SZAKMATÜKÖR 2. by Budapesti Művelődési Központ

SZAKMATÜKÖR 2. A BUDAPESTI KÖZMŰVELŐDÉSI INTÉZMÉNYEK TEVÉKENYSÉGE TEGNAP ÉS MA

Budapesti Művelődési Központ 2000. Módszertári füzetek 9.

SZAKMATÜKÖR 2.

Tartalomjegyzék BEVEZETŐ

.................................................................................................................................. 5

Szerkesztői előszó .............................................................................................................................. 6 Margittai Katalin: Tevékenységtükör 1979 - 1999 .............................................................................. 7 A közművelődés intézményi és tevékenységi rendszerének jellemzői és változásai a fővárosban................ 7 I. fejezet Kultúra és közművelődés ....................................................................................................................... 8 1.

A kultúra fogalma ............................................................................................................................... 8

A közművelődés jelentősége és a kultúrához való viszonya ............................................................ 8

II. fejezet A helyzet- és tevékenységelemzés aspektusai .................................................................................... 9 1.

A környezet változásai........................................................................................................................ 9

Szűkebb környezetünk: Budapest ..................................................................................................... 9

III. fejezet A fővárosi közművelődési helyzetkép és változásai........................................................................11 1.

Az információ forrásai ...................................................................................................................... 11

2. A közművelődési (intézményi) ellátottság helyzete és változásai a fővárosban ................................ 12 IV. fejezet A közművelődési intézmények tevékenységrendszerének meghatározói, jellemzői és változásai...................................................................................................................................................15 1.

A tevékenység társadalmi, gazdasági meghatározottsága............................................................. 15

A változások igénye és kényszerei: túlélési stratégiák .................................................................... 15

3. A korosztályok részvétele a közművelődésben ................................................................................... 16 4.

Az egyes korosztályok művelődési szokásainak változásai, és ezek hatása a közművelődési tevékenységek rendszerére............................................................................................................. 17

V. fejezet Tevékenységi formák, típusok, valamint azok tartalmának jellemzői és változásai .....................19 1.

A tevékenység legfontosabb működési mutatói ............................................................................ 19

2. A legjellegzetesebb közművelődési tevékenységcsoportok, formák és tartalmak............................ 21 3.

A tevékenységek tartalmi változásai a közművelődésben ............................................................. 23

4. A tevékenységek tartalmi meghatározottsága – innovációs törekvések a közművelődésben ......... 25 VI. fejezet A közművelődés anyagi, tárgyi, személyi feltételrendszerének alakulása, és hatása a tevékenységek rendszerére.....................................................................................................................26 1. A közművelődés személyi feltételei ..................................................................................................... 27 2. Gazdálkodás ......................................................................................................................................... 28 Összegzésül

......................................................................................................................................... 33

MELLÉKLETEK .....................................................................................................................................................35 Ismeretterjesztő tanfolyamok (1981-83) ................................................................................................. 35 Ismeretterjesztő szakkörök (1981-83)...................................................................................................... 36 Iskolai oktatást segítő foglalkozások......................................................................................................... 37 Ismeretterjesztő előadások (1981-83) ..................................................................................................... 38 Előadássorozatok (1981-83) ..................................................................................................................... 39 Egyéb ismeretterjesztő rendezvények (1981-83).................................................................................... 40

SZAKMATÜKÖR 2.

Harangi László A fővárosi művelődési házak felnőttoktatási és ismeretterjesztő tevékenységének maradandósága és változásai .................................................................................. 41 Többszektorú ellátórendszer, versenyhelyzet...................................................................................................41 A művelődési házak, mint felnőttoktatási központok ......................................................................................42 Szakmát adó felnőttképzés....................................................................................................................... 42 A közhasznú ismeretterjesztés ................................................................................................................. 43 A hagyományos ismeretterjesztés ........................................................................................................... 44 Az egész életen át tartó tanulás házai ................................................................................................................44 A hobbikörök és a felnőttoktatás .......................................................................................................................44 Vercseg Ilona A közösségi gondolat változása - az ifjúsági klubok kapcsán ...................................... 46 Bevezetés

.....................................................................................................................................................46

Közösség – eszme és valóság...............................................................................................................................46 A közösségek társadalmi szerepe .......................................................................................................................47 Az ifjúsági klub, mint funkcionális közösség.......................................................................................................48 A klub, mint az indirekt politizálás színtere .............................................................................................. 48 A klub, mint nevelési-művelődési színtér................................................................................................. 49 Az egyén és a társadalom viszonya .......................................................................................................... 50 Önszerveződés a rendszerváltás óta, avagy: átvették-e új intézmények az ifjúsági klub funkcióit?.............51 Képzési tematika, 1978-79 ....................................................................................................................... 52 Egy mai önkéntes-képzés ......................................................................................................................... 53 Önszerveződés, kultúraváltás .............................................................................................................................55 Állami támogatás és a segítő szakmák, szervezetek szükségessége................................................................55 Kiss László A művészetek jelenléte a főváros közművelődésében .................................................... 57 Bevezetés

.....................................................................................................................................................57

I. Az amatőr művészeti tevékenység fogalmi meghatározása .........................................................................58 Motivációk és funkciók ............................................................................................................................. 59 Az amatőr művészeti tevékenység elsődleges funkciói...................................................................................60 Esztétikai értékalkotó funkció................................................................................................................... 60 Az alkotás és befogadás egysége az amatőrségben................................................................................ 61 A közösségi funkció ................................................................................................................................... 62 Önmegvalósító funkció............................................................................................................................. 63 Az amatőr művészeti tevékenység másodlagos funkciói........................................................................ 64 Az amatőr művészeti mozgalom társadalmi beágyazódása, társadalmi nyilvánossága........................ 64 II.

A főváros közművelődési intézményeiben folyó amatőr művészeti tevékenység tendenciái 19802000 között ...............................................................................................................................................64 Az 1985. évi reprezentatív fővárosi vizsgálat általános tapasztalatai...................................................... 64 A 90-es évek amatőr művészeti mozgalmának jellemzői ....................................................................... 68

III. Tendenciák és lehetőségek az amatőr művészetek változásában..............................................................70 (A folyamat, amely nem akkor kezdődött….. )......................................................................................... 70 Országos hatókörű amatőr művészeti szervezetek névsora............................................................................75 3

SZAKMATÜKÖR 2.

Lipp Márta: Életmód programok Budapest művelődési házaiban az elmúlt 17 évben .................... 76 Hogyan lehet ilyenkor a kultúrával segíteni?.....................................................................................................78 Slézia Gabriella Szórakoztatás a közművelődésben.......................................................................... 88 I.

A fontosabb problémák és összefüggések .............................................................................................88

II.

Az elmúlt 20 év jellemző tendenciái .......................................................................................................90

III.

A szórakoztató tevékenységi formák jellemzői korszakok és látogatói csoportok szerint.................92 a) Az idős korúak szórakozási szokásai ............................................................................... 93 b) A felnőtt korúak szórakozása ......................................................................................... 95 c) Az ifjúság szórakozása .................................................................................................... 99 d) Szórakoztató gyermekprogramok ................................................................................ 106

Ifjúsági szórakoztatás Budapesten, fiatal művelődésszervezők szemével ...................................... 111 Szerkesztette: Fekete Zsuzsa .......................................................................................................... 111 I. “We like disco – dancing” – avagy a budapesti éjszaka...............................................................................111 II.

Lehet itt kérem enni, inni, szórakozni? .................................................................................................116

III. A szolid (szórakozásra éhes) réteg lehetőségei...........................................................................................117 1. A közművelődési kínálatról általában.................................................................................................117 2. Kávéház és étterem – internetes módra............................................................................................118 3. Kiállítás megnyitó manapság – amúgy komplexen ...........................................................................119 4. Lépjünk át egy másik, játékos világba! ...............................................................................................120 IV. Összegzés: Anyagias világ – hedonisztikus életforma................................................................................121 Szerzőink

.............................................................................................................................. 124 Balázs Gergely Gacsó Viktória Harangi László Kaltenecker Erika Kiss László Lipp Márta Margittai Katalin Sauer Ignác Slézia Gabriella Tóth – Vásárhelyi Máté Tunyogi Gábor Vercseg Ilona

.................................................................................................. 124 .................................................................................................. 124 .................................................................................................. 124 .................................................................................................. 124 .................................................................................................. 124 .................................................................................................. 124 .................................................................................................. 125 .................................................................................................. 125 .................................................................................................. 125 .................................................................................................. 125 .................................................................................................. 125 .................................................................................................. 125

SZAKMATÜKÖR 2.

BEVEZETŐ A magyar közművelődés történetében voltak nagy korszakok: az 1848 előtti évtizedek (reformkor), a 20. század eleje (a Galilei-kör ideje), a 30-as évek (a népfőiskolák, a nagy művelődési mozgalmak kibontakozása), a 80-as évek. Mindegyikben arról volt szó, hogy maga a társadalom állott fordulópont előtt, a művelődési aktivitás megnövekedése, irányának megváltozása így az egész társadalom mozgásának tükrét nyújtotta. Az elmúlt tíz év nem tartozik ezekhez a nagy korszakokhoz, ám ugyanakkor hősi kor a javából, hiszen a közművelődésnek az átalakulás nehéz időszakában ezer problémával kellett szembenéznie, és nem is tudtamindet megoldani. Ám ugyanakkor hősi korszaknak kell ítélnünk, mert a változások nagy viharában is helytállt, nemcsak meg tudott maradni, de sokban meg is újult, és puszta létével is azt bizonyítja, hogy szervesen hozzátarozik a magyar társadalom életéhez, felemelkedéséhez. A főváros közreműködésére ugyanez vonatkozik. Ez a könyv a főváros közművelődési életét mutatja be a 20. század végén. Szerzői nem kívülről szemlélődnek, hanem többnyire aktív szerepet vállaltak benne (illetve a legfiatalabbak erre készülnek). Minden szavukat a hozzáértés és a megértés jellemzi. De nem a bajokat értik meg, hanem a helyzetet, ezért tudományos alapossággal elemeznek és bírálnak. Átgondolt, józan és kritikus munkák. Nagyon jó, ha egy szakma ilyen világos önismerettel rendelkezik, és még jobb, ha ezt ilyen világosan elő is tudja adni. A kötet írásai tudományosan igényesek, ugyanakkor közérthetőek. Valóban képet adnak Budapest székesfőváros művelődéséről, annak összes erényével és hibájával (vagy hiányával) egyetemben. Ajánlom tehát mindenki figyelmébe, akit a tárgy érdekel. És annak is, aki most akarja, vagy az eddiginél kicsit jobban akarja megismerni. Vitányi Iván

SZAKMATÜKÖR 2.

Szerkesztői előszó Kedves Kollégák! Kedves Olvasók! Közművelődési szakmánk tipikus tevékenységi formáinak változását kívánjuk most megmutatni, ebben a “Szakmatükörben”. Füzetünk az elmúlt húsz évre pillant vissza, és a legjellemzőbb tendenciák elemzésére vállalkozik. Ahogy az már lenni szokott: munka közben jöttünk rá, hogy mire is vállalkoztunk! A kötet tervezésekor számba vettük, milyen forrásanyagokból dolgozhatunk. Azt tudtuk, hogy kutatásra se anyagi fedezetünk, se időkapacitásunk nincs, de úgy gondoltuk, hogy szellemi eszköztárunk a – BMK Módszertára – a budapesti közművelődési szakma emlékezete. Rendelkezik statisztikai adatokkal, szakfelügyeleti jelentésekkel, programsorolókkal (TIPP, Mini Tipp, műsorfüzetek), régi és új módszertani írásokkal, szakmai kiadványokkal. Azt viszont, hogy ez az emlékezet mennyire lukas, hogy mennyi fontos láncszem maradt ki belőle, arra akkor kellett rádöbbenünk, amikor szisztematikusan össze akartuk vetni egyik év mutatóit a másikkal. Kiderült, hogy a statisztika túlságosan általános, és bár nem sokat változott, de ahhoz eleget, hogy húsz év távlatában ne lehessen megfeleltetni egymásnak az egyes időszakokat. A TIPP-ek alkalmasak lennének a statisztikai mutatók árnyalására, ha igazán reprezentatívak lennének, de néhány évfolyamuk a művelődési házak 20-30%-ának programját öleli csak fel, így legfeljebb arra jók, hogy a legtipikusabb formákat megmutassák egy-egy időszakban. A Budapesti Népművelő, a Stúdió és egyéb szakmai folyóiratok, kiadványok kitűnő forrásanyagok, de amiről senki nem írt, az nincs is bennük. Végső konklúzió: nem kommunikálunk eleget magunkról! Megállunk ott, hogy megcsináljuk a rendezvényt, de nem adunk róla adatokat, és nem készítünk elemző anyagokat. Pedig ahhoz, hogy legyen érvanyagunk közművelődési céljaink fontossága mellet, hogy folyamatosan – a szakma egészét átfogó – stratégiai tervekben tudjuk gondolkodni, hogy image-ünket kedvezőbbé alakítsuk ország-világ előtt, több híradást kellene adni magunkról, számszerűleg pontosabban. Elhatároztuk azt is, hogy lesz egy harmadik “Szakmatükör” is, ami a közművelődési intézményekből elinduló innovációkat, meghatározó kezdeményezéseket gyűjti össze. Jelenlegi kiadványunk megírása kapcsán mintegy félszáz ilyen tolult fel emlékezetünkben, amelyekről többkevesebb leírást is találtunk. Ennél azonban bizonyosan több van, és valószínű, hogy sok kezdeményezés történetére és tartalmára sokan emlékeznek közülünk, mert elindítói vagy részesei voltak. E helyről is információgyűjtésre és közös gondolkodásra szólítok fel mindenkit, annak érdekében, hogy szakmánk értékei nem hulljanak ki - írásbeliség híján – emlékezetünkből, hiszen múltunk alapozza meg jövőnket, tegnapi ötleteink holnapi kreativitásunkra is termékenyítőleg hathatnak. Arra kérünk Kedves Kollégánk, Kedves Olvasó: ha valamit nem találtál meg füzetünkben, amiről szívesen olvastál volna, nézd el nekünk, és segíts, hogy a harmadik Szakmatükörben már minden olyat viszontláthassunk, ami fontos a közművelődés értékeinek megőrzése, megóvása és újabbak keletkezése szempontjából! Kellemes és hasznos időtöltést kíván a szerkesztő: Slézia Gabriella

SZAKMATÜKÖR 2.

Margittai Katalin: Tevékenységtükör 1979 - 1999 A közművelődés intézményi és tevékenységi rendszerének jellemzői és változásai a fővárosban E tanulmányban arra vállalkozom, hogy a Budapesti Művelődési Központ birtokában lévő információs és statisztikai anyagok és adatok alapján a főváros közművelődési helyzetéről, és az elmúlt 20 évben lezajlott legfontosabb folyamatokról, változásokról, a feltételek és a tevékenységszerkezet alakulásáról adjak egy vázlatos, ám szándékaim szerint mégis átfogó képet. Arra keresem a választ, hogy: Ki a közművelődési intézmények látogatója, ki az a „köz”, aki művelődik, és hogyan teszi azt? • Milyen korosztályok és milyen társadalmi csoportok a művelődési házak látogatói? • Változott-e a közönség összetétele az eltel húsz év során, és ha igen, milyen irányban változott? • Hány közművelődési intézmény, szervezet, művelődési otthon jellegű intézmény működött, illetve működik a fővárosban? • Hogyan változott az intézmények fenntartók szerinti megoszlása? • Vajon megfelelően biztosított-e a közművelődési alapellátás? • Ellátott-e minden terület közművelődési színtérrel, intézménnyel a fővárosban? • Vajon milyen mértékben és hogyan befolyásolja a társadalmi, gazdasági, politikai makroés mikrokörnyezet a működést? • Milyen tevékenységi és működési jellemzőket tekinthetünk általánosnak, milyen folyamatokat követhetünk nyomon, milyen tendenciák érvényesültek és érvényesülnek ma, napjainkban? • Végül érdemes lesz megnézni azt is, hogy mennyire determinált a tevékenységstruktúra és a működés a feltételek oldaláról? Remélem, hogy e dolgozat végére minden feltett kérdésre többé-kevésbé kielégítő választ kap az olvasó. •

Mindenekelőtt definiálni szeretnék néhány, később gyakran használt fogalmat, és elhelyezni a közművelődési intézményeket, tevékenységeket a humán szolgáltatások és a kultúraközvetítés rendszerében.

SZAKMATÜKÖR 2.

I. fejezet Kultúra és közművelődés 1.

A kultúra fogalma

A sokféle érvényes kultúrafogalomból a kulturális politikával foglalkozó 1982. évi Világértekezleten elhangzott „Mexikói Nyilatkozat” meghatározását ajánlom az olvasó figyelmébe, amely rávilágít a kultúra minden emberi tevékenységet átható szerepére és alapvető fontosságára. „… A kultúrát legtágabb értelemben ma úgy foghatjuk fel, mint egy társadalom vagy egy társadalmi csoport szellemi és anyagi, értelmi és érzelmi megkülönböztető jegyeinek összességét. A művészeteken, a bölcsészeten kívül magában foglalja az életmódot, az emberek alapvető jogait, az értékrendszereket, a hagyományokat és a hitet. A kultúra teszi képessé az embert arra, hogy végiggondolja önmagát. Neki köszönhetjük, hogy sajátosan emberi, gondolkodó, kritikus és erkölcsileg elkötelezett lények vagyunk. Általa különböztetjük meg az értékeket és vagyunk képesek választani. Segítségével fejezi ki magát az ember és tudatosul önmaga számára, látja befejezetlenségét, kérdőjelezi meg saját alkotásait, keres fáradhatatlanul új értelmet a dolgoknak és hoz létre önmagát felülmúló műveket.” Tágabb értelemben tehát a kultúra mindaz, amit az emberi tevékenység a természethez hozzáad és valaha hozzáadott, szűkebb érelemben pedig a „kultúra kultúráját” jelentheti, azaz az ember szellemi tevékenységét, erkölcsi arculatát és viszonyát a világhoz. A kultúra terepe tehát óriási. Fontos szerepe van a társadalmi integrációban, a személyiség fejlődésében, a képességek, készségek, ismeretek gyarapodásában, az emberek közötti kapcsolatok alakulásában, az együttműködésben, az egész életmód minőségének javításában. 2.

A közművelődés jelentősége és a kultúrához való viszonya

A közművelődési alapellátást biztosító intézmények, a művelődési otthonok olyan sajátos kultúraközvetítő intézmények, amelyek egyben a helyi társadalom és nyilvánosság színterei, és amelyek a társas együttlét, a közösségre találás lehetőségét is nyújtják használóiknak. A közművelődés egyrészt kiemelten fontos a kulturális javakhoz való hozzáférés biztosítása és demokratizmusa, az aktív (interaktív) eszközök és módszerek használata és a széles társadalmi rétegeket, valamennyi korosztályt érintő hatása miatt. Másrészt fontos, mert a helyi társadalom közösségi terei, közművelődési intézményei, civil szervezetei adják azokat a kereteket és feltételeket, amelyek a helyi társadalom önszerveződéshez nélkülözhetetlenek. Társadalmi mozgásokra, változásokra érzékeny szakmaként a közművelődés a kultúraközvetítő és a humán segítő szakmák közötti határterületen is hatékonyan tud működni. Számos helyettesítő, kiegészítő funkciója révén a helyi közművelődési intézmény hiánypótló feladatokat is ellát(hat) mind a kulturális, művészeti, művelődési, mind a humán szektor egyéb területeihez kapcsoltan.

SZAKMATÜKÖR 2.

II. fejezet A helyzet- és tevékenységelemzés aspektusai Ahhoz, hogy reális képet kapjunk a közművelődés intézményi és tevékenységrendszeréről több aspektusból célszerű elemezni azt. Érdemes megközelíteni a közművelődés valamennyi szereplője oldaláról, és a mindenkori környezet kontextusában megvizsgálni. Elsőként röviden tekintsük át a lényeges társadalmi, gazdasági, politikai változásokat, amelyek az elmúlt húsz év alatt zajlottak. Vessünk egy pillantást a mi szempontunkból meghatározó társadalmi, gazdasági folyamatokra. Nézzük meg közelebbről a főváros sajátos helyzetét és jellemző társadalomstatisztikai mutatóit. 1.

A környezet változásai

Azt bátran állíthatjuk, hogy nem akármilyen húsz évet kell most áttekintenünk. Hogy csak a legfontosabb hívószavakat említsem: rendszerváltás, privatizáció, piacgazdaság. Velünk együtt egy egész világrész vált államformát, termelési módot és alakítja át a társdalom alapvető viszonyait, intézményrendszerét. Gyökeres változások következnek be a tulajdonban, az elosztásban, az újraelosztásban, a hatalom gyakorlás módjában, eszközeiben. Korábban működő életformák, életstratégiák válnak működésképtelenné. A teljes foglalkoztatás után, szinte minden átmenet nélkül megjelenik, és sokak számára állandósul a munkanélküliség. Átalakulóban a gazdaság, a társadalom, változnak az értékek, a normák, felértékelődnek bizonyos tudások, képességek és az információ. Korábban stabilnak hitt társadalmi helyzetek inognak, romlik a közbiztonság, és egyszerre, látványosan utcára kerülnek a társadalom peremén élők, a nincstelenek, a hajléktalanok. A jól látható gazdasági, társadalmi folyamatok mellett érdemes megnézni, hogy léteznek-e olyan látens folyamatok, amelyek több más, bonyolult társadalmi mozgás eredőjeként (többnyire észrevétlenül, nem szándékoltan) jönnek létre. Az is kérdés, hogy ezek korrigálására vannak-e szándékok, kiépültek-e mechanizmusok. 2.

Szűkebb környezetünk: Budapest

Budapest sajátos helyzetéből fakadóan nem csak az itt élők városa, de az ország fővárosa, és egyben Európa egyik kulturális központja is. Jelentősége az egész táradalom életében kimutatható. Az ország lakosságának egyötöde él Budapesten és további több tízezer ember jár fővárosi munkahelyre dolgozni, pl. az agglomerációs övezetből. A főváros nagyszámú kulturális létesítmény, oktatási, művészeti, közművelődési szervezet, illetve intézmény székhelye. Budapest kulturális arculatát meghatározó intézmények, szervezetek között számos országos hatókörű nemzeti intézmény található, amelyek a fővárosi intézményhálózattal együtt többségében magas színvonalon és meglehetősen magas árakon nyújtanak kulturális szolgáltatásokat. A magas művészeti értékeket, nemzetközi hírű sztárművészeket felvonultató, speciális rétegigényeket kielégítő kulturális kínálat mellett a fővárosban is fontos a széles körű kulturális és közművelődési alapellátás, a lakosság számára tömegesen hozzáférhető szolgáltatások biztosítása.

SZAKMATÜKÖR 2. Az elmúlt évek legnagyobb Magyarország kulturális állapotát felmérő kutatása 1 egyértelműen kimutatta, hogy a fővárosiak gondolkodásában, értékpreferenciájában, lakóhelyéhez való kötődésében és a mindennapok szintjén is fontosabb helyet foglal el a kultúra, mint az országban általában. A Budapest huszonhárom közigazgatási egysége, kerülete egyúttal természetesen sokféle mikrotér, lokalitás egysége is. A kerületek között jelentős eltérések mutatkoznak társadalmi, gazdasági, kulturális létesítmények, tevékenységek és szolgáltatások, a lakosság életkörülményei és a kulturális ellátottság szempontjából is. A Budapest társadalmi, gazdasági, kulturális térstruktúrájával foglalkozó tanulmány 2 megállapításai szerint a kerületek lakosságának életkörülményei és a kulturális ellátottság színvonala között szoros, pozitív korreláció mutatkozik. E kutatáshoz kapcsolódott a kulturális fogyasztási szokásokat az alapvető szociológiai jellemzők mentén felmérő kérdőíves vizsgálat 3, amely megállapította, hogy ebben az összefüggésrendszerben a társadalmi körülmények a fiatalok és a magas iskolai végzettségűek kulturális aktivitásának kedveznek leginkább. És bár a kultúrához való hozzáférés anyagi akadályai lényegesen megnövekedtek az elmúlt években, a budapestiek általában jóval az országos átlag feletti összeget fordítanak kultúrára. Ezt igazolja és erősíti meg a TÁRKI legfrissebb, 1999. évi felmérése is, mely szerint a fővárosi háztartások kulturális kiadásai nagyságrenddel nagyobbak, mint az országos átlag. A háztartások ellátottsága kulturális javakkal (átlagos db, illetve Ft) magnó– kazetta

videó– kazetta

Művelődésre költött összeg (3 hónap)

könyv

hanglemez

község

204

1763

város

307

2357

megyeszékhely

401

2778

főváros

568

5164

Településtípus

Forrás: TÁRKI A kulturális intézmények látogatottságának összehasonlító adatai alapján megtudhatjuk, hogy a kulturális intézmények, így a művelődési házak látogatottsága esetében is a belváros-külváros között húzódik egyfajta törésvonal.

. Vitányi Iván: A Magyar társadalom kulturális állapota (Az 1996-os országos vizsgálat zárójelentése) Maecenas Kiadó, 1996.

2. 3.

Bartha Györgyi - Beluvszky Pál: Budapest társadalmi-gazdasági-kulturális térstruktúrája. Kézirat Schneider Márta: Kultúra és város. Kulturális fogyasztási szokások és térkultúra a fővárosban. KÉK, 1998. III. szám

SZAKMATÜKÖR 2.

2. ábra4 E vizsgálat szerint a külső övezetekben élők gyakoribb látogatói a művelődési házaknak, kulturális intézményeknek, mint a belvárosiak. És végül: számolni kell azzal is, hogy a szükségletek hierarchiája mentén - a lakhatási, megélhetési, foglalkoztatási nehézségek megjelenése esetén - ez az a társadalmi szükséglet, amelyről legelőször lemondanak az emberek. A kulturális fogyasztásból történő kimaradás tehát többnyire nem szabad választás kérdése, hanem kényszer. És miután a családban az életmód mintákat - így a fogyasztási szokásokat, a kulturális mintákat - is átadjuk, sok esetben generációs hátrányok halmozódnak és rögzítődnek ezen az úton is.

III. fejezet A fővárosi közművelődési helyzetkép és változásai 1.

Az információ forrásai

Először tekintsük át, hogy e tárgyban milyen információk, konkrét felmérések, adatok állnak rendelkezésünkre. Az elmúlt húsz év során a művelődési otthonokról, közművelődési tevékenységekről számos vizsgálat, felmérés, elemzés készült a fővárosban, többségük a Budapesti Művelődési Központ gondozásában. Sajátságos módon azonban az időben távolodva nő az információ mennyisége annak ellenére, hogy mindig fontos kérdésként tekintettünk a tevékenységelemzésre. A 80as évekből még számos, részletes adat és elemzés áll rendelkezésünkre. Később ezek száma és használhatósága is egyre korlátozottabb.

. Kulturális fogyasztás Budapesten. Szonda Ipsos, 1996.

SZAKMATÜKÖR 2. A BMK a 80-as években a módszertani tevékenysége mellett szakfelügyeleti feladatokat is ellátott, a művelődési otthonokról, ifjúsági klubokról, munkásszállásokról, a vállalati, munkahelyi művelődésről, az iskolák tanórán kívüli munkájáról – a szakfelügyelet kapcsán – bőséges információval, tudással rendelkezett. Ezzel egy időben több részletes felmérés készült az intézmények tárgyi feltételrendszeréről, illetve a működéssel, tevékenységgel kapcsolatos kérdésekről, így többek között az intézmények hétvégi nyitva tartásáról, a látogatók összetételéről stb. A statisztikai adatlapokban is lényegesen több és a jelenleginél részletesebb adatot, az elemzésekhez is jobban használható információt találhatunk különösen a 80-as évek első felében. Például a művészeti csoportokról szakági bontásban álltak rendelkezésre adatok, illetve minden tevékenységtípus mellett megjelenik a látogatók, a résztvevők száma is. Ekkor még többé-kevésbé pontosan tudhattuk, hogy hány látogatója volt a közművelődési intézményeknek. Rendszeresen készültek a statisztikai jelentések mellé szöveges kiegészítések és beszámolók is. A rendelkezésünkre álló adatok és információk valóban hiteles és részletes elemzésre adtak módot, lehetőséget. A 90-es évektől a statisztikai adatlap változásával is szűkül az értékelhető, összehasonlítható adatok köre. Nem kerül sor az adatlap korszerűsítésére, és nem készülnek már szöveges kiegészítések sem. A rendszerváltást követően csökken az adatszolgáltatási kedv is, jelentős az elbizonytalanodás az irányításban és a gyakorlatban dolgozók között egyaránt. Megkérdőjeleződik az egész közművelődés és intézményrendszere, és természetesen megkérdőjeleződik a szakmai szolgáltatás szükségessége és a BMK tevékenysége, léte is. Nincs ez másképp az ország más településein, megyéiben sem. Budapesten ilyen értelemben, talán egy fokkal még jobb is a helyzet. Van néhány egyéb, jól használható forrás részkutatás, felmérés, gyűjtött anyag, amely ha nem is teljes körben, de mégis támpontot, kapaszkodót jelenthet. A 80-as évekről még olvashatjuk a szakmai folyóiratok cikkeit, tanulmányait. Így a Népművelést, a Budapesti Népművelőt, a Stúdiót. Jól használható információs forrás még a „Tippek a fővárosi művelődési házak állandó programkínálatából”, amely 1983 óta folyamatosan, nyomtatott formában is megjelentetett (jelenleg az Interneten is hozzáférhető, aktualizált) kiadvány. Vagy ilyen például a „Mini Tipp”, a nyári vakációs lehetőségek program- és táborhely kínálója. Így, ha nem is teljes körű e kiadványok információ- és adatállománya, reprezentatív mintának azonban feltétlenül tekinthető. A 90-es évek második felében ismét megpróbálkoztunk kérdőíves felmérésekkel, statisztikai kiegészítő adatlapok begyűjtésével. Ismerjük és használjuk a mások által készített, - Budapestet is érintő – kutatásokat, felméréseket is. Ilyen volt például a Magyar Művelődési Intézet „10 kérdés a művelődési házakról” című vizsgálata. A legátfogóbb, minőségét, komplexitását tekintve is legnagyobb jelentőségű a Művelődési és Közoktatási Minisztérium megbízásából 1995/1996-ban végzett – már a bevezetőben is említett – kutatás volt. A magyar társadalom kulturális állapotát felmérő vizsgálatnak megvannak a közművelődésre, a művelődési házak állapotára, használatára vonatkozó – máig érvényes és számunkra is jól használható – megállapításai. 2. A közművelődési (intézményi) ellátottság helyzete és változásai a fővárosban Budapesten ezeket a kérdéseket is nehezebb egyértelműen megválaszolni. Más a válasz, ha a lakóhelyhez való közelséget, távolságot, közlekedési elérhetőséget nézzük meg, és más, ha a kerület vagy a régió társadalmi-gazdasági-kulturális térstruktúrájával próbáljuk összevetni adatainkat.

SZAKMATÜKÖR 2. Az intézmények számát és fenntartók szerinti megoszlását a 3-4. sz. ábra mutatja a közművelődési intézmények és szervezetek statisztikai jelentéseiből összesített adatok felhasználásával. A fővárosban működő művelődési otthon jellegű intézmények száma és megoszlása (fenntartó szerint) 1981-1988 között * 1981

1982

1983

1984

1985

1986

1987

1988

Tanácsi

Szakszervezeti

Egyéb

Összesen:

* A táblázat a regisztrált intézmények számát mutatja.

3. ábra A fővárosban működő művelődési otthon jellegű intézmények száma és megoszlása (fenntartó szerint) 1988-1998 között * 1989

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

1997

1998

Önkormányzati (tanácsi)

Szakszervezeti

Egyéb

Alapítványi

Egyházi

Egyesületi

Összesen:

117

* A táblázat a regisztrált intézmények számát mutatja. Statisztikai adatot évente 5-15%-kal kevesebb intézmény szolgáltat. Az országos összehasonlító táblákban csak az adatot szolgáltató intézmények szerepelnek.

4. ábra

Láthatjuk, hogy 1998-ban, a fővárosban 117 közművelődési tevékenységet folytató szervezet, intézmény tevékenykedett. Ennek közel egynegyede olyan kis szervezet (egyesület, alapítvány, kisközösség), amely nem végez lakossági alapellátást, nincs rendszeres és folyamatos nyitva tartása, nincs állandóan foglalkoztatott közművelődési szakembere és nincs megfelelő tárgyi, infrastrukturális feltételrendszere sem. Tehát tevékenysége alapján nem tekinthetjük hagyományos értelemben vett művelődési otthon jellegű intézménynek. Többnyire nem is a sokféleség jellemző munkájukra, hanem az, hogy egy adott kisebb közösségnek, néhány érdeklődőnek szervez foglalkozásokat, tanfolyamokat, esetleg többé-kevésbé rendszeresen klubjellegű társas öszszejöveteleket.

SZAKMATÜKÖR 2. Ha pedig Budapest lakosságának összlétszámát elosztjuk a fennmaradó – a tényleges közművelődési alapellátásban résztvevő – intézmények számával, akkor kapjuk meg azt a mutatót, amellyel már jellemezni lehet a főváros közművelődési intézményi ellátottságát. Átlagosan 20 ezer lakos ellátására jut egy intézmény. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy-egy – akár megyeszékhely nagyságú városnak is beillő – nagyobb városrész vagy lakótelep ellátására egyetlen művelődési ház jut. A főváros közművelődési alapellátásának biztosítása a helyi (kerületi) önkormányzatok feladata, de Budapest Főváros Önkormányzatának is felelőssége, hogy a kulturális-közművelődési ellátottság mértékét, színvonalát, a polgárok életminőségének, életkörülményeinek megőrzése, illetve javítása érdekében legalább a szükséges, elégséges szinten biztosítsa. Ennek megfelelően érthető és indokolt is, hogy a közművelődési intézmények mintegy 55 százaléka önkormányzati fenntartású. Ebből a főváros három speciális profilú közművelődési intézményt tart fenn (Petőfi Csarnok, Trafó Kortárs Művészetek Háza, Napház) továbbá működteti a főváros közművelődési szakmai tanácsadó és szolgáltató intézményét a Budapesti Művelődési Központot. A kerületi önkormányzatok átlagosan 2,6 intézményt tartanak fenn, ami természetesen azt is jelenti, hogy egyes kerületekben ennél több az önkormányzati intézmények száma, míg vannak kerületek, ahol csak egy intézmény van, illetve más módon próbálják biztosítani legalább a törvényben előírt minimumot. Az elmúlt húsz évben az intézmények összlétszáma bár állandó mozgásban és változásban van (az átlag szintjén), gyakorlatilag szinte változatlannak tekinthető, illetve nagyságrendi eltérések nem láthatók. A valóságban a számok mögött azonban nagyfokú mozgás tapasztalható, és jelentős átrendeződés jellemzi ez idő alatt az intézményhálózatot. Lényeges változások zajlottak például az intézmények fenntartók szerinti megoszlásában. A 80-as évek elején a fővárosban még nagyszámú vállalati, szakszervezeti intézmény működik, közöttük sok a kis intézmény, a művelődési terem vagy klubkönyvtár. A 90-es évekre számos vállalati fenntartású, illetve szakszervezeti intézmény szűnt meg, míg mások alapítványi, egyesületi vagy egyéb fenntartásban folytatták tevékenységüket. A számok változása mögött sok esetben jellegzetes belső szervezeti mozgásokat találhatunk. A 80-as években gyakori volt az intézmények szervezeti összevonása, míg 1989-1994 között éppen ellenkezőleg: a korábbi nagy szervezetek szétválásával látszólagos intézményszámnövekedés történik. Ugyancsak a 90-es évek elején „lépnek be” az úttörő- és ifjúsági házak az önkormányzati intézmények sorába. 1980-1993 között több új, közöttük nagy intézmény épül, létesül a fővárosban, és a korábban pártház funkciót betöltő intézmények egész sora kerül művelődési otthon besorolással önkormányzati tulajdonba. Részletesen ezek a folyamatok egy korábbi elemzésünkben olvashatók. 5 Sajnálatos módon a 90-es évek vége felé ismét több közművelődési intézmény, közöttük nagy intézmények megszüntetésére került sor (Kosztolányi Művelődési Ház, Lágymányosi Közösségi Ház, VSZM Közösségi Ház, Gázművek Művelődési Ház, Csepeli Gyermekház). Vannak – bár jóval kevesebben – újonnan létesített (Karinthy Szalon), vagy felújított és évtizedes szünet után megnyitott intézmények (Dési Huber Közösségi Ház) is a fővárosban. És persze színesítik a képet és a tevékenységet azok a közművelődési feladatokat is ellátó szervezetek, egyesületek, klubok, amelyek 1998-ban „léptek be” – legalábbis statisztikai adatszolgáltatóként – a közművelődési intézményhálózatba.

Szakmatükör. (Szerkesztő: Slézia Gabriella) BMK Módszertári füzetek 5. 144-160 l.

SZAKMATÜKÖR 2.

IV. fejezet A közművelődési intézmények tevékenységrendszerének meghatározói, jellemzői és változásai E tevékenységelemzésben a rendelkezésre álló információk és adatok segítségével arra keresem a válaszokat, hogy a közművelődési alapellátásban meghatározó szerepet betöltő művelődési otthonok tevékenysége hogyan változott, alakult az elmúlt húsz év során. 1.

