Robert Merle: Francia história

NNCL1099-473v1.0

ROBERT MERLE Francia história Európa Könyvkiadó Budapest 1982 Fordította Görög Lívia Szerkesztő Pór Judit ISBN 963-07-3131-2

Első fejezet Családom nemessége nem éppen ősi. Mindössze édesapámra megy vissza. Ezt orcapirulás nélkül vallom meg. Ha titkolni akarnám, nyilván bele se kezdtem volna a történetbe. Feltett szándékom kitérő nélkül haladni előre, nyílegyenesen, mint eke a barázdában.

Fontenac úr, ki kígyót-békát kiabált ránk, nem átallotta egyebek közt elhírleni: dédapám lakájként kezdte, miként de Sauve úr is. Én e hazugságot a báró úr torkára forrasztottam.

Ki ne tudná, minek köszönhette de Sauve úr miniszteri rangját? Tudniillik nem csupán és nem is elsősorban páratlan ügyességének, hanem sokkal inkább a feleségének, ki nagy haszonnal forgolódott Katalin királyné szolgálatában s királyi hercegek nyoszolyáin. Családunk sohasem folyamodott efféle eszközökhöz, s nem is jutott ily magasra. Igaz, indulni sem indult oly alacsonyról, ámbár úgy vélem, lakájkodni sem szégyen, ha a szükség netán ráviszi a szűkölködőt.

De ami igaz, az igaz, dédatyám, Francois Siorac nem volt senki keze-lába. Csinos kis birtokot mondhatott magáénak a Sarlat-vidéken, Taniés mellett, s azt maga művelte. Hogy mekkora volt e birtok, nem tudom, de dédatyám adója után ítélve nem lehetett sem kicsiny, sem silány földű; annyit, mint ő senki nem fizetett a királynak egyházközségében. Fukar sem lehetett dédatyám, hiszen nem sajnált tíz kemény so1-t leszurkolni havonta plébánosának, hogy latin szóra kapassa kisebbik fiát, Charles-t, alighanem abban a reményben, hogy az majd maga is pap lesz egyszer.

Nagyatyám, kinek haja s szakálla vörösbe játszott, akárcsak féltestvéremé, Samsoné, jól tanult, hanem az imádságnál mégis jobban kedvelte a kalandot. Tizennyolc esztendős fejjel odahagyta szülőfaluját, és Északra ment, szerencsét próbálni.

Meg is lelte a magáét Rouenban, hol oltárhoz vezette ama patikárius leányát, kihez előbb inasnak szegődött volt be. Hogy s mint találhatott időt inaskodás közben tanulásra s a patikáriusi grádus elnyerésére, nem tudom, sőt azt sem: elnyerte-e valaha e titulust, ipa elhalálozása után mindenesetre ő lépett örökébe, s igen szépen elboldogult. 1514-ben, apám születése évében már oly jól ment a sora, hogy megvehette a Volpie-t, egy gyönyörűséges rétek környezte malmot, Rouentól mintegy két mérföldre. Ekkortájt tűnt fel Charle és Siorac között az a de szócska, melyen apám nem győzött eleget gúnyolódni, noha ő is használta. Mindazonáltal az atyai örökségként rám maradt iratok közül egyre sem leltem, melyen nagyatyám odabiggyesztette volna rendes névaláírása "Charles de Siorac, la Volpie ura" elé a "nemesember" címet, mint az a sok polgár, ki csak azért vásárol földet, hogy e titulussal dicsekedjék, noha királya nem méltatta rá. Annyi manapság az álnemes, mint a nyű. És meg kell adni: ha vagyonuk elég kerek, akad vérbeli nemes nem egy, ki örömest összerokonkodik velük, nem firtatva az ármálist.

Apám, becsületes nevén: Jean de Siorac, másodszülött fiú volt, mint atyja, Charles és mint jómagam is. Charles nem feledte, mit tett érte egykor az öreg Francois Siorac, ki nem szánta volt jó pénzét latin leckékre fecsérelni, tehát Montpellier-be küldte Jean fiát medicinát tanulni. Hosszú volt az út Montpellier-be és hosszú a tanulóidő, tetemes a pénzáldozat még egy jómódú patikáriustól is, de Charles, ki jól benne járt immár a korban, okosan eltervezte fiai jövőjét: Henri, az idősebb, átveszi a patikát, Jean, a fiatalabb pedig orvosa lesz a városnak, s így kétfelől, télről s túlról közrefogva pácienseiket, szépen megszedhetik magukat, ha Isten is úgy akarja. Mi három leánygyermekét illeti,

őket ugyan semmibe sem vette, hozományt mindazonáltal adott nekik annyit, hogy tisztességgel férjhez mehessenek.

Apám becsülettel elvégezte stúdiumait: baccalaureatus lett Montpellier-ben s az orvostudományok licenciátusa. Doktori vizsgáját mégsem tehette le, mivel két nappal korábban menekülni kényszerült a városból, attól való félelmében, hogy utoljára egy kötél hurkán át találja megpillantani Isten szép egét, s annak utána tetemét felnégyeltetvén, jó helyi szokás szerint a város külső kapuját strázsáló olajfákra tűzik ki; e szokás fennmaradván, igen különös hatással volt rám, amikor egy napsütötte júniusi reggelen első ízben léptem be e szép város kapuján: pillantásom először is egy asszonyi tetem rothadó maradványaira esett, s tapasztalnom kellett hogy a fák, melyeknek ágaira e förtelmet elrettentő példaként kiaggatták, nem restellnek zöldellni s gyümölcsöt teremni.

Bajos bizony apámat, ahogy ma látom, kerek harminc esztendővel fiatalabbnak elgondolnom, azaz éppoly hevesvérűnek s elevennek, amilyen én vagyok. S nem kevésbé szoknyabolondnak. Mert csakugyan egy lotyó miatt történt - ki aligha érte meg tulajdon pénzét is -, hogy apám becsületes párviadalban ledöfött egy helybéli úrficskát, ki őt kihívta volt.

Egy óra sem telt belé, s városi íjászok döngették a ház kapuját, hol Jean de Siorac lakott. Ő padlásszobája ablakából jókor észrevette a fogdmegeket, s egy hátsó ablakon át menten kivetette magát, egyenesen a lova hátára - az állat, szerencséjére, fel volt szerszámozva -, aztán uccu neki! megeresztett kantárszárral kivágtatott a városból, s úgy, amint volt, hajadonfőtt, egy szál ujjasban, köpeny és kard nélkül nekivágott a cévennes-i hegyeknek. Kezdetben egy diáktársánál húzta meg magát - ki éppen itt, egy eldugott hegyi falucskában töltötte félesztendei praktikumát utolsó, doktori vizsgája előtt -, majd Auvergne-en át Périgord-ba ment öreg Francois Siorachoz, ki maga költségén felruházta, felfegyverezte, s úgy küldötte tovább Rouenba Charles fiához.

Hanem az úrfi szülei csak nem nyughattak, panaszt nyújtottak be az aix-i törvényszéknek, s máskülönben is éktelen zajt-bajt csaptak; nyíltan s nyilvánosan Jean de Siorac még Rouenban sem mutatkozhatott, holott patikus nagyapám hatalmas védelmezőkkel bírt.

Történt pedig mindez abban az esztendőben, mikor nagy királyunk, I. Ferenc elrendelte: országának minden tartománya állítsa ki a maga légióját. Bölcs rendelkezés! Ha ehhez tartottuk volna magunkat utóbb is, nem szorulunk hadjárataink során svájci zsoldosok segítségére, kik ugyan igen vitézül harcoltak mindaddig, míg zsoldjukat megkapták, de mihelyt elmaradt a fizetség, az ellenségnél is gonoszabbul sarcolták-szipolyozták a francia föld szegény népét.

Normandia állította ki elsőül a maga hatezer főt számláló légióját. Felcsapott katonának Jean de Siorac is, oly ígéret fejében, hogy elnyerheti érte a király kegyelmét. És úgy is lett. 1535 májusában I. Ferenc eljött megszemlélni a légiót, s lévén a látottakkal igen elégedett, semmit meg nem tagadott a kérelmezőktől általában s egyenként. Megkegyelmezett apámnak is, oly kikötéssel, hogy legalább öt évig szolgál a hadban. - Hát így esett - mondogatta gyakran Jean de Siorac -, hogy én, ki a gyógyítás mesterségére készültem, végül a gyilkolás mesterségére fanyalodtam.

Charles nagyapám nehéz szívvel látta légióssá vedleni kisebbik fiát, kinek taníttatására annyi jó aranycsikót áldozott volt, annál is inkább, mivel elsőszülött fia, Henri, a leendő patikárius rossz útra

tért, iskolát került, ivott, kockázott, pénzét kurafiakra s szajhákra tékozolta, és végezetül egy este a Szajnába fúlt, alighanem mások hathatós segítségével s kiürült zsebekkel.

Nagyapám végtére is örülhetett, hogy egyik leánya, kit ő világéletében csak "buta libaként" aposztrofált, noha éppen nem volt híján a józan észnek, derék vőt hozott a házhoz, s volt kire hagynia a patikát. Be különös is a sors! ez a patika immár másodízben szállt apósról vőre, s nem apáról fiúra.

Bezzeg apámat más fából faragták, mint testvérbátyját, Henrit. Ő nagyon is szívén hordta a maga sorsának jobbra fordítását a légióban. Bátor volt, kitartó, s ámbár senkinek el nem árulta, hogy licenciátus orvos (mivel attól tartott, nyomban megtennék a légió kirurgusának, amihez sehogy sem fűlt volna a foga), sebesült bajtársait rátermetten ápolta-gondozta, amivel mindannyiok szeretetét elnyerte.

Nem öt évig szolgált, hanem éppen kilencig, 1536-tól 1545-ig. Minden hadjáratban új sebet s rangot szerzett: előbb százados lett, azután zászlótartó tiszt, majd hadnagy. Hadnagyként indult 1544ben háborúba, s ezres kapitányként tért meg; való igaz, addigra merő heg s forradás volt kardmarta, golyójárta teste.

Ki közemberként kezdte a légióban, e rangnál följebb nem vihette; ez sem volt éppen csekélység, mivel a kapitány ezer legionáriusnak parancsolt, hópénze száz librára rúgott, s azonfölül egy-egy város felprédálásakor ő kapta a zsákmány oroszlánrészét. És ami ennél is több és kedvesebb volt apám szívének: a kapitányi rang jogot adott a fegyvernöki cím viseletére, nemességhez juttatva tulajdonosát, mégpedig a legszebb s legméltóbb módon, mivel ő e titulust vitézsége s vére árán jussolta, nem pénzen vette, avagy felesége jogán szerzette.

Azon a szent napon, melyen apám kapitánnyá ütötték, nyerte el e rangot kedves barátja, jóbanrosszban hű társa, Jean de Sauveterre is. Harci veszélyben, halál torkában, honnan nemegyszer húzták ki egymást, oly mély és igaz barátság szövődött kettejük között, melyet semmi ki nem kezdhetett, sem idő, sem veszedelem, sőt még apám házassága sem. Jean de Sauveterre öt évvel volt idősebb Jean de Sioracnál, s amilyen szőke amaz, olyan barna ő maga; szeme fekete, arca sebhelyes, szava szűken mért.

Fegyvernök sem sokáig maradt édesapám. 1545-ben oly vitézül küzdött Cerisolénál, hogy Enghien hercege, ki e nevezetes napon hadunkat vezette, a csatatér kellős közepén ütötte lovaggá. Mi sem csorbította volna apám örömét, ha Jean de Sauveterre nem kapott volna súlyos lábsebet ez ütközetben; attól fogva holtáig sántított. S mivel újfent beköszöntött a béke, jobbra s másra nem számíthatott immár Jean de Sauveterre holmi várőri szolgálatnál, ami elszakította volna a másik Jeantól. E gondolat elviselhetetlen volt egyiknek is, másiknak is.

Búsan tépelődtek hát, mitévők legyenek, amikor váratlanul elhunyt Charles nagyapa. Nem sokáig örülhetett szegény a dicsőségnek, mely kisebb fia jóvoltából háramlott a családra. Várva várta pedig "Jean de Siorac lovag" közeli látogatását, s Rouen-szerte nagy dobra verte polgártársai körében, amikor egyszerre csak iszonyú görcs rántotta össze beleit, vagy ahogy errefelé mondják: rájött a "nagy kólika", s szörnyű kínok közepette, verejtékben úszva kimúlt ez árnyékvilágból, mielőtt viszontláthatta volna kisebbik s immár egyetlen fiát, gyermekei közül az egyetlent, kit igazán s szívből szeretett, mert mint mondtam, leányait nem nézte semminek.

Siorac lovag kézhez vette atyai örökségét, 7537 librát, majd visszatért a táborba, bezárkózott Jean de Sauveterre-rel a közös sátorba, s kettesben nekiláttak a nagy számvetésnek. Mivel eladdig kétszer is meggondolták, mire költsenek, mire nem, s mivel egyformán megvetették a szerencsejátékot s a bort, a katonazseb e két kiürítőjét, hónapról hónapra félrerakhatták hópénzük java részét, s aligalig csorbították, amit prédán szereztek; s mivel azon fölül évek hosszú során át csinos summákat juttattak el egy becsületes roueni zsidó kezéhez, ki azokat uzsorakamatra kikölcsönözte, ketten éppen 35 000 librát mondhattak magukénak, s úgy vélték: ez elegendő is ahhoz, hogy eztán birtokuk hozama után éljenek, nem méricskélve, mi egyiké s mi másiké, mert egy akarattal kimondták: testvériesen osztoznak majd nyereségen s veszteségen egyaránt.

A Jeanok tehát megváltak a normandiai légiótól a fővezér engedelmével és őszinte sajnálatára, fegyvereikkel, hátaslovaikkal, aranyaikkal és három katonájukkal egyetemben. A katonák egyike hajtotta a szekeret, mely a Jeanok ingóságait szállította, valamint egy kisebb arzenált zsákmányolt pisztolyokból s szakállas puskákból, egytől egyig lövésre kész állapotban. Périgord messze esik Normandiától, az utak nem voltak bátorságosak, a kis csapat óvatosan haladt hát előre, ívben elkerülve a nagyobb rablóbandákat, de miszlikbe aprítva a kis sápszedőket, kik egy-egy hídfőnél útjukat állták, s nagy orcátlanul vámot követeltek rajtuk. E gazok torkát elnyisszantották, fegyvereiket és pénzüket elkobozták, a három katona megkapta a maga zsákmányrészét, s a többi a Jeanok ládájába vándorolt.

Bordeaux-n túl, a bergeraci úton vitézeink egy bájos utazótársaságot értek utol: kancaháton poroszkáló ifjú apácákat, kiknek élén egy büszke apátnő haladt batáron. Amint az apácák megpillantották az úti porban feléjük robogó öt marcona, torzonborz, napégette katonát, nagy sikoltozásba fogtak, gondolván: befellegzett immár szüzességi fogadalmuknak. Jean de Siorac azonban a batár mellé léptetett, udvariasan köszöntötte az apátnőt, bemutatkozott, és megnyugtatta szándékaik felől. Az apátnő ifjú volt, előkelő születésű s éppen nem félénk. Meleg és sokat ígérő pillantásokat lövellt apámra, s megkérte, kísérje el őket Sarlat-ig. Apám, ki, mint mondják, könnyű prédája volt ekkoriban a földkerekség bármely nőstényördögének, ha az történetesen olyan mezt hordott is, mint az apátnő, már rábólintott volna, amikor közbelépett Jean de Sauveterre. Fekete szemét állhatatosan a hölgyikére szegezve udvariasan, de ridegen szólt, mondván: a szent sororok kancái igen lassan haladnak, s erősen hátráltatnák a kis csapat előrejutását, a kelleténél jobban kitéve őket az út veszedelmeinek; a kért szolgálat tehát oly természetű, hogy szerényen számítva is megér ötven librát. Az apátnő nyomban félretette csábos mosolyát, s ádáz alkuba fogott, de hasztalan. Jean de Sauveterre nem és nem engedett, s az apátnő, nem tehetvén mást, az utolsó solig leszurkolta a kért summát.

Gyermekkoromban számtalanszor elmesélte nekem e történetet Cabusse, három katonánk egyike - a másikat Marsalnak hívták, a harmadikat Coulondre-nak -, s ámbár a történetet kedvemre valónak találtam, sehogy sem értettem, mert Cabusse mindig ezekkel a szavakkal végezte, akkorát nevetve, hogy füléig szaladt a szája: "Az egyik Jeannak jutott, ládd-e, a pénzmag, a másiknak - Isten megáldja!

- pedig a többi!"

Dédapám, öreg Francois Siorac időközben elhalálozott Taniésben, s Raymond, a patikárius Charles bátyja lépett apja örökébe. Raymond nyájasan fogadta unokaöccsét, ámbár titkon elrémült az öt állig felfegyverzett, csizmás, torzonborz katonavendég láttán. De Jean becsülettel megfizetett

szállásukért s eleségükért, s mert éppen beköszöntött az aratás, a három katona nekigyürkőzött, s kaszát ragadott. Derék fickó volt mind a három, s habár a normandiai légió katonái, mivel történetesen ott kerültek sor alá, kettő közülük quercyi volt, a harmadik, Cabusse, pedig gaszkon.

Mielőtt eldöntötték volna, hol telepedjenek meg s hogyan, a Jeanok bejárták a Sarlat-vidéket legjobb lovuk hátán s legjobb ruhájukban, mely azonban így is messziről elárulta a katonát, s bezörgettek minden útjukba akadó nemesi kastélyba. Jean de Siorac éppen huszonkilenc esztendős volt ekkor, szeme kék, haja szőke, termete szálegyenes; ifjúsága virágában van, gondolhatta volna róla akárki, ha nincs ott bal orcáján az a kicsinyke forradás, mely ugyan el nem csúfíthatta, de öregebbnek mutatta. (Más forradásait eltakarták ruhái.) Jean de Sauveterre szinte az apjának látszott, noha ő sem volt még több harmincnégy esztendősnél, részint mivel sörtehaja máris erősen szürkült, részint összeszabdalt arca s mélyen ülő szemének komor pillantása miatt. Bicegett, de fürgén mozgott, s széles válla nagy erőről tanúskodott.

Nem titkolta származását sem Siorac lovag, sem Jean de Sauveterre fegyvernök: úgy vélték, nincs okuk pirulni újkeletű nemességük miatt. E nyíltság mutatta, mennyire tudatában voltak saját becsüknek. Egyébiránt mindkét Jean jól forgatta a szót, s noha beszédük sosem volt fennhéjázó avagy bántó, magaviseletükből napnál világosabban kitetszett: sértést, bántást senkitől el nem tűrnének.

Périgord lakói vendégszerető hírben állnak, s a két Jean csakugyan szíves fogadtatásra lelt mindenütt, de sehol oly szívesre, mint Francois de Caumont-nak, Castelnau és Milandes urának és az ő fivéreinek házában.

A pompás castelnau-i várkastélyt alig fél évszázada emelte volt Francois de Caumont nagyapja, ki maga is Francois névre hallgatott. Köve vidám sárgán szikrázott a napsütésben, ahogy csak a périgord-i kő szikrázik. A vár maga egy szirtre épült, mely a dordogne-i lapály fölé magasodik. Öles falaival, vaskos, kerek őrtornyával bevehetetlennek tetszett a két kapitány szemében; legfeljebb erős tüzérség ronthatná le, gondolták, ám még annak is meg kellene küzdenie azzal a hátránnyal, hogy alulról lő fölfelé. A felvonóhídon áthaladva azután tapasztalhatták: kétfelől egy-egy csatakígyó áll a fal két nyílásában. Ha ezek kereszttűz alá veszik az ostromlókat, bizonyára véres fejjel verik vissza őket.

A két vendég nem győzte dicsérni a várat Caumont úrnak: milyen új és milyen pompás, milyen jól védett és milyen messzire ellátni tornyából Dordogne-ba. E bevezető után, melyet apám óvakodott elsietni avagy a kelleténél rövidebbre fogni, többszöri kölcsönös bókváltás következett, Francois de Caumont ugyanis jó előre tudakozódott látogatói felől, s égig dicsérte a király szolgálatában tanúsított vitézségüket. S ráadásul mindez alighanem azon a körmönfont s hangzatos nyelven mondódott el, melyet apáink annyira kedveltek, s amelyet némelyek még ma is használnak, én azonban fölötte fárasztónak tartom, és sokkal jobb szeretem parasztjaink egyszerű, világos beszédét.

Francois de Caumont (kinek fivérével, Geoffroy-val oly kegyetlen időket értünk meg, hogy kész csoda, ha még élünk) kistermetű, de izmos férfiú volt, hangja mély, szeme fürkész és elevenen csillogó. Ámbár ekkoriban mindössze huszonöt esztendőt számlált, bölcsebb volt sok meglett embernél; minden lépését megfontolta, s lassan, óvatosan, mindig hátrálásra készen nyomult előre.

Miután kellőképpen kiudvariaskodták magukat, Francois de Caumont, ki valahogyan

megsejtette, hogy vendégei az új "opinióra" hajlanak, ügyesen kifaggatta őket, s hamarosan megbizonyosodott. e sejtelme felől, bár a Jeanok igen-igen elővigyázatosan válaszolgattak. Francois de Caumont legott felmérte, mi nagy súlyt adhatna pártjuknak e két harcedzett férfi, tehát elhatározta: mindent megtesz letelepedésük érdekében.

- Uraim - mondta -, jobbkor nem is jöhettek volna. Mához egy hétre kerül dobra félig-meddig suttyomban, Sarlat városában a mespechi várbirtok. Ámbár ura halála óta parlagon hever a birtok, zsíros szántók, dúsan füvelő rétek s szép gesztenyések tartoznak hozzá. Fontenac báró, kinek jószága szomszédos Mespechkel, örömest kikerekítené potom áron a maga birtokát Mespech megvásárlásával, s mindent megtett avégett, hogy az árverést elodázza, mivel azt remélte: időközben úgy elvadul a birtok, hogy másnak nem támad rá kedve. Végezetül azonban csak észbe kaptak a sarlatiak is, s megelégelvén Fontenac praktikáit, az örökösök érdekében cselekvésre szánták el magukat.

Jövő hétfőn déli tizenkét órakor meglesz az árverés, ha esik, ha fúj.

- Caumont úr a barátai közé számítja Fontenac bárót? - kérdezte Jean de Sauveterre.

- Éppen nem - felelte szemlesütve Caumont. - Fontenacnak nincs mifelénk barátja, s ő sem tart senkit barátjának.

Elhallgatott, s mert a csend hosszúra nyúlt, Jean de Sauveterre megértette, mondhatna még Caumont sok mást is, csakhogy jobbnak véli hallgatni. S nyilván e következtetésre jutott volna Siorac is, ha nem toppan be a nagy fogadóterembe egy bájos ifjú hölgy, erősen kivágott reggeli köntösben.

Szőke haja szabadon omlott vállára. Mióta megkezdte Sarlat-vidéki körútját, Jean de Siorac temérdek hölgyet látott már, de mindegyik nyaka nagy malomkerékgallér rabságában sínylődött, úgyhogy fejük mintegy tálon látszott nyugodni; nagyon megörült hát e gömbölyű fehér nyak láttán, mely hattyúi bájjal hajladozott jobbra-balra, mialatt a kisasszony nagy kék szeme reá szegeződött. Kölcsönösen üdvözölték egymást. Sauveterre-nek, ki e célból közelebb bicegett a lányhoz, menten ráncba szaladt a homloka, amikor egy szentelt medáliát pillantott meg a barátját elbűvölő nyakon.

- Ő Isabelle, nagybátyám leánya - csendült fel Caumont mély hangja. - Feleségem az ágyát őrzi hűlése miatt, máskülönben már rég itt termett volna az urak üdvözlésére. Majd Isabelle helyettesíti.

Isabelle húgom, noha van saját jószága, velünk él igaz örömünkre, mivelhogy maga a megtestesült tökéletesség - itt lopva Sioracra pillantott.

Majd, immár Sauveterre-nek szánva a szót, tréfásan hozzátette: - Hibát benne senki nem lelhet, hacsak azt nem, hogy túlontúl kedveli a szent medáliákat.

Isabelle kék szeme megvillant, a leány felszegte fejét, s hetykén rávágta: - Amiben szent királyunkra, XI. Lajosra hasonlítok, bátyámuram.

- Ki nagy király volt, bálványimádó létére - felelte Caumont komoly hangon, hanem a szeme mosolygott.

Amikor másnap a két Jean megjelent lóháton Mespech vára alatt, a felvonóhidat felhúzva, a

kaput zárva lelte. Jó darabig hujjogattak, kiáltoztak, mire feltűnt a bástyán egy torzonborz fej, veres ábrázat, riadt szempár.

- El innen, el! Az a parancs: senkinek kaput ne nyissak - kiáltotta a fickó rekedten.

- Kinek a parancsa? - kérdezte Jean de Siorac. - Kinek van itt joga parancsolgatni? Én Siorac lovag vagyok, Raymond Siorac úr unokaöccse, s társammal, Jean de Sauveterre úrral egyetemben e várbirtok reménybeli vevője. De hogy vegyem meg a birtokot, ha meg sem nézhetem?

- Haj, uram - sopánkodott a vár őre -, esedezve kérem nagyságod bocsánatát, de jaj lenne szegény fejemnek s enyéimnek, ha a hidat leengedném.

- Ki vagy? Mi a neved?

- Maligou.

- Maligou - kérdezte Siorac -, cselédje vagy-e a háznak?

- Nem én - húzta ki magát Maligou. - Saját földem, házam, szőlőm van énnekem.

- Nagy-e a szőlőd?

- Nekem elég nagy, uram.

- S hogy kerülsz ide?

- Hogy a takarás minálunk megvolt, balszerencsémre ideszegődtem, uram, Mespechbe várőrzőnek az örökösök megbízásából, napi két solért.

- Ugyan rosszul szolgálod meg a béredet, ha nem nyitsz kaput a vevőknek!

- Nem tehetem, uram - szabódott Maligou siralmas képet vágva. - Megtiltották. És búcsút mondhatok az életemnek, ha megszegem a tilalmat.

- Ki tiltotta meg?

Maligou lehorgasztotta a fejét.

- Hisz úgyis tudják nagy jó uraimék!

- Maligou - vonta össze a szemöldökét Sauveterre -, ha le nem bocsátod ebben a szent percben a hidat, Sarlat-ba nyargalok, s kihozom ide a király hadnagyát meg íjászait. Ők majd felkötnek, amiért így bánsz a vevőkkel.

- La Boétie uramnak készséggel kaput nyitok - sóhajtott megkönnyebbülten Maligou. - De nem hiszem, hogy felakasztana. Siessen a hadnagyért, nagyuram, mielőtt más a véremet veszi!

- Pokolra a szentekkel - súgta oda Sauveterre Sioracnak. - Vajon ez a fickó is hord medáliát?

- Meglehet, de nem olyan szép s jó helyen - felelte ugyancsak súgva Siorac. Majd hangját felemelve így folytatta: - Rajta, Sauveterre, vágd sarkantyúd a ló oldalába! Fel, Sarlat-ba! Jó néhány mérföldet kell még ma megtennünk e bugris bűnéből.

- Vagy azéból, ki őt rettegésben tartja - mondta Sauveterre, s gondterhelten megfordította a lova fejét. - Gondoljuk jól meg, fivérem; ha a Fontenac-birtok valóban határos Mespechkel, ugyancsak rossz szomszédunk lesz!

- De a várkastély szép! - kiáltotta Siorac felállva a kengyelben. - Szép és új! Nagy gyönyörűség lesz új házban lakozni. Pokolra a régi házak szűk ablakocskáival, megfeketült, mohos falaival.

Ezerszer kedvesebb szívemnek a sárgán szikrázó kő, szárnyas, nagy ablak!

- Ahová könnyen betalál az ostromló...

- Ha kell, vastag tölgydeszkával erősítjük meg belülről.

- Zsákbamacskát vennél, fivérem - korholta Sauveterre Sioracot. - A földnek még színét sem láttuk.

- Mára beérjük a várral. Holnap, holnapután megnézzük a földeket - felelte Siorac.

Anthonie de la Boétie királyi hadnagy, a legfőbb rendőri s bírói hatalom a Sarlat-vidéken s a domme-i kerületben, Sarlat városában lakott a templommal átellenben, egy szép s újdonatúj házban, melynek ablakai épp olyanok voltak, aminőkről apám áradozott, lévén mindig s mindenben bolondja az újnak: vallásban, földmívelésben, a hadviselés vagy a medicina tudományában. Nemrég bukkantam rá tekintélyes könyvtárában Ambroisé Paré a Szakállas puska és más tűzifegyver ejtette sebek orvoslásának legjobb módjairól címet viselő kézikönyvére; mint saját kezű bejegyzése tanúsítja, apám 1545. július 13-án vásárolta e könyvet egy sarlat-i könyvkereskedőtől, tehát éppen abban az évben, amikor javában zajlott a csata Mespech körül.

La Boétie úron drága selyemujjas díszelgett, gondosan nyírt-ápolt szakálla s bajsza hegybe futott. Oldalán egy alacsony zsámolyon tizenöt esztendős forma, rút gyerekember üldögélt. Ám aki csak egyszer is beletekintett a fiú égő-ragyogó szemébe, többé nem látta rútnak.

- Ez itt fiam, Étienne - mondta büszkén La Boétie úr. - Uraim, ismerem Fontenac galád szándékait. Mespechre fáj a foga, megszerzéséért mindenre kapható, ha kell, a leggonoszabb s legaljasabb cselekedetre is. Bár nagy sajnálatomra be nem bizonyíthatom, tudván tudom: ő küldte a várba múlt hónapban amaz éjszakai behatolókat, kik a falakat megmászták, s hellyel-közzel kiemelték a kastélytető zsindelyeit, itt is, ott is likat támasztva rajta, hogy a padló megrongálódjék, s a vár értéke megcsappanjon. Fontenac egész készpénzvagyona nem több ezerötszáz tours-i libránál, kölcsön egy sol nem sok, annyit sem kaphat, s tudja: ennyi pénzért Mespechet ugyan meg nem szerzi, ha csak nem ő az egyetlen vevő az árverésen. A további károkozást elkerülendő az örökösök megbízták Maligou-t a vár őrzésével, de mihelyt Fontenac tudomást szerzett az urak szándékáról...

- Hát tud róla? - kérdezte Siorac.

- Mint közel s távol mindenki - mosolygott szakálla hegyét simogatva La Boétie. - Uraim, másról sem folyik a szó kastélyban s kunyhóban a Sarlat-vidéken. Az sem titok senki előtt, hogy Fontenac megfenyegette Maligou-t, rágyújtja a házat, s feleségestül, porontyostul elevenen megégeti, ha kaput mer nyitni az uraknak.

- És valóban megtenné? - kérdezte Sauveterre.

- Tett ő már ennél gonoszabbat is - legyintett La Boétie. - Csakhogy ravaszabb, mint ezer kígyó együttvéve, sosem hagy nyomot, ezért is nem foghattuk eleddig perbe.

- Van némi harci tapasztalatunk s három jó katonánk - mondta Sauveterre. - Hadnagy úr, mire mehet ellenünkben e zsiványbáró?

- Lesbe állíthat egy-két fegyverest járó útjukon a périgord-i erdő sűrűjében, s a gyilkosságot ráfoghatja a környéken dúló-fosztogató bandákra.

- Hány embere van?

- Vagy tíz akasztófavirág él az udvarában. Ő úgy nevezi őket: a katonáim.

- Mindössze tíz? - vont vállat megvetően Siorac. - Az nem sok.

- De megpróbál majd más s veszedelmesebb módon is ártani az uraknak. Mert e szörnyeteg olykor mézesmázos szavakba rejti mérgét, fondorlatait megédesítendő. Máris tudatta a sarlat-i püspökséggel, hogy kegyelmetek a reformata vallást követik.

- Nem igaz - rázta meg a fejét röpke hallgatás után Jean de Siorac. - Eljárunk misére csakúgy, mint más.

Sauveterre nem mondott rá se igent, se nemet. Hallgatott. Ami nem kerülte el La Boétie úr figyelmét. Fia, Étienne felpattant, az ablakhoz sietett, majd sarkon fordult, s igen felindultan, mégis ékesszólóan beszélni kezdett.

- Hát nem szégyen-gyalázat arról faggatni e nemes urakat, járnak-e misére vagy sem, holott tíz álló esztendőn át hullajtották vérüket ország szolgálatában? S ki a faggatózó? Egy bajkeverő, gyilkos, emberevő fenevad, földünk ocsmány rákfenéje, ki minduntalan a vallást tuszkolja maga elé pajzsul, gaztetteit elpalástolandó! Isten óvjon bennünket a zsarnokságtól s annak is leggonoszabb fajtájától, mely még a lelkiismeret szabadságát sem tiszteli...

- Fiam - mondta Anthonie de la Boétie gyengéden s a csodálat egy nemével -, jól tudom, mit érez nemes szíved az elnyomás láttán...

- S mi szépen, pontosan fejezi ki gondolatait! - fordult Siorac Étienne-hez.

Mert vette észre: Étienne nem úgy mondta: "király szolgálatában", hanem úgy: "ország

szolgálatában." Étienne visszaült zsámolyára, apja karosszéke mellé, megragadta apja kezét, s pirulva, megindító gyengédséggel szorította meg; lelkesült pillantása szónál ékesebben mondott köszönetet a kapott dicséretért. Igazán szerencse, gondolta Siorac, hogy a természet atyafivá tette őket; rokonabbak nem is lehetnének szívök szerint, sem inkább egyezőek szándékaikban.

- Ó, apám - mondta Étienne könnyezve -, miért is hajtják a népek fejüket oly könnyen a zsarnokság igájába? Ezen töprengek minden Isten adta napomon hajnaltól késő estig. Nem és nem felejthetem ama pokoli hadjáratot múlt év áprilisában, szegény luberoni valdensek ellen, nem feledhetem a nyolcszáz lemészárolt parasztot, sem asszonyaikat s lányaikat, kiket a merindoli templomban meggyaláztak, s annak utána tűzre vetettek, sem az öregasszonyokat, kiknek testét - mivel senki nem akarta rajtok kedvét tölteni - puskaporral tömték tele, hogy a tűz széjjelvesse; nem feledhetem az elevenen felkoncoltakat s botra csavart belüket! S a pápa legátusa nemcsak nyugodt lélekkel végignézte e szörnytetteket Cabriéres-ben, hanem még tapsolt is hozzá! S mindezt miért? Mert azok a szegény, békés, dolgos emberek nem akartak gyónni, misére járni, szenteket imádni, akárcsak a reformáltak, akikhez sokban hasonlítottak... Apámuram a megmondhatója: vagyok olyan jó keresztény, mint akárki, ámbár elítélem a római anyaszentegyházunk romlását s vétkeit, de ha elgondolom, hogy Szent Péter egyháza bujtogatta e szörnyű cselekedetre Franciaország királyát, pirulok szégyenemben...

- Te is tudod jól, fiam, Ferenc király jósága határtalan - mondta Anthonie de la Boétie, zavart oldalpillantást vetve látogatóira. - Olvasatlan írta alá a levelet, mely Oppéde bárót a valdensek ellen hozott parlamenti határozat végrehajtására feljogosította. Azóta mélyen megbánta királyunk e tettét, s vizsgálatot rendelt el a vérengzések elkövetői ellen.

- Késő bánat! - sóhajtott nagyot Étienne, de apja zavara láttán hirtelen elnémult, s szemét a földre sütötte.

A beállt csendet Sauveterre törte meg, mondván: - Fontenacra visszatérve: van-e e gazember szavának súlya a püspökségen?

- Nem tudom - felelte La Boétie olyan arccal, mint ki nagyon is jól tudja. - E lator jó katolikusnak mutatja magát, ámbár nincs nálánál rosszabb keresztény. Gyakran mondat misét, adakozik...

- És a püspök elfogadja adományait?

- Valójában nincs püspökünk - mosolygott finoman La Boétie, s keze fejét többször végighúzta hegyes kis szakállán. - Püspök urunk, Nicolas de Gadis, a trónörökösné pártfogoltja, firenzei születésű, akárcsak patrónája, és Rómában lesi a bíboroskalapot.

- Rómában! - kiáltotta Siorac. - Ugyancsak hosszú utat kell megtennie a parasztok verejtékéből lett dézsmának, mire utoléri őeminenciáját! Étienne-t hangos kacajra fakasztotta Siorac tréfája, s a hirtelen jött vidámság csodálatosan

megfiatalította bánatos arcát.

- Van ellenben egy segédpüspökünk - jegyezte meg La Boétie félig komolyan, félig tréfásan. Név szerint: Jean Fabri.

- Ő viszont Belvésben lakik - szólt közbe Étienne. - Nem bírja a mi vidékünk éghajlatát, fulladozik tőle, különösen nyáron...

- Sarlat-tól Belvésig mindenesetre rövidebb a dézsma útja - folytatta Siorac az iménti hangon.

- Csakhogy valamicskének Sarlat-ban is maradnia kell a fent mondott dézsmából - vágta rá Étienne -, mert van egy tertium guid, Noailles püspöki helynök, ki teljhatalommal kormányozta a diocesiumot.

E párbeszéd - évődő hangja ellenére - a baráti cinkosság szálaival fűzte össze a négy férfit. La Boétie felállt, Étienne követte apja példáját, az apa átkarolta a fiú vállát, s mosolyogva tekintett vendégeire, kik abban a percben maguk is talpon termettek - Sauveterre egy gondolattal később, fájós lába miatt.

- Ha igényt tartanak Mespechre, uraim - mondta La Boétie azon a sajátos, tréfás hangon, mely Périgord-ban rendesen gúnyt takar, vagy éppen nagyon is komoly szándékot -, némi engedményt kell tenniök. Azt talán túlzás lenne kegyelmetektől megkövetelni, hogy szerény pénzadományt juttassanak el Anthonie de Noailles kezeihez a Boldogságos Szűz tiszteletére, mivel mindketten régóta különös hódolatot táplálnak iránta...

Feleletképpen Siorac elmosolyodott, Sauveterre-nek azonban arcizma sem rándult.

- De talán az is elegendő, ha vasárnap Sarlat-ba jönnek misét hallgatni. Maga a püspöki helynök fogja a nagymisét celebrálni, megjelenésük minden bizonnyal felkeltené őeminenciája figyelmét.

- Jól van - bólintott Siorac vidáman -, ha Mespech megnyeri tetszésünket, itt leszünk!

Mihelyt a királyi hadnagy megjelent íjászaival Mespech kapuja előtt, leereszkedett a függőhíd.

Maligou-t a sárga földig lehordták, s ő megkönnyebbülten tért haza, helyette La Boétie úr négy fegyverese vette át a vár őrzését az árverés napjáig. A királyi hadnagy ugyanis tartott tőle, hogy Fontenac végső elkeseredésében csóvát talál vetni a várra, s a birtok vár nélkül marad, márpedig ha Mespech nem lesz egyéb kiterjedt ugarföldnél, csakugyan senkinek nem támadhat kedve megvásárolni nagyhatalmú szomszédján kívül.

La Boétie hamarosan elköszönt. Siorac és Sauveterre eztán töviről hegyire megszemlélte a várat. Ez csütörtökön történt. Másnap, pénteken bejárták széltében-hosszában a földeket. Szombaton ismét megjelentek Sarlat-ban, s Ricou nótárius uram előtt kölcsönösen örökbe fogadták egymást, egymásra testálván minden meglévő s leendő vagyonukat. E perctől fogva testvérré lett a két Jean, nemcsak esküvel fogadott, kölcsönös hűségük erejénél fogva, hanem törvény szerint is, mint egymás örökösei, s osztatlan birtokuk Mespech, ha megszerezhetik.

Olvastam e megindító okmányt. Oc nyelven íródott első szótól az utolsóig, ámbár ez idő szerint

már a francia volt a hivatalos írások kötelező nyelve; csakhogy e regulát éppen a jegyzők vonakodtak a leginkább s legtovább elfogadni, mivel klienseik többnyire nem beszélték s nem is értették Észak nyelvét.

Nyomban híre futott a két kapitány testvériesülésének, s városszerte máris azt beszélték: megveszi, bizony, a két vitéz Mespechet Fontenac nagy bosszúságára. A feltevés bizonysággá érett, amikor a két kapitány másnap reggel megjelent a misén. Utána pedig ötszáz librát nyújtottak át Anthonie de Noailles püspöki helynöknek "a püspökség területén élő elaggott avagy megnyomorodott királyi katonák javára", s ennek a híre is szájról szájra járt Sarlat-ban.

S nem ám holmi elpuhult gavallérok módján vonultak be a kapitányok vasárnap Sarlat városába, ó nem! A Landrevie-kapun léptettek be három katonájuk kíséretében; az egy Coulondre kivételével mindnyájuk jobbjában pisztoly, mezítelen kardjukat pedig kötőjénél fogva zablát tartó bal kezük csuklójára akasztották. Így parádéztak végig Sarlat utcáin. Siorac és Sauveterre az ablakokat tartotta szemmel, embereik a járókelőket, kardjukat csupán akkor dugták vissza a hüvelybe, mikor La Boétie háza elé érve lenyergeltek. A hadnagy, kit a nagy patkócsattogás idejekorán figyelmeztetett jövetelükre, lesietett, s tárt karral lépett elébük, hogy megmutassa a téren gyülekező notabilitásoknak (kik, mint rendesen, egy csomóban várakoztak a templomtéren mise előtt), mi nagyra becsüli ő, a király sarlat-i képe az újonnan jötteket.

Amint a fogadott fivéreket elnyelte La Boétie házának kapuja, nagy sugdosás-mozgolódás támadt a téren. A polgárok egymás közt pusmogtak, sűrűn bólogatva, a nép pedig az öt jóvérű, jólábú ló köré tódult, megbámulta verejtéktől csillogó szügyüket, a harci nyergeket, s cifra pisztolytáskákat, melyekből erős agyú pisztolyok álltak ki.

Fontenacot szívből gyűlölte a város polgársága s a vidék nemessége fertelmes kicsapongásai s vérszomja miatt, a városi nép ellenben hozzá húzott, mivel abból, mit összelopott-harácsolt, egyikmásik szent neve ünnepén körmenetet rendezett; minthogy ilyenkor boldog-boldogtalan ihatott, amennyi beléfért Fontenac zsebére, e processziók rendesen féktelen tivornyává fajultak, miknek azután La Boétie közbelépése vetett véget. S ámbár az efféle rendzavarások gyakoribbak a kelleténél, vannak, kik úgy vélik: nagy okuk van a városi szegényeknek a processziókat kedvelni, mivel ilyenkor megpihenhetnek, holott máskor látástól vakulásig robotolnak pár nyomorú solért; nagy okuk van imádni a katolikus szenteket, kiknek jó s rossz években egyaránt több mint ötven ünnepnapot köszönhetnek a vasárnapokon felül; ezért is oly könnyű őket a reformáció hívei ellen fellovalni, mivel azt gondolják róluk: a szentek eltörlésével a szegényeket akarják ünnepeiktől megfosztani.

Bár Quercy és Gascogne nyelve jócskán különbözik a mienktől, a szájtátiak hamar észrevették, hogy katonáink oc nyelven beszélnek egymás közt, s így, miközben alaposan megcsodálták a nyergeket, s még inkább a vaskampót, melyet Coulondre viselt a bal keze helyén, elárasztották katonáinkat kérdéseikkel. Hármuk közül egyedül Cabusse válaszolgatott, minthogy az ő nyelve s esze forog a legfürgébben.

- Megveszik-e uraitok Mespechet?

- Nem uraink ők, hanem kapitányaink.

- Megvásárolják-e kapitányaitok a várbirtokot?

- Meglehet.

- Győzik-e pénzzel?

- Nem szokásom mások pénzesládájában kotorászni.

- Azt beszélik, Fontenac bárónak tizenötezer tours-i librája van készpénzben.

- Isten tartsa meg a libráit!

- Több pénzük van-e a kapitányoknak?

- Azt tőlük kérdezzétek!

- Mondják, Fontenac nem nyeli le, ha a kapitányok megveszik Mespechet.

- Isten óvja a báró úr gugáját!

- Istenre esküszöl. Esküszöl-e szentekre is?

- Esküszöm bizony, a szájtátiak szentjére.

- Mi a vallásod?

- Az, mi a tiétek.

- Úgy hírlik, kapitányaitokat megfertőzte az eretnekség pestise.

- Ostoba, aki mondja!

Cabusse jól kihúzta magát a nyeregben, s elbődült: - El a mancsokkal, emberek! Hagyjátok békén lovainkat s nyergeinket! És a sokaság nyomban engedelmeskedett Cabusse-nek, annyira tiszteli a nagy hangot s szálas termetet.

Mihelyt becsukta vendégei mögött az ajtót, La Boétie rátért mondanivalójára: - Uraim, egy kémemtől tudom: Fontenac ma éjszaka rajta üt taniési tanyájukon. Ha kívánják, szíves örömest vendégül látom kegyelmeteket katonáikkal együtt éjszakára, s mától fogva mindennap az árverésig nyári lakomban.

- Hálásan köszönjük nagylelkű ajánlatát, La Boétie uram - mondta Siorac -, de nem fogadhatjuk el. Ha Fontenac nem lel bennünket Taniésben, Isten tudja, mit nem művel nagybátyámmal, két unokaöcsémmel s a szegény falubeli parasztokkal!

- Siorac igazat szól - bólintott Sauveterre, a legkevésbé sem ütközve meg azon, hogy Siorac elfelejtette az ő véleményét kikérni. És hozzátette: - Hála hadnagy urunknak, nem Fontenac lep meg bennünket ezen az éjszakán, hanem mi őt.

- Ő maga nem lesz ott - mondta Boétie. - Annál ő ravaszabb.

- Ha a bandájával végzünk, az olyan, mintha lereszelnők az ordas karmait! - vélte Siorac.

Taniés akkoriban vagy egy tucat házat számlált dombtetőre épült, zömök tornyú temploma körül.

A faluból igen-igen meredeken fut le az út a Beunes-höz, a patakhoz, melyet mintegy megkettőzni látszanak a malomárkok; ezért olyan a neve, mintha nem is egy patak lenne, hanem kettő vagy több.

Ugyanígy hívják a kicsiny völgyet is, melyet a patak öntöz, egészen Ayzies faluig. A patak mentén tűrhető köves út húzódik; aki Fontenac-kastély felől közeleg, csak ezen jöhet.

Amint besötétedett, a kapitányok kiállították őrködni a domb aljára Cabusse-t Siorac bácsi két fiával, mert azt gondolták: a támadók idelent hagyják majd lovaikat, s gyalogszerrel, lábujjhegyen másszák meg a faluba vezető nyaktörően meredek, kővel beszórt lejtőt. Ám a parancs nem úgy szólt, hogy Cabusse s két segítője állja útját a támadóknak, hanem úgy: engedjék bántatlanul tovább őket, s amint az első lövés eldördül, üssék le a lovak őrzésére hátrahagyott embert, s rejtsék a lovakkal együtt nagybátyám patakparti pajtájába. Ennek megtörténte után pedig térjenek vissza korábbi őrhelyükre, várják be a csapat maradékát, s amint lőtávolba érkeznek, azaz a domb aljára, vegyék őket szakállas puskájukkal tűz alá.

E történetet is Cabusse mesélte el nekem, a "testvériségnek" nem volt szokása tulajdon hőstetteivel dicsekedni. - Tudod-e, mi volt a legnehezebb? - kérdezte nevetve Cabusse. - Nem ám maga a harc, hanem rábírni a falusiakat, hogy szembeszálljanak Fontenackal, ki halálos rettegésben tartotta őket. De amint rászánták magukat, senki és semmi nem vethetett többé gátat dühüknek. Csata végeztével könyörtelenül lemészárolták a sebesülteket, mezítelenre vetkeztették őket, s nagy hangon részt követeltek a zsákmányból. Mi több, nemcsak a fegyvereken kívántak velünk osztozni, hanem a lovakon is, holott azokat Raymond Siorac két fia fogta el.

A kapitányok mindkét fiúnak egy-egy lovat adtak szerszámostul, s azon fölül még kettőt a falunak igavonóul: A falusiak azonban ökörrel szoktak szántani, a lovakat inkább eladták, s megosztoztak az árukon. A többi a testvériség zsákmánya lett; hat szép, erős ló, egyformán alkalmatosak mezei munkára s hátasnak. Igen jó hasznukat vették már azon a tavaszon, Mespech parlagföldjeinek feltörésekor.

Zsiványbáró hat emberét mészárolták le azon az éjszakán, s a másik részen még csak egy karcolás sem esett senkin. Foglyot csak egyet ejtettek, a Beunes partján Cabusse leütötte a lóőrzőt.

Amikor felhozták a faluba, a parasztok nekimentek, s ízekre szedték volna, ha a kapitányok közbe nem vetik magukat. Egyet legalább életben kellett hagyni e haramiák közül, tanúnak Fontenac ellen. A lovak számából ítélve két-három támadó mégiscsak elillant valamiképpen az éj leple alatt, noha holdvilágos éjszaka volt. Igaz, a gesztenyeerdő a patak túlsó partjáig ér, s ez az erdő oly sűrű és oly mély, hogy tisztás sem igen találkozik azon az öt mérföldnyi részen, mely Taniést a Fontenackastélytól elválasztja.

Másnap, hétfőn, az árverés napján a kapitányok szekérre rakatták a hat véres tetemet, s a fogollyal egyetemben beszállították Sarlat-ba, La Boétie úrhoz. A foglyot tüstént átkísérték a város tömlöcébe, a tetemeket ellenben bitóra akasztatta La Boétie úr a Rigaudie-kapuval szemközt, mivel ekkoriban ott volt a vesztőhely. Tódult a nép csodálni. A bámészkodók közt szép számmal akadtak ifjú hölgyek is, noha a hat útonálló csupaszabb volt a féregnél.

La Boétie elidőzött egy darabig a vesztőhelyen a kapitányok társaságában, nem mintha a látványban lelte volna kedvét, hanem hogy meghallja, mit mond a nép, s megjegyezze azokat, kik Fontenac embereire ismernek az akasztottakban, mert talán együtt tivornyáztak velük valamely borospincében. S csakugyan most, hogy úgy tetszett, leáldozóban van a báró szerencsecsillaga, megoldódtak a nyelvek.

A foglyot, egy órával érkezése után, kínpadra vonta a sarlat-i bakó, s ő mindent bevallott, sőt annál is többet. Szólt Fontenac báró más s szinte hihetetlennek tetsző gaztetteiről, melyek ugyan két évvel előbb estek meg, ám azóta is nyomták a haramia lelkiismeretét, érzékenyebb lévén, mint a gazdájáé.

1543-ban nyoma veszett egy Larrigue nevezetű tehetős montignaci polgárnak. És alig egy hónappal később felesége is búcsút mondott a városnak; lóháton, egyedül hagyta el egy napon, és többé nem tért vissza. A fogoly vallomása pokoli fényt derített e két eltűnés okára. Larrigue-ot Fontenac rabolta el a Montignacból Sarlat-ba vezető országútról a sötétség beálltával; a kíséretében levő két szolgát megölte, őt magát túszként kastélyába hurcolta. Aztán nagy titokban megizente feleségének: férje a markában van, de élve s bántatlan visszakaphatja nyolcezer libra váltságdíj fejében, ha senkinek nem szól a dologról, még tulajdon gyóntatóatyjának sem. Mindezeken felül egyedül s titokban kell a váltságdíjat elhoznia úgy, hogy senki meg ne lássa.

Szegény asszony forró szerelemmel csüggött férjén, remegett életéért, s elég dőre volt hinni a zsiványbáró adott szavának. Mindenben úgy cselekedett hát, ahogy Fontenac előírta. Mihelyt bezárult mögötte a várkapu, mihelyt leszámolta a váltságdíjat Fontenac kezeihez, ki azt nyomban elzárta pénzesládájába, a báró, ki igen dali, művelt és jól nevelt uraság volt, azt mondta a hölgynek legnyájasabb hangján: csak egy percig türelmezzen, mindjárt itt lesz a férje. Be is hurcolták hamarosan a láncra vert, több sebből vérző Larrigue-ot, Fontenac abban a percben modort s hangot váltott; a hölgyet odadobta katonáinak, mondván: töltsétek kedveteket vele, ha tetszik. S azok úgy is cselekedtek Larrigue szeme láttára, ki tébolyultan hányta-vetette magát béklyóiban. Hogy a szegény nő szenvedéseit tetézze, Fontenac a szeme láttára fojtatta meg férjét, s őt is hasonlóval fenyegette.

Mindazonáltal két-három nap haladékot engedélyezett katonái kedvéért s nagyobb mulatságukra. De mivel egyik-másiknak már-már megesett a szíve szegény teremtésen, ki a legszörnyűbb gyötrelmeket is keresztényi türelemmel s méltósággal viselte el, Fontenac mintegy példát mutatott nekik kegyetlenség dolgában: kardját a hölgy mellébe döfte, s a pengét többször megforgatva sebében ocsmány, istenkáromló szitkok közepette megkérdezte, élvezi-e amúgy istenigazában? Végezetül mindkét holttestet hamuvá égették a várárokban, hogy ne maradjon nyoma a szörnytettnek. Fontenac a bástya fokáról nézte a felfelé kígyózó, csípős füstöt, s nem átallt tréfálkozni, mondván: Larrigue és hitvese nem panaszkodhat immár, végre összekerültek.

Fontenac neszét vette embere vallomásának, s hétfőn nem mert Sarlat-ban mutatkozni. Békésen zajlott le az árverés, Mespech huszonötezer tours-i libra fejében Jean de Siorac lovag és Jean de

Sauveterre fegyvernök tulajdona lett. Potom ár volt ez is ily szép és nagy birtokért, mégis jóval több, mint amennyiért akkor kelt volna el a birtok, ha beüt Fontenac terve, s egyedül marad a porondon.

Azt hitte volna az ember: most végre lesújt a törvény karja Fontenacra, s életével fizet gazságaiért. De harmadnapra meghalt a bebörtönzött zsivány, a vád egyetlen tanúja - méreggel tették el láb alól -, miáltal tetemesen csökkent vallomásának súlya, mely addig sem nyomott túlontúl sokat a latban, más tanúk híján. A törvényszék mindazonáltal maga elé idézte a bárót, ő azonban óvakodott bástya övezte barlangjából kilépni. Ehelyett levelet írt a törvényszék elnökének, felette udvarias, ravaszul kifundált s megszerkesztett, latin citátumokban bővelkedő levelet.

Körmönfontan hízelgett, s körmönfontan mentegette magát; halálán van ő bizonnyal, s a lelke üdvösségéért imádkozik, hiszen fél lábbal máris a sírban. Máskülönben fertelmes cselszövény áldozata ez ügyben, mely elejétől végéig magán viseli az eretnekek keze nyomát. Hogy a Sarlat-ban felakasztott hat ember az ő szolgálatában állt? Való igaz, hanem a kérdéses estén aljas ígéretek csábítására elszöktek tőle a nyomorultak, s meglopták, magukkal vivén lovait s szakállas puskáit, mivel azok szolgálatába akartak szegődni, kik bár reformátusok, titkolják igaz mivoltukat, hogy lábukat e tartományban megvethessék, s azt eretnek hitükkel megfertőztessék. Nos, amint a hűtlen szolgák megérkeztek ama helyre, hová az ármányos s vérszomjas hugenották rendelték őket, hitszegően lemészárolták valamennyit, részint hogy elhitessék: Fontenac az életükre tör, részint hogy kezöket lovaira s fegyvereire rátehessék. Mi pedig a foglyot illeti: ha valamit is számít vallomása, ami kérdés (testis unus testis nullus - egy tanú nem tanú), nyilván a hugenották bírták hamis tanúzásra, hogy beszennyezzék az ősi Fontenac nevet. Bár szemtől szembe szólhatott volna ő, Fontenac e nyomorulttal! Bizonnyal tüstént visszavonta volna rágalmait. De gyanús halála (fecie cui proclest - az tette, akinek hasznára van a tett), immár örök némaságra ítéli e tanút is, a vádlók nagyobb hasznára.

Befejezésül Fontenac arra kérte a bordeaux-i parlament fejét: parancsolja meg Siorac s Sauveterre uraknak, hogy haladéktalanul szolgáltassák vissza lovait s fegyvereit. És lám, oly erős volt már ekkor I. Ferenc uralkodása végén a visszavonás szelleme, és oly nagy a gyanakvás a törvényszékben azokkal szemben, kik eretnekségre látszottak hajlani, bár nyíltan nem vallották magukat annak, hogy Fontenac orcátlanul s szemebeszökően hazug levele kétséget ébreszthetett a törvényszék tagjaiban s elnökében, holott ők is tudták, mint mindenki Guyenne-ben, hogy Fontenac a lehető legrosszabb hírben áll szerte a vidéken. Mindaddig nem is derült fény a nyilvánvaló igazságra, míg fel nem ment Bordeaux-ba a két kapitány. La Boétie úr, Sarlat két konzulja s a vidék nemességének képviselőjeként Francois de Caumont. De még ezzel sem érte be a törvényszék, s addig nem nyughatott, míg a két kapitány, kiket mindenütt nagy tisztességgel fogadtak, rá nem állt hite nyílt megvallására. Végtére igent mondtak a kapitányok egy kikötéssel: hogy a vallatás nem palam et publice(nyilvánosság előtt) zajlik le, hanem négyszemközt a törvényszék vizsgálóbíróul kijelölt tagjával.

Deresedő fejű, megfontolt s igen illemtudó férfiú volt a kapitányok vallatója. Hosszan mentegetőzött, mielőtt a procedúrához fogott volna.

- Tanácsos úr, hogyan adhat hitelt bárki a vádló szónak, ha az ily nagy bűnöstől ered? - kérdezte Siorac.

- Mert a báró jó katolikus, ha még oly nagyok is a bűnei! Misére jár, gyón, áldozik, időről időre kolostorba vonul lelkigyakorlatra...

- Be kár, hogy jámbor szavait nem követik jámbor cselekedetek...

- Uraságod jócselekedetekről szól, s én örömmel hallom - mondta a tanácsos. - Jócselekedetek által vívhatja ki lelkiüdvét a keresztény. Avagy uraságodnak más a véleménye?

Sauveterre elpirult, Siorac azonban habozás nélkül rávágta: - Hajszálra így gondolom én is.

- Megnyugtat, lovag uram - mosolyodott el a tanácsos. - No de amúgy sem vagyok holmi nagy klerikus, kérdéseim egyszerűek lesznek, bizonyára nem lesz nehéz a választ rájuk meglelnie. Jár-e hetente misére uraságod?

- Járok, tanácsos úr.

- Hagyjuk a fölös udvariaskodást! Ha nincs ellenére, kérem, feleljen egyszerűen igennel vagy nemmel.

- Ahogy parancsolja.

- Tehát folytatom: tiszteli-e az úr Szűz Máriát s a szenteket?

- Igen.

- Szokott-e közbenjárásukért folyamodni, ha kérnivalója van Istentől?

- Igen.

- Tiszteli-e képmásukat medália, kép, avagy szobor formájában?

- Igen.

- Hiszi-e, hogy az oltáriszentség Miurunk valóságos megtestesülése?

- Igen.

- Hisz-e a purgatóriumban?

- Igen.

- Hiszi-e, hogy a pápa az apostoli római katolikus egyház szent főpapja, kinek minden keresztény engedelmességgel tartozik?

- Igen.

- Hiszi-e, hogy a pápának hatalmában áll bűnbocsánatot adni?

- Igen.

- Imádja-e a szentek és vértanúk relikviáit?

- Igen.

- Ott lesz-e Sarlat-ban a Boldogasszony-napi körmenetben hajadonfőtt s gyertyát vive, amint illik?

- Igen.

A tanácsos ekkor Sauveterre-hez fordult, folytatni akarván az inkvizíciót. Sauveterre azonban felállt, odabicegett hozzá, s ráemelve fekete szemét, eltökélten mondta: - Tanácsos úr, fivérem hibátlanul megfelelt kérdéseire. Tekintse válaszait egyszersmind az enyémeknek. S konstatálja, kérem, hogy vallásunk hajszálra megegyezik a francia király vallásával, kit mindketten híven szolgáltunk a normandiai légióban.

A válasz nyers volt, de ügyes, a tanácsos érezte: nem erőltetheti tovább a dolgot. Pedig nem volt elégedett az eredménnyel. Jól ismerte az efféle embereket, s tudta: úgy vonzza őket a reformáció, mint vasreszeléket a mágnes; e tekintetben mintegy visszájukra fordultak még a kapitányok erényei is, s ellenük tanúskodtak: komolyságuk csakúgy, mint tanultságuk s higgadt bátorságuk.

- Igen becsületes férfiak - mondta a tanácsos a vallatás végeztével a törvényszék elnökének. Nem találtatik bennük semminő könnyelműség, gyengeség avagy egyéb vétek. De királyunk hitét csak tessék-lássék vallják. Hugenottákat orrontok bennük.

- Ámbár kitűnő a szimata, uram - felelte az elnök -, bizonyítéknak mégsem elegendő. Míg nyíltan nem hirdetik a reformáció átkos igéit, nem lázadnak királyuk ellen. Hagyjuk a vakbuzgóságot a papokra!

Hogy mit orrontott avagy nem orrontott a törvényszék Fontenac bárónál, s kik védelmezték e rablógyilkost, azt sosem tudta meg a jó nép. Az ellene hozott ítéletet azonban, mely "kézzelfogható bizonyságok s cáfolhatatlan tanúvallomások híján" mindössze húsz évre száműzték őt a sarlat-i s domme-i királyi bíróságok területéről, mindenki megbocsáthatatlanul enyhének tartotta Guyenne-ben.

A hazaúton La Boétie úr kis időre búcsút mondott a sarlat-i városi konzuloknak s Caumont-nak, és szálláscsinálás ürügyén előrevágtatott Libourne-ba a testvériség kíséretében. Mert ekkortájt már csak így emlegették a két kapitányt. Szívreható elnevezés! Egyetlen szóval jelöli kettejüket, mintha mindenestül eggyé váltak volna.

- Sajna, sietnünk kell - mondta La Boétie. - Máskülönben benéztünk volna Montaigne-be, s én bemutathattam volna uraságaitoknak egy tizenkét esztendős fiúcskát, kit apja idejekorán latinra kapatott, s ma azzal ejti bámulatba a világot, hogy eredetiben olvassa Ovidius Metamorphoses-át.

- Igen bölcsen cselekedett az az uraság - vélte Siorac -, hogy nem restellte a fáradságot fia elméjének pallérozására. Nagy szükségünk van manapság művelt emberekre, nélkülük soha ki nem emelkedtünk barbár állapotunkból!

- Fájdalom, tudás s lelkiismeret nem mindig jár párban - mondta La Boétie. - Fontenac művelt, pallérozott elme.

- Olcsón úszta meg a gazember! - fakadt ki Siorac. Húszévi száműzetés ennyi s ily ocsmány gyilkosságért! Vérlázító igazságtalanság!

- Fontenac lelkén legföljebb tíz-tizenkét gyilkosság szárad. De mit gondoljon az ember Oppéde báróról, ki százával mészárolta le Luberonban a valdens parasztokat, földecskéiket a király nevében elkobozta, majd suba alatt, potom pénzért összevásárolta? Noha a bárót perbe fogták, higgyék meg, uraim, hónál fehérebben fog az ügyből kikerülni.

- Így megyen ez bizony, nyomorú világunkban - szólt közbe Sauveterre. - Sárban, vérben s Isten szent igéjét megrontó, hazug babonákban fetreng az ország.

Nagy csend támadt. Még Sioracnak sem volt kedve a Sauveterre törte nyomon továbbhaladni, s ha neki nem, La Boétie úrnak még úgy sem.

- Kire száll vajon az eljövendő húsz esztendő tartamára Fontenac földje s urasága? - kérdezte végül Siorac.

- A báró egyetlen fiára, Bertrand de Fontenacra, ki immár nagykorú, nemrég töltötte be tizenötödik évét - felelte La Boétie, s rövid töprengés után hozzátette: - A vén ordastól megszabadultak valahogy, uraim, hanem a kölyke itt maradt! Nem sok jót hallottam az úrfiról, s ámbár még fiatal, egykettőre kinőhetnek a karmai!

Második fejezet 1551-ben születtem, március hó 28. napján, éppen hat esztendővel annak utána, hogy a testvériség megszerezte Mespechet. Azóta jócskán változott a birtok képe. Magához a várhoz ugyan egy ujjal sem nyúltak a kapitányok. Négyszegletű, nagy kétemeletes épület volt az, tágas belső udvarral; négy szegletén egy-egy bástyatorony talprésekkel, s e szegletbástyákat fogazott, fedett gyilokjáró kötötte össze.

Hanem a várat megvételkor mindössze ölnyi árok kerítette, oly sekély vizű, hogy egy kistermetű ember is átlábolhatott volna rajta bárhol, ahol belévetik; szemlátomást gyatra oltalmat nyújtott, s úgyszólván feleslegessé tette a déli oldalon épült felvonóhidat.

A két kapitány átalakította az árkot, ámbár hasztalan lett volna minden leleményük s igyekezetük, ha nem siet segítségükre a véletlen egy szerencsés körülmény képében. A vár belső udvarának egyik szegletében ásott kút ugyanis kimeríthetetlen volt. Amit a kapitányok akkor fedeztek fel, amikor - nem sokkal a birtok megvétele után - nekiálltak kimerni a kutat, hogy kitisztogassák.

Rekkenő nyári hőségben, az aszály kellős közepén ketten merték vödörrel a vizet, de mert a szintje

csak nem akart apadni, s a kút szája elég széles volt hozzá, hamarosan beállt a harmadik, negyedik, ötödik ember is vizet merni... Éppen nyolcan voltak már, mire a víz szintje apadni kezdett; nekibuzdultak, még szaporábban merték, a víztükör megint lejjebb szállt valamicskét, annyira csak, hogy előtűnjön a kút oldalfalán egy mély hasadék, amelyből karvastagságú sugárban ömlött a víz.

Akkor a kapitányok elrendelték: hagyjon fel mindenki a meregetéssel, s a víz hamarosan elérte szokott szintjét, a cső magasságában, mely a kútvíz feleslegét a várárokba vezette.

Az árkot mindaddig át nem építhették, míg e vizet másüvé nem terelték, s ehhez annyi munkás kéz kellett a kapitányok terve szerint, hogy szüret előtt rá se gondolhattak. Hanem utána istenesen nekigyürkőztek. Katonáik, cselédeik s tanyásaik mellé még napszámosokat is szegődtettek, kiknek a fizetségen fölül eleség is járt, ám a kapitányok nem fukarkodtak költséggel-fáradsággal, csak hogy merész tervüket valóra válthassák. Mert nagy dolog volt, amit elterveltek: hét öl széles s egy öl mély tóval körülvenni Mespechet.

Várunk így vált szigetté, s e szigetet oly jó védelmet nyújtó, ügyes, leleményes és szép hídrendszer kötötte össze a szárazfölddel, hogy annak, aki először látta, szeme-szája elállt bámulatában.

A vár egykori kapuerődjének hídja immár nem a szárazföldre vezet, hanem csupán egy nálánál jóval alacsonyabb, kerek kis toronyhoz; e kis tornyot újabb felvonóhíd köti össze egy kicsiny, ötször öt ölnyi szigettel, melyet lőrésekkel áttört, magas fal kerít; a szigeten pajták s színek álltak szekereink, ekéink, boronáink s más efféle mezei alkalmatosságok őrzésére. Volt rajta azon fölül a várral ellentétben egy mosóház is. Ellenkező végén, hol a legkeskenyebb az árok, áll a harmadik felvonóhíd, s ez visz végre a szárazföldre, vagy ahogy mi mondtuk: a nagy földre.

Mindhárom híd keskenyebb, hogysem egy szekér megfordulhatna rajtuk, miért is kissé lassan folyt a hordás, ha gabonát, szénát szállítottunk a várudvarba, vagy a terelés, ha állatokat. Mert esténként mindent behordtunk, a holt felszerelést kivéve; az, a fölös hercehurcát elkerülendő, a kis szigeten maradt éjszakára. Ám a bennünket környező víz szélessége s mélysége s három felvonóhidunk szűkössége határtalan biztonságot kölcsönzött mindnyájunknak, s nem tudom, hogyan s miképpen, de a vár fekvését is sokkal szebbnek mutatta.

Sokáig hittem: várunknak s csinos, biztonságos védőműveinek nincs párja Franciahonban, mígnem érett férfi koromban, amikor éppen lóhalálában menekültem árkon-bokron át egész bandára való, rám fenekedő haramia elől, hogy kardvasukat elkerüljem, s jóvérű spanyol hollóparipám sörénye úszni látszott a szélben, hasa pedig mintha a fűszálakat súrolta volna, megpillantottam a szemem sarkából egy várat, mely szakasztott úgy festett kis kapuerődjeivel s tóvá duzzasztott vizesárkával, mint Mespech. Fájdalom, nem állhattam meg, hogy jobban szemügyre vegyem, hiszen húsz gazfickó hajszolt kivont karddal, fogcsikorgatva, fertelmesen átkozódva, és mind a húsz égett a vágytól, hogy erszényemet, lovamat s életemet elrabolja.

Derék hollószőrű paripám ugyan kihúzott a csávából, hanem azt a kastélyt, mely úgy hasonlított Mespechre, hogy láttára felgyorsult a szívem verése - holott elég gyorsan dobogott az addig is a halálos veszedelem miatt -, soha nem láthattam viszont. Mást s többet nem is mondhatok róla, csak ennyit: valahol Bordeaux környékén van, pár mérföldre e nagyvárostól.

A tó túlfelén volt veteményeskertünk, a várhoz közel s mindjárt a vízparton, hogy könnyen öntözhessük; itt volt gyümölcsösünk is, s valamivel távolabb s lejjebb, hogy a kilátást el ne zárják, diófáink. Sok diófánk volt. Dióolajjal világítottunk, főztünk, s még el is adtunk olajat.

Kertünket - a veteményest s a gyümölcsöst - kerítés védte, tűzön edzett hegyes gesztenyefakaróból rótt kerítés. A kerítésen túl csapdát ástak katonáink, ötös kötés szerint elhelyezett farkasvermeket az orzók vesztére, kik nyaranta idáig merészkedtek az éj leple alatt zöldségesünket s gyümölcsfáinkat megdézsmálni. S oly nagy volt bizony az éhség s szükség a mi szegény tartományunkban, oly sok nincstelent kergetett le az ínség Auvergne-ből Périgordba, hogy előbb-utóbb mindig eljött a nyár közepén az a nap, melynek reggelén megint egy jajveszékelő, megnyomorodott koldust leltünk kertünkben, ki még akkor is négykézláb kúszva-mászva igyekezett a veteményesbe, holott tudta: ha tetten érjük, úriszék elé kerül, s bitón végzi.

Anyám keservesen megsiratta a felakasztottakat. A két Jean ilyenkor azzal vigasztalta: amilyen gyengék, kiéhezettek e nyomorultak, amúgy sem gyógyultak volna fel többé csapda ejtette lábsebükből, s ha betegen futni engednénk, azzal csupán hosszú s gyötrelmes haldoklásra ítélnénk őket. Anyám mégis kikönyörögte, a szerencsétlenek kínjait enyhítendő, hogy előbb leüssék, s eszméletlenül akasszák fel őket, s hogy tetemüket ne hagyják a bitón elrohadni, mint ez általánosan szokás volt. Így azután tisztességgel elföldeltünk egy kisebb temetőre való névtelen csavargót a kezdet kezdete óta birtokunk egyik kopár s köves zugában, hol még a szamártövis sem élt meg. Ide jön el imádkozni minden hó első vasárnapján anyám Barberine, a dajka kíséretében, ki engem karján hoz, s kinek sarkában ott totyog leánykája, kis Hélix; Barberine-t Cabusse követi, állig felfegyverkezve.

Kíséret nélkül sem az úrnő, sem a gyermekek nem léphettek ki várunk kapuján. Később enyhült a tilalom szigora, s én az orzók mezején játszhattam kis Hélixszel. S láss csudát, e szegények, kik életükben szakadatlanul éheztek, holtuk után ugyancsak kövérré hizlalták a földet. Mert manapság sűrűn nő ott a fű, s tavasszal csodaszép sárga nárcisz virít e földdarabon. Letépni senki nem meri e virágokat. Azt beszélik, a virág halkan felsikolt, amikor leszakítják, s ki e sikoltást egyszer meghallja, élte fogytáig híján lesz a betevő falatnak.

Mespech megvételétől számítva éppen egy esztendő múltán apám oltárhoz vezette Isabelle de Caumont-t, kinek kék szeme, szőke haja s medáliája annyira megbabonázta, amikor először járt Castelnau-ban Sauveterre-rel. Isabelle akkor volt a legcsábosabb korban; nemrég töltötte be tizenötödik életévét, "dereka gömbölyű, húsa kemény s kívánatos, lába hosszú, lába feje piciny." E leírás apám tollából származik, "Számadáskönyv"-ének első lapján olvasható. Apám házasságkötése napjától, 1546. szeptember 16-tól fogva vezette "Számadáskönyv"-ét. Az imént citáltak folytatásaképpen még feljegyezte, hogy ő maga harminckét esztendős, felesége éppen tizenöt, s szelíd, testben-lélekben ép, kedves beszédű, vidám és állhatatos természetű, ámbár olykor kissé makrancos, s jó keresztény, ámbár hajlik a bálványimádásra. "A lakodalom költségei, úgymint esküvői ruhák, adományok az egyháznak s a szegényeknek, továbbá ebéd és vacsora - olvasom odább - összesen 500 tours-i librára rúgtak." Szerény summa, véli apám, a helyi nemesség szokásaihoz mérten. Mire Sauveterre a lap szélén azt feleli az ő apró, szálkás betűivel: "Ez is sok. Ötszáz libráért szép darab szántóföldet kapni."

Nem mintha a testvériség összetartásán rést ütött volna e nász. Jean de Sauveterre úgy vélte: ő

már kiöregedett a sorból, tehát nagyon is helyeselte Jean de Siorac családalapító szándékát; hadd viruljon s gyümölcsözzön legalább a testvériség emez ága, örököst adva Mespechnek. Ha valami ellenére volt, hát legfeljebb Isabelle medáliája, no meg az, hogy egyszeriben annyi fehércseléd szállta meg Mespechet, mert Isabelle magával hozta komornáját, Cathau-t, s alig egy évvel később megjelent a várban Barberine is, a dajka, kisleányával, kis Hélixszel, ki tejtestvére lett bátyámnak, Francois de Sioracnak.

Azt igazán nem vethette Isabelle de Caumont szemére Sauveterre, ki mindig ügyelt a testvériség vagyonára, s leghőbb vágya volt azt gyarapítani, hogy semmit nem hozott volna a házhoz. Isabelle móringja - nem számítva rokoni kapcsolatait a helybeli nemességgel - csak készpénzben kitett kétezer aranyat; azonfölül volt még egy szép gesztenyése s egy dús füvű rétje, két-három tehén eltartására elegendő, meg egy gazdag s könnyen művelhető périgord-i sárgakő-bányája Mespechtől alig három mérföldre.

A testvériség sosem hagyta bordában a vásznat, ami feleslege volt, gabona, széna, gyapjú, méz, dióolaj, disznóhús avagy másodfű herélt csikó, azt mind alkalmatos időben s jó áron adta el. Mielébb hasznot akart volna látni tehát a kőbányából is, mivel ezidőtt versengve építettek házat polgárok s nemesurak vagyonuk fitogtatása avagy kényelmük végett.

Azért már az esküvőt követő vasárnapon kidoboltatták s kürtöltették a kapitányok Sarlat-ban: ha van valahol a városban avagy a környéken jó kőfejtő, az a következő héten, vasárnap jelentkezzék a templomtéren. Már hétfőn ott termett az első felvonóhíd tövében, a szigeti kis kerek torony alatt egy széles vállú, öles termetű, szakállas fickó. Derékban átkötött, durva szövésű vászoningén áttetszett dús, fekete szőre, harisnyáját térdben s bokában szíj szorította le. Istenesen meg volt rakva elöl-hátul: vállán átvetve nagy angol íjat hordott, övére akasztva széles szájú rézcsészét, nagykést s tegezt. Hátát idomtalan faláda nyomta, istrángon a jobb vállára vetve. Nagy, porlepte lába sarutlan volt, fejét ellenben csúcsos nemezsüveg födte. Hanem azt sietve lekapta, mihelyt a kapitányok megjelentek a torony kisablakában, a híd fölött.

- Kapitány urak - mondta az ember -, az vagyok, akit keresnek. Kőfejtő. A nevem: Jonas.

- Vasárnap kellett volna jelentkezned a sarlat-i templomtéren - szólt le Sauveterre. - Addig sem várhattál?

- Én éppen várhattam volna, kapitány urak - felelte Jonas. - Hanem ez a behemót test itt la, kenyérért kiált.

- Mire neked az az angol íj?

- Vadászok vele olykor, ha a közösség vagy az uraság megengedi.

- Máskor meg orvul vadászol, mi?

- Soha! - tiltakozott Jonas. - Az főbenjáró vétek! Ilyet én nem teszek. Ez az egy gugám van enni, inni s Isten levegőjét beszíni.

A kapitányok nevettek. Siorac folytatta a vallatást: - Hát az a nagy láda a hátadon mire jó?

Jonas abban a szempillantásban lecsúsztatta a ládát a földre, s felnyitotta fedelét.

- Itt hordom kőfejtő szerszámaimat.

S aztán csak állt feketén fekete bozontja alatt, lazán lecsüngő lapátkeze enyhén remegett, s szemét aggódva függesztette a kapitányokra, válaszukat lesve.

- Honnan jössz, Jonas? - kérdezte Sauveterre, és Jonas hálás pillantást vetett rá, amiért a nevén szólította.

- Az auvergne-i hegyekből, szülőfalumból. A falu neve: Marcolés. Ott dolgoztam mindeddig kőfejtőként, de a bánya kimerült.

- Aztán jó lövő vagy-e, Jonas? - vette át a szót Siorac.

- Szolgálatjára, kapitány úr.

- Azt a szemtelen hollót a diófa hegyén eltalálod-e?

Jonas körbepillantott, beleszagolt a levegőbe, s azt mondta: - El én, ebben a minutában, hacsak a szél meg nem fordul. Azzal lekapta válláról az íjat, beleillesztette a nyílvesszőt, kifeszítette az ideget úgyannyira, hogy a nyíl vége orrát s álla csücskét érte, majd hirtelen s mintegy vaktában elpattintotta. Sziszegve repült ki a nyílvessző, s nyíl átjárta testtel földre bukott nagy szárny- s lombsuhogás közepette a holló.

- Derék egy lövés volt - mondta Siorac.

- Az angolok mindmáig megtartották íjász-századaikat - szólt Sauveterre -, s ki tudja, nincs-e igazuk. Te meg én, Jean, nem egy s nem két csatát láttunk elveszni egyedül amiatt, hogy az eső pocsékká áztatta szakállas puskáink kanócát. - Majd Jonashoz fordult: - Vagy-e olyan jó kőfejtő, amilyen íjász, Jonas?

- Meghiszem azt! - felelte Jonas nagy büszkén. - Kisujjamban a mesterség minden csínja-bínja. És örömest művelem. Nemcsak kőfejtéshez értek ám, megfaragom a követ, hogy jobban se kell, s egybeszerkesztem falrakáshoz. Ha úgy parancsolják, kifaragom rézsútosra is, hogy kiadja szépen a kerek bástya hajlatát. Hiba nélkül elkészítem idelent a földön ajtó s ablak foglalatát, ha bolthajtásos, ha kosárívű, s minden egyes kőnek akkurátusan megadom az alakját, hajlását a zárókövet sem kivéve.

Elkészítem annak rendje-módja szerint a keresztosztatú ablak keretét is két oszlopocskával s faragott oszlopfővel. És nem ijedek ám meg, ha akkora követ kell is létrán felvinnem, helyére illesztenem s odahabarcsolnom, amekkora én magam vagyok.

- Írni, olvasni tudsz-e?

- Sajna, nem. Hanem számolni s a köveimre sorszámot róni tudok, és eligazodok bármely

rajzon, ha csak számokkal van jelölve. S tudok bánni vonalzóval, körzővel, szintezővel, szögezővel.

A két kapitány összenézett.

- Jonas - mondta Sauveterre -, felveszünk három hónapra próbaképpen. Kapsz szállást s eleséget. S a három hónap elteltével, ha itt tartunk, kapsz ezen felül napi két solt munkád fejében.

Akkor ez tisztességes ajánlatnak számított. Hanem Jonas harminc esztendő múlva is csak két solt keresett naponta, noha időközben jócskán megdrágult az élet, s felment a faragott kő ára; s ámbár nem remélhette, hogy ő meríti ki a bányát s nem az őt, így is igen elégedett volt, mert elmondhatta: tulajdon két keze munkájával tartja fenn behemót testét, míg körös-körül annyian lézengenek munka nélkül!

- Kapitány urak - mondta Jonas -, mielőtt idejöttem volna, elugrottam a bányába, s kicsit körülnéztem. Ha az az erdő s rét fölötte ugyancsak az uraságoké, örömest vadászgatnék benne, kegyes engedelmükkel. A zsákmány háromnegyedét beszolgáltatnám, egynegyedét megtartanám, miáltal az urak megtakaríthatnák a nekem járó sózott hús egy részét. S ha ezen fölül adnának egy jól tejelő kecskét is, a tej fejében fölnevelném gidáit.

- Fontolóra vesszük - bólintott Sauveterre.

- Van a bányában egy igen mély barlang. Azt is kifürkésztem. Ha az urak adnának egy gesztenyelombbal kitömött derékaljat, én e barlangban hálnék télen-nyáron, hogy időmet ne vesztegessem szüntelen jövés-menésre, hanem ahelyett is dolgozhassak. No, s ugye: ki is vigyázna faragott köveimre, ha másutt hálnék?

Ilyen volt Jonas akkor s ilyen ma is; jobban szívén viseli ő a gazda érdekét, mint a magáét, úgy esküdött fel Mespech szolgálatára, ahogy mások Istenére. Nem mintha a mi kőfaragónk megvetné az életet, nem inna meg örömest egy-egy üveg bort vasárnaponként asztalunknál, s nem lelné igaz gyönyörűségét a vöröspecsenyében s más efféle közös játékokban vagy a mesemondásban; és akkor sem esett éppen zavarba, amikor egy szép napon az ördög lánya megkísértette barlangjában - hanem ezt majd a maga helyén beszélem el.

Anyám ötödik hónapja hordta méhében bátyámat, amikor La Boétie úr a fővárosból megtérve, 1547. április hó 21. napján meghozta királyunk halála hírét(I. Ferencét). La Boétie úr erős kísérettel ment volt fel Párizsba, hogy a király pártfogását kérje, valamely fontos ügyében - hogy miben, meg nem mondhatom, mivel apám elmulasztotta beleírni "Számadáskönyv"-ébe, holott rendesen mindent, de mindent feljegyzett: találkozásait, eszmecseréit, sőt a holmik árát is. Ehelyt például azt olvasom, hogy előző szombaton Sarlat-ba lovagolt, ahol száz tűt vásárolt anyámnak 5 solért, cipőt Cabusse-nek 5 sol 2 denier-ért, patkót saját kancájának 2 solért s azonfölül "igen jó ebédet" evett a Rigaudiefogadóban 8 solért.

Azért idéztem szó szerint e passzust, mert úgy vélem, ez teszi csak igazán megragadóvá a folytatást. La Boétie úr nagy sürgés-forgást tapasztalt az udvarban, egyik-másik arcon bánatot látott vagy kusza reményt, amazt nyíltan kimutatva, ezt leplezetten, de igaz gyászt sehol, a trónörököst s a kétségbeesett madame d'Estampes-ot(A király kegyencnője) nem számítva, ki máris csomagolt. Mi a

királyt illeti, kit La Boétie úr csak messziről láthatott, ő nagyon megváltozott: arca beesett, nagy teste meggörnyedt, mozgása lelassúdott.

- Ne vegye zokon, La Boétie uram, ha félbeszakítom - mondta Jean de Siorac -, ámde fivérem e percben a négy fal foglya, ugyancsak meggyűlt szegénynek a baja rosszabbik lábával. Feljönne velem az ő toronyszobájába? Igen rosszul esne neki, ha nem hallhatná saját fülével La Boétie uram elbeszélését.

A szóban forgó torony keleti szegletbástyánk, melynek tetején kisebb torony áll s abban csigalépcső. E kistorony földszintjén van házi kápolnánk, emeletén Sauveterre szobája. Mellette kicsiny kamra. Sauveterre itt időzik a legszívesebben, mivel e kamrát jó kandalló fűti, s ablakából belátni az udvart; innen könnyen szemmel tarthatja embereink járását-kelését.

- Semmiség, hadnagy uram - legyintett Sauveterre a belépő kérdésére, ám arca megmegvonaglott, s kísérletet sem tett rá, hogy üdvözlésére felemelkedjék. - Rám jött a görcs, mint szokott egyszer-kétszer minden hónapban, az szegez ide. Holnapra kutya bajom.

- Tiszta szívemből kívánom kegyelmednek; úgy legyen - ereszkedett le sóhajtva La Boétie úr egy székre. - Én is alig bírok ülni e hosszú lovaglás után, mely egyebet sem hozott nekem, csak bajt s csalódást. Mire a királyi udvarba felvergődtünk, az már költözésre készen állt. Nagybeteg létére a király nem nyughatott. Úgy futott kastélyról kastélyra, mintha csakugyan a halál ólálkodna körülötte, s az elől menekülne Saint-Germainből La Muette-be, La Muette-ből Villepreux-les-Clayes-be, Dampierre-be, Limours-ba s Rochefort-en Yvelines-be... S én mindenütt a nyomában, mert nem sikerült a közelébe férkőznöm, sok drága pénzt elherdálva kíséretem eleségére s szükségére, mivel az ottani fogadósok oly orcátlan rablók, hogy hozzájuk fogható nincs is tán Franciaországban. Nem restelltek két solt elkérni egyetlen ló egynapi abrakja fejében, s a tetejébe gúnyt űzni embereim beszédéből, holott ér az annyit, mint az övék.

- Sőt, tisztább amannál - helyeselt Sauveterre.

- Rochefort-en-Yvelines-ben egy percre feléledt szívemben a remény. A király jobban lett, lóra ült, három napig vadászott, s este mohón és sokat evett-ivott, mint egykor.

- Lóra ült? Keléssel a perineumán! - szörnyülködött Siorac. - Kész őrültség!

- Talán azt remélte: kifakad - felelte kissé gyermekdeden La Boétie úr. - De negyednap ismét rosszul lett, felszökött a láza, s akkor hirtelen úgy döntött, Rambouillet-ba viteti magát, hol majd a "vadászat s solymászat örömeinek áldoz", mondta, mivel igyekezett önmaga előtt is leplezni valódi állapotát. Március hó 21. napján végre bejutottam valahogy a rambouillet-i kastélyba, ám ott az a hír fogadott, hogy a királyt éppen operálják. S azzal megkezdődött lassú halódása. Március 30-án a trónörökös apja áldását kérte, s mialatt a király megáldotta, elalélt s rázuhant a beteg ágyára; a király úgy szorította őt magához, mintha fia volna az élet, s tőle megválva amattól is meg kellene válnia.

Végezetül ölben vitték át Henrik királyfit a trónörökösné szobájába, hol azonmód, csizmásan rávetette magát ágyára, s hasmánt elterült rajta a fájdalomtól félájultan. Férje állapota láttán Medici Katalin sírva s szenvedve nyúlt el ágya előtt a padlón. Francois de Guise pillantásra sem méltatta őt,

sem leendő királyát, hanem dölyfösen sétált fel-alá a teremben, szálfa termetét jól kihúzva s sarkantyúit pengetve. Diane de Poitiers(a trónörökös szeretője) felszegett fejjel, diadalittasan, mosolyogva ült karosszékében. Egyszerre megállt előtte Guise, s a király szobája felé intve, megvető hangon mondta: "Vége a szoknyavadásznak!"

- Hihetetlen szavak! Biztos helyről hallotta, La Boétie uram? - kérdezte Siorac. - Ki merne ily orcátlanságra vetemedni haldokló urával szemben?

- Biztos forrásból tudom - felelte La Boétie úr, kicsit megbántva. - S nem kevésbé bizonyosból a következőt - ezt többen is egybehangzóan állították -, hogy a király, ki tiszta öntudatnál volt, míg az utolsó kenetet fölvette, gyónása elvégeztekor kijelentette: lelke nyugodt, mivel igazságtalan soha és senki irányában nem volt.

Sauveterre hirtelen előrehajolt.

- Hát megfeledkezett a luberoni valdensek lemészárlásáról! Mérindol s Cabriéres kiesett emlékezetéből! - kiáltotta felindultan. - Bizonyára az ő purgatóriumára számít, ott majd megtisztul e csekély vétkétől is. És annyi gúnnyal s megvetéssel ejtette ki a "purgatórium" szót, hogy La Boétie úr belepirult.

- Mit gondol, La Boétie uram - sietett közbelépni Siorac -, Diane ma is annyira a hatalmában tartja új királyunkat, mint régente? Elvégre Henrik huszonnyolc esztendős immár, s Diane negyvennyolc; ifjabb vetélytársnők könnyen elragadhatják tőle a király szívét.

- Csakhogy Diane megőrizte szépségét - felelte La Boétie megkönnyebbülten, hogy ismét szilárd talajt érezhet talpa alatt. - Mi az arcát illeti, nem mondom, itt-ott már repedezik rajta a máz minden tudós mesterkedés ellenére, hanem a teste pompás, s az ifjú király tátott szájjal bámulja ma is, akár azon a napon, amikor Diane férfivá avatta. Ha hiszi, ha nem, Siorac uram, minden este meglátogatja, beszámol neki az ország ügyeiről, ölébe ül, ahogy mondom: ölébe, gitározik, s olykor-olykor félbeszakítva játékát odaszól a connétablenak: Nemde, szép barackok, Montmorency? - s Diane keblére bök. A király valójában gyerek, bámész gyerkőc, s úgy néz fel ma is Diane-ra, mint mondottam, akárha meglepné, hogy őt kegyeire érdemesíti. Azt tesz vele az a némber, amit akar.

- Meg amit Guise akar, a papság és Montmorency - szólt komoran Sauveterre. - Vége országunk belső békéjének. S megérhetjük még, hogy befészkeli magát hozzánk a spanyol inkvizíció, s mindenütt fellobbannak a máglyák.

- Én is ettől tartok - bólintott La Boétie. S rövid hallgatás után hozzátette: - Nem kívánok én az urak dolgába avatkozni, nem az én tisztem, s ízlésemmel sem fér össze, mégis megkérdem: nem járnak-e el túlontúl óvatlanul? Helynök urunk erősen fájlalja, hogy mostanában sosem látja az urakat Sarlat-ban a nagymisén.

- S én nem kevésbé fájlalom, hogy amaz ötszáz librából, mit Mespech megvétele előtt egy nappal adtunk volt át a helynök úrnak, egy sol nem sok, annyi sem jutott azoknak, kiknek szántuk: rokkant veteránjainknak.

- Igaz barátja vagyok, Sauveterre úr - mondta La Boétie -, s ez oknál fogva óvakodom panaszát továbbítani. Holtáig nem bocsátaná meg kegyelmednek vikárius urunk.

- Hanem mifelőlünk megnyugtathatja a vikárius urat, hadnagy uram - szólt Siorac fortélyos mosollyal, s kajánul csillogó szemmel. - Mi itt helyben hallgatunk misét minden vasárnapon, hála e nyílásnak, mely az alattunk levő kápolnába torkollik. Öt solt fizetünk hetente a marcuays-i plébánosnak, ki ennek fejében eljön vasárnaponként, s misét mond pontban tizenkét órakor Siorac úrnő, gyermekeink s cselédeink jelenlétében; mi pedig fivéremmel innen hallgatjuk a misét, mivel őt, mint hadnagy uram is tudja, ide szegzi betegsége.

Amit Sauveterre megjövendölt, félig-meddig bekövetkezett. II. Henrik (jobban mondva azok, kik őt irányították, s kiknek a kezében puszta báb volt) nem hozhatta ugyan be országába a spanyol inkvizíciót, ámbár a pápa könyörögve kérte rá, mivel ezt a nagy kormányzó testületek körömszakadtáig ellenezték, de egyre-másra hozta az eretnekeket sújtó dektrétumokat, s a párizsi parlament kebelén belül létrehívta a rossz emlékezetű eretneküldöző bíróságot, mely hamarosan megtöltötte a Conciergerie-t protestáns rabokkal, kiket utóbb ketrecbe zárva hurcoltak a Maubert térre, hol az előző napon felállított kivégzőcölöpökhöz kötözték, s nagy tüzet gyújtva, elevenen megégették őket, mígnem porrá s hamuvá lőn testük.

Apám "Számadáskönyv"-e őrzi a vita visszhangját, mely e napokban s hetekben dúlt a két fivér közt arról: nyíltan hugenottának vallják-e magukat, avagy sem. Sauveterre úgy vélte: ideje vérükkel megpecsételni hitük igazát. Siorac ezzel szemben váltig állította; ha most, az eretneküldözés kellős közepén hitet vallanának, azzal csupán a vértanúk számát szaporítanák hiábavaló módon, az ügynek mit sem használva. Okosabb megvárni, míg a hugenotta párt ismét erőre kap vidékükön és országosan is, mert csak e feltétellel remélhetik, hogy egykor diadalmaskodni fognak elleneiken.

Hittel hiszem: ha Sauveterre egyedül lett volna, késedelem nélkül vállára veszi a keresztet, s önként siet a halálba, mivel gyűlöletes volt előtte az örökös alakoskodás, s igaza tudatában nehezen viselte, hogy nem leplezheti le fennszóval a dudvaként burjánzó pápista babonákat. S ha végül mégsem szánta rá magát, bizonnyal nem a máglya riasztotta vissza, hiszen e férfiú, Mespech filléreinek szigorú sáfára megvetette, s a semminél is kevesebbre becsülte evilági létét, hanem csakis attól való félelme, hogy egyedül, hőn szeretett fivére nélkül jut az örök üdvösség honába. Meghatottan olvasom 1552. június 12-i kelettel a lap szélén Sauveterre megjegyzését: "Ma öt órakor serkentem fel, s kitekintettem az ablakon; tiszta volt a mennybolt, napfény csillant a lomb közt, száz meg száz madár dalolt. S mégis mi ez ama boldogsághoz s dicsőséghez képest, melyben Miurunk jobbján részesülünk majdan, ha leráztuk földi porhüvelyünket! Ó, Jean, miért késlekedsz? Tudom, testi valódnak fájna megválni Mespechtől s a tieidtől, de vedd észbe, mit hagynál itt, s mit nyernél cserébe odaát!"

Mire apám másnap így felelt meg írásban: "Nem azért hódítottuk el az ordas elől Mespechet, hogy kölyke fogára hagyjuk hitvesemmel s hőn szeretett gyermekeimmel, Francois-val s Pierre-rel együtt." Itt említi először nevemet a "Számadáskönyv" bátyáméval egy sorban.

Később új argumentumra bukkan apám, mely alighanem közelebbről érinti Sauveterre-t, tehát így folytatja az írásos vitát: "Ha engedelmeskedsz az Úr szavának, áldott leszen marháid vemhe, áldott puttonyod s hombárod terhe - mondja a Szentírás. S mi itt Mespechben csakugyan nem

panaszkodhatunk. Nem annak a jelét kell-e ebben látnunk, hogy házunkat magáénak tekinti Isten, mivel áldottá s gyümölcsözővé tette azt e világban, miként a Szentírásban ígérte volt? Leromboljuk-e, amit Ő emelt, magunk kezével rontsuk-e el hajlékunkat, utódainkat, cselédeinket s barmainkat, tűz prédájául vetve mimagunkat, pápisták prédájául Mespechet? Egyedül Istennek tartozunk szívünk igazságával adózni, Isten ellenségeinek adózzunk csellel s hazugsággal, a Sátán étkével, mint eddig is tettük."

S így történt azután, hogy vasárnaponként, mialatt a marcuays-i plébános a kistorony földszintjén misézett Isabelle de Siorac és cselédeinek jelenlétében, a torony első emeletén, hová bizonyára felhallatszott a nyíláson át a latin nyelvű kántálás, a két fivér Dávid zsoltárait énekelte halkan a kamrában, hallatlanná téve, ami odalentről jött. Ámbár Mespechre szemmel láthatóan csőstül hullott az Úr áldása, elvétve esett ott baj s gyász is; a többi között három kisded hamari elhalálozása. Nevüket a "Számadáskönyv" őrizte meg. De Isten mentsen meg tőle, hogy azt gondoljam: íme, a Fennvaló büntetése! Mert nem volt e században oly család Franciaországban, melyet ne ért volna hasonló gyász, s akadt olyan család is, nem egy, hol a világra jött gyermekeknek több mint fele halt el csecsemőként.

Nem sokkal születésem előtt minduntalan feltűnik apám "Számadáskönyv"-ében Sauveterre intelme: "Imádkozom érted, Jean!" Eleinte nem tudtam mire vélni a dolgot, annál is kevésbé, mivel apám egy árva szóval sem felelt fivérének. Ugyan miféle nyavalya gyötörhette Jean de Sioracot, gondoltam, hogy fivére annyit imádkozik érte, s ugyan mi üthetett apámba, hogy háládatlanul egyszer sem köszönte meg Sauveterre imáit?

Megvallom, ifjúkoromban nem is sejtettem, miről van itt szó, csak jóval később értettem meg.

Apám s anyám között jóformán esküvőjük napjától kezdve dúlt a vallási belháború, olykor nyíltan, olykor rejtetten, de úgyszólván fegyvernyugvás s pihenő nélkül. Apám sosem bírhatta rá Isabelle de Sioracot, hogy megtagadja ősei hitét; mi több, bennünket, gyermekeit is igyekezett jó katolikusnak nevelni, Jean de Siorac valamely meggondolatlan vőlegénykori ígéretére hivatkozva. Amikor elközelgett születésem ideje, apám bibliai nevet keresett számomra, de Isabelle végképp megmakacsolta magát, s amint felsírtam, megérkezvén e siralom völgyébe, a plébánosért szalajtotta a dajkát, s nyomban megkereszteltetett, mégpedig merő dacból s hogy férjét bosszantsa a Pierre - azaz Petrus - névre, ama első Petrus emlékére, ki a kőszikla volt, melyre az egyház épült.

Meglehet, más természetű oka is volt anyámnak a bosszúságra s dacra, mert alig egy héttel annak utána, hogy én megszülettem, egy taniési leányzó is fiúgyermeknek adott életet, s Jean de Siorac Samsonnak nevezte el a fiút, mondván: Isten kegyelméből nagyobb s erősebb lesz ő, mint pápista módra megkeresztelt fiam. Ami be is teljesedett Francois bátyámon, de rajtam nem.

Féltestvéremnek, Samsonnak édesanyja egy pásztorleányka volt, Jehanne Masure, Barberine szerint szép is, jó is, hanem a szülei, kik mindössze egy talpalatnyi földecskét mondhattak magukénak, igen-igen szegények lehettek a sok vetőmag-, széna-, sózott hús- és pénzkölcsönből ítélve, mit Jean de Sioractól kaptak attól a perctől fogva, melyben Jean de Sauveterre imádkozni kezdett érte a "Számadáskönyv" margóján. S ahogy továbblapozok a könyvben, látom: ínséges időkben még inkább felszaporodtak a kölcsönök. S az egyik mellett, lám, ott van Sauveterre megjegyzése. Azt kérdi, némi éllel: "Mikor fizetendő vissza?" Amire apám azt feleli itt is, másutt is: "Kívánságom szerint." E kívánság híján azonban csak a kölcsönök szaporodtak hónapokon s éveken át, apám gondosan

feljegyezte követeléseit, de soha be nem hajtotta adósain.

Egy kölcsön mellé, mely a szokásosnál is nagyobb volt, Sauveterre odaírta: "Szégyen, gyalázat!" Erre már Siorac is kijött a béketűrésből, s így felelt meg neki: "Jákob megismeré Leát, majd Ráchelt és az ő hitveseinek szolgálóit, s így támada a héberek nemzetsége, a legszebb s legerősebb e földön az Úr dicsőségére! Nem az volna-e szégyen, gyalázat, ha eltűrném, hogy Samson fiam mezétláb, rongyosan s beesett horpasszal járjon, mint a csikasz farkas? Hidd meg, fivérem: ha eljő tanulásának ideje, Samson itt él majd fivéreivel együtt Mespech várában."

Samson a vártnál is hamarabb jött közénk, mivel 1554 novemberében, amikor éppen háromesztendős múlt, mint jómagam is, Taniésben felütötte fejét a pestis. E hírre apám rögvest felnyergeltette lovát, s egyvégtében nyargalt Jehanne házának küszöbéig: egyhavi élelmet vitt nekik, mielőtt a falut lezárták volna. Jehanne könyörögve kérte apámat: vigye magával a kis Samsont, amit ő meg is cselekedett. Amint Mespechbe értek, elégette a gyermek gönceit, testét tetőtől talpig hamuval dörzsölte be, majd meleg vízben megfürösztötte, haját pedig tövig lenyírta. Valóságos palotaforradalom tört ki akkornap embereink között, melyet talán anyám udvartartása szított a betolakodó ellen, "ki behurcolja közénk a dögvészt." Hanem apám gyorsan véget vetett a zendülésnek, fiastul bezárkózván a nyugati szegeletbástyába, hol is tulajdon kezével etette a gyermeket negyven napon át, s ezalatt ő maga sem lépett ki soha a toronyból, legföljebb a küszöbig jött, hová a szolgák parancsára az élelmet s könyveket lerakták.

Negyven nap elteltével Jean de Siorac véget vetett önkéntes fogságának. Ekkor tudta meg: meghalt egész családjával egyetemben Jehanne Masure s a falunak nagyobbik fele. A többi közt a kór áldozatául esett Raymond Siorac bácsi is, két fiát ellenben megkímélte a pestis; e két fiú segített volt Cabusse-nek leszámolni Fontenac kóborlóival azon az éjszakán, mely Mespech megvásárlását megelőzte.

Előkerült a toronyból Samson is, s most végre szemtől szemben láthatta őt a vár népe. Szép és erős gyermek volt, frissen kiserkent, sűrű s göndör haja hirtelenszőke, mint Charles nagyapáé.

Egykorú s egynövésű voltam Samsonnal, s mihelyt megláttam, szívembe zártam őt. Csak azt vettem zokon - de amiatt sem őrá haragudtam -, hogy ő kezdettől odafentről, Sauveterre kamrájából hallgathatott misét a két Jean oldalán, én meg kénytelen-kelletlen odalent a kápolnában hallgattam a latin zsolozsmázást Francois-val Barberine szoknyájába csimpaszkodva, s unalmamban legfeljebb pofákat vághattam kis Hélixre, ki nem átallta a kölcsönt édesanyja háta mögül visszaadni, holott hétéves is elmúlt már, ami sok évvel később is nevetésre fakasztotta, ha eszébe idéztem, milyen pajzán leányka volt, mint majd a továbbiakból kitetszik.

A szép pásztorleányka nem volt többé, méhének gyümölcse azonban ott tündöklött Mespech falai között, s tejszín bőrével, rézszín hajával szebb volt s aranylóbb, mint a tiltott szerelem bármely gyümölcse. Hanem attól kezdve minden istenadta s ördög-elhordta napon záporesőként kopogtak a hitvesi harag kopjái apám pajzsán, bűnének büntetéseképpen. Efeletti bánatát e bibliai versezettel vallja meg egy helyütt "Számadáskönyv"-ében: "Olyan a zsémbes asszony, mint a hatnapos eső." Majd másutt: "Hosszú az asszonyi állat haja, de még hosszabb a nyelve." Két lappal odább így fakad ki Isabelle konok pápistasága miatt: "Ó, asszonyi makacsság! Ó, akaratosság soha ki nem fakadó átkos fekélye! Ó, balvégzetű ragaszkodás a tévelygéshez!" Amire így felel Sauveterre a lap szélén, a

testvéri tegezést, mint nemegyszer, a szertartásosabb magázásra váltva: "Hát nem lett volna bölcsebb oly nőt választani társul, ki egy hiten van velünk? Hiába volt alatta, s nem fölötte, a kebel eltakarja fivérem szeme elől a medáliát!" Régi neheztelés kér itt hangot, bal felől sújtva apámra, kit jobbról már találat ért; holott az argumentum igaza ingatagnak tetszik: nagy kérdés, másként viselkedett volnae hasonló helyzetben egy hugenotta feleség?

De aki friss folyóvízre vágyik, ne szánja teste fáradságát! A nagy haddelhadd, örökös zsémbelés ellenére itt volt velünk a szép s erős Samson, s vele együtt apám immár három fiában gyönyörködhetett asztalánál.

Patak is folyóba hordja vizét; kinek jól megy sora, mindenből hasznot lát, még a más bajából is.

Mivel a pestis kiölte a fél falut, Taniésben sok föld maradt gazdátlan, s azt a kapitányok potom áron felvásárolhatták. A nép babonás, nem akadt örökös, ki oly faluban akart volna megtelepedni, hol a fertőzött föld s a belőle felszálló halálos párák bármely percben újra felszíthatják a gyilkos kórt.

Mespech éppen felényivel növelte meg területét a taniési dombon alig háromezer arany ellenében, javarészt gesztenyésekkel, de oly erdőkkel ám, hogy azokban nem holmi csenevész suhángok termettek, hanem terebélyes, szép fák, melyekre azon nyomban fejszét lehetett volna vetni s épületvagy bútorfának eladni, egy csapásra behozva a föld vételárának kétszeresét. Hanem a fivérek, kik mindig azt lesték, honnan-merről jöhet a "puttonyukat s hombárukat" megtöltő áldás, véletlen szerencse avagy mennyei sugallat folytán hasznosabb gondolatra jutottak.

Egy szombati napon Sauveterre bement Sarlat-ba vásárolni. A templomtéren szemébe ötlött egy kis fekete ember, ki egyik lábára bicegett, s ládát cipelt a hátán.

- Adjon Isten! - köszön rá Sauveterre a maga nyers, mégis szívélyes kapitány-modorában. - Hát a sántaságod hol szerezted?

- Nem pénzen vettem, uram. Magától jött s gyorsan Cerisolénál ama golyó, amelynek köszönhetem.

- Cerisolénál? Hát katona voltál?

- Puskás a guyenne-i légióban.

- Ki volt a had vezére Cerisolénál?

E kérdést csapdának szánta Sauveterre, hanem a katona jól megfelelt rá.

- Enghien herceg.

- S kapitányod annak rendje-módja szerint elbocsátott?

- El, uram. Itt van e ládában elbocsátó levelem. Megmutassam?

- Ej, katona, minek mutogatod fűnek-fának azt a papirost! - rótta meg Sauveterre. - Ellophatják!

- Uraságod bizonnyal nem akárki, s útonállónak nemigen vélném.

- Sauveterre kapitány vagyok a normandiai légióból. Én is éppen akkor s ott sántultam le, ahol te.

Katonánk a száját is eltátotta elébb bámulatában, aztán örömében. Mert úgy sejdítette: e véletlen találkozás sok jót ígér.

- Mit keresel minálunk, katona? - kérdezte Sauveterre.

- Kádár vagyok, munkát s helyet keresek. A nevem: Faujanet. Éveim száma: huszonkilenc.

Azzal felnyitotta szerszámosládáját, s kivett belőle egy három hüvelyk magas hordócskát, mely apró dongáival s akonájával szakasztott úgy festett, mint egy igazi boroshordó. Faujanet odanyújtotta Sauveterre-nek a hordócskát.

- Tulajdon két kezem műve, kapitány úr. S amit itt kicsiben megcsináltam, bármikor megcsinálom nagyban is.

Sauveterre látható gyönyörűséggel nézegette-forgatta a kis hordót.

- Igazán takaros munka, Faujanet - mondta -, s ez a név périgord-i ejtés szerint úgy hangzik: Faujanett, becsületedre válik. De nem tölgyfából készült, hanem gesztenyéből.

- Manapság senki sem csinál már tölgyből boroshordót, uram. Szőlősgazdáink nem kérnek belőle. Úgy tartják: a tölgy megrontja a bor zamatát.

Sauveterre ekkor tüzetesen szemrevételezte Faujanet-t, ki még lélegzetét is visszafojtotta, s nagyokat nyelt izgalmában. Érezte: sorsdöntő lesz életében ez a perc. Két hónapja volt már munka nélkül, s egy álló napja nyelte az éhkoppot; két napja evett utoljára, akkor is csak egy tányér olajlevest meg egy marék szárazbabot a város könyöradományaképpen, de áperte megmondták: többször ne számítson rájuk, és egyébként is másnap, vasárnap járt volna le az engedélye arra, hogy Sarlat utcáin közlekedjék.

Sauveterre ráérősen, gondosan megmustrálta Faujanet-t, széles vállát, karját, arcát, erős nyakát, nyílt tekintetét. - Lássuk csak azt az elbocsátó levelet! - mondta aztán. Faujanet előkereste ládájából a kért papirost, s izgalomtól remegő kézzel nyújtotta Sauveterre-nek, ki széthajtotta, s szemöldökét felvonva, figyelmesen átolvasta.

- Kaptál-e valamit a sarlat-i konzuloktól, Faujanet?

- Ebédet, kapitány úr, tegnapelőtt, a levél felmutatása ellenében.

- Hát a püspökségtől?

- Korpát se.

- Hajaj! Ismered a közmondást, ugye, szegény barátom - és Sauveterre itt halkabbra fogta a hangját. - Falánk a csuhás, mint a tetű, ha kell, korpán is elél.

- Úgy van biza - helyeselt Faujanet. - Színigazat szól, kapitány uram. Eme pilisesek többet megölnek szájjal, mint más karddal.

Sauveterre elnevette magát, s visszaadta Faujanet-nak az elbocsátó levelet. Faujanet megsejtette: nyert. Örömében nagyot dobbant a szíve, s hirtelen gyomrába mart az éhség.

- Az én gesztenyefáim még lábon vannak, Faujanet - mondta Sauveterre. - Vállalnád-e, hogy kivágod s felfűrészeled őket?

- Vállalom én, ha van, aki segítsen.

