret már a következő évben visszafoglalta, Montgomery orthezi győzelmének köszönhetően. Henrikünk, aki akkor még csak tizenhat éves volt, nem vett részt az eseményekben, Lajos utólagos megkönnyebbülésére, mert nagyanyja kegyetlenül lemészároltatta azokat a katolikus vezetőket, akiket Montgomery foglyul ejtett és a kastélyba vitetett.

A béarni és navarrai ellenállás, amely messziről olyan erősnek tetszett, azonnal összeomlott, mihelyt a király és seregei megjelentek. A város vezetői összegyűltek a pau-i kastély udvarán, megkövették a királyt engedetlenségükért, kijelentették, hogy készek elfogadni az ediktumot, amit pedig korábban annyiszor elutasítottak írásban. Megígérték, hagy visszaállítják a szabad katolikus vallásgyakorlatot és visszaadják a katolikus papság vagyonát, sőt még abba is beleegyeztek, hogy Béarn és Navarra legyen ismét a királyság része. Két nap múlva Lajos elfoglalta azt a kis Navarrenx nevű erődítményt is, amely Pau bejáratát védte, elzavarta a hugenotta helyőrséget (de a katonáknak nem esett bántódásuk), amelyet még a nagyanyja, Jeanne d'Albret hozott létre, és alig egytucatnyi emberét állította a helyébe. A béarni és navarrai ügy egy szempillantás alatt rendeződött: alig öt nap

múlva, október 21-én reggel, Lajos már távozott is Pau-ból.

25-én Bordeaux-ba ért. November 7-én pedig már Párizs kapujában állt.

Szinte hihetetlennek tűnt, hogy kevesebb mint két hét alatt megtehető ez a hosszú út, Pau-tól Párizsig. Igaz ugyan, hogy Lajos az út nagyobbik részét nem hintón, hanem lovon tette meg, messze maga mögött hagyva poggyászát, minisztereit, tanácsának tagjait és testőreit. Én is azok között voltam, akik vele tartottak őrült vágtája közben, s gascogne-i kifejezéssel elmondhatom, ez a lovaglás kicserzette a bőrt a fenekünkön. Lajos azonban mint kiváló és megkérgesedett lovas, fittyet hányt a viszontagságokra. Mit érdekelte őt szél, nap, eső vagy fagy! Még abba is csak nagy nehezen egyezett bele, hogy időnként lehúzzák róla átázott ruháját és vízzel teli csizmáját. És hogy miért vágtatott ily sebesen, amikor semmi sem sürgette, hogy visszatérjen Párizsba, arra csak egy magyarázatot tudok: amilyen hallgatag és zárkózott volt, csupán ezzel a fékevesztett vágtával tudta kifejezni afölötti örömét, hogy legyőzte az országnagyokat, harmadszor is engedelmességre kényszerítette az anyját, s visszaállította a katolikus vallásgyakorlatot Béarnban és Navarrában. Nyargaló pej kancám jóvoltából néha sikerült mellé érnem: lova nyakára hajolt, kalpagját mélyen a fejébe húzta, és láttam, hogy kifürkészhetetlen arcán halvány mosoly dereng. Tudni véltem, mit érez. Miután házasságát tökéletesítvén sikerült bebizonyítania, hogy ha akar, még egy spanyol infánsnőnek is a férjévé tud válni, most bebizonyította örök ellenségének, Spanyolországnak, hogy atyjához hasonlóan ő is katonakirály lesz.

Vége a régensség szurkálódásainak, sértéseinek, megaláztatásainak. Lerázta magáról az anyakirályné igáját: előbb száműzte Blois-ba, s utána még kétszer sikerült engedelmességre kényszerítenie. Ezután már ő az úr királyságában.

Amiután megérkezett a Louvre-ba - nagyon boldog volt, amikor már fővárosa kövezetén csattogtak lova patái -, az etikett szabályaihoz híven először az anyakirálynét üdvözölte, csókra nyújtva arcát az anyjának, aki a hétévi régensség ideje alatt egyszer sem csókolta meg őt. Ezután a kis királynénál tette tiszteletét, s miután szenvedélyesen megölelte, átnyújtott neki ajándékul egy gyémántgyűrűt. Harmadjára Henriette-et kereste fel, egy kis bohókás csevegésre. A kislányt „asszonyomnak” szólították, amióta nővérei férjhez mentek. Tizenegy éves volt, és a legkacérabb kisleány egész Franciaországban, s ráadásul volt valami olyan kedves az arcában, hogy mindenki azonnal megszerette. Lajos egy ovális ezüsttükröt adott neki ajándékba, amelynek nyelét a három egymásba fonódó grácia alkotta. A három grácia hosszú fátylat viselt, az illemnek megfelelően, ám a szépség rovására. A tükör azonban így is tetszett Henriette-nek, és örömében a bátyja nyakába ugrott.

Lajos felkapta és forogni kezdett vele a szobában, úgy, hogy a leány lábacskái nem érték a földet.

A két hét alatt, amíg sebesen vágtattunk délről északra, Lajos nagyon keveset evett, holott általában azzal dicsekedett, hogy ő az udvar legjobb étkű embere. Mintha seregének dicsősége táplálta volna, elfeledtetve minden más ételt. Este, miután szokatlanul hamar befejezte vacsoráját mindenbe belekóstolt, de semmiből sem evett sokat -, felállt, és kijelentette, hogy a királynénál kíván aludni. Türelmetlenkedett, mert időbe tellett, amíg Berlinghen megtalálta a kardját. A belső inasnak ugyanis két lépéssel a király után kellett haladnia a kivont karddal, ha őfelsége a hitveséhez indult. A kíséretet, amely Berlinghen nyomában vonult ezen-az estén, Luynes, La Rochefoucauld gróf, Héroard és én magam alkottuk. És valamennyien tudtuk, hogy Lajos most új babérokra tör a katonai diadal után.

Látva, hogy a király ügyei jól alakulnak, engedelmet kértem a távozásra, hogy néhány napot orbieu-i uradalmamban tölthessek. Legutóbb - ha jól emlékszem, 1620 januárjában - csak rövid ideig tartózkodtam ott, amikor is, Séraphin atya kérésére, a Szentlélek Rend Lovagjainak keresztjét viseltem mellemen a misén. És bár Saint-Clair úr csaknem hetente tudósított hosszú leveleiben, minden részletre kiterjedően, a birtokomon történtekről, az ebben az évben is sikeres szénagyűjtésről, aratásról, gyümölcsszüretről és fakitermelésről, már nagyon szerettem volna a saját szememmel látni kis birodalmamat, meg kíváncsi voltam erre a Laurena de Peyrolles-ra is, akibe Saint-Clair beleszeretett.

Az apjával már találkoztam kétszer-háromszor. Államtanácsi előadó volt, és ebben a minőségében szerzett hivatali nemességet. Amikor megöregedett, eladta tisztségét, és a kapott pénzt két részre osztotta. Az egyik, a jelentősebb részt előnyösen és biztonságosan kiadta kamatra. A másik részből pedig megvásárolta a birtokommal szomszédos peyrolles-i uradalmat. Szép kastély tartozott hozzá és jó nagy föld, amelyet nagy gonddal s fáradságot nem kímélve művelt: Amiután az idős Peyrolles márkiné akitől az uradalmat vette, örökös nélkül meghalt, emberünk, akit eredetileg Lautrinnek hívtak, egy ideig a Lautrin de Peyrolles nevet használta, majd miután ez a név gyökeret vert a köztudatban, elhagyta a polgári Lautrin nevet, és azontúl már egyszerűen csak Monsieur de Peyrolles-nak neveztette magát. Királyságunkban senki sem gúnyolódik ezen a régóta bevett szokáson, olyannyira, hogy ha ezek az új keletű nagyurak elég gazdagok, a katonai nemesség tagjai nem tartják rangjukon alulinak, hogy feleségül vegyék leányaikat.

Louisonom, akiről úgy találtam, hogy távollétemben nagyon megszépült, keserű szemrehányásokkal illetett, amiért olyan hosszú időn át felé sem néztem. Mentegetőzésem nem győzte meg, a király szolgálata úgymond nem mindenre mentség, nyíltan kétségbe vonta hűségemet, és kijelentette, ha ez így megy tovább, jobb lesz neki Párizsban, Champ Fleur-i utcai palotánkban, mint hogy itt száradjon el a pusztaságban, ahol senkivel sem beszélgethet, legfeljebb Saint-Clair úrral, aki lyukat beszél a hasába, és folyton csak Laurena de Peyrolles-t dicsőíti.

Igyekeztem lecsillapítani, de a szép szavak leperegtek róla, és simogatásomat is elhárította.

Végül átnyújtottam ajándékomat, egy aranyszemekből álló nyakláncot, amelyet Poitiers-ban vásároltam neki. Fagyosan fogadta az ajándékot, megkérdezte, vajon komolyan azt hiszem-e, hogy egy ilyen mütyürkével megbékíthetem, de azután mégiscsak a nyakába akasztotta, és egy nagy tükör elé állva megnézte magát szemből, profilból és egy kis kézitükör segítségével, amelyet hufándlis szoknyája zsebéből húzott ki, hátulról is. Ezt követőleg, ujjhegyével simogatva az aranyszemeket, kijelentette, hogy sok mindent a szememre lehet hányni, de a fukarságot nem: ezt a nyakláncot, érzése szerint, egy nemesi hölgy is viselhetné. Kissé kényszeredett mosollyal megkérdeztem tőle, mi az, amit a szememre lehet hányni.

- A hűtlenkedéseit - válaszolta, s fekete szeme ismét szikrákat szórt.

- Szó sincs hűtlenkedésről - mondtam nagyon komolyan -, sem egyes számban, sem többes számban! Hű voltam hozzád, Louison.

- Igazán? Meg merne esküdni szeretett atyja életére?

- Nyugodt lélekkel.

A szemembe nézett, s akkor a fagy egy pillanat alatt fölengedett, és Louison a nyakamba ugrott.

Szinte az egész éjszakán át tartó heves ölelkezésünk végleg meggyőzhette róla, hogy nem kockáztattam hebehurgyán Siorac márki életét. És végül, a szerelmeskedéstől kimerülten, bájos fejét a vállamra fektette, jól befészkelte magát mellém, s megint olyan kedves és szelíd volt, mint régen.

Virradatkor ébredtem, és mivel az éjszaka eltörölte utazásom emlékét, szemem felvetve szinte meglepődtem, hogy orbieu-i házamban találom magam. És milyen édes volt ez a meglepetés, amikor Louisont is felfedeztem a karomban, hosszú hajával, puha, meleg testével, mintha az Úr a valóságban is odavarázsolta volna mellém azt, akiről álmodtam. Hosszú percekig néztem, amint a hajnal első sugarai bearanyozzák az arcát, így csukott szemmel - pedig lángolni is tudott ez a szem, ha haragudott!

- oly naivnak és gyermekinek látszott, hogy egy pillanatra elszorult a szívem.

Este, a nagy sietségben, sem a baldachin függönyeit, sem az ablakok előtti damasztfüggönyöket nem húzta össze, és mihelyt kinyitottuk a szemünket, szinte belénk hasított az éles novemberi hideg, amit szerelmeskedés közben észre sem vettünk. Az én Évám meztelenül, ahogyan Isten megteremtette, elevenen és üdén kiugrott az ágyból, és alágyújtott a kandallóban a rőzsekötegeknek és fahasáboknak.

Az inas előző este jól megrakhatta a kandallót, mert alig egy perc múlva már lobogott a tűz, s barátságos meleget árasztott felénk. Louison ekkor még egy takarót terített az ágyunkra, behúzta a baldachin függönyeit, csak a tűz felőli oldalon hagyott rést, majd ismét hozzám simult, s kért, hogy melegítsem. Ó! mennyire szeretem az ilyen hosszú, meghitt, bizalmas beszélgetéseket, miközben fejem a párnán nyugszik, s kis társnőm nem is tudja, milyen drága ajándék, hogy egész testével hozzám simul. És milyen jó visszaemlékeznem az ilyen kis csevegésre, ami pedig se neki, se nekem nem volt nagy horderejű.

- Mit is mondtál tegnap este, Louisonom? - kérdeztem mosolyogva. - Hogy ha továbbra is ilyen ritkán látogatlak meg, inkább visszamész szobalánynak párizsi palotánkba?

- Úgy van! Ezt mondtam, gróf úr, és nem is vonom vissza!

- Tudatában vagy annak, mi mindent veszítenél? Először is házvezetőnői tisztedet, azt a szinte despotikus hatalmat, amit az egész személyzet fölött gyakorolsz, azután elveszítenéd Saint-Clair úr társaságát, aki mindig olyan udvarias hozzád, és végül, de nem utolsósorban, le kellene mondanod hufándlis szoknyádról, mert Franz egy pillanatra sem tűrné el, hogy ezt viseld Champ Fleur-i palotánkban.

- Mit jelent az, uram, hogy „despotikus hatalom”?

- Korlátlan hatalom.

- De hát az a legkevesebb, hogy a személyzet fölött despotikus hatalmam legyen! Mi mástól lennének olyan szolgálatkészek és buzgók? Biztosíthatom, hogy nem tűröm el sem a lustaságot, sem a piszkot, sem a szemtelenséget.

- A szemtelenséget nekem tartogatod - jegyeztem meg savanyú mosollyal.

- Ó, uram! - mondta nagy komolyan. - Az egészen más: a gróf urat szeretem.

Harsány nevetésben törtem ki.

- Uram - kérdezte nyugtalanul -, valami butaságot mondtam?

- Egyáltalán nem, Louisonom - mondtam. - Egy olyan igazságot fogalmaztál meg, amit nem szoktak kimondani.

- Ami Saint-Clair úr társaságát illeti - folytatta -, igaz, ő nagyon udvarias, és fáradhatatlanul igazgatja a birtokot. De egyáltalán nem olyan vidám, csúfolódó, incselkedő ember, mint a gróf úr. És a helyzet csak rosszabbodott, amióta olyan nagyon belegabalyodott Peyrolles kisasszonyba. Meg lehet halni mellette az unalomtól.

- De miért?

- Állandóan csak róla beszél, a szépségét dicsőíti. Habár az ilyenből tizenkettő egy tucat, biztosíthatom: fakószőke és savókék szemű.

- Tehát aranyszőke haja van és azúrkék szeme...

- Egyre megy - válaszolta Louison szemrebbenés nélkül.

Ezen megint nevetnem kellett.

- A gróf úr kinevet?

- Dehogyis. És csókot nyomtam barna kedvesemnek csinos kis orra hegyére, de nem sikerült egészen megbékítenem. Champ Fleur-i utcai palotánkban is dühbe gurult, ha valaki csak egy szóval is dicsérte Margot szépségét.

- És ami még rosszabb - tette hozzá -, a leányzó meglehetősen erőszakos. Biztos lehet benne, uram, hogy ha Saint-Clair úr feleségül veszi, nem ő lesz az úr az otthonában. „És te sem leszel úrnő azután ebben a házban, gondoltam titokban. És éppen ez az, ami böki a csőröd, kislányom.”

- Véleményed szerint létrejön ez a házasság, Louison?

- Ha rajtam múlna, nem jönne létre soha! Mi az ördögnek kell Saint-Clair úrnak ilyen gyorsan megházasodnia? Amikor itt van neki ez a rendes kis Jeannette, akivel én is olyan jól kijövök.

- Nem gondolod, aranyom, hogy túlzás elvárnod Saint-Clair úrtól a házasságtól való

tartózkodást, csak azért, mert neked kellemetlenséget okozna?

Elnevette magát, mert elég értelmes volt ahhoz, hogy saját butaságain is nevetni tudjon.

- Hogy válaszoljak a kérdésére - folytatta -, szerintem létre fog jönni ez a házasság. Mert a lány akarja. És tekintve, hogy apjának egyetlen gyermeke, elég pénze van és lesz is mindig ahhoz, hogy Saint-Clairt választhassa, ne pedig valami gazdag, pocakos polgárt, aki tele van pénzzel. A bökkenő csak az, hogy a leányzó nagyravágyó, és szeretne valami címet, amivel azonban Saint-Clair úr nem rendelkezik.

- A nemessége viszont tisztes és régi...

- Igen, de címe nincsen. Szeretné elősegíteni ezt a frigyet, uram?

- Feltétlenül.

- Akkor hát ajándékozza Saint-Clair úrnak házassága alkalmából azt a házat, amit attól a gonosztevő Rapinaud-tól vásárolt. Úgysem kezd vele semmit, bár nagy és szép, sőt a torony miatt egyenesen pompázatos, ami hízeleg majd a leányzó hiúságának. „Vagyis jobb szeretnéd, leánykám - gondoltam -, ha ott élnének és nem zavarnák itteni uralkodásodat.”

- Ha így intézné a dolgot - folytatta Louison -, a szegény Jeannette-nek sem kellene a házasság után visszaköltöznie abba a nyomorúságos viskóba, ahonnét jött, hanem továbbra is itt maradhatna. És ez így volna igazságos, hiszen legszebb fiatalságát ajándékozta oda Saint-Clair úrnak.

Szavai meghatottak, mert megmutatták, hogy. Louisonom képes szánalmat érezni egy szegény szobalány iránt. Igaz ugyan, hogy Jeannette sem tisztségét, sem bájait tekintve, nem vetekedhetett vele.

Ebéd után a dolgozószobámban találkoztam Saint-Clair úrral, akinek precíz és aprólékos számadása egy jó órát vett igénybe.

Három éve műveltük már ezt a földet, és munkánk nyomán a birtok újjászületett haamvaiból, mint a főnix. A Rapinaud házának megvételére, valamint az utak és a templomtető kijavítására fordított összeg már az első évben megtérült. A második és harmadik évben pedig olyan jövedelemhez jutottam, amely a kétszerese volt ama járandóságnak, amit a király személyes szolgálatára rendelt első nemesként kaptam. És akkor még azt a néhány száz frankot nem is említettem, annak a kétszázezernek a maradékát, amit Orbieu megvásárlására kaptam a királytól. Ezt az összeget atyám és La Surie tanácsára kiadtam kamatra, és így jól jövedelmezett.

Igaz ugyan, hogy orbieu-i házam fenntartása, személyzetestül, kutyafalkástul, lovastul sok pénzt emésztett fel és még többet a svájciak bére, akiket fel kellett fogadnom, valahányszor Párizsból Orbieu-be utaztam, mert az utak nagyon veszélyessé váltak - nem is annyira az útonállók, mint inkább a martalóc katonák miatt, akik anya és fia háborúja idején valamelyik fél zsoldjába álltak, ám miután szolgálatuk letelt, a falvakat fosztogatták, és igazi szerencsétlenség volt találkozni velük az utakon.

Veszélyesebbek is voltak az útonállóknál, mert jobban fel voltak fegyverezve, mindenre el voltak

szánva, és értettek a fegyverforgatáshoz.

Visszatérve Orbieu-höz: tudom, mit köszönhet a gazdaságom atyámnak, La Surie-nek, Séraphin atyának, aki segített közelebb kerülnöm parasztjaimhoz, Figulus-nek, aki megtanított a nyelvükre, és mindenekfölött Saint-Clair úrnak, aki olyan gonddal, buzgósággal, odaadással és megfontoltsággal irányította birtokomat, mintha a sajátja volna. No persze ösztökéltem is a jó munkára, hiszen a lehető leggyakrabban ellátogattam birtokomra, de legalábbis válaszoltam hosszú leveleire.

Nagyon szerettem volna már beszélni vele a házasságáról, hogy barátian minden jót kívánjak neki, meg azért is, hogy felmérjem a következményeket, amelyekkel ez a házasság Orbieu-re nézve járhat. Nem kell sok élettapasztalat ahhoz, hogy tudjuk, egy házasság lehet roppant kedvező hatású, de adott esetben roppant kínos is: Saint-Clair úr azonban, miután végzett az elszámolással, a lenre vonatkozó nagy tervének ecsetelésébe fogott.

Sok len termett Orbieu-ben, saját birtokomon is, de parasztjaim parcelláin is. Rengeteget dolgoztak vele, hogy némi pénzhez jussanak: Saint-Clair úgy vélte, a nyereséget növelni is lehetne.

Miután a lent letörik, a rostokat, mint köztudomású, különféle műveleteknek vetik alá, amelyek nagy odafigyelést igényelnek. Ezután következik a fonás, a hosszú téli esték foglalatossága. Akkor azután megérkezik a városból egy minden hájjal megkent kereskedő, és arra hivatkozva, hogy a len rossz minőségű, mert nem a megfelelő módon kezelték, nevetséges áron vásárolja meg parasztjaimtól az árut, és így a sok munkájuk csak nagyon kevés haszonnal jár.

Az én birtokomról származó, valóban sokkal gondosabban kezelt lent, egy dreux-i kereskedő vásárolja fel, körülbelül kétszer annyiért, mint ami a parasztjaim markát üti. Saint-Clairnak az az ötlete támadt, hogy meg kellene tanítani parasztjainknak, miként végezzék a fonást megelőző műveleteket, s azután az ő fonalukat is a mi kereskedőnkkel vásároltathatnánk fel.

- Saint-Clair úr - mondtam -, világos előttem, milyen hasznot hozna parasztjainknak és nekünk is, ha tervét megvalósítjuk. De igen fáradságos munka lenne megtanítani nekik, miként válasszák ki a magokat és a megfelelő földet, miként trágyázzanak, amit csak ritkán és rosszul csinálnak, és főleg megmutatni, hogyan kell a lent áztatni és tilolni, mert ezek nagyon kényes műveletek.

Szép olvasóm, mielőtt tovább haladnék a történetben, hadd magyarázzam el az imént használt kifejezéseket. Miután letörik a lent (mellesleg tavasszal kék vagy zöldeskék virága van, amely gyönyörű látvány a szemnek), be kell áztatni, hogy a rostok mézgás burkukból kiszabaduljanak. A legjobb folyóvízben áztatni a rostokat. De vigyázni kell, hogy se túl soká, se túl rövid ideig ne tartson az áztatás, mert ha elkapkodjuk, ott marad a nemkívánatos, ragacsos anyag, ha elnyújtjuk, bolyhosodás lesz az eredmény. Az áztatás után következik a tilolás: beszorítják a rostokat egy leg-alább két öl magas deszka hasítékába, azután ütni kezdik a tilolóval, amely egy kis faostor, de a végén bőrszíj helyett fapálca fityeg. E művelettel választják külön a rostokat, a fás részeket és a lenkócot. Végül kifésülik a hosszú rostszálakat. A fonás csak ezután, csakis ezután következhet.

- Feladat a javából, gróf úr - mondta Saint-Clair ünnepélyesen. - De hát a világot sem egy nap alatt teremtették. Azzal kezdhetnénk, hogy - egészen kis költséggel - kikövezett vízelvezető csatornát építünk a patakunkhoz, amely tisztább körülményeket kínál a lenáztatáshoz, mint a sáros, kavicsos

meder. A mi vidékünkön nincs hiány folyóban, építhetnénk mi is olyan tilolómalmot, amilyent a flamandoknál láthatni: sokkal jobban és gyorsabban tilolnánk vele, mint kézi erővel. Ez a két létesítmény sok hasznot hozna, gróf úr, nekünk is és parasztjainknak is. „Nekünk persze sokkal többet, gondoltam, hiszen az áztatás a mi csatornánkban történik, a tilolás pedig a mi tilolómalmunkban, leszedjük a sápot, még ha nem is túl nagyot, a présház vagy a malomhasználat mintájára.”

- Saint-Clair úr - mondtam mosolyogva -, csodálom lelkesedését és találékonyságát. Ötletét ragyogónak tartom. És gondolkodni fogok a tervein. De most szeretném, ha áttérnénk egy másik, a kegyelmed szívének oly kedves témára, amelyet már leveleiben érintett.

Saint-Clair elpirult: jól állt neki, s elárulta, hogy bőre éppoly fehér, mint a lelke.

- Gróf úr - mondta -, már én is szerettem volna beszélni erről.

Hirtelen elhallgatott, ami jelezte, mekkora felindultságot vált ki belőle, ha csak gondolatban is megidézi Laurena de Peyrolles-t: mintha szentségtörésnek vélte volna, a heves, nagy érzését szavakba önteni...

- Megkérte már a kezét Peyrolles úrtól? - kérdeztem.

- Megkértem, gróf úr.

- És mi volt a válasz?

- Nem túl biztató - mormolta szomorúan. - Mindenesetre - folytatta, erőt véve magán - megkért, adjam át neki betekintésre a régi nemességemet tanúsító családi iratokat.

- Ön rendelkezett ezekkel az iratokkal?

- Igen, gróf úr, hiszen bátyám és apám halála óta én vagyok a család feje és egyben utolsó sarja.

- És mit csinált ő ezekkel az iratokkal?

- Tegnapelőtt magához vette őket tanulmányozásra, tegnap pedig, amikor megtudta tőlem, hogy a gróf úr hamarosan Orbieu-be érkezik, azt mondta, nagyon örülne, ha ön kegyeskedne fogadni őt.

Vettem a bátorságot, gróf úr, és meghívtam holnap ebédre, a leányával együtt. Rosszul tettem? kérdezte Saint-Clair, és újból elpirult.

- Dehogy! Terített asztalnál érthetünk szót a leginkább egymással!

- Peyrolles úrnak volt még egy kérése, amelyet én kissé különösnek találtam. De mivel láttam, hogy nagyon ragaszkodik hozzá, hát teljesítettem.

- Mi volt ez a kérés?

- Hogy hívjuk meg Séraphin atyát is erre az ebédre.

- Nincs ebben semmi különös - mondtam nevetve. - Peyrolles úr úgy akarta intézni, hogy amíg négyszemközt beszélget velem, Séraphin atya maradjon ott harmadiknak kegyelmeddel és Laurena de Peyrolles-lal.

- Erre én is rájöttem - mondta Saint-Clair -, és egy kicsit bosszant, hogy Peyrolles úr ilyen kevéssé bízik a leánya tisztességében.

- Ugyan már! - mondtam. - Ne mérgelődjék, Saint-Clair, ez igazán semmiség. A mi köreinkben is vannak gyanakvó atyák. Peyrolles kisasszony Peyrolles úr egyetlen gyermeke. Gondolja csak el, mennyire szeretheti! Véleménye szerint előmozdítaná az ügyet, ha házasságuk alkalmából kegyelmednek ajándékozom Rapinaud házát?

- Nagyon köszönöm, gróf úr! - mondta túláradó hálával -, óriási ajándék ez, hiszen Peyrolles kisasszonyt, mint hallottam, visszariasztja, hogy ha a gróf úr egy napon megházasodik, ő a második helyre szorul a kastélyban.

- Akkor hát ezt eldöntöttük - mondtam, és fölálltam. - Kegyelmedé lesz az udvarház, és házasságuk után Peyrolles kisasszony egyedüli úrnője lesz otthonának.

Odaléptem Saint-Clairhez, megöleltem, és a fülébe súgtam: „Bátorság!”, azután beléfojtva a köszönő szavakat, elindultam kifelé, majd az ajtóból hátrafordulva visszaszóltam: - Küldje el a hintómat Séraphin atyáért, hogy azzal jöhessen holnap ebédre! Hiszen tudja, hatással van rá az ilyen figyelmesség.

Visszamentem a szobámba, hogy rendbe tegyem magam. Louison épp az ágyat vetette be: szétdúlásáért sokat tett előző éjszaka. Nem véletlenül volt ott: mohó kíváncsisággal nézett rám, és tekintetében ott ragyogott összes kimondatlan kérdése. Nem akartam kínozni, így hát gyorsan elmondtam neki, mi történt, és a kis ravaszdinak volt annyi esze, hogy ne mutassa ki diadalát - holott valóban diadalmaskodott, hiszen tőle származott az az ötlet, hogy legyen Saint-Clairé Rapinaud háza.

De arca ragyogása azért elárulta végtelen megkönnyebbülését, hogy továbbra is egyedül ő irányítja a kastélyt. Egyszerre semmi kifogása sem volt a házasság ellen, sőt olyan jóindulatot tanúsított a fiatal, szép szerelmesek iránt, hogy az egekhez fohászkodott, köttethessék meg mielőbb a frigy.

- Szóval holnap köt alkut Peyrolles úrral a gróf úr? Jaj, gróf úr! Legyen óvatos! Mert ahogy én a polgárainkat ismerem, nem lesz könnyű az egyezkedés!

A harmadik rend megvetése titkon mosolyra fakasztott. Louison, aki mindig nemesi háznál szolgált és egy nemesember ágyasa volt, magasan a polgárok fölött állónak érezte magát, és sejtelme, sem volt róla, hogy királyságunkban mekkora hatalmat és becsületet szerez a polgároknak hivataluk és pénzük.

Séraphin abbé, akiért Saint-Clair nem felejtett el hintót küldetni, elsőként érkezett, pontban fél tizenkettőkor, amikorra az ebédet kitűztük. Az unokahúgának, ha ugyan valóban az unokahúga volt a

bájos illető, volt rá gondja, hogy igencsak ápolt külsővel jelenjék meg köztünk ez a tagbaszakadt fickó: szépen meg volt borotválva, meg is fésülködött, és egyetlen folt sem éktelenkedett bőkezűségemet dicsérő új reverendáján. Amikor látta, hogy én is kicsíptem magam, és még a Szentlélek Lovagjainak keresztjét is feltűztem Peyrolles úr tiszteletére. Séraphin előtt nem lehetett kétséges, hogy ünnepélyes alkalomra hívták: Pirospozsgás arcára mindjárt tartózkodó és fennkölt kifejezést varázsolt, és szertartásosan köszöntött. Hellyel kínáltam, és amíg Peyrolles úrra vártunk, sejtettem, hogy öt-tíz perces késéssel érkezik majd, személyének fontosságát kidomborítandó -, bort töltöttem a jó atyának, és megkérdeztem, van-e valami újság a gyülekezetében. Ám amint épp szóra nyitotta volna a száját, belépett Saint-Clair úr. Olyan szép lovag volt, amilyennél különbet leány nem álmodhat magának, de nagyon sápadt is.

- Saint-Clair - mondtam -, igyon egy kis burgundit, és dörzsölje meg az orcáját, mert fehér, mint a fal! Nagyon kérem, bízzon bennem! Ez a házasság létre fog jönni! Legyen egészen nyugodt!

Azután ismét Séraphin felé fordultam: - Van valami probléma a gyülekezetben?

- Egy van, gróf úr - válaszolta Séraphin -, ki is kérném a kegyelmed véleményét. Van egy leány itt Orbieu-ben, aki férjhez készül menni, csakhogy, amint mondják, Virágvasárnap elé hozta a Húsvétot. Ezért aztán nem tudom, hogy holnap, az esküvőjén megkondíthatja-e Figulus a harangot.

- Ki ez a leányzó?

- Marionnak hívják.

- És ki tud róla Orbieu-ben, hogy nem bírt várni az esküvőig?

- Csak én tudok róla, gróf úr, tegnap óta, mától pedig kegyelmed és Saint-Clair úr is.

- Akkor hát, rajta, szóljanak azok a harangok szegény Marionnak! - döntöttem határozottan. Különben az egész falu tudomást szerez a botlásáról, és még rossz példát mutatna a többi lánynak, aki szintén türelmetlenül várja férjhezmenetelét! Érvelésem erősen meglepte Séraphint, mert nyilván úgy vélte, hogy éppen azzal mutatnánk jó példát, ha nem szólnának a harangok azért, aki a házasság előtt engedett a test csábításának. De persze meghajlott urának akarata előtt. És másnap nemcsak hogy a harangok szóltak Marion tiszteletére, de még tőlem is kapott szép ajándékot.

E pillanatban belépett a színeimet viselő La Barge, és jelentette, hogy Peyrolles úr hintója megérkezett a lépcsőfeljáróhoz.

- És milyen a hintója?

- Aranyozott, gróf úr - válaszolta La Barge, halvány mosollyal.

Ez a kis mosoly annak szólt, hogy régenssége idején az anyakirályné kiadott egy ediktumot, amelyben megtiltja, hogy bárki kedvére aranyoztassa a hintóját. „É il colmo![24] - mondta atyám, amikor a hír a fülébe jutott. - Mária ediktumokat ad ki, hogy korlátozza alattvalóinak fényűzését, miközben ő maga kifosztja a Bastille kincstárát, és a rengeteg gyémánttól, amit visel, már alig bírja felemelni a karját.”

Nyomban felkeltem a helyemről, mindazonáltal nem túl sietősen és némi méltósággal indultam a kastély lépcsője felé, hogy fogadjam Peyrolles urat és a leányát. A legnagyobb gonddal terveztem meg a fogadás szertartását. A színeimbe öltözött két lakáj (őszintén szólva egy is elég lett volna, de amint Guise hercegné mondotta, egy lakáj a zsugoriság jele) lehajtotta a kocsifelhágót, miközben La Barge, a maggiordomo szerepében, kinyitotta a hintó ajtaját. Ekkor Saint-Clair úr is megjelent, és kalapját a kezében tartva segített Peyrolles úrnak kiszállni a dúsan aranyozott hintóból. Azután leánya felé nyújtotta a kezét, aki kecsesen megemelte hufándlis szoknyája alját, nehogy megbotoljék, amíg lelépdel a kocsifelhágón.

A leány úgy tett, mintha nem venné észre Saint-Clair kinyújtott kezét, ami az apját, aki egy gyors pillantást vetett hátrafelé, látható elégedettséggel töltötte el. Elégedettsége nyilván csökken, ha azt is látja, hogy mihelyt hátat fordít leányának, az titokban kacér pillantást vet imádójára.

Elöl haladt Peyrolles úr, utána a leánya, őt pedig Saint-Clair úr követte, aki le nem vette a szemét a hufándlis szoknya ringó ráncairól. Így haladtak fölfelé a lépcsőn, miközben én lefelé lépdeltem, méltóságteljesen, de nyájasan, amit elég nehéz volt egyszerre teljesíteni. Méltóságteljes voltam, amint az Orbieu grófjához illik, aki első a király személyes szolgálatára rendelt nemesek közt, a Szentlélek Rend lovagja, és egy nagy birtok ura. Ugyanakkor igyekeztem nyájasnak is látszani, hiszen olyan hivatali nemest fogadtam, aki egykor magas tisztet töltött be és ezzel méltóságot szerzett, most pedig szép nemesi udvarháza van és földje, amely szomszédos az enyémmel: komoly férfiú, jól megalapozott egzisztencia, aki reményem szerint intézőm apósa lesz, s ez a frigy kettőnk között is barátságot és jó szomszédságot ígér.

Louison a kétszárnyú ajtó előtt állt, egy inas csak az ő intését várta, hogy szélesre tárhassa. A legszebb hufándlis szoknyáját öltötte magára, de tapintatból és alázatosságból - és merő színlelésből nem viselt ékszert, amit nyilván óriási áldozatnak érzett.

Amikor apa és leánya elhaladt előtte, mélyen és kecsesen bókolt, de mielőtt lesütötte volna a szemét, villámgyorsan tetőtől talpig végigmérte Peyrolles kisasszonyt. Este olyan pontos leírást adott nekem az öltözékéről, hogy az állam is leesett. Magam is nagy figyelmet szentelek hölgyeink öltözködésének - ha másért nem, hát, hogy bókolhassak nekik -, de sosem lesz olyan sastekintetem, amilyennel a nők veszik szemügyre egymást.

Meg kell adni, Laurena de Peyrolles ruhája alapján beillett volna százezer aranytallér évi kegydíjat élvező hercegkisasszonynak. De még a ruhájánál is különbnek láttam gyöngyfüzérrel ékesített, szép aranyhaját, és fülönfüggőinél, háromsoros igazgyöngy-nyakláncánál is különbnek azúrkék szemét, szép vonalú orrát, kedves mosolyát és bájosan ide-oda hajló fehér nyakát.

Peyrolles urat a jobbomra, leányát pedig a bal oldalamra ültettem, Séraphin atyát meg a leány és Saint-Clair úr közé. És mivel a társalgás ebéd közben minden másról folyhatott, csak a lényegről

nem, az aratással kapcsolatosan tettem föl néhány kérdést Peyrolles úrnak, és ő pontosan s nagy szakértelemmel válaszolgatott, mintha Saint-Clair urat hallottam volna. Az említett Saint-Clair úr az ebéd egész ideje alatt néma volt, mint a csuka, Peyrolles kisasszony, mint a festett kép, szépséges és nem kevésbé hallgatag, Séraphin atya pedig egyre csak bólogatott mindenre: nyilván hízelgett neki, hogy köztünk lehet, de nem értette pontosan, mit is keres itt.

Beszélgetés közben szemügyre vehettem Peyrolles urat. Elmúlt már ötvenéves, magas, jó megjelenésű ember volt, domború mellkasú, széles vállú, a szeme szürkéskék, arckifejezése méltóságteljes: olyan emberé, aki nem tűri, hogy semmibe vegyék. Sötétbarnát viselt - megítélésem szerint bizonyos kompromisszum eredménye lehetett ez a szín, az államtanácsi előadóként viselt fekete meg a nemesek viselte élénk színek között, mely utóbbiak még földbirtoka ellenére is nevetségessé tették volna Peyrolles urat.

Vendégem szavai mértéktartóak és óvatosak voltak, érezhetően résen állt, s a saját, meg az én szavaimat is patikamérlegre tette, úgy igyekezett ítéletet formálni rólam, és arról, mit várhat tőlem.

Egyet lépett előre, de egyet mindjárt hátra, nem tetszett elbizakodottnak, de félénknek sem. Úgy láttam, ennek az embernek egyetlen hívsága az aranyozott hintó, de erre a cifrálkodásra is csak ezért vetemedett, mert időközben elhunyt hitvese kierőszakolta. Tartózkodása némiképp fölengedett, amikor étkezés után a dolgozószobámba vezettem és hellyel kínáltam, hogy szemtől szembe beszéljük meg bizalmas ügyeinket. Nem akartam elsőként megszólalni. Hiszen ő kérte a találkozót, nem pedig én, így hát csak udvarias és kérdő arckifejezéssel néztem rá.

Peyrolles úr elértette szándékomat, és mivel hajdani tisztségénél fogva jártasságra tett szert a kényes ügyek megtárgyalása terén, először is bókolt nekem, amit én majdnem hasonló hőfokon viszonoztam. Ezt követőleg halk, visszafogott hangon valóságos kis szónoklatot rögtönzött.

- Gróf úr - mondta -, biztosíthatom, rendkívülien boldoggá tenne, ha a tervezett frigy révén kapcsolat létesülne Orbieu és Peyrolles között. (Vagyis egy kalap alá vette a peyrolles-i meg az én uradalmamat, amit azért túlzásnak találtam.) - Annál is inkább - folytatta -, mert Saint-Clair úr iránt kivételesen nagy megbecsülést táplálok, ragyogó tehetsége és erényei okán. Másrészről pedig, mivel özvegyember vagyok, nagy örömömre szolgálna, ha egyetlen leányom hozzám ily közel telepednék le, és így továbbra is öreg napjaim öröme és vigasza lehetne.

Ezen érzelmes húrok pengetése után, mellyel az illendőségnek tartozott, Peyrolles úr a téma elevenjébe vágott.

- Mindazonáltal - folytatta, a hangját megemelve és gondosabban tagolva a szavakat - látok egy kis nehézséget. Én a lányommal százezer frankos hozományt adok, és e hozomány nagysága lehetővé tenné a számára, hogy valami jelentős tisztséget viselő kérőnek nyújtsa a kezét, mondjuk egy parlamenti tanácsosnak vagy egy államtanácsi előadónak, akinek a jövedelme kis szerencsével évente alig kevesebb, mint a hozomány fele. Tudom, hogy Saint-Clair úr százalékot kap az ön uradalmának hasznából, ez a jövedelem azonban esetleges és semmiképp sem érheti el az imént említett összeget.

- Viszont Saint-Clair úr régi nemesi családból származik - jegyeztem meg.

- Amit én nagyra is becsülök - mondta Peyrolles úr, újabb tiszteletadással. - Ámde sajnos

Saint-Clair úrnak nincs semmiféle címe, és ez annál is sajnálatosabb, mivel atyja, aki IV. Henrik testőr főhadnagya volt, kis híján bárói rangot kapott a királytól.

- Valóban? - kérdeztem meghökkenve: - És hogy történt az eset?

- Saint-Clair úr volt kedves a rendelkezésemre bocsátani a nemességét bizonyító okiratokat, és e papírok közt megtaláltam IV. Henriknek az ő atyjához írott levelét, melyet Saint-Clair úr gyermeki hűséggel megőrzött. Ebben a levélben a király elismerését fejezi ki gárdakapitányának Párizs ostrománál tanúsított hősiességéért, amikor is De Vic úr parancsnoksága alatt visszaverték SaintDenis-nél Aumale lovag váratlan támadását.

- Uram - mondtam, s meglepetésem tetőfokára hágott -, Saint-Clair úr szerénysége minden képzeletet felülmúl! Sosem beszélt nekem erről a levélről, amellyel az ő helyében mindenki más fűnek-fának eldicsekedett volna!

- Óhajtja elolvasni, gróf úr? - kérdezte Peyrolles úr, és választ sem várva egy nagy, fekete bőrtárcából kihúzta a levelet, és felém nyújtotta.

Némi elfogódottsággal vettem kézbe a dokumentumot, és a szemem mindjárt Henrik aláírását kereste, amelyet jól ismertem, hiszen én írtam a külföldnek szóló leveleit. Semmi kétség! Valóban az ő merész tollvonása állt a levél alján. És a szöveget is, amelyet nyilván fel-alá járkálva diktált, áthatotta, az az utánozhatatlan, kicsit nyers, mégis családias hang, amit a katonáival szemben mindig megütött: „Derék Saint-Clairem, De Vic úrtól hallottam, hogy úgy harcoltál, mint egy oroszlán a saint-denis-i ütközetben, ezért is lyukasztotta ki a melledet egy golyó. Rajta hát, gyógyulj gyorsan, Saint-Clair, és gyere vissza testőreim közé! Bárói korona vár és annyi pénz, amennyiből kapitányi rangot vásárolhatsz.

Henrik” - És miként történhetett - kérdeztem, fölemelve fejem -, hogy Henrik nem tartotta meg a szavát?

- Sajnos nem tehette, mert Saint-Clair főhadnagy soha többé nem tért vissza a gárdához: belehalt sebesülésébe.

- IV. Henrik levele nagyon szép - mondtam, miután másodszor is elolvastam.

- Nagyon szép, gróf úr - mondta Peyrolles, és szürkéskék szeme hirtelen megvillant -, de még hasznos is lehet...

- Hogyhogy?

- No de, gróf úr, ebben a levélben bárói rangra és pénzjutalomra vonatkozó határozott ígéret áll fehéren-feketén!

- Csakhogy ez az ígéret - mondtam - értelmét vesztette, mivel Saint-Clair főhadnagy meghalt.

Nincs jogalapja semmiféle követelésnek.

- Crede quod habes, et habes.

- Azt akarja mondani, uram, hogy ha valaki úgy véli, joga van valamihez, akkor joga is van? Ez a közmondás azonban nyilván tréfaként értendő...

Peyrolles úr döbbenten nézett rám. A hivatali nemesek többségéhez hasonlóan nyilván ő is úgy vélte, és nem is ok nélkül, hogy a katonai nemesség képviselői mind műveletlenek.

- Ó! Gróf úr, kegyelmed tud latinul! - nyögte ki végül, az eddigi, kötelező tiszteletadást messze meghaladó elismeréssel. - Csak nem a jezsuitáknál tanult?

Kérdésével elárulta, hogy ő bizony a jezsuiták neveltje, és büszke is rá élete végéig, hiszen a jezsuita atyák oktatási módszere köztudottan kiváló.

- Nem volt ebben a szerencsében részem - válaszoltam -, odahaza tanultam, nevelőket fogadtak mellém. No de komolyan úgy gondolja, Peyrolles úr ?... hallgattam el a mondat közepén.

- Igen, gróf úr, úgy gondolom. A testőr főhadnagyot, aki a király szolgálatában áldozta életét, megilleti a hála. És a fia érvényesítheti igényét a levélben megígért jutalomra a jelenleg uralkodó királynál.

- Saint-Clair úr szerénységét ismerve, kétlem, hogy megtenné.

- De hát nem is neki kell intézkednie. És nem is nekem - tette hozzá Peyrolles úr, rövid csönd után. - Hanem olyasvalakinek, aki a nap minden órájában őfelsége közelében lehet, és akinek a szavára ad a király.

- Sejtem, uram, hogy kire céloz - mondtam mosolyogva. - Gondolkodni fogok a javaslatán.

Nézetem szerint helyes mindkét jutalmat követelni, a bárói koronát és egy kapitányi rang megvásárlásához elegendő pénzjutalmat is?

- Engedelmével, gróf úr, a kegyelmed helyében, én mindkettőt kérném - mondta Peyrolles úr, habozás nélkül. - Henrik levelében az áll: „amennyiből kapitányi rangot vásárolhatsz.” Ez jelzi az összeg nagyságát de nem teszi kötelezővé Saint-Clair főhadnagy számára, hogy meg is vásárolja ezt a rangot. Ha a szegény Saint-Clair felépült volna sebesüléséből, valószínűleg nem folytatta volna katonai pályafutását, inkább birtokot vásárol a királytól kapott pénzen. Felvilágosítana, gróf úr, hogy mennyibe kerül egy gárdakapitányi rang? Nekem ugyanis sejtelmem sincs róla.

- Én viszont, uram, tudom. Brézé márki, Richelieu sógora kilencvenezer frankért vásárolta meg Thémines márki rangját, aki az anyakirályné testőrkapitánya volt. Az anyakirálynéé, nem a királyé.

Egy királyi testőrkapitányi cím véleményem szerint legalább egyharmaddal többet ér, tehát százhúszezer frankot. Vagyis e pillanattól Saint-Clair-ünk már nemcsak báró, hanem gazdag is...