A tevékenység társadalmi, gazdasági meghatározottsága

A 80-as években a „118-as” rendelet megjelenése fontos, bizonyos szempontból meghatározó jelentőségű volt a művelődési házak életében, a maradványérdekeltség bevezetésével ugyanis szinte az egész gazdálkodási szemléletet átalakította. Ezzel később a piaci környezethez történő gyorsabb alkalmazkodást is elősegítette. A 90-es évekre a korábbi „áru-e a kultúra?” vita eldől; piaci környezetbe kerül a kultúra és a közművelődés, azaz inkább „kvázi-piaci” környezetbe. Ahol pedig piac van, ott verseny van, és a versenyhelyzetben sok, addig lényegtelennek tűnő körülmény válik hirtelen fontossá, sőt meghatározóvá. Itt vannak mindjárt a feltételek, a körülmények. Nem mindegy már, hogy hol van az intézmény, hogy mekkora, milyenek az épület adottságai, milyenek a tárgyi, infrastrukturális feltételei. A közművelődés intézményei ilyen értelemben többségében helyből hátránnyal indultak a versenyben, és több tevékenység esetében ez a verseny gyakorlatilag a feltételek szintjén eldőlt. Elsőként és elsősorban azok a tevékenységek „piacosodtak”, amelyek kivihetők voltak az üzleti szférába. Mi maradt tehát a közművelődési intézmények falain belül? Többnyire mindaz, ami nem nagy üzlet, és amiből nincs nagy haszon. Mi lehet ezek után az a tényező, ami mégis életben és „piacon” tartotta ezeket az intézményeket vagy tevékenységeket? Mit tud a közművelődési intézmény vagy tevékenységrendszer mobilizálni? Nos, ha tőkét nem, ha feltételeket nem, akkor jó esetben marad a szellemi innováció, a kapcsolati tőke és az a gyors, rugalmas, változásokra érzékeny mozgás, amire a közművelődési szakma egy része mindig is képességet és hajlandóságot mutatott. Tehát ezek azok a mobilizálható értékek, amiből még ideig-óráig versenyhelyzetben maradhattunk, maradhatunk. 2.

A változások igénye és kényszerei: túlélési stratégiák

Kezdjük talán ott, hogy a 90-es években a teljes közművelődés – a művelődési otthon, mint intézmény és a közművelődés, mint szakma – megkérdőjeleződik. Nem egyedül, hiszen, szinte a kultúra egésze és a humán szolgáltató rendszerek nagy része is nagyon nehéz, válságos helyzetbe kerül ekkor. A piaci körülmények közé kerülő szakmák válságkezelése egyben egy versenyhelyzet menedzselését is jelentette. Előállt az a szerencsétlen állapot, amikor verseny alakult ki a humán, a kulturális, a közművelődési szakmák és azok egyes szervezetei között. Végül is érthető, hiszen ha az üzleti szférával nem vagyunk versenyképesek, akkor csak egymással versenyezhetünk. Hogy miért folyik a verseny? Forrásokért, támogatásokért, preferált feladatokért. És természetesen közép- vagy hosszútávon magáért a túlélésért is. A szakmai szolidaritás értéke devalválódik és visszaszorul. Esetenként nyílt vagy csak a háttérben zajló lobbizások, próbálkozások, ügyeskedé-

SZAKMATÜKÖR 2. sek folynak. Ennél a jelenségnél egy pillanatra még érdemes elidőzni, ezek a folyamatok leginkább a „közlegelők tragédiájára” emlékeztetnek.6 Adva vannak a korlátos feltételek, ami az idézett példában a közlegelő. Ha minden „gazda” betartja az együttélés kialakult szabályait, tehát, ha kooperatív stratégiát folytat, a közösségnek ekkor lesz legnagyobb a jövedelme, és az egyéneknek legkisebb a vesztesége. Minél többen megszegik, minél többen „dezertáló stratégiát” folytatnak, annál inkább veszít a közösség, és az egyének többsége is. Olyan társadalmi (szakmai) dilemmáról, illetve olyan konfliktushelyzetről van szó, amikor a szereplők, ha mindannyian önérdekük optimális érvényesítésére törekszenek, végül külön-külön is és együttesen is rosszabbul járnak, mintha érdekeiket egyeztették volna. Természetesen nemcsak ilyen típusú túlélési versenyre, a mások kárán szerzett előnyökre voltak, lehetnek törekvések. Akadt több pozitív példa is a szakmai összetartásra, sőt arra is, hogy értékes tevékenységeket, intézményeket mentett meg ez a szolidaritás. Vannak spontán kialakult nehéz helyzetek, rossz, kedvezőtlen időszakok, amikor adott gazdasági éven valahogy túl kell jutni. Amikor az az elsődleges feladat, hogy ott és akkor életben, működőképesen kell maradni. Ám ilyen esetben sem mindegy, hogy milyen a filozófiánk. Olyan szakmai megfontolásokra van szükség, amelyek nem rendelődnek alá rövidtávú gazdasági érdekeknek. Ilyen volt, amikor a 90-es évek elején a művelődési házak egy része jó bevételnek tartotta a bálás ruhavásárokat és a termékbemutatókra bérbe adott termeket. Ezekről azonban tudni kell, hogy csak rövid távú próbálkozások lehetnek. Ma bevétel, holnap pedig már nincs mit felmutatni belőle. Ez biztos, hogy nem a jövő! 3. A korosztályok részvétele a közművelődésben A 80-as évek elején még a gyermek és ifjúsági korosztály jelenléte volt meghatározó a művelődési házakban. A számukra tervezett programok részaránya – becsült értéken – 70%-os volt. A 90-es évek elejére jelentős változást tapasztalhatunk. A gyermek korosztály részvételi aránya csökken, bár még mindig ez az egyik legfontosabb, legjelentősebb látogatói csoportunk. A csökkenés egyik oka, hogy egyes – elsősorban gyerekeket érintő – tevékenységi formák eltűnnek. Egyrészt a statisztikai adatlapról, másrészt a valóságban is. Ilyenek voltak az ismeretterjesztő sorozatok, a bérletsorozatok vagy az oktatást segítő tevékenységek. A statisztikai adatlap alapján jelenleg csak néhány tevékenységtípus esetében – a rendszeres művelődési formáknál, az ismeretterjesztő alkalmaknál, továbbá az alkotó művelődési közösségeknél tudjuk a gyermek résztvevők számát. Itt fordított a helyzet. Korábban ezeknek a tevékenységeknek egynegyede, egyharmada szólt a gyermekeknek. Kisebb-nagyobb ingadozás után ezekben a csoportokban a 90-es évek második felére 50%-os a gyermekek részvételi aránya. (A klubok kivételével, ahol lényegesen kevesebb a gyermekklub.) A fiatalokról nincsenek külön statisztikai adataink, csak tapasztalataink. Itt is jelentős változás történt a 80-as évekhez képest. Úgy gondolom, hogy néhány speciális profilú intézményt kivéve (pl. Petőfi Csarnok, Trafó, Almássy téri Szabadidő Központ, FONÓ) napjainkban a fiatalok nincsenek tömegesen jelen a közművelődési intézményekben. Különösen a 80-as évekkel összehasonlítva jelentős ez a változás. Okaira a későbbiekben még visszatérek. Miközben a fiatalok jelentős látogatói köre kerül ki a közművelődési intézmények hatóköréből, ezzel párhuzamosan egy új szereplő érkezik, az aktív kereső felnőtt, aki viszont alig vagy kevésbé volt jelen a 70-80-as évek művelődési házában. Kivéve természetesen a vállalatokhoz 6.

Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Magvető Kiadó, 1983.

SZAKMATÜKÖR 2. kapcsolódó művelődést. A szakszervezeti házakban, munkásszállásokon, a munkahelyi művelődés részeként voltak jelen a felnőttoktatás, felnőttképzés és a felnőttek közösségi foglalkozásai. A 80-as évek közepétől már jól látható és a 90-es évekre jelentősen megnő a felnőtt lakosság – ezen belül is az aktív dolgozó korosztályok – jelenléte. Egyrészt a szakképzés, átképzés, tehát a munkaerő-piaci esélyek növelését célzó foglalkozások iránti kereslet nő, másrészt egyre nagyobb a speciális témák iránt érdeklődők száma vagy a speciális problémával küzdők közösség és információ iránti igénye. Ekkor zajlik az a „nyitás”, ami szinte mindenkit megérint. Igény van az érdekes, új filozófiák, alternatív életformák, reform életmódok megismerésére. A felnőtt korosztály egyre jobban érdeklődik az önismereti, kommunikációs tréningek iránt, önsegítő csoportok alakulnak, és igény van speciális képességek, készségek fejlesztésére. Egyes társadalmi csoportok körében láthatóan felértékelődik – talán épp az életkörülmények romlásával, a lehetőségeik szűkülésével párhuzamosan – az élhetőbb élet, a társas lét lehetősége is. A nyugdíjas korúak esetében hasonló folyamat érzékelhető. Ők azok a szinte mindenhonnan kiszorulók, akik egyre jobban ragaszkodnak a helyi, a lakóhelyhez közeli olcsó vagy ingyenes lehetőségekhez. A fűtött, világított helyiségek, kötetlen együttlétek lehetősége mellett fontosak a szervezett alkalmak is számukra. Ezt bizonyítja a nyugdíjas rendezvények, klubok népszerűsége. A közművelődési intézmények szociális érzékenysége sokszor jelentős segítség a prevencióban, a magányos, rossz anyagi körülmények között élő idősek társadalmi reintegrációjában. 4. Az egyes korosztályok művelődési szokásainak változásai, és ezek hatása a közművelődési tevékenységek rendszerére Érdemes röviden áttekinteni az egyes korosztályokhoz és az adott korszakhoz jellemzően kapcsolódó tevékenységek tartalmi és formai jellemzőit és változásait. A 80-as években nagyon sok értékes, tömegeket érintő gyermekprogramot, szolgáltatást szerveztek a fővárosi művelődési otthonok. Voltak iskolai, tanintézeti ismeretterjesztő akciók, nyári napközis táborok, színvonalas körműsor szolgáltatások, lakótelepi nyári közművelődési akciók, gyermekprogramok, ingyenes programok a hétvégén nyitva tartó iskolák számára, vakációs rendezvények, gyermekklubok, szakkörök, tanfolyamok, tehetségkutató versenyek, tehetséggondozó foglalkozások. Voltak ifjúsági klubok (vállalati, művelődési házi, lakótelepi) voltak filmklubok, szórakoztató programok, ingyenes szórakoztató nagyrendezvények, gyermeknapok, szabadtéri juniálisok, majálisok. Természetesen nagyon sokféle szakkör, klub, amatőr csoport, sőt rendezvény van ma is gyermekeknek, fiataloknak, közöttük azonban ma sokkal kevesebb az ingyenesen, tömegesen elérhető szolgáltatás. A nyári SZÜNI-DÖ-DÖ akció talán az egyetlen, amely tömeges és ingyenes ma is. A művelődési házak ezt a főváros pályázati forrásából valósíthatják meg. A 80-as években és a 90-es évek elején még szinte minden nagyobb művelődési ház szervezett olcsó, sokak számára elérhető nyári szaktáborokat vagy közre-működtek a nyári napközis táborok szervezésében, illetve gyermeküdültetésben. 1986-ban 210 szaktábori turnusban 7155 gyermek vett részt. 1986-ban volt 20 éves a II. kerületi Művelődési Központ nyári gyermekfoglalkoztató tábora7, ahol a játékos nyelvoktatást, nyaraltatást 1500-tól 3000 főig vették igénybe évente. Hogy ennek nagyságrendjét érzékeljük ugyanezen idő alatt 30 másik nyelvi szaktáborban összesen

Legéndy Miklósné: 20 éves a nyári idegennyelvű tábor. Budapesti Népművelő, 1986/4. sz.

SZAKMATÜKÖR 2. 1200-an tanultak. De már 1986-ban, a Budapesti Népművelőben megjelent elemzésben azt olvashatjuk8: „Az elmúlt öt évben megszaporodtak a különböző szaktáborok, amelyek elsősorban a tartalmas vakáció iránti igények figyelembevételével biztosítják a hasznos időtöltést, különösen az anyagi áldozatokra is vállalkozó szülők gyermekei részére. Az igényes tartalmas és jelentős anyagi áldozatot is kívánó programok közé tartoznak a GMK-k és a sportfelügyelőségek hatáskörében működő nyári táborok.” Később a gazdasági viszonyok változásával ezeknek a táboroknak az önköltsége megnő, miközben a fizetőképes kereslet csökken. Változik a piac, tömegesen nem szervezhetők már nyári szaktáborok. Belépnek a versenybe a GMK-k mellett a sport, rekreációs és oktatási központok, magánvállalkozások és a jobb társadalmi és anyagi helyzetű társadalmi csoportok gyermekeinek jól eladható, méregdrága komplex (lovas, tenisz, úszó, nyelvi, számítógépes) táborokat szerveznek. A verseny itt is hamarosan eldől. A jobb feltételek birtokosai elviszik a fizetőképes közönséget. Vizsgáljuk meg közelebbről az ifjúság és a közművelődés kapcsolatának változásait. A 70-es, 80-as években a közművelődési intézményhálózat még joggal tételezte magát ifjúsági szórakoztató intézményként is. A 70-es évek közkedvelt fővárosi ifjúsági szórakoztató helye a Budai Ifjúsági Park, 1982-ig a BMK egyik telephelyeként működött, és hatalmas tömegeket fogadott rendszeresen. De számos szórakozató program és esemény szerveződött, sok ifjúsági klub működött közművelődési intézményen belül a fővárosban. A piaci viszonyok megjelenésével e tevékenységnél is markáns változások figyelhetők meg. Pillanatok alatt megváltozik a divat. Már nem sikk a művelődési ház diszkójába járni. Már csak néhány nagy, speciális profilú közművelődési intézmény népszerű a fiatalok között. Az új, felkapott ifjúsági szórakozóhelyek feltételrendszere kétségkívül vonzóbb. Most már e helyek között zajlik tovább a verseny. A legdivatosabb lemezlovasokat hívják, a legkülönlegesebb vendégeket léptetik fel, és elindul a verseny, amibe már nem tud, és nem is akar - többek között eltérő értékrendje miatt - ez az intézménytípus beszállni. Egy darabig még a tini korosztály benn marad a házakban, majd a 90-es évek közepére ők is kikerülnek. Hiszen egyre fiatalabb már a divatos szórakozóhelyek közönsége, már a tinik is csak a „menő” diszkókba hajlandók járni. Ennek a folyamatnak volt néhány olyan eleme, amelyről érdemes külön is beszélni. Többek között egy olyan attitűdről, hozzáállásról, melyet itt is említésre érdemesnek tartok. A 80-as évek elején a művelődési házakban is egyre több helyen működtek már játékautomaták, majd némi szakmai vita és bizonytalanság után konszenzus született a közművelődési szakemberek körében. Azt mondtuk, hogy „félkarú rablót” nem üzemeltetünk, ha mégoly gazdaságos is a tartása. Vagyis egyöntetű, mégpedig érték alapú szakmai viszonyunk volt ehhez a kérdéshez. És mivel a többi, játékautomatát működtető vendéglátó egységnek, játékterem üzemeltetőnek nem volt ilyen fenntartása, a fiatalok egy része máris kikerült azokra a szórakoztató helyekre, ahol ez megengedett volt. Ugyanilyen megfontolásból zárkózott el a közművelődési szakma az alkohol és a drog legális és/vagy illegális használatának segítésétől is. Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mi szab gátat a versenynek - válaszul két nagyon meghatározó dolgot jelölhetünk meg. Egyik oldalról a feltételek minőségét, szűkösségét, korlátait, másik oldalról azonban egy tudatos szakmai értékküszöböt, ami alatt nem dolgozunk.

dr. Kövessi Erzsébet: Szaktáborok Budapesti Népművelő, 1986/4. sz.

SZAKMATÜKÖR 2.

V. fejezet Tevékenységi formák, típusok, valamint azok tartalmának jellemzői és változásai 1.

A tevékenység legfontosabb működési mutatói

A statisztikai adatlapon feltüntetett tevékenységi formák és típusok csak bizonyos szempontból rendszerezik, és csak többé-kevésbé fedik le a közművelődés változatos és bonyolult tevékenységrendszerét. Arra mégis jók, hogy összehasonlításra alkalmas mennyiségi mutatók segítségével jelenítik meg a helyi közművelődési feladatellátásban résztvevő intézmények, szervezetek tevékenységrendszerének alakulását és jellegzetes változásait. Az egyes intézmények, szervezetek közművelődési tevékenységrendszerének alakulását elsődlegesen a helyi (vonzáskörzeti) közművelődési feladatellátásban betöltött szerep – a kijelölt alapfeladatkör – határozza meg. De jelentősen befolyásolják a makro- és mikrokörnyezet alapvető viszonyai és az adott szervezet mindenkori helyzete, személyi, tárgyi, anyagi feltételrendszere. Az éves statisztikai adatok összesített mutatóinak átlagértékei részben kiegyenlítik és elfedik a megjelenő kisebb-nagyobb változásokat. A több évet összehasonlító adatelemzésben azonban már jól látható a változások dinamikája, és megjelennek az egész intézményrendszerre jellemző mozgások és változások. A közművelődési intézmények, szervezetek jellegzetesen az aktív, a közösségi művelődés színterei, melyek a kultúraközvetítő tevékenység és intézményrendszer tagjaként is gyakran részesítik előnyben a közösségi formákat, az interaktív módszereket. A közművelődési intézmények összehasonlító statisztikai tevékenységi mutatói (5. és 6. ábra) alapján elmondhatjuk, hogy a művelődési otthonok tevékenységrendszerében az elmúlt évtized hatalmas társadalmi, gazdasági, politikai változásai ellenére sem történt alapvető változás, bár egyes tevékenységek esetében lényeges arányeltolódásokat tapasztalhatunk. A fővárosban működő művelődési otthon jellegű intézmények és szervezetek tevékenységi mutatóinak összehasonlító adatai Tevékenység Alkotó művelődési közösségek Tanfolyamok Klubok Művészeti kiállítások Ismeretterjesztési alkalmak Műsorok Önálló játék- és videófilm vetítések

1984

száma tagok száma száma tagok száma

száma látogatók száma száma nézők száma

529

424

14.560

13.023

21.983

10.505

2.607

3.318

2.156

2.001

51.947

72.363

505

513

473

540

40.531

61.579

72.050

39.079

687

714

584

772

1.100.589

823.273

450.973

452.159

9.546

7.392

5.613

8.530

536.435

388.340

349.715

605.094

6.380

3.696

3.556

4.415

1.303.990

868.631

714.798

888.092

741

3.834

718

502

120.199

267.935

127.744

26.612

száma nézők száma

1998

446

száma látogatók száma

1994

513

száma tagok száma

1988

45.534

SZAKMATÜKÖR 2. Tevékenység Táncos rendezvények Oktatást segítő tevékenység Oktatás – tanfolyamok Egyéb művelődési alkalmak Kötetlen formák és szolgáltatások Külső szervek tevékenysége

száma

1984

1988

1994

1998

4.317

4.155

2.296

2.396

616.781

695.194

487.506

379.888

3.793

4.332

156.502

103.586

száma

583

323

végzettek száma

4.485

15.072

3.528

4.956

3.837

8.344

871.499

2.561.509

nincs adat

száma

17.951

30.137

47.054

75.479

száma

11.256

13.567

24.738

23.319

látogatók száma száma végzettek száma

száma látogatók száma

5. ábra

A fővárosban működő önkormányzati fenntartású művelődési otthon jellegű intézmények és szervezetek tevékenységi mutatóinak összehasonlító adatai Tevékenység Alkotó művelődési közösségek

száma

Tanfolyamok

1994

1998

315

396

309

tagok száma

9.264

9.225

18.517

7.281

száma

1.371

2.299

1.902

1.648

27.622

47.040

41.135

38.849

265

403

366

418

14.000

46.657

63.652

28.384

446

514

455

555

845.414

661.059

323.240

351.334

5.216

3.703

4.391

3.300

269.689

214.111

274.589

293.565

3.626

2.657

2.554

3.069

853.517

606.507

538.904

719.975

313

2.598

595

430

34.705

181.572

91.022

20.551

2.671

2.703

1.606

1.858

343.760

497.038

336.032

306.955

1.964

2.342

104.100

65.119

száma tagok száma

Művészeti kiállítások

1988

303

tagok száma Klubok

1984

száma látogatók száma

Ismeretterjesztési alkalmak

száma

Műsorok

száma

látogatók száma

nézők száma Önálló játék- és videófilm vetítések

száma

Táncos rendezvények

száma

nézők száma látogatók száma

Oktatást segítő tevékenység

száma

Oktatás – tanfolyamok

száma

448

254

végzettek száma

1.498

13.113

1.384

3.344

3.106

6.965

413.299

1.991.822

nincs adat

8.175

18.480

33.444

40.637

végzettek száma

Egyéb művelődési alkalmak

száma

Kötetlen formák és szolgáltatások

száma

látogatók száma

SZAKMATÜKÖR 2. Tevékenység Külső szervek tevékenysége

száma

1984 4.467

1988 6.621

1994 14.242

1998 14.143

6. ábra Ez a relatív stabilnak tekinthető tevékenység-együttes és a hozzá kapcsolódó gazdasági eredmények (a saját bevételek folyamatos - egyes intézményeknél imponáló mértékű - emelkedése) azt mutatják, hogy ezek az intézmények valóban a helyi közművelődési alapellátás intézményei, és valódi, létező igényeket elégítenek ki szolgáltatásaikkal. A közművelődési intézmény közösségi terei lehetőséget biztosítanak művelődésre, társas életre és a civil kezdeményezések és mozgalmak támogatói, befogadói, vagy háttér intézményeiként a művelődési otthonok fontos szerepet töltenek be a társadalom önszerveződésének elősegítésében. Ennek az sem mond ellent, hogy azt láthatjuk, hogy az alkotó művelődési közösségek száma és taglétszáma is csökkent az elmúlt 15-20 év során. (Ennek összetett okaival a későbbiekben még foglalkozunk.) A klubok száma gyakorlatilag szinten tartottnak tekinthető, taglétszáma pedig a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére nő, majd 98-ra visszaesik a 80-as évek közepére jellemző szintre. Az állandó tagsággal bíró, és rendszeres időpontokban, szervezetten jelenlévő közösségek mellett azonban látható elmozdulás történik a kötetlen társas élet, a nyitott formák és szolgáltatások igénybevétele terén. 1984 és 1988 között megnégyszereződik ez a szám. Ugyancsak növekedést tapasztalhatunk a külső szervek tevékenységében. Ebben a civil szervezeteket támogató, hátteret is biztosító funkció is nyilvánvalóan tetten érhető. A közművelődési intézmény sokféle funkciójával, szolgáltatásival jól kiegészíti, gazdagítja a nevelő-oktató intézmények munkáját, továbbá rekreációs, művelődési és szórakozási alkalmakat is kínál. Ezzel összefüggésben a működés mutatóit vizsgálva azt láthatjuk, hogy a tevékenységek közötti arányok kisebb-nagyobb mértékben változtak az elmúlt évtizedek során. Egyes tevékenységek statisztikai megjelenítésére az adatlap változása miatt nincs lehetőség (oktatást segítő munka). Nem látható pontosan (csak becsülhető) a látogatói összlétszám, hiszen több – igen nagy látogatói tömegeket jelentő – tevékenység esetében nincs erre vonatkozó adatunk. 2. A legjellegzetesebb közművelődési tevékenységcsoportok, formák és tartalmak Tekintsünk át néhány jellegzetes közművelődési tevékenységi csoportot. a) A szervezett ismeretátadás tevékenység-együttese; tanfolyami képzés, tovább-képzés, ismeretterjesztés, tanórán kívüli művelődés, tehetségkutatás és tehetséggondozás A 80-as évek elején az ismeretterjesztés és az iskolai oktatást segítő tevékenység az egyik meghatározó és nagy tömegeket vonzó tevékenység-együttese volt a művelődési otthonoknak. (Ld.: „Ismeretterjesztő tanfolyamok, szakkörök, iskolai oktatást segítő tevékenységek, ismeretterjesztő előadások, előadássorozatok, ismeretterjesztő rendezvények 1981-1982-1983.” az 1-6. mellékletben.) Összességében ez több mint 3,3 millió látogatót jelentett 1981-ben, 2,8 milliót pedig 1983ban. Később fokozatosan csökken a szervezett alkalmak száma és a látogatók létszáma is. Egyes tevékenységi formák időközben meg is szűnnek, mások pedig a statisztikai adatlap változásai miatt válnak gyakorlatilag láthatatlanná.

SZAKMATÜKÖR 2. Az 1985-1986-os statisztikai elemzésben a sorozatokkal kapcsolatosan már azt olvashatjuk: „Jelenlétük az intézmények tevékenységszerkezetében nem jelentős és évről-évre csökkenő. 1985ben a művelődési otthonokban rendezett összes foglalkozásoknak mindössze 1,5%-a valósult meg sorozatok keretében.”9 Az ismeretterjesztő eladássorozatok, akadémiák, szabadegyetemi sorozatok mellett ez a megállapítás vonatkozott a bérletsorozatokra is (színházi, zenei, filmklub stb.). Ennek több lehetséges magyarázatából én azt gondolom meghatározónak, hogy egyrészt a 80-as évek második felére már egyre kiteljesedettebben működik a „második gazdaság”; a felnőttek jelentős tömegei váltják munkára szabadidejüket. Másrészt azonban az a tény sem elhanyagolható, hogy korábban az intézmények a felkért előadókat többnyire kedvezményes TIT előadássorozatok keretében vagy más akciókhoz kötötten, de támogatott formában tudták rendkívül alacsony áron kínálni, sőt, rendszeresen rendeltek meg üzemek, vállalatok előadássorozatokat a művelődési házaktól úgy, hogy a résztvevő számára az végül is ingyenes szolgáltatás lehetett. Később az ingyenes lehetőségek megszűnésével párhuzamosan csökken a résztvevők száma, szűkül a résztvevők köre. Az iskolai oktatást segítő munka részaránya az elmúlt évtized során fokozatosan csökken. 1994-től már nem is jelenik meg önállóan a statisztikai táblák között. Ugyanakkor a felnőttoktatási tevékenység részaránya kisebb hullámvölgy után olyan meghatározóvá vált a közművelődésben, hogy ez az intézményrendszer ma joggal tekintheti magát a felnőttoktatási rendszer részének is. Bár az általános vagy szakképesítést nyújtó oktatási tevékenységekről csak 1994 után jelenik meg adat a statisztikában, és az is csak a jéghegy csúcsát mutatja, hiszen csak a csoportok és a végzett hallgatók számát jeleníti meg. Tehát egy három éves képzésben csak a harmadik évben jelennek meg a végzősök. Ennek tükrében is figyelemre méltó, hogy 1994 és 1998 között több mint háromszorosára nő a végzett hallgatók száma. Természetesen a közművelődési intézmények számos egyéb bizonyítványt, végzettséget nem adó, de ismereteket bővítő, fejlesztő felnőttoktatási tevékenységet folytattak eddig is és folytatnak napjainkban is. b) Hasonló volumenű és jelentőségű a szellemi és a művészeti értékek, hagyományok őrzésére, megismertetésére és aktív művelésére vállalkozó tevékenység-együttes, melynek (a statisztikai adatlapon is jellegzetes) formái az alkotó művészeti közösségek, művészeti tanfolyamok, művészeti kiállítások, műsoros estek, művészeti rendezvények. A közművelődési intézményrendszer jellegzetesen a nem hivatásos művészeti tevékenységek támogatója, szervezője, háttérintézménye, mely számos amatőr csoport, együttes működéséhez biztosítanak infrastrukturális és szakmai hátteret. A művészeti kiállításokon is sok kezdő, nem hivatásos alkotóművész kap bemutatkozási lehetőséget. A műsoros, művészeti rendezvények között változatos kínálatot találunk szinte valamennyi művészeti ágban és műfajban, eltérő feltételek között és változó színvonalon. Itt jelennek meg jellemzően a „pótló” funkciók is. Így a külső kerületekben élők, az alacsonyabb jövedelmű rétegek is rendszeresen eljuthatnak művészeti eseményekre, rendezvényekre, programokra. Ez a tevékenységi forma egyben az igényes szórakoztatás egyik lehetősége is a közművelődési intézményekben.

Tóth Julianna: 1985-86. évi fővárosi művelődési otthonok statisztikai elemzése. Kézirat

SZAKMATÜKÖR 2. c) A szórakozás és szórakoztatás tevékenységi formáinak a statisztikai táblán a műsoros és táncos rendezvényeket, az önálló játék- és videófilm vetítéseket, a játszóházakat, népünnepélyeket és az előbbiekbe nem sorolható szórakozási alkalmakat tekinthetjük. De bízvást ide sorolhatunk még egyéb közösségi formákat is, például a klubok egy jelentős részének munkáját, és a külső szervek tevékenységi tábláján is találunk szórakozató rendezvényeket. A műsoros rendezvények száma a 80-as évek elejéhez képest csökkent, de 1988 és 1998 között gyakorlatilag változatlannak tekinthető. Ugyancsak jelentősen csökkent a táncos rendezvények száma is. Az önálló játék- és videófilm vetítések és nézőik létszáma 1984-88 között ugrásszerűen megnőtt. Ekkor már a keskenyfilm-vetítések mellett a művelődési házakban egyre népszerűbbek lettek a videófilm vetítések, majd a 90-es évektől fokozatosan csökken az érdeklődés azzal párhuzamosan, hogy a háztartásokban egyre több a videólejátszó készülék. Egyes tevékenységi formáknál a látogatók létszámát csak becsülni tudjuk, hiszen éppen a legnagyobb tömegeket vonzó tevékenységekről nem kért létszámadatot a jelenlegi statisztika. Így például az előbbiekbe nem sorolható művelődési és szórakozási alkalmaknál, ahol a játszóházakat, népünnepélyeket, vásárokat nagyrendezvényeket, évfordulókat szerepeltetjük, 1994 óta nincs adatunk. 1998-ra az alkalmak számának több mint 100%-os emelkedése figyelemre méltó. A becsült látogató létszám a korábbi évek bázisadatait figyelembe véve ennél az egy tevékenységnél is meghaladja a 4 milliót. d) A kötetlen formák és szolgáltatások (ugyancsak látogató létszám nélkül) – a negyedik nagy tevékenységi csoport Ez a közösségi tér funkcióhoz legszorosabban köthető tevékenység-együttes az intézményrendszer jellemző szolgáltatása. A kötetlen társas élet, az információ és a tanácsadás, a sportolás, a kirándulás és különböző egyéb lakossági szolgáltatások jellegzetesen a közművelődés nyitott formái, és többségében ingyenes szolgáltatások. A fűtött, világított helyiségekben kártyázó, beszélgető, játszó, zenét hallgató, olvasó látogatók – még ha nem is olyan komfortosan és elegánsan, mint a divatos kávéházak látogatói – teret, lehetőséget kapnak egyfajta társas életre, ahol hozzáférhetnek fontos helyi információkhoz, emberi kapcsolatokhoz. 3.

A tevékenységek tartalmi változásai a közművelődésben

Néhány tevékenység-együttes önkényes kiemelésével és ezek konkrét elemzésével szeretném bemutatni azokat a jellemző változásokat, amelyek többé-kevésbé általános érvényűnek tekinthetők. Az alkotó művelődési közösségek az előadóművészeti, vizuális művészeti és az egyéb alkotó közösségek, csoportok körét öleli fel. Munkájukra elsődlegesen az alkotás, valamiféle produkció, produktum létrehozása a jellemző. Számuk a 80-as években 500 körül mozog, 1990-ben pedig hirtelen megnő 692-re. Ez a növekedés részben az önkormányzati intézmények közé belépő úttörő- és ifjúsági házak kisközösségeinek megjelenését mutatja a statisztikában, részben pedig a nagy ágazati szakszervezetekhez kötődő együttesek kerülnek – esetenként mentőövként használva a lehetőséget – a művelődési házakba.

SZAKMATÜKÖR 2. Később a számuk jelentősen lecsökken. A rendszerváltást követő években ugyanis a piaci körülmények közé kerülő intézmények gazdasági kényszer-intézkedései ezt a tevékenységet érintették legérzékenyebben. Elsőként a vállalati, szakszervezeti intézmények megszűnésekor, átszervezésekor az ágazati szakszervezetek által fenntartott művészeti csoportok, együttesek kerülnek nehéz helyzetbe. Később valamennyi intézménytípusban csökken a számuk. 1990-94 között csak a csoportok száma csökken, a taglétszámuk azonban nem, sőt még emelkedik is. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a megszűnő együttesek tagjait felszívják a működő csoportok. Ezzel egy időben zajlik a nem hivatásos művészeti csoportok, közösségek nagy önszerveződési folyamata is. Egyesületek, alapítványok, művészeti szövetségek alakulnak és a csoportok jelentős része „civil” fenntartásba kerül. A 90-es évek második felére kialakuló helyzet a jellemző ma is. Vagyis azt mondhatjuk, hogy ahol ezek a tevékenységek túlélték a mélypontot, a korábbitól eltérő konstrukcióban, - többnyire civil szervezetekhez kötődően működnek tovább. 1998-ban – a fővárosi közművelődési intézményekben 424 alkotó művelődési közösség működött, több mint 10 ezer taggal. Fellépéseik száma megközelíti a 3.500-at, mely azt jelenti, hogy Budapesten az év minden napján legalább 9 ilyen esemény zajlik. A rendszeres művelődési formák között szerepelteti a statisztika a tanfolyamokat, klubokat, vagyis azokat a tevékenységi típusokat, amelyeknek tartós, legalább egy félévre vagy egy évre előre beiratkozott hallgatója, látogatója van. Ezek jelentik a művelődési házak működési bevételeinek egyik legbiztosabb forrását. Olyan előre tervezető formákról van szó, melyek az egyik legstabilabban kötődő látogatói kört is biztosítják. A klubokra, mint rendszeres társas művelődési formára a sokféleség jellemző. A klubok fontos működési eleme, hogy a résztvevők aktivitására építenek. Állandó vagy változó tagsággal, zártkörű vagy nyitott formában, általában magas belső önszerveződéssel működnek. Szerveződhetnek az azonos korosztályba tartozás vagy az azonos érdeklődési kör szerint, de számos egyéb motívum alapján is, például speciális egészségügyi, mentális problémák önsegítő, fejlesztő célú megoldására. A korosztályi szerveződésű klubokat a társas együttlét igénye hozza létre jellemzően szórakoztató vagy ismeretterjesztő funkcióval. A klubok száma és taglétszáma némi ingadozást mutat ugyan az elmúlt években, de számuk 400-500 között stabilnak tekinthető. A taglétszám ingadozása 3-5 évente csökkenő illetve növekvő mozgást mutat, az elmúlt húsz évben 30 ezer és 70 ezer között változott. A tanfolyamok részaránya a rendszeres művelődési formák között mennyiségi szempontból meghatározó. Számuk a 80-as évektől fokozatosan nő, 1985-89 között a legmagasabb (3.500), később azonban csökken, de a taglétszám alakulása itt sem arányos a csoportok számának csökkenésével. Ez a tény egyértelműen a gazdálkodói szemlélet megerősödésére utal. A tanfolyamok között a 80-as években még meglehetősen nagy részarányt képviseltek a nyelvtanfolyamok. 1984-ben a tanfolyamok 48,4%-a nyelvi, 20,3%-a művészeti, a többi egyéb kategóriába tartozik. Mára a művelődési házi nyelvtanfolyamok jelenléte nem jellemző, ugyanakkor nőtt a művészeti és egyéb tanfolyamok iránti igény. A nyelvtanfolyamok kapcsán már korábban is megemlékeztünk a Marczibányi téri Művelődési Központról, mely igazi „nagyüzem” volt a közművelődésen belül. De több más intézmény is – például a CSILI - hatalmas nyelvtanfolyami rendszert működtetett, 3-4 féle nyelvvel, sok csoporttal és résztvevővel. Már az előzetesen hivatkozott 1985/86-os statisztikákból látható, hogy a különböző gmk-k, kulturális kisszövetkezetek komoly kihívást jelentenek a művelődési házak-

SZAKMATÜKÖR 2. nak. A 90-es években azután létrejönnek a nagy nyelviskolák is, és számos magánvállalkozás, gazdasági társaság is szervez ilyen jellegű képzést. Ekkor végleg lemarad a feltételek versenyében a közművelődés és intézményrendszere. Nemcsak a jobb, korszerűbb tárgyi feltételek (korszerű audiovizuális eszközök, nyelvi laborok, stúdiók) hiánya miatt, de ekkor már nem tudjuk megfizetni az igazán jó nyelvtanárokat sem. Az eddig vezető tanfolyami típus tehát – mint jellemző, és egyes intézmények profilját is meghatározó tevékenység – kikerül a közművelődési intézményrendszerből, és csak a tevékenységet színesítő elemként van jelen, mint például a számítógép használat népszerűsítése, a lakossági számítógépes klubok és tanfolyamok szervezése – amely már a 80-as években jellemző volt a művelődési házak egy részére. Közöttük néhányan elkötelezett hívei voltak a számítógépes kultúra terjesztésének, és sokféle eszközzel, módszerrel segítették azt. (Ilyen volt például a Csokonai Művelődési Központ.) Később szinte teljesen átveszik ezt a területet is a közművelődési intézményektől a kisebbnagyobb számítógépes cégek, vállalkozások. A 90-es évek vége felé az Internet hozzáférés, a teleház jellegű működés, a számítógépes lakossági információs szolgáltatások biztosításában a közművelődési intézmények ismét aktivizálódnak. Számos más példát is említhetünk. Gondoljuk csak a 70-80-as években a hazai mentálhigiénés szemléletű munka kezdeteire, majd virágzására, amely a művelődési házak tevékenységi rendszerében erősödött meg és indult el az önálló szakmává válás útján. Ha úgy tetszik, életképessé válásáig szerves része volt a művelődési házak tevékenységének, vagyis a közművelődési intézményrendszer inkubátor szerepet vállalt. Természetesen a szociálisan érzékenyebb szemléletű közművelődési szakemberek terveiben és az intézmények egy jelentős hányadának gyakorlati tevékenységében máig jelen van a mentálhigiéné. Ugyanígy végigkövethetjük a tevékenységrendszerben a rekreáció, a sport, a reform- és az egészséges életmód szemlélet népszerű formáinak megjelenését. Az önvédelmi sportok, a keleti sportok és keleti filozófiák, az új étrendek, az alternatív természetgyógyászati módszerek és sok más – szinte az elsők között kaptak bemutatkozási lehetőséget a művelődési házakban. Ha a piackutatás sikerült (és volt rá igény), sorra alakultak a body termek, a reform-életmód és természetgyógyászati centrumok. A biztos sikert látva a tőkeerős vállalkozások is bekapcsolódtak, és elvitték a tevékenységeket a látogatókkal együtt. Azt tapasztaljuk, hogy a tevékenységeknek van egy felfutó, sikeres korszaka a közművelődési tevékenységrendszerben, némelyeknek virágkora is, azután fokozatosan vagy hirtelen lecsökken a jelenlétük, beállva egy állandónak mondható kínálati szintre. Tehát van igény a szolgáltatásra, de azt nem a versenyszférában, hanem egy bizonyos kör (a közellakók, az alacsonyabb keresetűek) számára nyújtja a művelődési ház; nyilvánvalóan a piaci ár alatt, egy kvázipiaci környezetben. 4. A tevékenységek tartalmi meghatározottsága – innovációs törekvések a közművelődésben A közművelődében egyszerre vannak jelen a hagyományok és értékek megőrzését szolgáló, valamint az új szükségletekhez, igényekhez igazodó, illetve a változásokat elősegítő tevékenységek és tartalmak. A közművelődési tevékenység és intézményrendszere a társadalmi mozgásokra érzékenyen, a kis szakmák rugalmasságával keresi a helyet, a terepet, lefedetlen területeket, kielégítetlen igényeket. Érdemes leszögezni, hogy a folyamatok elején belépni – különösen a gyorsan változó környezetben – nem egyszerű feladat és nem olcsó mulatság.