- No jó, felfogadlak három hóra, próbaképpen. Most még csak szállást s eleséget kapsz, annak utána pedig két solt naponta. Áll az alku?

- Áll, kapitány uram.

- Cabusse - kiáltotta Sauveterre, s abban a percben ott termett előtte az öles termetű Cabusse, kinek pirospozsgás arcát félelmetes bajusz vágta kettőbe.

- Cabusse, ez itt Faujanet, a guyenne-i légió kiszolgált katonája. Ő lesz a mi kádárunk. Vidd a szekérhez, ott várjatok be!

Míg átvágtak a vásározók sokadalmán, Cabusse elnézte az oldalán bicegő Faujanet-t, ki egy egész fejjel volt kisebb nála.

- Lám, eztán két sántánk lesz Mespechben - szólt Cabusse. - Két sánta meg egy vaskezű.

- Vaskezű?

- Coulondre. Az ő bal karja vaskampóban végződik. Siorac kapitány fizette ki az árát.

Azzal leemelte Faujanet hátáról a ládát, s helyet csinált neki maga mellett a bakon.

Elhelyezkedvén, Cabusse hagymát, kenyeret vett elő iszákjából, s késsel a kezében nekilátott falatozni. Lassan, kényelmesen evett, s közben elmerülten bámulta lova fülét. Faujanet szaporán nyeldekelte nyálát.

Kisvártatva Cabusse megérezte: merőn nézik, tehát Faujanet felé fordult s végigmérte.

- Éhes vagy?

- De még mennyire!

- Van szád katona. Szóltál volna!

Cabusse elfelezte a kenyeret, hagymát, s odanyújtotta Faujanet-nak a részét. Az oly mohón kapott utána, hogy nagy izgalmában el is felejtette megköszönni.

- Ha üres a bendőd, sose egyél gyorsan - oktatta Cabusse Faujanet-t -, mert felfúvódsz s szétpattan a májad.

- Igazságod van - helyeselt buzgón Faujanet, de hiába, csak sehogy sem sikerült kisebbeket harapnia s lassabban nyeldekelnie. Amikor eltüntette az utolsó falatot is, Cabusse odakínálta neki kulacsát.

- Nagyon gyorsan hánytad magadba. Igyál egy jót, nehogy elduguljon a beled. A savanyú bor felhígítja benned az ételt.

Faujanet ivott, éppoly mohón, ahogy evett, aztán nagyot szusszant, jól kihúzta magát, s úgy tekintett le a magas bakról a vásári nyüzsgésre, mint az úszó, ki ismét felszínre bukkant, minek utána hajszál híján tengerbe fúlt. Nagy szemét tágra nyitotta, s látta a lovat és a ló erős nyakát, a hórihorgas Cabusse-t s kicsattanó képét, az újdonatúj, jó erős szekeret, amelyen ketten ültek, s büszkén tekintett maga köré. Immár a boldog emberek közé tartozott, azok közé, akik esznek.

- Milyen az uraság? - kérdezte aztán halkan Cabusse-től.

- Nincs nekünk urunk - rázta a fejét. - Csak kapitányunk van, kettő. Minekünk az annyi, mint Coulondre, másik nevén a Vaskezű, Hebegő Marsal meg én. Mindhárman a normandiai légióban szolgáltunk.

- Nos, és milyenek a kapitányok? - kérdezte újra Faujanet. Cabusse óvatosan körülpislantott.

- Hát nem fizetnek többet, mint más - mondta aztán. - Keményen dolgoznak maguk is, s keményen dolgoztatnak bennünket. De nálunk az nem eshet meg, hogy a gazda szép fehér búzakenyeret eszik, cselédei meg ragacsos, undok zabkenyeret. Mi a kapitányok asztalánál eszünk mind, s azt, amit ők.

- Ez jó - Faujanet önkéntelenül megnyalta szája szélét.

- Jó a bendőnknek, de nem a nyelvünknek s más egyebünknek! Mert a kapitányok asztalánál nem beszélhetsz úgy, ahogy tetszik. És nem teheted azt, ami tetszik. A kapitányok nem tűrik a paráznaságot.

- Felőlem! - vont vállat Faujanet. - Hiába nyalod-falod a széplányt, meg nem eheted!

- Nemcsak a has kívánja meg a magáét - vélte Cabusse. - az is. S a kapitányok nagyon is szoros pányvára fogják szegény párát. Egy kedves szó nem sok, annyit sem szólhatsz a komornához, s hogy megcsipkedd, attól Isten mentsen. Ha meg pláne a dajkára fájdulna meg a fogad, mindjárt kitenné a szűrödet. Pedig de jó puhára esnél, pajtás, ha ráesnél! - És mosolyogva hozzátette: - Hiába mondják: könnyű megfogni az egeret, kinek csak egy lyuka van, ez minálunk nincs így!

- S a másik kapitány? - kérdezte Faujanet, ki mosolyogni sem mert, nemhogy véleményt nyilvánítani.

- Mi a munkát illeti, egyik olyan, mint a másik. Hanem abban a másik dologban, amiről szóltam, eme kapitány elnézőbb. Ő házasember, s három gyermeke van, Azaz nem is három, hanem négy -

javította ki magát sokatmondó kacsintással Cabusse. Öt év múlva egyebet sem lehetett látni Sarlat-tól Périgueuxig, csak mespechi hordót, oly jól értette a mesterségét Faujanet. S ha egyik-másik nemesúr netán orrát fintorgatta e kalmárkodásra, a testvériség azt felelte rá: százszor jobb bizony faragott kő s hordó eladásából gazdagodni, semmint orzásból s útonállásból némely bárók szokása szerint. A kapitányok egyébként is kerülték a fényűző nemesi lakomákat. Távolmaradásukat kimentendő Sauveterre sántaságára hivatkoztak, holott a költségektől riadtak vissza. Egész vagyonba kerül annyi ember megvendégelése! Olykor-olykor hívtak s elfogadtak vendégeket. De egyszerre mindig csak egyet-kettőt. És soha máskorra, csak ebédre. Nem volt minálunk tánc, ének, játék, sem pazar kivilágítás, min anyám sokat bosszankodott; ő örömest élt volna vidámabban s fényűzőbben.

Igaz, gazdasága virágzásától eltekintve nem sok oka volt örvendezni a testvériségnek. II. Henrik lankadatlan, sőt növekvő hévvel üldözte a protestánsokat. Parancsára újabban rangos személyek ellen is eljártak, holott eladdig legalább őket megkímélték.

A périgord-i tartomány lakosainak óriási többsége számára távoli s szinte mesebeli lény volt a király; színről színre legfeljebb egy-két nemes láthatta őt élte során, dolga vele senkinek nem akadt, ama napot kivéve, melyen tisztségviselői beszedték a koronának járó adót. Bezzeg a hugenották szemében, kiket lábbal tiport, közeli és valóságos volt II. Henrik, akárcsak a spanyolcsizma, a csiga, a kínpad, a máglyák felcsapó lángja vagy a füst, mely városainkat az égett emberhús fertelmes bűzével árasztotta el. Úgy látom apám "Számadáskönyv"-éből; nyílt és titkos hugenották egyaránt sokat törték a fejüket II. Henrik karakterén. Holott azok, kik a királyt közelebbről ismerhették, tudták: nincs rajta mit megfejteni. II. Henrik ragaszkodó volt, mint egy kutyakölyök, gyöngéden szerette Diane-t, Montmorencyt, gyermekeit, sőt még a feleségét is, de harmincnyolc éves fejjel sem volt más s több nagyra nőtt, nagyállú, szakállas sihedernél, s üres tekintettel bámulta a világot félig lehunyt szemhéja alól. Kegyetlen is csak azért volt, mert nem volt képzelőereje. Tíz éve uralkodott immár, de most is csak az a zokogó gyermek volt, kit erőnek erejével kellett kiszakítani haldokló apja karjai közül. Jeles labdajátékos, vadász és bajvívó volt, értelme azonban tompa, minden gondolatát, még a legeslegegyszerűbbet is, másoktól kölcsönözte.

A reformációt "pestises fertőzetnek" tekintette. De még ez a metafora sem tőle származott. Ezt is mások súgták a fülébe. "Szeretném népemet tisztának látni s szabadnak fent mondott eretnekségek pestisétől s fertőzetétől" - mondogatta előszeretettel. De ezt is a papoktól s prédikátoroktól leste el; ezerszer hallotta, hát igaznak vélte.

Hogy e "kórság" avagy "fertőzet" avagy "pestis" meg ne támadja az ország egészét, s ne fenyegesse hovatovább magát a királyi hatalmat, gyökerestül kellett kigyomlálni ediktumokkal s boszorkányüldözéssel, börtönnel, tortúrával és máglyával. Külhonból jött könyvek is válhattak a kór terjesztőjévé, nosza, tűzre hányták azokat is. És kivágták a legbátrabb protestáns vértanúk nyelvét, nehogy a népet az égő máglya tetejéről világgá kiáltott hitvallásukkal megfertőzhessék. II. Henrik föl nem foghatta, miért terjed ennyi s ily hatékony orvosszer ellenére a "kórság", mért lel követőkre még királyi tisztségviselők, nemesek, főnemesek, s mi több, a törvényszékek körében is, holott azok volnának hivatva leküzdeni.

Tíz éve folyt immár a hajsza országosan, de a király ma sem tudott semmit azokról, akiket üldözött. Gondolattalanul s méltatlanul élt szokásai kerékvágásában botladozva felesége, Medici Katalin, s ötvennégy esztendős szeretője, Diane de Poitiers között. A két asszony kölcsönösen rettegett egymástól, így s ezért határozták el: összebékélnek, s testvériesen megosztoznak a király személyén. Ha Henrik olykor megfeledkezett Katalinról Diane ölében, mivel ma is csakúgy elkápráztatták e hölgy kis híján hatvanéves bájai, mint a legelső napon, Diane emlékeztette férji kötelességeire, s erőnek erejével betuszkolta Katalin ágyába.

Mivel politikai ügyekben végképp nem bírt egyedül dönteni a király, egyik fülébe Montmorency sugdosott, a másikba Guise herceg. Szeretni Montmorencyt szerette jobban, talán mert megsejtette: a connétable majd oly ostoba, mint ő maga. De tisztelni Guise-t tisztelte jobban. Hol az egyik tanácsát követte tehát, hol a másikét, s mivel Montmorency és Guise elgondolásai történetesen ellentmondtak egymásnak, a király politikája áttekinthetetlen volt.

1557-ben megszegte a vaucelles-i békét, melynek értelmében megtarthatta volna az Ausztriától elhódított tartományokat, holott, mint apám írja "Számadáskönyv"-ében, semminő érdeke nem fűződött e lépéshez. Csakhogy Guise, ki egykor sikerrel védte Metzet V. Károllyal szemben, s ezáltal nagy hírnévre tett szert, új babérokra, II. Fülöp hadai felett aratandó győzelemre vágyott. Megverte az apát, meg akarta hát verni a fiút is. Csak arról feledkezett meg dölyfében, hogy II. Fülöp férje Tudor Máriának, az angol királynőnek, s így Franciaországnak egyszerre két hatalmas ellenféllel kell felvennie a harcot, kik körülfogják, s mindenfelől szorongatják.

Guise tanácsa azért lelt meghallgatásra a királynál, mert játékszenvedélye s gyenge képzelőtehetsége folytán Henrik felette kedvelte a háborút, nagyszabású bajvívásnak vélte koronás fők között, melynek során ki-ki tartozik kopját törni s ellenfelét a nyeregből kivetni. E dologról szólva apám közbevetőleg megjegyezi: ezt megelőző, V. Károllyal vívott háborújában a királynak csak arra kellett egész 50 000 főt számláló serege, hogy zászlólengetve, harsonázva parádézzon vele fel s alá a német-római császár valenciennes-i tábora előtt. S mivel a császári had nem bocsátkozott harcba, Henrik úgy vélte: V. Károlyt a lovagi torna szabályai értelmében máris legyőzöttnek tekintheti, elvégre miért nem vette fel a kesztyűt! S mint aki jól végezte dolgát, megindult haza egész hadával anélkül, hogy egyetlen golyót kilőtt volna az ellenségre, s hazaútjában dúlt-fosztogatott, ha barát földjén járt, ha ellenségén.

A két Jean kezdettől úgy ítélte, nagy baj szakadhat az országra e békeszegés miatt, s amitől tartottak, be is következett. Oktalanul sárba tiporva a vaucelles-i szerződést, II. Henrik 1557. január hó 31-én hadat üzent Spanyolországnak; válaszul Tudor Mária ugyanazon év június havának 7. napján hadat üzent Franciaországnak. Északról tört országunkra az ellen. Németalföldről erős had sereglett Saint-Quentin falai alá, s ostrom alá vette a várost, mialatt Guise sikertelenül csatározott Itáliában II. Fülöp hadaival. SaintQuentint ugyan csodába illő vitézséggel védte Coligny maroknyi csapata élén, de Montmorency, ki segítségére akart sietni, vesztébe sodorta ostobaságával a királyi sereget a somme-i átkelésnél.

Végromlás fenyegette az országot. Párizsig nyitva állt az út az ellenség előtt, a főváros lakosai máris futni készültek.

Coligny azonban még mindig sikerrel állt ellen az ezerszeres túlerőnek, s az ő oroszláni

küzdelme időt s módot adott Henriknek Guise-t Itáliából hazarendelni s az ország nemességét fegyverbe szólítani. Egyszersmind mérsékelte, bár egészen nem szüntette meg a hugenottaüldözést a lutheránus német fejedelmek kívánságára, kikkel szövetségre készült lépni.

Hugenottáink pontosan tudták, mit ér e nehezen kicsikart királyi kegyelem. Tudták: mihelyt véget ér a háború, kezdődik elölről, s nem sokat számít akkor a hazának tett szolgálat. Csakhogy a szenvedés érlel s bölccsé tesz, s a hugenották azt is tudták, jobban, mint más franciák, hogy különbséget lehet s kell is tenni király és ország közt. A kegyetlen királyt gyűlölhetjük, megvethetjük, holtát kívánhatjuk, országunkat akkor is minden áron meg kell oltalmaznunk az idegen zsarnokságtól.

Périgord-tól jó tizenöt napi távolságra esik Párizs lóháton; nemesuraink egyike-másikának, a legfőbbeket sem kivéve, sehogyan sem fűlt a foga hozzá, hogy fényes kastélyát odahagyja, s mit sem törődve a kárral, mi távollétében vagyonán eshet, északon vásárra vigye a bőrét. Mások ellenben, a fiatalabbak s szegényebbek, vágyva vágytak kalandra, hírnévre s zsákmányra, no meg egy-két szűzlány kellemetes meggyalázására egy-egy város felprédálásakor.

Bertrand de Fontenac, ki immár huszonhatodik évét taposta, neheztelt I. Ferencre apja számkivetetéséért, azt üzente hát a királynak: gyenge egészsége miatt nem szállhat táborba. De keresve sem találhatott senki vidékünkön oly hugenotta - avagy hugenotta érzelmeit jól-rosszul palástoló nemest, aki kivonta volna magát a katonai szolgálat alól. Jean de Siorac késedelem nélkül nekiállt fegyverkezni s útra készülődni Cabusse-szel, Marsallal s Coulondre-ral, hőn szeretett fivére teljes egyetértésével, ámbár mindketten valósággal kétségbeestek a válás gondolatára is (ami huszonegy esztendeje nem esett meg velük). Mivel Sauveterre-t helyhez kötötte sántasága, ígérte, hogy fivére helyett is gondját viseli a családnak, ellátja a vár védelmét s parancsnokságát.

Harmadik fejezet Hatéves voltam, amikor apám hadba vonult. Előző este, napszálltakor három katonánk a várudvaron a szekér körül foglalatoskodott, melyet a kis csapat magával készült vinni. Míg csak a zaboszsákokat rakták fel öt ló abrakolására meg gazdáik élelmét: lisztet, sót, húst és diót, vagy a táborozáshoz szükséges sátrakat s ponyvákat, mi, gyerekek, nyugton maradtunk. Hanem amikor előhozták a fegyvereket s vérteket, köréjük tódultunk.

- Hát ez miféle sisak? - kérdezte Francois bátyám.

- Füles sisak. Bourguignotte-nek is nevezik.

- Hát ez?

- Karimás sisak.

Három katonánk közül egyedül Cabusse volt beszédes, mint már előbb is mondtam. Aminek megvolt a maga oka, lévén Vaskezű Coulondre mindennel fukar, a szót sem kivéve, Marsal pedig hebegő.

- Hát ez mi? - kérdeztem.

- Ó, te kis buta - adta Francois a nagyfiút -, ez egy páncéling.

- Hát ez? - kérdezte féltestvérem, Samson.

- Mellpáncél - vágta rá Francois.

- No nem - rázta a fejét Cabusse -, ez könnyű mellvért.

- Cabusse, megvéd vajon a mellvért a szakállas puskáktól? - kérdeztem.

- Sa...sa...sajnos nem - emelte rám Marsal kancsal szemét.

- Uraim - kérdezte Cabusse -, ha elmondom, hogy nevezzük tűzszerszámainkat, utána hajlandók aludni menni?

Elkámpicsorodva néztünk össze, de Francois, a mintagyerek, máris rávágta: - Megyünk, Cabusse.

- Hát jó - kezdte Cabusse -, ez itt egy...

- Szakállas puska! - vágott a szavába Francois.

- Kanócos vagy kerekes? - kérdezte bajszát pedergetve Cabusse.

- Kerekes.

- Nem, ifiúr - rázta meg a fejét Cabusse -, kanócos, csak most még nincs rajt a kanóc. Ez meg la, egy pisztoly. Vagyis kicsike szakállas puska. Az a jó benne, hogy fél kézzel is el lehet sütni. Ez itt egy kispisztoly. Ez meg melles íj, nem vállon hordják, hanem elöl.

- Erős fegyverek! - mondtam. - Sok ellenséget. megölnek majd.

- Ugyanilyen fegyverei vannak neki is - morogta Coulondre. És gyászos képet vágott hozzá, mint rendesen. Cabusse bezzeg vígan fütyörészett. Lerítt róla: örül, hogy világot láthat, s kicsit kirúghat a hámból.

Barberine beszólított mindnyájunkat, gyerekeket és katonákat a házba. Mi, lurkók, futva futottunk az ebédlőbe, hová elsőként ketten érkeztünk fej fej mellett: Samson meg én. Apám s Sauveterre már ott állt háttal a kandallónak, arcuk komoly volt, velük szemben az asztal túlsó felén anyám, komornája, Cathau és Barberine között. Barberine kétesztendős húgocskánkat, Catherine-t tartotta karjában.

E két csoport között foglaltak helyet - egyelőre állva az asztal két oldalán a katonák, a két Siorac fiú Taniésből és Jonas, a kőfejtő. Apám távollétének idejére ők hárman beköltöztek a várba, a védelmet erősítendő.

Apám jobbján talpig feketébe öltözött keszeg kis ember feszengett. Hatalmas fehér malomkőgallérja felett még kisebbnek tetszett kopasztott madárfejecskéje, orra keskeny volt s hajlott, mint a madár csőre; koromfekete gombszemét merőn apámra szegezte.

Apám hallgatott, s mert ő nem mondta meg, mit tegyünk, helyet kerestünk magunknak, ahogy bírtunk, a felnőttek között. Francois Sauveterre jobbjára került, Samson Jonas bal oldalára, én apám jobb oldalán kötöttem ki.

Végül belépett Geoffroy de Caumont és Francois de Caumont, s nem sokkal utánuk Faujanet, ki kaput nyitott volt nekik, s bekötötte lovukat az istállóba. Az újonnan jöttek csókkal köszöntötték apámat s Sauveterre-t, oly komolyan és ünnepélyesen, hogy mélyen megilletődtem, bár igazán nem tudtam, miért. Az sem kerülte el figyelmemet, hogy Francois de Caumont ugyan nyájas fejbólintással üdvözölte Isabelle-t, de nem ment közelebb hozzá.

- Ricou úr - fordult ekkor apám a madárfejű emberkéhez -, mivel ügyünk nem tűr halasztást, és szükségessé teszi mindazok jelenlétét, kik itt egybegyűltek, úgymint Geoffroy de Caumont úr, Francois de Caumont úr, hitvesem, Isabelle és gyermekeink, Siorac unokaöcséim és házunk egész népe, ezért bátorkodtam volt nótárius urat megkérni: jöjjön el költségemen Mespech várába, kitéve személyét az út fáradalmainak. Hazakísérni katonáim fogják majd.

Itt elhallgatott, s körülfuttatta pillantását a jelenlevőkön. - Ricou úr fel fog olvasni egy codicillumot előttünk: Sauveterre úr és én jónak láttuk ezzel kiegészíteni a szerződést, melyben kölcsönösen fivérré fogadtuk egymást. Hallgassa ki-ki minél figyelmesebben a felolvasást, mert megeshet, hogy egykor tanúskodnia kell majd a hallottakról. Kérem, Ricou úr, kezdje el.

Ricou úr elővont zsebéből egy papírtekercset, kigöngyölítette, s lassan, tagoltan olvasni kezdett.

Akkor egy árva szót sem értettem az egészből, s amennyire ma megítélhetem az iromány ismeretében, tudatomig legfeljebb annyi jutott el, hogy apám el is eshet a háborúban - ez a gondolat merőben új és megrendítő volt számomra.

Ha csakugyan így fordulna, mondta Ricou nótárius, Sauveterre fegyvernök úr esküvéssel fogadja: édeshúgának tekinti majd Isabelle de Sioracot, s holtáig gondoskodik eltartásáról, valamint Francois, Pierre, Samson és Catherine de Sioracról, akikkel minden tekintetben úgy bánik majd, mint édesgyermekeivel. Francois de Siorac Mespech társtulajdonosává lép elő nagykorúsága percében, a házat s birtokot mindazonáltal holtáig Sauveterre úr igazgatja. A két kisebb fiúnak, Pierre de Sioracnak és Samson de Sioracnak adassék nagykorúságuk kezdetén akkora summa, amiből a montpellier-i egyetemen kitanulhatnak, Pierre orvosnak, Samson fiskálisnak. Mi Catherine-t illeti, ő férjhez menetele pillanatában hozományul kapja a rétet, erdőt, kőbányát, melyet Isabelle de Siorac hozott a házhoz. Ha Sauveterre fegyvernök elhalálozna, mielőtt a négy gyermek nagykorúvá serdül, a két Caumont uraság legyen gyámjuk s gondviselőjük Isabelle-lel együtt.

Ricou úr felszólította a jelenlevőket a felolvasás elvégeztével: tegyenek fel kérdést arra nézve, ami talán nem világos, és anyám elcsukló hangon megkérdezte: vajon az a tény, hogy a codicillum Samson de Siorac néven említi Samsont, elegendő-e a gyermek törvényesítéséhez. Nem, felelte Ricou úr, e célból a királyhoz kell kérelmet benyújtani; ez itt s most csupán az apaság elismerése, aminek az elsőszülött fiú érdekei a legkevésbé sem vallják kárát. Apám némán s rezzenéstelen arccal hallgatta végig a magyarázatot, rá sem pillantva anyámra.

Francois de Caumont úr megkérdezte: nem volna-e mód pontosan megszabni, mekkora legyen a summa, melynek kézhezvétele lehetővé teszi majd a nagykorú Pierre de Sioracnak és Samson de Sioracnak, hogy stúdiumaikat elvégezzék. Sauveterre 3-3000 tours-i librát javasolt azzal a kikötéssel, hogy e summa kövesse nyomon a mai naptól fogva a búza árának növekedését. Apám rábólintott, és Ricou úr írásba foglalta a határozatot.

Geoffroy de Caumont úr megkérdezte: miért kell az alig hatesztendős Pierre-t máris az orvostudománnyal s a vele egyidős Samsont a jog tudományával eljegyezni. Apám elmosolyodott, s azt felelte rá: mivel másod- s harmadszülött fiúgyermekek vagyunk, alapos tudásra kell szert tennünk, hogy saját kenyerünkön megéljünk egykor, s ő úgy tapasztalta: szokatlan s ritka figyelemmel csüggök a betegeken, kiket ő hébe-hóba kúrál, s e dologban figyelemre méltó kérdésekkel ostromlom. Mi Samsont illeti, eleddig úgy tetszett neki, hogy a fiút leginkább jogi stúdiumokra predestinálja józan és praktikus észjárása. Lehet persze, hogy téved, tette hozzá apám, de akárhogy s mint, mindkét fiú kapja meg a fent mondott summát, érezzen kedvet bármiféle stúdiumhoz is, feltéve persze, hogy a kiszemelt mestersége tisztes megélhetéshez juttatja majd. Francois de Caumont úr ekkor javasolta: vegyék be a codicillumba apám utolsó mondatát, ami nyomban meg is történt.

Akkor kölcsönös üdvözlések s bókok után távozott Ricou nótárius úr Marsal és Coulondre kíséretében, kiknek parancsuk volt állig felfegyverkezni s a nótárius urat Sarlat kapujáig követni, mivel újfent olyan idők járták, amikor nem volt bátorságos az utazás. Úgy hírlett, Belvés környékén népes romabanda grasszál, mely nemcsak tanyákat fosztogat, hanem a kastélyokat is megtámadja.

Francois és Geoffroy de Caumont urak nálunk háltak, hogy másnap apámmal együtt induljanak Périgueux-be, tartományunk hadra kelt nemességének gyülekezőhelyére; innen majd együtt vonulnak

Párizsba.

Amint Ricou eltávozott, felcsendült apám zengő, átható hangja: - Barátaim, gondoljunk a veszedelmekre, melyek északon lesnek reánk, ország védelmezőire, s gondoljunk azokra a veszélyekre, melyekkel az itthon maradóknak kell majd szembenézniök; azért mondjatok el, kérlek, velem együtt egy rövid fohászt, Isten kegyelmébe és irgalmába ajánlván magunkat s egymást.

S akkor Jean de Siorac rákezdett a Miatyánkra. Ünnepélyesen recitálta, de nem fellengzősen s nem is oly gépiesen, mint a mi plébánosunk szokta; nem hebegett, nem motyogott, hanem minden egyes szót tisztán ejtett ki s olyan igaz érzéssel, mintha akkor és ott támadna ajkán az ima. És mi mind, ahányan voltunk, vele mondtuk, a gyermekeket sem kivéve. Időközben besötétedett, a teremben csupán az asztalra kitett két mécses fénye világolt. Döbbenten hallgattam a Miatyánkot; így még sohasem hallottam, ilyen lassan és megragadóan, ennyi áhítattal. S amint eszembe villant, hogy apámat meg is ölhetik a háborúban, mint az az utálatos nótárius mondogatta, beleborsódzott a hátam, s eleredt a könnyem. Szerettem, hogyne szerettem volna anyámat, s nála is jobban Barberine-t, ki tejével táplált csecsszopó s kisded koromban, szerettem Samsont - sokkal jobban, mint édesbátyámat -, s szerettem kishúgomat, Catherine-t, de apámmal nem versenyezhetett senki Mespechben, senki nem volt az én szememben olyan csodálatra méltó, olyan erős, tudós, bölcs, olyan ügyes és olyan elpusztíthatatlan, mint Jean de Siorac. Minden porcikáját szerettem; szerettem világos szemét és könnyen folyó szép szavát, de legfőképpen azt szerettem, ahogy megállt előttünk, a lábát jól megvetve, egyenes derékkal s fejét felszegve. Igen, még a sebhelyet is szerettem bal orcáján, az is csak méltóságát növelte a szememben.

Míg imádkoztunk, szaporán peregtek szemünkből a könnyek. Meg sem próbáltam leplezni őket.

Hanem az ima végeztével történt valami, s ez a kínos eset egyszeriben szétfoszlatta az ünnepi hangulatot, s lelkem mélyéig megrázott.

A Miatyánkra következő áhítatos csendben váratlanul megszólalt Isabelle de Siorac, s szokott hirtelenségével ezeket mondta: - Drága férjem, hadd toldjam meg a Miatyánkot egy rövid fohásszal a kegyelmed oltalmára.

S ezzel se szó, se beszéd, rázendített az Üdvözlégyre. Ha a mennykő csap le a nagyterem közepén, az sem keltett volna nagyobb riadalmat. Sauveterre és Siorac kővé dermedt, kezük ökölbe szorult, némán, összeszorított szájjal hallgatták Isabelle-t, jeges pillantásokat vetve rá. Geoffroy de Caumont ugyancsak vasvillaszemekkel méregette húgát, bátyja pedig, ki maga is protestáns volt, de kevésbé buzgó, a legnagyobb zavarba esett. Cathau, Barberine, kis Hélix és én Isabelle-lel együtt mondtuk az Üdvözlégyet, Samson hallgatott, ő most hallotta először ezt az imádságot, mivel apám kezdettől kivonta őt Isabelle hatása alól. Francois velünk mondta az ima első szavait, de apám arca láttán hamar elnémult. Én nem vettem jó néven árulását, mert noha tudván tudtam: kár volt bizony anyámnak apámat ennyire megbántania, mégsem hagyhattam őt cserben nagy szorongattatásában, hiszen láttam: sírással küszködik, bár erősen tartja magát, dacolva a rá szegeződő tekintetekkel. Mi Siorac unokaöcséinket s katonáinkat illeti, ők hallgattak, de lerítt róluk: sokért nem adnák, ha máshol lehetnének.

Mihelyt anyám kimondta az Áment, megszólalt apám, s bár elsápadt s fogát csikorgatta, nyugalmat parancsolt magára: - Barátaim, térjetek nyugovóra. Nekem még volna búcsúzóul egy-két szavam hitvesemhez.

Gyengéden megölelte Francois és Geoffroy de Caumont-t, s ők távoztak a bicegő Sauveterre kíséretében, ki szobájukba kalauzolta őket. Példájukat sietve követte a két Siorac fiú s a katonák, Francois bátyámmal együtt, ki mióta saját szobája volt, már nem számított gyereknek.

Utolsóként Cathau és Barberine hagyta el a szobát, de lassan s mintegy vonakodva, s az ő nyomukban mi, gyermekek, s amint becsukódott mögöttünk a nagyterem ajtaja, a konyhában kezdtek tenni-venni, mintha tudj' Isten, miféle sürgős dolguk lenne. Bennünket szigorúan csendre intettek.

Nem is kellett várakozásukban csalódniok. Hosszabb hallgatás után felcsendült az ajtón túl apám hangja: - Kár volt, bizony, asszonyom, barátaim s gyermekeim előtt így megszégyenítenie, s éppen hadba vonulásom előestéjén. Ki tudja, viszontlátjuk-e egymást.

Megint csend lett. Aztán azt felelte anyám elcsukló hangon, mint akit sírás fojtogat: - Drága férjemuram, azt hittem, nem bűn egy katolikus imát elmondani, hiszen e vallás szerint esküdtünk egymásnak örök hűséget.

Elfojtott zokogást hallottunk, majd apám hangját: - Késő bánat, kedves feleségem. - De máris megenyhült a hangja, s Barberine azt mondta erről másnap Cathau-nak: ha anyám továbbra is hallgat és sír, kibékültek volna.

Csakhogy anyám nem állta meg szó nélkül: - Hitemre, nem rossz szándékkal tettem, amit tettem. Miasszonyunk oltalmába akartam ajánlani férjemuramat.

- Krisztust kevesli, asszonyom? - csattant fel apám hangja. - Minek folyamodik örökösen kis isteneihez s istennőihez? Hát nem tudja, hogy az hasztalan? S nem egyéb pogány babonánál, bálványimádásnál, Isten szavának undok semmibevevésénél? Ezerszer is megmondtam már, asszonyom: ki oly szerencsés, hogy olvasni tud, ne vonakodjék Isten igéjét onnan meríteni, ahol azt tisztán megleli, tudniillik a Szentírásból, ahelyett hogy plébánosa dajkameséire hallgatna!

Ekkor kis Hélix belecsípett karom vastaghúsába, én viszonzásképp könyékkel oldalba böktem, közben levertem az asztalról egy üstöt, s az nagy csörömpöléssel lezuhant a kőre.

Abban a szent percben felpattant a nagyterem ajtaja, s keretében megjelent apám dühtől kipirult arca, szikrázó szeme. Mennydörgő hangon förmedt ránk: - Mit kerestek itt? Ágyba, de tüstént! Mert ha nem, úgy eltángállak benneteket, hogy arról

koldultok, mind ahányan vagytok, azt sem nézem, ki milyen nemű, korú, állapotú!

Barberine felsikoltott, kapta a mécsesét, s nekiiramodott a csigalépcsőnek, mi meg, uzsgyi, utána, holtra váltan lihegve.

Cathau, a csinos komorna, ki megbabonázta Cabusse-t, anyám szobája mellett egy kamrácskában aludt. Az első emeletre felérve sebbel-lobbal elköszönt Barberine-tól, pedig lerítt róla: alig bírja magába fojtani beszélhetnékjét. No, majd holnap összedugják a fejüket Barberine-nal, addig alszanak rá egyet. Dajkánk a nyugati torony lakószobája felé terelte kisded csapatát, magasra tartva mécsét. E szobában állt Barberine ágya - nem kevésbé terebélyes darab, mint ő maga mellette egyik oldalon Catherine kiságya, a másikon kis Hélixé, de az övé falhoz tolva, úgyhogy keskeny köz választotta el Barberine-tól; a mi ágyunk pedig - mert mi egy ágyban aludtunk Samsonnal - szorosan a kandalló mellett állt, melyben nagy tüzet gyújtottak éjszakára a hideg ellen a talpréseken, melyek arra szolgáltak, hogy azokon át zúdítsanak követ, forró szurkot s égő olajat az ostromlókra, a rosszul záró csapóajtók hasítéka mentén csak úgy áradt befelé esős-szeles évszakokban a hideg levegő, s át- meg átitatott mindent, még lepedőinket is, a vizesárok nedvességével.

Barberine lerakta a mécsest éjjeli asztalkájára, sorra járta az ágyakat, mindnyájunkat betakargatott, megölelt, megcsókolt, Samsont sem kivéve, holott őt sosem dajkálta. Kis Hélixnek azt mondta: "Selmácskám! Ördögöcském! Szép kis boszorkányom!" Cahterine-nak: "Aranypénzecském!

Isten gyöngyöcskéje!" Samsonnak: "Kis rókafiókám! Göndörhajú Szent Jánoskám!" Nekem: "Drágaságom! Szívecském! Dali kiskakasom!" E beceneveket csak példaként s találomra hozom fel, Barberine estéről estére újakat talált számunkra; mindegyik pontosan illett arra, aki kapta, és sosem ismételte meg, amit előző este vagy két nappal előbb mondott. Ha egyszer mégis megtette volna, gondolom, az nagyon fájt volna valamennyiünknek.

Catherine és Samson már e szertartás alatt elaludt, hanem kis Hélix felkönyökölt, s Barberine széles háta mögül még egyszer, utoljára rám öltötte nyelvét. Engem sem nyomott el rögtön a buzgóság, bár alvást mímeltem; oldalt fordultam, s ártatlan angyalképpel lestem félig lehunyt szemhéjam alól Barberine-t, ki vetkőzéshez látott. A mécs világa a toronyfal hajlatára vetítette óriás árnyékát.

Ma már tudom, Barberine korántsem volt olyan nagy, amilyennek hatévesen láttam.

Mindazonáltal jól megtermett fehércseléd volt. Arca kerek, haja fekete és dús, szája nagy, nyaka izmos és gömbölyű, válla széles, mellkasa domború, emleje dús, keményhúsú s tejfehér. Lenyűgözve bámultam ezt az életadó forrást, mialatt Barberine sóhajtozva nyitotta ki piros vállfűzőjét, emlei börtönét, s azok, mintha nem győznék kivárni szabadulásuk percét, valósággal kidagadtak a vállfűzőből. Barberine vaskos, tompa ujjai még egyre a zsinór bogaival bíbelődtek. Végre előbukkant a két tejszín gömb, s mögöttük a falon csodálatosan nagyra nőtt árnyékuk, melyektől mintha a torony maga is hatalmas óriáskebellé vált volna. Barberine gondosan összehajtogatta piros vállfűzőjét, hosszú ingvállát, rokolyáját, kötényét s végezetül zöld bársonyszoknyáját, melyet három piros szalag fogott át, egy a derekán, egy a feneke alatt, s egy a szoknya alsó szegélyén. Aztán belebújt bő, ujjatlan s erősen kivágott hálóingébe, mely alatt szabadon hullámzott keble. Egyet-kettőt szusszant gyönyörűségében, nagyot ásított, s a gyapjúderékalj besüppedt testének súlya alatt. Ilyenkor kellett sebtében megkérdezni, amit tudni akartam, vagy megkérni valamire, mert a következő pillanatban már késő volt, Barberine elfújta a mécsest, és nyomban elaludt; álma oly mély volt, hogy ha tíz szakállas puskát sütöttek volna is el egyszerre a toronyban, arra sem riadt volna fel.

Kiugrottam az ágyból, odafutottam hozzá, bebújtam a takarója alá, s hozzá dörgölőztem.

- Ej, honnét jön vajon eme csinos kisegér? - kérdezte Barberine az ő mély, meleg hangján. - S ugyan mit akarhat őkelme?

- Barberine, miért bántotta meg édesanyám édesapámat?

- Mert ő is megbántódott - felelte Barberine, ki véletlenül sem hazudott soha.

- Miért?

- Mert a nótárius Samsont Samson de Sioracnak nevezte.

- És nem úgy hívják, Barberine? - csodálkoztam.

- Eztán így hívják.

- Hát azelőtt hogy hívták?

- Nem volt neve.

Nem hittem a fülemnek. - Hiszen ő a testvérem!

- Az bizony - nyugtatott meg Barberine. - És milyen szép fiúcska! S milyen erős! És tiszta, mint a nyíretlen aranypénz! Bizony, nagy kár s vétek lett volna nem Sioracnak nevezni, áldja meg az Isten! S jóval halkabban hozzátette: - És Miasszonyunk. Nos fuss, kisegér, vissza likadba - vetett hirtelen véget a beszélgetésnek. - Eloltok.

De mielőtt visszafuthattam volna, elfújta a mécset, úgyhogy a vaksötétben irányt tévesztettem, s kis Hélix ágyában kötöttem ki. Ő sem aludt még, inkább hallgatózott. Két karja nem várt erővel csapott le rám.

Igaz, tízéves is elmúlt már akkor. Nem is tudom, miért neveztük még mindig kis Hélixnek, holott nem volt kicsi, éppen nem, s már kezdett itt-ott gömbölyödni.

- Nyakon csíptelek - súgta fülembe. - És most felfallak szőröstül-bőröstül, mert én ördög vagyok ám!

- Nem is igaz - mondtam. - Hiszi a piszi. Nincs teneked farkasfogad!

- Hát ez mi? - susogta, s egyetlen mozdulattal hanyatt fordított, majd egész testével rám hengeredett. - Én mindig a fülön kezdem - mondta ijesztgetve, de nevetve is, s a fülemet harapdálta -, mert az a legjobb falat, mint a kakas taraja vagy az árticsóka veleje. Hanem a fül után majd sorra veszem a többit is, mindenestül bekaplak, felfallak, még a csontodat is elrágom!

- Nem is igaz - méltatlankodtam. - És ne fojtogass! Menj le rólam, különben megmondalak Barberine-nak!

- Anyám alszik - nevetett a szemem közé. - Kisegér, kisegér, bennem macskára leltél, maradj hát nyugton, mert kieresztem körmeimet!

- Ha macska vagy - mondtam nagy bátran -, holnap fogom apám kardját, s kettőbe hasítlak fejed búbjától a talpadig.

- Piha! - fintorította el orrát kis Hélix. - Ne hencegj, egérfióka, hanem vedd eszedbe: vagy felfallak ízről ízre, vagy itt maradsz ma éjjelre!

Nem mondtam én rá se bűt, se bát, hanem minek utána ámulva tapasztaltam, milyen puha s mégis milyen kemény kis Hélix teste, két karja közt édesdeden elaludtam. Másnap, pirkadatkor jól belém csípett, s visszakergetett ágyamba, úgy téve, mintha nagyon-nagyon bosszantaná, hogy ott lelt a magáéban.

Apám hadba vonulása megfosztott bennünket Cabusse-től, ki egyéb tálentomai mellett szakácsunk is volt, minél fogva kissé rákapott a borra, s arra, hogy Cathau s Barberine körül legyeskedjék. Ami ellen mind a kettő hevesen berzenkedett, attól való félelmében, hogy elkergetik, különösen Cathau, ki foggal-körömmel védte magát, noha éppen nem ellenkezett volna, ha nem érzi magán örökké az Úr szemét. Nagyon is kedvére volt Cabusse félelmetes bajsza, szálfatermete, ügyes széptevése és gaszkon beszéde. Eztán, sajna, nem lesz itt Cabusse reggelente, amikor Cathau leszalad Siorac úrnő meleg tejéért, nem mondja majd az ő bársonyos hangján: "Isten hozott, lelkem! Hogy s mint vagy? De minek is kérdenem, látom, üdén virulsz, mint a rózsa, orcád piros, akár a nyári alma, szád, mint a cseresznye! Mihelyt belépsz a konyhába, felragyog a világ! Azt beszélik ugyan: fakó lány pártát hány, hanem azt gondolom, épp fordítva igaz. Mert ugyan ki látott már petrezselyemgyökeret szerelembe esni?" Cabusse vitéz katona volt, hanem ezeket még ő is halkan mondta, nehogy a kapitányok meghallják.

Cabusse pótlására előbb Barberine-t szemelték ki. Csakhogy Barberine, ki annyi gyermeket jóllakatott már természetes úton, kevés hajlandóságot mutatott rá, hogy meglett embereket mesterség által jóllakasson. És Sauveterre elhívatta ama Maligou nevezetű ember feleségét, ki egykor oly rossz őrzője volt Mespechnek Fontenac galád praktikái ellenében.

Maligou asszony jött és maradt. A néne épp oly termetes volt, mint Barberine, de nem oly kemény húsú s mindig borzas. Feje nagy volt, mégsem fért meg benne szemernyi bölcsesség, sem józan ész, lévén csordultig tele hívsággal s szófia beszéddel. Határtalanul hiszékeny volt és babonás, naponta hússzor is keresztet vetett magára, ha nem a két ujját tette éppen keresztbe; a rontást elűzendő sót hányt válla fölött a földre vagy a tűzbe, s ahányszor nekiállt főzni - amiben különben felülmúlhatatlan volt -, előbb kört rajzolt ujjával a kőre maga mögé, nehogy az ördög, hipp-hopp, felrántsa szoknyáját, s meghágja, amikor épp a tűzhely fölé hajol.

Maligou néne magával hozta Mespechbe leánykáját, kit ő Suzonnak hívott, mi ellenben valamiképp rákaptunk, hogy Gavachette-nek, kis koszosnak szólítsuk, s ez a név aztán végképp rajta ragadt. Jövetelekor éppen háromesztendős ördögfióka volt, kecses és könnyű, mint a szellő, szeme mandulavágású és ragyogó fekete, ő maga kész istencsapása, amilyen pajkos, hanem a szíve arany.

Hatesztendős létemre erős voltam, Gavachette-et nyakamba ültettem, s úgy hurcoltam fel-alá, mialatt Catherine a kisszéken duzzogott, kis Hélixet pedig majd szétvetette suttyomban nyelt mérge;

Gavachette-hez mégsem mert egy ujjal is nyúlni, lévén Maligou-né szeme éles, keze fürge.

Maligou néne unos-untalan titokzatos célzásokat eresztett meg Gavachette származásáról.

Jobban szereti ő e leánykát minden gyermekénél, de még tulajdon férjénél is, apjánál, anyjánál s nagyszüleinél is, mondta, s közben szaporán hányta magára a keresztet, mórikálta magát, s titokzatos képet vágott. De mert tartósan nem vethetett soha féket örökmozgó nyelvére, legalább havonta egyszer felfedte a hétpecsétes titkot, súgva-búgva, fontoskodva, bűnbánó képpel és szemmel látható büszkeséggel.

Mert haj, haj, Gavachette bizony nem Maligou gyermeke (de milyen képmutatóan hangzott ez a "haj, haj!"), hanem igenis egy romáé, egy valóságos rablóvezéré. Négy esztendeje történt, hogy megrohanta egy éjjel házukat az a romabanda, s rájuk ripakodtak: ha abba a minutába ki nem adják nekik a szelemenre akasztott sózott oldalasokat, ők felperzselik a sarjadó vetést, megrontják a teheneket, s mind egy szálig kivágják a szőlőt. E szóra - szőlő! Maligou esze nélkül adta, amit csak kértek. Hanem aztán, amikor a húst már elvitték, a roma kapitány - egy szép szál, derék ember, egészen olyan volt, mint valami herceg - reá szegezte bűvös fekete szemét, s hüvelykjével keresztet rajzolva mellére-hasára, így szólt valamiféle katalán-provánszi nyelven: "Ma éjjel visszatérek csűrödbe, abban az órában, mikor a bagoly huhog. Ha nem jössz el, poklok tüzét gyújtom ki zsigereidben hasadtól tüdődig, s az égni fog benned napjaid végezetéig: Éjfélkor, amint a bagoly felhuhogott, ő reszketve belebújt facipőjébe (férje úgy aludt, mint a bunda, mert búfelejtőül istenesen beivott), s kedve és akarata ellenére elment a csűrbe, hol a roma kapitány mindjárt hanyatt döntötte, s tizenötször, ha nem többször, egymás után meggyalázta. Hanem engem ezért bűn nem terhel, mondta Maligou néne, minthogy e dologban boszorkányság volt s erőszak.

E történetet annyiszor hallottuk, hogy végül már rá se hederített senki Mespechben s a környező falvakban (legfeljebb egy-egy szüzike esett tőle olykor kísértésbe), apámat azonban mindig harsány hahotára fakasztotta, s én csak jóval később értettem meg, mi nevetnivalót talált rajta. Újonnan jöttek voltak Mespechben Raymond Siorac bácsi fiai is, Benoit és Michel, a mi Siorac unokafivéreink. A bácsit magát elvitte a pestis. Fiai örömmel jöttek a kastélyba lakni, s hogy is ne örültek volna, mikor Taniésben örökösen azt lesték volt remegve, mikor kel ki újból a fekete halál a földből, hol a pestisesek nyugodtak, minthogy Marcuays plébánosa, ki egyszersmind Sireilnek és Taniésnek is lelkipásztora volt, örök kárhozattal fenyegette azt, ki a tetemeket elégetné. Benoit és Michel iker volt, hajszálra egyforma, harminc körüli, jókötésű s szófukar legények. Nem tudták, melyikük született előbb, s nagy bánatukra immár meg sem tudhatták többé, mivel halott volt apjuk, anyjuk s a bábaasszony; egyik sem tekinthette magát a kicsiny apai birtok egyedüli örökösének, s így meg sem nősülhettek, mivel a birtok legfeljebb egy családot tarthatott el, kettőt nem.

Maligou néne sokszor elmondta a hátuk megett: milyen ostobák is! Miért nem vezet legalább egyikük oltár s pap elé egy leányzót? Az úgysem tehetne különbséget köztük, s tudatlanul nem vétek a vétek; nyugodtan élvezhetnék mindketten a házasság örömeit, mégsem kéne két családot jóllakatniok.

Hanem e beszédet szentségtörésnek vélték volna a Siorac fiúk, ha hallják, lévén mindketten igen jámborak. Önként és tudva ítélték magukat örökös nőtlenségre és együttlétre, mivel egymás nélkül nem élhettek. Ha egyikük csak kis időre is magára maradt, mindjárt búnak eresztette fejét, s szemét meregetve, nyakát tekergetve mindenkitől megkérdezte: "Hol van Michel?" Amiből kitetszett, hogy aki szól, az Benoit. Másként soha meg nem tudhattuk. Hajszálra egyforma volt a termetük, egyformán

széles a válluk, egyformán fekete s kondor a hajuk, egyforma minden vonásuk s szokásuk; egyformán ültek le, s szimatoltak a levegőben a szél járását kitudni, egyformán szelték a kenyeret, s szürcsölték a levest.

Sauveterre kék szalagot varratott Michel inggallérjára, pirosat Benoit-éra, de mivel együtt háltak, s este, vetkőzéskor egy halomba hányták ruháikat az ágyon, reggel Michel siettében a piros jelű inget kapta magára, Benoit a kéket, s kárba veszett Sauveterre igyekezete. Unokafivéreink máskülönben derék fickók voltak, de nem vetette éppen fel őket az ész; ha az udvaron összefutva egyikükkel, megkérdeztük: "Hát te melyik vagy?" mindig azt felelték rá: "Én a másik fivére vagyok."

Bezzeg Jonas, a kőfejtő nem örvendezett, amikor búcsút kellett mondania barlangjának, s Mespechbe jőni, a vár őrségét erősítendő. Folyton az ő szép, faragott kövein járt az esze, azokért aggódott, mióta éjszakánként nem őrizhette őket. Ettől eltekintve üdvös változatosságot hozott életébe a társaság, különösen a fehércselédeké; őket majd felfalta a szemével szegény barlangi remete. Kivált Barberine tejfehér bőrét, kívánatos domborúságait bámulta megbűvölten ebéd- s vacsorakor. Három katonánk, a két Siorac fiú és Faujanet után a hetedik agglegény volt körünkben Jonas, nem számítva a sok legényt falvainkban, kik nem nősülhettek, mert vagy házuk nem volt, hová a családot vihették volna, vagy földjük, amiből eltarthatták volna. Nagy szégyen volt az bizony, s igen nagy kár, hogy annyi legény maradt kénytelenségből nőtlen, miközben hajadonaink százszám kényszerültek kolostorba, földi jegyes híján. E gondolatokat oly koromban vetem papírra, amikor magam is rég házasulandó sorba jutottam, vagyon s megélhetés híján mégsem vezethetem oltárhoz ama kisasszonyt, ki szívemet megigézte, pedig hát én gazdag családból származom, csak éppen másodszülött vagyok.

Hej, az az átkozott pénz, minden azon fordul meg bizony, még a boldogságunk is.

Sauveterre-t aludni sem hagyta a gond a Belvés környékét dúló fegyveres banda miatt, mely a nemesurak s csatlósaik távollétét kihasználva kegyetlenül sarcolta a kastélyokat. Hja, a legerősebb vár sem állhat sokáig ellen, ha védelmezői kevesen vannak vagy nem éppen vitézek, s most ez így volt mindenfelé, mióta a király hadba szólította hűbéreseit és fegyveres csatlósaikat is, s a férfinép színevirága otthonától távol időzött.

Nem voltak e romák vérszomjas gyilkosok. A nőket ugyan megbecstelenítették, ha győztek, de legalább nem ölték meg őket utána. Gyermekekhez egy ujjal sem nyúltak, sőt annyira szerették őket, hogy ha igaz, ellopták, aki közülük megnyerte tetszésüket. Mielőtt megostromolták volna a kiszemelt várat vagy tanyát, rendesen alkuba bocsátkoztak a bennlevőkkel, s fegyvert, pénzt, elemózsiát követeltek békés elvonulásuk fejében. Mégis megesett egyszer-egyszer, hogy hitszegően megrohanták azokat, kiknek váltságdíját előbb bezsebelték. Azt beszélték róluk: kiherélik leölt áldozataikat, s ez a mi szemünkben akkor fölöttébb utálatosnak tetszett, holott később, a nagy vallásháborúban sokkal gonoszabbakat is tapasztaltam tulajdon katonáink részéről, ha hugenották voltak, ha katolikusok.

Szedett-vedett fegyverzete ellenére e romabanda nagyon is veszedelmes volt. Előszeretettel támadtak éjnek évadján, s nesztelenül siklottak a fűben, mint a kígyó, fürgén ugrottak, mint a macska, egykettőre fent termettek a magas fal tetején, melyről a bennülők úgy vélték: létrával sem érik majd fel, s mire az ostromlók felocsúdtak, a romák már falon bévül voltak. Mespechben mindössze egy kapitány maradt, Sauveterre és egyetlen katona, Faujanet. Jonas ugyan csodákra volt képes angol íjával, hanem a Siorac ikreket most kellett nagy sietve megtanítani a szakállas puska kezelésére, ahogy a fehérnépet is, illetve csak anyámat, Cathau-t s Barberine-t, mivel Maligou néne akkora

jajveszékelést s komédiát csapott, amint rá került volna a sor, hogy Sauveterre menten visszazavarta fazekai mellé. Eleinte anyám is ódzkodott a lövészettől, bár másként s más okból. Nem fér az össze egy nemes hölgy becsületével, mondta, hogy tűzfegyvert vegyen a kezébe. Mire Sauveterre nagy komoran rámeredt, s csak annyit mondott: "Ugyan mivé lesz a becsülete, asszonyom, ha Mespech elesik?" Isabelle elsápadt, megremegett, és engedett Sauveterre-nek.

Francois is tanult lőni. Dúltam-fúltam mérgemben s Samson nemkülönben; bátyánk e perctől fogva tűrhetetlenül fensőbbséges volt velünk. Sauveterre azonban talált nekünk is munkát. Köveket hordatott fel a gyilokjáróra, hol azután halomba raktuk öt-öt méterenként, s azon kívül meghagyta: ha közel az ellen, itt futkározzunk majd fel-alá kopjáinkat lóbálva, füles sisakban, melybe kétszer is belefért volna a fejünk, hogy létszámunkat a valóságosnál nagyobbnak mutassuk. Kis Hélix is kapott sisakot, kopját, de mert az ő kezében kész veszedelem volt a fegyver, hamar elkobozták tőle. No, és ha létrát támasztanának lentről a falnak, parancsolt ránk Sauveterre, akkor hajítsuk el kopjáinkat, s hányjunk a lőréseken át követ az ellenség fejére.

Mihelyt megvolt az aratás s a szüret, mihelyt az őszi munkákkal végeztünk, hazahajtottuk állatainkat a legelőről a szép idő ellenére, nem akarván sem a barmokat, sem pásztorukat kitenni az orzók támadásának. Nem mehettünk többé Sarlat-ba vagy a szomszédos kastélyokba, de még falvainkba sem, mivel az utakon s ösvényeken immár a romabanda volt az úr. Sauveterre kiadta a parancsot: hajnalonta s naplemente után rövid felderítő portyára menjen az őrség. Legtöbbször a Siorac fiúkat küldte ki, s ők indulás előtt ronggyal bugyolálták körül lovuk patáit, hogy nesztelenül haladjanak. Az ikrek nagy vadászok voltak, ember vagy állat nyoma úton-útfélen nem kerülhette el figyelmüket.

Mespech bástyáiról jól látszott Marcuays kerített templomának zömök tornya, s jobb felől, egy távolabbi dombon, a Fontenac-kastély tekintélyes halma. Félretéve régebbi érzéseit, Sauveterre udvarias levelet írt Bertrand de Fontenacnak, s ebben azt javasolta: fogjon össze a két vár népe, mint jó szomszédokhoz illik, ha egyiket megtámadnák a romák, a másik siessen a megtámadott segítségére.

Ekkor mutatta ki először foga fehérét a farkaskölyök. Kereken megtagadta a kérést. Azt izente vissza: ő, Fontenac nem szorul senki segítségére, s nem kíván senkin segíteni, a legkevésbé azokon, kik apjaurát száműzték.

Környékünk más várbirtokai - Campagnac, Puymartin, Laussel és Commarques - még jobban szűkölködtek fegyverforgatókban, mint Mespech. Sarlat-ból sem várhattunk segítséget. Minek utána íjászai s a királyi csapatok északra vonultak, a konzulok sietve polgárőrséget szerveztek, hanem az ahhoz is kevés volt, hogy a várost megvédje, lévén kisszámú és tapasztalatlan a harcban.

Sauveterre-nek nem volt szokása az igazságot elkendőzni, kivált nem a kellemetlen igazságot, tehát minden áldott este elmondta nekünk ima után, hogy balgaság volna a várunkat körülvevő tóban bíznunk, avagy falaink, tornyaink, bástyáink és talpréseink oltalmában; ha a romák megostromolják Mespechet, csekély reményünk van a győzelemre. Kurta kis életem során ekkor környékezett meg először a halál gondolata.

Mespech úgy bezárkózott, mintha legalábbis tél derekán járnánk, holott odakint fényesen sütött október napja, s gesztenyefáinkon alig-alig sárgult még a lomb. Elgondolni is rossz volt, hogy mi mégis úgy beszorultunk Mespechbe, mintha rabok lennénk; mindhárom felvonóhidunk éjjel-nappal

felhúzva, apám s három katonája örökös életveszélyben a háborúban, mely végigszántott Franciaországon, s mi itt helyben, ámbár igen távol az északon dúló csatáktól, mégis a haláltól fenyegettetve.

1554-ben még kicsiny gyermek voltam, a nagy taniési pestisről egyetlen emlékem maradt csak, s az merő gyönyörűség volt: Samson, a göndör fürtű, égkék szemű, erős és csodálatosan kedves Samson betoppanásának emléke. Hanem mióta Ricou nótárius felemlegette apám esetleges halálát, s Sauveterre, talán hogy felszítsa kisded csapata elszántságát, minden este megjövendölte Mespech elestét s a rákövetkező vérfürdőt, szentül hittem: mind halál fiai vagyunk.

Felváltva őrködött a gyilokjárókon a két Siorac fiú vagy Jonas és Faujanet, s aggódva kémlelték a látóhatárt. Rajtuk kívül nem is mehetett fel oda senki, csak Samson meg én, hogy felhordjuk Mespech udvaráról a halomba hányt nagy köveket. Érdeme szerint becsültük e privilégiumunkat, mivel a bástyákról felséges kilátás nyílt a környező falvakra s dombokra. Itt történt egy napon, míg zihálva, vérző tenyérrel s holtfáradtan bámultuk Périgord szántóit s erdeit, melyeket ebben az órában, mikor éppen lebukóban van a nap, édes derűvel von be fénye, hogy hirtelen oly nagy erővel rohant meg a halál gondolata, mely egy idő után úgyszólván mindig jelen volt elmémben, mint még soha.

- Samson, ha meghalunk, vajon a mennyországba kerülünk-e? - kérdeztem.

- Ha Isten is úgy akarja - felelte ő.

- És itt a földön minden úgy megyen azután is, mint addig?

- Úgy ám - bólintott Samson.

- Megmarad Taniés, Marcuays, Sireil? És Mespech? És a Kerek-erdő? És a Csavargók rétje?

- Mind megmarad - felelte Samson eltökélten. - Mind tovább él.

- De mi nem látjuk többé - mondtam, és elszorult a torkom.

- Nem. - De Samson, hogy lehet ez?

S míg könnyek fürösztötték arcomat, megragadtam és teljes erőmből megszorítottam Samson kezét.

Annak a napnak másnapján, melyen felfedeztem, hogy a föld kerek és szép lesz akkor is, amikor én már nem tapodom a porát, lovas hírvivő érkezett északról. A király hadában háborúzó uraktól hozott izenetet a környék váraiba. Nekünk is meghozta Siorac lovag levelét.

Címzettje Jean de Sauveterre volt, s anyám előbb nem is akarta átvenni Sauveterre-től, ki örömsugárzó arccal kínálta oda neki, miután figyelmesen elolvasta. Abban a szent percben kiszólították Sauveterre-t, s ő a levelet a nagyterem közepén álló asztalra letéve kisietett. Anyámat a levél látása mintegy akarata ellenére mind közelebb s közelebb vonta az asztalhoz. Habozva nyúlt

érte, mintha egyszerre vonzaná is, taszítaná is a levél, majd hirtelen felkapta, s nagy sietve visszavonult vele egy ablakmélyedésbe, lévén Barberine is jelen velünk, gyermekekkel együtt. Anyám gyorsan átfutotta a levél elejét, de annál lassabban olvasta a végét, s közben sóhajtozott és könnyezett.

Ekkor tért vissza Sauveterre, s látván, hogy s mint áll a dolog, odalépett anyámhoz, s bámulatosan szelíd hangon, halkan azt mondta: - Nemde, húgocskám is belátja immár, hogy férje nagyon is szívén hordja az ő hitvesének s gyermekeinek sorsát s boldogulását?

- Levelét mégsem nekem címezte - panaszolta durcásan anyám, s szép kék szemét elfutotta a könny.

- Annak címezte, akit illet, hisz javarészt háborúról s hadjáratról szól. De a levél befejezése a bizonyság rá: húgom jár mindétig Jean eszében.

- És kegyelmed - mondta anyám nagylelkűen, erőt véve féltékenységén. S Sauveterre nyomban kimutatta érte háláját; megragadta s gyengéden megszorította anyám kezét.

- Nem vagyok-e fivére? - kérdezte megindultan, fátyolos hangon. - S holtomig igaz híve neki magának, hitvesének s gyermekeinek?

A "holtomig" szó kínos visszhangot vert lelkemben. Gyermeki oktalanságomban szó szerint értettem, s azt képzeltem, máris elkövetkezett halálunk órája. Honnan is sejtettem volna, hogy kik e kifejezéssel élnek, rendesen nagyon is elevenek, s elég távolinak látják életük végét ahhoz, hogy aggály s félelem nélkül szólhassak róla.

Este a vacsora s a szokott egyszerű fohász után, melyet Sauveterre irányított (s amelyet anyám s talán mások is titokban megtoldtak lefekvéskor egy másik fohásszal), Sauveterre rövid beszédet mondott. Szavait mindannyiunkhoz intézte, de kivált a gyermekekhez; így akart beavatni minket ország dolgába, s röviden tudtunkra adni a jó híreket, melyekkel apám szolgált.

Francois de Guise, minek utána nagy nehezen megtért Itáliából, hol kudarcot kudarcra halmozott hadjárata során, október hó 6. napján megérkezett Saint-Germainbe. II. Henrik nyomban kinevezte fővezérré, s 50 000 főt számláló serege élére állította. E sereget részint svájci zsoldosok alkották (őket nagyobbrészt Párizs polgárai fizették), részint az ország minden szegletéből egybesereglett nemes urak és fegyveres kíséretük; mindannyian harci vágytól égtek.

De már-már úgy látszott, hamvába hal buzgalmuk, nem lelvén teret. II. Fülöp spanyol király seregét ugyanis egy náluknál hatalmasabb ellenség tizedelte: a pénzhiány. Szinte hihetetlen, írta apám, hogy a hírhedetten aggályos és alapos II. Fülöp belebocsátkozhatott e nagyszabású hadi vállalatba anélkül, hogy előbb tisztázta volna: győzi-e majd pénzzel. Mégis ez történt. És Fülöp eszes hadvezére, Szavojai Emanuel-Filibert szélnek eresztette hadait, látván, hogy nem bírja fizetni őket. Ilyképpen Guise nem ama félelmes légiókkal találta szemközt magát, melyek porrá zúzták Saint-Quentinnél Montmorencyt, hanem a nagy semmivel.

Ekkor hirtelen ráeszmélt az udvar, hogy nemcsak a spanyolokkal áll hadilábon, hanem Tudor

Máriával is, ki ugyan eladdig a kisujját sem mozdította avégett, hogy spanyol férjét emberrel vagy pénzzel megsegítse, mégis volt egy nagy előnye a spanyolokkal szemben: kéznél volt. Anglia épp kétszáz esztendeje tartotta megszállva Calais-t.

Jean de Siorac ugyan egy árva szóval sem említette Calais-t, de burkolt célzások révén, melyeket kenyeres pajtásán kívül senki meg nem érthetett, Sauveterre tudtára adta: Guise egész erejével e város ellen készül fordulni, itt akarja megoldani a háború csomóját.

Amikor Sauveterre ide ért a beszédben, megparancsolta Faujanet-nak, szólítsa be Jonast, ki a bástyán őrködött, mivel azt kívánta, hogy az elkövetkezendőket mindannyian halljuk. Maligou-nénak pedig meghagyta: gyújtsa meg a gyertyákat két ötkarú ón gyertyatartónkban.

- Mind a kettőben? - hüledezett Maligou néne.

- Mind a kettőben mind az öt gyertyát! - felelte Sauveterre ingerülten.

Lett erre álmélkodás. Ki ne tudta volna, mennyire fogához veri Sauveterre a garast? Maligou néne azonban a helyzet magaslatára emelkedett; sorra gyújtogatta a gyertyákat méltóságteljes és titokzatos képpel (mert amióta a roma kapitány erőszakot tett rajta, mindenütt rejtélyt szimatolt).

Minket, gyerekeket majd felvetett az öröm: nem elég, hogy azt hallottuk, édesapánk ép s egészséges, most még itt ez a pazar kivilágítás. A gyertyák fényét kettőzve verte vissza a nagy diófa asztal lapjának tükre, ráadásul Sauveterre nagy ünnepélyesen maga mellé szólított bennünket: Isabelle-t és Francois-t a jobbjára állította, engem, Samsont s Catherine-t a baljára, s mögöttünk, szorosan felzárkózva sorakozott Cathau és Barberine kis Hélixszel, s Maligou néne karján Gavachette-tel. A nők után következett a két Siorac fiú, a várfalról frissen megtért Jonas íjastul, a nyomában sántikáló Faujanet.

Sauveterre ekkor odalépett egy faliszekrényhez, elővett belőle egy vastag papirostekercset, kigöngyölte, s mind a négy sarkára egy golyóbist állított nehezékül (a golyókat zsebéből vette elő).

- Ez itt a francia királyság - mondta Sauveterre, s busa szemöldöke alatt megvillant fekete szeme. A megindultság, mely hangját elfátyolozta, mindannyiunkra átragadt.

Nagy, mély csend támadt. Maligou-né rémületében keresztet vetett.

- Uram jézus! - sipította. - Ez merő boszorkányság! Hogy férne el másként egy egész királyság ekkora papiroson, mely asztalunkat is csak félig takarja.

- Hallgass, tyúkeszű! - intette le Jonas. - Nem fér rá. Ez csak képe, olyanforma képe, milyet az építőmester ad elém mintául köveim kifaragásához. Kicsinyített kép.

- Úgy van - helyeselt Sauveterre. - A francia királyság igen nagy s téres ország. Több mint harminc napba telne, míg egy lovas Marseille-től (s itt a kikötőre bökött) eljutna vágtázva Calais-ig (s itt rácsapott tenyérrel Calais-ra), ha váltott lovakon járna is.

- Harminc nap! - hüledezett Barberine. - Egy álló hónap! Isten óvja Franciaország királyát, ki egy nagy ország gondjait vállán hordja.

- És hol van a sarlat-i püspökség? - akarta Isabelle tudni.

- Sarlat itt van, ni - felelte Sauveterre, kinek nem volt ínyére a "püspökség" szó.

- Hát a Dordogne? - kérdezte Francois.

Sauveterre ujja végigfutott egy vékony, kacskarigós vonalon.

- Isten óvjon az ő ördögeitől s minden boszorkánymesterétől! - szörnyülködött Maligou néne. Hisz ez a Dordogne nem folyik!

- Ó, te kelekótya szentfazék! - szólt Jonas. - Nem akarnád mindjárt a hegyeket fedő havat is itt látni? Vagy a tenger hullámait? S az országban fúvó szeleket s viharokat? Úgy mondta, mintha lelke mélyéig felháborítaná a nenő ostobasága s babonás hite, de közben élt az alkalommal, s sokkal jobban ráhajolt Barberine-ra, mint kellett volna, abban a tudatban, hogy Sauveterre-nek nincs a tarkóján szeme.

- S hát Taniés? - kérdezte valamelyik Siorac fiú, hogy melyik, azt ha az életem függne is tőle, meg nem mondhatnám.

- Nincs rajt a térképen - felelte türelmesen Sauveterre.

- S ugyan miért? - kérdezte megbántva a másik Siorac fiú.

- Testvéreim - elegyedett közbe Faujanet -, sokfelé megfordultam ama tíz kemény esztendő alatt, míg a légiót szolgáltam, s bízvást elmondhatom: ezerszám vannak országunkban olyan falvak, melyek nevét nem írták föl e papirosra, mert nem férne rá.

Sauveterre intőn felemelte jobbját.

- Jól beszélsz, Faujanet. S én még meg is toldom szavaidat egy kevéssel. Franciaországnak sok tartománya van, s Périgord csak egy közülük, városaink száma pedig sokszor tízre rúg, s Sarlat csak egy a sokból.

Majd a térképre hajolva így folytatta: - Itt van, íme, Párizs, országunk fővárosa, hol a király trónol az ő Louvre palotájában, s emiatt, északnyugaton van lám eme keskeny tengersáv - legszűkebb részén két mérföldet sem tesz ki szélessége -, ezt úgy hívják: La Manche. Emez oldalán van Dover, az angolok városa, a másik Calais, mely egykor Franciaországhoz tartozott.

Sauveterre e szónál nagyot csapott a térképre, s indulattól remegő hangon folytatta: - 1397-ben, éppen kétszáztíz esztendővel ennek előtte az angolok elragadták tőlünk Calais-t!

- Hej, gonosz angoljai! - fakadt ki Faujanet. - Azt gondoltam pedig, Jeanne kiakolbólította őket.

- De nem mindenünnen - felelte Sauveterre. - Úgy beleragadtak ők Franciaország eme kicsiny csücskébe, mint kullancs az eb fülébe.

- Kétszáztíz esztendeje! - Francois már el tudott számolni idáig, képzelete mégis megtorpant e roppant messzeség előtt: kerek kétszáz esztendő az ő tíz esztendején túl!

- Most vagyok éppen ötvenkét esztendős - mondta Sauveterre. - Kétszáztíz év, az két év híján négyszerese éveim számának.

Elnéztem Sauveterre-t, őszbe vegyült haját, összeszabdalt, csupa ránc arcát, s kezét, melyen kéken dagadtak ki az erek, és úgy rémlett: Sauveterre bácsi életkorának négyszerese, az maga az öröklét.

- Ha Isten oly sok éven át nem kegyeskedett visszaadni nekünk Calais-t - vélte Maligou néne -, akkor bizonyára ez volt az Ő akarata.

- Esztelen némber! - Végtelen felháborodásában Jonas még szorosabban törleszkedett Barberine-hoz. - Ha Isten az angoloknak szánta volna Calais-t, a La Manche másik partjára tette volna Dover mellé!

- Szentigaz! - ámult el Barberine ez argumentum cáfolhatatlanságán, s egy füst alatt nyakon legyintette kis Hélixet, mert azon kapta, hogy belém csíp. Arról ellenben, mi terebélyes háta mögött történik, nem látszott tudomást venni.

- De hogyan jutott angol kézre Calais? Árulás útján? - kérdezte Francois.

- Nem úgy, nem, hanem becsületes harcban, minek utána az ángliusok fényes győzelmet arattak Crécynél szerencsétlen királyunk, VI. Fülöp felett - felelte Sauveterre.

Azon a nyáron tanultuk volna Samsonnal a francia királyok végeérhetetlen lajstromját, s ugyancsak megrémültem a gondolatra, hogy Sauveterre mindjárt megkérdi tőlünk: kit követett VI. Fülöp a trónon, s ki volt az utóda, mert a bácsi nagy előszeretettel faggatózott e dologban. Szerencsére most nem állt meg a beszédben.

- Az angol tábor íjászainak köszönhette győzelmét; náluk különb lövészeket még nem hordott hátán a föld.

- Megkövetem, kapitány uram, nem az angol íjászok a legjobbak e föld kerekén, hanem csupán íjaik - tiltakozott vérig sértve Jonas. - Mert az íjat puszpángból csinálják, s az a fa másutt nem terem meg, hanem csak náluk.

- Igazad van, Jonas, s hiszem: ha te ott lehettél volna kétezer magadszőrű legénnyel Crécynél, másként végződik az ütközet!

- Köszönöm, kapitány uram - Jonas piros lett, mint a pipacs a vitézi tettek gondolatára, miket

kétszáztíz esztendővel korábban Crécynél végbevihetett volna.

- És hogyan foglalták el Calais-t? - kérdezte Francois, tudván, mennyire örül Sauveterre, ha effélékről perorálhat.

Sauveterre valósággal babonásan tisztelte a tudást, mint apám és sok más hugenotta nemesúr vagy polgár is, elannyira, hogy cselédeit maga tanította írni-olvasni, így tévén hozzáférhetővé számukra a Szentírást.

- Calais-t egy álló esztendeig ostromolták - kezdett készséggel bele a magyarázatba -, s akkor is csak azért esett el, mert éhínség tört ki a városban. A tenger felől elzárta kiútját az angol flotta, s a szárazföld felől sem sikerült VI. Fülöpnek a várost felszabadítania. Addigra minden ehetőt rég megettek, macskát, kutyát, lovat, s a várat védő vitézkapitány, Jean de Vienne végtére attól tartott: szegény calais-iak hovatovább egymást fogják felfalni.

- Jaj nekem! - riadozott Barberine, ki mindig is attól félt a legjobban, hogy ostromállapotban egyszer még nyársra húzzák, lévén a húsa oly fehér s ízletes. - Keresztény húst enni halálos vétek!

- Ha keresztény, ha pogány, farkast is kiveri az erdőből éhe, s hiába ember az ember, éhségében farkassá leszen - mondta Faujanet. - Sok olyat láttam én ama tíz esztendőben, míg a légiót szolgáltam, miről jobb, ha nem is szól szám.

- Jobb bizony hallgatnod - bólogatott Sauveterre, nyomát sem mutatva türelmetlenségnek. Végső szorultságában, s mert amúgy is minden veszve volt már, Jean de Vienne alkura kényszerült.

Arra kérte Anglia királyát, III. Edwardot: adjon szabad elvonulást a vár őrségének s a város lakosainak. "Nem és nem - mondta rá III. Edward. - Sok jó katonámat megölték, pusztuljanak hát mind egy szálig!"

- Beh gonosz volt! - csapta össze a kezét Barberine.

- Nem úgy van! - tiltakozott Faujanet. - Joga volt hozzá.

- Barbárhoz illő volt e jog - vette vissza a szót Sauveterre.

- Amire bizonyság, hogy maguk az angol bárók is esengve kérték királyukat: ne keményítse meg szívét a franciák ellen. Ám legyen, mondta végezetül Edward, megkegyelmezünk a népnek s a várőrségnek, ha hat gazdag calais-i polgár mezítláb s hajadonfőtt, egy szál ingben, nyakában kenderkötéllel elém járul átadni a város kulcsait. Velök úgy bánok majd el, amint tetszik, mondta a király, haragosan összevonva szemöldökét.

- Találni hat ilyen embert, az lehetett még csak a mesterség! - vélte Jonas. - Mert én eleddig mindig úgy tapasztaltam: a városi polgár képe akár az alma, orra borvirágos, s egyformán ragaszkodik őkelme életéhez s erszényéhez.

- Mégis találkozott hat polgár - csóválta a fejét Sauveterre, nemigen nyervén meg tetszését, amit Jonas mondott. - S az első, ki önként jelentkezett közülük, éppen a város leggazdagabb embere volt. A neve: Eustache de Saint-Pierre uraság.

- Benne volt annak már a nevében is, hogy szent - kottyant közbe Maligou néne, de rögvest el is hallgatott, mert Sauveterre vasvillaszemekkel méregette.

- A névnek ehhez semmi köze - jelentette ki zordonan Sauveterre. - Eustache de Saint-Pierre igaz keresztény volt, kedvesebb vala hát az ő szívének az örök üdvösség Isten jobbján, semmint evilági javai. E szavakkal adta magát hóhérkézre: "Ha meghalok népem javáért, tán reménylhetem Miurunk bocsánatát s kegyelmét." Eustache úr e reménye ugyan csalóka volt, hiszen az ember nem jó cselekedetei által üdvözül. (Hányszor nem hallottam e mondatot azóta is Sauveterre s apám szájából!)

Szándéka mindazonáltal igen nemes s kegyes volt, mivel nem szánta ő életét adni népéért s városáért.

- És meghalt? - kérdezte Barberine. Nagy kerek könnycseppek peregtek gömbölyű két orcáján; s úgy hiszem, anyámat s Cathau-t is csak paraszthajszál választotta el a sírástól. - A szívem szakad belé, ha elgondolom azt a derék, jó uraságot, amint meztélláb indul útnak, akár a koldus, és se fejfedője, se mentéje!

- Akkor nem viseltek ám mentét! - kottyant közbe Francois, s én e megjegyzését tudálékosnak s szívtelennek véltem, tekintettel az Eustache úrra leső nagy-nagy veszedelemre.

- Nem halt meg - sietett Barberine-t megnyugtatni Sauveterre. - Sem ő, sem társai, kik valamennyien igen jómódúak voltak, s egynek közülük volt azon felül két szép és bájos, eladósorban lévő hajadon leánya is.

- Isztenem - sopánkodott Cathau megindultan, de meg is játszva a meghatottat, s kissé selypesen, mi akkoriban nagy divat volt. - Szegény kisasszonykák, ahelyett hogy férjet kaptak volna, édeszapjukat is elragadta tőlük a bitó!

Cathau anyám komornája volt már a szülői házban is, s ez okból kissé fenn hordta az orrát, fitymálva újkeletű nemességünket. Egyébiránt kedves lány volt, szeme fekete s hamis tekintetű, orcája rózsás, szája vérpiros; csinos fejecskéjét örökké abban törte: hogyan s mi módon lehetne ő Cabusse hitvesévé. Mióta Cabusse hadba vonult, reggeltől estig őt siratta, s estétől reggelig ő utána sóhajtozott, s annyit forgolódott, hánykolódott, hogy majd leszakadt az ágy alatta.

- Dejsz' nem jutott senki bitóra, sem Eustache uraság, sem más - mondta Sauveterre. - "Hulljon porba fejük!" - parancsolta Edward.

- Uram Jézus! - sikoltott nagyot Barberine.

- S mégsem hullt porba a fejük - folytatta Sauveterre. - Mert Anglia jóságos királynéja, ki áldott állapotban volt, annak is a legvégén, terhével mit sem törődve, a király lába elé borult, mondván: "Édes uram, miolta a tengeren átkelék, éltem nagy veszedelmére, csakhogy teveled lehessek, semmit is nem kérem tetüled ajándokul, hanem a mai szent napon igenis azt kérem, Krisztus szerelméért kegyelmezz meg eme hat embernek!" És a király megenyhült, s felesége kezére adta a polgárokat, ő pedig méltán s jól bánt velük.

Megkönnyebbült sóhaj szállt föl a jelenlévő nők kebléből. Később tudtam csak meg: Sauveterre

valójában kissé elváltoztatva citálta az angol királyné szavait, ki azt mondta volt: a Boldogasszony fia kedvéért; ez Sauveterre hugenotta ajkain átformálódott Krisztus szerelmére.

- A calais-i franciák, nemesek, polgárok, kézművesek vagyonát azonban III. Edward azonmód elkobozta, s őket magukat a város elhagyására kötelezte, helyükbe pedig különböző rendű s rangú angol polgárokat telepített. Így tojt fészkünkbe az angol kakukk, kihajítva onnan francia tojásainkat, így teremtett enmaga s övéi számára búvóhelyet kétszáztíz esztendőre!

Itt hirtelen elakadt Sauveterre szava, s ráncba szaladt szemöldöke.

- Ugyan mi lelhette kutyáinkat? - kérdezte. - Úgy ugatnak, mintha megvesztek volna. Eredj, Jonas, nézd meg, mi bajuk!

Jonas kibaktatott az ő hétmérföldes, nyugodt lépteivel. De nem telt belé két perc, szapora lábdobogást hallottunk, majd berontott a terembe Jonas, s izgalomtól elcsukló hangon jelentette: - Támadnak a romák!

Negyedik fejezet E romák, kik vidékünket rettegésben tartották, Spanyolországból elűzött csavargók voltak, s mindaddig ott haltak éhen úton-útfélen Guyenne-ben, mígnem akadt egy ügyes férfi, ki e nehéz időkben felfegyverezte s prédáló bandává szervezte őket. Mint a tajték, úgy vetődtek felszínre nagy hirtelen, s úgy is tűntek el a béke helyreálltakor, amikor pozdorjává zúzták rajaikat, s kapitányuk azonmód, csizmástul penderült bitóra. Kétségbeesés sugallta tettei addig is eszeveszett bátorságról tanúskodtak, mivel a szíve mélyén mindig tudta, miként fog kalandja végződni.

Sauveterre előre s jól sejtette: éjnek évadján fog ránk törni az ellen, azért igyekezett mindenre felkészülni. Falainkon belül, a tó körül új, gyilkos csapdákat rakatott le, ügyelve, hogy egy eb súlyát elbírják, mivel azonfölül vett három hatalmas vérebet is, s azok éjjel-nappal ott őrködtek. Oly vadak s fékezhetetlenek voltak, hogy még Faujanet sem igen mert a közelükbe menni, holott ő etette őket.

Azonfölül vasgyűrűket tűzetett Sauveterre a falak réseibe a várnak mind a négy oldalán fáklyatartónak a lőrések mellé, s első dolga most, amikor Jonas riasztott bennünket, nem az volt, hogy népét felfegyverezze, hanem hogy a fáklyákat mindenütt kigyújtassa, bűvös fénybe vonva kastélyt s tavat. E csudás kivilágítás amellett, hogy valósággal megigézett bennünket, Samsont s engem, azt is megmutatta: a romák bizony már szigetünkön vannak. Egyszerre elcsitult az ádáz kutyaugatás, s baljós csend támadt, s amint a vár déli oldalán is kigyúltak a fáklyák, a romák sietve behúzódtak a színekbe s pajtákba, hol szekereinket s mezei szerszámainkat tartottuk.

Arra sem vesztegetve idejét, hogy vértet öltsön, s fejét sisakkal borítsa, Sauveterre úgy, amint volt, egy szál ujjasban nekiállt kiosztani a szakállas puskákat - jutott belőlük Francois-nak, sőt a nőknek is -, és elrendelte: vegyék tűz alá a szigeti pajtákat. Csakhogy a mi lőállásaink jóval magasabban voltak amazoknál, fáklyáink fénye legfeljebb az épület tetejét világította meg, alsó részüket széles árnyéksáv borította; lövéseink is inkább csak a tetőt érték. A kis kerek toronyból, mely Mespechet a szigettel összekötötte, jobban láthattuk volna támadóinkat, hanem ahhoz, hogy

odajussunk, le kellett volna bocsátanunk a toronybeli két felvonóhíd közül legalább az egyiket, s Sauveterre tudván tudta: nincs elég embere ahhoz, hogy őrséget juttasson az előretolt állásba; így a toronynak, mely oly jól szolgálhatta volna védelmünket, végső soron senki nem látta hasznát, sem mi, sem elleneink.

Ostromlóink ugyan folyvást lőtték falainkat a pajták menedékéből, mégis oly csekély buzgalommal s eredménnyel, mintha a lövöldözés célja inkább figyelmünk elterelése lett volna, s nem az, hogy kárt tegyen bennünk. Ez szöget ütött Sauveterre fejében, s nyomban őrjáratba küldte Jonast meg Faujanet-t. S beh jól tette! Mert a nyugati s keleti falakon ugyan nem tapasztaltak gyanús mozgást embereink, hanem az északin Jonas, ki elöl haladt, hirtelen alig tíz-tizenöt lépésre egy romát pillantott meg, ki éppen akkor lendült át a fal oromzatán, s macskakönnyedséggel termett a gyilokjárón. Jonas megállt, célzott és lőtt. Nyila a támadó mellébe fúródott. A roma odakapott, s egyetlen hang nélkül elzuhant. Jonas akkor hátraintett Faujanet-nak: maradjon veszteg, s maga kétrét görnyedve, nesztelen előrelopakodott körülnézni. Éppen nyolc kampót számlált össze a fal csipkézetébe akadva, s a romák máris másztak föl a köteleken, talpukat a falnak támasztva, s mit sem törődve az északi falat bevilágító fáklyával. Jonas elhűlt eszeveszett bátorságuk láttán.

Aztán kissé hátrébb vonult, hol inkább födte az árnyék, s társát Sauveterre-ért szalajtotta.

Akkor ért oda Faujanet s a két Siorac fiú kíséretében, amikor Jonas a második romát nyilazta le, éppoly nesztelenül, akárcsak az elsőt. Sauveterre felsorakoztatta embereit Jonas háta mögé, s odasúgta nekik: - Hagyjátok a kőfaragóra! Ne lőjetek, míg jelt nem adok.

Közben elesett a harmadik roma is, hanem a negyediket, úgy látszik, nem szíven találta Jonas nyílvesszeje, mert az vérfagyasztó kiáltással hőkölt hátra, s zuhant a tóba. Sauveterre ekkor szapora loccsanásokat hallott, jeléül, hogy a romák feladták a játszmát, s sorra a vízbe vetik magukat.

Sauveterre a lőrésekhez állította embereit, s meghagyta nekik: mihelyt mozgást látnak, tüzeljenek, ő maga pedig még jobban kihajolt, s ekkor egy tutajt pillantott meg alant; nyilván ezen közelítették meg az ostromlók a vár falát. A vízbe ugrottak pillanatok alatt elérték e tutajt, belekapaszkodtak, s víz alatt úszva eltűntek az éjhomályban. A tó túlsó partján, hová alig-alig ért el fáklyánk fénye, futó alakok rémlettek a félhomályban, úgyhogy célba nem vehették őket; a támadók e második csoportja bizonyára az első segítségére sietett volna, mégpedig ugyanazon a tutajon, melyet talán kötéllel vontattak volna vissza. Ügyes fogás volt tutajjal jönni a vár ellen, mert aki csak úszva közelíti meg a falat, az ugyan fel nem hajíthatta volna a kampóját a gyilokjáróig, aki ellenben tutajon s állva közeledett, az könnyen megtehette; nem kellett hozzá más, csak némi erő s ügyesség.

Sauveterre megszemlélte a három halottat. Tetőtől talpig feketében voltak. Övükön széles szablya, fejükön kámzsa, s az alatt egy-egy pár pisztoly. Facsaró víz volt a ruha mindhármon, jeléül, hogy úszva közelítették meg a kastélyt, a tutaj tehát csak a banda tapasztalt dobóját vitte a fal tövébe, meg a horgas köteleket.

Sauveterre-t kiverte a hideg verejték. Ha ez a tíz-tizenkét ember észrevétlen feljut az északi gyilokjáróra, s hátulról támad Mespech védőire, míg azok a szigetet lövik, mind egy szálig lemészárolják őket.

A horgos köteleket bevonták, Jonas és Faujanet folytatta körútját, Sauveterre pedig visszatért a Siorac fiúkkal a fehérnéphez. A szigeten némi mozgás volt észlelhető, alighanem most érkeztek oda a szökevények, hanem látni most sem lehetett teremtett lelket, a szakállas puskák elnémultak.

Sauveterre nem számolt be a történtekről az asszonynépnek, s nem vezényelt tüzet. Amikor azonban anyám kissé félve megkérdezte, voltaképpen mi folyik itt s mi lesz, azt felelte neki: - Gondolom, vége mindennek. Hanem a romák kénytelenek lesznek előbb-utóbb mutatkozni, ha el akarnak vonulni.

E bejelentés senkit nem töltött el elkeseredéssel, kivéve Samsont és engem, mert még mi is felfogtuk azon nyomban: oda a várva várt alkalom, nem hajigálhatunk követ az ostromlók fejére.

Szégyenszemre meg kell vallanom, mindjárt úgy eluntuk a dolgot, hogy nehéz fejünk - Barberine nagyon nagy sisakot adott ránk - abban a minutában lehanyatlott muníciónkra, s ámbár fekhelyünk nem volt éppen pehelypuha, menten el is nyomott a buzgóság.

Harsány kiáltásra riadtunk.

- Romák kapitánya! - harsogta Jonas. - Jer elő bátran! Hajad szála sem fog meggörbülni.

Sauveterre kapitány kíván veled szót érteni.

Tágra meresztettem a szemem. Vakítóan sütött a hold. Fényénél, ha nem vetekedhetett is a nappal, nyugodtan olvashattam volna, olyan erős volt. Kidugtam a fejem a mellvéd résén, és láttam: az egyik szín árnyékából délceg, magas növésű férfi lép elő. Nem volt rajta sisak, sem vért. Nagy merészen közelebb jött mégis, s megállt a gesztenyefa cölöpnél, melyet a testvériség avégett plántál a sziget közepére, hogy akörül futtassa iskolázásra váró mén- és kancacsikait.

- Uram - szólt messzehangzóan Sauveterre. - Orvtámadásuk kudarcot vallott, immár nem áll érdekükben az ostromot folytatni. Nos, én tisztességgel felajánlom: bántatlanul távozhatnak, nem lövünk hadára, s nem kelünk üldözésére.

A roma kapitány nagyot nevetett.

- Mi ez utóbbit illeti, kapitány uram - felelte katalánnal kevert oc nyelven, szavait megválogatva -, ha akarná, sem tehetné. Kisded várőrsége mindössze öt férfit számlál kegyelmeddel együtt, s azontúl négy nőt s egy-két gyermeket. Ami bizony édeskevés száz s több jól felfegyverzett férfi üldözésére!

S itt nagyot hahotázott ismét a roma kapitány tulajdon szellemességén. Szép fehér foga volt, a pazar holdfényben ily távolságról is tisztán láthattuk.

- Mégis drágán fizettethetjük meg veletek a visszavonulást - vágott vissza keményen Sauveterre.

- Azt ugyan nem, ha bevárjuk, míg ismét ránk alkonyul! No meg van a kezünkben zálog több az elégnél - feleselt a roma kapitány. - Felégethetjük visszavonulásunk percében a szigeti pajtákat a bennük valóval egyetemben. Csóvát vethetünk Taniésben a gesztenyésre, honnan a takaros mespechi hordók fája kikerül...

Maligou néne, ki rögtön a bástyán termett Gavachette-tel a karján, mihelyt a lövöldözés elült, odasúgta nekünk, hogy a roma kapitány igen szép szál férfi, s mivel idegen létére úgy ismeri Mespechet, mint a tenyerét, bizonyára varázsló és boszorkánymester.

- Csak azt csodálom - ripakodott rá Sauveterre halkan, de igen mérgesen -, hogy oly jó a főztöd.

Mert annyicska velő sincs fejedben, amennyi egy tojás megfőzéséhez kell.

Gorombán visszaküldte fazekai mellé, és Maligou néne távozott, borzasabban, mint valaha; sűrűn hányta magára a keresztet, s a feneke remegett, mint a kocsonya.

- Mit ajánl, uram? - kérdezte Sauveterre hosszabb hallgatás után.

- Ötszáz librát követelünk annak fejében, hogy felhagyunk a vár ostromával, távozunk környékéről, s nem teszünk kárt az uraságok erdeiben, sem épületeiben, sem jobbágyaik jószágában.

- Ötszáz libra sok pénz, uram!

- Ugyan, ugyan, kapitány úr! - mosolygott agyafúrtan a roma. - Három-négyszer annyi lapul a kegyelmed kincsesládáiban. Szépen fizetett idén a gabona, nem számítva a hordók s faragott kövek eladásának hasznát!

Sauveterre belátta, hiába minden szó, a roma egy sol nem sok, annyival sem adja alább.

- S ha megadom a kért sápot - kérdezte -, mi a biztosíték rá, hogy szavatoknak álltok s nem szegtek hitet?

- A becsületszavam - felelte nagy büszkén a roma.

- Nem lakhatsz jól pecsenye füstjével. Üres ígéretekkel én be nem érem - szólt mogorván Sauveterre.

A roma felnevetett.

- Nem bánom, hagyok itt egy túszt. Két nap múltán küldjék majd utánunk.

- Rendben van, megegyeztünk - bólintott Sauveterre. - Egy föltétellel: ha elárulod, ki okosított ki ennyire Mespech dolgában.

Megint nagyot nevetett rá a roma.

- Valamit valamiért, kapitány uram. Ez a titok egymagában megér vagy ötven librát!

- Megadom - felelte kurta tétovázás után Sauveterre.

- Mihelyt kezemben az ötszázötven libra, kikötöm túszomat a lófuttató cölöphöz, s megmondom, amit kapitány uram tudni kíván.

Rövidke csend támadt. Aztán megszólalt újra a roma kapitány, s elváltozott hangon kérdezte: - Három emberünk nem tért vissza. Odatúl vannak-e?

- Ott - bólintott Sauveterre. - Lenyilaztuk őket, amint a falra feljutottak. Keresztényien elföldeljük majd tetemüket, s nem csonkítjuk meg.

- Én sem csonkítok tetemet - tiltakozott hevesen a roma. - Van a csapatomban egy-két mór, ők teszik. Ellenségüket nemcsak a fizikai életétől kívánják megfosztani, hanem férfi voltának tisztességétől is.

- Emez úgy sincs annak híján, a csonkítás tehát haszontalan - mondta Sauveterre. - S a te mórjaid sem hugyoznak tőle peckesebben.

- Szent igaz, kapitány uram. Jobb belátásra mégsem téríthetem őket - felelte a roma.

- Kösd ki túszodat, s én hozom a pénzt - szólt Sauveterre. De nagy súllyal nehezedett Sauveterre lelkére az az 550 librától dagadozó kis kenderzsák, melyet előbb rövid kötélen kilógattak a torony ablakából, majd átlendítették a tornyot a szigettől elválasztó kicsiny csatorna túloldalára. A roma röptében elkapta a zsákot, s a hold fényénél megszámlálta jó tours-i libráinkat. Bár még csak gyermekecske voltam, lelkem mélyéig átéreztem, micsoda szörnyű igazságtalanság esett rajtunk Mespech megsarcolásával.

- Halljam a titkot, uram! - követelte aztán fennszóval Sauveterre.

- Jó szomszédja van, kapitány uram - felelte a romák vezére -, ki kegyelmedet igencsak szereti. Ötszáz librát adott nekünk Mespech megtámadása fejében, s ötszázat ígért siker esetére. Csekély haszonnal portyáztam Domme vidékén, mikor a báró majordomusa utolért, s mindent elmondott, amit csak tudott Mespechről, az őrség létszámáról, a vár tartalékairól s ötös kötésben elhelyezett csapdáiról a falakon belül. Hogy azokba bele ne essünk, deszkából padlót raktunk lábunk alá, s ha nincsenek az ebek - hanem azokról mit sem szólt a várnagy -, Mespech bizonnyal a kezünkre kerül.

- Mi lett kutyáinkkal?

- Le kellett öldösnünk őket, vadságuk miatt.

Súlyos csend ereszkedett közénk. Aztán megszólalt Sauveterre: - Gondolom, kapitány úr sosem látta színről színre Fontenac báró urat.

- Nem, őt nem, csak várnagyát láthattam. Olasz az ipse, a neve: Bassano. Holnap napkeltekor találkánk van Falquiérenél, a továbbiak megbeszélése végett.

- Falquiére-nél? Merre van az?

- A nagy diófánál, hol az utak összefutnak.

- Elmégy-e a találkára?

- Nem, ha még huszonöt librát kapok!

- Tízet - vágta rá gondolkodás nélkül Sauveterre.

- Piha, kapitány uram, csak nem fogunk alkudozni?

- S ugyan mit vesztesz, ha nem mégy el? Várunkat nem vehetted meg, tehát nem várhatsz pénzt Bassanótól.

- Nem az itt a kérdés, mit vesztek vele én, hanem az: mit nyer kegyelmed!

Sauveterre felhagyott a disputával, s a huszonöt libra is átvándorolt a romához azon az úton, mint az előzőek.

- Híven megtartom, amit fogadtam - mondta akkor a roma kapitány. - S remélem, így cselekszik kapitány uram is.

- Úgy leszen. Monddsza, hova küldjem a két nap elteltével túszodat?

- Ő majd tudja, hol lel rám. Tiszteletem, kapitány uram. Etetnem kell e sok szájat, ha nem akarom, hogy éhen haljanak, ezért kényszerülök ily aljas vállalatokra, mit őszintén fájlalok, mert vagyok oly jó keresztény, mint akárki, s leghőbb vágyam: holtom után üdvösségre jutni.

- Uram - mondta Sauveterre, erőt véve magán -, Isten ítéletét ember előre nem láthatja. De ha csakugyan üdvösségre vágyik, kívánom: leljen Miurunk előtt kegyelmet!

Jonas felmordult, de Sauveterre intésére menten el is hallgatott. A roma kapitány pedig nagy hirtelen elhagyta azt a csúfondáros hangot, amin eddig beszélt, s igen komolyan mondta: - Köszönöm, kapitány úr! Jókívánságára emlékezni fogok, míg csak élek.

S embereivel együtt távozott, azon mód, ahogy jött is: szakállas puskáját a feje fölé emelve.

Aztán távoli lódobogást hallottunk, s a szekerek nyikorgását, melyeken a banda Mespech alá érkezett.

Jonas átkelt Sauveterre parancsára a szigetre a túszt feloldozni s csuklyáját leemelni - mert a foglyot tetőtől talpig lepel burkolta, s ekkor nagy és örömteli meglepetésben lett része: egy leányzó állt előtte, kinek szépsége vakítóan tündökölt a holdfényben. Haja barna volt, szeme fekete gyémánt, ajka duzzadt, termete izmos.

Minek utána feloldozta, Jonas némán végigmérte odafentről, öles termete magasságából a leányt. Az meg hetykén felszegte pofácskáját, s ráripakodott: - Hát te mire vársz? Rajta, gyalázz meg! Jogod van hozzá, legyőztél!

- Kedvem is volna éppen hozzá - felelte Jonas, ki amúgy is alig bírt már izgalmával, s kit e

szégyentelen beszéd még jobban kihozott a sodrából, mivel erősen megviselte volt hosszan tartó kőbányai remeteélete.

- Foggal-körömmel védem majd magam - mondta a némber, de oly hangon, mint ki jó előre belenyugodott, hogy derekas küzdelem után vereséget szenvedjen.

- Csak nem vagy szűz? - álmélkodott Jonas. - Hogy is lehetnél az, hisz romák közt éltél!

- Nem úgy megyen ám az, amint képzeled. Nekik is megvannak a maguk törvényei s szokásai. S a Szűzanyára esküszöm: férfi engem sosem illetett!

- Itt minálunk ne nagyon esküdözz, roma - fogta suttogóra a hangját Jonas -, s kivált ne a Szűzanyára. Hány éves vagy?

- Tizennégy.

- Épp ideje lenne - sóhajtott nagyot Jonas. Majd így folytatta: - Csakhogy nekünk is megvannak ám a szokásaink s törvényeink Mespechben. Igent csak a plébános vagy a lelkipásztor előtt mondhatsz, mi szerintem, nem egyéb rossz tréfánál s szemfényvesztésnél, lévén a természet ereje oly igen nagy. De mit tegyünk? Nem én eszeltem ki regulánkat. Ha meggyaláználak, húgom, kapitányunk menten kiadná az utamat, s én nyelhetném újra az éhkoppot. Megbocsáss, menyétke, de elsőbben is ezt az én behemót testemet kell jóllakatnom; ha üres a bendő, nem áll táncra a láb!

- Tehát kapitányod magának tart fenn! - mondta a leány meghimbálva farát, s keményen hátravetve fekete sörényét.

- Csak azt ne hidd! - nevetett nagyot Jonas. És halkabbra fogva a hangját, hozzátette: - Kapitányom szemében a nő merő csalárdság s kárhozat. Ő csak a mennyek országával gondol, s nem eme két szép cicivel. - S hatalmas mutatóujjával rábökött egyikre is, másikra is. - Pedig de rosszul teszi! Nálad takarosabb szukácskát, szavamra, sosem láttam még, ha százszor roma vagy is!

- Nem az vagyok, hanem mór - húzta ki magát rátartian a leány. - Úgy is neveznek: Sarrazine.

Pedig igaz keresztény vagyok.

- Felőlem! - vigyorgott Jonas, hanem a hangját megint csak halkabbra fogta. - Ha kedvemre paráználkodhatok, nem nézem én, kinek mi a vallása.

Bezzeg mindjárt más színezetet öltött a társalgás, mihelyt Jonas bekísérte a túszt a nagyterembe, hol Sauveterre-rel együtt javában lakmároztunk mind, ahányan voltunk, az egy Faujanet kivételével, ki ismét őrt állt a bástyán. Fehér kenyeret ettünk sózott hússal, és saját termésű vinkónkat ittuk hozzá, hogy erőre kapjunk.

- Nem sokáig leszel a mi foglyunk, Sarrazine - mondta Sauveterre szárazon, éppen csak fél szemmel pillogva a leányra, mivel nem kerülte el figyelmét Jonas s a Siorac fiúk izgalma e villogó

szemű némber láttán. - Holnapután pirkadatkor kinyitom kalitod ajtaját.

- S hová menjek akkor? Hol találok rá a roma kapitányra? - kiáltotta Sarrazine. - Nem kötötte ő az orromra, hová tart.

- Nem mondta meg? - Sauveterre ijedtében félig felemelkedett ültőhelyéből.

- De nem ám, nagyuram - rázta meg loboncos üstökét Sarrazine. - Csuklyát is azért húzott a fejembe, hogy elfojtsa dühös kiáltozásomat. Mert jól tudtam én, mi a szándéka, miért köt cölöphöz: hogy mint megunt ebet, más gazda kezére adjon!

- S ugyan mit tettél ellene? Mivel szolgáltál rá haragjára? - mérte szigorúan végig a leányt Sauveterre.

- Szívből szerettem, de ő nem kért belőlem, s azért le akartam döfni!

- Ocsmány szándék! Mint szülőanyja, a paráznaság! - fortyant fel Sauveterre.

- Ó, ó, be nagy igazsága van kapitány úrnak! - felelte Sarrazine alázatos főhajtással, de melleit rezegtetve. - Nagy emiatt az én bűnbánatom, s nap mint nap arra kérem az Urat: bocsássa meg, hogy ereimbe tüzesebb vért csepegtetett, mint a máséba!

Mivel ez a jámbor óhaj nemigen nyerte meg Sauveterre tetszését, hosszabb csend támadt, amelyet azután anyám tört meg. - Mihez kezdjünk most e szemérmetlen perszónával? - tört ki ingerülten. (Talán máris Jean de Siorac hazatérte járt az eszében.) - Itt egy percig nem maradhat!

- Majd meggondoljuk - felelte rá Sauveterre, mert azt nem tűrhette, hogy egy fehércseléd parancsolgasson neki, lett légyen az bár hőn szeretett fivérének hites felesége.

- Mindjárt ránk virrad - tette még hozzá -, most más s fontosabb dolgunk van. Jonas, hozd sisakomat s mellvértemet! - S azzal felállt az asztal mellől.

Más dolga volt csakugyan, találkára készült Bassanóval. Addig maga sem tudta eldönteni, menjen-e, ne menjen, a roma kapitány esetleges árulásától tartva, Sarrazine története hallatán azonban hirtelen rászánta magát: megy. A roma zsebre vágott ötszáz librát Fontenactól, ötszázhetvenötöt Mespechtől, fortélyos s arcátlan csellel túladott merénylőjén. Eddig mindenen nyert - ugyan minek kockáztatná a nyereségét? E percben alighanem hetedhét határon túl jár már, jót mulat magában, s igen elégedetten dolgai állásával, máris új préda után szimatol.

Sauveterre sosem árulta el nekünk, hogyan zajlott le találkozója Bassanóval, mi több, még a "Számadáskönyv"-be sem jegyezte fel. Kísérői, a Siorac fiúk pedig hallgattak, mint a sír, rendes szokásuk szerint.

Egy órával az után, hogy útnak eredtek, visszatért az egyik Siorac fiú kötelet kérni, amiből arra következtettünk: hamarosan akasztott embert himbál majd valahol egy faág. Ám hogy melyik s hogyan is zajlott le az eset, azt csak jóval később tudtuk meg, s akkor sem Sauveterre-től, hanem apámtól, kit beavatott titkába. Apám azután elejtett itt-ott, mintegy véletlenül, s gondolom, akarata ellenére egy-

egy szót, minthogy e titoknak örökre meg kellett volna maradnia a két egytestvér között.

Nem kétlem, Sauveterre eredeti szándéka az volt, hogy elevenen foglyul ejti s vallomásra bírja Bassanót. Ám mihelyt az olasz megpillantotta a halvány pirkadati fényben Sauveterre-t, kivont karddal nekirontott, s akkora erővel sújtott le rá, mielőtt Sauveterre kivonhatta volna a maga kardját hüvelyéből, hogy ha nincs rajta mellvértje, ott hagyja bizony fogát. Ezt látva, a Siorac fiúk kilőtték szakállas puskájukat a támadóra, s az holtan bukott Sauveterre lába elé.

A fa, melyre a várnagy tetemét felkötötték, terebélyes tölgy volt, s bitóul szolgált Fontenacéknak, ha pallosjogukat gyakorolták. Legalább százesztendős fa volt, s egy pech-en, egy halmon nőtt alig tíz ölre a Fontenac-kastélytól, éppen ama torony ablakai alatt, hol a ház ura lakozott; mintha a báró s előtte már ősei is örömest legeltették volna szemüket szegény pórokon, kiket halálra szántak.

Hogy mit gondolt magában Bertrand de Fontenac, amikor reggelre kelve tulajdon várnagyát láthatta vértől iszamosan e nevezetes tölgy ágán himbálódzni, azt soha senki meg nem tudta, mert nem tett a törvényszéken panaszt, hanem bölcsen hallgatott, mint a testvériség is; értett ő azon a nyelven, melyen szavak nélkül is elmondhatta egyik kastély a másiknak, amit akart.

Január végén jutott el Sarlat-ba Calais bevételének dicsőséges híre, de még három egész hónap kellett hozzá s a kikelet első rügyei, hogy apám épen s egészségesen hazajusson három fegyveresével egyetemben.

Van okom emlékezni hazatérte pontos dátumára: 1558. április 21., mert egybeesett hetedik születésnapommal, s mert egy nappal korábban alaposan meggyűlt a bajom Francois de Siorackal.

Francois igen nagyra volt az elsőszülöttségével, ám nagyravágyása kiéléséhez nem bírt elegendő mersszel, sem elegendő erővel. Tizenegy esztendeje ellenére alig valamivel volt nagyobb nálam, s mindenféle testgyakorlatot szerfelett lagymatagon űzött, mi még inkább csökkentette iránta való respektusomat. Hogy ez gyenge pontja, azt alighanem érezte, miért is óvakodott Samsonnal közös, vakmerő kalandjainkba beleelegyedni, s inkább a csendes, nyugodt foglalatosságokat kedvelte, például a horgászatot, mi az én szememben éppen azért volt visszatetsző időtöltés, mert mozdulatlanságra kárhoztatott. Ezen kaptunk hajba a mondott napon is.

Mindig elsőként voltam talpon Maligou nenővel a várban, mivel az ágyat elviselhetetlennek éreztem, mihelyt a szemem kipattant. Aznap is éppen langyos tejemet hörböltem ebédlőnkben, amikor meglepetésemre váratlanul betoppant Francois, s amint megpillantott, rám szólt leereszkedő hangon e hangot anyámtól leste el, ki néha maga is így beszélt, s kiről nemcsak Francois-ra ragadt az át, hanem Cathau-ra is, ámbár igaz, ő csak Maligou nénivel szemben merte használni, Barberine-nal soha meg nem kockáztatta.

- Ecsém, ma reggel horgászni szándékozom tavunkban. Hozd utánam horgaimat s vedreimet, s a tónál majd a te dolgod lesz a csalétket horgaimra tűzni, s a helyet beetetni.

Annyiszor végeztem már parancsára s kedvem ellenére emez utálatos munkákat, s úgy meggyűlöltem a bátyám rám erőltette szolgaszerepet, hogy ez egyszer fellázadtam.

- Nem megyek, bátyámuram (kívánságára így kellett őt szólítanom) - mondtam eltökélten.

- S ugyan miért, ha tudnom szabad? - kérdezte Francois, gőgösen felvonva szemöldökét, s fenyegető pillantást lövellve rám.

- Mert nem szeretek horgászni.

- Az mit sem számít. Azt teszed, amit parancsolok.

- Én ugyan nem - feleltem, s farkasszemet néztem bátyámmal.

Merészségem meglepte. Percekig nem jutott szóhoz.

- Bátyád vagyok - mondta végül. - Engedelmességgel tartozol nekem.

- Engedelmességgel én csak apánknak s Sauveterre bácsinak tartozom.

- És édesanyánknak - tette hozzá Francois.

- És édesanyánknak - visszhangoztam némi bűntudattal, amiért anyámról megfeledkeztem, s némi ingerültséggel, amiért e vétkemen éppen Francois ért rajt.

- És nekem - folytatta Francois.

- Neked nem.

- Vedd eszedbe, ecsém, hogy egy szép napon én leszek Mespech ura, te meg csak egy kis orvos Sarlat városában.

E megjegyzése vérig sértett, de igyekeztem nem mutatni, tehát a lehető legbüszkébben vágtam vissza: - Én igenis nagy orvos leszek egy nagy városban, Párizsban, Bordeaux-ban vagy Périgueux-ben.

- Ha nagy, ha kicsi, nyavalyás pestiseseket meg himlősöket fogsz ápolni - torkolt le Francois hallatlan megvetéssel.

- Azaz azt teszem majd, mit édesapánk tesz önként s ingyen, pénzt sem fogadva el érte.

E ponthoz jutva Francois alighanem érezte: inog lába alatt a talaj, tehát sietve fordított a szón.

Visszatért horgászterveihez.

- Kár e sok hiú beszédért. Megparancsoltam, tehát engedelmeskedned kell, mivel én vagyok az idősebb.

- Megmondtam, bátyámuram, nem és nem.

- Akkor megbüntetlek!

Felálltam s elszántan felé indultam.

- Vagy szólok, hogy büntessenek meg, ami egyre megy - tette hozzá igen-igen sietve Francois.

Láttam, máris kezd takarodót fújni, még előbbre merészkedtem hát, mert düh fojtogatott a puszta gondolatára is, hogy e nagy mamlasz lesz egykor Mespech ura, mint unos-untalan fújja. Azt is erősen zokon vettem, hogy nem átall minduntalan apánk halálára utalni, holott engem e lehetőség a lehető legmélyebb bánattal tölt el, mióta Ricou nótárius úr felolvasta előttünk apánk testamentumát.

- Utálok horgászni - mondtam fogamat csikorgatva. - Pórnak való időtöltés, nem nemesembernek, kihez jobban illik a vadászat, a paripa vagy a fegyver.

- Még hogy a fegyver! - heherészett bátyám megvetően. - Mialatt én szakállas puskával lőttem a szigetünkön lapuló romákat, te hortyogtál a köveiden.

- Nem hortyogtam - tiltakoztam felháborodottan.

- De igenis hortyogtál - vágott vissza Francois. - És ott hortyogott melletted a teheneslány kölke is, akivel nem átallsz cimborálni.