- Nem vagyok az az ember -jelentette ki Peyrolles úr, rövid gondolkodás után -, aki módfelett

hivalkodik az e világi javakkal, hiszen olyan rövid időt töltünk itt a földön, ám mégis - folytatta némi felindultsággal -, nagyon boldoggá tenne, ha unokáim báró urak és bárókisasszonyok lehetnének.

Számomra nagy megelégedést, az ő számukra pedig óriási előnyt jelentene, ha olyan rangba születnének, amelyet magasra értékelnek királyságunkban.

- Uram - mondtam -, unokái ez esetben a kegyelmed tehetségének és egész élete szorgos munkájának köszönhetnék felemelkedésüket. Tehetnék még egy javaslatot? Ha Saint-Clair úrnak sikerül megkapnia a százhúszezer frankos jutalmat, nem kerekíthetné-e ki ugyanúgy a leánya hozományát?

- Gróf úr - válaszolta Peyrolles úr, elragadtatott mosollyal -, engedje megvallanom, csodálom önt! Nagy úr létére tud latinul, de ha pénzről van szó, úgy alkuszik, hogy egy polgár se különbül!

Harsány nevetésben törtem ki a jóember kétélű bókján.

- Ez azért van, mert nem vagyok egészen kékvérű - mondtam, még mindig nevetve. - Folyik az ereimben egy kis polgári vér is, atyai dédnagyapám révén.[25] Remélem, nem válik vízzé és tovább adhatom gyermekeimnek. Mert ebből fakadnak azok az erényeim, melyekről az imént elismerően szólt. Éreztem, hogy ez a kis vallomás, a tréfás tálalás ellenére is, közelebb hozott minket egymáshoz, mint tömérdek nagyvilági bók. És érezvén, csökken köztünk a kétfajta nemesség között törvényszerűen fennálló távolság, még jobban beavattam szándékaimba.

- Uram - mondtam -, biztosíthatom, hogy mihelyt visszatérek az udvarba, mindent elkövetek azért, hogy őfelsége teljesítse atyja helyett a Saint-Clair úr atyjának tett ígéretet. Rendkívül nagy megbecsülést táplálok Saint-Clair úr iránt, aki három éve oly kitűnően irányítja uradalmamat, és semminek sem örülnék jobban, mint ha továbbra is itt tudhatnám őt, ráadásul egy olyan tiszteletre méltó család tagjaként, amilyen az öné, uram. Ha ez a frigy létrejön, Saint-Clair úrnak szándékozom ajándékozni azt a nemesi udvarházat, amelyben hajdanán Rapinaud lakott - így a kegyelmed leánya akkor is egyedüli úrnője lesz a saját otthonának, ha én megházasodom.

Peyrolles úr, amint vártam is, nagyon örült az ajándéknak, bár ezt igyekezett titkolni. Örömét csak fokozta, hogy Rapinaud házától negyedóra járásra volt az ő kastélya.

Peyrolles úr értett a beszéd művészetéhez, így köszönetét sikerült meleg, mégis tartózkodó szavakba öntenie, ezzel is jelezve, hogy a házassághoz való hozzájárulása egyelőre csak feltételes.

Megállapodtunk, hogy tervbe vett közbenjárásomat tudatjuk Saint-Clair úrral, de óvakodunk hamis reményekbe ringatni, nehogy csalódása túl keserves legyen, ha a király a kérelmet elutasítaná.

Amikor kijöttünk dolgozószobámból, Saint-Clair úr kérdő pillantást vetett rám, de persze egyelőre nem válaszolhattam kimondatlan kérdésére, így hát rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét.

Laurena de Peyrolles több lelkierőt tanúsított nála. Amikor beléptünk, illedelmesen lesütötte a szemét, mintha elmerült volna hufándlis szoknyájának szemlélésében. Persze szép, azúrkék szemével, csinos arcocskájával és utánozhatatlan bájával bizton elérhette, hogy az apja az első adandó alkalommal egykettőre elmondjon neki mindent.

XI. FEJEZET Az ügy sokkal gyorsabban elintéződött, mintsem álmodni mertem volna. Szerencséje volt SaintClairnek: két héttel később a németországi ügyek már annyira lefoglalták az udvart és a királyi Tanácsot, hogy nem terhelhettem volna ezzel a személyes kéréssel a királyt.

A Párizsba való visszatérésem másnapján, amikor az államtanács ülése véget ért, a király elé terjesztettem Saint-Clair kérését, és megmutattam neki Henrikünknek Saint-Clair főhadnagyhoz írt levelét, amelyben pénzjutalmat és bárói rangot ígér neki.

- Orbieu gróf - mondta Lajos, és épp csak a szempillája rebbent meg, jeléül a felindultságnak, amit a levél olvastán érzett -, mondja meg e bátor tiszt fiának, teszek róla, hogy joggal legyen a nevem Lajos, az Igazságos.

Magához szólította Jeannin elnököt, aki öreg és nehézkes lévén, utolsónak készült eltipegni a tanácsteremből.

- Pénzügyminiszter úr - mondta neki -, folyósítson Saint-Clair számára százezer frankot földbirtok vásárlására, mielőtt báróvá emelném. További rendelkezéseimről Orbieu gróf tájékoztatja önt.

Jeannin elnök úr, aki jó barátjának tekintett, egyszerűen csak azért, mert odaadóan hallgattam úgy is mint sokat tapasztalt férfiút, ugyanolyan gyorsan intézkedett, mint ura. Saint-Clair egy héten belül megkapta a pénzt, és alig egy hónap múlva Esparres bárója lett, miután megvásárolta az e nevet viselő földbirtokot. Uradalma, ha nem is volt szomszédos Orbieu-vel, elég közel feküdt hozzá, hogy egyidejűleg irányíthassa a saját birtokát és az enyémet. Peyrolles úr, akinek azonnal megírtam a történteket, szertartásos, latin idézetekkel teletűzdelt levélben válaszolt, s mintegy mellékesen megjegyezte, hogy leánya hozományának összegét százhuszonötezer frankra emelte. A jóember tehát a kialkudottnál is többet adott, és ezt a nagyvonalúságot nagyra értékeltem egy beosztóan gazdálkodó, a pénz értékét jól ismerő ember részéről. A házasság azonban mégsem köttethetett meg azonnal a fiatal pár kívánsága szerint, mert még legalább egy hónapig nem távozhattam a király mellől.

Még arra sem volt időm, hogy örvendjek, amiért az ügy ily boldog befejezést nyert, mert az udvar 1621. november 8-án hírül vette, hogy a Katolikus Liga bajor hadserege a fehér-hegyi csatában szétzúzta Csehország lutheránus hadait. Nagy jelentőségű esemény volt ez, és nemcsak Csehország és választott királya, a pfalzi választófejedelem számára. Németország protestáns fejedelmeit, Dániát, Angliát, az Egyesült Tartományokat, Svájcot, Szavoját, a Velencei Köztársaságot, Franciaországot éppúgy érintette, mint minden más országot is, amelyiknek volt félnivalója a területre éhes Habsburgoktól.

Az olvasó bizonyára emlékszik még, hogy jelen Emlékirataim V. fejezetében beszámoltam arról, hogy a lutheránusok Prágában 1618. május 23-án kihajigálták az ablakon a császári és királyi kormányzókat. Ez az erőszakos cselekmény nemcsak Mátyás ellen irányult, akinek a prágaiak felrótták azon engedmények visszavonását, melyeket Rudolf császár a német protestánsoknak tett, hanem Ferdinánd főherceg, Stájerország kormányzója ellen is, akit Mátyás ültetett Magyarország és Csehország trónjára.

Ferdinánd Ingolstadtban nevelkedett, a jezsuitáknál, a Katolikus Liga fanatikus híve volt, igyekezett kiirtani a protestantizmust stájer tartományában, legalábbis a polgárság soraiban, mert a megreformált vallás hívéül szegődött nemesekhez még nem mert hozzányúlni. Az Evangélikus Liga szemében tehát nem is lehetett volna nála elfogadhatatlanabb jelölt a császári címre, a megválasztásához pedig sajnos kétség nem férhetett.

Egy francia nemes számára azért átláthatatlan a németországi helyzet, mert ez a nagy ország nem egyetlen királyság, mint a francia vagy az angol, hanem grófságok, hercegségek és királyságok laza szövetsége, amelyek vezetői, legalábbis azok, akik választófejedelmi címmel bírnak, maguk közül választanak új császárt az uralkodó császár halála után. A választófejedelmi testület mindössze hét tagot számlál: három egyházi személyt, Mayence, Köln és Trier püspökét, valamint négy világi személyt, éspedig a brandenburgi választófejedelmet, a szász választófejedelmet, Csehország királyát és Pfalz grófját.

Mindebből nyilvánvaló, hogy négy szavazat eldöntheti a választás kimenetelét. Vagyis Mátyás halálával Ferdinánd nyeregben érezhette magát, még mielőtt a választófejedelmek 1619. augusztus 28án összeülnének Frankfurtban. Elvakult katolicizmusa biztosítja számára a három püspök szavazatát, és mivel nagybátyja, Mátyás, 1617-ben Csehország királyává tette, és így választófejedelemmé is (jóllehet jelölt is a császári trónra), nyilvánvaló, hogy saját magára fog szavazni.

De tíz nappal a szavazás előtt a prágai lutheránus lázadók elveszik Ferdinándtól a cseh királyi koronát, és V. Frigyesnek, a pfalzi választófejedelemnek ajánlják fel, Lichtenberg grófné, az én szegény elhanyagolt kedvesem unokatestvérének. Ez a lázadás azonban nem befolyásolja a frankfurti szavazást, hiszen a választófejedelmek, akik 1617-ben Ferdinándot Csehország királyává tették, természetesen törvényes uralkodónak tekintik azután is, hogy alattvalói fellázadtak ellene. Érdekük is azt diktálja, hogy őt tekintsék törvényes királynak. A brandenburgi választófejedelem, egy Hohenzollern, aki jelentősen gyarapította felségterületét, megvásárolván Trier és a porosz hercegség öröklési jogát, nem szívesen bocsátkozna háborúba a Habsburgokkal, kockára téve ennek a szépen növekvő német államnak a sorsát. Mivel tudja, hogy az egyházi személyek meg a saját szavazata révén Ferdinánd egész biztosan elnyeri a császári trónt, így hát ő is rá szavaz.

A szász választófejedelem is Ferdinándnak adja a voksát. Bár, lévén alattvalóihoz hasonlóan lutheránus, nem örül, hogy egy fanatikus katolikus kerül a császári trónra. De hiába lutheránus Szászország is, mint Csehország, a szász választófejedelem szívében a kapzsiság legyőzi a vallási összetartozást. Csehország kárára készül ugyanis terjeszkedni, be akarja kebelezni Luzáciát, azt a cseh tartományt, amely szomszédos az ő államával. És amikor a cseheket megverik a fehér-hegyi csatában, a szász választófejedelem valóban meg is szerzi magának Luzáciát. E bekebelezés törvényessé tételéhez azonban a császár hozzájárulására van szükség, ezért a szász választófejedelem, legalábbis pillanatnyilag, nem kívánt összeütközésbe kerülni Ferdinánddal. Ami V. Frigyest, a pfalzi választófejedelmet illeti, huszonnégy éves, éretlen, hebehurgya, elbizakodott és befolyásolható. Ő is pályázik a császári címre.

A bolondság netovábbja ez, amint egykor atyáink mondták. Ha netán arra számít, hogy a brandenburgi és a szász választófejedelem rá szavaz, merthogy protestáns (márpedig Isten a tudója, mily távol áll tőlük, hogy ezt tegyék), s ő is saját magára szavaz - hogy jön össze a négy szavazat?

Ráadásul nagyravágyásához egyetlen olyan tulajdonság sem társul, ami alkalmassá tenné az uralkodásra - a politikai éleslátás éppúgy hiányzik belőle, mint a katonai tehetség, s kell-e mondani, a bátorság.

Mint már említettem, tizenegy nappal a császárválasztás előtt, Ferdinánd trónfosztását követően a prágai lázadók neki kínálják fel a cseh koronát, és ez a bolond, aki nem lát messzebb az orránál, elfogadja a mérgezett ajándékot. Eszébe sem jut, hogy kevés, ha egy királyság csak úgy az ölünkbe hull, megvédeni is tudni kell. Itt a bökkenő: a leendő császárnak százszorta több esélye van rá, hogy e királyságot elkaparintsa, mint neki, hogy megtartsa.

Frigyes, tíz nappal azután, hogy elfoglalta Csehország trónját, mégis megjelent Frankfurtban, a császárválasztáson. Ott viszont, ahelyett, hogy eredeti elhatározásához híven, saját magára szavazott volna, vagy legalább tartózkodott volna a szavazástól, engedett a közhangulatnak, és mint a birka, ő is Ferdinándra szavazott. Jól hallotta, szép olvasóm! Előbb elvette a trónját, majd rá szavazott!

Fölösleges és ostoba gesztus! Hogy gondolhatott olyat, hogy Ferdinándot ennyivel megkövetheti, amiért elfogadta a csehektől a jogart, amit az ő kezéből téptek ki?

De a Habsburg nem lobbanékony fajta... És a prágai felkelők sóhajtásnyi időre élvezhették sikerüket, a magyarok is felbuzdultak, ők is ledöntötték a trónról Ferdinándot, és Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet ültették a helyébe, aki egyik pillanatról a másikra elfoglalta Pozsonyt. Thurn grófja, a prágai defenesztráció kitervelője is csatlakozott hozzá, és csapataik elértek Bécs falai alá, de néhány regimenttel sikerült szétkergetni őket.

Ennek a ragyogó kalandnak nem lett folytatása. II. Ferdinánd császárnak nem volt ugyan hadserege, se pénze egy hadsereg felállításához, de mint buzgó katolikus, elnyerte a pápa támogatását, ami nemcsak áldást, hanem pénzt is jelentett, és hasonlóképpen a segítségére siettek a spanyolországi Habsburgok is, valamint a bajor herceg vezette Katolikus Liga. Kiosztották egymás közt a szerepeket: Spinola generális, ez a Spanyolország szolgálatába szegődött génuai volt a németalföldi seregek főparancsnoka, az ő feladata lett, hogy meghódítsa a pfalzi grófságot, Tilly generálist pedig Csehország megszállásával bízta meg a bajor herceg, a Katolikus Liga feje.

Már egész Németország fegyverben állt, a Katolikus Liga Ferdinánd pártján, a protestáns fejedelemségek Evangélikus Ligája a pfalzi választófejedelemén, ám a protestánsok nem voltak túl lelkesek, elsősorban magukat féltették.

Nem akarván tüstént egymás torkának ugrani a két Liga fejedelmei tekintélyes csapataik kíséretében találkoztak Ulmban, ahol is a protestánsok szószólója a brandenburgi választófejedelem, a katolikusoké pedig a bajor herceg volt. A bajor azt javasolta, hogy a két Liga azonnal szüntesse be az ellenségeskedést, de hagyjon szabad folyást a csehországi eseményeknek. A brandenburgi herceg ezt elfogadta, bármily botrányos dolog volt is feláldozni Csehországot a két Liga közti béke oltárán, viszont azt kérte, hogy a bajor herceg hívja vissza a pfalzi fejedelemség ellen küldött németalföldi spanyolokat. A bajor herceg ezt kerek perec elutasította, és a tárgyalások már-már megszakadtak, amikor megérkeztek Ulmba a francia király követei.

E meglepő jószolgálat miértjét és hogyanját szeretném most elmesélni. Már az összetűzés kezdetén Franciaország segítségéért folyamodott a császár, s a protestánsok is. Sajnos Lajos első

felindulásában előbb a császár pártjára állt: végtére, mint ő, engedetlen protestáns hívei ellen harcol.

Arnoux atya sugalmazására, aki 1619 karácsonyán azt prédikálta neki, hogy kötelessége támogatni a császárt az eretnekekkel szemben, Lajos katonai segítséget ígért Ferdinándnak.

Szerencsére azonban Arnoux atya prédikációjának hatása gyorsan elpárolgott, és Lajos ezután már figyelmesen s a rá jellemző megfontoltsággal kérte ki az államtanács véleményét.

Puisieux mögött álltam - mint tudják, én voltam a segítségére, ha külföldi királyságok képviselőivel tárgyalt, ő azonban csak ritkán volt az én segítségemre -, a megbeszélést nem felejtem el soha. Amint bizonyára emlékeznek rá, Villeroy halála óta Puisieux volt a külügyekkel foglalkozó államminiszter. Említettem már, hogy nem túlságosan szerettem őt, ám a németországi üggyel kapcsolatos állásfoglalását különösen kiábrándítónak találtam. Rövidre fogva, amit ő szokásos bőbeszédűségével tárt elénk: úgy vélekedett, legjobb, ha egyáltalán nem foglalkozunk Rajnán túli szomszédainkkal, és nem avatkozunk bele az ottani eseményekbe. Megvallom, mint sokan mások, én is úgy ítéltem meg, hogy ezt az embert valóban semmi nem érdekli az erszényébe gyűlő pénzen kívül.

Nagy érdeklődéssel hallgattam viszont Jeannin elnököt, ha furcsállottam is egy pénzügyminisztertől - igaz, magas kora miatt lemondott tisztségéről, és lemondását a király elfogadta, azzal a feltétellel, hogy az államtanács tagja marad és minden kérdésben kifejti véleményét -, hogy jobban érdeklődik a külügyek iránt, mint a külügyminiszter. Jeannin részletes jelentést írt a királynak a németországi eseményekről, és készségesen összefoglalta lényegét az államtanács tájékoztatására.

Nézete szerint a francia trónnak jó oka volt megtámadni a Habsburgokat, amíg erősek voltak, most azonban, hogy meggyengültek, és már csak védekezésre képesek egy erős és hatalmas ellenséggel szemben, éppen hogy a segítségükre kell sietni. Ha az ellenség győz, nem tűr majd meg más vallást Németországban a sajátján kívül, és ez a példa átragadhat a mi hugenottáinkra. Úgy éreztem, hogy okfejtése kiváló, csak a premisszák tévesek. Mert a Habsburgok a csehországi és magyarországi lázadás ellenére sem gyengültek meg. Sem Csehország, sem Magyarország nem tudta megakadályozni, hogy Ferdinándot császárrá válasszák, és a Birodalom korántsem szorítkozik csupán a védekezésre, hiszen megtámadta Csehországot, de még a pfalzi grófságot is. Ráadásul ellenségei sem nem erősek, sem nem hatalmasok: Csehország, Magyarország és a pfalzi grófság elenyészik a hatalmas Habsburg Birodalomhoz képest, amelynek csápjai elérnek Ausztriába, Itáliába, Szicíliába, Spanyolországba, Portugáliába és a Németalföldre is.

Nem kevésbé ütköztem meg azon, hogy Jeannin elnök szerint: ,,A császár trónja inog, nem számíthat komoly segítségre sem spanyol, sem itáliai rokonai részéről.” Hiszen Spanyolországtól ugyan messze van a pfalzi grófság, viszont a németalföldi spanyoloktól csak egy ugrás. És ha Milánóból az Alpokon kell is átkelni Csehországba, a Bajor akadálytalanul juthatott Prágába.

Jeannin 1621 februárjában tartotta beszédét a Tanácsban. Szeptemberben Albert főherceg, Németalföld régense a pfalzi grófság ellen küldte Spinolát, novemberben pedig Tilly és a bajorjai megverték a cseheket a fehér-hegyi csatában. És bár Jeannin elnök rosszul látta a németországi ügy politikai és földrajzi vonatkozásait, mégis nagy szolgálatot tett királyságunknak, amikor ellenezte, hogy Franciaország katonai segítséget nyújtson

a császárnak. Őszintén és bátran figyelmeztetett rá, hogy nem lenne erkölcsös fegyverrel indulni azon fejedelmek ellen, akik nemrégiben a segítségünkre voltak a spanyolok elleni harcban.

Egy pillantást vetettem Lajosra, és láttam, hogy szenvtelen arcán alig észrevehető remegés fut át, mint mindig, valahányszor atyja politikája került szóba, vagy ha igazságosságára és méltányosságára apelláltak. Úgy döntött, hogy Franciaország nem nyújt fegyveres segítséget a császárnak a német hugenották elleni harcában.

Jeannin elnök, miután elhárította a háborút, diplomáciai lépést javasolt: küldjenek francia követséget Ulmba, amely segít békét kötni a Katolikus és az Evangélikus Liga között, „barátságos megegyezést és higgadtságot szorgalmazva”. Szép olvasóm, kérem, jegyezze meg jól ezt a két kifejezést: nemsokára Siorac márki szájából fogja hallani, és tapasztalhatja, hogy ez a néhány szó sohasem látott haragra gerjeszti a márkit.

A király és a Tanács elfogadta Jeannin elnök javaslatait, és követeket választott Préaux úr és Béthune úr személyében (ez utóbbi tárgyalt az anyakirálynéval is, a Ponts de Cé-i csíny után), valamint, súlyukat növelendő, a király melléjük rendelte még Charles de Valois-t, aki Auvergne grófja és Angouléme hercege volt...

Az államtanács Jeannin elnök előterjesztése miatt a szokottnál hosszabbra nyúlt, és ráadásul Párizsban is nehezebb volt közlekedni: havazott, a hó elfedte fővárosunk útjának bűzös sarát, s a lovak, öszvérek és fogatok csak lépésben haladhattak, így hát csaknem egyórás késéssel érkeztem haza, Champs Fleur-i utcai palotánkba. Atyám és La Surie már türelmetlenül várt, engem is, meg a tőlem remélt híreket is. Mariette fortyogott, mint a fazék, hogy a hosszú várakozás miatt már kétszerháromszor le kellett vennie a sültet a tűzről, azután újból visszatenni, nehogy teljesen kiszáradjon.

Kész csoda, sóhajtotta, szemét az égre emelve, hogy mégis olyan, amilyennek lennie kell.

Az ég most délben is olyan sötét volt, mint alkonyatkor, Franz tehát gyertyákat gyújtott a könyvtár asztalán, miközben a kandallóban nagy lánggal lobogott a tűz, mert atyám, ellentétben a périgord-i Mespech-rokonsággal, nem fukarkodott sem a tűzifával, sem a gyertyával. Megöleltem Siorac márkit és La Surie-t is, de amíg meg nem ettük az utolsó falat sültet, és ki nem ittuk az utolsó korty bort, csak közömbös dolgokról beszélgettünk - meg kellett várnunk, amíg Mariette a lakoma maradványaival együtt kíváncsi fülét is kiviszi a konyhába. Akkor végre beszámolhattam atyámnak és La Surie-nek arról a nagy fontosságú tárgyalásról, ami aznap az államtanácsban folyt. De alig értem a történet végére, atyám iszonyú haragra gerjedt, a szeme szikrákat szórt, és alig bírt uralkodni a hangján.

- A szavak! - kiáltotta. - A szavak nem pirulnak arcátlan jelentésük miatt! A követeket, ha jól értettem, azért küldik, hogy segítsenek békét kötni a Katolikus Liga és az Evangélikus Liga államai között, „barátságos megegyezést és higgadtságot szorgalmazva”! Szentséges Atyám! Barátságos megegyezés! Higgadtság! Miféle megegyezés? És miféle higgadtság? Hiszen a követeink megérkezése előtt már minden eldőlt! Ha jól értettem fiamuram elbeszélését, a protestáns brandenburgi választófejedelem, aki csak magára gondol, hajlandó feláldozni Csehországot, de legalább nyomatékkal kéri, cserébe kíméljék meg a pfalzi grófságot! „Nein!” - mordulja a Bajor, s hangjának erejét csak növeli, hogy a császár nevében beszél. És ekkor megérkeznek Ulmba - Deus ex machina a követeink, a már ismert gyönyörű tervvel. Hatalom nélküli istenek ők, legalábbis akkora hatalmuk

nincsen, hogy visszavonassák a Bajorral azt a nein-t -, hiszen egy olyan király küldte őket, aki kezdetben fegyveres segítséget ígért a császárnak a lázadó hugenották elleni harcához!

Atyám kénytelen volt rövid szünetet tartani, mert a felháborodástól kifulladt.

- Az ördögbe is! - folytatta. - Mi mást jelentene a „barátságos megegyezés”, mint leplezetlen kapitulációt? Csehország, Magyarország és a pfalzi grófság halálra ítélését! Ez a „megjegyzés” lényegében felhatalmazza a császárt, hogy hipp-hopp lenyeljen három protestáns államot, lakóit pedig kiszolgáltassa a Szent Inkvizíciónak (ó, mennyire szent ez az intézmény!), amint azt Ferdinánd Stájerországban már megtette, egy pillanat alatt felborítva az egyensúlyt a németországi katolikus és protestáns államok között! Ugyan kérem! A vak is látja, hogy a Habsburgok jól megerősödnek most, aminek magától értetődően mi látjuk majd a kárát, akiknek területeire évtizedek óta fáj a foguk!

- No de atyámuram - szólaltam meg -, mi az ördögöt tehetne Lajos? Súlyos anyagi gondokkal küzd, a főhercegek lázadása fenyegeti, az anyja végeérhetetlen háborúzik vele, és fő a feje a hugenották engedetlensége miatt is, akik saját maguknak türelmet követelnek, ám a katolikusoktól, ha módjukban áll, ugyanezt megtagadják!

- Azt tehetné, amit tennie kéne! - kiáltotta atyám nagy hévvel. - Amit Henrikünk tenne a fia helyében! Ezzel a végtelen tisztelettel kiejtett „Henrikünk”-kel kívánta atyám érzékeltetni, hogy Lajos, főleg amióta felbontotta Franciaországnak a német protestáns fejedelmekkel való szövetségét, az ő számára már nem a mi „Lajosunk”.

- Mit tehetne Lajos? - ismételtem meg, szemöldököm felvonva. - Állítson hadsereget, és induljon el Németországon át, hogy segítséget nyújtson Csehországnak?

- Nem kellene olyan nagy utat megtennie - mondta atyám. - Elegendő volna, ha odavonulna a pfalzi grófság és a Németalföld spanyoljai közötti területre, hogy így segítséget nyújtson a pfalzi választófejedelemnek, cserébe azért a segítségért, amit az apja nyújtott nekünk, amikor harcba indultunk a Habsburgok ellen. És ideje lenne végre azt a pénzt is megadni neki, amit akkor nekünk kölcsönzött!

- Micsoda? - kérdeztem, s igen kínosan éreztem magam, mert erről a dologról egy szó sem esett a Tanácsban. - Nem adtuk meg a tartozásunkat?

- Soha! Ami óriási szégyen ránk nézve, fiam! És most, amikor a pfalzi választófejedelmet Spinola hadai szorongatják, és visszakérné a kölcsönt, süketnek tettetjük magunkat...

E méltánytalan eljárásról tudomást szerezve egészen lesújtott a bánat és a harag. Valóban alávaló dolog a pfalzi választófejedelem adósa maradni a legnagyobb szükség óráján, s ezáltal szolgálatot tenni a császárnak. Ó!, gondoltam, Lajos! Igazságos Lajos! Rossz tanácsadókra leltél ebben a gyászos históriában!

De felülkerekedett bennem a hűségem, és mivel apámat sem akartam tovább ingerelni, békítőleg megkérdeztem:

- Nem gondolja, atyámuram, hogy ha megállítanánk Spinolát a pfalzi fejedelemség határán, Franciaország nyílt háborúba keverednék a Habsburgokkal?

- Egyáltalán nem gondolom - válaszolta atyám. - Már beszélni sem mernek ők egy nagy szomszédos királyság elleni háborúról. Amióta a Győzhetetlen Armada vereséget szenvedett az angol partoknál, a Habsburgok a kígyónál is óvatosabbak. Láthatta, hogyan próbálkoztak Henrikünk uralkodása alatt! Rajtaütésszerűen, hadüzenet nélkül foglalták el Amiens-t. De mihelyt Henrik elindult ellenük, védelmük úgy roppant össze, mint a gipsz - elmenekültek az alamuszik, s úgy tettek, mintha mi sem történt volna... Ma is ez a taktikájuk! Mivel egyben nem tudnak lenyelni bennünket, megpróbálnak kis darabokban felzabálni.

Atyám, miután minden puskaporát ellőtte, lassan megnyugodott, elhallgatott, majd nagy komolyan megnézte zekéjének ujjából előhúzott óráját, és közölte, hogy visszavonul egy rövid délutáni sziesztára, mely szokás, ha spanyol is, igen hasznos, főleg az ő korában, mert egy rövidke pihenővel kettévágja a napot.

Szavai hallatán könnyű mosoly suhant át La Surie ajkán, s felemás színű szeme csillogott, de nem egyformán: a barna szeretettel, a kék pedig csúfolódva.

Az elkövetkező idők megmutatták, hogy atyám nem tévedett a Habsburgok azon törekvését illetően, hogy apránként falnak fel bennünket, mert alig hét hónappal a fehér-hegyi csata után, meglepetésszerűen bekebelezték az Alpokban fekvő Val Tellinát.

De most nem időzöm Val Tellinánál, amely hosszú éveken át a Habsburgok és Franciaország közötti viszály tűzfészke volt, így hát lesz még alkalmam visszatérni rá Emlékirataimban. De a németországi ügyekről szóló fejtegetésemet nem zárhatom le anélkül, hogy ne idézném ama levelet, amelyet kicsivel később kaptam Lichtenberg grófnétól. A Champs-Fleur-i utcába címezte, ott adta át atyám. Nem akartam azonnal kibontani, megvártam, amíg egyedül leszek a szobámban, s csak azután törtem fel a pecsétet, hiszen a pfalzi választófejedelem unokanővérétől nem várhattam kellemes híreket. Ám a levélnek már az első szavai is felülmúlták legszörnyűbb balsejtelmeimet. „Barátom! Végünk van, a fiamnak is, a vagyonunknak és nekem is. Hágából írok kegyelmednek, ahol egy olyan szerény házban találtam menedéket, hogy körülményeimen igencsak meglepődnék.

Amikor a prágaiak vereséget szenvedtek a fehér-hegyi csatában, unokatestvérem alávaló módon magára hagyta cseh alattvalóit, „tűzben és vérben” amit Tilly ígért nekik, és visszamenekült pfalzi grófságába, de ott sem állt ellen egy fejedelemtől elvárható bátorsággal a Bajor és a németalföldi spanyolok összevont támadásának. Megint csak elmenekült, ezúttal Hollandiába, amelynek nemes lelkű népe, nagy bátorságról téve tanúságot, befogadta őt, feleségét, gyermekeit és egész családját, amelyhez balsorsomra én is tartozom. Apósa, az angliai I. Jakab nagyhangú tiltakozást intézett a császárhoz a pfalzi grófság elfoglalása miatt. De mivel egyetlen angol katona sem lépett a kontinensre, hogy e tiltakozásnak nyomatékot adjon, a császár egyszerűen kinevette.

Hiába hagytam el oly sietve Párizst és rohantam Heidelbergbe javaimat eladni, mert nagyon alacsony áron kellett elkótyavetyélnem mindent: a ravasz kereskedők, hozzám hasonlóan, előre látták, hogy ez az őrült kaland csapataink vereségével fog végződni.

Szegény fiam, az utolsó Lichtenberg gróf - mert abban az állapotban, amibe került, nem fog már megházasodni - elveszítette fél lábát a fehér-hegyi csatában, így hát hátralévő szomorú napjaimat neki kell szentelnem. Nem térhetek többé vissza Párizsba, Bourbons utcai palotámba, annál is kevésbé, mivel kénytelen vagyok e palotát eladni, hogy némi jövedelemhez jussak, mert jelenlegi forrásaim nem fedezik szükségleteimet.

Kétségbe ejt ama gondolat, hogy soha többé nem láthatom viszont szép Párizsomat és azt a palotát, amelyben oly sok boldog órát tölthettem kegyelmeddel.

Bassompierre pfalzi barátainál érdeklődött utánam, és fel is keresett Hágában, hűséges barátként felajánlva segítségét. De itt még nem tartok, így hát csak arra kértem, adja el párizsi palotámat, méghozzá úgy, hogy kegyelmed, ha kívánja, élvezzen elővételi jogot. De persze csak akkor, ha kedve és lehetősége is van rá, semmiképp sem szeretném kötelességévé tenni a vásárlást. Úgy érzem, az a tudat, hogy kegyelmed lakik a kedves falak között, és időnként gondol rám, némi vigasztalást nyújtana azért, hogy többé nem lehetek ott együtt kegyelmeddel. Barátom, amíg élek, alázatos és odaadó szolgája vagyok. Nem tudok többet írni, a szememet elhomályosítják a könnyek.

Vigasztalan Ulrikéje” Végigolvasva a levelet, az ágyamra vetettem magam, és az én szememből törtek ki Ulrike könnyei. Oly soká így maradtam, hogy végül atyám rám kopogtatott, és látva a sírástól feldúlt arcomat, megkérdezte, mi történt. Átnyújtottam neki a levelet, amit fejcsóválva olvasott végig. Azután leült az ágyam szélére, és sotto voce megkérdezte: - Még mindig szereti?

- Nem tudom. Nem hiszem. De elviselhetetlen számomra az a tudat, hogy szerencsétlen, és hogy a fiatal gróf ilyen nyomorúságos állapotba került.

- Megvásárolja a palotáját?

- Örülnék, ha az enyém lenne, de mihez kezdjek vele? Nem tudom elképzelni, hogy ha nem a Louvre-ban vagyok, Párizsban másutt lakjam, mint atyámnál.

- Engem pedig boldoggá tesz, ha itt van - mondta atyám mosolyogva. - Az az igazság - folytatta, már tréfás hangon, hogy leplezze megindultságát -, hogy fiamuram távollétében egy kicsit nagynak találom ezt a palotát. De hát egy napon majd megházasodik, és hitvese bizonyára nem óhajt majd állandóan Orbieu-ben élni. Szeretne egy városi házat is, amit kedvére irányíthat.

Ez valóban így volt - Louison és Laurena is hasonlókeppen vélekedett. De sok lett volna bekopogtatnom a Bourbons utcai palota kapuján, és Herr von Beckkel ismét végigjárnom a kétszeresen is üres szobákat, így hát atyámat kértem meg, hogy állapodjék meg az árban Bassompierre-rel, és ha anyagi lehetőségeim engedik, vásárolja meg számomra a palotát. Úgy terveztem, hogy én magam viszem el a vételárat Hágába, Lichtenberg grófnénak.

- Ha az utazással járó veszélyektől eltekintünk is, vajon okos dolog ez, fiam? - kérdezte apám. -

A grófnénak talán nagyobb bánat, mint öröm, ha felkeresi.

- Azt hiszem, mégis találkoznunk kell - mondtam, rövid gondolkodás után. - Nem tudom, hogy a szívem, vagy a lelkiismeretem diktálja-e, de úgy érzem, ezt kell tennem.

De aztán mégsem valósíthattam meg tervemet, mert a királlyal kellett tartanom a lázadó protestánsok elleni hadjáratában. És mivel Lichtenberg grófné, értesülvén, hogy megvásároltam a palotáját, levélben sürgetett, hogy mihamarabb juttassam el hozzá a pénzét, Bassompierre vállalkozott az utazásra. És szerencse, hogy azonnal útnak indult, mert néhány hét múlva már nem érhetett volna célhoz, a hollandok ugyanis nem hosszabbították meg a fegyverszünetet, amelyet tíz évvel korábban kötöttek a németalföldi spanyolokkal. Az ellenségeskedés újbóli fellángolása után Bassompierre már csak a jóval kockázatosabb tengeri úton juthatott volna el Hágába.

Kicsivel később megtudtam, hogy a nuncius tapintatosan közbenjárt Párizs püspökénél annak érdekében, hogy Fogacer-t a Notre-Dame javadalmas kanonokjává nevezzék ki. Meghívtam hát ebédre öreg barátomat louvre-béli lakosztályomba, hogy gratuláljak előmeneteléhez.

- A nuncius eredetileg - újságolta Fogacer, miközben oly mohón falta a húst és itta a bort, mintha újdonsült egyházi méltósága tovább növelte volna az étvágyát - püspöki kinevezést akart kieszközölni a számomra. De jól meghányva-vetve magamban a dolgot, rájöttem, hogy mivel nem vagyok valamely nagy nemesi család legifjabb sarja, valószínűleg egy isten háta mögötti püspökségbe neveznének ki, valami Luconhoz hasonló sárfészekbe, így hát elvetettem ezt a tervet. Igazán nem lett volna ínyemre, hogy itt hagyjam Párizst, és néhány ezer szegény paraszt lelkének pásztorolója legyek valahol a síkvidéken. Nem vetem meg a lila ornátust, de beérem a kanonoki körgallérral is.

Mindenkinek becsvágya szerint. Hiszen hiúságát is minden ember más-más módon elégíti ki. Én jobb szeretek a homályban maradni, kedvelem a titkos beszélgetéseket s a félszavakban rejtező célzásokat.

- Akkor hát világosítson fel, még ha félszavakkal is - kértem -, mitől hízik Anna, amikor a hírek szerint alig eszik valamit?

- Hogyan? - kérdezte Fogacer, magasan felvonva ördögi szemöldökét. - Kegyelmed, aki naponta megfordul az udvarnál és a király közvetlen környezetéhez tartozik, nem tudja?

- Nem, nem tudom.

- Micsoda? Nem tudja? Nagyvilági tapasztalatai és a gentil sessó-val való bensőséges viszonya ellenére sem tudja? Nem tudja, mitől szokott egy asszony hízni?

- Egek ura! - kiáltottam meglepetten. - Fogacer, csak nem azt akarja mondani...

- Azt akarom mondani, hogy Lajos szorgos munkálkodása gyümölcsözött. Akarom mondani: érik a gyümölcse.

- Kegyelmed honnan tudja?

- Kegyelmed hogyhogy nem tudja? - vágott vissza Fogacer nevetve. - Úgy hírlik, jó barátságban van Héroard doktorral.

- Héroard-t a királyné komornája informálja. Az ő feladata, hogy álmosságával dacolva, számolja az aktusokat, és másnap beszámoljon Héroard-nak. De attól még Héroard nem a királyné orvosa.

- Ez igaz.

- És kegyelmed kitől tudta meg? A királyné orvosától?

- Korántsem.

- Akkor kitől?

- Attól a bizonyos nagyméltóságú személytől, akinek az alkalmazásában állok.

- A nunciustól?

- Ki mástól?

- És ő honnan tudja? Kémei vannak, akik őfelsége, a királyné intim titkai közt kutatnak?

Fogacer megint nevetett.

- A dolog sokkal egyszerűbb. A nuncius egyenesen a királynénál érdeklődött. Találhatott volna autentikusabb személyt?

- Micsoda? - hüledeztem. - Ezt merészelte? Az elvetemült szemérmetlenje!

- Kedves grófom - mondta Fogacer olyan zord ünnepélyességgel, amelyről nem tudtam eldönteni, őszinte-e vagy színlelt -, talán nem a „szemérmetlen” a legmegfelelőbb szó egy nunciusra, aki a pápa képviselője, a pápáé, aki Isten helytartója ezen a földön. És kegyelmed ezt az embert merészelte gyalázni! - folytatta mosolyogva. - Nem szégyelli magát?

- De! De! Ugyanakkor nem értem, hogy a papok, akik saját jószántukból nőtlenséget fogadtak, miért érdeklődnek olyan hevesen híveik szerelmi élete iránt? El sem tudja képzelni, micsoda kérdéseket tett fel nekem Courtil atya, amikor egyszer gyóntam neki!

- Én az ő helyében még több kérdést tettem volna fel - jelentette ki Fogacer -, olyan kíváncsi volnék, mi vonzhat valakit az asszonyokhoz.

- Kanonok úr, nincs ínyemre ez a beszélgetés.

- Jobban meggondolva, nekem sem - mondta Fogacer, s bűntudatosan lehajtotta a fejét, de megint csak úgy, mintha önmagán gúnyolódnék. - A mai vecsernyén feltétlenül bocsánatot kérek Szűz Máriától, amiért rosszat mondtam Éva anyánkra.

- Hagyjuk most Éva anyánkat! Térjünk vissza a nunciusra! Kíváncsi volnék, miként fogalmazta

meg a kérdését őexcellenciája.

- Ezt is tudom. Mivel jelen voltam, alázatosan elvegyülve az őt mindenüvé követő többi reverenda közt. „Asszonyom - mondta meghajolva -, hogy van a trónörökös?”

- Incredibile verbum![26] - kiáltottam. - És mit válaszolt szegényke erre a szemérmetlen kérdésre?

- Előbb elpirult, azután elmosolyodott, majd lesütötte a szemét.

- Hát nem bájos?

- Kedves grófom, nem kétlem, hogy az én helyemben kegyelmed imádnivalónak találta volna ezt az arcjátékot, bármily bárgyú volt is.

- Fogacer! A királynéról beszél!

- Emlékezzék rá, miként beszélt kegyelmed a nunciusról! Az legalább ennyire sértő volt! De kérem, ne veszekedjünk! Hiszen örömteli eseménynek nézünk elébe! Mennyi virágjában megfagyott trónbitorló törekvés! Mennyi elvetélt intrika, ha egyszer a királyné trónörökössel ajándékoz meg minket!

Kupával a kezemben, mélységes felindultsággal felálltam. Fogacer ugyanígy tett, és ujjongva koccintottunk a trón eljövendő örökösére.

Minden a legjobb úton haladt tehát a Bourbonok családjában, nem úgy azonban az én Guise családomban, amely fölött 1621 márciusának vége felé felhők gyülekeztek. Ha jól emlékszem, épp hogy hajnalodott, amikor egy kis lótifuti gyerek kopogtatott louvre-béli lakosztályom ajtaján és átadott La Barge-nak egy nekem szóló levélkét, G aláírással. A külalak meg a helyesírás azonnal elárulta, hogy a levél keresztanyámtól érkezett. „Fijam, Már asztse tudom, mittévő legyek! Jöjön el délután kétorára! Charles, Claude és Louise-Marguerite is itt lessz. Szegény keresztanja, G.”

Egek!, gondoltam, a rettenetes Guise család teljes létszámban összegyűlik! Az uralkodó herceg, az özvegy hercegné, Chevreuse herceg, Conti hercegné és én magam, az előbbiek féltestvére!

Azazhogy mégsem: egy Guise hiányozni fog a családi tanácsból: a bíboros, Reims érseke, aki biztosan nem fog eljönni, és sajnos nagyon is jól tudtam, mi marasztalja otthonában...

Amikor pontban két órakor megjelentem jó keresztanyámnál, bizonyos voltam benne, hogy elsőként érkezem, s legalább rövid ideig normális, emberi hangon beszélgethetünk, s keresztanyámat nem találom még abban a királynői pózban, amelyet a családi összejövetelek alkalmával szokott magára ölteni.

Maggiordomó ja, Réchignevoisin úr, a küszöbön fogadott. Kedvessége rácáfolt mogorva nevére, és sotto voce a fülembe súgta: „A hercegné nagyon fog örülni, hogy láthatja, gróf úr. Tegnap is azt mondta a fülem hallatára Madame de Guercheville-nek, hogy fájón hiányolja kegyelmedet.”

Lágy, nőies hangja szöges ellentétben állt hatalmas, kövér testével. Bizalmas közlései közepette karon ragadott, és a kezemet paskolva úgy vezetett a kis szalonba, mint egy gyereket holott nemigen volt szükségem kalauzra, bekötött szemmel is eltaláltam volna a jól ismert szobába.

Az önmagát fegyelmezni képtelen Guise hercegné, amint meglátott, méltóságáról is megfeledkezve felugrott karszékéből, elém sietett, s szinte megfürdetett szürkéskék szemének fényében. És még kézcsókra sem hagyva időt, kitárta felém puha karját.

- Ó, Pierre-em - kiáltotta, s a keblére ölelt -, de örülök, hogy látom! Kegyelmed a legkedvesebb mind között! Kegyelmedben nem találok semmi hibát. Mondtam is tegnap Madame de Guerchevillenek.

Persze találhatott volna bennem is hibát, ha keres. Például még mindig nem voltam hajlandó megházasodni, vagy legalább egy magas rangú udvari dámával viszonyt kezdeni, ami növelné tekintélyemet a világ szemében. Guise hercegnének azonban most esze ágában sem volt szemrehányást tenni.

- Bár valóban nagy vétek volt, Pierre-em, házasságon kívül szülnöm meg kegyelmedet - súgta a fülembe -, képtelen vagyok bánni e bűnömet! A Szent Szűz bocsásson meg nekem! Hiszen oly kiváló fiatalember! Adná az ég, hogy gyalázatos fiaim kegyelmedről vegyenek példát, de sajnos távol állnak ettől, nagyon távol.

Ezek után ismét hosszú panaszáradatban tört ki, elsorolva, mindazt a gyalázatosságot, melyet gyermekei elkövettek, elkövetnek, vagy majd el fognak követni. Kívülről tudtam már az összes sirámát, annyiszor hallhattam őket. Charles (az uralkodó herceg), ez az őrült, aki együtt lakomázik az oroszlánjával, holott a vadállat kis híján már őt is megette! Claude (Chevreuse hercege), aki nem átallott viszonyt kezdeni a kegyenc hitvesével. Louise-Marguerite Conti hercegné, aki nemcsak úgy váltogatja a szeretőit, mint más a hufándlis szoknyáját, még bűnrészes is Claude és Luynes hitvesének házasságtörésében, hiszen ő adta kölcsön a szeretőknek louvre-béli lakosztályát!

- A leányom, a saját leányom, Pierre, a saját fivére kerítője lett! És azután itt a bíboros! folytatta, puha, párnás karját az ég felé nyújtva. - Ez már minden képzeletet meghalad! A legfájóbb tüske! A család szégyene! A bíborszínű papi ruha meggyalázója! Erőszakhoz folyamodott, ő, egy

keresztény pap! Ó! Szép kis bíboros! Büszke lehet a francia egyház és a pápa az ilyen érsekre!

Mivel nem tudtam mit válaszolni kifakadására, savanykás képpel hallgattam, mintha én volnék a vétkes mindenben.