SZAKMATÜKÖR 2. A dolgok természetéből következik, hogy sok próbálkozás fullad kudarcba és még sikeres vállalkozás esetén is kétséges, hogy a befektetett munka és pénz vissza térül-e. Ezért is meghatározó tényező az intézmény gazdasági helyzete, stabilitása, vagyis, hogy az új tevékenységek „bejáratásához” rendelkeznek-e elegendő tartalékkal, a tevékenységek fejlesztéséhez szabadon felhasználható forrással. Sok esetben éppen akkor kerülnek ki e tevékenységek a művelődési házból, amikor már gazdasági eredményt is hoznának. Bizonyításul itt lehetne részletesen bemutatni az elmúlt húsz év legjelentősebb szakmai innovációit, de a feladat meghaladja ennek a dolgozatnak a lehetőségeit. Néhány példát szinte csak felsorolás szinten szeretnék mégis megemlíteni a hátrányos helyzetű fiatalok társadalmi integrációs és továbbtanulási esélyeinek javítását célzó programok, kísérletek köréből. A 80-as évek nyitott ház és előtér kísérleteinek tapasztalataiból született meg közművelődési-kísérleti iskolaként a Pályakezdők Speciális Szakiskolája, amely népi kismesterségek oktatásával szakmát, komplex közismereti tantárgyak oktatásával pedig felzárkózási esélyt nyújtott a középfokú intézményekbe beiskolázhatatlan fiatalok részére. Az 1990-ben a BMK-ban induló kísérlet egy – akkor még az oktatási intézményrendszer által egyáltalán nem kezelt – társadalmi probléma megoldásához adott egyfajta mintát és lehetőséget. Az eredetileg 120 fős modell-kísérletként induló forma 1993-ra 1200 fős iskolává fejlődik a fővárosban, három budapesti kihelyezett tagozattal. 1995-re az országban már 34 követő iskola működik, 20 ezer tanulóval. Ekkor kerül át az oktatási intézményrendszerbe, ahol alapítványi formában dolgozik ma is. De említhetjük az oktatás és a közművelődés határterületén működő Belvárosi Tanodát is, amely rugalmas, egyénre szabott fejlesztő programmal, speciális módszerekkel juttatja gimnáziumi érettségi vizsgához a hagyományos középiskolai oktatásból kiszoruló fiatalokat. E témakörben jó példa még a „Forró pontok” komplex ifjúsági bűnmegelőzési adaptációs kísérleti program is, amely 1998-ban indult, a Nyitott Képzések Egyesülete, a Budapesti Művelődési Központ és a New York-i Forest Hills-i Közösségi Ház együttműködésének eredményeként a főváros XX. és XXI. kerületében. Ezekben az innovációs, szakmai fejlesztési, kísérleti programokban többek között az a közös, hogy éppen a közművelődés sajátos módszereinek, eszközrend-szerének, szemléletének a jelenléte az, amely sikerre vitte a programokat.

VI. fejezet A közművelődés anyagi, tárgyi, személyi feltételrendszerének alakulása, és hatása a tevékenységek rendszerére Az 1998. évi statisztikai adatszolgáltatás alapján a regisztrált közművelődési intézmények, szervezetek száma 117, ebből adatot szolgáltatott 106, az intézményekben működő, székhelyen bejegyezett civil szervezetek, egyesületek, alapítványok száma 151. Éves szinten mintegy 13-14 millióra becsülhető a közművelődési intézmények, szerveztek látogatóinak száma a fővárosban. Ez a hatalmas szám természetesen a rendszeres művelődési formák, tanfolyamok, klubok, művészeti alkotó közösségek tagjainak visszatérő látogatásait is tartalmazza, továbbá számol az előbbiekbe nem sorolható, a nyitott, a kötetlen formákon, valamint a külső szervek által szervezett programokon megjelenő látogatókkal is, tehát mindazokkal, akik igénybe veszik a szolgáltatásokat, használják az infrastruktúrát. Ez a létszám éves szinten intézményenként 330-350 látogatót jelent naponta (figyelembe véve a szabadtéri közművelődési rendezvényeket, kihelyezett formában működő programokat is).

SZAKMATÜKÖR 2. A közművelődési intézmények által szervezett foglalkozások, programok száma 1998-ban meghaladta a 210 ezer alkalmat. Ez egyben azt is jelenti, hogy az év minden napján átlagosan 575 programot szerveznek a fővárosban a közművelődési intézmények, szervezetek. Az átlagszámoktól természetesen jelentős eltéréseket mutatnak az egyes intézmények, mégpedig méretüknek, anyagi, tárgyi, személyi feltétel-rendszerüknek és alapfeladataiknak megfelelően. A közművelődési intézmények, szervezetek tárgyi feltételrendszere is rendkívül változó képet mutat a fővárosban. Az intézmények fekvése, az épületek adottságai, nagyságuk, felszereltségük heterogén, de működési, kényelmi és/vagy esztétikai szempontból is igen különbözőek. Összességében talán ez a feltétel tekinthető a működés leggyengébb láncszemének. A XXI. század küszöbén különösen szembetűnő a kontraszt. Egyfelől sorra épülnek csillogó, az új kort és a legújabb divatokat meghatározó szórakoztató- és üzletközpontok, új fogyasztói szokásokat kialakítva, melyek hatalmas reklámkampányokkal mesterségesen gerjesztik az új és újabb szükségleteket. Másfelől örvendetes, hogy az elmúlt évtizedben Budapesten is megkezdődött a történelmi épületekben működő értékes művészeti és kulturális intézmények egész sorának felújítása. Az elegáns, a polgári rétegközönség ízlésének és pénztárcájának megfelelő kínálat érthető okokból gyorsan bővül. Ha e nézőpontból vizsgáljuk a közművelődés feltételrendszerét, akkor megállapíthatjuk, hogy a kor színvonalától jelentősen eltérő feltételek közötti működés és szolgáltatás-kínálat – előbb vagy utóbb – veszteségre ítélt pozíciót jelent. Többek között ezért sem tűr halasztást a közművelődés feltételrendszerének javítása. Még akkor is sürgető ez a lépés, ha a jelen pillanatában még működőképesnek látszik, sőt gazdaságilag is eredményesnek tekinthető a közművelődési tevékenység és intézményrendszere. Egy korábbi kutatás részeként készült tanulmányban10 a művelődési házak tevékenység- és feltételrendszerének összevetése során azt állapította meg a szerző, hogy nincs egyértelmű öszszefüggés a művelődési paraméterek kemény változói és a tényleges működés mennyiségiminőségi elemei között. Azt fogalmazta meg, hogy a kultúra, a művelődés szervezésében az emberi tényezőnek van meghatározó, kitüntetett szerepe. Ez sok esetben a feltételek lehetetlenségét is át tudja hidalni, el tudja fedni, feledtetni. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy csak esetenként és ideig-óráig pótolhatja, korrigálhatja azt. 1. A közművelődés személyi feltételei A 80-as évek elejéről pontos létszámadatok csak a tanácsi fenntartású intézmények köréből állnak rendelkezésünkre, mivel egyrészt a közművelődési intézmények többsége ebben az időszakban még szakszervezeti és/vagy vállalati fenntartású volt, és a művelődési ház dolgozói vállalati alkalmazásban álltak. Másrészt – mint az korábban már kifejtettem – sok volt a kicsi, klubjellegű, gyakorlatilag egyszemélyes intézmény. A fővárosi művelődési otthon jellegű intézményben dolgozó fő- és részfoglalkozású alkalmazottak száma Mindösszesen ebből szakalkalmazott 10.

1985 2.298 997

1988 1.654 602

1990 1.751 615

Bánlaky Pál: Művelődési házak kofamérlegen (Mandátum Kiadó, 1995.)

1992 1.704 670

1995 1.359 496

1998 1.281 496

SZAKMATÜKÖR 2.

Tanácsi, önkormányzati ebből szakalkalmazott

1985 1.134 556

1988 1.057 376

1990 1.202 431

1992 1.214 498

1995 1.030 370

1998 967 361

7. ábra 1985-re több mint kétszeresére nőtt az intézményben dolgozók száma, és ekkorra alakult ki a művelődési otthonokra jellemző (és többé-kevésbé optimális) 1/3 rész szakalkalmazott, 2/3 rész egyéb alkalmazott foglalkoztatási arány. A létszámnövekedés okát többek között a már korábban részletezett fenntartói és szervezeti átstrukturálódásban kereshetjük. Ez a létszám 1988-ra csökken (1990-ben egy kisebb emelkedést mutat ugyan az önkormányzati intézmények közé belépő volt úttörőházak miatt), összességében azonban 1990-től fokozatosan csökken az alkalmazottak – ezen belül pedig a szakalkalmazottak – száma is. Ez a csökkenés két ok miatt érdemel figyelmet. Egyrészt a 90-es évek középétől a műszaki, technikai alkalmazottak számának csökkenésében szerepet játszik, hogy egyre több intézmény oldja meg külső munkatársakkal, vállalkozókkal ezeket a feladatokat (mivel a bérkeret alacsony, így nem a személyi-, hanem a dologi kiadásoknál jelennek meg ezek a költségek). Másrészt látható az is, hogy az intézményhálózatban – azon belül pedig az önkormányzati intézményekben is – fokozatosan csökken a szakalkalmazottak száma, miközben az intézmények száma emelkedik. Itt érdemes megemlíteni, hogy a statisztikai nyilvántartásba frissen bekerülő közművelődési szervezetek többsége főfoglalkozású dolgozók nélkül és minimális tevékenységgel került be a közművelődési ellátó rendszerbe. Tehát az alapellátásban közreműködő intézmények ténylegesen csökkenő létszám mellett, egyre nagyobb erőfeszítések árán látják el feladataikat. A szakalkalmazottak 55-75 százaléka rendelkezik szakirányú felsőfokú végzettséggel. Ez az arány gyakorlatilag az elmúlt 15 évben alig változott. Ennek egyik fő oka a pályán zajló meglehetősen nagy fluktuáció. Az itt dolgozók jelentős hányada kerül – akár többszörös pályamódosítással – a szakmába, és szerzi meg munka mellett alapképzés, szakképzés vagy posztgraduális képzés keretében az előírt szakirányú végzettséget. Meglehetősen magas a pályamódosítók, a pályát elhagyók, a pályáról kisodródók száma is. (E kérdésről részletesen olvashatunk Diósi Pál: Szabadcsapatok c. tanulmánykötetében.) A közművelődési intézményekben dolgozó fő- és részfoglalkozású alkalmazottak mellett jelentős azoknak a foglalkozásvezetőknek, pedagógusoknak, művésztanároknak, előadóművészeknek a száma is, akiket az intézmények másod- vagy mellékállásban, illetve szellemi szabadfoglalkozásúként rendszeresen foglalkoztatnak. Az éves, rendszeres szerződéssel foglalkoztatottak száma 1998-ban meghaladta az 1.100 főt. 2. Gazdálkodás A gazdasági mutatók összehasonlító elemzésére alkalmas adatok csak az önkormányzati intézményekről állnak rendelkezésre, így azokkal dolgozunk. Az elmúlt tíz év legfontosabb gazdálkodási adatait a 14. ábra mutatja. Az összbevételek növekedése kezdetben dinamikus, majd lecsökken. 1994-95 között szinten tartott, 1995-től lassan, majd 1998-ban jelentősen növekvő. 1999-re ismét csak szinten tartás – rosszabb esetben csökkenés – várható. A növekedési ütem 1994-95 közötti visszaesése abszolút számokban is jól mérhető. A korábbi évek 250-500 millió Ft közötti növekedési üteme 16 millióra zuhan vissza, majd egy lassú növekedés után ismét ugrásszerű emelkedés történik 1997-ről 1998-ra. Ennek egyik oka minden bizonnyal a kulturális törvény megszületése.

SZAKMATÜKÖR 2. Jól érzékelhető egy másik hatás is a gazdasági adatok, közelebbről a fenntartói támogatások alakulásában. Először csak a növekedés üteme csökken, majd 1994-95 között az állami támogatás tényleges összege is. Az állami támogatások 4-5 évente, periodikusan csökkenő szintje sok intézményben a gazdálkodás biztonságát is veszélyezteti, miközben a működési bevételek növekedési dinamikája töretlen. Fontos tényezőként kell számolnunk az inflációval is a 90-es évek bevételeinek elemzésekor. Az infláció az egyik oldalról az üzemeltetési, fenntartási és különböző egyéb szolgáltatási költségek fokozatos és jelentős növekedését okozza, másfelől a fizetőképes keresletet is kedvezőtlenül befolyásolja. Ebben az összefüggésben vizsgálva kiemelkedő jelentőségű a működési bevételek töretlen növekedése. A fővárosban működő önkormányzati fenntartású közművelődési intézmények összehasonlító gazdasági mutatói (eFt-ban) 1988

1990

Bevétel összesen

435.472

828.864

1.330.337

1.915.577

2.214.396

3.477.327

Önkormányzati támogatás

209.116

466.007

760.083

1.166.917

1.237.140

2.122.641

Működési bevétel

172.927

279.996

416.541

559.187

784.191

1.051.280

Működési kiadás

380.034

723.264

1.204.648

1.839.386

2.084.700

3.378.909

55.438

105.600

125.689

76.191

72.418

98.418

Maradvány Összbevétel /támogatás %os aránya Összbevétel/működési bevétel %-os aránya

1992

1994

1996

1998

8. ábra Az összbevétel szerkezetének alakulását vizsgálva azt látjuk, hogy a működési bevételek aránya 29% és 35% között mozog, 48-61%-os támogatás mellett, az egyéb bevételek pedig többnyire 10% alatt maradnak. A játéktér azonban egyre szűkebb, hiszen a működési bevétel a fokozatos növekedés ellenére sem tud lépést tartani az inflációval. A gazdálkodás mindenkori egyensúlyát a támogatás és az egyéb bevételi források mellett a működési bevételek megfelelő aránya biztosítja. Az átvett pénzeszközök, szponzori támogatások minden törekvés ellenére sem tudtak a biztonságos működés garanciái lenni (részben az összbevételen belüli csekély arányuk, részben a források bizonytalan elérhetősége, esetlegessége okán). Jelenleg az intézményhálózat az önkormányzati támogatás 55-60 százalékos arányával tud többé-kevésbé működőképes maradni – figyelembe véve az intézmények személyi, tárgyi feltételeit és a fizetőképes kereslet alakulását. (Természetesen itt is mindenkor az összes intézmény átlagáról beszélünk.) A közművelődési intézmények látogatói köre jellemzően a középosztály alsó rétegeiből, az alacsony keresetű, sokszor halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi csoportokból kerül ki, ezeknek a társadalmi csoportoknak „szolgáltat” a közművelődési intézményrendszer. „Olyan feladatot látnak el, amelyre egyetlen más intézményhálózat sem képes, hiszen az új elvárásokkal szembesülő, a megváltozott körülmények között magukat szinte elveszettnek érző, kommunikációs gondokkal küszködő vagy csak egyszerűen az intézményesített kultúrához immár hozzáférni képtelen réte-

SZAKMATÜKÖR 2. geknek senki sem tud olyan hatékony és személyre szabott segítséget nyújtani, mint a művelődési ház. Helyben van ugyanis.”11 Ez a tény önmagában is indokolja, de a feltételrendszer korlátozottsága is megerősíti, hogy a közművelődés támogatására a jövőben is nagy szükség van, hiszen a támogatás és a saját bevételek aránya tovább – ezen a feltételbázison – nem javítható. Mire elegendő az állami támogatás? Többnyire az üzemeltetés, a fenntartás költségeire vagy annak egy részére. Különösen igaz ez a megállapítás a nettó finanszírozás bevezetése óta az intézmények többségére, akik 1996 óta csak havonta kapják meg nettótámogatásukat. A munkaadói járulékot, a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási járulékot az önkormányzatok közvetlenül utalják az APEH számlájára, így a támogatásnak csak mintegy 50 százaléka folyik be (12 havi bontásban) az intézménybe, mely a beérkezést követő néhány napon belül kifizetésre is kerül. A 9. ábra jól mutatja a nettó támogatás és a működési bevételek viszonyát, és jelzi azt is, hogy a saját működési bevételnek milyen kitüntetett szerepe van az intézmények gazdálkodásában és a szolgáltatások biztosításában. Tovább vizsgálódva a gazdálkodási mutatók körében még egy fontos adatot, a maradványt érdemes alávetni külön elemzésnek. A maradvány az összkiadás és az összbevétel közötti egyenlegkülönbség, mely az intézmények egyfajta gazdasági pozícióját is jelzi, vagyis azt a státuszt, hogy tartalékkal, vagy hiánnyal kezdi meg az intézmény a következő évet. A maradvány számszakilag a december 31-i állapotot mutatja, vagyis ezzel nyitják az új gazdasági évet az intézmények. Ez egyben azt is jelenti, hogy számos – az előző évben még fel nem használt – céltámogatást, pályázati pénzt, felújításra tartalékolt összeget kell tartalmaznia, valamint a december havi bérek és azok TB járulékai is ide tartoznak. Az áthúzódó (az évad első félévében történt) befizetések maradványát is tartalmaznia kell ennek az összegnek. Mindezek figyelembevételével kell megvizsgálni a költségvetésen belül a maradványok nagyságrendjét.

11.

N. Kósa Judit: Hagyomány. Népszabadság, 1999.

SZAKMATÜKÖR 2.

9. ábra

10. ábra

SZAKMATÜKÖR 2. A 80-as évek közepén és végén még viszonylag jelentős tartalékkal rendelkeztek az intézmények. Ebben természetesen szerepe volt a 118-as rendeletnek is, amely értelmében az intézmények maradványérdekeltségben gazdálkodtak. 1986-87-ben a maradvány meghaladta az összbevétel 10 százalékát és a működési bevétel 15 százalékát. 1988-ra ez az érték megduplázódik, az összbevételen belül 12-13 százalékra nő, és eléri a működési bevétel 30 százalékát. A maradvány 1992-1993-ban szinten marad. 1994-ben kezdődik el drasztikus – közel a felére történő – csökkenése; ekkor már csak az összbevételek 4 százalékát jelenti. Az apadás tovább folytatódik: 1997-ben 3,5 százalék, 1998-ban már csak 2,5 százalék. Az intézményhálózatnak tehát gyakorlatilag nincsenek tartalékai, az intézmények költségvetése végletesen kifeszült. A biztonságos, átgondolt, jól tervezhető gazdálkodás lehetősége helyett a többségnek napi pénzügyi problémák, hiányok szülte előre menekülési technikák alkalmazására van csak lehetősége. Félő, hogy megfelelő kondíciók nélkül a piaci körülményeknek differenciálatlanul kitett intézmények előbb vagy utóbb áldozatul esnek e kiszolgáltatott állapotnak. A közművelődési intézmények jelentős bevételeket termelnek, melyeket kis időeltolódással működési kiadásaik fedezetére fordítják. Ezt azonban a jelenlegi finanszírozási gyakorlat nem veszi figyelembe. Elsősorban a kisebb intézmények helyzetét súlyosbítja az is, hogy a különböző pályázatok többségében utófinanszírozással nyerhetők el a támogatások. Akinek nincs elég saját forrása a munka megelőlegezéséhez, az ettől a lehetőségtől is elesik. Azt is érdemes végiggondolni, hogy az állami támogatásból az intézmények jelentős részében nem biztosítható a teljes épületfenntartás, üzemeltetés. Az itt képződött mínuszokat a működési bevételből kell pótolni, de nem jut a rendszeres karbantartás költségeire sem, a „hátralékok” tehát tovább halmozódnak. Épület-felújításra, új beruházásra pedig csak néhány „szerencsés” intézmény gondolhat, bár ezen a téren is volt 1998-ban – a kulturális törvény hatására – némi elmozdulás, mivel a felhalmozási kiadások jelentősebben nőttek. Ez az önkormányzatok által igényelhető érdekeltségnövelő támogatás látható eredménye volt. Csak remélni lehet, hogy nem törik meg ez a folyamat. Az eddig leírtak alapján kijelenthetjük, hogy az intézményekben folyó közművelődési munka tevékenység-finanszírozása nincs megoldva. Nehezítő körülmény, hogy a minőségi és/vagy a hatékony munkához jelentős előzetes beruházásokra van, illetve lenne szükség, de szakmai fejlesztésre, a beruházások (szellemi, anyagi, tárgyi) megelőlegezésére az intézmények többségében már nincsenek tartalékok. Az alulfinanszírozottság káros következményeit csak ideig-óráig lehet ellensúlyozni. Az út nagyon keserves. Először a szakmai célokat kellett alárendelni a gazdasági kényszernek, majd ezt követte a felújítás, karbantartás elmaradása, a tevékenység szűkítése és módosítása, végül pedig a létszámleépítés. Így félő, hogy a jelen kényszergazdálkodásának a „jövőnk” esik áldozatul. Amit világosan kell látnunk: a baj általános. A kálvária megjárásának útját azonban – új lehetőségek felkutatása, kompromisszumok keresése, túlélési stratégiák kidolgozása – minden intézmény maga kell, hogy végigjárja; kivéve azt a néhány szerencsést, amelynek valóban kultúrapártoló fenntartója van!

SZAKMATÜKÖR 2. Összegzésül A közművelődésről sokszor és sokat írtak, és mondtak jót is, rosszat is egyaránt. Akár azt is gondolhatnánk, hogy eleget tudunk róla. Nekem mégis állandó a hiányérzetem, többek között azért is, mert úgy látom, hogy néhány kiragadott példa vagy esemény (a legtöbbször felszínes benyomások, részinformációk) alapján születnek meg – és hosszú időre meghatározhatnak véleményeket, döntéseket – az általánosítások. Tény, hogy a közművelődési munka rendkívül változatos, sokszínű, és az is tagadhatatlan, hogy színvonala nem egyöntetű. Az összkép időben és térben, feltételekben és tevékenységben, mennyiségben és minőségben is folyamatosan változó elemekből bontakozik ki az összkép. A közművelődési intézményekbe látogatók, a szolgáltatásokat igénybe vevők a konkrét eseményről, helyszínről, intézményről alakítanak ki pozitív vagy negatív véleményt, már tulajdonképpen azzal is, hogy igénybe veszik, sőt „megveszik” ezeket a szolgáltatásokat. Hogy milyen szolgáltatásokról van szó, hányan és kik veszik igénybe őket, arról szerettem volna legalább vázlatos képet nyújtani. Pontosabb képet időről időre az átfogó kutatások, rendszeres felmérések, illetve az éves statisztikai jelentések részletes elemzése adhatna, de csak akkor, ha lenne igény és pénz a kutatásokra, felmérésekre, ha megfelelő lenne a nyilvántartás, korszerű az adatlap, pontosabb az adatközlés, teljes körű az adatösszesítés, és korrekt a felhasználás. (A KSH évkönyveiben a közművelődésről közölt adatsor csak töredéke a ténylegesen benyújtott, összesített adatoknak. Jelenleg a kiemelés önkényes, így nem a valóságot tükrözi.) Minden szakmának, tehát a közművelődésnek is elemi érdeke, hogy tevékenységét megfelelően dokumentálva mutassa be és érveit minél „keményebb” mutatókkal alátámassza alá, hiszen sokszor ellentétes érdekek ellenében kell érvelni, szakmai érdekeket képviselni és érvényesíteni. Ezt segítheti, ha jól definiált célokkal nyilvánosságra hozott, a szakmai eredményeket bemutató, számszerűen is dokumentált beszámolókkal, elemzésekkel rendelkezünk. És ez csak az érem egyik oldala; hiszen akár kultúráról, akár környezet-védelemről, akár közművelődésről beszélünk, amit ma megteszünk vagy mulasztunk, annak eredménye többnyire nem azonnal, hanem hosszú távon – pozitív vagy negatív hatásában – fog jelentkezni. Ezért könynyen belátható, hogy a gazdasági fejlődés érdekében vagy a szociális, foglalkoztatási, nemzetiségi és egyéb problémák keletkezése, kiéleződése, sőt megelőzése érdekében is célszerű (hosszú távon pedig gazdaságilag is hatékony befektetés) a kultúraközvetítés, a közművelődés fejlesztése. A prevenciós és korrekciós mechanizmusok kiépítésével a társdalom önszerveződését, a leszakadó rétegek esélyeinek növelését, az újra és újra bezáródó utak kinyitását lehetne, kellene ezen az úton is biztosítani. Ebben a törvényhozók, az állami és önkormányzati irányítás felelőssége nyilvánvaló, de a szakemberek, a szakma felelőssége is jelentős, bár tudjuk, hogy jelenleg a közművelődést érintő kedvezőtlen döntések többsége nem szakmai megfontolások alapján születik. Ezeket motiválhatja pénzhiány, politikai érdek vagy érdektelenség, információ-hiány, előítéletes gondolkodás; valójában pedig az a megfontolás, hogy többségében a gyengébb érdekartikulációs, illetve érdekérvényesítési képességű társadalmi csoportokat érintő tevékenység-együttesről van szó, amely ezért kevésbé kerül reflektorfénybe. Fontos lenne, hogy látványos akciók, emlékkönyvek helyett valódi közművelődési folyamatokat, értékes tevékenységeket támogassanak. El kellene érni, hogy a döntések előkészítésében helye és súlya legyen a szakmai érveknek, megfontolásoknak. Ennek érdekében meg kell szólítani a döntéshozókat éppúgy, mint a szolgáltatások igénybevevőit (a látogatókat) és a civil szervezeteket. Ezért van szükség a közművelődés intézmény- és tevékenységszerkezetének, társadalmi cél-, eszköz-, és hatásrendszerének elméletileg megalapozott rögzítése mellett (melyet az 1997.

SZAKMATÜKÖR 2. évi CXL tv. alapvetően biztosít) a mindennapi működés gyakorlatában megjelenő és tetten érhető jelenségek, folyamatok, tendenciák bemutatására, elemzésére. És ezért van mielőbb szükségünk az egységes szakmai követelményrendszerre és a minőségbiztosítás kritériumainak kidolgozására. A jövőben ez lehet a módszertani szemléletű munka egyik kiemelt feladata.

SZAKMATÜKÖR 2.

MELLÉKLETEK 1. melléklet Ismeretterjesztő tanfolyamok (1981-83) Megnevezés Tanfolyamok száma ebből - nyelvi - művészeti - egyéb Résztvevők száma ebből - nyelvi - művészeti - egyéb Átlaglétszám ebből - nyelvi - művészeti - egyéb Fentiekből gyermekeknek szervezett tanfolyamok: Résztvevők száma:

Intézmények összesen 1981. 2.247 881 354 1.012 59.747 15.404 9.605 34.738 27 17 27 34

1982. 2.259 920 416 893 61.806 16.046 11.846 33.914 27 17 28 38

Tanácsi intézmények 1983. 2.793 989 514 1.290 69.771 15.926 14.690 39.155 25 16 29 30

1981.

1982.

1.005 424 247 334 28.823 6.547 6.565 15.711 29 15 27 47

975 355 267 353 31.999 6.223 7.897 17.879 33 17 30 51

1983. 1.019 401 318 300 30.290 6.514 9.472 14.304 30 16 30 48

520

660

369

364

471

11.039

15.545

7.763

8.822

11.082

SZAKMATÜKÖR 2. 2. melléklet Ismeretterjesztő szakkörök (1981-83) Intézmények összesen Megnevezés

1981

Szakkörök száma 512 ebből társadalomtudományi 96 természettudományi 416 Résztvevők száma 13.741 ebből társadalomtudományi 6.854 természettudományi 6.817 Átlaglétszám 27 ebből társadalomtudományi 71 természettudományi. 16 Fentiekből gyermekek részére szer- 42 vezett tanfolyamok: Résztvevők száma: 1.339

1982 790

16.570

Tanácsi intézmények 1983

1981

1982

1983

207 118 89 13.197 7.337 5.860 64 62 66 83

422 43 379 6.714 1.725 4.989 16 40 13 19

694 521 173 10.034 7.005 3.029 14 13 17 52

118 64 54 4.174 2.841 1.333 35 44 25 68

2.212

687

1.174

1.623

SZAKMATÜKÖR 2. 3. melléklet Iskolai oktatást segítő foglalkozások Intézmények összesen Megnevezés Foglalkozások száma ebből - ált. iskolás - középiskolás - szakmunkástanuló - felnőtt Résztvevők száma ebből - ált. iskolás - középiskolás - szakmunkástanuló - felnőtt Átlagos látogatottság

1981 6.798 4.279 469 600 1.450 149.649 97.558 16.550 14.217 21.324 22

Tanácsi intézmények

1982 8.243 4.747 1.413 723 1.351

1983 8.640 5.742 1.306 747 845 225.522 141.505 31.688 30.054 22.275 26

1981 4.845 3.940 163 229 513 108.968 89.776 8.359 3.723 7.110 22

1982 4.556 3.829 238 154 335 116.207 95.099 10.202 6.121 4.785 25

1983 5.727 4.786 464 149 328 163.366 122.507 18.603 12.206 10.050 28

SZAKMATÜKÖR 2. 4. melléklet Ismeretterjesztő előadások (1981-83)

Intézmények összesen

Tanácsi intézmények

Megnevezés 1981

1982

1983

1981

1982

1983

Előadások száma ebből társadalomtudományi természettudományi

12.001 8.131 3.840

11.671 7.585 4.086

10.928 6.442 4.486

6.512 4.328 2.184

6.851 4.323 2.528

5.713 3.190 2.523

Résztvevők száma ebből társadalomtudományi természettudományi

569.334 400.368 168.966

577.837 402.653 175.184

550.788 331.694 219.094

286.372 193.847 92.525

298.836 197.798 101.038

239.371 143.786 95.585

SZAKMATÜKÖR 2. 5. melléklet Előadássorozatok (1981-83) Megnevezés Sorozatok száma ebből - akadémia - szabadegyetem - egyéb sorozatok Résztvevők száma ebből - akadémia - szabadegyetem - egyéb sorozatok 1 sorozatra jutó látogatói szám

Intézmények összesen 1981

1982

Tanácsi intézmények 1983

1981

1982

1983

474 91 36 347

554 101 37 416

527 162 23 342

262 4 8 250

335 15 6 314

210 4 3 203

110.891 17.684 7.152 86.055

135.064 24.161 8.931 101.972

124.059 18.600 10.950 94.509

68.856 606 2.023 66.227

82.845 1.781 927 80.137

67.318 2.438 5.850 59.030

234

244

235

263

247

320

SZAKMATÜKÖR 2. 2. melléklet Egyéb ismeretterjesztő rendezvények (1981-83) Intézmények összesen Megnevezés

1981

1982

Tanácsi intézmények 1983

1981

1982

1983

Rendezvények száma ebből - ismeretterjesztő filmvetítés - üzemlátogatás - országjáró kirándulás - műszaki rendezvénysorozat - múzeum- és tárlatlátogatás - saját kiállítás - egyéb

5.107 1.119 148 1.137 50 909 1.024 720

5.518 1.102 186 1.300 46 963 1.921

5.106 1.038 139 1.224 69 940 950 746

2.736 536 54 704 16 458 657 311

3.082 399 98 839 16 546 533 651

1.879 202 18 407 9 359 535 349

Résztvevők száma ebből - ismeretterjesztő filmvetítés - üzemlátogatás - országjáró kirándulás - műszaki rendezvénysorozat - múzeum- és tárlatlátogatás - saját kiállítás - egyéb

2.469.596 71.154 3.921 43.486 5.987 68.371 1.938.781 337.522

2.499.523 73.281 7.725 49.211 6.621 55.168 2.307.517

1.843.209 54.362 5.036 46.338 23.425 45.272 1.560.130 108.646

1.982.195 23.098 1.522 25.040 2.460 40.884 1.569.003 320.188

2.003.419 18.975 3.057 29.329 3057 30.391 1.550.631 367.979

1.451.947 16.998 606 12.414 17.640 22.910 1.304.049 77.330

SZAKMATÜKÖR 2.

Harangi László A fővárosi művelődési házak felnőttoktatási és ismeretterjesztő tevékenységének maradandósága és változásai Többszektorú ellátórendszer, versenyhelyzet Az 1970-es évek közepéig-végéig a művelődési házak többé-kevésbé monopolhelyzetben voltak az iskolán kívüli művelődésben, ismeretterjesztésben. Minden bizonnyal az itt dolgozó munkatársaknak már akkor is nagy erőfeszítéseket kellett kifejteniük egy-egy tanfolyam, ismeretterjesztő akadémia, szabadegyetem sikeréért, de bízhattak önmaguk erejében, és az eredmény is kiszámítható volt. Az 1980-as évektől azonban fokozatosan, majd a rendszerváltás után egyre gyorsabban új szereplők léptek a színtérre, és eddig soha nem látott méretekben kibővült a felnőttoktatási szolgáltatások kínálata, amely új helyzet elé állította a művelődési házakat, annak szakembereit. Közben a tevékenység eredménye, a tanfolyam, szakkör, előadás – ami pedig kizárólag kulturális értéknek, produktumnak minősült – egyre jobban gazdasági cserértékké alakult át, áruvá vált, amelyet el kellett adni, és azt a fogyasztók (azaz a leendő tanfolyami tagok, a képzések tanulói) megvásárolták. Tehát egy ki nem mondott versenyhelyzet jött létre az egyes ellátórendszerek között, sőt azon belül is, és ebben a vetélkedésben az győzött, aki minél gyorsabban és pontosabban felismerte az igényeket – azaz a keresletet – és azt a legjobb minőségben ki is tudta elégíteni. Még jobban bonyolítja és nehezíti a helyzetet, hogy közben nemcsak korszakot váltó gazdasági, társadalmi változások történtek, hanem mentalitásuk, életfelfogásunk is nagymértékben átalakult, amely rányomja bélyegét a felnőttoktatásra, ismeretterjesztésre, illetve a velük szemben támasztott igényekre is. Nálunk is, mint tőlünk nyugatabbra, érvényesül a felnőttoktatásban, annak formális (azaz iskolarendszerű) és non-formális (vagyis kötetlenebb) formáiban az a trend, hogy a személyiségformálás humanisztikus értékei háttérbe szorulnak és kevesebbekhez jutnak el, mint azelőtt, nincs is olyan igény irántuk, mint korábban. A legfőbb hajtóerő a tanulásban, művelődésben a szakmai előrehaladás, a praktikus haszon lett. A felnőttoktatás, felnőttképzés többszektorúságának egyik legjelentősebb fejleménye a felnőttképzési vállalkozások fellépése a felnőttoktatási piacon. Jelenleg az országban 2.700(!) oktatási és képzési vállalkozás van, többségük a fővárosban. Ezek közül hatvan, több mint 21 főt foglalkoztató középvállalkozás. Az oktatási vállalkozásokat a Felnőttképzési Vállalkozások Szövetsége fogja össze, mely fontos feladatának tekinti az oktatás minőségének, hatékonyságának fejlesztését. A vállalatok többsége fejlett infrastruktúrával rendelkezik, és a legkülönbözőbb tanulmányi területeken (úgymint ipar, menedzsment, számvitel, szolgáltatás, oktatás, művészetek, egészségügy, számítástechnika, idegen nyelvek, stb.) az Országos Képzési Jegyzékben feltűntetett 951 szakmában gyorsan, megfelelő körülmények között képes képzést nyújtani, melyek egy része támogatott képzés. Az országban – s megint csak főképpen a fővárosban – 144 külföldi képzési vállalkozás is bővíti a lehetőségek körét, 0,4 milliárd forint befektetett külföldi tőkével. Az állami ellátó rendszerben a középiskolák, egyetemek és főiskolák bővülő felnőttoktatási (esti, levelező, távoktatási) tagozatai mellett a legnagyobb változást a világbanki hitellel megépített regionális munkaerő-fejlesztő és átképző központok hálózata jelenti. A Fővárosi Önkormányzat által alapított Budapesti Munkaerő-piaci Intervenciós Központ (BMIK) 1996-ban kapcsolódott ehhez a hálózathoz. Képzési kapacitásának bővítésére 11 fővárosi szakképző iskola bevonásával

SZAKMATÜKÖR 2. egy olyan hálózatot hozott létre, amely a főváros egyik meghatározó felnőttoktatási intézményrendszere lett. A BMIK informatikai, idegen nyelvi, közgazdasági, egészségügyi, ipari és általános témájú tanfolyami szolgáltatásokat nyújt, elsősorban pályakezdő fiataloknak, tartós munkanélkülieknek és különböző, hátrányos helyzetű rétegeknek. De szerveznek képzéseket a munkaerőközpontok is. Ugyancsak bővíti a kínálatot és egyben bizonyos mértékig konkurenciát is jelentenek a 80as évek vége és a 90-es évek eleje óta megsokasodott közművelődési, kulturális, szabadidős és hobbi egyesületek, melyek részben az intézményekben, részben azokon kívül működnek, és korábban a házak szakkörei, klubjai voltak. A kifejezetten felnőttoktatási alapítványok és egyesületek száma 262. Ezek a változások, általános trendek a fővárosi művelődési házak felnőttoktatási és ismeretterjesztő tevékenységében is tetten érhetők, akár úgy, hogy bizonyos szerepkörök bővültek, átalakultak, mások megmaradtak, sőt elmélyültek, akár pedig úgy, hogy vannak olyanok, amelyek elhalványultak, illetve kisebb darabkái eltűntek.