- Samson a testvérem.

- Féltestvéred.

- No, akkor testvérből többet ér a fél az egésznél - mondtam, és ökölbe szorult a kezem.

- Hogy mersz velem szembeszegülni? - kiáltotta magánkívül Francois. - Hogy mered őt jobban szeretni nálam, a te édesbátyádnál? Hát nem tudod, ki és mi ő? Ocsmány fattyú, ki az én potyadékommal sem ér fel!

Ami erre következett, abban semminő szerepe nem volt akaratomnak. Rávetettem magam Francois-ra, s úgy képen töröltem, hogy eleredt az orra vére, s mert a gyáva ripőkje erre hátat fordított nekem, ahelyett hogy visszaütött volna, ráadásul jól fenékbe rúgtam. Bátyám jajgatvavérezve kifutott a teremből, végleg eljátszva előttem becsületét. Idáig hallatszott üvöltözése a Sauveterre szobájához vezető lépcsőről. Azt kiáltozta, hogy meg akartam ölni, mint Káin Ábelt.

Valóban jeles napja lett Mespech történetének az a nap, melyen bátyámat eltángáltam!

Csinálhattak utóbb akármit, hasztalan volt a szigorú fejmosás, a virgács, a rabság vízen s kenyéren, anyám zokogása, Sauveterre komor redőkbe vont homloka s az északi sarokbástya, hová két napra s két éjjelre bezártak. Mihelyt magamra maradtam a csupasz teremben, egy szál seprűvel felfegyverkezve hadba szálltam a pókokkal, s bár ülepem sajgott, kezem-lábam úgy járt, akár a motolla. Később megjelent Barberine, s míg gömbölyű orcáját könnyek árja öntözte (mert anyámon kívül minden nő az én pártomon volt Mespechben), nagy karéj frissen sült szép fehér kenyeret tálalt elém, meg egy korsóban vizet, mi utóbb tejnek bizonyult. Percek múltán megint megcsikordult kívül a zárban a kulcs. Felkaptam a fejem, s Samsont pillantottam meg rézszín hajával, milliom szeplőjével s tündöklő kék szemével. Hamar letett a padlóra egy csupor mézet, rám mosolygott s elfutott.

Restelltem Sauveterre előtt elismételni, amit Francois Samsonról mondott, mégis megtudta Maligou nenőtől, ki a maga mosogatópitarából minden szót hallott. Sauveterre azon nyomban elsántikált tömlöcömbe, hogy az igazat kiderítse, s az első dolog, mire pillantása esett, a méz volt. Éppen kenyeremre csurgattam.

- Hát ez mi? - kérdezte.

- Méz, urambátyám - feleltem talpra ugorva.

- Látom. Ki hozta?

- Azt meg nem mondhatom.

- Úgyis tudom - vont vállat Sauveterre.

Meglátta ő rögtön a tejet is, mert mélyen ülő fekete szemének pillantása éles volt, akár a sasé, látta, de óvakodott szóvá tenni. Ehelyett szóról szóra elismételtette velem, amit Francois Samsonra mondott. Akkor összevonta szemöldökét, s bosszúsan dörmögte: - Istállószolgához illő beszéd volt, aljas, ocsmány, keresztényietlen beszéd. Francois megkapja érte a magáét. De vétkedet ez sem mentheti. Túlságosan heves a véred, ecsém! Elég egy semmiség, s már öklelsz, mint a bika! Tanulj meg uralkodni magadon! És eltávozott, de sem a tejet, sem a mézet el nem vétette tőlem. Hanem, mint később megtudtam, először is Barberine-t hívatta, s jól leteremtette.

- Eltévesztettem - dadogta Barberine, egész testében remegve. - Egyik edény szakasztott olyan, mint a másik.

- Ej, ne füllents, jó Barberine-om - vont vállat Sauveterre. - Az asszonyi állatot méhe kormányozza, s te úgy szereted Pierre-t, mintha magad fabrikáltad volna.

- Hisz van tán benne némi részem - vélte Barberine.

- Van, van - helyeselt Sauveterre.

Majd így folytatta.

- Beh terhes is, Istenem, a gyermekek kormányzása! Minek a férfinak megnősülni? Ugyan drága árat fizet múló s kicsinyke öröméért! Most meg kell vesszőznöm Samsont is, holott ő a legkedvesebb a három fiú közül. Francois kész vénasszony, mi nyelvét illeti, Pierre lobbanékony, szélsebesen eljár a keze, s büszke, mint egy angol lord.

- De a szíve jó - vett a védelmébe Barberine.

- A szív nem menti a testet.

Samsont tehát, őszinte sajnálatomra, megvesszőzték a mézlopásért, s őszinte örömömre s az övére is bezárták az északkeleti toronyba, hogy ott töltse le velem együtt azonos tartalmú börtönbüntetését; Francois-t ellenben az északnyugati toronyba zárták be egyedül, mivel nem merték velünk összeereszteni, mindazonáltal nem vesszőzték meg, mivel a tőlem kapott ökölcsapás s rúgás felért egy kiadós veréssel. És így történt, hogy apám, amint vidáman s épen megtért a háborúból, házát nagy izgalomban s három fiát áristomban lelte.

Be szép s mozgalmas látvány volt is odaföntről, tornyunk ablakából apánk megérkezése azon a ragyogó tavaszi hajnalon! Jonas lebocsátotta mindhárom felvonóhidunkat, s míg Hebegő Marsal s Vaskezű Coulondre a szigeten maradt a szekeret lerakni, apám belovagolt Cabusse kíséretében Mespech udvarára, s diadalittas, örvendező kiáltásokat hallatva körbe-körbe nyargalt, majd megállította lovát a bejárati lépcső előtt, melyen futva közelgett anyám könnyű, nyitott reggeli köntösben, kibomlott szőke hajjal, pontosan úgy s olyanként, ahogy Jean de Siorac először látta őt tizenhárom esztendeje, a castelnau-i vár elfogadó termében, Caumont vendégeként.

Apám nagy ívben ugrott le lováról, s futva indult anyám elébe. Éppen jókor ért a lépcső aljára; anyám megbotlott az utolsó fokok valamelyikén, úgyhogy apám ölelő karjai közé hullott, s nyakába borulva sírva-nevetve kért bocsánatot, amiért elmenetele napján úgy megbántotta őt.

- Csitt, galambom - súgta apám anyám fülébe. - Ami elválaszt, arról szó se többé! (De haj, két év múlva újrakezdték, s abba se hagyták többé!)

Fennhangon pedig ezeket mondta: - Legyen ez az óra a vigasságé s örömé, Siorac báróné.

- Báróné? - álmélkodott anyám. - Hát báró lett férjemuram?

- Az bizony! Guise herceg ajánlatára a király bárósággá tette a mespechi várbirtokot; holtomig viselhetem a bárói címet, s utánam viselheti majd Francois is!

Ebben a minutában betódult az udvarra nagy kiáltozás s kurjongatás közepette Mespech várnépe a szélrózsa minden irányából; Faujanet a kádárműhelyből bukkant elő, Maligou néne a konyháról, a Siorac fiúk az istállók irányából, s a toronybeli csigalépcső alján megjelent a kis Hélixszel Barberine is, hirtelen magára kapott vállfűzőjéből kikandikált a melle, arca gyűrött volt, tekintete annál csillogóbb, s piros pántlikás zöld szoknyájába kapaszkodva ott loholt mögötte izgatottan, pipacspirosan kishúgunk, Catherine.

- Én édes Jézusom! - fohászkodott Barberine, lévén apám nemcsak kenyéradó gazdája, hanem szívének hőse is. Utolsónak került elő Sauveterre, talpig feketében, hanem a szeme mélyén örömtűz lángolt, s oldalazva bicegett a lépcsőn, mint a rák, hogy gyorsabban haladjon, mit sem törődve méltóságával. Mihelyt őt meglátta, Jean de Siorac odahagyta Isabelle-t, s fivére keblére vetette magát.

- Fivérem, fivérem! - Sauveterre-nek a szava is el-elakadt örömében. Borostás arcát apám arcához dörzsölte, s megkérdezte: - Jól hallottam-e? Valóban báró lett az én fivérem?

- Ó, ami ezt illeti - súgta oda neki apám -, hoztam én ám Calais-ból olyat is, mi inkább kézzel fogható, mint e bárói titulus. Aranycsikókat. Volt az angol ládákban elég...

S végre kibontakozva Sauveterre öleléséből, gyengéden megölelte-megcsókolta kicsiny Catherine-t, kinek arca ettől még rózsásabb lett s szeme e rózsapír miatt kékebb, mint valaha, majd kis Hélixet, Barberine-t, sőt még Maligou nénét is, csak Cathau-t nem, mert az felkeltette volna anyám gyanakvását. Aztán a férfiakhoz lépett, jól a szemük közé nézett, s megveregetve vállukat ott, hol a leggömbölyűbb, sorra néven nevezte őket, de úgy, ahogy csak ő tudta: hogy ajkán érdemnek s megtiszteltetésnek hangzott a puszta név is: "Á, á, az én Siorac unokaöcséim! Ni, az én derék, jó Faujanet-m! Ó, ó, Jonas, kedves szolgám!"

- De hol bujkálnak hát legénykéim? - hökkent meg egyszerre apám. - Hogy nincsenek máris itt?

Vagy az ágyban hevernének, mikor édesapjuk a hadból tér meg?

S akkor törvényt ült apám a kis szobában, honnan a két fivér állítólag a misét hallgatta vasárnaponként. Anyámat nem invitálták maguk közé bíráink; ő feltehetően nemcsak bíró lett volna ez ügyben, hanem egyszersmind pörös fél is, hisz a "teheneslány kölke" kifejezés minden bizonnyal az ő ajkáról hullt Francois fülébe. Apám sorra-rendre maga elé citálta fiait, Samsont megrótta tolvajlásáért, engem vadságomért, Francois-t csúf beszédéért. De három intelme közül mindössze egyet ítélt érdemesnek arra, hogy "Számadáskönyv"-ébe bejegyezze az érdekeltek s az utánuk jövők okulására, azt, amelyet elsőszülöttjéhez intézett volt.

- Bár megvan a magadhoz való eszed fiam, e dologban bolondul cselekedtél, s méltán aláztattál meg a te gőgödben. Az ősiség joga nem a méltányosság szülötte, hanem a szükségé, arra való, hogy a birtok meg ne gyengüljön, s fel ne aprózódjék osztozkodás után. Elsőszülöttséged nem jár más privilégiumokkal. Amikor Pierre-t megaláztad, szolgaként bántál vele, s lecsepülted leendő mesterségét, igazságtalansággal tetézted az igazságtalanságot. Hogy mi sült ki belőle, azt tapasztalhattad! Amikor pedig Samsont az ismeretes szavakkal illetted, súlyosan megsértettél engem is. Ezt soha el ne feledd! Másodjára ilyet el nem tűrök! Ha igényt tartasz szeretetemre, ily szavak többé el ne hagyják ajkadat! Samson édesanyja meghalt. Ne azon jártasd hát eszedet, ki s mi volt ő, hanem csakis azon: ki Samson édesapja, s apja fiaként úgy tiszteld őt, mint tenmagadat. Ez lebegjen mindig előtted, fiam!

Mespech bárója alighanem kissé megfésülte szónoklatát, amikor leírta, mert a valóságban nem szokta magát ilyen körmönfontan kifejezni. Mégis drága nekem ez írás; ez vetett véget az alárendeltségnek, mibe bátyám akart volna beleszorítani, s ez iktatta véglegesen fiúi jogaiba Samsont, családunk egyenrangú tagjaként. Mi pedig a nekem felrótt vadságot illeti, mind a mai napig hiszem s vallom: szükséges volt s hasznos, mint mikor a felcser késével felvágja a kelést, hogy szabad utat leljen a felgyülemlett genny.

Hátralevő büntetésünket elengedték egy szertartás fejében, melyet bizonyára a légióban meghonosodott párbajok elkerülésére szolgáló eljárás sugallt a kapitányoknak. Maguk elé citáltak ismét mindhármunkat, felsorakoztattak, majd ránk parancsoltak: kérjünk bocsánatot egymástól, s biztosítsuk egymást fivéri szeretetükről. Mi tagadás, nehezemre esett engedelmeskedni, Francois-nak annál könnyebb volt, lévén természettől fogva olyan, hogy könnyen idomult bármely öntőformához.

Minek utána elég tétetett a becsületnek, következett a baráti csók, mely olyképp szentesítette törvény s

szokás szerint a béke helyreállt, mint szerződést a ráütött pecsét.

Francois kötelességtudóan csókkal illette jobb s bal felől két öccse arcát, s közben csak úgy ragyogott tojásdad, szabályos képe a kenettől; készsége láttán bárki megesküdött volna rá: önként s szívesen teszi.

E napon s a rákövetkezőkön és hetedik évem minden egyes napját igaz szívbéli gyönyörűséggel hallgattam apám s katonáink elbeszéléseit Calais bevételéről s arról, hogyan űztük ki az utolsó ángliust is hazánk földjéről. Úgy tetszett: nagyot fordít Franciaország sorsán e kikötő bevétele, melyet az angolok a százéves háború óta bitoroltak országunk kulcsaként, úgyhogy tetszésök szerint s bármikor hozzánk irányíthatták csapataikat. Ezért tartották többre Calais-t koronájuk legszebb gyöngyénél is, s amióta csak királyuk hű alattvalóival népesítették be, folyton-folyvást erősítették, míg végül már bevehetetlennek hitték, s ezt írták ki a város egyik kapujára: CALAIST A FRANCIA ADDIG BE NEM VESZI, MÍG AZ ÓLOM, MINT A DUGÓ, FENN NEM MARAD A VÍZEN. E dicsekvés mutatja, hogy egyik nép csakolyan, mint a másik; ha saját virtusuk dicséretéről van szó, még az angolok is úgy hetvenkednek, hogy a gaszkonok se különben.

Hétéves fejjel elragadtatva hallottam, hogy "az ólom igenis fennmaradt a vízen", csodáltam apámat, ki részese lehetett e vállalatnak, s repestem a boldogságtól, ha elgondoltam, hogy országunk ismét ép, s egészen francia kézen van immár, aminek fontosságát nem győzte eléggé hangsúlyozni a testvériség. E sorokat huszonöt esztendővel később vetem papirosra érett ésszel, érett korban, mégis gyorsabban ver ma is a szívem, ha e szót hallom: Calais. Hogy e város ismét a miénk lett, minek utána oly sokáig volt mintegy képe s jelképe az idegen megszállásnak, az kétségkívül históriánk legfontosabb s leginkább sorsfordító eseménye volt századunk derekán.

Apám azt hallotta szomszédunktól, Pierre de Bourdeilletől Brantome kegyurától, ki apát létére igen szívélyes viszonyt tartott fenn az apátságát megszálló hugenottákkal, hogy a calais-i fegyvertény kieszelője Gaspard de Coligny tengernagy volt, tehát ugyanaz, ki Saint-Quentin hősi védelmével időt s módot adott II. Henriknek a nemesi felkelés fegyverbe szólítására, s mi több, még az utóhad behívására is.

Brantome szerint, ki mint rendesen, most is csak továbbadta, amit másodkézből, "hallomásból" tudott, forrásai megjelölése nélkül, a tengernagy a vaucelles-i fegyvernyugvás alatt álöltözetben Calais-ba menesztette Briquemaut urat a város kikémlelésére. Briquemaut úr híven jelentette a tengernagynak, amit megtudott, s e jelentés alapján, a védelem gyenge pontjainak ismeretében készítette el a tengernagy a támadás pontos tervét s egy erről szóló emlékiratot a király hasznára.

Hónapok múltán, amikor ismét fellobbant a spanyol-francia háború lángja, II. Henrik megemlékezett a tengernagy tervéről, plánumát elhozatta a tengernagy feleségétől (mivel ő maga spanyol fogságban sínylődött Saint-Quentin eleste óta), s továbbadta betekintés végett Guise hercegnek.

Ha e történet igaz, kivételesen érdekes, mivel úgy állítja elénk a francia hugenotta párt leendő fejét s a francia katolikus párt majdani vezérét - kik közül az előbbit azzal vádolták, hogy része lett volna az utóbbi megöletésében, s kit azután emennek fia gyilkolt le -, amint egymástól távol ugyan, de

közös erővel s egyetértően munkálkodnak Calais felszabadításán, az egyik plánuma révén, a másik e plánum fényes valóra váltása által. Amiből nyilvánvalóan kitetszik, mi sokat tehetnek a franciák országuk megóvásáért, ha összetartanak.

Calais védelmének gyenge pontja, apám szerint, éppen az volt, hogy védelmezői a valóságosnál erősebbnek hitték. A várost körös-körül víz övezte: emitt tenger, odább az Hames folyó táplálta árkok, amott pedig mocsár. Egyetlen keskeny töltés kötötte össze a szárazfölddel, azt is kétfelől erődök oltalmazták. Telente mérhetetlenül megnőtt a víz szintje, s e természetes akadályban bízva az angolok jócskán csökkentették takarékosságból a hideg évszakban Calais nyaranta népes helyőrségét.

Erősen bíztak az angolok a Doverből érkező gyors segítségben is, szárazon pedig a spanyol had támogatásában, mely a saint-quentin-i vereség után mindenhatónak tetszett Franciaországban.

- Min múlott sikerünk? - kérdezte apám szokott pózában, amelyet annyira szerettem: szálegyenesen, lábát szétvetve s kezét csípőre téve állt elénk, nem kihívásképpen s nem is harciasan, hanem csupán mivel testébe annyi erő s élet szorult, hogy minduntalan s önkéntelen ki-kiegyenesedett, még akkor is, ha holtra fáradt. - Azon, hogy jól megőriztük vállalatunk titkát, valamint az ellen meglepetésén s rémületén, amikor hirtelen-váratlan ott termettünk falai alatt, s végül a kivitel gyorsaságán, minélfogva az angol segédhad nem futhatott be idejében Doverből. - És rövid tűnődés után még hozzátette: - E titoktartást, meglepetést s gyorsaságot pedig Guise hercegnek köszönhettük.

- Milyen ő? - kérdezte Isabelle. Aranyhaján megcsillant a napsugár fénye, mely a nagyterem egyik keresztosztatú ablakán hatolt be.

- Úgy érti, asszonyom: személyére nézve?

- Úgy - pirult el anyám zavarában.

- Nos - nevetett apám -, magas és deli termetű, s ha nincs rajt páncél, mindig karmazsinvörös ujjast és selyemnadrágot visel, mivel ez szíve hölgyének színe; azon fölül panyókára vetve vörös zsinórral kihányt fekete bársonyköpenykét s a fején fekete bársonyföveget, szép piros tollal. Ennyivel beéri, báróné asszony? - tette hozzá évődve.

- Igen, uram - felelte anyám feszengve.

- Három kurta nap leforgása alatt Guise kezére kerültek a töltést védő erődök: a Sainte-Agathe, a Nieullay s a Risbank. Akkor Guise megparancsolta D'Andelot-nak, őróla különben lesz még mit mondanom fivéremnek - fordult apám Sauveterre-hez, sokatmondó pillantást vetve rá -, Guise, mondom, meghagyta D'Andelot-nak, ásasson futóárkokat, s vezesse le a várost övező vizeket. Nem volt éppen gyerekjáték az az árokásás. Cabusse és Marsal a megmondhatói, ők ott voltak. S Coulondre csak azért nem volt velük, mert vaskezébe nem foghatott ásót, csákányt, holott Calais-t inkább e szerszámokkal vívtuk meg, semmint fegyverrel.

- Az ám! - szólt Cabusse, minek utána apámra pillantott, s látta: az neki engedi át a szót. (És Hebegő Marsal tán még soha nem sajnálta annyira, hogy hebeg, mint most, amikor Cabusse egymaga aratta le a háború egész dicsőségét.) - Az ám, pocsékul süppedezett a homok, s merő iszap volt köröskörül minden, hogy még a bajszunk is csurom sár lett! - (És itt a hallgatóság egy emberként

bámulta meg az övét barnapiros arca közepén.) - Nyakig süllyedtünk volna e moslékba, ha Sénarpont...

- Boulogne-vidék kormányzója - szólt közbe apám.

- ...nem adat kinek-kinek egy gyékényt. Az tartott fenn, míg ástunk-csákányoztunk - pliccs-placcs -, az angolok meg lövöldöztek ránk a fal tetejéről - piff-puff!

- De...d...de ott voltak a palánkok is - szólt közbe Hebegő Marsal, ki minden mondatát "de"-vel kezdte, noha e szóba majd beletört a nyelve.

- A palánkok fűzből font, nagy pajzsok voltak, Sénarpont fonatta őket, mi meg egy hegyes karóval tűztük le az iszapba, s az volt a legjobb bennük, hogy könnyen s tetszésünk szerint elmozdíthattuk s úgy vittük előbbre-előbbre őket, ahogy az árokásás előrehaladt. Hej, nem egy vitéz köszönheti életét e palánkoknak! - szólt Cabusse, oly pillantást vetve Cathau-ra, miből tisztán kitetszett, Cathau-t is e vitézek közé kell számítani. - No de végül csak elkészült az a híres-nevezetes futóárok, s apálykor a várárkok édes vize mind beleömlött a sós tengerbe, nekünk meg megparancsolták: foglaljunk állást a víztelen árkokban, s állítsuk ott föl ágyúinkat...

- D...d...d...de jött aztán a dagály - mondta Hebegő Marsal.

- S amint megjött, ott kellett hagynunk az iszapba lehorgonyzott ágyúinkat - vette át a szót Cabusse -, mert a tenger visszaözönlött árkainkba, s színig töltötte őket vízzel. Szaporán el kellett hordani az irhánkat, mert gyorsan nőtt ám a víz. Istenemre, soha annyit nem caplattam sárban s jéghideg vízben, mióta kétágú vagyok.

- Hagyd az Isten nevét, Cabusse - szólt intőn Sauveterre.

- Igenis, kapitány uram - felelte Cabusse békülékenyen.

S széles taglejtésekkel, pergő nyelvvel folytatta, amint következik: - Apálykor, uccu, mehettünk vissza az árokba, megtisztogatni ágyúinkat, s a falat veretni, s mindezt az angol uraságok golyóinak záporában!

- De mi is lőttük ám őket, hogy ne célozhassanak pontosan - vetette közbe Coulondre, a Vaskezű, s akármilyen szófukar ember volt, azért hozzátette: - Én is ott voltam!

- Igaz! - bólintott rá apám.

- Hanem a mi ágyúink voltak még csak hatalmasok! - mondta Cabusse, s bajszát hetykén megpederve úgy pillantott Cathau-ra mintha az ő férfierejéről volna szó, nem az ágyúk hatalmáról, majd így folytatta: - Megvoltak azok tán százfontosak is. És nem egy ilyen volt, hanem tizenöt. Pokoli lármát csaptak. Mondják, Doverig elhallatszott az ágyúszó.

Rövid időre elhallgatott, aztán büszkén megvillant a szeme: - Ezek az ágyúk törték ama rést a fellegvár falán, melyen át seregünk behatolt a városba s elfoglalta.

- Az sem ment éppen magától - szólt mosolyogva apám, ki szívből szerette Cabusse-t, tehát készséggel elnézte nyilvánvaló hibáit, s igen nagyra becsülte rejtett jó tulajdonságait. - És itt bátran elmondhatom Coulondre-ral: én is ott voltam! Guise úgy határozott: sötétedés után, dagály idején rohanjuk meg a várost, s maga lépett elsőül a derékig érő jeges vízbe, hogy átláboljon az árkon, hol ágyúink álltak. Nyomában százával tolongtak a puskásaink, s ott haladt két öccse, D'Aumale s D'Elbeuf is, valamint több hadra kelt nemes. Köztük én is ott voltam - ismételte el nevetve másodszor is Coulondre mondását apám. - S bár bőrig áztunk, s csontig-velőig átjárt a hideg, egyetlen ádáz rohammal felhágtunk a falra, s betörtünk a résen. Hej, sok vér ömlött ott ki! A fellegvárbeli angolokat hamarosan elnyomta a francia túlerő, s a csata hevében valamennyit kardélre hánytuk, nem számítva azt a néhányat, kinek tán sikerült a városba menekülnie. Amikor a fellegvár kezünkön volt már, Guise ott hagyta D'Elbeuf-öt s D'Aumale-t, maga pedig újra átvágott az árkon, immár nyakig vízben, hogy a fősereghez visszajusson. Mi ott maradtunk egynéhányan apály beálltáig, azaz hajnalig, hadunktól elvágva az ellenséges város kellős közepén, melytől csupán egyetlen kapu választott el. Calais kormányzója, Wentworth lord eltökélte: a sötétség ellenére haladéktalanul rohamot intéz ellenünk, s kivet a fellegvárból az árokba, mielőtt a fősereg segítségünkre siethetne. Négy ágyút hozatott fel a városból, azokkal verette a kaput, s reggelig szünet nélkül rohamozta, mégsem vethetett ki bennünket.

Hajnalra visszahúzódott a tenger, s lord Wentworth, ki az éjszaka folyamán csapatának jó felét elvesztette, kénytelen-kelletlen megadta magát. Guise szabad elvonulást ígért a város minden lakosának, mint kétszáz évvel korábban III. Edward, ki a várost elvette tőlük. D'Andelot haladéktalanul be is vonult negyven tiszttel Calais-ba katonáinkat féken tartani, s a prédálásnak, vérontásnak, erőszaktételnek gátat vetni.

- S hát az angol segédcsapatok? - kérdezte Sauveterre.

- Megjöttek. azok, de elkéstek, addigra a város már a mi kezünkön volt. A gyorsaság, fivérem, a gyorsaság! Oly gyorsan vittük végbe vállalatunkat, hogy Calais egyetlen hét leforgása alatt jutott kezünkre!

A folytatást Jean de Siorac egyedül Sauveterre fülének szánta kamrájuk magányában. Később egyszer elmondja majd fiainak is, ha elég eszük lesz már a dolog meritumának fölfogásához.

- Mióta élek, nem láttam ekkora zsákmányt! - mondta Jean de Siorac, fel-alá sétálva a kis kamrában. Sauveterre, kit megint elővett lábfájása, rögtön leült karosszékébe. - Nemcsak fegyvert s lőszert leltünk garmadával Calais-ban, hanem élelmet s pénzt is, jó csengésű ezüst- s aranypénzeket és sok más drágaságot: gyönyörű bútorokat, kínai selymeket, végszám posztót, cin- s bronzedényeket, finom angol gyapjúszövetet is bálaszám, mind összesen százezer libra értékben, s juhbőröket ötvenezer libra értékben. A bőröket D'Andelot kapta maga része fejében, a többit aranyban a kapitányok, Thermes tízezret, Sansac négyezret, Bourdin s Sénarpont két-kétezret...

Apám itt hirtelen elharapta a szót, s ravaszul pislogott Sauveterre-re.

- S hát te, Jean? - kérdezte Sauveterre.

- Te meg én négyezret kaptunk - felelte Siorac.

- Négyezret! - kiáltotta felcsillanó szemmel Sauveterre. - Nagy tetteket vihettél végbe, miket elhallgatsz!

- Csitt! A vitéz tettek elszállnak, az arany megmarad. Immár valóra válthatjuk régi, kedves plánumunkat, s malmot vehetünk a Beunes völgyében.

- Nincs eladó malom.

- Majd lesz. Addig pedig rábízzuk e pénzmagocskát valamely derék périgueux-i zsidóra, ki azt felhizlalja nekünk.

Csend lett, oly súlyos és mély, mintha akkor s ahelyt hullana egyenként Mespech ládájába ama négyezer arany.

- Isten nem szűnik meg oltalmazni bennünket s gyarapítani javainkat - mondta aztán ünnepélyesen Sauveterre.

- Ámen - felelte rá apám.

Majd leült Sauveterre-rel szemközt, s így folytatta: - Meg sem várva a békekötést, elbocsátásomat kértem; ez bizonyára meglepi fivéremet. De egyfelől immár küszöbön áll a béke. Egyik félnek sem áll érdekében folytatni a háborút. Másfelől s főként: új fordulatot vettek dolgaink (s e szót jól megnyomta). Guise és öccse...

- Melyik?

- A lotharingiai bíboros... találkozott Marcoing-ben a spanyol király miniszterével, Granvellelel. Meglehet, ejtettek egy-két szót a békéről is, de sokkalta többet beszéltek az eretnekellenes háborúról...

- Fogadni mertem volna.

- S Granvelle, ki jó kémekkel látszik bírni táborunkban, bevádolta a Guise-ek előtt D'Andelot-t.

Hogy Kálvin tanait hirdette Bretagne-ban, gyanús könyveket küldött a spanyol fogságba öccsének, Colignynak, s végezetül, hogy egyszer sem hallgatott misét Calais ostroma alatt. Nos, találja ki fivérem, mit tett erre Guise?

- Szóról szóra elmondta a királynak, mivel vádolja az ellenség minisztere az ő generálisát.

- Eltalálta, fivérem, ez a rút igazság! A király rögvest letartóztatta D'Andelot-t, s mert ő nyíltan hitet vallott, bezárta a meluni várba. Franciaország királya börtönre vettette gyaloghadai fővezérét ellensége javallatára. Süllyedhet-e mélyebbre bárki a balgaságban s zsarnokságban?

- Jó hír ez nekünk, látszata ellenére - mondta Sauveterre. - D'Andelot vitéz katona, őt az egész

ország ismeri s tiszteli. Coligny tengernagyot nemkülönben. S édesanyjuk révén mindketten unokaöccsei Montmorencynek. Ha D'Andelot kitart, s színt vall Coligny is, mit tehet a király? Perbe elvégre nem foghatja s máglyára sem küldheti őket. S ha őket nem, hogyan küldhetne máglyára másokat? Nagy lépéssel jutottunk tehát közelebb legfőbb követelésünk, a lelkiismereti szabadság megvalósulásához.

Siorac vállat vont, s elhúzta a száját.

- Úgy vélem, fivérem reményei túlontúl vérmesek. Nem számol a király ostobaságával. Igenis könnyen megeshet, hogy D'Andelot-t nem küldi máglyára, a nála kisebbeket ellenben igen. Őfelségének nem kenyere a logika.

Sauveterre nagyot sóhajtott, s mélyen ülő fekete szemét bánat felhőzte el. Siorac szavaiból megértette: hőn szeretett fivére még mindig nem szánta el magát hite nyílt megvallására, D'Andelot példája ellenére.

- Jean - mondta gyengéden -, nagyon is foglya vagy még a földi világnak. Nem adod át magad fenntartás nélkül Istenednek.

- Nem így van - rázta a fejét Siorac. - Csak azért tartogatom ma még magamat, hogy annál teljesebben adhassam holnap oda. De több élet függ az enyémtől, hogysem máris felajánlhatnám testemet égő áldozatul Istenünk dicsőségére. Meghalni könnyű, de nehéz diadalra vinni az igaz hitet.

Amire törekednünk kell, az nem a vértanúság, hanem hitünk triumfusa.

Amire Sauveterre ismét nagyot sóhajtott, s két karját mellén keresztbe fonva hallgatott.

- Hanem tudja-e, fivérem... - Siorac felpattant, s az ablakhoz lépve elnézte a szemének oly meghitten ismerős látványt, melyet szinte el is felejtett már, Mespech tágas udvarát kútjával, szivarfájával s örökös járás-kelésével... - tudja-e, fivérem, hogy katonáink is kivették a részüket a prédából? Kivált Cabusse. A városban nem sarcolhattak, hát felprédálták a kikötőben horgonyzó angol hajókat, s Cabusse csinos summával tért haza. Van vagy ezer aranya.

- Mihez kezd vele?

- Földet akar venni s feleséget. Hanem arra még ráérünk!

- Hogy érnénk rá, ha máris ég a tető a fejünk felett! - tiltakozott Sauveterre. - Míg ti odavoltatok, ez a mi komornánk egyebet sem tett, csak könnyezett, s akkorákat sóhajtott, hogy bátran beállhatott volna kovácsfújtatónak.

Apám jóízűt nevetett.

- Sejtettem én mindig, hogy e tapló csak szikrára vár, bárhogy adta is a szentet a leányzó.

- Hol vagyunk már a szikrától! Nagy lánggal ég-lobog a tűz! Gondolom, nem kerülte el fivérem figyelmét az a sok szerelmetes pillantás, mit Cathau Cabusse-re lövellt, mialatt gaszkonunk elregélte a maga vitézi tetteit. Úgy tüzel az a kis kanca, úgy hányja-veti magát, hogy attól félek, egyszer csak

elszakítja kötőfékét, kitör a karámból, s csődöréhez fut. Kössük be a hajadon fejét, mielőtt kitörne a gyalázat.

- Nem bánom, adjuk össze őket íziben - mondta apám. - Elébb szerezzen magának birtokot a legény. Le Breuil éppen eladó.

- Le Breuil? Merre van? A neve ismerős.

- Itt van mindjárt szomszédságunkban, az ayzies-i út mentén, a kőbányán túl. Szép nagy darab föld. Igaz, csupa kő, hanem fakad rajta egy jó vizű forrás, s fű is terem elég jó néhány juhnak. Harminc bárány eltartaná Cabusse-t feleségestül, ha még a mieinket is rájuk bízzuk, urasan megélnének. Mint fivérem is tudja, e percben nem látunk hasznot juhaink után, ami volna, azt a pásztor felemészti.

- De konyít-e vajon Cabusse a pásztorkodáshoz?

- Fiatal korában három- s négyszáz főt számláló nyájat terelgetett hegyen-völgyön.

- Van-e ház a földhöz?

- Van, csak a teteje szorul itt-ott foldozásra. Jonas majd kifaragja nekik a zsindelyeket.

- Úgy legyen - bólintott Siorac. - Hanem Isabelle haragudni fog ránk e dolog miatt. Hamarosan búcsút kell mondania komornájának. Mi lett vajon ama leányzóval, kiről fivérem beszélt, azzal a Sarrazine nevezetűvel?

- Egy hét nem sok, addig sem volt nálunk. Szereztem neki másutt helyet. Isabelle nem akarta Mespechben megtűrni, s igaza volt. Szemérmetlen egy fehércseléd az a Sarrazine. Kísértésbe vinné magát az öreg ördögöt is!

Siorac szája félig elnyílt. Szólt volna, de meggondolta s lenyelte. Némán bámult ki az udvarra, s bal kezének két ujja ütemesen dobolt az ablak egyik ólomba foglalt karéján.

Ötödik fejezet Cabusse megvásárolta Le Breuilt, s a kapitányok meghagyták bányabeli szomszédjának, Jonasnak, foltozza ki a tetőt új zsindelyekkel, ahol kell. A ház északi falán hosszú, kacskaringós repedés futott végig, e repedés láttán Jonas rögtön megértette: a gyatrán összerótt fal roskadozik a tető súlya alatt, tehát nem érte be azzal, hogy a repedést úgy-ahogy betömje, hanem a kapitányok engedelmével gyámpillérrel támogatta meg kívülről a falat, oly külsőt kölcsönözve a háznak, ami elragadtatással töltötte el Cabusse-t.

- Szakasztott, mint egy erősség - mondta.

- Hisz az - felelte rá Jonas.

- Értem, ahogy értem - mondta rá Cabusse.

Boldogsága nem ismert határt. Mióta e földdarab urának tudta magát, széltében-hosszában bejárta a szép kikelet minden istenadta napján, s elgyönyörködött lankás dombjaiban, forrásában, erdeiben s birtoka nagyságában, amire roppant büszke volt, meg sem látva, hogy a televény alól mindenütt kikandikál a kő, s a termőréteg sehol sem elég mély szántáshoz, gyümölcsfa-telepítéshez, s még veteményes kerthez is csak szűkösen. Cabusse híres erdei is csak ritkás sarjerdők voltak, csenevész, magasföldi fenyők, innen a télire való tűzifa sem kerül majd ki. A föld maga mindenütt sovány, legelőnek való volt, mint ezt a kapitányok rég megállapították, kik maguk is megvehették volna Le Breuilt, ha megérte volna, s igen nagy szerencsének tekinthették, hogy a birtokot éppen Cabusse, az ő hű emberük s katonájuk veszi meg; megbízhatatlan szomszédot meg sem tűrhettek volna drága kőbányájuk tőszomszédságában, ily közel a Fontenac-birtokhoz.

Hogy Cabusse itt vert tanyát, az nemcsak Mespech juhgondjait oldotta meg a lehető legszerencsésebben (nyájunk eladdig csak sínylődött ügyetlen juhászok kezén); jó volt bizony tudni, hogy szükség esetén Jonas számíthat Cabusse segítségére. - S ama hasznon fölül, mit Le Breuilből s a bányából húzhattak - az előbbiből szerényet, az utóbbiból tetemeset -, nagy haszonnak számított az is, hogy ekként mintegy előőrsöt létesítettek a Fontenac-birtok határán, amely eztán szemmel tartja majd az Ayzies-ből Mespechbe vezető egyetlen utat. Ezen vonult volt az éj beálltával várunk alá ama népes romasereg is, mely ránk támadott, mint erről saját szemünkkel meggyőződhettünk e nevezetes esemény másnapján az utat megszemlélve, mely tele volt frissen hullajtott lóganéval; ha Jonas aznap a bányában hált volna, s nem velünk a várban, bizonyára felfigyelt volna a lódobogás, szekérnyikorgás zajára, s rövidebb úton, toronyiránt haladva elébük vághatott volna, s riaszthatott volna bennünket.

Harmat áztatta csizmában, kezét hátrakulcsolva baktatott Cabusse vissza házához, hol Jonas éppen a gyámpillért rakta. Cabusse bajsza kackiásan meredezett jobbra-balra, barnapiros képéről lerítt: örül, hogy él és birtokol.

- Hát jó ideig eltart, míg e birtokot megkerülöm - mondta szerény hangon Jonasnak.

- Van okod tudni, meddig. Minden nap körüljárod - felelte zordonan Jonas. És elhallgatott, keserű gondolatain rágódva. Cabusse hátratett kézzel, mellét kidüllesztve,

peckesen körbejárta a házat, s századszor is megcsodálta minden kövét s szegeletét. - Szép hajlék mondta.

- Hát nem csúnya - bólogatott Jonas. - Csak egy a baj, nincs hozzá akol.

- Majd építünk.

- A kapitányok megveszik ám rajtad a kő árát!

- Sebaj, megfizetem - legyintett Cabusse. - Maradt még pénzem.

- Lent csak két helyiség van. Kevés egy családnak - jegyezte meg Jonas.

- Gondolkoztam én már ezen - húzta elő háta mögül jobb karját Cabusse, hogy pederintsen egyet a bajszán. - Ha Cathau gyermekkel ajándékoz meg, felosztom a padlást szobákra s építettek a ház mellé egy kis tornyot lépcsőnek.

- Még mit nem! - méltatlankodott Jonas. - Tornyot? Miért nem építesz mindjárt mellé egy felvonóhidat is? Vagy egy kapuerődöt lőrésekkel?

- Kőfaragó, te kinevetsz. Holott a gyámpilléred igen jól fest, s ezt magad sem tagadhatod. Olyan lett tőle az én házacskám, mint egy váracs.

- Csakugyan jól fest majd, ha elkészül - Jonas végighúzta alsó karját izzadt homlokán. - Segíts helyére tenni eme követ, Cabusse, máris úgy álldogálsz itt, mint egy vérbeli nemes. Nem restelled elnézni, hogy más vért izzad?

- Ej, Jonas, te irigykedsz! - mondta Cabusse, s lehajolt a kőért. - Márpedig az irigység csúf vétek.

S nagy nehezen helyére tették ketten a követ, holott mindketten jó erőben voltak, s Jonas még Cabusse-nál is magasabb egy fejjel. Izzadva, lihegve emelkedtek fel utána.

- Hát ez nehéz volt - vélte Cabusse.

- Kicsit nehéz, szentigaz - felelte Jonas. - De itt lesz az még háromszáz év múltán is. Mi meg már rég nem leszünk.

- No, de egyelőre még élsz, cimborám.

- Nem én! Hát élet ez? Éjjel mindig csak egyedül a barlangban, kecskéimmel s gidáimmal, nappal egyedül a köveimmel, a lelkemben meg éjjel-nappal rág a bú. Szeretem, hogyne szeretném az én szép köveimet, de hiába, meg nem ölelhetem őket. És semmi sem enyém ezen a szép périgord-i földön, a rajtam levőn kívül. Irigyellek, Cabusse, irigyellek bizony, ha bűn, ha nem. Bezzeg ha nem itt Mespechben harcolok a romák ellen, hanem Calais-nál az angolok ellen, ma enyém lenne ez a birtok, ez a ház s a leány. Cathau-t én nem irigylem tőled, nem azt mondom - tette hozzá tapintatosan. - Isten a tanúm, van elég fehércseléd rajta kívül is e világon, kiben a férfiembernek öröme telne. Teszem azt,

ott van mindjárt Barberine. Ha nem lenne férjnél!

S némi habozás után kibökte: - Vagy Sarrazine.

- No lám, helyben vagyunk! - mondta Cabusse. - És ha meggondolom: én a színét se láttam a te híres Sarrazine-odnak. Úgy mondják: lángot vet rajt a pendely.

- S melyik szűzé nem az ő korában? - kérdezte Jonas, megint fölvéve a kalapácsot. Szapora, óvatos kis ütéseket mért egy kődarabra, amelyről vékonyka szilánkok váltak le, olyanok, mint a faforgács, s amelynek lapja oly egyenes és sima lett Jonas ütései alatt, mintha fából fűrésszel szabták volna ki.

- S melyik szűzé nem az ő korában? - ismételte el iménti szavait Jonas, hozzátéve: - És ugyan mi abban a rossz? Kinek fáj? A két Jean közül is csak annak, kit hidegen hagy a pendely látása... s nem annak, kit nagyon is könnyen tűzbe hoz. Miatta üldözte el Siorac úrnő azt a szegény leánykát. S így most már annyi örömem sincs, hogy legalább láthatnám. Mert a róka örömmel bámulja a tyúkot, ha hasztalan vásik is rá foga.

Cabusse hallgatta, s már-már szégyellte, hogy ő olyan gazdag, hogy mindene megvan, ami csak kell, s hogy oly nagyon lehagyta kedves cimboráját. Cabusse kedvelte Jonast, mert az is a száján hordta szívét, akárcsak ő, s éppoly jól forgatta nyelvét is, mint ő. Jonas rámért léniájával egy derékszöget a kőre, szögheggyel rákarcolta, majd nekifogott a másik lap elegyengetésének.

- Mindennek egy a veleje: a pénz - mondta. - Pénzzel azt csinálsz, ami tetszik. Egy szép gyermeket saját feleségednek (egy koppanás), egy másikat meg a takaros pásztorlánykának (még egy koppanás). És nem zavarnak el a háztól miatta, minthogy te magad vagy a gazda, s magadat csak nem zavarhatod el! És miért vagy éppen te a gazda? Mert pénzed van. És hogy jutottál hozzá? Munkával? Ó, nem! Munkával legfeljebb a gazdád vagyonát hizlalhatod, s a betevő falatot keresheted meg.

Pénzhez, jó pénzhez, amin Isten szép földjét megveheted, csakis prédálás útján juthatsz. Vagy kalmárkodással. Csakhogy mi más a kalmárkodás is, cimborám (egy koppanás), vagy a gabonakölcsönzés magas interesre, amit a mespechi uraságok nagyban űznek (újabb koppanás), mint sápszedés jámbor formában? S ládd-e, Cabusse, most, hogy valamicskét te is megszedted magad angol hajók felprédálásával, bár prédálni bűn, úgy élhetsz majd, mint egy kis úr, feleséged lesz, házad, legelőd s erdeid, és eldicsekedhetsz azzal, ami a tied. Mondd, Cabusse, kevesebbet érek én tenálad.?

E nyers kérdésre Cabusse a maga finom. s eszes módján, igazi gaszkon tapintattal válaszolt (éppen e tulajdonságával édesgette magához Cathau-t is): - Nem, kőfaragó, hanem éppen hogy te érsz többet nálam - felelte komoly s ünnepi hangon. Mert van szép mesterséged, s azt szívvel-lélekkel űzöd. Én meg, ha nem számítom azt a kis pásztorkodást ifjúkoromban, semmihez sem értek az emberölésen kívül, no meg talán még a főzéshez konyítok valamicskét, meg a lóneveléshez, szántáshoz s más efféle csekélységekhez, amit innen-onnan ellestem, ám ha mindezt egy sorba rakom is, együtt nem tesznek ki egy jó mesterséget.

- Ugyan sokra megyek ezzel a szép mesterségemmel - vonta meg herkulesi vállát Jonas. Örökösen magam vagyok. Mint a csordából kivert ordas. Ha nem szégyellném, arra kérném a Jóistent, tegyen csodát: változtassa asszonnyá kecskémet, vagy ami talán könnyebb: változtasson engem kecskebakká.

- Jó, hogy megvallod, mielőtt ideköltöznék - hahotázott Cabusse. - Eztán ha utamba akad egy jól megtermett kecskebak, szépen megsüvegelem majd.

Nevetett Jonas is, de a torka úgy elszorult közben, hogy alig akart hang kijönni rajta. Mert az jutott eszébe: télen, míg ő egymaga heverész majd gesztenyelomb derékalján a barlangban, s viharos éjszakákon hallgathatja a szél fütyölését, addig kőhajításnyira tőle Cabusse egy ágyban fekszik majd a feleségével, igazi ágyban, jó melegen, jól bezárkózva házába, s megöleli Cathau-t puha, meleg, hosszú haja sátora alatt.

Cabusse távozása miatt ott fogták Maligou nenőt Mespechben főzőasszonynak, s a testvériség felajánlotta a Siorac fiúknak: maradhatnak, ha úgy tetszik. Ők örömmel rá is álltak, mert a várban sokkal biztosabb helyen tudták magukat, mint tulajdon házacskájukban, s mert még mindig visszavisszakísértett lelkükben az apjukat elragadó taniési fekete halál emléke. Lévén a jog esküdt hívei, a két Jean Ricou nótárius úr szolgálataihoz folyamoda, hogy foglalják írásba megállapodásukat a Siorac fiúkkal. E dokumentum kimondja, hogy a Siorac fiúknak szállás, fűtés, eleség jár munkájuk fejében, de pénz nem. Viszont ők átengedik tulajdon birtokuk hozadékának háromnegyed részét a testvériségnek.

Cserében Mespech tartozik viselni e birtok megművelésének, felszántásának, bevetésének, kaszálásának, aratásának s minden más munkálatainak gondját is. S végül: ha egyik Siorac fiú sem nősülne meg, holtuk után a testvériségre, vagy utódaikra száll majd birtokuk.

Nem tudom, Siorac fundálta-e ki e dolgot vagy Sauveterre, de úgy vélem, a szerződés mindenben a testvériség javát szolgálta, s igen drágán fizettette meg Siorac unokaöcséinkkel Mespech falainak oltalmát.

Cathau már-már átlépte Mespech küszöbét, hogy Marcuays templomába induljon örök hűséget esküdni Cabusse-nek, amikor hirtelen ott termett Maligou néne, s fontoskodó képpel keresztbe tette az ajtó előtt a seprűnyelet.

- Ni, csakugyan - pirult fülig Cathau. - Majd elfeledtem! Jól tetted, Maligou, köszönet érte!

S felemelve szoknyáját, amennyire kellett, átlépett a seprűnyélen. Igaz, ily módon megmutatta, amit illendőbb elrejteni, ám a szemérmen esett csekélyke csorba fejében éppen húsz boldog esztendőre szerzett jogot házasságában. Valamiért valamit, ezt még Cabusse is megértette, s mi mind megéljeneztük Cathau-t, kivéve Sauveterre-t, ki összevonta a szemöldökét a babonaság láttán, és Jean de Sioracot, kit Cathau lábának látása mély töprengésbe ejtett, s ki egyszeriben azt kívánta, bár sose halt volna ki itt Périgord-ban a jus primae noctis nemes szokása.

A marcuays-i plébános, kit a köznép csak "Vonyogó"-ként emlegetett - egyszer majd elmondom, miért -, vidékünk nyelvén eskette össze a házasulandó párt, itt-ott franciával keverve a szót, s ama rituálé szerint, mely 1509 óta dívott Périgord-ban.

Cabusse lovaskatona-ruhájában feszített, csizmája tükörfényes volt, bajsza gondosan kikenvekifenve, fejfedője a hóna alatt, de fegyvert nem csatolt övére.

Fejét Cathau felé fordítva, ki mozdulatlanul várakozott fátylaiban, megállt öt-hat lépésre tőle, s messzehangzóan mondta: - Catherine Délibie!

- Mi tetszik? - kérdezte Cathau, s egy lépést tett Cabusse felé.

- Én imette tenéked adom magamat törvényes férjed- s hitvesedül az Anyaszentegyház színe előtt. Isten engem úgy segéljen!

Cathau ekkor odalépett Cabusse-höz, megállt szorosan mellette, hogy könyöke könyökét érte, s míg arccal az oltár felé fordult, mint Cabusse is, kinek válláig ért, remegő hangon felelte: - S én imette elfogadlak.

Most Cabusse távolodott el valamicskét Cathau-tól, ki legyűrte örömkönnyeit, s csengő hangon szólította őt: - Jéhan Cabusse!

- Mi tetszik? - kérdezte Cabusse, s egy lépést tett Cathau felé.

- Én imette tenéked adom magam törvényes feleséged- s hitvesedül ehelyt az Anyaszentegyház színe előtt! Isten engem úgy segéljen!

Cabusse akkor odalépett Cathau-hoz, oly szorosan melléállva, hogy könyökük összeérjen, s ünnepélyesen ráfelelte: - S én imette elfogadlak!

Vonyogó megáldotta a gyűrűket, s ami aztán következett, az egészen kihozta a sodrából Cabusset. Amikor a gyűrűt Cathau ujjára akarta vonni, a leány hirtelen begörbítette ujja középső percét, meggátolva, hogy a gyűrű felcsússzon ujja tövéig. Ez annyit tett, hogy ő akar úr lenni a házban s férjének parancsolni.

- Cathau! - tört ki Cabusse. - Nemde Maligou tanított e fortélyra is? Hogy vinné el őt az ördög!

Kutyateremtette!

- Ne káromkodj, Cabusse - intette Vonyogó.

- Megkövetem, plébános uram - szabódott Cabusse, majd Cathau-hoz fordulva így folytatta: -, no gyerünk, egyenesítsd ki az ujjad, Cathau!

- Hogyisne!

- No, akkor én egyenesítem ki! - mondta Cabusse, megragadta Cathau kezét, erővel kiegyenesítette negyedik ujját, felvonta rá a gyűrűt, s fennszóval mondta: - Így hát én leszek az urad s parancsolód!

- Úgy legyen, ámen - felelte Cathau örvendezve, hogy Cabusse mindannyiunk szeme láttára megtörte ellenállását. A ministránsfiú odanyújtott Vonyogónak egy borral tölt kancsót s két poharat, s amint a jegyespár kiitta borát, Vonyogó rájuk parancsolt azon a kedélyes és vidám hangon, melyet ilyen alkalmakra tartogatott: - Csókoljátok meg egymást, gyermekeim!

S ekkor Cabusse két karja satujába fogta Cathau csinos fejecskéjét, s bajszát forrón rányomta hitvese ajkára.

- Ámen! - mondta rá Vonyogó.

Anyám igen keserülte Cathau távozását. Tizenkét esztendős kora óta szolgálta őt Cathau, éppen tizenhárom esztendeje éltek szoros összetartozásban, ámbár gyakori villongások közepette, mivel anyám gőgös volt és hirtelen, de Cathau nyelvét is jól felvágták ám, mindannyiszor emelt fővel, szikrázó szemmel szállt szembe az égiháborúval. Támadt ilyenkor akkora égzengés, hogy várunk is rengett bele, apám nagy bosszúságára, ki Barberine-nal küldözött anyámnak ilyenforma írásbeli izeneteket: "Asszonyom, kérem, halkabban dorgálja komornáját, ha már kénytelen vele."

Csakhogy könnyebb lett volna bizony a Dordogne-t eltéríteni útjából, mint anyám haragját lecsillapítani, ha Cathau nem átallt dacolni vele. "Orcátlan némber! - tombolt anyám. - Te senki lánya! És senki magad is, mihelyt visszazavarlak a tehén farka mellé!" - "Sosem őriztem én tehenet! tiltakozott vérig sértve Cathau. - Ott születtem, hol asszonyom is, a des Milandes kastélyban" - "Hogy mered magadat hozzám mérni, te kis szaros! - háborgott anyám. - Még megérjük, hogy azt állítod majd, te is ama Raoul de Castelnau-tól származol, ki a keresztes háborúk idején szerzett vala hősi hírnevet!" - "Az csakugyan könnyen meglehet, asszonyom - villant nagyot Cathau szeme. - Úgy mondják, úrnőm nagyapja kegyeivel tüntette ki öregkorában az én édesanyámat, ki asszonyom édesanyjának volt belső szobaleánya. Ha tetszik, ha nem, úgy lehet: nagynénje vagyok úrnőmnek, ámbátor én vagyok a fiatalabb kettőnk közül" - tette hozzá arcátlanul. - "Még hogy a nagynéném! nevetett gúnyosan anyám. - Szép kis nagynéni, mondhatom! Szemérmetlen! Háládatlan! Kis lotyó, ki ahhoz is ostoba, hogy a hajamat megfésülje!" - "Lotyó, én, asszonyom! - húzta ki magát Cathau. - Hisz szűz vagyok!" S mert tudta, mivel ingerelheti a legjobban anyámat, még hozzátette: "Ha netán asszonyom is meg óhajt bizonyosodni efelől, úgy kérje meg Siorac urat, ki tanult orvos, egzamináljon meg!" - "Még hogy én kérjem meg Siorac urat, tegye oda ujját, hová én restellném a botom hegyét is tenni!" - hörögte magánkívül anyám.

- Asszonyom - szólt ekkor apám, ki hirtelen berontott Isabelle lakosztályába, s szemöldökét felvonva szigorú tekintetet vetett anyámra -, vagy ehelyt elbocsátja szolgálatából e leányzót, vagy menten megbékél vele. De az ég szerelmére kérem, hagyjanak fel a kölcsönös csipkelődéssel s főként a rikácsolással. Cselédeink mind ablakai alatt hallgatóznak az udvaron, s a hasukat fogják nevettükben. Mi pedig engem illet, én belesiketülök a zenebonába.

Ha anyám nem tartotta volna a kelleténél többre tulajdon ősi nemességét (s nem fordult volna meg oly sűrűn száján Raoul de Castelnau neve), legalább magának megvallhatta volna, hogy édeshúgaként szereti Cathau-t, hisz árva fejjel senki másnál nem lelt igaz gyengédségre, Caumont-nét sem kivéve. De szertelen gőgjében maga előtt sem akarta elismerni, hogy ily meleg érzelmek fűznék e "senki lányához", sőt neheztelt rá nagy szeretete miatt; azért is alázta meg újra s újra, amit azután Cathau igen-igen zokon vett, mivel feltétel nélkül csodálta s mindenben utánozta úrnőjét, annyira, hogy a végén már-már nemesnek képzelte magamagát is. Innen jött perpatvaraik komédiaíze, mivel anyám örökös fenyegetéseit - "elcsaplak, elküldelek" - soha be nem válthatta, lévén kettejük valóságos kapcsolata homlokegyenest ellenkező a látszat szerintivel.

Ami napnál világosabban megmutatkozott, mihelyt Cathau odahagyta Mespechet. Volt nagy sírás-rívás, sóhajtozás, ölelkezés virradattól késő estelig, s anyám utóbb úgy elkeseredett, úgy elbúsult, hogy hosszú hetekig nem gyógyult ki mélakórjából, noha Cathau minden áldott vasárnap velünk ebédelt férjestől (akárcsak Jonas), s Isabelle azonfelül is sűrűn ellátogatott Le Breuilbe komornája látására, hetente kétszer is, mindig fegyveres kísérettel, mivel az utak nem voltak bátorságosak. Zsörtölődött eleget a testvériség e kíséret miatt, különösen nyáron, dologidőben, mivel az két embert vont el egész délutánra a munkától. Apám mégis mindig engedett anyám akaratának, mivel módfelett aggasztotta áldott állapotú feleségének nagy-nagy levertsége.

Cathau helyét Franchou foglalta el, a Siorac fiúk unokahúga anyai ágon, egy igen szép, gömbölyű s nyugodt leányzó, kinek tehénszeme úgy révedt mindig a semmibe, mintha valamely végeláthatatlan, békés álmon kérődzne. Komornaként nyomába sem ért Cathau-nak, s ezt hallhatta is elégszer, de őt semmi ki nem hozta a sodrából, maga volt a megtestesült alázat s engedelem. "Igenis, úrnőm. Rendben van, asszonyom. Amint parancsolja, asszonyom. Igaza van, asszonyom, valóban ostoba vagyok. Szépen kérem asszonyom bocsánatát. Igaza van, asszonyom, nem értek én semmihez.

Asszonyom végtelenül kegyes és türelmes irányomban." Ahányszor apám ezt meghallotta, mindig elfogta a nevethetnék.

Egy-két héttel Jean de Siorac hazaérte után Isabelle ismét teherbe esett. Mihelyt megbizonyosodott róla, Barberine sietve megvált Mespechtől, s hazament a férjéhez mielőbb gyereket csináltani magának, mert jó előre úgy beszélték meg: ő fogja Isabelle leendő gyermekét is dajkálni.

Ha jobban meggondoljuk, valóban különös sors és állapot is a szoptatós dajkáé, kinek terhességei úrnője terhességeihez igazodnak. És a mostanihoz hasonló, ritka pillanatoktól eltekintve Barberine éppoly szűzies életre kényszerült, mint Jonas a maga barlangjában, mert az ő mesterségében valóságos istencsapás lett volna, ha rosszkor csordul vagy rosszkor apad el a teje.

Igen keserültem Barberine távoztát, hiányzott esti búcsúcsókja, nagy, puha keble s határtalan gyengédsége, melyet oly igazságosan osztogatott el köztünk esténként, mielőtt ágyba bújt.

Kis Hélixre bízták lakótornyunkban a felügyeletet. A két Jean felült a látszatnak, kis Hélix bizony csak tette magát jónak s engedelmesnek. Első magányos esténken anyám megmászta Franchou nyomában, ki előtte a mécsest hozta, a szobánkhoz vezető meredek csigalépcsőt, nem szánva teste fáradságát, s váratlanul ott termett előttünk gyönyörű ruhájában, malomkő gallérjával, felékszerezve.

Szép volt, mint egy királynő, ámbár botra támaszkodva járt. (...Minek asszonyomnak az a bot? évődött vele apám. - Éveinek száma nem több huszonhétnél, a lába erős és egészséges.) Mind ágyban voltunk már, kis Hélix épp a mécsest készült elfújni.

- Parancsolja anyámasszony, hogy felkeljek? - kérdeztem, amint belépett.

- Nem, kisfiam, maradjon csak - felelte kegyesen Siorac báróné. - Catherine is maradhat.

De mert Samsont s kis Hélixet elfelejtette megnevezni, ők okosabbnak vélték felkelni, s egy szál ingben, mezítláb álldogáltak ágyuk lábánál. Anyám úgy tett, mintha nem látná őket.

- Fiamuram jól van? - kérdezte tőlem szép fejét félrehajtva, s jobb botjára támaszkodva.

- Jól, asszonyom.

- Hozd már idébb azt a mécsest, Franchou, te ostoba!

- Igenis, asszonyom.

- Valóban jó színben van fiamuram, ámbátor a nap már kikezdte bőrét.

Ugyan miért kell ahhoz anyámnak a mécses, hogy észrevegye, amit napközben láthat elégszer, gondoltam meglepetten, mert ha máskor nem, ebédnél-vacsoránál mindig találkoztunk.

- Maga is jól van, Catherine? - kérdezte anyám, húgocskám ágyához lépve. - Franchou, te esztelen teheneslány, ide azt a mécsest!

- Igenis, asszonyom.

- Nos, Catherine, kérdeztem valamit.

- Igenis, asszonyom - felelte Catherine, félholtan a rémülettől.

Mire anyám járkálni kezdett szobánkban, botját minden lépésnél a padlóhoz koccantva, viruló szépségében s bájában, annyi figyelemre sem méltatva oda-vissza haladtában Samsont s kis Hélixet, mintha csak egy kis rakás szar lenne az útfélen egyik is, másik is, aminek Cathau-t szokta anyám becsmérelni. Ha jól meggondolom, nem kellett nagy lelemény kitalálni, honnan vehette Francois bátyám szerencsétlen hasonlatát fivérünkről, Samsonról szólva.

- Nos, fiamuram, jó éjt kívánok - mondta anyám, kizökkenve királynői némaságából. - Magának is, Catherine.

- Köszönöm, asszonyom - mondtam. És percnyi késéssel ugyanazt mondta Catherine is az ő szelíd, kedves hangján, amitől magam sem tudtam, miért, elszorult a szívem: - Köszönöm, asszonyom.

Minek utána ily módon eleget tett anyai kötelességének, anyám nógatásképp rásuhintott botjával Franchou fenekére, s komornája nyomában eltűnt a csigalépcsőn. Szoknyája méltóságteljesen seperte

a fokokat, melyeket minden lépésnél elátkozott keskenységük miatt. Kis Hélix abban a minutában fenn termett Barberine ágyán, s fintorogva, féktelenül hányva-vetve magát, táncra perdült. Samson hangosan felnevetett. Én is nevettem, de kis Catherine zokogásban tört ki, s én kikeltem ágyamból, hogy karomba vegyem s megvigasztaljam húgocskámat.

Másnap este anyám már csak Franchou-t küldte fel hozzánk, mivel végképp elment a kedve a toronybeli lépcső megmászásától (hol "kis híján nyakát szegte", mondta utóbb). Franchou belépett mécsesével és megkérdezte anyám nevében, jól van-e az ő "fiaura s Catherine kisasszonyka."

- Jól, Franchou - feleltem, s közben elnevettem magam, mert kis Hélix Franchou háta mögött anyámat utánozta, amint botjával sétafikál.

- Ez esetben édesanyja jó éjt kíván az úrfinak és a kisasszonykának - emelte rám csodálkozva jámbor tehénszemét Franchou.

- Köszönöm, Franchou - kiáltottam, még hangosabban nevetve, de csak azért nevettem olyan harsányan, hogy el ne fakadjak sírva.

Mert nagy fennhéjázása ellenére anyám igenis szeretett bennünket. Ezt ma oly erős bizonysággal tudom, amily erősen kételkedtem akkor benne. Visszagondolva száz meg száz apróság jut eszembe annak bizonyságaképpen, hogy a szíve jó volt. Példának okáért egykori intervenciója a testvériségnél az orzók kínjainak megkurtítása érdekében. Csak azért tartotta meg maga s gyermekei között a három lépés távolságot Isabelle, mert bolondul nagyra tartotta rangját s származását. Bezzeg nem úgy apám!

Ha összefutott valahol, a vár egy zugában velem vagy Samsonnal, sebesen keresztbe rakta előttünk két karját, s nagy vidáman ránk kiáltott: - Megálljatok gézengúzok! Itt vámot kell fizetni!

- S mi a vám, apámuram?

- Három csók kitől-kitől! Helyben fizetendő. Alku nincs!

Akkor karjai közé vetettem magam, ő fölkapott, s egyvégtében három csattanós csókot nyomott orcámra. Ugyanígy tett Samsonnal is. Majd rálegyintett fenekünkre, s útnak bocsátott. Anyám közönségesnek s nagyon polgáriasnak tartotta apám szokásait. Aminthogy megütközött a két Jean kalmárkodásán, kő-, hordó- s gabonaüzletein is, s még inkább a háztartásban dívó szigorú takarékosságon, no meg azon, hogy a testvériség mindenről számadást vezet. "Száz tű Isabelle-nek - öt sol" jegyezte fel apám "Számadáskönyv"-ébe. És "Ez, úgy hiszem, húgomé" - mondta egy héttel később Sauveterre, amikor egy tűre lelvén a várudvaron, fáradságot nem kímélve, lihegve felbicegett Isabelle szobájába. - "Ügyeljen a tűire, húgomasszony! Sok jó pénzt kiadtunk érettük."

Anyámnak, bizton tudom, nem a szűk csigalépcső vette el a kedvét attól, hogy esténként jó éjt kívánjon nekünk, hanem Samson s a hozzá fűződő fájdalmas emlékek meg kis Hélix jelenléte, kit gyűlölt, mióta azon kapta egyszer-kétszer apámat, hogy a lányka rügyező keblecskéit nézegeti. És a két Jeannal ellentétben ő átlátott kis Hélix "jóságán." Sejtelme nem is csalta meg; kis Hélix elfoglalta anyja távollétében az ő nagy ágyát, s mihelyt Franchou kihúzta a lábát, s elfújta a pilácsot, maga mellé

parancsolt. S akkor a langymeleg ágyban s a cinkos sötétben jöhettek a csípések s csókok, harapások s becézgetések, az "én fölül, te alul", "én megfojtlak, te megfojtasz" s más efféle játékok, melyek egyike sem volt egészen ártatlan.

1559 februárjában Isabelle de Siorac halott gyermeket hozott a világra. Kárba veszett, bizony, szegény Barberine-unk fáradsága, s ő ott állt, karján egy hatalmas fiúcsecsemővel, s "három gyerekre való tejjel"; ahogy maga mondta. De mert a makkegészséges, jó természetű s jól tejelő dajka ritka kincs, hamarosan akadt volna helye Barberine-nak Sarlatban, egy polgár házánál, kinek a felesége évről évre szült. Anyám halálra rémült. Ha elengedi Barberine-t, örökre elveszti, s mi lesz akkor eztán születendő gyermekeivel? Rábeszélte hát a testvériséget, fogadják meg Barberine-t a gyermekek nevelőjének napi egy sol fejében, s engedjék meg neki, hogy újszülött kisdedét magánál tartsa, s maga táplálja. Sőt, ennél is többet tett, nagylelkűen keresztanyaságot vállalt a kicsinél, s mert e tisztét igen komolyan vette, azon túl gyakran mutatkozott nyilvánosság előtt a gyermekkel ölében, holott az sem volt egyéb, csak "kis szaros" és "senkifia."

Mi bennünket illet, Catherine-t, Samsont s engem, remegtünk a gondolatától is, hogy Barberine-t elveszíthetjük, s nem győztünk örülni neki, amikor ismét megjelent köztünk, hatalmas ágyán trónolva.

Azt sem bántuk, hogy egy kis bőgőmasinával kell osztoznunk rajta. Visszatértekor Barberine egy nyakláncot viselt gömbölyű fehér nyakán, melyet már anyja s nagyanyja is hordott őelőtte (dajka volt mind a kettő, Barberine éppen harmadik e dinasztiában); hordása, úgy mondják, üdvösen hat a tejre.

Egyszerű, fekete fonál volt e talizmán (élesen elütött Barberine vakítóan fehér bőrétől), rajta három csiszolt agát; a középső hosszúkás olajbogyót formázott, a két szélső hibátlanul kerek volt. Apám nevetett, s azt mondta rá: fallikus szimbólum, pogány örökség; csak jóval később értettem meg, mit akar ezzel mondani. Barberine ijedtében keresztet vetett, s azt rebegte: ő jó keresztény, mint anyja s nagyanyja is őelőtte. De mert apám szavai mégis megriasztották, addig nem nyugodott, míg láncát meg nem toldta egy kicsiny feszülettel, mely a legkevésbé sem csorbította áldásos erejét, éppen ellenkezőleg.

1559. április havának legvégén jutott el hozzánk a gyalázatos Cateau-Cambrésis-i béke híre, kétségbe ejtve s ádáz dühre gerjesztve a két Jeant. Hányszor nem hallottam erre nézve apám ajkáról Montluc nyers szavait: "Nem kelle hozzá csak egy órácska s egyetlen tollvonás, s mindent visszaadtunk; elég vala két-három csepp tinta, bémocskolni s feketíteni múltbeli szép győzelmeinket!"

II. Henrik előtt valójában két cél lebegett: mindenáron békét kötni, hogy egész erejét a hugenották ellen fordíthassa, s kiszabadítani Montmorencyt a spanyol fogságból. Elvakultságában önként átengedte Emmanuel-Filibertnek, II. Fülöp fővezérének Bugey-t, Bresse-t és Savoie-t, s azon túl felajánlotta neki Francia Margitnak, I. Ferenc leányának a kezét. "Sire - mondta Vieilleville úr, Ile-de-France kormányzója -, lelkemet nem hagyja nyugodni, hogy Felséged éppen esküdt ellensége, a spanyol király fővezére irányában mutat ennyi nagylelkűséget; ezentúl itt lesz mindig tőszomszédságunkban, s amikor csak tetszik, Lyon városának kapuja előtt terem; városunk tegnap még a közepén volt Felséged országának, ma a határán van. De mondhatott bárki bármit, Calais-t kivéve mindent visszaadott a király elleneinek, s ráadásképpen még Piemontot is; mi több, e rossz szerződést megpecsételendő II. Fülöp, ki megözvegyült az angol királynő halálával, feleségül vette II. Henrik lányát, Erzsébetet. E nász, valamint a szavojai herceg s a király húgának házassága révén tegnapi ellenségeink mára baráttá lettek.

A király csak azért sietett békét kötni, árát sem nézve, hogy fegyverét azon alattvalói ellen fordíthassa, kik Istent másként imádták, mint ő. Meg sem száradt még a tinta ama kötésen, s ő máris lesújtott - és ezúttal a főre.

A párizsi törvényszék április hó vége óta szakadatlanul ülésezett, hogy eldöntse, miként foglaljon állást a protestánsok ügyében. Voltak tagjai sorában szép számmal olyanok, kik a további protestánsüldözésnek elejét akarták venni, vagy mert ők maguk is a reformáció hívéül szegődtek, vagy mert szívükön viselték az ország függetlenségét. Június 10-én a király megjelent a teremben, hol a törvényszék ülésezett, és megparancsolta; folytassák jelenlétében a vitát.

A jelenlévők nem hagyták megfélemlíteni magukat. Viole s Du Faur fennszóval követelte: hagyjanak fel a reformátusok üldözésével, hívjanak össze zsinatot. Anne de Bourg pedig így kiáltott fel a kínvallatás ellen tiltakozva: "Nem semmiség bizony elítélni azokat, kik a lángok közül is Jézus Krisztushoz fohászkodnak."

II. Henrik fejébe nem sok gondolat fért, s kivált nem új gondolatok. Döbbenten hallgatta valameddig a szónokokat, majd kirúgta maga alól székét, s megparancsolta: fogják el őket. E merénylet, melyre eleddig nem volt példa a parlamentek történetében, világosan megmutatta: eztán senki nem számíthat kíméletre, legyen bármi nagy is méltósága, avagy rangja. Henrik tulajdon kezével tépázta meg e nagy múltú testület tekintélyét, maga ásta meg országában a törvényesség sírját, s állt az inkvizíció élére. Környezetében máris azon tanakodtak, nem kellene-e törvényen kívül helyezni a hugenottákat, mi az aljanépet feljogosította volna rá, hogy őket büntetlen lemészárolja s kifossza.

Június 30-án jutott el Mespechbe a történtek híre.

- Lám, mire jutottunk volna, fivérem, ha megfogadom tanácsát! - mondta apám Sauveterre-nek. Tíz nemesurat tudok csak itt, Périgord-ban, Fontenacról nem is szólva, ki örömest szövetkezne Mespech megrohanására s kifosztására, ha csak ennyicske ürügyet adnának is rá, ni.

- Ki egyedül az Urat szolgálja, az Ő gondviselésében bízzék, semmi másban! Hányszor nem szenvedett üldözést Izráel, ám az Úr előbb vagy utóbb lesújtott az ő ellenségeire.

Míg Sauveterre ezeket mondta, halálos kínok közepette fetrengett II. Henrik, ki aznap reggel még elevenebb s egészségesebb volt, mint bárki országában, mivel egy bajnoki viadal során bal szemébe fúródott ellenfele kopjájának csonkja.

A mondott alkalomra felszedték a Saint-Antoine utca kövezetét a Tournelles-palota előtt, hogy a lovak szabadon vágtázhassanak e porondon, s a nyeregből kivetettek puhára essenek. II. Henrik lévén a kihívó, ő három csörtét tartozott kiállni, ellenfelei fejenként egyet-egyet. II. Henrik igen nagy gonddal készült fel e tornára, mivel az ő szemében mindennél fontosabb volt a bajvívás, s százszorta jobban megörvendeztette, ha ellenfelét megingathatta nyergében vagy mi több, kivethette onnan, mint ha országát egy tartománnyal gyarapíthatta. Amint az első támadó, Szavojai Emmanuel Filibert - ki változatlanul megtartotta e címét, noha körömfeketényi szavojai földet sem mondhatott többé magáénak - átlépte a Tournelles-palota küszöbét, s jelentkezett a királynál, ki már teljes fegyverzetben és sisakban volt, Henrik nevetve kiáltott oda neki:

- Jól megüld a lovadat, fivérem, mert bizony mondom, kivetlek a nyeregből, ha tehetem, s nem tekintem szövetségünket.

De nem vethette ki. Mindketten beletörték kopjájukat a másik pajzsába, s ámbár a herceg kissé megingott nyergében, tört kopjáját elhajítva nagy hirtelen megkapaszkodott a kápában. A bírák itt a királynak ítéltek elsőséget, ám a második csörténél, amikor Guise herceggel csapott össze a király, döntetlent ítéltek, mivel a felek egyike sem ingott meg kopjatöréskor. A harmadik s utolsó összecsapásban Montgomery gróf, a testőrség parancsnoka volt a király ellenfele. Nyurga s szegletes ifjú ember volt a gróf húsz esztendeje virágjában. Fergetegesen csaptak össze a küzdő felek, s mindkét kopja szilánkokra tört, hanem a bírák megint egyenlőnek ítéltek védőt s támadót, ami végképp kihozta sodrából a királyt. Sisakrostélyát feltolva odakiáltott a jelenlevőknek: meg akarja újrázni a csörtét Montgomeryvel, negyedszer is kopját kíván törni! Óhaja oly szembeszökően sértette a lovagi torna reguláját (a kihívó fél három csörtét állhatott ki, se többet, se kevesebbet), hogy kezdetben némi ellenállásba ütközött részint Vieilleville úr részéről, ki akkor állt volna kihívó félként sorompóba, részint Montgomery gróf részéről, kinek, mint kihívottnak, egy csörtére volt joga, nem többre, s ki attól tartott: bajnok társai szemére hányják majd e hibát. A király azonban hallani sem akart semmiről, kurtán leküldte Vieilleville urat a pástról, s visszaszólította Montgomeryt. Montgomery kedve ellenére kénytelen-kelletlen engedelmeskedett.

A király makacskodása kínos hatást tett a nézőkre, úgyannyira, hogy a kürtök s trombiták, melyek eladdig fülsiketítő harsogással jelezték a csörte kezdetét, most némák maradtak. A viadal halálos csöndben ment végbe, amit utóbb baljós jelnek mondtak.

A többi pillanatok műve volt. A két bajvívó megint kopját tört. Montgomery elfelejtette izgalmában a kopjacsonkot földre hajítani, amint illett volna, hanem továbbra is görcsösen szorongatta a jobbjában. S mivel lova vad iramban ragadta tova, a csonk nekivágódott a király fejének, és sisakrostélyát felpöccintve bal szemébe fúródott. Henrik elejtette pajzsát, és előrebukott lova nyakába; maradék erejét végsőkig feszítve ott valahogy megkapaszkodott, s a mén vágtában vitte a sorompóig, hol a királyi tisztek megfékezték. "Végem" - nyögte a király a connétable karjai közé zuhanva.

Tíz álló napig haldoklott, pokoli kínok közepette. II. Fülöp elküldte hozzá Brüsszelből Vesaliust, a híres kirurgust, ki Ambroise Paré segédletével megszondázta a sebet, s próbálta megtisztítani a faszilánkoktól. Hogy a baj mértékét s okát jobban megértsék, a két nagy sebész kikérte a börtönből négy frissen lefejezett gonosztevő fejét, s azokba nagy erővel beleverték Montgomery kopjájának csonkját. Okosabbak mindazonáltal nemigen lettek e hátborzongató experimentum után.

Negyednapra feleszmélt a király, s megparancsolta: haladéktalanul menjen végbe leánya s nővére menyegzője tegnapi ellenségeinkkel. Úgy is történt, de a gyász s halálvárás légkörében, hegedű- és sípszó nélkül leginkább temetési menetre hasonlított a násznép vonulása, s kik e néma menetben lépkedtek, minduntalan Nostradamus vészterhes jóslatát idézgették: Ifjú oroszlán öreget leveri, Páros viadalban, harcoknak porondján,

Arany kotrocában szemét is kiveri S hal kegyetlen halált, egy-két sebe mián. És halkan hozzátették: ki más lenne az ifjú oroszlán, ha nem Montgomery, s mi egyéb az aranyketrec, ha nem a király aranyos sisakrostélya?

1559. július 10-én, két nappal a kettős hercegi menyegző után meghalt a király. Halálának itt elbeszélt története július 25-én jutott el hozzánk levél alakjában, Párizsból keltezve. E dátummal jegyezte be apám "Számadáskönyv"-ébe. Mellette a lapszélen ott lelem Sauveterre kommentárját: "Nem volt-e igazam, fivérem, hogy nem keseredtem el? Anne du Bourg s a hozzánk húzó tanácsnokok elfogatásával II. Henrik a reformáció fejére akart lesújtani. S íme, ott sújtott le reá éppen Isten is.

Mélységes mély az Úr szándéka, ám olykor vakító fénysugár világítja be. Talán csillapul immár az üldözésnek országunkra szakadt vihara a Gondviselés e nyilvánvaló ujjmutatása nyomán."

Amire másnap, július 26-án így felel apám: "Nem valószínű. II. Henriket fia, II. Ferenc követi a trónon. Az új király még gyermek, s amellett férje s bolondja Stuart Máriának, ki Guise unokahúga. A hatalom marad tehát annak a kezében, akié volt, s az eretneküldözés nem hagy alább."

Jean de Siorac sejtelme bevált, a Guise-ek kezébe került az ország gyepleje lI. Henrik sírba tételével. S hat hónappal később máglyán égették meg Párizs piacán Anne de Bourg-t, mint eretneket.

Az Úr 1560-ik esztendejében a szokottnál később jött el Mespechben a szénakaszálás ideje, mivel július hó első felében esős-szeles idő járta kemény fagyokkal, mintha nem is nyár lett volna, hanem tél közepe. Július 15-én végre kiderült az ég. Sauveterre előhozatta kaszáinkat, s minek utána megtisztítatta őket a rozsda ellen rájuk kent zsírtól, látta: fényesen ragyog s éles minden kasza, egyet kivéve, mely kicsorbult a sok használatban. Meghagyta hát Faujanet-nak, fenje ki azt az egyet, s Faujanet - kivel e dologban senki versenyre nem kelhetett - kicsiny üllőre helyezte a csorba kaszát, s két álló órán át forgatta-veregette, de oly akkurátus, pontos kis ütéseket mért innen is, onnan is élére, hogy nem győztem csodálni.

Izentünk bérlőinkért, kiknek segítségére számítottunk, s másnap pitymallatkor felsorakoztak Felrétnek nevezett kaszálónk szélén bérlőink s katonáink - már úgy értem, két katonánk, hisz Coulondre nem kaszálhatott vaskeze miatt s rajtuk kívül: Faujanet, Jonas, Michel és Benoit Siorac, Maligou, Fougerol (Taniésből) és Délibie Flaquiére-ből; kellő távolságra egymástól, hogy jó nagyot kanyaríthassanak.

Mivel immár tizedik életévemben jártam, akárcsak Samson, megengedték nekünk, hogy hajnalok hajnalán keljünk, s egy rossz kaszával letaroljuk az út mentén növő csalánt. Hol én kaszáltam, s Samson gyűjtötte halomba a gazt, hol megfordítva. Francois őrjáratba indult a testvériséggel a Vaskezű Coulondre-ral, lóháton cirkált a domb gerincén s az erdő alján, nyeregkápáján töltetlen pisztoly, egyik keze kackiásan csípőre téve. De mihelyt felkelt a nap, Francois ellankadt, s megelégelvén, hogy kis fekete heréltje nyergében rázassa testét, kapta magát, hazakocogott, s elő se jött többet, még akkor sem, amikor tizenegy óra tájban mind a nagy diófa alá gyűltünk ebédezni.

Bátyám nem szeretett házunk népével elkeveredni, tán mert megsejtette: azok sem igen kedvelik.

Mifelénk, Périgord-ban akkor van a legénynek becsülete, ha nem ijed meg a munkától, s tiszta a

nézése, vidám a nevetése, fürge a szava; a mieink nem szívlelik a bátyámforma hallgatókat, s az a mondás járja köztük: óvakodj a beszédtelen embertől, akár a hamis kutyától.

Sok eső esett ezen a nyáron, magasra felburjánoztak a gyomok, s mi Samsonnal félelmes vagdalkozásba kezdtünk, mindet kardélre hánytuk, egynek sem kegyelmeztünk. "Nesze neked, kutya angol - mondogatta Samson -, mért nem maradtál otthon? kellett neked idejönni országodból, s Calaist elfoglalni?" Halomra öltük szegény csalánokat, s ők nemigen védekeztek, csak ostobán ráztákringatták csípős leveleiket puha szárukon, melyről akár bottal is lecsapdoshattuk volna őket, oly könnyen engedték.

- Hahó, legénykéim! - szólt le lova hátáról apánk félkomolyan, féltréfásan. - Egy-két leckével elmaradtatok országunk históriájában. Mióta visszaadták Calais-t, s Véres Mária helyett Erzsébet ül az angol trónon, ki, mint már mondottam, nem pápista, az angolok nem ellenségeink többé.

Kaszásaink felsorakozva vártak a kapitányok jeladására. Meg-megborzongtak a hűs hajnali szellőcskében, hisz egy szál ingben álltak ott, tekintettel az eljövendő hőségre s izzadságra. Bal kezük övükön matatott, hol tokjában ázott a fenőkő, jobbjuk a kasza pengéjét tartotta, s az olyanformán állt, nyelével földnek támaszkodva, mint írott képeken a Halál kaszája. Holott éppen nem bánatosak voltak ők kilencen, hanem nagyon is vidámak. Mert bár kemény munka várt rájuk, ez a nap ünnep volt minálunk. Mespechben nem volt szokás szénagyűjtéskor fukarkodni az elemózsiával, s a kaszások négy órakor már bekebeleztek egy nagy tányér szalonnás zöldséglevest, s kiadósan leöblítették borciberével.

Most csendben álldogáltak a mező szélén, s nézték az erdő aljáig futó s lágyan fodrozódó gyepszőnyeget. Szentséges Úristen, be megkövéredett a sok esőtől a pimasza! Nagyra nőtt, zölden fénylik, s oly sűrű, mint az asszonyi állat haja. És annyi, de annyi van belőle, ameddig a szem ellát, hogy az embernek inába száll a bátorsága. Ezt ugyan le nem vágjuk ma sötétedésig! Ámbátor jobb erre nem is gondolni. Gondoljunk inkább arra, hogy tizenegy órakor hófehér búzakenyeret kapunk, jó nagy darab sózott húst s hozzá bőven borocskát.

Odalent, a fák árnyékában, egy szekéren vagy tíz szakállas puska várt a sorára. A testvériség hozta ki, hogy ha támadás érné őket, a kaszások rögvest csatlakozhassanak az őrséghez. S a kaszások hálatelt szívvel gondoltak a puskákra, a kapitányok elővigyázatára s arra, hogy pirkadattól sötétig nyeregben lesznek majd, s körülöttük cirkálnak. Hej, sok földesúr van, ki ezt soha meg nem tenné, s inkább oltalom nélkül hagyja embereit, semhogy egész áldott nap a nyeregben töresse testét.

Amikor Jean de Siorac felemelte jobbját, Faujanet, ki balról az első volt a sorban, jól megvetette a lábát, s nekifohászkodott a dolognak. Nagyot suhintott, kaszája beleharapott a harmattól gyenge fűbe, s egyazon mozdulattal takaros rendbe rakta balján a levágott füvet. A második kaszás, Jonas, bevárta, míg Faujanet vagy egy öllel megelőzi, s csak akkor vágott bele; ugyanúgy várt jobb oldali szomszédja, Fougerol is, míg Jonas ölnyire előre nem nyomult a mezőn. Így követték nyomon egymást ölről ölre a kaszások, úgyhogy a sor jobb szélén álló éppen nyolc öllel maradt le Faujanet mögött. Ekképpen mindenki jól láthatta maga előtt a lekaszálandó rendet, s nem kellett attól tartania, hogy kaszája össze talál koccanni bal oldali szomszédja kaszájával, vagy hogy lábon talál hagyni valamennyi füvet a szomszéd s a maga rendje között. Minthogy Faujanet első volt a sorban, ő volt mintegy a vezér, ő diktálta az iramot, ő szabta meg, mikor tartsanak pihenőt kaszafenés végett.

Ilyenkor kétszer belefújt a nyakába akasztott kis tülökbe. A testvériség nem azért jelölte ki Faujanet-t e tisztre, mintha ő lett volna kilencük közül a legjobb kaszás, hanem éppen megfordítva, azért, mert közepes kaszás volt, sem nem túlságosan erős, sem nem túlságosan gyors, úgyhogy mindenki lépést bírt tartani vele, s nem akadt lemaradó, ki e bölcs elrendezést felboríthatta volna.

Faujanet azonban nem úgy fogta fel megbízatását, ahogy én mondom. Az ő életében a hatalom s dicsőség napja volt a szénakaszálás ideje, mint apám sokszor elmondta mosolyogva; s aki egyszer is láthatta, mi büszke arccal fúj a kis bors ember kettőt (vagy munkakezdéskor hármat) tülkébe, az menten megértette: igen nagyra tartja tisztét. Amellett szeretett kaszálni. Nem, az ő kezében nem játékszer volt a kasza, mint Jonaséban. Faujanet erejét megfeszítve dolgozott, érezte dereka s karja fáradságát, érezte, mint feszülnek meg az inak kétrét görnyedt testében s kurta lábában, melyet jó erősen megvetett, nehogy orra bukjék előrehajoltában. De ez az erőfeszítés számolt a jövővel, Faujanet ügyelt rá, hogy ne fogjon a kelleténél nagyobb rendet, s ne hajtsa túl az iramot, kaszája nem tért a kelleténél gyorsabban vissza kiinduló helyzetébe egy-egy suhintás után. Amint úgy érezte, felülkerekedőben van fáradtsága, kettőt tülkölt, s kaszafenés ürügyén, a fenőkövet szaporán húzogatva kaszája szélén kifújta magát. Nem a gyorsaság volt e munkánál a fő, hanem a gondosság. S Faujanet azt is tudta és észben tartotta, hogy ilyenkor, hajnalban fogyasztja kenyere javát, most még gyenge a fű és simulékony, két-három óra múlva azonban elillan a harmat, s akkor nagyobb erőt kíván majd a munka, holott a kaszás ereje közben megfogyatkozik, homlokáról szakad a verejték s elvakítja, háta közepén a két lapockacsont közt patakot cserdít a sós lé. Akkor majd sűrűbben és hosszabban kell a kaszát fenni, nem annyira azért, hogy élesebb legyen (ámbár hiszen nem lehet az elég éles!), hanem inkább, hogy a kaszás egyet-egyet szusszanjon.

Amennyi dolga volt, Faujanet rá sem ért elfáradni, s ha mégis megkörnyékezte a kimerültség, igyekezett nem arra figyelni, hanem a kilenc kasza suhogására "szissz... szissz...", ahogy a fű tövébe haraptak. És mert a kilenc kasza nem egyszerre mozdult, hanem mindegyik valamicskével előbb, mint jobb oldali szomszédja, s valamicskével később, mint a bal, nem volt holtpont, megszakítatlanul hallatszott a suhogás. Faujanet szerette a kaszák muzsikáját, mert bőségről regélt, teli szénapajtákról, kövér barmokról, és mert igazi férfimunkát tagolt-kísért, hisz ki látott már a tűző napon órákig kaszálni holmi pisist? A fehérnép legfeljebb arra jó, hogy a szénát forgassa, villázza vagy összegereblyézze, de kaszálni nem kaszál, hacsak nem az útfélen tenyésző csalánt nyakazza le holmi rissz-rossz kaszával, mint az uraság legénykéi.

Mit számít, hogy az ember kicsi, görbe lábú, s bőre-szeme szénfekete, ha egyszer helyén van az esze, mint Faujanet-nak, mert ő tudja, mint vélekedjék a kaszája alatt surrogó fűről. Magasabbról látja ő a világot, mint a röghöz tapadt paraszt, lévén ő mesterember, kádár. A paraszt mindentől fél, még a bőségtől is, s azt mondja: Füves esztendő Sovány esztendő!

Ami úgy értendő, hogy ha bőviben terem fű, gyengén fizet a gabona. Faujanet azonban józan ésszel ítél, s tudja: nem kell e mondásra adni, ahelyett inkább azt tartja: "füvetlen esztendő sovány esztendő", mire bizonyság az 1557-es év s a rettentő aszály, mely nyolc álló hónapig dühöngött Périgord-ban, felperzselve a füvet, kiszárítva kutat-forrást, s ínséget hozva pásztorra és szántóvetőre.

A sarlat-i konzulok kérésére a püspök úr elrendelte: diocesiuma minden templomában könyörögjenek esőért, s rendezzenek nagy processiót a daglani s a Saint-Pompon-i Máriakápolna között. Tűző napban vonult fel a nép Saint-Pomponba a feszület nyomában, s szentek litániáit

énekelve. Egyet sem hagytak ki közülük, nehogy a kifelejtett megbántódjék, s a szárazság pártjára keljen. A papok berekedtek, annyi biztos hatásúnak tudott titkos esőhozó imát kántáltak el. A hívők ezrével futottak gyónni-áldozni, s bőkezűen adakoztak, noha alig volt már valamijük, de hiába minden, az eső nem jött meg, hanem eljött helyette a tél, s vele a legfeketébb ínség; az állatokat levágták vagy elkótyavetyélték, nem lévén mivel etetni őket, a bérlők tönkrementek, a földbirtokosok kényszerűségből elzálogosították földeiket, s napszámosok ezrei váltak munkátlanná s földönfutóvá Franciaország utain, hol koldusként kóboroltak, s makkal, fakéreggel táplálkoztak.

Faujanet örül hát, hogy nagyra nőtt, dús és erős szálú fű herseg kaszája alatt, mert ez a sok széna - hacsak a vihar meg nem pocsékolja, mielőtt behordanák - jó marha- és birkahúst ígér, sok tejet, erős lovakat szántáshoz s ugaroláshoz, egyszóval jólétet s megelégedést e világ kicsinyeinek, mert a nagyoknak - a mespechi uraságoknak s a többinek - rossz évben is van mit enniök, s még kölcsön is adhatnak a sokból, mit félretettek. A szegénynek bezzeg nincs kitartása, s ha az Úristen megint úgy megkeményítené szívét Sarlat-vidék népe irányában, mint 1557-ben - s ugyan ki érti, miért haragudott jobban a périgord-iakra, mint másokra, holott semmivel sem voltak vétkesebbek amazoknál? -, ha megint megtiltaná fellegeinek, hogy esőt bocsássanak alá e tartományra, akkor nem kellene több egykét hónapnál, s jaj lenne ismét a szegénynek, éhség kínjának-gyötrelmének esne martalékul.

E télen egyébről sem folyt a szó Taniés, Sireil s Marcuays környékén, mint a farkasszukáról, kit Jonas megjuhászított. Alig vártam már, hogy láthassam, s a testvériség nagy nehezen kötélnek állt, megengedte: vasárnap este Samsonnal hazakísérhetjük Jonast barlangjába, s ott tölthetjük a hétfőre virradó éjszakát.

Nem kis szó, bizony, barlangban hálni, melynek ajtajául akkora kődarab szolgál, hogy maga Polüphémosz is megirigyelhetné, s ahonnan a tűz füstje kis lyukon át távozik, melyet fejed fölött vágtak a boltozatba. És nem kis szó, bizony, tízévesen egy farkasszuka oldalán hálni, egy valóságos, rőt bundájú, villogó tekintetű farkas oldalán, másfelől meg egy kecske s gidái mellett, kikhez eme farkas hozzá sem ér, a herkulesi termetű Jonas oltalmában, ki tulajdon gyapjába burkolózva kis híján olyan szőrös maga is, mint farkasszukája.

De ne szaladjunk előre! Előbb csak üldögéltünk a tűz körül, mit Jonas gyújtott kőből épült, magas tűzhelyén. A lángok harcba szálltak a hideg széllel, mely a boltozatba vájt, kerek lyukon süvített be, s hamarosan győztek felette; a tél szele elkotródott a felszálló füst és meleg levegő útjából. Maligou néne egy egész sült csirkét adott velünk egy kosárkában, kendőbe csavarva. Samson megette egyik szárnyát, én a másikat, Jonas a két combot, s a farkas, helyesebben a szuka a csontokat.

Csoda volt hallani, mint őrölte hatalmas állkapcsa a csontokat, miközben kéjesen lehunyta szemét, s elnyúlt Jonas és köztem. Aztán finom, édes diót ettünk, Jonas hüvelyk s mutatóujja közé fogta, s könnyedén összeroppantotta a diót, lehámozta, héját tűzre vetette, belét friss kecskesajtba tűzte. Innunk is e jól tejelő kecske adott egy kancsó közbenjöttével, mely kézről kézre járt közöttünk, s amelyből a farkas is megkapta a maga részét egy tálkában. Látni kellett volna, hogy szürcsölte a habos tejet, mint egy macska, s nyalta le utána a pofáját, hogy egyetlen cseppje se vesszen kárba.

- Jonas, nem félsz, hogy farkasod egyszer csak felfalja kecskédet? - kérdezte Samson.

- Már mért tenné? - vonta meg a vállát Jonas. - A kecske ad tejet neki is, ahogy nekem.

- Honnan tudná azt a farkas, ki adja a tejet?

- Tudja ő, hogyne tudná. Nem kell ám azt képzelni, hogy az állatoknak nincs eszük. Mikor a kecskét fejem, mindig itt fekszik mellettem a farkas, s nyelvét lógatva, tátott szájjal lesi a finom, tőgymeleg tejet. Persze hogy tudja.

- De a farkas hússal él - mondtam én.

- Kap tőlem eleget, a vadászzsákmányomból.

Jonas kinyújtotta hosszú karját, elővont valamerről egy hasas zsákot, s abból három marék gesztenyét vett ki. Csinos halom támadt előtte, lévén nagy a marka. Akkor kicsinyke tűzhelyet formált hamuból a lobogó lánggal égő tűz mellett, s abba csúsztatta be a gesztenyéket. Erős gesztenyeillat töltötte be a barlangot, eszembe idézve vidám közös estéinket Mespechben, mióta beállt a fagy.

- Azt beszélik, Jonas - szólalt meg újra Samson -, hogy a kecskéd hipp-hopp leánnyá változik majd egy szép napon, s te feleségül veszed.

- Ki mondta?

- Cabusse.

- Bár adná Isten! - felelte Jonas nagy komolyan. - Mert igen nagy szükségem lenne már társra.

De ha szabad választásom volna, azt kívánnám, inkább a farkasszuka változzék asszonnyá, semmint a kecske.

- Ugyan miért?

- Mert a kecske tejet és sajtot ád, amit asszony nem adhat. És - tette hozzá elgondolkozva, s a tüzet bámulva, de oly komolyan, mintha e metamorfózist nemcsak lehetségesnek vélné, hanem küszöbönállónak is - az én farkasom szép ám. Sok lány megirigyelhetné ragyogó szemét, sűrű szőrét.

Azzal belemélyesztette nagy kezét a farkas bundájába, s megsimogatta. Az állat felé fordította pofáját, nagyot sóhajtott, s oly szerelmetesen bámulta gazdáját, hogy igazán hittem; ahelyt a szemünk láttára, sültgesztenye-evés közben fog bekövetkezni a csoda.

- Hogyan tetted kezessé a farkast, Jonas? - kérdezte Samson.

- Türelemmel s barátsággal. Egy rókalyukban leltem rá, ahová behúzódott s kitágította. Szeme láztól tüzelt, s oly sovány volt, hogy a csontja majd kibökte bőrét. Eltörött egyik hátsó lába, s a falka elől bújt a lyukba; mint tudjátok, a farkasok megölik s felfalják sebesült társaikat. Vittem neki tejet, s aztán kevéske húst is, majd kenderkötéllel jó erősen összekötöztem a pofáját, s helyre tettem a lábát.

- Hát csontkovács is vagy, Jonas? - bámultam rá illő tisztelettel.

- Az vagyok. A nagy-nagybácsikámtól lestem el, ki a faluban boszorkánymesterszámba ment, de a tudományát mindig csak jóra használta, rosszra soha, s még a pap is megsüvegelte. Hej, ha a nagy-

nagybácsikám élne! - Jonas elharapta a mondat végét, és ábrándosan bámulta a szukát.

Ezután elnyomott az álom, Samsonnal együtt, a gesztenyelomb derékaljon, melyet Jonas vetett nekünk. Három nagy juhbőrrel takart le bennünket, úgyhogy kora reggel, a tűz elhamvadtával arra riadtam: testem tűzforró, arcom jéghideg. Amint felnyílt a szemem, csodálkozva tapasztaltam: nem odahaza vagyok, toronyszobánkban. Éppen lehunyni készültem ismét szememet, amikor pillantásom két nagy vadállatszem rám szegzett pillantásával találkozott. Égnek meredt minden szál hajam. A farkas!

- Jonas! - kiáltottam.

- Mi az? - kérdezte ő. Álltában szédítő magasan volt fejem fölött az övé.

- Rám néz a farkas!

- Eb is nézhet püspökre - felelte Jonas. - Aludjék, Pierre úrfi. Nincs még itt a reggeli ideje.

Tüzet is csak eztán gyújtok.

Elaludtam s álmot láttam. Egy rémisztő agg lépett be a barlangba. Szeme fekete volt, mint a korom, termete magas, Jonasnál is magasabb. Fölé hajolt, s érthetetlen szavakat mormolva különös jeleket írt ujjal a levegőbe Jonas feje fölött. S akkor Jonas arca farkaspofává változott, behemót teste farkastestté. Felkelt, ásított, kimutatva hegyes, fehér fogait, majd szorosan a szuka mellé férkőzve leheveredett, s összecsattintotta állkapcsát. Merőn nézett rám, s én nem tudtam: gyűlölettel néz-e avagy nyájasan.

Ahogy a várba megérkeztünk, előnkbe jött Barberine, ki a kapunál lesett, sarkában kis Hélix, kis öcsikéjét cipelte, s amint engem meglátott, elkezdett fintorogni s kacsingatni.

- Én édes Jézusom, csakhogy megjöttetek! A báró úr már a könyvtárban vár Sauveterre urasággal, fontos mondanivalója van számotokra. Hanem így be nem mehettek, büdösek vagytok.

Fussatok mosakodni-fésülködni! Úgy tettünk, ahogy mondta, sőt, tisztát is váltottunk. Közben Barberine szakadatlan sopánkodott s jajveszékelt: hiába a tenger víz, most is kecske- és farkasszagunk van, sőt, annál is rosszabb. Míg belebújtunk a levendulaszagú, kikeményített ingbe, bejött Maligou néne és körülszimatolt.

- Jaj, kis bogárkáim, erős kénkőszagot érzek ám rajtatok! - (és keresztet vetett fejünk búbjára). Úgy van az, lám, mint gondoltam: ama farkasszuka valójában boszorkány, csak azért bújt állatbőrbe, hogy a mi kőfaragónkat elámítsa s pokolra vigye.

- Hallgass, Maligou - förmedt rá Barberine. - A kapitányok nem szívelik az efféle beszédet, kivált az úrfiak előtt!

Maligou néne szavai mindazonáltal láthatóan nagy hatással voltak rá.

- Mondja csak, Pierre úrfi - fordult hozzám furfangos képpel Maligou nenő -, szereti-e vajon Jonas azt a szukát?

- De még mennyire! - feleltem. - Azt kívánja, bár változtatná Isten némberré e farkast, hogy ő feleségül vehesse.

- Haj-baj, ettől féltem éppen! - A néne annyira szánta Jonast, hogy egész idomtalan teste remegett, mint a kocsonya. - Máris elámították s bolondították, lám, a mi kőfaragónkat, belegabalyodott immár a hálóba, mit a pokol hetvenhét démona vetett ki rá! Mert nem az Úristen változtatja emberré a farkast, Pierre úrfi - tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon -, hanem az ördög. S ha eljő e nász ideje, az ugyan nem az égben köttetik meg, hanem a fertelmes s titkos bujálkodás lészen a barlang mélyén, a kecske szeme láttára. Szegény, szegény Jonas! Pedig nála szebb férfit nem hordott még a hátán Sarlat földje! Minő nagy, minő erős és gyapjas! De jól mondják: kicsapongás s paráználkodás viszi pokolra az embert.

- Te csak tudod - vélte Barberine -, elvégre te tizennégyszer vétkeztél csűrötökben azzal a roma kapitánnyal!

- Tizenötször - vetett sietve keresztet Maligou néne. - De nem vétkeztem. Te is tudod: erőszakot tettek rajtam. Legalábbis előszörre. Azután meg már azt gondoltam: legyen meg Isten akarata.

A két kapitány a könyvtárszobában várt bennünket egy aggastyán társaságában, ki tetőtől talpig feketében volt, s hófehér szakállával, sápadt arcával, izmos termetével s méltóságteljes mozdulatlanságával olybá tűnt előttünk, mint Mózes képes bibliánkban. Mint később megtudtam, a neve Raymond Duroy volt, maga pedig a reformata vallás sarlat-i lelkipásztora, ámbár egyelőre még titokban. Sauveterre, ugyancsak talpig feketében, Raymond Duroy mellett ült komolyan és szigorúan, mint az. Apám ellenben talpig zöldben járt fel-alá a teremben (a zöld anyánk színe volt); elébb megállt az ablak előtt, aztán sarkon perdült, visszatért Sauveterre karosszékéhez, két kézzel markolta meg a szék támláját, majd megint eltávolodott tőle, s visszatért az ablakhoz. Arca inkább feszült volt, semmint komoly, s egy percig nem maradhatott veszteg. Léptei fürgék voltak, mint mindig, háta egyenes, mozgása élénk, taglejtései előkelőek. Olykor-olykor csípőre tette kezét s megállt kedves tartásában, domború mellkasát kidüllesztve, állát előrefeszítve, s nyakát türelmetlenül tekergette jobbra-balra.

- Nocsak, legénykéim! - derült fel hirtelen az arca, amint meglátott. Legszívesebben megölelt s összecsókolt volna, de erőt vett magán. - Láttátok a farkasszukát? Szép? Örültetek neki?

- Örültünk - feleltem kissé vonakodva, mert az járt az eszemben, amit Maligou nenőtől hallottunk az imént.

- No hát, üdvözöljétek bátyátokat s foglaljatok helyet - mondta apám, ki amióta Francois-val összezördültünk, mindig gondosan ügyelt rá, hogy fiai közt egyetértés honoljon.

Előbbre léptem, s megláttam Francois-t, kit addig elrejtett volt előlünk a karosszék, amelyben ült, épp átellenben Raymond Duroy-val s a testvériséggel, keresztbe font karral, komoly arccal, mint maga az Erény. Köszöntem neki, s ő abban a megtiszteltetésben részesített Samsonnal együtt, hogy kétfelől arcon csókolt.

- Azért hívattunk ide, fiaim - szólt apám, hirtelen fellelve régi, cikornyás latinságát -, mivel igen

fontos hírünk van számotokra, s ennek folytán Sauveterre úrral súlyos elhatározásra jutottunk.

Itt rövid szünetet tartott, majd így folytatta: - Halljátok előbb a jó hírt! December hó 5. napján meghalt II. Ferenc, minek utána genny fakadt volt füléből. Uralkodása nem tartott tovább egy fél évnél, s épp csak betöltötte a tizenhatodik esztendejét, amikor utolérte halála.

Megint megállt a beszédben, s a papra pillantott, mintha az ő szavára várna. Duroy széke karfájára nyugtatva mindkét kezét, felénk emelte hosszú, fehér szakállát, sápatag arcát, s ünnepien, de úgy, hogy sem teste, sem arca nem mozdult, ezeket mondta: - Isten mutatkozott meg, ímé, előttünk! Két ízben sújtott le: elsőbben szemen találta az apát, másodjára fülön a fiút. Az apát, mivel nem akarta meglátni a reformáció igazát. S a fiút, mert nem akarta azt meghallgatni.

- A király halála pedig ily következményekkel járt - vette át a szót megint apám. - A Guise-ek száműzettek a hatalomból. S kedvezőbb ügyünkre nézve soha nem volt még a perc ez országban. Két királyi vérből való herceg kelt pártunkra: Anthonie de Bourbon, Navarra királya s fivére, Condé herceg, kit a Guise-ek börtönre vetettek, de Katalin királyné, ki az országot IX. Károly kiskorúsága alatt kormányozza, szabadon bocsátotta. Coligny visszakapta címeit s birtokait, ismét Franciaország tengernagya, s D'Andelot a gyaloghad generálisa. Az ország tíz püspöke állt mellénk, a többi közt a périgueux-i is. Katalin királyné új kancellárt nevezett ki Michel de L'Hospital személyében, ki titkos hívünk. Úgy hírlik, a régensnő maga is hajlik a reformációra. Holott ravasz szuka ő - tette hozzá apám futó mosollyal -, s csak tetteti magát báránynak, mint Jonas farkasa.

Megint szünetet tartott.

- Itt, Périgord-ban, rég oldalunkra állt a négy Caumont fivér, kiknek hatalma a bevehetetlen castelnau-i várkastélyra épül, s Biron báró, a királyi sereg főkapitánya a sarlat-i bíróság területén.

Amire bizonyság, hogy ezen a télen, mikor december hó első napjaiban zavargás tört ki Sarlat városában, mivel a csőcselék felindult, látván, hogy Duroy úr, ki most itt van velünk, papi készület, tömjén s fáklya nélkül temeti el a temetői mécs alá hittársunkat, Delpeyrat urat, Biron megtagadta a sarlat-i püspököktől a kért fegyveres segítséget.

Apám ismét elhallgatott, majd nagyon komolyan, minden szót megnyomva mondta: - Alaposan meghánytuk-vetettük a dolgot Sauveterre úrral, s arra jutottunk: ideje végre felhagynunk a misehallgatással, s nyíltan megvallani hitünket. Mit szóltok hozzá, fiamuraim? kérdezte, elénk plántálva magát csípőre tett kézzel, s végigfuttatta rajtunk türelmetlen s szigorú pillantását. - Szóljatok, követitek-e szülőapátokat?

- Szíves örömest vállalom édesapám hitét - vágta rá Francois, talán egy gondolattal gyorsabban is a kelleténél.

- Én e hitben nőttem fel, s mást nem ismerek - mondta Samson az ő szelíd hangján.

Én nem szóltam. Apám parancsoló pillantást vetett rám: - Hát te, Pierre?

A szívem gyorsabban vert, míg kimondtam: - Engem édesanyám katolikusnak nevelt, kedves apám tudtával s beleegyezésével. Tízéves sem vagyok, s nagy az én tudatlanságom. Ne vegye zokon, apám, ha többet szeretnék tudni a reformata vallásról, mielőtt vállalnám.

Apám szeme szikrákat vetett.

- Nem érhetem be efféle köntörfalazással! - kiáltotta haragosan. - Jól ügyelj, Pierre, nehogy a Sátánra hallgass! Bizonnyal ő sugallja megátalkodott vonakodásodat...

Duroy lelkész intőn felemelte jobbját, s nemes metszésű, szigorú arcát apám felé fordítva így szólt: - Kemény talajra épül az igaz hit. Nem foghatunk mindent a Gonoszra. Ha Pierre ismerni kívánja hitünk igazságait, én örömmel vállalom beavatását.

Szívem mélyéig megrendülve apám haragjától - mert ő volt mindenben példaképem s hősöm -, Duroy lelkészre emeltem pillantásomat. Hálás voltam neki a nem várt segítségért, de ahogy elnéztem birkózóvállát, tiszteletet parancsoló, fehér szakállát, tudástól s bölcsességtől kidudorodó homlokát, szánalmasan kicsinek éreztem magam mellette. Sápadt, de erélyes arcában két mélységesen mély szem égett, hogy alig viselhettem el ragyogásukat, s láttukra azt gondoltam: annyi eshetőségem sincs győzelemre az új hit e félelmes bajnokával szemben, amennyi akkor lenne, ha puszta kézzel kiállnék Jonasszal verekedni.

Hatodik fejezet Egy hét sem tellett bele, s Duroy lelkész megtérített. Holott sok egyebet is végbevitt e hét nap alatt. Fáradhatatlan volt. Örökkön úton s nyeregben, ment árkon-bokron át, megvinni a népnek az igaz szót.

Még jóformán a száját sem nyitotta ki, s máris nyert ügye volt nálam. A mise Mespech várában ezt piciny korom óta tudtam - asszonyok s cselédek dolga volt. S a katolikus vallás Vonyogó hite, tudatlan, iszákos, parázna plébánosunké, ki gyónáskor minduntalan olyakat firtatott nagy kíváncsian, minek addig hírét sem hallottam, s amire zavartan elhallgattam. Katolikusok voltak a gonoszok is, kik Anne du Bourg-t megégették, s őelőtte vértanúink hosszú sorát, kiknek nevét mindig nagy tisztelettel idézte a testvériség. Jobban senkit sem csodáltam a kerek világon, mint apámat s Sauveterre bácsit, s az ő révükön réges-rég az ő pártjukhoz - az üldözött hugenották pártjához - tartoztam, jóval előbb, hogysem hitüket követtem volna.

Volt bennem mégis ellenkezés s kétely, de megértettem: jobb lesz hallgatnom róla, hacsak nem akarom még jobban fejemre vonni hőn szeretett apám haragját. Nagyon homályosnak tetszett előttem példának okáért az, amit az üdvösségről tanított az új vallás: hogy az csak és csupán Isten kegyelme folytán válhat osztályrészemmé, nem jó cselekedeteim jutalmaképpen. Az én szemszögemből - mely

úgy lehet, kissé gyermekes volt - kielégítőbbnek tetszett e pontra nézve anyám vallása. Kedveltem továbbá a purgatóriumot is, lévén az véleményem szerint igen kényelmes és hasznos institúció, s bűnbánó pillanataimban örömest időztem volna egy keveset ott a tisztítótűzben, hogy bűneimet - kivált kis Hélixszel való közös játékainkat - levezekeljem.