Réchignevoisin úr kopogtatott a kis szalon ajtaján, majd belépett, és olyan hangon, amelyet ünnepélyesnek és komolynak szánt, jelentette: - Guise herceg! Chevreuse herceg!

Guise hercegné, akinek egyszeriben eszébe jutott, mivel tartozik a rangjának, gyorsan leült egyik karszékébe, s két kezét királyi mozdulattal a két könyöklőre helyezte. Belépett a szobába az orr nélküli kis herceg, nyomában az öccse, aki jó fejjel magasabb volt nála, bár most kissé behúzta a nyakát, mintha alacsonyabbnak akart volna tűnni az uralkodó hercegnél.

Térdet hajtottak Guise hercegné előtt, és amíg áhítatosan megcsókolták gyűrűkkel borított kezét, a legjobb és legengedelmesebb fiúknak látszottak. Amikor fölegyenesedtek, elindultam feléjük, és amint észrevettek, rangjuk szerint köszöntöttek. Charles távolságtartóan - amihez ostobaság volt ragaszkodnia, hiszen eszem ágában sem volt akár csak egy arasznyit is csökkenteni a köztünk lévő távolságot, tudtam, hogy csak önmagát imádja, és igencsak féltékeny természetű. Claude szeme viszont felragyogott, amikor meglátott, őszintén, testvéri módra megölelt, és két csókot is nyomott az arcomra, én meg az övére.

Az első perctől fogva nagyon szerettem őt. Guise hercegné bálján találkoztunk először, amikor én még csak tizenöt éves voltam, s ő még csupán Joinville hercege, mely cím nemcsak semmitmondó volt, hanem nevetséges is, lévén Joinville Charles tulajdona. Bolond volt ő is, mint a két bátyja, de szeretetre méltó bolond. Gyermeki módra kérkedett vele, hogy felszarvazta IV. Henriket, előbb Moret grófnét, azután Verneuil márkinőt csábítva az ágyába. Hosszú száműzetéssel lakolt e hőstetteiért: a marchais-i kastélyba zárták, ahol a bátyja őrizte. De nem érte be az apával, a fiút is sietett megsérteni: viszonyt kezdett a kegyenc hitvesével, házasságtörő viszonyt, amit a vallásos Lajos sohasem bocsátott meg neki. Mentségére csupán azt hozhatjuk fel, hogy a hölgyeket könnyű volt táncba vinni, mert a herceg nagyon szép férfi volt, bátor lovag, ragyogó párbajhős, háborúban pedig maga a vitézség. Attól a perctől, hogy IV. Henrik megtért a katolikus hitre, Claude hűségesen szolgálta, majd utána Medici Máriát is, most pedig Lajost: sosem csatlakozott sem az összeesküvőkhöz, sem a lázadó főurakhoz és hűségéért meg hallatlan vitézségéért, amelyeknek La Fére és Amiens ostrománál adta tanúbizonyságát, megkapta Henrikünktől a Chevreuse hercege címet. Ritkán éri ekkora megbecsülés egy család legifjabb sarját, de ő kiérdemelte az elismerést, és tapsolt is hozzá az egész udvar. Alighogy Claude az arcomra cuppantotta testvéri csókjait, megérkezett Conti hercegné. Szép olvasóm már tudja, hogy csillogó féltestvérem nem egyszerűen bejött egy helyiségbe, hanem bevonult. Mivel nemcsak az anyja révén, hanem elhunyt férje révén is Bourbon volt, úgy vélte, nem áll felette a királyságban csak a két királyné és a saját anyja, s szépség tekintetében is legfeljebb Madame de Luynes, valamint Guéminé hercegasszony lehetnek a vetélytársnői. Conti hercegné ringó léptekkel közeledett az anyjához, mélyen bókolt előtte, és eközben virágokkal díszített hufándlis szoknyája mint kecses kehely övezte darázsderekát. De talán találóbb, ha nem is darázshoz, hanem homokórához hasonlítjuk őt, hiszen a dereka alatt is, fölött is szép kövér volt, de különösen alul. Majd felállt, s csodás hajlékonysággal az anyja fölé hajolva kétszer megcsókolta, de csak óvatosan, nagyon vigyázva, nehogy elkenje a maga

rúzsát vagy az anyja arcán a fehér festéket.

Amiután ismét fölegyenesedett, szemtelenül kicsiny térdhajlással üdvözölte az uralkodó herceget, kinyilvánítván, hogy a gyermekkoruk óta tartó dühödt háború még mindig nem ért véget.

Ezután csábos, kihívó mosollyal fordult Claude-hoz és hozzám, vagyis egyáltalán nem úgy, ahogyan azt egy lánytestvértől elvárnánk. Amiután így hite szerint ismét elbűvölt bennünket, leült kettőnk közé, ezáltal mintegy elbástyázva magát Charles-tól, mert tudta, hogy minden körülmények közt számíthat ősi szövetségünkre, tehát akkor is megvédjük, ha nincs igaza.

- Leányom - kérdezte Guise hercegné -, hogy szolgál az egészsége? Fáradtnak látom.

- Biztosan valamelyik szeretője fárasztotta ki - jegyezte meg gunyorosan Charles.

- Bátyámuram - vágott vissza Conti hercegné, magasan felvetve az állát és felvonva szemöldökét -, engem a szeretőim nem fárasztanak ki. Én fárasztom ki őket.

- „Szeretőim”? - kérdezte Charles. - Eggyel már nem is éri be nővérem?

- Bátyám - vágott vissza a hercegné, olyan mosollyal, amely veszélyesebb volt a kimeresztett karmoknál -, valóban feljogosítva érzi magát arra, hogy mérsékletre intsen másokat? Ha évente csak egyszer kártyáznék, nem tékozolta volna el a felesége egész vagyonát.

- A pénz arra való, hogy eltékozoljuk - válaszolta Charles mély megvetéssel.

- Így van - bólintott a hercegné. - Legalább senki sem számít többé a hitvese vagyonára.

A látszólagos egyetértés csapda volt, amelybe Charles bele is esett.

- Guise hercegné még mindig nagyon gazdag - mondta óvatlan dicsekvéssel.

- Hiszen azért vette feleségül! - csapott le rá Conti hercegné. - Egy özvegyet! Hát nem meglepő, hogy valaki a kegyelmed korában egy özvegyet vegyen feleségül? Ha pénz van, más nem is számít, a szüzesség sem...

- Louise-Marguerite! - kiáltott rá a hercegné. - Ne perlekedjen tovább a fivérével, különben távozom!

- Igenis, anyám - mondta azonnal a hercegné. - Többé nem is szólok máshoz, csak anyámhoz. És mindjárt azzal kezdem, hogy válaszolok a kérdésére. Valóban nagyon fáradt vagyok. Az éjszakát a kis királyné ágyfejénél töltöttem, Madame de Luynes és Madame de Motteville társaságában. Szegény Anna rossz lelkiállapotban van.

- Ilyen közeli már a szülés ideje? - kérdezte Guise hercegné.

- Nem, dehogyis. Hogy gondolja, anyám? Hiszen még csak a terhessége elején tart.

- A szentségit! - kiáltotta Charles dühösen. - Nem azért jöttünk össze, hogy a királynéról, hanem

hogy Guise bíborosról beszéljünk!

- Arról beszélek, akiről akarok! - vágta oda neki a hercegné, de még csak rá sem nézett.

Csönd támadt, amit egyfajta fegyverszünet követett. Jó néhány hasonló jelenetnek voltam már a tanúja Charles és a nővére között, és a csata mindig ugyanúgy zajlott. Charles óvatlanul előmerészkedett bástyái mögül, és támadást intézett Louise-Marguerite ellen, aki azonban nyomban visszakergette fedezékébe. Mindig csodálkoztam, hogy nem tanul a kudarcból, és mindig újratámad.

- Anyám - szólalt meg Claude kis idő múltán -, gondolom, szeretné megtudni, miként robbant ki a nagy veszekedés Guise bíboros és Nevers herceg között! Én még a csata lefolyását is el tudom mesélni. Ugyanis jelen voltam.

- Hála istennek, Claude-om - mondta Guise hercegné. - De a hogyan előtt a miértet szeretném megtudni.

- Úgy hallottam, valami kolostor miatt tűztek össze - mondta Charles -, de bármiről legyen is szó, Nevers-nek nem lehet igaza családunk egyetlen tagjával szemben sem.

- Én is így vélem - mondta Claude.

- Én is - jelentette ki Louise-Marguerite, és mintha meglepődött volna, hogy ez egyszer egyetért a bátyjával.

Minthogy én csöndben maradtam, Guise hercegné várakozóan rám nézett.

- Mégiscsak szeretném tudni, mi a vita tárgya - mondta. - Pierre-Emmanuel, kegyelmed részt vesz az államtanács munkájában, így hát nyilván felvilágosítással tud szolgálni.

- Asszonyom - válaszoltam -, úgy vélem, fölösleges bármit mondanom, hiszen itt már mindenki eldöntötte, hogy Nevers-nek nem lehet igaza.

- Jól mondja, Pierre-Emmanuel! - kiáltotta Claude, és vidáman vállon veregetett.

Louise-Marguerite, akit Claude naivitása egészen elképesztett, nevetésben tört ki.

- Nincs itt semmi nevetnivaló! - kiáltott rá Charles.

- Dehogyis nincs! - vágott vissza nővérünk. - Nem látják, hogy Pierre-Emmanuel csúfolódik?

A herceg gyanakvó pillantást vetett rám, csakhogy ekkorra én már legártatlanabb arckifejezésemet öltöttem magamra, ami nem esik nehezére egy olyan kék szemű és világos arcbőrű embernek, amilyen én vagyok, így hát a herceg nem hitt a húgának.

- Ugyan - mondta -, ön, húgom, bolond!

- Talán mégsem - mondta Guise hercegné, női éleslátással. - Rajta, Pierre-Emmanuel! - fordult

hozzám, tettetett szigorral. - Pokolba a titkolódzással és a színleléssel! Ha tud valamit, beszéljen!

- Aszonyom, La Charité kolostori templomáról van szó. La Charité városka Nevers közelében.

A kolostori templom mindenkori abbéja az illető városka ura is, ami azért nem jelentéktelen pozíció, mert ennek a városkának a hídja átível a Loire-on. A legutóbbi abbét Nevers hercege állította a posztjára, hogy az ő helytartója legyen. Ezt az abbét azonban időközben magához rendelte az Úr, és Nevers egy újabb abbét készült kinevezni a megüresedett kolostorba, ám testvérünk, Louis, magának követelte a kinevezés jogát, mert a saját jelöltjét kívánta abbénak megtenni.

- És ki ez a jelölt? - kérdezte gyanakodva jó keresztanyám.

- Charlotte des Essarts egyik gyermeke.

- Ó! Hogy utálom azt a némbert! - kiáltotta Guise hercegné. - Nem elég, hogy oly mértéktelenül termékeny, még végtelenül ostoba is!

- Olyan nagyon ostoba nem lehet - jegyezte meg Louise-Marguerite -, ha sikerült életfogytiglan magához láncolnia a szegény érseket. Azt mondják, még feleségül is vette.

- Így igaz - mondtam.

- Mit beszél, Orbieu gróf? - kérdezte Charles dölyfösen. - Mit mesél itt nekünk? Egy bíboros, aki házas? De hiszen ez lehetetlen!

- Amikor Charlotte-ot feleségül vette, még csak bíborosdiakónus volt. Mint nagyjóuram is tudja, mindenütt Európában, de főleg Ausztriában vannak olyan bíborosdiakónusok, akik lényegében világiak, nincs joguk misét celebrálni, de pápaválasztáskor szavazhatnak.

- Ezt én is tudom - mondta Charles, holott nyilvánvalóan nem tudta.

- Egy nős bíboros - mondta Louise-Marguerite. - Ezt elég gusztustalannak találom.

- Kedvesem - jegyezte meg Charles -, ön jó néhány, nem kevésbé gusztustalan dolgot csinált már életében.

- Nyughasson, Charles! - kiáltott rá Guise hercegné, mintha egy alkalmatlan időben ugató kutyát intene le.

Charles elvörösödött haragjában, hogy az anyja így mer beszélni vele öccsei és a húga jelenlétében, de a hercegné olyan nagy tekintélynek örvendett, hogy Charles egy szót sem mert szólni.

- És hogyan végződött a vita Nevers és a bíboros között? - kérdezte a hercegné, ismét felém fordulva.

- Perrel, asszonyom.

- Amit Lajos megnyer?

- Ez még kétséges! Lajos egyházmegyéje, a reimsi, nagyon-nagyon messze van La Charitétól.

Viszont Nevers közel van és adott az ősi hűbérúri kötelék.

- Vagy úgy, Orbieu! - kiáltotta Charles. - Tehát Nevers-nek ad igazat a vitában?

- Nem, nagyuram - mondtam, s meghajoltam felé. - Hiszen egy Nevers-nek sosem lehet igaza egy Guise-zel szemben.

- Így is van!

- Hogy maga milyen ostoba, Charles! - vetette oda Louise, a tőle megszokott hangnemben.

- Hallgasson, leányom - kiáltott rá a hercegné. - Még egy szó, és egy hétig nem fogadom!

Ez a fenyegetés nemigen rémítette meg féltestvéremet, hiszen az anyja köztudomásúan nem tudott meglenni nélküle, ahogyan ő sem az anyja nélkül. Louise-Marguerite naponta meglátogatta a hercegnét, és ha vacsorára is a Guise-palotában maradt, közös ágyban aludtak. Behúzták a baldachin függönyeit, csak egy gyertya világított, s a félhomályban „mindent elmondtak egymásnak”.

- Tehát el fogjuk veszíteni ezt a pert, Pierre-Emmanuel? - kérdezte a hercegné.

- Nem kell a legrosszabbra számítani, asszonyom, de a bírákat mindenesetre nem árt megvesztegetni. Csak hát nyilván Nevers is meg fogja kenni őket, azonkívül pedig, tán mondanom sem kell, mekkora tekintélynek örvend arrafelé. A nevers-i és retheli hercegségen kívül II. Vince herceg halála után ő örökli majd a mantuai és a montferrati hercegséget is.

- Mégsem számít többet ebben a királyságban egy Guise hercegnél! - jelentette ki Charles, s fejét büszkén felvetve kihúzta magát.

Igza lett volna, ha még az apja uralkodik Párizsban, aki elűzte a fővárosból III. Henriket: Csakhogy régen volt az már.

- Így van! - kiáltotta Claude, - aki legalább - ellentétben a bátyjával - dicsőséget szerzett a családjának nagy vitézségével. Én hallgattam, Louise-Marguerite szintén, mert nem akarta az anyját megharagítani: ezúttal beérte egy vállvonással. Jó keresztanyám sem volt elégedett legidősebb fiával, elégedetlenségének azonban most nem adott hangot, inkább folytatta a beszélgetést.

- Térjünk át az összecsapásra. Claude, kegyelmed ott volt. Mi történt valójában?

- Igen, anyám - mondta Claude. - Ott voltam. Szerencsétlen véletlen folytán Nevers és a bíboros találkozott annak a bírónak az előszobájában, akit mindketten azért kerestek fel, hogy a maguk oldalára állítsák.

- És mi történt, amikor találkoztak?

- Előbb dühösen méregették egymást, asszonyom. Azután borzasztó sértéseket vágtak egymás fejéhez, káromkodtak és végül össze is verekedtek.

- Összeverekedtek? - kiáltotta Guise hercegné. - És ki kezdte?

- Szégyellem kimondani: a fia, asszonyom.

- A bíboros? Jóságos Isten!

- Nevers azonban habozás nélkül visszaütött.

- Egek Ura! Egy herceg! Egy bíboros! Összeverekednek, mint valami utcai csavargók! Micsoda szégyen! Ki választotta szét őket?

- Én, asszonyom - mondta Claude -, s a nagy kavarodásban nekem is kijutott az ütlegekből.

Azután odasereglett egy csomó ember, és ők is segítettek szétválasztani az ellenfeleket. Nevers herceg annyira magánkívül volt, hogy távozóban azt üvöltötte, párbajra fogja hívni a bíborost, amire a bíboros visszaordította, hogy kész eleget tenni a kihívásnak.

- Miért is ne? - kérdezte Charles, akit a történet nagyon felizgatott.

- Ugyan már, Charles! Hogy képzeli! - intette le jó keresztanyám. - Még hogy egy bíboros párbajozzon!

- Ráadásul - mondta Claude, rosszalló pillantást vetve a bátyjára -, a herceg biztosan megölné Louis-t. Ő Reimsben nem tesz mást, csak gyerekeket csinál a Charlotte jának, Nevers viszont a vívás nagymestere, és van egy híres vágása, amit eddig még senkinek sem sikerült kivédenie.

Guise hercegné reszketve és sápadtan hallgatta e szavakat.

- Nyugodjék meg, asszonyom - mondtam neki -, ott, ahol most Lajos van, nem kell félnie Nevers híres vágásától. A király bezáratta a Bastille-ba.

- Tudtam! - kiáltotta Charles haragosan. - Egy Guise a Bastille-ban! Micsoda gyalázat! Ezt sosem bocsátom meg a királynak!

- Meglep, amit mond, Charles - szólt közbe Louise-Marguerite. - Jobban szeretné, ha az a bolond Louis párbajozna és megöletné magát egy semmiség miatt?

- Ez nem semmiség - vetette ellen a herceg -, hiszen Louis felemelkedése a tét!

- És mi szüksége neki arra? A dézsmától gyorsabban gazdagszik, mint ahogy kegyelmed a kártyától szegényedik!

- Charles! Louise-Marguerite! - kiáltotta Guise hercegné, magánkívül haragjában. - Utoljára kérem, hogy hagyják abba a marakodást! Egy szó, még egy szó, és elengedem a kutyákat, magam pedig távozom...

Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón.

- Tessék! - kiáltotta Guise hercegné, olyan dühödten, hogy a szegény Réchignevoisin, amikor feltűnt az ajtóban, egészen vörös volt, és a lába reszketett.

- Asszonyom - mondta esdeklőn -, a legalázatosabban kérem a bocsánatát.

- Mi van Réchinevoisin Mondja meg mit akar - vágott a szavába Guise hercegné.

- Asszonyom - mondta Réchignevoisin, méltóságot erőltetve magára -, ha nem volna nagyon nyomós okom rá, nem merészeltem volna megzavarni a családi összejövetelt. De a királynéról van szó.

- Melyik királynéról? - vágott a szavába ismét türelmetlenül Guise hercegné. - Kettő van.

- Asszonyom - szólalt meg Charles, aki még mindig neheztelt azért a „nyughasson!”-ért, amit az anyja vetett oda neki, és apránként próbált elégtételt venni érte -, gyorsabban szót értenének, ha hagyná beszélni a maggiordomó-ját.

- És még gyorsabban, ha kegyelmed nem szólna közbe! - mondta Guise hercegné, ádáz pillantást vetve a fiára. - Térjen a lényegre, Réchignevoisin! A lényegre!

- Asszonyom - mondta Réchignevoisin -, az uralkodó királynéról van szó. Madame de Guercheville az imént érkezett. A kis földszinti szalonban várakozik.

- És mi köze Madame de Guercheville-nek az uralkodó királynéhez? Ő az anyakirályné szolgálatában áll.

- Nem tudom, asszonyom - mondta Réchignevoisin, ismételt meghajlással. - De úgy látom, egészen magánkívül van, és kéri, hogy azonnal fogadják.

- Azonnal! - mondta méltatlankodva Guise hercegné. - Amikor a gyermekeim vannak nálam! Az az asszony jó barátnőnk, való igaz - de hogy „azonnal” fogadjuk!

- Asszonyom - mondta Réchignevoisin -, Madame de Guercheville azt mondja, sürgős parancsot hozott a királynétól asszonyom leányának!

- Micsoda? - csattant fel Guise hercegné. - Most már tényleg nem tudok hová lenni a csodálkozástól! Ez a Guercheville, aki az anyakirályné szolgálatában áll, az uralkodó királyné parancsát hozza Conti hercegnének, ide énhozzám!

- Asszonyom - szólalt meg Louise-Marguerite, kedves, megnyugtató hangon -, lehetséges, hogy éppen azért küldte hozzánk az uralkodó királyné Madame de Guercheville-t, mert tudja, hogy anyám jó barátságban van vele. És nyilván azt is tudták, hogy én most anyámnál vagyok. Megengedi, hogy lemenjek a kis szalonba, és megkérdezzem Madame de Guercheville-től, mi szél hozta ide?

- Szó sem lehet róla! - kiáltotta Guise hercegné, mert kíváncsisága e pillanatban még

méltóságérzeténél is nagyobb volt. - Leányom, itt marad velem, az anyjával és a fivéreivel. Ha Madame de Guercheville idehozta hozzám a királyné parancsát, az a legkevesebb, hogy én és a fivérei is megtudjuk, miről van szó. Réchignevoisin, vezesse ide Madame de Guercheville-t! Fusson!

Fusson! Mire vár?

Madame de Guercheville valaha nagyon szép volt, és változatlanul igen kacér. Valóban magánkívül kellett lennie, ha hagyta, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcán, szétmázolva a fehér festéket. Guise hercegné haragja azonnal elpárolgott, amint meglátta, természetes jósága magával ragadta, rangjáról is megfeledkezve fölpattant királyi karosszékéből, és szaladt megölelni azt, akit két perce még úgy nevezett: „ez a Guercheville”. Louise-Marguerite is az udvarhölgy elé sietett, nyugtalan arccal, mert Madame de Guercheville nagy bánatából arra következtetett, hogy szomorú hírt fognak hallani a kis királynéról. És mivel a látogató, egészen átadva magát a zokogásnak, képtelen volt egy szót is kiejteni, Louise-Marguerite átfogta a vállát, és magához ölelte: - Kérem, asszonyom, beszéljen! Beszéljen! Meghalok az aggodalomtól, hogy ilyen állapotban látom!

- Jaj! Istenem! Istenem! Micsoda csapás! - nyögdécselte Madame de Guercheville. - A királyné, asszonyom, a királyné!

- Elég volt! - kiáltott rá ekkor parancsolóan Louise-Marguerite. - Befejezné végre?

Ez a hangnem egyszeriben magához térítette Madame de Guercheville-t, és bár a könnyek továbbra is patakzottak az arcán, érthetőbb hangon megszólalt: - Asszonyom, utasítást kaptam, hogy azonnal kísérjem a Louvre-ba. A királyné az összeomlás határán van. Egyedül ön mentheti meg a teljes kétségbeeséstől. Sír. A kezét tördeli: Azt kiáltozza, hogy a király nem fogja szeretni többé!

- De hát mi baja? - kiáltotta Louise-Marguerite rémülten. - Mi kínozza? Mi történt vele?

- Ó! Asszonyom! A legrosszabb, ami egy asszonnyal, kivált királynéval történhet. Elvetélte magzatát.

XII. FEJEZET A szegény kis királyné balesete gyászba borította az udvart - csak az anyakirályné nem gyászolt, bár persze sűrűn törölgette száraz szemét. Mosolya pedig, főleg ha a menyére irányult, úgy festett, mint a vicsorgás. Valójában e mostani kudarcnál talán csak a királynak a nászéjszakáján vallott kudarca töltötte el nagyobb örömmel: ha a király szűz marad, s a királyné érintetlen, nem lesz örököse a trónnak, s akkor (egyre kevésbé) titkos terve nem marad puszta szándék, és utált, ostobának, betegesnek és uralkodásra képtelennek mondott fia helyett kisebbik fiát, Orléans-i Gastont ültetheti Franciaország trónjára, ezt a gyenge akaratú, befolyásolható embert, s az ő révén visszaszerezheti a régensséget s a hatalmat, amelyet annyira szeretett és oly rosszul gyakorolt.

Bár nehéz volt, pontosabban lehetetlen áthatolni Lajos érzelmi páncélján, az pedig teljességgel

elképzelhetetlen, hogy valaki kérdéseket tegyen föl neki, nyilvánvalóan megrendítette a királyné vetélése. Naponta meglátogatta hitvesét, olykor kétszer-háromszor is, miközben az anyakirálynénál napjában csak egyszer vizitelt, akkor is nagyon röviden. E lankadatlan, jóllehet félszeg figyelem, hiszen Lajosnak nem volt kenyere a sok beszéd, s főleg asszonyokkal nehezen társalgott, vigaszt nyújtott szegény Annának. De sajnos a sors éppen ekkor ellene fordult és további bánatot zúdított rá.

Jó okom van emlékezni arra a napra, amikor újból lesújtott rá a balsors. 1621. április 13-án, a szokásos időben, vagyis reggel nyolc órakor beléptem a király lakosztályába. Az ifjú Soupite, ujját az ajkára szorítva suttogta, hogy őfelsége még alszik, majd ruhaujjamnál fogva áthúzott a szomszédos kis szobába.

- Gróf úr - mondta sotto voce -, a királyt ma éjszaka rémálmok gyötörték. Amikor az éjszaka közepén hallottam, hogy nyöszörög és kiabál, gyertyát gyújtottam, fölkeltem és hozzá siettem.

Gyertyám fényénél jól láttam, hogy Lajos csukott szemmel fekszik. Gondoltam, alszik, és már készültem visszafeküdni, amikor azonban hirtelen, s továbbra is csukott szemmel, nyöszörögni kezdett: „Istenem! Istenem! Az ágyfejem mögé rejtettem az összes madárkámat, és mégis mindet ellopták!” Akkor már sejtettem, hogy rémálom gyötri, mert az arca görcsösen rángatózott. „Sire!

Aludjon! - suttogtam - a madárkák mind visszatértek!” Úgy éreztem, hogy a király hallja álmában, amit mondok, mert az arca egyszeriben kisimult, ő maga meg az oldalára fordult, és békésen elszenderedett.

Soupite sápadtan, s a félelemtől tágra nyílt szemmel bámult rám.

- Gróf úr - folytatta azután, remegő hangon -, nem gondolja, hogy szegény királyom szájából az ördög szólt?

- Ugyan már, Soupite! - mondtam a leghatározottabban, hogy lelket öntsek belé, majd a vállát is átfogtam, és magamhoz szorítottam a fiút. - Hogy is fészkelhetné be magát az ördög az ily nagyon keresztény király testébe? Ha mégis ilyesmire vetemednék, az angyalok az égből azonnal ott teremnének, és lebucskáztatnák a pokol fenekére!

- De ha az álma nem az ördög műve volt is - mondta Soupite, félig már megnyugodva -, nem tekinthetjük-e rossz előjelnek?

- Nem, nem, Soupite! Sem az ember, sem az ördög nem lát a jövőbe. Csak a mi Urunk, Istenünk, hiszen jövőnk is az ő műve. Véleményem szerint ennek az álomnak semmi köze a jövőhöz, sokkal inkább a fájdalmas múlthoz. A madárkák, amelyeket őfelsége az ágyfeje mögé rejtett, vagyis egészen közel magához, legdrágább reményét jelképezik: a trónörököst. És ez az a remény, ami elszállt.

- Igaz! - mondta Soupite, és suhancképe földerült. - Ó, mennyire örülök, hogy elmeséltem kegyelmednek ezt a dolgot! Egyszerre minden világossá vált.

- Azért másoknak nem kell elmesélnie - mondtam. - Isten tudja, milyen ostobán magyaráznák egyesek ezt a történetet. És képzelje csak el, mennyire haragudnék Lajos, ha a dolog a fülébe jutna!

- Hallgatni fogok - mondta Soupite, és fiatal arca ünnepélyes kifejezést öltött. - Nincs kagyló a

tenger fenekén, gróf úr, amely jobban őrizné gyöngyét, mint az én szám ezt a titkot!

E szép, költői kifakadást a király szakította félbe: a hálóból kiabált: - Soupite! Soupite! Te fajankó! Hol az éjjeliedényem?

Lajos a reggeli étkezés tekintetében igen szeszélyes volt. Hol reggelizett, hol nem, ahogy a kedve diktálta. Viszont misét mindig hallgatott, hol a Bourbon-kápolnában, hol a Louvre nagy kápolnájában, hol a királyné lakosztályához tartozó kápolnában. Mint az olvasó is láthatja, kápolnával jól el volt látva a Louvre.

Mint a király szolgálatára rendelt első nemesúrnak, ráadásul a Szentlélek Rend lovagjának, kétszeresen is kötelességem volt a királlyal együtt hallgatni a misét, amit nem is mulasztottam el, bár a ceremónia rendszeressége kissé fásulttá tett, és nem töltött el a kellő áhítat. És főleg nem kedveltem Arnoux atya szentbeszédeit, aki arra törekedett, még ha mondandóját szépen be is csomagolta, hogy a Jézus Társaság által helyeselt politikai irányba terelgesse a király szellemét.

Az aznapi mise, a szentbeszéddel együtt, jó egy órán át tartott, vagyis jócskán elvitt a délelőttből, és éreztem, hogy Lajos még nálam is jobban toporzékol türelmetlenségében, hiszen vadászni készül. Sajnos azonban a mise végeztével sem húzhatott csizmát, s nem pattanhatott nyeregbe, mert a lakosztályában Puisieux várta, s térdet hajtva, komor arccal jelentette, hogy egy spanyol követ, Mirabel márki arra kéri őfelségét, hogy fogadja őt azonnal, mert rendkívül nagy fontosságú hírt hozott.

Lajos bánatos pillantást vetett az ablakon át a tiszta, kék áprilisi égre, de mivel jól ismerte Mirabel márkit, nem kételkedhetett benne, hogy közlendője valóban fontos, így hát egy szót sem szólt, csak beleegyezőleg bólintott Puisieux felé, és már indult is sietve az audienciaterembe, fölment az emelvényre, amely ilyen alkalmakkor kiemelte a többi egyszerű halandó közül, s leült. Soupite mögötte állt, Puisieux és én pedig a lépcső alján.

Mirabel márki rendszerint nagy létszámú kísérettel jött, de most csak egy valaki volt vele: egy szürke darócruhát viselő szerzetes, mely öltözék azt jelezte, hogy viselője a ferences rendből való legaszketikusabb kötélövesek közé tartozik.

A darócruhába rejtett hitvány földi porhüvely azonban arról tanúskodott, hogy a szerzetes nagyon jól hasznosítja a keveset, amit megeszik, mert a kötélöv megfeszült nagy pocakján.

Mirabel márki kedélye többnyire olyan volt, mint vidám hangzású neve, ám mindig derűs arca ma nyugtalanítóan elborult. Földig hajolva köszöntötte Lajost, Lajos viszonozta üdvözlését, amire Mirabel viszonozta a király üdvözlését, és a kalpagemelintgetés addig tartott, amíg Lajos a fején nem hagyta kalpagját, jelezve, hogy berekeszti az udvariaskodást.

- Kérem, követ úr, beszéljen! - mondta.

A követ arcán ekkor megjelent a protokoll által megengedett legmélyebb szomorúság kifejezése, és fejét lehajtva gyászos hangon közölte:

- Mi signor el rey de Espana ha muerto.[27] - Dios lo ha recevido en su seno[28] - visszhangozta a szerzetes komoran.

Ekkor értettem meg, hogy a követ most miért egy szerzetest hozott magával. A ferencesnek az volt a hivatala, hogy szürke csuhájával nyomatékosítsa: nem szokványos halálesetről van szó, hiszen Isten azonnal magához vette az elhunyt király lelkét.

Az etikett szerint a spanyol követnek franciául kell beszélnie, ha Franciaország királyához intézi szavait. Más körülmények között Lajos, aki szigorúan megkövetelte azt, ami jár neki, felszólította volna Puisieux-t, hogy emlékeztesse a szabályra a spanyol küldöttet. De most - tekintettel a hír jelentőségére - nem volt helye a szőrszálhasogatásnak. Igaz ugyan, hogy a francia királyság nem lelkesedett III. Fülöp politikájáért, hiszen Val Tellina ügye éppúgy ellenére volt, mint a pfalzi grófság bekebelezése. Ugyanakkor Lajos tudta, milyen súlyos csapást jelent majd a kis királyné számára atyjának gyászhíre, nem sokkal azután, hogy gyermekét is elveszítette. A halálhír újból kétségbeesésbe taszítja, holott még előző bánatából sem ocsúdott fel egészen. Másrészt viszont, mivel most Asztúria hercege követi atyját a trónon, Erzsébet, Lajos legkedvesebb húga Spanyolország királynéja lesz, s a trónörökösnek, akivel egykor megajándékozza királyi hitvesét, Bourbon-vér is folyik majd az ereiben.

- Követ úr - szólalt meg Lajos -, lesújt a bánat e szomorú hír hallatán. Kérem, mondja meg sógoromnak, Asztúria hercegének, mélyen fájlalom a történteket, és egyben azt kívánom, legyen nagyon boldog az uralkodása!

Részvétnyilvánítása kissé rövid volt, de végül is kifogástalan. És az egész világ tudta, hogy Lajosnak nem kenyere a sok beszéd. Mirabel márki ismét földig hajolt, és Lajos viszonozta üdvözlését.

- Engedje meg, Sire - szólalt meg ismét a követ, ezúttal franciául -, hogy személyesen tudassam a szomorú hírt hitvesével, a királynéval.

- Kegyelmeddel tartok - mondta Lajos.

Ezután ismét kölcsönös kalpagemelintések következtek, majd Lajos súgott valamit Soupite-nak, aki erre kisietett a teremből. Lajos felállt, lement a lépcsőn, s a nyomában Mirabellel, Puisieux-vel, a ferencessel és velem, tőle szokatlanul lassú léptekkel elindult, nyilván, hogy Soupite-nak közben legyen ideje értesítenie Annát, hogy készüljön föl a fogadásunkra.

Ha jól emlékszem, az elhunyt király, III. Fülöp negyvenegy éves volt, és ha igaz, amit később Richelieu-tól hallottam, keserűen vette tudomásul, hogy az Úr máris elszólítja a földről. Magas homloka - teljesen alaptalanul - értelmet sejtetett, széles, súlyos állkapcsa pedig - nagyon is megalapozottan - parancsoló természetről árulkodott. Egyszerre volt ájtatos hívő és parázna kicsapongó. Bacchanáliák és vallási szertartások töltötték ki minden idejét, kevés figyelmet fordított a hatalom gyakorlására: a gyeplőt átengedte kegyencének, Lerma hercegnek, amit állítólag halála közeledtével keservesen megbánt.

Egy spanyol úr szerint, akinek a neve maradjon titok, az udvar egyetlen erényét ismerte el:

nagyon szerette a gyermekeit, különösen a mi kis királynénkat, aki ezt a szeretetet százszorosan viszonozta. Szép olvasóm bizonyára emlékszik rá, hogy amikor a spanyol határon kicserélték a hercegkisasszonyokat - Lajos húga az asztúriai herceghez készült feleségül menni, Ausztriai Anna pedig Franciaország királyához -, III. Fülöp, Tanácsa intelme ellenére, kedves leányát egészen a bidassoai szigetig kísérte, ahol a csere végbement, míg Medici Mária csak Bordeaux-ig utazott a leányával, azután a katonai kíséret gondjaira bízta.

III. Fülöp uralkodása baljós előjelek közepette kezdődött. Egy évvel trónra lépése előtt Spanyolország a tönk szélére jutott, a járadékosoknak sem tudtak többé fizetni. Ráadásul abban az évben, amikor Fülöp elfoglalta trónját (1598-ban), rettenetes pestis pusztított Kasztíliában. Talpra kellett volna állítani országát, ám ehelyett III. Fülöp őrült lépésre ragadtatta magát: rézpénzt veretett az ezüstpénz helyett, ami újabb csődhöz vezetett. Az ő uralkodása alatt történhetett meg, hogy az inkvizíció ostoba fanatizmusa, amely a XV. században kiűzte Spanyolországból a marránoknak nevezett zsidókat, most háromszázezer mórt száműzött, megfosztván a királyságot a legügyesebb és világszerte ismert kézműveseitől. A marránok éppúgy, mint a mórok a halálos fenyegettetésben áttértek a katolikus hitre, ám ha bebizonyosodott, hogy megtérésük nem volt őszinte, száműzték őket.

De miként lehetett volna őszinte a megtérésük, amikor a nyakuknak kést szegezve kényszerítették őket az új hit felvételére?

Amint később Conti hercegnétől megtudtam, Annát megrémítette a spanyol követ és a király kora reggeli látogatásának híre. Próbálta kiszedni Soupite-ból, miről van szó, az inas azonban azt állította, hogy semmit sem tud - viszont a hangja közben annyira remegett, hogy a királyné bizonyos lehetett benne, hogy hazudik. Olyan zavarodott volt, hogy amikor köszöntötte a királyt, bókolás közben csaknem elveszítette egyensúlyát.

Mirabel márki, a francia etikett szabályainak megfelelően, letérdelt elé és megcsókolta ruhája szegélyét. Majd felállt, s a hírt már spanyolul közölte, hatásvadász pátosszal, tudván, mit érez majd a szerető leány.

- Su Majestad, acabo de recivir al instante cartas de Espana en las che me dicon che, cierto es, che el rey de Espana, el padre de su Majested, ha muerto.

Amihez a ferences zengő hangon hozzátette: - Dios lo ha recivido en su seno.

E szavak hallatán a szegény Anna elsápadt és félig elalélt - össze is roskadt volna, ha Madame de Luynes és féltestvérem föl nem fogja. A király intett Madame de Motteville-nek, hogy hozzon egy karszéket. Miután a királyné leült, illatos üveget szagoltattak vele és legyezték az arcát. Szempillája megrebbent, majd kinyitotta a szemét, de az élettel együtt öntudata is visszatért, és hiába próbálta elfojtani zokogását, borsó nagyságú könnycseppek patakzottak az arcán.

Ha jól emlékszem, úgy tíz nappal az előtt, hogy hírét vettük a spanyol király halálának, Lajos, Luynes lakosztályában, az udvar minden fontos emberének jelenlétében, Franciaország connétablejává nevezte ki kegyencét.

Az állam is leesett, míg mások fintorogtak s a fogukat csikorgatták, látván, hogy a hadseregnek a király utáni legfőbb urává emelkedik egy semmi kis madarász, aki annyit sem konyít a hadviseléshez,

mint a legutolsó őrmester, és ha párbajra hívják, valamelyik fivérének kell kiállnia helyette. Már a puszta tény is meglepett, hogy Lajos egyáltalán betöltötte ezt a hét éve megüresedett tisztet. Mert jól emlékeztem - Héroard is följegyezte Naplójába - , hogy amikor Montmorency herceg, az utolsó connétable meghalt 1614-ben, az akkor még csak tizenhárom éves Lajos a leghatározottabban kijelentette: „Sokan pályáznak majd erre a posztra, de elnyerni senki sem fogja.” És mivel Lajos ily zsenge korában nem tudhatta még, miért lehet veszélyes egy connétable hatalma arra az uralkodóra is, aki kinevezte, nyilvánvalónak látszott, hogy atyja véleményét hangoztatja.

Valóban, Henrik sem könnyű szívvel nevezte ki erre a rendkívül magas posztra 1593-ban Montmorency herceget. Csakhogy ez a rang már-már örökletes volt ebben a kiváló családban, s így Henrik semmiképp sem tagadhatta meg a vitéz katonától, aki oly korán csatlakozott hozzá, és nagy segítségére volt királysága visszahódításában. A béarni róka döntését megkönnyítette, hogy a herceg már hatvanadik évét taposta, és bár a hadviseléshez igencsak értett, nem volt valami sziporkázó szellem, bár ostobának sem lehetett mondani. Nyolcvanéves korában halt meg, és Concini, aki ekkorra már Franciaország marsallja volt, hevesen vágyott a helyébe lépni, hogy amolyan alkirály lehessen, ám a miniszterek annyira hevesen ellenezték kinevezését, hogy Medici Mária végül nem mert dacolni akaratukkal. Ugyanakkor, gondoltam magamban - lelkem legmélyén mentegetni igyekezvén királyomat -, jelen körülmények között talán valóban kívánatos újjáéleszteni e magas tisztséget, hiszen a hugenották a béarni ügy óta bűnbánókból pökhendi lázadókká váltak, akik államot készülnek létrehozni az államban, és elvitatják az uralkodó fennhatóságát királyságának egyharmada felett: ebben a helyzetben egy connétable kinevezése (figyelembe véve e cím diadalmas csengését is) mintha ezt sugallná a lázadóknak: „Vigyázzatok! Ha nem tértek észre, megkapjátok a magatokét!”

Megítélésem szerint tehát nem a tisztség újbóli betöltésével volt itt baj, hanem a dicső pozícióhoz méltatlan személlyel, akivel betöltötték.

De volt valami, ami még jobban fájt nekem, annyira, hogy beszélnem is nehéz róla. Először fordult ugyanis elő, amióta Lajost oly nagy lelkesedéssel szolgáltam, hogy csalódnom kellett ítélőképességében, amit mindeddig oly igen csodáltam. S helytelen választását most még azzal sem lehetett mentegetni, hogy rossz tanácsadókra hallgatott, hiszen sem az államtanáccsal, sem minisztereivel nem tárgyalt e kinevezésről.

Ez a melléfogás vagy baklövés, nevezzük ahogy akarjuk, igen kínosan érintett. A Lajos iránti, mindig sziklaszilárd hűségemet ugyan nem rendítette meg, de megingatta azt a hitemet, amit korábban semmi, hogy tudniillik államügyekben mindig a józan eszére hallgat.

Am Luynes halála után egy évvel egy beszélgetés, amelyet Déagéant-nal folytattam Louvre-béli lakosztályomban egy üveg burgundi mellett, meggyőzött róla, hogy elhamarkodottan ítéltem.

- Nem, gróf úr - mondta hevesen a hajdani összeesküvő -, Lajos nem Luynes-re gondolt elsőként, hanem egy olyan emberre, aki gyermekkorától magába szívta a hadviselés tudományát, aki hatalmas szolgálatokat tett IV. Henriknek: legyőzte a Liga-pártiakat Dauphinében és sorozatos győzelmeket aratott a szavojai herceg felett is, aki akkor II. Fülöp spanyol királlyal szövetkezett.

- Lesdiguiéres? - kiáltottam. - A híres Lesdiguiéres!

- Úgy bizony, gróf úr! Lesdiguiéres! Aki ugyanolyan ügyes diplomata, amilyen nagyszerű

tábornok! Egy ember, aki bár hugenotta, sosem vált hűtlenné a francia trónhoz, sem IV. Henrik, sem a régensség, sem XIII. Lajos idejében. Ráadásul túl idős és túl bölcs is volt már ahhoz - akkoriban hetvenhét éves lehetett -, hogy megrészegüljön a connétable-i tisztséggel járó óriási hatalomtól.

- Báró úr - mondtam (tudtam, Déagéant szereti a titulusát hallani, lévén e címe meglehetősen új keletű -, igaz ez? Elsőként valóban Lesdiguiéres-re esett Lajos választása?

- Efelől semmi kétségem sincs, hiszen Lajos parancsára engem küldött Luynes Dauphinéba, hogy vegyem rá Lesdiguiéres-t, vállalja el a szóban forgó tisztséget.

- Olyan nehéz volt rávenni? - kérdeztem mosolyogva. - Nem elég magas ez a rang? Nem érezte megtiszteltetésnek, hogy neki szánták?

- Nincs olyan rang, gróf úr, ami ne jelentene egyben láncokat is! És ebben az esetben a lánc a rangnak megfelelő vastagságú volt. Lesdiguiéres-nek először is át kellett volna térnie a katolikus hitre, hiszen a nagyon keresztény király nem emelhetett maga mellé egy megreformált vallású connétable-t.

- De vajon Lesdiguiéres-tól távol állt-e az áttérés gondolata? Úgy hallottam, hogy Grenobleban, a Szent András-templomnak egy félhomályos sarkában hallgatta időnként, igencsak megrendülten, Szalézi Ferenc híres beszédeit.

- Ez így igaz. És az is igaz, hogy a felesége, valamint a leányai már áttértek a katolikus hitre, és őt is erre ösztökélték. Márpedig az ilyen győzködés - tette hozzá Déagéant halvány mosollyal - nem lebecsülendő: vajon Klodvig megtért volna-e valaha is Klotild befolyása nélkül? Láthatja, mire képes egy gyönge kis asszony! Klotild nélkül Franciaország ma talán nem keresztény.

- Báró úr - mondtam -, követ hengergetett le a lelkemről! Igyon egy korty burgundit, de azután, kérem, folytassa a történetet! Grenoble-nál tartottunk, Lesdiguiéres-nél.

- Nem is Grenoble-ba, Embrun-be küldött Luynes, illetve a király, hogy beszéljem rá Lesdiguiéres-t, térjen át a katolikus hitre, és fogadja el a connétable-i rangot. Küldetésem hivatalos volt, hiszen a király parancsára cselekedtem. Azt viszont nem tudtam, hogy a király háta mögött, következésképpen az én hátam mögött is, Luynes egy másik missus dominicus-t[29] is útnak indított, bizonyos Boulliont, aki éjszaka felfejtette, amit én nappal szőttem. Luynes megbízásából vezértábornagyi rangot ajánlott Lesdiguiéres-nek, amit elfogadhat anélkül, hogy katolizálna, és ami biztosítaná számára a hadsereg fölötti tényleges hatalmat, hiszen Luynes mint connétable csak a címet birtokolná.

- És Lesdiguiéres könnyen ráállt az alkura?

- Nem mondhatnám. Végül azonban kénytelen-kelletlen, mégiscsak elfogadta a vezértábornagyi tisztet. Először is azért, mert így megkímélhette magát egy fájdalmas lelkiismereti döntéstől.

Másodszor pedig, mert az unokája Luynes unokahúgát vette feleségül, és így semmiképp sem szeretett volna összeütközésbe kerülni a kegyenccel, akiről azt képzelte, hogy korlátlan befolyása van a királyra, amiben természetesen tévedett. Végül pedig az a - szintén hiú - elképzelés is e döntés felé

terelte, hogy ha hű marad a megreformált egyházhoz, inkább elősegítheti a protestánsok és a király közötti megbékélést. De ezek egy becsületes ember tévedései, nem pedig becstelen udvari cselvetések voltak.