A művelődési házak, mint felnőttoktatási központok Az intézmények tágan értelmezett felnőttoktatási kínálatának – amelybe az ismeretterjesztés is beletartozik – három, viszonylag jól elkülöníthető típusát lehet megkülönböztetni: szakmát adó felnőttképzés, közhasznú ismeretterjesztés és hagyományos ismeretterjesztés. Szakmát adó felnőttképzés Új jelenség, hogy a fővárosi művelődési házak, főképpen pedig a jobb adottságokkal rendelkező művelődési központok megjelentek a képzési piacon, és bekapcsolódtak a munkanélküliek átképzésébe, az arra rászorultak munkaerő-piaci esélyeinek növelésébe. Valójában – úgy tűnik – annak a jelenségnek lehetünk tanúi, amely más országok közösségi központjaiban is végbement (például Finnország), hogy közösségi, kulturális, szabadidős feladataik ellátása mellett, egyre inkább felnőttképzési központokká válnak. Nálunk ez minden bizonnyal nem fog bekövetkezni, de jól látszik az az új, nemzetközileg is megfigyelhető tendencia, hogy a “válaszfalak leomlanak” az egyes intézménytípusok között, és mindenki mindennel foglalkozik, ha erre szükség van – ahogy ezt Peter Jarvis professzor, a felnőttoktatás nemzetközi hírű szaktekintélye a Magyar Művelődési Intézet Balatonalmádiban rendezett nemzetközi konferenciáján elmondotta. A szakma jellege, a kultúrához, művelődéshez való viszonya vonatkozásában ezeket a tanfolyamokat megint csak két csoportra lehet osztani. Az első kategóriába azok az Országos Képzési Jegyzékben feltűntetett tanfolyamok tartoznak, amelyek sem közvetlenül, sem közvetve nem kapcsolódnak a kultúrához, és a képző és átképző központok, valamint az oktatási vállalkozások programjaiban éppúgy helyet kaphatnának. Az elmúlt három évben a “Tipp” füzetek alapján 27 ilyen tanfolyamot hirdettek az intézmények, többek között: adótanácsadó, külkereskedelmi üzletkötő, mérlegképes könyvelő, üvegező, stb. tanfolyamokat. Ha arra a kérdésre akarunk választ adni, vajon helyénvaló-e a művelődési házaknak ilyen tanfolyamokkal foglalkozni, azon túlmenően, hogy hasznos dologba segítenek be (amely esetleg anyagi előnyökkel is jár), abból a nem új, de a modern andragógiában teljes polgárjogot nyert felismerésből kell kiindulnunk, hogy van konvergencia a rövidtávú, pragmatikus szakképzés és a tágabb horizontú művelődés, sőt a felnőttnevelés között! Éspedig: a jó képzés motiválhatja a korábban kevésbé érdeklődő felnőtt tanulót a továbbtanulásra, az önművelésre, az elvontabb ismeretek megszerzésére. A jó képzés feltárja a szűk szakmai ismeretek tágabb kitekintésű tu-

SZAKMATÜKÖR 2. dományos, társadalmi összefüggéseit, összeköti azokat a résztvevők tapasztalataival. A jó képzés szellemiségével, emberi környezetével személyiséget is formál. Mindezeket figyelembe véve a művelődési otthon jól megfelel ezeknek a légkör-alakítási követelményeknek, különösen ami az intézmények szellemiségét, az ott dolgozó munkatársakat, mint “emberi környezetet” illeti. Mondhatnánk kissé romantikusan, hogy a művelődési házak rehumanizálják az emberi erőforrás-fejlesztés sokszor rideg, száraz technológiai folyamatát. A művelődési házak viszonya ezekhez a szakképzésekhez különböző, a helyiségek bérbeadásától kezdve, az alvállalkozói szerepkörön át, az önálló szervezői státusig terjedően. A pozíciójúk annál jobb, minél erősebb kapcsolati tőkével rendelkeznek, s nem egyszerű fogaskerekei a sokszor bonyolult és hierarchikus szakképzési mechanizmusnak. Az OKJ tanfolyamok másik csoportjába azok a képzések tartoznak, amelyek –alap-, közép-, vagy felsőfokon – szintén végzettséget nyújtanak, de tananyagukat, jellegüket, a résztvevők körét tekintve az oktatással, kultúraalkotással, kultúraközvetítéssel kapcsolatosak. Például virágkötő, műsorvezető, fényképész, lakberendező, szerkesztő-riporter, kerámiakészítő, multimédia mozgóképgyártó, gyermek- és ifjúsági ügyintéző, bőrműves, kulturális menedzser, közművelődési szakember. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a művelődési házak ezeknek a “közművelődésspecifikus” képzéseknek nagyon jó fővállalkozói, háttérintézményei, gyakorlóhelyei lehetnek. Sok esetben a házak informális aktivitásai is késztetést nyújtanak. A közhasznú ismeretterjesztés A felnőttoktatási, ismeretterjesztő funkció gyakorlásának másik nagy tömbje a közhasznú ismeretterjesztés és felnőttoktatás. Ebbe a kategóriába azok az aktivitások tartoznak, amelyek ugyan nem nyújtanak kvalifikációt, valamilyen szakmát, de növelik a tanulók foglalkoztatási esélyeit, kiegészítik az iskolai oktatást, segítséget nyújtanak a továbbtanuláshoz. Másrészt ezek az ismeretek kapcsolódnak az otthonhoz, a lakáshoz, a kerthez, háztartáshoz, ezért praktikus, jövedelempótló, kiegészítő szerepük is van, gyermekeknek, fiataloknak, a háztartási munka és vezetés előiskolái. Tehetségmentő és felzárkóztató szerepük egyaránt van. Összességében a közhasznú ismeretterjesztésnek és felnőttoktatásnak változatlanul megvan a támogatottsága a fővárosi művelődési házakban, felnőttek és gyerekek körében egyaránt, mert a legtöbb területen (szabás-varrás, kézművesség, stb.) az ellátásban az első helyen állnak. A legnagyobb konkurencia a nyelvoktatásban és a számítástechnikában van, mert a képzési vállalkozások igen nagy számmal szerveznek ilyen tanfolyamokat. Erre Tóth Julianna már a Budapesti Népművelő 1987/4. számában figyelmeztet, amikor így ír: "Bár a számítástechnikai tanfolyamok száma nőtt, ez a növekedés azonban korántsem tükrözi a géppark fejlődését. Úgy látszik meglehetősen telített a piac ezen a téren. Tapasztalataink szerint, az ún. haladó tanfolyamokat illetően, kis kapacitású gépeikkel intézményeink nem konkurálhatnak.” A nyelvoktatásban vezet az angol, és az orosz teljesen eltűnt. Örvendetes a kézművesség stabilitása, mert ez azt mutatja, hogy a tárgyformálás, a haszonnal járó készségfejlesztés iránt van igény. Ezek olyan “művelődési ház-barát” tevékenységek, amelyhez az oktatóképzési háttér is jól kiépített. Innen vezet az út különböző kerámia, bőrös, stb. szakmákhoz, amelyek már a foglalkoztatottságot segítik. A kézművességen belül változatlanul népszerű a kerámia, a tűzzománc, a bőrművesség, a kosárfonás és a fazekasság, amelyekben a készségfejlesztés a hagyományápolással is párosul. Új ajánlások is megjelentek, amelyek nemcsak a növekvő igények bizonyítékai, hanem a házak igazgatói és az oktatók innovatív készségét is tükrözik, és ezek olyan “eurokomform” aktivitások, mint egy angol közösségi központban (például ötvösmunka, díszüvegezés, könyvkötés, stb.).

SZAKMATÜKÖR 2. A hagyományos ismeretterjesztés Hagyományos ismeretterjesztésen az előadásos ismeretterjesztést értjük, melynek korábbi szervezeti formái a különböző akadémiák, szabadegyetemek voltak. Azt hisszük, nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az igényekben, életmódban bekövetkezett változások miatt a felnőttoktatásnak ez a formája meglehetősen háttérbe szorult. Tudománynépszerűsítő előadásokat jobbára csak az azonos érdeklődésű művelődési közösségek igényelnek, míg nyilvános előadásokra nehéz közönséget toborozni. Ezt az igényt fővárosi méretekben a TIT József Attila Szabadegyetem elégíti ki, míg korábban az egyes művelődési házaknak is voltak szabadegyetemei.

Az egész életen át tartó tanulás házai A felnőttoktatás új koncepciója az egész életen át tartó tanulás. Lényege, hogy az iskola és az iskola utáni tanulás egy egymásra épülő folyamatot alkot, amelyben a gyermek majd a felnőtt állandóan fejleszti tudását, gazdagítja személyiségét. E cél valóra váltásának komplex intézménye a művelődési ház. Ez az az intézmény, amely cselekvésközpontú aktivitásaival átfogja az élet minden szakaszát. Korai gyermekkorban játszóházat szervez, a fiatalokat és a középkorú felnőtteket a karrierépítésben és mentésben segíti, az idősek számára pedig hosszú ideig dédelgetett kedvtelésük kiélésére ad lehetőséget. Az egész életen át tartó tanulás egy intézményen belüli léte azért is fontos, mert kompenzálni lehet a különböző nemzedékek korunkra jellemző szétszakítottságát – állapítják meg a XXI. század emberével foglalkozó szociológusok. Jó dolog, de ritka alkalom, hogy úgy vannak együtt felnőttek és fiatalok, mint ahogy egy fazekas és kerámia szakkörben, a főváros valamelyik művelődési házában. A nemzedékek közötti értékcsere és hagyományátadás különleges, megőrzendő hagyományai ezek. A többi közhasznú tanfolyam, a hobbi klubok és az ismeretterjesztő rendezvények látogatói szintén vegyes korösszetételűek. Ha az összetétel nem vegyes, akkor is megvan a lehetősége a későbbi átjárhatóságnak. Egyedül a szakmát adó tanfolyamokon nincs gyerek vagy nyugdíjas, de az idősek meggondolt szavai és a gyermekbeszéd oda is behallatszik, legalábbis virtuálisan. Ez a családias művelődés valamennyi fővárosi intézményre jellemző. Maradandó érték!

A hobbikörök és a felnőttoktatás Ha fellapozzuk az Egyesületi címtárat, elcsodálkozhatunk azon, hogy milyen sok és sokféle hobbiegyesület létezik az országban, főképpen Budapesten. Úgy tűnik, hogy nincs is olyan érdeklődési kör vagy szabadidős tevékenység, amelynek ne lenne csoportképző ereje. Hasonlóan gazdag a fővárosi művelődési házak hobbikínálata is. Megtalálhatók bennük a hagyományos, klaszszikus hobbikörök (úgymint fotó, kertbarát, helytörténeti, csillagász, bélyeggyűjtő, stb.), éppen úgy, mint az újabbak (asztali foci, egyszülős klub, utó, pipaklub, stb.). Feltehetően ez a mozgalom még tovább szélesedik, differenciálódik. Új jelenség, hogy az amatőr művészeti együttesekhez hasonlóan korábban a művelődési házak ismeretterjesztő szakköreinek, klubjainak egy része is egyesületté alakult át, és ezzel új jogviszony jött létre a művelődési ház és a csoportok között. Főleg a stabilabb körök, társaságok kérték bejegyzésüket (pl. kertbarátok). A hobbi egyesületeken kívül azonban egyre több más öntevékeny szervezet, társaság is együttműködik a művelődési házakkal, használja helyiségeit, infrastruktúráját. A rendszerváltást követően és a szélesen kibontakozó egyesületi mozgalom következményeként, a fővárosi művelődési házak funkciójában bekövetkezett – talán legjelentő-

SZAKMATÜKÖR 2. sebb – változás éppen az, hogy megmaradva önkormányzati intézményeknek, a civil szervezetek helyi központjaivá váltak. Ez az új irányzat a hobbikörök és a művelődési házak együttműködésére termékenyítőleg hat a felnőttoktatás, közművelődés vonatkozásában is. Az egyik előny, hogy megszűnik a csoportok magányossága, elszigeteltsége, és bekerülve a művelődési házi környezetbe, nyitottabbá válnak más irányban is. A másik együttműködési lehetőség az a segítség, amelyet a művelődési ház, illetve az ott dolgozó szakemberek adhatnak a hobbikörök programjainak kivitelezéséhez, céljaik megvalósításához. Biztosítéka ez annak, hogy az intézmények hatókörében élő egyesületek szinte beépülnek a művelődési házak életébe, így a helyi nonprofit és a közszolgálati “szektor” igen jól együttműködik egymással.

SZAKMATÜKÖR 2.

Vercseg Ilona A közösségi gondolat változása - az ifjúsági klubok kapcsán Bevezetés A “közösség”, ezen átfogó szociológiai fogalom az elmúlt évtizedben jelentős változáson esett át hazánkban. Először: mai jelentése már nem csak szociálpszichológiai értelmű (közösség = “minőségi csoport”), hanem – ismét! – kiterjed a lokalitás szintjére is, és újra szociológiai kategóriává válik. A “közösség” fogalma újra jelent tehát “települést” és “KÖZösSÉGet”, a hely és az emberek közösségét is. Másodszor: a közelmúlt közösségisége, amely nem tartalmazta a politikai bevontság lehetőségét, de gazdag volt közművelődési-, szabadidő- és sport-, valamint korosztályi vonatkozásokban, mára a mozgalmárok és szakemberek által szervezett-irányított tevékenységből átkerült a spontaneitás, az önszerveződés, a civil társadalom szférájára, s mint a 3. szektorba tartozó tevékenység, tartalmazza már a politikai részvétel lehetőségét is. Harmadszor: a Kádár-rendszer közösségei az idő előrehaladtával fokozatosan veszítettek irányítottságukból, és egyre több önszervező vonással egészítették ki működésüket. Nem véletlen, hogy a poszt-szocialista országok közül a magyarországi civil társadalom tudott a leggyorsabban megszerveződni, hiszen voltak már előzményei, tapasztalatai. Az azonban, hogy az emberek milyen mértékben képesek megszervezni saját közösségeiket (vagyis az önszerveződés képessége), olyan történelmi-társadalmi okok és feltételek függvénye, – modernizáció, demokratikus társadalmi berendezkedés – amelyek nálunk vagy csak részben zajlottak még le, vagy még csak a folyamat elején tartunk. A ma közösségiségének egyszerre kellene tartalmaznia spontán és szervezett elemeket. Akik képesek önmaguk megszervezésére, ma már szabadon megtehetik; s a civil társadalom most kiépülő infrastruktúrája (támogatási rendszer, képzések, érdekképviseleti- és nyomásgyakorló szövetségek, stb.), még ha hiányosan és meglehetősen polarizáltan is, de már képes támogatni a spontánul megszerveződött közösségeket. Ám továbbra is szükség van az önszerveződés serkentésére azok esetében, akik nehezebben körvonalazzák céljaikat, és nem találnak utat egymáshoz. Az ilyen embereknek továbbra is szükségük van a humán segítő szakmák – művelődésszervezők, közösség-fejlesztők, közösségi szociális munkások – segítségére. A központi kormányzatnak és a helyi önkormányzatoknak a jelenleginél jóval többet kellene áldozniuk arra, hogy az emberek képesek legyen megalkotni saját közösségeiket. A következőkben részletesebben vizsgáljuk a közelmúlt közösség-felfogását és annak egy megnyilvánulása, az ifjúsági klub egykori társadalmi szerepeit, majd átnézzük a mai kor lehetséges közösségiségét, az önszerveződés társadalmi feltételeit, és végezetül szót ejtünk az önszerveződést segítő szakmák szükségességéről.

Közösség – eszme és valóság A Kádár-korszak hatalmi elitjének jó oka volt leszűkíteni a “közösség” fogalom kiterjedtségét, mert nem adott önállóságot a helyi szintnek, a lokalitásnak. Még a “közösség = minőségi csoport” tételt sem tudta hitelt érdemlően alátámasztani, igazolni, sem a gyakorlat, sem az elmélet szintjén. A fő kérdés az volt: mitől minőségi egy bizonyos csoport? Számos neves marxista teoretikus foglalkozott e kérdéssel – a magyarok közül Heller Ágnes, Márkus Mária nevét

SZAKMATÜKÖR 2. emelem ki, a szovjet szociálpszichológusok közül pedig Petrovszkijét –, akik úgy találták, hogy az a minőségi többlet, ami a közösséget megkülönbözteti a csoporttól, az a tevékenységben jelölhető meg. Ám éppen ez, a tevékenység volt az, amit a hivatalos politika teljességgel behatárolt és céljainak alárendelt. Még a magas szinten interpretált hazai marxizmus közösség-elmélete is zátonyra futott a gyakorlat vizén, s a ’70-es évek végétől, ’80-as évek elejétől értelmiségi körökben már szalonképesebb volt csoportról, mintsem az ideologikus, bizonytalan és leszerepelt közösségről beszélni. Ennek oka az ideológiai kiábrándultságot követő új igyekezet, a tiszta fogalmak keresése volt, mely inkább kevesebbet jelölt, mint amiről szó van, de ügyelt arra, hogy annak aztán valóban megfeleljen. A centralizált és hierarchizált társadalmi struktúrában sokáig szó sem lehetett a nyugati városszociológiában olyannyira elterjedt lokalitásról, a helyi közösségekről vagy kisebb alegységeiről, az ún. szomszédságokról. A ’80-as évek eleji, a helyi társadalommal és helyi hatalommal foglalkozó elméleti és empirikus szociológiai munkáknak, valamint az első, a helyi társadalom egészére kiterjedő, helyi közösségeket fejlesztő kísérleteknek éppen az volt az újdonsága, hogy felfedezték a lokalitást, mégpedig a maga komplexitásában: hatalmi, gazdasági, szellemi-tudati, lelki, történelmi azonosságában és közösségiségében, vagy éppen ezek hiányában. Felfedezték, hogy egy atomjaira szétesett, nem strukturált, nem szervezkedő, nem összefogó (helyi) társadalom védtelen a hatalommal szemben, és általa szinte a végletekig függőségben tartható. Ám az állampolgári cselekvés lehetőségeinek kitágítása csak egy demokratikus társadalomban hathatja át az össztársadalmi működést. Persze a régi és folyamatosan felbomló struktúrákat nem követik azonnal az újak, s a keletkező vákuum már bonyolultabban láttatja a közösségek és a piacra és versenyre szervezkedő társadalom közösségiségének lehetségességét, s azt sem lehet már olyan pontosan tudni, hogy mi írandó a korábbi társadalmi gyakorlat, mi a tömeg-társadalmak, és mi az emberi természet számlájára? Az önérdek természetesen erőteljesebben kér teret magának az ál-közösségiségnél, melynek intézményesültsége és kiépültsége azonban – ideig-óráig – mégiscsak a közösségiség érzetét keltette! A pillanatnyi intézményhiány riasztóan hat, még akkor is, ha az új közösségiség már a társadalom fejlesztésében való cselekvő részvételre szerveződik, és új típusú, gazdasági, politikai és kulturális-szabadidős közösségiséget ajánl, míg korábban csak ez utóbbit. Mégis és máris felmerül a gyanú: nem újabb utópiát dédelgetünk-e akkor, amikor a piacgazdaság talaján megszülető közösségiségről álmodozunk, amikor a demokráciát, mint mindenre gyógyírt hozó megoldást, mint a társadalmi együttműködés teljességét vetítjük a jövőbe?

A közösségek társadalmi szerepe A “közösség-fogalom” történelmi jelentésváltozásaival egy másik munkámban már foglalkoztam12, ezért most nem bocsátkozom hosszú fejtegetésekbe, de elengedhetetlennek tartom, hogy egy amerikai szociológus, Roland L. Warren funkcionális közösségfelfogását ide idézzem. Warren (1957) szerint, ha a közösség valóban létezik, akkor annak az azonos földrajzi elhelyezkedésben, amely a fizikai és lelki biztonságot otthonként nyújtja, az alábbi öt funkciónak kell megfelelnie: 1. 2. 3.

A szocializáció, melyen keresztül a közösség bizonyos értékeket olt tagjaiba; A gazdasági boldogulás funkciója - a közösség megélhetési lehetőséget biztosít tagjainak; Társadalmi részvétel, teljesítve a társasági igény iránti általános igényt;

12 Vercseg Ilona: Közösség – eszme és valóság. Budapest, 1993. Közösségfejlesztők Egyesülete, Parola-füzetek)

SZAKMATÜKÖR 2. 4. 5.

Társadalmi kontroll, megkövetelve a közösség értékeinek betartását; Kölcsönös támogatás, mely folyamat segítségével a közösség tagjai megvalósítják azokat a feladatokat, amelyek túl nagyok, vagy túl sürgősek ahhoz, hogy egy egyedülálló személy kezelni tudja. Warren szerint egy tanyabokortól a nagy városokig ez az öt funkció fordul elő számtalan formában, hol formálisan, hol informálisan. De bármilyenek legyenek is a helyi sajátosságok, ezek a funkciók jelen vannak minden emberi csoportban is, melyet a szociológusok közösségnek hívnak. Ha Warren funkcionálisan közelített a közösségekhez, követőinek valljuk magunkat. Felszabadulva mindattól a politikai nyomástól, amelyik behatárolta a közösségek mozgásterét és szabadságfokát; mentesülve a kényszertől, miszerint minden közösségnek egy bizonyos értékrendnek kellett megfelelnie és annak megvalósításán kellett fáradoznia; immár azt mondhatjuk, hogy a közösség értéktartalommal bíró fogalom, s számunkra ez a minőség emberek közös és szabadon meghatározott tartalmú cselekvése önmaguk boldogulása, érvényesítése, helyzetük javítása érdekében, mely közvetve a közjót is gyarapítja.

Az ifjúsági klub, mint funkcionális közösség Az ifjúsági klub, mint intézmény és mint mozgalom, a ’60-as évek közepétől jelentkezett, majd a ’70-es években és a ’80-as évek elején érte el működése csúcsát, hogy azután a ’80-as évek második felétől társadalmi szerepét fokozatosan átengedje más, önszervező intézményeknek. Sajnos azonban nem minden megszűnt ifjúsági klub funkcióját vette át új intézmény, így a már említett vákuum e területen erőteljesen érezteti hatását. A klub, mint az indirekt politizálás színtere A klubmozgalom egyik vonzereje az volt, hogy nem számított direkt politikai színtérnek, mint a KISZ, inkább a “szabadidő hasznos eltöltéséhez” nyújtott keretet – ez azt jelentette, hogy itt bizonyos fokig “békén hagyták” a fiatalokat. Elmondható azonban, hogy a klubok működését a politikai hatalom – egyre gyengülő erővel bár, de mégis – jelentősen befolyásolta. Úgy tekintette, mint a politikai nevelés egy sajátos bázisát, amely az ínformalitás-adta kötetlensége révén eredményesebb, mint az ifjúsági szervezetben, az iskolákban, az üzemekben zajló direktebb politizálás. (Más kérdés, hogy az ideológiai telítettség, majd kiürülés egyes szervezetekben már korán, a ’70-es évektől jelentkezett, s ennek hatására a KISZ – fokozatosan – maga is egyre “klubszerűbben” szervezte alapszervezetei életét, vagyis a kötetlen együttlétek, a kirándulás, a sport dominált rendezvényein). Létezett tehát egyfajta “árukapcsolás”, egy íratlan szabály, “alku”, valahogy ilyesformán: ha eleget teszel a mi követelményeinknek, te is azt teheted, ami neked tetszik – úgymond az észszerűség határain belül. Az első klubok spontán módon alakultak a ’60-as évek közepe táján, az akkori enyhülés és demokratizálódás hatására “s kapcsolódtak KISZ-szervezetekhez, művelődési intézményekhez, mint fenntartókhoz vagy patronálókhoz.” 13 A klubok nagyarányú intézményesülési folyamata szinte ezzel egy időben, a ’60-as évek második felétől indult be, a KISZ KB “500 új ifjúsági klubot” jelszava jegyében, majd 1972-től szilárdult meg, amikor is több országos szervezet összefogott és meghirdette a “Kiváló ifjúsági klub” pályázatot. “A pályázat szempontjai kapacitálták a klubokat arra, hogy eleget tegyenek a társadalom elvárásainak. Ehhez kapcsolódtak az első tanfolyamok, ahol a sok esetben spontán módon vagy választás útján a klubok élére került vezetők 13

Stúdió. Ifjúsági klub és demokratizmus, Fővárosi Művelődési Ház, 1975. 6. p. 48

SZAKMATÜKÖR 2. elsajátíthatták az elengedhetetlenül fontos politikai, vezetési, művelődési jellegű tudnivalókat” 14. Ugyanebben az évben született meg az Országos Ifjúságpolitikai és Oktatási Tanács (később ÁIB) határozata “Az ifjúsági klubok működési irányelvei” címen. “Az irányelvek meghatározzák a klubok helyét, szerepét, belső szerkezetét, a klubokkal foglalkozó szervek és szervezetek feladatait, az irányítás konkrét formáit. Pontosan meghatározták a klubot működtető szerv feladatait: “a klub erkölcsi, politikai, szakmai és anyagi felügyeletének ellátása… a klub jogi képviseletének ellátása… az ifjúságpolitikai és művelődéspolitikai célok érvényre juttatása… a klubvezető megbízása, a rendeltetésszerű működés feltételeinek biztosítása. A területileg illetékes tanács VB művelődésügyi feladatot ellátó szakigazgatási szerve a klubok állami felügyeletét gyakorolja. Az illetékes megyei, fővárosi művelődési központok pedig a klub szakmai-módszertani irányítását végzik. A fenti szervek együttműködnek az illetékes KISZ-bizottságokkal.”15 A klub, mint nevelési-művelődési színtér A fenti határozat megjelöli a klubok általános feladatát: “Az ifjúsági klub hasonló vagy azonos érdeklődésű fiatalok társas együttlétét, szocialista nevelését, művelődését, kulturált szórakozását segítő olyan tevékenységi forma, amely programjainak kialakítását és azok végrehajtását a klubtagság öntevékenységével és aktív közreműködésével valósítja meg.” 16 A klub tehát, legyen lakóterületi, üzemi- vagy diákklub, ezentúl hivatalosan is nevelési színtérként szerepel: kis egység a művelődési házon, üzemen, iskolán belül, vagy önálló alapellátó intézmény (ma úgy mondanánk: szolgáltató intézmény). Az 1980-as “Kiváló ifjúsági klub” pályázati kiírás pl. azt javasolja, hogy a klubvezetők elemezzék a klub szerepét az adott körzetben, 1. vizsgálják meg a klub adottságait (vagyis elemezzék a tagság összetételét) és 2. az intézmény környezeti adottságait (ez vonzáskörzet elemzését jelenti a művelődési intézményekkel való ellátottság szempontjából). “Mindezekből megállapítható az adott klub funkciója, ill. funkciói saját környezetében, és hogy a kulturális szükségletek kielégítésének feltételei összességében megjelennek-e vagy sem, s ha nem, vagy nem a kellő szinten, melyek azok az alapvető feladatok, amelyek megoldására az ifjúsági klubnak vállalkoznia kell, s melyek azok, amelyeket nem szabad és nem szükséges felvállalnia, mert más intézmény oldja meg.” 17 A ’70-es évek elejétől a klubok szakmai-módszertani segítséget is kaptak: a klubvezetőket szervezett képzéseken készítették fel feladatuk ellátására, módszertani kiadványok, összegyűjtött információk segítették munkájukat, és különféle találkozókon ismerhették meg egymást, egymás tevékenységét, módszereit. A ’70-es évek közepétől módszervásárok, körműsorok, klubtalálkozók nyújtanak keretet a tapasztalat- és módszercserékhez. A szakmai segítés kialakuló formái természetesen folyamatos vitákat is gerjesztettek a népművelők körében, s hamarosan különféle szakmai műhelyek alakulnak, pl. azoké, akik a módszerek cseréjében és a körműsorokban hittek, vagy azoké, akik a klubtevékenységben inkább a bonyolultabb, nagyobb szakmai felkészültséget feltételező, rejtettebb utakat részesítették előnyben: a kötetlen beszélgetéseket, az egymás megismerését, a szükségletekre épülő tevékenységet, az önszerveződést. A klubvezető-képző tanfolyamokon egyre inkább a klubvezetői szerep animátorként való felfogása nyert teret, ami azt jelentette, hogy a program alakításánál a klubtagság szükségleteit kell elsősorban

Stúdió. Ifjúsági klub és demokratizmus, Fővárosi Művelődési Ház, 1975. 6. p Ld. mint fent. 16 Ld. mint fent. 17 Pályázatok, akciók, információk. Módszertani tájékoztató a budapesti ifjúsági klubok részére, 1980. Budapesti Művelődési Központ). 15

SZAKMATÜKÖR 2. is figyelembe venni, s az előre “leszervezett” programok helyett a klub egy kötetlen, spontán tevékenységeket katalizáló tér legyen. Ezek az “iskolák” sokáig megéltek egymás mellett, s mindegyik talált rezonőröket; a késztermék terjesztésére szakosodottak természetesen többet. Ajánlott programcsomagok futottak: körműsorok, a politikai kaszinó, a vitakörök, szellemi vetélkedők, TIT előadások, s immunizáltak az öntevékenységgel szemben. “Ha ez (ti. a virágkötés) nagyon megtetszik a klubvezetőnek, nem az jut eszébe, hogy ők is kimennek a mezőre, szednek virágot, megszárítják és megcsinálják a srácokkal, hanem az, hogy meghívja a Roskót és akkor az egy program.” 18 Ez a gyakorlat többek véleménye szerint azért alakult ki, mert a fenntartók, a működtetők ragaszkodtak a jól dokumentálható programokhoz, amelyek számukra átláthatóvá teszik a klub működését, és megkönnyítik annak ellenőrzését. Azok a klubvezetők azonban, akik képesek voltak animátorként tevékenykedni, már nem tehetséges amatőrök, hanem egyetemi végzettségű szakemberek voltak, s ilyenekkel csak a kivételes adottságú, nagy klubok rendelkeztek. Mégis, az animátori magatartás volt az egyetlen, amely fejlesztette a klubtagok öntevékenységét, erre azonban egyfelől kevesen voltak képesek, másfelől pedig a politikai felépítmény sem igényelte az önszerveződést, sőt, nem is engedélyezte, s ha mégis kialakult, visszariadt tőle és szankcionálta. A politikai hatalom – bár támogatását hangoztatta – valójában mindent elkövetett azért, hogy az önszerveződést féken tartsa. Engedtessék meg nekem annyi elfogultság, hogy itt is elmondjam: az animátori szerepfelfogásból fejlődött ki a közművelődés egyik új, segítő szakmája, a közösségfejlesztés. Az egyén és a társadalom viszonya Ha a klubba járás motívumait vizsgáló, 1982-es Stúdiót olvassuk, a motivációk személyes és társadalmi meghatározottságára egyaránt találunk példákat. Bácskai Júlia pszichológus úgy fogalmazza meg a klubot, mint életünk szolidáris szálát: “Kell tehát egy hely, ahol otthon érezheti magát az is, akinek nincs lakása, az is, akinek küzdőtér jut eszébe a lakásról, a családjáról. Kell olyan hely, ahol nem várnak tőlem különleges produkciót – cserébe én sem várok mást, mint hogy engem várjanak. Efféle menedék lehet, lehetne a klub is, ahol – szemben az iskolával, a munkahellyel, a családdal – nem vagyunk kiszolgáltatottak: ha tetszik, maradunk… ha nem tetszik, büntetlenül otthagyjuk. A klub lehetőség arra, hogy az lehess, aki vagy. Az uniformizált elvárás, a célirányos beprogramozás, a felszínes külsőségek helyett tartalmas célok, kapcsolatok születhetnek. A jó klubnak törzsközönsége van, akik ismerik egymást, számíthatnak egymásra, ahol mindenki jól érzi magát és az esetleges programok is csak ürügyként szolgálnak az együttléthez. Ahol a jelenlét személyes.” 19 Kis István népművelő szerint a klub a társadalmi beilleszkedés előiskolája. A “Mit kaphat egy fiatal egy ifjúsági klubban?” kérdésre így válaszolt: “Az önmagára ismerés lehetőségét. Társas kapcsolatokat. Egyáltalán, olyan emberi kapcsolatokat, ami nélkül a személyiség nem fejlődhet. A fiatalnak ez a néhány éve van arra, hogy felnőjön, beleépüljön egy felnőtt társadalomba, ahol egészen más szerepek várnak majd rá, mint lődörgő ifjúsága idején. Meg kell ismernie, meg kell szoknia, hogy mi ez a társadalom, hol van az ő helye, föl kell mérni önmagát, mint személyiséget, mint belső adottságokat, hogy ehhez aztán megkeresse a társadalom biztosította külső lehetőségeket, hogy kialakuljon, hogy ne csalódott, félrecsapódott ember legyen. És ezt együtt, közösen, egy sokfajta tevékenységet befogadó közösségi életben lehet igazán jól megcsinálni.” 20 18

Demeter Tamás: Stúdió a szórakoztatásról, BMK 1981. 10. p. Stúdió. A klubba járás motívumairól, 1982, Budapesti Művelődési Központ, 2. p. 20 Lásd mint fent. 19

SZAKMATÜKÖR 2. Ha Kis István szerint a klub segít a társadalom megismerésében, a benne való eligazodásban, Benkő Éva népművelő és Lőrincz Judit szociológus még tovább gondolják ezt a funkciót, s azt mondják, hogy a klub is visszahat a társadalmi egészre, s alakítja azt: “… közvetítő, összekötő kapocs a társadalom… és az egyén között… Ha helyesen közvetít értékeket, normákat, tartalmakat – a társadalom egészét közvetíti helyesen, s ez által mozgósít a társadalom céljainak elérésére. Másrészt e csoportok nem csupán közvetítik az össztársadalmi viszonyok hatásait, hanem sajátos belső viszonyaik alapján bizonyos mértékig alakítják is őket, segíthetik vagy gátolhatják a társadalmi haladást.” 21 Társadalmi haladáson a szerzők a társadalom demokratizálását értik, s a klubot a demokratizmus gyakorlóterepének tekintik. Ám e demokratizmust számos korlát szorítja, s ezeknek csak egy része származik a politikai elittől, amely – mint láttuk – csak a “társadalmi célokkal megegyező” tevékenységet tekinti legitimnek. Ugyanilyen nagy korlát az önszerveződési képesség alacsony foka. Egy budapesti középiskola igazgató-nője, Lux Alfrédné pl. ezt írja 1981-ben: “Sajnálatos, de meglévő realitás, hogy középiskolásaink öntevékenysége, felelősségtudata, következetessége jelenleg nem áll azon a szinten, hogy a tanárok segítségére a tervezésben, a szervezésben, sőt az ellenőrzésben is ne lenne szükség.”22 A klubtevékenység nagy korlátja a klub és a társadalom kommunikációs viszonyában keresendő. Szabó András népművelő a Kozák téri ifjúsági cigányklubban ismerte fel a klubmozgalom korlátozott lehetőségeit. “A programjaink nem váltották meg őket… eltávolodtak, mert társadalmi helyzetük és emberi problémáik lényegében változatlanok, megoldatlanok maradtak… nem lehet semlegesíteni a külvilág hatásait, és izolálni egy csoportot egy nevelési fikció jegyében”23 Mindezeket összevetve azt gondoljuk, hogy az ifjúsági klub a rendszerváltásig csak részlegesen lehetett a warreni értelemben vett funkcionális közösség. A legerősebb a szocializációs, a társasági élet iránti és a kölcsönös támogatásban megnyilvánuló funkcióiban volt, ám szinte semmit nem teljesíthetett a társadalmi részvétel és a társadalmi kontroll funkcióiból, s ez még akkor is igaz, ha már ebben az időszakban is a demokratizmus gyakorlóterepének vallottuk az ifjúsági klubot. A Warren nyomán fent megfogalmazott közösségi funkciót – hogy ugyanis a közösség… az emberek közös és szabadon meghatározott tartalmú cselekvése önmaguk boldogulása, érvényesítése, helyzetük javítása érdekében, mely közvetve a közjót is gyarapítja - az ifjúsági klubokban csak látensen, a társas létnek a személyiségre gyakorolt szocializációs hatásán keresztül érvényesülhetett, de társadalmi szinten nem manifesztálódhatott.