S még inkább ragaszkodtam Szűz Máriához, kit gondolatban Barberine-nal azonosítottam, az ő hókeblével, szelíd arcával, vigasztaló karjával. Új vallásomban, ha szabad együgyű véleményemnek hangot adnom, szeretetre érdemesnek mást nem leltem, csak csupa férfit. S amit akkor inkább csak éreztem, azt vallom ma is. Ha százszor eltiltjuk is írott s faragott ábrázolását, Urunk s Teremtőnk mindenképpen ránk formáz, emberarcú, s hát akkor milyen kár, hogy a nő, még anya mivoltában is, elessen mindattól, ami isteni.

Apám titoktartásra kötelezett bennünket a testvériség elhatározása dolgában mindaddig, míg én is meg nem térek, hitoktatásom hetében tehát senki meg nem tudta Mespechben, sem anyám, sem a Siorac fiúk, sem a cselédség, hogy Mespech - velünk együtt - hamarosan átáll a reformáció táborába.

Mi több, apám szándékosan utoljára kívánta hagyni Isabelle de Sioracot, miért is szobájába száműzte őt Franchou társaságában azon a nevezetes vasárnap estén, december 22-én, amikor ő vacsora után egy csapásra kívánta megtéríteni házunk népét, sőt Jonast, Cathau-t s Cabusse-t is, minthogy aznap este ők is falaink közt időztek.

Jean de Siorac parancsára Maligou néne megint kigyújtotta két gyertyatartónk mindenik ágát (mi egyetlenegyszer sem esett meg ama régmúlt este óta, melyen Sauveterre elbeszélte nekünk Calais 1347-ben bekövetkezett elestének s angol kézre jutásának históriáját), talán a perc ünnepibbé tétele végett vagy a fény jelképeként, melyet a testvériség készült cselédeire árasztani. Miután az asszonyok sietve leszedték a vacsora maradványait, Siorac báró, Sauveterre úr s Duroy lelkész foglalt helyet az asztalfőn. Duroy fehér üstökén ezüstösen csillant meg a gyertyák mögötte imbolygó s olykor magasra felcsapó lángjának visszfénye, mintegy glóriát vonva tiszteletre méltó feje köré.

Mindenki jelen volt az egy Franchou kivételével, kit komornai teendői fent tartottak az emeleten, anyám mellett. Embereink az asztal két oldalán helyezkedtek el, de nem találomra, hanem az illendőség megszabta, szép rendben, mit sem bízva a véletlenre; az asztalfőtől (hol a lelkész ült a testvériség oldalán) az asztal alsó végéig (hol az asszonynép foglalt helyet) fokozatosan csökkent a jelenlévők rangja s tekintélye; először az úrfiak, aztán (az akkor hatesztendős) Catherine, majd a Siorac fiúk következtek (mint atyafiak), aztán Cabusse és a felesége (lévén ők Le Breuil birtokosai), a két katona (mint a kapitányok legrégibb szolgái). Jonasnak és Faujanetnak, mint később ideszegődötteknek, a katonák után volt a helyük. A további sorrend: Barberine, Maligou néne, Franchou (ha itt lett volna!), kis Hélix, karján anyja kisdedével, a kis Annet-vel, és a sor Legvégén Gavachette, ki hajszálra egyidős volt Catherine-nal, de amilyen szőke amaz, olyan barna az ő haja s bőre.

Valamit megsejthettek embereink az elkövetkezendőkből, részint mivel régóta ismerték a testvériség hitbéli vélekedését, ámbár erről falainkon kívül soha szót nem ejtettek, ki elővigyázatból, ki pedig hűségből, részint mivel valamennyien tudták, mint közel s távol mindenki vidékünkön a hugenotta Delpeyrat temetése óta, ki s micsoda Raymond Duroy. De azt nem tudták pontosan, mire akarja rábírni őket az uraság, talán mert igazán hitték az ő lelkük egyszerűségében, hogy hugenotta úrnak is lehetnek katolikus szolgái.

Apám gyorsan eloszlatta e hiedelmüket. Beszéd közben hol leült, hol meg fel-alá járkált, megmegállva, majd karba fonva, majd csípőre téve kezét, a maga türelmetlen s heves módján; s bár olykor csapongva szólt, izgalmában meg-megbontva gondolatai rendjét, mégis napnál világosabb volt szavai értelme. Sauveterre úr, Siorac báró s az ő három fia, Francois, Pierre és Samson de Siorac ezennel a reformata vallás hívének vallja magát nyíltan s nyilvánosan, és az urak elvárják rokonaiktól (ez a Siorac fiúknak szólt), barátaiktól (ez Cabusse-nek s Cathau-nak), valamint szolgáiktól s szolgálóiktól, hogy kövessék őket ezen az úton, először mivel ez az út az isteni igazság útja, melyet a pápisták elhomályosítottak, s amelyet a reformata vallás hívei eredendő tisztaságában kívánnak helyreállítani; másodszor, mivel a testvériség nem helyezheti bizalmát tartósan oly emberekbe a mai zavaros időkben, kik nem osztják hitét (máskülönben attól kellene tartania, hogy a kérdéses személy gyóntatójától bujtogatva egy napon az ellenség kezére játsza Mespechet).

Azt ugyan nem mondta ki apám áperte, hogy elűzi a várból azt, ki vonakodna az ő hitére megtérni, de szavai világosan erre mutattak, s a jelenlévők megrökönyödéséből kiviláglott: valamennyien így is értelmezték a báró úr beszédét.

Ha mai eszemmel visszaidézem azt az estét, bizony nem repes örömömben a szívem. Mert Siorac báró éppen azt cselekedte Mespechben, mint II. Henrik - kit ezért mélységesen megvetett s elítélt - a maga birodalmában: megkövetelte alattvalóitól, hogy vele egy hitet valljanak. Legföljebb abban különböztek egymástól, hogy Siorac báró nem küldhette máglyára az ellenszegülőket, kellő hatalom híján. De megfoszthatta őket attól a betévő falattól, s száműzhette birtokáról, mi kemény büntetés volt azokban az időkben, amikor közel s távol ezrével kóboroltak étlen s munkátlan koldusok tartományunk országutain. Haladás volt persze már az is, s nem csekély haladás, hogy egyáltalán felmerülhetett századunkban a lelkiismereti szabadság eszméje, holott országunk a katolikus egyház kegyetlen igáját nyögte. De e szabadságot rendesen úgy fogták föl azok is, kik fennen követelték, mint a nemesség vagy legfeljebb a jómódú városi polgárság privilégiumát. Eszükbe sem jutott azt a nemtelenekre s nincstelenekre kiterjeszteni, azokra, kiket valósággal gúzsba kötöttek a hűbéri kötelékek, s kiket a leginkább hatalmában tartott a katolikus vallás processzióival, pompájával, aranyban-bársonyban tobzódó szertartásaival, s azzal, hogy kedvezett a nép babonáinak.

Apám elmondta a magáét, elhallgatott s leült. Embereink riadalma oly nagy volt a gondolatára is, hogy kivettethetnek Mespechből, mint csiga a házából, s pőrén és fegyvertelen, éhség prédájaként ország útjára kerülhetnek, hogy egy szó nem sok, annyit ki nem nyöghettek; szemük kimeredt, nyelvük kiszáradt, s a szájpadlásukra tapadt.

Sauveterre egyenként szemügyre vette őket, s látván rémületüket, jó reményekkel telt el a jövőre nézve. Mert igazán szerette cselédeit, s forrón kívánta: bár mindet megmenthetné; a szíve facsarodott volna bele, ha egyet is el kellett volna űznie közülük, mert megátalkodik a pápista fertelemben, s nem annyira azért, mivel az elűzött álla alighanem felkopna, hanem inkább, mert a boldogtalanja óhatatlanul örök kárhozatra jutna holta után.

Amilyen indulatosan szólt apám, oly nyugodtan mondta tehát ő: - Duroy lelkész úr tüstént elmagyarázza nektek, mi a különbség Róma vallása s a mienk között.

Raymond Duroy ülve s mozdulatlanul beszélt, csak fekete szeme izzott, teste meg se rezzent,

mintha márványból faragták volna. Nem is gesztikulált szavai nyomatékául, egyszer sem emelte fel kezét széke karfájáról. De e jéghegyből emésztő tűz csapott ki, kivált ott, hol Duroy a katolikus papok simóniáiról s romlottságáról szólt.

- Dúskálnak a földi javakban, de felette szegények lelkiekben - mondta. - Gyönyört hajhásznak éjjel-nappal. Kapzsiságuk beszennyezi s megrontja hivatalukat. Ha nincs pénz, nem keresztelik meg az újszülöttet. S nem esketnek addig, míg ki nem csalták a szegény utolsó solját. Ki a kiszabott párbért meg nem fizeti, annak halottját vonakodnak szentelt földbe temetni. Egy szó mint száz: e papok boltot s üzletet csinálnak a szentségekből. S mi annál is rosszabb: nagy és fertelmes simóniát űzvén, áruba bocsátják a bűnbocsánatot s feloldozást is. Búcsúleveleket kínálnak pénzért. Ki csodálhatná a római katolikus papság erkölcseinek ily bűzhödt romlása láttán, hogy az nem átallja maga hasznára fordítani ama javakat is, miket a fejedelmek s mások avégett bíztak rá, hogy azzal a szegények terhein könnyítsen, s a népet iskolázzák!

Duroy itt elhallgatott, s apám intett: aki szólni kíván, bátran szóljon. Ezt a jelenlevők készséggel meg is cselekedték, mivel a kezdet valóban megnyerte tetszésüket.

- Kapzsiak, azok bizony - mormolta Faujanet, mert nem feledte még el a sarlat-i püspököt, ki elkergette őt, amikor egy falat kenyérért instált nála.

- Megberetválnák azok a tojást is, amilyen telhetetlenek - tódította Cabusse.

- Ismerek egy kanonokot, csak itt ni, a szomszédban - fordult Jonas Cabusse-höz -, az addigaddig morzsolgatja hosszú olvasóját, míg ki nem morzsolja az utolsó solt is erszényedből.

- Én... én... én is ismerem - nyögte ki nagy nehezen Marsal, a hebegő.

Csak Coulondre nem szólt, lévén második természete a hallgatás. De róla tudta mindenki: nem éppen jámbor lélek, misét is csak ímmel-ámmal hallgat; nagy keserűségében, hogy fél karját elvesztette, félig-meddig úgyis szakított már elei hitével. Cabusse sem volt sokkal buzgóbb nála. Mint vérbeli gaszkon, nemigen respektálta a papokat, s mióta sorsa így elhalmozta világi javakkal - földje volt, nyája, s övé lett Cathau is -, nem sokat gondolt a másvilággal.

Kurta-furcsa volt reggeli s esteli imádsága is, mint anyám volt komornájától tudtuk. Reggel nagyot nyújtózott, mondván: "Uram, felkél a te szolgád, adj hát jó napot neki!" Este meg ásítozva így szólt: "Uram, lefekszik a te szolgád. Adj neki s hű feleségének jó éjszakát!"

Maligou néne s Barberine ugyancsak figyelt, de szólni egyik sem szólt. Restelltek volna férfiak jelenlétében beszélni. Egymás közt sugdosva mindazonáltal előszámlálták huszadjára is Vonyogó viselt dolgait. Plébánosunkat azért nevezték Vonyogónak, mert egy tréfás kedvű marcuays-i ember, ki üresen találta a plébániát, elhozta a vonyogót a kandalló mellől, s bedugta a gazdasszony ágyába, gondolván, hogy most jól megtréfálta kedves komaasszonyát, hanem az ostor végtére is a plébánoson csattant, ki egy álló hónapon át nem szűnt meg azon háborogni, hogy vonyogóját sehol sem leli, úgy látszik, elemelte valaki, s ezt még a szószékről is elmondta a templomban.

- Igaz biza - bólogatott Maligou néne. - Nincs nálánál nagyobb lator. Gyóntatáskor a

sekrestyében a leányok keblét nézegeti, s combjukat lapogatja.

- És mi több: nála korhelyebb frátert nem szült még francia anya! - mondta Barberine. - Amire bizonyság szegény Petremol temetése. Vonyogó ott áll a megásott sírnál, a koporsót már leengedték, s éppen nekifog imádkozni. Egyszerre kit lát meg szeme a gyászolók első sorában? Belliévre-t, a patkolókovácsot. Abban a szent percben felhagy a paternosterral, s hangosan rászól: "Jut eszembe, Belliévre, adósom vagy egy hordócska borral. El ne feledd megadni, mert az üdvösséged bánja!" S aztán ott folytatja a Miatyánkot, ahol abbahagyta, mintha mi sem történt volna.

Amikor ismét csend lett a teremben, Duroy lelkész sorra vette s szépen megvilágította a kálvinista hitvallás negyven tételét, úgy, ahogy azokat az 1559. évi szidónus elfogadta. Igen higgadtan beszélt, a rendíthetetlen bizonyosság hangján, s birtokában volt egy ritka képességnek: érthetővé tudta tenni a legbonyolultabb kérdéseket is a nép s a gyermekek számára.

- A katolikus papok azt hirdetik - mondta, s mély hangja megremegett felháborodása jeléül -, hogy áldozáskor a borban s kenyérben a maga testi mivoltában jelenik meg Üdvözítőnk teste és vére.

Holott ez merő képtelenség, s aki állítja, ámító s hazug! Üdvözítőnk teste s vére úgy táplálja lelkünket, valamint a kenyér s bor testünket - ezt így kell s csakis így lehet értenünk; aki mást mond, csaló. Mert ugyan hogy lehetne Jézus Krisztus egyszerre s egyidőben a mennyekben s az áldozók bendőjében? Miurunk teste valójában oly távol esik eme kenyértől s bortól, valamint a legmagasabb menny a földtől.

Amihez apám még ezeket fűzte hozzá, ujját intőn felemelve: - Amikor Krisztus azt mondja: "Vegyétek és igyátok, mert ez az én vérem", és "Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem", azt jelképesen kell értenünk, nem szó szerint, mint a pápisták teszik!

Bár egy katolikus pap fülében ez hallatlan istenkáromlásnak tetszett volna, a mieink igen jól fogadták, mivel gyanútlanságukban nem láttak egyebet a tételben nyilvánvaló s a józan ésszel egyező igazságnál. Akkor sem berzenkedtek, mikor Duroy a papi coelibátust vette célba. (Merő képmutatás! vélte Jonas. - Fogadom, Vonyogó sosem élt oly szűzen, mint én a barlangomban!) Amikor a szerzetesi fogadalomra fordult a szó, Cabusse gúnyosan közbevetette: "Tetű a barát a népen!" S amikor a búcsúlevelek kerültek terítékre, Faujanet kijelentette: "Így csak a gazdagok üdvözülnek!"; a fülbegyónás dolga pedig még Barberine-t is kifakadásra késztette: "Innen tudja Vonyogó a családok titkát!"

Annál nagyobb elképedést s ellenkezést váltott ki, amikor Duroy elítélően szólt a Máriakultuszról s a szentek imádásáról. Pedig hát igen óvatosan kezdett hozzá s tapintatosan argumentált: - A Szentírás mondja: Isten s ember közt nem közvetíthet más, hanem csupán Krisztus.

Fölösleges tehát a Szűzanya vagy ilyen-olyan szentek közbenjárását kérnünk s őket imádnunk. Mi tiszteljük a szenteket, mint a hit vértanúit s hőseit, de nem imádjuk őket. S azonképpen tiszteljük Máriát is, mint Krisztus szülőanyját, de nem imádjuk. Isten parancsolata világos és félreérthetetlen: egyedül Krisztus járhat közbe érettünk Istennél. S ki Isten parancsolatát megszegi, a bálványimádás bűnébe esik. Mária és a szentek imádása nem egyéb tévelygésnél s a Sátán tőrvetésénél.

E szavakra nagy felindulás támadt a teremben, s a riadt hallgatás, a tétován rebegő tekintetek, beharapott ajkak mutatták: Duroy szavai ezeréves örökséget sértettek meg férfiak s nők lelkében egyaránt. Mert nem is volt tán polgári ház Sarlat-ban, melynek valamely falifülkéjében ott ne díszelgett volna a Szűz szobra, s jaj lett volna annak, ki úgy halad el előtte, hogy elmulaszt keresztet vetni avagy sebten egy Üdvözlégyet elmorzsolni. Minden valamirevaló falunak megvolt a maga védszentje, e szent fakasztotta forrása és saját legendáriuma, s a helyi szent tisztelete gyakran túltett Jézus Krisztusén is, mert Jézus messze van, mint a király a Louvre palotájában, a helyi szent ellenben közel, mint az uraság a várkastélyában.

Mindezt jól tudta apám, s amint megérezte a páni riadalmat, melyet Duroy szavai kiváltottak, elhatározta: felfakasztja a kelést. Tehát ezeket mondta, éppen nem ingerülten, hanem nagyon is derűsen: - Szóljatok, kedves barátaim! Mondjátok ki nyugodtan, mi a szíveteket nyomja! Nem haragszunk meg érte.

Hanem kedves barátai továbbra is riadtan hallgattak. Hogy is mertek volna ellentmondani Duroy lelkésznek, ki szakasztott olyan volt beesett, halovány arcával, hosszú, ősz szakállával s mozdulatlanságával, mint egy templomi szentkép.

- Bátran, nem lesz harag! - biztatta őket apám, kissé türelmét vesztve. - Szóljatok, emberek!

Mondjátok meg, hogy s mint vélekedtek e dologról! Parancsolom!

Embereink összenéztek majd, mintegy vezényszóra, minden tekintet Barberine-ra fordult, mintha némán, szavak nélkül arra kérnék: legyen szószólójuk, lévén az ő helyzete mindenkinél szilárdabb Mespechben, mint a Siorac gyerekek a megszületettek és a még meg sem születettek - dajkájáé. S némi habozás után Barberine csakugyan elszánta magát a beszédre, mivel Mária dolga igazán szívügye volt.

- Báró úr - mondta, s rózsás pír futotta el haja tövétől keble hajlatáig -, szólhatok-e én, mielőtt a férfiak szólnának?

- Hogyne szólhatnál, kedvesem - felelte apám egészen ellágyulva a temérdek szép rózsapír láttán, s igen nagy jóakarattal, mivel azt gondolta: Barberine-tól igazán nincs miért tartania. - Tudod, mennyire szeretünk téged mind, ahányan itt vagyunk!

- Köszönöm, báró úr - szólt Barberine egész testében remegve, s keble úgy emelkedett-süllyedt, valamint tenger a viharban, mert tűzbe ment volna apámért. - Én bizony csak egy szegény asszony vagyok s igen-igen tudatlan urainkhoz és Duroy lelkész úrhoz és a Siorac urakhoz és a mi világlátott katonáinkhoz és Jonashoz és Faujanet-hoz képest, kik a maguk mesterségének igaz tudói; felette nagy merészség tehát előttük szólásra nyitni számat, holott én mihez sem értek, csak tejet adok, s azt az a szegény tehén is megteszi az istállóban. Hanem ha a Boldogságos Szűzről szólunk, kit az uraságok engedelmével én szívből szeretek s tisztelek, így gondolnám: Jézushoz fohászkodunk avégett, hogy Ő közben járjon értünk Istennél, nemde, báró úr?

- Csakugyan, Barberine.

- Hát ha a fiún át eljuthatunk az atyához, miért ne juthatnánk közelebb a fiúhoz anyja segedelmével?

Nagy csend támadt Barberine szavai nyomán, s gondolom, apám ráébredt, kár volt dajkánkat alábecsülnie, mert lerítt arcáról a zavar, noha igyekezett nevetéssel palástolni. Ám a mindig éber Duroy lelkész máris segítségére sietett.

- Így megyen ez, valóban, közöttünk, emberek közt - mondta igen komolyan. - De itt magáról Istenről van szó, s a fiú sem akárki, hanem Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk. És mivel a mi üdvözítőnk Krisztus, nem pediglen Mária, őt kell közbenjárására kérnünk atyjánál, nem pedig Máriát. Mária adott életet Krisztusnak, de csak úgy, ahogy Barberine tejet ad, természetszerűen, nem teremtésképpen. A teremtő egyedül az Atya. S a Megváltó az ő fia. Imádkozzatok tehát az Atyához, s imádkozzatok a Fiúhoz, de rajtuk s a Szentléleken kívül soha senkihez, nehogy a bálványimádás s pogány babonaság bűnébe essetek.

S mindezt Duroy lelkész oly szépen, világosan, határozottan mondta, a feltétlen kételyt nem ismerő bizonyosság hangján, hogy szinte úgy tetszett: csakis avégett mond le hajlott kora ellenére még egy-két hónapig arról, hogy üdvözültként a mennyekben vigadjon, avégett marad e sártekén, hogy a félreismert igazságokat hirdesse s tudtunkra adja. Embereink mindazonáltal nem adták még be végleg a derekukat, bármi nagy volt is csodálatuk a lelkész iránt, ellenállásuk azonban furcsamód alakot s helyet változtatott, s Szűz Máriát odahagyva (ki elvégre maga is csak asszonyszemély, nem több), most szentjeik mögé igyekeztek elbástyázni magukat. A szentek száma légió, s oly nyilvánvaló áldás, avagy olykor átokhozó hatalmuk, hogy úgyszólván lehetetlen. tagadni szüntelen beavatkozásukat az emberek sorsába.

Hanem a férfiaknak most sem akaródzott beszélni, s megint mind Barberine-ra néztek, mintha ezentúl örökkön az ő piros pántlikás, széles zöld szoknyája mögé akarnának bújni. Ő azonban tagadólag rázta kedves, gömbölyű fejét. Nem akart másodszor is perbe szállni uraival. Akkor jobb híján Maligou nenőre tévedt a férfiak pillantása, noha nem a legalkalmasabb szószóló volt, lévén beszéde még a mieink ízlésének is túlontúl telve babonasággal. De kinek lova nincs, szamárral szánt.

S a mi szamárkancánk nem sokáig kérette magát. Elég volt egyetlen bátorító pillantás, s ő máris kivont karddal futott a réshez helytállni, oly borzason, hogy maga Gorgó vagy egy bacchánsnő is megirigyelhette volna.

- Szólhatok, báró úr engedelmével?

- Miért ne, Maligou néne - mondta apám színre komolyan, ám jó előre a markába nevetve.

- Jaj, jaj, báró uram - kezdte rá Maligou néne fennen sóhajtozva s fekete szemét forgatva -, mely nagy volna félelmem s iszonyatom, ha Mespechben nem tisztelné többé senki a szenteket, mert vannak ám itt Périgord-ban rosszakaratúak is köztünk, különösen északon. Csőstül hullana akkor a baj s nyavalya a várra, lakóira, jószágaira s vetésére!

- Mit nem mondasz - vonta magasra szemöldökét apám, meglepetést színlelve. - Hihetek-e fülemnek? Józan eszemnél vagyok-e? Hát a périgord-i szentek bajt s nyavalyát küldenek a halandókra?

- De még milyen gonoszakat, báró uram! - felelte Maligou-né szörnyű fintorral. - Ligueux-i Szent Simeon nyavalyatöréssel veri a bűnöst, Szent Eutropius megnyomorítja. Agonaci Szent Pál hidegleléssel sújtja a gyermeket, Szent Avitus zsábát küld rád, s kezed-lábad elhajlítja, a sarazaci szent pedig kitekeri a bölcsőbéli gyermek lábát.

- Hisz ezek a te szentjeid valóságos ördögök, Maligou néne! - nevette el magát apám.

- Dehogy, dehogy, báró uram! - szörnyülködött Maligou néne. - Rosszat ők csakis azzal tesznek, ki nem tiszteli őket úgy s annyira, mint illő. Ha misét mondatunk értük a plébánossal, mindjárt megszelídülnek.

- S kell-e a miséért fizetni a plébánosnak? - kérdezte apám.

- Hogyne kéne! Aki nem ád, mit se kaphat. S ki gyógyulást remél a csodatévő forrás vizétől, ne szánjon egy-két solt belévetni!

- Be kapzsiak a te szentjeid - mosolygott csendeskén apám. - Ugyan mire nekik a mennyországban az a temérdek pénz?

- Azt nem tudom. Hanem a solok nem sokáig maradnak a vízben.

- Mindjárt gondoltam - bólogatott apám.

- Vegyük példának szegény Petremolt, ki két éve holt meg... Épp újévkor. Szörnyű köszvénnyel verte volt őt meg tíz évvel annak előtte Szent Avitus, mint báró úr is tudja, meggörbítve s bogra kötve tagjait. Petremol elzarándokolt alig egy hónappal halála előtt Saint-Avit-ba, hol is misét mondatott a szentért, s ámbár farkasordító hideg volt, mezítelenre vetkezett, testét bedörzsölte a szent forrás vizével, és nyomban meggyógyult.

- De meg ám! - mondta apám. - Egy hónap sem telt bele, és a karjaim közt halt meg tüdőgyulladásban.

- Mégis kigyógyult a kórból, mi annyira meggyötörte, báró uram!

- Ki hát, örökre. Ahol most van, ott, gondolom, nem gyötri többé köszvény. Tehát Szent Avitus köszvényt küld az emberre, viszont ki is gyógyítja belőle, ha úgy látja jónak. Hát ez valóságos csoda!

- Elvégre így van ez rendjén! Ha ő kötötte bogra, neki is kell megoldania, nemde? - kérdezte Maligou-né. - Szakasztott ilyen a sarazaci szent is; ő tekeri ki az újszülöttek lábát, de ő is gyógyítja meg őket.

- Mise és pár sol fejében?

- No és a forrás vizével. Azzal kell a beteget bedörzsölni.

- Annyit ér az éppen, mint a mi kutunk vize - legyintett apám. Majd hirtelen komolyra fordította a szót: - Jó emberek, hallhattátok, mit mond Maligou néne. S ki e szegény együgyű némbert hallja,

valóban csodálni kénytelen a csuhások agyafúrtságát s ügyességét a nép hiszékenységének kihasználásában. Ahelyett, hogy ama erényeikért csodálnák a szenteket, melyekről életük tanúskodik, kis isteneket s ördögöket faragnak belőlük, hajszálra olyanokat, mint a pogány istenek. Mert egykor a rómaiaknak is voltak efféle szentjeik. Hitük szerint najádok éltek halastavaikban, s hogy a halászoknak kedvezzenek, azok edényt, ékszert s virágot szórtak a vízbe - pénz helyett.

Apám itt elhallgatott, majd szigorúan végigmérte Maligou nenőt.

- Hej, Maligou, Maligou! Vastag könyvet megtöltene, amiben hiszel, holott egyes-egyedül a te szegény agyadban létezik, sehol másutt. Hisz még Gavachette-et is egy roma lányának mondod, holott látni való: nem az.

E nem várt replikára Maligou néne eltátotta a száját, Gavachette pedig tágra nyitotta mandula formájú, nedvesen csillogó, szép fekete szemét, s apámra bámult, de szólni nem szólt semmit.

- Rút eretnekség gyógyító erőt tulajdonítani szentjeinknek - folytatta nagy tűzzel apám. - Bűzhödt bálványimádás bálványként imádni őket! Egy az Isten, testet-lelket ő gyógyít egyedül. Hozzá és csak Őhozzá folyamodjatok segedelemért!

Maligou néne még nem tért magához a kegyetlen csapás után, mit apám mért rá a Gavachette származásáról mondottakkal (mert a nenő életének legfőbb dísze s dicsősége az az egykori csűrbeli megbecsteleníttetése volt a roma kapitány által). Némán ült az asztal lapját bámulva, idomtalan, hájas teste megroskadt.

Mióta a nenő elnémult, mukkanni sem mert senki. Valójában nem hihető, hogy apám néhány perc alatt kiirtotta volna lelkükből, ami sok száz éve élt s virult benne. De kezdettől azt tanulták: fejet kell hajtani a plébános tekintélye előtt, hogyne hajtottak volna hát fejet apám, Sauveterre s Duroy lelkész előtt! Komoly ember, tudós ember mind a három, vastag könyveket olvasnak, a világon mindenről tudnak, s apám azon fölül még nagy orvos is, ki ingyen gyógyítja a népet, soha egy solt nem kér s el sem is fogad tudománya fejében!

- Immár tudjátok, amit tudnotok kell - mondta apám. - Tudjátok, miféle bűnök s tévelygések azok, melyeket ki akarunk igazítani. Szóljatok hát: követitek-e uraitok a reformáció útján?

Síri csend támadt ismét, mivel senkinek sem akarózott elsőül szólnia, s minél tovább tartott a csend, annál kínosabbnak érezte azt a testvériség. Szerencsére hirtelen felsírt kis Hélix ölében a kicsiny Annet, ki eladdig igen jó volt. Úgy bömbölt, hogy a halott is felébredt volna rá. Kis Hélix továbbadta őt Barberine-nak, ő kibontotta piros vállfűzőjét, s elővette pompás, dús, kemény emlejét.

A kis bőgőmasina mohón kapott a csöcs után, s keményen megmarkolva fehér húsát, lehunyt szemmel, némán átadta magát a szopás örömének. E látvány mindig nagy gyönyörűségemre szolgált, s most megtudhattam: más is így van vele. Minden pillantás Barberine szép, fehér s dagadozó keblére szegződött, apámat sem kivéve, ki mosolyogva szemlélte. Csak Sauveterre fordult el s Duroy lelkész, halk beszélgetésbe merülve egymással. Nagy fiú létemre szégyelltem volna a kisded helyébe kívánkozni, mégis szinte torkomban éreztem a langymeleg, édes tej jó ízét, s szívből irigyeltem Annett, hogy e szép, nagy, kerek emlőt markolászhatja párnás kis kezével, hisz én cinkos éjek csendjén rég felfedeztem e gyönyörűséget kis Hélix oldalán, csakhogy ő gömbölydedség dolgában, fájdalom, nem

versenyezhetett anyjával. Jobban utánagondolva a dolognak, hirtelen nagy zavar jött rám, amiért lám, nem átallom e népes gyülekezet körében felidézni e vétkem emlékét, melyet soha meg nem gyóntam Vonyogónak, attól való féltemben, hogy anyám nyomban megtudná tőle, s örökre véget vetne annak, mi azt lehetővé teszi: együtt lakásomnak kis Hélixszel. Hál'Istennek, mióta hugenotta - vagy ahogy embereink mondják: ügonó lettem, nem kell többé gyónnom, miáltal nagy kő esett le szívemről, mert mi tagadás, erősen tartottam Vonyogó ki-kigyúló szemétől s határtalan kíváncsiságától.

Hiszem, senki más nem merészelte a jelenlevők közül azt gondolni, hogy a gyermekét szoptató Barberine bízvást mintául szolgálhatna Szűz Mária s a kisded Jézus szobrához, én mégis erre vetemedtem, ha százszor ügonó lettem is. De óvakodtam volna e gondolatomnak hangot adni s apámat elbúsítani, ki csak a szoptatás befejezésére várt, hogy ünnepies felhívását cselédeinkhez megújrázza, s félig komolyan, félig tréfásan szólt oda Barberine-hoz: - Kedves Barberine-om, bizony mondom, nagy kedvem lenne téged agátköves láncodtól megfosztani, hogy lássad: nincs annak a tejhez köze.

- Csak nem tesz ilyet, báró úr! - rettent meg Barberine, ki a puszta fenyegetésre is úgy érezte, teje visszaáramlik oda, ahonnan jön. - Elapadna a tejem! S éhen veszne kicsiny fiam, Annet.

- Nem, kedvesem, nem teszem meg - nevetett apám. Tartsd meg agátjaidat, igen szépen festenek hófehér nyakadon. (E szóra ráncba szaladt Sauveterre homloka.) - S ki tudja, mire nem képes a gondolat, talán csakugyan elapasztaná tejedet a nyaklánc elvesztése. Hisz tudja azt mindenki: jó szoptatós dajkát nem szabad ingerelni.

S ahogy ezt kimondta, kis Annet hirtelen elengedte zsákmányát, s jóllakottan álomba merült.

Barberine visszaadta őt kis Hélixnek, s szép keblét visszabújtatta vállfűzőjébe, amitől hirtelen elsötétült s elkomorult a terem, legalább nekem úgy tetszett.

- Térjünk vissza a fődologra, emberek! Ki áll a reform pártjára? Szólj, Michel Siorac!

- Vállalom - mondta egyszerre Michel és Benoit Siorac.

- Hát te, Cabusse?

- Vállalom.

- Jonas?

- Vállalom.

- Faujanet?

- Vállalom.

Utánuk a fehérnép következett. A nők válasza nem hangzott oly fennen s határozottan, mint a férfiaké, különösen Barberine, Cathau s Maligou-né esetében, mert a (tizenhárom és fél éves) kis Hélix s a (hatéves) Gavachette szemében az egész csupán elmés csínynek tetszett Vonyogó rovására.

Minek utána már Gavachette is kimondta: "Vállalom", apám észbe kapván rájött: elfelejtette a kérdést Catherine-nak feltenni, ki mint édeslánya, jog szerint megelőzte volna a sorban a Siorac fiúkat is. Catherine figyelmét nem kerülte el e mulasztás, s mert máris számkivetettnek érezte magát apja szeretetéből, sápadtan sütötte le könnybe lábadt, kék szemét, s két hosszú, szőke hajfonata gyászosan csüggött le arca kétfelén.

- Kislányom, Catherine, úgy hiszem, kifelejtettelek - mondta apám, s szívesen rámosolygott. Akarod-e a reformata vallást követni, mint apád?

- Akarom - felelte Catherine elcsukló hangon, s hangos zokogásba tört ki.

Apám elpirult, tudván, kinek szólnak e könnyek - tudniillik anyánknak -, felállt, s kurtán ráparancsolt Barberine-ra: - Ideje a gyerekeket lefektetni, Barberine! Későre jár!

Barberine már éppen szedelőzködött, amikor Coulondre tátogni kezdett, mint a szárazra vetett hal. Ez nála annak jele volt, hogy beszélni kíván, csakhogy e dolog, szokatlansága miatt, némi előkészületet igényelt, s eleinte sosem akart hang kijönni a torkán. De tudta azt mindenki, mi következik: Coulondre fennszóval kimondja, amit gondol. E párja nincs esemény úgy meghökkentette a jelenlevőket, hogy minden szem Coulondre-ra szegződött, s még Barberine is mozdulatlanná dermedt, a kapott parancs ellenére.

Coulondre az asztalra helyezte vaskezét, jobban mondva vasból való alkarját, terhén könnyítendő. Legföljebb negyvenedik évét taposhatta, de máris őszült. Arca hosszú volt, mint a nagyböjt, s ahány vonás rajt, az mind lefelé futott: szeme sarka, szája széle, orra. Asztal fölött rendesen úgy sütötte le szemét, hogy senkinek se igen támadhatott kedve hozzá intézni a szót. De meg a válaszára sem lett volna senki kíváncsi. Mert ha Vaskezű Coulondre rendes szokása ellenére nemcsak az orra alatt morgott, hanem érthető szavakat formált, abból mindig valami gyászos és csüggesztő mondóka kerekedett ki. Az utolsó estén, mielőtt apám hadba vonult volna, míg Cabusse a tűzfegyvereket mutogatta nekünk, gyermekeknek, s én lelkesülten felkiáltottam: "Vitézi fegyverek! Be sok ellenséget megölnek majd!" Coulondre ráfelelte: "Szakasztott ilyen van az ellenségnek is!", de oly hangon és oly pillantás kíséretében, mintha csak azt mondta volna: "Onnan ugyan élve vissza nem tér senki emberfia, apátok sem!"

Sajátos tálentuma s hajlama volt rá, hogy a jövendőről lehántsa a remény utolsó foszlányát is. Úgyhogy Mespechben már nemcsak a cselédek, hanem az urak is rettegve várták a pillanatot, melyben Coulondre szóra talál fakadni, mert ami a száján kijött, az merő kénkő volt; különös tálentuma folytán a dolgok rosszabbik oldalának meglátására s leplezésére, lélekemésztő szavakat, lesújtó igazságokat hullajtott közénk.

- Báró úr - mondta az örök hallgatáshoz szokott ember rekedt hangján -, kérdezhetek valamit?

- Kérdezz csak bátran, Coulondre barátom! - mondta apám szokott, derűs hangján, bár a lelke mélyén nyugtalanul várta, mint mi is mindnyájan, mit mond vajon a mi nagy hallgatónk.

- Megüljük-e eztán is a szentek nevenapját Mespechben, ahogy eddig tettük, báró úr? - kérdezte Coulondre.

Mind összenéztünk, s mert apám hasztalan kereste a jó választ, megszólalt Sauveterre: - Nincs okunk megülni a szentek nevenapját - mondta szárazon -, minthogy a reformata vallás tiltja a szentek imádását.

- Mindjárt gondoltam - szólt gyászos hangon Coulondre, s lehunyta a szemét.

Ki-ki rábámult. Kétségbeesett csend szakadt az asztalra. Embereink azt sem tudták döbbenetükben, melyik szent oltalmába ajánlják magukat, ha illő itt e kifejezéssel élnem. Most fogták csak fel, hogy ezen az egy estén több mint félszáz pihenőnaptól estek el évenként.

December hó 23. napján, egy hétfői napon történt, hogy Siorac báró, Sauveterre fegyvernök, Duroy lelkész és a négy Caumont fivér, kik közül a legidősebb, Francois volt Milandes és Castelnau ura, színe elé idézte - azaz apám könyvtárszobájába hívatta Siorac bárónét avégből, hogy ott a reformata vallás mibenlétéről felvilágosíttassék, és e vallás felvételére rábírassék (e drámai eseményt in extenso őrizte meg számomra apám "Számadáskönyv"-e).

Siorac s Sauveterre jó kapitányhoz illő eréllyel s gyorsasággal látott neki Mespech megtérítésének. Miként Guise Calais ostrománál, ragyogó taktikai érzékkel ők is a várost védő erődöket s kiserődöket hódították meg első helyen, mielőtt a fellegvár ellen fordították volna erejük javát. De ha azt képzelték, a meglepetés hatalmára is számíthatnak, nagyot tévedtek. Franchou-tól, kit Barberine percről percre híven tájékoztatott a dolgok állásáról, Isabelle pontosan tudta, mint nyomul előre várunkban a reformáció, mint álltak pártjára férje után fiai s leánya, a Siorac fiúk, Cabusse, Cathau s úgyszólván mindenki, ki a házban él és mozog.

S ámbátor magára maradt, s minden oldalról eretnekség környezte, Isabelle nem csüggedt el.

Sőt. Kakastaréjként vöröslött s meredezett gőgje, mikor a könyvtárszobába beállított malomkerékgalléros, pompás ruhájában, pazarul felékszerezve s cicomázva. Szép szőke hajában igazgyöngyök szikráztak. (családi ékszerei, gondolhatni, apám nem vette volna a lelkére, hogy a testvériség pénzét efféle hívságos piperére költse). És elsőnek támadott, mielőtt apám a száját kinyithatta volna.

- Ej, uram, mi végett gyűltek itt össze ily szép számban? - kérdezte kihívóan. - Ellenem esküdtek össze? Avagy bíráimnak tolják fel magukat? S dolguk végeztével átadnak majd vallatásra pribékjeiknek? Vajon ezért citálták-e ide mind a négy unokafivéremet? Hét férfi egyetlen szegény asszony ellenében, ki senkire sem számíthat, önmagán kívül! Elég erősnek érzik-e így magukat hetesben, uraim, letiprásomhoz?

- Asszonyom - szólt apám, meglehetősen felindulva e kezdeten s a felesége megütötte hangon -, beszédének se veleje, se oka. Rosszat itt senki nem akar kegyednek, épp ellenkezőleg, mind szívből kívánjuk: bár megmenthetnők lelkét! Ha unokafivéreit itt látja, asszonyom, az csupán azért van, mert a hírneves Caumont családnak ők az utolsó élő leszármazottai, s mivel maguk rég megtértek a reformata vallás kebelére, jelen kívántak lenni akkor, amikor asszonyomat felszólítjuk: csatlakozzék hozzánk.

Mi Duroy urat illeti, kit itt láthat...

- E senkiházit nem ismerem, és nem óhajtom meghallgatni - vágott szavába anyám oly gőgösen, amint csak kitelt tőle. Apám összerándult, mint kit kígyó mart meg.

- Senkiházi, asszonyom? Duroy úr vallásunk apostola, nagy tudományú és páratlanul tiszta életű férfiú. Tisztelje őt érdeme szerint, asszonyom!

- Tisztelettel én csak és csupán katolikus anyaszentegyházam papjainak s főpapjainak tartozom, férjemuram - felelte Isabelle -, mivel e vallásban neveltettem, mint minden ősöm s mint Franciaország királya, a mi urunk s parancsolónk, IX. Károly is, és híven kitartok mellette halálom órájáig. Mi pedig a kegyelmed fene eretnekeit illeti, velük nincs és soha ne is legyen közöm!

S ezt annyi indulattal s megvetéssel mondta, hogy szavait hosszú, döbbent csend követte.

Sauveterre, Duroy s a Caumont fivérek szinte kővé dermedtek. Apám. felpattant, s kezét ökölbe szorítva, dühtől kábán s szólásra képtelen járt fel-alá a teremben.

- Isabelle - mondta végül fojtott hangon, anyám szeme közé nézve -, ügyelj a szavadra!

Ahányunkat itt látsz, mind fene eretnekek vagyunk, ahogy az imént mondtad, s ha valóban nincs és nem lehet közöd velünk, úgy megtagadod egész vér szerinti családodat.

Isabelle megértette: túlfeszítette a húrt, tehát hallgatott, de éppoly peckesen állt, mint addig. kihúzott derékkal s felvetett fővel. Hallgatása mégis nyugtalanítólag hatott apámra; végül leült ő is, s valamelyest lecsillapodván, szavára lelt. Hangját így is elfakította a harag s a nehezen kivívott uralom önmaga felett.

- Kérem, asszonyom, foglaljon helyet a karszékben, s hallgassa meg, amit Duroy lelkész mond vallásunkról!

- Engedelmével, uram, inkább állok - mondta Isabelle valamivel csendesebben, de nem kevésbé eltökélten. - És nem kívánom hallani, minő veszedelmes és ártó újításokat akarnak kegyelmetek s a kegyelmetekhez hasonlók őseink hitébe bevezetni.

- Húgom, húgom, hisz épp ebben van a te halálos tévedésed, mely egyes-egyedül szándékos tudatlanságodból fakad - szólt közbe felindultan Sauveterre. - Nem mi vagyunk az újítók, ellenkezőleg, azon buzgólkodunk, hogy a maga eredeti mivoltában leljük fel a kereszténység tiszta s romlatlan forrását, melyet a római egyház nagy és sekély vizű, iszapos folyammá változtatott, mindenféle káros szokást, bálványimádást s egyéb fertelmeket - vagy ahogyan te mondtad: újításokat keverve vizéhez. Mi abban látjuk legfőbb dicsőségünket, hogy híven követjük Isten szavát úgy, ahogy azt az Ó- és Újtestamentumból megismerhettük. Tiszta forrás az, bízvást meríthet belőle, ki olvasni tud!

- S bízvást kikovácsolhatja tulajdon eszének pisla fényénél tulajdon kis vallásocskáját gúnyolódott Isabelle. - Nem, fivérem! Méltán ítéli egyházunk pestises találmánynak ama hugenották cselekedetét, kik az Ó- s Újtestamentumot a nép nyelvére lefordították s elterjesztették, mint kegyelmed is, a nemesek, polgárok s a nép körében, a keresztény hit nagy veszedelmére s romlására.

- Mi rontjuk meg a keresztény hitet? - szólt apám. - Mi, kik e forrást éppen a maga ősi

tisztaságában kívánjuk helyreállítani, hogy a világ eztán Isten igéjével olthassa szomját! Az Igével, melyet a ti pápáitok s prelátusaitok kis híján örökre eltemettek számításaik, babonáik s vétkeik hegye alá!

- Ne merjen így beszélni a Szentatyáról, uram - fortyant fel Isabelle -, mert ha megteszi, én ezennel távozom innen.

- Asszonyom - mondta ekkor harang zengésű, szelíd hangján Duroy lelkész -, ha valóban a keresztényi alázat erényét kívánja gyakorolni, ne ember szájában keresse Isten igéjét, hanem az Övében, a Szentírásban! S akkor nem illeti majd Szentatya névvel a pápát.

- S ugyan miért nem? - kérdezte anyám fensőbbségesen, de meglepetten is; akarva-akaratlan hatott rá Duroy lelkész tiszteletet parancsoló arca s alakja.

- Mert Krisztus így szól vala (Máté, 23. rész): "Ne nevezz senkit atyádnak e földön, atyád csak egy van, az, ki a mennyben lakozik."

Igen rosszul ismerte anyámat, ki egy percig is hihette, hogy ez az argumentum porrá zúzza vagy akár csak megrendíti őt hitében.

- Nekem azt parancsolja a keresztényi alázat - mondta Isabelle, fejét büszkén felszegve -, hogy ne hagyatkozzam saját gyengécske eszemre, s ne aszerint ítéljem meg a kánoni könyveket, hanem értelmezésük dolgában mindenkor az egyház doktorainak s szent főpapjainak bölcsességére bízzam magam, kik sok száz éve munkálkodnak immár dogmáink s rítusaink kiszabásán.

- S ezenközben tévedést tévedésre halmoztak, elváltoztatták s megrontották Isten szavát, pénzzé s áruvá tévén a szentségeket - mondta Duroy lelkész.

- Uram, szót se többet! - tiltakozott Isabelle.

- Be jól illik annak szájába az alázat szó - szólt közbe nagy indulattal apám -, ki luciferi gőggel száll szembe egész családjával s hites urával, kinek füle csupán arra való, hogy az igazságot meg ne hallja, szeme, hogy azt meg ne lássa: kit forró szerelemmel szeretek, s könyörögve kértem ezerszer is, bizony, nemegyszer összetett kézzel oly éjszakákon, melyeken ébren tartott elkárhozásod iszonyú gondolata: vedd kézbe s olvasd végig egyszer, csak egyetlenegyszer a Szentírást!

Isabelle holtra sápadt e "forró szerelemmel szeretlek" hallatán, s ez az egy szó jobban megingatta, mint bármi, ami korábban elhangzott. Nyomban úrrá lett mégis megrendülésén, s mindenre elszántan felelte: - Én a római misszálét olvasom és a Boldogságos Szűz hóráit - ezek megengedett könyvek. De nem fogom sem az Ó-, sem az Újtestamentumot elolvasni, mert azt tiltja az egyház. S én hiszem: nincs üdv az egyházon kívül!

- Mit beszélsz, asszony? - kérdezte apám, haragjában elsápadva. S Duroy lelkészhez fordulva fájdalomtól elcsukló hangon kérdezte: - Hallotta, lelkész uram, emez istenkáromlást?

- Haj, haj - ingatta fejét Duroy -, förtelmes eltévelyedés, bizony, a római egyházat állítani bálványként Krisztus helyébe. Krisztuson kívül nincs üdv, asszonyom!

Isabelle, kit addig láthatóan a legkevésbé sem félemlített meg apám haragja, ekkor meghökkent, nem ugyan Duroy kijelentése miatt, hanem a szomorúság láttán, mely apám arcára ült ki az ő szavai nyomán. E látvány elnémította, s kis időre hallgatólagos fegyvernyugvás állt be a küzdő felek közt, mintha ki-ki erőt akarna gyűjteni s kiheverni az elszenvedett csapásokat.

Most Geoffroy de Caumont emelkedett szóra. Ő volt a legbuzgóbb hugenotta a négy Caumont fivér közül, s egyszersmind Brive piorja, Uzerche, Vigeais és Clairac apátura. Amikor hugenottának állt, nem mondott le egyházi rangjáról s javadalmairól, hanem dobszóval s nem éppen szelíd eszközökkel a maga hitére térítette nyáját s szerzeteseit. Középtermetű férfiú volt, sötét bőrű-szőrű s kissé riadt tekintetű.

- Húgom - mondta keményen -, előtted szent a hagyomány, miért nem követed tehát családunk asszonyainak legfőbb hagyományát, miért nem engedelmeskedsz férjednek? Konokságod nem válik a Caumont név becsületére. Makacsabb vagy a legmakacsabb kecskénél, de jól vigyázz, húgom, nehogy férjed megutáljon s eltaszítson makacsságodnak miatta.

- Hiszem, bátyám, ha úgy fordulna is, ha férjem elűzne magától - felelte Isabelle remegő hangon -, kegyelmed irántam való barátsága nagyobb, hogysem sorsomra hagyna.

- Bizony elhagynálak, húgom! - vonta össze a szemöldökét Geoffroy. - És nem kérne belőled senki, sem bátyám, sem öcséim, sem hites atyánkfia, sem barátaink, és sehol nem lelnél menedéket e vidéken.

Isabelle bátran tűrte el e csapást is.

- Ha bátyámuram elhagy is, bizonnyal nem hagy el engem az én egyházam. S legyek inkább a legnyomorultabb teremtmény e földön, hogysem elpártoljak emberek kedvéért az én egyházamtól!

- Bálványimádó! - apám nem fékezhette tovább fájdalmas haragját. - Az egyház! Mindig csak az egyház! Hát Isten? Ő hol van mindebben, asszonyom?

- Istenem és az Ő egyháza számomra egy és ugyanaz - felelte Isabelle, s szavait döbbent csend követte. Majd így fakadt ki Geoffroy de Caumont.

- Vedd észbe, asszony: immár reformált hiten van férjed, fivéreid, fiaid, s egész családod; ha megátalkodsz a te pápista hitedben, megbontod ama természet adta s Isten elrendelte köteléket, mely a véredből valókhoz fűz. S attól fogva nem Siorac báró hitvesének tekint majd a világ, hanem szajhának!

- Meglehet - húzta ki magát Isabelle -, hanem akkor kegyelmed volt e szajha kerítője, mert Isten a tanúm, mennyire akarta s erőltette kegyelmed e házasságot!

Geoffroy de Caumont elfehéredett. Apám, kinek éppúgy fájt az "eltaszítani" s a "szajha" szó, mint Isabelle-nek, felállt, s kissé katonás udvariassággal véget vetett a beszélgetésnek:

- Nyilván kifárasztotta e sok beszéd, asszonyom - mondta. - Fejezzük be! Engedelmével visszakísérem lakosztályába.

- Magam is odatalálok - felelte Isabelle. Szemét elfutotta a könny, de veretlen és meg nem juhászodva sarkon perdült, s bő szoknyáját méltóságteljesen libegtetve, botját a padlóhoz ütögetve kisietett a teremből.

Isabelle holtáig megmaradt ősei hitén, soha meg nem ingott s meg nem alkudott, s így hónapokon, sőt éveken át folyt közte, s apám közt a hitvita. 1560. december 23-tól 1563. április 15-ig dúlt szüntelen a perpatvar, alapjaiban ingatva meg Mespech békéjét. Dühödt civódásuk az egyenetlenség s már-már a gyűlölet magvait hintette el mindaddig nyugodt s békés közösségünkben, napról napra mélyítette a szakadékot férj s feleség közt, zavarba ejtette a gyermekeket, megosztotta a cselédséget, s olykor még a testvériséget is meghasonlásba sodorta, különösen azokban a napokban, amikor Franchou elküldésén vagy megtartásán folyt köztük a vita.

Fennhéjázása, csipkelődései, sőt ütlegei ellenére anyám értette a módját, hogyan szerettesse meg magát komornáival. Cathau után Franchou is imádattal határos rajongással csüggött rajta. Ezért volt aztán, hogy a fivérek s Duroy lelkész döbbenten tapasztalták, falba ütköznek, amikor az úrnő után szolgálóját próbálták megtéríteni, holott előbb bizonyosra vették, könnyű dolguk lesz a leánnyal.

Franchou azonban keresztbe fonta két vörös karját erős keblén, s eltökélten kijelentette: a Szent Szűzre s minden szentjeire esküszik, hallani sem akar a sok gonoszságról, amivel úrnőjét megríkatták, mert ő szereti úrnőjét s élni is, halni is az ő vallásában akar. És nem használt sem kedveskedés, sem fenyegetés. Franchou kitartott a magáé mellett.

Apámat igen felbőszítette a szegény komorna makacssága, ámbár a leány nagy-nagy ragaszkodása a lelke mélyéig meghatotta, s nagyon nem volt ínyére, amikor Sauveterre, a könyörtelen, azt javasolta: küldjék el tüstént Franchou-t. Kegyetlenség lenne Isabelle-t komornájától megfosztani, felelte ingerülten, hiszen anélkül is elég magányos itt Mespechben, s e dologban különben sem dönthet más, mint ő, lévén a szolgáló az övé. Azzal sarkon fordult, s kirohant a szobából, magára hagyva Sauveterre-t, kit apám hangja, pillantása és szava egyaránt elkeserített. Így oltódott a nagy perpatvarra egy kisebb is a két fivér között, mely egy hosszú hónapig eltartott, s amelynek töviseit mindketten megsínylették. Mert Sauveterre nem hagyta annyiban a dolgot, hamarosan újból támadásra indult, Duroy lelkésztől támogatva. Apám elé tárták, mi siralmas példát mutat cselédeinknek Franchou, kivált Barberine-nek s Maligou-nénak, kik mindketten igen megátalkodtak pápista babonáikban s módfelett csodálják rebellis úrnőjüket. Franchou lehet az az egy szem alma a kosárban, mely mindet elrohasztja, mígnem létrejön Mespechben egy többé-kevésbé nyíltan Isabelle-hez húzó női szekta, s előbb-utóbb kihat majd a gyermekekre s férfiakra is. Másfelől meg: Isabelle-nek megvan a magához való esze, ő nem árulja el Vonyogónak, amit nem tanácsos, annál könnyebben lépre csalhatja plébánosunk a gyermekded Franchou-t, gyóntatás címén kihúzva belőle Mespech minden titkát, úgyhogy jelentései nyomán a sarlat-i püspök is pontosan értesül majd hétről hétre arról, ami Mespechben történik.

Apám végül meghajolt argumentumaik előtt, de nem vitte rá a lélek, hogy Franchou-t egyszerűen az útfélre vesse (annál is kevésbé, mivel nagy, bár ártatlan hajlandósággal volt a lány irányában),

tehát helyet keresett s talált is számára egy sarlat-i hugenotta úrhölgynél, ki igen jól bánt a lánnyal, s egy röpke hónap leforgása alatt meg is térítette őt hitünkre. Apámat úgy megörvendeztette e fordulat, hogy azon túl rendszeresen ellátogatott anyám volt komornájához, ahányszor valamely dolga akadt Sarlat-ban, s mindig vitt is neki holmi csekélyke ajándékot, kedélyesen meglapogatta szép vörös karját, majd szokás szerint csattanós csókot nyomott szép piros orcája mindkét felére. Mindezt nagy ártatlanul s nyíltan cselekedte, nemegyszer előttem, mégis megütköztem rajt', mert sejtettem: odahaza bezzeg sosem tenne ilyet apám.

Anyám végképp elkeseredett, amikor nem sokkal Cathau után Franchou-tól is megfosztották, s nagyon megharagudott miatta apámra. Reggeltől estig s nemegyszer éjjel is pörölt vele, elhalmozva őt keserű szemrehányásaival, míglen apám fejvesztetten menekült előle szobáról szobára, mintha tizenkét ördög üldözné. "Jól mondottad, Jean - vallotta meg "Számadáskönyv"-ében -, a kebel eltakarta előlem a medáliát, s íme, a medália fonákja." Még nagyobb lett a haddelhadd, mikor a testvériség arra a gondolatra jött, hogy Franchou helyett Toinont rendelje Isabelle mellé, egy taniési leányzót, kit Duroy lelkész megtérített volt. A puszta hírre, hogy leendő szolgálója eretnek, anyám meggyűlölte Toinont, s szüntelen gyötörte, szapulta, gyalázta, elmondta ostobának, hígvelejűnek, buta libának, kódisnak, lotyónak, szajhának, szarházinak s csak az Isten tudja, minek nem. Tulajdon szememmel láttam, mint döfött egy hajtűt Toinon karjába úgy, hogy a vér is kiserkent, megtorlásképpen, amiért az a szegény leány moccanni mert, míg tükröt tartott piperészkedő anyámnak. Egy hónapig állta Toinon a pofonokat, botütéseket, szidalmakat s tűszúrásokat, akkor zokogva batyuba kötötte a cókmókját, s távozott.

- Asszonyom, ha továbbra is úgy viselkedik, mint a neveletlen gyermek, komorna helyett nevelőnőt fogadok kegyed mellé - mondta apám. És egy szép napon beállított hozzánk egy hegy-nő, egy szálas, vállas, bajszos, szigorú szemű és keskeny szájú hugenotta hajadon. Jó két fejjel magasabb volt anyámnál, s csendes megvetéssel tűrte szidalmait. Anyám két álló hétig nem mert rá kezet emelni; az a széles, nagy arc, úgy tetszett, elérhetetlen magasságban lebeg felette. Egy napfényes nyári reggel mégis kitört a vihar anyám szobájában.

- Alazais, tedd oda azt az asztalt - parancsolta anyám. Alazais szó nélkül felkapta a nehéz asztalt, mint a pelyhet, s oda tette, ahová anyám parancsolta.

- Jobban meggondolva még sincs jó helyen itt az asztal. Tedd inkább emide - mondta Isabelle.

Alazais engedelmeskedett.

- Vagy mégsem, tedd inkább a sarokba.

Alazais ezt is megtette, hanem amikor anyám negyedszer is át akarta rakatni vele az asztalt, nyersen leintette.

- Elég volt a packázásból, asszonyom. Pokolra e sok szeszéllyel. Az asztal marad, ahol van.

- Te senkiházi! - kelt ki magából Isabelle. - Hogy mersz velem ellenkezni? - és meglóbálta

botját, hogy lecsapjon vele a komornára.

De az tapodtat sem hátrált, hanem megragadta s kitépte Isabelle kezéből a botot, majd térdére fektette, kettétörte, s darabjait kihajította az ablakon. Mivel anyám ablaka a várat övező tóra nyílt, a bot két fele vagy egy hónapig úszkált még a víz színén a cselédség titkos gaudiumára.

Isabelle vijjogott dühében. Apám futva jött megnézni, mi történik, s arra nyitott éppen be, hogy anyám dúltan, sápadtan, magából kikelve ront Alazais-ra, ráemelve kis tőrét. A nagy erejű komorna most sem ijedt meg, elkapta anyám csuklóját s akkorát csavart rajta, hogy a tőr menten földre hullott, s a padlóba fúródott, honnan apám sietve felkapta.

- Uram - süvöltötte anyám. -, ha e fertelmes ribanc ebben a szent percben el nem hagyja házunkat, magam megyek el innen!

- Üljön le, asszonyom, s ne kiáltozzon - mondta apám, ellentmondást nem tűrő hangon. - Na immár odáig jutott, hogy tulajdon embereinket gyilkolná halomra, valóban a legokosabb, amit tehet, ha mielőbb elmegy. Mert tudja meg, asszonyom, ha Isten ne adja, megölte volna komornáját, én kiszolgáltattam volna kegyedet a sarlat-i bíráknak, s holtáig börtönben sínylődhetett volna.

- Jaj nekem, uram, látom, kivetett szívéből! - rebegte Isabelle könnyezve, s kétségbeesésé-ben a kezét tördelte.

- Fájdalom, nem! - felelte apám, s mintegy ereje fogytán búsan leroskadt egy székre, mi nagyobb hatást tett Isabelle-re, mint tehetett volna bármely vád s szemrehányás. - Hej, ha nem szeretném, asszonyom, egy percig el nem tűrném bolondságait.

- Hát csakugyan oly bolond vagyok, én Jeanom? - kérdezte anyám apám lábai elé térdepelve, s átfogva derekát.

- Kötözni való! - felelte apám, de most sem állhatott ellen anyám szépségének, könnyeinek s hízelkedésének. S mert a lelke mélyéig megindította, hogy Isabelle-t ez egyszer ily szelídnek s alázatosnak látja, magához ölelte s szájon csókolta.

Amire nagy szemeket meresztett Alazais, döngő katonalépteivel kivonult a szobából, s meg sem állt Sauveterre szobájáig.

- Amondó volnék, uram, jobb, ha máris megyek innen.

- S ugyan miért? - kérdezte Sauveterre.

- A báró urat valósággal megbabonázta az a pápista némber felesége, ki majd megölt az imént, s lám nem telik bele három perc, a báró úr máris dédelgeti, nyalja-falja.

Alazais maradt, s apám megbabonázottsága is csak addig tartott, míg Isabelle ismét teherbe nem esett. Nosza, sietett Barberine is haza avégből, hogy gyereket csináltasson magának a férjével.

Toronyszobánk és lakói felett ismét kis Hélix vette át az uralmat, mi tetemesen megkönnyítette éjszakai örömeinket.

A tőr-jelenet s mi rákövetkezett, csupán tünékeny s pillanatnyi szélcsend volt apám s Isabelle végeérhetetlen perpatvarában. Utána annál vadabbul tombolt ismét a vihar, mivel anyám, mihelyt megbizonyosodott áldott állapotáról, kereken s mondhatni kihívóan közölte apámmal: születendő gyermekét annak rendje-módja s a katolikus egyház rítusa szerint meg fogja kereszteltetni, mivel apám erre tett fogadalmat, amikor őt nőül vette. Olaj volt ez a tűzre, mely ismét fellángolt, s szinte égig csapott mindkét fél nagy bánatára, mivel apámat kis híján őrületbe kergette az a gondolat, hogy az ő hőn szeretett Isabelle-je örök kárhozatra ítéli önmagát s születendő fiát, ha ekként megátalkodik a maga bálványimádásában.

Megvallom, én legzsengébb koromtól fogva másként láttam s ma, érett férfiésszel is másként látom e dolgot. Mivel két vallás mezsgyéjén nevelkedtem, s választani közöttük súlyos nyomásra kényszerültem, nem bírtam úgy meggyűlölni a vallást, melyet elhagytam, mint apám gyűlölte, sem úgy megutálni tévelygéseit. Sehogy sem hihetem, hogy kik igaz hittel kitartottak mellette, egytől egyig pokolra jutnának, s kivált nem, hogy szegény anyám oda jutott volna. De korunkban vajmi ritka az oly ember, ki vallás dolgában effajta türelemre hajlana, mint majd a továbbiakban is kitetszik.

Mert a kegyetlen mespechi viszály csupán halovány képe, kicsinyített mása volt a visszavonásnak, mely országunkban dúlt katolikusok s hugenották közt, mindenütt zavart s gyűlöletet támasztva, mígnem beletorkollt ama szörnyű belháborúba, mely kis híján sírjába döntötte Franciaországot.

Hetedik fejezet Étienne de la Boétie, ama királyi hadnagy fia, ki a testvériségnek segédkezet nyújtott volt Mespech megszerzésében, nagy talentuma elismeréseképpen igen fiatalon emelkedett tanácsosi rangra a bordeaux-i törvényszék tagjaként, s valahányszor ellátogatott "szív szerint való testvére", hű barátja, Michel de Montaigne kastélyába, mindig átruccant egy-két napra Sarlat-ba, hogy ott szülőházában vagy ha az időjárás megengedte, a városon kívül eső udvarházában megpihenjen, s hazatérőben nem mulasztott el Mespechbe betérni.

1561. december 16. napján is a testvériséggel vacsorázott, olvasom apám "Számadáskönyv"ében. A véletlen akaratából jelen volt e vacsorán Isabelle unokabátyja, Geoffroy de Caumont is, mint említettem, nem kevésbé buzgó hugenotta, mint amilyen buzgó katolikus az unokahúga.

E két ember véletlen találkozásának különös fontosságot kölcsönzött ama tény, hogy a régensnő nemrég nevezte ki Étienne de la Boétie-t - nagy bölcsessége ismeretében Guyenne királyi gubernátora, Burie úr mellé tanácsadóul (ámbár, fájdalom, nem egyedüli tanácsadóul), lévén Burie úr legfőbb dolga e nyugtalan időkben a király minden alattvalóját meg- és kibékíteni. Míg jelen voltak a felszolgáló cselédek, tehát a vacsora időtartama alatt az urak pusztán udvarias és semmitmondó szavakat váltottak, utána azonban visszavonultak, mint rendesen, apám könyvtárszobájába, hol derekas tűz lobogott már a kandallóban, s akkor egyszeriben nagyot fordult beszédük sora. Étienne de la Boétie hozta elsőül szóba a közelmúltban Agen vidékén, Quercyben és Périgord-ban lezajlott katolikus-református összecsapásokat.

A beszélgetést verbatim írta át "Számadáskönyv"-ébe apám, annyira szerette azon választékos és kiapadhatatlan ékesszólást, mely mintegy önként s erőfeszítés nélkül folyt Étienne de la Boétie ajkáról, s amely mindazonáltal magvas is volt: nemcsak szalmája volt szép, hanem a mag is súlyos kalászában. Be nagy kár, valóban, hogy a halál oly ifjan ragadta el körünkből e fényes szellemet, ki méltán juthatott volna fel a legmagasabb polcra is, hogy onnan árassza ránk bölcsességét, s mérsékletét!

La Boétie nem hiába s nem unaloműzésképpen mondta el, amit elmondott, mint ez hamarosan kitetszett, hanem úgyszólván hivatalos minőségében, óva intendő a testvériséget s még inkább Geoffroy de Caumont urat, kiről le nem vette ragyogó szép szemét, míg kedves mosoly derítette fel rút arcát, melynek rútságáról nyomban s végképp megfeledkezett, ki beszélni hallotta őt.

- Igen sajnos, hogy embertársaink nemigen tűrnek el az övéktől elütő hitet. Mióta Medici Katalin s Michel de L'Hospital véget vetett az üldöztetésnek, melytől kegyelmetek szenvedtek, a reformáció igen nagy előrehaladást tett országunkban általában, s kiváltképp déli tartományainkban. És minél erősebbek a hugenották, uraim, annál türelmetlenebbek. Nem mondok nagy újságot, ha emlékezetükbe idézem, mint foglalták el Agenben fegyveres erővel Sainte-Foy templomát, mint zúzták ízzé-porrá oltárait s feszületeit, mint szaggatták szét a szentképeket s relikviákat, mint hányták tűzre a papi jelvényeket s misekönyveket, s mint űzték ki a katolikus papokat a templomból, minek után azt birtokukba vették. Hasonlóképp cselekedtek Issigeacban is és még sok más helyen.

- Mert nem tűrhetjük a bálványimádást s pogány tiszteletet - felelte keményen Geoffroy de Caumont -, melyben a pápisták relikviáikat, feszületeiket s szobraikat részesítik, lévén az Isten ellen

való, mint uraságod is tudja.

- El kell pediglen tűrniük, apát uram - mondta La Boétie szelíd gúnnyal -, ha elvárják a katolikusoktól, hogy ők is megtűrjék a kegyelmetek csupasz falú templomait. A református képrombolás nemcsak remekmívű alkotásokat pusztít el olykor, hanem a király számos alattvalójának lelkét is sérti, kiknek jogai ez országban nem hátrább valók kegyelmetek jogainál.

- Ha a király e jámbor alattvalóira hallgatna, mindnyájunkat máglyára küldene - vonta össze a szemöldökét Caumont. - Mint ezt hiszen meg is tapasztalhattuk II. Henrik és II. Ferenc idején.

- Akkor Guise és az ő hívei kezében volt a kormányrúd - felelte La Boétie. - Ám mióta az anyakirálynő kormányoz, nagyot változott a világ. - És mosolyogva hozzátette: - Mit gondol, Caumont uram, máglyára küldeném, ha hatalmam lenne rá?

- Csakhogy La Boétie úr nem olyan ám, mint a többi katolikus - vetette közbe nevetve apám. Kedves barátjával, Michel de Montaigne-nyel egyetemben hajlékony és sokszínű ember. Hű szolgája királyának, ifjúkorában mégis igen szép manifesztumot írt az abszolutizmus ellen. És pápistának sem hétköznapi! Misére jár, ám a lelke mélyén Róma-ellenes, ellensége a szentképeknek, ereklyéknek, búcsúcéduláknak s híve az egyház alapos megreformálásának. Ráadásul oly bámulatosan türelmes, hogy Agenben s Issigeacban azt tanácsolta Burie úrnak: ossza meg a templomot katolikusok és reformátusok között, fele időben legyen az egyiké, fele időben a másiké. Mi így is történt szó szerint.

- De foganatja nem lett - vélte Caumont. - Mérséklete s irányunkban való netaláni együttérzése ellenére La Boétie uram nem állhatta útját harminc hugenotta lemészárlásának alig egy hónapja Cahors-ban, az Orioles-házban. Holott nem százszorta nagyobb baj s kár-e embernek halála, mint holmi szobrok, relikviák s feszületek pusztulása?

- Az - felelte La Boétie. - De Cahors-ban vizsgálat folyik. Az anyakirályné kiküldte oda két komisszáriusát. S nem volt-e hasonlóképp halálos vétek hugenotta részről megölni tulajdon kastélyában az agg Fumel bárót?

- Abban nekem semmi részem nincs és soha nem is volt! - tört ki Caumont, haragjában elpirulva. - La Boétie uram alighanem tudja: elsőül az agg báró provokálta hugenotta alattvalóit, megtiltva lelkészüknek, hogy birtokain prédikáljon. Én legalább így hallottam a dolgot.

- Annyi mindent beszélnek! - kiáltott fel La Boétie úr. - S Montluc úr, ki, mint tudják, osztozik Burie úrral Guyenne kormányzásán, váltig állítja, Caumont uram, hogy kegyelmed az, ki a hugenotta pártütést szítja Agen vidékén s Périgord-ban.

Geoffroy de Caumont oly hevesen pattant fel nagy indulatában, hogy a széke is felborult.

- S ugyan ki az a Montluc? - kiáltotta, önkéntelenül kardja után kapva. - Francois de Guise bábja! Nem hisz az se Istenben, se ördögben, s ámbár úgy tesz, mintha királyát szolgálná, mindig csak a maga érdekét nézi. Igaz-e, La Boétie uram, hogy spanyol talpasokat kért s kap II. Fülöptől?

- Fájdalom, igaz - bólintott La Boétie -, s én úgy vélem: ez egy okkal több az óvatosságra.

- Kérem, kedves Caumont öcsém, állítsa fel székét, s üljön le! La Boétie úr jó barátunk, s az ő szava aranyat ér - lépett közbe apám.

Csend támadt, és e csend hosszúra nyúlt. Caumont leült fülig vörösödve s ajkát harapdálva. La Boétie elkomolyodott, megrázta fejét, s kisvártatva így folytatta: - Ne vegye zokon, Caumont uram, mit mondandó leszek. De a Caumont család nagyon is sokat vesz magára. Úgy hírlik, Biron báró, az úr sógora, lázadó hugenottákat rejteget. Bátyja, Francois de Caumont a hugenottáknak adta les Milandes templomát, megfosztva katolikus alattvalóit vallásuk gyakorlásának színhelyétől. Montluc jelentette Medici Katalinnak, ki e jogtiprást rossz szemmel nézi.

Fumel báró halála pedig valósággal kétségbe ejtette, úgyannyira, hogy gyászt visel érte. Nem volna bölcs dolog, Caumont uram, azt a hitet kelteni a régensnőben, kit máris megriasztottak e zavargások, hogy a mi guyenne-i hugenottáink pártütők, s a király törvénye ellen rebellál-nak.

Caumont arcáról lerítt az ingerültség. Már-már szólásra nyílt szája, hanem aztán meggondolta magát s elhallgatott. S mivel hallgatása igen hosszúra nyúlt, La Boétie úr a világ legnyájasabb hangján, ám nem minden él nélkül, ezeket mondta: - Fájdalom, jól tudom magam is, apát uram, mi csudásan megromlott katolikus egyházunk számtalan bűnének miatta. S kegyelmed igaz szívvel óhajtaná azokat megreformálni, nem vonom kétségbe. De erőszakkal ugyan mit érhet el? Csak elnyomást s megtorlást. Montlucnek megvannak hozzá az eszközei, s ő természettől vérszomjas. Burie úr nem tarthatja őt örökké féken. S ami még nagyobb baj: morálisan sem feddhetetlen a guyenne-i protestánsok ügye; a királytól fennszóval vallásszabadságot követelnek maguknak, ám ahol ők az urak, ott e szabadságot megtagadják azoktól, kik a király vallását követik.

La Boétie úr itt gondolatnyi szünetet tartott, majd már-már esdeklőn fordult Caumont felé: - Kérve kérem, Caumont uram, őrizkedjék minden túlkapástól! Ne legyen ily ádáz és heves!

Férjen össze a katolikusokkal! Ne járjon külön úton, s ne támasszon titkos szövetségeket! Láthatja, mennyi bajt s vészt hozott máris országunkra a visszavonás szelleme, hisz szinte a végromlás jelei mutatkoznak mindenütt, s ezer darabra hull e széttépett ország. Ha nem vethetünk hamarosan véget e viszálynak, én a legrosszabbtól tartok.

Caumont erre sem felelt. Szemlesütve ült székén, mint ki nyársat nyelt, s ádázul hallgatott. La Boétie úr ekkor hangot s témát váltott, szerencsét kívánt a testvériségnek Mespech felvirágoztatásához, s pár perc múltán távozott, kétségbeesett pillantásokat váltva Sauveterre-rel s Siorackal.

Szólnom kell itt, ha csak néhány szót is arról, mi az Orioles-házban, Cahors-ban történt. Ámbár az itteni zavargás sokkal több áldozatot szedett a mieink közül, mint a vassyi vérengzés, emennek jóval nagyobb híre támadt a franciák közt, mint amannak, mindjárt elmondom, mi oknál fogva. Holott a cahors-i vérontás volt mintegy előképe s mintája annak, mi néhány hónappal később Vassynál történt és sok más helyütt is az 1562-es esztendő kezdetén, amikor százával mészárolták le a mieinket ama szörnyűséges belháború előjátékaképpen, mely Franciaországot. IV. Henrik trónra lépte előtt tűzbe s vérbe borította, meghasonlásba s romlásba kergette.

1561. november havának 16. napján a cahors-i kálvinisták istentiszteletre gyülekeztek az Orioles-házban, mely Cabrerets urának, Raymond de Gontaut-nak volt tulajdona. Lévén az évszakhoz képest enyhe idő, tárva-nyitva álltak a ház ablakai. S míg a protestáns gyülekezet odabent Dávid zsoltárait énekelte, künn az utcán népes temetési menet tűnt fel a soubirou-i Boldogasszony-templom papjának vezetésével, katolikus gyászlitániákat énekelve.

S ámbár zsoltár és gyászlitánia egy és ugyanazon Isten dicséretét zengte, katolikusok s reformátusok egyaránt tűrhetetlennek vélték a másik fél jelentkezését. Kihívásképpen a reformátusok még hangosabban zendítettek rá. A katolikusok sem voltak restek, ők is azt tették. Hamarosan szidalmak röpködtek utcáról ablakba meg vissza, s a szidalmakat fenyegetések, a fenyegetéseket ütlegek követték. Összefutott mindenfelől az aljanép, s a legádázabb katolikusoktól bujtogatott csőcselék betörte az Orioles-ház kapuját, s "vesszent" kiáltva az "eretnekekre", kik "azért sereglettek itt egybe, hogy a Sátán igéjét hallgassák", vagy harmincat megölt közülük.

Mi Fumel báró megöletését illeti, az valójában a hit ürügyén végbevitt parasztlázadás volt.

Jobbágyai annyira gyűlölték agg hűbérurukat, hogy miután a kastélyt bevették, ruháit testéről leszaggatták, őt magát halálra korbácsolták, sőt, mintha ez még mind kevés lenne, százával sütötték rá szakállas puskájukat, százával döfték belé dárdájukat, mert kit csak anya szült, az mind ütni akart egyet rajta; végezetül a libosi mészáros, ki még ezzel sem érhette be, nagy késével lenyisszantotta a halott fejét.

Geoffroy de Caumont-ra ugyan hiába pazarolta bölcs tanácsait Étienne de la Boétie e véres zavargások idején, annál inkább meghallgatásra leltek azok a testvériségnél. Igaz, maguktól s természettől fogva is mérsékletre hajlottak volna. Apám ötvenhatodik esztendejében jár már akkor, Sauveterre a hatvanegyediket is túlhaladta, s mert kezdettől szívükön hordták verejtékes munkával szerzett javaik sorsát, s nagy gondot fordítottak megóvásukra, a világért nem vetették volna kockára holmi eszeveszett kalandok kedvéért. Egy ujjal sem nyúltak tehát a marcuays-i templomhoz, mi több, a mespechi kápolnát is megkímélték, hol bántatlan állt továbbra is a feszület meg egy Mária-szobor (mely egyébiránt nagyon megnyerte apám tetszését, lévén egy régi-régi fafaragó mester munkája). Mi több: Jean de Siorac továbbra is megfizette Vonyogó papi szolgálatait, mivel nem óhajtott felesleges kockázatokat vállalni, s anyámat két hugenotta katonával Marcuays-ba kísértetni (ami alkalmat adhatott volna túlbuzgó katolikuspártiaknak holmi olcsó vitézkedésre), plébánosunk tehát továbbra is misét mondott vasárnaponként havi öt sol ellenében Mespech várkápolnájában, egyes-egyedül anyám üdvére s hasznára, ki elragadó szépen, cifra, drága ruhákban hallgatta a misét, igen egyenes derékkal ülve a padon, büszke áhítatba merülten, s mintegy szimbólum gyanánt tartva maga elé misekönyvét, melyet egyébiránt soha ki nem nyitott.

Mise után a testvériség rendesen meghívta Vonyogót a könyvtárszobába egy kis kollációra, s udvariasan eszmét cserélni vele időjárásról vagy a mezei munkák állásáról. Vonyogó ugyan kapzsi volt, parázna és iszákos, s vérmes képe közepén borvirágos orr éktelenkedett, ostoba mindazonáltal nem volt, s hamar felmérte, e papokra nézve oly zavaros s veszedelmes időben mi nagy haszonnal jár a helybéli hugenotta uraság jóindulata, tehát óvakodott az eretnekek ellen mennydörögni, s Mespechet sem nyíltan, sem titokban, de még célzásképpen sem támadta. Így esett, hogy mialatt hovatovább országunk egészét elárasztotta a zavargások tengere, Taniésben, Sireilben s Marcuavs-ban áldásos béke honolt. S amikor később a hugenották elfoglalták Montignacot, s ki akarták terjeszteni

képrombolásukat a taniési templomra, Siorac lóhalálában sietett oda katonái élén, jobb belátásra bírni hittestvéreit.

De megvolt a mérsékletnek is a maga veszedelme, mint ez a továbbiakból majd kitetszik.

Amikor legvadabbul tombolt a pártok harca, mindkét táborban görbe szemmel néztek a mérsékeltekre.

S ezenközben Mespechben föld alá kényszerítve s titokban, de szakadatlanul lobogva s nagy lánggal égett a pápista bálványimádás tüze, kivált az asszonynép körében, a kötelező hugenottaság álorcája alatt. Különös módon szereztem e titokról tudomást Barberine nagy ágyában, melyben kis Hélixszel osztoztam, minthogy édesanyja a mondott okból éppen férjénél időzött. Az éjszaka kellős közepén - s ez az éj a szokottnál is sötétebb volt - úgy rájött kis Hélixre a remegés, hogy rengett belé az ágy.

- Mi bajod? - kérdeztem félálomban. - Reszketsz?

- Rám jött a remegés - felelte -, nem bírom megállítani.

- Ugyan miért?

Néma csend.

- Talán a forróláz vert ki? - kérdeztem s elhúzódtam tőle.

- Isten ments - felelte ő félelemtől elfúló hangon. - Hanem azt gondoltam magamban, igen-igen nagy bűn az, amit kettesben művelünk minden ördögadta éjszakán, és csakis a te hibádból.

- Méghogy az enyémből, te kis kígyó! - háborogtam, s hirtelen kiment szememből az álom. - Lám csak, lám. Hát ki kezdte?

- Én - ismerte be kelletlenül kis Hélix -, de te vittél kísértésbe, mert igen szép vagy.

- Álltál volna ellen a kísértésnek!

- Hogy tehettem volna, szegény zsellérlány létemre? Te bárófi vagy!

- Ne űzz csúfot belőlem, te szemérmetlen perszóna! Bárófi vagyok? Csak az imént csíptél akkorát a fenekembe, hogy a vérem is kiserkedt. Mi pedig azt illeti, amiről beszélsz, többet tanultam tőled e dologban, mint amennyit valaha is tudtam.

- De én töredelmesen megbántam vétkemet - fakadt sírva kis Hélix. Valódi könnyeket ontott.

Hogy valódiak, arról meggyőződtem (mert tudtam, kis Hélix nagy komédiás, s a sötétség áthatolhatatlan volt): kezem a szeméhez tartottam, s lám, egykettőre csurom víz lett. Megesett akkor a szívem kis Hélixen, mert igaz barátsággal viseltettem iránta, kisded játékainkról nem is szólva, mikkel ugyancsak magához kötött.

- Ha így gondolod, Hélix, hagyjuk abba - mondtam.

- Jaj, ne, ne! - kiáltotta ő. - Csak most ne, hisz Istennek hála, hamarosan tizenegy esztendős leszel, kész férfi!

S hirtelen fejem köré fonva párnás két karját, nagy erővel szép kicsiny keblére vont, kétszeresen fojtva belém a szót, mert számat a keblecskék miatt ki nem nyithattam, s mert sárgacsőrű létemre máris nagyon megkedveltem őket.

Végre elengedett kis Hélix, s újra és még hevesebben rákezdett sírni-remegni.

- Be szánni való vagyok is én, édes kedvesem! - mondta fölém hajolva, úgyhogy könnyei rám hullottak. - Egyre csak az jár eszemben, hogy égek majd lent a pokol mélységes fenekén, hogy forgatnak majd óriás vasvillával az ördögök, egyik órában bal oldalamat pörzsölve, a másikban meg a jobbot, hogy körös-körül ropogósra süljön szegény kicsi Hélix, holott szívből s igazán szeretem a Jóistent és Miurunk Jézust.

- Előre senki nem tudhatja, üdvre jut-e avagy kárhozatra! - feleltem, lévén sokkal járatosabb a hugenotta teológiában, mint ő.

- Már hogyne tudhatná! - zokogta kis Hélix, mert neki nem volt füle az efféle finom különbségtételekhez. - Égni fogok, érzem én, a csontom velejéig. Miért is nem vagyok annyi évvel fiatalabb nálad, amennyivel idősebb, akkor azt mondhatnám, amit Maligou néne: hogy az úrfi erőnek erejével becstelenítette meg szegény szolgálóját. S nem az én fejemre hullana vissza a vétek!

- És szép kis hazugság lenne, mondhatom, Hélix! Ha már elfelejtetted volna, hogyan s mivel kezdted, miféle becézgetésekkel, majd én emlékezetedbe idézem!

- Ne, ne! Hallani sem akarom, gonosz! Eredj innen - húzódott távolabb tőlem kis Hélix. Megbabonáztál a te szép aranyhajaddal, mert olyan vagy, mint egy csillogó-villogó aranypénz! Holott mindez merő álnokság s szemfényvesztés. Mert valójában ördög vagy, az bizony!

- Nem vagyok ördög, tudod te azt jól! - fortyantam föl e vádra. - Az ördög itt van meg itt, la mondtam, teste egy-egy pontjára bökve. - S ha még egyszer ördögnek mersz nevezni, megyek Samsonhoz, vele alszom majd, s a színemet sem látod többé!

- Nem, nem, ne menj el! - kapaszkodott belém teljes erőből kis Hélix. - Könyörögve kérlek, Pierre de Siorac, el ne menj! Mert ha megteszed, nagy boldogtalanságomban egyenest a tóba vetem magam innen, a toronyból.

A fenyegetés lepergett rólam. Hallottam elégszer anyámtól, s tán nem is volt Mespechben fehércseléd, ki olykor, rossz kedvében, utána ne mondta volna. Mégis igyekeztem megvigasztalni kis Hélixet, s fokról fokra elcsitult zokogása, elapadtak könnyei. Már azt hittem, elaludt, mikor szánalmasan nyögve újrakezdte: - Kicsi vagyok én ekkora nagy bűnhöz, ez az igazság!

- Mit tegyünk, ha nem akarsz vele felhagyni? - kérdeztem én gyermeki logikával. (Valójában nekem se akarózott volna felhagyni vele.)

- Tudom, mit! - kiáltotta ő hirtelen felülve. - A Szent Szűzhöz fogunk imádkozni mind a ketten, s megkérjük: járjon közbe érettünk isten fiánál!

- Máriához imádkozzunk! - keltem ki magamból. - Hisz az fertelmes bálványimádás lenne. S akkor csakugyan elkárhoznánk mindketten.

- Ugyan már! Anyám minden áldott nap imádkozik Máriához, és Maligou néne is, meg Gavachette meg én.

- Mit beszélsz?

- Igazat. Maligou nenő kis oltárt állított a boldogságos Szűznek a csűr egyik zugában. Szép nagy Mária-képet tett oda, s szalmavirág-koszorúval díszítette. Itt szoktunk imádkozni. Sorra megcsókoljuk Mária lábát, s közben egyikünk őrt áll a csűr előtt.

- Tud-e anyám e dologról?

- Ó, nem. Nem mertük neki elárulni.

- Miért nem?

- Ha indulatba jön, nem ügyel nyelvére.

- S mikor szoktátok ezt mívelni? - kérdeztem egészen elhűlve.

- Estenden, mikor a kapitány urak visszavonulnak a könyvtárba.

Hát ezt jól kifundálták! Esténként nagy volt a jövés-menés közös termünkben. Míg a fehérnép tett-vett s a dolgát végezte, a férfiak körülülték a tüzet, gesztenyét sütögettek forró hamujában, s mivel az urakat messze tudták, nagy hangon, fesztelenül beszélgettek. Innen könnyű volt kis időre észrevétlenül eltűnni.

- Nem imádkozom Máriához! - ráztam meg erélyesen a fejemet. - Sem a csűrben, sem másutt.

De ha neked úgy tetszik, eredj és imádkozz!

- Egyedül hiába imádkozom - mondta sírósan kis Hélix. - Együtt kell hozzá könyörögnünk, mivel együtt s egymással vétkeztünk! És együtt kezdjük újra, gondoltam magamban félig komolyan, félig mulatva, mert éreztem, mennyire sántít kis Hélix okoskodása. De mivel kérve kért rá, megígértem, hallgatok a mi hugenotta fészkünkben folyó titkos Mária-kultuszról. És szavamnak is álltam, noha sokszor furdalt miatta a lélek, s torkom elszorult a gondolatra, hogy megszegem apám iránt való hűségemet. Mégis hallgattam, mint a sír, mert féltem, hogy megtorlásképpen a testvériség el találja küldeni Barberine-t s kis Hélixet.

Bizony jó oka volt Étienne de la Boétie-nek óvni-inteni Geoffroy de Caumont-t Montluctől, ki.

egy darabig habozott volt a római anyaszentegyház s a mieink közt, mígnem az előbbit választotta, nem meggyőződésből, hanem csupán, hogy előmozdítsa tulajdon szerencséjét az udvarnál, s színültig töltse pénzesládáját; és mert fertelmes gyönyörűségét lelte a vérontásban. Külsejére nézve csontos, száraz ember volt arca igen sovány, járomcsontja kiugró, szemöldöke haragos ajka keskeny, valamint a késpenge. Nem fanatikus volt, nem buzgóságból gyilkolt, hanem politikából, bosszúvágyból és élvezetből.

Először Saint-Mézard-ban, Agen mellett mutatta ki a foga fehérét 1562 februárjában. E faluban kisebb parasztlázadás zajlott le a helybéli földesúr, Rouillac ura ellen, mivel meg akarta gátolni hugenotta jobbágyait abban, hogy a Saint Mézard-i templomot megtisztítsák a szentképektől, s elemeljék az áldozókelyhet (mert az effajta zendülésekben nemcsak a hit játszott szerepet, hanem a kapzsiság is). Vesztére! a nép ellene fordult, s ostrom alá vette házát. Rouillac mindazonáltal szerencsésebb volt Fumel bárónál, megmenthette életét, minthogy segítséget kapott a szomszéd nemesektől. De a csetepaté közben ocsmány s elkeseredett szavak estek mindkét részen, kivált a temetői nagy kőfeszület dolgában melyet egyes túlbuzgó hugenották ledöntöttek.

Február hó 26-án hajnalban rohanta meg Montluc csapat élén a falut, de mivel katonái közül egy sem ismerte Saint Mézard-t s környékét, a hugenották mind elfuthattak, kivéve egy Verdier nevezetű embert s két szerencsétlen társát, meg egy alig tizennyolc esztendős, ifjú diakónust. Őket elfogták megkötözték, s a temetőbe hurcolták, hol Montluc várt rájuk hóhérja társaságában. Ott volt azon túl a két Saint-Mézard-i konzul meg egy odavalósi nemesember is.

- Árulók! - förmedt a foglyokra Montluc. - Meritek-e tagadni, hogy amikor e nemes úr s a két konzul azt mondta nektek: királyotok rosszallaná e feszület lerombolását, ti azt feleltétek rá: "Miféle király? Itt mi vagyunk a királyok! Akiről ti szóltok, az csak egy semmitlen, szaros kis királyocska. Jól kiporoljuk majd irháját, s megtanítjuk valamiféle mesterségre, hogy azon túl úgy keresse a kenyerét ő is, mint akárki más."

- Jó uram, kegyelmezz bűnös fejemnek! - szólt Verdier.

- Hogy szánnálak meg, gazember, ha még királyodat sem tisztelhetted! - felelte Montluc, s rálökte a szerencsétlent a törött kőkeresztre, a hóhérnak pedig megparancsolta: - Sújts le, bakó!

S a hóhér ott helyben, a feszületen lenyakazta Verdier-t. A két másik hugenottát a temetőbeli szilfára kötötték fel. Már csak a diakónus maradt hátra. Irányában furcsa könyörületről tett tanúságot Montluc. Ifjú korára való tekintettel őt csupán megkorbácsoltatásra ítélte, de addig verette, míg csak el nem szállt belőle az élet. Így végezte ki Montluc bírák közbejötte, per s ítélet nélkül a király négy alattvalóját.

Cahors-ban ezalatt kivizsgálta az anyakirályné két komisszáriusa az Orioles-házban lezajlott mészárlás ügyét. Perbe fogtak s bitóra küldtek tizenöt katolikust. Montluc e hírre lóhalálában Fumelbe vágtatott. Saint-Livrade-on áthaladtában hat hugenottát hurcoltak elé, kiket ő percet sem késlekedve felköttetett. De mivel Fumelben Burie úr is csatlakozott hozzá, ott kénytelen volt jobban ügyelni a

formaságokra, s kihívatni két tanácsnokot az ageni királyi bíróságról, hogy Fumel báró gyilkosai felett ítélkezzenek. Ami meg is történt nagy sebbel-lobbal, s hamarjában tizenkilenc hugenottát akasztottak fel.

Fumelből egyenesen Cahors-ba ment Montluc, hogy az anyakirályné két komisszáriusát megfélemlítse, mivel azok nem átallták börtönre vetni Vieule urat, a cahors-i kanonokot, lévén több mint valószínű, hogy ő bujtogatta a népet az Orioles-házbeli vérontásra. Itt találkozott Montluc nem sokkal megérkezése után sokak szeme láttára Geoffroy de Caumont-nal, ki azért jött volt Cahors-ba, hogy Burie úrnál panaszt emeljen Montluc ellen.

- Burie úr - kezdte Caumont -, Montluc úr alaptalanul állítja, hogy a lelkész, ki Clairacban prédikált, a fülem hallatára támadta volna királyunk személyét.

- Mondottam s így igaz! - Montluc kardja markolatához kapott, s fenyegetően közelebb lépett Caumont-hoz, tizenöt csatlóstól követve. - Szégyen, gyalázat bizony, hogy kegyelmed eltűrhette e hugenotta lelkész szavait, holott a király úgy elhalmozta volt kegyelmedet jótéteményeivel!

E szavakkal Montluc még közelebb lépett, s félig kivonta kardját hüvelyéből. Caumont is kapott volna a magáé után, de még ki sem húzhatta, amikor rárontottak Montluc kísérői, s bizonyára ott helyben le is vágják, ha Burie úr közbe nem lép, s ki nem löki Caumont-t az ajtón, megmentve életét.

Caumont elsápadt haragjában, s szembefordult Montluckel.

- Mondottam s mondom: nem voltam ott, mikor ama lelkész inkriminált prédikációját megtartotta. S egyébként sem tartozom számadással az úrnak!

- Én meg azt mondom - kiáltotta Montluc, miközben Caumont átlépte a küszöböt -, mondom s ismétlem, Clairac apátura, hogy kegyelmed a lelke az Agen-vidéki s périgord-i hugenotta pártütésnek, s királyunk bölcsen tenné, ha egy időre a loches-i toronyba csukatná apát urat!

Caumont úr távozta után Montluc úgy ráijesztett a komisszáriusokra, hogy azok hanyatt-homlok menekültek Cahorsból, egyedül Montlucre hagyva a királyi igazságszolgáltatás dolgát Guyenne-ben, mivel Burie úrnak sem volt immár bátorsága vele szembeszállni.

Valóban fordulóban volt ismét a széljárás. Újfent mindenható lett Guise herceg (s nyomában a francia egyház, a pápa és II. Fülöp spanyol király). Montluc csupán engedelmes és kegyetlen eszköze volt provinciánkban fenti erőknek, melyek lecsapni készültek mindannyiunkra. Jól tudta ezt a testvériség is, s ámbár semmi része nem volt a périgord-i zavargásokban s zendülésekben, sietve nekilátott várunk megerősítésének.

Az északról s Párizsból jövő hírek csak tetézték aggodalmaikat. Március elején Guise herceg népes kísérettel indult Joinville-ből, hol anyját látogatta meg, vissza Párizsba. Vasárnap volt éppen, s jócskán előrehaladt a délelőtt, mire a herceg megállt Vassyban misét hallgatni. Soha nem látott még fényesebb gyülekezetet a szerény vassyi templom! Elsőül a calais-i győző lépett be ajtaján pompás, karmazsinvörös ujjasban s bugyogóban, vörös tollat lengetve fekete bársony fövegén; nagyobb volt, szebb és méltóságteljesebb, mint bárki kíséretében. A szokottnál is büszkébben lépdelt, amire jó oka

volt Vassyban: többé-kevésbé a magáénak tekinthette e várost, lévén az unokahúgának, Stuart Máriának a tulajdona.

Alighogy belépett, s helyet foglalt a szentélyben aranyos karszékén, hírnök jött s jelentette: egy kurta nyíllövésnyire onnan ötszáz hugenotta gyűlt össze istentiszteletre valamely csűrben, s fennhangon zsoltárt énekelnek.

- Hogyan? - vonta fel ingerülten szemöldökét a herceg. - Nem vagyok-e itt úgyszólván otthon?

Vassy kerített város, e botrányos cselekedetre még a januári ediktum sem jogosítja föl az eretnekeket.

Szép kis evangélisták! Lábbal tiporják a törvényt. Menjünk, s idézzük a vakmerők eszébe, hogy nem tanácsos haragomat fejükre vonniok, hiszen jogarom alá tartoznak!

Azzal kisietett a templomból, s nyomában kitódult egész kísérete. Szerencsétlenségünkre két forrófejű nemesúr elébe vágott a hercegnek. Elsőül ők hatoltak be a csűrbe, nagy zavart támasztva.

- Uraim, kérjük, foglaljanak helyet! - mondták udvariasan a hugenották. Ám az ifjú La Brousse kardjához kapott, s így kiáltott: - Lánchorda! Öljük le mindet!

E szentségtörésre felforrt a hugenották vére, a két betolakodót kivetették, s a bejáratot eltorlaszolták. Ám akadt köztük néhány balgaeszű, s azok nem átalltak a bejárat fölé eszkábált pallóról követ hajigálni a hercegre s kíséretére, amint azok is odaértek.

Több se kellett az uraknak! A kődobálókat szitává lőtték, az ajtót betörték, s kik a tetőn próbáltak menekülni, azokat egyenként lődözték le, mint a galambokat. Mire a herceg megálljt parancsolt, a hugenottáknak immár huszonnégy halottjuk volt s vagy száz sebesültjük.

Mi az eseménynek hugenotta részen különös súlyt adott, az a herceg újkeletű politikai szerepe volt. Guise herceg triumvirátust alapított Montmorencyval s Saint-André marsallal, s mivel túlságosan elnézőnek ítélték a régensnőt a reformációval szemben, tudtán s hírén kívül eltökélték: gyökerestül irtják ki országunkból az eretnekséget, s e szent cél érdekében nem kímélik sem a vasat, sem a tüzet, ama fertelmes tanács szerint járva el, mit a pápa adott volt az ifjú IX. Károlynak. Ám eladdig mindez nem öltött igazán alakot Guise elméjében. Nagy hadvezér volt, de nem hordta zsigereiben a kegyetlenséget, mint Montluc. Ellenkezőleg, jónak, lovagiasnak, udvariasnak akarta tudni magát. Emberségesen bánt foglyaival Metznél és Calais-nál. Halála előtt meggyónta a vassyi mészárlást, de akkor is csak azt mondta: nem akarta s nem látta előre.

Apám, ki alatta szolgált Calais-nál, s szerette és becsülte őt túlzó katolikus buzgalma ellenére (amibe némi becsvágy is elegyedett), váltig állította: ha a forrófejűek nem keltenek mindkét részen zavart Vassyban, a herceg beérte volna azzal, hogy jól lehordja alattvalóit a januári ediktum megszegése miatt. Az ügy voltaképpen már akkor is túlnőtt Guise-en, amikor megesett, s még inkább következményeiben.

Az Orioles-házi mészárlásnak több áldozata volt, mint a vassyinak. De ki volt felelős érte?

Mindössze egy öreg kanonok, ki ádáz híveit tettre bujtogatta. Börtön lett az ő osztályrésze, bitó amazoké: igazság tétetett. A vassyi mészárlás felelőse ellenben nagy úr volt, Franciaország királyánál

is hatalmasabb. Guise-t e tettéért senki felelősségre nem vonhatta, hacsak nem egy másik herceg a csatamezőn. Ezt értette meg Condé, ki nyomban nekiállt hadat toborozni.

Guise-t nagy zavarba ejtette a vassyi eset, s magában azt gondolta, aligha öregbíti dicsőségét.

Ily lelkiállapotban érkezett meg Párizsba, hol legnagyobb meglepetésére őrjöngő ünneplésben volt része a papok fanatizálta sokaság részéről. Amikor a hős megjelent a Citében hollófekete spanyol lován, melyen még szebben virított ruhájának karmazsin selyme, fülsiketítő "Vassy, Vassy" kiáltozással sereglettek köré a párizsiak, mintha Vassy lett volna élete legszebb győzelme.

Vénasszonyok s ifjú szüzek tolongtak körülötte, szinte lova patái alá fekve, s lélegzetvisszafojtva, dobogó szívvel, mély áhítattal bámulták a szép vörös arkangyalt, az egyház jó pallosát az eretnekek ellenében.

Guise diadala lépten-nyomon nőtt-dagadt. A Guise-palotában küldöttség várta: a párizsi céhek atyamestere s a város feje, patríciusai körében. Húszezer embert s kétmillió aranyat ajánlott fel a hercegnek, többet, mint a gazdag párizsi polgárok II. Henriknek spanyolellenes háborújához.

Mégpedig avégből, mint a prefektus mondotta, hogy a királyságot pacifikálja, azaz hogy a testvérgyilkos háború borzalmaiba taszítsa.

Gyorsan elharapózott a Vassyban kigyújtott tűzvész; egy hónap sem kellett hozzá, s már lángban állt az ország. Egy zarándoklat alkalmából Sensben egy kegyes szívű jakobita barát a hugenottákra uszította a sokaságot; az utolsó szálig leöldösték s az Yonne-ba hányták őket. Tours-ban kétszáz hugenottát kötöztek meg, vertek agyon, vetettek a Loire-ba. Angers-ban Montpensier herceg felakasztatott, lefejeztetett vagy kerékbe töretett minden reformátust, kire a kezét rátehette. Montluc, ki csak az északról jött példára várt, hogy szabadjára engedje dühét, egyetlen napon hetven hittestvérünket akasztatta fel Gironde-ban, a város főterén.

A hugenották visszaütöttek. Fegyverrel foglalták el Angers-t, Tours-t, Blois-t, Lyont s Orléans-t.

A régensnő ölbe tett kézzel nézte, mint ingadozik fia, IX. Károly trónja a két szemben álló párt közt. Ő maga nem akart s nem is tudott állást foglalni.

Habozásának a triumvirátus vetett véget, ezer lovas élén. Erővel elragadták az anyakirálynét s fiát. Medici Katalin sírt dühében, de mást nem tehetvén, csendben megült a Louvre-ban a fanatikus párizsi nép foglya- s a katolikus párt névleges fejeként.

1562. július 13-án a párizsi törvényszék törvényen kívül helyezte a hugenottákat. Ettől fogva bárki - a városi polgár, sőt a nemtelen paraszt is - fegyvert ragadhatott s rátámadhatott a protestánsokra, anélkül, hogy ezért törvény elé állították, üldözték vagy zaklatták volna.

Az ország egyik felét felszabadították a másik leölésére - s ez a tény lelke mélyéig felháborította a testvériséget. A kapitányok a legrosszabbtól tartottak, különösen az után, hogy Montluc úr elfoglalta a legidősebb Caumont fivér, Francios várát, les Milandes-ot, s őrizetét a maga s Burie úr embereire bízta. Ezt elvégezvén Montluc Clairacba vonult, de mivel Geoffroy-t nem találta ott - holott de szívesen megalázta volna! -, nagy habozásba esett: mit is tegyen, felkösse-e a hitehagyott barátokat, avagy inkább sarcolja meg őket harmincezer arany erejéig? Végtére kapzsisága győzött vallásos buzgalmán, tehát bezsebelte az aranyakat, s odébbállt Périgord-ba, leszámolni Biron báróval, kire ugyancsak régen fente már fogát, azon a jogcímen, hogy a báró pártütő hugenottákat rejteget. Mivel őt

magát nem lelte honn, feldúlta birtokát. Montluc ekkor háromezer spanyol talpasnak parancsolt, s bár a régensnő meghagyta neki: hozza fel csapatát Párizsba a Guise toborozta hadat megerősítendő, megtagadta az engedelmességet oly ürügyön, hogy elébb Guyenne-t kell pacifikálnia. Párizsban, Guise parancsnoksága alatt ő nem lett volna semmi és senki, Guyenne-ben ellenben osztatlanul uralkodott, s azt művelhette, mi legfőbb gyönyörűsége volt életében; kedvére akaszthatott embert, s pénzesládáit degeszre tömhette aranycsikókkal.

Mire megvált Guyenne kormányzásától, éppen háromszázezerrel volt több ládáiban az aranyak száma, mint annak előtte, mi pedig az akasztottak erdejét illeti, kiket maga mögött hagyott, azokra nézve így mentegeti magát agyafúrt cinizmussal emlékirataiban: "A háború parancsára, kedvünk ellenére nem nézhettük többre egy ember életét, valamint egy csirkéét."

Nem mintha a mi hugenottáink oly gyengék lettek volna itt Délen azután, hogy törvényen kívül helyezték őket, éppen nem. Csakhogy kalandorlelkű kapitányocskáktól vezettetve százfelé forgácsolták erejüket, oly hadi vállalatokba bocsátkozva városaink ellen, melyeknek bizonnyal több közük volt a harácsoláshoz s bosszúálláshoz, mint Kálvin szelleméhez. Aminek szomorú példáját láthattuk itt Mespech közvetlen közelében is.

A szomszédos Montignac hugenotta lakosai bevették városunk fellegvárát, felakasztották védőjét, La Chilaudie urat, kifosztották a templomot s temetőt, s vezetőjük, Arnaud de Born hatalmas sarcot csikart ki a holtra rémült katolikusoktól.

Montignac mindössze négy mérföldre esik Taniéstől s Marcuays-tól. Vonyogó holtra rémült, amikor augusztus elején híre jött, hogy Arnaud de Born hamarosan sort kerít az ő templomaira s reá magára is. Félelmeit nagy alázatosan megvallotta a testvériségnek.

- Ha el akarja kerülni, plébános úr, hogy a montignaciak kifosszák templomait, előzze meg őket.

Szedje össze a kegytárgyakat, templomi bútorokat, gyertyatartókat, áldozókelyheket, szentségtartókat, miseruhákat s egyebeket, és szállítsa el a sarlat-i püspökségre.

- De viszontlátom-e őket valaha is? - sütötte le Vonyogó a szemét. - A püspökség tehetetlen.

- Akkor hát bízza kincseit de la Porte úrra, király hadnagyára, ki talpig becsületes ember tanácsolta somolyogva Jean de Siorac.

- Nincs min a holmit odaszállítanom, sem elegendő emberem a rakomány őrzésére!

- Montluc ad kölcsön, ami csak kell: szekeret, lovat s fegyveres kísérőt - mondta apám, mi nem nagyon tetszett Sauveterre-nek, ámbár Arnaud de Born túlkapásai az ő gyomrát is megfeküdték.

Vonyogó úgy tett, mint apám tanácsolta. Alighogy végzett a hurcolkodással, megjelent Taniésben lovasok élén Arnaud de Born egyik alvezére. Jean de Siorac nyomban a helyszínre vágtatott katonáinkkal. Batifol - ez volt az alvezér neve - teljes hadi készületben volt, vértben, sisakban, s azonfölül félelmetes bajuszt viselt, tömöttebbet s tüskésebbet még Cabusse férfiúi ékességénél is. A csupasz templom láttán éktelen haragra gerjedt.

- Jól mondották biza, ez csalás s ámítás műve - fújta a képét Batifol -, s ha így van, lakolni fog a marcuays-i plébános s cinkosai nemkülönben.

- Közéjük számít-e engem is, Batifol uram? - kérdezte Jean de Siorac ridegen, s jól a szeme közé nézett a vakmerőnek.

- Isten mentsen, báró úr, Isten mentsen. Hanem tudja-e báró úr, azt beszélik, kegyelmed adott szekeret s lovat a plébánosnak, hogy temploma javait elvitesse.

- Ha ezt beszélik, igazat beszélnek.

- Akkor a báró úr nem igazi hugenotta - vonta ráncokba Batifol a homlokát -, mivel a pápista egyházat védi.

- Csak a javait védem, uram, nem hitét. Az enyém, mely bizonyára nem alább való a kegyelmedénél, tiltja tulajdon honfitársaink sarcolását s kifosztását.

- Elismételhetem szavait Arnaud de Bornnak? - kérdezte bajszát húzogatva Batifol.

- Elismételheti, uram, sőt ismételje is el - mondta apám, s nyeregbe pattant.

- Báró úr, az életével játszik! - kiáltott utána Batifol, miközben ő maga is lóra szállt.

- Igazán, uram? - mosolygott gúnyosan apám.

Batifol kihívóan végigmérte utoljára még apámat - ámbár lerítt róla, nem oly igen bizonyos a maga dolgában -, majd fordított a gyeplőn, s embereivel együtt elvágtatott. Apám s katonái némán néztek a gyorsan távolodó kis csoport után, s akkor Vaskezű Coulondre megeresztette ritkánál ritkább, baljós kijelentései egyikét: - Bitószaga van az ipsének - mondta az ő rekedt hangján. Batifol szóváltása a mespechi báróval sokak füle hallatára zajlott le, s mihelyt Vonyogó megtudta taniési híveitől, mi hangzott el egyik s másik részen, ész nélkül futott Mespech várába. Rezes képe haloványabb volt a szokottnál, bibircsókos orra szájára bukott, s annak széle úgy remegett, hogy eleinte szólni sem bírt miatta.

- Uram - hebegte -, Mespechen legföljebb álmukban állhatnak bosszút a montignaciak, rajtam, sajna, annál könnyebben! Mi több, a püspök úr megtiltotta, hogy falvaimat odahagyjam. Hát ölbe tett kézzel üldögéljek Marcuays-ban, s várjam szépen be, míg fellógatnak, mint szegény La Chilaudie urat?

Burkolt kérdésére Sauveterre mit sem válaszolt. Rezzenetlen arccal hallgatta, s kerülte apám tekintetét, előre fájlalva emberi gyengeségét.

- Plébános úr meghúzhatná magát valameddig Le Breuilben, Cabusse házánál - mondta Siorac.

- Lehetetlen - felelte Vonyogó szemlesütve, s nagy orra hegyére sandítva. - Cabusse szörnyen féltékeny. Mióta Cathau férje, azt sem tűri el, hogy az asszonyka nálam gyónjon.

E beismerés nem lepte meg apámat, ellenben jól elszórakoztatta. Vidámabb hangon folytatta: - Hát Jonas barlangjához mit szólna plébános úr?

- Jaj nekem, ott az a farkasszuka - kiáltotta Vonyogó fejéhez kapva. - Az az ördöglány, ki megbabonázta Jonast.

- Plébános, te nem hihetsz e dajkamesében! - fortyant fel Sauveterre ingerülten, Vonyogóra szegezve fekete szemét. Vonyogó azonban nem felelt, s makacsul földre sütötte tekintetét. Nem akarta kihívni Sauveterre haragját. Apám arcát elöntötte a vér. Hirtelenében az a gyanúja támadt: Vonyogó maga terjeszti hívei közt pártoskodásból vagy babonaságból e híresztelést, mely máris kikezdte Jonas becsületét. Felállt.

- Plébános úr nyilván tiszteletét óhajtja tenni Siorac bárónénál, mielőtt távozna.

Vonyogó elsápadt e felszólításra, bár még nem adta fel minden reményét. Tudta, minő hatalma van Isabelle-nek apám felett, különösen jelen állapotában.

S csakugyan, Vonyogó még végig sem ment legkülső felvonóhidunkon, amikor Isabelle már magához kérette Alazais útján Jean de Sioracot.

Apám beléptekor Isabelle ágyban feküdt, mivel éppen gyengélkedett. Terhe már jócskán megnőtt, szép keble is pompásan duzzadott csipkés hálóköntöse alatt. Előrehaladott állapota ellenére gondosan kikente-kifente magát, mint mindig; száját kipirosította, szemöldökét kirajzolta, szőke haját csigákba fésülte a mi óriás Alazaisunk, ki e sok kenceficét ugyan merő léhaságnak ítélte, mindazonáltal valódi hugenotta gondossággal tett eleget e feladatának is, s ki azóta maga is szívébe fogadta e szegény pápista nőt, s minden este Isten kegyelmébe ajánlotta. Ott feküdt tehát anyám viruló szépségében, ahogy annyiszor láttam én is, élte utolsó napjaiban e mulandó világon, honnan egyenest a nagy Bíró színe elé kerülünk, kihez anyám ekkor már igen közel volt, noha ezt közülünk senki sem sejtette, ő maga még kevésbé, mint más. Hisz fiatal volt, bőre ránctalan, húsa ernyedetlen s hiba nélkül való, és szőke-szépen, bodoran s illatosan virított selymei közt, tudván, mennyire szereti őt apám, kinek szerelmét százszorosan viszonozta, de csak titokban, a gőg páncélja mögül.

- Galambom - mosolygott rá derűsen apám -, örülök, hogy hívattál, s hogy ily szépnek s üdének látlak, holott közel immár a perc s az óra.

- Isten adja tehát, uram - merevedett meg nyomban Isabelle -, hogy kedvemet ne szegje a szülés percéhez ily közel, mert úgy lehet, születendő gyermekünknek ártana véle.

- Hitemre, asszonyom, alighogy belépek, kegyed ágyúval lő rám. Mi az óhaja?

- Uram - fohászkodott neki Isabelle.

De mindjárt el is akadt. Kicsit tartott apámtól, ha jókedvében látta is, tudván, mi könnyen s gyorsan vált át nevetésből haragba.

- No, majd én kimondom - komolyodott el Jean de Siorac. - Asszonyom kis ideig itt kívánná

tartani a marcuays-i plébánost, hogy a kötéltől megmentse, mire a montignaciak ítélték. Nos, asszonyom, megkönnyítem a dolgát. Engedek kérésének, de csakis a következő föltételekkel. Először: a plébános a kegyed vendége lesz, nem az enyém; a nagyteremben nem jelenhet meg, embereinkkel nem találkozhat. Másodszor: hálni Alazais kis kamrájában fog, kit az időre Maligounéhoz szállásolunk be. S végezetül: itt étkezik majd kegyeddel, nem odalent.

- Mi ez utóbbit illeti - mondta anyám, felemelve örökösen kenőcsökkel s balzsamokkal kenegetett, szép fehér kezét -, az lehetetlen! Szegénynek lábszaga van, s minő lábszaga! Mise közben is gyakran megzavar e bűz, s elvon ájtatos gondolataimtól.

- Akkor a plébános úr egyedül étkezik majd a kamrában, s Alazais fogja kiszolgálni - nevetett apám.

Csakhogy Alazais, ki mindvégig fültanúja volt e beszélgetésnek, ezen a ponton felszegte fejét, s kijelentette: nem és nem.

- Báró úr engedelmével nem fogom eme plébánost kiszolgálni - mondta Alazais az ő mély hangján. - Hogy plébános, még hagyján, de látni sem bírom azt a borvirágos képét!

- Lám, kinek a képével van baja, kinek a lábával! - hahotázott apám. - Még majd éhen hal szegény ördög! Eh, majd Maligou-né fogja kiszolgálni - zárta le az ügyet egy legyintéssel, hogy Alazaist mielőbb kiküldhesse, majd leült Isabelle ágya szélére, s kezét kezébe fogva hosszan elgyönyörködött viruló anyaságában.

Vonyogó az éj leple alatt érkezett Mespechbe, ahogy apám meghagyta neki, csomagot nem hozott magával, és senkinek el nem árulta, hova indul.

Vagy két hete élvezhette immár vendégszeretetünket, amikor egy szép napon megjelent külső felvonóhidunk előtt Guillaume de la Porte úr öt csatlósától kísérve. A testvériséget kívánta látni.

- Uram - tért a tárgyra zordonan a hadnagy, mihelyt bevezették -, Sarlat-ban azt beszélik, kegyelmetek elrabolták s fogolyként őrzik várukban a marcuays-i plébánost, hogy ne misézhessen.

- Szegjük mindjárt lábát e hírnek, hadnagy uram - szólt apám -, hogy ne szaladozzon nagy ostobán ide-oda, befeketítvén becsületünket, mialatt mi keresztényi kötelességünket teljesítve akasztástól óvjuk a szegény plébánost.

Sauveterre akkor elmagyarázta a hadnagynak, hogy s mint áll a dolog, s azalatt Siorac előhozta Vonyogót, ki mindenben megerősítette szavát, s nem győzött hálálkodni vendéglátóinak nagy jóságukért s a szíveslátásért. És valóban igen jó húsban volt Vonyogó, zsírtól s egészségtől ragyogott rezes képe, mivel Maligou néne, ki őt kamrájában kiszolgálta, nem sajnálta tőle a bort, s a legjobb falatokat neki tartogatta.

Jean de Siorac kikísérte de la Porte urat a külső kapuig. Catherine, ki a kút mellett játszadozott bábuival, odafutott hozzá, úgy, hogy két hosszú szőke hajfonata a hátát verdeste, s megragadta apám kezét, de szólni nem bírt; bátorsága maradékát is felemésztette az, hogy hívatlan odament apámhoz.

- Úgy látom, báró úr, új falövezetet építenek a tó köré. E vállalatuk sok találgatásra ad okot a mai időkben.

- Megint csak jogtalanul, királyi hadnagy uram - felelte apám. - Mespech kapui mindig nyitva állnak a király és az ő tisztjei előtt (és itt a hadnagyra emelte tekintetét). - De a párizsi parlament törvényen kívül helyezte a protestánsokat, s úgy lehet, védekezni kényszerülünk majd egyik-másik szomszédunk ellen.

- Nemde Fontenacra gondol? - vonta össze a szemöldökét de la Porte úr. - Igaza van, báró úr.

Nincs nála gonoszabb kiskirály széles e vidéken; de mit sem tehetek ellene, a püspökség támogatja s mi több, az udvar is. Tudja-e uram, hogy ha valaki megbetegszik családjában, nem akad Sarlat városában orvos, ki elmerészkedne e fenevad barlangjába, mivel valamennyi attól tart: ott fogják s megölik.

Apám visszatért a várba, kezében tartva Catherine üde kis kezét. Repesett a szíve, látván, mi szép s eleven leánykája, de nem talált szavakat öröme kifejezésére, annyira szerette húgocskámat.

Amint a lépcsőfeljáróhoz ért, elébük toppant Alazais. Jó egy fejjel volt magasabb apámnál.

- Báró úr, eme szarházi papról volna egy-két szavam!

- Halljam!

Alazais egy oldalpillantást vetett Catherine-re, aztán lehajolt apám füléhez, s valamit súgott bele. Apám összerezzent meglepetésében.

- Fuss vissza bábuidhoz, Catherine - mondta az ő szépen folyó, csengő hangján. - Te meg, Alazais, küldd fel a könyvtárba a hájas ribancot!

Kisvártatva megjelent a könyvtárszoba ajtajában rengő fenékkel, hassal s emlőkkel, mint apám mondta, s borzason, mint mindig, Maligou néne. Jean de Siorac becsukta mögötte az ajtót, s a nenőt megkerülve elébe plántálta magát csípőre tett kézzel s szigorú arccal.

- Szép dolgot kell hallanom felőled! Éjjelente a plébánosoddal üzekedsz, mint patkány a szalma közt.

Maligou néne nemet intett, ám Jean de Siorac intőn felemelte kezét s rápillantott: - Ne hazudj, Maligou, vagy ebben a minutumban elkergetlek!

- Én édes Jézusom! - sopánkodott Maligou néne. - Hisz ha bevallom az igazat, akkor is csak elkerget.

- Egyszóval igaz!

Maligou-ra megint rájött a remegés.

- Jaj nekem, báró úr, nem állhattam ellen. Oly jól forgatja a szót a tisztelendő úr.

- Cselekedni bezzeg annál rosszabbul cselekszik! Hogy nem szégyellsz férjes asszony létedre égetni való lotyóként paráználkodni s házasságot törni, méghozzá Vonyogóval?

- Hisz éppen azért, báró úr, pappal, ugye, nem oly nagy bűn, s ő kegyesen fel is oldozott utána!

Jean de Siorac égnek emelte a karját.

- Halálos bűn alól senki fel nem oldozhat, céda némber, csak a mi Atyánk, ki a mennyekben lakozik.

- Miért is könyörögve kérem fia közbenjárását az Ő bocsánatáért minden áldott este - felelte Maligou-né szemlesütve, mert magában éppen akkor fogadta meg: gyertyát gyújt Mária képe előtt a csűrben, ha valami csoda folytán apám mégsem kergetné el.

- S hát ha Vonyogó kis fattyúval ajándékoz meg?

- Azt már nem! - tiltakozott Maligou néne fifikás és tudálékos képpel. - Tudom, melyik fű a jó s hová kell tenni!

- S melyik a jó fű? - kérdezte apám kíváncsian. Szerette tudni, mit használnak a kunyhókban orvosszerül.

- Zokon ne vegye, báró úr, de azt én meg nem mondhatom. Az öregasszony, ki egykor megtanított rá, a lelkemre kötötte: őrizzem meg titkát.

- Megmondod vagy elkergetlek!

- S ha megmondom - kérdezte Maligou-né dobogó szívvel, nagy szemeket meresztve -, a báró úr nem űz el?

- Szavamra mondom: nem. - Jean de Siorac jó előre úgy határozott, s igen bölcsen: óvakodik nagy dobra verni az ügyet.

- Köszönöm, Istenem, köszönöm, édes Jézusom! - fohászkodott Maligou-né, s közben magában így imádkozott Máriához, szemét szemérmesen lesütve s két karját hasán keresztbe fonva: "Köszönet Tenéked, Boldogságos Szűz, e csodatételedért s kegyes elnézésedért. Gondoltam én mindjárt, hogy Te megértesz, elvégre asszonyok volnánk mind a ketten! Hála és köszönet szíves jóakaratodért, Szent Szűz, s ne félj, megkapod az ígért gyertyát, fukar, aki sajnálja!"

Miután Maligou néne elősorolta, mely "füvek a jók és hová kell tenni őket", apám szavát vette: többé nem engedi magához Vonyogót se éjjel, se nappal, se hajnalban, se alkonyatkor, se gyertya-, se napfénynél, és soha teremtett léleknek e vétkével el nem dicsekszik. Majd meghagyta Vaskezű Coulondre-nak: eztán ő hordja fel a plébános eledelét, amit Coulondre meg is cselekedett, s hiába erőlködött Vonyogó, soha ki nem húzott belőle egyebet, mint egy-egy baljós s lakonikus jövendölést a világ leendő sorsáról.

Jean de Siorac igen nagy elővigyázattal járt el a dologban. Még Jean de Sauveterre-nek sem

szólt felőle mindaddig, míg Vonyogó a várban időzött.

- Jean, Jean! Tehát eltitkoltál előlem valamit! - hányta a szemére akkor Sauveterre.

- Kénytelen voltam vele. Féltem, nem bírnád féken tartani haragodat.

- S most, hogy Vonyogó elment, elkergeted-e végre Maligou-nét?

- Nem én. Szavamat adtam neki. S ha elküldeném, addig nem lenne nyugta, míg mindenütt el nem dicsekedne vétkével! Nem, fivérem, hunyjunk csak szemet fölötte, s tartsuk itt a nenőt. Egyébiránt egész Périgord-ban nem kerül asztalra főtt avagy sült étel, mely az övéhez fogható lenne - tette hozzá mosolyogva apám.

A katolikus egyházat nem Montluc állította helyre Montignacban, hanem a király périgord-i képe, Saint-Geniés uraság. Augusztus hó 14-én zárták körül ágyúval felszerelt hadai a várost, s három nappal később Arnaud de Born híveivel együtt kényre-kegyre megadta magát. Sommás pör után, szeptember hó 11-én tizenhatukat felakasztották Montignac főterén. E tizenhat között volt szegény Batifol is, kinek gyászos sorsát Vaskezű Coulondre két héttel korábban megjövendölte. Ami Arnaud de Bornt illeti, őt csak október 18-án törték kerékbe; hogy e kegyetlen halasztás miért volt, azt soha senki meg nem tudta.

Vonyogó jó két hete elhagyott már bennünket, megnyugodván jövője felől, amikor egy bizonyos L. úr jelent meg Mespech falai alatt (apám "Számadáskönyv"-e csak így emlegeti) kisded kísérettel, a sötétség beállta után, s ámbár a biztonsági előírások igen szigorúak voltak akkortájt Mespechben, L. urat szó nélkül bebocsátották kíséretével együtt, jeléül, hogy a testvériség tudott jöveteléről. A kíséret maga mindazonáltal nem kapott engedélyt rá, hogy embereink közé vegyüljön, hanem a szigeten kellett maradniok a csűrben, hol jól tartottuk őket étellel-itallat, de belépni oda a mieink közül is csak Alazaisnak volt szabad.

Mi L. urat illeti, ő nem a nagyteremben vacsorázott, hanem a könyvtárszobában a testvériséggel.

Hárman szolgáltunk fel asztaluknál, Francois, Samson meg én, igen izgatottan a vendéget körüllengő titok miatt, s roppant büszkén, mert apám megengedte, hogy velük maradjunk vacsora után. Francois tizenöt esztendős volt ekkor, Samson meg én tizenkettedik életévünket tapostuk, s apám nyilván úgy gondolta: ha elég nagynak ítélnek bennünket ahhoz, hogy a vár védelmében részt vegyünk (hisz nap mint nap gyakoroltuk a kardvívást, célbalövést s kopjahajítást katonáink felügyelete alatt), akkor joggal veszünk részt a báróság sorsát eldöntő tanácskozásokon is, ámbár egyelőre még csak némán, mint a sült hal.

L. úr, kit nagy kíváncsisággal méregettem, ugyancsak meglepett. Malomkerékgallérja nagyobb volt, ujjasa gazdagabban hímzett, s arca kevésbé szigorú, mint azoké a hugenottáké, akiket eddig vendégül láttunk Mespechben. S nem oc nyelven beszélt, mint mi, hanem franciául. E nyelvet értettem ugyan, ám ő oly ejtéssel beszélt, amit még sohasem hallottam - mint utóbb megtudtam: párizsiasan.

Nem volt bajsza, sem szakálla; addig-addig dörgölőzött más kavicsokhoz a királyi udvarban, mígnem sima lett az arca, mint a gömbölyű kavics. Taglejtése kerekded volt, fejtartása kecses, s ámbár hegyes beszéde kezdetben visszatetszett, hamar észrevettem: L. úr mindenkinél udvariasabb, folyton-folyvást köszönget s bókol, s tíz szót használt ott, ahol egy is megtenné. Haja föltűnően tiszta volt, s igen

hosszú és göndör, noha lóháton tette meg az idevezető utat. De legkivált a kesztyűjét bámultam meg, melyet mindvégig kezében tartogatott; oly finom s puha bőrből készült, amihez foghatót sosem láttam vidékünkön.

- Uraim - mondta L. úr felette hosszúra nyúlt s bókokkal teleszórt bevezetője után -, ismerik nevemet, kit szolgálok, s azt is, ki küldött. Úgy tetszett, igen örül e kezdetnek, melyet nemegyszer alkalmazhatott már, mert egy huzamban s folyékonyan mondta el. S közben szerény büszkeség ült ki arcára, mintha a nagyok visszfénye sugározná be, akiket képvisel, ámbár méltatlan rá.

- Térjünk át küldetése céljára, uram, ha lehet - mondta apám. Feszült vonásairól, görcsösen összekulcsolt kezéről láttam: a szükségesnél hosszabbnak találta a bevezetőt.

- Máris azt teszem - felelte L. úr. - Mint az urak is tudják, a mieink Gourdonnál gyülekeznek La Rochefoucauld úr és Duras úr vezetése alatt. Számukat pontosan meg nem mondhatom, de ezrekre rúg.

Orléans-nál csatlakoznak majd Condé herceg seregéhez. Duras úr tapasztalt katona, ő volt egykor a guyenne-i légió parancsnoka. Francois de La Rochefoucauld úr is becsülettel kiállta egykor a vitézség próbáját. A herceg mindazonáltal úgy véli: Mespech bárója, ki oly sokáig szolgált a hadban s oly vitézül, nagy hasznára lehetne bátorsága s tapasztalata folytán a két vezérnek.

Láttam, apámat a legkevésbé sem lepi meg az ajánlat, sőt éppenséggel várta, és nem örül neki.

- Uram - mondta udvariasan, bár kissé kimérten -, úgy hiszem, uraságod a chartres-i püspökség kormányzójának embere, s vele volt Angliában is, amikor ő Condé herceg s Coligny tengernagy megbízásából megkötötte volt Erzsébet királynővel a Hampton Court-i paktumot.

- Úgy van - felelte L. úr, de mintha kissé zavarba esett volna, nagy könnyedsége ellenére.

- Azt beszélik, Erzsébet Le Havre átadását követelte a hugenottáknak ígért segítsége fejében zálogképpen, s e várost majd csak Calais ellenében szándékozik nekünk a háború befejeztével visszaadni.

L. úr zavara nőttön-nőtt. Ha jól láttam: arcából kifutott minden csepp vére, s oly sápadt lett, akár a fal.

- Mint báró úr bizonyára tudja, Franciaország mindenképpen köteles Calais-t 1567-ben Angliának visszaszolgáltatni a Cateau-Cambrésis-i békeszerződés értelmében.

- Vagy örökre megtartani s kárpótlásul ötszázezer aranyat fizetni Angliának. Nos, legyen bárki is, ki akkor király lesz országunkban, habozhat-e vajon az általam citált megoldást választani, s nem azt, melyre uraságod utalt?

- Bizonyára ezt a megoldást választja Condé herceg is a háború befejeztekor.

- De nem választhatja! - kiáltotta indulatosan apám. Felpattant, s széke mögé kerülve két kézzel markolta támláját, majd fájdalomtól és haragtól eltorzult arccal így folytatta:

- Nem teheti! Mert odaadta Le Havre-t zálogul Erzsébet királynőnek! Csak nem képzeli, uram, hogy a királynő majd lemond Le Havre-ról ennyiért vagy annyiért, holott csakis azért segít bennünket, hogy Calais-t visszaszerezze?

Szavai végeztével felháborodástól remegve ült helyére apám. Sauveterre nem szólt, nem is mozdult, arckifejezése láttán mégis megértettem: egy véleményen van apámmal e szánalmas alkura nézve.

Hosszabb szünet után megszólalt végre L. úr, s bár hangja halkan, tompán hangzott, volt a magatartásában némi igaz méltóság, mi nem tévesztette el hatását apámra: - Úgy gondolom, báró úr, amikor Condé herceg s tengernagy a Hampton Court-i paktumot megkötötte, egyik sem gondolta meg, mi súlyos kihatással járhat ez Calais jövőjére nézve. Bizonyára úgy képzelték, pénzen visszavehetik majd a várost, a szerződés idevágó klauzulája értelmében. Akkor országosan folyt a hajtóvadászat a mieink ellen. De a herceg szerencsétlennek s alávalónak ítélné magát s a tengernagy nemkülönben, ha csak futólag is megfordult volna fejében országunk megcsonkításának gondolata.

- Mégis elzálogosították földjét! - vette át a szót Sauveterre. - Kétszáztíz évig várt Franciaország az alkalomra, hogy Calais-t az angoloktól visszavehesse, s egyedül Isten a tudója, mennyi vérébe s könnyébe került e vállalat. Kérdezze meg felőle Mespech báróját, uram! Ő ott volt maga is. S lám, a herceg s a tengernagy egyetlen tollvonással elherdálta városunkat. És miért? Potom hatezer főt számláló angol segédcsapatért! S abból is háromezer Le Havre-t megszállni jött át a tengeren! Nevetséges csekélység, ahhoz képest, amit Erzsébet kap cserébe: Franciaország egy darabját - és nem akármelyiket!

Sauveterre indulatos beszéde nyomán megint hosszú csend támadt. Majd L. úr azt mondta, komolyan s ünnepien: - Bár ott voltam, uram, nem vettem részt a Hampton Court-i alkudozásban. És elismerem: oly égető szükség volt számunkra a megegyezés, hogy az angol királynő nyakunkra vethette a hurkot. Sajnálatos kötelezettségeket vállaltunk, vagy rövidebben szólva: rossz alkut kötöttünk. De végtére is ez a paktum csak paktum, nem több... Condé s Coligny életre-halálra harcol. Csak nem tagadja meg tőlük segítségét Siorac báró, holott a tét nem kisebb, mint az igaz hit fennmaradása Franciaországban?

Apám felpattant, s hátratett kézzel kezdett fel-alá járni a szobában, miközben a legnagyobb zavar kifejezése ült ki arcára. Sauveterre aggodalmasan figyelte, fiai nemkülönben. Attól tartottunk: nem állhat ellen e sürgető hívásnak, s már látni véltük, mint lovagol ki várunk kapuján teljes harci díszben, hogy kövesse Colignyt s Condét kétes kimenetelű háborújukban, melyet pedig ő maga is jogtalannak ítél.

Végre leült, s annyira-amennyire nyugalmat parancsolva magára, megszólalt: - Uram, ha nemet mondok hívására, határtalanul boldogtalan leszek, mert úgy érzem majd: ha lélekben nem is, tettleg cserbenhagytam ügyünket. De akkor az is leszek, ha igent mondok, mert az annyi, mint fegyvert fogni királyom ellen. Tehát mégis a nem mellett maradok - tette hozzá, elfúló hangon. - Nem követem Condé herceget. Ne, uram, kérem, ne szóljon többé. Mit itt és most

elmondhatna nekem, azt én százszor is elmondtam már magamnak.

Samsonra sandítottam, s láttam: nagy kő esett le szívéről. S ámbár Francois mereven ült, mint a kőbálvány, s fejét sem mozdította, úgy rémlett: ő is megkönnyebbülten sóhajt. Mi L. urat illeti, ő nem erősködött tovább, hanem kivágott egy kerekded, ámbár kissé hosszúra nyúlt szónoklatot avégből, hogy házigazdáitól pénzbeli támogatást kérjen Gourdonnál, Duras parancsnoksága alatt gyülekező csapataink felszerelésére. A két fivér visszavonult a szomszédos kamrácskába, s kisvártatva ezer arannyal tért vissza. Óriási áldozat annak, ki őket ismeri, L. úr azonban egy cseppet sem illetődött meg, hanem mintha csak néhány nyomorú solról volna szó, úgy vette át s számolta meg az aranyakat, s ennek megtörténte után írásban, igen ékesszóló s cirkalmas szavakkal igazolta átvételüket. Majd megkérte vendéglátóit, adjanak jelt kíséretének, s körülményes bókolás-köszöngetés után távozott.

A rákövetkező napokban ugyancsak elborult apám kedve, örökkön két hűség között hányódott, tudniillik aközt, mellyel az igaz hitnek tartozott, s aközt, mellyel királyának, vagy ahogy ő mondta: "nemzetének." Mint később megtudtam, ekként hányódott s gyötrődött Condé és Coligny is. Ők másképp döntöttek - távol álljon tőlem, hogy megítéljem őket érte. Mi apámat a másik irányba vonta, az Calais feladása volt, lelke sebet kapott, mely sokáig vérzett még ennek utána is. Döntsön bárhogy is, mint az ember oly ügyben, melyben kötelességei ellentmondanak egymásnak, "végül mindig úgy érzi: rosszul döntött", mondta volt sok évvel később nekünk Jean de Sauveterre. Éppen egy héttel L. úr gyors fel- és eltűnése után anyám halott gyermeket szült, majd kiverte a forróláz, s el se hagyta többé. Apám nem mozdult ágya mellől, a kis kamrában hált, hol Vonyogó lakott volt, s ételét is felhozatta felesége szobájába. Bár attól fogva színét sem láttuk a közös teremben, könnyen megtudhattam: anyám állapota romlik, elég volt egyetlen pillantást vetnem Alazais hosszú, bánatos arcára, amikor lejött a konyhába húsért apámnak, vagy meleg tejért a betegnek. Így ment ez egy álló héten át. Akkor apám magához hívatott a kis kamrába, mely hálóhelyéül szolgált. Beléptemkor kis asztalnál ült rákönyökölve, s fejét kezébe temette. Meg sem moccant, hogy beléptem, s oly furcsa volt őt, ki máskor csupa elevenség s mozgékonyság volt, ily mozdulatlannak látnom, hogy lélegezni is alig mertem, míg előtte megálltam, s a szívem facsarodott belé, látva, mennyire elváltozott. Még fájóbb volt, amikor megérezve, hogy ott vagyok, elvonta két kezét s látnom engedte fátyolos pillantását, borostás, könnyáztatta arcát. Nem hittem saját szememnek, csak álltam ostobán, s bámultam rá; lábomat remegés fogta el, mellemben iszonyú üresség támadt, s a fejem kóválygott, mert úgy tetszett, sírni látván bálványomat, hirtelen darabokra törik s széthull eladdig oly szilárd világunk.

- Pierre - mondta végül, s a hangja halk volt és fakó -, anyád haldoklik, s látni kíván. Nem kísérlek be hozzá. Egyedül akar lenni veled.

Felállt, s ahogy ott állt előttem megmásultan - mert sem a tartása, sem a mozgása nem olyan volt, mint lenni szokott -, görnyedten, elgyengülve s ami mindennél rosszabb volt, elhanyagoltan ő, aki máskor mindig makulátlanul tiszta volt s hiú az öltözékére, szinte úgy fájt látványa, mint a gyászhír, melyet tudtomra adott. Mintha elviselhetetlen volna számára a mozgás, bágyadtan intett az ajtóra, mely anyám szobájába vezetett, s én sápadtan, verejtékezve, lehajtott fejjel haladtam el előtte (annyira restellem gyengeségét, s annyira megriadtam tőle), s beléptem anyám szobájába.

Az ő lelkiereje valamelyest visszaadta nyugalmamat. Mert bár még az én tapasztalatlan szemem is látta: arcára van írva immár a halál, szeme mélyen besüppedt üregébe, orcája aszott, szeme tétova s lázasan csillogó, most is gondosan kendőzve volt arca, szépen csigákba rakva haja, s homloka most is oly büszke volt, mint mindig.

- Üljön le, Pierre! - mondta halkan s mintegy sürgetően, de tisztán. - Fogytán erőm s időm.

Szédülök, s köd ereszkedik szememre.

Leültem a kis zsámolyra, hol, gondolom, apám ülhetett reggeltől estig egy hét óta, lelkét emésztve, ahányszor anyámra pillantott.

- Pierre - mondta Isabelle -, amikor először találkoztunk Jean de Siorackal, én e Szűz Máriamedáliát viseltem. Azt akarom: fiamuram fogadja el tőlem ajándékul e medáliát, s hordja élete fogytáig, irántam való szeretetből.

Elakadt a szavam, úgy megdöbbentett e szörnyű kérés. - Pierre, Pierre! - sürgetett lázas türelmetlenséggel, kissé felemelkedve párnáiról. - Fogytán az időm. Ne késlekedjék a válasszal!

Elfogadja ajándékomat?

- Elfogadom - bólintottam. - De vajon nem inkább bátyámat illetné-e meg?

- Nem - felelte ő, s szemét lehunyva visszahanyatlott párnáira. - Francois gyáva. Ő nem viselné.

Láttam, felém nyújtja ökölbe zárt bal kezét, s ujjait kinyitogatva ott leltem tenyerén a medáliát láncostul.

- Vegye fel - mondta ő, ismét kinyitva szemét. Kigomboltam ujjasomat, s nyakamba akasztottam a láncot, de közben úgy éreztem: e galádság elkövetése után nem nézhetek többé apám szemébe.

Isabelle összehúzta szegény, lázas, tétova tekintetű, beesett szemét, s elhaló hangon mondta: - Nem látom. Igazán ott van nyakán a medália?

- Igazán.

- S hordani fogja-e, mint kértem?

- Hordani fogom.

Ekkor intett, erőtlenül, de parancsolóan, így adván tudtomra: mehetek, s amint elfordulni készültem, láttam: egy végső pillantást küld utánam, s rám mosolyog, nem az anya, hanem a nő mosolyával. Haldokló arcára határtalan gyengédség ült ki, egy feledhetetlen pillanat tartamára bevilágítva azt, s csodálatosan lágy és elhaló hangon, mintha máris a túlvilágról szólna vissza, azt mondta: - Isten veled, Jean.

Nyolcadik fejezet Mespech kis kápolnájának szentélyébe temettük Isabelle-t, ahogy kívánta. S a périgord-i sárga kőlapra, mely koporsóját fedte, Jonas e szókat véste apám kívánságára: ISABELLE, SIORAC BÁRÓNÉJA 1531-1562 Jonas úgy akarta bevésni a betűket, hogy az idő ki ne kezdhesse egykönnyen a feliratot; két álló hétig hallottuk, ha csak egy kicsit jobban odafigyeltünk, bármerre jártunk is a vár területén, a vésőre le-lecsapó kalapács gyászos koppanásait.

Jean de Siorac eltökélte: úgy hagyja a kápolnát, amint van s volt, míg Isabelle idejárt misét hallgatni. Illetetlen állt tehát a feszület, a szentképek, falidíszek s a Szűz festett faszobra. Apám lakatot csináltatott a kápolna ajtajára, kulcsát kétszer ráfordította, majd szobájába vitte s ott őrizte. Saját istentiszteleteinket továbbra is a nagy teremben tartottuk, mint a legelső napon.

Anyám halála lesújtott. Úgy éreztem: jobban meg kellett volna illetődnöm, s mélyebben gyászolnom őt, annál is inkább, mivel immár tudtam: én voltam a kedvenc fia. Csakhogy Isabelle-t mindig meggátolta büszkesége abban, hogy gyermekeihez közel férkőzzék, s ámbár nagyon szeretett bennünket, nagyon is távolról szeretett, sosem járt át bennünket szeretetének melege; ezért nem kerülhetett igazán közel hozzá az én szívem sem.

Híven hordtam ujjasom alá rejtve az eretnek medáliát, de csak azért, hogy szavamnak álljak.

Szívet tépő fájdalmat akkor éreztem volna, ha Barberine-tól kellett volna örökre megválnom. De ő ismét köztünk volt, s esténként ismét elhalmozott gyengéd pillantásaival, szelíd becézgetéseivel, s a kedveskedő nevek csicsergő rajával, mielőtt mécsét elfújta volna. Szép karjában megint egy újszülött kisdedet ringatott, a kis Jacquou-t. Apám megesküdött rá: felneveli e gyermeket, hisz Barberine csak azért foganta őt, hogy Isabelle magzatát táplálhassa. Ott lógott még Barberine szoknyáján a kis Annet is, kit, jóllehet immár nagyobbacska volt, vidékünk szokása szerint még szoptatott.

Barberine visszatérésétől eltekintve mi sem változott Mespechben Isabelle halálával. Alazais ugyan feleslegessé vált komornaként, ám a mi nagydarab hugenotta amazonunk oly ritka erényekkel volt ékes, hogy a testvériség ott tartotta házi s mezei munkák végzésére, sőt szükség esetén akár várvédőül. A nagyerejű szűz felért nem egy katonával, igen gyorsan megtanult kopját faragni s puskával bánni.

Eljött végre az a nap is, melyen mindnyájunk igaz megkönnyebbülésére elnémult az a tompa kopácsolás, s előjött a kápolnából fülig pirosan, kétrét görnyedve Jonas, arra kérve apámat: tekintse meg munkáját, s mondja meg: elégedett-e vele.

- Szép munka - bólogatott apám. - De miért vésted ki annyira a követ?

- Mert szép ugyan a kő, de puha, igen gyorsan kopik.

Apám nagyot sóhajtott.

- Egyszóval megtetted, ami tőled tellett avégből, hogy Isabelle de Siorac emléke sokáig éljen e földön. De hiába, szegény Jonasom. Egy-két évszázad, s a sok láb, mely a kőre lép, elkoptatja majd derekas munkád nyomát. S Isabelle semmi sem lesz többé idelent, még csak egy név sem!

A pillanat hevében Jonas nem tudott mit felelni Sioracnak, ám valamivel később így beszélt Cabusse-höz: - Mégis látni s olvasni fogják betűimet kétszáz év múltán is. S aki erre jár s elolvassa, azt gondolja majd, ha semmit nem tud is Isabelle de Sioracról: "Csak harmincegy esztendős volt. Be fiatalon halt meg szegény!" Kis időre szánalom férkőzik szívébe Isabelle iránt. Akkor én is úgy érzem majd, nem volt hiú a fáradságom, s megörülök neki.

- Ugyan, hol leszel te addigra, Jonas? - kérdezte Cabusse.

- Legyek bárhol is, örülni fogok.

Hogy Isabelle-t eltemettük, előjött apám, ki felesége betegsége alatt ki nem mozdult volt szobájából. Szaporán hunyorgatta a napfényben duzzadt, vörös szemét, s tetőtől talpig feketébe volt öltözve. Gyászruhájától holtáig nem vált meg többé. Dühödten vetette bele magát a munkába, mivel Istennek hála, abban sosem szűkölködtünk.

Mint már mondottam, új fallal kerítette tavunkat s az azt elrekesztő gesztenyekaró-sort a testvériség. Magas fal volt, teteje ostromlétrának is elérhetetlen, tetején folyosó futott körbe lőrésekkel. Alakja tökéletes kör volt, két vége egy kapuerődbe torkollott. E kapuerőd egyszerű, négyszegletű, zömök, kétemeletes toronyféle volt, első emeletén talprések védte kétszárnyú kapu, a földszinti boltíves átjáró fölött. Ha az ellenség lövedékei netán szilánkokra zúzzák is az átjáró kapuzatát, a boltív túlsó végén vasrostélyba ütköznek támadóink, s ámbár nagy erővel ezt is benyomhatják, s az útból félrehajlíthatják, eközben a bolthajtás hálójába fogva állniuk kell a falba épített, rejtett lőrésekből kétfelől rájuk zúduló ágyútüzet s a csapóajtókon át rájuk hányt kövek záporát.

Mi a farkascsapdákat illeti, melyeket korábban elszórtan raktunk le a tó körül, a cölöpkerítés s a part között, elbitangolt marháink nagy veszedelmére, most valamennyit a cölöpkerítés s a fal közrefogta sávba telepítettük. Ki tehát valamiképpen átmászott volna a külső falon, az óhatatlanul beleesett volna e csapdák valamelyikébe, s kegyetlen kínokat állt volna ki.

Alazais jóvoltából került a várba éjjeliőrünk, Escorgol, Alazais unokafivére. Sokban hasonlatos volt rokonához ugyanolyan nagy s erős, mint ő -, sokban azonban igen különböző, lévén vidám s dalos természetű, s még egy páratlan sajátsága folytán: ifjú éveiben jóformán vak volt, s lám, harmincéves korára egyszerre megnyílt a szeme, holott sem felcser, sem orvos nem ért hozzá. E csoda tette őt oly vidámmá; és azt hajtogatta, az is lesz immár holtáig, mert hogyne lenne boldog az, ki harminc esztendőt tölt el egy kút fenekén, majd hirtelen fenn találja magát a napvilágon.

E kút fenekéről még egy - éjjeliőrnél különösen becses tulajdonságot hozott magával Escorgol, vidámságán kívül: csodálatosan finom hallást. Egy teljes perccel előbb hallotta meg ebeinknél a patkódobogást a várunkhoz vezető úton, noha a kutyák künn kószáltak a cölöpkerítésnél, Escorgol

pedig benn ült velünk a nagy teremben.

Escorgol szeme barna volt, vidám és csillogó, orra kicsiny, szája mohó, képe kerek s kissé lapos, koponyája gömbölyű és tökkopasz. E tökből két hegybe futó nagy fül állt ki. Cimpájuk heves mozgásba jött, ahányszor a gazdájuk nevetett vagy beszélt, ami gyakran megesett, mivel Escorgol-hoz foghatóan nevetős s beszédes fiat nem szült még anya a mi sík vidékünkön.

Hány, de hány nyers vagy faragott követ hoztak ezidőtt szekereink Le Breuil kőbányánkból a várba! S hány, de hány követ hordtunk ki s raktunk fel vérző tenyérrel, mind ahányan voltunk, kicsik s nagyok, nők s férfiak, ki-ki, ahogy erejétől tellett. Egytől egyig ezt míveltük, kivéve Coulondre-ot, ki vaskeze miatt a szekeret hajtotta, Maligou nenőt, kinek volt elég dolga ennyi embert jóltartani, s Barberine-t, ki tulajdon ölbeli gyermekén, Jacquou-n s alig totyogó kis Annetján kívül még Cathau kicsinyét is dajkálta, mivel Cathau vitézül rakta a falat férje, Cabusse oldalán.

Igaz, volt munkáskéz bőven. A testvériség felfogadott Jonas mellé napszámba két kőfejtőt. Jonas maga nem győzte volna a bányamunkát, hiszen java idejét az épülő falnál töltötte pallér- és kőművesként.

S mihelyt végeztek a dió- és szőlőszürettel, tanyásaink is sietve jöttek segíteni a várnépnek; Hebegő Marsalnak, a két Siorac fiúnak, Alazaisnak, ki egymaga két férfival ért fel, s a kis Hélixnek, ki egy negyed férfival sem ért fel, mivel folytonosan őket bámulta, s egyebet alig tett. Leckéik végeztével beálltak a sorba a báró úr legénykéi is, mi több, ingujjra vetkezve a báró úr és - rossz Iába ellenére - Sauveterre is. Catherine s Gavachette naphosszat a kőrakások közt vizslatott, lapos kőszilánkokat keresve éknek a fal kövei közé.

S ha már az uraságok ily közel jutottak szolgáikhoz e hosszan tartó munka során, s még annál is közelebb közösen hullajtott verejtékük jogán, volt, ki az alkalommal élve egyet-mást tudomásunkra adott. Jonas megjegyezte a maga tapintatos, périgord-i módján, óvatosan kerülgetve a forró kását, s mintegy tréfaképpen, hogy ha már ily szépen benne volnánk az építésbe, ő egykettőre felhúzna az uraságok engedelmével egy házat a maga barlangja fölé, s akkor nem kellene holtáig vademberként élnie. Apám nem vette zokon a célozgatást, sőt, félig komolyan, félig tréfaképpen megeresztett egy halvány ígéretet is. Hanem Sauveterre, ki amúgy is nyögött s ijedezett az építés költségei láttán, süketnek tette magát, s zordan hallgatott.

Mindent összevéve vagy huszonöt embert kellett naponta jóllakatni, s Maligou néne - ámbár titokban örült a lelke, hogy szabad ég alatt főzhet, s ily népes társaságban foroghat nap mint nap -, szüntelenül sopánkodott és jajveszékelt: annyi a dolga, hogy nem győzi; s Barberine nem sokat lendített rajta, mert ha elővette hófehér emlejét, hogy Jacquou-t megszoptassa, nyomban rázendített Annet, noha már nagyobbacska volt, hogy a másikat megkaparintsa, s anyja jó szívvel oda is adta neki, úgy osztván meg kifogyhatatlan tejét csemetéi között, mint a római farkasszuka Romulus és Remus között. Szép volt a szoptató Barberine két mohó lurkójával. Lelkem mélyéig megrendített látása, s szinte féltékenység fogott el a gondolatra, hogy Barberine élte virágjában, tizennyolc évesen így táplált engem is, mint most e kettőt. Lám, azóta hogy megnőttem-megemberesedtem, s mennyi mindent tanulok: fegyverforgatást, latint, országunk históriáját, s apámtól az orvostudományt.

Mespech még ilyenképpen megerősítve sem állhatott volna sokáig ellen a király ágyúval

felszerelt hadainak. Tudta ezt Sauveterre s Siorac, jobban, mint bárki, s nem győzték mondogatni de la Porte úrnak, király hadnagyának, s később alkalomadtán Salis úrnak is, a király Sarlat-ban székelő périgord-i gubernátorának, hogy ők királyuk hű alattvalói, várukban mindig nyitott kapu várja őfelségét vagy az ő tisztségviselőit.

De lesett ránk más veszedelem is. Mióta Párizs törvényen kívül helyezte a reformátusokat, úgy rajzott elő rejtekéből az aljanép, mint milliónyi pincebogár, felsőbb engedelemmel lopni, erőszakot tenni s ölni. Ahány útonálló, rabló, tolvaj, csavargó, semmitlen koldus csak volt az országban, az mind előmerészkedett bűzhödt odújából, hol eladdig meglapult; bandákba verődtek, s a vallás ürügyén galádul elbántak a magányos hugenottákkal. E bandák egyelőre csak az ország északi felén garázdálkodtak, főképp Anjou-ban s Maine-ben, de a polgárháború véletlene bármikor úgy hozhatta, hogy Guyenne-ig nyomulnak zsákmányra s kalandra éhesen, s Montluc igazán nem az az ember, ki őket el- és visszanyomná.

De fenyegetett közelebbről is veszély, mint Jean de Siorac mondotta volt Guillaume de la Porte úrnak, nem minden célzatosság nélkül. Amire legjobb bizonyság szomszédunk, Fontenac báró tette volt, ki nem átallotta a roma csapatot ránk uszítani, mialatt Jean de Siorac Calais falai alatt harcolt.

Okkal s joggal tarthattunk tehát attól, hogy e rossz szomszéd új ármányt sző Mespech ellen az országszerte fellángolt protestánsüldözésen felbátorodva.

Remegtünk bizony félelmes szomszédunktól, míg fel nem épült a külső falkerítés, s Escorgol be nem költözött a kapuerőd első emeletére. S íme, egy szép napon, a testvériség nagy meglepetésére, Fontenac báró levelet küldött Mespechbe lovas hírvivő útján.

Siorac nem hitt a szemének, Sauveterre a fülének e levél láttán s hallatán. Fontenac báró egyetlen leánya, Diane, súlyos kórságba esett, írta a báró, mely könnyen végzetessé válhat. Sajna, mind a mai napig nem került orvos Sarlat-ban, Bergeracban avagy Périgueux-ben, ki ráállt volna, hogy eljöjjön a Fontenac-kastélyba Diane-t gyógyítani.

- Méltán! Ismerik a báró urat! - vélte Sauveterre. Fontenac báró tehát szépen megkéri Siorac báró urat s Sauveterre fegyvernök urat, bocsássák meg jószívvel a két család között korábban felmerült nézeteltéréseket...

- Nézeteltéréseket! - tört ki Sauveterre. - Be szépen mondja! ...s egyben könyörögve kéri Mespech báróját, mentse meg tudományával leányát.

A két fivér döbbenten nézett össze.

- Amondó vagyok, utasítsuk el kereken a báró úr kérését - szólt végül Sauveterre. - Azt sem tudjuk, mi a baja Dianenak! Hátha pestises! Úgy hírlik, ismét felütötte fejét vidékünkön e kór. Még csak az hiányzik, hogy a Fontenac leány behurcolja a várunkba a pestist!

- Én meg, éppen ellenkezőleg, úgy vélem: rá kell állnunk a báró ajánlatára - felelte Siorac: - Ez a keresztényibb eljárás és - tette hozzá mosolyogva - az ügyesebb is. De természetesen feltételeket szabunk neki.

Ádáz vita után apám álláspontja győzött, s ő abban a minutában nekiült levelet írni Fontenac bárónak. Mindenekelőtt leszögezte: ámbár egykor licenciátusi fokozatot szerzett e tudományágban a montpellier-i egyetemen, nem orvos, s bizonyára akad nem egy nálánál többet tudó orvosdoktor Sarlat-ban, Bergeracban s Périgueux-ben; Mespechet egyébként sem áll módjában e nyugtalan időkben elhagyni, szomszédját felkeresni pedig még úgy sem; ha azonban a báró kész gondjaira bízni leányát, Diane-t egy komorna kíséretében, ő vállalja a beteg gondozását. Mespech kapuerődjének második emeletén szándékozik Diane-t elhelyezni, minthogy e szoba ablakai éppen a Fontenac-kastély főtornyára néznek; természetesen kiköti, hogy a kúra egész időtartama alatt maga dönthesse el, hogy s mint kezelje a leánykát, és sem az, sem komornája ne fogadhassa el Fontenac avagy bárki más látogatását a mondott idő alatt; hogy arra az esetre, ha a betegség kimenetele gyászos lenne, Fontenac báró minden felelősség alól feloldozza Mespech báróját, s eleve lemond mindennemű követeléséről avagy perről ellene; végezetül, hogy Diane-t s komornáját tetőtől talpig meleg vízzel lemossák, s tetveiktől gondosan megtisztítsák, mielőtt Fontenac kastélyt elhagyják.

Nem tudom, mi lehetett ez utóbbi, valóban különös kikötés magyarázata, hacsak nem apám mániákus irtózása a mocsoktól s némely vérszopó férgektől, melyek ellen örökös hadat viselt Mespechben. Később, amikor IX. Károly udvarában időztem, sokszor támadt nevethetnékem a gondolatra, mennyire elborzadna apám, látván, mint nyúl haja közé a királyt körülvevő szép és fényes öltözetű hölgyek egyike-másika, mint roppantja el finom ujjacskái közt a megfogott tetvet, s ezen senki, de senki meg nem ütközik a teremben.

Fontenac elfogadta apám minden kikötését, beleértve azt is, hogy kettejük levélváltásának hiteles kópiája a sarlat-i törvényszolga által elkészíttessék, s megőrzés végett a király sarlat-i hadnagyának átadassék.

Diane-t senki nem láthatta Mespech lakói közül, még Escorgol sem, holott ő éppen alatta lakott, a kapuerőd első emeletén. Apám mindössze annyit árult el nekünk, hogy Diane tizennégy esztendős s igen szép leányka, hosszú, fekete haja van s zöld szeme; azon fölül szelíd és jóságos, mindenben anyjára üt, s nem a fenevadra, kiben apját tisztelheti. E leírás menten lángra lobbantotta a három mespechi kislegény képzeletét.

Azt ellenben bölcsen elhallgatta apám, hogy Diane-on a pestis jegyeit konstatálta. Ámbátor szeptember elején jártunk, s az időjárás igen enyhe volt, apám meghagyta: éjjel-nappal nagy lánggal égjen a tűz a betegszobában, mivel azt gondolta: a pestises fertőzet terjesztője a levegő, tehát meg kell tűzzel tisztítani. Hasonló okból ő maga álorcát viselt orrán és száján, ahányszor Diane közelébe merészkedett; távozóban tűzre vetette a maszkát, s futva igyekezett saját könyvtárszobájába; akivel útközben véletlenül összetalálkozott, azt fennszóval elparancsolta útjából, szobájába pedig két dézsában forró vizet hozatott fel. Az egyikbe belevetette ruháit, a másikba nyakig merült, oly igazán s rendíthetetlenül hitt a meleg tisztító erejében. Hasonló elővigyázatra kényszerült apám parancsára Diane komornája, Toinette, sőt még Escorgol is, ki gyakran találkozott Toinette-tel, mivel ő hordta fel neki a tűzifát s ennivalót. Szegény Escorgol ennyit soha nem mosdott, mióta a világra jött.

Panaszkodott is miatta eleget, mivel attól tartott, a sok víztől még elvásik vagy felpuhul bőre.

Amikor ezt évekkel később Montpellier-ben elbeszéltem jeles orvosprofesszoraimnak, jót mulattak rajta, s kijelentették: a víz, ha mégoly forró is, mit sem ér a fertőzött levegő ellenében, mivel

e két elem esszenciálisan nem fér össze. És bizonyára nekik volt igazuk. Mindazonáltal senki Mespechben a pestist el nem kapta, sem Toinette, sem Escorgol, sem apám. Ergo mégis volt valami jó e különös metódusban.

Diane-t nagy láz emésztette, s igen sovány és gyengécske volt, mivel dajkája, ki Fontenacban ápolta, koplalóra fogta. Apám, látva, mi kevés vizeletet ürít, meghagyta neki: igyon tejet, amennyi belefér, s ő ivott is naponta két korsónyit, mivel örökösen lelte a hideg, s majd elepedt szomjúságában.

A hatodik napon apám észrevette, hogy a leányka ágyékán keletkezett fekély felfakadt. Akkor megírta Fontenacnak: leánya jobban van, a kórság kezd immár kiütni testén, s ha a gennyedzés le nem áll, jó reménnyel lehet teljes felgyógyulása felől.

Két nappal később megjelent várunkban egy nagy hírű sarlat-i orvos, Anthoine de Lascaux.

Fontenac báró megbízásából jön, mondta, s látni kívánja a beteget. "Látta" is, de éppen csak látta - a betegszoba küszöbét nem léphette át. Aztán kijelentette: a leányka tűrhető színben van, ám a gyógyulás meggyorsítása végett naponta két pint vért kellene venni tőle.

- Vért venni? Minek?

Anthoine de Lascaux, ki szép kövér férfiú volt s felette magabiztos, megmosolyogta e licenciátus tudatlanságát, s nagy kegyesen felvilágosította őt a tudomány legfrissebb eredményei felől.

- Látom, báró úrhoz még nem jutott el a gyakori érvágás jótékony hatásának a híre. Holott minden bajra jó orvosság, s igen nagy becsnek örvend, mióta Leonardo Botalli, IX. Károly király híres olasz orvosa az udvarnál bevezette.

- Ugyan mire jó az érvágás?

- Megszabadítja a beteget romlott vérétől. Mint bizonyára báró úr is tudja, minél több poshadt vizet merünk ki a kútból, annál több jó víz fakad a helyén. Így van ez éppen a vérrel s érvágással is.

- A hasonlat sántít - rázta meg a fejét rövid tűnődés után apám. - A kút vizét mindenkor megújítja az azt tápláló forrás. Ám hogy a vér hogyan újul meg, arról mit sem tudunk.

- A vér vérből támad - nyilvánította ki ünnepien Lascaux.

- Talán, de nem egykettőre. Ezer s ezer oly sebesültet láttam hadjárataink során, kit a vérveszteség végképp legyengített, noha sebe tiszta volt. És e sebesültek sokáig gyengélkedtek még sebük begyógyulása s hegedése után is.

- Mert bennök maradt vérük romlott része - emelte fel intőn ujját Lascaux. - Ha attól megszabadítják őket, sokkalta gyorsabb lett volna gyógyulásuk.

Apám meghányta-vetette magában ezt az új argumentumot, aztán így felelt meg rá: - Kegyelmed a vér romlott részéről beszél. Van tehát egészséges része is. Honnan tudja, ki eret

vág, melyiket csapolja le: a romlott avagy egészséges részt?

Lascaux láthatóan zavarba esett egy percre. De mert nagyképűsége ellenére is eszes ember volt, kivágta magát a bajból. Hirtelen tréfára fordította a szót.

- Ej, báró úr tehát fumigálja az ország legnevesebb orvosainak egybehangzó véleményét? Hát semmiben sem hisz, uram? Sem az érvágásban, sem Szűz Máriában? Amiképpen hit dolgában, az orvostudományban is eretnek opiniót vall?

Apám jobbnak látta nevetni a tréfán. Meghívta Lascaux urat ebédre, s igen nyájasan bánt vele. És Lascaux, mihelyt visszatért Sarlat-ba, megírta Fontenac bárónak, hogy a mespechi báró igen derék ember, jóllehet kissé bogaras, s felette különös nézeteket vall; a beteg, kit kedvére megfigyelhetett, mindazonáltal gyógyulófélben van. Sok évvel később leltem rá a doktor e levelére a Fontenac-kastély archívumában, s hátlapján olvashattam a báró saját kezű feljegyzését, mely szerint a nagy sarlat-i orvos ötven aranyat kapott e konzultáció fejében.

Több konzultációra aztán már nem is került sor, mivel Jean de Siorac azon melegében levelet írt Fontenacnak, s ebben udvariasan, de nyomatékosan emlékeztette megállapodásukra. Diane eztán apám kizárólagos felügyelete alatt lábadozott hosszú időn át Mespechben, s míg a fal befejezésén dolgoztunk, meg-megjelent néha a kapuerőd ablakában.

Napsütötte, enyhe őszidő járta. Diane, fehér bundácskájába burkolózva, olykor ablakot nyitott s a kőpárkányra könyökölve sokáig elnézett bennünket nagy zöld szemével; vértelen ajkán halavány mosoly játszadozott. Láttam, mi nagy hatással van e tünemény bátyámra, ki ilyenkor megállt, mintha lába a földbe gyökerezett volna, s hosszú percekig tétlen, mozdulatlan és merőn bámulta a leányt. Ki gondolta volna, hogy e nagy mamlasz ereiben ily forró vér buzog? Hogy ily eleven a képzelete s ily szerelmetes a szíve? Diane mindnyájunkat nézett, de senkit külön, zöld szeme sarkából mégis észrevette bátyám zavarát. S mihelyt Francois lesütötte a szemét, s újból munkához látott, ő egy pillantást küldött utána, egyetlenegyet, oly gyorsan illanót s gyorsan visszavontat, hogy szegény bátyám nem tudhatta: bátorításnak vegye-e. Minden lány így tesz, mondják, ki jólnevelt.

Kis Hélix s köztem bezzeg egyszerűbb szokások járták éjjelente.

- Gonosz Pierre! - mondta, mihelyt Barberine elfújta a pilácsot, s mindjárt utána önmagát is, mély álomba zuhanva. - Majd kiesett a szemed, úgy megbámultad azt az úri bábut! A bátyád már lépre ment, odavan szegény! Tetszik neked az a sovány babkaró?

- Igen szép arca van - feleltem, hogy bosszantsam.

- Elég legyen! - ripakodott rám felfortyanva. - Fehér, mint a karórépa, csöcse meg egy csepp se!

S rám hengeredve két keblecskéjét szememre tapasztotta, hogy "bedugaszolja őket", mondta.

Volt e dologban súgás-búgás elég Mespechben, kivált a konyha s pitvar tájékán, hol ugyancsak szaporán pergett Maligou néne s Barberine nyelve. Hanem a könyvtárszobában, a fivérek közt soha nem esett szó róla, a "Számadáskönyv"-ben sem lelem nyomát, s Francois füle hallatára még csak egy

célzást sem engedtek meg soha maguknak. Bátyám sejtette, mit mond a konok hallgatás, s nem restellte olykor nyíltan kimutatni kétségbeesését.

Október 1-én fogadta a testvériség Duras úr emisszáriusát. Duras úr Gourdonban gyülekeztette a déli országrészből való hugenottákat, hogy onnan majd Orléans-ba vezesse őket, Condé hercegének seregét szaporítandó.

A találkozó színhelye ismét csak a könyvtárszoba volt, s ezúttal is jelen voltunk mi hárman: Francois, Samson meg én, mivel Jean de Siorac úgy vélte, nem elég, ha legénykéi múltbéli jeles cselekedetek hírét hallják Sauveterre-től, ismerniük kell az ország történetét úgy is, amint mondhatni, a szemük láttára folyik s csinálódik.

Duras úr emisszáriusát Verbelaynek hívták, s korántsem dicsekedhetett L. úr udvaronci simaságával. Katonának látszott és papnak, s valóban volt ez is, az is élete során. Pályáját fivére, a puyi püspök javaslatára Clunyben kezdte, novíciusként. De kényes bőre viszketegséget kapott a szőrcsuhától, tehát sutba dobta, s hugenottának állván, hirtelen nagy verekedhetnékje támadt. Övén kardot, háromélű tőrt s hatalmas pisztolyt hordott, fentebb égő fekete szempárt, sima hajat s nagy orrot, hogy beszívhassa az ellenség vérének szagát. S csakugyan igen bátor volt, mint ez a továbbiakban kitetszett.

Verbelay mindenekelőtt megköszönte a testvériségnek azt az ezer aranyat, melyet ők L. úrnak adtak át, L. úr pedig Duras úrnak. Hála az adománynak, Duras úr tüzérsége, mely eladdig csupán egykét csatakígyóból állt, egy öreg ágyúval lett gazdagabb, puszta látványa is bátorsággal tölti el a gourdoni hugenották szívét. Nagy hahota közepette mindjárt el is keresztelték a maguk délszaki s népi humorával "Misehajtó"-nak, de nem ám szentelt vízzel locsolták le, hanem jóféle cahors-i borral, amelynek kisebb része a vadonatúj bronzágyúra jutott, nagyobbik része pedig hugenotta torkokba.

A "Misehajtó" Sarlat városára adja majd le első lövéseit, mivel Duras úr feltett szándéka bevenni a várost, hiszen Sarlat-n át vezet a legegyenesebb út Orléans-ba.

Mespech bárója nagy hírnevet szerzett egy nevezetes ostrom alkalmából, Duras úr arra kéri tehát, segítse őt e dologban tanácsaival.

- Calais-nál tudtuk, mi a célunk: kiűzni onnan az angolt. Világos volt az is, mi a teendő. Itt ellenben annál homályosabb. Mert ha nagy bűn volt is törvényen kívül helyezni a hugenottákat, nem kisebb bűn fellázadni törvényes királyunk ellen s kiragadni hatalmából egyik városát.

- Nem azért küldtek ide, báró úr - felelte Verbelay kissé ingerülten -, hogy álláspontja megváltoztatására bírjam. Nem karjára számítunk, csupán tanácsára.

- Nos, ha Duras úr megtisztel vele, hogy kikéri véleményemet, áperté kimondom - kezdte Jean de Siorac láthatóan megütközve Verbelay úr nyerseségén. - Ha Duras úr útja legrövidebben Sarlat-n át vezetne is, tegyen inkább kerülőt, s hagyja maga mögött a várost.

- Hogyan? - Verbelay fekete szeme villámokat szórt. - Hagyjuk magunk mögött a gazdag püspöki várost, noha olyannyira híján van ügyünk a pénznek? Mi több, egy olyan várost, melynek se őrtornya,

se fellegvára, mindössze egyszerű fal keríti egy-két kis bástyával, s keskeny árok, s mindenfelől dombok környezik, honnan a város egészét belátni?

Jean de Siorac nem felelt rá semmit, így adván Verbelay tudtára, hogy amit akart, elmondta.

Csend támadt. Kisvártatva megszólalt Sauveterre, talán mert túlzottnak ítélte apám indulatát: - A "Misehajtón" kívül hány csatakígyójuk van, Verbelay uram?

- Hat. - Ostromhoz kevés.

- De mi tizenkétezren vagyunk, ők meg háromszázan.

- Háromszázan, igaz, de falak mögött; s mind úgy harcol majd, mint az oroszlán, hogy asszonyát, aranyait s hitét megvédje, legyen bárminő is e hit - s e szónál legyintett. - De ami ennél is fontosabb: Sarlat tudja, hogy Duras úr támadni készül. A konzulok bőségesen ellátták élelemmel s lőszerrel a várost; hívásukra sokan megjelentek ott a vidék katolikus uraságai közül, s éppen a legjobbak: Fontanielles, Puymartin, Périgord, Claude de Martres, La Raymondie. Ők négy csapatba osztva a népet, igen jól megszervezték a bástyák védelmét, roskadásig megrakták a falakat szakállas puskával, s ami a fő: van egy jó ütegük a nagy Béke-bástyán.

- Sarlat mégis a miénk lesz! - mondta eltökélten Verbelay.

- Tíznapos ostrom után - felelte apám. - Helyesebben szólva: ennyi idő után foglalhatnák el a várost csapataink, ha nem támadná előbb hátba őket Burie úr, ki jelenleg a milandes-i kastélyban időzik, vagy Montluc, ki Agen környékén portyázik. Kérem, Verbelay úr, mondja el szó szerint Duras úrnak a következőket. Huszonnégy óra alatt bevehette volna Sarlat városát rajtaütéssel. De túlságosan sokat fecsegnek a kegyelmetek táborában. Sarlat felkészült az ostromra, Burie és Montluc máris hírt kapott felőle, s valamelyik orvul lecsap majd kegyelmetekre. Higgye meg, uram, a legegyenesebb, legbiztosabb s leggyorsabb út Condé herceghez, Orléans-ba, nem Sarlat városán át vezet.

- Híven elismétlem majd szavait, báró úr, s a kegyelmedét is, fegyvernök uram - biccentett Verbelay s elköszönt, amilyen kurtán csak tehette sértés nélkül. De égő fekete szeme szikrát hányt, s lerítt róla: nagyon nem tetszik neki a továbbítandó vélemény.

Siorac s Sauveterre a torony ablakából nézte, mint száll nyeregbe s száguld el kicsiny kísérete élén.

- Íme, egy kitűnő tanács, mely kárba vész - csóválta a fejét Sauveterre.

- Tartok tőle - szegte fel apám a magáét, s két kezét csípőre tette. - Hej, ha Condé hercege rám bízta volna a gourdoni sereg vezetését...

- Hiszen csak fivéremen múlt volna...

- Nem, nem! - tiltakozott Siorac, fel-alá járva a szobában. - Mit kínált nekem? Hogy Duras

helyettese legyek. Duras pedig csak egy tűrhető talpas kapitány, korlátolt és vaskalapos. Könnyű győzelemhez szeretné juttatni seregét kezdésnek, azért támad Sarlat-ra. Ahhoz azonban már nincs elég esze, hogy úgy tegyen, mintha nem akarná megtámadni, mint tette nagy bölcsen Guise Calais előtt. A meglepetés adta fölényt máris eljátszotta Duras, nem fogja lovasrohammal bevenni Sarlat városát.

Ellenben addig vesztegel majd falai alatt, míg Montluc rácsap s pozdorjává zúzza. Nem! - mondta apám tűzzel, s jobb öklével többször is belecsapott bal tenyerébe. - Duras első s legfőbb kötelessége az lett volna, hogy seregét mielőbb kivezesse e gyalázatos darázsfészekből, Périgord-ból, gyors hadmozdulatokkal kijátssza Montlucöt, s kimentve karmai közül a maga tizenkétezer emberét, épségben elvezesse Condé herceghez.

Némán ültem, akárcsak fivéreim, két kezemet térdemre nyugtatva, s csodálattal hallgattam apámat, de némi megrökönyödéssel is. Hiszen csak most tudtam meg, hogy királyhű hugenotta létére "talán" fellázadt volna uralkodója ellen, ha felajánlották volna neki a gourdoni had vezetését. Okkal mondta valóban Jean de Siorac, hogy kétes időkben felette homályos, mi az ember teendője... S ha eleve is az volt, még homályosabbá lett, amint hírét vettük, hogy Duras hada október hó 3. napján felvonult Sarlat falai alá, s ostromgyűrűbe zárta a várost. A fivérek lelkében, beszédükből is kitetszett, vegyes érzéseket keltett az a kilátás, hogy a mieink esetleg beveszik Sarlat-t, mivel sok szál fűzte őket a város lakosaihoz.

- Duras nem fogja bevenni a várost - mondta apám, kit valósággal letaglózott a hír.

- Fivérem úgy beszél, mintha azt kívánná: ne vegye be - szólt Sauveterre.

- Hát fivérem kívánja-e, hogy bevegye?

- Kívánom - felelte Sauveterre a lelkesedés szikrája nélkül -, mint fegyvereink első győzelmét a ránk kényszerített s igaztalan háborúban.

- De valóban győzelem lenne-e? - kérdezte apám, izgatottan járva fel s alá szobájában. - Mi is történne? Katonáink, kik fájdalom, nem különbek más katonáknál, végbevinnék szokásos hőstetteiket; rabolnának, gyilkolnának, s nőket gyaláznának meg. Megölnének egy-két papot, megsarcolnák a gazdagokat. Kifosztanák s lecsupaszítanák a templomokat. Adót vetnének ki a kalmárokra. S ilyen és efféle rendbontásokban eltelt két nap után hadunk kivonulna Sarlat-ból, az odavalósiakat meghagyva annak, amik korábban is voltak, tudniillik buzgó pápistának, kiknek igen jó okuk volna a mieinken bosszút állni. Nem, Sarlat bevétele nem oldana meg semmit. Északon dől majd el a harc Condé és Guise között.

- Ha viszont Duras vereséget szenvedne Sarlat-nál, az kedvét szegné a mieinknek, s balul hatna ki az elkövetkezőkre.

- Szentigaz! - horgasztotta le a fejét apám. - Ezt mondom én is magamnak. De képzelje csak el, fivérem, mi történne, ha tizenkétezer katona rászabadulna a kicsiny Sarlat-ra, melynek legföljebb ötezer lakosa van! Erre buzdít-e evangéliumunk, fivérem?

Mint másnap megtudtuk, Duras a Pissevi-hegy lábánál elterülő kertben állította fel két csatakígyóját s a "Misehajtót", nem messze a Boudouyssou forrástól. Nyolc órakor kezdte veretni a

várost, s alig két óra múltán leomlott a szemközti falrész; de mivel Duras-ék igen elhamarkodva s rosszul állították fel battériájukat - nem sáncolták el földhányással, s nem is álcázták kasokkal, sem rőzsével -, a városból viszonzásképp rázúdított golyózápor kioltotta a parancsnok életét, megsebesítette a tüzért, s visszavonulásra késztette a többit. A "Misehajtó" és a két csatakígyó ott maradt, magára hagyva a kertben, az ostromlottak szakadatlan tüzelése miatt senki hozzájuk nem férhetett. Ha a sarlat-iak elegen lettek volna, hogy kicsaphassanak, ölükbe hullt volna mindhárom löveg. Erre azonban nem is gondolhattak, volt elég bajuk a leomlott fal reparálásával.

Este tíz óra tájban, a sötétség beállta után, a mieink általános támadást színleltek nagy trombitaharsogással, dobolással és félelmes üvöltéssel; létrákat lóbáltak s újra meg újra sortüzet adtak le, s e cselnek hála sikerült a "Misehajtót" s a két csatakígyót a Pissevi-alji kertből visszavonniok, s jobb helyen, a várostól délkeletre, Pechnabran dombján felállítaniok, honnan a város egészét beláthatták. Itt is sikerült a falat szétlőniök, s Duras rohamra vezette embereit 5-én és 6-án, az ostromlottak azonban mindenütt visszaverték a támadást, s 6-án délelőtt Duras kénytelen volt beszüntetni az ostromot, mivel hírét vette, hogy Durie úr megindult ellene. Duras tehát felégette a külvárosokat, a sarus barátok klastromát s a Temniac-kastélyt, majd elvonult. Útját nagy sietve Périgueux-nek vette Meyrals-on s Tayacon át, ám még mielőtt a várost elérhette volna, váratlanul rajtaütött Montluc, s a vergt-i síkságon tönkreverte. Iszonyú mészárlás kezdődött ekkor a csatamezőn s a környező erdőkben, hol a parasztok segedelmével hatezer hugenottát öltek halomra. Kegyelmet senkinek nem adtak. A hugenotta sereg maradéka menekült, amerre látott.

Mire Duras elvergődött Orléans-ba, mindössze ötezer katonája volt, s azoknak is fogytán ereje, reménye s bátorsága. Összesen három napot vesztegelt Sarlat falai alatt, ám e három napért drága árat fizetett a hugenotta párt: elvesztette déli hadserege felét s első csatáját.

Egy héttel a véres vergt-i vereség után késő délután együtt üldögéltünk mi fiúk - Francois, Samson meg én - a kapuerőd első emeleti szobájában Escorgol körül, ki egy provánszi mese szálait szőtte-szövögette. S ámbár Escorgol igen jól mesélt, érces, zengő hangon s ékes oc nyelven, mely egy kicsit el is tért a mi périgord-i beszédünktől, láttam: bátyám fél füllel hallgatja a mesét, különösen, ha odafentről könnyű léptek nesze hallatszik. A palló, mely a második emelettől elválasztott bennünket, mindössze hüvelyknyi vastag volt, s Faujanet oly hirtelen ütötte össze a testvériség parancsára, hogy közein átsütött a nap. Cinkos pillantást vetettem Samsonra, de hiába. Amilyen ártatlan volt, mivel éjszakánként éppen azt művelte, amit Barberine, vagyis aludt (nem is tudom, kinek köszönhettem, ha nem magának a sátánnak, hogy toronybeli őrangyalaim álma oly mély volt), le nem vette égszínkék szemét Escorgol arcáról, áhítattal csüggött ajkán, s olykor, ha egy provánszi szó meglepte, töprengve ráncolta össze homlokát.

A nagy kandalló mellett, melynek tüzénél fog majd melegedni éjjeliőrünk átvirrasztott éjszakákon, kőbe vájt csigalépcső futott az emeletre, oly meredek és csavaros, hogy Diane és komornája bútorait csak az ablakon át emelhették be a szobába, melyen osztoztak. Kandallójuk, pontosan a mienk fölött, ugyancsak északra nézett, s a két kéménylyuk egybefutott, mielőtt a zsindelytetőre kiért volna. A fenti kandallóban most is nagy lánggal égett a tűz, apám parancsa értelmében, s aki odafigyelt - mint Francois -, az tisztán hallhatta a kandallóban hamvadozó hasábok pattogását-sziszegését.

E csigalépcső felső végén kívül-belül retesszel elzárt, erős tölgyfa ajtó terpeszkedett, a mi

emeletünkön azonban nem végződött ajtóban a lépcső, s tisztán láttuk, mint tekerednek első fokai a középoszlop köré egy igen szép ablak által megvilágítva, melyet a fal görbületébe vágtak, s amelyet éppen e görbület rejtett el előlünk, úgyhogy csak az aranyló fény látszott, mely rajta át áradt be a Jonas faragta, szép sárga kövekre e ragyogó délutánon. Emlékszem, míg a zsámolyon kuporogtam, s hátamat a kőfalnak támasztva Escorgolt hallgattam, tekintetem minduntalan elkalandozott, s megmegpihent e ragyogó és titokzatos öblön, melyet az oszlop köré tekeredő lépcső görbülete alkotott felfelé haladtában a tölgyfa ajtóig; a mögött él a fogoly leány, kit soha nem láthatunk, hacsak nem nagy messziről s ablakon át. Nekem tiszta méz volt az effajta ábrándozás, bezzeg nem úgy szegény Francois-nak, ki, mint kis Hélix mondta, s mint látni való volt, rég lépre ment s odalett. Bánatos tekintete a távolba révedt, ajka enyhén remegett, s úgy bámulta a falban fénylő lépcsőt, mint a tiltott Éden kapuját.

Escorgol hirtelen elhallgatott, s szemét lehunyva csendre intett: - Hallga! Valaki jő!

Felálltam, s a talprés fölötti szűk ablaknyíláshoz lépve kitekintettem a földútra, mely a Beunes kanyarulatától egyenesen kapuerődünkhöz tartott. De mit sem láttam s hallottam. Legfeljebb egy-egy madár rikkantott odakint. Samson mellém állt, s a fülét hegyezte, akárcsak én.

Escorgol máris felkapott egy szakállas puskát ágya mellől, majd lehunyt szemmel ismét hallgatózott egy sort, s aztán lerakta a fegyvert: - Aki jő, maga van, s meztélláb jár. Ő is az ablakhoz lépett, s fejünk felett kitekintve az utat figyelte, melyen még mindig nem tűnt fel senki. Francois meg sem moccant, csak ült némán, gondolataiba, akarom mondani: egy s ugyanazon gondolatába merülten.

A Beunes pataktól kapunkig futó út legalján most feltűnt egy fej, majd a hozzá tartozó váll és mell s végül az egész alak. Járásáról ítélve alighanem fehércseléd. Hogy közelebb ért, láttam: fekete haja oly dús, hogy ki se látszik alóla a szeme, annál gyérebb ellenben öltözéke. Rongyai közül kivillant mezítelen lába, s ki-kikandikált csöcse. Egyebekben izmosnak tetszett és büszkének, rongyokban is.

- Mi keresnivalód itt, némber? - szólt le Escorgol az ablakból. Felgyúltan, ám gyanakodva méregette a leányt. - Ha kéregetni jössz, máris mehetsz utadra. Ma nem adunk alamizsnát.

- Nem kéregetek én - felelte hetykén a leány. - Beszédem volna a mespechi uraságokkal kőfejtőjük, Jonas dolgában.

- Ni, hisz én ismerlek! - kiáltottam a kőpárkány fölött kihajolva. - Te vagy az a Sarrazine, kit a romák kapitánya négy esztendővel ennek előtte itt hagyott túsznak, s kit Sauveterre bácsi a Volperietanyára küldött szolgálni, Montignacba.

- Az vagyok, bizony, Sarrazine - felelte ő, s kevélyen felvetette fejét, mintha ez a név

egymagában ranggal érne fel.

- Ha ismeritek, menjetek - Escorgol egy-egy kardot nyújtott Samsonnak s nekem -, és nyissátok ki neki a gyalogkaput, de jól bezárjátok ám utána mind a három reteszt!

Lefutottam a kis csigalépcsőn, mely a kandalló túlsó oldalán, a már leírt lépcső folytatásaképpen haladt tovább, s méreteit tekintve hajszálra megegyezett amazzal, csak nem volt olyan derűs, mivel fényt mindössze néhány rézsútosan a falba vágott lőrésen át kapott, melyeken át a várbeliek bántatlanul tüzelhettek volna ostromlóikra, ha azok a külső kaput betörték volna. Samson a sarkamban futott, s abban a percenetben, amint a külső kapu harmadik reteszét is félrevontuk, ő megállt a kapu jobb felén, én a bal felén. Kardunkat mindketten a hátunk mögé rejtettük, amint erre apánk megtanított. Bekapcsoltam a láncot, s a kaput résnyire nyitottam. E szűk nyíláson csusszant be Sarrazine kétrét görnyedve s oldalazva. Amint belépett, megragadtam jobb karját, s kardom hegyét torkának szegezve rárivalltam: ne moccanjon, míg Samson be nem csukja a kaput. Ennek megtörténte után Samson megragadta és hátracsavarta a lány bal karját, s kardja hegyét lapockájához értetve közölte vele, hogy én meg fogom motozni. Én övembe dugtam kardomat, s nagy komolyan hozzáláttam a motozáshoz. Elsőbben is kis fonott kosarát vizitáltam meg (az üres volt), aztán azt firtattam: nincs-e nála fegyver, amit könnyűszerrel megállapíthattam, mivel ruházata gyér volt s igen-igen rongyos; hanem amennyit ezáltal vesztett a nyomozás keménységben, annyit nyert időben.

Sarrazine harsány nevetésben tört ki, hogy egész teste rázkódott bele, s kihívóan szegezte rám ragyogó szemét koromfekete hajának dús bozontja alól.

- Hitemre, úrfi, kegyelmed ugyancsak megnőtt a négy év alatt, abból ítélve, ahogy motoz mondta rekedtes hangján. - Ugyan szóljon már rá vörös hajú fivérére, ne böködje oly éktelenül a hátamat. És nevetve, derekát riszálva még hozzátette: - Egyéb fegyver nincs nálam, azokon kívül, melyek a férfiember vesztét okozzák!

- Abból viszont annál több - mondtam, s jól a szeme közé néztem, mire még jobban mórikálta s kellette magát.

- Tedd el a kardodat, Samson, s húzd fel a kapurostélyt - mondtam Sarrazine karját szorongatva, nem mintha ennek szükségét láttam volna, csak mert jólesett ujjaimnak a kemény s üde hús tapintása, és mert annyira elképesztett a leány váratlan betoppanása oly időpontban, amikor őszinte sajnálatunkra mindannyian beszorultunk Mespech falai közé, mivel várunk foglyává tett e nyughatatlan kor s a dekrétum, mely törvényen kívül helyezett bennünket. Oly kockázatos volt kilépni falaink közül, hogy nem vállalkozhattunk rá; még Sarlat-ba sem merészkedhettünk, hol a legádázabb katolikusok kerekedtek éppen felül.

Felhúztuk, majd magunk mögött gondosan lebocsátottuk a kapurostélyt, megnyugtatásképpen intettünk Escorgolnak, ki irigyen figyelt bennünket a hátsó ablakból, minthogy immár nem maradt más hallgatója, csak bátyám, Francois, ha ugyan ráfigyelt, s nem másra. Kis ideig haboztam, Sauveterre avagy Jean de Siorac elé vezessem-e foglyunkat, de hamar eldöntöttem: apámhoz kísérem, tudván, mi

savanyú képpel mustrálgatná deres fejű bácsikánk a leányzót, apám ellenben jót mulat majd rajta, s bizonyára megengedi, hogy ott maradjunk, mialatt kihallgatja. Időközben volt alkalmam konstatálni, hogy Sarrazine, bár inge rongyos, és lábát az út pora lepi, makulátlan tiszta, haja is tisztán fénylik, lehelete üde, s más egyéb sincs rajta, mi apám kényes orrát bánthatná.

A leányt tehát a könyvtárszobába tereltem, s szóltam apámnak.

- Isten hozott, Sarrazine! Hallottam rólad eleget négy esztendő alatt! - állt meg apám előtte csípőre tett kézzel, felszegett fejjel, s ráemelte kék szemét, melyből kis időre eltűnt a bánat. - Mit keresel mifelénk? - kérdezte régi, vidám hangján.

- Panaszom van, báró úr - felelte Sarrazine mély meghajlással, úgyhogy a köldökéig beláthattunk toprongyos inge hasítékán át. Én nem is szalasztottam el a ritka alkalmat a bámészkodásra, s gondolom, apám sem. - Jonas, a kőfaragó erőszakot tett rajtam! - tette hozzá szemlesütve Sarrazine.

- Ejha! - méltatlankodott színlelt felháborodással apám. - Ez főbenjáró bűn! S a büntetés: kötél.

Hol esett meg vajon e dolog? Országúton? Hegyen-völgyön?

- Jonas barlangjában - felelte álságos pironkodással Sarrazine.

- S ugyan hogy kerültél te a barlangba, leányom? - kérdezte Jean de Siorac.

- Látni akartam Jonas szelíd farkasát. Csodákat beszélnek róla!

- Annál is nagyobb csoda, leányom, hogy nem szántál egyes-egyedül e farkas látása miatt öt mérföldet megtenni gyalog s mezítláb, úttalan utakon a Volperie-tanyától Jonas barlangjáig! hahotázott apám. - Vagy Jonas hívott volna oda?

- Nem ő hívott, báró úr. Színét sem láttam én azóta, hogy leoldozott a cölöpről, hová a romák kapitánya kötözött. Hanem amikor beállítottam barlangjába, igen nyájasan fogadott.

- Azt meghiszem - mosolygott csendeskén apám.

- Kecsketejet adott innom, s mert igen elfáradtam az úton, és a farkas épp vackán hevert, fejemet a vadállat oldalára fektette, s azt mondta, simogassam bátran meg. Úgy is tettem. Akkor mellém heveredett ő maga is, s én azt mondtam: "Takaros bunda nőtt ám a te melleden is, Jonas", s a másik kezemmel megcirógattam gyapját. Jonas majd felfalt a szemével, míg a két bundát simogattam, s a farkas szelíden morgott alattam, s akkor, magam sem tudom, hogy s mint, de bizonyára gonosz varázslat folytán, egyszeriben odalett szüzességem.

Csönd támadt, mind a hárman elábrándoztunk; mondom, mind a hárman, mert még az én kedves Samson testvérem is elpirult.

- Nem kellett oda nagy varázslat! - mondta apám. Sarrazine-nak megrebbent a szeme.

- Mégiscsak erővel esett meg e dolog.

- Igen csekély erővel! - vélte apám. - Ám ha kitartasz állításod mellett, kénytelen leszek hűbérúri pallosjogomat gyakorolni s Jonast bitóra küldeni.

- Ments Isten! - kiáltotta Sarrazine, hevesen megrázva sörényét. - Hogy menjek feleségül hozzá, ha felakasztják?

- Ez ám a könyörületes szívű leányzó! - bólogatott apám. - S mit szól e házassághoz Jonas?

- Ő is akarja, hugenotta rítus szerint.

- Hát nem katolikus vagy? - kérdezte apám, hirtelen komolyra fordítva a szót.

- Mohamedánnak születtem - vallotta meg Sarrazine őszintén. - A romák közt katolikussá kellett lennem. Eztán majd férjem vallását követem.

- Tehát azt vallod: többet ér a hitnél a hitves. Nos, örvendezz, Sarrazine - mondta Jean de Siorac. - Nemhiába tetted meg azt a hosszú utat a tanyától a barlangig!

- Sokszor járt az eszemben Jonas az elmúlt négy esztendő alatt. Azóta sem láttam hozzá foghatóan szép s erős férfit a montignaci síkföldön!

Apám jóízűt nevetett.

- Nos, minden rendben, Sarrazine.

De Sarrazine nagy komolyan azt felelte rá - s még a riszálással, magakelletéssel is felhagyott egy percre: - Nem egészen, báró úr - és megint meghajolt, még mélyebben, mint előbb. - Nem akarok barlangban élni, farkassal s kecskével, mint a vadak. Engedje meg, báró úr, Jonasnak, hogy házat építsen!

- Lám, csak kibújt a szeg a zsákból! - csapott nagyot a combjára apám.

Akkor meghallottuk künn, a lépcsőn Sauveterre bicebóca lépteit, majd koppant az ajtó, s belépett rajta Sauveterre. Amint Sarrazine-t megpillantotta, összevonta szemöldökét, s elkapta róla tekintetét, hogy szemrehányóan Jean de Sioracra vesse.

- Jean - mondta Siorac elfojtva újkeletű, Sarrazine hozta vidámságát -, íme Sarrazine, fivérem túsza, kinek helyet is kegyelmed szerzett egykor. Örömest feleségül menne Jonashoz a mi hitünk rendje szerint, ha Jonas házat építhetne a barlang fölé.

- Házat! - szörnyülködött Sauveterre, égnek emelve szemét.

- Fegyvernök úrnak mindene megvan, mi ahhoz kell, némelyik még fölöslegben is! - kiáltott Sarrazine hévvel s kissé orcátlanul. - Van köve zsindelynek s a falakhoz, van agyagos földje tapasztani, mesze habarcsolni, vannak gerendának való gesztenyetörzsei, s van egy kőfejtője, ki ha

kell, pallérnak is beválik! Miért ne lehetne keresztényhez illő hajléka Jonasnak, ki oly híven szolgálja az urakat, s oly bátran harcolt értük a romák ellen?

- Ugyan felvágták e leány nyelvét! - Sauveterre tetszését láthatóan nem nyerte meg Sarrazine beszéde. Sóhajtva leült, de többet nem szólt; tudván tudta, hogy s mint vélekedik e dologról Siorac.

Nagy csend támadt. A két fivér hallgatott, nehogy ellentmondásba keveredjenek egymással.

- Sarrazine, mire az a fűzfa kosár a kezedben? - kérdezte azután apám.

- Ajándékul hoztam báró úr háztartásának - felelte Sarrazine, újabb meghajlással, de ezúttal nem hajolt nagyon mélyre, mert sejtette, mennyire visszatetsző lenne az Sauveterrenek. - Tulajdon kezem műve - tette hozzá büszkén -, a patakparti füzek gallyából fontam. A bányánál sok fűzfa nő.

- Lássuk csak - élénkült meg hirtelen Sauveterre. A kosárkáért nyúlt, kézbe vette, megforgatta, s alaposan megvizsgálta: szilárdan ülnek s szépen illeszkednek-e a vesszők. - Sarrazine - mondta aztán, kissé megenyhülve -, látom, nem vesztegetted hiábavaló módon idődet, míg a romák közt éltél. És most ő is jobban szemügyre vette a leányt, nem olyanféleképpen, mint apám, hanem elgondolkodva, mint aki magában számolgat.

- Puttonyt tudsz-e csinálni?

- Csináltam is már - felelte Sarrazine lányos szerénységet mímelve, s óvakodva ismét mozgásba hozni barna testét. Érezte: Sauveterre szíve is kezd hozzá hajlani. - Hanem ahhoz több idő kell és hosszabb vesszők.

- S győznél-e vajon négy puttonyt elkészíteni egy hó leforgása alatt, monddsza? - Sauveterre kérdése szigorúan csengett.

- Gondolom, igen.

Sauveterre apámra pillantott, s ő nyomban elértette fivére gondolatát.

- Rendben van - mondta Sauveterre. - Megépítjük a házat, Sarrazine, s cserébe te minden hónapban négy puttonyt készítesz nekünk. A legelső évben nem kapsz értük fizetséget, de esztendő múltán két solt fizetünk neked puttonyonként.

- Hármat - vetette közbe apám.

- Hármat - vont ingerülten vállat Sauveterre.

Sarrazine majd elszállt boldogságában, s a legszívesebben ujjongott volna örömében, míg a kapuhoz kísértem. Mit számított neki ujjai, karja s háta ingyen fáradsága egy álló esztendőn át ahhoz képest, hogy szép házban lakhat, melyet férje épít majd neki - ismét csak a testvériség vagyonát gyarapítva általa.

Montluc vergt-i győzelmének híre a mieink felett akkor érte utol Guise-t, amikor éppen a roueni hugenottákat készült volna megostromolni. A várost Montgomery védte s igen vitézül. Medici Katalin halálosan gyűlölte e langaléta, szögletes ifjú embert, mióta az ama nevezetes bajvíváson kopjája csonkjával kiverte Katalin hőn szeretett férje fél szemét. Hogy az a baleset - immár majd három éve mindenestül a véletlen műve volt, hogy Montgomery II. Henrik indulatos parancsára szállt utoljára pástra, s csupán önmagát védte, az hajszállal sem csökkentette az olasz nő szenvedélyes gyűlöletét.

Medici Katalin alacsony növésű volt s gömbölyded termetű, arca babaarc, de álla ragadozóáll, s mert uralkodása kezdetétől temérdek megaláztatást kellett elviselnie - hiszen még férje ágyában sem ő volt az első -, jól megtanult alakoskodni. Képes volt nagy szemét tágra nyitva mosolyogni arra, akit halálra szánt. És semmit el nem sietett, mindig kivárta az alkalmas órát s percet. Nos, ütött végre Montgomery órája is! Drágán megfizeti majd e hugenotta mindkét vétkét: azt is, hogy rebellált IX. Károly ellen, s azt is, hogy ama kopjacsonkot idejében el nem hajította. A régensnő maga szállt le nap mint nap a futóárokba, fittyet hányva ágyúgolyóknak s nyílnak, hogy tulajdon bátorsága példájával buzdítsa és serkentse az ostromlók harci kedvét.

Guise Orléans-val akarta volna a sort kezdeni, ám amikor Condé átadta Le Havre-t Erzsébetnek a gyászos emlékezetű Hampton Court-i paktum értelmében, mely a testvériséget olyannyira felháborította, Guise észvesztve sietett Rouenba, hogy útját állja egy esetleges angol partraszállásnak, mely Párizst veszedelmes helyzetbe hozhatta volna. Guise félreismerte Erzsébetet, kinek kisebb gondja is nagyobb volt ígérete betartásánál, s mihelyt Le Havre-t megkaparintotta, ölbe tett kézzel várta a háború végét, hogy majdan Calais-ra cserélje.

Mióta a város fölé magasodó szirt csúcsára épült Szent Katalin-erődöt elfoglalta a katolikus had, közelinek tudta győzelmét. A sereget forma szerint a triumvirátus vezette (Guise, Saint-André s a connétable), valójában Guise. Újabban nem is három, hanem négy főből állt a triumvirátus, mióta Anthoine de Bourbon navarrai király, ki egykor elsőként tért át Condéval együtt a főnemesek közül Kálvin hitére, ismét fordított köpönyegén, s II. Fülöp homályos ígérete fejében, hogy talán hajlandó lesz visszaadni neki spanyol Navarrát, újfent misét hallgatott, s a Szűzanyát imádta. Felesége, Jeanne d'Albret, megvetette férjét állhatatlanságáért. Jeanne megült otthon a maga kis navarrai királyságában, mivel a királyi udvar álságait nem szívelhette, s szilárd maradt hitében. Anthoine azonban kelekótya volt és gyenge, mindig annak adott igazat, ki utolsónak szólt, s ráadásul szó szerint bolondja volt a szoknyáknak. Totus est Veneris(Mindenestül Venusé) - írta róla Kálvin, ki soha nem bízott benne.

Rouennál vakmerőnek akart mutatkozni, mintegy az anyakirálynét majmolva s feleletképpen az ő bátorságára, tehát délben egy olyan fal mögött teríttetett magának asztalt, amelyet a hugenották állandóan tűz alatt tartottak. Jó étvággyal evett-ivott, s az ebéd végeztével magáról megfeledkezve felállt. Abban a minutában leterítette egy nyílvessző. Amikor Guise bevette a várost, Anthoine hordágyon vitette magát körül Rouen utcáin, hogy végső elégtételképpen végignézze a protestánsok lemészárlását, kiknek nemrég még hitbéli társuk, s mi több, vezérük volt. Majd meghalt, éppoly ostobán, ahogy élt, s nem maradt utána más, csak egy asszony, ki a férfi volt a háznál, meg egy fiú, ki Franciahon szerencséjére anyjára ütött(a leendő IV. Henrik).

Rouen feldúlása s prédálása túltett szörnyűségben a megszokotton is, mégsem szerezte meg Medici Katalinnak a rég várt s reménylett örömet. Montgomery elmenekült. Az utolsó pillanatban gályára szállt, s lehajózott a Szajnán. Amikor Caudebecnél megpillantotta a láncot, melyet a

katolikusok a folyón általvetettek, szabadságot ígért az evezősöknek. A gályarabok örömujjongva szaporázták evezőcsapásaikat, s a gálya vágósarkantyúját a láncnak kormányozták, úgyhogy az a nagy nyomás alatt elpattant; Montgomery kijutott a nyílt tengerre, s áthajózott Angliába. Végzete mégis másként rendelkezett felőle, két év múltán újra összehozta őt Medici Katalinnal s a halállal. Úgy tetszett, Rouen bevétele csupán egy újabb levél Guise dús babérkoszorújához, s a nép már azt suttogta, a herceg előbb-utóbb IX. Károly koronájával cseréli fel koszorúját. Ő maga mégis szokatlanul komor kedvében volt, amikor Rouenból megtért Párizsba, mivel az ostrom dicsőségén osztozni volt kénytelen Montmorency connétable-lal, ki immár három királyt szolgált ki, s jócskán megöregedett, de a feje lágya csak nem akart benőni, továbbá Saint-André marsallal, ki ugyan a connétable-nál fiatalabb volt, de hajszállal sem tehetségesebb, s mi több, még a szegény, bolondos Anthoine-nal is, ki mintha egyenesen azért lövette volna le magát, hogy haldokló hősként parádézhasson hordágyán fel-alá a város utcáin.

Párizsban Guise-t az a meglepő hír várta, hogy a hugenotta sereg, amelyet D'Andelot hétezer, Németországból ideszegődtetett zsoldossal erősített meg - háromezer lovassal s négyezer gyalogossal -, elfoglalta Étampes-ot, La Ferté-Alais-t, Dourdant s Montlhéryt. Amihez egyébiránt nem kellett nagy hadikészület. A hugenották Párizs körül portyáztak, a fővárost magát azonban nem merték megostromolni, s a mondott kisvárosokat is csak azért foglalták el, hogy katonáikat némi prédához juttassák elmaradt s nagy hangon követelt zsoldjuk fejében. Mivel a zúgolódás erre sem szűnt, sőt fokozódott, Condé s Coligny úgy határozott: Normandiába vezetik a hadukat, hová az Angliai Erzsébet ígérte segítség káprázata vonzotta őket.

A hugenották tehát nyugatra igyekeztek. Vonulásuk irama azonban felette lassú volt a német zsoldosok zsákmányát hurcoló szekerek miatt, s hiába igyekeztek a vezérek gyorsabb előrehaladásra ösztökélni a sereget, a nyomukba eredt királyi sereg hamarosan beérte őket, s kis híján sarkukra hágott. Coligny attól tartott, bármely percben rácsaphatnak utóhadukra, azért megállásra bírta Condét s a csata vállalására.

A hely a dreux-i síkság volt, a lehető legjobb csatatér, hol Condé felvonultathatta egész lovasságát.

Guise a királyi sereg jobbszárnyán helyezkedett el, nemesei kíséretében s a régi francia csapatokkal. Ezúttal elhárította a fővezérséget, nem akarván megint másnak kikaparni a gesztenyét. Ha magas termetét kihúzta, s felágaskodott nagy, fekete kancája kengyelében, kénye-kedve szerint áttekinthette a csatamező egészét, mintha páholyban ülne. Nyugodtan tűrte, hogy Condé s Coligny tönkreverje a connétable-t.

- Kegyelmes hercegünk, verik a connétable-t!

- Látom - felelte Guise.

- Kegyelmes hercegünk, a connétable megsebesült!

- Látom.

- Kegyelmes hercegünk, a connétable-t elfogják!

- Látom.

A hugenották aprították az ellent, mint a répát, s már-már győztesnek vélték magukat, ám Coligny felemelte kardját, s a csatatér jobb szélére mutatott, hol Guise mozdulatlanul várakozott embereivel: - Nagy felhőt látok amott; legott ránk szakad.

Nem sokkal később Guise ismét felágaskodott a kengyelben, s mert úgy ítélte, immár mindkét fél ereje fogytán van, elkiáltotta magát: - Rajta, vitézeim, miénk a győzelem!

S a spanyol gyalogságot uszályába vonva megfutamította a protestáns gyaloghadat. Condé megsebesülvén, fogságba esett. A hugenották menekültek. Négy órakor úgy látszott: vége a csatának. Ám ekkor ezer lovas s háromszáz gyalogos élén Coligny tűnt fel a győztes sereg jobbszárnyán hamarjában ennyi embert sikerült maga köré gyűjtenie. Coligny emberei szétkergették a katolikus lovasságot, rohamuk azonban fennakadt a régi francia csapatok pikáin. Coligny takarodót fúvatott, de mindenki tudta, hogy éppen a vereségben, visszavonulóban a legfélelmesebb.

Guise nem merte messzire követni. A győzelem így is az övé volt, s teljesebb diadalt aratott ellenségein s versenytársain, mint valaha remélte: a connétable fogoly volt, Saint-André marsall halott. A triumvirátusból csak ő maradt meg. A katolikus egyház szép vörös arkangyala volt immár a trón egyetlen támasza.

A herceg szebbnél szebb leveleket menesztett Medici Katalinhoz. Részletesen leírta bennük dreux-i győzelmét, s mindenkor a legmélyebb tisztelet s hódolat hangján szólt az anyakirálynéról s a királyról. De még ezt is kevesellte. Négy hét múlva hívatlan betoppant Blois-ba, s az anyakirálynét, ki éppen ebédhez készült ülni, arra kérte, kegyeskedjék őt ebéd után kihallgatáson fogadni.

- Jézusom! Mit nem kíván unokaöcsém? - szólt a királyné meglepetten, a valóságosnál is nagyobbnak mutatva meglepetését. - Kihallgatáson? Minek?

- Szeretnék Felségednek az udvar színe előtt beszámolni arról, amit végeztem, mióta őfelsége seregével Párizsból elindultam.

- Hisz tudok én apróra mindent! Öcsénk-urunk leveleiben híven beszámolt viselt dolgairól.

- Madame - felelte Guise nagy lélekjelenléttel -, szeretném mégis élőszóval újra elmondani Fenségednek, s egyszersmind bemutatni király urunk s Fenséged derék kapitányait s szolgáit, kik oly vitézül küzdöttek Őfelségeikért Dreux-nél.

A királyné nem utasíthatta el Guise-t, tehát igent mondott mosolyogva és látszólag nagy örömmel, mint szokta. Ebéd után valóban megjelent előtte Guise talpig karmazsin selyemben,

kapitányaitól környezve, kik úgy jártak a nyomában, mint királyéban a miniszterek, előírásosan meghajolt a királyné és IX. Károly előtt, s belekezdett mondókájába gyermeteg ékesszólással, s éppen nem gyermeteg hátsó gondolatokkal.

Az anyakirályné áhítattal hallgatta a herceget, nagy szeme kikerekedett, kedves, kerek babaarcán mosoly fénylett, ám titokban a fogát csikorgatta. Mert jól látta: Guise most nyeri meg másodszor is a dreux-i csatát, a csatamező után itt, Blois-ban, azáltal, hogy az udvar színe előtt kérkedik haditetteivel.

Amikor Guise bevégezte, az anyakirályné elhalmozta őt s kapitányait kegyeivel, mosolyával s hálás köszönetével. De megkönnyebbült sóhaj tört fel kebeléből, míg a távozó Guise s csatlósai után bámult. Medici Katalin nem szerette a háborút, sem a becsvágyó hadvezéreket. És nem kerülte el figyelmét, hogy Guise immár nagyobbra nőtt a kelleténél, s mindent összevéve a trón eme támasza nem annyira megtámogatni segít a trónt, mint inkább megingatni.

Nem vert gyorsabban a szíve a dreux-i diadal s haditettek hallatán. A firenzei nő többre becsülte a diplomáciát a hadakozásnál, s az ő szemében a diplomácia alku volt, házasság vagy politikai orgyilkosság.

Mint utóbb szolgáitól megtudtam, barátunk, rokonunk és szövetségesünk, Francois de Caumont jól mondom, Francois, az elsőszülött, nem Geoffroy, Clairac apátura - maga is ott állt a király udvaroncai közt e beszéd alkalmával. Azért ment föl a királyi udvarba, hogy panaszt tegyen Montluc ellen, ki elfoglalta milandes-i kastélyát, megsarcolta öccse apátságát s feldúlta sógora, Biron báró birtokait.

Rosszabbul szántszándékkal sem választhatta volna meg a pillanatot sérelmei előterjesztésére, lévén Guise csillaga magasabban, mint valaha. Francois mégsem akart elállni eredeti szándékától. S mivel a királyné nem merte fogadni Guise ottléte alatt, az a különös gondolata támadt, hogy inkább Istenhez folyamodik, semmint az ő szentjeihez, tehát a hercegtől kért kihallgatást. Vagyis a szó szoros értelmében önként dugta fejét az oroszlán torkába.

Guise udvara körében fogadta Caumont-t, s hideg, büszke arccal, némán hallgatta végig panaszát Montluc ellen. Majd azt felelte emelt hangon, hogy minden jelenlévő meghallja: - Csodálom, Caumont uram, hogy nem átall tőlem igazságot követelni. Egész otthoni magaviselete kész vád s ítélet önnön fejére. Nyíltan s nyilván nem fogott ugyan fegyvert királya ellen, de támogatta a hugenotta rebelliót. Pártütőket rejtegetett házaiban, nem egy csapás indult ki onnan a mieink ellen. Szemébe mondja ezt kegyelmednek bármikor Charry úr, Hautefort úr és sok más odavalósi katolikus nemes. Másként maga a király őfelsége sem tehetne igazságot a kegyelmed sérelmei hallatán, mint hogy az urat sújtja ama büntetéssel, melyet Montluc fejére kívánna kimondatni, ki jó és hű katonája királyának, s tenger vért kiontott immár szolgálatában.

- Tenger vért! Jól mondja, Guise uram! - felelte Francois de Caumont.

- Jól mondom bizony! - Guise indulatában felpattant székéről. - Montluc egymaga több akó vért ontott királyunk szolgálatában, mint ahány cseppet az úr fivérei s önnön kardja által. Miért is Montluc

sok jót érdemel, kegyelmed pedig keveset. Ezt vésse emlékezetébe, Caumont uram, s szálljon magába, míg nem késő!

Francois de Caumont vérig sértve távozott nyilvános megszégyenítése miatt. Ha csak egy szikra óvatosság szorult volna rokonunkba, megeresztett kantárszárral vágtatott volna azon nyomban haza Périgord-ba. De nagyon is szívén hordta az ő milandes-i kastélyának sorsát, s nem akart meghátrálni.

Másnapra úgy hírlett, a herceg megbánta, hogy a kelleténél élesebb hangot ütött meg irányában, s ezen felbuzdulva, Caumont felajánlotta a hercegnek: egy darabon elkíséri őt, mivel Guise aznap felkerekedett, hogy Blois-ból Orléans alá vonuljon, s a hugenottákat kiverje onnan. A herceg valóban váltott Caumont-nal az úton egy-két udvarias szót, ki ennek utána elköszönt tőle, és visszatért Bloisba.

Negyed mérföldet sem tett meg attól fogva, hogy Guise-től elvált, amikor váratlanul elébe toppant több kapitány társaságában Edmé de Hautefort, s haragvó tekintettel méregetve őt, a szemére lobbantotta, hogy az ő engedelmével s tudtával lőttek házaiból a zavargások alkalmával jó katolikusokra, s mielőtt Caumont bármit szólhatott volna a maga mentségére, Hautefort kardot rántott, nekirontott, s hatalmas vágást mért a fejére.

E merénylet 1563. február hó 3. avagy 4. napján esett meg, hogy melyiken a kettő közül, nem tudom. Eddigre oly magasra csapott a fanatizmus lángja, hogy büntetlen s szinte észrevétlen is maradhatott. Mit számított egyébként is ez az egy csepp vér, Guise szavával, a vérnek ama tengeréhez képest, mely hamarosan elárasztja majd a herceg csapatai által a hó 5. napján körülzárt Orléans-t.

Két elővárosát - le Portereau-t s les Tourelles-t - máris bevette Guise. Esténként, mint az ostrom kezdete óta mindig, Saint-Mesminbe tért vissza szállására; egy kis bárka vitte a folyó túlsó partjára lovászával egyetemben. Ott azután mindketten nyeregbe pattantak, s átvágtak egy kicsiny erdőn. 13-án, ama nap előestéjén, melyre Guise az általános rohamot kitűzte, ebben az erdőcskében leste őt meg egy fanatikus hugenotta, Poltrot de Méré, s egy bokor mögül három pisztolygolyót eresztett ama széles hátba, melyet alig két héttel előbb oly megkönnyebbülten látott távolodni a királyné, minek utána Guise elmondta beszédét s távozott. A golyók jobb felől érték a herceget s vére eresztékén át jobb vállába hatoltak. Guise-nek sikerült fennmaradnia nyergében. Előrebukott lova nyakára, s közben így kiáltott fel: - Ezzel rég tartoznak nekem. De úgy hiszem, semmiség!

Hat nappal később halott volt. Mi Poltrot de Mérét illeti, ő egész éjjel nyargalt a merénylet után, de mivel a vidéket nem ismerte, a reggel pontosan a helyt találta, hol bűnét elkövette, s foglyul esett. Kínpadra vonták, ahol azt vallotta: Soubise s D'Aubeterre bujtotta fel. Egy ízben megnevezte Coligny tengernagyot is, azonban utóbb visszavonta, s e dologban holta órájáig, míg fel nem négyelték, folyamatosan ingadozott.

Coligny hiába tagadta fennszóval, hogy köze volna e merénylethez, hiába kérte a királynét: szembesítse őt Poltrot de Mérével, mielőtt az ítéletet végrehajtják rajta. A királyné nem és nem akarta, s meglehet, jó oka volt rá. Kilenc évvel később, amikor kiadta a parancsot Coligny lemészárlására, úgy intézte a dolgot, hogy a tett ódiuma a Guise-házra háruljon. Hátha az ő műve volt már Francois de Guise elpusztítása is, s ugyancsak kedvére tett, ki Colignyt vádolta érte?

"Nem tagadhatjuk Isten nyilvánvaló csodatételeit" - írja Coligny Guise halála hírére. Ilyet soha le nem írt s ki sem mondott volna a firenzei nő, ki mindenkor féken tartotta nyelvét. A szóban forgó csoda - Guise halála - mindenesetre gyökeres változást hozott életébe, akár volt benne része, akár nem; megerősítette hatalmát, s megszilárdította fia, IX. Károly trónját.

Guise még ki sem hűlt sírjában, amikor a királyné máris sietett némi engedményt tenni a hugenottáknak. Ráparancsolt Montlucre: a jövőben kímélje Biron báró birtokait, s adja haladéktalanul vissza a szegény Caumont unokafivéreinek Milandes várát. Megjátszotta a megalkuvót, békeszeretőt, de csak azért, hogy mással kapartassa ki a gesztenyét a maga s fia számára.

Amilyen agyafúrt volt, úgy rendezte, hogy a két tábor nevében Montmorency s Condé bocsátkozzék alkuba, az első mint a hugenották, a másik mint a királyi sereg foglya. Mindkettő forrón vágyott szabadságra, de mivel Condé hercege volt a fiatalabb, a szerelmesebb szívű s a türelmetlenebb, könnyebben s többet engedett, mint pártja óhajtotta volna.

1563. március havában Condé hercege aláírta az amboise-i ediktumot, mely tetemes visszalépést jelentett a januári ediktumhoz képest is, hisz a protestáns vallás gyakorlásának szabadságát egyedül a pallosjoggal bíró hűbéruraknak adta meg "családjukkal s jobbágyaikkal" egyetemben, a közrendű reformáltak számára ellenben mindössze egyetlen várost engedélyezett járásonként hitük gyakorlására. Kálvin szigorúan elítélte e hiú nagyurat, ki mihelyt biztosítva látta, hogy a magafajtájúak szabadon s tetszésök szerint imádhatják az Urat kastélyukban, mit sem törődött többé közrendű hittestvéreinek nagy sokaságával, kikre kegyetlen elnyomás súlyosult városon s falun egyaránt.

Apám és Sauveterre osztotta Kálvin és más hithű hugenották felháborodását, de hangosan nem szólhattak, mivel ők nem harcoltak. Mi több, éppen azon kevesek közé tartoztak, kik "családjukkal és jobbágyaikkal egyetemben" részesülhettek az ediktum áldásaiban. S azon fölül mérhetetlen hasznukra vált a helyreállt béke, mint majd elbeszélem.

Kilencedik fejezet

Az amboise-i ediktum óta nem voltunk többé törvényen kívül, mivel e szerződés elismerte a protestánsok létét s jogait. Megint megjelenhettünk tehát falvainkban, s apám is eljárhatott újfent Sarlat-ba. Ment is, minek utána hazaküldte kastélyába Diane de Fontenacot, ki egészen felépült s igen megvidámodott. Hazaküldhette volna őt apám bízvást egy hónappal korábban is, de e nyugtalan időkben, amikor Fontenac úgy állt lesben tőszomszédságunkban, mint fogas áspiskígyó, nagyon is hasznos volt e túsz Mespechben, megoltalmazni bennünket derék szomszédunk árulásától. Ittléte alatt Diane soha a kapuerőd második emeletét el nem hagyta, s másként bennünket nem láthatott, mint messziről, a toronyablakból, ha ott üldögélt fehér bundácskájába burkolózva, s ránk szegezte nagy zöld szemét, távozása mégis nagy űrt támasztott bennünk, olyasformát, mintha egy hőn szeretett vers hirtelen s örökre kiesett volna emlékezetünkből. Nem szólva szegény Francois-ról, ki tőle telhetően rejtegette mélabúját, melyről a testvériség amúgy sem kívánt tudomást venni.

Fontenac igen szép köszönőlevelet küldött Mespech bárójának, s mellé ajándékul ötszáz aranyat meg egy spanyol kancát. Apám visszaküldte az aranyakat, hanem a leveleket gondosan elzárta kincsesládájába, s a lovat is megtartotta. Kicsiny, de tüzes vérű kanca volt, koromszínű. Először azon a napon ülhettem rá, az ediktum kihirdetése után, melyen apám belovagolt Sarlat-ba ügyes-bajos dolgait elintézendő Hebegő Marsal, Faujanet, a két Siorac fiú s három emberesedő legénykéje kíséretében. Mindhármunk nyeregtáskájában egy pár pisztoly lapult, s jobb csuklónkra akasztva mezítlen függött kardunk. Apám nem annyira útonállók támadásától tartott, mint inkább a papok bujtogatta sarlat-i nép haragjától, lévén a pilisesek elégedetlensége igen nagy az ediktum miatt (lám, az övék is!), úgyhogy azóta minden istenáldotta vasárnapon átkok ezreit zúdították a mieink fejére.

Guillaume de la Porte úr, király hadnagya, kivel apám jó előre tudatta volt érkezését, azonban már a Lendrevie-kapunál várt bennünket, s szépen megkért: dugjuk hüvelyébe kardunkat, majd szorosan felzárkózva apám mellé, mosolyogva s csevegve léptetett végig vele a városon, egészen a Rigaudie-kapuig. Ott visszafordult kisded csapatunk, s a járókelőktől, valamint az ablakokon kilesőktől megbámultatva balra tért, s a püspöki rezidencia és a székesegyház előtt elhaladva (hol de la Porte úr keresztet vetett, apám pedig udvariasan megemelte fövegét) a városházára tartott. Apámat a lépcsőfeljárónál várta már Salis úr, Périgord tartomány Sarlat-ban székelő királyi gubernátora s a város két konzulja. Mindez a legteljesebb nyugalomban ment végbe, egyetlen szitok vagy más ellenséges megnyilvánulás nélkül, nem számítva egy-két fanatikust, ki ádáz pillantásokat lövellt ránk ablakából, de ők is csupán vallásos túlbuzgalomból, nem személyes gyűlöletből.

Egyszóval: nem történt semmi, s én nagyot csalódtam, mert mindössze tizenkét esztendős voltam, először lógott nemesi kard az oldalamon, s akármilyen kurta kardocska volt is, menten fejembe szállt a dicsőség s verhetetlennek képzeltem magam kis spanyol lovacskám hátán. A városháza előtt leszálltunk, s lovainkat katonáink gondjára bíztuk. Ettől fogva nem tágítottam apám mellől. Samson a balján haladt, én a jobbján gondterhelt képpel, jobb kezemet kardom markolatán nyugtatva, s roppant harciasan néztem minduntalan körül. Dél tájban apám ellátogatott rendes szokása szerint Franchou-hoz, átadta soros kis ajándékát, hosszan sugdosott a fülébe, s én már azt hittem, soha fel nem hagy a leányzó orcájának csókdosásával, gömbölyű karja lapogatásával, mire végre elköszöntünk.

Noha immár férjes asszony volt s hugenotta, Sarrazine sehogyan sem fért Le Breuil s Mespech begyébe. Sok gonddal-törődéssel járt őt embereinkkel elfogadtatni, kivált az asszonynéppel. Ők

végképp nem akartak Sarrazine szeme, haja s bőre színével megbékülni.

Elsőül Cabusse foglalt világosan s fennszóval állást e dologban, amikor Cathau meg akarta tagadni, amire a jószomszédság kötelezte, mondván, hogy Sarrazine nem olyan asszony, mint a többi.

- Hát ha nem olyan, milyen? - emelte feljebb a hangját Cabusse, vasvillaszemeket vetve Cathaura, s nagyot sodorintott bajszán. - Nem két csecse van-e neki is, mint neked, meg egy lika alul a hím befogadására, s egy hasa kicsinye kihordására? Nem mondom, nincs olyan szép arca s úri modora, mint neked, Cathau - tette hozzá szokásos, gaszkon tapintatával -, de az én egykomámnak, Jonasnak így is megfelel, s a különbség mindössze színbeli. Kutyában is van fekete, vörös, tarka meg fehér. Nem szőre színéről ismerszik meg a jószág minéműsége, hanem a hasznáról, Cathau.

Bezzeg más nótát fújt aznap este Maligou néne s Barberine! Anyám halála óta apám gyakran s örömest elidőzött esténként emberei között, s nem sietett Sauveterre után a könyvtárszobába, holott vidámabban lobogott ilyenkor a tűz a kandallóban. Csakhogy apámnak most nem effajta melegre volt szüksége, hanem inkább katonáink egyszerűségére s vidámságára, no meg asszonyi közelségre, kivált Barberine-éra az ő két kicsinyével, kik közül a nagyobbik szoknyáján lógott, a kisebbik gesztenyefa bölcsőben nyugodott, s Barberine olykor meg-megrengette a bölcsőt addig is, míg kicsinyét meg nem eteti. A szoptatás látása nagy gyönyörűséggel töltött el mindannyiunkat, de legkivált apámat, kinek szíve oly közel volt fejéhez, s szeme a szívéhez. Mi több, e két kis lurkó, Annet s Jacquou tejtestvére lett volna Isabelle halva született két fiúgyermekének, kik közül a másodikért életével kellett fizetnie.

Mint már mondtam, apámnak feltett szándéka volt e két gyermeket kastélyában felnevelni, nem ugyan egy sorban féltestvéremmel, Samsonnal, hanem inkább csak úgy, ahogy a Siorac fiúk éltek nálunk, fele úton cselédség s uraság között. Testvéreink ők, mondogatta sokszor apám, ha nem is vér, de tej szerint, s Annet azonfölül keresztfia Isabelle de Sioracnak.

E fiúcskák nem olyanok voltak, minő a legtöbb csecsemő falvainkban, tudniillik fülig mocskos, feje tetűtől hemzseg, s szeme sarkában légy ül. Nem, Barberine fiacskáinak olyan volt az orcácskája, mint a tejbe esett rózsa, hajuk mint a selyem, lévén apánk bolondja a tisztaságnak, s e dologban annyira szőrszálhasogató, hogy nem átallt asztalnál mindünk füle hallatára rászólni Faujanet-ra: - Jó szolgám, ugyancsak bűzlik a lábod! Eredj, mosd meg hamar a kútnál!

Barberine a vacsora óta szüntelen ringatta Jacquou-t, ki mindazonáltal hirtelen éktelen bömbölésbe fogott, aminek hallatán nyomban rázendített Annet is. Kapott is mindjárt egy kis pofont, mivel vacsorára jó tányér levest kebelezett be, hozzá egy szelet Jonas-féle kecskesajtot, főtt almát s még egy darabka húst is, ergo falánkságból bőgött, nem éhségében. Barberine előrehajolt, pólyástul ölébe emelte Jacquou-t, s elárasztotta becéző szavaival, oly gömbölyű s puha szavakkal, hogy emésztő vágy fogott el Jacquou helyén lehetni. Amint a kisded elcsitult e szelíd-édes hangokra, anyja továbbadta a kis Hélixnek, ki folytatta, amennyire tudta a becézgetést, Barberine maga pedig nekiállt vállfűzőjét kibontani. Közben szemérmetesen lesütötte szemét - hogy is ne, annyi férfiember között! -, ám büszke s ünnepi arcot öltött, mert jól tudta: ő most a becsületes mesterségét gyakorolja, s nem is akárhogyan, bőven mérve ételt-italt két lurkójának, s gyönyörűséget nézőinek. Fűzőzsinórján bog bog hátán, mint rendesen, s mert a csomók nem fértek át a lyukon, Barberine sietség nélkül, egyenként kibogozta őket nagy, kerekded ujjaival, meghosszabbítva várakozásunkat.

- Barberine - mondta apám (de ezt minden este elmondta) -, juttasd alkalomadtán eszembe, hogy új zsinórt hozzak neked Sarlat-ból.

- Jó lesz ez még, drága ám a zsinór - felelte Barberine, az utolsó bogot is kioldva. S azzal elővonta széles, biztos mozdulattal vállfűzője kivágásából jobb, majd bal csecsét, s mind a kettő oly nagy volt, oly gömbölyű és oly fehér, hogy a teremben hirtelen mély csend támadt, csak a tűz duruzsolása hallatszott, meg a két kis száj mohó cuppogása.

Barberine hatalmasan megkönnyebbült, amint kétfelől színi kezdték kifogyhatatlan tejét, melynek nyomása miatt poklok kínjait szenvedte el két szopás között. Ezért lakomázhatott ma is Annet, holott negyedik életévét taposta immár, s a dolog éppen nem ment zökkenők nélkül.

- Juj! - jajdult fel Barberine, ki egyedül nem segíthetett magán, lévén mindkét karja foglalt. Náspángold el a kis haszontalanját, Hélix! Harap.

Hélix rácsapott Annet fenekére, ki egy pillanatra elengedte anyja csecsét, s bömbölt egyet, hanem aztán megint a csecs után kapott, de most már több elővigyázattal.

Bánat felhőzte bizony apám szemét, míg a két kis vasgyúrót elnézte. Olyan szépek voltak, olyan rózsásak mindketten, s Annet máris csupa tűz s elevenség, mint fiúhoz illik. Éppen ekkora lenne az ő két kisfia is, ha meg nem halnak, gondolta apám, s akkor talán Isabelle is élne, s nem kellene poklok fenekén sínylődnie. Igaz, egyedül az Úr kezében van üdvözülésünk avagy elkárhozásunk, Ő és egyedül csak Ő dönthet sorsunk felett az Ő titkos bölcsessége szerint, de aki nem hisz a purgatóriumban, mint mi, kálvinisták, lévén az gyűlöletes megtoldása Isten szavának, annak szinte elviselhetetlen a szeretett lényt, ki életében szeme fénye volt, holta után örök kínok prédájának elgondolni.

Ha apámnak ez járt azon az estén is fejében - mert gyakran volt ily gondolata, s "Számadáskönyv"-ében is sűrűn felemlegeti -, hamar elhessegethette a perc öröme kedvéért, mert máris mosoly bujkált a szeme sarkában, míg Maligou néne s Barberine fecsegésére fülelt. Vacsora óta folytonosan sugdolóztak ők ketten, de szavuk csak most jutott el a jelenlevők fülébe a szoptatás támasztotta hirtelen csendben.

- Ráadásul oly rút, hogy nézni is rossz - mondta Barberine azon a derűs hangon, ahogy akkor beszélt, ha kicsinyeit szoptatta.

- Úgy van, ajaj, de még mennyire! - helyeselt Maligou néne.

- Ki olyan rút, Barberine? - kérdezte Jean de Siorac, ráncokba vonva homlokát.

- Sarrazine - pirult el Barberine zavartan, amiért kihallgatták.

- Még hogy Sarrazine rút! - nevetett nagyot apám. - Tudod is te, jó Barberine-om, mi teszi vonzóvá a némbert! Halld meg hát: a nő, akárcsak a ló, akkor szép, ha testének három része az, mégpedig szügye, tompora és sörénye. Sarrazine-nak bőven kijutott mindháromból, s az előbbi kettőt még dúsabbnak mutatja darázsdereka, ami pedig sörényét illeti, az felér hosszára, sűrűségére s erejére nézve Fontenactól kapott fekete kancáméval, kinek oly igen szépen lobog sörénye a vágta szelében.

- Báró úr, szíves engedelmével sokat tesz ám az arc színe is - kottyant közbe Maligou néne.

Apám legyintett.

- Az arcszín mit sem tesz, nenő! A te Gavachette-ed bőre majd olyan sötét, mint Sarrazine-é, mégis helyre leányka, sok legénynek megakad majd rajta a szeme!

Gavachette lesütötte a magáét, kis Hélix pedig elvörösödött bosszúságában, s amennyire csak bírta, kidüllesztette a mellét, hogy magára vonja apám pillantását.

- Mert ő roma! - mondta Maligou-né és büszkén nézett leányára.

- Úgy roma ő, ahogy te! - hahotázott teli torokból apám. - No de erről szót se többet - tette hozzá sunyi képpel. Kis csend támadt, majd Maligou néne rákezdte éles hangon, mintegy Sarrazine-on véve elégtételt az iménti sértésért: - Dejsz ha csak rút lenne Sarrazine, báró úr! Hanem ő édeslánya s ágyasa az ördögnek.

- Hát ezt honnan veszed, Maligou? - vonta fel apám a szemöldökét. - Csak nem az Isten súgta a füledbe?

- Nem, báró úr, anélkül is van rá bizonyság, amennyi kell. Elsőbben is itt terem, honnan, honnan nem, most négy esztendeje eme Sarrazine. Elküldik a Volperie-tanyára dolgozni, s erre mit tesz?

Három év múlva hipp-hopp, farkassá változik, s beférkőzik Jonas barlangjába.

- S azonközben tovább dolgozik szolgálóként a tanyán! - felelte apám nevetve. - Vaskezű Coulondre, ki minden héten megfordult ott szekerünkkel, a tanú rá: mindig ott látta.

- Megkettőződött!

- Nézd csak, milyen egyszerű! Melyik lábát törte el a farkasszuka, monddsza, Pierre, te láttad!

- A jobb hátsót - vágtam rá boldogan, hogy nekem is jut némi szerep ma este.

- Törött volt-e Sarrazine jobb lába a Volperie-n?

- Nem volt az, báró - felelte Vaskezű Coulondre. - Úgy járt-kelt, mint akárki, mint báró úr vagy én magam.

- Az ördög mindent megtehet - vélte Maligou.

- Tehát olyan hatalmas, mint Isten? - váltott hirtelen hangot apám, még magasabbra vonva szemöldökét.

- Dehogy, dehogy! - tiltakozott Maligou, keresztet vetve. Úgy elsápadt s megriadt, mintha máris raknák köré a máglyát. - Báró úr, én csak egy szegény, tudatlan némber vagyok, honnan tudnám, mi hogy van s miért, ha báró úr úgy gondolja, többet szóltam a kelleténél, máris befogom a szám.

- Kevesebbet szóltál az elégnél, Maligou néne - mondta apám zordonan. - Halljam, miféle bizonyságaid vannak még a mondottakon kívül!

- Ó, bizonyságban igazán nincs hiány, báró úr! - Maligou néne arcába visszatért az élet színe. Előbb, ugye, a farkasszuka megigézi Jonast a barlangjában, úgyannyira, hogy az beleszeret, s azt kívánja, bár változna asszonnyá!

- Tréfából mondta! - csattant fel apám. Én ugyan erre nem esküdtem volna meg, mert hallottam Jonast, de nem szóltam, nem akarván ártani kőfejtőnknek.

- És úgy is történt! - diadalmaskodott Maligou-né. - A szuka Sarrazine-ná változott, s feleségül ment Jonashoz.

- Ha jól értettem a hajmeresztő badarságot, mit ma itt összehordtál - mondta apám -, a farkas Sarrazine-ná lett, mindazonáltal megmaradt farkasnak is, mert hiszen két hosszú hónapon át ott élt mindkettő a barlangban kutyamacska barátságban egymással.

- Igen, de egy szép napon eltűnt a farkas...

- El ám, mert felfalt egy gödölyét, s rettegett gazdája haragjától. Te is úgy tégy, Maligou, rettegj - emelte fel a szavát apám, s villámló tekintettel mérte végig a nenőt -, mert szavamra mondom, ha fel nem hagysz e badar s ostoba fecsegéssel, vagy szétkürtölöd a környéken, én abban a minutában elkergetlek innen, és látni sem akarlak többé. Addig is senki, ki itt van, ha férfi, ha nő, ne merjen Jonasról és hitveséről ily gonosz s ártó szavakat ejteni, sőt, ilyeket mástól se tűrjön el, hanem ha számot tart barátságomra, egyiket is, másikat is, Jonast is, hitvesét is oly igazán tisztelje s becsülje, miképpen én tisztelem s becsülöm. Ami pedig téged illet, Maligou, mivel az ördögnek nincs titka előtted, ugyan kérd már meg, kettőzzön meg téged is, hogy mialatt emitt a magad képében ebédünket főzöd, amott hájas, kövér egérré változva megrágogass csűrömben némely ócska papirosokat, melyeknek semmi hasznát nem vehetem.

Mire Maligou néne riadtan nézett össze Barberine-nal. Mindketten egyet gondoltak: apám így adja lám értésükre, hogy felfedezte a csűrben titkos Mária-oltárukat. Mihelyt elvégezte beszédét, apám felállt, bennünket gyerekeket aludni küldött, a két nőtől kurtán elköszönt, s haragtól égő arccal, nagy léptekkel kisietett a teremből. Éhínség s pestis ellenére, miről alább még lesz szó, 1563 a bőség esztendeje volt Mespechben.

Végre valóra válthatta "szép s jó szándékát" a testvériség: malmot vehetett a Beunes-ön. Addig a campagnaci malomba kellett az őrletnivalót hordanunk, s ámbár a malom gazdája barátunk volt, s nem kért többet, mint illő s szokás, az őrlési díj jócskán megdrágította lisztünket. 1563-ban egyházi vagyon került kótyavetyére Sarlat-ban, s a testvériség megvásárolta háromezer-ötszázhatvanhét aranyért a sarus barátok gorenne-i malmát. E szép s erős malom három kőre járt: fehér köve búzát őrölt, a barna zabot, árpát, kölest, a sárga pedig olajütő volt diónak. E malommal együtt s egy áron igen jó földek is kerültek Mespech birtokába Taniés és Mespech között a völgyben. Hosszan elnyúló földek, mert a völgy keskeny volt, s mintegy beszorult a várdomb és Taniés dombja közé. Mélyén jó köves út futott

nyugatról keletnek, Ayzies-től Pelvézie kastélyáig. Hosszú s kitartó munkát követeltek e földek embereinktől, napszámosainktól s tanyásainktól egyaránt. Ölről ölre ásták az árkot a fölös víz levezetésére, mert valósággal megrohadt az a föld, voltak helyek, hol esős évszakokban térdig süppedt a láb. A levezető árokból kikerült földet a testvériség lehordatta a patak partjára, s kétfelől takaros kis töltést emeltek a part mentén árvíz ellen. Hogy a töltés jobban tartson, fűzfával ültették be, ami bámulatos előrelátásról tanúskodott, mert hiszen sok-sok év telik bele, míg Sarrazine elhasználja két mérfölddel lejjebb, a kőbányával átellenben nőtt fűzfáit.

Egy csepp eső nem sok, annyi sem esett azon a tavaszon, nem volt hát fennakadás a patakparton végzett munkában, annál jobban megnehezítette dolgunkat a szárazság, amikor nekiláttunk utat építeni a vártól a malomig dombunk északi lejtőjén, hogy azon vihessük gabonánkat a malomba s lisztünket haza. Meredek volt a lejtő, kanyargósra kellett építenünk az utat. Nehéz volt a fákat kivágni, még nehezebb a tönköket kiásni; eső híján kemény volt a föld, mint a kő. Mikor a fákkal végeztünk, kővel szórtuk fel új utunkat.

A testvériség nagy megtakarítást várt a gorenne-i malomtól, mint már mondtam, s mi több, nagy hasznot, mivel a környék kisbirtokosai a patakparti malmokban őrlették fizetség ellenében gabonájukat ősszel, ha addigra kellőképpen kiszáradt, s olykor télen is, ha a szükség úgy hozta. Jó hasznát látták volna bizony malmuknak a sarlat-i sarus barátok is, ha nem kényszerültek volna a nagy távolság miatt bérbe adni ahelyett, hogy maguk járatták volna. Így a bérlő emésztette föl az egész hasznot, és semmit rendbe nem tett, meg nem reparált; itt csak egy szöget mulasztott el idejében beverni, amott egy zsindelyt pótolni, emitt egy kis munkát rászánni, s végül kilyukadt jó darabon a tető, s tönkremenőben volt a ház.

Mivel nem szűkölködtünk emberben, sem hozzávalóban, egykettőre nekiláttunk a javításnak, s gyorsan végére is jártunk.

Nagy gond volt ellenben molnárt találni, mivel a testvériség nem óhajtott síppal-dobbal, nyilvános kihirdetés útján embert fogadni, mint kőfaragónk esetében. Csakis olyanra akarták bízni a malmot, kit ismernek, s tudják, mi lakik benne.

Mihelyt rendbe tették a malombeli lakást, a kapitányok beszólították egy este apám könyvtárszobájába Faujanet-t, s felajánlották neki: költözzön Gorenne-be molnárnak, de ne hagyjon fel a hordókészítéssel sem, elvégezheti ő azt Beunes-ben éppen úgy, mint idehaza, lévén a molnárság időszakhoz s alkalomhoz kötött munka.

- Kétszeres munkáért kétszeres bért kapnál - mondta apám szíves mosollyal. - S ingyen lisztet kenyérnek. És bizonyosan kerül vidékünkön egy hitünkbéli szép és jó leányzó is, kit feleségül vehetnél, ki segítségedre lenne, s fiakat szülne neked, hogy öregkorodra ők tartsanak majd el. Mert nem elég ma s holnap jóllakni, aggkor kenyerét ifjúkor dagasztja.

A kis ember, kit apám rögtön hellyel kínált sántasága miatt (ami a legkevésbé sem akadályozta a kaszálásban), némán hallgatta a csábító ígéreteket. Apám beszélt, Sauveterre bólogatott, Faujanet tekintete egyikről a másikra vándorolt, s egyre búsabb kifejezést öltött, ahogy apám egyre több s több kecsegtető körülményt sorolt elő.

Amikor apám elhallgatott, Faujanet illemtudóan megköszönte ajánlatát, majd ezzel folytatta: - Mi a molnárkodást illeti, gondolom, megbirkóznék vele; nem szolgál éppen rosszul a kezem, sem a fejem. Az sem sokat tesz, hogy több lenne a dolgom, nem ijedek én meg a munkától, ha sánta vagyok is (s itt Sauveterre-re nézett), mint az uraságok tudják. Hogy pedig az urak meg akarnák kettőzni béremet nagy jóságukban, azt szépen köszönöm, de itt Mespechben mindenem megvan, ami kell: fűtés, étek, szállás, s amennyit az uraktól ezen felül kapok, azzal én beérem.

Itt megállt, majd szemét lesütve s kissé felindulva folytatta: - Mi a leányzót illeti, azért is köszönet az uraknak. Hanem a házasságban nincs nagy bizodalmam, mivel ésszel élek. Lakodalomig olyan a fehérnép, mint a cseppentett méz, de egy hét sem telik bele, s fullánkos lesz nyelve, mint az áspiskígyóé. Az asszony épp fordítottja a gesztenyének: kívül édes, belül szúrós. Annyira sem bízok én benne, mint az abroncstalan hordóban.

- S hát kellemetessége? - kérdezte apám.

- Ez az éppen! - rázta meg a fejét Faujanet. - Kurta az öröm, hosszú a gond. Rossz házasságnál jobb egy fél akasztás.

- Vannak jó házasságok is - kockáztatta meg apám.

- Én egyet sem láttam - vont vállat Faujanet. Sauveterre arcán feltűnt valami, ami leginkább mosolyra hasonlított. Apám elnémult, s mert Faujanet sem szólt, kezdett hosszúra nyúlni a csend.

- Hát ha jól értelek, Faujanet - szólt aztán apám -, nem nyerte meg tetszésedet az ajánlatunk.

- Restellem én, de még mennyire, hogy e szép ajánlatra egyszerűen nemet mondjak az uraknak sóhajtott nagyot Faujanet -, de hiába a sok jó, mit báró úr elősorolt, Gorenneben élni annyi az én szememben, mint a halál kapujában táborozni. Mespechben nyugodtan hajtom álomra fejemet minden isten áldotta estén erős falak védte szigetünkön, jól felfegyverzett bajtársak s oly derék kapitányok oldalán, kiknél vitézebbet nem szült még francia anya. Gorenne-ben ellenben az első erre vetődő banda meglátná Ayzies-ből Pelvézie-be menet holdfénynél ama szép malmot, s mindjárt azt gondolná: nosza, vigyük el a gabonát, lisztet! Azzal neki, ránk törnék az ajtót, húszan-harmincan meggyaláznák feleségemet, engem meg miszlikbe aprítanának. Ha ugyan meg nem égetnének tulajdon tűzifámon, mint eretneket, a vallást vetve gaztettük pajzsául.

- Te elvégre a guyenne-i légió veteránja vagy - mondta Sauveterre. - Megvédenéd te magadat.

Szakállas puskát kapsz tőlünk, ha kell.

- Hasztalan adnának az urak tíz szakállas puskát is, mind kevés az, ha amazok harmincan jönnek ellenem.

Siorac s Sauveterre hökkenten nézett össze. Megértették: nem Faujanet az egyetlen, ki így okoskodik. Üresen marad vajon a szép beunes-i malom molnár híján?

Másnap este Hebegő Marsalt hívatták, ki a szokottnál is jobban dadogva s kancsalítva megvallotta: leküzdhetetlen viszolygást érez a gondolatára is, hogy megváljék Mespech erős falaitól,

s Gorenne-be költözzék, hol "oly pőrének tudná magát" mondta, "mint teknősbéka a páncélja nélkül."

A kapitányok kénytelen-kelletlen belátták hát, katonáink bátrak, de mégsem annyira, hogy magányosan fel mernék venni a harcot a tartományban garázdálkodó népes bandák valamelyikével.

Már-már kétségbeestek, amikor - két nap elteltével - Vaskezű Coulondre kihallgatást kért az uraságoktól. Merőben szokatlan volt már az is, hogy Coulondre egyáltalán megszólaljon, de hogy ráadásul maga akarjon beszélni uraival, azt szájtátva hallgatta a testvériség. Este fogadták Coulondre-ot, ki azonban meg sem mukkant, s mivel hallgatása hosszúnak ígérkezett, apám intett neki: üljön le a kandalló előtt álló zsámolyra.

Bánatosabbnak, úgy lehet, soha nem tetszett még Coulondre képe. Hosszú volt, mint a nagyböjt, s lefelé tartott minden egyes vonása: szeme, orra, szája; ám apró barna szeme éberen leste súlyos szemhéja alól a kapitányokat.

- Báró úr, fegyvernök úr - mondta végezetül a ritkán szóló ember berozsdásodott hangján -, tőlem nem kérdezte meg senki, akarnék-e molnár lenni a Beunes-ön.

- A világért sem akarnálak megbántani, Coulondre, de gondolod-e, hogy megbirkóznál a dologgal a vaskezeddel? - kérdezte Sauveterre.

- Gondolom.

- Akarsz-e hát molnár lenni?

- Akarok.

Majd hozzátette: - De vannak, ugye, kikötések.

Apám csak nézett.

- Mifélék? - kérdezte szárazon Sauveterre.

- Calais-i zsákmányrészemből futná két anyakocára. Ad-e a malom annyi korpát, amennyi az emséknek s malacaiknak kell?

- Hány disznót számítsz tartani? - kérdezte apám.

- Vagy harmincat.

A két fivér összenézett.

- Lehet róla szó - mondta Sauveterre. - Van még valami?

- Van - felelte Coulondre. - Kérem a Beunes-völgyi földeket felesbe.

- Beunes-völgyi földeinket felesbe! - bosszankodott Sauveterre.

Coulondre válasz nélkül hagyta. Rezzenetlen arccal, búsan bámult a tűzbe.

- Lehet róla szó - mondta apám. Majd nagy óvatosan megtudakolta: - De ha megkapod felesbe földeinket, s kapsz azon fölül korpát is disznaidnak, csak nem kérsz még bért is?

- Bizony kérek - felelte Coulondre mogorva s mozdulatlan arccal, ám résnyire nyitott szemhéja alatt ravaszul villogott a szeme. - Legalább addig, míg első disznaimat el nem adom.

- Van még valami? - kérdezte Sauveterre harapósan. Csend lett. Coulondre oly gyászos képpel bámult a tűzbe, mint aki semmi jót nem vár többé e sanyarú világtól.

- Gondoskodni kell a védelemről. Alagutat kell építeni a malom magtárától a mespechi útig, akarom mondani az első bozótosig, hogy támadás esetén riaszthassam a várat.

- Ahhoz elég egy harang - vélte Sauveterre.

- Nem úgy, fegyvernök úr - rázta meg a fejét Coulondre, s ép kezével megemelte vaskezét, mintha a vállát akarná pihentetni. - A harang a támadót is riasztaná. Mindjárt tudná: segítséget kértem általa, s tőrbe csalhatná az urakat a hozzánk vezető úton. Ama föld alatti úton ellenben az urakhoz küldhetném a feleségemet.

- A feleségedet? - emelkedett fel karosszékéből apám. - Talán választottad is van már?

- Van. Jacotte, a Volperie-ről. Hitünkbéli, mint az urak is tudják.

- Hiszen tizenöt éves sincs még! - vonta fel apám a szemöldökét.

Coulondre-nak a szempillája se rebbent.

- Mégis elígérte magát nekem, a deresfejűnek.

- Maligou néne azt mondaná: boszorkányság van a dologban.

- Pedig nincs - felelte Coulondre komolyan. - Múlt tavaszon, amikor visszatérőben voltam a Volperie-ről Mespechbe, négy útonálló kezéből szedtem ki Jacotte-ot. Akkor készültek őt meggyalázni az útfélen. Jacotte megölt egyet közülük a kiskésével, én leterítettem kettőt két pisztolylövéssel. A negyedik rám vetette magát, én azonban lesújtottam tarkójára vaskezemmel, s tulajdon késével nyisszantottam el a torkát.

- S miért nem szóltál nekünk e bátor tettedről? - ámuldozott apám.

- Jacotte szépen megkért: hallgassak róla. Tudja, uram, hogy megyen az faluhelyen. Menten megtoldják ezzel-azzal a valót.

- Jól választottál, Coulondre - mondta apám. - Ismerem Jacotte-ot, erős s derék leány, jó hasznát

veszed majd.

Megint csend támadt. Aztán azt mondta zordonan, széke karfájára csapva Sauveterre, s közben fekete szeme szikrázott, arca bosszúságot árasztott: - Lassan a testtel! Még nem egyeztünk meg. Előbb meg kell tanácskoznunk e dolgot a báró úrral.

Coulondre erre sem felelt semmit. A tüzet bámulta.

- S ha megépítjük azt az alagutat, Coulondre - kérdezte Sauveterre -, nem esnél-e mégis kísértésbe, hogy elhagyd őrhelyedet, ha nagy a veszedelem?

Coulondre hosszú, gyászos képén halvány mosoly suhant át.

- Hogy én veszni hagyjam az urak gabonáját, lisztjét? S az én disznaimat?

Jó felelet volt. A testvériség mégis nagy zavarba esett. Mespech fennállása óta most kényszerült először oly alkura ráállni, mely nem volt mindenben ínyére való.

Egy álló napon át vitáztak a fivérek. Kár, hogy apám nem jegyezte be "Számadáskönyv"-ébe vitájukat. Be nagy gyönyörűséggel olvasnám ma! De ha a vitát nem is, eredményét ismerem.

Másnap este új ajánlattal állt elő a testvériség. Vállalná-e Coulondre, hogy tulajdon harminc disznajával együtt ugyanannyit nevel Mespechnek?

- Nem - felelte eltökélten Coulondre. - Az sok. Nagy kondába könnyebben beüt a vész. De meg hely sincs Gorenneben annyi állatnak.

- Ha megkapod felesbe a Beunes-völgyi földeinket, magadnak kell megművelned. Adunk kölcsön ekét, lovat, boronát, s az árát levonjuk a részedből.

- Köszönöm az urak szíves szándékát, de zsákmányrészem maradékán lovat s földmíves szerszámot szándékozom venni.

- Ha megegyezünk, eljársz-e Mespechbe robotra, mint más tanyásaink?

- El, de nem adok több napszámot ötvennél - felelte Coulondre.

- Miért épp ötvenet?

- Amikor hugenottává lettem, lemondtam évi ötven pihenőnapról, a szentek ünnepeiről. Ha ezen felül még ötven napszámot adok, az éppen százat tesz ki. Megkövetem az urakat, de ennyi éppen elegendő. Gorenne-re is kell szánnom jó néhány munkanapot.

Sauveterre felvonta a szemöldökét. - Megbántad, hogy hugenotta lettél?

- Nem - felelte Coulondre gyászosan és tisztelettudóan, le nem véve szemét a kandallóban

lobogó lángokról. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Sauveterre tajtékozva követelte: kergessék el nyomban Mespechből Coulondre-t hihetetlen arcátlanságáért.

- S ami még rosszabb - tette hozzá, s kis fekete szeme villámokat szórt -, igen lagymatag hitében.

- Mint embereink zöme - mondta apám mosolyogva. - De ő legalább nem maradt pápista a szíve mélyén, mint mások, kiket akár néven is nevezhetnék. - Derekát kihúzva, két kezét csípőre téve lépett egyet-kettőt a szobában, aztán így folytatta: - Nem akar ő arcátlankodni, csak a maga érdekét védi, ahogy mi a miénket.

- Túlontúl védi!

- Ahogy Gorenne-t fogja védeni! S a mi lisztünket, saját disznaival egyetemben! Ahogy Jacotteot megvédte az útfélen, hová ama gazok vetették. Foggal és körömmel! Ravaszsággal, s ha kell, arcátlansággal is, amiért fivérem elítéli. Hallhatta fivérem, milyen okosan szólt a harangról s Mespech riasztásáról. Ennek a fickónak van esze, s vasból való az akarata.

- És én mégis azt mondom: űzzük el! - csapott nagyot jobbjával a levegőbe Sauveterre, s homloka ezer ráncba szaladt.

- Én meg amondó vagyok, bízzuk rá Gorenne-t - nevetett apám.

- Hogyan? Bízzuk rá Gorenne-t? Ily átkos feltételekkel!

- Fivérem, fivérem! - Jean de Siorac odalépett Sauveterre-hez, s kétfelől átfogta a vállát. Olykor bizony a veszteséget is el kell viselnünk a nagyobb haszon reményében!

Másnapra Sauveterre is beadta a derekát. S így történt, hogy Coulondre, ki világéletében semmitlen katona volt, gazdává lépett elő ama ínséges évben, melyben kisbirtokosok ezrei kényszerültek földjüket annak eladni, kitől a vetőmagot kölcsönözték, hogy azután az új gazda zselléreként műveljék meg pár solért.

Bajhozó volt Sarlat-vidéken az 1563-as esztendő. Éppen mint hat évvel korábban, 1557-ben abban az esztendőben, melyről Faujanet nem szűnt meg elmélkedni s beszélni, annyira megdöbbentette s rendítette Isten irgalmatlan haragja s hajthatatlan akarata, hogy maga fellegeit elzárja, s ne engedje az esőt lehullni -, életem tizenkettedik esztendejében ismét félelmetes aszály dúlt. Úgy telt el már a tél is, hogy több volt a fagy, mint a hó. Március elején azután hirtelen melegre, majdnem nyáriasra fordult az idő, de egy csepp nem sok, annyi eső nem hullt a kék égből, eltekintve egy-két futó záportól, melyek ahhoz is gyengék voltak, hogy a port elverjék. A kizsendült fű sem volt oly ragyogó zöld, mint rendesen, s növése olyan kurta, mint őszi legeltetés után szokott lenni, s mert szünet nélkül tűzött rá a nap, már májusban sárgulni kezdett. A búza kikelt ugyan, de gyatrán, s csenevész, gyéren nőtt szára alig hajolt meg a hitvány kalász súlya alatt. A szántóföld megrepedezett s felhasadozott, oly mélyen, mintha a pokol fenekéig akarna kitárulkozni, s ami ennél is rosszabb volt: porrá szikkadt a jó, porhanyós, kövér televény, s fel-felkavarodott a csípős, északkeleti szélben, mely messzire elhordta.

Júniusban már egyre-másra apadtak el a források s kutak. A Beunes örvénylő vize is felére fogyott. A molnárok tiltották, hogy bárki vizet merjen a patakból az ő szakaszukon, a királyi bíróság pedig őket tiltotta el attól, hogy malomárkot ássanak, avagy gáttal rekesszék el a vizet a patak alsó folyásán működő malmok elől. Csapatosan jöttek a környező falvakból dézsákkal vizet koldulni Mespechbe, hogy állataikat itathassák. Kezdetben meg is engedtük bárkinek, hogy tavunkból vizet merjen, ám később az engedelmet saját tanyásainkra kellett korlátoznunk, mivel még a mi kiapadhatatlan kutunkból is éppen csak cseppent-csurrant a víz. A kút maga ugyan nem apadt ki, a tó azonban öt lábbal lett sekélyebb, s ez mindannyiunkat nagyon megijesztett, mivel a testvériség azt mondta, ennyit még 1557-ben sem apadt a víz szintje.

Eljött a szénagyűjtés ideje, de kaszálni való fű sehol nem akadt, a horhosokon kívül, melyek alján maradt még némi nedvesség. S ugyancsak nyitva kellett tartanunk szemünket-fülünket, hogy a megmaradt kevéske füvet megőrizzük, mivel éjjelente rájártak a megszorultak, s sarlóval levágtak egy nyaláb füvet, ki hogy kecskéjét, ki hogy csonttá fogyott tehenét jóllakassa. Katonáink őrt álltak, s el is fogtak egyet e szerencsétlenek közül. A tolvaj máris bitónkon látta magát, s fennszóval siratta - nem tulajdon vesztét, mert úgy vélte: arra rászolgált -, hanem özvegye s árvái sorsát. Ám e szegény pór Sireilbe való volt, s a testvériség visszariadt tőle, hogy idevalósi embert köttessen fel; amellett pápista is volt a boldogtalanja, s még azt hihették, mondhatták avagy susoghatták volna, hogy Mespech vallási fanatizmusból ölte meg. A kapitányok tehát úgy határoztak: szemet hunynak vétke fölött, s minek utána két napra elzárták egyik tornyukba, szabadon engedték oly feltétellel, hogy két egymást követő évben negyven-negyven napot dolgozik Mespechnek ingyen, csupádon csak élelem fejében. Az ember becsülettel letöltötte büntetését, s ma is látom, mint rejti el asztalunknál a felét annak, mit Maligou néne tányérjára rak, egy zsákba, hogy hazalopja viskójába feleségének, s hat neveletlen gyermekének. Máskülönben Pierre Petremolnak hívták, s öccse volt annak a Petremolnak, ki úgy gyógyult volt ki örökre köszvényéből - s minden más bajából is -, hogy télen megmerítkezett Szent Avitus jéghideg forrásának vizében.

Azonban hiábavaló volt Mespech irgalma, aminthogy az lett volna szigora is, oly nagy és kényszerítő volt körös-körül az ínség. A fűlopkodás nem szűnt meg. Tehát mielőbb sort kellett kerítenünk a kaszálásra horhosainkban, s mihelyt búzánk beért, azt is le kellett aratnunk, mivel holmi kóbor csavargók máris felfalták szárastul-mindenestül egy kis tábla búzánkat a Beunes mentén.

Ugyancsak meggyűlt ekkortájt Escorgol gondja-baja. Végeláthatatlan sorokban járultak kapuerődünk elé a környékbeli pásztorok s szántóvetők, s könnyezve, összetett kézzel rimánkodtak egy kevés kölcsöngabonáért maguknak vagy egy kevés szénáért jószáguknak. A kölcsönt földjükre tábláztuk be avagy eljövendő termésükre, mivel majd mindannyian adósaink voltak addig is. Többen közülük valóságos gabonaadót szolgáltattak be nekünk évről évre aratás után, s olyan is volt, ki földjét kényszerült eladni nekünk a betévő falatért. Mások állataikat kótyavetyélték el, nem lévén mivel etetniök, a mi szemszögünkből igen-igen kedvező áron: éppen fele annyiba került egy tehén, mint régen, annyi volt az eladó.

Mespech tehát minden ínséges esztendőben kikerekítette a maga birtokát, s megsokszorozta lábasjószágai számát. Apám sokat gyötrődött emiatt lelkében. Ezerszer is elmondta: nem furdalná ennyire a lelkiismeret, ha Sarlat-ban adta volna el búzánkat ily hallatlan áron! Százhúsz solért kelt el az évben a búza vékája, húszért a rozsé.

De Sauveterre jobb szerette birtokát növelni, semmint ládáját arannyal megtömni, s ebből nem engedett.

- S mivé lesznek vajon parasztjaink - kérdezte Siorac dúltan -, ha sem elzálogosítani, sem eladni való földjük nem lesz már? Hagyjuk őket éhen veszni?

- Dehogy, dehogy. Adunk nekik gabonát karjuk erejéért. Jövőre napszámmal fizetnek majd érte, s nem kell annyi más munkást fogadnunk szénagyűjtéskor, aratáskor, vagy ha utat s effélét építünk.

Apám lehorgasztotta fejét, s szemöldökét összevonva, komor képpel bámulta a csizmája orrát.

- Tehát minekünk tejjel-mézzel folyik még a szárazság is - mondta rövid tűnődés után. Bennünket hizlal minden, a mi malmunkra hajtja minden a vizet. Én mégis úgy érzem, fivérem, túlontúl nagy hasznot húzunk ínségből s éhségből.

- Nem mi hoztuk fejükre ez ínséget - felelte Sauveterre. - Fivérem jobban tenné, ha emlékezetébe idézné Kálvin szavait: "Isten különös kegyelmének jele az, ha eszünk sugallatára azt választjuk, mi hasznunkra van."

- Igaz, igaz. De ilyenformán Mespech annál jobban gazdagszik, minél szegényebbek lesznek körülötte a szegények.

- Nem látom be, miért kellene emiatt siránkoznunk avagy meakulpáznunk - szegte fel a fejét Sauveterre. - Ne essünk a szemforgatás bűnébe, mint a pápisták, kik maguk bíborban-bársonyban járnak, s azonközben az önkéntes szegénység erényét dicsőítik. Nem, Jean, e pontra nézve napnál világosabb Kálvin tanítása. Nem véletlen az, hogy sok a szegény, s kevés a gazdag. Valakinek valamije van, ahhoz nem véletlenségből jutott, hanem Annak akaratából, ki a legfőbb hatalom s úr mindeneken.

- Hiszem - felelte apám.

De hosszú révedezés után, mintegy álomból ébredve, halkan, nagyon halkan hozzátette: - Miért van az mégis, hogy lelkem nem nyughat bele Isten kitüntető kegyelmébe, s úgy érzi, több ez a soknál?

Július 6-án egy lovas küldönc meghozta de la Porte úr levelét a testvériségnek. Király hadnagya tudatta velük: Sarlat-ban ismét pestis dúl, száz meg száz áldozatot szed naponta. Hogy a vész el ne harapóddzék a járásban, ő a konzulokkal egyetértésben elrendelte a város kapuinak bezárását. De mert a város nem lehet meg élelem nélkül, arra kéri apámat, hirdesse ki a parasztok közt, a hetivásárt a szokott napokon továbbra is megtartják Lendrevie-ben, Sarlat elővárosában. A falusiak nyugodtan elhozhatják oda portékáikat, mint szokták, tojást, vajat, főzeléket, sajtot és húst, csak a város területére nem léphetnek be; a sarlat-iak oly megbízottaik útján intézik majd bevásárlásaikat az elővárosban, kik ott laknak, s maguk sem léphetnek be a város kapuján, hanem a kijelölt helyeken s a megjelölt nyílásokon át adják be az árut megbízóiknak. De la Porte úr arra kérte a testvériséget: ha tehetik, vágjanak le egy ökröt, s küldjék be a felét, a város élelmezését javítandó. "Valójában sokkal

kevesebb hús fogy, mint régen - írta de la Porte úr a továbbiakban -, mivel a nemesek s tehetősebb polgárok még a kapuk lezárása előtt elmenekültek a városból, s udvarházukba avagy nyári lakukba vonultak vissza, a bírákat, püspököt s a püspöki helynököt sem kivéve. Itt maradt mindazonáltal a két konzul, négy kirurgus, több királyi tiszt s jómagam, s mi nem szeretnők a nagy veszedelmet, amelybe jutottunk, az éhhalál veszedelmével tetézni."

Post-scriptumot is fűzött leveléhez de la Porte úr: "Gondolom, fájdalommal hallják, hogy Valade úrhölgy e hó 4-én elhalálozott pestisben. Tetemét a háztól elszállították, s szegény komornáját, Franchou-t - ki belső szobalánya volt báró úr hitvesének is - úrnője házába zárták, ajtaját s ablakait kívülről beszegezvén. Kegyetlen eljárás, valóban, de így rendeli szokás s törvény, s én mit sem tehetek ellene. Franchou egy kosárkát bocsát alá ablakából az utcára, így jut élelemhez, ha jut.

Közadakozásból él, s igen rosszul. Szegény leányzó majd megbolondul félelmében, reggeltől estig sír, jajgat, s azt kiáltozza: öljük meg inkább, semhogy rabként s elzárva tartsuk eme pestises házban."

Apám július 6-án reggel vette kézhez e levelet, s ádáz vitába bonyolódott miatta Sauveterre-rel.

Minthogy a szoba ablakai tárva-nyitva álltak a rekkenő hőség miatt, jól hallottam a zenebonát, de okát ki nem vehettem. Pár perc múltán megjelent a lépcső tetején apám bosszús s eltökélt arccal, s kurtán ráparancsolt a Siorac fiúkra: vágják le nemrég vett tinónkat, nyúzzák meg, hasítsák négyfelé, s rakják szekérre.

Délután éppen vívóleckét vettünk Cabusse-től, mi fiúk, Francois, Samson meg én (Cabusse evégett naponta átjött Le Breuilből hozzánk), amikor egyszer csak belépett apánk a vívóterembe. Arca gondterhelt volt.

- Adjon Isten, Cabusse! - mondta szokott, tréfás hangján, de úgy rémlett, nagy erőfeszítés árán. Adjon Isten, legénykéim!

- Isten hozta báró urat! - emelte fel üdvözlésképpen kardját Cabusse, s köszönt vissza szokott tapintatával, feleúton tisztelet s bizalmasság között, mintha félig-meddig nemes lenne maga is.

- Hogy s mint van Cathau?

- Gömbölyödik - felelte Cabusse, bal kézzel megpederítve félelmetes bajszát, s jobbjával kardjára támaszkodva, mintha bot lenne. És széles férfimosollyal hozzátette: - Hamarosan lerakja terhét. Július végén.

- Július végén! A legnagyobb hőségben. Fázós lesz a gyerek.

- Én is azt hiszem.

- Hát szomszédod, Jonas?

- Ó, Jonas, Jonas! - fohászkodott föl hirtelen jött gaszkon poézissel Cabusse. - Mióta övé Sarrazine, és saját háza van, nem nyerít más zab után. Szerelmes és boldog.

- Add át üdvözletemet neki, feleségének s a tiédnek is. Hogy vívnak az én legénykéim?

- Tűrhetően - felelte Cabusse, ki fukaron mérte a dicséretet, de nem a szót, lévén mondhatni szerelmes tulajdon ékesszólásába. - Kinek-kinek megvan a maga hibája s virtusa. Samson úrfi a legerősebb hármójuk közül. Vasból van a csuklója. Hanem, ha meg nem sértem - tette hozzá az ő darabos tapintatával, melyet apám annyira kedvelt -, kicsit lassan forog az esze kereke. Francois úrfinak fürgén s éberen jár a szeme, igen jól hárít s védekezik, de mivel óvatosabb a kelleténél, átall odacsapni. Pierre úrfi bezzeg támad s vagdalkozik, folyvást vérről-halálról álmodik, s úgy ront a másiknak, mint egy kis bika. De nem ügyel magára, fedezetlen hagyja fejét-testét. Százszor is ledöfhettem volna az imént.

- Okuljon tehát mindhárom a másik kettő virtusából - mondta apám. Majd elkomolyodva hozzánk fordult: - Legénykéim, Sarlat-ban megint pestis dúl. Holnap beviszek de la Porte úrnak egy fél ökröt. A kór miatt nem vihetek magammal szolgát kísérőül a városba, hanem csakis véremből valókat. Velem jön a két Siorac fiú, s közületek az, akinek úgy tetszik.

- Én apámmal megyek - mondtam lihegve s izzadva még az iménti csörtétől. - Ideje ismeretséget kötnöm e kórral, ha egyszer orvos leszek, édesapám szándéka szerint.

- Én is - jelentkezett Samson, mihelyt elhallgattam.

- Én is - visszhangozta Francois némi késéssel.

- Nem, te nem jössz, Francois. Nem akarom, hogy elsőszülöttem ily kockázatot vállaljon. De Samsont s Pierre-t viszem, ha ők is úgy akarják. Isten veled, Cabusse! Isten veletek, legénykéim!

Büszke vagyok rátok! Nemcsak karddal a kézben mutatkozhat vitéznek az ember!

S ránk villantva büszke és megindult tekintetét, hirtelen sarkon fordult s kisietett.

Este meghagyta apám nekem s Samsonnak: vacsora után vonuljunk fel az északkeleti bástyatorony emeleti szobájába, oda éppen, ahová mindkettőnket bezártak hatodik születésnapomon, amikor megvertem Francois-t. Hanem tegnap óta ugyancsak megváltozott a szoba: falait kimeszelték, padlóját ecettel felmosták, kandallójában nagy tűz lobogott, melybe fűszerszámokat szórtak: szantált, levendulát, rozmaringot. Két ágy is volt a terem két végében, jeléül, hogy nem egy ágyban fogunk aludni Samsonnal, mint rendesen. A két ágy fejénél egy-egy zsámoly állt, s azon másnapi öltözékünk, hasonló fűszerszámokkal illatosítva, mint kandallónk tüze; mellette a falnak támasztva a kurta kard, melyet csak falainkon kívül hordhattunk. Láttára nagyot dobbant szívem. Menten kivontam hüvelyéből, s nagy csapásokba kezdtem, kettéhasítva a pestist s ocsmány cinkosait, amin Samson hangosan kacagott, de nem gúnyosan, lévén lelkétől idegen embertársai kicsúfolása. Én is jót nevettem, aztán elfújtam a mécsest, s rögtön elnyomott a buzgóság. Nem féltem én, dehogy féltem, sőt büszke voltam, hogy elkísérhetem apámat kockázatos útján; amellett alig vártam, hogy olyat lássak s tanuljak, mi eljövendő mesterségembe vág.

Másnap pitymallatkor keltett apám. Saját kezűleg hozott fel nekünk reggelire öblös csészében langyos tejet, jókora darab sós húst s amellé nagy karéj, vajjal megkent, friss búzakenyeret. Lelkünkre kötötte, lakjunk jól, s mialatt mi derekasan falatoztunk ágyunkon ülve a szoba két végében, ő feltette lábát egy zsámolyra, s komolyan, szinte ünnepien mondta:

- Tudd meg, Pierre, s te is, Samson: amit Isten teszen, az nem lehet más, csak jó s igazságos; azért ha ő pestist küld ránk, annak bizonnyal nagy oka van, ámbár számunkra kifürkészhetetlen oka.

Isten azonban természeti erők útján hat, s ezen erők ellen szabad s illő is védekeznünk, akár úgy, hogy elébe vágunk, akár úgy, hogy felvesszük velük a küzdelmet, ha ránk támadnak.

Felegyenesedett, kezét csípőre tette. Beszéde velős volt és tisztán érthető.

- Tudjátok meg tehát, fiamuraim, hogy ami a pestist az emberre ragasztja, az ama fertőzött lég, mely a betegeket s azok ruháit, bútorait s házát körüllengi, valamint az utcát, melyen elhaladnak.

Vannak tudósok, akik állítják: a fertőzött levegő bűzös miazmák alakjában hatol belénk. Mások szerint parányi mérges férgek révén, melyek oly aprók, hogy szemmel nem is láthatók, s minek utána szájunkon, orrunkon, valamint bőrünk pórusain át belénk hatolnak, petéiket vérünkbe lerakják, s azt megrontják. Azért kell, pro primo: kiadósan táplálkozni...

- Minek? - kérdeztem teli szájjal, s igen elámulva azon, hogy reggelink, amit én merő gyönyörűségnek véltem, egyszersmind orvosság.

- Mert e méreg a test nemesebb részeit támadja meg, s azok nem védekezhetnek, ha nincs elég erejük. Ha üresek, s nem tölti meg őket újonnan jött táplálék, ereink s artériáink könnyebben átengedik a mérget, s az szabad útra lelvén, megszállja a test legnemesebb részeit, a szívet, mellkast s a nemző szerveket. Pro secundo... ha befejezted Pierre, egy-kettő, ki az ágyból s vesd le inged. Ámultan engedelmeskedtem. Apám felemelte a padlóról azt az ecettel megtöltött, nagy edényt, amelyet felhozott, jobb kezét belemártotta, s bedörzsölte ecettel halántékomat, hónaljamat, a szívem tájékát, ágyékomat s genitáliáimat.

- Ez megoltalmazza testedet a fertőzettől - mondta.

- Miért? - kérdeztem.

- Mert az ecet... - kezdte s közben átment a szoba másik végébe, hogy Samsont is bedörzsölje. Ejha - szakította félbe önmagát -, de erős s formás eme legényke! Ilyen izmok, az ő korában, ez valóságos csoda!

Hirtelen elhallgatott, fejét felém fordította, s veséig ható pillantást vetett rám, mintha azt fürkészné: nem veszem-e zokon a fivéremnek szóló magasztalást. De eszembe sem volt megbántódni, az igazat szólva se láttam, se hallottam, csak az ő tanítására ügyeltem.

- Mert az ecet, apámuram? - sürgettem a folytatást.

- Ni, csakugyan! Nos, az ecet természettől fogva hideg s száraz, és nincs, amitől a rothadás úgy irtózna, mint éppen e kenettől, a hidegtől s szárazságtól. Ezért tesszük el ecetben a hagymát s egyebet.

Az ecet, mondhatni, ellenméreg, megóvja testünket a rothadástól.

Szavai végeztével apám visszatért hozzám, nyakamba akasztott egy zacskót, s a szívemre igazgatta. Ugyanazt tette Samsonnal is.

- Eme zacskóban szagos por van, ez megoltalmazza szívedet - mondta. - Öltözz fel, Pierre! És te is, Samson! Ideje indulnunk.

Amint felöltöztünk, két kicsiny zacskót húzott elő a zsebéből. Egyiket nekem adta, a másikat Samsonnak.

- Ezt akasszátok övetekre. Igen drága fűszerszám van benne: szegfűszeg. Míg a városban leszünk s más fertőzött helyeken, mindig csak ezt rágcsáljátok. Ha így tesztek, a szegfűszeg erős, jótékony szaga betölti szátok s orrotok ürességét, s a pestises fertőzet, nem lelvén helyet, hol belétek férkőzzék, visszavettetik majd a levegőbe.

Szájtátva figyeltem s hallgattam apámat. Nem győztem bámulni mérhetetlen tudományát, s hüledezve tapasztaltam, hány fontos igazságot tudtam meg a kórról néhány röpke perc leforgása alatt.

Valójában, apám már vagy egy hét óta minduntalan szóba hozta e dolgot, s csoda, mennyit el nem lestem tőle.

- Végezetül, lovagjaim, itt van sisakotok: kis vászonmaszka, ecettel átitatva. Ezt akasszátok szátok-orrotok elé, mihelyt kilépünk Mespech kapuján. No és most bízvást csatába indulhattok a pestis ellen, fiamuraim - állt elénk csípőre tett kézzel -, lévén kellőképpen felfegyverkezve ellene!

Tehát induljunk! Isten velünk! S Ő oltalmazzon bennünket! Legénykéim, a nyeregtáskában egy pár töltött pisztolyt lelhettek, azok nem a kór ellen szolgálnak majd fegyveretekül, hanem, ha úgy adódik, az emberi gonoszság ellen.

A vár udvarán felsorakozott minden szolgánk s szolgálónk, s tágra nyílt szemmel, dermedten néztek utánunk, mintha másként viszont sem láthatnának már, hanem csak szemfedőbe csavarva és sírba téve. Sauveterre rákformán, félig háttal botladozott le a lépcsőn, felindultan apám nyakába borult, s azt súgta a fülébe halkan, de haragosan és aggódva: - Őrültség, őrültség, őrültség!

S apám, talán hogy elnyomja fivére szavát, hangosan odakiáltott Escorgolnak: ha jőni lát majd bennünket, kondítsa meg Mespech harangját, s akkor tisztuljon az utunkból mindenki! És nagy lánggal égjen a tűz a kandallókban, nagy üstben melegedjék a víz, mint meghagyta; annyi víz, hogy valamennyien megmártózhassunk benne, mihelyt megérkeztünk, s ruhánkat is belevethessük.

A falakon kívül, a kapuerőd előtt várt ránk a két Siorac fiú a felnégyelt tinót szállító szekér bakján. Mindkettő szokatlanul sápadt volt, s szájuk széle remegett. Apám felszegte fejét, visszatekintett, s lovát egy percre visszafogva, kesztyűs kezével istenhozzádot intett Escorgolnak, ki a váracs ablakából könnyezve nézte távozásunkat. Escorgol könnyei nagyon megindítottak, de nem jobban, mint embereink néma búcsúja az udvaron; most kezdtem csak fölfogni, miféle s mekkora veszedelemnek megyünk elébe.

A szekér meglódult, apám megsarkantyúzta almásszürke heréltjét, a szekeret vonó lovak mellé lépett, s egy darabig némán figyelte a Siorac testvérek zavarodottságát.

- Nagy gondban vagyok kegyelmetek miatt, öcséim - mondta azután -, látván, mint bántja

kegyelmeteket a képzelet, melynek igen nagy felettünk a hatalma. Ecséim remegnek. Máris kiterítve látják magukat s egymást. Holott vegyék eszükbe: ki fél s retteg, annak szívéből visszahúzódik a vér, s azt üresen hagyja, könnyű bejutást engedve a fertőzet mérgének. Ezért van az, hogy akit megkörnyékez a halálfélelem, nagy lépéssel közelebb jut valóban halálához.

- Nem a haláltól félek én - mondta valamelyik Siorac (mint mindjárt megtudtuk: Benoit) -, hanem attól, hogy Michel meg talál halni s én túlélem.

- Így vagyok magam is - mondta Michel.

- Akkor bízvást megnyugodhatnak öcséim - szólt apám. - Lévén kelmetek ikrek, belső nedveik olyannyira hasonlatosak, hogy a fertőzet semmiképp sem férkőzhetik be egyikbe úgy, hogy a másikba is be ne férkőznék. Öcséim együtt élnek vagy halnak, elválniok bizonyára nem kell.

- Dicsértessék az Úr! - sóhajtott Benoit. - Nagy követ hengerített le a szívemről, nemes bátyám.

- Az enyémről nemkülönben - visszhangozta Michel. S abban a szent percben visszatért arcukba a szín, vonásaik kisimultak, s egyéb panaszuk nem is volt már, csak az, hogy e rekkenő hőségben álarcot s kesztyűt kénytelenek viselni, mint mindannyian. Igaz, ők azon fölül teljes harci fölszerelésben voltak, mint apám is: vértben, sisakban, mi éppen nem tette kellemesebbé állapotukat; bár kora reggel volt, s a nap még az ég alján időzött, patakokban folyt homlokukról a verejték.

Térdükön egy-egy szakállas puskát tartottak, csövével lefelé fordítva.

Két mérföldre Sarlat-tól, azon a helyen, amelyet les Presses néven emlegettünk, a meredek lejtésű, körkörös út bal oldalán s szintjénél lejjebb mezítlen hullát pillantottunk meg. Szétvetett lábbal hevert a fonnyadozó, sárga gyepen. Vagy tizenkét ölnyire lehetett alattunk, s elviselhetetlen bűzt árasztott, noha a szél a hátunk felől fújt.

- Öcséim, hajtsanak megállás nélkül tovább. S te is tarts velük, Samson. A lejtő alján várjatok be minket.

Benoit megsuhogtatta ostorát, s a két ló vágtába csapott. Samson utánuk ügetett fehér lován. Örömest követte volna őket az én spanyol holló lovacskám s apám nagy almásszürke heréltje is; nemigen akartak megállni, de némi rakoncátlankodás, rugdalózás után megnyugodtak, ámbár a lábuk ugyancsak reszketett, míg mi az útról szemügyre vettük a holttetemet.

- Pierre - mondta apám -, e boldogtalan testén hordja a pestis minden jegyét. Elmondtam neked, melyek azok. Elősorolnád-e?

- Hogyne - feleltem, ámbár torkomat elszorította az undor, s kis híján elaléltam a szörnyűséges hulla látványától s bűzétől. - Ágyéka jobb oldalán nagy fekély feszíti bőrét - az a bubó. Hasán gennyes fekete tüszők - ez az üszök. Mellkasán kék, vörös, lila pontok - ezt nevezzük vérző tarjagnak.

- Igen jól mondod - bólintott apám, s úgy tett, mintha észre sem venné aléldozásomat. - Jegyezd meg azonfölül, hogy a bőr felpuhult és sárgás színű, a szemhéj fekete, az arc hamuszürke, s görcsös fintorba rándult.

- Fájdalomban hal mind, ki meghal, mondta Villon, ám a pestises inkább, mint bárki - tette még hozzá.

- S hogy van az, hogy e férfi itt hever s nem ágyában? - kérdeztem nagy nehezen erőt véve magamon.

- A kór forrólázzal jelenti magát, nagy szívgyengeséggel, a gyomor duzzanatával, fertelmes hányingerrel, s szakadatlan, bűzhödt hasfolyással. Pár óra elteltével iszonyú főfájás jön a pestisesre, úgyhogy magánkívül, delíriumban kiront a házból, s addig fut, míg össze nem rogy kimerültségében.

- Így kellett tehát itt elhullania segítség s barátok nélkül, mezítelen, ahogy a világra jött egykor!

- Nem volt mezítelen. Bizonyára csavargók vetkeztették le. Ők is meghalnak majd, s őket is levetkezteti valaki, és így jut el a fertőzet síkföldünk legtávolabbi zugába is. Látod-e amott a gesztenyefa csúcsán azt az arcátlan hollót? - kérdezte hirtelen hangot váltva apám. - Kérlek, öld meg!

Parancsa roppantul meglepett, de szó nélkül elővontam a nyeregtáskából pisztolyomat, felvontam kakasát, s karomat kinyújtva, lélegzetemet visszafojtva megcéloztam a madarat és lőttem. A holló lezuhant, nagy halom sárga falevelet sodorva estében magával. Én újratöltöttem pisztolyomat, egyre azon álmélkodva, hogy találhattam el egyetlen lövéssel e célpontot. - Tán evett a tetemből? kérdeztem.

- Az ugyan nem! Pestises húst soha nem evett még holló. Annál bölcsebb e madár. Gyerünk!

Apám megsarkantyúzta heréltjét, s nekivágott az ereszkedőnek. Amikor felzárkóztam mellé közben lépésre fogta lovát -, így szólt: - Ambroise Paré, a király kirurgusa derék, szép szál férfiú s hitünkbéli - elbeszélte, hogy amikor életében először látott pestisest, s felemelte a tagjait fedő leplet, hogy megvizitálja, a bubóból s üszökből kiáradó fertelmes bűz úgy torkon ragadta, hogy eszméletét vesztvén mély ájulásba esett.

Nos, fiamuram máris felülmúlta a nagy Ambroise Parét - mosolyodott el apám -, nem ugyan tudomány, de legalább hidegvér dolgában. Mikor ama hollót célba vette, nem remegett a keze.

Azzal elvágtatott, s én magamra maradtam e nagy dicséreten fellelkesülve s igen megnyugodva, mivel nem tagadom, a pestises halott látványa kezdetben leküzdhetetlen iszonyattal töltött el.

Már feltűnt az előváros, Lendrevie, amikor apám, ki heréltjén a szekér előtt haladt (mi Samsonnal az utóvédet alkottuk), felemelte kesztyűs kezét, s megálljt parancsolt, majd nyergében hátrafordulva magához intett: - Engedjük előbb e szörnyű menetet elvonulni, s nézzük tisztes távolból - mondta három holtakkal tetésen megrakott kordéra mutatva, melyek a város felől közelegtek, s velünk egyvonalba érve, jobb kéz felé letértek az útról egy nagy puszta mezőségre, melyen kiásott agyaggödrök ásítottak a tűző napsütésben.

A kordék bakján vászonköpönyeges-csuklyás emberek ültek mozdulatlanul. Térdükön keresztbe fektetve hosszú fanyéllel ellátott kampók. Amikor az első kordé egyvonalba ért velünk, s

rákanyarodott a mezőre, láttam: a hullák mezítelenek, s rendetlenül hányták őket a kordéra. Bár a szél, szerencsére, a hátunk mögül fújt, ilyen távolságról is fertelmes volt a bűz.

- Itt van az új temető? - álmélkodtam.

- Nem, dehogy. De pestis idején tilos a halottakat a templomkertbe temetni, hogy el ne fertőzzék a megszentelt földet. Ezért temetik őket itt, a mezőn közös sírba.

- Minek a sírásónak kampó?

- Ezek az emberek nem sírásók. A sírásók rég meghaltak. E csuklyásokat hollónak nevezi a nép kampójuk miatt: azt akasztják a tetembe, hogy ne kelljen közel kerülniök hozzá.

- A holttest húsába akasztják? - borzongtam. - Barbár szokás!

- Az, de ha el nem tűrnék, nem kapnának embert a munkára. Így is drága pénzen veszi meg szolgálataikat a város.

- S miért nem halnak meg a hollók?

- Meghalnak ők is. Azért oly magas a bérük.

E percben megállította kordéját a harmadik holló, mielőtt letért volna jobbra. Szeme a csuklyán keresztül apámat fürkészte, s hirtelen elengedve a gyeplőt, felemelte s üdvözlésképpen meglengette jobb karját.

- Isten hozta báró úr! - kiáltotta erős, csengő hangon.

- Hozott Isten, barátom. Hát megismersz?

- Megismertem én a báró urat álarcban is! A lováról meg a tartásáról. Báró úrnál dolgoztam a tavaszon napszámosként, utat építettünk Mespechtől a beunes-i malomig.

- S azóta mit műveltél?

- Sokáig nem leltem munkát, s három hónapig nyeltem az éhkoppot. Majd felfordultam éhen.

- Mespechben mindig kijutott volna neked egy falat kenyér meg egy tányér leves.

- Az ám, de hogy jutottam volna el oda? Jártányi erőm sem maradt, úgy legyengültem. Istennek hála, a pestis megmentett. Most ehetek, amennyi belém fér.

- Mennyit fizet a város, amiért hollónak álltál?

- Az valóságos csoda, báró úr: húsz jó librát havonta, s abból is tízet előre. A fennmaradó tízet július végén kapom meg, ha ugyan a földön leszek akkor még, s nem alatta. Nevetett, majd keresztet vetett. - De nem panaszkodom - folytatta vidáman. - Annak utána, amit kiálltam, nagy gyönyörűség ám

nap mint nap megtömni a bendőmet, húst falni, jó cahors-i borral leöblíteni, s mi több, a lendrevie-i rosszlányokkal kedvemre paráználkodni. Isten bocsássa meg, igen sokáig kénytelenül-tem megtartóztatni magam.

- Van-e feleséged s gyermeked?

- Nincsen. Nem volt módom megházasodni.

- Nohát, barátom, minden jót kívánok s hosszú életet.

- Mi a jót illeti, azt szívből köszönöm. Hanem a hosszú életben nem hiszek - nevetett a holló. Ahány napot jóllakottan megérek, az mind tiszta haszon.

Azzal rácsapott lovaira, s felhajtott az útról a mezőre.

- Hogy lehet ilyen vidám? - kérdeztem, utána pillantva. Apám megcsóválta a fejét.

- Van a szegényekben valami kegyetlen s könnyelmű bátorság, mi állapotukból fakad. S igen nagy szükségük is van rá, nagyobb, mint másnak. Mert hiába mondják: a fekete halál nem nézi, ki szegény, ki gazdag. A tehetős polgárok kapják magukat, s az első vészhírre betű szerint megfogadják Galenus híres tanácsát pestis esetére: "Távozzál minél gyorsabban, menj minél messzebbre, s térj minél később vissza " A szegények ellenben ott maradnak a fertőzött helyeken, nem lévén hova menniök. S mert sorsuk kényszere folytán ráadásul mocsokban élnek, keveset s rosszul esznek, és egymás hegyén-hátán laknak, a kór mindnyájukat utoléri.

Amint megérkeztünk a lendrevie-i kapuhoz, apám beszólt az őrségnek s megkérte őket: tudassák de la Porte úrral s a konzulokkal, hogy a kért húst meghozta. A Siorac fivéreknek meghagyta: várjanak rá a kapun kívül, ő maga belovagolt rajta két fiától kísérve.

Az utcasarkokon mindenütt gyantás fából rakott tüzek égtek a kövezeten a levegő megtisztítása végett, még fullasztóbbá téve a rekkenő hőséget. Az utcákon lélek se járt, kivéve a holtak láthatatlan lelkét. És sehol egy kutya, macska vagy galamb, holott máskor valósággal nyüzsögtek Sarlat utcáin.

De e szegény párákat halomra ölték a pestis kezdetén, mivel a kór terjesztésével gyanúsították őket. Itt is, ott is lezárt házak tűntek fel, s kihallatszott a beléjük zártak panasza. E házak kapuján fekete fátyoldarab lengedezett, annak jeléül, magyarázta súgva apám, hogy halálbüntetés terhe mellett senki onnan ki nem jöhet, oda be nem mehet, de még csak a ház közelébe sem merészkedhet!

Apám végül egy téren állította meg heréltjét, jobban mondva terecskén, melynek mélyén ódon kis ház állt, kiugró ablakokkal. Jól ismertem e házat, s láttára rögtön megértettem: vállalatunknak nem egyedüli célja volt elhozni de la Porte úrnak a kért fél ökröt.

Bár vértben, sisakban volt, apánk nagy ívben szökkent le lováról, mint szokott, majd ránk parancsolt: kövessük példáját, s kössük mindhárom lovat a kőfalba ágyazott vasgyűrűkhöz.

Megcselekedtük. Ekkor mintegy tíz lépésre voltunk a pestises háztól. Apám körülkémlelt, látja-e valaki, majd a házhoz sietett s megrántotta azt a kosárkát, mely kötélen csüngött alá a felső ablakból.

Halkan felcsendült egy harangocska, s odafent, az ablaknyílásban megjelent egy fej. Franchou. Arca

kicsit fáradtnak látszott, de most is kicsattanóan piros volt.

- Édes Jézusom! - kiáltotta, s derékig kihajolt az ablakon, úgyhogy tisztán láthattuk vállfűzőjéből kibuggyanó szép emleit. - Dicsértessék az Örökkévaló! Báró úr mégsem hagyja sorsára az ő hű szolgálóját.

- Csitt, Franchou, még meghallja valaki! Beteg vagy-e?

- Igen, az éhségtől és rettegéstől. Máskülönben egészséges vagyok. Mióta úrnőm meghalt, ki nem léptem e pestisfészekből.

- Én kihozlak onnan. Kiférsz vajon eme ablakon? Nem vagy éppen nádszál termetű.

- Mi tagadás, van rajtam hús bőviben, főképp övön alul. De majd csak kivergődöm valahogy.

Kövér egér is kifér saját likán!

- Jól van. Hozom, ami kell.

S Samsonra hagyva a lovak őrizetét, apám magával vitt létrát keresni. Bejártuk a környező utcákat, benéztünk a házak udvarára s pajtákba. Amikor végre ráakadtunk a megfelelő létrára, ami nem volt könnyű, mert ahhoz, hogy ama ablakig felérjen, igen hosszúnak kellett lennie, megragadtuk két végénél fogva, s vittük egyenest a térre, honnan nagy megdöbbenésünkre nagy kiáltozás hallatszott.

- Mi ez a zsivaj? - vonta össze a szemöldökét apám, s meggyorsította lépteit.

Amikor kiértünk a sarokra, Valade úrnő háza elé, döbbenetünkben elejtettük a létrát. Samson vagy harminc, pikával, késsel, kaszával, cséphadaróval felfegyverkezett csavargó gyűrűjében forgolódott fehér lován (két csavargónál pláne szakállas puskát láttunk), s pisztollyal igyekezett őket távol tartani magától. A csavargók kiáltozva, fenyegető morgást hallatva tolongtak a két ló körül, s nem tágítottak, ámbár az első lövés vagy vágás kockázatát egyik sem merte vállalni. Samson sem lőtt (mint tettem volna a helyében talán én). Angyalarcán árnyéka sem látszott félelemnek vagy haragnak.

Kék szemét merőn a sokaságra szegezte, s döbbenten, bájospöszén ejtve a z hangot, minduntalan azt mondogatta: - Mi ez? De hát mi ez?

- Mi ez? - visszhangozta fenyegetően apám. - Mit akarnak itt ezek az emberek? Rajta, Pierre, rontsunk rájuk!

S abban a szent percben kivont karddal rohant rá e csőcselékre, én meg ugyancsak kardot vonva, utána. Apám nagyokat suhintott jobbra-balra - de csak a kard lapjával, gondosan ügyelve, hogy senkit meg ne sebezzen -, s egykettőre utat nyitott magának a lovakhoz, elkötötte őket, s odadobva nekem az én lovam gyeplőszárát, nyeregbe lendült.

- Sorakozzunk fel a ház előtt, háttal a falnak! - súgta oda nekem apám. - Akkor nem kell hátbatámadástól tartanunk.

Körbetáncoltatta lovát, s minek utána így megtisztította maga körül a helyet, lassan hátrálva Valade úrnő házának falához kormányozta heréltjét. Az én fekete lovacskám nem volt oly kezes s jól

nevelt, mint az övé, üggyel-bajjal mégis elvergődtem apám jobbjára s Samson bal oldalára. E pillanatban mindhárman pisztolyt szorongattunk mindkét kezünkben - a kantárt a ló nyakára vetettük -, s jobb csuklónkon ott himbálózott a mezítelen kardpenge is. Apám, úgy hiszem, rögtön megrohamozta volna a sokaságot, ha két régi katonája fogja közre, s nem mi ketten. De nem akarta legénykéi életét utcai csetepatéban kockára vetni. Inkább alkuba bocsátkozott hát a csavargókkal, annál is inkább, mivel így, felfegyverkezve sem látszottak igazán veszedelmesnek, inkább gyengének s kiéhezettnek.

- Ej, barátaim, mit jelentsen eme tülekedés? - kérdezte tehát Jean de Siorac a kengyelben felállva messzehangzóan, de derűsen és vidáman. - Így fogadják manapság a látogatót Lendrevie-ben?

Miért fenekedtek ránk?

- Hogy megöljünk, báró, fiaiddal egyetemben - felelte egy nagy, kövér ember, ki a sokaság első sorában állt. Kiguvadt fekete szeméről, hordóhasáról s az öve mellé dugott nagykésről megismertem: Forcalquier volt, Lendrevie mészárosa.

- Be' mocskos és csúnya szavak! - nevetett nagyot apám, de közben éberen fürkészte a sokaságot, kivált ama két férfit, kiknél szakállas puska volt. - Engem megölni, Forcalquier uram? Azt hiszed, neked sikerül, ami az angoloknak nem? S feltéve hogy mégis sikerülne, akkor is bitón végzik majd mindazok, kik nem halnak meg már itt és most, az én kezemtől!

- S ugyan ki lógatná fel őket? - csattant fel Forcalquier. - De la Porte úr? ("Vesszen! Le vele!" kiáltotta a csőcselék e név hallatán.) Hisz a király e kis szaros hadnagya ki sem meri dugni orrát házából! S annyi katonája sincs már, hogy a kapukat őriztesse! De ha lenne is katonája, s mind lefogatna bennünket, ugyan ki ítélkezne felettünk? A sarlat-i bírák? Ők elfutottak. (Itt megkettőződött a fütyülés s kiáltozás.) Lásd be, báró, nincs itt már senki, se tisztek, se polgárok, se bírák, se nemesurak! Most mi parancsolunk.

- És te vagy a fővezér?

- Én vagyok, én, Forcalquier. Kineveztem magam Lendrevie bárójának s e helyt a legfőbb bírónak. Tehát meghalsz, legénykéiddel együtt. Így ítélt az én törvényszékem!

E hetvenkedés nagy derültséget támasztott körös-körül. De ha Forcalquier maga mindenre elszántnak látszott is, a csőcselék annál kevésbé. Örömmel s elégtétellel hallgatta a mészáros orcátlan fenyegetéseit, ám nemigen sietett valóra váltani őket. Apám megsejtette a sokaság érzéseit, s megtartva az előbbi, tréfás hangot, folytatta a kockázatos játszmát.

- Nos, Lendrevie mészáros-bárója - mondta vidám gúnnyal -, te aztán nem henyélsz, gyorsabban ítélsz, mint akármelyik városi bíró! Hanem az ítéletet illő megindokolni: mely bűnünkért büntetsz halállal?

- Mert a pestises házat megkörnyékeztétek, s a leányzót, kit oda bezártunk, meg akartátok szöktetni. Ez főbenjáró bűn, mint tudod.

- Csakhogy e leányzó egészséges, ezért én kezeskedem, ki tanult orvos vagyok! Egy baja van csak: az éhség.

- Mi is éhen döglünk! - kiáltotta valaki átható hangon, s e kiáltást itt is, ott is felkapta a sokaság; s a kiáltások e különös litániája félig sirámként hangzott, félig fenyegetésképpen.

- Elég a beszédből, báró! - mondta Forcalquier. - Hallhattad alattvalóim szavát: meg kell halnotok!

S azzal elővonta öve mellől a nagykést. Nem tudom, esztelenül bátor volt-e avagy elmehabarodott, de azt tudom: apám pisztolyának csöve e pillanatban éppen a szívére irányult.

- Vigyázz magadra, Forcalquier mester! - mondta apám szigorúan. - A pestis után alattvalóiddal együtt felelni fogsz e rendbontásért.

- A pestis után! - kiáltotta Forcalquier. - Hisz nem lesz "pestis után." (S itt oly mozdulatot tett késével, mintha fejek sokaságát vágná le, minden itt lakó fejét.) - Ezt Isten maga tudatta velem folytatta, merőn apámra szegezve dülledt békaszemét. - Álmomban megjelent nekem a Boldogságos Szűz, ő mondta, s megesküdött isteni fia nevére, hogy Lendrevie-ben senki túl nem éli a pestist. Nem sokkal előzöl meg bennünket a halálban, báró! Itt senkit meg nem kímél a fekete halál, ezt maga az Ég árulta el nekem!

Kése ismét a levegőbe kaszált.

- Mind meghalunk! - kiáltotta teli torokból.

Láttam apám tekintetéből; immár a legrosszabbtól tart e halálra szánt csavargó népség részéről.

Mégis nyájasan s vidáman csengett a hangja, amikor újra megszólalt: - Jó emberek, ha csakugyan meg kell halnunk, legalább azt mondjátok meg, mi hasznotok származik halálunkból?

- Megesszük a lovakat! - kiáltotta valaki.

- Végre értelek benneteket, jó emberek - vágta rá apám bámulatos lélekjelenléttel -, s megnyugszik az én lelkem. Hisz nem a gonoszság mozgat titeket, csupán az éhség! No, ha így van, pompás váltságdíjat ajánlhatok fel nektek életünkért s e szegény leányzó szabadságáért: egy igen szép s nagy darab húst, tegnap levágott tinónk húsát. Azt mondtam, emberek: egy igen szép s jó darab marhahúst! Ehettek, amennyi belétek fér. Pierre fiam máris megy, és elhozza nektek!

Belevágtam sarkantyúmat fekete lovacskám szügyébe, s ő, mint a kilőtt nyíl, szállt a síkos kövezet fölött. Siorac unokafivéreink éppen az ökör utolsó fertályát készültek kimérni, amikor közibük rontottam. Már messziről integettem s kiáltoztam, ahogy a torkomon kifért: hagyják abba a húsmérést, s kövessenek, de tüstént! S a szekér csakugyan pokoli robajjal száguldott nyomomban a terecskére, hol apám azóta sem szűnt meg szóval tartani a sokaságot; megállás s pihenő nélkül beszélt, hogy az emberek figyelmét lekösse, s ne hagyja szóhoz jutni Forcalquier-t.

Alig látott már a szemébe csorgó verejtéktől. Láttunkra nagyot s megkönnyebbülten sóhajtott - s amint feltűnt köztünk a két Siorac fiú vértben-sisakban s szakállas puskával felfegyverkezve, a

sokaság valóban hátrálni kezdett, de nem úgy Forcalquier, ő rendületlenül kitartott őrhelyén tátott szájjal, ám kivont késsel. Apám abban a szempillanatban övébe dugta a két pisztolyt, s egyetlen ugrással átlendült lova hátáról a szekérre, úgyhogy lába nem ért földet - nem tudom, honnan vette a mutatványhoz kellő emberfeletti erőt! -, két kézzel megragadta az ökörfertályt, kinyújtott karral feje fölé emelte, s a sokaság pillantásainak kereszttüzében elkiáltotta magát: - Nosza fogd, Lendrevie mészáros-bárója, s oszd szét alattvalóid közt e jóféle húst!

S hirtelen-váratlan meglódítva feje fölött a nagy darab húst, hihetetlen erővel a mészáros arcába vágta. Forcalquier megingott, s elzuhant hanyatt. Feje nagyot koppant a kövezeten, ő maga eszméletlen terült el a földön. Nem emelte fel s nem is törődött vele senki. A csavargók abban a minutában ellepték a húst, mint legyek a dögöt; fegyvereiket elhajítva veszett ebként vetették rá magukat a prédára, s marcangolni kezdték, ki késsel, ki kézzel, ki foggal.

Látva, hogy miránk többé nem ügyelnek, apám nekitámasztotta a létrát a pestises ház falának, s Franchou kihátrált az ablakon. Előbb csak a lába fejét dugta ki, majd a lába szárát s combját, hanem ami eztán következett volna, az bizony fennakadt az ablak keretében, lévén Franchou teste a közepe táján gömbölyűbb a kelleténél.

- Haj, leányom, túlontúl sok jutott ki neked eme kellemetességből! Nyomd, kérlek, szépen kérlek, ahogy bírod! Az életünk forog kockán! És Franchou addig erőlködött, addig fészkelődött s nyomakodott, amennyire erejéből tellett, aprókat sikongva fájdalmában, s minduntalan Jézushoz fohászkodva, míg végre valahogy kicsusszant az ablakon, s inkább legurulva, semmint a létra fokain lépegetve érkezett apám karjai közé, ki meglóbálta, mint az imént a marhafertályt, s a szó szoros értelmében felhajította a szekérre.

A következő pillanatban már ismét lova nyergében volt Jean de Siorac. És sarkantyútól, ostortól, kiáltásainktól ösztökélve nekiiramodott, s eszeveszett száguldásba csapott mind az öt ló: s mialatt mi furcsa rikkantásokat hallattunk nagy megkönnyebbülésünkben, patkójuk szikrát vetett Lendrevie átkozott kövezetén.

Tizedik fejezet Sarlat-i kiruccanásunk legkínosabb momentuma nem a lendrevie-i zendülés volt számomra s Samson számára, hanem a rákövetkező húsznapos szobafogság az északkeleti toronyban. Michel és Benoit Siorac sem viselte jobban a rabságot az alattunk lévő teremben. A padló hasadékán át sokszor felhallatszott, mint panaszkodik egyik a másiknak - hogy ki kinek, nem tudhattuk, lévén a hangjuk is egyforma -, az idő lassú múlása miatt. S csakugyan lassan múlt idefent a nap, hol semmi nem törte meg az egyhangúságát a háromszori étkezésen kívül, melyet Escorgol hordott föl nekünk, s mely igen bőséges volt, apám rendeletére, hogy vénáinkat s artériáinkat megerősíthesse a végzetes miazmák behatolása ellen.

Apám azért szemelte ki éppen Escorgolt étekfogónkul, mivel két évvel ennek előtte túlélte Nimes-ben a pestist. Feltehető volt hát, hogy teste ismét el-kiűzi a mérget, ha az rátámadna, mivel egyszer már sikerrel birkózott meg vele.

Minthogy pedig Escorgol nem őrködhetett többé a kapuerődben új feladata miatt, s mert a tüzet is ő táplálta az elrekesztettek szobáiban, szolgálatát apám vette át, ki ilyenformán ott töltötte le a maga húsz napját, kapuerődünk első emeletén, Franchou pedig a másodikon. A dolgokat apám rendezte így el, s mint Sauveterre keserű, rövidke megjegyzéséből látom a "Számadáskönyv"-ben, ő bizony másként osztott volna el bennünket, ha kikérik véleményét.

Sauveterre bácsi tartott a tétlenség káros hatásától, azért fogságunk második napján beküldte Titus Liviusunkat, latin szótárunkat és királyaink történetét (ez utóbbit tulajdon kezével vetette számunkra papirosra), s szigorúan meghagyta: naponta fordítsunk le egy oldalt az elsőből, tanuljunk meg kettőt a másodikból; s azon túl jelet tett Bibliánkban ama passzusok mellé, melyeket naponta háromszor fennhangon el kellett olvasnunk. Írásos instrukciójában Sauveterre ígéretet akart kicsikarni tőlem arra nézve, hogy Samsonnak a latin fordításban nem segítek, mit én igen tisztelettudó formában ugyan, de elutasítottam, természetesen ugyancsak írásban, mondván, hogy ha már Samson nem számíthat többé latin fordításainál Sauveterre bácsi segítségére, hadd kapja meg legalább az enyémet, másként megeshet, hogy végképp elkeseredik, hisz annyira a szívére vesz mindent. Ehhez Sauveterre némi gondolkodás után hozzá is járult, de kikötötte: húzzam alá azokat a passzusokat, melyek lefordításában öcsém segítségére voltam. Nem mintha Samson rosszabb latinos lett volna nálam, de franciára, nem pedig oc nyelvre kellett latin leckéinket lefordítanunk, s abban jóval gyengébb volt. Én elég jól beszéltem Észak nyelvét, mivel anyám csak e nyelven szólt hozzám előkelősködésből, míg élt, s apám is e nyelven oktatott az orvostudományra. Szegény Samsonnak ellenben nemigen volt alkalma franciául beszélni, őszinte bánatára. Írásban több kérést intéztem Sauveterre-hez, változó szerencsével: 1. "Megkérhetem-e Escorgolt, hogy kardot s mellvértet hozzon fel nekünk?"

"Megengedem. De jól ügyeljen, öcsém, s tartsa féken indulatát, nehogy megvakítsa a fél szemére öccsét!"

2. "Elküldhetem-e Escorgolt golyófogó-játékomért?"

"Nem. Öcsémuram már kinőtt ama korból, melyben az effajta léha időtöltés megengedhető."

3. "Válthatok-e apámmal levelet a pestis dolgában?"

"Válthat."

4. "Írhatok-e Catherine-nak s kis Hélixnek?"

"Nem. Öcsémuram semmi olyat nem mondhat a leányoknak, mi rájuk nézve akár a legcsekélyebb fontossággal bírna."

E pontra nézve más véleményen voltam, s velem együtt kis Hélix is, mint ezt levélkéje bizonyította. Egy óvatlan pillanatban csúsztathatta be retesszel elzárt ajtónk hasadékán.

"Én Pierem irrtam neked s ama gonosz őrre bisztam alevelet, de ő Soternek atta, ki ellolvasta, s tüzre vettette s mekhatyta Alazainak, veszőzön mek. Jajj, szegin fenekem! Deaz mint semmi. Pierem mindég csak teróllad gondukodom s igen sajg szüem.

Hélix" Én is sokszor gondoltam börtönömben, az északkeleti toronyban kis Hélixre, kivált esténként, miután a mécset elfújtuk, s egyedül forgolódtam ágyamban, nem lévén kihez bújnom. Könnyebben utolért bizony az álom, amikor kis Hélix puha keblecskéje közé hajthattam le fejemet, s bal karomat dereka alá csúsztatva, jobb lábomat az ő két lába közé fektetve elszunnyadtam, minek utána belefáradtunk kisded játékainkba. Hol vagy, szegény kis Hélixem, míg e sorokat írom? A pokolban vagy a paradicsomban? Ma sem hihetem, hogy oly nagy vétek lett volna édesdeden s nyugodtan elpihennem selymes két karod oltalmában, vagy hogy te oly gonoszul cselekedtél volna, mert körbekörberepültél, vidáman csicseregve, hogy fészkedre vonj.

A terem, hol Samsonnal raboskodtunk, tágas volt, világos, szellős és főleg jó szagú, mert padlásul szolgált, itt tartottuk almánkat, gyékényfonatokon szépen sorba rakva, ráncosak voltak s töpörödöttek, mint megannyi vénasszony, de tökéletesen épek; noha már július havában jártunk. Az édes alma szaga elvegyült a kandallóban fenyőtűzön pörkölődő fűszerszámok illatával. E benti tűz s a kinti, júliusi napsütés hevében sülögettünk, mint kenyér a kemencében, ha sarkig tártuk is az ablakot.

Még rosszabb volt, ha vívtunk, s felsőtestünkre vastag plasztron borult. A csörte végén falnak támasztottuk a kardot, ledobtuk a plasztront, s szédelegve, zihálva, verejtékben úszva terültünk el ágyunkon anyaszült meztelenül.

"Nincs jobb ellenszere a fertőzetnek, mint az izzadság - írta nekem apám éppen a tájt, válaszul aggódó kérdésemre: lehet-e vajon a pestist kúrálni, s hogyan? - Ezért is ajánlja betegeinek Gilbert Érouard úr, az orvostudományok montpellier-i doktora (kívánom, fiamuram, hogy egykor tőle tanulhasson, mivel igen nagy a tudása), hogy reggel-este nagy pohár sós ajókalevet hajtsanak fel. Ez az erős ital alaposan megizzasztja a beteget, s meg is gyógyíthatja, mondja Érouard, mert a só melyet, mint fiamuram is tudja, a disznó húsának megóvására használunk - mintegy megemészti azt a nevenincs rothadást, melyet a méreg olt a testbe. Más tudósok a skorpióolajra esküsznek. Száz skorpiót dióolajba fojtanak, majd e folyadékot felerészben fejér borral keverve a beteggel megitatják.

E szer heves öklendezést vált ki, s a mérget a testből magához vonja, majd pedig a hányás folytán kiüríti, állítják e tudósok. Én magam nem is tudom, mint vélekedjek e kegyetlen orvosszerről folytatta apám -, mivel a pestisest anélkül is heves hányinger környezi, s nem látom be, mi haszna volna azt fokozni.

Nem, nem látom, mit nyerhetek a beteg purgálásával, mivel amúgy is keserves hasmenés kínozza szegényt. S úgy vélem: a köpölyözés sem tesz egyebet, csak legyengíti a beteget, ki anélkül is gyenge, mint őszi falevél. S hasonlóképp vélekedem a koplaltatásról is.

Láttam oly kirurgusokat is - ó, a tudatlan fajzatja! -, kik a pestises fekélyt tüzes vassal égették ki avagy késsel metszették ki. Ez hitem szerint iszonyúan barbár s mi több, haszontalan eljárás. A fekélynek magától kell kifakadnia, ahhoz hozzá sem szabad érnünk, hacsak nem avégett, hogy a

gennyet róla levegyük. Ugyanis, ha a fekély kifakad, az annak a jele, hogy a méreg távozni készül a testből. Tehát utat kell engednünk neki.

Diane de Fontenackal theriakum-vizet itattam. E szert magam készítettem fehér borba pácolt gyökerekből s füvekből: angyalgyökérből, mirtusból, ördögszemből, borókabogyóból, sáfránydióból s szegfűszegből. Más orvosszert nem alkalmaztam a theriakum-vízen kívül, mely bőséges izzadást vált ki, hanem csakis arra ügyeltem, hogy a beteget jól tápláljam, s ihasson, amennyi belefér; hogy tisztán tartsam, lázát csillapítsam, s azonképpen halálfélelmét is biztató szavakkal. A többi már imádság dolga."

E levél - melyet híven megőriztem apám más leveleivel együtt - a legjobb bizonyság rá, ha egyáltalán kell rá még más bizonyság is, hogy Lascaux úr igazat beszélt, apám "nemcsak hit dolgában volt eretnek, hanem az orvostudományban is." Mert a levélből világosan kitetszik, mi csekély bizodalma volt az akkoriban pestis ellen használt s általánosan elfogadott szerekben, az egy theriakum-vízen kívül, ideértve a sós ajókalevet és skorpióolajat is, melyekről pedig csupa jót hallottam négy-öt esztendővel később a montpelliere-i orvostudósoktól.

Vánszorgott az idő fogságunkban. Egy-egy nap egész hónappal ért fel, lassan múló napokból összeálló hónappal... S hát még milyen unalmas lett volna e sivár tétlenség Titus Livius, a Biblia s királyaink ellenére, ha nem lett volna velem Samson. Angyal volt ő, igazi angyal! Húsz teljes napot, hússzor huszonnégy órát tölteni el fivérünkkel a négy fal közé zárva úgy, hogy soha a legparányibb felhő, soha pörpatvar avagy civódás árnyéka elő nem jő; úgy mondom, hogy végezetül jobban szeressük, ha lehet, mint előbb - ez mutatja, mi nemes fémből volt fivérem alkotva, mert ami engem illet, nem áltatom magam, ismerem természetem gyengéit.

Bizonyára mondtam már milyen, de szeretném újra felidézni képét, hisz valóságos festmény: Samson először is szép, oly szép, hogy nappallá fordítja az éjt. Rézvörös haja csigásan omlik izmos nyakára, szeme kék, mint a nyári égbolt, arca mint a tej, vonásai hibátlanok. S eddig még csak arcáról beszéltem, nem termetéről, mely pár év múlva szobornak kívánkozik majd férfias arányosságával. S e sok szépség még semmi, ahogy lényének bája és száz más kellemetessége is; pusztán külső s szemmel látható jelei a léleknek, mely e hüvelyben lakozik.

Cabusse úgy vélte: Samson esze kereke lassan jár, mivel egyaránt lassú volt a védekezésben s a támadásban. Cabusse tévedett, ez Samsonnál nem észbeli hiba, hanem erény. Samson annyira szereti azt, akivel vív, hogy sem azt nem képes elhinni: sebet kaphat tőle, sem azt, hogy sebet adhat neki. Fel nem foghatja a gonoszságot, még látszatra s játékképpen sem. Erre nézve ezrével hozhatnék fel példát bizonyságképpen. Az utolsó a sorban éppen az a kép volt, melyet mindmáig oly szívesen idézek magam elé: Samson fehér lován, szemközt a lendrevie-i zendülők, amint ámultan szegezi nagy kék szemét a dühöngőkre, és az ő szelíd, selypes hangján egyre hajtogatja: "Mi ez? De hát mi ez?"

A világ legnagylelkűbb emberénél is eljő előbb-utóbb a pillanat, melyben kiütközik önzése.

Samsonnál soha. Nem is gondol rá, s éppen nem kérkedik vele, de ő mindig a másikat helyezi maga elé. Samson sírt anyám halálakor. Holott Isabelle soha egy szóra avagy pillantásra sem érdemesítette őt, míg élt. Mit szerethetett rajta, s mit láthatott mégis benne ő, kin anyám világéletében keresztülnézett, nem tudom, sőt nem is sejtem. Mert mindig kevés beszédű volt az én öcsém, s ügyetlen a benne lakozó nagy szeretet kimutatásában. Ám szobafogságunk végén újabb, fölötte

megindító tanújelét adta mérhetetlen szeretetének, mely mint Isten napja, mindenkire egyformán süt.

Apám arra használta fel a kényszerű tétlenség e heteit, hogy aprólékosan leírta de la Porte úrnak a lendrevie-i zendülést. Levelét Escorgollal küldte el, kinek meghagyta: vegyen magához egy hosszú botot, annak végét hasítsa be, a levelet csippentse a hasítékba, s úgy a bot végén nyújtsa be de la Porte úr katonáinak. Egyúttal el kellett hoznia az eladott fél tinóért járó pénzt, ám azt is szigorú előírások betartásával. A fertőzött - illetve ily gyanú alá eső, mert sok kézen megfordult pénzdarabokat csakis ecettel telt lábosba merítve adhatták ki a fal résén sarlat-i adósaink.

Guillaume de la Porte úr két nappal később küldte meg válaszát lovas futár útján, kivel apám csak a kapuerőd ablakából váltott szót ecettel átitatott álorcája mögül; annak is bottal kellett a levelet az ablakba felnyújtania, mint Escorgolnak. E levelet azután füvekkel illatosított tűz fölé tartotta apám, hosszan kitéve a felszálló, jótékony párák hatásának. Csak ez után nyitotta ki, s akkor is kesztyűt húzott, s olvasás közben oly távol tartotta arcától a levelet, amint csak lehetett. Óvatosságáról később maga számolt be nekem, mivel példásnak vélte.

Forcalquier gaztetteiről pontos tudomással bír, írta a királyi hadnagy. De mint a mészáros-báró oly találóan mondta, de la Porte úrnak annyi katonája sem igen van már, hogy a kapukat őriztesse.

Naponta elhalt közülük egy-kettő, s hiába kínál magas zsoldot, nem kap helyettük újakat. S ami még rosszabb: az élők s megmaradtak sem igen engedelmeskednek parancsainak, mivel szentül hiszik, akárcsak Forcalquier csavargói, hogy így is, úgy is végük. Úgy harapódzik el valóban az anarchia, mindent megrontva, mint a lepra. A két konzul egyike (nem árulom el, melyik) június 9-én kiszökött éjszaka a városból, minek utána egyik szobaleányát elragadta a kór, s az a veszély fenyegette, hogy házuk kapuját beszögezik; célja elérése végett megvesztegette az egyik kapu őrségét, hogy melyiket, azt a hadnagy maga sem tudja. S ha tudná is, hiába tudná, úgysem büntethetné meg a vétkeseket. Nincs immár rá hatalma. Meghalt a hóhér, s meghalt mindkét segédje, sőt még a városi börtön két porkolábja is. S így nemhogy a vétkeseket meg nem büntetheti, de még a börtön foglyait is szabadon kellett engednie, mivel nincs aki őrizze, s nincs, amivel táplálják őket. Rettenetes pénzszűkében vannak. A város ládája kiürülőben, bevételei elapadtak, kiadásai óriásiak. A hollókon s katonákon kívül, kik közül az előbbiek húsz, az utóbbiak huszonöt librát kapnak havonta s fejenként, harminc librát kell fizetni a fertőtlenítőknek minden ház után, melyet kénvirággal kifüstölnek. Azon fölül kétszáz librát kap hópénzként s fejenként ama négy kirurgus, ki nem restellt Sarlat-ban maradni. Fizetni kell még az ő segédeiket s azokat az embereket is, kik előttük járnak az utcán, s fennen lobogó viaszszövétneket visznek a méreg el-kiűzésére, ha fertőzött házba tartanak.

A megmaradt s elárvult konzul és de la Porte úr ezért arra kérte a testvériséget, adjon kölcsön a városnak kétezer librát egy esztendőre, tizenöt percentes kamatot számolva rá. Zálogképpen felajánlották temniaci földeiket, melyeket egyházi kézből vett volt meg a város a kótyavetyén. De la Porte úr hangsúlyozta: a zálog becse sokszorosan felülmúlja a kölcsönét, azért határoztak mégis úgy a konzullal, hogy e zálogot kínálják fel, mivel nem tudhatják, képes lesz-e a város valaha is megfizetni adósságát, hisz máris az a veszély fenyegeti, hogy utolsó lakosai elhunytával végképp s örökre kihal.

Sarlat már a gyászos emlékezetű 1521-es pestis alkalmával elvesztette lakossága nagyobbik felét, ötezerből háromezer-ötszázat, s ha csak egy-két hónapig dühöng még a kór, írmagja sem marad.

Apám megkönnyezte e levelet, mint utóbb mondta, s azon nyomban írt Sauveterre-nek, beleegyezését kérve a kölcsön megadásához. Sauveterre-t is feldúlta és megrázta a hír, s

haladéktalanul igent mondott, mindazonáltal megjegyezte: Mespech nem sokra megy a felkínált záloggal, minthogy ama földek igen messze esnek a birtoktól, megművelésükre az egyetlen mód bérbeadásuk lenne, márpedig az felemésztené a várható haszon egészét, mint fivére is tudja.

Samsonnak s nekem naponta írt apám. Unaloműzésképpen átvállalta Sauveterre-től az ő hozzájárulásával latin fordításaink korrigálását, s e két munkát igen jól végezte, lévén az ő franciasága finomabb s választékosabb, mint Sauveterre-é. Amellett kitűnő lekciókat küldött nekem szakállas puska okozta sebek orvoslásáról részint Ambroise Paré könyve, részint a normandiai légióban leszolgált kilenc esztendő alatt szerzett, saját tapasztalatai alapján. Később megtudtam: Catherine, kis Hélix és Gavachette Alazais-nak benyújtott feladatait is ő korrigálta. Anyám halála után a testvériség tanítómesterré léptette elő Alazais-t.

Meglepőnek tetszhet, hogy Mespechben ily nagy gondot fordítottak leánygyermekek oktatására, de a testvériség meggyőződése volt: mindenkinek, ha úrnő lesz, ha szolgáló, meg kell tanulnia olvasni, hogy egykor a szent könyveket forgathassa maga s gyermekei üdvére s hasznára. A vallásnak, akárcsak a nyelvnek, melyet joggal nevezünk anyanyelvnek, az édesanyáról kell a gyermekre átragadnia, s pedig legkisebb korában, vélte a testvériség. Így s ezért történt, e hugenotta buzgalom miatt, hogy kis Hélix s Gavachette korához képest máris többet tudott némely katolikus családból való nemes kisasszonynál, ki a nevét is üggyel-bajjal írja le. Alazais ortográfiája ugyan igen eredeti volt, és sajnálatos módon átörökítette növendékeire is, apám azonban csak mulatott e gyengéjén, s amikor Sauveterre szóvá tette, azt felelte rá nevetve: "Medici Katalin sem ír kis Hélixnél különbül, mégis Franciaország királynéja."

Három nappal fogságunk lejárta előtt ismét levelet kaptam kis Hélixtől, stílusára nézve mindenben az elsőhöz hasonlót, s tartalmára nézve éppoly gyengédet, írója most is "csak felőlem gondolkodott." Hanem ami igen-igen felbosszantott: megtudtam belőle, hogy konyhánkban s pitvarunkban szaporán peregnek újfent a nyelvek, Maligou néne s Barberine reggeltől estig Franchoun köszörüli a magáét. Előbb azt gondoltam, szólok apámnak e locsi-fecsi pletykáról, de nem üthettem bele orromat az ő dolgába, s nem árulhattam el kis Hélixet. Tehát hallgattam, még Samsonnak sem szóltam e második levélkéről, melyet hamarosan tűzre vetettem.

Csodát vártam fogságunk végétől, szívszakadva lestem a reggelt, melyen először hagyhatjuk el Samsonnal a szobát, hol három végeérhetetlen héten át raboskodtunk. S amikor végre eljött az a reggel, nem hozott egyebet, csak bánatot s szívfájást.

Levél útján úgy állapodtunk volt meg apánkkal, hogy cellánkat addig el nem hagyjuk, míg ő ki nem szabadít; s míg arra vártunk, hogy a kulcs megcsikorduljon súlyos ajtónk zárjában, Samsonnal elszántuk magunkat egy utolsó csörtére, s addig vívtunk, míg csak fulladás nem környékezett súlyos plasztronunk alatt. Akkor kifűztük s kibújtunk belőle, kardunkat falnak támasztottuk, s anyaszült meztelenül elterültünk ágyunkon.

Ekkor fordult el végre a kulcs a zárban. Felültem. Vidám tekintettel, mosolygós arccal belépett apám. Talpra ugrottam, Samson is, s a szoba két végéből örömrepesve, futva indultunk apánkhoz, tudva, mi forrón ölel majd keblére bennünket. Hanem apám egyszerre rám meredt, elsápadt, s rózsás kedvéből hirtelen-váratlan jeges dühbe csapva át, mennydörgő hangon rám ripakodott:

- Bálványimádásra adta-e fejét, fiamuram?

- Bálványimádásra? Én?

A hihetetlen vád úgy ért, mint hirtelen lecsapó mennykő, s szinte a földhöz szegzett.

Megdermedt Samson is, s tágra nyílt kék szemét kérdőn függesztette apámra, majd rám.

- Nem egy Mária-medália az ott a nyakadban? - kérdezte apám szikrázó szemmel, vádlón emelve rám remegő mutatóujját.

- Hisz ismeri, édesapám: anyámé volt e medália - súgtam inkább, semmint mondtam feleletképpen.

- Mit bánom én, honnan jő s kitől kaptad! - kiáltotta apám az indulat tetőpontján, s oly mozdulatot tett, mintha le akarná tépni a nyakamból a bálványképet. - Hogy ott van, az maga a kárhozat!

- Apámuram - mondtam, erőt véve magamon, s immár valamivel szilárdabb hangon, mert ugyancsak sértett ez a "Mit bánom én!" -, anyám akasztotta nyakamba a halálos ágyán, s szavamat vette: hordani fogom, míg élek.

- S te szavadat adtad!

- Halálán volt már. Mi mást tehettem?

- Szóltál volna! Nekem! Abban a minutában - tajtékzott apám. - Én, a te szülőapád, felmentettelek volna e szörnyű fogadalom alól. De te ehelyett latorként eltitkoltad előlem, és suttyomban hordtad e medáliát, hitedet elárulva!

- Nem vagyok áruló, sem tolvaj! - feleltem eltökélten, mert immár engem is elfogott a harag.

Kihúztam magam, s apámra meredtem berzenkedve, mint a kiskakas.

- Igenis az vagy, szeretetem tolvaja, melyre méltatlannak mutatkoztál, ha nem átallottad oly sok hónapon át eltitkolni előlem bűzhödt bálványimádásodat!

- Nem vagyok bálványimádó! - vágtam vissza kigyúlt szemmel, s már-már kihívóan, mivel a lelkem mélyéig feldúlt apám nagy igazságtalansága. - Nem imádkozom Máriához! Csakis Krisztushoz imádkozom vagy az Úrhoz, nem kérve senki közbenjárását, sem Máriáét, sem a szentekét. Az én szememben nem bálványkép e medália! Mégis szent, mert anyám hagyta rám.

- Nincs szent tárgy! - kiáltotta apám torkaszakadtából, s indulatában nagyot suhintott a levegőbe.

- Ki mást hisz, bálványimádó! Hiába csűri-csavarja, fiamuram - folytatta változatlan hangerővel -, azt mégsem merheti állítani, hogy e medáliát ártatlan szívvel hordja, mert hisz tudnia kell: anyját is ártó szándék vezette, amikor ezt az úrnak adta. Pierre úr tudja, miért kapta éppen e nevet születésekor az édesanyjától! S tudnia kell azt is: miért kapta e medáliát!

- Tudni éppenséggel tudom, de aljas nem vagyok - feleltem nem kevésbé hevesen s

berzenkedve, mint előbb. - A Pierre név nem tett pápistává. S a medália sem ártott hitemnek.

- Azt csak hiszi, uram - pattogott apám. - Ó, a sátán nagy ravasz, száz módját ismeri annak, hogy hozzánk férkőzzék, száz álarcot, melynek segítségével az ember szívébe lopja magát; akár a fiúi szeretet álarcát is!

- Nem hihetem, apámuram, hogy a sátán beleárthatja magát az anya szeretetébe fia iránt s a fiúéba anyja iránt - feleltem.

- Pedig úgy kell lennie! - Apám hangjából oly féktelen indulat süvöltött, hogy hallatára megfagyott ereimben a vér. És megismételte: - Pedig úgy kell lennie, ha azt sugallta Pierre úrfinak, hogy a medáliát előlem eltitkolja! Amikor 7-én reggel felkeltettem az urat, hogy Sarlat-ba menjünk, meztelen volt, mint most. Mégsem láttam rajta e bálványt. Hol volt akkor?

- Derékaljam alatt. Éjjel nem hordom. Nagyon nehéz.

- Álság, fondorlat, csalás terhétől nehéz, bizony! Vegye le menten s ide vele!

Ekkor váratlanul előlépett Samson, apám haragvó arcára emelte kék szemét, s kezét összekulcsolva azt mondta az ő szelíd hangján: - Ne, apám! Kérem, ne tegye!

Hogy Samson, a mindig szerény s tapintatos Samson beleszóljon egy pörpatvarba, melynek nem részese, ez oly szokatlan volt, hogy apám egy teljes percig bámult felvont szemöldökkel, döbbenten a fiára, azon töprengve, mit akar vajon ezzel a "ne tegye"-vel. Majd elsötétült arca, s én már-már azt hittem, rátámad Samsonra, de elfordult tőle, s ismét rám szegezve haragtól szikrázó szemét, rám förmedt: - Nos, mit parancsoltam?

Akkor megértettem: e pillanaton fordul meg egész életem, vagy ami egyre megy, a kép, melyet önmagamról alkotok. Kihúztam magam, s nyugodtan, hidegen feleltem: - Nem tehetem, apámuram. Megesküdtem anyámnak. S eskümet meg nem szeghetem.

- Feloldalak alóla! - kiáltotta magánkívül apám.

- Ez nem áll hatalmában. Egyedül anyám oldhatna fel, ha élne.

- Hogyan? Nyíltan dacolsz velem, Pierre? Dacolni mersz? - Úgy meredt rám, hogy azt hittem, mindjárt ököllel esik nekem. De mégis erőt vett magán, s valameddig némán járt fel-alá a teremben szikrázó szemmel, lángvörös arccal-homlokkal, ajkát harapdálva.

- Uram - mondta végül, s elém állt felszegett fejjel, csípőre tett kézzel -, vagy legott átadja nekem e medáliát, amint parancsoltam, vagy kitaszítom családom köréből, mint üszkös tagot, s örökre kikergetem e falak közül!

Éreztem: elsápadok, hátamat kiverte a verejték, lábom megroggyant s remegni kezdett, mintha feneketlen mélység nyílt volna meg előttem. Szóltam volna, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki elszorult torkomon.

- Nos, mi lesz? - kérdezte apám.

- Apámuram - mondtam nagy keservesen, egyenként préselve ki összeszűkült torkomon a szavakat, halkan, mégis alig fékezhető indulattal -, a szívem szakad bele, hogy apámuram neheztelését kell fejemre vonnom. De amit parancsolt, meg nem tehetem becstelenség nélkül, és semhogy becstelenül cselekedjem, inkább űzzenek el igaztalanul.

- Úgy lesz, úgy, uram! - sziszegte apám a foga közt. És hirtelen felcsattanva hozzátette: - De esküszöm - és én is meg szoktam tartani adott szavamat! -, akkor soha többé nem bocsátom színem elé!

Hosszú, gyászos csend támadt. Se láttam, se hallottam, s úgy tetszett: nem is élek többé. Csak álltam apám előtt kővé dermedten, némán és mintegy érzéketlenül, de forrt bennem a düh.

Ekkor lépett közbe másodízben Samson. Bár mintegy ködön át láttam, úgy rémlett: könny patakzik orcáin, s ez megdöbbentett, mert apám szeme száraz volt s haragvó, akárcsak az enyém, a bennünk s egymás ellen tomboló düh jeleként, éreztünk légyen bármit is a szívünk mélyén. Samson sírt. S bár nem foglalt pörünkben állást, és soha, egyetlen pillanatra ki nem lépett végtelen szelídségéből, a maga módján a segítségemre sietett. Mellém lépett, átölelte fél vállamat, s felém fordítva arcát - mely mintha vakító fényt hozott volna az engem környező, mély sötétbe -, azt mondta kicsit pöszén, mint mindig: - Kedves Pierre-em, én nem hagylak el. Ha elmész, veled tartok.

Ha a Sinai-hegyi mennykő csapott volna le apám lába elé, az sem döbbenthette volna meg jobban. Samsonra meredt, mintha ellene készülne fordítani a szívét facsaró haragot, de Samson sírt.

Nem önmagát siratta, hanem engem, hanem apámat, mert érezte, micsoda szörnyű pusztítást visz végbe bennünk e nagy összecsapás. S apám, ki engem meggyűlölt, csak mert perbe szálltam vele, nem bírta Samsonnal szemben megkeményíteni a szívét, akármennyire akarta, s mi több, nem nézhetett rá haraggal, s egyetlen rossz szót nem mondhatott neki. Érezve tehetetlenségét, s mert forrólázként rázta a harag, s majd eszét vesztette fájdalmában, mint én is, hirtelen elhatározással sarkon fordult, s nagy, ideges léptekkel kisietett a szobából. Indulata úgy elvakította, hogy az ajtófélfának rohant, s az ajtót tárva-nyitva feledte. Én akkor Samson karja közé vetettem magam, arcom arcához szorítottam, s hirtelen ellágyulva forró könnyeket hullattam. Hiába restelltem, hogy tizenhárom esztendős nagy fiú létemre, kit a nagykorúságtól mindössze két év választ el, sírok, mint egy ölbéli gyermek, egész testemet görcsös zokogás rázta, és ez ellen semmit sem tehettem.

Kisvártatva Samson eltolt magától, és szelíden, de határozottan rám szólt: öltözzem fel. Mielőtt örökre megválnánk Mespechtől, mondta Samson, szent kötelességem bocsánatot kérni apámtól, amiért szembeszálltam vele, eskümtől kényteleníttetve. E tanácsot jónak gondoltam, hisz igazán bántam, hogy

így s ennyit dacoltam apámmal, ámbár, mi a dolog velejét illeti, abban, úgy véltem, nekem volt s van igazam.

Tehát felöltöztem, sőt kurta kardomat is övembe tűztem, jeléül, hogy elhagyni készülök a várat, s noha a szívem majd kiugrott bordáim közül, s a fejem mintegy hordóvá dagadt s kóválygott a hirtelen csapástól, aránylag szilárd léptekkel tartottam a könyvtárszobába. Ám amint az ajtó közelébe értem, hirtelen megtorpantam: heves vita hangjaira lettem figyelmes, s arra, hogy nevem minduntalan visszatér a vitázók ajkán. S míg azon töprengtem, bekopogjak-e vagy sem, mert e heves perpatvar kellős közepén nem lett volna ildomos betoppannom, de visszafordulni sem volt merszem, némán, döbbenten, lélegzet-visszafojtva hallgattam apám s Sauveterre csatáját.

- Vannak sokkalta nagyobb bűnök is, mint egy medáliát hordani a nyakunkban! - kiáltotta Sauveterre sosem hallott indulattal, vádlón.

- Hogy érti ezt, fivérem? - kérdezte ingerülten apám.

- Ahogy mondom! - csattant fel élesen Sauveterre válasza. S fivérem tudja a legjobban, hogyan értem! Fivérem őrültséget őrültségre halmoz, megmondom úgy, ahogy gondolom. De mind között a legnagyobb volt kockára vetni fiai s unokaöccsei életét a pestis fészkébe tett esztelen kiruccanásával.

- Valahogy el kellett vinnünk oda a fél tinót!

- És el kellett onnan hozni Franchou-t! Azt hiszi, fivérem, de la Porte úr véletlenül említette e perszónát első levelében? Jól tudta ő, mivel csalhatja lépre a mi madarunkat! Neki jutott a hús, fivéremnek Franchou!

- Kérem, vonja vissza elítélendő szavait! - fortyant fel apám. - Semmi nincs e szegény leányzó s köztem. Amit érte tettem, keresztényi kötelességem volt!

- Akkor küldje el sürgősen a háztól! Minél messzebbre! Teszem a Volperie-re, hol nagy szükség volna munkás kezekre, hisz egyszerre vesztették el Jacotte-ot és Sarrazine-t.

- Nem, nem és nem! Franchou Catherine komornája lesz. Ezen ne is vitázzunk többé. Így határoztam, punktum!

- Nagyszerű! Itt van ugyan már nekünk Maligou-né, Barberine, Alazais, kis Hélix és Gavachette, összesen öt szolgáló, de nem lehetünk meg a hatodik nélkül. Kit is Catherine mellé szegődtetünk, noha hatesztendős sincs még a leányka! Ugyan könnyű lesz Franchou szolgálata, ha ebből áll, s nem többől!

- Fivérem, ami sok, az sok!

- Jól mondja bizony, fivérem, s van, ami több a soknál! - csapott ismét magasra Sauveterre hangja. - Mert miközben Mespech gazdagabb lesz egy fölös szolgálóval, elveszíti fivérem két kisebbik fiát, kiket nem átallna könyörtelenül elűzni, pestis és éhínség prédájául vetni, annyira igaz a mondás, hogy a rossz rosszat szül! Ó, uram, uram! - Sauveterre hangja most inkább fájdalmasan csengett, semmint haragosan. - Hadd mondom meg az igazat: fivérem ott szeret, ahol nem kell, s nem ott, ahol kell!

Hosszú csend támadt. Aztán apám szólalt meg fojtottan: - De miért, miért dacol így velem Pierre? Miért szereti anyját jobban nálamnál?

- Nem hiszek a fülemnek! - kiáltotta Sauveterre. - Még hogy Pierre jobban szeretné anyját fivéremnél! Hisz csakis a becsületére gondolt s adott szava megtartására! Hát nem tudja, fivérem, ki Pierre szemefénye s hőse, kit szeret s becsül a legjobban e földön? Hogy mindenben s mindig apját igyekszik követni, mi megvallom, el is rémít olykor, látván, mint cselekszik fivérem.

- Ej, fivérem, ne ítéljen elhamarkodva! - mondta apám hirtelen megenyhült hangon. - Még nem határoztam. Tudhatja, fivérem, mennyire gyűlölöm azt a medáliát. Életem keresztje volt!

- S nem Pierre keresztje-e mostan? Mit képzel, fivérem, ő tán könnyű szívvel vette a nyakába?

Ezt hallván, tudtam: megmenekültem. És e tudattól furcsa mód felserkent aluvó lelkiismeretem, s ámbár odáig vígan tűrte, hogy a könyvtárszoba ajtaján hallgatózzam, egyszeriben annyi s oly súlyos és bántó szemrehányást zúdított rám, hogy lábujjhegyen elosontam onnan, és Samsonhoz siettem.

Apróra elmeséltem neki mindent.

- Hogyan? Te hallgatóztál? - nyitotta tágra nagy, kék szemét.

- Hát igen! - vonogattam türelmetlenül a vállam, fel-alá járkálva a teremben. - Mi mást tehettem? Elvégre rólam volt szó!

Samson azonban nem nyugodott meg, sőt. Ránéztem, s ámbár láttam rajta: magában engem hibáztat, hirtelen ráébredtem, hogy ő az én Sauveterre-em, s ez titkon örömmel töltött el. Hozzáléptem, átöleltem, kétfelől arcon csókoltam, és nyers, de szívélyes hangon mondtam: - Ej, fivérem, fivérem!

E percben lépett be szobánkba az igazi Sauveterre talpig feketében, de fejét hetykén felszegte hugenotta malomkerékgallérja fölött. Gondosan betette maga mögött az ajtót, s valameddig némán függesztette rám gödrében mélyen ülő, fekete szemének átható pillantását.

- Öcsém - mondta végezetül -, tegye le kardját. Apjaura nem örülne, ha így látná. Hát elfelejtette, öcsém, hogy kardot kötnie csupán falainkon kívül szabad? Örömest a nyakába estem volna, amiért ily finoman adta tudtomra: szent a béke, de nem mertem, lévén egész külseje és magatartása roppant előkelő és szertartásos. Ráadásul franciául beszélt, nem périgord-iasan.

- Öcsém - folytatta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ily módon lezárni az ügyet -, amiért engedetlen volt apjaura iránt, büntetésképp tartozik egy húszsoros latin verset írni, s ebben mély és őszinte megbánásának hangot adnia amiatt, hogy kénytelen volt szíve s kedve ellenére a halott iránt való kötelezettségét fölébe helyezni annak, mellyel apjának tartozik.

- Úgy teszek, uram - mondtam mérhetetlenül megkönnyebbülve -, s szakasztott azon szavakkal, melyeket bátyám oly jól választott meg, s amelyek oly híven festik a valót.

Szavaimat meghajlással zártam. Sauveterre arca alig rebbent, mégis láttam rajta: elégedett szavaimmal és bókommal. - Nekem is húsz latin sort kell írnom? - kérdezte Samson riadt arccal, szánni való hangon. Sauveterre elmosolyodott.

- Samson öcsémtől csupán egyszerű bocsánatkérést vár Mespech bárója. - És ujját felemelve hozzátette: - De francia nyelven, hibátlan franciasággal!

- Megírom - sóhajtott keserveset Samson.

- Idejük lesz rá bőségesen, öcsémuraim - mondta Sauveterre, ránk szegezve átható pillantású, fekete szemét, melynek mélyén enyhe gúny és sok szeretet fénylett, s így folytatta: - Hogy nyugodtan gondolkozhassanak feladatukon, mindketten itt maradnak holnapután délutánig, s hogy eközben testük el ne nehezüljön, vízen s kenyéren lesznek.

Biccentett, mi mélyen meghajoltunk, s ő sántikálva, de egyenes derékkal, hatalmas vállát jól kifeszítve kivonult a szobából, meglehetősen vidám kedvében, s amint a küszöböt átlépte, kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Így esett, hogy fogságunk ideje két egész nappal hosszabb lett, s mire végre előkerültünk az északkeleti toronyból, s apánk elfogadta latin, illetve francia bocsánatkérésünket, sőt a béke jeléül homlokon csókolt, nagy változások estek a házban: Catherine két napja felköltözött anyánk szobájába, komornája, Franchou pedig a szomszédos kis kamrába, mely másfelől apánk szobájával volt szomszédos. Ha csakugyan "nem volt semmi e szegény leányzó és apám között", mint ő maga mondta Sauveterre-nek - és mint saját fülemmel hallottam -, ugyan közel hozta magához a kísértést! Annál is inkább, mivel Franchou máris majd elolvadt végtelen hálájában az iránt, ki őt oly vitézül ragadta ki a halál torkából. Ha Mespech bárója megjelent közös termünkben, Franchou csak őt látta-hallotta, jelenléte úgy hatott a leányra, mint mágnes a vasreszelékre; hanyatt-homlok rohant széke mögé állni, őt kiszolgálni, s ónkupáját, ha kiürült, újra tölteni Barberine nagy bosszúságára, mivel ez korábban az ő tiszte volt.

Fogadni mernék: Franchou már a pestis kitörése előtt szívdobogva leste Sarlat városában, Valade úrnő házában apám jöttét, hangos lelkendezéséből ítélve. "Ó, báró úr! Be örülök, hogy látom báró urat! - Adjon Isten, lelkem! Hogy s mint? - Hívjam az úrnőt.? - Ne siess úgy, Franchou! Hoztam ám valamit neked, ezüstgyűszűt, hogy meg ne szúrd varrás közben az ujjad! - Édes Jézusom! Gyűszűt!

Színezüstből! Be jó hozzám. a báró úr!" És a báró úr valóban jóságos volt és családias, Franchou hálálkodását azzal viszonozta, hogy csattanós csókot nyomott üde orcájára, s meglapogatta szép, gömbölyű karját. Franchou irult-pirult, kimelegedett s aléldozott.

Magamban igazat adtam Sauveterre bácsinak. Jobb lett volna bizony apámnak Franchou-t a Volperie-tanyára küldeni, s nem ily kényelmes közelségbe helyezni, hol az ellentől mindössze egy ajtócska választja el, s azon sincs retesz. Mert az látni való volt, hogy e várat felesleges nagy erővel rohamozni, mint Calais-t, magától elesik az az első próbálkozásra, mivel lakossága önként fut az

ostromló karjába, kényre-kedvre kiszolgáltatva magát neki.

Addig is megállás s szünet nélkül folyt a szóbeszéd konyha s pitvar között. Tyúkjaink és csibéink örökösen káráltak féltékenységükben, hanem Franchou-t megcsipkedni mégsem merték, oly igen ártatlan volt, oly igen buzgó és oly igen védett. Sauveterre komoran ült az asztalnál, a száját ki nem nyitotta, s nem emelte föl szemét tányérjáról, legfeljebb a "Számadáskönyv"-be pislogott olykor, hol ismét megszaporodtak az "Imádkozom érted, Jean!"-fajta beírások, mint egykor Johanne s a neki adott kölcsönök idején, s e bejegyzések nyomán fellángolt a két Jean bibliai citátumokkal vívott párviadala, egyik részen a paráznaságot kárhoztató, a másikon a termékenységet dicsőítő versezetek.

Végső szorultságában Sauveterre még a poézisre is ráfanyalodott (igaz, a verset egy király húga írta), s félre nem érthető célzásképpen Marguerite d'Angouléme szép, bűnbánó versét citálta fivérének: Mert úgy szerettem e nyomorú testet, Kiért nap mint nap s folyvást fáradoztam, Mert Istenem- s bálványommá emeltem, Mert romló, lágy húsomat jobb szerettem Az üdvösségnél.

Apám, nem éppen a kérdésre felelve, azt írta e vers alá az ő erélyes betűivel: "Húsom nem lágy s nem romló!"

Sauveterre végezetül kijátszotta utolsó ütőkártyáját: "Gondolj korodra, Jean! S az övére!" De apám most se jött zavarba, egy périgord-i szólásmondással felel meg fivérének: "Öreg kecske nem vén kecske, ha a nőstény megáll neki!"

Franchou édesapja, az igazmondó nevű Jacques Pauvret, tanyásunk volt. Tenyérnyi földecskén szántott, vetett, s egy nyomorú viskóban lakott a síkföldön. Franchou korán megtanulta, mi a szűken mért gabona, kevéske kenyér a szuszékban, pisla tűz a kemencében; ruha gyanánt condrát viselt, több verést kapott, mint simogatást, rettegett farkastól s kóbor orzóktól, s ha a legcsekélyebb szárazság beütött, éhségében makkot evett. S így élt volna, míg meg nem hal, ha megszívleli Vonyogó intelmeit, ki azt tanácsolta a falubeli lányoknak: "Üljenek meg otthon, a kemencesuton, s őrizzék tisztességüket!"

Ki kárhoztathatja érte Franchou-t, ha eszébe sem volt hazakívánkozni, míg asztalunknál ábrándozott s varrogatott, s középső ujján apám ezüstgyűszűje villogott. Mespech bárójának ágyasává lenni? Ugyan mi abban a rossz? S a kis fattyak? Ők legalább jóllakottak lesznek, mint Samson, s egykor, ki tudja, elnyerhetik tán a dicső Siorac nevet is. Ő maga, Franchou, pedig élte végéig dúskálhat ételbenitalban, nem kell dideregnie, oly falak mögött lakhat, melyek bízvást megoltalmazzák a fegyveres rablóbandáktól, az éhségtől, sőt még a kórságtól is, hisz pestis idején Mespech elzárkózott a világtól, és a maga gazdag készleteiből élt; hatalmas bástyái előtt megtorpanni kényszerült a fekete halál is, az sem törhetett át rajtuk.

Mialatt apám a maga kiskirályságában hugenotta lelkiismeretétől háborgattatva még habzott letépni ama bársonyos-zamatos tiltott gyümölcsöt, Medici Katalin a Louvre palotában egészen más

gyümölcs után ácsingózott.

Le Havre angol kézen volt. E szép s jó várost vezéreink, Coligny és Condé engedték át a Hampton Court-i paktum értelmében Angliai Erzsébetnek a polgárháború alatt azzal, hogy ha vége a háborúnak, Calais fejében visszakapjuk. Csakhogy Condé kibékült Medici Katalinnal az amboise-i ediktum után, s immár pirult e gyalázatos paktum miatt, mely megfosztotta volna Franciaországot drágán visszaszerzett kincsétől, Calais-tól. "A kis herceg, e szép vitéz, Ki mindig harcra s dalra kész", tehát vidáman megszegte esküjét, s Erzsébet azóta nem győzi szidni-káromolni az álnok franciákat, kik egyformán hitszegők, ha pápisták, ha protestánsok. Hogy olajat öntsön a tűzre, Medici Katalin D'Alluye urat küldte követként Angolhonba; a követ igen hányta-vetette magát, s felette arcátlanul követelte vissza Le Havre-t, megtagadva Calais átadását. "Én megtartom Le Havre-t felelte neki Erzsébet megvetően - kárpótlásul jussomért, Calais városáért, mely jog szerint engem illet."

Több se kellett Medici Katalinnak, e címen tüstént lobogója alá gyűjtötte katolikus s protestáns urainkat. És megtörtént a hihetetlen: Condé hadával együtt csatlakozott a connétable-hoz. Az imént még egymás torkát vágták volna el franciáink a vallás nevében, s ma lám, nyeregbe szálltak, kardot fogtak, s vállvetve küzdöttek az angolok ellen városukért. Szegény Erzsébet hinni is alig akarta, hogy "jogos tulajdonát" visszavehetik tőle! De védte, csakhogy rosszul, nem lévén elegendő ideje megerősíteni a várost. 1563. július hó 15. napján Condé és a connétable elfoglalta Le Havre-t.

De haj, országosan nem állt ilyen könnyen és gyorsan helyre a béke az amboise-i ediktum nyomán, mint a hadvezérek, katonák között. Túlbuzgó papok s fanatikus pápista urak gyilkos bandákat fegyvereztek fel, hogy lesbe álljanak s leöldössék a hadból megtérő hugenotta nemeseket. És a mieink sem tisztelték jobban az ediktumot, ahol ők voltak az erősebbek. Két protestáns "kapitány", Clermont de Piles és La Riviére elfoglalta Mussidant, s nem sokkal később egy éjjel rést törvén Bergerac falain, néhány emberüket oda beküldték, kik nagy trombita- s dobszóval vonultak fel-alá az utcákon. A város őrsége erre elhitte, hogy az ellenség kezén van immár a város, s a fellegvárba menekült; azt azután körülfogták, kiéheztették s meghódoltatták a támadók.

De még magában Párizsban sem volt teljes a béke. D'Andelot, ki az amboise-i ediktum óta ismét a gyaloghad generálisa lett, kénytelen volt tapasztalni: egyik hadsegéde, a katolikus Charry, Medici Katalin kegyence, vonakodik neki engedelmeskedni. S mivel másfelől úgy hírlett, eme Charry vérfürdőt készül a protestánsok közt rendezni Guise herceg halálát megtorlandó, Coligny tisztje, Chastelier-Portaut rárontott Charryra, amikor az éppen Szent Mihály hídján kelt át, s kardját testébe döfvén "azt a sebben kétszer megforgatta, hogy megnagyobbítsa." És e sebet, mely csakugyan halálos lett, Medici Katalin soha el nem feledte, mint majd látni fogjuk.

Több mint négy esztendővel az amboise-i ediktum után tehát még mindig féktelen s veszedelmes állapotok uralkodtak országunkban; még nem háború s már nem béke. Nekünk egyelőre nem volt félnivalónk a királyi tisztektől, mivel igen jó hírnek örvendtünk a Sarlat-vidéken, mint a korona feltétlen hívei. De mióta pestis dúlt Sarlat-ban s a síkvidéken, nagyon meggyengült a király hatalma, s nem oltalmazhatta meg többé hű alattvalóit a gazok támadásától.

Augusztus végén szomorú hírt kaptunk. Étienne de la Boétie, ki júliusban körutazást tett Périgord-ban s Agen vidékén - de sehol meg nem állhatott a pestis miatt -, Bordeaux-ba visszatérve még jó egészségnek látszott örvendeni. Augusztus hó 8. napján le is játszott egy ütőlabda-mérkőzést

Cars úrral, a guyenne-i járás királyi hadnagyával. Hanem a mérkőzés alatt igen kimelegedett, megizzadt, a lefekvéskor már hűlésre panaszkodott. Másnap levelet kapott Michel de Montaigne-től, ki ebédre invitálta. Nem mehet, felelte Étienne, lévén erős láza, Montaigne még az este meglátogatta, s arcát erősen elváltozottnak találta. S mert La Boétie bordeaux-i házát fertőzött házak vették körül, Montaigne azt tanácsolta: hagyja el tüstént a várost, s meg se álljon Germinianig - e falu Le Taillan és Saint-Aubin között van, mindössze két mérföldre Bordeaux-tól. La Boétie megfogadta a tanácsot, hanem Germinianban hirtelen erős rosszullét fogta el, úgyhogy útját tovább nem folytathatta. E véletlen szálláson érte utol kilenc nap múltán a halál, odasereglett rokonai s barátai körében.

La Boétie, a jelek szerint nem pestisben halt el, mivel e kór bizonyos jegyei sosem mutatkoztak rajta, de szakadatlan hasmenés gyötörte s erős főfájás. Mi több, enni sem tudott, szemlátomást gyengült, szeme beesett, arca fakóra sápadt. Mivel attól tartott, baja ragadós, arra kérte Montaigne-t, ne tartózkodjék a közelében, illetve legföljebb elvétve s "egy-két szippantásnyi" időre, de Montaigne nemet mondott, s attól fogva el sem mozdult többé "örök barátja" ágya mellől.

La Boétie tudván tudta: hamarosan üt halála órája, s mert mindvégig eszén volt, bámulatos hidegvérrel rendezte el minden dolgát. Katolikusként élt, tehát akként kívánta befejezni is életét, holta előtt meggyónt, megáldozott, s aztán lediktálta testamentumát.

S hogy minő sztoikus nyugalomról tett eközben tanúságot, azt Montaigne beszélte el a világnak.

Vannak, kik e hosszú haldoklást a kelleténél filozofikusabbnak s bőbeszédűbbnek vélik, még Michel de Montaigne tollán is. Ami nézetem szerint szőrszálhasogató és szívtelen ítélet. La Boétie úr egész életében igen ékes beszédű volt. Hogy az maradt a halál torkában s kimondhatatlan kínoktól gyötörve is, az karakterének rómaihoz méltó nagyságára vall. Van egyébként e gyászos beszédnek egy passzusa, mely könnyeket csalt a szemembe, amikor meglett fővel elolvastam, nem annyira azzal, amit kimond, mint inkább azzal, amire utal. La Boétie ezeket mondta Montaigne-nek, amikor már úton volt a Nagy Bíró felé: "Ha Isten szabad választást engedne aközt, hogy visszatérjek az életbe, avagy hogy bevégezzem földi zarándokutamat, vajmi nehezemre esne választani." E szavak mutatják, mi keserves volt útja a halálig, hisz viszolygott újrakezdeni.

1563. augusztus hó 13. napján halt meg. Harmincharmadik évét sem töltötte még be ekkor.

"Furcsa egy katolikus" - mondta róla apám. És csakugyan: La Boétie, akárcsak Michel de L'Hospital, mindig haszontalannak s kárhozatosnak tartotta s mondta a hugenották elégetését s bebörtönzését.

Gyökeres reformokkal kívánta volna "kikúrálni" "véghetetlen romlottságából" a római anyaszentegyházat, mert úgy vélte: csakis ezen az áron újulhat az annyira meg, hogy a protestánsok ismét megtérjenek kebelére. Mert miután megtapasztalta, minő bűnökre ragadja egyik s másik részen a szemben álló feleket a vallásos buzgalom, szentül hitte: egy országban nem állhat fenn együtt s egymás mellett két religió.

"A túlbuzgókat mindkét táborban egyazon kárhozatos meggyőződés hatja át: ügyük olyannyira igaz, hogy... előmozdítására minden eszköz jó" - mondta.

S fájdalom, igazat mondott. Csakhogy a pápa éppen abban az évben, La Boétie halála esztendejében utasította el végképp s mindenestül a francia püspöki kar javasolta reformokat, s így a tridenti zsinat éppen nem az irányba tartott, merre La Boétie kívánt volna haladni, ki hőn óhajtotta a megegyezést. Erről szólva apám felelevenítette "Számadáskönyv"-ében La Boétie egykori intelmeit,

melyeket a testvériség füle hallatára intézett volt Geoffroy de Caumont-hoz, a pártoskodás szellemétől óva őt; valamint La Boétie sötét - és mindmáig nagyon igaz - jövendölését a "végromlásról", melybe a két felekezet harca dönti majd az országot. És Sauveterre odaírta a lapszélre: "Tartsuk nyitva szemünket! Hamu alatt parázslik a francia belháború üszke. Egyenest afelé tartunk!"

Mióta Cabusse Le Breuilbe költözött, Vaskezű Coulondre pedig a gorenne-i malomba, a Siorac fivérek, kik szabadabban beszélhettek, mint szolgáink, nem szűntek meg sok dolguk miatt panaszkodni.

Escorgol csak ül a kapuerődben, csodálatos fülét hegyezi s őrködik, Faujanet kedve szerint, nyugodtan dolgozgat műhelyében s hordót fabrikál; de kire marad a lovak nevelése s kézhez szoktatása, kire a fejés, disznóhizlalás, kenyérsütés, vízhordás, a veteményes megművelése, a gabona elszállítása a malomba, a mézpergetés, az új rajok befogása, a pöcegödör-tisztítás, a dió-, gesztenyes almaszüret, a többi gyümölcsről nem is szólva, ha nem hármunkra: Hebegő Marsalra, Benoit-ra meg rám (itt tudtuk meg: Michel volt a szóló), holott öt embernek is sok volna. S akkor még nem szóltam a nagy munkákról - szántásról, kaszálásról, aratásról, szőlőszüretről -, amikor mindenki beáll a sorba, hanem csak és csupán végenincs mindennapos munkánkról. Megmondom én áperte, kevés ide három férfiember, s ha megint megtámadna bennünket valamely kóbor banda, mint egykor a romák, bástyáinkra sem jutna elég harcos.

E panaszt Sauveterre újra s újra elengedte a füle mellett, lévén a fukarságig takarékos, apám azonban igazat adott unokaöccseinek, ámbár tenni ő sem tehetett semmit; a pestis miatt nem kaphattunk s nem is kereshettünk embert. Egyszer aztán segítségünkre jött a véletlen - számomra felejthetetlen módon.

Mint már mondtam, rendesen pitymallatkor ébredtem, s mert nem volt maradásom az ágyban, mihelyt a szemem kipattant, elsőként toppantam be reggelente a nagyterembe, mielőtt Maligou nenő begyújtott volna, s felforralta volna a tejet. Mi a tüzet illeti, azt örömest élesztettem föl magam; ha a hamu alatt parázsra leltem, addig fújtam-fújkáltam, míg fel nem izzott, s akkor apróra tört rőzsét szórtam rá. Így tettem éppen e napon is az alvó Mespech kellős közepén, a kinti csendben s a madarak énekében gyönyörködve, amikor halk neszt hallottam húsoskamránkból. E szellős-hűvös szobácskában, melybe fény is csak gyéren szüremkedett be az északra néző ablakszemen át, függött a mennyezetgerendákra aggatva egész sózott húskészletünk. Gondoltam: egeret fog a macska, tehát lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodtam meglesni a hajtást. De mit láttam macska, patkány s egér helyett?

Egy csuromvizes s toprongyos, tizenöt éves forma legénykét. Egy lábtón ült, két térde közé fogva egyik sonkánkat, s éppen egy szeletet kanyarított le belőle hosszú, éles késével; foga eközben szaporán őrölte a másik szeletet, mely kétoldalt kilógott szájából. Tátott szájjal, báván álltam a küszöbön. Nem hittem a szememnek, s egyre csak azon töprengtem: hogy juthatott át e fickó falainkon?

Egyszerre felvetette fejét a legényke, s amint meglátott, fölpattant, mint a labda, s éles kését magasra emelve nekem rontott.

Cabusse megtanított rá, hogyan védjem ki az efféle alattomos támadást. Gyomron vágtam a fickót, s amikor kétrét görnyedt, főbe kólintottam. Nyomban kicsúszott kezéből a kés, de nem a sonka szájából, s úgy zuhant el, mint egy zsák.

Ahogy körülnéztem, mivel kötözhetném meg, kampót-kötelet pillantottam meg a lábtó mellett, hol az imént üldögélt. E kötéllel hátrakötöttem mindkét kezét, s azon aléltan bevonszoltam foglyomat a nagyterembe, hol a nehéz tölgyfa asztal egyik lábának támasztottam, s jól odaszíjaztam.

Minek utána ezzel végeztem, leültem kifújni magam, a meghökkenéstől kábán. Mert ha kötél s kampó volt is nála, hogy játszhatta ki e fickó Escorgol éberségét, hogyan jutott át külső falunkon s csapdáinkon baj nélkül, hogyan röpült át három felvonóhíd felett, s hogy üldögélhetett kényelmesen húsoskamránkban sonkával a foga között, holott várunk kapuját lakat zárta s hármas vasretesz?

Akkor lépett be Maligou néne. A tolvaj láttán leesett az álla. - Ki ez? Ki ez? - dadogta.

- Nem tudom. Húsoskamránkban leltem rá.

Maligou egész hájas testében remegve égnek emelte két karját, s fülsértően kodácsolva, mint a tyúk, ha róka űzi, rákezdte: - Uram Isten! Édes Jézusom! Szűzanyám! S te Szent József! Oltalmazzatok meg! Mert imé, maga a Sátán jött el közénk. Vagy legalább egy a pokol hetvenhét gonosz szelleme közül. És sűrűn hányva magára a keresztet, futott fából faragott sótartónkért, majd szörnyű pofákat vágva és sutyorogva körülhintette sóval a legénykét.

- Ostoba liba! - mondtam, kitépve kezéből a sótartót. - Így pazarolni a sót! És Máriához fohászkodtál! Megmondjalak apámnak?

- De ez a sátán! - sipította Maligou, egyre hányva a keresztet. Addig-addig reszketett, míg nyakába nem csúszott a főkötője.

E percben kinyitotta szemét az orzó, s ámbár tekintete kissé ködös volt, s nem tért még egészen észhez, foga ismét őrölni kezdte azt a sonkadarabot, melyet aléltan sem ejtett ki a szájából.

- Maga a sátán! - sikoltotta Maligou, s úgy ugrott hátra, mintha a pokol nyílt volna meg a lába előtt. A következő percben térdre esett, s szemét égnek fordítva felfohászkodott: - Boldogasszony, oltalmazz meg, asszony az asszonyt, ezne gonosz lélektől!

- Elég legyen, hígvelejű némber! - ripakodtam rá. - Nem ördög ez, hisz látod, eszik.

- Eszik az ördög is, Pierre úrfi. - Maligou szinte megfeledkezett félelméről is afeletti felháborodásában, hogy még ennyit sem tudok, s nagy nehezen feltápászkodott térdeplő helyzetéből.

- Ugyanaz kell a gonosznak is, mi az embernek, csak mindenből hétszerte több. Fal, mint pap a paplakban, iszik, mint a kefekötő, pisál, mint a tehén, böfög, mint a király, s bujálkodik, mint patkány a szalma közt.

- Bujálkodik? - vontam fel a szemöldökömet.

- De még hogy! - lelkendezett Maligou néne. - Hétszer akkora a micsodája, mint az emberé, boszorkányszombaton éppen hétszer tesz hét boszorkány kedvére éjféltől hajnalig, s meg se kottyan neki.

- Ez kéne neked, te fehérmájú! - mondtam, hogy bosszantsam. - Te minden nyílvesszőnek megnyitod tegzedet.

- A Boldogságos Szűz óvjon meg e fertelemnek még a gondolatától is! - sütötte le álnok szemét a nenő. - S Ő adja, hogy ha e rusnya gondolat mégis beférkőzne fejembe, az ne az én bűnömből történjék, hanem akaratom ellenére!

- Eredj, te kövér lotyó, s jelentsd apámnak: látogatót kaptunk. Vagy mégse - gondoltam hirtelen mást -, inkább magam megyek.

- Jézusom, itt ne hagyjon már eme rettenetes ördöggel, ki átröpült a tető felett, s áthatolt a falon!

- Maligou remegett, mint a kocsonya.

- Akkor fuss a fegyvernök úrért! Én megyek apámért. Eme ördög nem fog elszelelni. Jól megkötöztem.

De mert magam sem voltam bizonyos, futásnak eredtem, s amint kifulladva célomhoz értem, türelmetlenül megzörgettem apám ajtaját. Válasz nem jött. Meglepetten nyomtam le a kilincset, s résnyire megnyitva az ajtót, bekémleltem. Apám ágya dúlt volt, takarója félrevetve, ő maga sehol. "Ördög, pokol! - gondoltam. - Emez az égből pottyan ide, amaz nyomtalanul eltűnik!" De mert sejtettem, hogy ezen ördöngösségnek nagyon is emberi oka-foka van, nesztelenül behúztam az ajtót, majd nagy erővel megvertem kívülről s bekiáltottam: "Apámuram, segítség!" - s menten sarkon fordulva visszanyargaltam a nagyszobába, hol Istennek hála, foglyomat a helyén leltem, az asztal lábánál, hátrakötött kézzel. Igaz gyönyörűséggel majszolta a sonkát, úgyhogy nyála is kicsordult szája kétfelén. Ugyancsak jó volt étvágya ahhoz képest, hogy egy óra sem telik belé, s ott fog himbálózni bitónkon. Leültem elé, s némán nézegettem. És lassacskán szánalom lopózott szívembe, mert a fiúnak jó arca volt, vonásai nem árulkodtak kegyetlenségről, sem szemei vadságról, s velem egykorúnak látszott vagy csak egy hajszállal idősebbnek.

Nehezen csúszott le a torkán a sonka, lévén igen sós, kemény és száraz, ádámcsutkája hevesen mozgott le- s föl, míg valahogy legyűrte. Akkor tejet töltöttem egy csészébe, s ajkához emelve megitattam. Mohón ivott, rám szegezve különös színű - felemás - szemét: egyik kék volt, a másik barna. Tekintete azonban mindkettőnek oly szelíd s szerető, mint a hű ebé. Fejét erős szálú, dús rőt haj borította.

Minekutána kiitta a tejet, kedvesen s gyermekdeden rám mosolygott úgy, hogy szája fülig szaladt, s kilátszottak hegyes, fehér fogai, mintha máris feledte volna, hogy az imént kivont késsel rontott rám s én leütöttem.

Mialatt a fiút néztem, megtelt a szoba a háznéppel. Igen hallgatagok voltak embereink, s látogatónktól tisztes távolságban, a falhoz lapulva álldogáltak. Faujanet, a Siorac fiúk s Hebegő Marsal még hagyján, hanem a fehérnép a terem egy zugában bújt össze remegve, kicsik-nagyok egy rakáson; Jacquou Barberine karján, Annet a szoknyájába kapaszkodva, s szégyenszemre kis Hélix is anyja mögé bújt, holott ő kis híján tizenhét esztendős volt már, hogy Catherine-ról ne is szóljak, kinek arca fehéren világolt két hajfonata keretében, vagy Gavachette-ről, ki hangosan nyöszörgött félelmében, s Maligou-ról, ki különös imádságokat mormolt fintorogva s hadonászva, s folytonosan a

szoknyáját babrálta, mintha annak a bejáratát készülne megvédeni a pokol erői ellenében. Franchounak se híre, se hamva. Ez nyomban szemet szúrt nekem.

Belépett bátyám, Francois. Nem volt sem sápadtabb, sem közönyösebb, mint egyébkor (Diane távozása óta mindig ilyen volt), hosszúkás, szabályos arcának kifejezése azonban a szokottnál is elutasítóbb, s úgy tett, mintha nem látna, jeléül, hogy már tudja: én vagyok az eset hőse.

Mindjárt Francois mögött bevonult Alazais is az ő döngő íjászlépteivel, s a Siorac fiúk mellé állt, kiknél jó fejjel magasabb volt. Karját keresztbe fonta lapos keblén, s szemrebbenés nélkül figyelte a többieket. Nem félt ő senkitől, semmitől e mulandó világban, lévén szeme mindenkor az Örökkévalóra függesztve.

Jött Samson, s első pillantása nekem szólt. Látta: semmi bajom, megnyugodva lépett hát mellém szép, hirtelenszőke haja aureolájával a feje körül, megfogta a kezem, majd szemügyre vette a betolakodót. Szemléje végeztével rámosolygott, mivel lelkétől egyaránt idegen volt a félelem s a gyűlölet.

Végre megjött apám is, s az ő nyomában sántikálva Sauveterre. Mespech bárója oly egyenesen járt, mint aki nyársat nyelt, közben az ujjasát gombolta, s tekintete egyáltalán nem volt oly angyali, mint Samsoné.

- Honnan kerül ide az a fickó? - kérdezte a tolvajra mutatva repeső derűvel, mire a legkevésbé sem adott okot a fiú jelenléte. Felálltam, s előadtam a történteket az igazságnak megfelelően, ámbátor egyik-másik darabkáját elhagyva. Mivel nem akartam súlyosbítani a kis gazfickó helyzetét, bölcsen elhallgattam, hogy kést emelt rám. Láttam, szegény ördög igen hálás hallgatásomért, rám szegzett, felemás szeme bepárásodott.

Míg beszéltem, apám lassacskán lerázta az őt körüllengő, boldog ködöt, s mire befejeztem, már ismét két lábbal állt a földön; gondterhelt volt és bosszús. Mert végtére is, ha a legényke eljuthatott falaink, tavunk és csapdáink fölött a vár szívébe, nála veszedelmesebbek is megtehetik ugyanezt.

- Fickó - szólt apám, ugyancsak tisztes távolban maradva a fogolytól, ámbár egészen más okból, mint Maligou néne -, mi a neved?

- Miroul.

- Honnan jössz, Miroul?

- A Malonie-tanyáról, Vergt mellől.

- Tehát zöld Périgord-ból - sóhajtott nagyot apám megkönnyebbülésében (tartományunk északi vidékeire nem terjedt át a pestis). - Áthaladtál-e pestises részeken?

- Nem én. Kerültem várost-falut. Erdőben éltem és háltam.

- Hogyan lettél orzóvá?

- Az elmúlt hó 25. napján egy éjszaka fegyveres banditák lemészárolták egész családomat felelte Miroul, s felemás szeméből kibuggyant a könny. - Elvágták apám, anyám, öcséim s húgaim torkát; a húgaimat előbb meg is gyalázták. Én megbújtam a szénapadláson, s mihelyt a gazok lerészegedtek, kaptam e kampót-kötelet és elfutottam.

- S azzá lettél, ami ők!

- Nem egészen - rázta meg a fejét Miroul. - Pásztortól, szántóvetőtől én egy szalmaszálat el nem veszek. Csak a kastélyokból orzok. És csak ennivalót. Három napja Laussel várában jártam.

Tegnapelőtt Commarque-ban. Tegnap Fontenacban. És ma éjjel Mespech várába törtem be.

- Fontenacban? - vonta fel a szemöldökét apám. - Sikerült bejutnod Fontenacba?

- Gyermekjáték volt - vont vállat Miroul. - A négy kastély közül Mespech izzasztott meg a legjobban.

- Hogyan csinálod, Miroul?

- Ronggyal tekerem körül lábom s kampóm, és valamivel pitymallat előtt nekivágok.

- Miért oly későn?

- Ilyenkor a legmélyebb az őrök álma, mivel érzik: végére jár már az éj.

- S az ebek?

- Körülszaglásznak, megnyaldosnak, nem ugatnak.

- Kész csoda volna, ha igaz volna.

- Báró úr - mondta Miroul bizonyos méltósággal -, fájdalom, tolvaj vagyok, de hazug nem. Ha kívánja, megteszem újból az utat a külső fal tövétől a húsoskamráig.

Jean de Siorac végigmérte, s hidegen felelte - hogy őszinte vagy tettetett volt-e közönye, nem tudom: - Ugyan nagy fáradságot vennél magadra csak azért, hogy végül felkössünk!

Miroul megrázta a fejét, inkább búsan, mint ijedten.

- Nem félek a kötéltől. Nem szeretek így élni, ahogy élek, mert igen-igen gyötri lelkemet vétkemnek tudata, hisz tudván tudom: az Úr gyűlöli a bűnt, és nagy Ő az Ő hatalmában, és mindent lát.

Sauveterre felfigyelt e citátumra a Prédikátor könyvéből. - Protestáns vagy-e, Miroul?

- Igen, s az volt egész elholt családom is.

Csend lett. Apám törte meg elsőül: - Hát ha úgy akarod, Miroul, tedd meg újra az utat! Pierre, oldozd fel! - S a többiekhez fordulva így folytatta: - Csak Sauveterre úr jön velem és fiaim. A többi üljön reggelihez, s ki ne dugja az orrát.

Szegény Escorgol szörnyen elbúsult s elámult, amikor apám kurtára fogva s szigorú hangon tudatta vele az eseményt, amint jöttünkre kitekintett az ablakon, úgyannyira, hogy egy szó nem sok, annyi ki nem jött száján, holott máskor mindig szaporán pergett a nyelve; szótlanul fülébe dugta kisujját, s úgy forgatta benne, mint a pörgőcsigát.

- Escorgol - szólt apám -, csukd be az ablakot, heveredj le derékaljadra és ügyelj. A fickó újra kezdi.

- Igenis, báró úr - pirult fülig szégyenében Escorgol: máskor égnek meredő üstöke a szemébe lógott.

Apám parancsára kétfelé oszlottunk. Sauveterre, Francois és Samson karddal, pisztollyal felfegyverkezve kikísérte Miroult a falon túlra. Én a külső falövezetben maradtam apámmal s három vérebünkkel, kiket romák megölte elődeikhez hasonlóan Eakhosznak, Minosznak és Rhadamantosznak kereszteltünk. E bonyolult mitologikus neveket házunk népe périgord-ivá s értelmessé formálta: Eakhoszból Acha lett (azaz fejsze), Minoszból Minhard (ínyes), Rhadamantoszból pedig Redemandard (aki ráadást kér a pástétomból).

A rongyba bugyolált kampó egyszer csak zajtalanul földet ért az északi - tehát Escorgol őrhelyétől legmesszebb eső bástyafal körfolyosóján. Nyomában hamarosan felbukkant Miroul is.

Felhúzta maga után a kötelet, felkapta a kampót, zajtalanul végigfutott a folyosón keletnek, s megállt; kigöngyölte a kötelet, s bal kézzel a mellvédbe kapaszkodva jobbjával átlendítette a kampót a nagy diófa legvastagabb ágára, melyet mindössze egy-két öl választott el a faltól, majd mindkét kezével megragadta a kötelet, nekilendült, s a csapdaövezet és a karósövény fölött átrepülve a fa tövében kötött ki. Ott megint leemelte a kampót, s mert három ebünk morogva ugrott neki, egész hosszában elterült a földön, s odakínálta nekik arcát, nyakát. A kutyák megszaglászták, és nyomban felhagytak a morgással, égnek álló szőrük kisimult, s buzgón csóválták a farkukat. Ekkor Miroul felemelte jobb kezét, s a kutyák versengve tülekedtek érintéséért, simogatásáért. E művelet jó néhány percig eltartott.

Miroul előbb a földön feküdt, aztán négykézlábra állt, majd térdre s végül felegyenesedett; mozdulatai lassúk és kecsesek voltak, s szüntelenül nyájasan beszélt az ebekhez. Amikor azok már annyira megjuhászkodtak, hogy a lábát nyaldosták, Miroul összetekerte a kötelet, s a kampóval együtt félvállára vetve a tóhoz tartott, belemerült s nesztelenül átúszta, mosóházunknál kötve ki; bámulatos ügyességgel és gyorsasággal megmászta a ház egyik tartópillérét, pillanatok alatt a tetőn termett, s felfutott gerincére.

Eztán következett a dolog neheze. Miroul ismét kigöngyölte kötelét, s elhajította a kampót. Ama nagy vasgyűrűk egyikét vette célba, melyeket Sauveterre rakott fel Mespech falaira fáklyatartónak. A célpont kicsi volt, Miroul csak negyedik-ötödik kísérletre talált bele, de beletalált. Igen bajos és veszedelmes volt a fal megmászása is. Mivel a vasgyűrűt jó fél méter választotta el a legközelebbi talpréstől, Miroul kénytelen volt fél kézzel kapaszkodva s egy kiálló kő peremén lábujjhegyre ágaskodva hajítani fel a kampót az oromzatra, megkockáztatva, hogy egyensúlyát veszti, s a vízbe

zuhan. Mégis elérte, amit akart.

- Menjünk vissza a mieinkhez - mondta apám. - Miroul már bent van, s fogadom, Escorgol nem hallott semmit a kutyák morgásán kívül.

- Apámuram - kérdeztem elszoruló torokkal, mellette lépdelve -, felkötteti-e a legénykét e csodálatos mutatvány ellenére?

Apám elkomorult.

- Nincs nagy kedvem hozzá, de meg kell tennem.

- Gondolja meg, apám, mi nagy szolgálatot tett e fiú Mespechnek, feltárva várunk sebezhető pontjait: a diófát, a mosóházat, a fáklyatartó gyűrűket s a húsoskamra kisablakát.

- Mindez igaz. Mégis fel kell köttetnem. Orzó.

- Orzónak igen kicsiny. Egyetlen szelet sonka árán megtudhattuk tőle, melyek Mespech gyenge pontjai.

- Meg is ölhetett volna, Pierre.

- Kísérletet sem tett rá - mondtam, erősen fájlalva, hogy ismét hazudni vagyok kénytelen apámnak, ha jónak vélt ügyért is. S mintegy lelkiismeretem ösztökélésére e féligazsággal folytattam: De ha megkísérelte volna, azt sem igen vehetnők zokon tőle, a patkány is harap, ha sarokba szorítják.

- Értem én, értem. Mégis meg fog halni. Orzó.

- Ha tizenöt esztendős fejjel itt maradtam volna árván s pénztelen, minek utána egész családomat kardélre hányták, ki tudja, nem orzásra adtam volna-e magam is a fejemet?

- Fiamuram talán, Samson soha.

Titkos örömmel konstatáltam: Francois eszébe sem jut. És ütöttem tovább a vasat: - Samson földreszállt angyal. Hatodik születésnapomon mégis elorzott egy csupor mézet, hogy éhen ne maradjak. Figyelje meg, apámuram, mekkora aránytalanság van a két büntetés között: egy csupor mézért néhány vesszőcsapás, egy szelet sonkáért bitó.

- Igazán kár, hogy fiamuram medicinát fog tanulni - felelte ridegen apám. - Az Isten is prókátornak teremtette.

- Folytathatom, apám engedelmével?

- Miroul lógni fog. Hanem azért csak folytassa, fiamuram, ha kedve tartja.

- Okos dolog-e, apám, felkötnünk azt a fickót, ki elég bátor s ügyes hozzá, hogy éjnek évadján

belopóddzék Fontenac báró kastélyába? Ki tudja, nem szorulunk-e még majd rá különös tálentumára!

Ez alighanem célba talált. Apám azonban nem akarta elismerni. Mogorva vagy annak szánt képpel mondta: - Nem tudom, kitől örökölte fiamuram e konokságot. Talán az édesanyjától.

- Nem, uram, hanem, ha meg nem sértem, igenis édesapámtól. És sok másban is apámra ütök.

Mindenki ezt mondja.

Tudta ezt apám is. De nem volt titok előttem: örömest hallja, kivált az én számból.

- Lám - bólintott elismerően, de meg nem enyhülve -, captatio benevolentiae(a jóindulat megnyerésére való törekvés)! De ni, mindjárt megérkezünk. Ideje befejezni.

S csakugyan akkor léptünk rá a harmadik felvonóhídra.

- Apámuram - fogtam könyörgőre a dolgot -, én bukkantam rá tolvajunkra. Én fegyvereztem le, én ejtettem foglyul. Azért arra kérem apámuramat: adja őt nekem, hogy szolgáljon, mint Franchou Catherine-t.

Apám felvonta a szemöldökét, s megállt a híd közepén, majd hirtelen hátrafordulva kutató pillantást vetett rám. Én olyan ártatlan képet vágtam, milyet csak bírtam.

- In cauda venenum(az utoljában (szó szerint: a farkában) van a méreg)! - kiáltotta apám, jobbnak látva tréfára fordítani a szót. - Hej, Pierre, ravaszabb vagy te, min nő, macska, majom összesen és együtt!

Szembefordultam vele.

- S Miroul, apám? Vele mi lesz?

- Meglátjuk!

Akkor karja közé vetettem magam, s lábujjhegyre ágaskodva arcon csókoltam, miközben az enyémet elöntötték kibuggyant könnyeim. Ő forrón viszonozta ölelésemet, majd mosolyogva és csillogó szemmel kibontakozott karomból hirtelen rálelve újra kora reggeli, virágos jókedvére, karon fogott s csaknem futva indult ebédlőnkbe.

Házunk népe együtt ült s evett, de némán s megnyúlt képpel. Hát még akkor hogy megnyúlt a képük, amikor apám belépett a húsoskamrába, én a nyomába, s csodák csodája Miroullal tértünk vissza, holott csak az imént vonult ki az ajtón velünk együtt mindannyiok szeme láttára. Óriási volt az elképedés. Maligou néne görcsösen hányta magára a keresztet, s már nyílt volna szája, hogy kiadja magából, amit ilyenkor szokott, hanem apám gyorsan betapasztotta a lepénylesőjét.

- Elég a badar fecsegésből, Maligou! Nem varázsló e fickó, csak ügyesebb s fürgébb, mint más. Úgy láttam, amit művelt, mint most téged látlak. Pierre, zárd be Miroult az északkeleti

bástyatoronyba! S majd megtanácskozzuk a. fegyvernök úrral, mi legyen a sorsa.

Megtanácskozták. S Miroul, kit apám valóban mellém adott s Samson mellé inasként, mind a mai napig szolgálatunkban áll, minek utána híven követett bennünket, fivéremet s engem Montpellierbe tanulni, majd Párizsba, a királyi udvarba, s onnan is tovább s tovább, amerre kalandos sorsunk vetett, mint majd elbeszélem.

Tizenegyedik fejezet Három év telt el 1563. augusztus hó huszonkilencedike Miroul húsoskamránkbeli csodálatos feltűnésének napja és 1566. május hó huszonnyolcadika - vagyis ama nap között, amelyen inasunk, fent nevezett Miroul társaságában Samson meg én megváltunk Mespechtől s Montpellier-be indultunk tanulni. E három esztendő alatt végképp kinőttem gyermekruháimat s szokásaimat, és férfivá lettem.

Igaz, annak képzeltem magam már tizenkét esztendős koromban is, mivel úgy tetszett nekem, bírom a férfiúság minden előjogát az oldalamat verdeső rövid kardtól éjszakáim eltöltésének módjáig.

Csakhogy az érett kor olyan, mint a látóhatár, minél közelebb jutsz hozzá, annál inkább hátrál. Hála illeti tehát parlamentjeinket, amiért nagykorúságunk küszöbéül éppen tizenötödik életévünket jelölték meg; e határkő önkényes ugyan, de módfelett megnyugtatja azt, ki nem akar ennél tovább látni. Szép számmal vannak pedig olyanok, kik noha rég maguk mögött hagyták pendelyes korukat, holtukig megtartják annak szokásait. Sok évvel azután, hogy Mespechtől megváltam, a fővárosban időzvén, abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy uralkodónkkal, IX. Károllyal játszhattam ütőlabdát, s fülem hallatára jelentették a királynak, hogy Coligny admirálist orvul meggyilkolták. Határtalan ámulatomra Károly csupán a száját húzta el ez iszonyatos merénylet hírére, mely engem lelkem mélyéig felháborított, s ütőjét ingerülten földhöz csapva gyermekes hangon s gyermek módján kiáltotta: "Hát már sosem hagyhatnak békén?" Nem ijedelmet érzett e hír hallatán, mely felborulással fenyegette országa békéjét, hanem inkább gyermeki haragot afelett, hogy játékát félbe kell szakítania.

IX. Károly ekkor már huszonkét esztendős volt, s noha anyja ösztökélésére térdig gázolt benne, a hugenotta vér nem érlelte meg, csupán beszennyezte.

Mi engem illet, én nem engedhettem meg magamnak, hogy túlontúl sokáig megmaradjak gyermeknek, nem, már tizenkét esztendős koromban sem, lévén másodszülött. Tudtam, semmi nem lehet enyém a mespechi vagyonból, sem a várkastély, sem a patakparti malom, sem Mespech hegyeivölgyei, zsíros szántói, zöldellő rétjei, semmi, de semmi, hacsak nem annyicska föld holtom után, amennyi a keresztényi temetéshez kell; s egyedül Isten a tudója, mi kevés földdel beérjük, mihelyt megszűntünk élni. Amim lesz s amivé leszek, azt egyes-egyedül önmagamnak köszönhetem majd, ezt tudtam s ezt mondogattam is magamnak éjjel-nappal, míg latin leckéimet tanultam, avagy királyaink históriáját, a Bibliát vagy medicinát, igyekezvén egyszersmind a világot megérteni, onnan szemlélve, hol a sors helyemet kijelöli.

Szentül hittem - s hiszem ma is: másként senki felnőtté nem érhet, hanem csak annak tiszta s helyes felfogása által, amit cselekszik s ami vele megesik. Sok minden történt három utolsó mespechi évem alatt, nagy s kicsiny dolog egyaránt, de közülük csak kettő akadt, mely oly hosszan tartó, döbbent s - kivált mi a másodikat illeti - oly bánatos töprengésbe ejtett, hogy tüzetesebben akarok szólni róluk. Hátha egyik-másik olvasóm nem érzi majd oly magányosnak magát az enyémhez hasonló bajában-bánatában. Mert örömünk szívtől szívbe árad, de a fájdalom bezár önmagunkba, megfoszt embertársainktól, s elvág tőlük.

1564 májusában, minek utána a pestis éppoly hirtelen s váratlanul megszűnt, amilyen hirtelen s váratlanul támadt, visszatértek Sarlat-ba a város előkelői: a királyi kormányzó, a püspök úr őeminenciája, a szökött konzul, a városi bírák, gazdag polgárok, orvosok.

A négy kirurgus közül, kik a városban maradtak beteget ápolni, egyetlenegy élte túl a bajt, egy

Lasbitz nevezetű ember, kinek a város máris hatszáz librájával volt adósa, s úgy látszott, az is marad mindétig, lévén üres a kincstár s az adózók kétharmada halott.

Mi több, lázadás tört ki az elővárosban. Forcalquier nem halt meg, mint megjövendölte volt, s vezére jóslatára rácáfolva túlélte a pestist az őt követő söpredék fele is. Ahhoz mindenesetre így is elegen voltak, hogy jól felfegyverzett, erős bandát alkossanak, s lévén a mészáros-báró vérszomjas és szeszélyes, hallatlan gaztetteket vitt végbe bandájával. Ott tombolt nyíltan a város kapui előtt a lázadás, a királyi tisztek mégsem tehettek ellene, mivel egyetlen katona sem élte túl Sarlat-ban a pestist, s pénz híján zsoldosokat sem fogadhatott a város.

E végveszedelemben a vidék nemességéhez fordultak a konzulok, arra kérve őket: tisztítsák meg tulajdon fegyvereseikkel a várost e mindenre elszánt söpredéktől. A konzulok kezdetben csak a katolikus nemesekhez akartak volna fordulni a püspök úr nyomására, a kormányzó s de la Porte úr azonban a lelkükre beszélt, mondván: nem lenne illendő, sem bölcs dolog a királyhű hugenottákat kizárni a felkértek köréből, annál is kevésbé, mivel egyesek közülük máris igen sokat tettek a bajba jutott városért pénzt s húst kölcsönözve neki. Az ő álláspontjuk győzött, tehát katolikus részen felkérték Fontanielle, Puymartin, Périgord, Claude des Martres és La Raymondie urakat, Kálvin oldalán pedig Armand de Gontaut Saint-Geniés, Foucaud de Saint-Astier, Geoffroy de Baynac, Jean de Foucauld urakat s Mespech báróját.

Nem mindenki tett eleget a felhívásnak, éppen nem, de nem akarom itt elősorolni, ki ült meg nyugton a maga várkastélyában, s ki vetette kockára életét. Igen bátornak avagy igen lelkiismeretesnek kellett annak lennie, ki most, hogy a fekete halál eltakarodtával ismét virágjába szökkent az élet, nem átallotta vásárra vinni a bőrét utcai csetepatékban, orvul támadó csavargók ellen, hol egyebet nem nyerhetett, csak sebeket s a város szolgálatának dicsőségét.

Mespech feltételhez szabta részvételét: kikötötte, apám legyen az önkéntes had vezére, mire vita s alku nélkül ráállt mindenki, oly nagy és elismert volt Jean de Siorac hadi tapasztalata.

Mint arra jó előre esküdni mertem volna, apám mindennél fontosabbnak mondta a titoktartást s meglepetést, s valódi szándékunkat elleplezendő rábírta de la Porte urat: vonja el Forcalquier figyelmét azzal, hogy alkuba bocsátkozik vele, s úgy tesz, mintha kész lenne elismerni vámszedési jogát a lendrevie-i kapunál. Csakhogy Forcalquier ennél is többet akart. Immár malomkő-gallérban s ujjasban feszített, fején tollas kalpagot viselt, és valóságos udvart tartott csavargókból és szajhákból, kiknek körében ő volt a legfőbb úr. Eszeveszett gőgjében azt követelte: szerezzen a város neki nemesi levelet a királytól. De la Porte úr igen jót mulatott e képtelen gondolaton, mindazonáltal úgy tett, mintha ráállna, s végeláthatatlan jogi szőrszálhasogatásba bonyolította a mészáros-bárót oly kényes problémák felvetésével, mint például: adhat-e nemességet vajon a király Forcalquier-nak úgy, hogy nem ad neki egyszersmind nemesi birtokot? De ha adni akar is, honnan vegye, hacsak más nemesúr birtokát el nem kobozza? S ki legyen az? - Valamely bűzhödt eretnek - felelte rá könnyedén Forcalquier, ki úgy látszik, nem felejthette azt a kilencven font marhahúst, amellyel apám képen törölte.

Mialatt de la Porte úr imigyen altatgatta a mészáros-báró gyanúját, a csillagokat is megígérve neki abban a biztos tudatban, hogy adni semmit sem fog, apám nagy titokban kijelölte portyánk napját, óráját és tervét. Mespech összeszedte minden fegyverbíró emberét. Egy éjjelre odahagyta gorenne-i

malmát Vaskezű Coulondre, bányáját Jonas, Le Breuilt Cabusse. Apám besorolta csapatába mindhárom legénykéjét, s azon fölül Miroult, a két Siorac fiút, Hebegő Marsalt s Escorgolt, úgyhogy a vár őrizete Sauveterre-re s Faujanet-ra maradt. Igaz, apám melléjük rendelte Alazais-t is, mondván - amikor fivére hallótávolon kívül volt -, hogy "e három férfiú közül bizonnyal ő a legfürgébb s ügyesebb."

A kijelölt nap előestéjén, amikor még senki nem tudhatott semmit, apám félrevont vacsora után, s a fülembe súgta: siessetek lefeküdni, mert másnap éjjeli három órakor lesz az ébresztő. Rögtön ágyba bújtam, s mihelyt Barberine elfújta a mécsest, átszöktem kis Hélix ágyába. Jócskán lerövidítve szokásos kis játékainkat, hamar eljutottunk a befejezéshez, s én már megválni készültem kis Hélixtől, amikor ő magához szorított, s a fülembe súgta: - Jaj, jaj, én Pierre-em! Tehát holnap lesz a napja? Úgysem lesz sokáig titok előtte titkunk, legfeljebb három óráig, amikor apám eljön Samsonért s értem, gondoltam. Mégis hallgattam.

- Meg ne ölesd magad, Pierre - susogta kis Hélix, még szorosabbra fonva ölelését. - Mikor csak az északkeleti toronyban raboskodtál, akkor is majd elepedtem utánad...

- Epekedtél utánam avagy csak gondoltál felőlem? - kérdeztem ingerkedve.

- Ezt is, azt is - felelte ő, de nem csípett belém büntetésül, mint szokott. - Epekedtem s mindig felőled gondolkodtam, s ha e gazok egyike megölne - tette hozzá igen komolyan, s hangja megremegett -, egy hónap sem telne bele, utánad halnék.

- S ugyan sokat vesztene veled Mespech! Egy szolgálóval, kinek mindig másutt jár az esze! mondtam, mert nem szívesen hallottam halálom emlegetését, s nem akartam e női beszéden elérzékenyülni.

- Ne nevess, én Pierre-em - mondta, s könnyeitől hirtelen nedves lett orcám. - Igaz szerelemmel szeretlek, ahogy az a könyvekben meg vagyon írva. Ha Miurunk Jézushoz fohászkodom, mindig téged látlak álmomban.

- Tehát egy képet imádsz, Isten helyett.

- Azt nem tudom, de téged szép s igaz szerelemmel szeretlek, olyannal, hogy szebbet s igazabbat soha leány vagy asszony meg nem élt keresztény földön.

S míg ezt kimondta, derekam köré fonta két gömbölyű karját, s forrón magához ölelt. Éreztem, kis Hélix igazat beszél, ellágyultam, felhagytam a tréfálkozással, s komolyan mondtam: - S én is hű és igaz barátsággal szeretlek, Hélix, s míg csak élek, gondom lesz rá, hogy téged senki meg ne vessen, hogy soha éhséget s hideget ne szenvedj, és ne járj rongyokban. S ámbár csak másodszülött fiú vagyok, tőlem telhetően gondoskodni fogok eltartásodról s kényelmedről napjaid s napjaim végezetéig. Isten engem úgy segéljen, ámen!

- Ó, jaj, Pierre, jó vagy te, mint Miurunk Jézus, de csupán barátsággal szeretsz.

- Hát aztán! - vágtam rá nagy hirtelen, a meglett férfit játszva. - Nem nagy dolog-e az is?

Kis Hélix nagyot sóhajtott, s többet nem szólt, csak sírt, sírt, sírt, mígnem arcom úgy kimelegedett, megkeseredett s megnedvesedett könnyeitől, hogy nem állhattam tovább, s fejemet kissé félrevonva odasúgtam neki: - Hadd térek meg ágyamba, kedves Hélix! Ki kell pihennem magam holnapig.

Elengedett, s én egy gyors csókot lehelve arcocskájára, ágyamba tértem, hol Samson rég az igazak álmát aludta. Elfacsarodott a szívem, ha elgondoltam: mi sokat ad nekem kis Hélix, s mi keveset én neki. S hányszor el nem szorult azóta még sokkal erősebben s gyötrőbben szívem e gondolatra, hányszor nem kívántam: bár szerelmet tettettem volna akkor, egy kis hazugság árán megadva szegénykének, mit annyira kívánt s várt tőlem. De ki láthat a jövőbe? Esztelen az ember valóban, azt képzeli: mindig megőrizheti az előtte libegő áttetsző, színjátszó buborékot.

A lendrevie-i zendülés után apám költséget nem kímélve testre szabott mellvértet csináltatott mindhárom legénykéjének, tehát teljes hadi készületben, sisakban foglaltunk helyet nagy asztalunk mellett, fivéreim meg én. Kint még éjszakai sötét volt, s Mespech tizenegy - apámmal együtt tizenkét harcosa komoran, némán s kissé sápadtan ülte körül az asztalt, melynek közepén nagy tálban jó, sűrű szalonnaleves gőzölgött. Nem úgy volt most, mint aratáskor, vagy szüretkor, amikor embereink, bár pitymallat előtt keltek, nagy hajlandóságot mutattak a nevetésre s tréfálkozásra, mihelyt a bendőjüket megtöltötték levessel, borciberével, disznóhússal s búzakenyérrel, mert előre örült lelkük a nagy munkának, mely egyszersmind ünnep volt számukra. Ma ellenben emberfej-aratásra, vérszüretre készültünk, s könnyen otthagyhatta ki-ki közülünk testének egy tagját vagy akár az életét is, mert úgy hírlett: Forcalquier csavargói elszántak, s úgy harcolnak, mintha azt hinnék: ha a nagy pestist túlélték, most már nem fog rajtuk sem tűz, sem vas.

Apám megérezhette az általános levertséget, mert a reggeli végeztével, amint Sauveterre elimádkozta a maga rövid fohászát, arra kérte az asztal körül ülőket: hallgassák meg, s szólásra emelkedvén ezeket mondta: - Látom, mint rág lelketeken a gond: vajh mi vár bennünket Lendrevie-ben? De bízzatok mindenekelőtt az Úrban; az Ő akarata nélkül egyetlen verébfióka sem hullhat le az ágról. Ezért, bár nincs bizonyosabb halálunknál, nincs bizonytalanabb annak órájánál. Bölcsen teszi tehát, ki sorsát ama nagy Bíró kezébe helyezi, s megóvja lelke derűjét. - Itt rövid pihenőt tartott, majd így folytatta: Mi engem illet, én jó reménnyel nézek vállalatunk elébe. Mi itt éppen tizenketten vagyunk. A campagnaci kastélyban, hol hadunk gyülekezik, tízen várnak. S kilenc fegyverest hoz Puymartin.

Számláljátok csak össze! Az harmincegy fő. Több az elégnél húsz lator leverésére, kiket erőssé csupán a sarlat-i polgárok gyengesége tett, s kik úgy remegnek majd láttotokra, mint nyárfalevél, mert kezök szerszám s nem fegyver forgatásához szokott, lévén ők takácsok, kovácsok és más efféle mesterségek űzői. Azonkívül a Campagnacban gyülekező csapatok közül a legfélelmetesebb éppen a mienk - s ezt azért mondom, mert így igaz. Cabusse, Hebegő Marsal és Vaskezű Coulondre e nevek úgy zengtek-bongtak apám szájában, mintha máris a hírnév harsonája kürtölné őket világgá -, sok éven át harcolt vitézül a normandiai légióban, s csak tegnap is oldalamon Calais-nál. Derék Siorac öcséim

ott voltak, amikor Fontenac haramiáit legyőztük Taniésben. Jonas egymaga három romát terített le célt soha nem tévesztő nyilaival, amikor e gazok Mespechre támadtak. Legénykéim, kiket itt láthattok oldalamon, szemhunyorítás nélkül állták a lendrevie-i zendülést. Escorgol, igaz, még nem vett részt csatában, de amilyen erős, egyetlen ökölcsapásával leterít egy ökröt, ügyesen bánik szakállas puskájával és bátor, mint minden provánszi. Ami pedig a mi Miroulunkat illeti - mert immár közénk tartozik ő is - fel akarom használni páratlan ügyességét s merszét, bár még nem árulhatom el, hogyan (s apám itt cinkos szemhunyorítással kísérte szavait), de bizonyos, hogy ő is nagyot lendít vállalatunkon.

Akkor körülpillantott - az asztalra e ritka alkalomból kitették két karos gyertyatartónkat, minden gyertyájukat kigyújtva -, és sorra derűsen a szeme közé nézett minden katonájának, majd azt mondta harsány, messzecsengő hangon: - Vitézeim, megparancsoltam Maligou nenőnek, legjobb borunkat verje csapra, húzzon nyársra hat-hét csirkét, s azon fölül is süssön-főzzön bőséggel pecsenyéket, hogy délben, a csata végeztével, jót együnk-igyunk erőink pótlására, s ki-ki elbeszélje asztal fölött vitézi tetteit, melyek híre higgyétek meg! - szájról szájra jár majd falvaikban esténként, és sokáig él a vidéken. - És hangját még jobban felemelve, elkiáltotta magát: - Nosza, Maligou, Barberine, Franchou, merjétek tele tányérunkat! Jöhet a borcibere!

Ez a beszéd egymaga fél győzelemmel ért fel, úgy megerősítette harcosaink szívét eljövendő diadaluk tudata. Az asztal körül immár csendes, bizakodó férfibeszéd járta. S az asszonyok, kik addig remegve s riadtan bújtak össze a konyha küszöbén, egyszerre felélénkültek, s besiettek a harcosokat kiszolgálni, kiknek kipirult a képe, kigyulladt a szeme a borcibere s az ügyes szónoklat hevétől.

Kihúzott derékkal, délcegen ültünk mindannyian vértünkben, melynek acélján hetykén csillant meg újra és újra a gyertyák fénye. Én Samsonnal együtt kivettem a részem apám dicséreteiből, mint egyike ama legénykéknek, kik "szemhunyorítás nélkül állták a lendrevie-i zendülést", és kárörömmel gondoltam, hogy apám megint megfeledkezett Francoisról, amikor az imént "legénykéit" emlegette, hisz bátyám csak ma fog átesni a tűzkeresztségen. S e gondolatra gyorsabban száguldozott ereimben a vér, annál is inkább, mivel kis Hélix szerelmetes pillantás kíséretében szép porció bort löttyintett tányéromba, s a borcibere kezdett fejembe szállni. Dagadozott mellem a vadonatúj vértben, s elszánt pillantásokat lövellve magam köré, alig vártam már, hogy az ellenre rontsak. Dehogy is gondoltam volna az általános harci mámor közepette, melyet apám beszéde keltett, mi gyászos lesz kedvem pár óra múlva, "délben, csata után."

Oly ösvényeken tartottunk Campagnacba, melyet egyaránt jól ismertünk mi magunk s lovaink, úgyhogy akár behunyt szemmel is odataláltunk volna, de szerencsére nem volt koromsötét, egy-egy percre ki-kibukkant a hold is felhőtakarója mögül. Campagnac uraság ágyban fekvő beteg volt, magas láz emésztette, de emberei harcra készen álltak. Kis csapatunk csaknem megháromszorozódva indult tovább Sarlatba. Apám haladt elöl a délceg, katolikus Puymartin úrral, ki részt vett volt Sarlat védelmében Durac ellen, nem annyira vallásos buzgalomból, mint inkább azért, hogy a város felprédálását megakadályozza. Nagy csodálója volt apámnak, s mivel éppen mögöttük haladtam, hallottam, mint sajnálkozik azon, hogy Mespech életvitele oly szigorú s visszavonult, lakói sosem vesznek részt azokon a fényes ünnepségeken, melyeket a Sarlat-vidék katolikus nemesei rendeznek kastélyaikban.

Hogy az éj csendjét ne verje föl a patkócsattogás, vagy negyed mérfölddel Sarlat előtt három emberre bíztuk a lovak, a szekér s málhánk őrizetét, a lelkükre kötöttük: jól ügyeljenek. Mi pedig gyalogszerrel tettük meg az út hátralévő részét, kisebb csoportokra szakadozva, melyek mintegy húszhúsz ölre követték egymást. Legelöl, a többit messze megelőzve haladt nesztelen léptekkel felderítőként Cabusse, Hebegő Marsal s Vaskezű Coulondre; csillogó vértjüket fekete köpönyeg takarta, lábukat ronggyal bugyolálták körül. Behatoltak az elővárosba, s körüljárták úgy, hogy őrszemmel sehol sem találkoztak, jeléül hogy a mészáros-báró felült de la Porte úr cselének, s nem ügyel magára. Cabusse visszajött s jelentett, és apám, jó előre szerencsét kívánva magának s Puymartin úrnak a rajtaütéshez, két-három fős csoportokban felállította embereit az utcák kijáratánál, hogy a csavargók menekülésének útját elvágják, ha fészkükből már kifüstöltük őket.

E fészek egy igen nagy s tágas ház volt, azelőtt kapucinus klastrom. A kapucinus barátok a püspökség papjaival ellentétben Sarlat-ban maradtak a pestis dúlása idején, hogy a vallás vigaszát megvigyék a haldoklóknak. Csodálatos önfeláldozásuk jutalma a halál lett, mind elpusztultak, két szerzetes kivételével. E kettőt Forcalquier szégyentelenül kiűzte hajlékából, s beült a helyükbe, mivel nagyon megnyerte tetszését a ház tágassága s kényelme. Itt élt latrai s ama könnyűvérű lányok körében, kiket a holló említett volt apánknak, naphosszat ivott, tivornyázott s bujálkodott, mindazonáltal különös buzgalommal imádta Máriát, kiről azt állította, mint már hallottuk, hogy álmában fel szokta őt keresni.

Pitymallott, mire mindannyian elfoglaltuk őrhelyünket, az utcák torkolatánál posztoló két-három fős kis őrsök is - ezek egyikét alkottuk hárman Francois-val s Samsonnal egy szűk sikátorban, honnan azonban igen jó kilátás nyílt volt a klastromra -, s a csapat zöme is, egy elnéptelenedett házban, mely éppen átellenes volt a mészáros-báró barlangjával. Ekkor előrelopakodott Miroul, nyakában a kampó s kötél, s a hátán kanóccal körültekert vesszőnyalábok - mint később megtudtuk, kénvirággal átitatva.

Miroul szemügyre vette a ház homlokzatát, majd nagy megrökönyödésemre kampó s kötél nélkül, oly könnyedén mászott fel a csupasz falon, mint a légy. Egy pillanat alatt fenn termett a zsindelytetőn, hol fürgén fel s alá futkosott - noha a tető igen meredek volt -, és sorra járta a kéményeket; hátát a kéménynek vetve elővett egy nyalábot, kanóccal körültekerte, tüzet csiholt, meggyújtotta, a kéménybe hajította, s így tett, míg nyalábjai el nem fogytak; számuk pontosan megegyezett a kémények számával, jeléül, hogy apám jó előre kikémleltette a helyet. Dolgát elvégezvén Miroul a villám sebességével siklott le a tetőről - úgyhogy szájtátva bámultuk a mutatványt -, s amint földet ért, futva igyekezett felénk. Küldetése végeztével apám ide osztotta be, zsenge korára való tekintettel, hogy távol tartsa őt is, akárcsak saját legénykéit, a harc sűrűjétől.

Ha apám e kénvirágos nyalábokkal vélte kifüstölni likából a rókát, csalódnia kellett várakozásában. Mert pár perc múltán hirtelen s egyszerre felnyílt a ház minden ablaka, s a kénvirágcsomók kirepültek az utcára, fojtó füstöt árasztva, majd mintegy vezényszóra egyszerre becsukódtak az ablakok anélkül, hogy a mieink egyetlen lövést leadhattak volna rájuk, mivel apám parancsa úgy szólt: ne az ablakokra lődözzenek, hanem a latrokra, ha majd a füst kihajtja őket. Így dőlt dugába egyetlen szempillantás alatt apám szép terve, így ment kárba a meglepetés, s mi több, a szél éppen ama házra hordta a kéngőzt s füstöt, melyben csapatunk zöme őrködött, s kezdte azt igen kényelmetlen helyzetbe hozni, mivel annak a háznak sem ablakai, sem ablaktáblái nem voltak épek. Szerencsére volt hátsó ajtaja. Apám elrendelte a visszavonulást. Az végbe is ment szép

rendben, hanem Forcalquier, ki egy kisablakon leste őket, hirtelen eltökélte: kihasználja az alkalmat, s kiront, mielőtt apám ismét felsorakoztathatná csapatát.

Forcalquier háromfelé osztotta a magáét, s a latrok kirohantak s szökni próbáltak a kénes füst oltalma alatt, ám menekülés közben rendre beleütköztek azokba a kicsiny őrsökbe, melyeket apám a városból kivezető utcák végébe állított. S mivel e helyeken a csavargók voltak számszerű fölényben, s fegyverzetük sem volt alábbvaló azokénál, kik útjukat állták, éppen az következett be, amit apám mindenáron el akart kerülni: kegyetlen utcai csetepaték robbantak ki egyszerre öt-hat helyen.

Lövések zajától, pikák s kardok csörömpölésétől s jajkiáltásoktól visszhangzott hamarosan Lendrevie. S hirtelen kétségbeejtőre fordult a mi helyzetünk is; egyszerre hét pikás ember tűnt fel sikátorunk végében, mely oly szűk volt, hogy három ember sem fért meg benne egymás mellett, s hol négyen őrködtünk, Francois, Samson, Miroul és én. A pikások futva tartottak felénk.

- Húzódjunk egy kapumélyedésbe, s hagyjuk őket elhaladni - súgta oda nekem Francois.

Ha ez a tanács Miroultól jő vagy Samsontól, alighanem jónak ítélem, de bátyámtól nem fogadhattam el.

- Hogy is ne! - mondtam. - Az gyávaság lenne! És az utca közepére plántálva magam elővontam mindkét pisztolyomat, lőttem, s két embert leterítettem. Miroul is tüzelt - neki csak egy pisztolya volt -, s megsebesítette egyik ellenfelünket. De Francois, kit váratlanul ért e fordulat, úgy állt, mintha kővé dermedt volna, s nem mozdult Samson sem, nem gyávaságból, hanem szokott lassúsága folytán. A négy sértetlen csavargó dühödten szitkozódott, amint társaik elzuhantak, s döfésre emelt pikával rontottak ránk; alakjuk óriásinak tűnt a szűk sikátorban. Fél szemmel láttam, Francois kardot von, én is kihúztam a magamét, de mert Samson még mindig dermedten állt, s eszébe sem jutott fegyverhez nyúlni, mellé ugrottam s rákiáltottam: - A kardod, Samson, a kardod!

Végre elővonta ő is a magáét, de hosszú habozása elvonta a figyelmemet, s nem láttam meg a nekem szánt, iszonyú döfést. Támadóm fegyvere lesiklott vértemről, az ütés ereje azonban így is földre terített, ámbár kardomat estemben sem engedtem el. A csavargó úgy magasodott fölém, mint maga Góliát, s ismét felemelve pikáját elüvöltötte magát: - Megöllek, kislegény!

Odább hengeredtem. A pika mélyen belevágott a földbe mellettem, mert ez a sikátor nem volt kikövezve, s merő sár volt. És ez mentett meg, mert amíg az ember kiráncigálta pikáját a dágványból, én talpon termettem, s egyetlen erőteljes döféssel a falhoz szegeztem őt; kardom áthatolt testén, s beállt mögötte a mocskos vályogfalba. S akkor, úgy tetszett, kiszakad kezemből a kard markolata, s csak álltam és bámultam a csavargót, kinek tüdejét járhatta át a penge, s mintegy a házfalhoz szegezve merőn bámult rám, miközben sípolva lélegzett, s vér buggyant ki szája szegletén.

Felkaptam ellenfelem pikáját, de immár senki sem szorult a segítségemre. Akkor nem láttam, de később megtudtam: Francois már majdnem megfutott ellenfele elől, de akkor eszébe jutott pisztolya, bal kézzel elővonta övéből s elsütötte. Miroul, ki maga is pikával felszerelve jobb helyzetben volt, mint mi, oly ügyesen forgatta a magáét, hogy sebet ejtett ellenfelén, ki a földön hevert, s szánalmasan nyögött. Egyedül Samson harcolt még mindig, s láttam, fél karja vérzik. Ő volt pedig az erősebb, de nem volt szíve végezni ellenfelével, aki ezt látva s tudva, hogy immár egyedül maradt négyünkkel szemben, sarkon fordult s futásnak eredt.

- Lőj, Samson, lőj utána! - kiáltottam. Ő azonban csodálkozva emelte rám égkék szemét, s nem nyúlt pisztolyáért: - Minek, hiszen megfutott.

Nem feleltem. Most jutott eszembe, amire eddig nem is gondoltam, hogy ki kell majd húznom kardomat támadóm testéből, s e gondolatra mélységes iszonyat fogott el. Kissé támolyogva indultam a falhoz szegzett felé. Vértem behorpadt s csupa mocsok volt a sártól, melyben meghempergőztem. Az ember még állt, behunyt szemmel, vonagló arccal, s a szája két sarkán szakadatlan csordogált a vér, de nem jajgatott. Ám amint meglátott, azaz inkább megérezte, hogy megragadom a kard markolatát, kinyitotta szemét, rám szegezte, s azt mondta rekedten, el-elakadó lélegzettel: - Uram, kegyeskedjék megtörölni a kard hegyét, mielőtt kihúzná. Nem szeretném, ha a fal mocska behatolna a testembe. Ámbár ez az ember az imént meg akart ölni, esdeklése valami furcsa bánattal töltötte el lelkemet. Odahívtam Samsont, s megkértem, tartsa két vállánál fogva a csavargót, én pedig mögé léptem, eltoltam a faltól, kiszabadítottam kardom hegyét, s a nyakamban lévő fehér kendővel gondosan megtörölgettem, magamban hüledezve a csavargó kényes ízlésén, hiszen ha túlélné sebesülését, bitón végzi.

Aztán elékerültem megint, s kértem Samsont, tartsa erősen, én pedig megragadtam a kard markolatát, s nagyot rántottam rajta, a csavargó vérfagyasztó kiáltást hallatott, s összecsuklott Samson támogatása ellenére; én megpróbáltam fél kézzel fenntartani, de ő vért öklendezett kezemre s karomra, s amint e forró és sűrű levet a bőrömön megéreztem, ijedten hátraléptem, s Samson hiába erőlködött, az ember oly nagy volt és súlyos, hogy nem bírta megtartani.

Már csak elvétve s nagy távolból hallatszott itt-ott egy lövés. A sikátor bejáratában apánk tűnt fel véres karddal. Futólépésben közelgett, mögötte Coulondre s Cabusse.

- Legénykéim! - kiáltotta már messziről. - Megvagytok-e épen s egészségben?

S mivel válaszunk késett - ez a nagy mészárlás mind a négyünket letaglózott -, apám riadtan kiáltott fel horpadt vértem, csuromvér karom láttán - s aggodalma a szívemig hatolt: - Megsérültél, Pierre?

- Nem, apám, az ellenfelem vére. De Samson, úgy hiszem, megsérült.

- Szemmi, szemmi - tiltakozott Samson selypegve. Apám szó nélkül kapta kardját, felhasította Samson ujjasát s megvizsgálta a sebet.

- Csak karcolás, s nem mély - mondta -, két hét alatt begyógyul. Majd lemosom s bekötözöm, ha előkerül szekerünk. Nos, fiaim - folytatta, de nem oly élénken, mint beszélni szokott -, derekas munkát végeztetek.

Kedvetlen hallgatás volt a válasz, s apám elváltozott hangon így fejezte be: - Levertük őket, de fájdalom, nagyobb árat fizettünk a győzelemért, mint szerettem volna.

Campagnac vesztesége egy fő, Puymartiné kettő, s akad néhány sebesült is.

E percben Jonas tűnt fel a sikátor végén.

- Báró úr! - kiáltotta. - Egyik emberünk súlyos lőtt sebet kapott!

Apám elsápadt, s úgy, ahogy volt, karddal a kezében futásnak eredt. Mi, fiai, a nyomában. A mészáros-báró volt barlangja előtt ott állt a mespechi szekér s rajta holtsápadtan, lehunyt szemmel, kilyukadt vérttel, véresen hevert Hebegő Marsal. Apám fölébe hajolt, s meg akarta fordítani, hogy vértjét leoldja, ám akkor felpattant Hebegő Marsal szemhéja, s gyenge hangon, de életében először s utoljára hebegés nélkül kimondott egy hosszú mondatot; sok év múltán is emlékeztek még rá Mespechben, s elszoruló torokkal, könnyes szemmel emlegették: - Kérem, báró úr, ne nyúljon hozzám! Fölösleges. Úgyis meghalok.

S imigyen szólván Hebegő Marsal hármat tátogott, s kilehelte lelkét.

Hadunk tíz sebesültet számlált, köztük három mespechit: Samsont karján sebezte meg egy pika éle; Cabusse-t golyó találta: sisakját átszakítva felhorzsolta fejbőrét, de úgy vérzett bele, mint a barom; s a Siorac fivérek egyikét orcáján érte kardvágás.

Apám mindhármukkal megitatott egy-egy korty pálinkát, majd kitisztította s bekötözte sebüket, s ámbár nehéz volt a szíve, igyekezett közben tréfálkozni, hogy bátorságot öntsön beléjük.

- Hát te ki vagy? - kérdezte a sebesült Sioractól. - A másik Siorac fivér.

- Annyit a magam eszétől is tudok. Michel-e vagy Benoit?

- Michel.

- No, Michel, ezentúl csinos kis sebhelyet hordasz majd bal orcádon, mint a megboldogult Guise herceg és mint jómagam. Eztán meg tudunk majd különböztetni fivéredtől.

- Én nem akarok különbözni fivéremtől - mondta Michel forró könnyeket ontva. Benoit átölelte, úgy vigasztalta.

Szomorúan jött oda hozzánk a szép Puymartin, megkérni apámat, rakassa fel szekerére az ő két

halottját. Felraktuk melléjük Campagnacét is, s mialatt apám a sebesülteket látta el, Puymartin ott állt mellette, s elgondolkodva nézte.

- Nem különös-e, báró úr, hogy egyformán ért az emberek meggyógyításához s megöléséhez?

- Minden dolognak rendelt ideje vagyon az ég alatt - felelte apám. - Ideje vagyon az ölésnek s ideje vagyon a gyógyításnak.

- Sosem hallottam e szólásmondást.

- Prédikátor könyve, 3. fejezet, 3. vers.

- Ügono! - mosolyodott el Puymartin úr. - Valóban kész citátumot lel a Bibliában az élet minden dolgára s esetére?

- Miért ne? A Szentírás Isten szava.

- Találjon egyet az én bajomra is! Odavan két emberem, holott nyakunkon a szénagyűjtés, aratás.

- Ideje vagyon a szaggatásnak s ideje az egybevarrásnak.

- De mivel varrjon, kinek se fonala, se vászna? S honnan vegyek két aratót e szegények pótlására, ha az ínség s a pestis annyi ifjat elragadott, hogy közel s távol nem lelni többé vidékünkön szabad munkáskezet?

- Nagy gond az bizony magamnak is - felelte apám. - Hiszen már eddig is kevesebben voltunk a szükségesnél. (De, mint észrevettem, eszébe sem jutott felajánlani Puymartin úrnak, hogy megsegíti szénagyűjtéskor s aratáskor, amiképpen tett volna, ha hugenotta úrral van dolga.)

Cabusse lépett oda a szekérhez, hol apám éppen az utolsó sebesülteket kötözte be. Igen harciasan festett vérfoltos kötésével, büszke pillantásával s égnek meredő bajszával. A tőle megszokott módon, félig tisztelettudóan, félig bizalmaskodva jelentette apámnak: - Forcalquier, ki sebet kapott, de eszén van, szeretne szót váltani a báró úrral!

- Mit akar tőlem a gazfickó?

- Nem tudom, de igen-igen erősködik.

- Máris megyek.

- Ügyeljen magára, Mespech - szólt Puymartin -, hátha fegyvert rejteget a csavargó!

- Legénykéim majd megmotozzák.

Apám nyomába szegődtem hát nagy kíváncsian, ahogy Samson is. Visszatekintve láttam: Francois unatkozó s álmodozó képet vág, s úgy tesz, mintha nem hallotta volna meg apám szavait,

majd közelebb sündörgött Puymartinhez. Lévén e nemesúr Diane de Fontenac unokabátyja, mindjárt megértettem: bátyám szíve szerelméről igyekszik egyet-mást megtudni.

Forcalquier nagy vértócsában hevert Valade úrnő házának falánál. Száz sebet kapott, de egy sem volt közülük halálos. Lehajoltam, s pisztolyomat halántékához szorítva kigomboltam ujjasát (vértet nem viselt), alaposan megmotoztam, de se kést, se más fegyvert nem leltem nála. Amikor végeztem, ő apámra emelte dülledt, fekete szemét, s tiszta hangon, nem zihálva s nem is hörögve mondta: - Három kérésem lenne, báró úr.

- Beszélj, áruló - felelte apám álltában, ölnyi távolságra a sebesülttől, s rideg pillantással mérte végig.

- E házban, melynek fejemet támasztom, bujkál két kapucinus barát. Én űztem el őket hajlékukból. Első kérésem az lenne: hívassa elő báró úr az egyiket, hogy meggyóntasson.

- Nem vagy te halálodon, sőt, nagyon is eleven vagy.

- Igaz, ez lesz éppen harmadik kérésem veleje. A második így hangzik: kérem, ne engedje meg katonáinak, hogy házamat, mészárszékemet s az ott talált pénzt felprédálják. Azt a pénzt becsületes munkával kerestem, amikor még magam is az voltam. Hadd maradjon feleségemre s gyermekeimre.

- Úgy lesz - bólintott apám.

- Halljuk a harmadik kérést.

- Báró úr immár mi mást tehetne velem, mint hogy átad de la Porte úrnak, ki tömlöcre vetne, béklyóba veretne, kínpadra vonatna, törvény elé állítana, s halálra ítéltetne. Akkor elevenen kibeleznének s kiherélnének, majd ló farkához köttetvén felnégyelnének, bitóra vonnának, onnan is levennének, s lábom, karom, fejem lemetélnék. S talán egy leheletnyi kegyetlenség is lesz benne, ahogy mindezt megcselekszik - tette hozzá gúnyosan a mészáros-báró.

- Ugyan jól illik szádba a kegyetlenség szó, gazember! - tört ki apámból a felháborodás.

- Megbocsásson, báró úr, sokszor öltem, de sosem kegyetlenkedtem. Szűz Mária megtiltotta.

- Hát azt nem tiltotta meg, hogy embertársaid életét kioltsd?

- Azt nem - felelte nyugodtan Forcalquier. - Ezt mondom majd a kapucinusnak is, bűneim mentségeképpen.

- Mire e sok szófia beszéd? - toppantott türelmetlenül apám. - Mit akarsz tőlem, vérszomjas haramia?

Forcalquier halkabbra fogta hangját:

- Hogy miután meggyóntam, szíven szúrjon.

- Azt már nem! - mondta apám.

- De igen! - felelte Forcalquier.

S apámra emelve fekete szemét, melyben ravasz fény villant meg, így folytatta: - Báró úr, a város ládája kong az ürességtől, holott máris ezer aranyával tartozik báró úrnak Sarlat. Annyi pénze pedig soha nem lesz immár, hogy báró úrnak illő kárpótlást nyújtson mai vállalata költségei, kockázata s veszteségei fejében. Én ellenben megtehetem.

- Te?!

- Zsákmányrészem háromezer arany. Magam rejtettem el a kapucinusok klastromában, ha száz évig keresné báró úr, akkor sem akadna rá a segítségem nélkül.

- Majd meggondolom - mondta apám kimérten, s hirtelen hátat fordított a sebesültnek.

Lépteit jól megnyújtva sietett vissza a szekérhez, Samson meg én alig értünk a nyomába; ott félrevonta Puymartint, valamit súgott neki.

- Mit szól e furcsa alkuhoz? - kérdezte azután halkan Puymartintől. - Igaz, sosem szíveltem az efféle barbár kínzásokat, ha a törvény így rendelkezik is. Mégis amondó volnék: utasítsuk el.

- Én meg azt mondom: álljunk rá! - felelte Puymartin. - Mit nekem e csirkefogó nyilvános kivégzése Sarlat piacterén? A csőcselék bizonyára jól szórakozna, s tetszene némely kisasszonykának is, hanem az én ládám egy sollal sem lenne gazdagabb tőle, holott az aszály miatt máris jócskán kiürült. Én nem vagyok olyan gazdag, mint kegyelmetek, ügonók.

- Nem vagyunk mi semmivel sem gazdagabbak - mosolyodott el apám -, csak a kiadásaink kisebbek. Még sincs ínyemre ez a vásár. Ha kitudódna...

- Ugyan hogyan, ha az eladó elpatkol? Osszuk fel a prédát három nem egyforma részre.

Ezerkétszáz arany kegyelmednek, ezerkettőszáz nekem, s hatszáz Campagnacnak, mivel ő maga nem volt itt, s nem vállalt annyit, mint mi. Mespech, mikor hozott kegyelmednek ennyit egyetlen kardvágás élete során?

Apám még szabódott valameddig, de csak úgy, mint aki eleve meg akarja győzetni magát; az ő kényes hugenotta lelkiismerete nem hagyta magát oly könnyen elnémítani, mint a katolikus lelkiismeret, hanem csak lassanként, fokról fokra.

- Legénykéim - mondta, egyik kezével az én vállamat fogva át, másikkal Samsonét -, erről hallgassatok, mint a sír. A becsületünk forog kockán!

- Ígérem - feleltem, bár rosszul esett s meghökkentett, hogy apám e dologban nem átall a becsületünkre hivatkozni. - Én pedig örülök - sóhajtott nagyot Samson -, hogy e szegény csavargónak

nem kell majd oly szörnyű kínok közt halnia, mint mondta.

Minek utána a mészáros-báró elárulta az aranyak rejtekhelyét, s apám biztonságba helyezte prédáját, előhívta a két kapucinus barátot, és segítségüket kérte. Mialatt ők Forcalquier-t gyóntatták, apám hallótávolságon kívül maradt, de merőn figyelte a mészáros-báró arcát, s amint véget ért a gyónás, odament s megszólította az idősebbik szerzetest: - Testvérem, ez az ember örömtől sugárzik, mintha tudván tudná, hogy halála percében angyalok jőnek majd érte, s egyenest a mennyekbe vivén ott mindjárt Jézus Krisztus jobbjára helyeztetik.

- És a Boldogságos Szűz mellé - mondta kissé csúfondárosan a barát -, kit, míg élt, buzgón imádott.

- Tudom. Mégis, honnan e bizonyosság? Ha az ember jócselekedetei által teszi érdemessé magát az üdvre, mint a katolikus egyház tanítja, ugyan miféle cselekedetekkel dicsekedhet Forcalquier, gyilkosságokon kívül?

A szerzetes, kinek haja már ősz volt, fekete szeme azonban eleven és fürge pillantású, apámra nézett.

- Forcalquier, igaz, jó cselekedetekben szegény, de hitben gazdag. S mint báró úr is tudja, az isteni kegyelem gyakran jár oly utakon, melyeket a mi gyarló eszünk fel nem foghat.

- Így hiszem - mondta apám. És mert ő hallgatott, a barát kezdte újra: - De meghal-e vajon? Erősnek látszik, sebei ellenére.

Apám vállat vont.

- Nem könyörületesebb cselekedet-e itt helyben leöldösni eme csavargókat, semmint megőrizni őket a kínpadnak, bitónak, szörnyhalálnak?

- Az, ha valóban a könyörület indítja rá báró urat - vetett a kapucinus átható pillantást apámra.

- A könyörület egyike okaimnak - felelte apám, szó szerint igazat mondva, s én nem tudtam, csodáljam-e érte vagy kárhoztassam.

A másik barát, ki eladdig lesütött szemmel, szerény tartásban álldogált oldalvást, két kezét csuhája ujjába dugva, most felszegte fejét, s szelíden megkérdezte: - S mely okai vannak rá ezen kívül, báró úr?

Apám csípőre tette mindkét kezét, s felnevetett.

- Hohó, kapucinus testvéreim! Mi, hugenották, ellenezzük a fülbegyónást, mint bizonyára tudják.

De amilyen nagy testvéreim gyakorlata s talentuma a gyóntatásban, ha ketten összefognak ellenem, bizonnyal elérik, hogy fennszóval megvalljam minden bűnömet, bármint vélekedjem is a dologról... S pattogósra, katonásra fordítva hangját, így folytatta: - Az idő sürget, testvéreim. Kérem, folytassák, amit elkezdtek, részesítsék a sebesülteket a vallás vigaszában. Most, hogy megválni készülök testvéreimtől, hadd valljam meg: szerfelett csodálom önfeláldozásukat, s azt, hogy itt maradtak Sarlatban a pestis dúlása idején. Hadd mondja el ez helyettem, mi nagy tiszteletem s megbecsülésem testvéreim iránt - s az ez szónál egy-két aranyat csúsztatott az öregebb szerzetes kezébe -, ha ugyan elfogadhatják egy eretnek obulusát.

- Anyaszentegyházunk szemében az úr kétségkívül eretnek - felelte a kapucinus, az aranyakat kámzsája zsebébe süllyesztve -, de ami engem illet, én az embert cselekedetei alapján (és e szónál elmosolyodott) ítélem meg, s örömest hiszem, a könyörület nevében (s itt megint elmosolyodott), hogy testvérem keresztény, ha más útra tévedt is, mint amelyen mi járunk, és hiszem: utunk végén összetalálkozunk.

- Úgy legyen! - felelte apám ünnepélyesen.

Azzal elköszönt a két baráttól, s vállamat átfogva visszaindult szekerünkhöz. Amint távolabb kerültünk a kapucinusoktól, odasúgtam neki: - Eme kapucinusok Valade úrnő házában lapultak, mialatt Forcalquier, ki ugyane háznak támaszkodott, előadta apámuramnak három kérését. Hátha kihallgatták e beszélgetést? Ezért kente meg vajon apám a markukat?

- Ez volt egyike okaimnak - mosolygott apám. - De azért is tettem, mert e barátok igazán szegények, igazán önfeláldozóak, s csekély megbecsülést élveznek a püspökség részéről.

Amint a térre visszajutottunk, hol a szekér állt (s azon a négy halott, portyánk négy áldozata), apám magához szólította Cabusse-t.

- Mihelyt lovaink megjönnek, bemegyünk a városba Puymartin úrral, legénykéimmel s Vaskezű Coulondre-ral, a konzulokkal szót érteni, kik mindeddig nem mertek parancsot adni a kapuk megnyitására, mint magad is láthatod, Cabusse. Távollétünkben te veszed át a parancsnokságot.

Elsőbben is végezzetek a csavargókkal, Forcalquier-n kezdve a sort! Ha ezután Campagnac s Puymartin emberei kedvüket óhajtanák tölteni a mészáros-báró lotyóival, hunyj szemet a parázna fickók vétke fölött. De jól ügyelj, nehogy a mieink követni találják példájukat. Ezt úgy mondom neked, mint hugenotta, de úgy is, mint orvos. Eme buja cafkák egyikét-másikát máris kikezdte a rossz baj, ez szemmel látható. Tudom, ki életeket oltott ki, annak nagy kedve támad életet adni, ezért a sok erőszaktétel a meghódoltatott városokban. De neked szép s finom feleséged van, Cabusse, te csak nem fogsz oda törekedni, hová a botom hegyét se dugnám, mint megboldogult feleségem mondaná.

- Ámen - pödört nagyot bajszán Cabusse. - Minden meglesz s nem lesz, ahogy a báró úr meghagyta.

A konzulok a városházán fogadtak bennünket a királyi kormányzóval s de la Porte úrral együtt, és nem győztek gratulálni apámnak s Puymartin úrnak szép s vitézi tettükhöz, de siettek hozzátenni,

hogy a város soha meg nem jutalmazhatja őket fényes érdemök szerint, lévén szegényebb a templom egerénél. Akkor Puymartin úr kijelentette: ő beéri a dicsőséggel. Apám nem szólt, de mélyen meghajolt.

- Vannak-e foglyok? - kérdezte de la Porte úr.

- Nincsenek - felelte apám. - Katonáink mind egy szálig lekaszabolták a csavargókat.

- Az bizony nagy kár - mondta rá de la Porte úr. - Ha foglyul ejthettünk volna akár csak egyet is közülük, kínpadra vonhattuk volna az ipsét, megtudni, hová rejthette a mészárosbáró a maga nagy zsákmányát, melyet a sarlat-iak rovására szerzett, erővel vámot szedve rajtuk a lendrevie-i kapunál.

Ezt hallva igen megzavarodtam, s lopva apámra pillantottam. Szeme sem rebbent.

- De hogyan lehet, hogy e gonoszok közül egy sem élte túl a csatát? - kérdezte de la Porte úr.

Apám továbbra sem szólt. Puymartin úr összeráncolta homlokát, s azt felelte: - Lévén nagyok a veszteségeink, katonáink lelkét megkeményítette a harag eme gazok ellenében.

- Így már értem - bólintott de la Porte úr, de látszott rajta: nagyon elégedetlen.

Mindazonáltal ő is elhalmozta az urakat dicséreteivel s bókjaival, de mik voltak az ő dicséretei a gubernátor úréhoz képest, ki mint a legmagasabb rangú, utolsónak beszélt és mindenki másnál ékesszólóbban, s biztosított bennünket: maga ír e dologban Périgord gubernátorának, az meg a királynak. Majd szívére ölelte s arcon csókolta apámat, Puymartin urat, Francois-t és Samsont, rólam azonban megfeledkezett, alighanem azért, mert merő sár és vér voltam. Szép, magas termetű nemesúr volt a kormányzó, tetőtől talpig haloványkék selyembe öltözve, malomkerékgallérja igen széles volt s patyolatfehér, szakálla példaszerűen nyírt, haja tiszta és bodros, s egész személye úgy beillatosítva, hogy ahányszor egyet mozdult - és sokat hadonászott! -, valóságos illatfelhő lepte el a szobát.

A két konzul a mi périgord-i nyelvünkön beszélt, itt-ott francia szavakkal megtűzdelve, de la Porte úr, mint királyi tiszthez illik, franciául, itt-ott périgord-i fordulatokkal elegy. A kormányzó úr azonban színtiszta párizsi franciasággal beszélt, akárcsak L. úr, magas-vékonyka hangon, kurtán s hegyesen ejtve a szót, s éppen csak akkorkára nyitva meg eközben ajkát, mint templomi persely rése.

Amikor apám s Puymartin úr kilépett a városházáról, a nép körülfogta s megéljenezte őket.

Apám mosolyogva nyeregbe szökkent, fiaitól, Puymartin úrtól s Vaskezű Coulondre-tól követve, ki lovainkat a kövezetbe ágyazott vasgyűrűkhöz kötözte, mialatt mi benn időztünk, s egy árva szó nem sok, annyit sem felelt a szájtátiaknak, kik őt a csata lefolyásáról faggatták. Nagy volt az öröm s megkönnyebbülés Sarlat-ban. Igen súlyosan nehezedett már rájuk a mészáros-báró zsarnoki uralma kapuik előtt, annál is inkább, mivel a városban is akadtak ifjú ripőkök, kik nyíltan beszélték, hogy maholnap átállnak a mészáros-báróhoz, s oly orcátlanul űztek gúnyt a polgárokból, mint apródok s lakájok a Saint-Germain-i vásárban.

Kis csapatunk a sokaságon áttörve a lendrevie-i kapuhoz tartott, de még mielőtt a kaput elértük volna, apám mentében felfigyelt egy emberre, ki keserves könnyeket hullatott vörös szamár vonta kis

kordéja bakján. Apám odaszólt Puymartinnek, menjen nyugodtan tovább, s ő maga visszafordult legénykéivel s Coulondre-ral. A vörös szamár megállt, ahogy lovaink útját állták, s apám ráköszönt a gazdájára: - Isten hozott, barátom! Hogy s mint? Könnyeidből ítélve nem éppen jól. Mi a neved?

- Petremol.

- Ismertem Marcuays-ben egy Petremolt, ki úgy akart kigyógyulni köszvényéből, hogy télvíz idején megmártózott a saint-avit-i jeges forrásban.

- Unokaöcsém volt.

- S ismertem Sireilben egy másik Petremolt is, kit hajszál híján bitóra küldtem, mivel egy zsák füvet orzott el horhosomból.

- Ő is unokatestvérem.

- Hisz akkor ismerlek, Petremol, ha a rokonaidat ily jól ismerem. Hová tartasz nyersbőrrel megrakott, vörös szamár vonta kordédon? Hát nem tudod, mit mondanak Normandiában: alattomos, mint a vörös szamár?

- Alattomos bizony a sors, mely vesztemre tört, de nem e derék állat, ki csupándon csupa jóakarat - felelte Petremol, bőven ontva könnyét. - Ha tavaly felköttette volna sireili unokaöcsémet, báró úr, Istenemre mondom, irigyelném a jó dolgát! Mert én is ismerem ám báró urat!

- Nagy a te szívednek keserűsége, Petremol, holott nem vagy éppen semmitlen, mint látom, van szamarad, kordéd, vagy halom nyersbőröd és jó mesterséged. Mert gondolom, cserzővarga vagy, netán szíjjártó. Igaz?

- Ez is, az is - felelte Petremol -, s a báró úr unokafivére, Geoffroy de Caumont úr milandes-i kastélyában dolgoztam egy teljes éven át. De jaj, mikor a pestis elmúltával hazatértem Montignacba, feleségemnek s gyermekeimnek csupán hűlt helyét leltem, mivel a kór elragadta őket; házunk is porrá égett, a konzul elrendelte fertőtlenítés során.

- Kártérítést kell kapnod házadért.

- Mikor kapnám azt meg? Sohanapján, lévén városunk a tönk szélén. De mit bánom a házat! Úgy sincs, kit odavigyek, se feleségem, se négy szép gyermekem; a legkisebb ötesztendős volt, a legidősebb tíz, s mind oly szép, mint az a legény itt, ni - mutatott Samsonra, ki e történet hallatán maga is elfakadt sírva.

- Hová igyekszel most?

- Felkötni magam, ha nem volna e szamár, ki szeret s odavisz, ahová akar. Ide is ő hozott, mert volt itt valaha egy kedvese. De Sarlat-nak nincs immár szíjjártóra szüksége, ahogy Montignacnak sem, mivel a nagy pestis idején megették utolsó lovukat is. Szamaram sem lelt rá kedvesére, tán azt is

megették, szegény párát.

- No, Petremol, akkor mondd meg a te derék szamaradnak, vigyen egyenesen Mespech várába.

Van lovunk elég, s cserzésre váró bőr is halommal, elkéne jó néhány nyereg, s van bőven javításra váró lószerszámunk is, te meg, ha úgy gondolod, fedelet, élelmet lelhetsz minálunk, s népes társaságot, mi több, még a szamarad is talál hozzá illő kancát.

S nem várva se beleegyezésre, se köszönetre, apám hirtelen fordított a gyeplőn, s elvágtatott, mint a villám, úgyhogy egyszeriben a kis csapat végén leltem magam, Vaskezű Coulondre oldalán, aki amint meglátott, megköszörülte a torkát, mintha szólni készülne. E kilátástól valósággal megrendültem, s lépésre fogva lovam, aggódva kémleltem Coulondre arcát, mert tudván tudtam: ha ő kinyitja a száját, mindannyiunknak elfacsarodik a szíve.

- Lám - mondta nagy sokára halkan, gyászosan, foga közt szűrve a szót -, az egyik elmegy, s jő a másik. És ez aranyat ér, se nem kancsal, se nem hebegő, dicsértessék érte az úr neve.

Volt nagy jajveszékelés és sopánkodás, amikor csapatunk a három felvonóhídon át bevonult Mespechbe a halottakkal. A testvériség meghagyta Maligou nenőnek s Alazais-nak, vegyék le a holtról vértjét, ruháját, csizmáját, mossák tisztára vértől iszamos testét, s csavarják tiszta lepedőbe, mielőtt felravataloznák az északkeleti torony első emeleti szobájában, ott, ahol a Siorac fiúk háltak szobafogságuk idején.

Vidékünk szokása szerint becsuktuk az ablaktáblákat, és mécsest gyújtottunk. Maligou kezdte a virrasztást, ő már megebédelt. Nemsokára beállított Faujanet, mértéket venni a halottról, koporsónak.

Mihelyt akadt egy fül, fecsegését fölfogni, Maligou néne rákezdte: halkan siránkozott s jajgatott, amiért az uraságok vallása tiltja, hogy ő feszületet tegyen a halott keze közé.

- Ugyan nagy örömére lenne! - sziszegte Faujanet a foga között, mivel Maligou néne megjegyzése felszította lappangó aggodalmait.

Mióta Faujanet Mespech várában él, immár a második koporsót készíti (az elsőt anyámnak csinálta). S lelkében nagy zavar dúl, mivel folytonosan azon töpreng, nem kell-e vajon a számok bűvös hatalma folytán hamarosan a harmadikat is megcsinálnia?

- Pedig hát, ugye, ez a szokás - hajtogatta Maligou, ki el nem bírta gondolni, hogyan juthatna a mennyországba Hebegő Marsal feszület nélkül.

- Annyi bizonyos - tűnődött fennhangon Faujanet, másodszor is lemérve a halott hosszát -, hogy ha én halnék meg harmadiknak, azt a koporsót nem én ácsolnám. És nagy megelégedést érzett, amiért ezt ilyen szépen elgondolta, s továbbfűzve a gondolat fonalát, jó reményt merített belőle saját jövőjére nézve; s mivel így most már egész figyelmét a halottra fordíthatta, kezdte elsiratni.

- Szegény Marsal! Ma reggel még csupa élet volt. S be jó étvággyal kanalazta levesét!

A halott iránt való tiszteletből, kinek lehunyt szeme soha többé nem áll immár keresztbe, úgy

mondta: "Szegény Marsal" s nem úgy; "Hebegő Marsal."

- Szegény Marsal! - visszhangozta Maligou nenő. - Ha elgondolom, be szorgalmas, jóravaló volt minden dolgában! Mértékletes, mint Jézus, cseppet sem szoknyavadász (élőnél hiba, halottban erény), s az uraság mégis úgy temeti majd el, mint az úrnőt, igen ridegen, az új módi szerint...

- Ha elgondolom - mondta Faujanet -, hogy ez a szegény Marsal nemrég vonakodott molnárnak állni a patakparti malomba (akárcsak én), mert attól tartott, holmi kóborlók megölik. S lám, ő holtan s kihűlve hever ravatalán, Vaskezű Coulondre pedig vígan él a malmában, borciberét iszik, s minden éjjel meghágja Jacotte-ot. Nem mintha ezért irigyelném, mint tudod, Maligou, én a fehérnépben nem és nem bízok.

- Jaj nekem, nincs egy cseppecske szenteltvizem sem, mert az uraságok azt is bálványimádásnak tartják - kesergett Maligou -, holott nagyon is hasznos, távol tartja a pokolnak mind a hetvenhét démonát.

- Ha nem volna rossz a lábom - folytatta tűnődését Faujanet -, nem a várat őriztem volna a fegyvernök úrral s Alazais-val, hanem Sarlat-ba vonultam volna a többivel, s úgy lehet, én feküdnék itt, szegény Marsal, ahelyett hogy koporsódat csinálnám. Amiből tisztán látszik - tette hozzá, de csak magában -, hogy jobb fél lábra kancsalítani, mint fél szemre.

Ezalatt Barberine a délnyugati toronyban engem csutakolt egy nagy dézsa meleg vízben, hogy kivakarjon vérből-sárból, ámbár többször is elmondtam neki: nagy legény vagyok már, magam is meg tudok mosdani. "Ugyan, ugyan, ugrifüles - mosolygott rám Barberine -, s ki mosná meg akkor a hátad közepét?" Nem ellenkeztem tovább, anélkül is elég nehéz volt a szívem, megadón tűrtem nagy keze cirógatását, s hogy bedörzsöljön tetőtől talpig jó mespechi szappannal. - Én édes Jézusom - mondta Barberine -, lám, hogy megnőttek eme legénykék, s én alig veszem észre. Pierre, kit tizennyolc esztendős koromban szoptattam, már kész férfi a tizenhárom évével: széles a válla, domború a mellkasa, kemény az ülepe, szőr lepi itt és ott, s úgy hányja-veti magát, mint a csődör.

- Most épp nincs nagy kedvem hányni-vetni magam - mondtam.

- Pedig úgy hírlik, vitézül harcoltál, hármat is megöltél e gonoszok közül, kettőt golyóval, a harmadikat karddal.

- Igen, de ennek testéből úgy kellett kitépnem kardomat, s ő vért öklendezett rám - mondtam, mélyen lehorgasztva fejemet.

Barberine sóhajtott, de szólni nem szólt rá semmit. Öblítésképpen fejemre-vállamra borított egy kanna meleg vizet, meghagyta, lépjek ki a dézsából, s feküdjek az ő nagy ágyára, hol aztán nekilátott szárazra dörgölni hízelkedve s dédelgetve, mint piciny koromban, s ezerféle módon kedveskedve, cirógatva, csókdosva, miközben elárasztott beceneveivel s kis gyengéd szavaival azon az ő búgó hangján: - Én drágaságom, szép kis kakasom, Jóistenke gyöngye, újdonatúj szívecském.

De hiába volt újdonatúj e szív, irgalmatlanul nehéz volt gyászos gondolatoktól, s a kedvesség ez áradatában fürödve nem zárhatta többé magába bánatát. Odabújtam Barberine-hez, s szép keblei közé

fúrva fejemet, hangos zokogásra fakadtam. - "Jól van, jól, drágaságom" - duruzsolta Barberine, s a falnak vetve hátát, átfogott adakozó karjával és ringatott.

De minél lágyabban ringatott, minél kedvesebben hízelkedett, csókolgatta homlokomat, annál inkább rám tört a bánat. Rázott a zokogás, s ki tudja, meddig nem sírtam volna, ha fel nem bukkan a csigalépcső fölött (melyen anyám egyetlenegyszer jött föl jó éjt kívánni nekem Barberine távollétében) kis Hélix feje, s meg nem szólal ő maga is nyersen, rám emelve haragtól elsötétült szemét: - Pierre úrfi, a báró úr ebédhez várja.

Felkeltem, letöröltem könnyeimet, belebújtam a tiszta ruhába, melyet Barberine már elővett a ládából, s követtem kis Hélixet a csigalépcsőn. Az utolsó lépcsőfokon, hol anyja már nem hallhatta, hirtelen visszafordult, s dühtől szikrázó szemmel rám förmedt: - Nagy mamlasz, hogy nem szégyellsz egy vénasszony keblén bőgni, mint holmi csecsszopó!

- Vénasszony! - háborodtam fel. - Hogy beszélsz anyádról? Alig harmincéves. És ki engedte meg, hogy nagy mamlasznak nevezz?

- Úgy nevezlek, ahogy nekem tetszik. Ha akarom, mamlasznak, ha akarom bőgőmasinának!

- Hát ha ily jóakaróm vagy, nesze! - És jobbról-balról képen töröltem.

- Én Pierre-em! - kiáltotta riadtan. Nem az ütéstől ijedt meg, hanem rideg pillantásomtól.

- A te Pierre-ed nem a tied többé! - feleltem gőgösen. - És ma éjjel nem megyek, tudod már, hová. Sem ma, sem holnap éjjel, sem semmikor.

Azzal jéghidegen hátat fordítottam kis Hélixnek, s vissza sem nézve, nagy léptekkel igyekeztem az ebédlőbe. Összeveszésünk egy percre elterelte figyelmemet bánatomról.

A harcosok ott ültek mind az asztal körül, de jaj, semmi nem emlékeztetett arra a ragyogó képre, melyet apám festett volt kora reggel, pitymallat előtti lakománkon "ki-ki elbeszéli asztal fölött vitézi tetteit, melyek híre szájról szájra jár majd falvainkban esténként." Némán ettek embereink, senki nem szólt, és sem a nyárson sült, venyigetűzön pirult csirke, sem a sokféle, ízes pecsenye, sem Mespech legjobb bora nem oldhatta meg nyelvünket, nem oszlathatta el bánatunkat. Mert ismét velünk időzött a halál, mint ma reggel, csakhogy most arca volt, az északnyugati toronyban feküdt, és nagy lyuk tátongott teste közepén.

Cabusse és Vaskezű Coulondre fel nem emelte szemét tányérjáról, s nem restellt sírni, míg evett: ők mindketten huszonnégy esztendeje ismerték Hebegő Marsalt, 1540 óta, amikor a normandiai légióban a kapitányok szolgálatába léptek. Egyébként is sietve hányták magukba az ételt, nem ügyelve jó ízére, s még el sem végeztük az ebédet, amikor ők már engedélyt kértek a testvériségtől a hazatérésre, ki Le Breuilbe, ki a malomba, az asszonyt megnyugtatni. S amint ők eltávoztak, Jonas is cihelődött. "Sarrazine terhes - mondta -, távollétemben nincs egy perc nyugta."

Miután ők hárman eltávoztak, még nyomottabb lett a kedvünk. Apám megpróbálta elmondatni kivel-kivel, hogyan vitézkedett, mit művelt Lendrevie-ben. Embereink engedelmeskedtek óhajának, de keveset szóltak s komoran, kedv és büszkeség híján. Az általános morajban, mely apám felszólítását követte, kis Hélix, ki addig is körülöttem sürgölődött, de én rá se néztem, odasurrant mellém, s míg poharamat teletöltötte, a fülembe súgta: - Én Pierre-em, ha rám nem mosolyogsz, megyek s egyenest a kútba ugrom!

- Tönkretennéd ivóvizünket, te ostoba! - feleltem, ugyancsak súgva.

Mindazonáltal rámosolyogtam, de csupán fél szájjal, hogy lássa, nem egészen bocsátottam meg, csak félig.

Apám okosabb volt, hogysem tovább erőltesse a dolgot a népség rossz kedve láttán, hanem inkább siettetni kezdte az ebéd befejezését, melyet ő győzelmi lakomának szánt, de inkább halotti torra formázott - ámbár, ha Hebegő Marsalt betegség vitte volna el, egy-két pohár után alighanem jobban felhevültek s felvidultak volna a torozók. De el- s félresikló szégyenlős tekintetük, nem oszló szomorúságuk tisztán mutatta, mi rág a lelkükön, tudniillik az a gyanú, hogy e halál elkerülhető lett volna, s apám a cselédei bőrén szerzett dicsőséget s titkos prédát magának (de vajon ki árulhatta el nekik ez utóbbit?).

Lendrevie-ben ugyan azt mondta apám Cabusse-nek, hogy aki életeket oltott ki, az nagy kedvet érez életet adni, ám el is tekintve attól, hogy kis Hélix tudta, mivel anyja háta mögött Maligou nenőtől megtanulta, mely füvek a jók és hová tegye őket, azon az éjszakán nem hogy életet, más egyebet sem volt kedvem adni neki, hanem csakis gyengédséget s megnyugtatást kerestem karjában. Ő bezzeg nem így gondolta, s addig-addig ügyeskedett, kedveskedett, míg megkapta, amire vágyott, de csak egyszer, s amikor újra akarta kezdeni, szigorúan rászóltam: maradjon veszteg, ne mozogjon, s ha lehet, ne is szóljon - ma nincs ínyemre az effajta játszódás.

- Én Pierre-em, mért vagy szomorú? - kérdezte (mert nem bírta a csőrét befogni).

- Mindaz miatt, ami ma történt, elejétől végig.

- Hebegő Marsal halála miatt?

- Azért is.

- S mert három embert megöltél?

- Azért is. Kivált a harmadik miatt, kinek testéből úgy kellett kitépnem kardomat.

Folytatta volna, de rászóltam: hagyjon fel a faggatózással s alattomos üzelmeivel, és ne zavarjon. Engedelmeskedett, de mert nem szokta meg, hogy mellettem ilyen némán s mozdulatlanul feküdjön, hamarosan álomba merült.

Puhán s melegen pihegett karomban, s egészen az enyém volt, még álmában is, de hogy mondhattam volna el neki, miért szorul el torkom. Bizony, nem hebegő Marsal, s nem is a falhoz

szegzett csavargó, hanem ama "különös alku" miatt Forcalquier és apám között, amitől hősöm hirtelen kisebb lett a szememben.

Tizenkettedik fejezet Két hónappal az előtt, hogy hadat vittünk Lendrevie-be a mészáros-báróra, mihelyt helyreállt, akarom mondani helyreállni látszott a béke, mert hiszen nem volt az igazi béke, kezdetét vette Medici Katalin és IX. Károly csodálatos körutazása az országban. Több mint két évig tartott e nagy utazás, melynek során mintha a Louvre-t akarta volna tartományról tartományra hurcolni a régensnő s az ifjú uralkodó, fegyveres testőreiktől kísérve, s minisztereiktől, főfő tisztségviselőiktől s udvartartásuktól környezve alattvalóik mérhetetlen ámulatára, kik sosem láttak még ennyi selymet s aranyat Isten teremtményein, de egyszersmind igen nagy bánatukra is, mert ahol e pompás utazótársaság feltűnt, ott színét sem látták többé húsnak, tojásnak, gabonának, s nyomában puszta lett s kietlen a síkföld, mint az erdő cserebogárrajzás után.

E folyamatosan vándorló udvar közepette nyolcvan válogatottan szép, színes ruháiban virágként pompázó, ifjú udvarhölgy alkotta Medici Katalin ragyogó kíséretét. Különös nevük volt: a "repülő raj" (ha ugyan nem "orzó raj"). De akárhogy értjük is a szót, a hölgyek nem loptak, legfeljebb szíveket. S nem is szálldostak a levegőégben, mint angyalok, hanem épp ellenkezőleg, nagyon is alantjáró kegyekben részesítették azokat, kiket úrnőjük tervei érdekében erre kiszemelt, hol valamely szándék kifürkészése, hol egy összeesküvés felfedezése, hol pedig valaki akaratának megfordítása végett. Titkos ágensek, státuskémek, szoknyás Machiavellik, vérük nem forró volt, hanem politikus, tulajdon bájos személyükkel fizettek a bizodalomért, vállalták, hogy fényűző eszközei lesznek valamely célnak, melyet egyedül az anyakirályné ismert. Közülük való volt az az Isabelle de Limeuil is, ki felkereste Condé hercegét, ott, ahová a dreux-i csata után bezárták, börtönében, s úgy elvakította két szép csecsével, hogy vakon aláírta a sajnálatos amboise-i ediktumot, melyért méltán illette szemrehányással Kálvin s minden hithű hugenotta.

A mieink, kik máglyák s gyilkosságok ezrei után mindig rosszat sejtettek, s nemigen ültek föl a látszatnak, szüntelenül azon töprengtek, mi lehet vajon az igazi célja e fényes körutazásnak Franciaország poros utain, az 1564-es esztendő kánikulai nyarának rekkenő s fojtó melegében, amikor az ország alig-alig tért még magához aléltságából, cáfolva Ronsard bájos versét, mely szerint: Zölden virul, messed bár vesszejét, S ezerszám hajt a fűz ágat, rügyet; Ilyen vagy, francia, te is eképp Merítsz saját sebedből új hevet.

Szép vers lenne, csak kissé hízelgő és hazug, Franciaország korántsem épült még fel belháború, éhínség és pestis okozta sebeiből. Mi volt vajon a királyné szándéka? E romok s holttetemek ellenére, melyeket alig-alig győztek eltakarítani útjukból, bemutatni Franciaországnak IX. Károlyt s az ifjú királynak a franciákat, kiken egykor uralkodni fog? Vagy városról városra haladni hol a hugenották, hol a katolikusok szavára ügyelve, s a temérdek kölcsönös vád s panasz meghallgatása után igazságot

tenni s békét szerezni alattvalói között?

Nagy kérdés! Igaz, apróbb kegyek itt-ott kijutottak a mieinknek is: IX. Károly olykor megrótt egy törvényszéket avagy egy gubernátort, mert a hugenottákat elütötték közjogi tisztségek viselésétől.

A bordeaux-i reformátusoknak kegyesen elengedte, hogy processziók alkalmával fellobogózzák ablakaikat, s a törvény előtt Szent Antalra esküdjenek. Mégis, ahogy tovább s tovább jutott a királyi menet, úgy szaporodtak az amboise-i ediktum által amúgy is szűkre szabott jogainkat csorbító dekrétumok. Júniusban a király megtiltotta, hogy hugenotta kereskedők katolikus egyházi ünnepeken megnyithassák boltjukat. Ugyane hónapban azt is megtiltotta, hogy a hugenották, ott, ahol a király időz, Úrvacsorát vehessenek magukhoz. Augusztusban megtiltotta, hogy a pallosjoggal bíró hugenotta hűbérurak kastélyában rendezett kálvinista istentiszteleteken az úron, családján, jobbágyain s cselédein kívül más is részt vehessen.

Hiába kutatta s fürkészte a testvériség e folyamatosan hullámzó s mintegy a körülmények vagy egyes személyek nyomására át- meg átalakuló magatartásnak a szilárd magját. A király tizennégy esztendős volt, de korához képest igen gyerekes, s mindig csak azt akarta, amit a régensnő. Katalin IX. Leó pápa dédunokahúga volt, tőle örökölte dülledt szemét, domború homlokát és hitetlenségét. Idegen volt a lelkétől mindennemű vallásos buzgalom, sőt maga a hit is, nem gyűlölte és nem szerette a reformációt, az is csak egy paraszt volt a többi között Franciaország sakktábláján, arra való, hogy megtartsák vagy feláldozzák az óra, a perc s a szükség kívánalmai szerint.

Június közepén más oka is támadt a testvériségnek a búslakodásra. Ekkor jutott el Mespechbe a gyászhír: május hó 27. napján Genfben elhalálozott Kálvin, a gigászi munka felőrölte. Ragyogó traktátusai, gyakran rögtönzött, mégis világos s átgondolt beszédei, tanainak szilárdsága, jellemének egyenessége s a térítői hév által, melyet a szélrózsa minden irányában szétküldött levelei hordoztak mert azokat senki nem olvashatta másként, mint mélységes megindultsággal -, valamint az egyház általa elgondolt s megvalósított demokratikus felépítése s ama ihletett lelkipásztorok révén, kiket maga nevelt, időt találván e munkára ezer dolga közepette is, Genfen s Lausanne-on túl kiterjesztette a Reformációt Franciaországra, Angliára, Skóciára, Németalföldre, Magyarországra és Pfalzra.

"Kálvin meghalt, de műve élni fog" - jegyezte be Sauveterre a "Számadáskönyv"-be. "Hiszem felelte apám -, ám a nagy próba nem mögöttünk van, hanem előttünk. Úgy rémlik nekem, mintha a régensnő s a király e különös országjárása mind több s több felhőt tornyozna egünkre, s egy szép napon fejünkre zúdul majd a felhőszakadás."

Június közepén kaszára érett mezeinken a fű, s hogy el ne asszék a melegben, apám sietve elküldött Le Breuilbe s a bányába Cabusse-ért és Jonasért, megkérni őket: segítsenek a másnapi kaszálásban. Egyedül indultam el fekete kancámon, Samson előző nap leesett a lóról, s felsértette a lábát. Jonast nem leltem a bányában, betértem hát Cabusse-höz, ki mint már messziről láttam, éppen kerítést eszkábált réte köré, hogy ne kelljen folytonosan bárányai után járnia. Fején, ahol a golyó felsértette bőrét, már szépecskén sarjadt a haj.

- Költségbe vered magad, Cabusse - mondtam nevetve, s földre szökkentem, de nem kötöttem meg szép Aclámat.

- Csekély költségbe! - Jöttömre Cabusse felhagyott a munkával, s nagyot pederített bajszán. -

Tulajdon sarjerdőmből került ki a karónak való fa. De meg egyébként is majd felvet a pénz. Báró úr harminc aranyat adott sarlat-i portyánkért.

- Harmincat! És csak veled volt ily bőkezű?

- Nem biz a. Húsz aranyat adott Jonasnak, húszat Vaskezű Coulondre-nak, húszat Escorgolnak, húszat Benoit Sioracnak, huszonötöt Michelnek, mivel ő megsebesült, de Michel nem akart többet elfogadni, mint amennyit fivére kapott, és ötöt visszaadott.

- Hát te miért kaptál harmincat?

- Ötöt a sebesülésemért, s még ötöt, mert egy darabig én voltam a parancsnok.

Valameddig haboztam, de aztán csak kiböktem: - E préda bántja a lelkemet. Mert honnan jött volna, ha nem a sarlat-iak zsebéből, kiket a mészáros-báró vám fizetésére kényszerített?

- S ugyan ki szabadította ki a sarlat-iakat e gazfickó karma közül? - vonta fel Cabusse a szemöldökét. - A préda hadi regula, s a város felszabadítása ennyit csak megért polgárainak, kik a lábukat lógatták, míg mi harcoltunk.

- Hát te így látod a dolgot, Cabusse? - álmélkodtam. - S a sebesültek leölése?

- Irgalmas cselekedet, ha efféle jómadarakról van szó. Ha e semmirekellők közé tartoztam volna, kikre amúgy gyötrelmes kínhalál várt, istenuccse, fizettem volna annak, aki ledöf.

S lám, épp ezt tette Forcalquier is, gondoltam magamban. De hallgattam. Cathau tűnt fel a napsütötte rét túlsó végén, szép volt és üde kék szalagos piros szoknyájában, fején szép tiszta fejkötő, karján szép pici magzata. Mezítláb közelgett a harmatos füvön.

- Isten hozott, Cathau! - mondtam vidáman, apámat utánozva, holott elfacsarodott a szívem; Cathau oly sokáig volt Isabelle de Siorac komornája, hogy ahányszor megláttam, eszembe jutott anyám s medáliája a nyakamban.

- Isten hozta, Pierre úrfi! - mondta ő.

S csúfondárosan csillogó szemmel, nagy élvezettel kérdezte: - Mi újság Mespechben? Azt beszélik, Franchou alig bír már terhével.

- Pereg az asszony nyelve, s ugyan ki parancsolhat megálljt neki? - mentegetőzött zordan Cabusse.

- Szó ami szó, Franchou ugyancsak megkövéredett, de hogy mi okból, nem tudom, kérdezd talán meg apámtól, ő tanult orvos.

- Jól megadta neki, Pierre úrfi! - hahotázott Cabusse, Cathau ellenben zavartan elfordult e tréfás visszavágásra. Más oka is volt rá: kicsinyét kellett megszoptatnia. S Barberine-nal ellentétben ő nem mutogathatta nyilvánosan emleit, lévén Cabusse féltékeny természetű.

- De tervünk csődöt mondott, Cabusse, s egy közülünk meghalt.

- Haj, Pierre úrfi - egyenesedett fel Cabusse, fél kezét csípőre téve, s a másikkal bajszát pödörgetve. - A haditervekkel is csak úgy van az, mint a cselvágásokkal. Olykor a legjobban kifundáltak (újabban Cabusse előszeretettel használta ezt az apámtól ellesett szót), legjobban előkészítettek s végrehajtottak is csődöt mondanak.

- De Hebegő Marsal meghalt!

- Harc közben. Az a legszebb s leggyorsabb halál. Nekünk bánat, neki szerencse: soha meg nem ismeri, mi az, hosszan kínlódni s verejtékezni bűzhödt szalmazsákunkon.

- Csitt, Jehan Cabusse, ilyeket előttem ne beszélj! - Cathau félig visszafordult, egy pillanatra megláttam egyik keblét. - Ha ily csúf s szomorú szavakat hallok, beleborsódzik a hátam.

- Csak ne volna itt Pierre úrfi, majd tennék róla, hogy másként borsóddzék - nevetett Cabusse. Nem akarok én senkit elszomorítani. És a báró úr igen nagylelkű volt, gesztenyekoporsót csináltatott öreg katonájának. Nagy költség ám az, ha meggondoljuk, egy közönséges szolgáért! Nem egy s nem két nemesurat ismerek erre mifelénk, ki a maga zsoldosait csak amúgy pőrén bocsátja alá a gödörbe.

- Istennek hála, a testvériség gazdag - mondtam szerényen.

- S helyén a szíve - vágta rá Cabusse. - És ne feledje, úrfi, Kálvin szavait: "Jó dolog bizony az arany s ezüst, ha jó célt szolgál."

Nem lepett meg a Kálvin-idézet. Amilyen lagymatag volt katolikusnak, oly buzgó hugenotta vált Cabusse-ből, már úgy értem, szívre, s nem színre, mert amúgy megmaradt annak, aki volt: szabadszájú, bővérű, tréfás kedvű gaszkonnak.

- Úgy vélem, jobb, ha elhordom az irhám - mondtam. - Máskülönben Acla úgy letarolja birtokodat, mint sáskaraj a búzamezőt.

- Elég fű terem itt minálunk, Le Breuilben! - felelte önérzetesen Cabusse.

- Ide gyere, Acla!

Acla úgy tett, mintha nem hallaná, s ravaszul hunyorgatta szép, mandula formájú szemét, pedig ott bóklászott a közelünkben, szabadon, minthogy a gyeplő két szárát a szügyén kötöttem meg, s vígan lakmározott tovább, gondosan kiválogatva a jobb ízű, leves füveket, s a bárányoknak hagyva meg a durvább szálúakat.

- Ide, Acla! - szóltam emelt hangon, s botommal a csizmám szárára csaptam.

Acla sóhajtva letépett még egy fűcsomót, s észbe véve, mivel tartozik rangjának, fejét felszegve, sörényét hátravetve odaügetett az ő légies, kecses lépteivel, sorban odajárult mindhármunkhoz, s finoman kikényszerítette a neki járó simogatást; viszonzásképp szívélyesen fújtatott, "pff, pff", sőt a kisgyereket gyengéden meg is nyalintotta.

- Igen szép a mozgása - mondta Cabusse. - Került-e már valaha ki ily szép ló egy gonosz helyről?

- Pierre úrfi, meg kéne immár hágatni - vélte Cathau. - Nagyon is ideje lenne!

- Igaz - bólintottam, nyeregbe ugorva. - De nehéz fajtára s színre hozzá illő csődört találni. Isten veled, Cathau! Isten veled, Cabusse! A holnapi viszontlátásra!

- Pitymallat előtt ott leszünk!

Ellentétben az 1563-as szörnyű aszályos esztendővel, amikor Mespech kis híján felkötötte Petremol unokafivérét egyetlen zsák fű ellopása miatt, az 1564-es év bő szénaterméssel ajándékozta meg azt, ki mint a testvériség is, nem volt rest nyomban lekaszálni s behordani a füvet, amint megnőtt, mert július elején aztán nagy esők estek, s eláztatták a réteket; majd pedig hirtelen-váratlan rekkenő hőség támadt, éppen jókor, az aratásra váró gabonát megszárítani, de alighanem nagy bosszúságára ama selyembe-bársonyba öltözött cifra udvaroncoknak, kik Franciaország utain s dűlőin bolyongtak sokat nevettünk ekkortájt a rovásukra.

Kaszáláskor a mi Petremolunk is sutba dobta nyergeit s zabláit, és bebizonyította: derekasan megállja a helyét a mezei munkában is, mivel éppen annyi füvet fogott be egy-egy suhintásra, amennyit kell, se többet, se kevesebbet, s a lekaszált füvet szép rendbe rakta, s nem lévén sem túl gyors, sem túl lassú, nem bontotta, s zavarta meg szomszédai előrehaladását; és ha a társaság megállt kaszát fenni, gyászát félretéve szívesen eltréfálkozott a többivel, röptében kapva el s viszonozva a szót; mi több, azt sem vette zokon, ha a haja színével bosszantották, inkább szívesen s teli torokból nevetett rajta. Az effajta nevetéstől megnyugszik az ember fia, s megjő kedve a munkára. Mert a férfiak is csak úgy vannak a dologgal, mint a nők, munka közben örömest jártatják nyelvüket pihenés- és kárpótlásképpen karuk fáradságáért.

Annak a napnak estéjén, melyen végeztünk a kaszálással, a testvériség korán visszavonult szobájába - két hosszú napot töltöttek nyeregben, kaszásaikat megoltalmazandó -, s mi Samsonnal ott maradtunk a nagy asztal mellett cselédeink s tanyásaink társaságában nem ugyan a kandalló tüze, hanem sarkáig tárt ablakok mellett; előttünk az asztalon kicsiny pohárban két ujjnyi szilvapálinka. És Maligou néne, ki végre leülhetett közénk kiszuszogni magát, nagyokat nyögött és sopánkodott. Jaj nekem, jaj nekem - hogy tudtunkra adja: ha nem kaszált is velünk egy sorban a réten (mint Alazais), annyit dolgozott s izzadt ő is, akár a gályarab, hogy bennünket ellásson. Majd jól szemügyre véve Petremolt, igen komolyan mondta neki: - Szegény Petremolom, a tiednél vörösebb hajat életemben nem láttam.

Petremol azt gondolta, megint csúfolódni akarnak vele, s mosolyogva felelte:

- Vörös vagyok, biza, akár a szamaram, mégsem láttam derekabb állatot nála s nálam.

Mindünket mosolyra derítettek szavai, csak Maligou-nét nem.

- Nem tréfaképp mondtam, amit mondtam - szólt komolyan. - Ritka ember, kinek vörös a haja.

- Hahó, Maligou! - rikkantotta Cabusse, kinek oldalán ott ült Cathau, fejét férje vállára hajtotta, míg alvó kicsinyét ringatta. - Össze ne téveszd valahogy Petremolt a te roma kapitányoddal!

- Neki nincs varázsvesszeje! - tódította Escorgol, ki mindig kész volt kutyálkodni.

Nevettünk. Alazais felállt, s ez alantas beszéden megütközve egyenes háttal, ridegen felszegett fejjel kisietett a teremből. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Escorgol folytatta: - Végre magunk között vagyunk, barátaim. Hadd adok nektek hát egy elmés találós kérdést.

Jacotte! Cathau! Sarrazine! Melyitek találja ki?

S rövid várakozás után feltette a nevezetes kérdést: - Mi az, ami megvastagszik a nő keze alatt?

- Szégyentelen parázna! - háborgott Maligou néne.

- Magad vagy az, ha rosszra gondolsz! - torkolta le Escorgol. - Lássuk csak! Ami megvastagszik a nők keze között, az a ... az a...

S mert nagy volt a nevetés, de szólni senki sem mert, Escorgol diadalmasan kivágta: - Az orsó!

Harsány hahota fogadta a csalafinta választ, s Cabusse megjegyezte az ő szívélyes és udvarias módján: - Jó tréfákat hozott nekünk Escorgol provánszi szülőföldjéről. Mindazonáltal ne nevessünk olyan hangosan, cimborák, mert még fölverjük az urakat.

- Az egyiket talán, de a másikat nem, az biztos - mormolta Cathau.

- Csitt, asszony! Vess féket nyelvedre! - intette le Cabusse. És minden jelenlévő sebten lesütötte a szemét s ügyelt, hogy ne mosolyogjon - hacsak nem befelé.

- Az orsó! Az orsó! - adta Maligou néne az úrhölgyet. - Nem lehet ezekkel a férfiakkal rendesen beszélni! Mindig csak a bujálkodhatnék s feszül a zacskó!

- S tán bánod, vagy mi? - kérdezte Jonas, ki máig nem bocsátotta meg a nenőnek, hogy olyan csúful pletykálkodott a feleségéről. - Sarrazine - fordult a menyecskéhez -, ha igaz, te farkas voltál valaha, ugyan marj kérlek e hájas cemende fenekébe, s ereszd ki vére fölöslegét!

- Jaj nekem! Jaj nekem! - sopánkodott Maligou néne igazán megrettenve. Össze is húzta elomló

testét a széken, amennyire csak bírta, s rémülten forgatta a szemét.

Ijedelme láttán a hasunkat fogtuk nevettünkben, kényelmesen elterpeszkedve az asztal mellett; de senki nem nevetett jobban, mint Petremol. Végeztül a szeme is könnybe lábadt, s nemcsak nevettében, hálából is, amiért ismét űzheti a maga szép mesterségét, s ily derék, vidám társak között élhet, kik máris úgy szeretik, mintha közülük való lenne. Szegény Petremol minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon feleségére s négy gyermekére, éppen csak asztalnál ült, lehetőleg mindig Samson mellé, mindenki tudta miért, s Samson jobban, mint akárki; azért nézett be napközben többször is ha tehette a nyergesműhelybe, mintha el akarná lesni a mesterség fogásait, amilyen Isten angyala volt világéletében az én testvérem.

Cabusse, ki a testvériség távollétében örömest játszotta a gazdát, lévén háza s földje, mégpedig újdonatúj s úrias háza a kisded torony miatt, melyben a lépcsőfeljáró helyet kapott, felemelte kezét, s így szólt: - Barátaim! Engedjük végre szóhoz Maligou nenőt! Volna mit mondania a vöröshajúakról s az ő ritkaságukról.

- Hisz nem oly ritkák a vöröshajúak - vélte Michel Siorac, kit immár meg tudtunk különböztetni ikertestvérétől sebhelye miatt, ha éppen bal orcáját fordította felénk.

- Samson is vörös! - visszhangozta Benoit Siorac.

- Dehogy, dehogy! - tiltakozott Maligou néne. - Az éppen nem ugyanaz. Samson úrfi haja rézszínű. Petremolé olyan, akár a rozsda. Amit én akarok, abban Samson úrfinak nem vehetném hasznát.

- Be szerencsés is az úrfi! - szólt Escorgol.

Megint nevettünk, de Cabusse sodrintott egyet bajszán, s ellentmondást nem tűrő hangon ránk szólt.

- Ej barátaim, hagyjátok beszélni!

- Mint látjátok - vette át a szót ismét Maligou -, szemem héja igen-igen vörös s viszketeg, mivel egész nap a tűz mellett állok. Báró úr ugyan azt tanácsolta, öblítsem le estenden forralt vízzel, hanem engedelmével szólva a víz mit sem használt. Ismerek én azonban egy másik orvosszert is, s örömest kipróbálnám, ha Petremol is úgy akarná, mivel ő vörös.

Nagy volt az elképedés, s újra elnevettük volna magunkat, ha Cabusse csendet nem int erélyes kézmozdulattal.

- Hát ha nem kerül fáradságomba, sem pénzembe, kiből úgyis kevés van, sem üdvösségembe, nem bánom - mondta elővigyázatosan Petremol.

- Nem kerül az semmibe neked - mondta Maligou. - Csak és csupán a reggeli potyadékodból kérnék egy keveset, azon melegiben.

- Édes Jézusom! - szörnyülködött Barberine. - Csak nem kensz trágyát a szemedre?

- Honnan talán főzőfazekaidba pottyanna ebédre s vacsorára - kottyant közbe Escorgol.

Mire ismét úgy ránk jött a nevetés, hogy gurultunk belé. Cabusse sem fojthatta vissza derültségét, velünk hahotázott ő is. Amikor végre nagy nehezen helyreállt a nyugalom, megszólalt sértetten s büszkén Maligou néne: - Hej, tudatlan, barbár népség! Hát még azt sem tudjátok, hogy nincs jobb orvossága szemünk verességének s az öregkori hályognak, mint a vörös ember potyadéka?

- Csakhogy az én potyadékom büdös ám - jegyezte meg szerényen Petremol.

- Mint mindenkié. Csak nem gondolod, te bugris, hogy azon mód raknám föl a szememre, ahogy testedből előjön? Szó se róla. Hanem szépen lepárolnám, s mivel még úgy is marad némi bűze, kámforral s pézsmával keverném.

- Szavamra, Maligou, ha ily szép sorsra szánod potyadékomat, lepárolod, s pézsmával, kámforral elegyíted, szavamra, kaphatsz, amennyi csak tetszik!

Megint nevettünk, még hangosabban, erősebben s hosszabban, mint az imént.

- Jaj, csak bele ne haljak e sok nevetésbe! - mondta Sarrazine. - Úgy érzem, mindjárt szétreped a hasam. Maligou, ígérem, soha nem mélyesztem farkaskarmaimat a fenekedbe. Mivel olyan jót mulattam, megbocsátok neked.

Ekkor felállt Coulondre, ki még csak el sem mosolyodott egész este, vaskezét az asztal lapjára támasztotta, s megköszörülte a torkát. Mind elrémültünk - no, mindjárt hallunk valami szörnyűt s gyászosat! -, de Coulondre csupán annyit mondott: későre jár, nem szívesen hagyja malmát őrizetlen. Ő utána felállt az asztal mellől Jonas s Cabusse is, mondván: hosszú ám az út a bányáig s Le Breuilig, és így véget ért ez a nevezetes szénagyűjtés, melyet sokáig emlegettünk még Mespechben s a környékén, mivel oly jót mulattunk akkor, mint soha.

Azon az éjszakán, mely e nevetős estére következett, kis Hélix elhárította szokott játékainkat tornyunk sötétjében, minek utána kialudt Barberine mécsese, s ő maga úgy szuszogott álmában, mint a kovács fújtatója, hanem szenvedőn pihent karom közt, fulladozott s azt mondta: - Én Pierre-em, kegyetlen fájás van a fejemben s nagy-nagy szédülés. Úgy hiszem, meghalok.

- Főfájásba még senki nem halt bele! - igyekeztem őt megnyugtatni. - Bizonnyal több húst ettél s bort ittál az elégnél, s mivel kipárolgásuk betölti s elnehezíti gyomrodat, ereiden át agyadba tolul a fájás.

- Ó, Pierre, nagy a te tudományod, tudom, de ez a fájás ezerszer gonoszabb mint bármi, amit valaha is éreztem, s igen-igen félek a haláltól, hisz fiatalka vagyok s máris nagy bűnös!

Nyugtatgattam, karomba vettem, s ő hozzám simult, de nem aludt el, hanem minduntalan

összerándult s nyöszörgött; a szívem majd megszakadt bele, érezve, hogy tör rá újra meg újra a baja.

Szégyenszemre meg kell vallanom, akárhogy gyötört is miatta az aggodalom, egyszer csak elaludtam, mivel igen elfárasztott az elmúlt két nap, melyet látástól vakulásig nyeregben töltöttem.

Másnapra valamivel jobban lett kis Hélix, ámbár még mindig elgyötörtnek és sápadtnak tetszett.

Főfájása elcsitult, csak azt panaszolta: időről időre fátyol ereszkedik szeme elé, úgyhogy mindent homályosan és elváltozva lát mintegy ködön át.

Július 12-én Franchou segítség s jajszó nélkül világra hozta magzatát, egy fiúcskát, ki a keresztségben a David nevet nyerte. Július hó 25-én apám elhívatta Ricou nótárius urat, s írásban kötelezte magát rá, hogy nagykorúsága pillanatában kétezer aranyat szolgáltat David kezéhez. E codicillumot - a gyermeket David de Siorac néven említik benne - apám régi testamentumába illesztette, melyet akkor íratott volt, amikor Calais alá vonult.

Magam sem tudom, miért, de ez a nyár és ősz mintha gyorsabban repült volna el, mint a többi.

Talán mert minduntalan azon tanakodtunk s töprengtünk, mi lehet vajon a nagy királyi országjárás célja. Ez mindannyiunkat érdekelt s izgatott Mespechben, de a legjobban Miroult, lévén esze éppoly fürge, mint keze-lába. Igen jól tanult Alazais fenyítő pálcája alatt - s e kifejezés itt szó szerint értendő, mivel Alazais mindig pálcájával jelent meg leckeóráin, s a legkisebb vétségért kimérte vele a körmöst a nebulóknak.

- Ne is mondd, honnan jössz, szegény Miroulom - mondtam, amint Miroul belépett az istállóba úgyis látom ujjaidról.

- Ej, nem itt a baj - Miroul felkapott egy kefét, s nekiállt Acla jobb oldalát fényesíteni, míg én a bal oldalát tisztogattam. - Hanem az a baj - emelte rám kancám nyaka fölött furcsa, felemás szemének gyengéd pillantását -, hogy Alazais nem akar kérdéseimre felelni.

- Hát kérdezz engem!

- Igazán megengedi, Pierre úrfi?

- Meg hát - mondtam, mivel hugenotta kötelességemnek tudtam Miroul kiművelését.

- Tudni szeretném, miért lakozik Navarrai Henrik a királyi udvarban, ahelyett hogy otthon időzne, édesanyja országában?

- Henrik protestáns, mint édesanyja, Jeanne d'Albret is; Navarra igen közel esik Spanyolországhoz, s Jeanne d'Albret tartott tőle: a legkeresztényibb király még el találja rabolni gyermekét.

- Hazamehet-e Henrik a francia udvarból, amikor akar?

- Nem! Nemcsak vendége ő IX. Károlynak, hanem egy kissé túsza is.

- Miért?

- Bourbon-vér folyik ereiben. Ha IX. Károly s fivére fiú utód nélkül halnának el, Navarrai Henrik lépne a francia trónra.

- És hugenotta lenne Franciaország királya?

Miroul felemás szemében kigyúlt az öröm lángja. Úgy éreztem, kötelességem kissé lehűteni lelkesedését.

- Miroul, Miroul! Navarrai Henrik csak nemrég töltötte be tizenegyedik esztendejét, s az már valóban kész csoda lenne, ha mindhárom Valois-fiú utód s örökös nélkül halna meg.

- Akkor is - mondta Miroul.

November végén rég nem látott vendég toppant be hozzánk: Geoffroy de Caumont. Les Milandes-ból ruccant át s nem győzött mesélni a két királyné találkozásáról. Medici Katalin ugyanis meghívta Jeanne d'Albret-t, csatlakozzék egy darabon a királyi menethez, hogy fiát keblére ölelhesse, s Montlucöt bevádolhassa a királynál.

- Egyike voltam ama háromszáz lovagnak - mondta titkolt büszkeséggel Geoffroy -, kik Jeanne d'Albret-t kísérték, mióta április hó második napján útnak indult Pau-ból. A dologban az volt a legkülönösebb, hogy a navarrai királyné délről északra tartván, mindenütt a mi eklézsiáinkat támogatta buzgalmával s dénáraival, az anyakirályné s a király ellenben északról délnek tartva törvényt törvény után hozott ellenünk... S tudják-e, uraim, mi történt Limoges-ban? Jeanne d'Albret, mint e város hűbérura, ráparancsolt a Szent Martialis-templom kanonokjaira, vigyék ki szószéküket a főtérre, s ott állítsák fel magas alapzatra, honnan azután több mint két órán át prédikált a sokaságnak a királyné szélbe szórt hajjal, messzehangzó, ékes szóval. Ki hitte volna! Távozása után a kanonokok úgy álltak bosszút rajta, hogy egy rossz paszkvillust terjesztettek a nép közt, melyen egyebek közt ez olvasható: Tudós férfi igen keserüli, Ha egy némber hitét lecsepüli.

- Amilyen alantas itt a szó, olyan alantas a gondolat is - mondta apám.

- Bizony! - helyeselt Caumont. - Mérgéről ismerszik meg a kígyó.

- Szóltak-e a bergeraci konzulok a királynénak ama kollégiumról, melyet Anthoine de Poynet szándékszik a mieinknek alapítani? - kérdezte Sauveterre, kinek szívügye volt e terv.

- Szóltak bizony! S ő majd szóvá teszi a királynak. Hanem a legszebb, unokafivérem, mégiscsak a két menet találkozása volt Maconban - mondta Geoffroy de Caumont, s fekete szeme lángot vetett busa szemöldöke alatt. - Képzelje csak el, fegyvernök uram - fordult udvariasan Sauveterre-hez -, s kegyelmed is, öcsémuram, a sok pézsmaillatú udvaroncnak s a firenzei nő nyolcvan szajhájának elképedését, amikor megjelent a navarrai királyné tetőtől talpig feketében, s nemhogy ékszert, de még csak egy gyöngyszemet sem viselt hajában avagy ruháin; körülötte nyolc hugenotta lelkipásztor, nyomában háromszáz gaszkon lovag, de nem ám selyembe-bársonyba bónyált bábok, hanem

bivalybőrbe öltözött, csizmás, sáros katonák, s nem éppen pézsmaillatúak, hanem fokhagyma- s izzadságszagúak! Hej, ecsém, nem egy Franciaország van, hanem kettő! A gazdag, büszke, hatalmas, velejéig romlott Észak, s vele szemben Dél, mely kétszer annyit ér.

Apám nevetett e mondáson, hanem Sauveterre éppen csak félszájjal mosolygott, s mindjárt komolyra fordítva a szót, így felelt meg rá: - Nincs két Franciaország, Caumont uram, hanem csak egy, s reméljük, egykor hugenotta lesz.

- Ámen - mondta Caumont.

- Látta-e bátyám Navarrai Henriket? - kérdezte apám.

- Láttam bizony, nem is egyszer! S kedvemre megfigyelhettem. Igen deli kis herceg, s ámbár mindössze tizenegy esztendős, máris érett férfihoz méltó erényeket mutat! Jól tudja, ki ő, s ha udvaroncok társaságába keveredik, soha egy szóval nem mond többet, mint amennyit mondhat.

- Nohát, ha az udvar nem lenne oly határtalanul romlott - vélte Sauveterre -, azt mondanám, a herceget környező veszedelmek s cselszövények még javára fordulhatnának, elméjét pallérozván...

- ...mely máris roppant fürge, fegyvernök uram! Szava is könnyen folyó; nagy bátorsága nagy elővigyázattal párosul, s szeme éles, igen jól méri föl embertársait.

E dicshimnusz hallatán mi tagadás, arra vetemedtem, hogy féltékenységet érezzek a herceg iránt, ki, noha két évvel fiatalabb, máris annyival különb nálam. Közben mindazonáltal igyekeztem jól bevésni emlékezetembe a Caumont úr festette arckép minden vonását, hogy híven továbbadhassam Miroulnak.

- Bár sújtaná Isten meddőséggel s elszáradással a Valois-ágat, mint Jézus Krisztus az engedetlen fügefát, hogy a francia korona Navarrai Henrikre szálljon! - mondta ünnepien apám.

- Ha hiszi, ha nem, öcsém, éppenséggel ezt jövendölte a nagy Nostradamus! - Caumont nem bírt megülni nagy felindulásában, felállt, s járkálni kezdett a szobában.

- Nocsak! - vonta fel apám a szemöldökét. - Egy orvos, aki próféciákat gyárt!

- Miért ne, ha igazat jósol? - kiáltotta Caumont. - Hát már elfeledte, öcsém, hogy jövendölte volt meg apróra II. Henrik holtát s fatális megsebesülését Montgomeryvel vívott párharcában?

S biztatást sem várva, recitálni kezdte a verset, melyet azokban a napokban egy ország idézett s emlegetett: Ifjú oroszlán öreget leveri, Harcoknak porondján, páros viadalban...

Nem mondhatta tovább. Sauveterre türelmetlenül a szavába vágott:

- Ismerjük a versezetet, Caumont uram, s nem vonjuk kétségbe szerzője csodálatos éleslátását.

Könyörögve kérem, uram: folytassa, amit mondani kezdett.

- Rendben van - bólintott Caumont. És emelt hangon, örömrepesve újságolta: - 1564. október havának tizenhetedik napján, amikor a királyi menet éppen Salonban időzött, Michel de NostreDame kérve-kérte Medici Katalint, engedje meg neki, hogy magában s kedvére megfigyelhesse Navarrai Henriket. Akkor a királynő parancsára egyenesen a herceg szobájába vezették. Henrik anyaszült meztelen volt, s ingére várt éppen, ám Nostradamus megparancsolta a szolgáknak: hagyják a herceget úgy, amint van, ő ezen mód akarja megfigyelni. És igazat szólva oly sokáig nézte-nézegette Henriket, hogy a kis herceg, aki nem ismerte Nostradamust, már-már attól tartott: meg akarják vesszőzni valamely vétkéért, azért nem öltöztetik fel.

A szigorú Caumont itt meghatottan elmosolyodott, s rövid szünetet tartott.

- Végre távozásra szánta el magát Nostradamus, ki mindaddig egy árva szót sem szólt, hanem a küszöb előtt megállt, s visszatekintve azokra, kik a herceget kiszolgálták, ezeket mondta komolyan s ünnepien: "Övé lesz az örökség egészen."

Caumont leült. Apám s Sauveterre mintegy kővé váltan leste eddig is szavait; hanem e percben oly áhítatos hangulat töltötte be a szobát, hogy lélegezni sem mertem, nehogy megtörjem a csendet. A szemem sarkából láttam - mert a fejemet egy világért meg nem mozdítottam volna -, hogy Samson és Francois is szoborrá dermedt. Nem tudom, meddig tartott ez ünnepi csend s mozdulatlanság, s meddig fojtottam keblembe szívem verését, de arra tisztán emlékszem: Sauveterre volt az, ki e roppant remény - egy hugenotta király eljövetelében való reménykedésünk - csendjét törte meg. Hangja oly rekedt volt, mintha erőnek erejével s egyenként hozná felszínre lénye legmélyéről a szavakat: - Imádkozzunk, fivéreim! És nagy kezével széke karfájába kapaszkodva, sánta lábát nem kímélve térdre ereszkedett.

1565-ben ismét dúsan nőtt réteinken a fű, mint egy évvel előbb is, s megint a vidámság ünnepe lett a szénakaszálást követő este, én mégsem vettem részt rajta. Nem lett volna szívem a többiekkel bolondozni kis Hélix miatt, kinek állapota egyre inkább aggasztott. Mióta rájött a baj, éppen egy esztendeje, nem jött helyre, sőt, egyre rosszabb színben volt, arca betegesre sápadt, s időről időre rettenetes főfájás s szédülés fogta el, úgyhogy sem nem látott, sem nem szólhatott, s kis híján eszét vesztette.

Apám többször is megvizsgálta kis Hélixet, s mert nem tudta mire vélni a dolgot, végül elhívatta hozzá Lascaux urat, ámbár Sauveterre ugyancsak ráncolta a homlokát, s áperte kimondta: ugyan kár ekkora költségbe verni magunkat egy szolgálóért. Apám azonban hallatlanná tette, mit fivére mondott, mert igen szánta kis Hélixet, s még nála is jobban Barberine-t, ki gyötrődött s emésztődött, látva, mint hervad napról napra leánykája.

Lascaux úr megjelent hát egy csütörtöki napon várunkban két segédje kíséretében; hogy miben segíthették, meg nem foghatom, hacsak nem tekintélye növelésében. Minek utána a doktor úr megtudta,

hogy a beteg láztalan, mezítelenre vetkeztette, s maszkot téve saját arca elé, kesztyűs kezével megtapintotta kis Hélix kezét, lábát, hasát, majd megkérdezte Barberine-től, volt-e kiskorában gyermekének himlője, skarlátja avagy kanyarója.

- Nem - ingatta fejét Barberine, kinek arcán borsó nagyságú könnyek peregtek -, egyik sem volt neki.

- Mindjárt gondoltam - bólogatott Lascaux úr.

Aztán visszavonult a könyvtárszobába apám és az én társaságomban, néma segédeitől követve, hol nagy komolyan fel s alá járt, mintegy gondolatainak súlya alatt roskadozva. Amikor azonban apám udvariasan megkérte, foglaljon helyet, kegyeskedett leülni egyik karszékünkbe.

- Nos, hogy s mint vélekedik, Lascaux uram? - kérdezte végül apám, kit e hosszú némaság meglehetősen felpaprikázott.

- Az eset világos, mint a nap - vélte Lascaux úr. - A baj oka az a teméntelen romlott vér, melytől e szegény leányka soha meg nem szabadulhatott a természet által erre rendelt utakon s módokon, himlő, skarlát avagy kanyaró által. S ez a sok vér, mely alkalmatos purgáltatás híján mindinkább megromlott, idők múltán behatolt zsigereibe, májába, lépébe, beleibe s testének minden más részébe is. S amikor immár egész teste megromlott volt, agya is csípős-savas kórságba esett, megtelvén mérgező füstökkel, gőzökkel s kipárolgásokkal. Innen a több ízben konstatált, ki-kiújuló erős főfájás s szédülés; a rosszindulatú kipárolgások, melyekről szóltam, elhomályosítják, összenyomják s szorítják az érző nervusokat s a velőt, úgyannyira, hogy az animalis essentia nem cirkulálhat többé szabadon, s a beteg nem lát s nem is szólhat miatta. Summa summárum: epilepsziával állunk szemben, mégpedig szimpatikus s nem idiopatikus epilepsziával, mivel fészke nem az agyban van, az maga hibátlan...

- Pedig ott van a fájdalom fészke - vetette ellen apám. Lascaux úr nem tűrhette, hogy őt félbeszakítsák.

- A fájdalmat - folytatta ingerülten - a test minden pontjáról az agyba felszálló gőzök és kipárolgások okozzák. - Csend támadt, majd apám azt mondta: - Tehát úgy véli, Lascaux uram, hogy epilepsziával van dolgunk. A beteg azonban nem esik össze s nem alél el.

- Majd fog - jelentette ki Lascaux úr.

- Nem esik merevségbe, sem görcsökbe, s nem is fulladozik.

- Majd fog.

Eztán hosszú hallgatás következett.

- Miféle kúrát javasol tehát, uram? - kérdezte végezetül Jean de Siorac.

- Gyakori érvágást - Lascaux úr felállt, míg ezt kimondta, s mély meghajlással köszöntötte

apámat, mivel tudta, mennyire ellenére van a báró úr e csodaszernek.

Apám azonban nem felelt rá semmit, hanem maga is felállt, s udvariasan kikísérte Lascaux urat hintajához. Két segéde tisztes távolból követett bennünket lógó karral, üres fejjel, s némán, mint a festett kép.

- No, kisült-e valami a doktor látogatásából? - kérdezte Sauveterre, ki apám elé bicegett, halkan, hogy a cselédség meg ne hallja.

- Sok pelyva, kevés mag. Egy csinos kis beszéd. Téves diagnózis. És ostoba gyógymód.

- Tehát az ablakon szórtuk ki jó aranyainkat.

- Hát igen! És mégsem tehettünk mást! - felelte apám ingerülten, s nagy hirtelen felsietett szobájába. Én nem tágítottam mellőle.

- Apámuram - kérdeztem, amint felértünk, s elszorult a torkom -, kegyelmed mit gondol kis Hélix bajáról?

Apám fürkészően nézett rám, láthatóan meglepte, hogy ily izgatottnak lát, megjegyzést mindazonáltal nem tett rá, akármit gondolt is magában.

- Pierre-em - mondta -, a tudatlanság egyetlen orvossága a tudás, s nincs haszontalanabb a beszédnél. Ahány áltudós, az mind örömest kukorítja világgá tudatlanságát, mint kakas a szemétdombon. De mi dolgunk nekünk e hiú kukorékolással? Mi igazságra szomjazunk. Ha kettéfűrészelhetném e szegény kisleány koponyáját, úgy, hogy bele ne pusztuljon, s belenézhetnék, mindjárt megtudnám, mi az oka fájdalmainak. Mert baja fejében fészkel, ezt bizonyosan tudom, és sehol másutt, lévén a fején kívül testének minden porcikája ép s egészséges, s minden orgánumának működése is rendes.

- Lehet-e, apámuram, hogy csupán idegei rendetlenkednek?

Hangom úgy elfúlt, hogy apám megint rám nézett, s le sem vette rólam egy darabig tekintetét, majd mintegy vonakodva mondta: - Tartok tőle, nagyobb ott a baj. Úgy lehet, kelevény nőtt agyában.

- Kelevény! De hol s merre távozhat el a genny, ha e kelevényt koponyacsont borítja?

- Ez a dolog veleje, csakugyan - felelte apám. - Fiamuram rögtön rátapintott.

- Tehát nincs orvosság? - kérdeztem remegve. Apám nemet intett.

- Ha úgy van, mint hiszem, nincs. S egyebet szegénykéért nem is tehetek, csak annyit, hogy ha fájdalmai elviselhetetlenné válnak, kis ópiumot adok neki.

Azt hazudtam, Cabusse vár a vívóteremben, s ez ürügyön sietve elköszöntem, nehogy apám

könnyezni lásson.

A vívóterembe vezető folyosón Francois-val találkoztam össze; leckeórájáról tért éppen vissza.

Elhaladtában rám se nézve s fejét büszkén felszegve mormolta, szavait mintegy a levegőhöz intézve: - Mennyi hűhó egy szutykos culáért!

Eddigre túlhaladt rajtam. Utána futottam, fél karját elkaptam, megpenderítettem, s ámbár szemem csupa könny volt, dühödten ráripakodtam: - Mit beszélsz, gonosz?

- Semmit, semmit - felelte ő elsápadva, s nyugtalanul pillantott körül, de hiába, mert magunk voltunk s hallótávolon kívül a hosszú félhomályos, boltozatos s igen nedves folyosón, mely csupán a tóra néző, aprócska ablakszemein át kapott némi fényt.

Megismételtem a kérdést. Fogamat csikorgattam, két kézzel ráztam bátyámat közben, s nagy kedvet éreztem lecsapni rá, mint kalapács az üllőre.

- Én csak magamban beszéltem - mentegetőzött ő rémülten, mivel úgy látszik, ráeszmélt, hogy e helyen nem várhat senkitől segítséget.

Emlékszem, mennyit csodálkoztam rajta, hogy bátyám, ámbár termetére nézve nem alábbvaló nálam, s éppen nem gyenge legény, amellett jó lovas és ügyes vívó, nem bír úrrá lenni tőlem való félelmén s gyűlöletén, melyek egyike a másikból táplálkozván, végezetül nem múló bosszúvággyá forrtak össze. Bizony, nem lesz tanácsos gyakran Mespechbe látogatnom attól fogva, hogy bátyám lesz itt a gazda.

- Bátyámuram tehát nem ejtette ki száján e két szót: szutykos cula? - kérdeztem vészjósló udvariassággal.

- Nem, nem - tiltakozott ő remegve.

- Nos, uram, óvakodjék is effélét mondani, igen megharagudnék, ha megtenné. S most menjen Isten hírével, uram! Kapva kapott az engedelmen, és sietve odébbállt. Én lábujjhegyen utánalopakodtam, s nagy hirtelen fenékbe rúgtam. Megfordult.

- De hisz megrúgott - szólt felháborodva.

- Nem én! - feleltem. - Bátyámuram nem mondta: "szutykos cula", s én nem bántottam az urat.

Mind a ketten képzelődtünk, s ennél maradunk. És kezemet csípőre téve elébe álltam, s jól a szeme közé néztem.

Alattomos pillantással méregetett, s én már-már azt vártam: nekem ront, de megint csak lefogta kezét határtalan óvatossága (ez erényét nem apámtól örökölte s még kevésbé Isabelle-től!). Örömest kuporgatta sérelmeit, s rakta élire valamennyit bosszúvágya ládájában, hogysem egy dührohammal

kiadja magából, mint én. Az elfojtott dühtől fehéren, de némán sarkon fordult s elinalt, ott hagyva kezem között becsülete utolsó foszlányait is.

Akkor értettem csak meg, mi bölcs apánktól, hogy eltiltott bennünket kard s tőr viselésétől falaink között; Francois aljas támadása úgy kihozott a sodromból, hogy ha kard függ oldalamon, menten kirántom. Bátyámat rég elnyelte a folyosó, s én még mindig ezen töprengtem s rágódtam. Bár én maradtam fölül, bár megrugdostam és megaláztam őt, tulajdon haragom foglyaként még mindig vérről, sebről álmodoztam, a sértést megtorlandó, mellyel kis Hélixet akarta bátyám beszennyezni.

S amikor végre elpárolgott eszeveszett dühöm, hirtelen nagy gyengeség és kétségbeesés fogott el, s a falnak tántorultam; torkom úgy összeszorult, hogy lélegzetet is alig vehettem, valósággal fuldokoltam. Száraz szemmel meredtem magam elé, magányomra, mely oly nagy volt és sivár, mint ez a bolthajtásos folyosó, mint ezek a víztől csöpögő falak. Mert immár teljes bizonyossággal tudtam: kis Hélix meghal, végtelenül lassan, ízenként enyészik el oldalamon.

Mintegy e szörnyű kétségbeesésnek s apám reménytelen diagnózisának cáfolataképpen kis Hélix váratlanul erőre kapott s megvidámodott egy nappal azután, hogy Lascaux doktor megvizsgálta, ámbár régi színe nem tért vissza, arca fakó maradt, betegesen sápadt. Szörnyű főfájása azonban csillapodott, ahogy szédülése, szemének káprázása s más bajai is. Barberine nagy boldogan újságolta el mindenfelé Mespechben, mily nagy tudós s kiváló orvos is Lascaux úr, ki orvosság nélkül meggyógyította kis Hélixet pusztán csak azáltal, hogy fekete kesztyűs kezével imitt-amott megérintette testét.

Efeletti örömömben s kis Hélix kedvéért még Francois bátyámnak is megbocsátottam, s amikor legközelebb összefutottunk a vívóterembe vivő bolthajtásos folyosón, megálltam előtte s elnézést kértem, amiért megbántottam. Hidegen hallgatott végig, s kimérten felelte: sajnálja, hogy nem helyénvaló szavakat használt, de tekintsem mentségének, hogy az érettem való aggodalom szólt belőle, túlságosan mélyre ereszkedem le barátságaimban. E mentség szinte sértőbb volt előbbi szidalmánál is, mindazonáltal rezzenetlen arccal hallgattam végig, majd elköszöntem bátyámtól s ott hagytam.

Megértettem: Francois megvet, de irigyel is azért, hogy az ő fennkölt s elérhetetlen szerelme helyett beérem a közelivel s egyszerűvel.

Június hó 14. napján, tehát éppen azon a napon, melyen Lascaux doktor megtartotta volt Mespechben némáitól kísérve nagy konzultációját, Medici Katalin és a király - előzetes megállapodás alapján - találkozott országjárása során Bayonne-ban Valois Erzsébettel, a spanyol királynéval, Katalin leányával, Károly nővérével. Erzsébetet Alba herceg, II. Fülöp legkedvesebb tanácsadója kísérte el e találkozóra.

Nagy volt, mély és viharos a mieink felháborodása országszerte a számunkra oly vészterhes hír hallatán, annál inkább, mivel a bayonne-i tanácskozást sűrű titok övezte, s francia részről a hugenotta főurak kizárásával csupa túlbuzgó s megegyezésre hajló katolikus vett részt benne: a connétable, Henri de Guise (a meggyilkolt herceg fia), Bourbon bíboros, Montpensier és Bourdillon.

Végre fény derült hát e nagy országjárásnak ha nem is okára, hát legalább végső céljára, s az nem volt más, mint e találkozó a spanyol határon a francia király s a mi hitünk esküdt ellenségének képviselője között.

A találkozót Medici Katalin kérte, jobban mondva ő könyörögte ki II. Fülöptől konok kitartással. A magas polcra felkapaszkodott kalmárasszony - Katalint csak így emlegették, akik nem szerették - szívós volt és erős, de szűkagyú; mindennél többre tartotta családja érdekeit, sokszor az országos érdeknél is többre. Szívének leghőbb vágya az volt, hogy gyermekeit uralkodócsaládokba házasítsa be. Örömest férjül adta volna kedves fiát, Orléans-i Henriket(a későbbi III. Henrik) II. Fülöp nemrég elözvegyült lánya, Dona Juana mellé, ha II. Fülöp hajlandó lett volna hatalmas birodalmának akár csak egyetlen kis hercegségét móringul adni leányának. És nem kevésbé szívesen házasította volna össze saját leányát, az akkor tizenhárom esztendős Valois Margitot II. Fülöp fiával, Don Carlosszal - amire négy évvel korábban is kísérletet tett -, noha e fiút saját hazájában "félembernek" tartották, mivel köztudomásúan "nem adta még tanújelét férfiúságának."

Augusztus hó második napján, egy hónappal a bayonne-i találkozó után tanácsba gyűltek Mespech várában Sarlat-vidék jelesebb protestáns nemesurai, lévén a riadalom továbbra is igen nagy a mieink körében. Név szerint a következők jöttek el: Armand de Gontaut, Saint-Geniés, Foucaud de Saint-Astier, Geoffroy de Baynac, Jean de Foucauld és Geoffroy de Caumont. Valamennyien a sötétség beállta után érkeztek, egyedül és nagy titokban, oly órában, amikor házunk népe rég ágyban volt már. Escorgolt azon a napon s éjszakán valamely ürüggyel Le Breuilbe küldte a testvériség, s a kapuerődben Alazais őrködött helyette, kit unokaöccsénél megbízhatóbbnak ítéltek.

Jelen voltam Francois-val és Samsonnal a könyvtárszobában e tanácskozáson, s mi leginkább meglepett, az az urak komorsága volt; máskor úgy tetszett, bizonyosak maguk s házuk szerencséje felől, ma azonban lerítt róluk az aggodalom, s folytonosan azon töprengtek, nem a mi hitünkön levők adják-e majd meg az árát II. Fülöp s a firenzei nő paktálásának, lévén e némber, mint valamennyien tudtuk, szívtelen s lelketlen, a spanyol király pedig nemhiába fojtotta vérbe saját birodalmában a reformációt, kegyetlen buzgalmában bizonyára örömest leszámolva vele a szomszédban is.

A tanácskozásra érkező öt protestáns úr közül Geoffroy de Caumont és Saint-Geniés látszott a legjobban informáltnak, talán mivel elég hosszan időztek a vándor udvarban, s úgy lehet, cinkosokra tettek ott szert. Feltűnt nekem, mi határtalan óvatossággal szól, aki szól, mintha még a mi falainknak is füle lenne, s hogy az igaziak helyett ki-ki bibliai neveket használt. E rejtelmes nyelv titkát nem is fejthettem akkor meg, hanem csak jóval később. Medici Katalinból itt Jezabel lett, Alba hercegéből Holofernes, Navarrai Henrikből Dávid s Coligny tengernagyból Illés.

- Bizonyos forrásból tudom a következőket - mondta Caumont. - Dávid, ki egy napon maga is bejutott a bayonne-i tanácsterembe, saját fülével hallotta, mit tanácsolt Holofernes a francia nemeseknek: meg kellene "szabadulniok", mondta a hugenotta párt "öt-hat fejétől."

- Megnevezte-e őket? - kérdezte apám.

- Meg. Illésre gondolt s két fivérére(D'Andelot és Odet de Chátillon), valamint a hercegre(Condé herceg).

Lakolnia kéne a többi reformátusnak is, mondta ekkor egy francia Holofernesnek, ki azt felelte rá, Illésre célozva: "Egy jó lazac többet ér száz békánál."

- Tudják-e az urak, mit követelt azon fölül Holofernes Jezabeltől? - kérdezte apám.

- Úgy hiszem, tudom - felelte Saint-Geniés. - Első követelése: Franciaország fogadja el a tridenti zsinat határozatait.

- Ez nemcsak Jezabeltől s királyi fiától függ - jegyezte meg Geoffroy de Baynac -, hanem a törvényszéktől s a gallikán egyháztól is, s ez, mint tudjuk, elszántan ellenzi a zsinat döntéseit, melyek soha nem látott hatalmat adnának a pápának a francia egyház felett.

- Másodjára az amboise-i ediktum visszavonását követelte - folytatta Saint-Geniés.

- Illetve annak a kevésnek visszavonását, mi belőle még megmaradt - vélte keserűen Sauveterre.

- Jezabel sokat lefaragott magától is belőle.

- Harmadik követelése pedig az volt - vette vissza a szót ismét Saint-Geniés -, miről Caumont szólt az elébb: a lazac s a többi nagyhal leöletése. Mert ha ez megtörtént, a békáknak nem marad más választásuk, ha meg nem térnek, mint a máglya vagy a száműzetés, s mi egyikkel is, másikkal is együtt jár: jószáguk elvesztése.

Szavait gyászos csend követte. Ki-ki már látni vélte, mint kényszerül a dolgok rosszabbra fordultával örökre búcsút mondani szép kastélyának, jó birtokának, cselédeinek, jobbágyainak s falvainak.

- És mit felelt minderre Jezabel? - kérdezte végül apám.

- A kalmárasszony alkudozni próbált. - biggyesztette el a száját Saint-Geniés. - Így valahogy: adja felséged leányát s fiát hitvesül az én fiamnak-lányomnak, s mi kardélre hányjuk hugenottáinkat.

- Nem szégyellne eladni bennünket! - mondta apám. - S mi volt Holofernes válasza?

- "Asszonyom, ez alku becstelen."

- Csakugyan az - bólintott rá Sauveterre.

- "A legkatolikusabb király, mondta Holofernes igazi spanyol gőggel, tudni kívánja, hajlandó-e asszonyom vallásunk baját orvosolni avagy sem?"

- Csodálatos szavak, valóban! - kiáltott fel apám. - Legyilkolni a nép egyik felét, ez e véres diplomácia nyelvén így hangzik: "vallásunk baját orvosolni." S mit tett vajon Jezabel e leintésre s ultimátumra?

- Ígéreteket. Bizonytalan s megfoghatatlan ígéreteket tett, megtetézve fogadkozásokkal s Holofernes urának szóló dicséretekkel s bókokkal, kit Jezabel csak úgy emlegetett "fiamuram", noha Fülöp annyi fáradságot sem vett magának, hogy Bayonne-ba elfáradjon látására.

- E kígyó a porban csúszik spanyol ura előtt - mondta Caumont -, mégsem lesz semmi hőn szeretett magzata s Dona Juana házasságából, sem Margot s Don Carlos nászából. Bizonyos helyről tudom: Holofernes kereken visszautasította mindkét tervet.

Szavait ismét hosszú hallgatás követte, mely alatt a jelenlevő nemesurak, ámbár haragjuk s aggodalmuk nem hagyott alább, valamelyest megnyugodtak. Kedvük e változása nem kerülte el apám figyelmét, sietett hát társait óva inteni: - Vigyázzunk, urak, meg ne nyugodjunk valahogy időnap előtt! Némi haladékot tán kapunk, ha Holofernes ura nemet mondott Jezabel házassági terveire, a kard mindazonáltal továbbra is ott függ fejünk felett, s meglódul a legcsekélyebb fuvallatra is, mely e némber agyában támad; és ott függ éjjel-nappal, télen-nyáron; és hogy elvágják-e a fonalat, mely fenntartja, az egyes-egyedül attól függ, mit kívánnak vagy nem kívánnak meg Jezabel érdekei. - Egy percre elhallgatott, majd komoran szólt újra: - Uraim, ideje dolgunkhoz látni, s keményen kézbe fogni a gyeplőt; legyen rá gondunk, hogy a mieink felfegyverkezzenek mindenütt a tartományban, állásaikat megerősítsék, s szilárd szövetségre lépve egymással, tüstént segítségére siessenek annak, kit támadás érne.

Apám szavai hallatán elrémültem. Mióta az eszemet tudtam, most esett meg először, hogy ő, a királyhű hugenotta, ki a polgárháború alatt nem volt hajlandó hadba vonulni Condé oldalán, arra szólította fel nemes társait, fegyverkezzenek s erősítsék meg állásaikat a királyi hatalom ellenében. S később, amikor ezt hánytam-vetettem ágyamban, míg Samson édesen aludt mellettem, arra jutottam nem csekély megdöbbenésemre, hogy ha apám ekkorát fordított szaván s meggyőződésén, akkor igen nagy és sürgető lehet a mieinkre leső veszedelem.

1566. március tizenötödik napján, néhány nappal azelőtt, hogy tizenötödik életévemet betöltöttem, elviselhetetlenné váltak kis Hélix fájdalmai, mint apám előre megjövendölte, elkezdett hát apránként ópiumot adni neki. Mivel a beteg egyre gyakoribbá váló fájdalomrohamai közepette így is nyögött s jajveszékelt, átköltöztették egy földszinti kis kamrába. Betettek oda még egy ágyat Barberine-nak, de végül megengedték, hogy én aludjam ott, részint leendő mesterségem ürügyén, részint, mivel úgy argumentáltam: Barberine álma oly mély, hogy ágyút sütögethetnek a füle mellett, hiába van ott, nem lehetne a beteg segítségére.

Szegény Hélixem iszonyúan lesoványodott, csont és bőr volt, könnyű lett, mint az árnyék.

Legalább így éreztem, ahányszor karomba emeltem, hogy a közös terembe vigyem, ha állapota megengedte. Mintha mindene elenyészett s olvadt volna: húsa, izma, idegzete s a bennük keringő életerő. S minél inkább fogyott az ereje, annál esettebb lett kis Hélix, s annál inkább elszakadt az élettől, úgyhogy mind ritkábban kért meg arra is, hogy vigyem a többiekhez. Ami nagy megkönnyebbülésemre szolgált, mert ilyenkor óhatatlanul tapasztaltam, mint lesz egyre könnyebb s könnyebb a karomban; testsúlyának rohamos fogyatkozása úgy elszomorított, hogy még előtte sem fojthattam el bánatomat. Ennél is rosszabb volt, ha ott ült a teremben karszékében, nyakig betakarva (mert nagy soványsága s az őt emésztő csendes láz igen fázóssá tette), s látnom s hallanom kellett, milyen kicsiny, sovány és sápadt az arca, milyen elhaló a hangja, milyen bágyadtan mozdul csonttá aszott karja, s milyen pirospozsgás képűek, hangos szavúak és eleven mozgásúak a többiek.

Amikor csak tehettem, vele voltam. S holtom napjáig, melynek eljövetele mindennél bizonyosabb, nem felejthetem, milyen csodálatos volt az a fény, melyet a szerelem gyújtott ki szemében, ha küszöbét átléptem. De mindössze egy röpke felvillanásra futotta, oly nagy volt immár testének gyengesége. Szerette kicsiny kamráját, kivált eleinte, amikor odaköltöztünk: akkor még gyógyulást remélt s törődött külsejével.

- Én Pierre-em, mire megint lábra állhatok, te nem kérsz majd belőlem. Be rusnya lettem!

Nyakam, mint a kiscsibéé, vállam szegletes, s a csecsem öklömnyire lappadt.

- Kitelsz majd, Hélix! Mihelyt elmúlnak fájdalmaid, megvastagszik bőröd alatt a hús, s szebb lesz és keményebb, mint Franchou-é, kit annyira irigyelsz érte.

- De mikor, mikor, mikor? - jajdult fel kis Hélix panaszosan, hogy a szívem sajgott belé. - Nem és nem győzöm kivárni a végét, oly hosszú és gyötrelmes ez a kór. Két éve lesz nemsokára, hogy utoljára kimehettem várunk udvarára. S mindig azt gondolom magamban, ha helyre is jönnék valamikor, addigra késő lesz, te elmész Montpellier-be tanulni.

Attól féltem, elsírja magát, de ahhoz sem volt már ereje. Sovány kezecskéje picit megremegett az enyémben, s hirtelen álomba zuhant az ópium hatására. Áprilisban, egy reggel azt kérdezte: - Madárszó az, amit hallok?

- Az ám! Száz meg száz madár dalol odakinn.

- Jaj, én Pierre-em! Megint levélbe borulnak tavunk mellett a fák, kizöldül a fű, zsendül a vetés. Én meg jövőre már a sötét s hideg földben leszek.

- Ej, ostoba, itt leszel te jövőre is Mespechben s az én karomban, éppen, mint most - mondtam.

Szemével nemet intett, de szólni nem szólt, ereje fogytán elaludt, fejének csak annyi súlya volt a vállamon, mint egy halott madárnak. S akkor mély töprengésbe estem, s bármily fájdalmas volt is belémerülnöm, nem bírtam kivergődni belőle. Aznap este, amint kettesben maradtunk a könyvtárszobában apámmal, megkértem őt: - Kérem, apámuram, világosítsa meg elmémet, ha lehet! Amikor Krisztus Lázár sírjához lép, Szent János evangéliumában ez van írva: "És Krisztus sírt vala."

- Mi nehézséget lát ebben, fiamuram?

- Meglepnek Krisztus könnyei. Miért siratja Lázár holtát, noha épp azért ment el sírjához, hogy őt feltámassza?

- E kérdés tanúsítja, mi skrupulózus figyelemmel olvassa fiamuram szent könyveinket - mondta Jean de Siorac látható megindultsággal. - De tudja meg: mások is feltették már e kérdést, s meglelték rá a választ. Jézus nem Lázár holtát siratja, mint az odagyűlt zsidók hiszik. Azért sír, mert élők és holtak elkerülhetetlen elválására gondol.

E szép s fennkölt válasz úgy hatolt belém, mint nyílvessző, s mivel rögtön Hélixre és magamra gondoltam, kiszökött szememből a könny. Aminek láttán apám felállt, keblére vont, forrón magához ölelt, s nagy együttérzéssel súgta fülembe: - Együtt nőttetek fel kis Hélixszel, fiam, tejtestvéred ő, s mindig igaz barátsággal szeretted. Nem csoda, ha sorsát siratod. Ne szégyelld bánatodat, s ne bánd, hogy tartós lesz bizony, hosszú a

szenvedés!

Jósága ily finom tapintattal párosultan valósággal elkábított, de meg is erősített; felbátorodtam hát, s föltettem apámnak azt a kérdést, mely nem szűnt meg háborgatni, mióta tudtam: közel kis Hélix halálának órája.

- Apámuram, üdvözül-e vajon Hélix?

- Hej, kedves Pierre! Ki tudhatná a választ e kérdésre a Mindenség Urán kívül? Ám ha az én gyarló ítéletemben lehet egy szikrája az igazságnak, azt mondom: hiszem s reménylem. Hisz oly fiatalon szólítja őt magához az Úr!

Ha ideje engedte, Samson is el-ellátogatott kis Hélixhez. Szerényen, mozdulatlanul megült egy zugban, s míg rézszín haja beragyogta a szobát, némán mosolygott a kis betegre. Gyakran benézett hozzá Miroul is, lantostul.

E lant anyámé volt egykor. Sauveterre bírta rá apámat, hogy szolgánknak adja, mert felfigyelt Miroul szép hangjára. A bácsi nem is csalódott várakozásában, Miroul egymaga megtanult játszani e zeneszerszámon, minthogy az Ég zenei tehetséggel áldotta meg. Vasárnapi istentiszteleteinken Miroul Dávid zsoltárait énekelte, halkan pengetve aláfestésképpen lantjának húrjait.

Hogy e dolgot éppen Sauveterre intézte el, az kezdetben szerfelett meglepőnek tetszett előttem. Úgy véltem: a zene - még a legkomolyabb is - merő gyönyörűség. De mint később megtudtam, Kálvin maga másként ítélt, hiszen azt írta: "Nagy a zenének ereje s hatalma, minélfogva szívünket lángra lobbantja, s nagy buzgalmat kelt bennünk Isten dicséretére."

Hélix szánalmas kis arca felderült, valahányszor Miroult megpillantotta, s ilyenkor mindig eldöngicsélte lágy és elhaló hangocskáján: Miroul szeme tarkabarka Egyik kék, a másik barna.

S ha nem fájt túlságosan a feje, megkérte Miroult, énekeljen el neki egy zsoltárt, mindig ugyanazt. Miroul szép, erős hangon énekelte a zsoltárt, lantját térdére fektetve. Talán azért szerette annyira kis Hélix e zsoltárt, mert a reményről szólt, s mert ő maga útja végéhez közelgett immár, s örömest bízta az Úrra önmagát s holtát; de azért is kedvelte, mert útról s utazásról szól, s őt már oly rég ágyhoz szegezte baja!

- Én Pierre-em - mondta egy nap illékony hangocskáján -, ha e zsoltárt hallom, máris előttem van az a Le Breuilbe vivő ösvény, melyen most három esztendeje végiglovagoltunk úgy, hogy én mögötted ültem.

Amikor kis Hélixet átköltöztettük a lenti kamrába, eleinte gyakran meglátogatta őt Barberine is, de mert örökké sírt-zokogott, s órákig hullatta nagy, keserű könnyeit, ami kis Hélixet nagyon feldúlta, apám azt tanácsolta dajkánknak: ritkábban keresse fel leányát, s fogja rövidebbre látogatásait. A többinek pedig meghagyta: legfeljebb a küszöbről köszönjenek be a beteghez, de kamrájába soha be

ne lépjenek, kivált Maligou néne, ki ugyan nem sírt folyton-folyvást, mint Barberine, mégis holtra fárasztotta Hélixet szüntelen locsogásával.

Egy ízben eljött kishúgom, Catherine is Hélix látására. Két szőke hajfonata bús árnyékot vetett finom arcocskájára. Elhozta bábuját is. Kis Hélix, ki éppen könnyebben érezte magát, elkérte a bábut, magához ölelte, s nagylány létére úgy ringatta, mintha igazi kisded lenne. Arca mosolyra derült, örömtől sugárzott. - Nesze, Hélix, neked adom - szólt ezt látva Catherine. - Legyen a tied!

S alighogy kimondta, el is futott, fonatait maga után röpítve s meg sem állt szobájáig, hol azután kedvére elsiratta hőn szeretett bábuját. Mihelyt elszabadultam, utánamentem, mert sejtettem: nagy a bánata. Catherine most Mespech legnagyobb s legszebb szobájában lakott, anyánk pompás lakhelyén, hol a szép, négyosztatú ablakokat arannyal áttört bíbor függöny keretezte, s az ágy hatalmas volt, mennyezetes és dúsan faragott. Itt leltem rá kishúgomra összehúzott függönyök mögött, az ágyban, mely irdatlanul nagynak látszott piciny testéhez képest; keservesen zokogott szegényke. Nagy nehezen megvigasztaltam.

E naptól fogva mindig ott volt a bábu is Hélix karja közt, ki mióta ily sovány s törékeny lett, csakugyan kicsinek tetszett. S mert élénken élt emlékezetemben az az éjszaka, melynek kellős közepén felébresztett, amikor még erős és egészséges volt, hogy a pokolról való rettegéséről szóljon "nagy vétke miatt", attól tartottam, megint előveheti e rettegés a halálfélelemmel párban járva. De nem! Ha fájdalmai elcsitultak olykor, derűsnek, már-már vidámnak látszott, míg bábuját ölelgette.

Teltek-múltak a napok, s hol ez dugta be fejét a kamra félig nyitott ajtaján, hol amaz, mondván: "Adjon Isten, kis Hélix! Hogy s mint vagy?" Ha éppen fejgörcs bántotta, nem felelt rá semmit. De ha nem, édesen elmosolyodott, s éneklősen, bábuját ringatva felelte: "Jobban, jobban, sokkal jobban!"

Azóta sokszor elgondoltam, az volt neki a bábu, mi én lehettem kisebb korunkban: e gyermekÉva határtalan szeretetének tárgya (s később is csak a test vétkezett, nem a lélek).

Egyszer Gavachette is eljött kis Hélix kamrájába, de kivettetett onnan, s jól emlékezem, miképpen. Ámbár Gavachette is csak annyi idős volt, mint húgocskám, tehát mindössze tizenegy esztendős, gyorsan gömbölyödött s formálódott máris, s bábuját sutba dobva kezdett más játékok után nézni, magát illegetni, száját biggyesztgetni, s ferde vágású, nedvesen csillogó fekete szemét igen-igen arcátlanul meregetni.

Mindez nem kerülte el kis Hélix figyelmét, akármilyen gyenge volt is és fülembe súgta: - Én Pierre-em, küldd el e kis hollót. Ne repdessen körülötted!

Amit én nyomban meg is cselekedtem, hanem a roma leányka, ki ravaszabb volt száz kígyónál, váratlanul fellázadt s megorrolt, és tüzet-lángot okádva ellenem szegült; amikor pedig engem is elfutott a pulykaméreg, hirtelen átölelte derekamat s hozzám tapadt, hogy ki ne lökhessem. Mégis kiebrudaltam, ám amint betettem az ajtót mögötte, s visszafordultam, láttam: kis Hélix kétségbeesetten függeszti rám szemét és zokog.

Ekkor sírt utoljára életében. Másnap, április hó 25. napján megint nyugodt volt s derűs.

Délben beköszönt s kukkantott Faujanet, mint szokott. Kis Hélix azt mondta neki: - Szegény Faujanet, hamarosan ácsolhatod immár koporsómat!

Mire Faujanet fülig pirult, eltátotta a száját, a mosoly ajkára fagyott, s mindent összevéve, igen ostoba és bús képet vágott, de se szólni nem mert, se elmenni onnan.

Azon a napon nem is tudom, miképpen, ismét csudálatosan megszépült kis Hélix nagy soványsága ellenére, de szépsége különös volt, nem e világról való. Este megkért: mossam le testét, hintsem be szagosítóval, pirosítsam ki picurkát orcáit, s adjak rá tiszta inget.

- Ne hívjam be Barbarine-t vagy Franchou-t? - kérdeztem erre én.

- Ne, ne - felelte ő -, te magad csináld. Csak te!

Amikor mindent elvégeztem, odahívott ágya szélére, pehelykönnyű fejecskéjét vállamra hajtotta, jobb kezével magához ölelte a bábut, a balt nyitott ujjasomba csúsztatta (künn máris igen meleg volt), megfogta a Mária-medáliát, melyet nyakamban viseltem, s aközben beesett szeme némán könyörögve kért: hagyjam ott a kezét. Jó darabig moccanni sem mertem. Végül mégis elfárasztott a kényszerű mozdulatlanság, s óvatosan felálltam, abban a hitben, hogy Hélix elaludt. Feje abban a pillanatban lejjebb csúszott s teste is. De még mindig úgy éreztem, mintha hozzá lennék kötve, jobban odanéztem hát, s láttam: bal keze most is medáliám láncába kapaszkodik. Nem volt könnyű lefejtenem ujjait, hogy kiszabaduljak, s ahogy eközben arcába pillantottam, hirtelen megláttam tágra nyílt, kifordult szemét.

Reszketve térdepeltem ágya fejéhez, szíve dobogását meghallgatni - amit annyiszor megtettem már játékból s tréfaképpen, mert ő azt mondta, nagy-nagy szerelmet érez irányomban, s én ráfeleltem: mindjárt megvizitálom, úgy van-e valóban, s jaj lesz neki, ha hazudott. Csakhogy ma az élet hazudott nekem. Szegény szíve megszűnt dobogni.

Egy óra sem telt el kis Hélix halála óta, s apám máris Le Breuilbe menesztett Samsonnal együtt a bárányok tavaszi megjelölésénél segédkezni. Valójában könnyen nélkülöztek volna bennünket a breuiliek. Másnap, Mespechbe visszatérve értettem meg: apám csupán ürügyet keresett eltávolításomra arra az időre, míg ő bezárkózott a kis kamrába, kétszer fordítva rá a kulcsot, s kettéfűrészelte a halott koponyáját, saját diagnózisát ellenőrizendő. Mire visszatértem, kis Hélix már szemfödélbe csavarva feküdt gesztenyefa koporsójában, két keze között Catherine bábuja, s a fején kötés, hogy mi okból, rögtön kitaláltam.

Faujanet ott állt mellette, s csak arra várt, hogy búcsúpillantást vessek kis Hélixre, majd rászögezte a födelet, mely örökre elválasztotta őt az élők világától. Elmormoltam egy rövid fohászt, és szinte futva távoztam, hogy utol ne érjenek Faujanet kalapácsának koppanásai. Catherine-hoz mentem ki, mint előre sejtettem, nagy ágyán zokogott, siratva a halottat és elveszett bábuját. Karomba vettem, s párnás kicsiny testének melege s puhasága végtelen jó érzéssel töltött el a látottak után.

Könnyek és csókok között megígértem húgocskámnak, Montpellier-ből oly nagy és szép bábut hozok neki ajándékba, aminőhöz foghatót soha nem mondhatott még magáénak leányka e vidéken.

Mielőtt elindultam volna a könyvtárszobába apámhoz, beszámolni neki a bárányok megjelöléséről, felszárítottam könnyeimet, nehogy magamra haragítsam gyengeségem kimutatásával.

A könyvtárban leltem rá. Fel-alá járkált, mint szokott. Arca fáradtnak tetszett. Tettetett hidegséggel mondta: - Valóban az volt, amit gondoltam: kelevény, s hozzá igen nagy méretű. Nagy erővel nyomhatta a velőt s ideget, mígnem elárasztotta őket gennyével. Éles fájdalom hasított lelkembe, s hogy a szavai festette szörnyű képet elűzzem, sietve megkérdeztem: - Tudatja-e apámuram e dolgot Lascaux úrral?

- Nem. Ellenségemmé tenném. A doktor ugyan nem rossz ember, de pávánál hiúbb s pulykánál felfuvalkodottabb. - És szemét lesütve így folytatta: - Escorgol megásta a sírt Hebegő Marsal sírja mellett, az északi falnál. Délben lesz a temetés. A gyászbeszédet én mondom majd, s igen röviden fogok szólni. Jelen kíván-e lenni, Pierre?

Rögtön megértettem, apám nem arra kér, maradjak távol, hanem arra: uralkodjak érzelmeim felett a háznép jelenlétében.

- Ott leszek - feleltem hát oly katonásan, mint csak bírtam.

Amit ily módon, közvetve megígértem, azt meg is tartottam. Száraz szemmel néztem végig, mint eresztik le a koporsót a "hideg, fekete földbe", ahogy kis Hélix mondta.

Mindenki eljött a temetésre, s minden arcon gyász és döbbenet ült. Apám beszélt a sírnál. Míg szavait hallgattam, úgy hiszem, ráébredtem, miért ragaszkodott hozzá apám, hogy Sauveterre helyett ő prédikáljon: mintegy válaszul múltkori beszélgetésünkre kis Hélix üdvösségéről, belecsempészett orációjába egy Kálvin-citátumot: "Kiket Isten üdvösségre szán, azokat önként részesíti kegyelmében, nem tekintve rangra, sem méltóságra."

A rákövetkező hetekben apámnak volt rá gondja, hogy mindig elfoglaljon valamivel, s szüntelen mozgásban tartson; hol Le Breuilbe küldött, hol a malomba, hol Sarlat-ba. Megbízásait mindig lelkiismeretesen teljesítettem, de legbelül közömbös voltam minden iránt. Mintha kihalt volna belőlem a lendület, mely eddig az életben előbbre vitt. Bármit tettem, kedvetlen szorgalommal tettem, s konok szótlanságba burkolóztam még Samson társaságában is, ki iránt, Isten tudja miért, egyszerre kevesebb gyöngédséget éreztem; s ámbár szótlanságom nagyon megzavarta öcsémet, ellene semmit nem tehettem, minden egyes szót úgy kellett kitépnem magamból.

Míg apám megbízásait teljesítendő ide-oda nyargalásztam Aclám hátán, pillantásra sem méltattam az új tavasz zsenge rügyeit s levélkéit, nem éreztem édes illatukat, s nem dagadozott miattuk boldogan a mellem, csak senyvedtem s kornyadoztam. Még Aclának sem örülhettem többé, pedig éreztem, mint csodálkozik s búsul alattam, mert gazdája oly hideg hozzá. Ha tevékeny voltam, ha tétlen, alapjában mindig egyet tettem: múltamra emlékeztem, s mint bús eb a láncon, rágódtam gondolataim láncolatán, mely soha véget nem ért, még az ágyban sem, hol álmatlanul forgolódtam gyászom tüzén égve s pörkölődve.

E mélakór jó egy hónapja emésztett már, amikor egy szép napon a könyvtárszobába hívattak Samsonnal együtt. Első pillantásra láttam: apám s Sauveterre bizakodóbb s vidámabb kedvében van, mint bármikor ama nap óta, mikor a hugenotta urak tanácsba gyűltek Mespech várában. Kivált apám volt szakasztott olyan, mint régen, mintha visszafiatalodott volna: álla felszegve, keze csípején, szava zengő.

- Legénykéim - mondta régi vidám hangján -, a reformáció ügye sokkal jobban áll, úgy tetszik e percben, melyben veletek szólok, mint a bayonne-i találkozó idején, amikor Jezabel kis híján eladta vérünket a spanyoloknak, mint ti is tudjátok. Elmondom nektek legénykéim, mi az, ami mindent megfordított. Négy évvel ennek előtte bretonjaink közül pár százan Amerikában telepedtek meg, a floridai partokon. Itt ni - mutatott világtérképe egy pontjára, s mi tisztelettel hajoltunk a térkép fölé, s álmélkodva láttuk, mi messze van Sarlat-tól a mondott hely. - E bretonok jó hajósok, jó katonák voltak, s kissé kalózkodtak is az Antillákon. II. Fülöp spanyol király azonban aggódva látta, hogy "a franciák oly közel fészkelnek dominumaihoz", s minap erős hadat küldött ellenük Floridába. A spanyol katonák rajtaütöttek a bretonokon, s hitszegően mind egy szálig kardélre hányták őket, minek utána megígérték nekik: hajuk szála sem görbül, ha megadják magukat.

- Tengernyi a vér, melyet a legkatolikusabb király kiontott birodalmában - szólt felindultan, remegő hangon Sauveterre. - Ha a világ megtudná, minő s hány gyilkosságot vitt végbe Amerikában, minden igaz keresztény megutálná.

- E mostaniról mindenesetre tudomást szerzett a francia udvar, legénykéim - vette át a szót apám. - A firenzei nő fogát csikorgatta dühében, és indulatos, sőt nagyhangú levélben követelt vejeurától igazságot s jóvátételt. Amire ugyan hiába vár, s kenyértörésre nem fogja vinni a dolgot, annál gyávább, hanem II. Fülöppel kötött s szentnek mondott szövetsége valóban felbomlott. Tehát megmenekültünk, bár nem először s nem utoljára mondom: csupán időlegesen, nem véglegesen. Máris gyérülnek országunkban a magános hugenották ellen elkövetett merényletek, mintha a legádázabb pápisták is elcsüggedtek volna, látván, mi csekély ma Franciahonban a spanyolok becsülete.

Apám itt megpihent, s jól szemügyre vett engem, majd öcsémet, aztán parancsolóan s ünnepélyesen azt mondta: - Fiamuraim, Sauveterre bátyátokkal együtt úgy véljük: a perc kedvező, előbbre kell hoznunk, mi régi szándékunk; tehát máris elküldjük fiamuraimékat Montpellier-be tanulni. Holnapután indulhatnak. Szolgájuk, Miroul is elkíséri fiaimat.

Nem örültem s nem bánkódtam e döntés miatt. Elfogadtam kedvetlenül, ahogy minden egyebet is. Mégis nekiláttam úti előkészületeimnek, apám tanácsa szerint. Összeszedtem veszendő javaimat, ruháimat, könyveimet, miből akkor még nem volt valami sok. Három-négy lovat készültünk magunkkal vinni, a negyedik hozza majd hármunk cókmókját, valamint szakállas puskáinkat, a hozzávaló munícióval együtt. Mindhárom hátasló nyeregtáskájában egy-egy pisztoly lapult, azonkívül kardot s tőrt tűztünk övünkbe, s szigorúan meghagyták nekünk: ezektől soha meg ne váljunk, még alvás közben sem. Apám parancsa értelmében vértet, sisakot kellett az úton viselnünk, s azt csak táborozáskor vethettük le; kemény dolog volt bizony e hőségben, de az út hosszú, mi meg kevesen voltunk, ha sok jó fegyver volt is birtokunkban. Én Aclámon utazom majd, Samson a fehér kancáján, Albiére-en. De Miroul lovának s a Miroul vezette málháslónak sem holmi gebéket szánt apám, hanem ellenkezőleg, két gyors lábú, szívós kis

arabs paripát, mondván, hogy ha útközben népes útonálló banda támadna ránk, egyetlen menekvésünk van: a futás, s nem kockáztathatjuk meg, hogy eközben elveszítsük kedves inasunkat s drága málháinkat.

Utunk Sarlat-ból Cahors-ba, onnan Montaubanba vitt, ahonnan apám akarata szerint nem a rövidebb útvonalon, a Castres-ba vivőn kellett továbbhaladnunk, mivel az igen kanyargós volt, s vad helyeken haladt át; apám jobbnak látta, hogy ehelyett Toulouse, Carcassone a Béziers felé kerüljünk, a hosszabb, de síkföldi és biztosabb, mert frekventáltabb utat választva.

Indulásunk előestéjén apám s Sauveterre, nem feledve, hogy egykor a normandiai légió kapitánya volt, aprólékos gonddal megszemlélte úti készségünket: fegyvert, páncélt, lószerszámot s patkót, valamint a lószerszám reparálásához való szíjakat, árt s fonalat. És végül nagy utazásunk hajnalán - immár teljes hadikészületben, vértben, sisakban - fogadott bennünket a könyvtárszobában apám, ki nagyon megindultnak látszott, s Sauveterre bátya, ki csakoly felindult volt, ámbár nem látszott. annak.

Előbb ő szólt hozzánk, s arra intett: ne csak szájjal s szóval fohászkodjunk Istenhez, hanem szívvel-lélekkel is; forgassuk szorgalmasan szent könyveinket, s mélyedjünk el bennük; este-reggel énekeljünk el egy-egy zsoltárt (Miroul magához vette a lantot), s életünk minden dolgában, kicsinyben s nagyban egyaránt Isten szavára ügyeljünk örök tanácsként.

Mikor ő elvégezte szavait, apám látott el bennünket tanácsaival, azonban inkább e világban való magatartásunkra, semmint a másikban elkövetkezendőkre nézvést.

- Legénykéim - mondta ünnepien, de melegen -, éveitek száma együtt sem tesz ki harmincat, s ily ifjan máris ország útjára kell kerülnötök, s a világgal szembenéznetek. Száz meg száz csapda s tőr les majd rátok utatokon. Kerüljétek el valamennyit eszetek s fegyvereitek segedelmével, de tudjátok meg, mind közül a leghathatósabb az udvariasság. Dússal s szegénnyel, nemessel s nemtelennel bánjatok mindenkor igaz périgord-i szívélyességgel. Ámde ügyeljetek rá, hogy aki csak lát, megértse: sértést senkitől el nem tűrnétek! Ne rántsatok könnyen kardot - s ezt kivált Pierre-nek mondom, kinek vére hamar felforr -, ám ha a viszály elől ki nem térhettek, ne engedjetek s ne hátráljatok meg, hanem támadjatok bátran és eltökélten. Ezt meg Samsonnak mondom, ki a kelleténél lassabban nyúl kardja után, a kelleténél lassabban viszi dűlőre dolgát. Vegye észbe, fiam: tétovázása hőn szeretett fivére életébe kerülhet s került is hajszál híján Lendrevie-ben. Útközben messze elkerüljetek mindenfajta ivászatot, kockajátékot s tivornyát, valamint a pokol ördögeit, mert romlást hoznak erszényetekre, testetekre s lelketekre. Ha barátot választotok magatoknak Montpellier-ben, ne tetszetős, hanem tartós erényeire tekintsetek, s hacsak lehet, a mieink közül válasszátok őket, lévén számuk e városban Istennek hála, légió. Kétes társaságban ne lobogtassátok fennen a reformáció zászlaját, de el se rejtsétek, hacsak veszedelem s szükség rá nem kényszerít. Végezetül: tanuljatok szorgalmasan Montpellier-ben magisztereitektől, lévén ez a legfőbb célja utatoknak, mely súlyos költségekbe veri a mespechi báróságot. S mind e közben tartsátok szemetek előtt, hogy ifjúkori munkátok s tanulástok leszen mintegy a tőke, melynek kamataiból holtotokig elélhettek.

Itt rövid szünetet tartott apám.

- Samsoné a parancsnokság erszényetek felett, Pierre-é a kis csapat felett. Miroul alattvalótok.

Tudnia kell mindig, ki éppen a gazda közületek. De bánjatok vele érdeme szerint, mely éppen nem kicsiny, s hallgassatok tanácsaira. Jobban ismeri nálatok a világot, mivel gyermekfejjel jutott nyomorra.

Azt hittem, apám befejezte, vagy a végszót keresi hiába, s innen zavara. Holott nem szó híján volt ő zavarban, hanem mert olyat készült kimondani - Sauveterre füle hallatára s tulajdon életével szemközt -, mit kényesnek érzett. Mégis elszánta rá magát, s Samson a maga ártatlanságában tágra nyílt szemmel hallgatta, Sauveterre homlokát ráncolva s ingerülten morogva, noha apám igen kényszeredetten s óvatosan beszélt, kivált kezdetben.

- Következő tanácsom elsősorban Pierre-nek szól, de Samson előtt mondom el, hátha ő is hasznát veheti egykor. - Itt megint rövid szünetet tartott, majd töredelmesnek szánt, de fájdalom, nem igazán bűnbánó hangon folytatta, amint következik: - Pierre fiam, fájdalom, örökölte heves vonzalmamat ama kedves nem iránt, mely a mienktől alapvetően különbözik. Félő, hogy egész életében "örökösen lángot s szikrát hányó, tüzes máglya leszen." E mondás Kálvintól való. Gondolkozzék el rajta, fiam; igen híven festi természetünk fogyatékosságát. S ámbár jobb nem vétkezni, mint vétkezni, ha vérünk hevétől ösztökéltetve mégis elbukunk (Sauveterre szemöldöke hirtelen felszaladt homloka közepére), mutatkozzunk legalább igen elővigyázatosnak e dologban, nehogy rajtaveszítsünk. Kérve kérem, Pierre fiam, ne vesse magát hanyatt-homlok s vakon a hálókba, melyeket lépten-nyomon kivetnek majd fiamuramra Montpellier szép s nagy városában. És ne rohanjon üstöllést az első leányzó karja közé, ki szemét fiamuramra vetette s rákacsintott. Őrizkedjék továbbá a romlott vérűektől, gonoszoktól, csalafintáktól s kapzsiaktól. Más szóval - tette hozzá mosolyogva - őrizkedjék általában a nőktől. Ha azonban jó szerencséje egy derék szüzet hozna útjába, bánjon vele jól s szívesen, amire egyébiránt természettől fogva hajlik, lévén nagylelkű és szerető szívű.

E beszéd meghökkentette Samsont, s nagyon nem volt Sauveterre bácsi ízlése szerint való, én azonban hamar felfogtam - még ugyanazon a napon -, miért szólt így apám, s miféle cél lebegett előtte: tudniillik az, hogy lelkemet meggyógyítsa.

Előbb Sauveterre bátya ölelt meg bennünket, majd apám, s ő oly forrón s erősen szorított keblére, hogy nem kellett hozzá nagy ész kitalálni: nemcsak pénzesládája sínyli meg, ha Montpellierbe küld bennünket. Utoljára megjelent Francois is, s hosszúkás arcát rendbe szedve ildomos búcsúcsókot nyomott mindkettőnk orcájára.

Apám nem akarta a válás perceit elnyújtani, s még jobban elérzékenyülni, tehát tőle telhetően siettette végbúcsúnkat a várudvaron, hol felsorakozva várt már egész háznépünk, a breuilieket s a malombelieket sem kivéve. A nők sírtak, Maligou néne fecsegett s fintorgott, Barberine zokogott, s azt kiáltozta, "mindenét elveszti, ha két napocskáját elveszti", a férfiak hallgattak, de igen gyászos képpel.

Letöröltem az utolsó könnyet Catherine almaarcocskájáról, rámosolyogtam Gavachette-re, s mert Samson és Miroul már lova nyergében ült, én is felpattantam az Acla hátára. Lépésben kocogott végig utolsó felvonóhidunkon a négy ló, s aki csak ott volt és lábbal bírta, az mind mellettünk s utánunk futott.

A híd túlsó végén megálltam, félig visszafordulva búcsút intettem, s eközben megpillantottam utoljára még apám halovány sápadt arcát, majd megsarkantyúztam lovamat, s végképp megváltam gyermekkoromtól.

Bár jól ismert ösvényeken haladtunk, két órába is beletellett, míg Sarlat-ba eljutottunk. Lassú iramot diktáltam, lévén az előttünk álló út igen hosszú. Beszélni nem volt kedvem, de némaságom eleven volt és éber, gondolatom sebes röptű, s nagy megkönnyebbülésemre nem bukott minduntalan vissza s alá a múlt mocsarába, melyben egykedvűen süppedezett mindig mélyebbre s mélyebbre kis Hélix halála óta. Ahogy rátértünk a cahors-i elágazásra, hosszan terült el előttünk a meredeken felfelé ívelő országút galandja. Fél kézzel visszafogva fekete kancámat s a másikkal nyergemre támaszkodva hátrafordultam, és megkértem Miroult, énekeljen el nekünk egy zsoltárt hosszúnak ígérkező s egyhangú kocogásunk unalmát enyhítendő. Mosolyogva bólintott, előrecsúsztatta a lantot, melyet hátára kötve hozott, s a gyeplőszárat kis arabs lova nyakába vetve, a málhásló kötőfékét Samsonnak nyújtotta, tekintetével kérve: vegye át. Akkor keresztbe fektette lantját a nyeregkápán, megpendítette, s merő véletlenségből vagy talán mert az ő szívének is kedves volt e zsoltár, s úgy vélte, jól illik hosszú utunkhoz, rázendített a "Szívemet Hozzád emelem" kezdetűre, amelyet oly sokszor énekeltetett el vele kis Hélix élte utolsó heteiben.

Választása előbb megriasztott. Féltettem magamat s megújult kedvemet az ének hatásától, hanem az éppen nem úgy ütött ki, mint vártam. Mialatt Miroul és Samson teli torokból zengte a zsoltárt, halkan dúdolni kezdtem magam is, s láss csodát, nem szorult el a torkom, nem szökött könny a szemembe, sem bánat szívembe.

Hosszú volt az emelkedő, Miroul elénekelte a zsoltár összes strófáját - pedig sok szakaszból áll! -; rég fejből fújta valamennyit, annyiszor el kellett ismételnie kis Hélix kamrácskájában. Amikor az utolsót is befejezte, arra kértem: ismételje meg, és ezúttal én is vele énekeltem, ahogy a torkomon kifért, a kengyelben felemelkedve s előredőlve, s kedves öcsém, Samson mosolyogva nézett.

Utunkat, Isten, áldd, oh, Rójuk majd boldogan, Tudván, fennen vigyázod, S mint rendeléd, olyan.

A hit vezérli lábam Víg s zord ösvényeden, Járjak bár éjhomályban, Az út hozzád viszen.

Mire ezt a strófát is elvégeztük, feljutottunk a kaptató tetejére. Nyílegyenesen futott tovább az út.

Tegye el lantját, s vegye vissza a málhásállat kötőfékjét Samsontól, mondtam Miroulnak. S amint ez megtörtént, Samsonhoz fordultam:

- Érzed-e, Samson, a zsenge fű és lomb jó szagát?

- Érzem - felelte nekividámodva Samson, mert látta: kizökkentem végre kedvetlen némaságomból. - A reggeli nap sugarai felszárítják az éjjel esett esőcske nyomát.

- Nagyobb város-e Sarlat-nál Montpellier, Samson?

- Sokkalta nagyobb és sokkalta szebb.

- Hogy is ne lenne szép, ha ott a lányok oly szépen illegetik magukat, s oly szépen kacsintanak.

- Micsoda? - kérdezte Samson kicsit selypesen, s én újra szívembe fogadtam őt.

- Samson - kérdeztem, hogy kissé megbosszantsam -, nem felejtesz-e el késedelem nélkül kardot rántani, ha megtámadnak bennünket?

- Nem én.

- Elmélázol-e majd, Samson, ahelyett, hogy legott elővonnád pisztolyaidat a nyeregtáskából?

- Nem mélázok el - felelte Samson nevetve s örömtől repesve.

- Samson, sík és homokos út van előttünk. Hátha vágtáznánk egy sort?

- Miért ne, ha úgy akarod!

Miroulhoz fordultam: - Vágtába csapunk, Miroul. Felkészültél-e?

- Kedves gazdám, arabs paripámmal követem, ha kell, a világ végére is!

Vágtattam és vágtatott Samson, s mögöttünk vágtázott két arabs lóval Miroul, fél kézzel saját ménje gyeplőjét tartva, a másikkal a málhásló kötőfékét. Jobbra-balra elsuhantak mellettünk a fák, mint feszült íjból kilőtt nyilak, s én hirtelen megéreztem két combom között Aclám lüktető, meleg testét, s akkor egyszerre átjárta szívemet-lelkemet a reménység, mely új volt és zsenge, mint körülöttünk a lombok.

Függelék 1. Ha olvasóink többet akarnak tudni Sarlat-ról, olvassák el Jean Maubourguet remekbe készült tanulmányait, elsősorban háromkötetes monográfiáját, a Sarlat et le Périgord meridional-t (a périgord-i Történelmi Társulat kiadásában).

2. Nostradamus (1503-1566), kit csupán a király oltalma mentett meg a boszorkánypörtől, melyet az egyház szívesen a nyakába akasztott volna, orvos volt, mégpedig elhivatott, jó orvos, s

amellett jós Centuries astrologiques című munkája által. Jós hírnevét az a négysoros versezet alapozta meg, mely bámulatos pontossággal jövendölte meg I1. Henrik halálos végű balesetét. Navarrai Henrikről szóló jövendölését talán eleve a hugenották megnyugtatására szánta ("Övé lesz az örökség egésze"). Mi magyarázná különben, hogy Medici Katalin e jóslat idején is elhalmozta kegyeivel és aranyaival? Igaz, Nostradamus azt jósolta a királyné kedvenc fiának, III. Henriknek, hogy "boldog lesz életében és uralkodásában", s e jövendölésre alaposan rácáfolt a történelem.

3. Vieilleville-nek, Ile de France kormányzójának a harmadik fejezetben emlegetett emlékiratát nem ő maga vetette papírra, hanem egyik íródeákja, ki igyekezett gazdája szerepét minden módon szépíteni és nagyítani. Mégis sok tényszerűen pontos adatot tartalmaz az emlékirat. És ámbár nem bizonyos, hogy Vieilleville nyíltan II. Henrik szemére merte lobbantani a cambrésis-i szerződést, ahogy azt a regényben elbeszéltem, sokan érezték akkoriban így, ha nem merték is kimondani.

4. Medici Katalinnak tíz gyermeke lett II. Henriktől. Közülük három csecsemőkorában halt el.

Három fia jutott trónra: II. Henrik közvetlen utódjaként II. Ferenc (1544-1560), az őt nyomon követő IX. Károly (1550-1574) és III. Henrik (1551-I589). Törvényes fiúutódja egyiknek sem volt, III. Henrikkel kihalt a Valois-ház.

Katalin legidősebb lánya, Erzsébet (1545-1568) II. Fülöp spanyol király felesége lett, Claude (1547-1575) a lotharingiai hercegé, Margit Navarrai Henriké, a későbbi IV. Henriké. Katalin élő gyermekei közül egyedül Margit örökölte anyja adottságát a hosszú életre. Medici Katalinnak a kor siralmas higiéniai viszonyai közt sikerült tizenkét év alatt tízszer szülnie úgy, hogy egyik szülésbe sem halt bele, és sűrű terhességei sem csorbították életkedvét és erejét.

5. Medici Katalin alárendelt szerepe férje uralkodása alatt, amikor, hogy önmagamat idézzem "még tulajdon ágyában sem volt az első", arra a feltevésre csábította történészeinket, hogy politikai befolyása is elhanyagolható volt ez időben. Kérdés azonban, helytáll-e ez a megállapítás, ha figyelembe vesszük, hogy Katalin legfőbb törekvése élete végéig gyermekei megfelelő kiházasítása volt, s vajon nem Katalin bírta-e rá II. Henriket, hogy mindenáron (ha kell, akár Bugey, Bresse és Szavoja feláldozása árán is) nyélbe üsse Erzsébet egybekelését II. Fülöppel?

6. Michel de l'Hospital, Burie úr és Étienne de la Boétie egyaránt a kor mérsékelt katolikusainak magatartását példázza. Kettős értelemben is "mérsékeltek" voltak, egyrészt mivel azt gondolták, "Rómának jóvá kell tennie" "mérhetetlen bűneit", másrészt mivel meggyőződésük volt: a hugenotta kérdést sem karddal, sem máglyával nem lehet megoldani. III. Henrik alatt "politikusoknak" nevezték a mérsékelteket és a "Liga" fanatikusai legalább annyira gyűlölték őket, mint a reformátusokat.

7. A református fanatizmus nem merült ki templomok kifosztásában és feldúlásában, vagy néha lerombolásukban, gyakori volt a sírgyalázás is (Craonban, Le Mansban, Cléryben, Orléans-ban, Bourges-ban). Ez a vandalizmus a papok s szerzetesek leölésénél is jobban felháborította a népet.

8. A nagyurak kezdettől afféle zártkörű klubot alakítottak, és szigorúan egymás közt házasodtak, nem csoda, ha a katolikus és a hugenotta párt vezérei közeli rokonok voltak. Louis de Bourbon (15301569), Condé hercege, a hugenotta párt feje azután, hogy bátyja, Anthoine de Bourbon, Navarra

királya rekatolizált és meghalt Rouen ostrománál, anyai ágon rokona volt Guise hercegnek, ki őt a dreux-i csatában megverte és foglyul ejtette. Ugyanebben a csatában Coligny tengernagy tulajdon nagybátyját ejtette foglyul Montmorency, a connétable személyében, mielőtt takarodót fúvatott volna.

9. Gaspard de Coligny, Chátillon marsall harmadszülött fia (1519-1572), akit 1552-ben Franciaország tengernagyává neveztek ki, e minőségében javasolta és kezdeményezte francia kolóniák alapítását Floridában és Brazíliában (lásd könyvünk tizenkettedik fejezetét). Hírnevét elsősorban annak köszönhette, hogy Saint-Quentint hősiesen védelmezte a spanyol ostromlók ellenében. Spanyol fogsága alatt kálvinista hitre tért, s ettől fogva ő lett a hugenotta párt általánosan elfogadott és nagyon tisztelt feje. Fivére, D'Andelot, a királyi gyalogság fővezéreként részt vett Guise vezetése alatt Calais visszavételében. Másik fivére, Odet de Coligny, alias a chátilloni bíboros, ugyancsak portestánssá lett, és 1568-ban Angliába menekült.

Mindhárom fivér erőszakos halált halt. D'Andelot-t és Odet-t megmérgezték, valószínűleg Medici Katalin felbujtására, Coligny tengernagy ellen előbb Párizs kellős közepén követett el merényletet a király egyik bérgyilkosa - szakállas puskával lőtt a tengernagyra -, majd két nappal később áldozatul esett a Szent Bertalan-éji vérfürdőnek.

10. Jeanne d'Albret 1564. június 1-jén csatlakozott a királyi menethez, és augusztus 14-én vált meg tőle. Nem ment semmire Montluc ellen emelt panaszával, sőt Katalin és a király nem átallotta őt arra inteni, hogy jobban tenné, ha "ősei hitét" követné. Ennek ellenére az anyakirályné átnyújtotta Jeanne d'Albret-nak búcsúzásuk pillanatában a kért pátenst protestáns kollégium alapítására Bergeracban - ez az ellentmondás jól jellemzi Katalint, és jól mutatja hitetlensége mértékét.

11. A francia nagykövethez intézett levelében (idézi Lavisse, VI. kötet, 92. old.) Alba herceg tagadta, hogy Bayonne-ban ő a protestánsok szigorú megrendszabályozását javasolta volna Medici Katalinnak és IX. Károlynak. De e diplomáciai tagadásra rácáfol Alba hercegének II. Fülöp spanyol királyhoz intézett jelentése, amelyben igenis elengedhetetlennek mondja, hogy "megszabaduljanak öthat (hugenotta) vezértől."

E tanács jól megfelelt a kor erkölcseinek, és megtermette a maga gyümölcsét: a három Coligny fivéren kívül Condé herceget is megölték; hidegvérrel lelőtte Montesquiou, nyilvánvalóan felsőbb parancsra, a jarnaci csata után, miután a herceg fogságba esett és lefegyverezték. Ami pedig La Rochefoucauld herceget illeti, a hugenották ötödik vezérét, őt tulajdon házában gyilkolták meg a király udvaroncai a Szent Bertalan-éj kezdetén.

12. Bár a protestáns kifejezés 1529 óta ismeretes - ekkor "protestáltak" a lutheránus német fejedelmek V. Károlynak a vallásszabadságot korlátozó rendelete ellen -, a korabeli - 16. századi iratokban csak elvétve fordul elő a francia kálvinisták megjelölésére. Annál gyakoribb a hugenotta (franciául: huguenot, oc nyelven: ugonau) szó e század második felében. Eredetét tekintve a német Eidgenossen (szövetségesek, felesküdöttek) szóból jön, mely előbb eignot-ra rövidült majd Genf közvetítésével huguenot-ra fordult francia nyelvterületen.

Használatos volt ezenkívül a religionnaire (hitvalló) vagy a "ceux de la Religion" (hitbéli), illetve "ceux de la Religion reformée" (a református hitűek) megjelölés is.

És mert a reformációnak ekkor már nagy volt a respektusa, hitbuzgó katolikus papok mindig úgy mondták: az állítólag megreformált hitűek (de la religion prétendue réformée), s az ő tolluk nyomán felbukkan e kifejezésnek egy meglepő modernnek ható rövidítése is: r. p. r.

III. Henrik kizárólag újhitűnek nevezi a protestánsokat, akiket La Rochelle-ben megostromol; ez a kifejezés nagyon is szelídnek tetszik apja, II. Henrik és bátyja, IX. Károly szóhasználatához képest (az a pestis, az a lepra stb.).

Robert Merle