- Egek Ura! Milyen aljas volt ez a Luynes! És a király semmiről sem tudott?

- Hogy is tudhatott volna? Amikor Lesdiguiéres-t a Louvre-ba rendelték, kijelentette, hogy nem hajlandó áttérni, s „a legalázatosabban kéri a királyt, hogy a connétable-i tisztséget ruházza Luynes hercegre”. Miután Lesdiguiéres elutasította a felkínált rangot, a király nehezen tagadhatta volna meg kegyencétől a megtisztelő címet, főleg, hogy maga Lesdiguiéres is őt ajánlotta maga helyett.

- Egy utolsó kérdés, báró! Nem leplezhette volna le kegyelmed a király előtt Bouillon mesterkedéseit?

- De hiszen Bouillon jóhiszeműen járt el! - mondta Déagéant, halvány mosollyal. - Én csak később szereztem tudomást a történtekről. Luynes meggyőzte Bouillont, hogy ha neki engedelmeskedik, a királynak engedelmeskedik...

1621 áprilisában, öt-hat nappal azelőtt, hogy Lajos elindult a hadjáratba, a nuncius Puisieux-n keresztül audienciát kért a királytól, aki azonnal fogadta őt. Mindenki azt várta, hogy a nuncius őszentsége nevében sikert kíván a protestánsok ellen induló nagyon keresztény királynak. De nem ez történt. És amint a nuncius szóra nyitotta a száját, az állam is leesett a csodálkozástól. Sose hittem volna, hogy egy főpap ilyesmivel terheljen egy királyt, aki éppen egy belháború kockázatát kénytelen vállalni.

- Sire - mondta a nuncius, aki diplomáciai rutinja ellenére is láthatólag zavarban volt saját közlendőjétől -, a pápa őszentségét fájdalmasan érintette a Nevers herceg és Guise bíboros közötti viszály, és a pártoskodás, amit ez a viszály az udvarban keltett, amikor is egyesek a herceg, mások a bíboros oldalára álltak.

- Megtaláltuk a viszály gyógymódját - válaszolta Lajos, és szempillája sem rebbent.

De mivel sértőnek érezte, hogy a nuncius pártoskodást emleget az ő udvarában, még hozzátette: - Mivel épp háborúba indulunk, nemességünk nem gondol másra, csak hogy teljesítse kötelességét, így hát az említett pártoskodás véget ért.

- Mindazonáltal - folytatta a nuncius, újabb főhajtással - az említett ügy lezárása nem szolgáltatott a pápa őszentségének olyan elégtételt, amit pedig joggal elvárhatott volna.

- Miféle elégtételt? - kérdezte Lajos, és meglepetésében az udvariassági formákról is megfeledkezett.

- A pápa őszentsége - válaszolta a nuncius - szeretné felséged tudomására hozni, hogy egy bíborost börtönbe zárni súlyos vétek, amiért felségednek feloldozást kell kérnie.

E kijelentés hallatára a király előbb elsápadt, azután elpirult - ami a rendkívüli harag jele volt

nála. Egy pillanatig farkasszemet nézett a nunciussal: ezt a pillanatot mi örökkévalóságnak éreztük, és lefogadom, hogy a nuncius még annál is hosszabbnak. Amikor azonban a király ismét megszólalt, sem a hangja, sem az arca nem árulta el felindultságát.

- Franciaország királyának - jelentette ki - nem kell feloldozást kérnie a pápa őszentségétől, amiért bebörtönözte Guise bíborost. Guise bíboros alattvalóink egyike, és úgy igazságos, hogy ha bűnt követ el, éppúgy bűnhődjék, mint bármely más alattvalónk.

- Sire - mondta a nuncius -, a pápa nem lesz elégedett felséged válaszával.

- Végtelenül sajnálom, mégsem kérhetek feloldozást őszentségétől olyan vétek alól, amely nem vétek. A vétket jelen esetben a bíboros követte el, aki durván szidalmazta és még tettleg is bántalmazta Nevers herceget.

- No de hát egy bíboros a Bastille-ban! - kiáltotta a nuncius remegő hangon, mindkét kezét a magasba emelve.

- Gyöngyélete van ott - mondta a király, rövid csönd után. - És nagyobb biztonságban van a Bastilleban, mint ha Nevers herceggel párbajoznék.

- Sire - mondta a nuncius -, ha Guise bíboros élete veszélyben forog, nem lenne vajon jobb megoldás, ha valamelyik Guise-kastélyba zárnák, bátyjának felügyelete alatt?

- Gondolkodni fogok e javaslaton - mondta Lajos. Majd megemelve kalpagját a nuncius felé, felállt karszékéből, jelezve, hogy az audiencia véget ért.

Sok év távlatából csak ámulni tudok, milyen sebesen terjedt el e beszélgetés híre - holott nagyon kevesen voltunk a tanúi - az udvarban, a parlamentben, a városban, a Párizshoz közeli tartományokban, majd hamarosan egész Franciaországban. Saint-Clair úr is hamarosan tudomást szerzett róla Orbieu-ben, s levélben érdeklődött, vajon valóban megtörtént-e az eset. Az is bámulatos volt, ahogyan a nuncius közbelépése megváltoztatta a viszállyal kapcsolatos közvélekedést. Addig a bíborosnak is voltak hívei, azt pedig szinte kivétel nélkül mindenki felháborítónak találta, ha kimondani nem merte is, hogy a király bebörtönzött egy bíborost. De mihelyt a nuncius közbenjárásának híre ment, felébredt a franciák gallikán öntudata, és hogy a pápának ne legyen igaza, mindenki jó hosszú börtönéveket kívánt a viszályt szító bíborosnak.

Ugyanezen az estén, egy parancsoló levélkének engedelmeskedve ellátogattam Guise hercegnéhez, aki alighogy beléptem, hevesen ostromolni kezdett, hogy már másnapra eszközöljek ki a számára kihallgatást a királynál.

- Megkérdezhetem, asszonyom, mit kíván mondani őfelségének?

- Hogy zárassa a bíborost az egyik kastélyunkba, és helyezze Charles felügyelete alá.

- Asszonyom, bocsásson meg, de ezt a kérést teljesen hiábavalóan terjesztené elé. Lajos sohasem teljesítené.

- És miért nem, ha szabad tudnom? - kérdezte jó keresztanyám.

- Mert ugyanezt kérte tőle a nuncius is, és Lajos nyilván tartana tőle, hogy ha keresztanyám kérésének eleget tesz, sokan azt gondolnák, a pápai küldött nyomásának engedett.

- Mesebeszéd, fiam! - kiáltotta a hercegné, kis kezével az orrom előtt hadonászva. - Jobban tudom kegyelmednél, mit kell tennem a gyermekeimért! A Bastille! Ez már mégiscsak sok! Sokkal jobb megoldás lesz az én szegény kicsikémnek, ha valamelyik családi kastélyunkba zárják!

- Asszonyom, eltekintve attól, hogy szegény kicsikéje negyvenhat éves, és egész életében nem tett mást, mint bolondságot bolondságra halmozott, mint már mondottam, a király sohasem választaná ezt a megoldást. Hallgasson rám, nagyon kérem!

- Soha, uram! Kegyelmed rossz testvér, ha nem segít! Ez a megoldás a jó megoldás! Szerintem is és gyóntatóm szerint is!

- A gyóntatója szerint! Aki jezsuita! Hogy is ne osztaná a nuncius véleményét?

- Nem vagyok hajlandó meghallgatni kegyelmedet! Nem vagyok hajlandó! - kiáltozta a kis hercegné, s befogta a fülét. - Induljon, uram! Induljon azonnal, és kérje meg a királyt, hogy fogadjon, különben nem lát soha többé!

Engedelmeskedtem, de ha előre látom a jó keresztanyám számára kieszközölt audiencia következményeit, biztosan nem sietek kérését teljesíteni. Gyakran kísért ez az emlék. Az okok és okozatok véletlenszerű láncolata néha olyan drámai iróniába fordul, hogy komolyan el kell gondolkodnunk ama mondás igazságán, miszerint: ember tervez, Isten végez. Ha Guise hercegné nem veti magát a király lábához, és nem könyörög zokogva, hogy bocsássa szabadon a bíborost a Bastilleból, és zárassa inkább valamelyik Guise-kastélyba, bátyjának felügyelete alatt, akkor a király - aki e javaslatot, amint az várható volt, elvetette, de nem akart hálátlannak mutatkozni a fényes Guise-család iránt, amely sem a régensnő idejében, sem az ő uralkodása alatt nem csatlakozott soha a lázadó országnagyokhoz - nem engedi ki börtönéből a bíborost, hogy valamelyest a kedvében járjon jó keresztanyámnak (és ezen keresztül a pápának is). És nem viszi magával a protestánsok elleni hadjáratába, hogy azért a kérést mégse teljesítse pontról pontra. S akkor a bíboros, aki igencsak boldog volt, hogy kiszabadult megalázó börtönéből, nem vesz részt a királyi seregben SaintJeand'Angély ostrománál, s nem fertőzi meg sokadmagával a láz, amelybe június 23-án, egy napsütötte, szép napon belehalt, mielőtt még Lajos elfoglalta volna Saint-Jean-d'Angély-t.

- Gróf úr, egy szóra kérem!

- Hallgatom, szép olvasóm.

- Szeretnék feltenni néhány kérdést, mert úgy látom, Lajos meglehetősen vitatható belháborúba bocsátkozott.

- Szó sincs róla asszonyom, hogy a háború szükségessége vitatható lett volna. Épp ellenkezőleg: Ha Lajos nem ragad fegyvert, Franciaország hamarosan két részre szakad: egy katolikus Észak-

Franciaországra és Dél-Franciaországra, amelynek lakossága zömében protestáns.

- De nem szegte meg vajon a nantes-i ediktumot, amikor keresztes háborút indított a protestánsok ellen?

- Távol állt tőle, asszonyom, a keresztes háborúnak még a gondolata is! Lajos buzgó katolikus létére sem táplált ellenséges érzületet a hugenották iránt, épp ellenkezőleg. Magas állami méltóságokra is anélkül jelölt embereket, hogy firtatta volna a jelölt felekezeti hovatartozását.

Kisgyermekként nagyon szerette az ifjú Montpouillant - La Force herceg fiát -, és igencsak felháborodott, amikor egy prédikátor a jelenlétében támadni merészelte a fiú atyjának hitét. Sőt mi több, mikor a törvényei ellen lázadó hugenották ellen indulóban hírét vette, hogy Tours-ban a papok izgatása folytán a csőcselék megtámadott egy gyászmenetet, elégette a protestáns holttestet, felgyújtotta a templomot is, és meggyalázta a temetőt, azonnal katonákat és bírákat küldött a helyszínre, akik a vizsgálat után elfogták, majd felakasztották a felbujtókat.

A következő évben nyilvánosan megfeddte Condé herceget, amiért Toulouse-ban részt vett a vezeklő kék barátok körmenetében, akik azt hivén, eljött ismét a Liga-pártiak ideje, a megreformált vallás gyökeres kiirtását követelték. Valójában, asszonyom, amint már mondottam is, nem Lajos, hanem a protestánsok szegték meg a nantes-i ediktum betűjét és szellemét.

- Valóban mondotta, és azt is hozzátette, hogy a belőle fakadó jogokat elfogadták, a kötelességeket viszont elutasították. De van erre bizonyíték is?

- Asszonyom! Nem is egy! A hugenottáktól éppoly idegen a vallási türelem, mint a Ligapártiaktól. Mihelyt garantálták számukra a lelkiismereti és vallásszabadságot, másokat mindjárt meg akartak fosztani ezektől a jogoktól. Korlátlan hatalmat követeltek maguknak, és adott esetben az erőszaktól sem riadtak vissza. 1621-ben rajtaütésszerűen elfoglalták Privas-t, majd Négrepelisse-t is, miután egy éjszaka lemészárolták az ötszáz fős királyi helyőrséget. Közben La Rochelle-ben valóságos országgyűlést tartottak: törvényeket hoztak, adókat vetettek ki, a királyt megrövidítve, milíciát állítottak fel, és erődítményeket emeltek. Röviden szólva, köztársaságot készültek létrehozni a királyságban, amely csak a saját törvényeinek engedelmeskedik. És amikor egyezséget ajánlottak nekik, a béarni status quo ante[30] visszaállítását merészelték követelni, ami a katolikus papok elűzését, a templomok bezárását és a papság vagyonának elkobzását jelentette volna, természetesen a protestáns lelkipásztorok javára. És mindennek tetejében még azt is követelték, hogy a király vonja vissza csapatait Béarnból, Poitou-ból és Guyenne-ból, vagyis adjon nekik szabad kezet mindezen területeken. Egyszóval kapitulációra akarták kényszeríteni uralkodójukat.

- Mégis biztosra veszem, uram, hogy talál némi mentséget kedves hugenottái számára...

- Valóban van mentségük, hiszen egy fél évszázadon át annyi megaláztatásban és üldöztetésben volt részük, hogy immár mindenütt veszélyt és csapdát szimatolnak. Nagyon haragszanak a királyra, amiért fegyveresen beavatkozott Béarnban. Jeanne d'Albret, Lajos nagyanyja volt e vidéken a katolicizmus legádázabb ellensége. IV. Henrik még szemet hunyt a nantes-i ediktum megszegése felett, így sikerült megőrizni annyi éven át a „kis szentélyt”. És most, horresco referens,[31] Jeanne-unk unokája és Henrikünk fia, elárulva nagyanyját és atyját, a fegyverek erejével állítja vissza a katolikus vallásgyakorlatot Béarnban, és ami még ennél is megbocsáthatatlanabb, Navarrát és Béarnt

visszacsatolja a francia királysághoz. A szemükben Lajos kétszeresen is megszentségtelenítette a szentélyt!

- Nem gondolja, uram, hogy a király ígérete, miszerint fegyveres támogatást nyújt a német császárnak a csehországi lutheránusok ellen, bárha ígéretét szerencsére nem váltotta be, és utána az a siralmas francia küldöttség Ulmban...

- ...felpaprikázta a protestánsokat. Ez így igaz! De a lázadás valójában már Béarn meghódítása után elkezdődött. A németországi ügyek csak növelték hugenottáinknak Lajos iránti gyanakvását és haragját.

- És a királynék, uram? Elkísérték a királyt a háborúba?

- A kis királyné követte királyi hitvesét, de távol a csatától s az ellenségtől. A király szerette volna, ha az anyakirályné is vele tart, nem is annyira fiúi gyöngédségből, inkább elvi megfontolásból...

- ...mert „szívesebben látta Máriát a saját hintójában, mint azon kívül, nehogy útonállókat béreljen fel, akik megtámadják a hintót”.

- Asszonyom, ámulatba ejt, milyen figyelmesen olvassa minden soromat!

- Kissé alamuszi kegyelmed... De kérem, térjünk vissza az anyakirálynéhoz.

- Richelieu, aki igyekezett minden téren mérsékletre inteni Máriát, arra is megpróbálta rávenni őt, hogy kövesse a királyt, az anyakirályné azonban nem hallgatott rá, hanem Párizsban maradt.

Szerette volna, ha nagyobb a mozgástere, előbb Párizsban, majd a hadseregben, utóbb talán angers-i tartományában is.

- De hiszen mi sem természetesebb ennél!

- És mi sem veszélyesebb, asszonyom, a fia számára! Lajos, elindulása előtt, óvintézkedésképpen kinevezte Montbazon urat, Luynes apósát, Párizs kormányzójává. Majd a papsághoz fordult, és pénzt kért a háborúhoz. Ez igazán magától értetődik, hiszen a klérus gazdagabb volt a királynál, és ráadásul a kék, a szürke, a fehér, a barna és ki tudja, még milyen színű vezeklő barátok körmenete szüntelenül azt zengte, urbi et orbi, hogy az eretnekeket tűzzel-vassal ki kell irtani.

- Grófom, kegyelmedet hallgatva, az a benyomásom támad, mintha nem szeretné a papokat.

- Lajos sem szerette őket. Vallásossága ellenére mindig is úgy találta, hogy tűrhetetlenül arcátlanok, még a királyi hatalommal szemben is. Ezért utasította el oly hosszú ideig Richelieu szolgálatait is, bár zsenialitását csodálta. De térjünk vissza a klérus számára oly fájdalmas érvágáshoz. A király egymilliót követelt.

- Egymilliót?

- Egymilliót, természetesen aranyban. Vagy, ha így jobban tetszik: hárommillió frankot.

- Ez nagyon nagy összeg!

- Hát nem kicsi. A klérus jajongott, hogy tönkreteszik! hogy megkopasztják! Halogatta a fizetést, alkudozott, de semmi sem használt: Lajos egy jottányit sem engedett. És végül a klérus beadta a derekát. Rennes püspöke vitte el a pénzt, 1621. október 18-án, Montpezat úr piquecos-i kastélyába, a király főhadiszállására, ahonnét el lehetett látni Montaubanig, amelyet a királyi hadsereg éppen ostromolt. A főpap, miután átadta Lajosnak a pénzt, intelmeket intézett a klérus nevében a királyhoz, aki fagyosan hallgatott, és egy szóval sem válaszolt.

- És milyen eredménnyel járt Montauban ostroma?

- Asszonyom, bocsásson meg, de nagyon előreszaladtam. Még nem tartunk ott. A hadjárat valójában Saint-Jean-d'Angély ostromával kezdődött. A La Rochelle-i gyűlés pimaszul úgy döntött, hogy bezárják a várost a király előtt, és Rohan herceg az öccsét, Soubise urat bízta meg azzal, hogy védje Saat-Jean-d'Angélyt, amíg megerősítik La Rochelle-t. Bizonyára emlékszik rá, asszonyom, hogy a nantes-i ediktum számos erődítményt átengedett a protestánsoknak. Ezek közt is a három legjelentősebb: Montpellier, Montauban és La Rochelle.

- És melyiket volt a legnehezebb bevenni?

- La Rochelle-t, mert a protestánsokkal rokonszenvező angolok a tengeren át utánpótlással látták el. De még nem tartunk itt, asszonyom. Egyelőre Saint-Jean-d'Angély-t ostromolják hadaink. De már itt is megpróbáltak az angolok közbeavatkozni.

- A szárazföldön?

- Ó! Ott nincsenek ők elemükben! Csak egyetlen embert küldtek, egy követet, Lord Hayest, hogy kérje meg Lajost, kössön egyezséget protestáns híveivel.

- Képzelem, hogyan fogadta a király ezt a követet.

- Asszonyom, a lehető legudvariasabban fogadta: Lajos ugyanis legkisebb húgát, Henriette-et szerette volna összeházasítani a walesi herceggel. Ideje volt már férjet keresni a számára. A kislány időközben tizenkét éves lett. Lajos tehát biztosította Lord Hayest, hogy a legnagyobb jóakarattal viseltetik protestáns hívei iránt, ha azok engedelmeskednek neki. Amire Lord Hayes távozott, és ráparancsolt Soubise-ra, hogy adja meg magát, különben „húsz ágyúlövés fogja köszönteni”. Soubise ekkor meglepő kijelentésre ragadtatta magát: „Nagyon is híve és a szolgája vagyok a királynak, de nem adhatom át a várost, mivel bátyám, Rohan herceg megbízott a védelmével.” Vagyis a bátyja iránti engedelmességet fontosabbnak ítélte a királlyal szembeni kötelességénél! És milyen nyakatekerten fejezte ki magát a fickó! „Nagyon is híve vagyok a királynak!” Nahát! Furcsán beszél ez a breton!

Egyébként nem volt híján sem a bátorságnak, sem az értelemnek, és a hadviseléshez is jól értett, hiszen zsenge ifjú korában Maurice de Nassau alatt szolgált az Egyesült Tartományokban.

A király, e hetvenkedésre válaszul, az összes tüzérét az ágyúkhoz rendelte. Csakhogy aki hugenottákkal száll szembe, ne olyan csatára számítson, amilyen a Ponts de Cé-i csíny volt. A hugenották bátran harcoltak, ha úgy hitték, hogy a hitüket védelmezik. Az ostrom három hétig tartott,

sok életet követelt, és a Breton legyőzéséhez nem volt elég húsz ágyú. Negyven kellett hozzá. Amikor Soubise megadta magát, mindjárt tudta, hogyan kell udvariasan viselkedni, egyszeriben tényleg „nagyon is híve lett a királynak”, letérdelt előtte, és a bocsánatát kérte. A király nem volt valami nyájas hozzá, de szabadon engedte, és visszaküldte La Rochelle-be, hogy vigye meg veresége hírét.

Ez hiba volt: a nyakas Breton ugyanis szemernyi megbánást sem tanúsított, épp ellenkezőleg: Lajos csakhamar újból szembe találta magát vele a csatatéren.

- Uram, megenged egy nőre valló kérdést? Hol lakott a kis királyné? Meglátogatta-e a király? És ha igen, olyankor vele töltötte az éjszakát is?

- Asszonyom, ha jól értem, azt szeretné tudni, vajon Lajos hadjárata közben is teljesítette-e dinasztikus kötelességét.

- Ó, uram! Ez így oly otrombán hangzik!

- Asszonyom, amilyen dicséretes a szemérmessége, olyan természetes a kíváncsisága. De ha megengedi, csak később válaszolnék a kérdésére, mert sok mondandóm van a királynéról, a királyról és Luynes-ról.

- Ó! Mindent tudni akarok az én kedves kis királyomról!

- Már nem kicsi, asszonyom, hiszen húszéves, bár egészen zsenge ifjúnak látszik: orcája, mely gyermekien kerekded, meg szép fekete szeme ártatlan és mégis komoly kifejezést ad arcának.

- A hadjárat során biztosan jól érezte magát a bőrében, hiszen mindig arról álmodozott, hogy katonakirály lesz, amint atyja volt.

- És kisgyermekkorától erre készült! Mindig katonásdit játszott! Hányszor állított fegyveres őrséget az ajtaja elé, hogy védje meg őt egy képzeletbeli ellenségtől! És felcseperedvén hány hadgyakorlatot rendezett a Papmezőn gárdájának katonáival! És mekkora erőfeszítésébe került hiszen komolyabb oktatásban sohasem részesült -, hogy megértse a matematikát és az erődépítés fortélyait! Most pedig, asszonyom, többnyire úgy öltözik, mint az egyszerű katonák, és az oldalán mindig ott lóg a kardja. A tudatában van annak, hogy most vált férfivá. Mint ahogy azt is tudja, hogy legfőbb feladata újra eggyé kovácsolni királyságát. Gyakran hangoztatja, afelé halad, hogy valóban egész Franciaország királya legyen, és aki ettől eltérítené, nem a barátja.

- Vajon kikre gondol? Kik azok, akik „eltérítenék”?

- Akik Saint-Jean-d'Angély bevétele után szeretnék befejezni a hadjáratot s visszatérni Párizsba.

- És sok ilyen akadt?

- Bizony, asszonyom: az egész Tanács, a miniszterek és Luynes. Egyedül Condé herceg támogatta a királyt.

- Vajon miért?

- Így akarta bizonyítani, hogy főhercegi vér folyik az ereiben. Mint asszonyom is tudja, a világ azt gyanítja róla, annak az apródnak a fia, aki Condé hercegné parancsára megmérgezte a mi csenevész hercegünk apját.

- És hogyan lehet bizonyítani, hogy valakinek főhercegi vér folyik az ereiben?

- Virtussal. A közhiedelem szerint ugyanis a főhercegek nemcsak rendkívül bátrak, de istenáldotta katonai tehetséggel is születnek.

- A király tehát folytatta hadjáratát.

- Condé támogatása nélkül is folytatta volna. Pons-t, Castillont, Bergeracot kardcsapás nélkül foglalta el. Egész Alsó-Guyenne-t meghódította, csak Clérac bevételéhez kellett ötnapi ostrom, ami sok emberéletet követelt. Akkor halt meg valami betegségben Vair úr is, a pecsétőr, és még ki sem hűlt, Luynes, a rá jellemző mohósággal - ha teheti, az összes állami méltóságra igényt tartott volna - a connétable-i ranggal együtt magának követelte a kancellári címet. A Condé, aki mint a legtöbb pederaszta, szellemes ember volt, a szemébe is vágta: „Kár, hogy az időt nem lehet felparcellázni, hiszen kegyelmed kiváló pecsétőr lenne háborús időben és kiváló connétable, békeidőben.”

- Hát nem meglepő, hogy a király képes volt még pecsétőrnek is kinevezni Luynes-t?

- Asszonyom, az emberi szív csupa rejtély. Lajos, ez a valóban érdemdús férfiú, Luynes lekötelezettjének érezte magát, amiért a kis madarász már akkor a barátja volt, amikor ő a régensnő állandó gyalázkodásának volt kitéve. Közben azonban mind szigorúbban ítélte meg kegyencét, és miközben átadta neki a pecséteket, megharagudott rá, amiért kérni merészelte őket. Még szerette, de amint iránta való megbecsülése elapadt, a nagy barátság lassanként kiürült, amit azonban Luynes nem vett észre, mert alázata fokozatosan olyan pökhendiségnek adta át a helyét, amely még jótevőjére sem volt tekintettel. Asszonyom, kívánja, hogy folytassam a hadjáratról szóló beszámolómat, vagy már beleunt a fegyvercsattogásba?

- Uram, ne becsüljön le. Amiért nő vagyok, még más is érdekelhet, mint a szívügyek. Sok mindenre kíváncsi vagyok. Például régóta izgat az a kérdés, hogy annyi diadal után miként szenvedett oly súlyos vereséget Lajos Montauban falainál?

- E vereségnek több oka is volt, asszonyom. Lajos tizenkétezer katonával rendelkezett, holott egy olyan nagy és jól felfegyverzett város bevételéhez, amilyen Montauban, harmincezer ember kell.

Lajosnak negyvenöt ágyúja volt. De ide legalább száz kellett volna.

- Száz!

- Emlékezzék csak, asszonyom, hogy Henrikünk is száz ágyúval vonult Sedanba, Bouillon herceg ellen! Ha ostromról van szó, „semmi se túl sok”, amint a tengerészek mondják. De a legfőbb baj az volt, asszonyom, hogy nem lehetett tudni, ki parancsol Montaubannál, annyi volt ott a parancsnok: Luynes, Lesdiguiéres, Maine herceg és féltestvérem, Guise herceg.

- De hát nem Luynes feladata lett volna mindannyiuknak parancsolni, hiszen ő volt a

connétable?

- Luynes, asszonyom, a gyávaságával szégyent hozott a fejére. Nem mert lőtávolságon belül kerülni, úgyhogy a saját katonái kicsúfolták, és azt a távoli kis dombot, ahonnan a csatát szemlélte a connétable dombjá-nak nevezték el. De miközben ilyen gyáva volt, féltette a hatalmát, és nem volt hajlandó meghallgatni mások véleményét. Amikor például Lesdiguiéres megpróbálta felhívni a figyelmét, hogy az ostromgyűrű hiányos északnyugat felől, ő hátat fordított neki, és süketnek tettette magát. A makacssága végzetesnek bizonyult, mert később épp ezen a résen keresztül kaptak utánpótlást: katonát, muníciót és kenyeret a hugenottáktól az ostromlottak.

Maine herceg, látva, mennyire semmibe veszi a connétable Lesdiguiéres-t is, jobbnak látta, ha nem kéri ki a connétable véleményét, s a saját szakállára megtámadta és két napon át ágyútűz alatt tartotta az erődítmény egyik bástyáját.

A híres Mayenne herceg fia volt ő, kiváló kapitány, aki korábban IV. Henrik ellen harcolt, majd mellé állt, és jó szolgálatot tett királyának, különösen Amiens ostrománál. Fiatal volt, tele hittel és a vakmerőség határát súroló bátorsággal. Meg akarta mutatni, hogy atyjának méltó fia, és úgy vélte, dicsősége atyjáéval vetekszik majd, ha elsőként tör be Montaubanba. Csapattestével be is nyomult a maga vágta résen, de mivel a terep felderítésére nem fordított elég időt és gondot, katonáit olyan puskagolyózápor fogadta, hogy nem követhették parancsnokukat, s igen sokan ott lelték halálukat. A herceg kénytelen volt visszavonulni, lelkifurdalástól gyötörve, amiért az ő hibájából annyi jó embere esett el ebben a csatában, teljesen hiábavalóan. Néhány nappal később, szeptember 15-én, amikor meghívta Guise herceget, hogy szemlélje meg az ő lövészárkait - aminek nem sok értelme volt, lévén Guise egy másik árokszakasz parancsnoka -, leterítette egy puskagolyó.

Maine herceg vakmerősége a lehető legkárosabb következménnyel járt: halála éppúgy bomlasztotta kis hadseregünk morálját, mint a connétable gyávasága. Ráadásul amikor az esetnek híre ment, Párizsban a csőcselék felgyújtotta a Charenton-templomot, ami hadjáratunknak egyszeriben vallási színezetet adott. A király azonnal felfedezte az ebben rejlő veszélyt, és ugyanúgy cselekedett, mint Tours-ban, a protestáns halott meggyalázásakor: elfogatta, elítéltette és felakasztatta a gyújtogatókat.

- A király ellátogatott a táborba?

- De mennyire, asszonyom! Sok gondot okozott nekünk! Őfelségével egészen más volt a baj, mint Luynes-nel: túl gyakran megfordult a montaubani táborban. Holott tudnia kellett, hogy nemcsak a saját életét, de dinasztiája jövőjét is kockáztatja, hiszen nem született még meg a francia trónörökös.

A Tanács, a miniszterei, a királyné, egész környezete könyörgött neki, hogy maradjon Piquecos-ban.

De Lajos - ha lehet ezt a kifejezést használni - őrjöngött az unalomtól. Ha épp nem messzelátójába nézett (de hát egy ostrom lassú folyamat, s többnyire semmi sem történt Montaubanban, sem a bástyákon, sem a táborunkban), fiatal fogolyra vadászott: kis vad, kis vadászat. De mi másra vadászhatott volna a kutyái nélkül? Ráadásul rettenetes hőség volt. Héroard még arról is igyekezett lebeszélni, hogy kimenjen: rántottát lehetett volna sütni a tűző napon. A hugenották az éhségtől szenvedtek áttüzesedett falaik között. A mieink meg a napsütéstől és a láztól. A járvány több áldozatot szedett, mint az ellenség.

- Lajos tehát nem látogatott el a táborba?

- Dehogyisnem, sőt túl gyakran! Hiába volt minden kérésünk és könyörgésünk. Szeptember tizenötödikén, Maine herceg halála hírére, azonnal nyeregbe pattant és megeresztett gyeplőszárral vágtatott a lövészárokig, ahol a herceg már holtan feküdt. Tizenkilencedikén ismét ott termett, hogy lássa, miként szórnak aknát a Ville-Nouvelle és a Villebourbon városrészre. Szeptember huszonnegyedikén pedig az az elképesztő ötlete támadt, hogy a katonáiba lelket öntendő végigjárja a tábor összes lövészárkát! Jól hallotta, szép olvasóm, az összeset! Délután két órától este nyolcig tartott a szemle.

- Hat órán át? Remélhetőleg a connétable-t is magával vitte.

- Volt eszében. A kegyencével kapcsolatos minden illúziója szertefoszlott már. Az ostrom előrehaladtával egyre csökkent a szemében a connétable becsülete, még ha egyelőre nem adott is hangot elégedetlenségének, ami nyilvánvalóan akkor tetőzött, amikor megtudta, hogy Luynes a háta mögött megpróbált kiegyezni a lázadókkal. Ez mellesleg azt is megmutatta, hogy a szegény Luynes diplomatának éppoly csapnivaló, mint hadvezérnek, hiszen gyenge helyzetben próbált tárgyalni, amikor az ostrom a védők javára fordult, s így persze ajánlata süket fülekre talált.

Szeptember végén a hőségre viharos esőzés következett. A járvány fölerősödött, és egyre több katona dezertált. Ha egy szökevényt elfogtak, a szigorú katonai szabályzat értelmében fölakasztották.

Fájt a szívem értük, hiszen ezek a szerencsétlenek addig bátran harcoltak, és most is sokkal inkább a soraikat tizedelő járvány elől menekültek, mint az ágyúgolyóktól és a puskatűztől.

S ebben az amúgy is kétségbeejtő helyzetben a király tudomására jutott, hogy a pártütő hugenotta Montbrun összeesküvést sző Dauphinében, abból a célból, hogy elfoglalja Grenoble-t. Kénytelen volt a helyszínre küldeni Lesdiguiéres-t, e vidék kormányzóját, aki nem túl nagy sajnálkozással távozott Montaubanból, ahol a connétable nevetséges vezénylete alatt úgysem történhetett semmi érdemleges.

Lesdiguiéres nyilvánvalóan érezte már, hogy Lajos csak azért tűri meg Luynes-t a posztján, mert nem akar mindenki szeme láttára „lovat váltani a gázló közepén”. Lesdiguiéres távozása gyászba borította a tábort. Kis hadseregünkben e pillanattól már nemcsak a katonák száma, hanem a győzelembe vetett hit is vészesen fogyatkozott.

Mindehhez még Párizsból is nyugtalanító híreket hozott egy lovas futár. Szép olvasóm bizonyára emlékszik a híres szalvétára, amelyet Soissons gróf elvitatott Condétól, a vér szerinti királyi hercegek közül az elsőtől.

- Igen, emlékszem, uram. Ez a csetepaté mulatságos volt, de egyben szomorú is. Így összeszólalkozni egy szalvéta miatt! Vagy egy liliomsor-díszítésen! Micsoda kicsinyes és alantas féltékenykedés! És mekkora gyűlöletet tudnak szülni e nevetséges okok! Nemde azt mesélte, hogy a gróf halálosan megsértődött, amiért nem ő lett a szalvéta-csata győztese, és duzzogva visszavonult kastélyába?

- Ha csak duzzogott volna! De egyebet is tett, és épp erről hozott hírt Párizsból a lovas futár.

Amikor az anyakirályné, odahagyva Angers-t, visszatért a fővárosba, Soissons gróf is azonnal ott termett. Az anyakirályné lábához borult, igyekezett meghódítani, és a nyilvánosság előtt fitogtatta

szüntelenül a hódolatát, ami persze ismét csak felszította Párizsban a hugenottagyűlöletet. Azt hitték, újra felkel a Szent Liga napja, s miközben XIII. Lajos a királyi akolba igyekezett visszaterelni az elbitangolt bárányokat, ők meg akarták gyilkolni őket. Ám egyelőre nem nyílt alkalmuk tervük megvalósítására, amit egyébként Richelieu sem bátorított. A történtek mégis erősen nyugtalanították Lajost, s már sajnálta, hogy az anyakirálynét „a hintóján kívül” hagyta. Ráadásul a beköszöntött tél, a hideg, az eső, a mindent elborító hó, és a sáros utak szinte lehetetlenné tették a hadviselést. Ezért a király úgy határozott, hogy csak olyan kis létszámú katonaságot hagy Montaubannál, amely az utánpótlást képes zavarni, ám a város bevételéhez nem elegendő, ő maga pedig, hadseregének nagyobbik részével, visszahúzódik északra.

- Uram, kegyelmed megígérte, hogy ejt majd néhány szót arról is, mi történt az uralkodó és hitvese között az idő tájt, amikor a király a piquecos-i kastélyban tanyázott, a királyné meg távolabb a háború zajától, Moisacban? Először is: milyen messze van Piquecos Moisactól?

- Három óra lovon - és persze vissza ugyanannyi. És elhiheti, hogy jól emlékszem az út hosszára, hiszen mindannyiszor én kísértem a királyt lovon. A hatórás oda-vissza út nem kisleányoknak való kirándulás. Istenemre mondom, a hátsóm még két nap múlva is fájt! Az öreg Héroard hintón követte a királyt, és bár ott védve volt a tűző naptól és viharos esőtől, nem járt sokkal jobban, hiszen a kátyús úton a hintó kirázta a lelkét.

- És miként zajlottak ezek a találkozások a király és a királyné között?

- Ez attól függött, hogy a király lovagolt-e át Piquecos-ból Moisacba a királynéhoz, vagy a királyné látogatott el Moisacból Piquecos-ba a királyhoz.

- Hogyan? Csúfolódik velem, uram?

- Dehogy. Mondok egy példát. November hatodikán, hétfőn, a király három órakor indult Piquecos-ból és fél hatkor ért Moisacba.

- De hiszen épp az imént mondta, hogy három órán át tartott az út, ez pedig csak két és fél óra.

- Lajos a megszokottnál is gyorsabban vágtatott: türelmetlen volt. Vajon ez nem természetes? De másnap már három órát vett igénybe, hogy visszatérjen Piquecos-ba. Folytatom. Lajos tehát fél hatkor megérkezik Moisacba, és Annával tölti a délutánt. Hét órakor együtt vacsoráznak a királyné lakosztályában, tíz órakor lefekszenek, és a király kétszer megtiszteli feleségét.

- Honnan tudhatjuk ezt?

- De hiszen már mondtam, asszonyom: a komornától, aki tisztének megfelelően jelenti a hírt Héroardnak, ő továbbadja nekem, a király mellett szolgálatot teljesítő nemesek közt az elsőnek, én pedig rábízom a titkot a Naplómra.

- Kétszer? Elég kevés egy korabéli fiatalembertől.

- Miután két és fél órát lovagolt, hegyen-völgyön át? S abban a tudatban, hogy másnap hajnali öt

órakor kell kelnie, minekutána ismét három órát fog nyeregben tölteni! Asszonyom, nem túl nagy igényű ön?

- Uram, nem túl indiszkrét ön? Egyébként sem rólam van szó. De folytassa, kérem! Ha jól értettem, a találkozás másként zajlik, ha a királyné jön Moisacból Piquecos-ba a királyhoz.

- Egész másként. Ami nagyon különös. A királyné szeptember huszonegyedikén, szeptember harmincadikán és október negyedikén látogatott el a királyhoz. Természetesen hintón érkezik Piqueeos-ba, dél felé. És amint a hintóból kiszáll, máris ott terem Luynes úr, hogy fogadja, letérdel előtte, megcsókolja a ruhája szegélyét, és az asztalhoz invitálja, persze a király is jelen van. Az étkezés három órakor befejeződik, és a királyné már indul is vissza Moisacba. És ez mindháromszor így történt: Luynes úrnak gondja volt rá, hogy harmadikként mindig köztük legyen, és megakadályozza, hogy a házaspár kettesben maradhasson.

- Féltékenységből?

- Bizonyára emlékszik rá, asszonyom, mennyit fáradozott Luynes, hogy Lajos kiköszörülje a nászéjszakáján esett csorbát, és hogy végül sikerrel járt, az vitathatatlanul a kegyenc érdeme. Ha Luynes féltékeny volt, más természetű volt a féltékenysége.

- Hová akar kilyukadni?

- Oda, hogy Luynes érezhette már, hogy helyzete ingataggá vált, és félt - valószínűleg alaptalanul -, hogy a király esetleg valaki másnak a befolyása alá kerül.

- A királynéra gyanakodott?

- Nem hiszem. A királyné ekkor még szerette a királyt, így nem eshetett politikai intrikák csapdájába.

- A délután folyamán egy rövid meghitt együttlétre sem kerülhetett sor a király és a királyné között?

- IV. Henrik számára, asszonyom, bármely napszak, bármely alkalom és bármely partner megfelelő volt az ilyesmihez. De a vallásos XIII. Lajos csakis az éjszaka leple alatt tett eleget dinasztikus kötelességének.

- Remélem, a szegény Anna azért hamarosan találkozhatott a királlyal Moisacban is.

- Igen, október tizennyolcadikán. Ez a nap azonban rosszul kezdődött: a papok és szószólójuk, Rennes püspöke, meghozták a királynak az egymillió aranyat, hogy folytathassa a hugenották elleni háborút, és ezen a címen végeérhetetlenül fecsegtek. Egészen délig kellett őket türelmesen hallgatni. Így hát a király a megszokottnál később indulhatott Moisacba, és csak sötétedés után, hat órakor érkezett meg. Hét órakor a királynéval vacsorázik. Kilenc órakor lefekszenek, és némi szégyenkezéssel kell jelentenem, hogy Lajos ez alkalommal csupán egyszer tisztelte meg a királynét.

- Uram, ismét gúnyolódik!

- Asszonyom, hát nem gúnyolhatjuk-e egy kicsit, akit szeretünk?

- Azért nem kell túlozni.

- Ezt megjegyzem magamnak. Szegény Lajosom lelkére ólomsúlyként nehezedett az ostrom kudarca. Előző nap délután négy órakor ellátogatott a táborába, és végignézett három támadást.

Mindhárom kudarccal végződött. És amikor már visszaindulóban volt, Montauban bástyáiról ágyúlövés dörrent, és a golyó megölt egy tőle tízlépésnyire lévő lakájt. Olyan közelről láttam a királyt, mint most asszonyomat. Szempillája sem rebbent. Az ezt követő látogatás után tíz napig nem kereste fel a királynét, mert tömérdek tenni- és határoznivalója volt. És két hét múlva, december tizennegyedikén, mint már említettem, seregével elhagyta a montaubani tábort.

- Gondolom, kétségbe volt esve.

- A végsőkig, asszonyom. Érezte, hogy a Montauban falainál elszenvedett kudarc kitörli mindenki emlékezetéből, de főleg a hugenottákéból, a hadjárat kezdetén aratott, és nem is kicsiny sikereket, hiszen például Saint-Jean-d'Angély jelentős város, és a hátrahagyott királyi helyőrség igencsak zavarta La Rochelle hugenottáit. De a történtek érzelmileg is mélyen érintették. Luynes-nek Montauban falainál tanúsított gyávasága nemcsak egy connétable-hoz volt méltatlan, de egy egyszerű nemesemberhez is. S a király megvetése haraggal párosult, amikor megtudta, hogy Luynes arcátlan módon a háta mögött tárgyalt a lázadókkal. E lépése Lajos királyi előjogait sértette, vagyis megbocsáthatatlan véteknek minősült.

- Úgy gondolja tehát, hogy közel volt Luynes kegyvesztése?

- Igen, asszonyom, és ha szabad magam így kifejeznem, Luynes-t csak a halál mentette meg tőle.

- Luynes meghalt?

- Montaubant elhagyván, a királyi hadsereg északnyugat felé tartott, Néracon, és Duzet-n át, majd megállt Longuetille-ben, ebben az Aiguillontól nyugatra fekvő faluban. Luynes innen indult felderíteni Monheurt, a kis hugenotta fészket. Lóháton ment, Desplant úr kíséretében, és miközben szemügyre vette a helységet, egy bolond hugenotta, akit a montaubani győzelem nyilván megrészegített, rálőtt, de nem találta el gondolja csak el, asszonyom, micsoda hőssé vált volna egy csapásra Luynes úr, ha a lövés talál!: a puskagolyó abba a nyeregkápába fúródott, amelyen Desplant úr nyugtatta hanyagul a kezét, s átlyukasztotta a kesztyűjét és súrolta a kisujját is. A connétable átesett a tűzkeresztségen! Megeresztett kantárszárral vágtatott vissza Longuetille-be, s miután boldogboldogtalannak megmutatta Desplant úr nyeregkápáját és kesztyűjét, rávette a királyt, hogy ostromolják meg Monheurt.

- Nyilván könnyű győzelemre vágyott, ami rendbe hozhatja megtépázott dicsőségét.

- Így van, asszonyom. November huszonnyolcadikán viharos eső zúdult Monheurre, rettenetes szél fújt, és óriás villámok csapkodtak. Mintha az ég így akarta volna megbüntetni az erődöt, ahonnét egy jó katolikusra merészeltek lőni, még ha a lövés célt tévesztett is. És azután az ég haragjához a földieké is csatlakozott: a király hadai bombázni kezdték a falakat. De a várakozással ellentétben az

ostromlottak nem adták meg egykönnyen magukat, hanem bátran ellenálltak. És december harmadikán, hajnali három óra tájt Luynes urat kirázta a hideg és szörnyen megfájdult a torka. Negyedikén, ötödikén és hatodikán Lajos meglátogatta, de ugyanakkor kezdte Schomberg grófot is látogatni, akiről majd még beszélek. December hetedikén Luynes úr hátát és lábát vérvörös kiütések borították el. E csalhatatlan jelek alapján orvosa megállapította, hogy vörhenye van. És Héroard megtiltotta Lajosnak a további látogatásokat. Ettől a pillanattól egészen a kegyenc haláláig Lajos a nap nagy részét Schomberg gróffal töltötte longuedy-i alkalmi szállásán.

- Ki volt ez a Schomberg?

- A király gyermekkori barátja. Egykorúak voltak, és IV. Henrik őt is - Montpouilainnal és még néhány más kisfiúval együtt - a trónörökös „kitüntetett játszótársává” tette, amint akkoriban ezeket az aprócska nemesembereket Saint-Germain-en-Laye-ben nevezték. Montpouillan volt a király kedvence, de Lajos azért Schomberg-t is kedvelte, s meg is tartotta maga mellett, majd amikor országának tényleges urává vált, a hajdani játszótárs a királyi testőrség könnyűlovasságának kapitánya lett. Ez nem volt valami magas rang, így hát a kapitány csak ritkán találkozhatott az uralkodóval. Most azonban, szeptember hetedikétől szeptember tizenötödikéig, amikor is Luynes meghalt, a király naponta meglátogatta, néha kétszer is. Attól a pillanattól azonban, hogy Luynes meghalt, már csak akkor találkozott Schomberg-rel, ha a szolgálati ügyek megkívánták.

- Ez nagyon különös. Kegyelmed mivel magyarázza a király viselkedését?

- Azzal, hogy Lajos, nagy szorultságában, szükségét látta a férfibarátságnak, és mivel Luynes nem volt kéznél, visszatért gyermekkorához és az egyik „kitüntetett játszótárshoz”, akinél szeretett apja halála után olyan gyöngédségre lelt, amit az anyja mindig is megtagadott tőle. Emlékszem, december tizennegyedikén, a Luynes halála előtti napon, Lajos a madarait röptette nagy búsan, majd hirtelen fölkapta a fejét, s mintha egy váratlan ötlet felvidította volna, kijelentette: „Elmegyek Schomberg grófhoz!”

- Lesújtotta Lajost Luynes halála?

- Azt hiszem, igen. Le volt sújtva, de meg is könnyebbült. Luynes halála után egy percig sem akart tovább Longuetillé-ben maradni, és este már Damazanban tért nyugovóra, ahol az öccse várt rá.

Megújult szeretettel ölelte magához, ami mindannyiunkat meglepett, de a testvéri szeretet nem tartott sokáig, lévén Gaston olyan, amilyen. Luynes-ről Lajos nem beszélt többé.

- Egyáltalán nem?

- Csak egyszer, egyetlenegyszer, néhány hozzá közel álló ember előtt, akik között én is ott voltam. Akkor mondott valamit, ami mindannyiunkat szíven ütött, mert kevés szóval is nagyon sokat fejezett ki: „Szerettem, mert szeretett, de hiányzott belőle valami.”

Amikor Párizsba visszatérve Champ Fleur-i utcai palotánkban elismételtem atyámnak ezt a mondatot, még egyszer hallani akarta, azután gondolkozott egy kicsit, végül így szólt: - Minden benne van ebben a rövidke gyászbeszédben. Lajos múlt időben beszél Luynes iránti

barátságáról, aki tehát kétszeresen is meghalt a számára: egyrészt testi mivoltában, másrészt az ő szívében. Egy szóval sem dicséri, csak bírálja, épp a legfőbb hibájára világítva rá, bár a bírálatot gondosan egy litotes-be burkolja.

- Mi az, hogy litotes? - kérdezte La Surie, a rá jellemző mohó tudásvággyal.

- Visszafogott kifejezési mód, sejtetés, amikor kevesebbet mondunk, mint amennyit mondhatnánk.

- És miért nem mondta ki nyíltan, hogy, ami Luynes-ből hiányzott, nem más volt, mint a bátorság?

- Talán Luynes emlékét kímélendő - mondtam -, mert nyilván élt még benne némi szeretet iránta...

- De az is lehet - jegyezte meg atyám mosolyogva -, hogy Lajos önmagát akarta kímélni. Mert ha olyan nyersen fogalmaz, mint az imént a lovag úr, bárki joggal megkérdezhetné, vajon miért nevezett ki egy gyáva nyulat Franciaország connétable-jává...

XIII. FEJEZET

Bizony bölcs és igen bátor döntés volt Montauban ostromának felfüggesztése, hiszen a betegség és a tél végül megtizedelte volna a hadsereget. Másrészt azonban Lajos nem leplezhette csapatainak vereségét.

Végtelenül szomorú volt a Párizsba való visszatérése. Bár Lajos igyekezett nem mutatni, az elszenvedett kudarc valójában kétségbe ejtette. Egyesek azt rebesgették, hogy sírni látták. Ezt nem hiszem. Természetével, a királyi méltóságról vallott elképzelésével ellenkezett volna, hogy bármely híve előtt sírva fakadjon. Néhány elejtett szavából megértettem, hogy tisztában van az összes hibával, amit Luynes az ostrom során elkövetett, és hogy e hibákért nem is annyira őt, mint inkább saját magát vádolja, hiszen ő rakott akkora terhet a vállára, amit ez a kis tehetségű ember nem bírt el. Hallottam, amint fennhangon megfogadja magának, hogy soha többé nem lesz kegyence, és ezután nem tűri el, hogy bárki is irányítani próbálja.

Orléans-ban, meglepetésére, ott találta Soissons grófot, aki egyenesen az ő üdvözlésére utazott ide Párizsból. Lajos nyájasan fogadta, és mindjárt ráeszmélt, hogy aggodalma túlzott volt a gróf és az anyakirályné szövetkezését illetően. Úgy hallottam, Soissons és Condé összeölelkezett, és többé senki sem beszélt a híres szalvétáról, ami miatt egykor egymásnak ugrott a két vér szerinti királyi herceg, az udvart is mindjárt két táborra osztva. „Ilyenek a franciák! – mondta atyám. - Minden csekélységből drámát csinálnak, de másnapra az egészet elfelejtik.”

Január 28-án vonult be Lajos Párizsba, s 31-ére meghívta az anyakirálynét az államtanácsba.

Nem tudnám megmondani, hogy egyedül hozta-e ezt a döntést, vagy a minisztereivel együtt. Azt azonban állíthatom, hogy bár meg akarta jutalmazni az anyját a guyenne-i hadjárat idején tanúsított józan viselkedéséért (ami persze kizárólag Richelieu mérséklő tanácsainak volt köszönhető, azért továbbra sem bízott benne, és csak olyankor hívta meg az államtanácsba, ha semmi fontos dolog nem szerepelt a napirenden. Erre mondta Richelieu szellemesen, hogy „csak a kirakatból mutogatja neki az órát, de nem engedi, hogy az üzletbe lépjen”.

Richelieu oktatta ki az anyakirálynét arról, miként kell a Tanácsban viselkednie. Primo, nem szabad ellentmondania a minisztereknek, különösen akkor nem, ha egy véleményen vannak. Secundo, ha nincsenek egy véleményen, csatlakoznia kell valamelyikük véleményéhez, nehogy elszigetelődjék.

Tertio, igyekeznie kell kitalálni, mit gondol a király, és azonosulni terveivel.

Különös volt látni - és ez is a bíboros óriási befolyásáról tanúskodott -, hogy a királyné, aki a régensség idején maga volt a gőg és a dac, aki megátalkodottan kitartott saját véleménye mellett, és ha ellentmondtak neki, tombolt haragjában, most követte a bíboros útmutatását, jottányit sem tért le a Richelieu által kijelölt útról, olyannyira, hogy a hosszú tanácsüléseken bárki a legszerényebb asszonynak és a legszeretőbb anyának gondolhatta.

Ezen a napon, január 31-én, amelyről az anyakirályné, persze tévesen, azt hitte, hogy a hatalomba való visszatérésének egy fontos állomása, türelmetlenül vártam, hogy a Tanács befejeződjék, mert ebédre várt Champ Fleur-i utcai palotánkban apám és La Surie. Felkavaró levél várt rám Saint-Clair úrtól. Nem mintha árnyék borult volna a Laurena de Peyrolles-lal való szép szerelmére, épp ellenkezőleg: türelmetlenül vártak Orbieu-be, hogy végre házasságuk megköttessék.

De tudták, a hugenották elleni hadjárat nem engedi, hogy ellátogassak birtokomra.

Nem Saint-Clair úr félszavakkal és finom célzásokkal kifejezésre juttatott lázas türelmetlensége töltött el aggodalommal, hanem egy másik hír, amelynek semmi köze sem volt a gyöngéd szerelmi románchoz.

Az előző nyáron két-három paraszt kora este farkasokat látott a cornebouci bozótosban (amely hatalmas fáival méltán kiérdemli az erdő nevet), de nem tudták megmondani hányat, mert nem mertek a közelükbe menni, épp ellenkezőleg, menekültek előlük, ahogy a lábuk bírta, bár a farkasok nem üldözték őket, talán mert csak éjszaka vadásznak.

Azután eltűntek a farkasok. De amikor a tél beköszöntött a síkvidéken, és a prédaleső vadak nem találtak már az erdőben elég táplálékot, éjszaka a kunyhók küszöbéig merészkedtek, panaszosfenyegető üvöltéssel, amitől szegény parasztjaim ereiben megfagyott a vér.

Reggelre kelve néhányan átharapott torokkal találták házőrző kutyájukat, a baromfiketrecek kifosztva, és akinek birkája is volt, két-három szopósbárányát is széttépve találta.

A sors iróniája, hogy a legszegényebbek kevésbé szenvedtek a ragadozóktól: mivel nem volt pénzük baromfi ólakat meg juhakolt építeni, állataik velük együtt éjszakáztak a kunyhóban, gazdáik fekhelye mellett, és a parasztok szalmazsákja csak alig valamivel volt tisztább, mint állataik alma.

Viszont a kunyhó jól be volt zárva, csak úgy mehetett volna be bárki, ha az ajtót betöri.

Mivel engem nem tudott elérni, hiszen éppen Montauban falai alatt voltam, Saint-Clair a Montfort l'Amaury-i vadászmester helyetteséhez fordult segítségért, aki egy őrmestert küldött a helyszínre, egy tucat puskával felfegyverzett farkasvadásszal és egy nagy testű kutyákból álló falkával. Érkezésük lelket öntött parasztjaimba, akik már attól tartottak, hogy a kielégíthetetlen étvágyú vadállatok őket is felfalják. A messzi múlt ködéből fölmerülő rémtörténetek kezdtek keringeni Orbieu-ben, és mise után vagy a kocsmában mindenki előállt a saját meséjével.

A farkasvadászok azonban csalódást okoztak, bár nem a saját hibájukból. Azért nem tudtak eredményt felmutatni, mert a cornebouci erdő ösvényeit olyan sűrű bozót nőtte be, hogy még a kutyák sem tudtak közlekedni az áthatolhatatlan aljnövényzetben. Közben farkasürülékre bukkantak és jó néhány lábnyomra is, végül pedig egy vízmosás lejtős oldalában néhány farkasodút is felfedeztek.

Amikor a farkasvadászok közelebbről is szemügyre vették a lyukakat, már biztosak voltak benne, hogy farkasbúvóhelyekre találtak: a szinte szabályos, kerek nyílások szűk alagútban folytatódtak, amelyek a fáklyák fényénél mélynek és kanyargósnak mutatkoztak. A kutyák izgatott morgással szimatolták a bűzös bejáratot, de az őrmester nem bírta rávenni őket, hogy akár csak a mancsukat is bedugják egy odúba - nem lett volna ínyükre egy ilyen viadal, amikor is egy sötét, szűk és kacskaringós járatban kell erejüket egy farkaséval összemérniük. Az ellenszélben a farkasok nem érezhették meg a leskelődők szagát, így hát az őrmester távolabbra vitette a lovakat és a kutyákat, majd néhány emberével visszalopakodott az odúkhoz, és tüzet gyújtatott a nyílásokban. Ezután, ismét félrehúzódva, sokáig lesben álltak, de hiába: egyetlen szempár, egyetlen vicsorgó állkapocs sem bukkant elő a parázs mögül - vagy mert a farkasok már a lódobogást meghallva elhagyták az odúkat, vagy mert a járatoknak volt egy másik kijárata is, valószínűleg az áthatolhatatlan bozótos kellős közepén, néhány ölnyire a vízmosástól. Az őrmester, akit a kudarc láthatólag lehangolt, Orbieu-ből távozván, közölte Saint-Clairrel, hogy ha nem irtatja ki az erdő sűrű aljnövényzetét, még maga Szent

Hubertus sem lesz képes elbánni a bestiákkal. A tanács kitűnő volt, csak épp bajosan követhető. Mert hogyan irtassuk ki parasztjainkkal a bozótost, ha ők télen látástól vakulásig azért dolgoznak, hogy kifizethessék a királynak járó adót?

Részletes beszámolójához Saint-Clair még in fine[32] hozzáfűzte, hogy mivel látogatásom időpontja továbbra is bizonytalan, maga vásárolt egy tucat nyílpuskát, s felfegyverezte azokat a parasztokat, akiknek a kunyhója a cornebouci erdőszélen áll, tehát a leginkább ki vannak téve a farkasok éjszakai támadásának. Azt is lehetővé tette, hogy a parasztok a kastély udvarán gyakorolják a célba lövést, és oly nagyon igyekeztek e tudományt elsajátítani, részben, hogy családjukat majd biztonságban tudhassák, részben mert hízelgett is a hiúságuknak, hogy fegyvert viselhetnek. A nyílpuska, bármily archaikus is, valóban félelmetes fegyver: csöndes, messzire hordó és nagy erejű.

Saint-Clair azt remélte, hogy ha egy parasztnak kunyhója ablakából sikerül a négyszögű nyíllal egy farkas véknyába vagy szügyébe találnia, a bestiák a továbbiakban elkerülnék portáikat.

A levél annyira felkavart, hogy ebéd után, amint Mariette magunkra hagyott minket, felolvastam apámnak és La Surie-nek. A helyzetet válságosnak ítélték, s azt tanácsolták, hogy azonnal utazzam Orbieu-be, méghozzá legalább egy tucat svájcival, és fegyvereken kívül csapdákat is vigyek magammal.

- Apám mesélte - mondta Siorac márki -, hogy Périgord-ban egyszer egy farkashorda rátámadt egy birtokra, és olyan vérengzés vette kezdetét, hogy a parasztok elmenekültek, hátrahagyva állataikat, amelyek mind a vadak prédájává váltak.

- De vajon nem veszélyes-e - vetette fel La Surie - nyílpuskát adni a parasztok kezébe, akik a veszély elmúltával fegyverüket szomszédaik, sőt akár uruk ellen is fordíthatják?

- Ez a veszély valóban fennáll - mondta apám. - Bár a nyílpuskát természetesen csak kölcsön kapják, és azonnal vissza kell adniuk, mihelyt a farkasokkal végeztünk. Pierre-Emmanuel, igyekezzék ugyanazokat a svájciakat felfogadni, akik annak idején a kakast lelőtték Rapinaud házáról, és tudassa velük, hogy ezúttal bozótirtást kell fegyveres erővel biztosítaniuk.

Két álló napba tellett, amíg minden szükségeset megvásároltunk, így hát csak február 2-án indulhattunk útnak. Amint megérkeztünk Orbieu-be, meghívtam Peyrolles urat, hogy bevonjuk a tanácskozásba, hiszen a gondunk közös volt: mivel a birtoka határos az én cornebouci erdőmmel, sőt egy parcellányi az övé az erdőből, az ő parasztjai éppúgy ki voltak téve a ragadozók támadásának, mint az enyémek. Össze kellett hangolnunk a munkát, hiszen Peyrolles úrnak igen nagy gondot okozhatott volna, ha farkasvadászatunk következtében a vadállatok az ő birtokára menekülnek át. Így hát az ő erdőszélén is ki kellett irtani a bozótot, hogy a birtokunkról elűzött vadak nála se találhassanak menedéket. Összehívtuk templomunkba az orbieu-i birtokon, valamint a Peyrolles úr birtokán és Saint-Clair úr bárói birtokán élő valamennyi parasztot - úgy összezsúfolódtak, mint dobozban a szardíniák.

Atyám, La Surie, Saint-Clair és én a szentélyben foglaltunk helyet, majd öt perccel később Peyrolles úr is csatlakozott hozzánk. Magasan fölvetett fejjel, ünnepélyes arckifejezéssel és katonás léptekkel érkezett, s az oldalán kard lógott, amit megpillantván, atyám és La Surie összemosolygott. Bár egy hivatali nemesnek is joga volt fegyvert viselni, ám ez a kard, aranyberakásos és drágakövekkel is

ékesített markolatával, egy udvari nemesnek is díszére vált volna. Én azonban igyekeztem a lehető legtapintatosabban bánni a jó szomszéddal, ezért hát elé siettem, és a kettőnk közti korkülönbségnek megfelelő tisztelettel köszöntöttem.

Előző este a szobámban, a tűz előtt ülve egy beszédet fogalmaztam a helyi tájszólásban: Louison már befészkelte magát az ágyamba, és ha egy-egy szó nem jutott eszembe, segített, bár kelletlenül, mert már egészen máshoz lett volna kedve. Megkínlódtam ezzel a beszéddel, de úgy érzem, és remélem, az olvasó is egyetért majd velem, végül is jól sikerült. Amikor befejeztem, gyorsan visszatettem írókészletembe a tollat és a tintásüveget, és siettem Louisonomhoz, hogy elcsendesítsem türelmetlenül hívogató nyávogását.

Megőriztem egy másolatát a beszédnek, amelyre nagyon büszke vagyok. Sajnos ez a másolat a francia változatról készült - a tájszólásban írt sokkal szemléletesebb, ízesebb és a hangja valahogy családiasabb. „Kedves Barátaim, a gyűlöletes farkasok olyanok, mint a pestis, amit a Gonosz küld rátok, hogy elveszejtsen. De ha összefogunk, Isten kegyelméből megtisztíthatjuk tőlük lakhelyünket. Azért jöttünk, Peyrolles úr, Siorac úr, La Surie úr, Saint-Clair úr, valamint én magam és azok a jó katonák, akiket itt láttok, hogy a segítségetekre legyünk, de nem azért, hogy helyettetek végezzük el a munkát. Mindenkitől, aki itt jelen van, elvárom, hogy időt és fáradságot nem kímélve, bátran küzdjön a fenevadak ellen, és engedelmeskedjék parancsaimnak.

Jól tudom én, hogy nem tétlenkedtek télen, hanem látástól vakulásig dolgoztok, hogy keressetek néhány garast. És azt is tudom, hogy a farkasvadászat elvon majd a munkátoktól. Ezért most ünnepélyesen megígérem: ha nem lesz együtt a szükséges pénz, amikor majd fizetnetek kell a királyi adót, kész vagyok kölcsönadni a hiányzó összeget, és a kölcsönért nem számítok kamatot. Isten színe előtt, ebben a megszentelt templomban fogadom ezt nektek.

Hoztam nyílpuskákat és parittyákat. Mindenki kaphat, aki nem anyámasszony katonája, és aki a vészben meg akarja mutatni, hogy igazi férfi. Ezeket a fegyvereket majd vissza kell szolgáltatnotok, ha végeztünk az ördögi fenevadakkal. Milyen megkönnyebbülés és öröm követi majd a nagy csatát, és milyen büszkék lehetnek magukra a bátrak, akik a kocsmában mesélhetik, miközben bort isznak vagy dobókoronggal játszanak, miként vették ki részüket a küzdelemből, és hogy szégyenkeznek majd, lehorgasztott fejjel, azok a nyámnyilák, akik a feleségük szoknyája mögé bújtak és nem mertek szembeszállni a farkasokkal! Arról már nem is szólva, hogy gyávának lenni még csak nem is kifizetődő. Amint atyáink mondták: aki bárányt játszik, felfalják a farkasok.

Séraphin atya áldását követően Saint-Clair úr a sekrestyébe vár titeket, hogy összeírja azokat, akik fegyvert kérnek, és közli a részletes tervet is. Barátaim, bátorság! Véget vetünk a pestisnek!”

Ravaszdi mosoly derengett Séraphin atya vörös arcán, miközben egészen a templom ajtajáig elkísért.

- Ha nem venné tolakodásnak, gróf úr - suttogta a fülembe -, azt mondanám, hogy nagyszerű

prédikációt tartott! Igazán bámulatos volt, főleg a befejezés, ahol a bátrak hiúságához folyamodott, s ecsetelte, milyen jólesően döngethetik a mellüket a háború után. Ez nagyon ügyes fogás volt - tette hozzá, egy ínyenc szakértő arckifejezésével.

- Az érdem nem az enyém - hárítottam el a dicséretet. - Épp a befejezést nem a saját kútfejemből merítettem.

- Mindannyian merítünk valahonnan - mondta Séraphin, mint aki mesteri beszédem után már kész beavatni a céh titkaiba. - Én például a szentbeszédeimhez Lucon püspökének kiváló könyvéből szoktam meríteni. Ó, milyen messze világít Richelieu lángelméje! Nemcsak az anyakirályné, de még a síkvidék plébánosainak agyában is ő gyújt világosságot.

Amikor Saint-Clair úr végzett a fegyverek kiosztásával (és a betegek és az aggastyánok kivételével szinte mindenki kért fegyvert), utánunk jött a kastély könyvtárába, ahol is négyesben tanácsot tartottunk.

- A többségük parittyát kért - újságolta Saint-Clair -, nyilván mert jól ismerik a használatát, hiszen gyerekkorukban azzal lövöldöztek verebekre.

- És nemcsak verebekre, hanem rigókra is - mondta atyám -, és ami még rosszabb - folytatta mosolyogva-, az uraság galambjaira is, ha az ő kertjük cseresznyefáira telepedtek óvatlanul. Gyorsan megkopasztották, kibelezték, feldarabolták, és zsupsz! be a fazékba! Mindezt persze a legnagyobb titokban. A tollat mindjárt el is égették, hogy ne maradjon árulkodó nyom, s ilyenkor nemcsak a zöldséglevesbe került húsnak örültek, de a tiltott gyümölcs ízét is legalább annyira élvezték.

- Nagyon nagy kő és nagyon ügyes parittyás kell ahhoz, hogy meg tudjon ölni egy farkast mondta La Surie.

- Nem tudom - ingatta a fejét mosolyogva Saint-Clair. - Hiszen Dávid is egyetlen kaviccsal ölte meg Góliátot, persze mert a homloka közepébe talált. És ha sok parittyás kőzáport zúdít egy falkára...

- A lényeg az, hogy fegyverük van - mondta atyám -, mert ez lelket önt a parasztokba, és érdekeltté teszi őket a küzdelemben. Ez a legfontosabb. Ami a farkasok tényleges elpusztítását illeti, sokkal inkább a csapdákban és a harci petárdákban bízom. Ha a petárdákkal felrobbantanánk az odúkat, a harc gyorsan véget érne, de - tette hozzá rövid csönd után - ez ellenkeznék fiamuramnak és még parasztjainak is jól felfogott érdekével.

- Hogy érti ezt, apámuram? - kérdeztem meglepetten.

- Tömérdek munkáskéz áll a rendelkezésére, és most kis költséggel kiirtathatja a bozótot az egész corbebouci erdőből. Kár volna e munka elvégzése előtt befejezni a farkasvadászatot. Gondolja csak el, milyen tiszta és rendes lesz azután az erdő! Tűz sem keletkezhet olyan könnyen, mint eddig, és a farkasok sem térnének vissza soha többé, hiszen nem találnak búvóhelyet. Az orvvadászokról már nem is szólva, akik aljnövényzet híján nem tudják elrejteni hurkaikat...

Javaslatát oly bölcsnek találtam, hogy azonnal elfogadtam, bár láttam, hogy szegény Saint-Clair nincs a tervtől elbűvölve: minél hosszabbra nyúlik a farkasvadászat, annál későbbre halasztódik az ő esküvője. De persze egy szót sem szólt, hiszen intézősége első percétől annyira a szívén viselte érdekeimet, hogy a sajátját se jobban. Így hát a nagy hadjárat előtt olyan kis háborúba kezdtünk, amit a spanyolok gerillának neveznek: ennek az egyszerre támadó és védekező hadműveletnek az a lényege, hogy egy előőrs nyugtalanítja az ellenséget.

A kiirtott bozótot is felhasználtuk: parancsomra a parasztok a levágott tüskés ágakat hazavitték, és kerítést építettek belőlük juhakoljaik és tyúkóljaik köré. Kunyhóik elé alacsony árkokat ásattam, amit ugyanilyen tüskés ágakkal töltöttek fel, majd könnyű, sima gallyakkal lefedtek, és végül egy kis mohával és fűvel egészen láthatatlanná tettek.

Az eleven sarjerdő alól kivágott rengeteg szárazfából máglyákat rakattam a cornebouci erdő szélén, persze a fáktól tisztes távolságban, és napnyugtakor, ha a szélirány nekünk kedvezett, meggyújtattam. A korcsmárosnak az est leszállta után be kellett zárnia, nehogy az isteni nedű kedvelőit az utakon találja az éjszaka. Éjfél után pedig a svájciak lóra pattantak, s fáklyával a kezükben körbevágtattak, persze csak azért, hogy a lángok és a zaj elriassza a farkasokat, meg hogy a lódobogás megnyugtassa a parasztokat, mert arra vajmi kevés esély volt, hogy vágtájuk közben akár csak egy farkast is elejtsenek.

Az óvintézkedések következtében csökkent a támadások száma, ha a rajtaütések nem szűntek is meg egészen. De csapdába egyetlen farkas sem esett, és egy kő sem talált soha célba, mert a farkasok, ha alkonyatkor néha feltűntek is, ördögi gyorsasággal elinaltak. Egy paraszt hajnalban szénapadlásának ablakából nyílpuskával rálőtt egy egyedül kószáló farkasra - a hold épp előbukkant egy felhő mögül -, és rendkívül büszke volt, hogy eltalálta az állat egyik lábát. De mivel a farkas reggelre eltűnt, a faluban senki sem hitte el a történetét, míg csak két nappal később rá nem találtak a cornebouci erdőszélen egy szétmarcangolt farkasra, amelynek hátsó jobb lábából még kiállt a nyílvessző. Az így megnyomorodott állat kiéhezett társainak prédája lett.

A cornebouci erdőnek a Peyrolles úr tulajdonában lévő részét, amely csak tizedakkora volt, mint az enyém, természetesen a mienknél sokkal gyorsabban megtisztították, és amikor a bozótos eltűnt, Peyrolles úr kivárt egy világos éjszakát, amikor szemből fújt a szél, vagyis a farkasok nem szimatolhatták ki az embereit, s lesbe állított egy csomó fegyverest. De hiába vártak. Egyetlen farkas sem merészkedett a megtisztított területre. Ezt jó előjelnek véltem, s bíztam benne, hogy ha mi is végzünk a bozótirtással, a farkasok talán maguktól elhagyják földünket, amely vadászatra alkalmatlanná válik a számukra. Mégis, amikor eljött az ideje, betartottam a szavam: kedvem is volt egy végső nagy csapást mérni a farkasokra, és parasztjaimnak is meg akartam adni fáradozásuk jutalmaképpen azt az elégtételt, hogy részesei lehetnek a nagy győzelemnek. Felállítottam hát a parittyásokból és nyílpuskásokból álló kis hadseregemet, s a svájciaktól körülfogva elindultunk a vízmosás felé, ahol a montfort-i farkasvadászok felfedezték az odúk bejáratát. Ott azután működésbe hoztam a petárdákat, amiket Párizsból hozott Siorac márki.

Ezek a petárdák nem afféle gyermekjátékok voltak, amelyek csak nagy zajt csapnak, de pusztítást nem okoznak, hanem igazi harci petárdák, amelyekkel a megostromlott városok kapuit

robbantják be, persze csak ha az ellenséges tűzben a közelükbe tudnak férkőzni.

Meggyújtottuk a kanócokat, majd a petárdákat hosszú botokra szerelve dugtuk az odúk mélyére.

Ezután az odúktól messze húzódva vártuk, hogy a lőpor felrobbanjon. Akkorát szólt, mint sok mennydörgés együtt, és a nyomában homok és füst szállt az ég felé!

Embereim meredten álltak, majd egy pillanatnyi csönd után diadalordításban törtek ki, mert úgy hitték, hogy a bestiákat mindörökre betemette a föld. Egyesek már indultak is ásóért, hogy kibányásszák a tetemeket, és emlékezetes trófeákhoz jussanak. Ezt azonban én megtiltottam, arra hivatkozva, hogy a fellazult homok elnyelheti őket. Őszintén szólva inkább attól féltem, hogy semmit sem találnak a homok alatt, és diadaluk semmivé foszlik. Szentül meg voltam ugyanis győződve róla, hogy a farkasok, amilyen okos állatok, elhagyták búvóhelyüket, még mielőtt a helyszínre értünk volna.

A farkasvadászat két hete alatt Peyrolles úr, leánya epekedését látva, készülődni kezdett az orbieu-i templomban február 15-re kitűzött esküvőre. Saint-Clair földi üdve elnyerésének előestéjén olyan gondterhelt képpel járkált, hogy végül félrevontam és megkérdeztem, mi az oka érthetetlen bánatának.

- Jaj, gróf úr! - tört ki belőle a panasz, és még egy könnycsepp is feltűnt a szeme sarkában. - Ma reggel meglátogattam Peyrolles urat, s ő végtelen jóságában bevezetett a leánya lakosztályába, aki éppen menyasszonyi ruháját próbálta. Jaj, gróf úr! El sem tudja képzelni, milyen gyönyörű hufándlis szoknyát visel majd az én hölgyem! Csupa selyem és szatén! Az ingvállat borító gyöngyökről már nem is szólva, meg a velencei csipkegallérról és az ékszerekről, amelyeket leírni sem tudnék! Úgy fog a templomban megjelenni, mint egy százezer font évjáradékkal rendelkező hercegkisasszony! Először csak csodáltam, ám utóbb eszembe jutott, hogy az én legjobb ruhám is csak ócska rongy az ő csodálatos öltözékéhez képest. Micsoda szégyen lesz, így mutatkoznom, egy ilyen tündöklő szépség oldalán!

- No de, barátom - mondtam meghökkenve -, kegyelmed már nem szegény ember. Miért nem gondoskodott időben rangjához méltó öltözékről?

- Mert botorul azt hittem, hogy egy falusi templomban egyszerű esküvőre számíthatunk.

- Egyszerű? - kiáltottam fel nevetve. - Peyrolies úr és az egyszerűség! Ez a jóember a leánya esküvőjét éppúgy be akarja aranyozni, mint a hintóját! De hogy is haragudhatnánk rá ezért? Hiszen Laurena a mindene, akit imád.

- Hogy én milyen ostoba vagyok! - kiáltotta Saint-Clair, a fejét öklözve. - Már akkor gyanút foghattam volna, amikor láttam, milyen pompával rendezte be Peyrolles úr Rapinaud udvarházát, amit kegyelmed volt olyan jó nekünk ajándékozni! De most mit csináljak? Úgy festek majd, mint egy koldus szép hölgyem oldalán! És erre a bajra már nincs orvosság.

- Dehogyis nincs, báró úr - mondtam nevetve. - Mivel a termetünk hasonló, engedje meg, hiszen jó szívvel teszem, hogy kölcsönadjam kegyelmednek egyik öltözékemet, amit senki sem látott rajtam, mert Orbieu-ben eddig még nem viseltem.

Ez után sok szabódás, rábeszélés, elutasítás, majd köszönet következett. Végül Saint-Clair hajlandó volt bejönni a szobámba, ahol Louison, meg néhány jól elhelyezett és ügyesen elrejtett gombostű segítségével Saint-Clair úrra igazítottuk azúrkék selyemruhámat, amely nagyszerűen állt neki.

- Gróf úr - kérdezte Louison, amikor a pompázatos Saint-Clair magunkra hagyott minket -, nem kegyelmed akarta ezt az öltözéket Saint-Clair úr esküvőjén viselni?

- De igen - válaszoltam, némi sajnálkozással.

- És akkor most mibe öltözik?

- Abba, amiben most látsz.

- Ez sem rossz persze - mondta Louison, miközben tetőtől talpig végigmért -, de meg sem közelíti azt, amit Saint-Clair úrnak adott. Vajon okos dolog volt-e levetkőztetni Pétert, hogy felöltöztessük Pált? Ezen az esküvőn a báró elegánsabb lesz, mint a gróf, az intéző pompásabb, mint az ura. Legalább tűzze ki a mellére a Szentlélek Lovagjainak keresztjét.

- Azt mindenképp ki kell tűznöm, mert megígértem az atyának.

- A kereszt valamit javít a helyzeten - mondta Louison.

- De kit érdekel, hogy festek én Saint-Clair esküvőjén?

- Engem - mondta Louisonom -, mert én viselem gondját kegyelmednek. És két nagy könnycsepp folyt végig barna orcáján.

- Mi baj van, Louisonom? - kérdeztem meglepve. – Sírsz?

- Bizony, sírok! A gróf úr meg majd nevet, amikor megházasodik.

- Miért nevetnék? Louisonom, én nagyon szeretlek téged.

- Saint-Clair úr sem szerette kevésbé Jeannette-et, és ma Saint-Clair úr a kegyelmed szép ruhájában feszít, a hetedik mennyországban érzi magát, a szegény Jeanette meg bezárkózott a szobájába, és ott zokog, hogy majd megszakad a szíve.

- Ó, Louison! - kiáltottam. - Menj, szaladj, vigasztald meg! Kopogj az ajtaján! Vedd rá, hogy kinyissa! Ne hagyd egyedül! Te pedig, kis kedvesem - mondtam, s magamhoz szorítottam -, ne gyötörd magad jövőbeli bánatok miatt. Az én esküvőm nem holnap lesz.

- Gróf úr - mondta, miközben hozzám simult, és szabad utat engedett könnyeinek -, kegyelmed jószívű és bőkezű. De hiába jó, a jósága semmin sem változtat. A hiba nem kegyelmedben van, és nem is bennem, hanem a helyzetemben. És a helyzetem úgy rá van égetve a bőrömre, mint fegyencre a bélyeg.

- Miket beszélsz? Jóval fölötte állsz te egy ilyennek.

- De jóval kegyelmed alatt, és épp ez a baj, és ez az, amibe bele kell törődnöm. Amint a mondás tartja: az ember sír a bölcsőben, amikor megszületik, és azután minden nap elárul neki valamit arról, hogy miért sírt.

Szép olvasóm, sajnos, az elkövetkezendőkben kénytelen leszek könnyekre fakasztani! De mit tehetnék? Az idő kérlelhetetlenül telik. És 1622 elején nem is tudom, hogy meséljem el - a királyi pár életének rózsái elhervadtak, és a csalódás, mint egy gyógyíthatatlan fekély, lassanként fölfalta kölcsönös gyöngédségüket.

Február elején megtudtam, hogy őfelsége, a királyné ismét áldott állapotban van, és mivel már kétszer elveszítette gyermekét, orvosa arra intette, hogy kímélje magát. Este korán feküdjön le, napközben is sokat pihenjen, ne tegyen meg hosszabb utat egyvégtében, kerülje a virrasztást, minden erőfeszítést és hirtelen mozdulatot. E javallatokat a király is számtalanszor elismételte, hiszen a fájdalmas csalódások után oly nagy volt a tét a királyné, a király és az egész királyság számára.

Lajos annál is inkább aggódott most, mert a királynét körülvevő hölgyekkel nem lehetett elégedett. Tudjuk, mennyire utálta és megvetette a spanyol duennákat, és hogy nem nyugodott, amíg haza nem küldhette őket. De hitvesének francia barátnői sem voltak sokkal jobbak. Épp ellenkezőleg.

Conti hercegné és Madame de Luynes köztudottan erkölcstelen életet élt. Verneuil kisasszony se volt különb náluk, legalábbis ugyanúgy beszélt, így hát a királyné lakosztályában folyó beszélgetések gyakran túllépték az illendőség határát. És e tereferékben fiatal, jóképű urak is részt vettek, és valósággal versengtek, melyikük használ dévajabb kifejezéseket a királyné jelenlétében. S bár mindezt kellemdús vidámsággal tették, az udvarban, sőt már az udvaron kívül is szóbeszéd tárgyát képezték ezek az összejövetelek.

A rémült miniszterek nem mertek a királynak szólni, inkább a nunciust kérték meg, hogy járjon közben a királyné gyóntatójánál: ő figyelmeztette Annát a veszélyre, amelybe barátnéi sodorják.

A nuncius sikerrel járt, és a gyóntató könnyekig meghatotta a királynét: megbánást tanúsított ám másnapra már el is felejtette a feddő szavakat. Hiszen ha dévaj barátnőitől megszabadul, örökös unalomra kárhoztatja magát: egyedül marad anyósával, aki igazán nem a jóakarója, és a királlyal, aki bár őszintén szereti, de a vadászat, a háborúk és az államügyek miatt mégsem tölt vele sok időt. De Lajos maga is habozott volna eltávolítani e barátnőket a királyné környezetéből, hiszen ezek a hölgyek mind nagyon magas rangúak, előkelő születésűek voltak, és hozzá is oly közel állók, hogy lényegében érinthetetlennek számítottak. Conti hercegné Guise is, Bourbon is és a kuzinja, Verneuil kisasszony a féltestvére, Madame de Luynes kegyencének hitvese.

Ráadásul a királynak volt más gondja is. A hugenották ugyanis, montaubani sikerüktől megrészegülve, újra mozgolódni kezdtek. Az arcátlan Soubise, elégtételképpen, amiért kénytelen volt átadni uralkodójának Saint-Jean-d'Angélyt, sereget szervezett, és elfoglalt néhány várat és várost az atlanti partokon. Így hát Lajos megint háborúba készült.

Condé herceg is erre ösztökélte, bár nem szorult ösztökélésre. Lajos most is csak azt tette, amit uralkodása idején mindig: ha a spanyolok vagy a hugenották elfoglalták egy városát, azonnal ott

termett seregei élén, és visszafoglalta.

E nehéz napokban váratlan csapásként érte, mikor március 16-án délután három órakor a tanácsterem ajtajában tudatták vele, hogy a királyné ismét elveszítette gyermekét. Azonnal hitveséhez sietett.

A királyné az ágyában zokogott és jajveszékelt, több mint két óra hosszat vigasztalta. De sajnos az idő sürgette Lajost, indulnia kellett a háborúba.

Négy nap múlva útra is kelt, méghozzá titokban, ahogyan III. Henrik távozott a Louvre-ból, amikor Guise herceg ostromolta a palotát. Nem a Bourbon Kapun át hagyta el palotáját, amely előtt nagy tömeg várakozott, hogy megéljenezze a királyt, hanem gyalog távozott, az árkádok alatt, átvágott a Tuilériákon, átkelt a Szajnán, és csak ott ült lóra s csatlakozott seregéhez, amely Párizs kapuin túl várt rá.

Most még nem tarthattam vele. Az ágyat nyomtam louvre-béli lakosztályomban: fájt a torkom, és egy kis lázam is volt. Amikor La Barge jelentette a távozását, eltöprengtem, vajon mi az ördögnek kellett Lajosnak titokban elhagynia fővárosát. Nem találtam más magyarázatot, mint hogy nem akarta egy csinnadrattás távozással felkorbácsolni a párizsi csőcselék hugenotta-gyűlöletét. Ha a nép üvöltözni kezd, szitkokat szór az eretnekekre, és azt követeli, hogy tűzzel-vassal irtsák ki őket, hadjárata egyszeriben keresztes háborúnak tűnik, ami távol állt Lajostól, s gyakran hangoztatta is, hogy nem a megreformált vallás ellen visel hadat, csupán lázadó alattvalóit akarja engedelmességre kényszeríteni.

21-én reggel kilenc órakor apám meglátogatott. Megvizsgálta a torkomat, megmérte a pulzusomat, majd kijelentette, hogy ha jól fűtött szobámban maradok, időnként gargalizálok timsóforrázatot tartalmazó langyos vízzel, sok folyadékot iszom, viszont keveset eszem, és akkor is csak pépeset, ami nem sérti a gégémet, három nap múlva kutya bajom. Majd halvány mosollyal még hozzátette, hogy ha tovább kívánom nyomni az ágyat és szeretném minél rosszabbul érezni magam, valamint a betegség következtében a lehető legjobban legyöngülni, hagyjam, hogy purgáljanak és eret vágjanak rajtam az udvari orvosok, s főleg tartsam be a diétát, amit előírnak. Az udvari orvosokat ugyanis sarlatánoknak tartotta, hiszen - ellentétben vele és Fogacer-val - nem a montpellier-i orvosiskolából kerültek ki, Rondelet professzor szárnyai alól.

- Rondelet-től tanultuk azt is - mondta -, hogy ha a torok gyulladása következtében a gége erősen megduzzad, amiről a kegyelmed esetében nincs szó, célravezető lehet a duzzanatot egy vörösre hevített, hegyes fémpálcával könnyedén megérintgetni. Ezt tettem III. Henrik idejében Épernon herceggel: meg is gyógyult, ám az udvarban, ahol nemigen kedvelték III. Henrik rátarti kegyencét, azt suttogták kajánul, hogy a tüzes szúrások kis ízelítőt adtak neki a pokol tüzéből.

Siorac márki távozott, s én máris jobban éreztem magam, mintha vidámsága és életkedve ragályos lett volna. És bár nem voltam túlságosan vallásos - nem Istentől távolodtam el, inkább az egyház sok vétke hökkentett vissza, a megreformált vallásé éppúgy, mint a katolikusé - röpke imát küldtem az éghez, hogy tartsa meg a lehető legtovább a legszeretőbb apát. Épp befejeztem az imát, amikor a lovászom, La Barge jelentette, hogy zörgetett valaki a kapun,

és amikor a tőle megszokott elővigyázatossággal ajtót nyitott, egy tizenegy-tizenkét éves forma leánnyal találta magát szemközt, akinek arcocskája nagyon csinos, öltözéke választékos, és aki kedves, kissé éneklő hangon arra kérte, vezesse a gazdájához, mert négyszemközt szeretne beszélni vele.

- Megmondta a nevét?

- Nem, gróf úr, azt mondta, hogy azt csak kegyelmednek árulja el.

- La Barge, szerinted a látogatónk nemeskisasszony?

- Egész biztosan, gróf úr, és nagyon finom a beszéde.

- Hát vezesd ide, ha már olyan szép a pofikája. Majd meglátjuk, mi szél hozta. Nem hinném tettem hozzá mosolyogva -, hogy az életemre kíván törni.

Szőrmebéléses háziköntösömet viseltem, karosszékben ültem a tűznél, s a térdemen nyugtatva Montaigne Esszéi-t, hol olvastam, hol szunyókáltam, hol a lángok táncát figyeltem.

La Barge benyitott, majd betessékelte a kis látogatót. A leányka mélyen bókolt előttem, oly hajlékonyan és kecsesen, hogy igazán nem találhattam benne semmi kivetnivalót. Intettem La Bargenak, hogy elmehet, és amikor az ajtó becsukódott, szemügyre vettem a kisleányt. Kicsi volt valóban, termetét és korát tekintve is, de arca tényleg rendkívül bájos volt, tekintete pedig sokkal inkább nőre vallott, mint gyermekre.

- Kisasszony - szólaltam meg -, négyszemközt vagyunk, amint kérte, akkor hát megkérhetem, hogy mutatkozzék be?

- A nevem Francoise Bertaut - mondta némi ünnepélyességgel. - Apám a király személyes szolgálatában áll, anyám pedig, született Bessin de Mathonville, őfelsége, a királyné egyik hölgye. Észrevettem, hogy mivel az apja nem nemes, gondosan hangsúlyozza, hogy az anyja az. Apja tisztét ellenben pontosan megjelölte, míg az anyjáéra csak homályosan utalt. Amikor másnap tapintatosan érdeklődtem, megtudtam, hogy Madame Bertaut semmilyen tisztet sem tölt be, épp csak megtűrik a királyné környezetében, részben vidám természetének, részben spanyol származásának köszönhetően.

A leányka anyját nem ismertem, viszont atyám nagyon is jól ismerte az apját, és még jobban annak fivérét, a Ronsard modorában verselő költőt, Jean Bertaut-t, akit IV Henrik Sées püspökévé nevezett ki.

- Nos hát, kisasszony - kérdeztem -, mit kíván nekem elmondani? De előbb foglaljon helyet ezen a zsámolyon, ülve könnyebb lesz beszélnie.

Leült, és merev derékkal, egymásra tett két kezét a térdén nyugtatva, a legteljesebb lelki nyugalommal járatta rajtam nagy, kék szemét, és amikor végül megszólalt, a hangja cseppet sem remegett:

- Gróf úr, egy rendkívül nagy fontosságú titkot kívánnék kegyelmedre bízni. De mielőtt megtenném, kérem, adja nemesi becsületszavát, hogy soha senkinek nem árulja el, kitől származik az értesülés.

Tátva maradt a szám e hosszú, kifogástalanul formált és jól tagolt mondat hallatán, amire nem tartottam volna képesnek egy korabéli kislányt, ha kék szemének eleven és átható pillantása nem árulkodik kivételes szellemi képességeiről.

- Ha jól értem, kisasszony - mondtam -, a titkot továbbadhatom, ha fontosnak ítélem, csak azt nem árulhatom el, kitől származik az értesülés.

- Így van, gróf úr.

Tanácstalanul hallgattam. Ha ez a kislány rám akar bízni egy titkot, nyilván azért teszi, hogy továbbadjam - de kinek és miért?

- Kisasszony, ha azt kívánja, hogy a szolgálatára legyek, többet is el kell árulnia. Például: el kell-e mondanom ezt a titkot a királynak?

- Igen, gróf úr. Neki és csak neki.

- Szolgálatot teszünk neki azzal, ha e titkot a tudomására hozzuk?

- Igen, gróf úr. Minden tekintetben jobb, ha őfelsége megtudja az igazat.

- Mert eddig eltitkolták előle?

- Igen, gróf úr.

- És ez a titkolózás a későbbiekben a kárára lehet?

- Igen, gróf úr. De még inkább a királynénak. Ha nem vigyáz, a barátnői elveszejtik.

- Ezt ön gondolja, vagy a környezetében valaki?

- Gróf úr, én a magam nevében beszélek és cselekszem, nem valakinek a megbízásából.

Válaszának gyorsasága és határozottsága megint ámulatba ejtett, és végképp meggyőzött róla, hogy a kislány nem valami betanult szöveget mond fel.

- Beszéljen, kisasszony - mondtam, nagyon komolyan -, nemesi becsületszavamat adom, hogy soha senkinek nem árulom el a hír forrását.

- Amint a gróf úr is tudja, 1622. március 14-én estei „fekvő fogadás”[33] volt Condé hercegnénél. Hiszen, amint hallottam, ezen az estélyen kegyelmed is jelen volt.

- Valóban elmentem, de hamar el is jöttem. Bármily mulatságos az ott folyó örökös

pletykálkodás, engem untat.

- Nem úgy Verneuil kisasszonyt és Madame de Luynes-t, akik magukkal vitték az estélyre a királynét is, holott tanácsosabb lett volna, ha ágyban marad, és kíméli magát, a jól ismert okból.

Egészen éjfél után egy óráig ott volt Condé hercegné estélyén, de már nagyon elfáradt, s ezért megkérte Verneuil kisasszonyt és Madame de Luynes-t, hogy kísérjék haza. Hogy a királyné lakosztályába jussanak, őfelségének és a kísérőinek át kellett haladniuk a dísztermen, amelynek végében ott áll az az emelvény, amelyen ünnepi alkalmakkor a trónszék áll: Bár a három hölgyet egy belső inas kísérte lámpással, az óriási terem meglehetősen sötét volt és rettenetesen hideg. És ekkor Madame de Luynes, vagy mert fázott, vagy mert mulatságosnak találta az ötletet, azt javasolta a királynénak, hogy futva tegyék meg az utat a dísztermen át, és amikor a királyné, gyengeségére hivatkozva, ellenkezett, Madame de Luynes megragadta a jobb karját, majd intett Verneuil kisasszonynak, hogy ő meg a bal karját fogja meg, s azután futásnak eredtek, maguk előtt lökdösve a királynét, miközben a lámpással világító belső inas messze lemaradt mögöttük. A terem végébe érve a három hölgy nem vette észre az emelvényt, nekiütköztek és elestek. Madame de Luynes és Verneuil kisasszony hangos nevetés közepette feltápászkodott, a szegény királyné azonban felsikoltott, mert éles fájdalom hasított a belsejébe, s már nem is tudta a saját lábán folytatni az utat, hanem vinni kellett, egészen a szobájáig. A baleset következménye, mint tudja, gróf úr, két nap múlva mutatkozott meg, és gyászba borította a királyságot.

Elhűlve hallgattam a történetet, és beletelt néhány másodpercbe, amíg magamhoz tértem.

- Kisasszony - kérdeztem végül -, megkérdezhetem, miként jutott a tudomására az eset?

- Akaratomon kívül gróf úr a fültanúja voltam egy beszélgetésnek, amely a királyné és barátnéi között folyt.

- Kisasszony, e beszélgetés során a királyné szemrehányást tett Madame de Luynes-nek, hogy futásra kényszerítette őt, az ő állapotában?

- Igen. De Madame de Luynes azzal védekezett, hogy a királyné elfogadta a javaslatát. Madame de Luynes-nek rendkívül nagy befolyása van a királynéra.

Rövid csönd után felálltam.

- Kisasszony - mondtam -, történetét tudatni fogom a királlyal.

- Uram - mondta és ő is felállt -, adja nemesi becsületszavát...

- Kisasszony, egy nemesi becsületszót nem szokás megismételni. Egyszer már szavamat adtam.

Ennyi elég.

Egy kissé elpirult, de egy szót sem szólt, ismét bókolt, de nem olyan mélyen, mint először. Éreztem, hogy megsértődött, amiért az orrára koppintottam, és amíg az ajtóhoz kísértem, még megjegyeztem: - Kisasszony, ön nagy bátorságról tett tanúbizonyságot.

Kék szeme felragyogott, de köszönetképpen csupán mereven biccentett. A mindenségit gondoltam magamban -, kemény fából faragták a kicsikét. Lesz vele baja elég annak a férfinak, aki feleségül veszi.

Távozása után nem bírtam tovább olvasni az Esszék-et, és egész éjjel álmatlanul forgolódva azon töprengtem, mit tegyek. Erősen hajlottam rá, hogy higgyek a leánykának. Történetének valóságszaga volt, de mi a bizonyíték, hogy igazat mondott? Testis unus, testis nullus,[34] amint a régi mondás tartja. Egyetlen tanúvallomás alapján szabad-e felkavarnom a király lelkét?

Másnap elküldtem La Barge-t egy levéllel Fogacerhoz, s kértem, hogy sürgősen látogasson meg egy neki megfelelő időpontban, mert egy enyhe betegség ágyhoz köt.

Tizenegy órakor berontott, elutasított mindent, amivel kínáltam, közölte, hogy rohannia kell, fél fenékkel ült le egy zsámolyra, a lehető legtávolabb tőlem, és egyik hosszú lábát úgy görbítette maga alá, hogy majd a lehető leggyorsabban fel tudjon pattanni. Megkért, hogy nagyon röviden, paucis verbis[35] mondjam el, miről van szó. Anélkül, hogy megneveztem vagy akár csak körülírtam volna, kitől származik a hír, beszámoltam neki a királyné feltételezett balesetéről, és megkérdeztem, vajon hallott-e valamit ő is róla. Felsóhajtott.

- Nagy kár - mondta -, hogy ezeken a kis ostobákon keresztül kell megszületniük a gyermekeknek. Az Úr jobban meggondolhatta volna, kire bízza ezt a feladatot.

- Hát ki másra bízhatta volna? - kérdeztem nevetve. - De térjünk vissza a témánkhoz. Igaz, hogy a királyné elesett a Louvre dísztermében?

- Ó, jaj!

- Ó, jaj, igen? Vagy ó, jaj, nem?

- Ó, jaj, igen! S ez olyan igaz sajnos, mint a Szentírás!

- Megtudhatnám, milyen forrásból meríti értesülését, kanonok úr?

- Nem. Szentegyházunk forrásai azért oly megbízhatóak, mert a legteljesebb titoktartás veszi körül őket. Viszont nagyon örülnénk, ha kegyelmed a király tudomására hozná a történteket. Mi még nem találtuk meg a módját, miként nyithatnánk rá a szemét az igazságra.

Ezután elköszönt tőlem, és eltűnt, éppoly sebesen, ahogyan érkezett. Rettegett a betegektől, bár orvos volt, méghozzá jó orvos. De sokkal jobban érezte magát a bőrében, mióta kanonokként élvezhette busás javadalmát, s óvhatta magát, kényeskedőn, mint egy macska.

Két nappal később, amikor felépültem - vagy amint apám mondaná provanszálul „helyrerázódtam” - elindultam a király után. Nem volt nehéz a nyomára bukkanni, mert amerre járt, mindenütt róla beszéltek. Tours-ban értem utol, ahol is örömmel fogadott. Kiegyensúlyozottnak és vidámnak találtam - ilyen volt mindig, ha hadjáratba indult. Úgy öltözködött, mint az egyszerű katonák, azt ette, amit ők, és szálláshelyére sem volt túl kényes. Fájt ugyan, hogy meg kell zavarnom a

nyugalmát, mégis, már a megérkezésemet követő napon megkértem, hogy négyszemközt beszélhessek vele, és minden ízemben reszketve belevágtam történetembe, méghozzá egy erdőben, szarvasvadászat közben, amelyre magával vitt.

Elsápadt a hír hallatán, fájdalmában-e vagy haragjában, nem tudnám megmondani, és amikor befejeztem a történetet, alig hallhatóan megkérdezte: - Siorac, biztos benne, hogy mindez igaz?

- Igen, Sire, meg vagyok győződve róla. Két hírforrásból merítettem, melyeket nem nevezhetek meg, de a két vallomás tökéletesen egybevág.

Ezután jó egy percen át nem szólt egy szót sem, arca még mindig sápadt volt, de fekete szeme szikrázott a haragtól.

- Jöjjön, Siorac! - mondta hirtelen, és észrevettem, hogy megint dadog. - Visszamegyünk a szállásra!

Ezzel elvágtatott, én meg hiába próbáltam a nyomában maradni, mert kancám nem ért fel az ő heréltjével, így hát csak öt perccel utána érkeztem meg.

- Hol kujtorgott ennyi ideig, Siorac? - kérdezte ingerülten.

Azután ugyanilyen nyersen kiküldte Soupite-ot és Berlinghent, megparancsolta, hogy zárják be az ajtót maguk mögött, és senkit se engedjenek be hozzá.

- Siorac - kérdezte, kissé megenyhülve -, vállalkozna most az egyszer titkári teendőkre?

- Boldogan, felség - mondtam.

Kinyitottam a kis asztalon álló írókészletet, leültem az asztalhoz, és sietve hegyezni kezdtem egy lúdtollat. Lajos három levelet diktált, el-elfúló hangon. Az egyik Madame de Luynes-nek szólt, a másik Verneuil kisasszonynak, az utolsó pedig a királynénak. E három levél rövid volt, száraz, parancsoló, és a királynénak szóló levél végéről most hiányoztak a szokásos kedveskedések.

Mindhárom levélben leszögezte, hogy „rendet fog teremteni a királyné házában”, és hogy a személyes szolgálatára rendelt nemesek egyike fogja a leveleket átadni, akitől megtudják majd további döntéseit.

Reszketve írtam le ezt az utolsó mondatot. Féltem, hogy Lajos engem választ követül, aki gyűlöletessé válik a címzettek előtt. Végtelen megkönnyebbülésemre azonban behívta Berlinghent, és megparancsolta, hogy azonnal keresse meg la Folaine urat.

La Folaine úr[36] személyisége rácáfolt vidám nevére: Lassú, nehézkes, kimért, mondhatni mogorva ember volt, kétszer házasodott, s mindkétszer megözvegyült, de ez láthatólag nem törte le.

- Folaine - mondta Lajos, még mindig zihálva -, miután az érintettek elolvasták a nekik szóló

levelet, parancsolja meg a nevemben Madame de Luynes-nek, hogy hagyja el louvre-béli lakosztályát, és soha többé ne mutatkozzék az udvarnál. Ugyanez a parancs vonatkozik Verneuil kisasszonyra is, akit ezenfelül Angouléme hercegné gondjaira bízunk. És tudassa e rendszabályokat a királyné őfelségével is.

La Folaine megdöbbent a súlyos büntetés hallatán, mellyel a király ilyen magas rangú hölgyeket sújtott, és bátorkodott megkérdezni, vajon azt is meg kell-e mondania a királyné őfelségének, hogy miért lépnek életbe e rendszabályok.

- Tudja azt jól a királyné őfelsége - válaszolta a király szárazon.

Ezzel elbocsátotta la Folaine urat, s én is kértem, hogy távozhassam, mert szállást kellett keresem. És az ajtó felé menet hallottam, amint sóhajtva ezt mormolja: „Istennek hála, végeztem ezzel az üggyel!” Ó, jaj! de mesze volt még ettől! És milyen rosszul ismerte a gentil sessó-t, ha még azt sem tudta, hogy mihelyt sérelem éri, már a legkevésbé sem gentil, azaz kedves. A király olyan szigorral sújtott le a királynéra és barátnéira, ahogyan a fosztogató katonákat büntette. De hamarosan rá kellett jönnie, hogy egy királynak sokkal könnyebb engedelmességre kényszeríteni egy hadsereget, mint a saját feleségét.

Anna akkor lépett huszonegyedik esztendejébe, de a lelke legmélyén éretlenebb volt a koránál: szeleburdi, könnyelmű teremtés, aki a madridi udvarnál nagyon silány nevelésben részesült. És mindig csak a hívságoknak és a pletykálkodásnak élt, először spanyol udvarhölgyei között, akiknek csak a csínytevésen járt az eszük, azután francia barátnőinek körében, akiknek beszéde és életvitele egyként ledér volt. Szeretett velük szórakozni és bolondozni, erkölcstelen könyveket olvasni és időnként csinos udvari nemesifjak széptevését hallgatni: tovább sose ment el. És minthogy a játékot sosem engedte eljutni a végkifejletig - sem ezekkel a nemesurakkal, sem később Buckinghammel bűntelennek, feddhetetlennek érezte magát. És a szívében spanyol infánsnő maradt, tele kasztíliai gőggel. Nagyra tartotta magát, és minden törvény fölött állónak, abban a királyságban, amelynek ő volt a királynéja. Később, amikor négyéves fiával özvegyen maradt, és foggal-körömmel harcolt a trónjáért, végre megértette, hogy mivel ez az ország az ő legidősebb fiáé, következésképpen az ő hazája is. És akkor francia lett. De most még nagyon kevéssé volt az, és a francia-spanyol háborúskodás során vétkesen összejátszott az ellenséggel.

De ne szaladjunk előre. 1622 márciusa nem volt szerencsés hónap a szegény Anna számára.

Mivel szeszélyes volt és nemtörődöm, a vetélése miatt nem sokáig bánkódott. Úgy gondolta, nagyon fiatal, lesz még ideje kihordani egy gyermeket. A jövőbe vetett bizalma rendkívül elnézővé tette önmaga iránt a jelenben: az őrült rohangálást a Louvre dísztermében gyerekes csínynek látta, ami rosszra fordult. És eszébe sem jutott, hogy Franciaország királya ezt a csínytevést a dinasztiája elleni bűnténynek foghatja fel.

Kebelbarátnője, Madame de Luynes, az Ördög legügyesebb ügyvédje, azt suttogta a fülébe, hogy nem megrovás jár neki, hanem szánalom, amiért a király ilyen kegyetlenül bánik vele, és mivel

ő, a királyné, éppúgy királyi vérből származik, mint a hitvese, nem köteles meghajolni a férje zsarnoksága előtt. Két elválaszthatatlan barátnőt elválasztani egymástól vajon nem bűntett-e? Mit érzett volna Lajos, ha a régensség idején Medici Mária hirtelen úgy dönt, hogy elszakítja tőle Luynest? Helyénvaló-e, ha Lajos kegyetlenebbül bánik a hitvesével, mint szeretetlen anyja bánt ővele?

A szegény királynét szíven találták ezek a szavak, s úgy érezte, Madame de Luynes nélkül sivatag lesz az élete. És Madame de Luynes is biztosította róla, hogy ha a királynétól elválasztják, szinte az életétől fosztják meg, és hogy ő biztosan nem éli túl a kegyvesztés szégyenét. És azután a két hölgy örök barátságot esküdött, majd egymás karjába omolva zokogott.

Ha Anna jobban ismeri a férjét - de sajnos meg nem értésük kölcsönös volt -, nem képzelte volna, hogy megváltoztathatja a döntését, ha a hugenották elleni hadjárata minden egyes állomására küldöttet meneszt utána, hogy kegyelmet kérjen barátnéja számára: előbb a lovászát küldte, Putange urat (őt kétszer), azután Bonneuil urat, majd Montbazon urat (Madame de Luynes apját), ezután Verneuil úr következett, utána Guise herceg és végül, nagyon ügyetlenül, Madame de Luynes szeretőjét küldte, féltestvéremet, Claudeot, Chevreuse herceget.

A király ingerültségét minden küldött csak növelte, és valamennyinek ugyanazt a választ adta: „Döntésemet, melyet alapos megfontolás után hoztam, nem kívánom megváltoztatni.” Végül a sok sürgető kérelembe belefáradva, írt Jeannin elnöknek, hogy menjen el a királynéhoz, és közölje vele, miszerint ő „semmiképp sem kívánja, hogy hitvese Luynes connétable özvegyével találkozzék, legfeljebb néha és ritkán”.

E levél szövegéről tudomást szerezvén, meglepett a két egymás mellett álló határozó. És e halmozást végül csak azzal a szenvedélyes ellenérzéssel tudtam magyarázni, amelyet a király Madame de Luynes-nel szemben táplált: miközben egyik kezével a „néha” ajándékát adta, a „ritkán”-nal máris visszavette, amely így a „néha” engedményét oly kicsinyre zsugorította, hogy a király ezek után akár el is hagyhatta volna.

Anna elfogadta a változtathatatlant, de keserűen és haragvó szívvel. Madame de Luynes azonban, ez a minden hájjal megkent Machiavelli, nem törődött bele vereségébe, és pajzsot keresett a király haragja ellen: elküldött egy nemesurat a szeretőjéhez, Chevreuse herceghez (aki már Luynes életében is a szeretője volt), hogy kérje meg, vegye őt feleségül.

Féltestvérem zarándokúton volt éppen Laonban, a szentélyéről híres Notre-Dame-de-Liessetemplomba igyekezett, ahol az a Szentföldről származó Máriaszobor áll, amelyet részben eredete, részben régisége miatt csodatévőnek tartottak. Mint bizonyára emlékeznek rá, Lajos is ehhez a Máriához folyamodott segítségért, és a felesége felgyógyulásáért cserébe színarany szobrot ígért neki.

Chevreuse herceg nem egyedül időzött a szent helyen, hanem jó cimborái, Liancourt, Blainville, Zamet és Fontenay-Mareil úr társaságában, akikkel reggel a templomban ájtatoskodott, esténként pedig vidáman mulatozott.

Claude, miután elolvasta a levelet, tanácskozott barátaival. A vélemény egyhangú volt: ki kell adni Madame de Luynes útját, aki szálka a király szemében.

- Igazuk van - mondta Claude -, ki fogom adni az útját. És közölte döntését Madame de Luynes követével. Párizsba visszatérve, a Guise-eknél szokásos családi kupaktanácson (én nem voltam ott, mert a királlyal tartottam, és Conti hercegné sem volt jelen, mert sejtette, hogy miről lesz szó), megtanácskozta az ügyet az övéivel.

- Szegény Claude-om, miért csinál mindig őrültségeket? - kiáltotta az uralkodó herceg, megfeledkezve saját őrültségeiről: - Nem látja, hogy ez a ravasz nőszemély csak azért akarja kegyelmedre erőszakolni magát, hogy sarokba szorítsa a királyt? Hiszen ki merné kiűzni a Louvre-ból egy Guise hitvesét? Egy ilyen álnok cselszövőnek kívánná nyújtani a kezét?

- Ráadásul - jegyezte meg jó keresztanyám, aki e pillanatban egyáltalán nem volt jó - ez az angyalarcú asszony maga az ördög. Csupa fog és köröm, vérbeli bajkeverő. Ha elvenné, ő lenne az úr a házban, és biztosíthatom, jól megtáncoltatná fiamuramat.

- Igaza van, anyám - mondta Chevreuse herceg. - Végleg kiadom az útját. És azon melegében egy kis lótifutit menesztett egy levélkével Madame de Luynes-hez, amelyben sajnálkozva újból bejelentette, hogy semmi szín alatt sem veheti feleségül. Ám másnapra megbánta nyerseségét, mert ez a hős békeidőben a leggyöngédebb ember volt, s hogy a megismételt elutasítás okozta fájdalmat néhány jó szóval enyhítse, ellátogatott a connétable özvegyéhez.

Szebbnek találta, mint valaha. Szerencsétlensége nem sújtotta le, épp ellenkezőleg.

- Ó, Claude-om! - kiáltotta, gyöngéd kis kacsói közé fogva a férfi kezét -, nem vállalkozik hát mellettem a balsors napjaiban az irgalmas szamaritánus szerepére!

Egy könnycseppet is ejtett, amelytől még kápráztatóbban csillogott szép szeme - de csak egyetlenegyet, nehogy a sírástól elkenődjék a festéke.

- Barátom - folytatta -, mennyi bánatot és gyalázatot hozott a fejemre az a nagy szerelem, melyet kegyelmed iránt éreztem, és sajnos most is érzek, most, amikor elhagyott! Ma mindenki kövét vet rám!

Mindenki gyűlöl és becsmérel! És száműztek az udvarból, s még a kegyelmed szívéből is, azért a vétekért, amely a mi közös vétkünk, s amit még most, végső nyomorúságomban sem tennék meg nem történtté egy birodalomért sem! Most pedig mást nem tehetek, mint hogy zárdába vonulok, s hátralévő életemben ott vezeklek azért a vétekért, hogy kegyelmedet minden mértéket meghaladón imádtam... Ó!

Miért is nem engedtem ennek az álszent királynak, amikor még szeretett! Mindenki azt várta, hogy a kegyenc hitvese majd az uralkodó kegyencnője lesz! De hogy engedhettem volna annak az álnoknak, amikor nem láttam mást, csak kegyelmedet? Még azon az áron is, hogy a király meggyűlöl, kegyelmedet választottam!

S amíg így panaszból szemrehányásra váltott, szemrehányásból kérésre, és kérésből örök szerelmének magvallására, a connétable özvegye lassan közeledett áldozatához: amint tehette, ez az asszonyfejű, szép kígyó körétekeredett, gyöngéden ráfonódott, szegény Claude-ot elhagyta az értelem,

az akarat, érzékei pedig lángra kaptak.

Beadta a derekát. És a hölgy addig ütötte a vasat, amíg meleg: mihelyt szerelmes ölelkezésük véget ért, azonnal levelet íratott szerelmesével a királynak, amelyben a herceg, a szokásnak megfelelően, engedélyt kér őfelségétől, hogy feleségül vehesse a connétable özvegyét.

A levél Nantes-ban érte utol Lajost, ahol épp állomásozott. Akkoriban tudta meg, hogy Soubise elfoglalta Oléron szigetét, valamint Royant és Les Sables-d'Olonne-t, vagyis Claude levele nem éppen jókedvében találta. Elsápadt haragjában, amikor elolvasta, majd olyan durván nyújtotta át nekem, amilyennek még sohasem mutatkozott irányomban. Ráadásul sem Sioracnak, sem Sioacnak nem nevezett, hanem Orbieu-nek, ami legalább annyira megrettentett, mint nyers hangja.

- Ez itt Chevreuse levele - mondta. - Olvassa el, Orbieu! Úgy tudom, szegről-végről a rokona.

Ez a „szegről-végről” még jobban megijesztett, s már szinte biztosra vettem, hogy a királynak Claude elleni haragja az egész családomra s még rám is lesújt.

Lassan olvastam végig a szerencsétlen levelet. A tartalma nem lepett meg, hiszen előző nap én is kaptam egy levelet Guise hercegnétől, amelyben beszámolt Madame de Luynes támadásáról és Claude behódolásáról. Jó keresztanyám arra kért, járjak közben a királynál, hogy bármily szerencsétlen is ez a házasság, ne tiltsa meg, mert fél, hogy akkor behálózott féltestvérem botrányosan fog viselkedni.

Amíg Claude-nak a királyhoz írt levelét olvastam, egyre csak azon töprengtem, vajon nem lehetséges-e, hogy jó keresztanyám levelét, amely a királyi postával érkezett, felbontották, elolvasták, és tartalmáról értesítették a királyt. Mindezt megfontolva, úgy döntöttem, hogy a legjobb politika most az őszinteség.

- Sire - mondtam, míg visszaadtam Claude levelét - semmi újat nem tudtam meg ebből a levélből. Tegnap ugyanis üzenetet kaptam Guise hercegnétől, amelyben beszámolt a connétable özvegyének legújabb cselszövéséről. Jó keresztanyám arra kért, járjak közben felségednél, hogy engedélyezze a házasságot, mert attól tart, hogy ha kérelmét elutasítja, a szegény Claude botrányosan fog viselkedni.

- És mit tesz most ön? - kérdezte Lajos.

- Azt, amire keresztanyám kért, Sire.

- Hogyan? - kérdezte Lajos meghökkenve. Majd így folytatta: - Most Siorac beszél, vagy Chevreuse féltestvére?

- Siorac! - kiáltottam. - Siorac, aki csakis felséged érdekeit tartja szem előtt! A felséged iránti hűségem mindig is fontosabb volt a számomra, s az is marad, minden családi köteléknél!

- És kegyelmed szerint - kérdezte Lajos - mit diktál most az én érdekem?

Nem volt könnyű állni Lajos haragos tekintetét.

Mégis tartottam magam elhatározásomhoz, és fejest ugrottam az őszinteség mély vizébe.

- Sire - mondtam -, ez a házasság minden szempontból katasztrofális, de felségednek nem az az érdeke, hogy megtiltsa.

- Hogyan? - kérdezte Lajos ingerülten. - Talán nekem is félnem kell Chevreuse herceg botrányos viselkedésétől? netán lázadásától?

- Nem, Sire - mondtam -, Claude-ot nem olyan fából faragták. Ő mindig hű lesz királyához.

Csakhogy mit mond a lelkiismerete, Sire? Vajon helyes-e megakadályoznia két olyan ember házasságát, akik mindmostanáig bűnben éltek együtt?

Ezt az érvet nem most, a pillanat hevében találtam ki, hanem előző napi töprengéseim során, s igen megfelelőnek találtam egy Lajoshoz hasonló hívő ember meggyőzéséhez. De mintha a szám is csodálkozott volna, hogy kicsúszhatott rajta egy ilyen papos mondat, hiszen sohasem hittem benne, hogy a Teremtőt oly nagyon érdekelné parányi teremtményeinek párosodása, hogy lajstromozná ilyesfajta botlásaikat és haragudnék értük.

A nyílvessző mindenesetre célba talált: Lajosra hatott ez az érv, amely mindeddig nem jutott eszébe. És nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy kezd lecsillapodni.

- Gondolkodni fogok rajta - mondta.

Ezzel a mondattal szokta volt a vitákat lezárni. És bár a harc még nem ért véget, biztosra vettem, hogy Lajos nem követ el ilyen szarvashibát, vagyis nem tilt meg Chevreuse-nek olyasvalamit, amit a herceg az ő tilalma ellenére is biztosan meg fog tenni.

- Hadd diadalmaskodjék hát ez az ördögi nő - mondta -, legalábbis egyelőre. És most összpontosítsuk minden erőnket a másik gonoszra.

XIV. FEJEZET A másik gonosz Benjamin de Soubise volt, Rohan herceg öccse, La Force herceggel együtt a protestáns lázadás legfőbb éltetője. A hosszú sáv, amit elszakított a francia koronától, Sablesd'Olonne-tól Oleron szigetén át Royanig húzódott az atlanti partvidéken. Így tehát északról és délről is védve volt La Rochelle, a hugenották legfőbb ékessége, amelyet lakói bevehetetlennek tartottak, részben mert számíthatott az angolok segítségére, részben pedig mert III. Henrik, akkor Anjou herceg, hat hónapi ádáz ostrom árán sem tudta elfoglalni.

Bevételére egyelőre Lajos sem gondolhatott. Pillanatnyilag a távolabbi célpontja Montpellier volt, a közelebbi pedig Soubise hadserege, hétezer ember. Lajosnak ugyan csak ötezer katonája volt, de sokkal jártasabbak a hadviselésben. Ezenfelül pedig Lajos rendelkezett azzal a három hadvezetői erénnyel is, melyet IV. Henrik a legfontosabbnak ítélt: határozottság, gyorsaság és bátorság.

Párizstól távol, a cselekvés lázában, megfeledkezett házaséletének minden keservéről.

Eltökélten és derűsen vágtatott az utakon, mintha atyja szelleme ösztökélte volna, hogy szerezzen az övéhez hasonló dicsőséget.

Gyorsasága – kevesebb, mint hat nap alatt tette meg az utat Blois-tól Nantes-ig - mindenkit meglepett.

Soha hadsereg nem haladt még fürgébben, és ez legfőképpen Soubise-t érintette kellemetlenül.

Neki valóban volt oka félni a jövőtől. Mikor átadta a királynak Saint-Jean-d'Angély-t, a bocsánatát kérte. S akkor nemcsak hogy elnyerte a bocsánatot, de Lajos még szabadon is engedte.

Soubise azonban visszaélt a szabadsággal: újból fellázadt a király ellen, és sorra elfoglalta városait.

Soubise nem bízott túlzottan a csapataiban. A hétezer fős sereg nagy volt ugyan, és a siker reményében ütközhetett volna meg bármelyik helyi kormányzó csapataival, aki a király parancsára szembefordul velük. Ám a király jelenléte megváltoztatta a helyzetet. Lajos felkent uralkodó volt, akit tisztelet és félelem övezett. A törvényesség többet nyomott a latban egy légiónál. Soubise, bármily bátor volt is, ha záporoztak a golyók, a király közeledtére mindinkább elveszítette magabiztosságát.

Lelki szemei előtt már megjelentek a láncok, a börtön és a hóhér pallosa.

Amikor hírét vette, hogy a királyi hadsereg elhagyta Nantes-ot, és Challans felé nyomul, a SaintGilleslel szemközti kis szigetre, Riezre húzódott seregével, mert nem volt a közelben olyan fellegvár, ahol menedéket találhatott volna. Egy különös s az esetleges üldözők számára félelmetes sajátossága miatt esett a választása erre a szigetre: meg lehetett közelíteni gyalogosan, de csak apály idején, s az évnek ebben a szakában az apály éjfél körül állt be. Ha a támadóktól elpártol a hadiszerencse - bár a sötétben sikerült átjutniuk a gázlón -, nem menekülhetnek, mert közben a hullámok kérlelhetetlenül összezárulnak mögöttük.

Az Atlanti-óceán partjára érve Lajos szemügyre kívánta venni Soubise menedékét.

Hadseregének vezetőivel felkapaszkodott egy homokdűnére, amelynek csúcsáról Riez szigetére lehetett látni. A vezetők mind túl veszélyesnek ítélték a vállalkozást: átkelni a gázlón a sötétben, az ilyenkor áprilisban jéghideg vízben, aztán átázva és összefagyva csatába indulni úgy, hogy ha a harci helyzet rosszra fordul, nincs visszaút...

Lajos tanácsadói féltek. S főleg azt nem akarták semmiképpen, hogy a király is kockáztassa az életét ebben a veszélyes vállalkozásban. Lajos azonban beléjük fojtott minden ellenvetést.

- Uraim - mondta -, értelmetlen volt idáig eljönnünk, ha most nem folytatjuk az utat. Nem engedhetjük, hogy az ellenség válasszon, megütközik-e velünk vagy elmenekül. Uraim, ne féltsenek engem, hiszen én sem féltem magamat. Ügyem igazságos, és Isten velem lesz. Éjfélkor átkelünk a gázlón.

Ezt mondván, kenyeret osztatott a gyalogságnak, elvitette a lovakat legelni a Saint-Jean deMonts-i mezőkre, ő maga pedig elfoglalta szegényes szállását az épine-i majorban. És miután evett egy falat kenyeret és ivott egy kupa bort, leterítette a szalmára vadászköpenyét, és úgy aludt, mint a mormota, hiszen tizenöt órán át ült nyeregben.

A szigetre vezető átkelőt besse-i gázlónak nevezik. Éjfélkor a lovasság kelt át rajta elsőként, élén a királlyal, alig félóra alatt, de a gyalogságnak már nehezebb dolga volt, s ruhájuk is sokkal jobban átázott, mint a lovasoké. A szigetre érve meglepetés várta őket. Az elveszett gyermekek[37] jelentették, hogy félmérföldnyire tőlünk sem találták az ellenségnek semmi nyomát. Lajosnak tehát volt ideje rendbe tenni a csapatát. Mivel a szemle során úgy találta, hogy a katonák átázott ruhájukban majd megfagynak, nagy tüzeket rakatott a helyszínen talált lerombolt házak gerendáiból. És újabb kenyérosztást rendelt el.

Minden katona tudja - és magam is ott voltam a király mellett hadjáratai során -, hogy a háború úgyszólván nem áll másból, mint hosszú vonulásból és hosszú várakozásból - mindkettő kimerítő.

Maga a csata (kivéve, ha ostromról van szó) meglepően rövid ideig tart, vagy legalábbis utólag rövidnek érzik, akik túlélték.

Koromfekete éjszaka borult ránk, és mivel tapogatózva nem lehet csatába indulni, a király úgy határozott, hogy megvárja a napfelkeltét. Soha lassabban nem jött még el a hajnal! Mintha a nap nem akarta volna látni egy testvérgyilkos háború vérfürdőjét. A hajnal első sugaránál Lajos ismét kenyeret osztatott, s amikor hallotta, hogy egyik katonája kevesli az adagot, odavetette neki: - Ha többet akar, szerezzen az ellenségtől!

Ez a jól elhelyezett kis tréfa, amely azután szájról szájra járt, annyira az apjára vallott, hogy akik már IV. Henrik seregében is harcoltak, valósággal felüdültek tőle.

A reggelre azonban még mindig sokáig kellett várni. A katonák jólesően melegedtek a mocsár szélén tört náddal is megrakott nagy tüzek körül. Lajos, kissé távolabb húzódva, lefeküdt a homokos földre, és betakarózott vadászköpenyével.

- Sire - szólt oda neki udvarmestere, Du Gué -, jobb volna most felségednek louvre-béli ágyában!

- Épp ellenkezőleg - mondta Lajos -, nagyon örülök, hogy itt lehetek, és holnap megütközhetem ezzel a felfuvalkodott fickóval, aki el akarja ragadni tőlem városaimat és szigeteimet. Egyet sem hagyok meg neki, még ezt a kis szigetet sem!

Azután elaludt, és mi megparancsoltuk, hogy semmiképp se zavarják, amíg kivilágosodik. A nap hirtelen bukkant elő, egy nagy fekete felhő mögül, és úgy szórta ránk fénysugarait, mint az ótestamentumi képeken az Atyaisten.

Lajos már talpon volt. Berlinghen és Soupite ráadták harci páncélját, a lovásza meg elővezette a lovát, és Lajos a nehéz páncél ellenére, segítség nélkül, egy szempillantás alatt nyeregbe pattant. A fején most nem sisak volt, hanem fehér tollal díszített kalpag, amely nemcsak nekem juttatta eszembe azt a fehér tolldíszt, amelyet az apja viselt az ivryi csatában.

Parancsára a csatarendbe felsorakozott hadsereg nekilódult - elöl a lovasság és az élen Lajos -, de már vagy félmérföldnyit haladtunk előre, Riez városka felé, egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztunk, amit valamennyien erősen furcsállottunk. Ekkor megérkezett Beaumont úr, aki az

„elveszett gyermekekkel” együtt indult felderíteni a terepet, s magával hozott néhány foglyot és halászt, akik faggatózásunkra elmondták, mi történt.

Soubise előző este látta, amint a királyi hadsereg a szárazföldön gyülekezett, és ráeszmélt, hogy ha a katonák megrohanják a szigetet, az ár-apály csapda őt zárja be. Vagyis, ha a királyi hadak rajtaütnek, és minden jel szerint erre készültek, a menekülés útját elzárja előle a dagály. Elhatározta hát, hogy kitör a csapdából, és a király még csak alig egy órája volt a szigeten, amikor Soubise már, az éjszaka leple alatt, Saint-Gilles-Croix-de-Vie felé igyekezett, egy másik gázlón át, hogy ott hajókra szálljon seregeivel, La Rochelle felé.

Vesztükre a dagály már megkezdődött. Soubise meg a lovassága még különösebb nehézség nélkül át tudott kelni a gázlón, és a gyalogság egy része is, bár derékig vízben gázolva, de a gyalogság másik része, körülbelül kétezer ember, már nem bírt a növekvő árral, és a szigeten rekedt tehetetlenül, vezető nélkül és csak a halál reményével.

Előrenyomuló katonáink osztották is volna nekik irgalmatlanul a halált, ha a király nem ígér némi pénzt minden egyes fogolyért, akit a gályáira hoznak.

Előrenyomulásunk közben különös zsákmányt ejtettünk: egy szekeret, amely tele volt harangokkal. A hugenották hozták a rengeteg harangot a szigetre, melyeket tengerparti hódításaik közben szereltek le a katolikus templomok harangtornyából, hogy majd megolvasszák és ágyút öntsenek belőlük: a szépen csengő harangokból csúf hangokat hallató eszközök váltak volna. Lajos megparancsolta, hogy szállítsák vissza a harangokat a szárazföldre, és valamennyit akasszák vissza a saját helyére, hogy a vidék egyetlen templomja se maradjon ezután néma.

Rieznek a csodával határos elfoglalása - hiszen még harcolni sem kellett érte - nagy jelentőségű győzelem volt, mert Soubise elvesztette hadseregének egy részét és hírnevén is jókora csorba esett, ráadásul a király ezt követően az összes elfoglalt helységet visszafoglalta: Royant négy nap alatt, ami szintén óriási gyakorlati haszonnal járt, lévén hogy a városka a Gironde torkolatában fekszik, tehát zavarhatta a bordeaux-i kereskedelmet, miközben menedéket nyújthatott a hugenotta hajóknak.

Lajos annál is jobban örült a sikernek, mert annak idején Párizsban az államtanács és a miniszterek igyekeztek lebeszélni erről az újabb hadjáratról. Egyetlen ember támogatta, de annál lelkesebben, Condé herceg, aki azt remélte - s erről az egész udvar tudott -, hogy ezen az úton elnyerheti a király kegyét, s végül Luynes nyomába lépve, ő lehet őfelsége kegyence. Ám Condé, amint a későbbiekben látni fogjuk, annyi bajt okozott és oly ostobán viselkedett, hogy néhány hónapon belül minden hitelét elvesztette.

Tudtam, hogy a királyi hadsereg végső célpontja Montpellier, La Rochelle és Montauban után a legerősebb hugenotta város, így hát úgy gondoltam, hogy Royan elfoglalása után nyilván áthaladunk Bordeaux-n, majd onnan a Garonne mentén leereszkedünk Toulouse-ig, hogy végül eljussunk Carcassonne-ba, Narbonne-ba, Béziers-be, Pézénas-ba és Mauguióba, ahonnét már nincs messze Montpellier. Az útvonal nagyjából valóban ez volt, csak két nagy vargabetűvel. Az egyik Bordeauxtól keletre, Sainte-Foix-la-Grande-hoz vezetett, amit meg is ostromoltunk. A másik kitérőt Montaubantól keletre, Négrepelisse és Saint-Antonin irányába tettük. Vagyis elkerültünk két, rendkívül nagy fontosságú várost, Bordeaux-t és Montaubant. Az elsőt azért, mert királyhű volt, a

másodikat meg azért, mert ellenséges volt, és a királynak nem volt elég hadi ereje ahhoz, hogy egy megismételt ostrommal megpróbálja bevenni.

La Force herceg, aki a Bordeaux-tól keletre lévő Sainte-Foix-la-Grande-ot védte, a Montpellier-t birtokló Rohan herceggel együtt a hugenotta lázadás legjelentősebb vezére volt. De mint főúr a saját érdekeit is a szívén viselte, sőt jobban, mint a protestantizmus ügyét. Ezért miután Lajos elfoglalta a kastélyát - amit a herceg rendkívüli mód fájlalt -, majd feltűnt Sainte-Foix falai alatt, La Force a várost és egész Alsó-Guyenne-t eladta neki kétszázezer aranytallérért meg egy „Franciaország marsallja” címért. Minekutána királyi kegyből - visszakapta a kastélyát.

Ha az olvasó megengedi, hogy egy ugrással - elég nagy ugrással! - Bordeaux környékéről Montauban vidékén teremjek, beszámolnék a második vargabetű egyik állomásán történt rémségről, a négrepelisse-i mészárlásról, amely e háború legszörnyűbb eseménye volt.

Négrepelisse-ben igazából nem is egy, hanem két vérfürdőt rendeztek, a másodikat bosszúból az elsőért. Az első a helyi lakosság műve volt. Januárban ádáz hugenották az éjszaka közepén rajtaütöttek azon a helyőrségen, amelyet a király állított előző hadjárata során, és kardélre hánytak négyszáz embert.

A király mélységes felháborodásában bosszút esküdött - annál is inkább, mivel Négrepelisse alig néhány mérföldnyire van Montaubantól, és a nagy, lázadó városnak is meg akarta mutatni, hogy nem gyilkolhatják le büntetlenül békeidőben az ő katonáit. A bosszú azonban, az ő elképzelése szerint, nem azt jelentette volna, hogy a helyőrség legyilkolása miatt ki kell irtani az egész várost.

Sajnos Lajos a város bevételekor beteg volt: sápadt, lázas, száraz köhögés rázta szüntelenül, és rendkívüli mód legyengült. A királyi hadsereg legfőbb parancsnoka ekkor Condé lett, mint az első a királyi hercegek között. Az ő parancsa pedig Négrepelisse bevétele után így szólt: „Mindenkit kiirtani!” A tömeggyilkosság este hét órakor vette kezdetét egy szép júniusi estén. Lajos a szobájában sápadtan hallgatta az áldozatok végső jajkiáltásait. Condé herceg parancsa nemcsak aljas volt, hanem álnok is, hiszen a „mindenki” magában foglalta a nőket és a gyermekeket is, ámde kimondatlanul.

Lajos elvonszolta magát szobája ablakáig, amely a kis város felé nézett, de látni nem látott mást, csak a falakat. Amikor a jajkiáltások elnémultak, és katonáink kis csoportjai vértől mocskosan s a fáradságtól tántorogva elhagyták Négrepelisse-t, a falak közül lángok csaptak fel, és a fekete füst az égett hús émelyítő szagát sodorta felénk. Lajos halálsápadtan, némán visszafeküdt az ágyába.

Azt hiszem, e pillanatban lett kegyvesztett a Felséges Herceg. A mészárlásra vonatkozó parancsot a király megkérdezése nélkül adta ki, nem tartotta tiszteletben azt a királyi előjogot, amelynek értelmében az uralkodó maga döntheti el, kegyelmet kíván-e gyakorolni vagy sem. Condé kész helyzet elé állította Lajost, s egyben felelőssé tette egy mészárlásért, amely (mint Riez szigetén is láthattuk) hajlamaitól és politikájától is idegen volt. Lajos engedelmességre akarta kényszeríteni a lázadókat, de semmiképp sem akarta feleleveníteni a Szent Bertalan-éj emlékét.

Hadd mondok egy példát, amely jól mutatja a király alapállását. Amikor Mirambeau mellett rajtakapott két francia őrszemet, hogy egy hugenotta paraszt kunyhóját fosztogatják, lefogatta és elverette őket, majd felkereste ezredesüket, és nyersen odavágta neki: „Ha nem lesz képes rendet tartani, úgy fogom tekinteni, mintha személyesen kegyelmed rabolna és fosztogatna, s lefokozom!”

Négrepelisse után egy vele szomszédos kis helységet ostromoltunk meg, amely a szép SaintAntonin-Noble-Val nevet viseli. Ez az ostrom, amely rövidnek ígérkezett, végül közel egy hónapig tartott. Azért is, mert lakói hősiesen védekeztek, még az asszonyok is alabárdot ragadtak, és bátran visszaverték a mieinket, de főleg azért, mert Condé herceg, aki azt hitte, hogy az ereiben csordogáló vér tapasztalatok híján is katonai lángelmévé teszi, senkivel sem tanácskozva, a város legerősebb pontján indított támadást, a leggyengébb helyett...

Ez az ostobaság, amely sok emberéletbe és rengeteg elvesztegetett időbe került, nem kerülte el Lajos figyelmét. És utálatát még fokozta, amikor július 3-án, Toulouse-ban az ablakából látta, hogy Condé, akinek kegyetlenségével csak tudatlansága vetekedhetett, ott menetel, persze megint csak őfelsége előzetes hozzájárulása nélkül, a vezeklő kék barátok körmenetében. A puszta tény, hogy a királyi hercegek közül az első ott vonult e szerzetesek között, akiknek az volt a céljuk, hogy a hugenották ellen izgassák gueyenne lakosságát, a királyi hadjáratot ismét csak keresztes háborúnak tüntette föl, amit pedig Lajos már Párizsból való elindulása óta igyekezett elkerülni.

A király állandó rosszullétei nemcsak rám hatottak nyomasztólag, hanem az egész hadseregre. Állapota hol jobbra fordult, hol megint rosszabbodott, és már attól féltünk, gyógyíthatatlan. Reggeltől estig rázta a köhögés, amit Héroard beöntéssel próbált megszüntetni. „Nem azt a felit kezeli, amelyik beteg”, mondta nagyon találóan La Barge. Valamivel tudományosabban, de ugyanezt állapította meg később atyám is.

Valami ismeretlen természetű járvány - amely elkerülhetetlenül felüti a fejét ott, ahol ennyi ember van együtt - tizedelte a hadsereget. Hogy sorainkat rendezzük, három hetet Béziers-ben kellett töltenünk.

Fölöttünk kérlelhetetlenül kék ég ragyogott, perzselt a nap, lábunk alatt kiszáradt a föld. Kevés volt a víz, mert már hónapok óta nem esett az eső, és ez is csak fokozta kínjainkat. De talán a leggyötrelmesebb az volt, hogy nappal tömérdek légy zümmögött körülöttünk, éjszaka pedig ugyanannyi szúnyog.

Béziers-ben a provanszál nyelvet beszélik, amely kissé különbözik ugyan atyám périgord-i nyelvjárásától, de azért meglehetősen jól értem, így hát sikerült kényelmes szállást találnom egy bájos özvegynél, aki módfelett elkényeztetett. Egy nappal azután, hogy elszállásoltam magam, egy katona levelet hozott Bassompierre-tól: ha megfelel nekem, este hét órára átjönne hozzám egy kis négyszemközti eszmecserére. Visszaüzentem, hogy örömmel látom, bár kissé sértve éreztem magam, amiért a hadjárat kezdete óta oly ritkán kereste a társaságomat. Persze a tisztéből fakadóan rengeteg feladat hárult rá, amelyeknek nagyszerűen eleget tett.

Hét órakor vidám kopogtatás hallatszott az ajtómon, és az özvegy diadalmasan bevezette hozzám Bassompierre-t, majd miután egy ideig gyönyörködve legeltette rajtunk a szemét, közölte, hogy mindjárt visszajön. És valóban vissza is jött, serlegekkel, egy üveg frontignani muskotállyal meg egy tál lepénnyel, s amíg mindezt az asztalra helyezte, le nem vette a szemét látogatómról.

- Asszonyom - szólaltam meg provanszálul („asszonyomnak” szólítottam, ami nagyon hízelgett neki) -, milyennek találja Bassompierre grófot?

Az özvegy bókolt, amire válaszképpen Bassompierre, félig fölemelkedvén ültéből, szintén hódolatát fejezte ki, s mindezt követően a hölgy rövid gondolkodás után így szólt provanszálul: - Nagyon szép ember, még ha deresedik is már a halántéka.

Véleményét lefordítottam Bassompierre-nek, akinek szempillája sem rebbent, hanem a legkomolyabban így válaszolt: - Asszonyom, én olyan vagyok, mint a póréhagyma: a fejem már fehér, de a kinövésem még zöld.

Az újbóli fordítást követőleg a hölgy harsány nevetéssel díjazta a tréfát, keble megmegemelkedett, csípője ringatózott. Biztosra vettem, hogy ha van még egy szobája, Bassompierre-t is a szárnya alá veszi.

Intésemre, melyről nyilván azt gondolta, hogy a féltékenység szülte (zavart kis fintorokat vágott ugyanis), bókolt és távozott.

- Ifjú Siorac barátom - mondta Bassompierre -, úgy látom, semmiben sem szűkölködik itt.

Ropogós lepény, jóféle frotignani muskotály és szívélyes háziasszony.

Nevetett egyet, majd egy sóhajjal megjegyezte: - Meg lehet itt fulladni. Nem nyithatnánk ablakot?

- Grófom - mondtam -, ha kinyitjuk az ablakot, felfalnak a szúnyogok.

- És ez itt - kérdezte Bassompierre, jobb arcára csapva -, átröpült az üvegen?

Ismét kopogtattak az ajtón, és gazdaasszonyom tányérkára helyezett citromdarabkákat hozott.

- Uraim - mondta provanszálul -, ha nem akarják, hogy a szúnyogok összecsípjék kegyelmeteket, kenjék be citromlével az arcukat és a kezüket. Azt nem szeretik a szúnyogok.

Megköszöntem a figyelmességét, majd egy ellentmondást nem tűrő, bár mosollyal enyhített pillantással kiparancsoltam a szobából.

- Hallgatózni fog az ajtónál? - kérdezte Bassompierre.

- Nem sokra menne vele. Alig ért valamit franciául. De hát olyan komoly dolgokról készülünk beszélgetni, hogy baj volna, ha valaki kihallgatna?

- Majd kiderül - mondta Bassompierre mosolyogva, tekintete azonban komoly maradt. Bizonyos dolgokat kegyelmed tud - folytatta -, másokat meg én. Mi lenne, ha összeadnánk, amit tudunk? Megkérdezhetem például, mitől olyan gondterhelt?

- A király egészségi állapota aggaszt. És attól is félek, hogy Condé ostobasága tönkreteszi

hadjáratunkat.

- A király egészségi állapota, barátom, engem is aggaszt. De azért ne aggódjunk jobban, mint ő maga. Tudja, mit mondott nekem tegnap? „Beteg voltam Toulouse-ban, Castelnaudaryban, és félek, hogy itt is az leszek. Ha Párizsban volnánk, nem gondolnék a halálra, de itt máris halottnak érzem magam.”

- Uram Isten! - kiáltottam. - Ezek valóban nagyon kétségbeesett szavak!

- Csakhogy ő tréfának szánta őket! Arra célzott, hogy ellepik a legyek. Valójában ma reggel már sokkal jobban érezte magát.

- Ez nem jelent semmit: egyik nap jól van, a másik nap rosszul. És mindig az az átkozott köhögés meg a hőemelkedés!

- Még nagyon fiatal, és tele van életerővel - mondta Bassompierre. - És Condé miatt se fájjon a feje: Lesdiguiéres e hónapban áttért a katolikus hitre.

- Biztos ez?

- Mint a Szentírás.

- Kegyelmed rébuszokban beszél. Mit akar valójában mondani?

- Azt, hogy Lesdiguiéres elindult Dauphinéból, hogy csatlakozzék hozzánk Montpellier falai alatt. Ott majd a király átadja neki a connétable-i kardot, és attól fogva, Istennek hála, Lesdiguiéres irányítja majd az ostromot, Condé pedig háttérbe szorul.

- Honnan tudja ezt?

- Van fülem.

- Netán arról is hallott már - kérdeztem mosolyogva -, hogy Richelieu-t a pápa hamarosan bíborossá nevezi ki?

- Ó! Ezt most hallom először - mondta Bassompierre, felvonva szemöldökét. - Ez nagyon fontos hír! Annál is inkább, mivel Retz bíboros a halálán van.

- Hallottam róla.

- És ha meghal, üresen marad a helye az államtanácsban. Amit talán Richelieu-vel fognak betölteni.

- Sajnos kétlem - mondtam -, hogy Lajos meghívná őt a Tanácsába.

- Miért? Talán nincs tisztában vele, milyen végtelenül éles elméjű ember Lucon püspöke?

- Nagyon is tisztában van vele. Lajos attól tart, hogy ha Richelieu beteszi a lábát a Tanácsba, mindjárt neki is dirigálni akar.

- És mi lenne - kérdezte Bassompierre, pillanatnyi csönd után -, ha most egy kicsit rólam beszélnénk?

- Kegyelmedről, gróf úr? - kérdeztem mosolyogva.

- Rólam, barátom. Vagy talán nem vagyok-e én is őfelsége érdemdús alattvalója? Nekem nincs semmi érdemem?

- Ó! Egész könyvet írhatnánk hőstetteiről, aminek szívesen lennék a szerzője - mondtam, egy főhajtás kíséretében.

- Tudja-e, hogy amikor La Force herceg eladta Sainte-Foix-la-Grande-ot a „Franciaország marsallja” címért, Condé kijelentette, hogy ez a lázadó többet kapott a lázadásáért, mint én a szolgálataimért?

- Igazat mondott. Vak tyúk is talál szemet...

- És tudja-e, hogy Condé megjegyzését Blainville tegnap visszamondta a királynak?

- Tudom.

- És a király egy szót sem tudott szólni...

- De tudott. Csak Blainville távozásáig várt vele.

- És azután mit mondott?

Hamiskás mosollyal néztem Bassompierre-re.

- Inkább nem árulom el. Így végre bosszút állhatok a tréfájáért, amikor el akarta hitetni velem, hogy a király Orbieu grófnét szánja feleségemül...

- Ez esetben méltóságomon alulinak fogom érezni, hogy erőszakoskodjam - mondta Bassompierre fagyosan, és felállt.

- Viszont a kegyelmed iránt táplált barátságom arra hajt, hogy mégis eláruljam - mondtam sietve. - Kérem, üljön vissza! És töltse tele a serlegét ezzel a finom muskotállyal. És koccintsunk! Van okunk rá. Mert mihelyt hadjáratunk véget ér, nekem, a protokoll szerint, excellenciás uramnak kell szólítanom kegyelmedet, a király pedig úgy szólítja majd: „Kedves rokon”.[38] Mire elhagytuk Béziers-t, a király már jobban volt, és Pézénas-ban tökéletes egészségnek örvendett. Ekkor nagyszerű ötlete támadt, amit senki sem sugalmazott neki, sem a Tanács, sem Condé, sem a hadvezére. Elhatározta, hogy egyenként visszafoglalja a Montpellier-t övező városokat: Mauguiot, Lunelt és Sommiéres-t, s így elszigeteli a nagy hugenotta erődítményt. Egészen Aigues-

Mortes-ig nyomult előre, melyet Chátillon herceg védett: tárgyalt vele, és egy marsallságért megvette a várost. Ez nem nagyon tetszett Bassompierre-nek, aki úgy találta, hogy túl sok marsallságot osztogatnak a hugenotta lázadóknak, én azonban megnyugtatásul felhívtam rá a figyelmét, hogy a király az ilyen marsallsághoz sohasem ad földbirtokot. Mivel Lajos cseppet sem bízik a hugenották királyhűségében, az ő marsallságuk puszta cím. Végül, amikor Montpellier falai alá értünk, Lesdiguiéres is megérkezett Dauphinéből, mint valami deus ex machina. Katolikusnak ifjú volt, de generálisnak vén a nyolcvan évével, és hosszú pályafutása során sohasem vallott kudarcot. Átvette a királytól a connétable-i kardot, és a hadsereg fellélegzett. De a megkönnyebbülés sajnos rövid ideig tartott, mert ahogyan Luynes Montaubannál, Condé sem volt hajlandó engedelmeskedni az új connétable parancsainak, és Lesdiguiéres, aki bölcsebb volt annál, hogysem összetűzésbe keveredjék a vér szerinti királyi hercegek közül az elsővel, visszatért Dauphinéjébe, hogy erősítést hozzon.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy Lajosnak ideje sem volt közbeavatkozni. Itt jegyzem meg, hogy Lajos amilyen hanyatt-homlok rohant az ellenségre, olyan nehezen ítélt meg embereket. Ilyenkor méltányosságra törekedve hosszan mérlegelt, és csak alapos megfontolás után döntött. De ha egyszer határozott, szilárdan kitartott döntése mellett, és érvényt is szerzett neki. Condéval kapcsolatban olyan megoldást kellett találnia, amelynek révén úgy távolíthatja el a hadvezetőt, hogy közben nem sérti meg a királyi herceget. És amikor Lesdiguiéres visszatért Dauphinéből, Lajos megtalálta a megoldást, amely bár egyszerű volt, végtelen találékonyságról tanúskodott. Lajos ugyan a világ legkomolyabb embere volt, időnként azért támadtak bolondos ötletei. Lesdiguiéres távollétében Condé újabb ostobaságok sorozatát követte el, amelyért sajnos sok jó emberünk az életével fizetett. Montpellier védelmének fontos láncszeme volt egy Saint-Denis Domb nevű birtok, a várostól északkeletre, amelyet stratégiai szempontból fontos volt elfoglalnunk. A tisztek sürgetésére Condé valóban el is foglalta, de mert pökhendi volt, és lebecsülte az ellenséget, nem elégséges haderővel. Az ellenség erre már másnap ráeszmélt, és viharos ellentámadás után visszafoglalta a Saint-Denis Dombot, súlyos veszteségeket okozva nekünk.

Ezután a csenevész Condé kénytelen volt haditanácsot tartani, melyen gőgös, rezzenéstelen arccal hallgatta a hadvezetők javaslatait. Mind azon a véleményen voltak, hogy a két védőbástyát kell megrohamozni, a Blanquerie-t és a Tuileries-t. Condé úgy tett, mintha hallgatná őket, holott egyre csak Créquy marsall, Lesdiguiéres fia járt az eszében, akinek jövetelét másnapra jelezték. Másra se tudott gondolni, és csak arra vágyott, hogy amíg teheti, fitogtassa hozzáértését, így hát gőgösen kijelentette: „Nem, nem, uraim! A két bástya közötti háromszögű sáncot rohamozzuk meg!” Így is történt, de a sáncot a két bástyáról természetesen kereszttűz alá vette az ellenség, így hát nem sikerült bevenni, viszont sok emberünk odaveszett.

A Montpellier-t védelmező Rohan herceg csak arra várt, hogy ugyanolyan jó feltételekkel tárgyalhasson, mint La Force és Chátillon. Nem sietett tehát, hiszen a királyi hadsereg kudarcai egyre csak javították tárgyalási pozícióját. Ám Condé kétszeri sikertelen vállalkozása után Montpellier küldöttei audienciát kértek, hogy arcátlanul közöljék a királlyal feltételeiket. Fagyos fogadtatásban volt részük.

- Uraim - mondta Lajos szárazon -, mondják meg azoknak, akik ideküldték kegyelmeteket, hogy lehetőséget adok alattvalóimnak a megadásra, de nem tűröm el, hogy ők szabják meg a feltételeket.

Nem sokkal ezután Lesdiguiéres visszatért Dauphinéból, s hat ezredet hozott magával. És mivel

a szerencse sem jár soha magában, másnap Angouléme herceg is megérkezett Champagne-ból ugyanennyi emberrel. Így hát csatlakozott seregünkhöz a teljes utóhad. Lesdiguiéres-nek és a magával hozott erősítésnek annál is jobban örültünk, mert sejtettük, hogy nagyban befolyásolja majd a Condé és a király másnapi megbeszélését.

- Kedves rokon - mondta neki Lajos, s szeretetteljesen karon fogta, és a szobájába vezette -, szeretném, ha elsőként értesülne döntésemről. A connétable-tól kap parancsot az egész hadsereg, miközben ön, kedves rokon, csak tőlem...

Condé ezt megköszönte, térdet hajtott, és távozott. Annyi esze azért volt, hogy tudja, a király parancsaiban nem sok öröme lesz. Már az sem volt ínyére, amikor a Tanács október 8-án nagy többséggel úgy határozott, hogy tárgyalni fognak Montpellier-vel. Másnap, amikor a király ismét fogadta, Condé megpróbálta rávenni a háború folytatására. Egy új keresztes háború eszméje lelkesítette, és a hugenották teljes kiirtásáról álmodozott.

- Kedves rokon - mondta Lajos -, nincs erről mit beszélni. Békét kötünk. Így döntöttem.

- Sire - mondta ekkor Condé -, megengedi, hogy távozzam? Szeretnék zarándokútra menni Notre Dame-de-Lorette-ba.

- Menjen csak, kedves rokon - mondta a király. Azután szívélyesen megölelte, mindkét orcáján megcsókolta, és útjára bocsátotta.

A montpellier-i béke megerősítette a nantes-i ediktumot. Mindenütt megteremtették - vagy helyreállították - a lelkiismereti és vallásszabadságot. De a protestánsok elveszítettek nyolcvan erődítményt. Rohan herceg megkapta Nimes, Castres és Uzés kormányzóságot, ahol azonban az erődök kétharmadát lerombolták. Ráadásul még hatvanezer aranytallér kegydíjat is kapott...

Ha én montpellier-i hugenotta vagyok, bizonyára felteszem magamnak azt a kérdést, érdemes volt-e olyan bátran harcolni, annyi embernek megsebesülni és meghalni azért, hogy végül egy ilyen csinos összeg üsse Rohan herceg markát...

1622. október 12-én, Arles városában, összeült az államtanács, melyen a király egy sor olyan határozatot hozott, amikre jó okom van emlékezni. A Tanács kezdetén azzal ingerelte Bassompierre-t, hogy savanyú képet vágott, valahányszor ránézett, majd hirtelen elmosolyodva, közölte: - Megígértem Bassompierre-nek, hogy ha sikerrel véghezviszi feladatát, Franciaország marsalljává teszem, hát most azzá teszem.

Kissé durvának találtam a tréfát, s az alkalomhoz nem illőnek a hangnemet, de nem lepődtem meg: Lajos bizonyos értelemben olyan tapintatlan volt, mint a papok. Szemérmetessége a nemiségre korlátozódott. Tréfája megnevettette a komor tanácsosokat, akik örömmel fogadták Bassompierre kinevezését.

- Uraim - folytatta a király, már komolyabb hangon -, Orbieu grófja, mint láthatták, mindeddig odaadóan teljesítette kötelességét Puisieux úr mellett. Ám úgy találom, képességei ennél többre is

feljogosítják, ezért hát őt e naptól teljes jogú tanácsossá teszem, akinek joga van az üléseken véleményt nyilvánítani és szavazni.

Az én előrelépésemet a tanácsosok ugyanolyan jól fogadták, mint Bassompierre kinevezését.

Megszokták a jelenlétemet, és mivel korábbi munkám során nem volt alkalmam bármelyiküknek is ellentmondani, nem volt rosszakaróm közöttük.

- Uraim - mondta végül Lajos, most már ünnepélyes komolysággal -, Lunelben kaptuk a szomorú hírt, hogy szeretett és áldott emlékezetű bíborosunkat e hónapban magához szólította az Úr. Szeretett rokonom, Retz bíboros Tanácsom tagja volt. Be kell tehát töltenünk üresen maradt helyét, s azt e napon La Rochefoucauld bíborossal töltöm be.

Az előző kettőhöz hasonlóan ezt a kinevezést is örömmel fogadták, csak éppen a tanácsta-gok mosolyogva összenéztek, és könyökükkel lökdösték egymást, amiből nyilvánvaló volt, hogy ezúttal nem az az érdekes, kit emelt a király e magas tisztségbe, hanem, hogy kit nem emelt.

Igaz ugyan, hogy Richelieu csak nemrég lett bíboros, Lajos még át sem adta neki a bíborosi süveget, és a hűségesküt sem volt még alkalma letenni a királynak, ami megpecsételi az újonnan kinevezett bíboros és a trón szövetségét. Ám, ha Lajos Richelieu-t az államtanács tagjává akarta volna tenni, siettethette volna a bíborosi süveg átadását, vagy késleltethette volna Retz bíboros helyének betöltését az államtanácsban.

Amiután Bassompierre és én letettük a hűségesküt a királynak - ő mint Franciaország marsallja, én mint az államtanács tagja -, engedélyt kértünk őfelségétől a távozásra, és a kölcsönös szerencsekívánatok után ki-ki elindult a saját otthonába. Ám én hirtelen meggondoltam magam, és az előzékeny özvegy háza helyett a Rhóne partja felé indultam, egy magányos alkonyati sétára, a folyóról felszálló ködben. Szükségem volt rá, hogy egyedül legyek és végiggondoljam, mit jelent a királytól nyert új tisztségem, melyet jelentősebbnek éreztem annál, hogy a király mellett szolgálatot teljesítő nemesurak közt az első lehetek, de még a Szentlélek Rend lovagjainak keresztjénél is, hiszen ez utóbbi csak nagy megtiszteltetés, de nem megbízatás, amelyben hasznossá tehetem magam.

De nem élvezhettem túl soká az egyedüllétet: egy szerzetes jött velem szemben. Ahogy lassan közeledett felém, mindinkább kivált a ködből, s már azt is láttam, hogy fejét és arcát kámzsa fedi.

Egyenesen felém tartott, így hát bal kezemmel már az erszényemet fogtam, hogy - ha kolduló barát odavethessek neki néhány garast, jobb kezemet viszont tőröm markolatára szorítottam, ha a közeledő báránybőrbe bújt farkas volna. De amikor egy jó lépésnyire tőlem megállt és megszólított, ráismertem a kellemes hangra: - Gróf úr, nem vagyok ismeretlen a kegyelmed számára, hiszen meglátogattam egyszer louvrebéli lakosztályában, és fivéremet, Tremblay urat is jól ismeri.

- Ó! - kiáltottam fel. - Joseph atya! Ön az? Mit keres itt?

- Kegyelmeddel kívánnék szólni, ha nincs ellenére. Nem ülhetnénk le egy padra, itt a folyóparton? Nagyon elfáradtam, hiszen gyalog tettem meg az utat Párizsból Arles-ba.

- Üljünk le, atyám - mondtam. - Nem akarja nálam tölteni az éjszakát? Kipihenhetné minden fáradalmát.

- Ó, nem, nem, gróf úr, nagyon köszönöm, de bizonyára találok ebben a jó városban egy kapucinus kolostort, ahol kaphatok egy tányér levest és egy szalmazsákot éjszakára. Gróf úr, úgy láttam, az örömtől ragyogva jött ki az imént az államtanácsból, és ha megbocsátja kíváncsiságomat, szeretném megtudni jókedve okát.

- Megtudhatja, atyám, hiszen nem titok. A király teljes jogú tanácsossá emelt.

- Ó, gróf úr! - kiáltotta Joseph atya - Mily csodás előmenetel egy ilyen ifjú ember számára!

Csodálatos, de megérdemelt, hisz jól tudom, milyen bölcs ember kegyelmed. Úgy hallottam - tette hozzá -, hogy Retz bíboros visszaadta lelkét teremtőjének. Igaz a hír?

- Sajnos igaz...

Félbeszakadt sajnálkozásomat rövid csönd követte, és Joseph atya, anélkül hogy legalább egy szóval szintén megemlékezett volna a bíborosról, így folytatta: - Tudom, épp most esküdött meg a királynak, hogy soha senkinek sem árulja el, amit a Tanácsban hall. Következésképpen - tette hozzá angyali ártatlansággal - nem is kérdezhetem meg kegyelmedtől, kivel töltötte be őfelsége Retz bíboros megüresedett helyét.

Szavai mosolyra fakasztottak. Joseph atya föltett egy kérdést, melynek föltevését eleve tilosnak ítélte, s azt várta, hogy válaszolok rá, de közben titoktartási kötelezettségemnek is eleget teszek. Hiába volt kapucinus, módszere jezsuitára vallott, és kedvem kerekedett ravaszkodására hasonló ravaszkodással válaszolni. Így hát csak egészen röviden feleltem, ám válaszomban minden benne volt: - Sajnos nem!

Ez a „sajnos nem” úgy kongott, mint egy lélekharang Joseph atya reményei fölött, aki Richelieut várta a megüresedett helyre. Egy pillanatig némaságba süppedt, és feje egészen eltűnt kámzsája alatt. Ám a „sajnos” azt is elárulta neki, hogy én is fájlalom azt, amit ő, s miután egy szempillantás alatt felmérte, milyen előnyökkel járhat a számára feltételezett hovatartozásom, igyekezett egyértelmű színvallásra bírni.

- Ha jól értem, gróf úr - mondta behízelgő hangon -, nem ért egyet a megszületett döntéssel.

- Szó sincs róla - ellenkeztem hevesen -, a döntés csakis jó lehet, hiszen őfelsége hozta. De ha megengedi, hogy e konkrét esettől elvonatkoztatva fejtsem ki véleményemet, azt mondanám, gyakran előfordul, hogy ha két olyan ember közt kell választani, akik közül az egyik maga a megbízható középszerűség, míg a másik köztudottan rendkívüli szellem, gyakran az elsőt részesítik előnyben a másodikkal szemben, félve hogy a második, épp zsenialitásánál fogva, vezető szerepre törekszik majd.

- Ez a gondolat a legmélyebb bölcsességről tanúskodik, gróf úr. Megengedi, hogy tovább-

adjam?

- Igen, atyám - mondtam mosolyogva -, de csak egy bizonyos személynek.

Joseph atya is elmosolyodott, majd rövid csönd után így folytatta: - Úgy képzelem, gróf úr, megkönnyebbülésére szolgál, hogy megszabadult Puisieux-nek és apjának gyámsága alól.

- Nem mintha gyámkodásuk terhes lett volna a számomra. Inkább a politikájukat, vagy politikátlanságukat volt nehéz elviselnem, hiszen ezek a miniszterek, akiknek a szó eredeti értelmében szolgáknak kellene lenniük, nézetem szerint semmit sem szolgálnak. Vagyis apa és fia sokkal inkább a saját ügyeikkel vannak elfoglalva, mint Franciaország ügyeivel. Ha röviden össze akarnám foglalni azt, amit gondolok...

- Ó! Foglalja össze, nagyon kérem! - kérlelt mohón Joseph atya.

De nem folytattam azonnal. Egy pillanatra elszorult a torkom. Úgy éreztem, hogy amit most mondani fogok, egész további életemet meghatározza, s ezen múlik, hogy a sorsom jó vagy rossz irányt vesz-e.

- Az imént Puisieux-ról és az apjáról beszéltem - szólaltam meg végül ünnepélyesen. - Meg vagyok győződve róla, hogy az ő révükön semmi érdemleges nem történhet Franciaországban. De éppígy meg vagyok győződve arról is, hogy semmi biztos és maradandó nem jöhet létre a nélkül az ember nélkül, akit atyám is jól ismer. Úgy éreztem magam, mint aki fejest ugrott a mély vízbe, és egyszerre töltött el megkönnyebbülés, amiért szavakba öntöttem érzéseimet és halálos nyugtalanság, hiszen hirtelen foglaltam állást, a pillanat hevében.

- Ó, barátom! - rebegte Joseph atya, a kezem szorongatva. A felindultságtól többet nem is tudott mondani.

Egy pillanattal később, amikor felocsúdtam, észrevettem, hogy már nincs mellettem. Fölálltam és utána néztem: elmosódó figurája lassan távolodott és beleveszett a ködbe.

Szép olvasóm, elérkeztünk immár az 1623-as évhez, és most az események elébe vágva beszámolok valamiről, amit nem hagyhatok a történet végére, mivel a történet vége sajnálatos módon nem fér el Emlékirataimnak e kötetében, vagyis e fontos eseményről csak a következő kötetből szerezhetne tudomást. Nem sokat veszítene ugyan, hiszen ezt az epizódot csak a túlzó mendemondák nagyították fel. Korántsem volt olyan regényes, mint sokan hitték, és olyan szégyenteljes kudarccal végződött, ami már-már nevetséges. Csak azért számolok be róla most azonnal, cáfolhatatlan tanúvallomások alapján, hogy a tényeket a maguk meztelenségében mutassam be.

Miután Madame de Luynes rátekeredett Chevreuse hercegre, mert - ha szabad így fogalmaznom - egyszerre volt ő alma és kígyó, s elérte, hogy a herceg feleségül vegye, visszakapta louvre-béli

lakosztályát, melyet el sem hagyott, és a királyné házának főintendánsnője lett ismét, hogy továbbra is kifejthesse ártó befolyását Ausztriai Annára. Mesébe illő visszatérését természetesen Chevreuse herceg oltalmának köszönhette. Bizonygatta is neki szerelmét, s szüntelenül hangoztatta, hogy a herceg örök hálára kötelezte. De azután, mintha hirtelen ráeszmélt volna, milyen nagy bűnt követett el Luynes úr ellen, amikor Chevreuse herceg szeretője lett, e bűnt jóváteendő, most a herceget csalta meg, s Hollande gróf szeretője lett. Érzelmeinek új tárgya angol lord volt, akit azért küldtek Franciaországba, hogy előkészítse a walesi hercegnek és Lajos legkisebb húgának, Henriette-nek a házasságát. Bár Anglia egyelőre két vasat tartott a tűzben, mert még nem tudott dönteni Franciaországi Henriette és a spanyol infánsnő, Ausztriai Anna húga, Mária között. A habozás oka Anglia belpolitikájában volt keresendő, amit úgyszintén két fő irányzat uralt: a franciabarátoké és a spanyolbarátoké. Eközben persze sem a nagyon katolikus király számára, sem a nagyon keresztény király számára nem volt könnyű elfogadni egy protestáns vőt.

A Párizsba érkező Hollande gróf, aki tehát azért jött, hogy erről a hosszan elhúzódó házassági ügyről tárgyaljon, a Chevreuse-palotában szállt meg, ahol, mint tudjuk, semmiben sem szenvedett szükséget. Szegény Claude-omat túlságosan lefoglalták a vadászatok, a lovai és a kutyái, így hát nem vett észre semmit, ami nyugtalaníthatta volna.

Nővéremnél, Conti hercegnénél, többször is találkoztam Hollande gróffal, és őszintén szólva nagyon jóképű férfinak találtam, miközben Bassompierre-nek az volt a véleménye, hogy kissé „fád”, a hercegné pedig azt mondta, hogy „van benne valami nőies”. Lehet persze, hogy mindkét véleményt a féltékenység szülte, hiszen Bassompierre már negyvennégy éves volt, szép féltestvérem pedig, hiába titkolta, betöltötte a harmincötöt, miközben Chevreuse hercegnének volt esze a századdal egy időben születni, és üde arcszínéből meg élénken csillogó szeméből ítélve Hollande gróf sem lehetett idősebb nála. De az is lehet, hogy Conti hercegné azért ítélte Hollande-ot kissé nőiesnek, mert a gróf állandóan kebelbarátjáról, Buckingham hercegről beszélt, dicsőítette tehetségét és szépségét.

Chevreuse hercegnének, meghitt beszélgetéseik közben a herceg portréját is megmutatta, és az „ördög” - amiként XIII. Lajos nevezte - csavaros agyában kénköves terv született: Bár Ausztriai Anna és Buckingham még sohasem találkozott, Chevreuse hercegné úgy képzelte, Franciaország királynéja beleszerethet a hercegbe, ha szüntelenül a róla szóló dicshimnuszokat hallja s a róla festett képeket nézi. Eközben Hollande ugyanezt a játékot kezdte játszani Buckinghammel. A cél az volt, hogy Ausztriai Anna és Anglia királyának kegyence szerelmi históriába keveredjék, ha a herceg Franciaországba jön, hogy megkérje Henriette kezét.

Sose hittem volna, hogy egy ilyen őrült és veszélyes tervet képes legyen bárki kiagyalni. De Chevreuse hercegné igenis kiagyalta: Francoise Bertaut-tól, a későbbi Madame de Motteville-től tudom. Az is elképesztő, hogy Buckingham herceg hagyta magát belerángatni ebbe az ostoba históriába. Igaz ugyan, hogy esetében a külcsín nagyobb volt a belbecsnél, kevés volt a sütnivalója, hiúsága ellenben óriási. Amikor Hollande-tól értesült róla, hogy Chevreuse hercegné ármánykodása folytán a szegény Anna szíve már a hálóban vergődik, úgy döntött, hogy találkozni fog a királynéval.

De mivel Anglia most inkább a spanyol házasság felé hajlott, rávette a walesi herceget, hogy utazzék Madridba, és látogassa meg Mária infánsnőt. Előbb azonban - inkognitóban - ejtsék útba Párizst hogy ő láthassa Anna királynét. A találkozáshoz nagyszerű alkalmat kínált egy balettelőadás, melyet az

anyakirályné rendezett.

Anna tudott a regényes és titkos látogatásról, és a balettelőadáson a walesi hercegnek és Buckinghamnek (jó megjelenésüknek is köszönhetően, mert csudára kicsípték magukat mindketten, meg annak is, hogy két kézzel szórták a pénzt) olyan jó helyet sikerült szerezniük, ahonnét láthatták a királynét és ő is láthatta őket. Chevreuse hercegné, aki egy zsámolyon ült a királyné mellett, megmutatta neki a látogatókat. Anna és a herceg pillantása találkozott: a királyné pillantása szemérmes volt, Buckinghamé azonban nagyon is kihívó, olyannyira, hogy az egész udvar észrevette.

De csak másnap tudták meg, kik is voltak ezek a szép fiatalemberek. Azután elindultak a pletykák.

Nem tudni, vajon a szóbeszéd ért-e el Lajos füléhez, vagy maga is észrevette a titkos tekintetváltást, mindenesetre a következő napokban ingerült volt és rosszkedvű. És a március 6-i balettelőadást követőleg öt napon át még protokolláris látogatást sem tett a királynénál. De március 12-én mintha jobb belátásra tért volna, mert este tíz órakor elindult a királynéhoz, s vele töltötte az éjszakát, és amint másnap megtudtam, kétszer is eleget tett dinasztikus kötelességének.

Ebből arra következtettem, hogy a féltékenység, melyet végül is csupán egy semmiség táplálhatott, nem mardosta igazán a szívét. De tévedtem. Mert áprilisban, csaknem egy hónappal azután, hogy Buckingham feltűnt az udvarban, Lajos megtiltotta, hogy bárki férfi belépjen a királyné lakosztályába, ha ő maga nincs jelen. Ezt a hajdan létező tilalmat régen eltörölték, mint ami sérti az uralkodó királynét. Hogy Lajos e valóban sértő rendszabályt ismét életbe léptette, azt mutatta, hogy a végzetes baleset a Louvre dísztermében, valamint a Buckinghammel váltott titkos pillantások a vártnál jobban megrendítették a felesége iránti bizalmát.

Sajnáltam őt, hiszen a világon semmi sem ejt fájdalmasabb sebet, mint a féltékenység tövisei.

De a helyében mégsem büntettem volna a királynét ilyen szigorúan és nyilvánosan: nemcsak a királyné veszített ezáltal tekintélyéből, de maga a király is. Úgy éreztem, Lajos nagyon rosszul ismeri az asszonyokat, ha nem tudja, hogy a leghűségesebb feleségnek is szüksége van időnként arra a részegítő érzésre, hogy szerelmes belé egy szép lovag, akiért annyi ragyogó hölgy eped. Lajos valóságos kis zárdát alakított ki a Louvre-ban Anna számára, s ezzel menthetetlenül elhervasztotta azt a gyöngédséget, amit a királyné még érezhetett iránta, de egyúttal a saját gyöngédségét is.

Mint Héroard-tól megtudtam, Lajos ezután hébe-hóba még együtt hált a királynéval. De biztosra veszem, hogy együttléteik boldogtalanok voltak. A királyné csupán hitvesi kötelességét teljesítette, Lajos pedig dinasztikus kötelezettségének igyekezett eleget tenni. De mivel iparkodása nem vezetett eredményre, lassan elment a kedve a próbálkozástól. Úgy látszott, már nem is reméli, hogy Franciaországnak trónörököst adhat, Anna pedig éppúgy nem reméli, hogy férjét visszahódíthatja.

XV. FEJEZET

Nem sokkal azután, hogy a királyné raboskodása megkezdődött, fogadtam a Louvre-ban Joseph atyát alkonyat után persze, hiszen mint észrevehették, éjszakai madár volt ő -, aki Rhóne-parti beszélgetésünk óta nagyon kitárulkozóvá vált irányomban, talán mert befolyásosabbnak hitt, mint amilyen valójában voltam.

Amikor megpillantotta La Surie urat, aki ezen az estén szintén velem vacsorázott (atyámat otthon marasztotta Margot-nak valami kis betegsége), Joseph atya máris visszahúzódott csigaházába. Ám amint megtudta, ki is a mi Miroulunk, már nem fékezte magát, és heves kirohanást intézett a két Brűlart: Sillery és a fia, Puisieux ellen.

- Nem tudnak és nem is akarnak cselekedni - mondta. - És tudják, miért nem? Mert öregek.

- Puisieux nem öreg - vetettem ellen.

- De az apja az, kettejük helyett is! Tudja, miért ellenezte mindig Lajos hadjáratait, akár az anyja ellen indult, akár a hugenották ellen? Mert a minisztereknek ilyenkor a királlyal kell tartaniuk, és ők gyűlölik az utazással járó kényelmetlenséget.

- Puisieux nemcsak ezért akar Párizsban maradni, hanem hogy intézhesse a saját kis ügyeit.

- Jól mondja, gróf úr. És amikor a pfalzi grófság bajba jutott, Puisieux azt hangoztatta: „Semmiképp se avatkozzunk be!” És Franciaország akkor segítségnyújtás helyett a legálságosabban viselkedett: Ulmba menesztett egy semmire se jó küldöttséget, amely, miközben úgy tett, mintha támogatná a pfalzi grófságot, valójában sorsára hagyta. És Val Tellináról is beszélhetnénk!

- De mitől olyan fontos az a Val Tellina, hogy mindenki róla beszél? - kérdezte La Surie.

- Attól, hogy Itália északi részén van, fiatal barátom: átjáró az Alpokon! Ha a Comói-tótól fölfelé haladunk az Adda folyón, egy szép völgyben találjuk magunkat, amelynek neve: Val Tellina.

Ez a völgy pedig egy nem túl magas hágóhoz vezet, amely ezért egész éven át járható, nem torlaszolja el a hó. Vagyis ennek az átjárónak rendkívül nagy a stratégiai jelentősége.

- Miért?

- Mert a Milánó tartományban élő spanyolországi Habsburgok katonákat és fegyvereket juttathatnak ezen az úton Ausztriába. Ennek az átjárónak akkor lesz majd óriási jelentősége, ha Ferdinánd császár elszánja magát, hogy a lutheránus német fejedelemségeket feltrancsírozva, katolizálja Németországot.

- Atyám nyilván örülne - mondta La Surie mosolyogva -, ha ez az álom valóra válnék. És mestere még inkább, hiszen ő bíboros.

- Nem, nem, nem, nem! A vallás ez esetben csak álca. A Habsburgok igazi célja az, hogy létrehozzanak Európában egy hatalmas, egységes monarchiát, amely előbb-utóbb Franciaországot is megpróbálná leigázni. Vessen egy pillantást a térképre. Láthatja, hogy a Habsburgok máris körülzártak bennünket: ott vannak Spanyolországban, Itáliában, a pfalzi grófságban, a Németalföldön, sőt már Hollandiában is igyekeznek megvetni a lábukat. Milyen félelmetes gyűrű!

- Ha jól értem, atyám - mondta La Surie incselkedő mosollyal -, egy francia hugenotta is jobb, mint egy spanyol katolikus...

- Ezerszer jobb! - kiáltotta harsányan Joseph atya. - Annál is inkább, mivel egy francia hugenotta idővel megtérhet, ám egy spanyol mindig spanyol marad.

- Bár ez a vita hasznos értesülésekhez juttatott - mondtam -, most mégis szeretnék visszatérni Val Tellinához.

- Én is szeretnék többet megtudni róla! - mondta La Surie lelkesen. - Most kinek a birtoka?

- Épp ez a kérdés! - mondta Joseph atya. - Sem nem osztrák, sem nem spanyol. A svájci Graubünden kantonhoz tartozik. De a dolog mégsem ilyen egyszerű. A graubündeniek ugyanis kálvinisták, alattvalóik viszont: a nép, amely ebben a völgyben él - lévén itáliai eredetű katolikusabb a pápánál. Ezen a címen foglalta el 1621-ben a spanyol Milánó tartomány Val Tellinát.

Felszabadították a szegény Val Tellina-i katolikusokat gonosz kálvinista hűbéruraik igája alól...

- És mit tett Franciaország? - kérdezte La Susie.

- A Tanács Madridba küldte Bassompierre-t, aki határozottabbnak mutatkozott, mint a miniszterek, akik küldték. Spanyolország, amely épp ekkor veszítette el IV. Fülöpöt, és csődbe is jutott, meghátrált, és a madridi szerződéssel visszaadta Val Tellinát Graubünden kantonnak. De néhány hónappal később, kihasználva, hogy Lajos háborút indított a hugenották ellen, ismét elfoglalta a völgyet, és aláírta a graubündeniekkel a milánói szerződést, amelynek értelmében ismét az övék lett Val Tellina. Franciaország azonban nem járult ehhez hozzá, de tenni semmit sem tehetett, mivel - mint már mondottam -, Lajos épp a hugenottákkal volt elfoglalva.

- A montpellier-i béke után sem avatkozhatott volna közbe? - kérdezte La Surie.

- De igen. El is ment Avignonba, ahol találkozott sógorával, a szavojai herceggel, valamint Pesaróval, a velencei követtel, és ők hárman úgy határoztak, hogy Szavoja, Velence és Franciaország szövetséget hoz létre, s így kényszeríti Spanyolországot Val Tellina elhagyására. Ám Puisieux az utolsó pillanatban megakadályozta, hogy a szövetség létrejöjjön, mondván, hogy Pesarónak nincs joga egy ilyen nagy jelentőségű ügyben tárgyalni.

- A mindenségit! - kiáltottam. - Mire volt jó ez az ostoba eljárásbeli kifogás? Ha Pesaro ott volt, nyilván azért volt ott, hogy Velence segítséget kapjon Franciaországtól Spanyolország ellen!

- Időt akart nyerni, gróf úr! - kiáltotta Joseph atya. - Időt akart nyerni! S oly alattomosan járt el, mint aki botot dug egy kerék küllői közé! Miután visszatértek Párizsba, senki sem beszélt többé erről a szövetségről, és Puisieux elfogadta Olivares miniszter ajánlatát, hogy tudniillik a vita eldöntését bízzák a pápára. A pápára, barátaim! A spanyol politika elkötelezett hívére!

- A fenébe is! - kiáltotta La Surie. - De hiszen ez a Puisieux áruló!

Durva kifakadására Joseph atya tekintete felizzott, de összeszorította a száját, és egy szót sem

szólt. Sürgető pillantásomra végül mégis megszólalt, de olyan halkan, mintha egy gyóntatófülke rácsain át jutott volna hozzám a hangja: - Gróf úr, azt hiszem, kegyelmed ismeri Fogacer kanonokot.

- Valóban, apám régi barátja ő és mondhatom, hogy az enyém is.

- Ha tisztán akarja látni, milyen szerepet játszott Puisieux ebben az ügyben, kérdezze meg őt. Ő biztosan válaszolni tud a kérdésére, hiszen bejáratos a nunciushoz.

Mélységes csönd telepedett közénk. Hiába kínáltam Joseph atyát, gyomorfájdalmaira hivatkozva sem inni, sem enni nem volt hajlandó, és sietve magunkra hagyott bennünket.

Egy hétig töprengtem, föl merjek-e tenni Fogacernak egy olyan kérdést, amely veszélyes lehet rám nézve. Amikor azonban véletlenül összetalálkoztunk a Louvre II. Henrik lépcsőjén, a probléma szinte magától megoldódott. Fogacer megállt, megölelt, én pedig nem tudván ellenállni az ösztökélésnek, a fülébe súgtam: „Tudja, miért temette el Szavoja, Velence és Franciaország szövetségének tervét Puisieux? Kedves grófom - válaszolta Fogacer, szintén suttogva -, mindenki tudja, Lajos kivételével, hogy az az ember, akiről beszél, Franciaország árulója. - Kitől tudja ezt? Ki mástól, mint akit szolgálok?” Ekkor két nemesember tűnt fel a lépcsőn, s Fogacer sietve magamra hagyott, ahogy hosszú lába bírta, mely testi sajátossága élesen megkülönböztette a Notre-Dame káptalan többi kanonokjától, akik többnyire alacsonyak és pocakosak voltak.

Az államtanács tagjaként nyilvánosan is felvethettem volna a Val Tellinával kapcsolatos kérdést, de nem tettem, félvén, hogy a többi tanácsos, aki nálam sokkal idősebb vagy nemesi rangban fölöttem áll, rossz néven venné, ha egy tejfölösszájú, aki épp csak belépett a körükbe, előás egy olyan ügyet, amit ők oly jólesően eltemettek.

Viszont ha négyszemközt beszélek a királlyal egy olyan kérdésről, amelyről a Tanács már döntött, őfelsége nemtetszésére számíthatok, aki a Tanácson kívül nem szívesen foglalkozott közügyekkel. Azt is észrevettem, mennyire untatják a tanácsülések, ahol a bőbeszédű szakállas miniszterek zavaros szónoklatait kell óraszám hallgatnia. Néha úgy éreztem, csak azért hagy jóvá egyegy javaslatot, hogy ne kelljen tovább hallgatnia a duruzsolásukat. Mégis, hosszas és kínos tépelődés után, a király iránti szeretetemtől vezérelve úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot, és egy esős napon, amikor nem mehetett vadászni, s helyette könyvkötéssel próbálta agyonütni az időt, megkérdeztem, feltehetnék-e neki néhány kérdést.

- Sire - mondtam beleegyező válaszára -, új vagyok még a Tanácsban, és néha úgy érzem magam, mint egy fészkéből kiesett madárfióka: röpködök ide-oda, de nem igazán tudom, hol is vagyok.

Amire Lajos kegyeskedett elmosolyodni, és anélkül hogy fölemelte volna szemét a munkájáról, megkérdezte: - Például?

- Például, Sire, itt van Val Tellina. Avignonban, majd Lyonban is, szövetséget készült kötni Velence, Szavoja és Franciaország, hogy rákényszerítsék a spanyolokat Val Tellina elhagyására.

Azután ez a terv egyre csak halasztódott, végül Olivares herceg részrehajló javaslatát elfogadva, a Szentatya döntésére bízták a kérdés megoldását, miközben tudván tudták, hogy őszentsége a spanyolok pártjára áll majd. Mi pedig búcsút inthetünk Val Tellinának.

- Ahhoz képest, hogy fészekből kiesett madárkának érzi magát, Siorac - mondta Lajos, anélkül hogy fölemelte volna fejét munkájából -, elég egyenesen száll a cél felé. De jó, hogy emlékezetembe idézte ezt a szövetséget.

- Remélem, Sire, nem tekinti arcátlanságnak, hogy fölvetettem ezt a kérdést.

- Arcátlanságnak tekintem - mondta Lajos -, mert nem a Tanácsülésen vetette fel. De ez alkalommal megbocsátok.

Nem tudtam leolvasni az arcáról, mit gondol valójában, s ez kissé nyugtalanított. Csak akkor nyugodtam meg, amikor 1622 októberében megköttetett a könyves szobában (ott, ahol Concini idejében annyi titkos üzenetet hagytam Lajos számára Montaigne Esszéi-nek egyik kötetében) az Avignonban eltervezett szövetség Szavoja és Velence követeinek, valamint a connétable-nak, Lesdiguiéres-nek, Brűlart de Sillery kancellárnak és Puisieux úrnak a jelenlétében, mely utóbbiak persze nemigen örvendtek a történteken. És ha azt mondom, hogy Puisieux úr rossz arcot vágott hozzá, nem sokat mondtam, hiszen arckifejezése egyébként sem volt kellemes: felső ajka lefittyedt, és olyan magakelletően pillantgatott örökösen körbe-körbe, hogy sosem lehetett tudni, hová néz éppen.

Amikor kijöttem a könyves szobából, Fogacer-be botlottam.

- Most már nyugodt lehet - súgta a fülembe. - A szövetség megköttetett, a megállapodást aláírták.

- Igen - mondtam -, de a terv egyelőre csak papíron létezik. És bűvésznek kéne lenni ahhoz, hogy a papirosból valaki kardokat fakasszon.

- Annál is inkább, mivel az államkincstár üres - jegyezte meg Fagocer. - Beaumarchais ma reggel közölte a királlyal.

- Beaumarchais? A királyi kincstárnok?

- Úgy bizony.

- Képzelem őfelsége haragját!

- Sokkal nagyobb, mint képzeli. Csakhamar lesújt valakire a villám.

S ezzel, szokásának megfelelően, elviharzott. Louvre-béli lakosztályom felé indulva, Tronconba botlottam, aki pocakját kidüllesztve, nagy léptekkel sietett valahová. Megragadtam a karját, s megállítottam.

- Hová szalad, Troncon úr? - kérdeztem nevetve. - Kinek viszi oly sietve a kegyvesztés hírét?

- Nem szívesen mondom meg kegyelmednek, ki az áldozat - válaszolta. - Habár, őszintén szólva, mindenki tudja már.

- Szívesen vagy nem szívesen - meg fogja mondani, Troncon úr! - mondtam nevetve. - Különben mindenkinek elmesélem, mi volt az a rejtélyes betegség, ami miatt abban a bizonyos fogadóban az ágyat nyomta.

- Gróf úr, kegyelmed kést szegez a torkomnak!

- De nem fogom átvágni a torkát, kedves Tronconom. Rajta, Troncon úr, súgja a titkot a fülembe, és máris megmenekült.

- Hiszen már úgyis mindenki tud róla - mondta Troncon rosszkedvűen. - Nem is értem, minek vagyok én. Jól van. Hát Schomberg úrról van szó. Neki viszek egy levélkét, amelyben az áll, hogy a király nanteuil-i birtokára száműzi.

- Az ördögbe is! - kiáltottam. - Schomberg, a pénzügyminiszter, hát lehetséges ez? Schomberg, aki maga a megtestesült becsület és hűség!

Elengedtem Troncont, hagytam, hadd folytassa útját, én pedig követtem, egészen Schomberg ajtajáig, ahol máskor már hajnalban ott tolongtak a kérelmezők, most viszont senkit sem láttam, mintha a hír harsonái, amelyek rossz hír esetén a legharsányabbak, megelőzték volna Troncont. Türelmesen megvártam, amíg Troncon kijön, s nyomban azután kopogtattam az ajtón. Mivel senki sem válaszolt, beléptem, és szembe találtam magam Schomberg úrral. Egyedül volt. Végérvényesen egyedül. Amikor meglátott, kimeresztette kék szemét, és elképedésében szinte sóbálvánnyá dermedt. Henri de Schomberg, Nanteuil grófja ötvennyolc éves volt ekkor. Szász nemesi családból származott, és atyja is, nagyatyja is hűségesen szolgálta IX. Károlyt, majd III. Henriket, IV. Henriket és XIII. Lajost is.

Schomberg magas, széles vállú férfi volt, kissé ólábú, arca férfias, a szeme kék. A fia, Charles, aki ugyanabban az évben született, mint Lajos, a király egyik „kitüntetett játszótársa” volt, majd a későbbiekben kapitányként szolgált a könnyűlovasságnál.

- Orbieu - szólalt meg végül Schomberg rekedt hangon, s még mindig meglepetten bámult rám -, csak a tájékozatlansága okozhatja, hogy most meglátogat. Nem tudja talán, amit mindenki tud? Hogy mostantól én vagyok az udvar fekete báránya?

- Gróf úr - mondtam -, érzésem szerint kegyelmed sokkal inkább bűnbak. A villám lesújtott, de nem a megfelelő fejre.

- Ó, Orbieu! - kiáltotta Schomberg, és szenvedélyesen megölelt. -. Sosem felejtem el sem a látogatását, sem iménti szavait! Tudja - folytatta, és szeme ragyogott a felindultságtól, melyet szavaim váltottak ki belőle -, természetesen tisztában voltam vele, hogy az államkincstár üres. Az egyetlen hiba, amit elkövettem, hogy ezt a két Brűlart-nak jelentettem és nem a királynak.

- A király - mondtam - Beaumarchais-tól tudta meg, és azután valószínűleg a Brűlart-októl kért

magyarázatot. Ők meg, ludasnak érezvén magukat, kegyelmedre akarták terelni a király haragját. Egy kis rágalmazásért nem mennek a szomszédba.

- De most mit tegyek? - kiáltotta Schomberg. - Tudja, milyen mereven ragaszkodik a király minden meghozott döntéséhez.

- Gróf úr, ha elfogadja a tanácsomat: utazzék el szépen Nanteuil-be, ám intézze úgy, hogy távozása után egy barátja adjon át egy levelet a királynak, de egyenesen a kezébe, amelyben kegyelmed kéri, hogy a parlament indítson vizsgálatot, s állapítsa meg, miként látta el ön 1619 óta pénzügyminiszteri feladatát.

- De miért egy baráttal küldjem a levelet, miért nem postán?

- Mert a királyhoz postán érkező levelek a két Brűlart kezén mennek át, akik pirulás nélkül megsemmisítenék a kegyelmed levelét.

- No de - folytatta Schomberg, már egészen kétségbeesve - hol találok én olyan barátot, aki hajlandó megtenni egy ekkora szívességet, aminek következtében esetleg őt is száműzik?

- Itt vagyok például én - mondtam.

- Kegyelmed, gróf úr? - kérdezte Schomberg. Majd naivan hozzátette: - De hiszen alig ismerem.

- Gróf úr - mondtam mosolyogva -, majd jobban megismer, ha megtettem kegyelmednek ezt a szívességet.

- De ez korántsem veszélytelen. Azt kockáztatja, hogy kegyvesztett lesz, akárcsak én.

- Így igaz.

- És majd kegyelmedhez is bekopogtat Troncon...

- Ez a veszély valóban fennáll. Csakhogy miközben a kegyelmed ügyét szolgálom, a királynak is szolgálatot teszek. Ha talán mindjárt nem is hisz nekem, felkeltem a gyanakvását a két Brűlart iránt.

De ne vesztegessük az időt. Kérem, írja meg azt a levelet!

Azonnal nekilátott, és amikor végzett, felolvasta, amit írt. Ügyetlenül fogalmazott, de épp ez az ügyetlenség tette nyilvánvalóvá az őszinteségét.

Schomberg elhagyta az udvart, miután búcsúzóul olyan hevesen megölelt, hogy majd megfojtott.

A szívem riadót dobolt és a lábam remegett, amikor elindultam a királyhoz, hogy átadjam neki a levelet, ami talán mindörökre megfoszt szeretetétől. Istennek hála, még egyedül volt lakosztályában és most is a könyvkötéssel foglalatoskodott. Hogy egyedül volt, úgy értendő, hogy csak belső emberei voltak körülötte. Nem szerettem volna, ha kívülálló is a fültanúja lesz a goromba elutasításnak, amelyre számítottam.

- Sire - mondtam, térdet hajtva -, itt van egy levél, amelyet Schomberg úr írt. Távozása előtt

megkért, hogy adjam át felségednek.

- Elment? - kérdezte Lajos, föl sem nézve munkájából.

- Elment, Sire.

- És miért éppen kegyelmedre bízta a levélkét, Orbieu? Olyan jóban voltak?

- Nem volt más választása, Sire - mondtam. - Rajtam kívül senki sem kereste már a társaságát.

- És kegyelmed miért kereste?

- Hallottam, hogy kegyvesztett lett, és gondoltam, biztosan egyedül van.

- Nem szégyelli magát? Levelet hoz nekem egy kegyvesztett pénzügyminisztertől?

- Úgy gondoltam, Sire, hogy ezzel a levéllel valamiképp a szolgálatára lehetek felségednek.

- Bontsa fel akkor, és olvassa.

Remegő kézzel széthajtogattam a levelet, és olvasni kezdtem, a tőlem ekkor telhető leghatározottabb hangon. Miután az olvasást befejeztem, Lajos olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, mindörökre végzett velem, és ha nem száműz is orbieu-i birtokomra, most mindenesetre elbocsát.

- Nos hát, Orbieu - szólalt meg végül -, véleménye szerint miért kér Schomberg parlamenti vizsgálatot?

- Mert ártatlan, Sire.

- Hogy volna ártatlan? - kiáltotta Lajos. - Hiszen nem jelentette nekem a kincstár csődjét!

- De a két Brűlart-nak jelentette, Sire, és azt hitte, hogy ők továbbítják a jelentését felségednek.

- Nagy jelentőségű államügyekről nekem és csakis nekem kell jelentést tenni! - kiáltotta haragosan Lajos. - Semmit sem titkolhatnak előlem! Semmi sem történhet a tudtom nélkül!

Majd így folytatta: - Miért döntött úgy Schomberg, hogy inkább kegyelmedet kompromittálja, ahelyett, hogy postán küldte volna el a levelét?

- Én tanácsoltam neki, Sire, hogy ne postán küldje.

- Miért?

- Azért, Sire, mert a felségednek szóló levelek átmennek Puisieux úr kezén, akinek így alkalma lett volna megsemmisíteni a gróf úr levelét.

- Orbieu - mondta Lajos szárazon -, egy miniszteremet sértegeti arcátlanul. Nagy kedvet érzek, hogy néhány évre orbieu-i birtokára száműzzem kegyelmedet. Éreztem, hogy elsápadok, és a lábam görcsösen remegett e fenyegetés hallatán. De amikor megszólaltam, sikerült megőriznem hangom határozottságát.

- Sire - mondtam -, igen különös volna, ha miután Schomberg urat azért büntette száműzetéssel, mert nem tárta felséged elé az igazságot, engem most azért büntetne, mert megpróbálom elmondani az igazságot.

- Mi az, hogy megpróbálja? - kérdezte Lajos, egyenesen a szemembe nézve. - Mondja ki nyíltan!

- Sire, felséged emlékezhet rá, hogy annak idején én fordítottam le Puisieux úrnak a külhoni leveleket. És megfigyeltem, hogy miután így tudomást szerzett a tartalmukról, két halomba rakta őket.

Az egyikbe kerültek azok, amelyeket felséged tudomására kívánt hozni, a másikba pedig, amelyeket „érdektelennek” nyilvánított, s megkért, hogy besorolás után tegyem őket ad acta. Egy nap, amikor kíváncsiságból belekukkantottam az „érdektelennek” ítélt levelekbe, felfedeztem köztük a szavojai herceg levelét, amelyet korábban szintén én fordítottam le Puisieux úrnak.

- És mi állt ebben a levélben?

- A herceg sürgetőleg kérte felséged segítségét Val Tellina ügyében.

- És miért nem akkor szólt nekem? - kérdezte Lajos, rövid csönd után.

- Azt hittem, Sire, hogy Puisieux úr csupán figyelmetlenségből nem adta át felségednek a szavojai herceg levelét.

- És most már miért nem hiszi, hogy figyelmetlenségről volt szó?

- Mert láttam, hogy Puisieux úr a továbbiakban is mindent megtett, hogy a segítségnyújtás elmaradjon.

Kijelentésemet hosszú csönd követte, miközben Lajos, lesütött szemmel, továbbra is a könyvet kötötte, elképesztő ügyességgel. Végül anélkül, hogy fölemelte volna szemét, kijelentette: - Egy teremtett léleknek se szóljon arról, amiről most beszéltünk. Távozhat, Orbieu.

Már csaknem az ajtónál voltam, amikor visszahívott.

- Siorac - mondta -, jól tette, hogy meglátogatta a kegyvesztett Schomberg urat.

Beaumarchais, aki jelentette a királynak az államkassza csődjét, két olyan tisztséget is betöltött egyidejűleg, amelyet minden épérzékű ember összeférhetetlennek tartott volna: királyi kincstárnok volt - ezt a tisztet vásárolta és a sajátjaként birtokolta -, de saját bankja is volt, ami sajnálatos összefonódásokhoz vezethetett, és így élhetünk a gyanúperrel, hogy nem az állam alázatos szolgálata, hanem nagyon is önös érdek vezette Beaumarchais-t, amikor a lesújtó hírt közölte őfelségével. És

valóban: mihelyt Schomberg urat száműzték, Beaumarchais a saját vejét javasolta a pénzügyminiszteri posztra, s cserébe felajánlotta, hogy hitelt nyújt a királyi kincstárnak, amelyre az állam működtetéséhez feltétlenül szükség van, s ami nélkül királyságunk csődbe jutna. Jelöltje, La Vieuville márki, régi katonai nemesi családból származott, és nem sokkal korábban feleségül vette Beaumarchais kisasszony hozományát. Apósa pedig nagyon kellemesnek találta volna, ha ezután a veje a pénzügyminiszter, ő meg a királyi kincstárnok...

Lajos nem szerette az ilyesfajta alkukat, de kényszerhelyzetben volt. Elfogadta hát az ajánlatot, de két feltétellel, amit minden más bankár sértőnek talált volna: La Vieuville-t csak egy évre nevezi ki, s ez idő alatt a pénzügyminiszter nap mint nap köteles elszámolni Brűlart de Sillery kancellárnak.

Ezt úgy is értelmezhettük volna, hogy a király még mindig bízik kancellárjában, holott erről szó sem volt. Lajos ezernyi jelét adta, hogy gyanakvása nőttön-nő a két Brűlart iránt, s az is jól látszott, hogy már nincs előtte nagy becsületük. Ez egy olyan összetűzés alkalmával vált nyilvánvalóvá, amely - mint az udvarnál oly gyakran - a rangelsőség körüli képtelen vita alakját öltötte. A híres liliomfüzértől, amelyet Soissons gróf el akart vitatni a jövendő Vendôme hercegnétól, Lajos szalvétájáig, amelyen oly ádázul összeveszett Soissons gróf, az előbbi fia, Condé herceggel, az ilyesfajta viták számos példáját említhetném, amelyek felcsigázták az udvar érdeklődését, mert nagyravágyó törekvések rejtőztek mögöttük.

Az 1576-os ediktum kimondta, hogy az államtanácsba felvett bíborosok nem előzik meg rangban a vér szerinti királyi hercegeket. De vajon a kancellárt megelőzik-e? Ez volt a nagy kérdés. Amire La Rochefoucauld bíboros, aki Retz bíboros helyére került a Tanácsban, igennel válaszolt, Brűlart de Sillery kancellár viszont nemmel. Az udvar két táborra oszlott: az egyik a bíborosnak, a másik a kancellárnak adott igazat. Lajos, aki olyan óvatos volt a politikában, amilyen vakmerő a harcmezőn, most sem sietett állást foglalni.

La Rochefoucauld bíboros tekintélyes szövetségesre talált az anyakirályné személyében, amin az udvar persze csak mosolygott, hiszen mindenki tudta, hogy az anyakirályné véleményét egy másik bíboros formálja, már saját jövőjét építve. Lajos nem kérte ki a véleményemet, én meg, aki csak utólag rémültem meg igazán, amikor ráeszméltem, hogy Schomberg száműzése után a golyó a fülem mellett süvített el, jobbnak láttam befogni a szám. Anna, aki spanyol módra volt katolikus, szintén La Rochefoucauld felé hajlott, de sajnos szegényke véleménye mit sem számított, hiszen be volt zárva lakosztályába, a hölgyei közé. Fogacer-tól tudtam meg végül, mitől billent meg a mérleg, kicsoda, mi módon tudta Lajost elhatározásra bírni.

- Kedves ifjú Sioracom - mondta Fogacer, burgundi boromat kortyolgatva -, először is tudnia kell, hogy nincs e királyságban a nunciusnál fineszesebb ember, talán csak Richelieu. Miután sikerült elérnie, hogy a király négyszemközt fogadja - csak Puisieux volt még jelen -, méltatlankodva felemlegette a hugenották szemtelenségét, akik azt követelik Lajostól, hogy vonja ki Montpellier-ből a királyi helyőrséget. Azután mintegy mellékesen, még megjegyezte, hogy a hugenottákat, őfelsége miniszterei bátorítják, akik mindenáron békét akarnak kötni velük a „kis szentélyben” éppúgy, mint Val Tellinában. A bíboros ki sem ejtette a száján La Rochefoucauld nevét, s egy szóval sem említette a rangelsőség kérdését, mintha ez a tanácsbéli viszály cseppet sem érdekelné.

- És mikor volt ez a beszélgetés?

- Délután hat órakor.

- Lajos tehát holnap fog határozni?

- És nyilván kitalálja, szép, ifjú Sioracom, hogy miként fog határozni...

- Nem nehéz kitalálni. A nuncius érzékeny pontján találta telibe. Franciaország a tönk szélén áll, s külpolitikája is kudarcba fulladt. És ki másnak a hibája mindez, ha nem a két Brűlart-é?

Másnap Lajos valóban La Rochefoucauld bíborosnak ítélte, pontosabban: a kancellártól megtagadta a rangelsőséget. És Sillery megérezhette a kegyvesztettség jeges fuvallatát.

Zavarodottságában, elég ostobán, bíborosi föveget kért a maga számára, nyilván azért, hogy ha állami hivatala magasából lezuhan, legalább puhára essék.

A terv önmagában nem volt képtelenség. Szép olvasóm emlékezhet rá, hogy vannak világi bíborosok, akik csupán a diakónusi ranggal büszkélkedhetnek. Ehhez azonban az kell, hogy valaki persona gratissima legyen a Vatikán szemében. A legtöbb világi bíboros osztrák főherceg, akinek romlatlan katolicizmusához nem fér kétség. Ráadásul, ha egy francia pályázik a világi bíborosi címre, Franciaország királyának kell ezt a méltóságot kérnie a számára a pápától, ami jelen esetben teljesen kizárt volt. Az udvar nem győzött csúfolódni a szegény kancellár ötletén. Egyesek azt hangoztatták, hogy nyolcvan éve megzavarta az elméjét, mások, még gonoszabbul, azzal magyarázták kérését, hogy bíborban szeretne a sírba feküdni.

Mégis beletelt néhány hónapba, amíg a bárd lehullott a Brűlart-okra. Nem mintha Lajosnak nem lett volna kedve száműzni őket máris, de nem tudott kiket állítani a helyükbe: La Vieuville-t nem szerette. Úgy találta, hogy amikor ez a katonai nemes érdekházasságot kötött a hivatali nemes leányával, frigyükben a két kaszt legfőbb hibái egyesültek: a polgárok mohósága és a nagyurak pökhendisége. És bár Lajosnál jobban senki sem volt tisztában Richelieu bíboros zsenialitásával, félt, ha megteszi az államügyek legfőbb irányítójává, kettős zsarnokság alatt kell majd nyögnie: a bíboros és az anyja zsarnoksága alatt.

Eközben Richelieu sem maradt tétlen. Ezernyi fortéllyal és behízelgő nyájassággal sikerült megakadályoznia, hogy az anyakirályné fölösleges intrikákba bocsátkozzék, és még őrült dührohamairól is sikerült leszoktatnia, amik hajdanán megreszkettették a Louvre falait, s melyeket hosszan tartó, ostoba duzzogás követett. Ő maga azért nem hagyott fel a cselszövéssel, de olyan ügyesen csinálta, ahogyan az ostobácska anyakirályné sosem tudta volna.

Richelieu-nek volt egy intendánsa, akivel igen elégedett volt. Az intendánsnak pedig volt egy Fancan nevű bátyja, a Saint-Germain-l'Auxerrois kanonoka, a bíboros nagy híve, aki tehetségesen és szellemesen írt. Richelieu arra ösztökélte, hogy használja eddig jórészt parlagon hagyott tehetségét, és amikor már jól látszott, hogy Lajos kiábrándult a Brűlart-okból, Fancan közzétett egy pamfletet A haldokló Franciaország címmel, amelyben a minisztereket ostorozza, akik „gyáván magára hagyták Val Tellinát, és féktelen mohóságukban közpénzeket falnak”, vagyis az ő erszényükben tűnnek el azok az adók, amelyeket azért vetettek ki, hogy szövetségeseinken segítsünk.

Ebből a pamfletből ugyan a király nem sok újat tudhatott meg a Brűlart-okról. Viszont

nyilvánvalóvá vált a számára, hogy amit tud, már mindenki tudja, vagyis ha nem vet véget miniszterei mesterkedésének, maga is besározódik. És 1624. február 4-én Troncon a király parancsára közölte Brűlart-ral és a fiával, hogy el kell hagyniuk a királyi udvart. Láttam, amint Troncon a Louvre folyosóján siet megvinni a hírt (királyi méltósággal, mint mindig), és megparancsoltam La Bargenak, figyelje, mikor jön vissza, és hozza be hozzám, ha kell erőszakkal is. Amikor Troncon már a foglyom volt, teletöltöttem egy kupát borral, méghozzá nem burgundival, hanem frontignani muskotállyal, azután hízelgéssel, fenyegetéssel és nem utolsósorban a muskotállyal (Troncon ugyanis nem ismerte ennek a cukros bornak alattomos hatását) rávettem, hogy szóról szóra ismételje el a minisztereknek szóló királyi üzenetet.

- „Uraim - (kérem az olvasót, képzelje el, milyen lehengerlő méltósággal adhatta tovább Troncon a királyi üzenetet) -, ha ártatlannak vallják magukat azokban a vádpontokban, amelyeket kegyelmetek ellen felhoztak, Párizsban maradhatnak. Ám ez esetben a parlament vizsgálatot indít és fényt derít minden cselekedetükre.

- Titkár úr - mondta erre mély sóhajjal Brűlart de Sillery -, öreg és beteg vagyok én már, hogysem elviselhetném egy per fáradalmait. Inkább már holnap útnak indulok. Öröm lesz a számomra vidéki kastélyomban kipihenni fáradalmaimat.

- Hát kegyelmed, Puisieux úr? - kérdezte akkor Troncon.

- A fiúi szeretet arra kötelez - mondta az álnok Puisieux -, hogy elkísérjem atyámat, és a támasza legyek vidéki magányában.”

Titokban azt reméltem, hogy Lajos e válasz hallatán sajnálja majd, sőt talán némi lelkifurdalást is érez, amiért nem hasonló üzenetet küldött annak idején Schombergnek is, aki, mint tudjuk, szívesen állt volna a parlamenti vizsgálat elébe. Ezért bíztam benne, hogy Schomberg száműzetése nem tart örökké, és elhatároztam, nem hagyom, hogy Lajos megfeledkezzék róla.

Március 28-án, mivel az évszakhoz képest nagyon szép idő volt, az udvar átköltözött Compiégne-be, amelyet, Saint-Germain-en-Laye-hez hasonlóan, Lajos egyik kedvenc rezidenciájává tettek az őt körülvevő, vadban gazdag erdők. Én magam nem szívesen töltöttem tíz órát egyfolytában nyeregben, így hát csak egyszer kísértem el a királyt. Őfelsége hét óra leforgása alatt két szarvast, két farkast, két rókát és egy nyulat ejtett. Az egyik farkas óriás termetű hím volt, sokkal nagyobb, mint az, amelyet orbieu-i parasztom lőtt lábon a nyilával. Amikor a király kíséretében végre visszatérhettem a kastélyba és leszállhattam a lóról, a hátsó felem annyira fájt és a lábam úgy elgémberedett, hogy alig bírtam járni. Észrevettem, hogy a király sántít. Héroard doktor megvizsgálta és megállapította, hogy a nagylábujja kificamodott, oly erősen szorította a kengyel széléhez.

Compiégne-ben, míg az angliai küldöttekre vártunk, akik Franciaországi Henriette és a walesi herceg házasságáról tárgyalnak majd, egymást érték az ünnepségek, a sok játéknak, bálnak, tűzijátéknak, hangversenynek és itáliai színielőadásnak nem akart vége szakadni. Talán a sok mulatságnak meg a szép időnek is köszönhetően, a királyné szobafogsága veszített szigorúságából.

Anna szebb és kedvesebb volt, mint valaha. És a király ismét keresni kezdte a társaságát. Héroard-tól megtudtam, hogy nyolc nap alatt négyszer hált a királynéval - többször, hogysem csupán a dinasztikus kötelességteljesítéssel magyarázhatnánk. Tévedtem hát, amikor azt hittem, hogy a király féltékenysége

és a királyné belső száműzetése visszavonhatatlanul elhervasztotta érzelmeik rózsáját.

Március 29-én, két nappal a hosszú vadászat után, amelytől minden tagom fájt, meghívtam vacsorára compiégne-i szűkös hajlékomba (és még ennek is örülnöm kellett) Joseph atyát és Fogacert. A vacsora ötlete nem tőlem származott, hanem a kapucinustól, amin a kanonok kapva kapott: az egymástól eltérő, de nagyon hasonló körökben forgolódó két férfiú szerette volna megismerni egymást, abban a reményben, hogy értesüléseket szerezhet egyik a másikától.

Soha nem indult még vacsorai társalgás nehezebben: mindenki csak evett, ivott, dicsérte a húst és a borokat, fürkész pillantás, szemlesütés, megint fürkész pillantás, megint szemlesütés. Végül, látva, hogy mindkét vendégem állig begombolkozott, elhatároztam, hogy egy kis csellel megoldom a nyelvüket.

- Uraim - mondtam -, mindhárman tudjuk, hogy közülünk ki kinek a szolgálatában áll. Én a király embere vagyok, Joseph atya a bíborosé, Fogacer kanonok úr pedig a nunciusé. Határozzuk hát el, hogy ez alkalommal mindenki a saját nevében beszél, és nem annak a szószólója, akit szolgál. Így szabadabban beszélgethetünk. Sőt fogadjuk meg azt is, hogy ha a későbbiekben továbbadunk valamit az itt elhangzottakból, nem nevezzük meg az értesülés forrását.

Alattomos javaslatomat örömmel fogadták, bárha mindannyian tudtuk, hogy a szóba jöhető értesülésekhez ki-ki annak a révén jutott, akit szolgál. A javaslatomból származó előny azonban nagyobb volt annál, hogysem szívük lett volna elutasítani. Lelkiismeretünk így megnyugodhatott, és úgy tehettünk, mintha titoktartók volnánk, holott nem voltunk azok. És az érdekünk azt diktálta, hogy ne legyünk azok, hiszen számítottunk a másik fél indiszkréciójára, hogy ezáltal megtudhassuk, amit addig nem tudtunk.

- Uraim - folytattam -, én például arra volnék kíváncsi, milyen álláspontra helyezkedik La Vieuville, most, hogy a két Brűlart-t száműzték?

- Fél, hogy ugyanez a sors vár rá is - mondta Joseph atya -, és félelme nem alaptalan, hiszen ő is elkövette azokat a bűnöket, amiket a Brűlart-ok.

- Egy kivételével - szólt közbe Fogacer. - Ő ugyanis, a Brűlart-októl eltérően, nem fogadott el egy zsák spanyol aranyat, cserébe azért, hogy tétlenségbe ringatja diplomatáinkat Val Tellina dolgában.

Fogacer megerősített abban, hogy a nuncius szentül hiszi, a Habsburgok és a Brűlart-ok alkut kötöttek, ami a miniszterek részéről a legaljasabb árulás volt.

- De ezenkívül - folytatta Joseph atya - valóban megtett mindent ő is, amiért a király a két Brűlart-t száműzte. La Vieuville tisztségekkel kufárkodott, a király tudta nélkül megváltoztatta a Tanács határozatait, az uralkodó parancsaival ellentétesen járt el és így tovább.

- És vétkeit még pökhendiséggel és durvasággal is tetézi - mondtam. - Nem hajlandó kifizetni olyan kegydíjakat, amelyek folyósításához a király hozzájárult. Tudják-e, milyen válaszokat ad azoknak, akik az esedékes részletet kérik tőle? „A nevem Január, nem pedig Október”, mondja, ha

éppen októberben járunk. Vagy: „A nevem La Vieuville, nem pedig Pénzmag”. Képzelhetik, hogy e durva tréfákkal körített elutasítás milyen népszerűvé teszi őt az udvarnál.

- A király kegyének elvesztése és az udvar gyűlölete - mondta Fogacer - sokat nyom a latban.

Tudják-e, milyen módon próbál La Vieuville kimászni a csávából?

- Körüludvarolja az anyakirálynét - mondta Joseph atya. - És Mária fogadja őt, bár még mindig duzzog.

- Hogyan - kérdeztem -, még itt is duzzog?

- Ó! Ez semmi a párizsi duzzogásokhoz képest - mondta Fogacer. - A fővárosban ilyenkor nem megy ki a Luxemburg-kertből, és nem teszi be a lábát a Louvre-ba. Compiégne-ben viszont, mivel imádja az ünnepségeket, és nem bírná ki, hogy ne vegyen részt bennük, duzzogása arra korlátozódik, hogy egy kissé hűvösen bánik a királlyal.

- Mindamellett - jegyezte meg Joseph atya, jobb kezét figyelmet kérőn felemelve -, hála a bíborosnak, már párizsi duzzogása sem a régi. Duzzog, igaz, de nem csinál jeleneteket, nem üvöltözik és nem őrjöng. Királyi méltósággal duzzog, és - mint mondja - duzzogni is fog mindaddig, amíg a fia be nem vonja a bíborost az államtanácsba.

- A bíboros valóban képes lenne megszabadítani minket a tolvajoktól - mondta Fogacer, most először téve hitet Richelieu mellett Joseph atya jelenlétében.

Ebből arra következtettem, hogy a nuncius nem nézne rossz szemmel egy bíborost a francia államtanács élén.

- A király dilemmája most a következő - vette vissza a szót Joseph atya -: nem akarja, hogy kormányozzák, viszont ő maga nem akar kormányozni. Túlságosan szeret vadászni ahhoz, hogysem hajlandó lenne minden idejét annak szentelni, hogy teljes mélységükben megismerje az államügyeket, majd határozzon, s döntéseinek végrehajtását is ellenőrizze. Szeretne tehát valakit, aki ezt a gondot leveszi a válláról, de olyasvalakit, aki elég okos ahhoz, hogy mindig mögötte maradjon, és sose döntsön a megkérdezése nélkül.

Szavait hosszú csönd követte. Fogacer és én összenéztünk: vajon Joseph atya a bíboros valósághű portréját festette-e elénk, vagy csupán a stratégiát, amelyet a bíboros majd Lajossal szemben alkalmazni kíván? Én törtem meg a csöndet: - Tudja-e kegyelmetek közül valaki, mi a terve az anyakirálynénak La Veuville-lel?

- Ó! - mondta Joseph atya. - La Vieuville csak átmenetileg fontos a számára. Arra próbálja rávenni, hogy kérje meg a királyt, hívja meg államtanácsába Richelieu-t.

- És mit mond erre La Vieuville?

- „Asszonyom, ez a kérés rövid távon a vesztemet okozná, de hosszú távon felségedét is.”

- Nem is olyan ostoba ez a gazfickó - mondta Fogacer, felvonva ördögi szemöldökét.

De színeváltozása csak egy pillanatig tartott. Egy másodperc múlva arca ismét olyan megnyugtató, jóságos kifejezést öltött, amilyen egy kanonoktól elvárható.

- Vajon La Vieuville rászánja-e magát mégis erre a végzetes lépésre? - kérdeztem mosolyogva.

- Már rászánta - mondta Joseph atya. - Eleget tett Mária kérésének. Nyilván úgy gondolta, hogy ha ezután kihull a hatalomból, az anyakirályné lesz a párna, amelynek köszönhetően puhára esik.

Kitört belőlem a nevetés. Fogacer is nevetett. Joseph atya pedig, szemöldökét felvonva, cseppet sem megjátszott naivitással megkérdezte: - Valami nem helyénvalót mondtam?

A király nagylábujja csak nem akart meggyógyulni, sőt egyre jobban fájt, és Héroard-nak végül sikerült rávennie Lajost, hogy egy napig maradjon otthon. Lajos rosszkedvűen engedelmeskedett, és bár mindig talált magának elfoglaltságot, többnyire valami kézműves munkát, amihez nagyon értett, láttam, hogy ideges és másutt jár az esze.

- Sioac - szólalt meg végül, megtörve a jó órája tartó csendet -, jöjjön ide, kérem!

Odaléptem az asztalhoz, ahol egy üvegablak tervét festette papírra.

- Nos hát - kérdezte -, mi a véleménye?

- Nagyon szép, felség.

- Nem az üvegablakról beszélek - mondta, föl sem emelve fejét a munkájából.

- Vagyis azt kérdezi, Sire: mi a véleményem a dolgok jelenlegi állásáról?

- Éppen azt.

- Ugyanaz, Sire, ami felségedé. Primo, La Vieuville menesztése nem tűr halasztást...

- Folytassa.

- Secundo, a bíborost be kell vonnia államtanácsába.

- Hát épp ez a bökkenő!

- Sire, a bökkenő az, hogy felséged attól tart, a bíboros, amilyen rátarti és uralkodni vágyó természet, végül zsarnokoskodni próbál felséged felett, holott ezt biztosan nem tenné.

- Miért nem?

- Sire, Concini miniszterei kegyvesztettek lettek. A kegyvesztés határán állt Luynes úr is, amikor meghalt. Kegyvesztett lett Condé herceg, mert csak a maga feje után ment. Kegyvesztettek lettek a Brűlart-ok. És kétségkívül kegyvesztett lesz La Vieuville úr is. Mi tarthatná vissza felségedet attól, hogy Richelieu bíborostól is megvonja kegyét, és száműzze őt, ha ténykedése nem szolgál a megelégedésére? El tudja képzelni, hogy Vitry vagy Praslin ne engedelmeskednék, ha egy napon azt mondaná nekik: „Tartóztassák le a bíborost, és kísérjék Avignonba! Többé nem térhet vissza Franciaországba!”

- De ha felvenném az államtanácsba, az anyakirályné azontúl túlságosan belelátna a kártyáinkba...

- Sire, a bíboros olyan ember, aki hatalomra áhítozik, és ezt a hatalmat csak felségedtől nyerheti el, nem pedig az anyakirályné őfelségétől. Tehát felségednek fog engedelmeskedni. Persze mivel az anyakirályné és felséged közt őrlődik majd, minden bizonnyal át kell élnie kínos pillanatokat, de ez az ő gondja, és nem felségedé.

- Találkozott már a bíborossal?

- Igen, Sire, Angouléme-ben, amikor La Rochefoucauld bíboros kíséretében jártam ott.

- Miként vélekedik róla?

- Rendkívül éles elméjű ember.

- Úgy látom - mondta Lajos, egy árnyalatnyi humorral -, máris odaadó híve.

- Sire, én kizárólag felséged érdekeinek és személyének vagyok odaadó híve.

- Tudom. És köszönöm kegyelmednek, Sioac, ezt a beszélgetést.

- Sire, csak önmagával beszélgetett, a közreműködésemmel.

- Valóban, meglehet.

Csönd támadt. Lajos ugyanis azon gondolkozott, milyen színt válasszon az üvegablakhoz.

Miután döntött, fölnézett rám: - Sioac - kérdezte -, hogy lehet, hogy soha semmi kegyet nem kér tőlem?

- Mert tudom, Sire, hogy nem kedveli a kérelmezőket.

- Most mégis kérjen valamit.

- Sire, mivel köteles vagyok engedelmeskedni, hát megmondom, mit szeretnék. Ha száműzte La Vieuville-t, jusson eszébe, hogy Schomberg úr még mindig Nanteuil-ben van.

- Meglátjuk - válaszolta Lajos szárazon, rezzenéstelen arccal.

Április 28-án, napszálltakor elküldtem La Barge-t, hogy a lehető legtapintatosabban keresse fel Joseph atyát abban a kolostorban, ahol lakott, és kérje meg, hogy látogasson el hozzám, amilyen gyorsan csak tud. Meghívásomnak azonnal eleget tett, hiszen nem volt nehéz kitalálnia, hogy ha ilyen késői órán zavarom, nyilván nagy fontosságú hírrel szolgálhatok.

- Atyám - újságoltam neki -, La Vieuville valóban megkérte a királyt, hogy vonja be államtanácsába a bíborost, de olyan riadtan mintha attól félt volna, hogy mindjárt fejét veszik. Ezt követőleg született meg a Diplomáciai Tanács létrehozásának ötlete: ez a testület a bíborosból és még két-három, kisebb formátumú emberből állna, s a külhoni ügyekkel foglalkoznék. De sem Richelieu, sem a többiek nem lennének tagjai a Szűkebb Tanács-nak, amelyben a király, az anyakirályné, a connétable és az államminiszterek vennének részt. Természetesen államügyekben a Szűkebb Tanács döntene.

- Micsoda ostobaság! - mondta Joseph atya, fogcsikorgatva. - Ezzel a poszttal nem jár hatalom: sosem fogadná el.

- De jó lenne, ha valaki előzetesen értesítené a kelepcéről.

- Értesítve lesz - mondta Joseph atya.

Máris felpattant, elbúcsúzott, még arra sem hagyva időt, hogy mellé rendeljem kíséretül La Barge-t.

Másnap, 1624. március 29-én, hétfőn reggel kilenc órakor jelen voltam a király felkelésénél.

Nyugodtnak és kipihentnek látszott. Nem kívánt enni, előbb misét akart hallgatni és áldozni. Tíz órakor tért vissza lakosztályába. Akkor már éhes volt, és azonnal enni akart. Az étkezést befejezve felállt, majd eltökélt arccal és nagy létszámú kísérettel elindult az anyja lakosztálya felé. Tizenegy óra volt és az anyakirályné még ágyában hevert, néhány hölgyétől körülvéve.

A kortól, a sok evéstől és alvástól (még télen is szívesen sziesztázott) eldurvultak a vonásai, jóllehet soha nem is voltak finomak. Alacsony, boltozatos homloka, erős, kiugró állkapcsa - amely Habsburg örökség volt -, kis, fakó, mindig haragos szeme és arca kizárólag gőgről és makacsságról árulkodott. Bár nem öltözött még fel, minden ékszerét magán viselte, egy három-négysoros, nagy szemű gyöngyökből álló nyakláncot is, amely önmagában nagyon szép volt, de az ő nyakába akasztva csak még feltűnőbbé tette dupla tokáját, amit jobb lett volna elfelejteni. Világoskék szaténpárnákon nyugodott, mely szín arra volt hivatott, hogy kiemelje hajának mesterségesen megőrzött szőkeségét: Mária nem ült, hanem valósággal trónolt ágyában. És mivel egyszerre volt szemérmes és szemérmetlen, velencei csipkével alig takartan, közszemlére tette keblét, amelyhez foghatóval az udvar egyetlen hölgye sem dicsekedhetett, legalábbis méret vonatkozásában.

- Asszonyom - mondta a király, miután egy meghajlással üdvözölte anyját -, egy hűséges szolgáját készülök megbízni az államügyek irányításával, ezúton is a világ tudomására hozva, hogy nemcsak látszat szerint, hanem a valóságban is mennyire bízom asszonyomban.

- Ó, fiam! - kiáltotta az anyakirályné, kezét a szívére szorítva.

Nem is bírt többet mondani, s arca kimondhatatlan örömtől ragyogott. Különös dolog: bár nem szerettem őt, hiszen oly gonoszul bánt hajdanán szeretett kis királyommal, túláradó, gyermeki öröme láttán némi részvétet éreztem iránta. Tudtam, rövidke eszével most arra számít, hogy ha Richelieu végre bekerül az államtanácsba, visszafordíthatja az idő kerekét, és ismét a királyság régensnője, teljhatalmú úrnője lehet. Istenem, gondoltam, mekkorát téved! És milyen rosszul ismeri a fiát! És még rosszabbul Richelieu-t!

Hogy a király is sejtette-e, mit érez az anyja, nem tudom, mert rövidre szabott bejelentése után már csak némán meghajolt, majd egy hirtelen hátraarccal távozott. És még azon melegében, délután két órakor fogadta a Tanácsban Richelieu bíborost.

Angouléme óta nem láttam a főpapot, és úgy találtam, hogy semmit sem változott. Csak éppen Lucon püspökének ibolyaszínű ruháját váltotta fel sietve a kardinálisi bíborra, amely egyébként oly nagyszerűen illett hozzá, mintha egyenesen neki találták volna ki.

Ugyanolyan ápolt volt, mint első találkozásunkkor: a borbélya gondosan kiborotválta bajusza környékét, míg a bajusz két végét bátran feljebb vonta. De azt is észrevettem, mennyire sápadt sovány, háromszögletű arca - a háromszög benyomását csak növelte a hegyes kecskeszakáll -, s a sápadt arcban még sötétebbnek és csillogóbbnak tűnt nagy, fekete szeme, a fürge és kifejező, amely az ájtatos papi tekintet helyébe egy szempillantás alatt a gyilkos szarkazmus nyilait tudta odavarázsolni.

Mivel még sosem álltam szemtől szemben vele, nem tudnám megmondani, valóban olyan magas volt-e, amilyennek látszott. Eleganciája és karcsúsága kardot juttatott az ember eszébe. Ha valamit el akart magyarázni vagy ki akart fejteni, egy kissé gesztikulált hosszú, fehér és nagyon ápolt kezével.

Miközben az igazságot megvilágítva igyekezett meggyőzni hallgatóságát, úgy festett, mint egy bűvész.

Hangja hol fuvolázott, hol mélyen zengett, végtelenül árnyaltan és hajlékonyan, és egész személyiségéből olyan báj, és meggyőző erő áradt, amit soha senki másnál nem tapasztaltam.

Először is köszönetet mondott a királynak, amiért La Vieuvilie úr kérését meghallgatva őrá esett a választása. „Mindazonáltal, tette hozzá, nem vagyok biztos benne, hogy a megbízatásnak eleget tehetek, mert bár Isten megáldott bizonyos szellemi képességekkel és lelki erővel, testem gyönge, nehezen bírom a zajt és a világi tülekedést. Ezért, ha tagja leszek is a Tanácsnak, szeretném, ha a kegyelemért vagy kegydíjért folyamodók nem engem keresnének fel, mert az ilyen látogatások biztosan megölnének. Ugyancsak szeretném, ha a király elengedné, hogy ébredésénél jelen legyek, mert nem tudok túl soká állni, s a tömegben fuldoklom. Ugyanakkor - tette hozzá -, kétlem, hogy a külügyek terén hasznára lehetnék a királynak, különösen most, amikor távoztak azok, akik eddig a külhoni kérdésekkel foglalkoztak. Val Tellina vagy Németország ügye, a Németalföldnek és Svájcnak nyújtandó segítség oly nagy jelentőségű ügyek, amelyek jól átgondolt döntést igényelnek, és a döntést nem hozhatja meg más, csak államtanácsában a király. Ezért úgy gondolom, ésszerűtlen lenne (a hangja ekkor nyersebbé vált, s La Vieuville megborzongott), mondom, ésszerűtlen lenne létrehozni egy Diplomáciai Tanács-ot, az én részvételemmel, és egy Szűkebb Tanács-ot, amelynek munkájában nem veszek részt. Mert mi történik, ha a Diplomáciai Tanács és a király államtanácsa egymásnak ellentmondó döntést hoz?”

Ekkor, szemöldökét kérdőn felvonva, Lajosra nézett, Lajos pedig a legnagyobb nyugalommal

így válaszolt: - Az valóban szerencsétlen dolog lenne.

La Vieuville, aki fölött most nyilvánosan pálcát törtek, elsápadt. Reménye, hogy Richelieu-t a Tanácsba juttatva visszanyerheti befolyását, e néhány szó hatására füstbe ment.

A bíboros csendesen így folytatta: - Sire, kész vagyok életemet az állam javának szentelni. De az eredményesség reménye nélkül nem látnám értelmét.

- Folytassa, kedves rokon - mondta a király.

- Sire, hogy semmit se titkoljak felséged előtt, elmondom, hogy még egy nagy akadályt látok magam előtt tornyosulni. Lekötelezettje vagyok az anyakirálynének, ezért elképzelhető, hogy az állam érdekét szolgáló tanácsaimat egyesek majd félremagyarázzák, s az igazságtól teljesen elrugaszkodva azt gondolják, hogy titkon az anyakirályné és a magam tervein munkálkodom. Sok minden ellene szól tehát, Sire, annak, hogy az államtanács tagjává váljak, mégis, ha felséged úgy parancsolja, vakon engedelmeskedem parancsának. De mert posztomat sem nem kerestem, sem nem kívántam (csodáltam, hogy Richelieu képes e szavakat nevetés nélkül kimondani), szeretném, ha felséged tudná: nincs más célom, mint hogy felséges személyét szolgáljam, és államát felvirágoztassam. Éppannyira kívánom, hogy felséged higgyen őszinteségemben, amennyire én magam is hiszem, hogy a Gonosz minden mesterkedése sem tudja majd felségedet megingatni őszinteségembe vetett hitében.

Kis beszédét meglehetősen hosszú csönd követte. Okos és ügyes beszéd volt, amely rendíthetetlen magabiztosságról árulkodott. A bíboros úgy fogadta el a megbízatást, mintha ráerőszakolták volna, pontosan körülírta a szerepet, amelyet játszani hajlandó, és a jelenlegi miniszterek közt ő lett az egyetlen, aki nem köteles ott lenni a király reggeli fölkelésénél és fogadni a kérelmezőket.

- Kedves rokon - mondta a király -, e naptól kegyelmed államtanácsom tagja.

Richelieu bíboros alig várta a másnapot, amikor is haladéktalanul rangelsőségi vitába bonyolódott társaival. Azt kérte - és kérése teljesült -, hogy ne csak a connétable-t és a kancellárt előzze meg rangban, de a vér szerinti királyi hercegeket és a többi herceget is. Néhány héttel később, a terhelő bizonyítékok birtokában, a király eltaszította és száműzte La Vieuville-t.

[1] Halkan. (olasz) [2] Hölgykoszorú.

[3] Karimás vassisakkal, majd puskatussal verték az elitélt pucér fenekét. Mezítláb hegyes karóra kellett lépnie. Éles gerincbakra ültették, s súlyt függesztettek a lábára. Kötéllel magas pózna tetejére húzták az elítéltet fél lábánál fogva s úgy zuhintották le hirtelen, hogy a feje épp csak hogy ne

érje a földet.

[4] Szépnem. (olasz) [5] Curée - koncot jelent franciául.

[6] A fogadósné neve édeset, szelídet jelent franciául.

[7] Háznagy. (olasz) [8] Magyarul szeráf (a hatkarú angyal).

[9] Szívük mélyén. (olasz) [10] Mint egy holttest. (latin) [11] Részlet Richelieu Emlékiratai-ból.

[12] Saint-Simon herceg.Emlékiratai.

[13] Becsület. (spanyol) [14] Nem ér semmit az olyan férfi, aki nem nyúl a feleségéhez! (spanyol) [15] Megszabadult testének terhétől. (latin) [16] Samson de Sioracról van szó.

[17] A gyerekkirály.

[18] Hogy a király ott volt féltestvére nászéjszakáján a hitvesi ágyban, Angelo Cantarini tanúsítja, és vallomását megerősíti, bárha szemérmes leírással, Héroard is a Napló-jában.

[19] Siorac márki arra az alapos gyanúra célzott, mely szerint Épernonnak része volt a IV. Henrik elleni merényletben.

[20] L'Astrée: gáláns, szentimentális regény, amely e század elején elbűvölte az udvart.

[21] Nagy komédiás ő. (olasz) [22] Uraim, ez mindennek a teteje! Ez tényleg mindennek a teteje! Elébb azt akarták, hogy Richelieu ne vegyen részt a Tanács munkájában, azután azt akarták, hogy vegyen részt benne, és most meg azt akarják, hogy távozzon! Miféle szélkakasok maguk, uraim?

[23] A Prudent név óvatost jelent.

[24] Ez mindennek a teteje! (olasz) [25] Pierre-Emmanuel de Siorac dédnagyapja patikárius volt.

[26] Hihetetlen kifejezés! (latin) [27] Uram, Spanyolország királya meghalt. (spanyol)

[28] Isten magához vette. (spanyol) [29] A nagyúr küldötte. (latin) [30] A korábbi Helyzet. (latin) [31] Remegve mondom ki. (latin) [32] Végül. (latin) [33] Fekvő fogadás: amikor egy ház úmője ágyában fekve fogadja vendégeit.

[34] Egy tanú nem tanú. (latin) [35] Röviden. (latin) [36] Fol: bolond, bolondos.

[37] Elveszett gyermekek: így nevezték azokat a felderítőket, akik az ellenség közelébe merészkedve az életüket kockáztatták.

[38] Bassompierre tehát Franciaország marsallja lesz.