Önszerveződés a rendszerváltás óta, avagy: átvették-e új intézmények az ifjúsági klub funkcióit? Vajon az ifjúsági klubot (is) felváltó új, mai intézmények mennyit teljesítenek a társadalmi részvétel és a társadalmi kontroll funkcióiból? Sőt: vajon a korábban teljesített funkciókat, a szocializációs, a társasági élet iránti és a kölcsönös támogatásban megnyilvánuló funkciókat mely szerveződések töltik be ma az ifjúság életében? Vannak egyáltalán ilyen szerveződések? Ami az indirekt politizálást jelenti, válaszunk ez egyszer egyszerű: ma már nincs szükség indirekt politizálásra, mert mindenki nyíltan szervezkedhet és fejezheti ki politikai véleményét. A társadalmi részvétel és a társadalmi kontroll funkcióit a politikai pártok és az újonnan szerveződő harmadik szektor (a civil társadalom) töltheti be, már amennyire képes erre. (Ld. a későbbi-

Ifjúsági klub és demokratizmus. Stúdió 1975. Fővárosi Művelődési Ház, 5. p. Stúdió az iskolai klubokról. 1981. Budapesti Művelődési Központ, 14. p. 23 Stúdió a klubvezetői tevékenységről. 1982. Budapesti Művelődési Központ, 9-10. p. 22

SZAKMATÜKÖR 2. ekben az Önszerveződés, kultúraváltás c. fejezetünket is!) De vajon képes-e éppen az ifjúság e funkciók kiteljesítésére? Mekkora részben alkotják a civil társadalom egészét fiatalok? Milyen ifjúsági szervezetek alakultak, léteznek? S mi van a többiekkel, az önmagukat közösséggé nem szervező fiatalokkal? Kutatások sorát igénylő kérdések ezek. A KSH Nonprofit Kutatócsoport 1997-es jelentése szerint24 az országban 1997-ben működő 29.360 egyesületből “szabadidő, hobbi’ jellegű tevékenységet folytat 7.430, sporttevékenységet 5.960, kulturális tevékenységet 2.034. Valószínűsíthetően ezek azok a társas nonprofit szervezetek, amelyek részben átvehették a megszűnt ifjúsági klubok funkcióit, ám erről külön adatunk nincs, mint ahogyan arról sem, hogy milyen e szervezetek korosztályi összetétele? A rendelkezésre álló adatok nem a mi kérdéseink megválaszolására szerveződtek. Ha a mai egyesületek esetében hasonló nevelési-művelődési funkciókat keresünk, mint az ifjúsági klubokéban, látni fogjuk, hogy e téren jelentős változás következett be, mégpedig az irányítottság és a szabadság tengelye mentén. Korábban a beilleszkedés, a szabadidő hasznos eltöltése – lényegében a politikai elit által kitűzött társadalmi célok érvényesítése – volt az ifjúsági munka célja, s ehhez az állam művelődési, oktatási, vagy akár gazdasági szervezetein belül biztosította a működés feltételeit, s a kívánatosnak tartott működéshez szervezett, és elvileg mindenkire kiterjedő szakmai-módszertani segítséget nyújtott. Az egyesületekre ezzel szemben a szabad kezdeményezés és cselekvés jellemző, számukra senki sem ír elő célokat, mert azokat maguk az egyesületi tagok tűzik ki. Az egyesületi munka támogatási és szakmai háttere egy ideje már szerveződik. Az új szakmai infrastruktúra a segítés korábban már bevált módjait fejleszti ki az új körülmények között: információ, találkozók, képzés. A lényegi különbség itt a korábbihoz képest az, hogy míg korábban a siker inkább a segítők, mint az érintettek aktivitásától függött, addig ma a siker kulcsa egyértelműen a cselekvésben érintett egyesületi tagoknál van. Az új infrastruktúrát az egyesületi tagok, ha szükségesnek tartják, eszközként használhatják, de nem kötelező jelleggel, s nem az ellenőrzésbe vonhatóság szempontjából. Mindez a szabadság értéke felől szemlélve feltétlenül előre haladást jelent, s minden bizonnyal új fejezetét nyitja a segítő szakmáknak is, amelyeknek a korábbinál sokkal bonyolultabb és kifinomultabb módon kell felkelteniük és kielégíteniük a saját segítésük iránti bizalmat és szükségletet. A klubtagokat a rendszerváltásig megpróbálták indirekt módon nevelni, befolyásolni. A mai egyesületi tagok pedig saját cselekvésükön keresztül, tapasztalati úton tanulnak. A legfontosabb dimenzió itt a közösségben történő cselekvés. Érdemes ebből a szempontból összehasonlítani két képzési tematikát, az 1978-79-es budapesti klubvezető-képzését és egy mai, fiktív, nonprofit szervezeteket felkészítő tematikát. Képzési tematika, 1978-7925 I. A legfontosabb elméleti témakörök: Kultúra és társadalom; Művelődéspolitika és ifjúságpolitika; Munka- életmód- és szabadidő; Egyén – közösség – társadalom; a személyiség értelmezésének alapkérdései; A nevelés fogalma, célja, feladatai, módszerei; Az ismeretterjesztés formái és módszerei; A művészeti nevelés formái és módszerei. II. Az ifjúsági klubra vonatkozó legfontosabb ismeretek:

24 25

Társadalomstatisztikai Közlemények. Budapest, 1999. Klubvezetőképzés 1978-79. (dokumentumok). Budapesti Művelődési Központ, 1980.

SZAKMATÜKÖR 2. A klubok működésének külső feltételei; A klub a közművelődés rendszerében; A klub fogalma, célja, funkciói; A klub, mint működőképes “társadalmi modell”; A klub demokratikus felépítése, a klubvezetőség; A klub művelődésre ösztönző és véleményformáló szerepe. III. A klubfoglalkozások módszertani kérdései: A tagság megismerése; A munkaterv elkészítésének módszertani kérdései; A klubfoglalkozások előkészítésének, tervezésének, vezetésének módszertani kérdései; Az ismeretek átadásának formái és módszerei; a művészeti nevelés formái és módszerei. Mai fogalmaink szerint e tematika egy szakmát adó, középfokú népművelő-képző – bocsánat! művelődésszervező – tanfolyam tematikája is lehetne. Az átadásra ítélt legfontosabb tananyag a filozófia, a szociológia, a szociál-pszichológia és a neveléstudomány területeiről került alkalmazásra. Ami e gazdag tematikából még egyáltalán – kényszerűen! – hiányzott, az a klubnak az egész társadalommal való szabad kommunikációja, a társadalmi cselekvés témaköre volt. Érdekes lenne összevetni az azóta külön szakmává szerveződött “ifjúsági referens” képzés tematikáját a hajdani klubvezetőivel, bár a klubvezető-képzés inkább a mai önkéntes képzések korai megfelelőjének számít. Hogy tehát azóta mennyiben változtak meg lehetőségeink és szemléletünk, az az önkéntes-képzéssel való egybevetésből világlik ki a leginkább. Egy mai önkéntes-képzés Az önkéntesek képzése során éppen a társadalomra irányultság és a társadalmi cselekvési know-how-k kapnak központi szerepet, valahogy így: A civil társadalom kialakulásának története, A magyarországi civil társadalom/nonprofit szektor adatai, jellemzői, tevékenységszerkezete, A kormányzati-, nem kormányzati és üzleti szektor szerepei és együttműködése, Saját egyesületünk funkciói a helyi társadalomban, Cselekvési technikák: Hogyan alakítsunk egyesületet? Hogyan szerezzünk tagokat, hogyan vonjunk be embereket? Az alapszabályról Hogyan szervezzünk és vezessünk nyilvános gyűléseket? Jelentések, beszámolók írása Public Relation Küldöttnek lenni Hogyan szervezzünk kampányt vagy akciócsoportot? Aláírásgyűjtés megszervezése Tüntetés, demonstráció megszervezése A lobbyzásról Ingyenes tanácsadó szolgálat létrehozása Közösségi ünnepségsorozat, fesztivál szervezése A pénzszerzés ABC-je Ha a két tematikát összehasonlítjuk, a döntő különbséget a kétféle minőségnek (klubozás, önkéntesség) a korabeli társadalomhoz való viszonyában látjuk.

SZAKMATÜKÖR 2. A klubvezető képzés tematikája magas szintű, nehezen bevehető, néhol akár be is helyettesíthető elméleti szinteket ostromol, gazdag módszerekben, ám e módszerek nem a társadalommal történő kommunikációra irányulnak, hanem “belterjesek”, s ez érthető is, hiszen még a klubbeli cselekvés is korlátozott volt, nemhogy a klubon kívüli! Az önkéntes képzés tematikájának elméleti része jóval szegényesebb, ám pontosan a célcsoportnak kellő ismereteket adja, gyakorlati része pedig erőteljesebb a klubvezetőkénél. Itt a hangsúly épp a társadalmi cselekvési technikákon, az érdekérvényesítés, a nyomásgyakorlás, a kormányzati és az üzleti szektorral való partneri kapcsolatok kialakításán, vagyis a társadalommal való kommunikáción van. A civil szervezetek tehát valódi társadalmi szereplők, tevékenységük egyben a társadalmi részvétel és társadalmi kontroll funkcióját is betöltik. Hogy mindez mennyiben érinti éppen az ifjúságot, arról nincsenek adataink, de társadalmi közérzetünk azt súgja, hogy a kellőnél lényegesen kevésbé. Úgy is összefoglalhatjuk: azelőtt – kényszerűen – jobbak voltunk gondolkodásban, mint cselekvésben, s ma ez talán éppen fordítva igaz. Félő azonban, hogy tevékenységünk tágabb összefüggéseit ma kevéssé kutatjuk. Ami ezen túl még fontos, az az, hogy ma nem keveredik a szakképzés az önkéntesek képzésével. Az önkéntesek olyan ismereteket kapnak, amelyek önként vállalt feladataik megoldását szolgálják. Amennyiben egy önkéntes már bonyolultabb feladatok megoldására is vállalkozni akar, s ebből meg is akar élni, csatlakozhat egy szakmát adó tanfolyamhoz. Valószínű, hogy az EU-elvárások hatására Magyarország is kialakítja a kredit rendszert, amely az effajta képzések egymásra építhetőségét jelenti, egészen a legmagasabb, egyetemi szintű diploma eléréséig. Ha a civil szervezetek társadalmi szerepét tovább vizsgáljuk, mégpedig az egyén és a társadalom viszonyából, akkor ma is nagyon hasonló választ adhatunk, mint az ifjúsági klubok idején tettük, ugyanis a civil szervezetek – a klubokhoz hasonlóan – a demokratizmus gyakorlóterepei, ám a lényeges különbség az, hogy az egyesületi keretek között már nem árnyékbokszolást tanulnak a tagok, hanem valóságos mérkőzéseket vívnak a társadalmi küzdőtérben. Ez a funkció kiegészül legalább két újabb, s nagyon fontos funkcióval is. Az egyesületek a hatalom alternatívái is lehetnek – gondoljunk csak a helyhatósági választásokon induló helyi civil szervezetekre – és hiánypótló intézmények is egyben (elég, ha csak az alternatív szolgáltatásokat nyújtó civil szervezetekre gondolunk). “A társadalom átrétegződése a szociálpszichológia szemszögéből nézve azt jelenti, hogy az emberek jelentős tömegeinek inog meg a társadalmi státusza. A rétegváltás még a felfelé irányuló mobilitás esetében is súlyos lelki megpróbáltatásokkal jár. Az új réteg normáihoz akkor is nehéz alkalmazkodni, ha ezt az egyén, mint a “társadalmi emelkedésért” fizetendő árat élheti meg, de különösen keserves akkor, ha az alkalmazkodás a “lecsúszás” kényszerű következménye… A hasznosság tudata, a valahová tartozás érzése, az értelmes munkából fakadó öröm és önbizalom, a bármilyen kicsiny, bármilyen jelentéktelen szervezetben elfoglalt vezető pozíció a bizonytalan helyzetbe került emberek számára különösen fontos lehet. A kérdés csak az, hogy vannak-e olyan belső tartalékaik, amelyek mozgósításával megtalálják az ilyen kapaszkodókat, s vannak-e olyan civil szervezetek, amelyek képesek eljutni hozzájuk, és felkínálni számukra a közösségbe tartozás és a másokért végzett munka terápiás értékű élményét. A valószínű sajnos az, hogy – ha vannak is jó példák, például a munkanélküliek egyesületei – a “rászorulók” igen nagy része reked kívül azokon az embercsoportokon, akciókon, szervezeteken, amelyek keretében értelmes munkát végezhetne.” 26

Kuti Éva: Hívjuk talán nonprofitnak. Nonprofit Kutatócsoport, Budapest, 1998. 165-166. p.

SZAKMATÜKÖR 2. Valóban, az új kérdés így hangozhat: tudunk-e társadalmi szinten élni szabadságunkkal, meg tudjuk-e szervezni magunkat, értelmezni tudjuk-e és képünkre tudjuk-e formálni a minket körülvevő világot? A következő részben ennek korlátjait mutatjuk be.

Önszerveződés, kultúraváltás Az önszervező tevékenység a megtartó és szabályozó hagyományos közösségekből a modern tömegtársadalmak bonyolult viszonyrendszereibe jutott embernek adatik meg – lehetőségként. Önmagunk irányítása és szervezése autonómiánk függvénye, s autonómiánk pedig gazdaságitársadalmi fejlett-ségünké, berendezkedésünké. Az önszerveződés két fő társadalmi feltétele a modernizáció - a gazdasági, társadalmi-politikai modernizáció feltételeinek teljesülése esetén alakul ki a személyiség modernizációja -, és a demokratikus társadalmi berendezkedés. A személyiség modernizációja együtt jár az iskolázottsági szint növekedésével; a tájékozottság, a hírellátottság szintjének emelkedésével; a fatalizmus és a tehetetlenség érzésének csökkenésével; az emberi autonómia igényének és meglétének erősödésével; a passzivitással szemben a teljesítménymotiváció erősödésével. Az önszerveződés napjainkban azt jelenti, hogy a vele élni tudó ember tud élni a társadalom adta lehetőségekkel is, és szembe tud nézni a rá vonatkozó kihívásokkal. A rendszerváltás óta kiépülő új magyar társadalmi struktúrák egyre több lehetőséget nyújtanak az önszerveződésre, azonban mind a modernizáció, mind a demokratizálódási folyamat részlegesen és polarizáltan zajlik. A lehetőségekkel való élni nem tudás okai nagyon bonyolultak, s nem lehet csak a győztes-vesztes alapállásból megközelíteni. Közösségfejlesztői szempontból nagyon fontosnak tartjuk az okok közé sorolni a kultúraváltást. Ez azt jelenti, hogy a korábban teljesített kulturális felhalmozás és a rá épülő alkalmazkodási készség alól a rendszerváltás óta a valóság folytonosan továbbmozdul. Az átrendeződés drámaian felerősítette a korábban is szembetűnő tudás- és képességbeli különbségeket, s a gazdaságban, a politikában és a kormányzati oktatási-művelődési, valamint szociális intézmény-rendszerekben lezajló átstrukturálódási folyamatok pedig nem hogy nem segítették a felzárkózást s az új tudások megszerzését, hanem éppen ellenkezőleg, növelték a lemaradók hátrányait, amelynek következtében erősödtek a függőségek és a fenntartásukra való igyekezet, növekedett a változástól való félelem, a tanulási készség csökkent, stb.

Állami támogatás és a segítő szakmák, szervezetek szükségessége A fentiek összefüggésében a népesség önszerveződését segíteni annyi, mint autonómiáját növelni, modernizációban való részvételét fokozni, és bevonni a demokrácia tanulásának és gyakorlásának szintjeibe. E szintek közül a legfontosabb a helyi szint, a helyi cselekvés. A helyi cselekvés feltétele a helyi problémák közösségi felismerése és a megoldásokban a passzív, várakozó magatartás átfordítása önsegítő, közösségi problémamegoldássá. Az állampolgári önszerveződéshez kormányzati támogatásra és szakmai segítésre van szükség. Felismerések már történtek, a támogatások és segítések elégséges rendszere azonban még megközelítőleg sem épült ki. Azokban a közösségekben például, ahol én dolgozom, sem a család, sem az iskola nem készíti fel a jövő kihívásaira az ifjúságot; önszerveződés híján nem épültek ki a demokrácia helyi, illetve térségi intézményei; nagyon erősek még az autokrata vezetési modell hatásai. Az emberek kerülik a konfliktusokat, mert nem tudják megnyugtatóan kezelni azokat; nem igazán értik, hogy mi történik velük és miért, a segítő szervezetek csak az “elszántakkal” foglalkoznak, nincsenek átfogó, a lakosság számára is értelmezhető és bekapcsolódásukat elváró fejlesztési programok.

SZAKMATÜKÖR 2. Fontosnak tartjuk leszögezni, hogy e programoknak alulról kell építkezniük. A helyi intézmények, szolgáltatások bővítésére irányuló, bármilyen jó szándékú törekvések ugyanis egy újabb, elidegenítő intézményrendszert hozhatnak létre, s félő, hogy tovább növelnék a népesség passzivitását, ellátottság-igényét. A legfontosabb, hogy a helyi közösségek felismerjék, hogy mit akarnak, és a cél eléréséért vállaljanak felelősséget, kockázatot, fektessenek be energiát, tanuljanak és működjenek együtt a tágabb társadalommal. Az így megvalósított saját célok vezetnek az önszerveződéshez, a modernizációhoz és a demokráciához. Mindezek érdekében az államnak segítő programok sokaságát kellene felkínálnia. Úgy tűnik, hogy a közművelődésen belül mára már kialakultak a legfontosabb segítő szakmák, amelyek egymást jól kiegészítik, és megfelelő kormányzati támogatás esetén hatékonyan képesek segíteni a közösségiség mai megnyilvánulásait.

SZAKMATÜKÖR 2.

Kiss László A művészetek jelenléte a főváros közművelődésében (Az amatőr művészeti tevékenység változásainak főbb irányai 1980-2000. között) “Kik nem olvasták e történetet, Hadd súgom meg nekik: s aki igen Bocsássák meg, csak erre kérem őket, Ha idő, számok, dolgok hív folyása Itt nem jelenhetnek meg, nagy s valódi Mivoltukban” Shakespeare: V. Henrik (ötödik felvonás)

Bevezetés Az amatőr művészeti tevékenységnek, mint az aktív művelődés egyik eredményesnek tekinthető – konkrét, autonóm közösségek által létrehozott és öntörvényű produktumokban is megragadható – formájának, megkülönböztetett szerepe és funkciója van az ország kulturális életében, jelesül a közművelődés rendszerében. A lakosság egy jelentős, a művészetekre nyitott, fogékony rétege szabadidejének tekintélyes részét művészeti alkotás létrehozására fordítja, sok esetben olyanra, amely a magyar kultúra egy sajátos, semmi mással nem helyettesíthető produktuma, és sok esetben professzionális megfelelője sincs (kórusmozgalom, népművészeti alkotások). A létrehozott művészeti alkotásokkal részt vesznek a kulturális szolgáltatás rendszerében, gyakorta (pl. kistelepüléseken, vagy közösségekben) a művészi értékek egyedüli közvetítőjeként. A fővárosban a művészeti alkotások és produkciók kínálata, a lakosság hozzáférési lehetősége az ország más településeihez képest lényegesen nagyobb, mégis állíthatjuk, hogy a kulturális kínálat, a műsorellátás tekintetében nélkülözhetetlen szerepet töltenek be az amatőr művészeti csoportok, illetve az általuk létrehozott értékek. Az amatőr művészeti tevékenység társadalmi szerepe, tömegessége, szervezettsége és irányítottsága szempontjából az elmúlt 100-130 év társadalmi jelensége, amely elsőként az énekkari mozgalomban testesült meg. E tanulmány keretei nem adnak lehetőséget arra (de nem is feladata), hogy bemutassuk az egyes művészeti ágak és mozgalmak kialakulását, fejlődési szakaszait és a különböző társadalmi, politikai (rendszerek) viszonyok közötti helyzetét és funkcióit, jóllehet az abból levonható tanulságok és következtetések alapozó értékűek lehetnek 27 Az amatőr művészeti mozgalmak összetett – a későbbiekben látni fogjuk – társadalmi szerepvállalása, hatása és ezzel együtt megbecsültsége az elmúlt két évtizedben átalakult, illetve a hangsúlyok jelentősen megváltoztak. Közművelődési beágyazottsága okán változásai nagyrészt egybeesnek a művelődéspolitika váltásaival, a közművelődés korszakaival. A legjelentősebb változás és hangsúlyeltolódás a rendszerváltás, a társadalmi, politikai, hatalmi intézményrendszer, a gazdaság átalakulása, az önkormányzati rendszer kialakulása, a társadalmi javak elosztásának, redisztribuciós rendszerének megváltozása után következett be a fővárosban, hiszen a helyi

Eltérő szerepe és funkciója volt a két világháború közötti polgári fejlődés szakaszában és az utolsó negyven év társadalmi, művelődési viszonyai között. 57

SZAKMATÜKÖR 2. tradícióhoz, szokásokhoz és a helyi lakosság közvetlen igényeihez kapcsolódás Budapesten – ahol a leggyengébb – eltérő indíttatású és intenzitású, a vidéki településekhez képest. Az 1980-tól napjainkig tartó két évtizedet markánsan kettészeli az 1989/90-es rendszerváltás. Az elmúlt húsz évben – közösségi, esztétikai, képesség- és személyiségfejlesztő funkciója miatt – a mindenkori kulturális befolyással bíró hatalmi szervezetek (kormányzat, kormányzati szervek, pártok stb.) eltérő intenzitással fordítottak figyelmet e tevékenységi formára, illetve igyekeztek saját politikájuk érdekében kihasználni a mozgalom erejében lévő értékeket és befolyást. Ennek ellenére megállapítható, hogy az amatőr művészeti csoportok túlnyomó többsége saját értékrendje, az adott közösség által legitimált társadalmi elhivatottság ideológiája alapján alakította műsorpolitikáját, s csak a szükséges mértékben – érdekei és elvei feladása nélkül – tett eleget a mindenkori művelődéspolitikai elvárásoknak. Az amatőr művészeti csoportok túlnyomó többsége saját értékrendjük, az adott közösség által legitimált társadalmi elhivatottság ideológiája alapján alakította műsorpolitikáját, s csak a szükséges mértékben – érdekei és elvei feladása nélkül – tett eleget a mindenkori művelődéspolitikai elvárásoknak.

I. Az amatőr művészeti tevékenység fogalmi meghatározása A mindennapi gondolkodásban az emberek többsége az “amatőr” szót hallva ezt többnyire minősítő jelzőként értelmezi, és esetenként a dilettánssal azonosítja. Az olasz diletto szó szeretetet, a dilettarsi gyönyörködést, élvezetet, a dilettare gyönyörködtetést, szórakoztatást jelent, melynek nincs olyan pejoratív felhangja, mint a magyarban, ahol a dilettáns kifejezés a mindennapi szóhasználatban az ügyetlen, a képzetlen, a dolgokban járatlant jelent. A francia nyelvben az amateur és a dilettante kifejezések lényegében ugyanazt a tartalmat takarják, mint az olaszban. Az angol nyelvben a francia eredetű amatőr kifejezés honosodott meg. A nemzetközi gyakorlatban elterjedt a non-professional (a nem hivatásos) kifejezés, amellyel – mint nálunk is – az amatőröktől való egyfajta elkülönülést szándékoznak jelezni. Használatos még a műkedvelés kifejezés is, amely a művészeti tevékenységet a kedvteléssel, a szórakozással, az örömködéssel azonosítja. Igen elterjedt az öntevékenység és az autodidakta kifejezés, ami a művészetek gyakorlásán túl egyfajta önművelést, tanulási folyamatot is feltételez. A “naiv” kifejezést többnyire a képzőművészetben használják, mely stiláris, látásbeli, technikai különbözőségeket is jelez. (Az angolok erre a fogalomra az outside (külső, kinti), a franciák pedig az art bruit (brutális művészet) kifejezést használják). Az idegenkedés ellenére is a az “amatőr” kifejezést a közművelődésben elfogadott fogalomként használjuk. Az amatőr fogalmat definiálhatjuk a társadalmi munkamegosztásban betöltött funkciója, a művészethez való egzisztenciális viszonya alapján, és vizsgálhatjuk a művészi alkotóképesség, a művészetek felől is. A népművészeti tevékenységet számos egyezősége miatt az amatőr művészeti tevékenység részeként tárgyaljuk, jóllehet társadalmi beágyazottsága, szerepe, funkciója alapvetően eltér az amatőr művészeti mozgalom keretében tárgyalandó művészeti ágaktól. Az egzisztenciális viszony alapján amatőr művész az az alkotó, aki foglalkozását illetően nem sorolható a hivatásos művészek közé: tevékenységét a művészetek szeretete, önmagából fakadó öntevékeny, önkéntes befogadás-megismerés, a tanulás-önképzés és a megmutatás vágya vezérli, s egyben képes esztétikai érték, művészeti produktum, végső soron művészi élmény létrehozására is.

SZAKMATÜKÖR 2. Amatőr csoportnak tekinthető az az önművelő-önképző, esztétikai értéket létrehozó, alkotó közösség, amelynek tagjai, illetve a tagok többsége és a közösség maga nem a művészi ”termelésből” él, illetve nem ebből tartja fenn önmagát. Ha az ember, a művészeti alkotókészség felől közelítünk és vizsgáljuk az amatőrség lényegét, akkor azt láthatjuk, hogy a művészi alkotókészség olyan, az emberi lényeghez tartozó általános tulajdonság, ami társadalmanként változó körülmények között másként jelenik és valósul meg.28 Eredete abban az emberi lényegben ragadható meg, ami képessé teszi az embert a szükségletén túli termelésre. “A művészet az emberi lényeg eltárgyiasulása, amelyben az érzéki módon felfogható, szemlélhető és visszafogadható. Mivel pedig – az alkotásban-befogadásban egyaránt – tudatos emberi tevékenység terméke, benne az embernek önmagáról, lényegéről, történelmi útjáról, sorsáról kialakított tudata ölt érzékien-művészien testet.” Vagyis a művészet, az emberi nem történelmi öntudatának a terméke, amely tudatosodik az alkotói élményben és a műben való megformáltsága által a befogadói élményben, a műélvezőben is. Ez a befogadói élmény a művészi folyamatot “visszakapcsolja abba az összefüggésbe, ahonnan az alkotói élmény kiszakította.”29 Ebből a szempontból az amatőr művész az amatőr alkotóközösség tagja, akire egyidejűleg jellemző alkotói és befogadói magatartás, kitüntetett élethelyzetben van, mivel a létrehozott mű többnyire az őt körülvevő közvetlen tapasztalatokból táplálkozik, így a “visszacsatolás” folyamata is eredményesebbnek tekinthető. A művészi alkotókészség az emberi lényeghez tartozó, az emberben látensen meghúzódó képesség. Ezért “az esztétikai értékalkotás képessége ontológiai eredete miatt nem korlátozódik a művészetfoglalkozásra”, mint ahogyan ezt Papp Oszkár írja30. A művészi termelés így elkülönül foglalkozásszerű és amatőr tevékenységre, amely csak egy meghatározott szinten válik értékalkotóvá és csak bizonyos szakasznál jelenik meg az esztétikai érték. Az amatőr tevékenység egyik lényeges és fontos státusa éppen abból a különösségből fakad, hogy az amatőr az alkotás folyamatában a művészetekhez befogadóként és alkotóként egyszerre közelít, ezért visszaható művelődési értékről beszélhetünk. Az amatőr alkotó (befogadóként és alkotóként) – tudatosan vagy ösztönösen – az önművelési folyamat részese. Ez a folyamat segítséget nyújt a tudatos, önmaga által irányított, pozitív életszemlélet kialakításához, és oldja a társadalom által sok esetben sulykolt negatív megközelítéseket, hiszen az alkotás folyamata által mélyebb ismereteket képes szerezni a világ totalitásáról. 100 0

Motivációk és funkciók Az amatőrség fogalmi meghatározásánál számba kell vennünk a személyiséget mozgató legfontosabb motivációkat és az amatőr művészeti mozgalom funkcióit. Az amatőr művészeti tevékenységet folytató személyeknél döntő kérdés, hogy a szabadidejében, szabadon választott – a sokszor anyagi hátránnyal is járó – tevékenység gyakorlását mi motiválja.

28 29 30

Kiss László: Amatőr – amatőrség. Közművelődési tanulmányok 1996. 369. 1. Kiss László: Amatőr – amatőrség. Közművelődési tanulmányok 1996. 369. p. Papp Oszkár: Amatőr művészet – amatőr képzőművészet. Mérlegen. Szerk. Kerékgyártó István Bp. 1985. 59

SZAKMATÜKÖR 2. Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor az amatőr művészeti mozgalomban a képzőművészet területén végzett kutatásai alapján az alábbi motivációs rendszerről beszélhetünk: MOTIVÁCIÓK JELLEGE

Hatások, feltételezett eredmény

ÁTFOGÓ MOTIVÁCIÓK szociológiai jellegű

indító élmények

pszichológiai jellegű

fenntartó, megerősítő

esztétikai jellegű

az alkotás aktusát és hatását befolyásolják

KÖZVETLEN MOTIVÁCIÓK önmegvalósítás

saját képességeinek kibontása

örömokozó

örömszerzés a környezet számára

szakmai fejlődés

eredményes szereplés, elhivatottság

hírnév, siker

profivá válás

szórakozás, időtöltés

szórakozás, időtöltés, súlytalan lét

KÖZVETETT MOTIVÁCIÓK szociális harmónia

az élet, a világ jobbá tétele

természeti harmónia

az ember és a természet közötti viszony javítása

társadalmi igazságosság

a művészet társadalmi szerepe javul

emberi kapcsolatok

az érzelmek fejlesztése

szabadság, autonómia

az egyén önkifejlesztése

partikuláris igények

rekreáció, időtöltés

játék igénye

a feszültség oldásának öröme

Az amatőr művészeti tevékenység elsődleges funkciói Esztétikai értékalkotó funkció Az amatőr művészeti tevékenység alapfunkciója – elsősorban az alkotó felől közelítve – nem más, mint az alkotás, az esztétikai érték létrehozása. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy az eltárgyiasult, az emberi lényegtől elidegenült és jelentős mértékben felgyorsult világban megszakítja az embertől idegen, gyors ritmust, és egyfajta befelé fordulásra, töltekezésre teszi alkalmassá a személyiséget. A művészet alkotása és befogadása mindig a teljes embert, a teljes személyiséget mozgatja, és a teljes személyiség harmóniáját szolgálja. Mivel az esztétikai élményt a teljes személyiség fogadja be, tehát alkotóként és befogadóként a következő folyamatok játszódnak le: Az alkotó a mindennapok élményeit, konfliktusait – saját tudatán átszűrve, művészi érzékenységével – művészi élménnyé formálja, alakítja. Ez az élmény egy igen összetett és bonyolult folyamat során alkotássá kristályosodik. élet élmény alkotás 60

SZAKMATÜKÖR 2. A befogadásban a művészi alkotás befogadói élménnyé válik, mely – szembesülve az élettapasztalattal, a mindennapok élményeivel – élettartalommá válik. Tehát a folyamat itt ellentétes, azaz: alkotás élmény élet “Az amatőr tehát, aki az élet és a mű között az utat egyszerre kétszer két irányból teszi meg, nemcsak az életet, mint kiindulópontot és az életet, mint végpontot tudja egymással – és ezzel a mű sugallta életkorrekciót, illetve annak lehetőségét – tökéletesen átélni, hanem az élmény kereszttüzén alkotóként és befogadóként is keresztülmenve, egy előjeleiben ellentétes, de tartalmában egymást kiegészítő-megsokszorozó élménymennyiség felhalmozására képes.” Mint látjuk, mindkét esetben az élmény van a középpontban, azaz az amatőr művész az alkotói és a befogadói élményt egyszerre éli meg. A művészi élmény fontos gyújtópontja maga az öröm, melynek állapota két szakaszból áll, a feszültségből és megkönnyebbülésből. Az öröm egyik fontos forrásának tekinthető a kognitív tájékozódás a művészeti élményben, a mélyebb, látens jelentések felkutatása, új összefüggések feltárása és a megoldások keresése. Az amatőr alkotó ezt az utat többszörösen is bejárja az alkotás és az újraalkotás folyamatában. Az örömnek van egy teljesen sajátos generáló aspektusa, ez pedig a játék, melynek az emberi létben kitüntetett szerepe van, olyannyira, hogy a J. Huizinga által megfogalmazott “Homo ludens” olyan központi kategória, amely átszövi e teljes emberi totalitást, azaz a játék az emberi kultúra, a művészet, a tudomány, a vallás, a mindennapi élet stb. minden formájának lényegi eleme. Könnyen belátható, hogy a játék és a művészet sok tekintetben egymástól elválaszthatatlan fogalmak, édestestvérek. “Sohasem tévedünk, ha az emberi szépségeszmét ugyanazon az úton keressük, amelyen a játékösztönét elégíti ki.” – mondja Schiller31. A játékban ugyanaz a feszültségoldó öröm-mechanizmus játszódik le, és ugyannak a szabadságvágy-szükségletnek a szimbolikus kielégítéséről beszélhetünk, mint amit a művészetek befogadásakor vagy az alkotás folyamatában átélünk. “Az emberi szabadságszükséglet szimbolikus kielégülése adja a szépség élményét. A művészet alkotásainak szemlélésekor a szabadsághoz való viszonyt nem kell valóságosan megteremteni, csak szimbolikusan kell átélni.” 32 Az alkotás és befogadás egysége az amatőrségben Az alkotás és a befogadás egyaránt esztétikai jellegű képességnek és tevékenységnek tekinthető. Az alkotókészség és tevékenység két leegyszerűsített szintjét különbözteti meg a hazai szakirodalom: a generatív alkotókészséggel rendelkező “művész” képes a meglévő formák, elemek, szabályok alapján új variációkat létrehozni. A generatív alkotóképesség minden emberben megtalálható tulajdonságnak tekinthető; mondhatjuk, hogy az ember ontológiai lényegéhez tartozik. “A kapitalizmust megelőző korokban a nagy többséget jelentő paraszti társadalmakban szinte mindenki generatív jellegű alkotó és befogadó egyszerre, az autonómnak nevezhető művészet pedig másfajta, ugyancsak generatív jellegű közegben a műhelyek, mesterségek, háziipar közvetlen közegében működött (festőműhelyek, építőközösségek).”33 Az amatőrök vagy amatőr művészeti csoportok többsége a generatív szintnek felelnek meg: készen kapott elemekből építkeznek, tanult, felidézett műveltségi elemekből esztétikumot hoznak létre.

Schiller, Friedrich: Válogatott esztétikai írásai 221. 1. Hernádi Gyula: Drakula 161-162. 1. 33 Papp Oszkár i.m. 23 1. 32

SZAKMATÜKÖR 2. Az innovatív alkotókészséggel rendelkező művész pedig új elemek és szabályok létrehozására is képes.34 Az amatőr művészeti mozgalom egy kisebb rétege elérheti az innovatív szintet: ezek az amatőrök képesek kreativitásukból fakadóan új minőségeket létrehozni, sőt léteznek olyan képességű amatőr csoportok, amelyek a gondolkodás (mint legmagasabb szint) önálló műhelyeivé váltak. Irving A. Taylor az alkotói folyamat természetét vizsgálva a következő öt szintet különbözteti meg: 1. Expresszív alkotóképesség: Lényege a kifejezés függetlensége, a spontaneitás. 2. Produktív alkotóképesség: A szükséges készségek elsajátításával olyan “tárgyak” előállítására képes, amelyek a környezet valamely része feletti uralom képességét mutatják. 3. Inventív alkotóképesség: Anyagok, eljárásmódok, módszerek rugalmas kezelése. Fontos jellemzői az invenció és a felfedezés. 4. Innovatív alkotóképesség: Olyan képességről van szó, ahol az egyén valamely területet olyan mértékben ismer, úgy képes eligazodni benne, hogy lehetővé válik számára a módosítás útján való tökéletesítés. Ezeket az alkotókat nevezhetjük “iskolakövetők”-nek. 5. Emergentív alkotóképesség: Gyökeresen újat teremtő kreativitás, a legmagasabb szintű alkotóképesség és elvonatkoztatási képesség. Az esztétikai érték, a művészet létrehozása, az ember elidegeníthetetlen tulajdonsága és vágya, továbbá a műalkotás befogadása specifikusan emberi alapszükségletre épülő tényező. Az amatőr alkotó az alkotás és a befogadás élményét egyszerre éli meg és hasonló intenzitással. Ez a kettős folyamat - könnyen belátható - nemcsak erőteljesen befolyásolja, hanem erősíti is egymást. Az erősítés indokoltnak tűnik, mert maga a befogadás alkotás is egyben, és ugyanúgy, mint az alkotásnál az “ihletnek” - vagy ahogyan Halász László írja 35: a “hora del lector”-nak, az olvasó órájának - a befogadásnál is kitüntetett szerepe van. A közösségi funkció Az amatőrség vagy az amatőr tevékenység jelentős közösségi funkcióval rendelkezik. Ez megjelenik az amatőrök szakmai szerveződéseiben, vagy csak egyszerűen az együvé tartozásban. E nagyobb közösség sajátos eseményeit, jellemzőit, mozgásformáit, a különbözőségekből kialakítható közös nevező mentén szervezhető cselekvéseket mozgalomnak nevezzük (pl.: énekkari mozgalom, táncház mozgalom stb.). Ehhez a nagyobb szakmai közösséghez való tartozás is koherens kötődésként jellemezhető, jóllehet a mozgalom számos valós vagy vélt érdekellentétet, különbözőséget hordoz. Abban az esetben, ha a szakmai azonosulás és tudat erős, a szakmai közösségi formák fontossága és jelentősége felerősödik, és a tevékenységet folytatók erős szakmai szervezeteket hoznak létre. Ezek általában a szakmai egyesületek, szövetségek. Az amatőrség közösségi funkciói (teljes totalitásukban) hatékonyabban erősödnek fel a kisebb településeken működő, elsősorban a népi hagyományok ápolásában, őrzésében tevékenykedő csoportok esetében. Ez nem véletlen, mivel a népművészet még napjainkban is a közösségi létből eredeztethető, a mindennapi tevékenységhez, az élet különböző sorsfordító eseményeihez

Vitányi Iván – Sági Mária: A zene generatív szerepe „Az ihletben az összpontosításnak és ellazulásnak, a feszültségnek és oldódásnak a befelé fordulásnak és kifelé másokra utalásnak kivételes egysége tágítja rendkívülivé a tudat áteresztőképességét, a tudatos és a tudattalan tartalmak egymást megszüntetve megőrző áramlása során.” (Halász László: Az olvasás: nyomozás és felfedezés 330 1.) 35

SZAKMATÜKÖR 2. szervesen kapcsolódó tevékenységi forma, melyben még nem különült el teljesen az “alkotás létrehozásának” sem a folyamata, sem pedig az alkotó személyisége a közösségtől, amelyben él. Az amatőr művészeti tevékenység közösségi funkciója a kiscsoportok működésében a legeredményesebb, mivel ebben a nagyságrendű közegben tudja magát az ember a legnagyobb biztonsággal elhelyezni, itt képes szembesülni önmaga képességeivel, itt nyílik lehetőség a társas kapcsolatok szinte teljes körűnek nevezhető megélésére. A közösséggé válás folyamatában az egyén a csoport feladatával, értékrendjével, szokásaival azonosul, és egy olyan együttműködő légkör jön létre, ahol a csoport és az egyén céljai azonossá válnak. Az amatőr művészeti közösségek többségükben “egygenerációs” jellegű csoportkezdeményezések. Mivel a művészi kontroll, az együttes élmény és a közös alkotás legtöbbször közösségben való alkotást jelent, a tanulás és a befogadás folyamata ebben az “elsődleges” közösségben zajlik. Az ehhez a közösséghez való tartozás – annak minden kötelezettségével együtt – egyfajta sajátosnak nevezhető életmódot is jelent. Könnyű belátnunk, hogy a tevékenység időigényességével (gyakorlás, próba, előadások), kötelező tanulási folyamataival (önképzés vagy egy adott mű megtanulása), sajátos életritmus kialakításával stb. olyan életmód megteremtését jelenti, amely igazodik az amatőr léthez. Ennek az életmódnak legmeghatározóbb befolyásoló eleme a közösséghez való tartozás. Önmegvalósító funkció Az emberi élet egyik legfontosabb kérdése a motiváció, az élet értelmének, céljának a kutatása. Ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy értelemvágy. Az élet értelmének lehetséges aspektusai: a lét lényegének vizsgálata kutatása; a szeretet értelmének keresése; a szenvedés értelmének megértése. Az önmagát megvalósítani képes embernek nem csupán az elmélyülés lehetőségét adja meg a művészet, hanem a kérdések megfogalmazásához és a lehetséges válaszok megtalálásához is segítséget nyújt, mivel a műalkotás mindig egészben adja a világot. “Persze nem úgy, hogy teljességében ábrázolja , hanem lényegi összefüggéseinek megragadása és megjelenítése által reprezentálja. Vagyis olyan módon ábrázolja a részletet, hogy az az egész rangjára emelkedik.” 36 Az alkotó ember, az amatőr művész képes - legalábbis megvan a képessége - a teljes világ megragadására, amelyben el tudja helyezni önmagát. Az amatőr művészeti tevékenységet gyakorlók – helyzetükből fakadóan és nem elhivatottságuk függvényeként – az önmegvalósítás tekintetében korlátozottak, mert egzisztenciális, időbeli, anyagi és egyéb lehetőségeik sokkal szűkebbek, mint a professzionális művészeké. Ez természetesen nem jelent akadályt, hogy egyéniségük, személyiségük kibontására, felépítésére, önmaguk megvalósítása érdekében ne tegyenek meg mindent. Sőt! Az önmegvalósítás és önkifejezés vágya olyan alapfunkciónak tekinthető, amely elsődlegessé válhat. Ezért nem véletlen, hogy éppen a serdülőkorban, a felnőtté válás küszöbén találkoznak a legtöbben először az amatőr művészeti tevékenységekkel, hiszen ebben az életkorban válik fontossá az önmegvalósítás. Freud szerint a művészet narkotikum, ezzel a pótszerrel él az alkotó és a befogadó egyaránt. “A művészetben az emberek a kielégülést illúziókból nyerik, amelyeket felismernek.... Az a terület, amelyből ezek az illúziók származnak a fantázia világának birodalma, ez a maga idejében, amikor a valóságelv fejlődése lezajlott, határozottan kivonta magát a valóságvizsgálat igényei alól, és nehezen teljesíthető óhajok teljesítésének színterévé vált. E fantázia-kielégülések első

Poszler György: Katarzis és kultúra. TK Kiad. 1980. 81. 1. 63

SZAKMATÜKÖR 2. helyén áll a művészeti alkotások élvezete, mely a művészi közvetítés révén azok számára hozzáférhető, akik nem alkotók.” 37 Az amatőr művészeti tevékenység másodlagos funkciói Társadalmi mobilitást segítő funkció

művészi előképzés, tanulás, felkészítés

Szocializáció funkció

közösségi lét tanulása, felkészítés az életre

Rejtett pszichológiai funkció

lelki higiénia, beilleszkedési zavarok oldása

Társadalmi aktivitást serkentő funkció

közéletiség, szerepvállalás

Rekreációs funkció

szórakozás, önmaga újratermelése, szabadidő

Terápiás funkció

testi és lelki betegségek gyógyítása

A különböző (elsődleges és másodlagos) funkciók számos variánsa létezik, és kiegészül azokkal az erősítő funkciókkal, amelyek az elsődleges funkciók szerepét növelik (pl. játékfunkció). Fontos metodikai kérdés annak a felismerése, hogy bizonyos esetekben melyek azok a funkciók, amelyek szükségszerűen felerősödnek, elsődlegessé válnak. Azoknál a csoportoknál például, ahol az esztétikai érték létrehozásának képessége nincs meg, felerősödik a közösségi funkció. Az amatőr művészeti mozgalom társadalmi beágyazódása, társadalmi nyilvánossága Az amatőr művészeti tevékenység – mint a közművelődés egyik legnagyobb tömegeket befolyásoló művelődési folyamata – az elmúlt évtizedekben megkülönböztetett figyelmet kapott a művelődéspolitika részéről, mivel ezzel a tevékenységgel lehetett bizonyítani leginkább a rendszer “kiválóságát”, “eredményességét”, amely jelentős tömegek számára biztosította a művelődés lehetőségét. A hatvanas évek végén és a hetvenes-nyolcvanas években a társadalmi változások igényét (elégedetlenség, politikai szembenállás) megfogalmazó amatőrök, amatőr csoportok vagy mozgalmak sajátos közéleti és magánéleti jeleket hordozó magatartásformákat is jelentettek. Az individualitás és a kollektivitás sajátos igényei jelentek meg a fellépő együttesek, csoportosulások sokaságában. Ide tartozóknak tekinthetjük azokat az egyéni amatőröket is (pl. képzőművészek), akik progresszivitásukkal a hivatásos főiskolai, vagy éppen akadémikus látásmódtól szerettek volna elszakadni, akik új technikák tudatos alkalmazásával (pl. amatőr filmes törekvések) és megközelítési lehetőségekkel szerették volna másságukat a társadalommal elismertetni, a társadalomhoz fűződő viszonyukat kifejezni vagy csak különállásukat fel-, illetve megmutatni. Az elmúlt mintegy négy évtized sajátos társadalmi viszonyrendszerében a társadalmi nyilvánosság egyik - bár korlátozott körű - sajátos csatornája volt az amatőr művészeti mozgalom. 38

II. A főváros közművelődési intézményeiben folyó amatőr művészeti tevékenység tendenciái 1980-2000 között Az 1985. évi reprezentatív fővárosi vizsgálat általános tapasztalatai

37 38

Freud, Sigmund: Esszék 344 1. Striker Sándor: Az öntevékenység társadalmi üzenete KÉK 1989/3.sz. 64

SZAKMATÜKÖR 2. A Fővárosi Tanács megbízásából 1985-ben egy szakértői csoport reprezentatív vizsgálatot végzett a budapesti művelődési házak körében az amatőr művészeti csoportok helyzetéről. 39 A vizsgálat kiterjedt a főváros egészére, melynek keretében 40 intézményt (művelődési ház, központ, úttörőház) kerestek fel a szakértők, és 200 amatőr művészeti csoportról készítettek részletes felmérést. Az elemzés tartalmazta az 1980-1985 közötti időszak legfontosabb tendenciáit és az egyes művészeti ágak legfontosabb jellemzőit. Főbb megállapításai szerint az egyes művészeti ágak statisztikai mutatói eltérő értékeket mutatnak. „Az elmúlt öt évben kimagaslóan sok, szám szerint 45 társastánc, illetve mozgásművészeti csoport jött létre. Jelentős mértékű növekedés figyelhető meg a képző- és iparművészeti köröknél is. Kisebb mértékű növekedés volt a népzenei és énekes csoportok, a szimfonikus-, kamara-, fúvós- és vegyes zenekarok, valamint a néptánc területén. A vizsgálat jelzi, hogy 1980-1985 között 88 csoport szűnt meg és 94 alakult. A résztvevők száma először csökkent, majd 12-13 ezer körül stabilizálódott. A művelődési otthonokban működő jazz, dixiland és könnyűzenei együttesek száma kétszeresére növekedett. Az amatőr pop-rock együttesek helyzete a legkedvezőtlenebb, hiszen a művelődési otthonok csupán kis töredéküknek adnak otthont, s még kevesebb azoknak a száma, amelyeknek a fenntartását is vállalják. I. táblázat Az amatőr művészeti mozgalom jelenléte a főváros közművelődési intézményeiben 1981-86-ban Amatőr csoportok száma Művészeti ág

1981

1982

1983

1985

1986

Énekkar Zenekar Szimfonikus Kamara Fúvós Népzene Jazz, beat, tánc Egyéb Színjátszó Báb Néptánc Képzőművészet Film Fotó Társastánc Díszítőművészetek Egyéb

63 27 7 12 8 13 16 3 48 22 26 66 14 60 20 58 24

62 28 8 11 9 10 54 7 39 22 32 63 14 58 30 45 39

59 31 10 12 9 12 35 8 46 21 34 57 13 48 26 53 43

48 27 nincs adat nincs adat nincs adat 6 25 15 35 4 23 58 7 11 31 11 10

59 27 nincs adat nincs adat nincs adat 3 50 10 48 3 19 69 5 11 51 18 21

Összes csoport

460

503

486

256

339

Az amatőr művészeti csoportok helyzete a főváros közművelődési intézményeiben. Szerk: Kiss László 1985. Kézirat 65

SZAKMATÜKÖR 2. Az intézmények átlagosan 6 amatőr művészeti csoport tartottak fenn. A vizsgálatba bevont 200 (a fővárosi amatőr művészeti csoportok 50%-a) csoport közül 45 (22,5%) általános iskolai korú gyerekeket foglalkoztatott. 33,5%-a pedig felnőtt csoportként működött. A csoportvezetők 91,5%-a rendelkezett A, B vagy C kategóriájú működési engedéllyel, vagyis az országos helyzettől eltérően igen kedvező volt a fővárosban működő művészeti csoportvezetők szakképzettsége. Az együttesek támogatása eltérő képet mutatott; a kiemelkedő együttesek anyagi ellátottsága kedvezőbb volt. Az akkor még ritkaságnak számító “pályázatok”-ból is csak kevesen részesültek.40 A főváros művészeti műsorellátásában az akkori statisztika szerint jelentős mértékben vettek részt az amatőr művészeti csoportok. A művelődési otthon típusú intézményekben megtartott előadások az alábbiak közreműködésével rendeztek műsorokat: Hivatásos előadókkal 48,7% 37,8%

1980 1985

Amatőr előadókkal 35,7% 20,9%

Hivatásos és amatőr együtt 17,3% 41,4%

A fővárosi amatőr művészeti tevékenység változásai nem minden esetben követik az intézményi struktúra változásait. Margittai Katalin “Tükör által homályosan” című tanulmányában 41 elemzi a fővárosi művelődési otthon típusú intézmények számszerű alakulását. E szerint 1981-ben, a fővárosban 91, 1985-ben 74 közművelődési intézmény működött. (Az intézmények száma 1994-ben - miután valamennyi kerületben megszűntek az összevont “igazgatóságok” – érte el ismét ezt a számot.) Ez azt jelenti, hogy 1981-ben, a 91 intézményben kevesebb (392) amatőr művészeti csoport működött a fővárosban, mint 1985-ben (433), amikor 72 intézményt regisztrált a statisztika. A nyolcvanas évek végéhez közelítve a csoportok száma újra erősen (1987-ben 627), taglétszáma pedig enyhén (12.979) felfelé tendál, és ez jellemző marad a rendszerváltás első évéig. Ha összevetjük az évi statisztikai jelentéseket a TIPP42-ben közölt adatokkal, akkor eltérést tapasztalunk, ami vélhetően abból fakad, hogy a TIPP-ben azokat a formákat, eseményeket, csoportokat is közölték, amelyeknek “csak” helyet adtak az intézmények. Tanulságos viszont, hogy a TIPP által közölt adatok sokkal differenciáltabbak, mint a statisztika, amely például nem veszi külön soron számításba a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik rendkívül fontos aktív szórakozásiművelődési alkalmát, a táncházat. A TIPP adatai tehát ugyanazokat a tendenciákat jelzik, mint amit a statisztikai elemzésnél jeleztünk. II. táblázat A fővárosi művelődési házakban működő amatőr művészeti csoportok a TIPP kiadvány alapján 1983-90 között

Báb, bábegyüttes Bűvész Amatőr film

1983/84

1984/85

1985/86

1986/87

1987/88

1988/89

1989/90

19 4 4

9 4 13

8 1 10

11 3 5

10 3 7

6 5 3

6 1 1

A vizsgált csoportok közül ebben az időszakban három kapott az Országos Közművelődési Tanácstól támogatást, viszont jelentős mértékben növekedett a Soros Alapítvány támogatása – főleg az élmezőny számára. 41 Szakmatükör. Helyzetkép a közművelődésről. Szerk. Slézia Gabriella Módszertári füzetek 5. Budapesti Művelődési Központ 42 Itt jegyezzük meg, hogy a TIPP a lakosság tájékoztatására készült; a művelődési házak önkéntes – és közel sem teljes körű – adatszolgáltatása alapján. Ezért az itt közölt adatok csak a statisztikai mutatók felbontására, az összevont kategóriákon belül tevékenységfajták láttatására szolgálnak.

SZAKMATÜKÖR 2.

Filmklub Fotó Irodalmi Kórus Népdal, nóta Népzene Citera Néptánc Aprók tánca Pantomim Rock Irodalmi színpad Színjátszó csoport Opera stúdió Rajz szakkör Szövő szakkör Szőnyegszövő Hímző Bőrdíszműves Textil, textilfestés Kerámia Képzőművészet Iparművészet Tűzzománc Fafaragó Fazekas Kézműves Festőkör Táncház Társas tánc Modern tánc Színpadi tánc Versenytánc Break tánc Zenekar

1983/84

1984/85

1985/86

1986/87

1987/88

1988/89

1989/90

25 2 26 3

7 25 3 20 2

10 20 3 16 2 3 3 22

8 5 1 11

1 8

3 5

3 3 3 17 5

7 15 5 16 2 4 2 20 4 2 7 7 21

8 9

1 20

7 22 4 13 1 3 1 13 5 1 5 25 23 4 4 5 2 11 1 3 9 22 1 3

25 5 2

2 5 1

8 23 2

15 4 25

10 28 2 2 4 2 10

4 1 5 1 16

5 2 2 5 11 21 2 3 4 3 7 1 7 11 10 2 6 2 5

2 5 28

11 2

2 11

4 2 2 2 5 12 22 2

11 34

3 2 8 1 13 24 1

2 1

9 18 2 4 1 11

6 4 8

1 1 30 5 16 7 4 7

Művészeti tanfolyamok a fővárosi művelődési házakban 1983/84 Filmszakkör Balett Balett, jazz Művészi torna Színpadi tánc Rajz, egyéb

1 12 12 20 25

1984/85

1985/86

1986/87

1987/88

1988/89

1989/90

18 13 12

10 16 17 21

13 23 23

16 33 27

8 31

19 31

SZAKMATÜKÖR 2. 1983/84

1984/85

1985/86

1986/87

1987/88

3 3 103 1

1 1

3 1 6

17 1 1 2

Szobrász tanfolyam Ének Hangszer tanítás Zenei előkészítő Zenei írás-olvasás Zenei óvoda

1988/89

1989/90

A 90-es évek amatőr művészeti mozgalmának jellemzői A főváros amatőr művészeti mozgalma centrális helyzetéből adódóan különleges szerepet tölt be a hazai amatőr művészeti mozgalomban. A legkülönbözőbb művészeti ágakban működő csoportok legjobbjai a fővárosban működnek. Számos művészeti ág központja és számos mozgalom gerjesztője, elindítója (pl. táncház). A fővárosban működik a szakmai érdekvédelmi szervezetek többsége (országos egyesületek, szövetségek). Az országban érvényesülő tendenciák a fővárosban természetesen eltérő módon hatnak (pl. az önkormányzatok közművelődési feladatellátásában nem olyan mértékben és súllyal vesznek részt, mint a kistelepüléseken, vidéki városokban). Kevés olyan amatőr művészeti csoportot találhatunk, amely az adott településrész sajátos kultúrájából merít. (Természetesen léteznek kivételek, mint például a soroksári svábok fúvós hagyománya.) Ennek ellenére napjaink egyik fontos tendenciája a fővárosban élő nemzetiségi lakosság kulturális aktivizálódása. Egyre több nemzetiségi hagyományőrző csoport kezdte meg munkáját a 90-es években. Az utóbbi évek változó statisztika adatszolgáltatása miatt számos összehasonlítás nem tehető meg, többek között a 90-es évek elejétől hiányoznak egyes művészeti ágak részletes adatai. III. táblázat

Az amatőr művészeti ágak jelenléte a budapesti közművelődési intézményekben 1990-1998 között 1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

1997

1998

326 215

190 130

198 98

192 105

202 93

189 65

180 67

158 68

170 79

518

636

612

639

614

688

717

644

597

541

320

296

297

295

254

247

226

149

129 27

60 16

66 20

58 23

88 23

81 34

73 22

89 22

170 79

144

128

109

106

212

112

108

597

156

111

115

111

102

378

406

369

342

337

251

Önkormányzati intézmények Előadó-művészet Vizuális művészet Művészeti tanfolyamok száma Amatőr művészeti csoportok

Szakszervezeti és egyéb intézmények Előadó-művészet Vizuális művészet Művészeti tanfolyamok száma Amatőr művészeti csoportok

Fővárosi amatőr csoportok száma mindösszesen: Csoportok száma

686

396

382

A fővárosban működő amatőr csoportok taglétszáma

SZAKMATÜKÖR 2.

Előadó-művészet Vizuális művészet Művészeti tanfolyam Művészeti csoport

1990

1991

1992

1993

1994

1995

1996

1997

1998

12630 5300 22758 17930

6585 5179 23840 11764

7668 4389 24335 12057

6118 2461 20560 8579

7691 11364 18861 19055

6639 1695 17859 8334

6541 1555 16132 8096

6576 1773 18073 8349

4228 1463 15747 5691

A 90-es években az amatőr művészeti csoportok számának jelentős – mondhatnánk drasztikus – csökkenése tapasztalható. Az 1990-ben jelzett 686 csoporttal szemben 1998-ban csupán 251 csoportot tartott számon a statisztika. A résztvevők száma is jelentősen csökkent: 17930-ról 5691 főre. Ennek egyik oka az ország társadalmi, politikai gazdasági, átalakulása, a másik oka a tömegkommunikációs és informatikai forradalom kiteljesedése lehet. A szakágankénti részletes és elemző vizsgálat még várat magára. Néhány, az amatőr művészeti tevékenységet (általánosan) befolyásoló negatív és pozitív tényező: az önkormányzati rendszer kialakulása, a közművelődési feladatellátás átalakulása, a közművelődési intézmények számának csökkenése, feladatrendszerük átalakulása, az önerőből megoldandó feladatok számának növekedése (a saját bevétel arányának változásai), a gyermekművészetek magukra maradása – az úttörő mozgalom szervezőerejének megszűnése, a közművelődés finanszírozási rendszerének teljes mértékű átalakulása, a korábbi fenntartók, mecénások “kivonulása” az amatőr művészeti mozgalomból, az amatőr művészeti mozgalomban résztvevő tagok megélhetési problémái, a fiatalok pályakezdési gondjai, a civil társadalom kiépülése, az egyesületi formák térhódítása, az amatőr mozgalom depolitizáltsága (a politizálás intézményei és színterei megteremtődtek). A kilencvenes években egyre kevesebb amatőr-művészeti tevékenység kerül be az évente megjelenő TIPP-be, és láthatjuk, hogy a művészeti tanfolyamok száma is jelentős mértékben lecsökken, ez azonban a statisztikában nem jelenik meg ilyen markánsan. IV. táblázat

A fővárosi művelődési házakban működő amatőr művészeti csoportok és művészeti tanfolyamok a TIPP kiadvány alapján 1990-1998 között 1990/91

1991/92

1992/93

1995/96

1996/97

1997/98

Amatőr művészeti csoportok Báb, báb-együttes

Bűvész

Amatőr film, filmklub

Fotó

Irodalmi

Kórus

6 4

Népdal, nóta

12 4

Népzene Néptánc

Pantomim

Színjátszó csoport

2 5

Színház

7 25

SZAKMATÜKÖR 2. 1990/91

1991/92

1992/93

1995/96

1996/97

Színész

Szövő, szőnyegszövő szakkör

Ötvös

Kötő

Hímző

Bőrdíszműves

Kerámia

Képzőművészet

Tűzzománc

13 18

11 20

Fafaragó

Kézműves-komplex

Kosárfonás

Fazekas

Táncház Táncszínház

1 100

Tánc Társas tánc

Színpadi, disco, rock and roll

Zene Zenekar, énekkar

1997/98

14 32

Balett

Balett, jazz

Amatőr művészeti tanfolyamok

Orkesztika

Tánciskola tanfolyamok.

Művészi torna

Zene-mozgás

Mozgásművészet

Gitár

3 2

3 7

III. Tendenciák és lehetőségek az amatőr művészetek változásában (A folyamat, amely nem akkor kezdődött….. ) Az amatőr művészeti mozgalom jelentősebb szervezeti, “mozgalmi” változásai az 1980-as évek elején kezdődtek. Ekkor alakultak meg az első országos hatókörű egyesületek, szövetségek (Népművészeti Egyesület, Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Szabad Képzőművészek Egyesülete stb.), majd fokozatosan – elsősorban a kedvezőbb finanszírozás érdekében – a helyi egyesületek. Az egyesületi szerveződésnek három jelentősebb szakasza volt: 1982-83: a politika lehetővé tette, sőt ösztönözte az egyesületek alakulását, 1985-86: az amatőr művészeti csoportok egyre inkább felismerték az egyesületi formában rejlő lehetőségeket,

SZAKMATÜKÖR 2. 1989-91: a rendszerváltást követően az országos hatókörű egyesületek mellett ekkor jöttek létre tömegesen a helyi egyesületek. A 80-as évek legelejének művelődési viszonyait, ezen belül az amatőr művészeti mozgalmat az 1976-os közművelődési törvény hatása tartotta lendületben. Az állami szerepvállalás és kötelezettség, ha nem is megfelelő, de legalább elegendő anyagi javakat biztosít, mely stabilitást és kiegyensúlyozott működési feltételeket teremt az amatőr művészeti csoportok számára. Néhány művészeti ágban (néptánc, felnőtt színjátszás, kórusmozgalom) a szakszervezeteknek és a szövetkezeti szférának meghatározó szerepe volt. A 70-es évek végére, a 80-as évek elejére kiépült megyei módszertani központok (megyei művelődési központok) a mozgalom szakmai irányításában, szervezésében (szakági tanfolyamok, szakfelügyelet, felfutásos bemutatórendszer, országos szakági fesztiválok stb.) végeztek jelentős munkát. Az Országos Közművelődési Tanács, amely 1983. január 14-i ülésén tárgyalta meg az amatőr művészeti mozgalom helyzetét és fejlesztésének feladatait. 43 Megállapította, hogy a legdinamikusabban fejlődő és új eredményeket felmutató művészeti ág az újraéledő és megerősödő népművészet és a néptánc. “A mozgalom legújabb szakaszának 15 éve kezdődött térhódítása mind a mai napig tart, bár szakáganként az üteme különböző. A népművészet e fejlődése sokban folytatása a felszabadulást követő évekének, de jelentősen különbözik is tőle. Például több művészeti ágra, műfajra terjed ki , a régi, jobbára a népdalt és a néptáncot, a mai hangszeres népzenét és a tárgyi népművészetet is magában foglalja. A hagyományokhoz való kapcsolata (viszony), jellege szerint is van különbség: a folklór művészi feldolgozására törekvés mellett megerősödött, újraéledt a hagyományőrző mozgalom, a Röpülj páva. Kísérletek történnek a népművészetnek a mai élet mindennapjaihoz való kapcsolására is: a régi néptáncot színpadra vitte, a mait a mindennapi életben is gyakorolja a táncház mozgalom… A népművészeti mozgalom a hagyományokat az aktív művészeti gyakorlat alapformáiként fogja fel.” Ebben az időszakban válik mozgalommá a hazai táncház, mely főleg a fiatal városi értelmiség és diákság körében vált a szórakozás egyik formájává. „Megindult tehát a visszatanulási folyamat, de nem száraz tananyagként, hanem közvetlenül az élő forrásból. Személyes barátainkká vált mestereink - a hagyományőrző énekesek, zenészek és táncosok - ma is gyakori vendégek városi táncházainkban, fesztiváljainkon, nyári táborainkban. Így nyert új értelmet a 70-es évek eleje óta működő táncház-revival gyakorlatában a tudósok Bartók Béla, Kodály Zoltán, Martin György és követőik - munkája. A néphagyomány nem maradt múzeumi adatok sokasága, a népzene és a néptánc már nem csupán zeneszerzői és koreográfusi művek alapanyaga, hanem eredeti funkcióját, folytonos változását megőrizve él tovább. A Táncház Egyesület - az 1990-ben alapított Táncházi Kamara jogutódja - a táncházmozgalom és a hozzá kapcsolódó művészeti ágak társadalmi szervezete. Tagjai között megtalálhatók hivatásos művészek, műkedvelő előadók, oktatók, néprajzosok és olyanok is, akik "csak" kedvelik a népzenét és a néptáncot. A Táncház Egyesület céljai közé tartozik rendezvények, kiadványok, gyűjtések és oktatási feladatok megvalósítása, tagjainak összefogása és más intézményekkel, szervezetekkel való együttműködés”. Ebben az időszakban jönnek létre az, un. szakmai házak (Budapest, Salgótarján, Székesfehérvár, Szombathely, Szekszárd, Sátoraljaújhely, Szeged, Jászberény) – többnyire egy-egy jelen43

Vitaanyag alcímen a Művelődési Minisztérium megjelentette az ülés, illetve az elfogadott határozati javaslatok anyagát. Az átfogó, a mozgalom egészét vizsgáló anyag előkészítését, az egyes szakágak elemzését a Népművelési Intézet végezte el. 71

SZAKMATÜKÖR 2. tős, illetve kiemelkedően működő táncegyüttes “holdudvarában” azzal a céllal, hogy szakmai segítséget nyújtsanak a környezetükben működő együttesek számára, és hogy rendszerezzék, gyűjtsék azokat az ismereteket, hagyományokat, amelyek az adott tájegységre a legjellemzőbbek.44 Az 1985-ös vizsgálat a fővárosban igen eredményes és színvonalas néptánccsoportokat regisztrál, jóllehet többségük nem közművelődési intézményekben, hanem iskolákban, egyetemeken, főiskolákon, a szakszervezeti és egyéb fenntartású együttesek pedig önállóan működtek. Az együtteseknek körülbelül a harmadát tartották fenn művelődési házak. A fővárosi művelődési házakban az 1983-1999 között működő néptánc együttesek, csoportok száma (a TIPP alapján) közel a felére csökkent.

Néptánc

1983

1988

1997

1999

Pozitív jelenség, hogy míg a nyolcvanas évek közepén még csak néhány iskolában volt tantervbe beépített néptánc oktatás, addig napjainkra ezek száma igen jelentős. A tárgyalkotó népművészet a nyolcvanas évek közepére messze meghaladta azokat a formákat, amelyeket korábban hobby szintjére süllyesztett és díszítőművészetként tartott számon a szakköri mozgalom. A különböző a népi mesterségek újraélesztése, megőrzése és beemelése a mindennapi kultúrába a Népművészeti Egyesület egyik legfontosabb feladata. Az 1982-ben megalakult egyesület a mozgalom szervező erejévé vált. Az egyes szakágak: faragók, fazekasok, szövők stb. kialakították saját rendszerüket, bemutatkozási lehetőségeiket, kiállításukat. Az Egyesület megalakulása óta legfontosabb céljának tekinti a hagyományos magyar népi kézművesség értékeinek támogatását, a népművészettel foglalkozó emberek összefogását, helyi egyesületek, szervezetek létrehozását. Ugyanakkor kezdettől fogva a szervezet tevékenységi körébe tartozik rendezvények, kiállítások, vásárok megrendezése, pályázatok kiírása, szakmai továbbképzések, táborok megszervezése. A megyei szervezetek országos összefogása érdekében 1994-ben létrehozták a Népművészeti Egyesületek Szövetségét, mely 1987 óta minden évben megrendezi a magyarországi kézművesek legnagyobb országos rendezvényét, a Mesterségek Ünnepét a Budai Várban. Ez a rendezvény egyre nagyobb szakmai és idegenforgalmi sikert hoz az országnak. Napjainkra a mozgalom átalakult, illetve bizonyos vonatkozásaiban piacosodott, azaz sok alkotónak, alkotócsoportnak sikerült “profivá” válnia, melyet a piacképes kereslet előretörése is elősegített. A nyolcvanas évek közepétől egyre erőteljesebb lett a képzés iránti igény, így az intézmények egy része tanfolyami kereteket biztosított az érdeklődők számára. A legjelentősebb áttörést a népi játék és kismesterség oktatás elindítása, szakmáinak az Országos Képzési Jegyzékbe való bekerülése jelentette. A Budapesti Művelődési Központban megindult – majd számos követő iskolával kibővült – Pályakezdők Speciális Szakiskolája igazi áttörést jelentett a kézműves képzés terén.

Az akkori művelődéspolitika fontos szerepet tulajdonított az ilyen típusú és központi forrásokból finanszírozott, un. módszertani bázisoknak, műhelyeknek, amelyek közül egyedül a néptáncos szakmai házak, más feladattal és funkcióval a népművészeti alkotótelepek erősödtek meg, és működnek napjainkban is. Az ugyanebben az időszakban létrehozott, az amatőr színházi mozgalmat segítő bázisok teljes mértékben megszűntek. 72

SZAKMATÜKÖR 2. V. táblázat A főváros művelődési házaiban működő, tárgyalkotó népművészettel foglalkozó csoportok és tevékenységi formák (a TIPP feldolgozása alapján) 1983/84 Hímző

1984/85

1985/86

Fazekas Szövő szakkör Fafaragó Szőnyegszövő

Bőrdíszműves

Textil, textilfestés

Tárgyformálás

1986/87

1987/88

1988/89

2 2

Kézműves

Kerámia

1991 30

1992 32

Összesen:

Kézműves-komplex

1989/90

1995 51

1996 26

1998 59

32 1999 58

A táblázatból jól látható, hogy míg a 80-as években igen differenciált tevékenységi formákat, elkülönült csoportokat és képzési lehetőségeket közöltek az intézmények a TIPP-ben, addig a 90-es évekre inkább a komplex műhelyek léte a jellemző. A statisztikai adatszolgáltatás esetlegessége, pontatlansága miatt alapvetően a TIPP adataira kell támaszkodnunk, amelyből szintén csak megszorítással (csak az intézmények egyharmada szolgáltat rendszeresen adatokat) olvashatunk ki tendenciákat. A főváros az ének-zenei mozgalomban jelentős helyet foglal el, elsősorban a kórusok szerepe meghatározó, a 80-as években ezek több mint fele szakszervezeti fenntartású volt. A rendszerváltás követő időszak elsősorban ezeket a kórusokat és zenekarokat érintette kedvezőtlenül. A mozgalom erős összefogó szervezete a KÓTA, melynek jól kiépített megyei szervezetei működnek, illetve a fővárosban a Budapesti Kórusok Tanácsa. A könnyűzenei együttesek (pop-rock) a kilencvenes évekre szinte teljesen kiszorultak a közművelődési intézményekből, a tartós mondanivalóval és céllal rendelkezők a profi világban találták meg a számításukat. Az amatőr színház (színjátszás, bábozás), versmondás országos egyesületei nagyobbrészt 1989-ben jöttek létre, mint például a Magyar Színjátékos Szövetség, a Drámapedagógiai Társaság, a Diákszínjátszók Egyesülete, a Bábosok Országos Egyesülete vagy a Magyar Versmondók Egyesülete. A fővárosi amatőr színházi világ az elmúlt két évtizedben teljesen átalakult. A jelentősebb amatőr színházak beépülésük egyes intézmények tevékenységébe, vagy teljes mértékben önállósodtak. A nyolcvanas években Budapesten még 50 körül volt a csoportok száma, mára azonban 10 együttesre fogyatkozott. A klasszikus értelemben vett amatőr színjátszás ma már elsősorban az iskolákban található meg. Nánay István a „Játékos” című lapban így ír a változás okairól: “A nyolcvanas évek második felében azonban gyökeres változás állt be. Részben a politikaiideológiai fellazulás, részben egy erősödő művészi és közönségigény következtében jó néhány olyan színházi csapat alakult, amely kiküzdötte magának azt a köztes létezési helyzetet, amelyet a félhivatalossággal lehet jellemezni.

SZAKMATÜKÖR 2. Ennek a formációnak egyre nagyobb létjogosultsága lett, önálló szektorrá duzzadt, jobb szó híján alternatívnak kereszteltetett, utalva arra, hogy e színházfajta az amatőrizmustól is, a professzionalizmustól is elhatárolódik. Az a határ, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulójától jól érzékelhetően az amatőr színjátszó mozgalom és az amatőr színházak között húzódott, a kilencvenes évekre elmélyült, az amatőrizmus és az alternativitás élesen elvált egymástól. Úgy tűnik, ma már könnyebb az átjárás az alternatív és a hivatásos színházi világ között, mint az amatőrök és az alternatívok között, holott értelemszerűen az utóbbi elsősorban az előbbiből töltekezhet fel, ez adhatja utánpótlásának bázisát. Az alternatív színház kialakítja a maga speciális nyelvét, eszköztárát, műfajait, stílusát, s léte, működése, eredményei révén a megmerevedett színházi struktúra kényszerű bomlásának, átalakulásának, megújulásának egyik leglényegesebb hajtóereje.” A főváros közművelődési intézményeiben egyre több színitanoda és egyéb képzési forma jelent meg a nyolcvanas évek végén a kilencvenes évek elején. A fővárosi művelődési házakban a bábjátszás –egy-két kivételtől eltekintve – szinte teljesen eltűnt. A versmondás - a 80-as évek közepéhez hasonlóan - napjainkban ismételten reneszánszát éli. A mozgalom szervezője, irányítója az 1992-ben alakult Magyar Versmondók Egyesülete, amelynek budapesti szervezete segíti a fővárosban működő versmondókat. Nyolcadik éve jelenik meg lapjuk, a Versmondó. A főváros vizuális művészeti élete a nyolcvanas években jelentős fejődésnek indult, az amatőr képzőművészeti körök száma a nyolcvanas évek közepére több mint kétszeresére növekedett. 1986-ban 86 képző- és iparművészeti kör működött. Az 1985-ös fővárosi vizsgálat megállapításai szerint erre az időszakra tehető egy jelentős differenciálódás a képző- és iparművészeti művelők táborában. Az önkifejezés és önmegvalósítás mellett egyre nagyobb szerepet kapott a főiskolára való felkészülés. Az amatőr fotó- és filmművészet nyolcvanas évekbeli felfutását jelentős mértékben segítette az 1984-ben alakult Magyar Amatőr Fotókörök és Fotóklubok Szövetsége. A klubok szellemi élete és kisugárzása ebben az időszakban igen jelentős. Kiállítás-politikájukra, alkotói tevékenységükre az erős közéletiség, a társadalmi problémákra való közvetlen reagálás a jellemző. A nyolcvanas évek közepéig hasonlóan erős közéletiség és igen erős társadalmi bírálat jellemezte az igen progresszív amatőr filmeket is. Az 1985-ös vizsgálat megállapította: “A filmes szakkörök témaválasztásában fokozott érdeklődés figyelhető meg a társadalmi kérdések iránt, főleg a fiatalok körében. A 70-es évek kísérleti film fellendülése évtizedünk elején alábbhagyott, helyét egy erősen szubjektív látásmód, egyéni mitológiák én-keresése foglalta el.” (Idézet az 1985ös tanulmányból.) Mindhárom vizuális művészeti ág fejlődését jól szolgálták a BMK által szervezett Vizuális Művészeti Hónap különböző rendezvényei, eseményei. A kilencvenes évek végére a vizuális művészeti körök száma a felére csökkent, a fotó területén azonban még több csoport szűnt meg. Ennek ellenére biztosan állíthatjuk, hogy a képzőművészeti körök még mindig nagy népszerűségnek örvendenek. A globalizáció és benne az információs világ robbanásszerű változásai, folytonos kihívásai a nemzeti kultúrákat arra kényszeríti, hogy megmaradásuk érdekében, megfelelő válaszokat találjanak a fenyegető „feloldódás” ellen. Sajátos nemzeti kultúránk megmaradásának egyik lehetősége azokban az önszerveződő kis csoportokban, lokális közösségekben található meg, akik alkotó, cselekvő módon képesek megőrizni és átörökíteni saját és környezetük kultúráját. Ezek közül is kiemelkedő jelentőséggel bírnak az amatőr művészetek alkotói.

SZAKMATÜKÖR 2.

Országos hatókörű amatőr művészeti szervezetek névsora 1. Academia Ludi et Artis Művészetpedagógiai Egyesület 1011 Budapest, Corvin tér 8. 2. Bábjátékos Egyesület 1251 Budapest, Postafiók 101. 3. Európai Folklór Központért Egyesület 1011 Budapest, Corvin tér 8. 4. Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetsége 1011 Budapest, Corvin tér 8. 5. Kiss Áron Magyar Játék Társaság 1033 Budapest, Fő tér 1. 6. Magyar Akrobatikus Rock and Roll Szövetség 1164 Budapest, Vidámvásár út 37/a. 7. Magyar Amatőr Fotóklubok és Szakkörök Szövetsége 1251 Budapest, Postafiók 101. 8. Magyar Divat- és Sporttánc szövetség 2400 Dunaújváros, Apáczai u. 11. 9. Magyar Drámapedagógiai Társaság 1251 Budapest, Postafiók 101. 10. Magyar Fúvószenekari Szövetség 1428 Budapest, Postafiók 65. 11. Magyar Független Film- és Videó Szövetség 1158 Budapest, Doktor Sándor u. 45. 12. Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége 1370 Budapest, Vörösmarty tér 1-3.

13. Magyar Népművészeti Egyesület 6000 Kecskemét, Daru u. 11. 14. Magyar Színjátékos Szövetség 1251 Budapest, Postafiók 101. 15. Magyar Táncsport Szövetség 1114 Budapest, Bartók Béla út 57. 16. Magyar Versmondók Egyesülete 1251 Budapest, Postafiók 101. 17. Martin György Néptáncszövetség 1251 Budapest, Postafiók 101. 18. Muharay Elemér Népművészeti Szövetség 1011 Budapest, Corvin tér 8. 19. Országos Diákszínjátszó Egyesület 1085 Budapest, Horánszky u. 11. 20. Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület 1011 Budapest, Corvin tér 8. 21. Szabad Képző- és Iparművészek Szövetsége 1251 Budapest, Postafiók 101. 22. Szabad Színjátszásért Egyesület 1251 Budapest, Postafiók 101. 23. Táncház Egyesület 1251 Budapest, Postafiók 101. 24. Táncpedagógusok Országos Szövetsége 1406.Budapest, Postafiók 21.

SZAKMATÜKÖR 2.

Lipp Márta: Életmód programok Budapest művelődési házaiban az elmúlt 17 évben Az életmód kifejezés a hetvenes, nyolcvanas évek nagy szlogenje volt, nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte. A kor szellemét jól tükröző összefoglaló jellege és a humán értelmiségre megbűvölően ható programadó felhangja alkalmassá tette, hogy a különféle társadalmi területeken tevékenykedők összekötő, közös szemléletet jelző, bensőséges fogalma legyen: mint az emberi élet szociokulturális megközelítése. Ez a korszak érlelte be a hetvenes évektől fokozatosan végbemenő társadalomtudományi paradigma-váltást, amely a Max Weber-i értelmező szociológiából átvett értékközpontú kultúrafelfogás helyére Geertz, Bourdieau Foucault nevével fémjelezhető „mindennapi kultúra” értelmezést állította. Miután megpróbálták leválasztani a tisztán kulturális jelenségekről a társadalmiakat, más magyarázó elvet kellett keresni a kultúrán belül, amely az elmosódó osztályhelyzetnél árnyaltabb tagolás kifejezésére is alkalmas. Ahogy az értékek kezdtek homogenizálódni, a kulturális különbségek kezdtek finomabban differenciálódni, amit csak a kultúra finom-szerkezetéből, a szimbólumok jelentéséből és a kifejezések egyéni jellegéből lehet érzékelni. Az ötvenes-hatvanas évek szociológiájának kurrens témája a társadalmi osztályok és a hozzájuk köthető kultúra volt. A hetvenes évek kutatásainak slágerei a „szociokulturális csoportok”, az úgynevezett „életmód csoportok” voltak, ami inkább a közös tudást, az életforma hasonló kidolgozottságát jelentette, mint a közös célt (ld. Bourdieautól származó „életstratégiák” fogalom tudományos karrierjét), szemben a korábbi osztály-kultúra megközelítéssel, amely az életelképzeléseket vizsgálva a külön értékek meglétét emelte ki, mint a társadalmi különbségek tükröződését. A hetvenes években nagy zavart nagy zavart okozott és sokszor tévútra vezetett a két megközelítés egybemosása: amikor a szubkultúrákat a saját külön értékrend kimutatásával akarták meghatározni. Ha nem tudták kimutatni, kétségbe vonták a létezésüket. Ékes példája ennek a könyvtárnyi meddő vita, hogy létezik-e az Oscar Lewis által leírt „szegénység kultúrája”, ha egyszer nincs a többségi társadalométól lényegileg eltérő értékprofilja. Holott ekkor a valóságban már a legvaskosabb társadalmi különbségek sem az eltérő értékekben, hanem az azonos értékek eltérő jelentésében fejeződtek ki. A hetvenes évek érték-kutatásai Illinois államtól Magyarországig rendre kimutatták, hogy a legpreferáltabb értékek – társadalmi helyzetre való tekintet nélkül – a béke, a család, a jólét és az egyéniség kibontakozása. A kultúrakoncepcióban bekövetkezett változás a háború utáni évek gazdaságilag szegényebb, de eszmékben gazdag időszakát felváltó jóléti társadalom létrejöttével együtt ment végbe. A korábbi értékközpontú nézet a kultúrát elsősorban, mint eszmerendszert tekintette, amely a közösségek, a társadalmi csoportok céljait meghatározó eszményeket, a szemléletet adja. Középpontjában az értékek hangsúlyozásával a kultúra szellemi tartománya áll. Ennek a szociológiai fogantatású kultúra-koncepciónak a virágzása, amely a közösségeket teszi a fő helyre, arra a történelmi periódusra esik (a világháborút követő konszolidációs folyamat), amelyben oly nagy átrendeződés ment végbe, hogy társadalmi méretekben kellett új eszményeket elsajátítani, az életnek új értelmet adni. Ez a helyzet min-

SZAKMATÜKÖR 2. den radikális társadalmi átalakulás idején. Új közösségek, társadalmi csoportok jönnek létre, melyek eszméik alapján, a kultúra elementáris – alkalmasint ideologikus jegyein különböztetik meg magukat. Ezekben az időszakokban a kultúra hangsúlyozottan közösségi jellegű és eszmei meghatározottságú. A társadalmi hovatartozás érzése a lényeg, s ehhez elégséges felmutatni a közös életforma kereteit, külsődleges jegyeit. A rendszerváltás utáni első nagy átrendeződés az erő eszménye mentén ment végbe. Akik nem akartak kikapcsolódni az áramkörből, azoknak fel kellett mutatni valamilyen lényegi jegyét, hogy az „erősekhez” tartoznak, s hogy gyengeségnek, lejárt érvényűnek tartják az intellektuális „okoskodást”. Ezt az eszményt is igen különböző kulturális szinten lehet kifejezni, de ilyenkor nem ez a fontos. Ad abszurdum azonos körbe kerülhet egy kifinomult polgár egy „félanalfabéta” polgárral”, a közös életfelfogás, a törekvések és ezek kívülről is látható jegyei alapján, mint például a jól karbantartott test, az érdekérvényesítés szándékának határozott kifejezésre juttatása, a dinamikus életszervezés stb. A mindennapi kultúra-felfogás érvénye megállapodott társadalmi helyzethez,hosszú, hosszú, konszolidált periódushoz köthető, amikor az élet kényelmesebbé tételén, az életmódok „cizellálásán” van a sor. Ekkor a kultúra elsősorban, mint „praxis” jelenik meg (Borurdieau), s tudásjellege kerül előtérbe. Angolosan a „skill”, a „now-how”, magyarán szólva a „csízió”, a mindennapokat élvezetesebbé tevő tudások, technikák, fogások: az egyre tökéletesítettebb készségként megfelelő életforma. Ekkorra az életforma körvonalai elhalványodtak, s az élet „csinálásának módozatai” kerülnek előtérbe. Kulcsfogalommá válik az „életvezetés”. Ezt a periódust nem az életformák, a keretek, az elhatárolódást hangsúlyozó szembeszökő jegyek, hanem az életmódok jellemzik. Ilyenkor az elkülönítő elvek a bensőséges dolgok tartományába hatolnak be, s árnyalatnyi különbségek is döntőnek számítanak. Az értékközpontú kultúrák inkluzív, befogadó átfogó jellegével szemben a mindennapi kultúrában az számít, ami exkluzív. Gondoljunk a hetvenes évek nyugati divat-szociológiai leírásaira vagy pl. a Hair című filmre, amiből világossá válik, hogy milliomos fiatal és az alsóbb osztálybéli egyformán hord farmert, csak az előbbi méregdrága szalonból kikerült egyedi darabot. Valószínűleg az sem véletlen, hogy a hetvenes évek divatos hazai lekicsinylő mondatfordulata az volt, hogy az illető „nem tudja megkülönböztetni a tornacipőt a teniszcipőtől”. Ezekben a korszakokban, aki ad magára, az egyéninek akar látszani, aminek egyik megnyilvánulása, hogy sikk lesz valamiben ínyencnek vagy egyenesen dekadensnek lenni. A hetvenes évek pedagógiájának eszménye – nálunk is – a „teljesítményképes tudás” lett a korábbi, erős ént adó „szilárd erkölccsel” szemben. Tudományos kategóriaként előtérbe kerül a „redukció” fogalma (Hussserl, fenomenológia), amely a hétköznapi észjárást teszi meg érdeklődése tárgyává. Azt a logikát, amely a szellemi dolgok immanenciájára fittyet hányva kiveszi belőlük a számára szükségeset. Darabjaira szedi őket, és a mindennapi élet heurisztikája szerint elrendezve közhasznú, „élő-kultúrára” váltja. Használja a kultúra mindkét tartományát, az értéket és az ismereteket is, de megfosztja őket „nagyszabású mivoltuktól”, saját törvényeik szerinti létezési formájuktól, s az egyes ember léptékéhez igazítva vulgarizálja. Az embernek önmaga mélyebb megértéséhez, érzésvilágának felismeréséhez és vágyainak alátámasztásához, mintegy az életvitel igazolásához „érvként” használja az eszmetöredékeket. A rendszerű tudásból kimazsolázott ismeretekkel, technikákkal pedig önmaga megérett jelentésének kifejezését gazdagítja.

SZAKMATÜKÖR 2. Amit mindennapi kultúraként veszít „fenségében”, megnyeri realitásban: a józanész tartamává és egyúttal csiszolójává válik. Ez a hétköznapi élet követelményéhez asszimiláló redukciós folyamat teszi lehetővé annak a kulturális eszköztárnak („tool-kit”) a kimunkálását, amely képes az egyenlítésre: az egyedi arculatok megalkotására és árnyalt kifejezésére. Ezekben az időszakokban a kultúra individuális beállítottságú, ls az egyénivé válás igényét ösztönzi. Eszményorientált periódusban a mindennapi problémák kerülnek előtérbe, sőt azok olyan súlyosak, hogy teljesen új készségek kellenének a megoldásukhoz. Pont az a baj ugyanis, hogy az új helyzetben a régi tudás nem szuperál. Át kell „készletezni a kulturális eszköztárat”, s ilyen roppant munkára, amely szinte a gyerekkoréhoz hasonlítható mérvű tudást tesz szükségessé, az ember akkor szánja rá magár, ha értelmét látja, ha célt lát maga előtt, amellyel jövöjét biztosítani tudja. Az ellenkező oldalról közelítve: ebben a tudathiányos periódusban arra van legelőszőr szükség, hogy a kiüresedett eszmék helyére újak kerüljenek, amelyekben hinni, és amelyekhez kapcsolódni lehet, amelyek miatt érdemes a mindennapi kultúrát „újratanulni”. A kultúrának ilyenkor definiáló, kijelölő, irányadó szerepe van, ami az erejét hívja ki. Egy átrendeződő társadalomban nélkülözhetetlenek az egyértelmű „elkülönítő” elvek, amelyek képesek megmozdítani a szívet is és az észt is. Ezeknek az időszakoknak a kultúrájában „kicsire nem adnak”. A dinamika számít és nem a részletek. A kultúra „húzóágazatává” az értékek válnak, amelyek kettős elemi vágyat, mely szerint a cselekedeteink értelmét keressük, s másfelől egy meglelt értelem szellemében cselekedni akarunk. A „tudni miért” és a „tudni mit” kettős igényéhez az értékek adnak eligazítást. Eszményként fókuszba állítanak és kíváncsivá tesznek egy célt, normaként pedig komolyan vetetik a betartását. Ezzel a rigorozitással biztosítják, hogy egybekössék a társadalmilag együvé tartozókat, s hogy azok megkülönböztessék magukat életformájuk alapján. Az értékeknek ez a két aspektusa körülhatárolja egy vágyott élet kereteit. Csak a kereteit, ám azokat határozottan, egyértelműen. Olyan elementáris értéknek kell a középpontban állnia, ami képes elemi, elsődleges jelentése mentén szortírozni az embereket. Az egyértelműség azért fontos, hogy könnyítse tisztázni a frontokat, ki hol áll és ki merre tart. S nem kevésbé a gyakorlati kivitelezést is, hogy ne lehessen eltévedni az értelmezések útvesztőiben, s hogy ne tegye lehetetlenné a vonzó életforma cselekvésre, megvalósításra indító átélését annak a bizonyos csíziónak, a kifinomult élettechnikák birtoklásának hiánya. Az életforma kereteinek kitöltésére -– sokszor rafinált tudással, egyéni színekkel -–az ilyen periódusok kevéssé érzékenyek. Pedig ez az, ami az identifikációt megszilárdítja, a viszontagságokkal szemben ellenállóvá teszi. Ezekben a társadalmilag nyitott időszakokban nemcsak felemelkedni, hanem lecsúszni is könnyű, pont a felszínes társadalmi identifikáció vagy annak teljes hiánya miatt.

Hogyan lehet ilyenkor a kultúrával segíteni? A segítő gyakorlatnak mindenkor erőfeszítéseket kell tennie a periódus egyoldalúságának ellensúlyozására. „Előre kell dolgozni”, s elsősorban az egyéneket a lehető leghatékonyabban hozzá kell segíteni identifikációjuk elmélyítéséhez az eszmények kiegyenlítésével, s az adott életforma kereteinek kitöltéséhez szükséges tudás megszerzésével, új készségek kialakításával. Hangsúlyos feladat a személyiségfejlesztés, mert ennek a kor-

SZAKMATÜKÖR 2. szak nem kedvez, ugyanakkor e nélkül gyenge lábakon áll a társadalmi azonosságtudat, s nem állja ki az élet által feladott nehézségek próbáját. Közösségi tekintetben is előre kell dolgozni, tudatosítani kell az egységet. Ilyenkor a társadalmi megosztottságot szemmel láthatóvá teszik a nyers érdekkülönbségek, amelyek kulturálisan az értékek különbözőségében fejeződnek ki. Az értékek akkor tudnak össznemzeti szinten egységbe kerülni, ha az életformák feltöltődnek új tudással, amely kulturálisan nivelláló hatású. Ez lehetővé teszi a különböző társadalmi csoportok eltérő értékeinek egy átfogóbb keretbe történő integrálását. Ekkor azonban nem differenciáló erővel rendelkező eszmény, hanem az integrálni képes eszme kerül a középpontba. A hovatartozásban az erősen élhető érzést kezdi háttérbe szorítani a kifinomult tudás. Az értékek közös nevezőre kerülnek, az értelmük kitágul egy univerzális eszme égisze alatt, amely a jelentések sokféleségét képes magába foglalni. A kulturális segítőmunkának ezt a folyamatot kell előrevetítenie. Ez elsősorban intellektuális úton lehetséges, ami az egyéni tudatra hat. A közösségi munkában az eszmények életközelbe hozása, a minták eltérő variációinak megismerése segíti a jelentések finomodását, ami ilyenkor a legsürgetőbb. Megállapodott társadalmi helyzetben viszont, amikor a kultúrával szemben támasztott követelmények praktikusak, felértékelődnek a kultúra közhasznú elemei. Ekkor nem elég tudni, amit mindenki tud, egyéni leleményre is szükség van, hogy értékeljék az embert. A problémák nem annyira elemiek, mint inkább rafináltak. A hetvenes években az élet olyan – a kor szelleméből adódó – dilemmákkal volt terhes, amit igen sokan egyénileg is átéltek. Ezeket – eltávolodva a kórtól – az ember sokszor utólag mondvacsináltnak érzi. Gondoljunk csak a „beépülni vagy kívül maradni” értelmiségi vívódásra. Ez nemcsak keleten volt jellemző, a hatalomtól való függés-függetlenség kérdése a nyugati értelmiségnek is egyénített drámája volt. Ha az élet sínen van, nem a célok, hanem azok értelme kerül előtérbe. A célok értelmének megkérdőjelezése állandóan napirenden van, anélkül, hogy maguknak a céloknak a megváltozása komolyan felmerülne. Sokaknak szenvedést okoz ilyenkor, hogy az „értelem” kikopik a célok alól a jól olajozott hétköznapokban. Ami a konszolidációhoz nélkülözhetetlen, az a mindennapi élethez szükséges virtuóz tudás, a tervezés és kivitelezés, a „jövő fölötti rendelkezés” biztonsága. Ez teszi lehetővé, hogy előjöjjenek a „nem mindennapi problémák”, hogy az emberekben fölébredjen a vágy arra, hogy önmagukon túlmutató dolgokkal kezdjenek el foglalkozni. Ahogy az eszményközpontú periódus az adekvát mindennapi tudás megszerzésének vágyát felkeltve új közösségeket formál az egyéni érdekeken, úgy praktikus periódusokban az eszménykeresők is egyénítik a közösséget. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a vizsgált időszak (1983-2000) mindkét periódusát érinti. A nyolcvanas évek eleje a mindennapi kultúra virágzásának ideje, második fele pedig az egyre erőteljesebb fellazuló társadalmi viszonyoké. A kilencvenes évekkel nemcsak a rendszerváltás, hanem az átmeneti társadalmakra jellemző új kulturális periódus is kezdetét vette, azé a periódusé, amelyben az értékek fokozott jelentőségre tesznek szert. A nyolcvanas évek második felének „túlérett”, felbomló időszaka kiábrándulást hozott. Az évtizedforduló tiszavirág életű föllelkesedése nem tudta ellensúlyozni a radikális tár-

SZAKMATÜKÖR 2. sadalmi átalakulás kezdeti, különösen kritikus időszakára jellemző elbizonytalanodást és a céltalanságba forduló, válságossá fokozódott értékvákuumot. Izgalmas nyomon követni, hogy az ország fővárosának művelődési házai reagáltak-e és hogyan az elmúlt 17 év korszakváltást hozó, az emberek életét jelentősen befolyásoló társadalmi-kulturális folyamataira. A vizsgált periódus négy, egymástól jól megkülönböztethető, eltérő karakterű szakaszra bomlik: 1. 1985 előtt 2. 1986-tól 1989-90-ig 3. 1989-től 1993-ig 4. 1994 után 1. Az 1985. előtti programok tisztán hozzák az úgynevezett „megállapodott társadalmi helyzetre” jellemző, hagyományos életmód-kultúrát. Folytatódnak az immár körülbelül egy évtizede útjukra bocsátott progresszív s még mindig sikeres formák, amelyek koncepcionálisan és hangsúlyozottan s mindennapi élet problémáihoz kapcsolódó szemléletükkel a közművelődés megújítását szolgálták. Az egyik fő vonulat az életmód-kultúrát direktben segítő, közhasznú ismeretek gazdagítását célzó művelődési alkalmak, melyek a háztartással, az egészséggel, a lakás-és otthonépítéssel-szépítéssel, az étkezési szokásokkal stb. kapcsolatosak. Az országos trendek is hasonlóak. Ekkorra érik be a Népművelési Intézet Művelődési Otthon Osztályának „nyitott ház” kísérlete, amelyet 1976-ban kezdtünk. Beke Pál vezetésével, és nagymértékben Varga Tamás invenciói alapján. Ez a nagy horderejű, a mai napig páratlan és kellőképpen mindeddig nem kiértékelt munka az egész szakmát fölpezsdítette, és a korszak szellemi áramlatával szinkronba hozta. Úgynevezett „tematikus anyagokat” készítettünk az ország legjobb szakembereivel, amelyek egy-egy szakterület (pl. bőrművesség, szövés, szabás-varrás, főzés stb.) didaktikusan felépített gyakorlati ismereteit tartalmazták acélból, hogy bárki otthon vagy a művelődési házban elkészíthesse belőle saját maga, amit szeretne: egy bőr papucsot, egy táskát, egy makramé virágtartót stb.. Ezek a segédanyagok a hiányos, a mindennapi kultúrára akkor még „rámozdulni” képtelen könyvkiadást is próbálták pótolni. A nyolcvanas években már követték ezt a szemlélet a „lomhább ágazatok” is, elkezdődött a szakácskönyv és egyéb receptkönyvek dömpingje, tv műsorok stb. A fővárosi intézményekben ennek az évtizednek az első felében évente 10-12 ilyen jellegű program volt. Ezek többsége lazább közösségi keretek között, klubformában működött: asszonyklub, kismama klub, ínyenc klub, a komplex – divattal. konyhaművészettel, lakberendezéssel egyaránt foglalkozó – Módi Klub (a nyitott ház kísérlet nyomán) a Rideg Sándor Művelődési Házban stb. Tanfolyami formában ekkor már csak a főzés, háztartásvezetés működött, évente 5-6 helyen. A hetvenes évek másik nagy progresszív kezdeményezése, a pszichológiai kultúra terjesztése, a mentálhigiéné nyomán kb. hasonló mennyiségű program volt a nyolcvanas évek elején: évente kb. 10-12 alkalommal. Ezek elsősorban – a kor szellemének megfelelően – többségükben az egyedi személyiségre koncentráltak, s ezen belül nem egy meghatározott készség fejlesztésére, hanem a személyiség egészére. Még stabilan vannak a

SZAKMATÜKÖR 2. hetvenes évek elején indult önismereti klubok (évi 2-3), a kreativitást segítők (pszichodráma, kreatív személyiségfejlesztés), de divatosabbak a feszültségoldó, közérzetjavító csoportok, autogén tréningek (átlagosan évi 5-6 alkalom). Kétféle formát lehet ebben az időszakban találni, a közösséget, mint támaszt alkalmazók közül: Teaházat 2 helyen, s ugyancsak két helyen még a rendszerváltás után fönnmaradó Alkohol ellenes Klubot. Ez utóbbiról merevsége, formalitása miatt a mentálhigiénés szakmának nem túl jó véleménye volt (ld Közösségi mentálhigiéné Szerk. Gerevich József), mégis örvendetes, hogy a Menta Klub hosszú évekig folyamatosan működött a Fővárosi Gázművek Művelődési Házban és a Corvin Művelődési Házban, a Viktória Klub pedig a Csepeli Munkásotthonban. A folyamatosság egyébként is jellemző volt azokra az évekre. A stabilitást minden tekintetben előtérbe helyező korszellem nyilvánult meg abban, hogy a folytonosság más formák esetében is általános volt, de jellemző volt a szaktudományokra (pszichológia, orvostudomány) való támaszkodás és a szakosodás is. Az egyéniségre való törekvés univerzális volt ebben az időszakban, mely nemcsak a személyekre, hanem az intézményekre is vonatkozott, amelyek közül néhány az egyéni arculatát épp a mentálhigiénés, pszichológiai programok által nyerte el (pl. Józsefvárosi Művelődési Ház, Danúvia, Derkovits). 1983-84-ben tizenkettő, 1984-85.ben tíz pszichológiai forma zajlott 9-9 művelődési házban. A harmadik programtípus a sportra, testmozgásra épül (évi 26-28 alkalom). Ezek zöme kondicionáló torna és aerobic. A keletiek közül még csak a jóga jelenik meg, ez is elvétve í8évi 2-4 alkalom). Új formaként már megjelenik egyedileg a betegségre épülő önsegítő csoportok elődje, az évekig fönnmaradó Írisz Klub, a szembetegeknek. (József Attila Művelődési Központ) és a mozgássérültek klubjai, amiből 1983-ban még csak három, 1984-85-ben pedig már 19 van. S megjelenik a következő időszak „slágere”, a tanácsadás is 1984-ben, ami ekkor még a fizikai egészségre vonatkozik, mint orvosi diagnózis és tanácsadás, de így is abszolút újdonságnak számít (Lágymányosi Közösségi Ház és a XXII. kerületi Művelődési Központ). Táblázatba összegezve ezt az időszakot: Programfajta Életmód Pszichológia Önsegítő Sport, torna Összesen:

1983-84 12 12 4 28 56

1984-85 11 10 19 27 66

Összesen: 23 22 23 54 122

2. 1985-től 1989-90-ig: A nyolcvanas évtized közepétől a rendszerváltásig az életmódprogramok dömpingje kezdődik, nagyon is pontosan előre jelezve egy társadalmi változás előszelét. Ebben a pár évben minden a keresés és a szabadság jegyében zajlik. Összeér két dolog, egy lezáruló korszak vége és egy radikálisan új kezdetének előkészítése, amely már kezdi megteremteni és kihordani egy másik kor szellemének kulturális jelenségeit. A régi és az új formák párhuzamosan, egymás mellett élve egyedülállóan gazdaggá teszik ezt az öt évet úgy mennyiségileg, mint a választék sokszínűségét tekintve. 81

SZAKMATÜKÖR 2. Tovább folytatódnak a jól bevált klubos formák: asszonyklub, életmódklub (pl. Almássy Téri Szabadidőközpontban évek óta), kismama klub, családi klub, gasztronómia. A tanfolyamok színesednek, az egyre inkább előtérbe kerülő saját bevétel fontossága kezdi érzékennyé tenni a művelődési házakat a piac igényeire. Népszerűek a fogyókúrás tanfolyamok, a szépségápolást tanítók, a dohányzásról leszoktatók (még szigorúan az orvostudomány eredményeire és nem a természetgyógyászatra alapozva). A hagyományos életmód korábbi legfontosabb, a közhasznú ismeretek gyakori bővítését célzó területei, mint a háztartásvezetés, főzés, varrás, „lecsorog” a gyerekek szintjére. Felnőtteknek ilyen programokat már alig-alig szerveznek, mely jelzi, hogy ezek a témák ebben a megközelítésben már a végüket járják. Művelődési házi programok 1985-89 között Programfajta Hagyományos életmód Alternatív életmód Pszichológiára épülő Alternatív lelki segítő Önsegítő csoportok Sport összesen - ebből keleti Összes program - ebből hagyományos alternatív

1985-86 25 1 17 22 39 10 104 93 11

1986-87 14 3 16 4 21 37 12 95 76 19

1987-88 15 5 14 4 20 49 18 107 80 27

88-89 21 7 14 4 10 71 18 127 98 29

Összesen: 75 16 61 12 73 196 58 433 (100%) 347 (76%) 86 (24%)

Az újkánt megjelenő formák közösségi jellegűek, és nem elsősorban az ismeretszerzésre, hanem egy új életszemlélet együttes átélésére épülnek. Úttörőnek számít e téren a Belvárosi Ifjúsági Ház évekig fönnmaradó Biokultúra Klubja. 1987-88-tól megjelennek az „életforma klubok”, kezdetben az előző szakasz életmód klubjainak mindennapi kultúra személetéhez kapcsolódó praktikus jelleggel. Ezek középpontjában – különösen kezdetben – az egészséges táplálkozás új megközelítése áll. A periódus végére (1988-89) megjelennek a praktikumon túlmutató, új szemléletet hordozó, más életfilozófiát nyújtó természetgyógyász programok (a természetközelséget, természetességet hangsúlyozó Vitális Klubok, vagy a reflexológia stb.). A mozgásra, sportra, egészségmegőrzésre épülő klubok, körök száma látványosan felszökik, jelezve a küszöbön álló korszak értékpreferenciáját, amelyben kimagasló szerepe van az erőnek, a fittségnek, a fizikai kondíciónak. Összességükben a programok megduplázódnak, de a fizikai állóképességet segítők 1989-re megháromszorozódnak! Ezen a programfajtán belül megy végbe a legnagyobb átrendeződés. Itt mutatkozik meg látványosabban, hogy megnövekedett az igény új elképzelések, életeszmények keresésére. A korábbi sport, torna, mozgásos programok között egyre nagyobb lesz azoknak az aránya, amelyek egy új életforma létrehozásához ideológiát és komplett életszemléletet képesek nyújtani. A jóga mellett színes sokféleségben jelennek meg a karatétól az aikidón keresztül a dzsudóig a művelődési házak által kínált lehetőségek. Komoly változások mennek végbe a mentálhigiéné területén is. Különösen 1985.87 között nő meg a „klasszikus” pszichológia tudományára épülő programok száma. Mintegy

SZAKMATÜKÖR 2. „hattyúdalként”, mert később, ahogy szaporodnak az okkult/metafizikai életszemléletet is nyújtani tudó lehetőségek, úgy szorulnak háttérbe ezek. Ebben a pár évben a hagyományos mentálhigiénés kínálat is bővül. A még 1988-ig létező önismereti körök, feszültségoldó, autogén tréningek mellett egyre jobban előtérbe kerülnek a célzott tréningek: menedzser-tréning, kommunikációs-tréning, szexuális problémákat oldó-, karrierképző- stb. A régi, már kevésbé népszerű formákat úgy próbálják vonzóbbá tenni, hogy meghatározott célcsoportoknak hirdetik meg (pl. autogén tréning óvónőknek). Az önismereti körök végóráikat élik, 1987-90 között már csak kisserdülőknek szervezik, de később számukra is kombinálják, hogy fönntartható legyen még egy idáig iránta az érdeklődés (pl. Önismereti szakkör 14 éveseknek, Az önismeret művészete kurzus 12 éveseknek, Kamaszok önismereti köre, Önismeret a pszichodrámában). Az önismereti körök ezzel az utolsó etappal eltűnnek, Ugyanez lesz a sorsa 1987-re a Teaháznak is. Megjelennek azonban új formák: encounter-csoportok, válási szemináriumok, esetmegbeszélő csoportok. Igen nagy jelentőségű, hogy már 1986-ban feltűnnek – ekkor még kizárólag csak az ifjúság számára – a kilencvenes években tért hódító tanácsadási formák, amelyekben kezdettől fogva a komplexitás elve érvényesül: a lelki tanácsadás együttesen jelenik meg a szociális jellegű segítség elemeivel. Úttörő volt e téren a Petőfi Csarnok, ahol jogi, orvosi, pszichológiai tanácsadás folyt. Új forma a „Kamasz panasz” tanácsadás, mely elsőként 1986-ban az Albertfalvai Közösségi Házban jelent meg. 1987-88-ban az ifjúsági tanácsadás mellett további tanácsadási formák vezetődnek be: lelki, párkapcsolati tanácsadás, s ekkor kezdi meg karrierjét a már inkább metafizikai/természetgyógyászati beütésű „élvezeti tanácsadás”. 1988-89-ben a mentálhigiéné eddigi – elsősorban az ismeretszerzésen alapuló – hagyományos tanfolyami formái, valamit a klubok és körök általában megszűnnek, helyüket átveszi a tanácsadás, mint forma, ékes bizonyítékaként annak, hogy elmúlt egy periódus, melynek előterében az ismeretek megszerzése, a tudás finomítása és egyénítése állt. Az élet elbizonytalanodásából adódó új igények keletkeztek, az emberek inkább tanácsra, útmutatásra, „gyprs segítségre” szorultak, mint az eddigi kulturális eszközeik csiszolására. Ha mutatóba is, de megjelenik az okkult/metafizikai érdeklődés, mint gyökeresen más életfelfogás. A grafológia és az asztrológia az első: az előbbi Óbudán és Lágymányoson, a második a Budapesti Művelődési Központban. 3. 1989-től 1994-ig: Ennek a korszaknak a legjellegzetesebb vonása a keresés, a régi életformák inadekváttá válása, megkérdőjeleződése, s az új eszmények iránti kereslet és fogékonyság. Hihetetlenül leértékelődött – a rációba vetett hitből való kiábrándulás következményeképp - a tudományos ismeretekre épülő tudás. Megindul a metafizika és az okkultizmus máig tartó diadala. A tudományos világkép térvesztése Nyugat-Európában is végbement, de jóval korábban, már a hatvanas évektől, és nem ilyen drámaian, mint nálunk, hanem fokozatosan. Nemcsak a nyugati világ kiegyensúlyozottabb körülményei miatt, hanem azért is, mert egy konszolidációs időszak kellős közepén kezdődött (Beatles, hippi mozgalom, keleti filozófiák stb.). Az is igaz, hogy nálunk ezzel egy időben politikai okokból nem tudott elterjedni. A tiltás enyhülésével, majd megszűnésével

SZAKMATÜKÖR 2. azonban robbanásszerűen tört elő, s egy érték-vákuumos helyzetben vetélytárs nélküli volt az ideológiai versengés piacán. Nincs most módunk belemenni annak a rendkívül izgalmas összefüggésnek az elemzésébe, ami a keleti eredetű metafizika és az erő eszméje között fennáll. A nyugati metafizika – a nyugati kultúrkör hagyományai szerint – az egyéniségre, az egyedi szellemnek a tükröződésére épül. Mint ilyen mindvégig megőrizte szoros kapcsolódását az intellektussal. Szemben a keleti metafizikával, ami közösségi, és jóval materiálisabb alapra épül. A szellemnek nem az intellektuális, hanem a fizikai manifesztációjában hisz, s – mint ilyen – negligálja az intellektust, és az érzések értelmében vett lélek eszméjét állítja a középpontba. Elősegítve ezzel az arculattal az új korszakra jellemző erő eszményének kikristályosítását. A programokra a mennyiségi növekedés mellett ez a szellemi karakter nyomja rá a bélyegét, s direkt segítő formák erősödése. Ez az intézmények gyors reagáló képességét mutatja, keresik az alkalmas eszközöket a fölbomló életformák újrarendeződésének elősegítéséhez. A pszichológia 1993-ra szinte teljes egészében „metafizikalizálódik”, de kibogozhatatlanul összekapcsolódnak az „életreform"”jellegű életmódprogramok is a természetgyógyászattal, mentálhigiénével és a par excellence okkult/metafizikai érdeklődést kielégítő programokkal. Művelődési házi programok 1989-93 között: Programfajta Hagyományos életmód Alternatív életmód Klasszikus pszichológia Metafizika, okkult jellegű Önsegítő csoportok Mozgásformák összesen ebből keleti Összes program ebből hagyományos alternatív

1989-90 6 24 17 3 4 80 26 134 103 31

1990-91 11 32 22 15 10 75 29 165 108 57

1992-93 1 46 27 10 12 101 36 197 129 68

Összesen: 18 103 66 28 26 255 91 496 340 (68%) 156 (325)

Rendkívül fontos, hogy valójában nem egy metafizikai értékrend térhódításáról van szó, hanem a metafizika eszmei keretét adja egy új, elementáris értékrendnek, amelynek középpontjában éppenséggel a hangsúlyozottan fizikai, érzéki dolgok állnak. A lényeg itt egy antiintellektuális az érzéki világ egyeduralmát kultiváló életszemlélet kidolgozódása, amelyben a vágyakban vezető szerephez jut a fiatalság, szépség, kellem, élvezet stb. egy központi érték – Az erő – körül rendeződik el. Erre utal az is, hogy egy nem praktikumorientált társadalmi-kulturális periódusban a praktikum, mint értékvonzat jelenik meg, s erre mutat az is, hogy a tulajdonképpeni metafizikai programok száma kevés. Mindent elsöprő dömpingben jelenik meg a testedzés minden formája, ami nagyon is célirányosan a testi erő/erőnlét kultuszát szolgálja. Ezt az állítást látszik igazolni, hogy a testedző programokon belül nemcsak hogy nem nő, hanem egyenesen csökken a keleti kultúrák hatása.

SZAKMATÜKÖR 2. Szakmai szempontból érdekes, hogy a kismama klub, az asszony klub, a nő klub, az ínyenc klub, mint közösségi művelődési forma időtállónak bizonyult, nem sodorták el a változások. A mentálhigiéné hasonlóan szívós formája az alkoholellenes klub, igaz, hogy összesen csak három helyen volt a vizsgált időszak alatt, egy azonban még mindig működik (Corvin Művelődési Ház), ami nagy öröm, s talán több szakmai odafigyelést érdemelne. Ebben az időszakban a mentálhigiénés programok fellendültek, jelezve, hogy az életproblémák a lelki egészséget aláásó mértékben súlyosbodtak. Ezt a mindennapi tapasztalat is alátámasztja, de nagyon jó, hogy a művelődési házak programjaiban is tükröződik. A segítő formák közül leggyakoribb a tanácsadás. Az ifjúsági információs irodák mellett több variáció jelenik meg, például: „Baj van a gyerekemmel” tanácsadás az Almássy téren, lelki tanácsadás a Cserepesházban, komplex tanácsadás a Belvárosi Ifjúsági Házban és a Gazdagréti Közösségi Házban, családjogi és életvezetési tanácsadás a ferencvárosi Művelődési Házban, diétás tanácsadás a Józsefvárosi Művelődési Házban. Másrészt a tréningek virágkora kezdődik, a rövid célzott tűzoltásnak szánt „tüneti kezeléseké”. Megerősödik az a hit, hogy minden könnyen, gyorsan, „fájdalommentesen” megoldható, elsősorban jó technika és megvehető szakértelem kérdése. Az a szemléleti változás, ami a testi bajok orvoslásában már korábban végbe ment, mely szerint nem a fejfájás oka érdekli a pácienst, hanem az, hogy ne fájjon a feje, s elvárja az orvostól, hogy gyógyszert adjon rá, ami azonnal megszabadítja tőle. Az elvárás a lelki természeti bajokra is áttevődik. Ez a különböző célcsoportoknak szánt Gordon tréningek, Rogers-i szimpátia tréningek, transzformációs tréningek, pszicho-fogyókúrák és szexuál-tréningek időszaka. A közösségi együttlét erejére épülő formák (klubok, körök) nem csak hogy visszaszorulnak, hanem lényegében elhalnak. Kivétel ez alól a problematika miatt fölelevenedő Egyszülős Klubok, amiből 1993-ban 5 található a fővárosban. Az életkeretek szétzilálódásának a gyerekekre háruló problémáival foglalkozó témák a tréningek között is gyakoriak. Valószínűleg a Gordon tréningek is ennek köszönhetik a népszerűségüket. Új művelődési házak kezdik profilként felvenni a segítő munkát. Általában jellemző, hogy aki ilyen programokkal foglalkozik, az többféle (3-5) is csinál (pl. Csepeli Munkásotthon, Csili, Mosolygó, BMK, Ferencvárosi Művelődési Ház, Almássy Téri Szabadidő Központ). A metafizikai jellegű programok is ezekhez a segítő trendekhez asszimilálódnak, eszköz jellegük egyre inkább kitűnik: asztrológia a gyermeknevelésben, önismereti asztrológiai tanfolyam (Cserepesház), grafológiai tanácsadás (Óbudai Művelődési Központ). S mint ismeretes, van természetgyógyászat minden mennyiségben, amely egyre komplexebb szemléletű, s nemcsak a gyógyítás, hanem egy új életforma hite és kerete, kapaszkodója is. Az egész országban talán két – e profilt koncentráltan fölmutató művelődési házat ismerek, mindkettő ezekben az években állt át erre a profilra: a debreceni Pedagógus Művelődési Központ és a Ferencvárosi Művelődési Ház. 4. Az 1990-es évek közepétől jelentős átrendeződés ment végbe. Minden jel arra mutat, hogy kezd kikristályosodni az új értékrend. A társadalmi csoportok finomabb diffe-

SZAKMATÜKÖR 2. renciálódása kezdődött el, amely érték-differenciálódással is jár. Az érzelmi hovatartozás kezd tudásra, készségekre átváltódni, amellyel az átrendezett életkereteket ki lehet tölteni; elkezdődik az új életformák „belakása”. A rendszerváltást követő évek eszményjellegű értéke (az „erő”) több értékre bomlik azáltal, hogy kiegészítő étékekkel kombinálódik (például fittség, könnyedség, elegancia, kellem stb.) melyek oldják a monolit egységet, módosítják az alapjelentést. Ezzel előkészítik a talajt ahhoz, hogy a következő periódusban elkezdődhessen az érték-homogenizáció, amikor majd a társadalmi csoportok újra a jelentések – nem pedig az értékek – alapján különböztetik meg magukat. Az eszménykereső programok teljesen háttérbe szorulnak, helyükbe az új értékeket kifejező programok dömpingje jön. A középpontban a korábbi évtizedekkel ellentétben nem a problémák állnak, hanem inkább egy új életstílus tanulása élvezetes formában. Sok programfajta van, de számuk nem éri el egy évben sem az előző – eszménykereső, az életkereteket újrarendező – periódusét, viszont a vizsgált időszakot tekintve itt a legszínesebb a kínálat. Művelődi házi programok 1996-2000 között. Programfajta Hagyományos életmód Alternatív életmód Klasszikus pszichológia Metafizika, okkult jellegű Önsegítő csoportok Mozgásos formák összesen - ebből keleti Összes program - ebből hagyományos alternatív

1996-97 14 29 11 3 2 102 39 161 90 71

1997-98 18 8 12 9 16 110 32 173 124 49

1998-99 10 17 13 4 8 114 25 166 120 46

1999-2000 7 9 13 3 8 73 25 113 76 37

Összesen: 49 63 49 19 34 399 121 613 410 203

Fő jellemzőként azt lehet mondani, hogy „torna minden mennyiségben” és minden formában. A programok körülbelül kétharmada sport/mozgás jellegű, s ezek zöme különböző torna. A tornafajták egyre finomodnak, se szeri se száma a mozgásművészet felé tendáló fajtáknak, melyek közül nem egy versenyjelleget ölt. Ez igen jelentős változás, mert más kategóriákban is kimutatható, hogy az emberek ezeket a formákat – mint érdeklődi területet és önkifejezést – is kezdik birtokba venni. A korábban az emberi bajok, problémák enyhítésére létrejött tevékenységek kezdenek a kultúra autonóm területévé válni. Ugyanez figyelhető meg a metafizikai programokkal kapcsolatban, melyek száma az előzőekhez képest lecsökkent. Ami megmaradt, az egy speciális kultúra iránti érdeklődésként, nem pedig életszemléletet nyújtani képes kapaszkodóként jelenik meg. A korábbi metafizikai dömping mára 3-4 ilyen érdeklődésű klubra redukálódott (pl. Brahma Kumaris Szellemi Szabadegyetem a Zeg-Zug gyerekházban, Misztériumok Baráti Társasága a Lángban, Genezis Ezoterikus Klub a Postásban). Hasonló folyamat ment végbe a természetgyógyászat területén is, kevés maradt belőlük, de ezek stabilizálódtak (pl. Biokultúra Klub a Belvárosi Ifjúsági Házban, Fényadó Klub a 86

SZAKMATÜKÖR 2. Ferencvárosi Művelődési Központban stb.). A keleti sportok jelentősége szintén csökkent, egy részük valamilyen „iskolát”, stílust reprezentáló személyiség köré szerveződött, másik részük személyiségfejlesztő/önkifejező eszköz. Mára nem tartanak az emberek tömegesen igényt a keleti szemléletre és annak életkeret nyújtó filozófiájára, sokkal inkább a praktikumára. Ez az önvédelmi tanfolyamok ideje, a „modern” életstílus kifejezésére. Az utolsó pár évnek a stílus egyébként is fontos elemévé vált. Láthatóvá válnak az emberek közötti kulturális, neveltetésbeli és műveltségi különbségek, melyek elsősorban az ízlés különbségeiben nyilvánulnak meg. Megjelennek az ízlést, az életstílust közhasznú ismeretek formájában tanító, közvetítő programok (pl. Flört iskola a József Attila Művelődési Központban, A sikeres nő titka a Kispesti Munkásotthonban, a Stílus klub csak nőknek a Postásban). Felfutóban vannak az életforma kereteit tudással kitölteni hivatott programok direkt ismeretközlő, tanfolyami formában. Újra népszerűek a szabás-varrás tanfolyamok, s jellegzetes például a Csekovszky Árpád Művelődési Házban az Asszony Klub profilja: ismeretterjesztő előadássorozat, irodalom, zene, utazás. A tudományos ismeretek kezdik visszanyerni elveszett pozíciójukat. Újra megjelennek az előadássorozatok, az ismeretterjesztés. Előtérbe kerül a professzionalitás, a programok előadói ismét orvosok, pszichológusok. A tudományszéli” megközelítéseket kezdik kiszorítani a képzett előadók. 19997-98-ban a metafizikai körök mellett megjelennek a vallási közösségek is az intézményekben (például katolikus hittan a Cserepesházban, katolikus szentmise az Őrmezei Közösségi Házban, Kármel Klub a fiataloknak a Dózsában). A fizikai egészségkárosodottak klubjai mellett kis számban megjelennek a szenvedélybetegek önsegítő csoportjai is. A Corvinban a minden vihart túlélt Alkoholellenes Klub sajnos csak újabb hárommal egészült ki. Meghökkentő, hogy a művelődési házak mennyire nem reagálnak a drog- és általában a szenvedélybetegség problémájára. Talán mert az intézmények „sikert és üde szépséget” kínáló programjai iránt érdeklődő „úri közönséget” elriasztaná a peremhelyzetű fiatalok közelsége? A művelődési házak ráéreztek , hogy a szenvedés és a nyomorúság légkörét árasztó közeget a feltörekvő rétegek messze elkerülik, viszont a kulturális jelenségek, események iránti érdeklődésükre lehet építeni.

SZAKMATÜKÖR 2.

Slézia Gabriella Szórakoztatás a közművelődésben I.

A fontosabb problémák és összefüggések

Írásom tárgya a szórakozás és szórakoztatás közművelődésben betöltött helyének és szerepének elemzése az elmúlt 20 év távlatában. Annak is elsősorban az a része, ami a közművelődés alapintézményét; a művelődési házat, még közelebbről a budapesti művelődési házak e típusú tevékenységét jellemzi. Dolgozatomnak nem tárgya, így nem is vállalkozom arra, hogy új, az eddigieknél pontosabb és elfogadhatóbb definícióját adjam a témául választott fogalmaknak, de nem kerülhetem meg, hogy legalább az egymáshoz való viszonyukról el ne gondolkodjak, illetve, hogy azokat a témánk szempontjából fontos problémacsomókat, amelyek e fogalmak körül sűrűsödnek, ne próbáljam kibontani. Célom ezzel az is, hogy nyilvánvalóvá tegyem nézőpontomat olvasóim számára, hogy egyértelmű legyen, milyen alapokra építettem a mondandómat. Megkísérlem tehát, hogy tisztázzam a szórakozás és szórakoztatás, a közművelődés és a tömegkultúra egymáshoz való viszonyát, ami természetesen azt jelenti, hogy mindezt egy még szélesebb összefüggésben: a művelődés és a kultúra kontextusában kell láttatnom. Nos, ezt a feladatot csak úgy oldhatom meg dolgozatom szűkre szabott keretei között, ha az alapfogalmakat a legegyszerűbb, köznapi értelmük szerint használom, mint valami axiómákat, amik nem szorulnak magyarázatra. Ilyen axióma mindjárt az, hogy miközben egyetértek Vitányi Ivánnal és szerzőtársaival a kultúra szélesebb értelemben vett, tudományos igényű meghatározásával, 45de éppen az ő példájukat követve a kultúra szűkebb, pragmatikusabb fogalmát használom, azt, amit a köznapi életben nevezünk kultúrának. Teszem ezt azért is, mert a művelődési házak tevékenységi köre (művészetek, ismeretek, mindennapi magatartásmódok, életmód és életminőség) ezen a körülhatárolt területen belül értelmezhető és kezelhető. A másik axióma, hogy a művelődést a kultúra (e szűkebben értelmezett tartalma szerint) elsajátítási folyamatának gondolom. Ebből adódóan a közművelődés számomra az egész vagy egy jellemző nagyságú populáció kultúra- vagy kultúra-szegmens elsajátítási folyamataként tételezhető. Alapvetés továbbá, hogy a közművelődési intézmények feladata a (köz)művelődés szervezése. Amiből következik, hogy ezen intézmények falai között (nem csak ott, de ott feltétlenül) szignifikáns méretű csoportok számára kultúraközvetítés folyik. Most már csak az a kérdés, hogy kultúraközvetítés-e a szórakozás? Nos, a következő axiómám az, hogy a szórakoztatás is kultúra (még a szűkebb értelemben használt fogalomba is beleértendő), tehát nemcsak benne van a közművelődési intézmények tevékenységi körében, de van is ott helye. Nem tagadom, hogy ez az álláspontom – saját megingásaim okán is – védhető a legnehezebben. 45

“… A kultúrának van egy szélesebb és egy szűkebb fogalma. Tudományosan a szélesebb, filozófiaiantropológia kultúra-fogalom a helyes, mi is azt valljuk. A mi megfogalmazásunkban ez úgy hangzik, hogy a kultúra az ember viszonya az objektivációk által a teremtett világával: vagyis az ember által átalakított természettel, a létre hozott tárgyi világgal, a technikai-termelési eljárásokkal és fogyasztási szokásokkal, a közösség és a társadalom struktúráival, az életmóddal, valamint a mindezek alapjául szolgáló ismeretekkel, tudással, normákkal, szimbólumokkal, tehát tudományokkal, művészetekkel, erkölccsel, vallással, hittel, az emberek mindennapi beállítódásával és magatartásával.” (Forrás: A magyar társadalom kulturális állapota Az 1996-os országos vizsgálat záró tanulmánya, MTA Szociológiai Intézete, Budapest, 1999.) 88

SZAKMATÜKÖR 2. Húsz évvel ezelőtt a könnyűműfaj volt egyetemi szakdolgozatom tárgya; és akkor még progresszív gondolat volt védeni a szórakoztató művészetet. A művelődéspolitika az értéktelennel azonosította, giccsadóval sújtotta mindazt, amit valamilyen okból (pl. ha József Attila versét Koncz Zsuzsa énekelte) a könnyűműfajhoz sorolt. Érthető tehát, ha a nyolcvanas évek legelején ezt gondoltam és írtam a szórakoztatás megítéléséről: “A napi praxis merevsége a szórakoztató művészetet – lebecsültségében és megtűrtségében – mesterségesen távolította a “magas” művészettől és hozzászorította, beleolvasztotta a giccsbe, ahelyett, hogy lehetőségeit felismerve és kihasználva a kibontakozás, a fejlődés útjára térítette volna. Művészetet akarunk adni a tömegeknek – nincs még egy társadalom mely ezt a célt ennyire lobogójára tűzte volna -, de azt a művészetet, mely a tömegek számára leginkább elérhető, érthető és feldolgozható – hűtlenül kezeljük. A tömegkommunikáció megjelenésével a kultúra tömeges elterjedése világjelenség. A legjelentősebb mértékben a szórakoztatás fogyasztása jellemző számos rétegre. El kell tehát fogadnunk, hogy a szórakoztatás művelődési munkánknak az a területe, ahol a legszélesebb tömegekkel találkozhatunk. Így a szórakoztatással kapcsolatos véleményünket revidiálnunk kell, helyét munkánkban újraértékelnünk.” Itt térek rá a szórakozás és szórakoztatás, valamint a közművelődési intézmények viszonyára, és a fogalmakat ismét a legköznapibb értelemben használom. Tehát a szórakozást, mint kellemes időtöltést, mint üdítő – elmélyülést, erőfeszítést nem igénylő – tevékenységet gondolom el. A szórakoztatás pedig ennek a célnak az intézményesült, szolgáltató jellegű formája. A kellemességnek, a testi-lelki rekreációnak megvan a maga nem csekély funkciója a szükségletek hierarchiájában. A szükségletek igényeket szülnek, s így érthető, hogy a művészetek könnyebbik műfajaira, illetve egyéb szórakoztató jellegű tevékenységekre mindig volt igény, sőt fokozódó igény. Olyannyira, hogy a tömegek kultúráját – persze jobbára az általunk ismert kultúrkörökben – a szórakoztató műfajok fogyasztása jellemzi elsősorban. Ezekhez a körökhöz a nyolcvanas évek vége, de még jellemzőbben a rendszerváltás óta Magyarország is csatlakozott. Ez egyike azoknak a hozadékoknak, amelyeknek nem örülhetünk maradéktalanul. Mit gondolok ugyanúgy és mit másképpen a közművelődési intézmények szórakoztatásban betöltött szerepéről a 20 évvel ezelőtti önmagamhoz képest? Ma is azt vallom, hogy a szórakoztató és a magas művészet között nem lehet merev cezúrát tenni. Hogy minden műfajban születnek jó és rossz művek, hogy nem feltétlenül értéktelen az, ami a tömegeknek tetszik. Hogy a tolerancia hiányának, a kirekesztésnek – többek között a tiltás miatti felértékelődés okán is – máig hatóan voltak veszélyei. Ugyanakkor azt is látnom kell, hogy a mai tendenciák újfajta fenyegetésekkel terhesek. A tömegek kulturális fogyasztásának egyre kevésbé van az esztétikai kategóriákhoz köze, sokkal inkább a szórakoztatóipar piaci logikájához. Hiba ez? – kérdezhetnénk, hiszen a piacon az adható el, amire igény van. Ez igaz, csakhogy napjainkban már a visszahatás is igen számottevő. A túlkínálat – az egyre fejlettebb reklámhordozók segítségével – valódi szükségletek nélkül is képes vágyakat kelteni, keresletet generálni, s így a tömegek kultúráját egyre inkább fogyasztói kultúrává alakítani. A szórakoztatóiparnak nem célja az emberek műveltségének emelése, hanem profitot akar termelni. Ha ez úgy érhető el, hogy még véresebb, még kegyetlenebb, még szemérmetlenebb terméket dob piacra – azt is megteszi, hiszen versenyben akar maradni. És természetesen nem rá tartozik, hogy ennek következményei lehetnek. Továbbra sem gondolom azt, hogy a közművelődési intézmények az értéktelen, sőt romboló hatású termékektől való félelmükben irtsák ki tevékenységükből a szórakozást, vagy akár a szórakoztatóipar produktumait – mindenestül. Meg sem tehetik; egyfelől, mert a művelődési házak is kint vannak már fél lábbal a piacon – hiszen bevételeik egyre nagyobb hányadát kell megtermelniük. Másfelől, ha a “művelődés” arcá-

SZAKMATÜKÖR 2. val el is fordulhat ez az intézménytípus a szórakoztatástól, a “köz” fele nem lehet ilyen arisztokratikus. A tömegek kultúráját nem lehet kizárni a közművelődésből, így a közművelődési intézményekből sem, hiszen látogatóinak zöme a kis- és közepes jövedelmű, átlag műveltségű emberek közül kerül ki. A magyar lakosság legnagyobb hányadának a művelődési ház az egyetlen – térben elérhető, pénzben megfizethető – létesítmény, ahol a mindennapok kulturális szükségleteihez a feltételek adottak, s ahol az alkotmányban rögzített művelődéshez, szórakozáshoz, rekreációhoz való jogát gyakorolhatja.

II.

Az elmúlt 20 év jellemző tendenciái

Vizsgálatunk időszakának első korszakában a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején a közművelődésben két meghatározó tendencia volt érzékelhető. A tágabb valóságmezőben: a gazdaságban, illetve a közművelődési intézményrendszer egészében – egy extenzív felfutást követő – stagnálás kezdődött el, ami 1985 után hanyatlásba fordult. “A szocialista állam egységesíteni igyekezett az örökölt kulturális intézményrendszert, az egészet, úgy ahogy volt, alárendelte az ideológiai harcnak. Ez a maga módján modernizációt jelentett, s a parancsuralmi gazdaság fejlődésével együtt, egészen a hatvanas évek végéig fejlődést, gazdagodást eredményezett. Kiépült a művelődési otthonok rendszere, a közművelődési könyvtárak hálózata, megszervezték a múzeumi igazgatóságokat, mozik és színházak létesültek, európai színvonalú lett a könyvkiadás a kiadott könyvek mennyiségét illetően… A modernizáció elsősorban azt jelentette, hogy megsokszorozódott a kultúraközvetítő intézményrendszert igénybevevők száma, de nem annyira, mint amennyire az intézmények befogadóképessége nőtt. A kiépülő rendszer jellegzetessége, hogy túlkínálatot biztosított – mondván, hogy az eddigi elnyomott nép majd fokozatosan elfoglalja szellemi gazdagságát is… … Ez a dinamika egy ideig jól érvényesült. De már a hetvenes években látszott, hogy ez illúzió, nem igazán kihasznált a kultúraközvetítő intézményrendszer, nem racionális a működése.”46 Ugyanezen időszaknak a másik meghatározó tendenciája – különös tekintettel szűkebb világunkra a budapesti művelődési házakra – a közművelődés intenzív szakaszba érkezése, konjunktúrája volt. Ekkor született a közművelődési törvény is, ami inkább következménye, mint oka volt a viszonyok kedvező alakulásának De éppen, mert benne volt a levegőben a közművelődés felértékelődése, a törvény – szankciókat és garanciákat nem tartalmazó “óhajgyűjtemény” jellege ellenére – hatott és működött. A szocializmus jóléti korszakának ideje volt ez, amikorra a politikai diktátumok már felpuhultak, lanyhult az értelmiséggel szembeni félelem a hatalomban, s egyre inkább hangsúlyozta a szakértelem szükségességét, engedte annak érvényesülését. A tömeges agitáció, a hangsúlyosan politikai tartalmú ünnepek ideje lejárt, kezdtek a dolgok a helyükre kerülni, sőt, ha a korábbi évek kulturális rendezvényei politikai tartalommal voltak átitatva, most a politikai célú szerveződések kaptak – a fogyaszthatóság érdekében – egy kis kulturális felhangot (pl. szocialista brigádok kulturális vállalásai, politikai ünnepélyek népi vígalommá alakítása stb.) A szaktörvény által előírt végzettségeket – mind a tanácsi, mind a szakszervezeti művelődési házak vezetői és népművelői munkaköreinek betöltésekor – egyre komolyabban vették. Szak-

A magyar társadalom kulturális állapota. Az 1996-os országos vizsgálat záró tanulmánya. MTA Szociológiai Intézete Budapest 1999. 90

SZAKMATÜKÖR 2. irányú főiskola, egyetem elvégzésére késztették a politikai vonalból a kulturális irányításba került megbízható, régi kádereket is. Ugyancsak a törvény hatása volt a közművelődési dolgozók nagyobb anyagi megbecsülése, illetve az intézmények feltételrendszerének javítása. Budapesten a Fővárosi Tanács által végzett általános felügyeletet – a közművelődés terén is – szakfelügyelettel bővítették ki. E célra hozták létre a Budapesti Művelődési Központot, amelynek feladata elsősorban a művelődési otthon jellegű intézmények szakfelügyelete és módszertani segítése volt. A szakfelügyelők, mivel nem az irányításból jöttek, hanem korábbi – valamely szakterületen végzett – munkájuk alapján választódtak ki, sokkal inkább a szakfelügyelt intézménnyel, az abban dolgozó kollégákkal voltak szolidárisak, mint a helyi hatalommal. Így a közművelődés szakmai szempontjait, az intézményhálózatban elindult kreatív kezdeményezéseket és innovációkat képviselték a fenntartók felé vagy azokkal szemben. Ekkorra már a szórakoztatás is megszűnt a “burzsoázia mákonya” lenni, így e területnek külön szakfelügyelője volt személyemben. A nyolcvanas évek közepétől – hiszen a közművelődés is függ az ország mindenkori gazdasági helyzetétől – jött a “118-as", vagyis a művelődési házak érdekeltségét ösztönző rendelet. Szigorodtak a pénzügyi törvények, egy kvázi-piaci szemlélet bontogatta szárnyait, előre vetítve a rendszerváltást, hiszen – ha nem is álmodtunk ekkora fordulatról – 1989 nem volt előzmény nélkül való sem a politikában, sem a gazdaságban, sem a közművelődésben. A művelődési házak, mint a szeizmográf, fogták a változások jeleit. Hol vezérhajóként elől jártak (“teaház” jelenség 47 és más ellenzéki programok az intézményekben), hol lemaradtak sereghajtónak, saját kötöttségeikkel küszködve, vagy elkeseredett harcot vívva megmaradásukért, a felszámolás és az eladás rémétől fenyegettetve. Ennek okán a 90-es évek úgy érték a művelődési házakat, ahogy az ország polgárait is; boldogan mentek volna a változások elébe, ha nem bizonytalanodott volna el a létük, ha a helyi és központi források (és támogatási kedv) elapadása miatt infrastruktúrájuk nem esett volna az alá a szint alá, ami már a működésüket veszélyezteti, ha nem kérdőjeleződtek volna meg valós értékeik is. “A kultúra intézményrendszerének állapota mindenkor a legpontosabban tükrözi a hatalmi helyzetet, a kulturális politikát és akaratot vagy éppenséggel annak hiányát…. az egyes hálózatok már réges-régen kiestek az állami adminisztráció kontrollja alól (hiszen a hivatalnak sem sikerült meghatároznia önmagát). Sikerült megőrizni alapvető funkcióikat, amelyek a körülmények folytán többé-kevésbé átalakultak, de nem sikerült tisztázni alapvető szakmai kérdéseket.”48 A 90-es évek második fele a megkapaszkodás időszaka volt a művelődési otthon jellegű intézmények számára. Érzékeny veszteségek érték ugyan a hálózatot (főleg a szakszervezeti, vállalati házakat adták el, szüntették meg), de amelyik intézmény talpon maradt, az levegőhöz jutott, és folytathatta mindennapi küzdelmét a megmaradásért. Az intézmények jó része “előre menekült”, vagyis olyan tevékenységstruktúrát, szolgáltatás-kínálatot alakított ki, ami vonzóvá tette a lakosság körében, és ami nem zavarta a versenytársak köreit. 47

Az 1980-as évek elejétől kezdtek terjedni a művelődési házakban olyan programok, ahol az ún. “másként gondolkodó” ellenzéki értelmiségiek tartottak előadásokat, vitaesteket. Az egyik ilyen elhíresült “élő szamizdat” sorozat volt a HVDSZ Jókai Művelődési Ház 1981-ben rendezett Teaház programja, melynek szellemi vezére Fodor Tamás, a “Stúdió K” Irodalmi Színpad rendezője volt. Ezek az estek, délutánok nem voltak veszélytelenek sem az előadókra, sem a hallgatóságra, sem a rendezőkre nézve. A rendőrség figyelte, “listára” vette az ilyen körökben aktívan tevékenykedőket. A HVDSZ Jókai Művelődési Ház vezetőjének - Andriska Pálnak - is útilaput kötöttek a talpára, persze a korszak szokása szerint valamilyen átlátszó ürügyet találva a fegyelmihez. 48 A magyar társadalom kulturális állapota. Az 1996-os országos vizsgálat záró tanulmánya MTA Szociológiai Intézete, Bp. 1999. 91

SZAKMATÜKÖR 2. A versenytársakat elsősorban nem a többi művelődési ház között kell keresni, hiszen a legtöbb kerületben 1-2 intézmény van, jobbára távol egymástól. Sokkal inkább azokra a vállalkozásokra gondolhatunk, akik a művelődés jól piacosítható formáit (nyelviskolától az ifjúsági szórakoztatásig) választották profiljuknak. Hogy miért nem küzdött meg ezekért a tevékenységi formákért a művelődési ház, vagy miért maradt alul a küzdelemben? Nos, leginkább a pénz hiánya, kevésbé vonzó infrastruktúrája, de olykor célja, sőt küldetése akadályozta meg, hogy versenyezzen. Ennek az intézménytípusnak mindig volt befogadói szerepe is. Amiről nem akart tudni a politika, aminek nem volt intézményrendszere, ami nem várt következménye volt egy politikai fordulatnak; az helyet talált a művelődési házakban (elég, ha mentálhigiénés funkcióira, szociális tevékenységére, kézműves iskoláira és számos pótló funkciójára – mozi, színház, koncertterem, sportlétesítmény stb. – gondolunk). Ezt a fajta inkubátor-szerepet a művelődési házak szívesen vállalták, sőt maguk voltak kigondolói vagy kezdeményezői az újabb és újabb szerepköröknek, hiszen azokat szűkebb-tágabb környezetük szükséglete diktálta. Amikor pedig jobb megoldás teremtődött a felvetődött probléma kezelésére, vagy méltóbb helyre kerülhetett a befogadott tevékenység; az anyaintézmény szárnyaira bocsátotta az immáron önálló életre képes tevékenységi formát. Így bújt ki a népművelés “kötényéből” számos utódszakma és intézmény. Most azonban nem elsősorban ezek a fajta szétválások, tevékenységi-terület vesztések vannak napirenden. Kikerülnek a művelődési házakból olyan programok és velük együtt lakossági csoportok, rétegek, amik, és akik nem jó helyre kerülnek. Itt elsősorban a fiatalokra és az egyre fiatalabbakra gondolhatunk, akik a szórakoztató központokat, vendéglátó ipari helyeket kultiválják szabadidejük eltöltése céljából. Visszahódíthatja-e a közművelődési intézmény ezeket a rétegeket anélkül, hogy maga is kommercializálódna? Feláldozhatja-e egyetlen tőkéjét, azt az évtizedek alatt kialakított image-ét, hogy távol tartja magától a szélsőségeket, hogy szolidan megbízható, mértéktartóan ízléses rendezvényeknek ad otthont, hogy a környék művelődési házába nyugodtan elengedhetik a gyermeket a szülők? “Éppen ezért nem mindegy, hogy a közművelődés szervezői hogyan fogják fel a szórakozás szervezését. Érvényesítik-e benne – erőltetettség nélkül – a fejlesztő hatást, vagy pedig szabad utat engednek a kulturálatlanságnak, abban a meggyőződésben, hogy az a fő, hogy az emberek jól érezzék magukat. Ilyen áron ennek ugyanis semmi köze sincs a művelődéshez.”49 Felmerül a kérdés: mi maradjon és mi ne – a falainkon belül. Eldönthetik-e ezt maguk a művelődési házak és a bennük dolgozó népművelők, művelődés-szervezők, vagy más szempontok győznek a válogatásnál? Nézzük a szórakoztató tevékenység alakulását, és próbáljunk érvényes választ találni a fenti kérdésekre.

III. A szórakoztató tevékenységi formák jellemzői korszakok és látogatói csoportok szerint A közművelődési intézményekre jellemző szórakoztató tevékenységi formák az alábbiak szerint tipizálhatók: önálló rendezvények, illetve sorozatok (műsoros alkalmak, koncertek, film- és videóvetítések, táncos rendezvények illetve egyéb egyedi vagy periodikusan ismétlődő szórakoztató események)

Maróti Andor: A közművelődés mítoszai. Szín 3/6. Kiadja: a Magyar Művelődési Intézet 92

SZAKMATÜKÖR 2. más célú tevékenységek mentén szervezett szórakoztató programok (klubokhoz, közösségekhez, családi, társadalmi vagy politikai ünnepségekhez, sportversenyekhez kötődő szórakoztatási formák) elsősorban szórakoztató profilú (játék, kártya, könnyűzene, tánc, hobby stb.) klubok, közösségek Az elmúlt 20 év témánk szempontjából – mint az a korábban leírtakból már kitűnik – négy fő korszakra bontható: A nyolcvanas évek eleje (kb. 84-85-ig) melyre a szórakozás, szórakoztatás közművelődésben betöltött szerepének felfedezése, a benne rejlő lehetőségek (pl. ifjúsági klubmozgalom megújítása, a gyermek közművelődés újragondolása) kiaknázására törekvés – ebből adódóan – az e típusú tevékenységek számbeli, tartalmi és formai fejlődése jellemző. A nyolcvanas évek második fele (kb. 89-90-ig) a piac felé fordulás, a kultúra áruként felfogásának első korszaka, amikor éppen a szórakoztató tevékenységekből remél hasznot a művelődési ház. Megszaporodnak a bevétel-centrikus rendezvényfajták (terembérletes külső rendezvények, sztár fellépők estjei, divatos szolgáltatások a diszkón belül). A rendszerváltást követő első években (kb. 95-ig) a közművelődési intézmények tevékenységstruktúrájának megkérdőjeleződése, gazdasági kényszer és a nyugati szórakoztatóipar filozófiájának és produktumainak terjedése, érték- és működési zavar mutatkozik. Ennek vadhajtásaként profilidegen tevékenységi formák (bálás-ruha, termékbemutatók, játékgépek működtetése) kommersz termékek használata, terjesztése és művelődési háztól idegen rendezvények is helyet kapnak. A kilencvenes évek második felére a profilok letisztulása, a szerepek rögzülése (a művelődési házak és a piaci vállalkozások – mint versenytársak - viszonylatában) dominál. A közművelődési intézmények a szórakoztatás terén is az aktív közösségi formák (hagyományos műsoros, klubos formák, baráti, családi rendezvények), illetve a szubkultúrák befogadása (kisebbségi programok, művészeti réteg klubok) színterei maradnak. Más kérdés, hogy arányait tekintve ez egy meglehetősen perifériális szerep az ország szórakoztatási palettáján, ami nem csak a művelődési házak, hanem a közművelődés egésze szempontjából is kedvezőtlen. A lakossági korcsoportokat szórakozási szokásainak mentén az alábbiak szerint jellemezhetjük röviden: a nyugdíjasok a “tudatos élményszerzők” az aktív felnőtt korúak a “kikapcsolódók” a fiatalok a fogyasztók (“habzsolók”) a gyermekek az “örömmel érdeklődők”

a) Az idős korúak szórakozási szokásai Az idős korúak szórakozási szokásai változtak – természetszerűleg – a legkevesebbet az elmúlt 20 évben, A művelődési házakba járó nyugdíjasok “tudatos élményszerzők”, vagyis nyitottak minden olyan tevékenység iránt, ami érdeklődési körükkel találkozik, saját közérzetüket pozitívan befolyásolja, társasági igényüket kielégíti, emberi kapcsolataikat gondozza. Klubokba tömörülnek, ahol aktívan szórakoznak. Például: énekelnek, táncolnak, kézimunkáznak, sakkoznak. A szervezett országjáró kirándulásoknak, bakancsos turista szakosztályok tagságának nagyobbik hányada belőlük áll. Megragadnak minden alkalmat a közös ünneplésre. A karácsony, a húsvét, a nőnap és a névnapok terített asztal mellett találják őket. A fogyasztható enni- és innivalók leginkább “batyus” alapon kerülnek terítékre, vagyis sütnek és főznek egymás kedvéért. Az elmaradókat felhívják, a betegeket látogatják. Sokak számára ezek a klubok, közösségek a családot, az egyéb emberi kapcsolatokat pótolják. 93

SZAKMATÜKÖR 2. “Hetente két napon van klubfoglalkozás: csütörtökön és vasárnap. A vasárnapi program mindig tánc, játék, éneklés: szórakoztató jellegű rendezvény. Csütörtökönként más típusú programok is vannak, de a zene és a tánc e napokon is napirendre kerül. Egyéb programok között TIT előadások, “Ki mit tud?”, orvosi előadás, citeraművész estje, és kirándulások szerepelnek. Klubon kívül vendéglőkben, illetve egymás lakásán is találkoznak. Beteglátogatás rendszeres a klub tagjai között. Mivel többnyire egyedül élők, a karácsonyt is megünneplik. Ilyenkor felállítják a “mindenki karácsonyfáját”, amit “hozott anyagból” díszítenek fel. Sorsolásos alapon vesznek egymásnak ajándékot, van, akit egyedül itt ajándékoznak meg a szeretet ünnepén. A szilvesztert “batyus bál” formájában ünneplik, saját készítésű ételekkel kínálják egymást. Mikulási ötletük is nagyon kedves – mivel idős emberek – egy fiatal kislányt (egy unokát) öltöztetnek be Mikulásnak. Farsangi báljukon – szokástól eltérően – sok és ötletes jelmez készült; csak saját készítésű jelmezek versenyeztek"50 Az időskorúak számára a szórakoztató művészet elsősorban a magyar nóta, az operett, a kuplék és a nosztalgia slágerek. Szórakoztató irodalom és filmélményeiket a romantikus regények, a szappanoperák és a régi magyar filmek, fiatalságuk emlékezetes színészei jelentik. A humor számukra a klasszikus kabaré, színpadi szórakoztató programokból az esztrád jellegű produkciók a kedveltek köreikben. Vizsgált időszakunk első és második korszakában a nyugdíjas klubok aránya a többi klubhoz képest számottevő (beleértve az általános jellegű: 11,3%, politikai 1,9%, gyermek 10,2%, egyéb réteg: 16,2%, családi: 4,9%, gyűjtő: 5,6%, előbbiekbe nem sorolható: 23,8%. 51 Ebben az időszakban, 47 intézményben regisztráltak nyugdíjasoknak szóló klubot. Ez legnagyobbrészt általános profilú volt, de látogattam speciális téma köré – könnyűzene, nóta stb. – szerveződött nyugdíjas klubokat is. Magától értetődően ezt a fajta szórakoztató kultúrát a politika jól tűrte. Bár az operettek, romantikus filmek hősei osztályidegen bárók és grófok, és a zenés műfajokban sem a szocialista életstratégiák nyilvánultak meg; ezt – szemben a fiatalok által kultivált beat- vagy avantgárd műfajokkal – a hatalom is értette, és így nem tekintette gyanúsnak vagy ellenzékinek. “A cím - Reflektorfényben Németh Marika - a programfüzet átlapozása-kor azonnal felkeltette a figyelmem. Vegyes érzelmekkel fordultam a program felé. Féltem, hogy Németh Marika a hozzáfűződő nosztalgiából akar megélni, de elképzelhetőnek találtam azt is, hogy megújulva – mai egyéniségéhez igazítottan – produkál majd. Sajnos, az alapfeltevésem igazolódott. Ugyanazt a “friss menyecskés” stílust, kacér szépasszonyt igyekszik alakítani, ahogy megőriztük őt emlékeinkben, csakhogy ez most igen erőltetett, nemhogy felidézné, de elfeledteti a korábbi képünket róla. Hangja is megkopott, néhány jó pillanata van a színpadon, a többi bizony rutin, rossz másolat. Partnere Marik Péter még ezt a kétes csillogást sem homályosítja el. Torokból szorító hangja kellemetlen, még a kiforrottság, a rutin sem sajátja. