Sodró vágta a Kondorban

A Vágtázó Csodaszarvas koncertje nem volt egy könnyű vágta, de igen jól szórakozott, aki eljött ezen az estén a Kondorba.

A magyar underground nagy alakjai koncert- és előadás-sorozat negyedik állomásaként a magyar népzene legősibb rétegét, a szkíták, a hunok, az eurázsiai lovas népek mágikus népzenéjét felelevenítő elemi erejű, öntörvényű népzenét játszó Vágtázó Csodaszarvas koncertjére hívta május 6-án a Kondor Béla Közösségi Ház a közönségét.

Egykor S Ma

A hetvenes évek közepén alakult elődöt, a Vágtázó Halottkémeket nagyon nem szerette az akkori rendszer. A mindkét formációban frontember Grandpierre Atilla csillagászi, történelmi tárgyú tudományos és ismeretterjesztő munkásságát most hagyjuk, koncentráljunk inkább a két zenekara közti hasonlóságokra és különbözőségekre.

A Vágtázó Halottkémeket alapító Grandpierre Atilla korszakait jól jelzi a később életre keltett és az őszenekar zenéje közötti észrevehető, de nem túl nagy különbség. Az évtizedek múltával a két időszak munkásságában legfeljebb akkora változások észlelhetők, mint mondjuk, egy festő korszakainak fejlődésében.

Elindul A Sz Npad

Ha pusztán a két korszak zenei élményeit idézzük fel, a leginkább szembetűnő az, hogy az elektromos hangszerekhez hozzájöttek a népi akusztikusok, vonósok, pengetősök, továbbá fúvós és ütős is, de az összbenyomás, a ritmus, a mozgás, az ének és az ezekből eredő erő nagyon hasonló ma is.

A zenekarra tekintve az összbenyomás egy felületes néző és hallgató számára ma talán nem olyan kaotikusan punkos, mit egykor volt, noha azért most is el tud indulni a színpad egy-egy finoman fokozatos vagy akár egy éles ütemváltás után, magával ra- gadva a koncertet élvező közönséget úgy, hogy még a büfében várakozók sem képesek kivárni a sorukat, és berohannak a parkettre, hogy ott táncra keljenek.

A S M N Akarata

Egészében véve a Kondorban rendezett koncertet is az jellemezte, hogy a közönség együtt élt, együtt lüktetett a zenészekkel, akiknek aznapi akarata – és persze a zenei felvételekből otthonról már ismert dalok szövegének, dallamának sodrása – határozta meg a terem és a benne levők lüktetését. Ennyiben tehát mindenképpen a frontember, a sámán akarata határozta meg a „táncrendet” – be kell látni, hogy nem lehetett nem mozogni a zenével.

A közönség egy része láthatóan örök Vágtázó-rajongó volt, akik a világ végéről, de akár egy másik bolygóról is eljöttek volna a Csodaszarvasért, másik részük az emlékeiben kutatva és érdeklődését felfedezve jöhetett el a vágtára, amely könnyedén magával szippantotta, és talán már el sem engedi többé.

Nem Vak Get S

Nehéz ugyanis nem mozgásban lenni az ilyen zenére. Kicsit ahhoz hasonló az eset, mint amikor igen kemény rock- vagy inkább punkalapokon a Krisna monoton dicséretét zengő együttes olyan hatást tesz az emberre, hogy öntudatlanul is átveszi a zene és a ritmus sodrását.

Azt azonban felejtsük el, hogy értsük is a szöveget egy Vágtázó-koncerten. Vagy ismerjük azt már valahonnan, vagy megnézzük majd otthon a neten, hogy mi merre, meddig, de a jobbára törzsközönségből álló – inkább mozgó – rajongóknak ezzel nem volt gondjuk. És mint ahogy egy vágta sem tarthat örökké, mert szusszanni, inni kíván a ló és lovasa, a Vágtázó zenéje sem mindig gyors ütemű, időnként gyönyörű lassú, dallamos részek váltották a vadat, hogy aztán újabb, erőteljesebb ügetésre, majd száguldásra készítsék elő az embert.

Zoltán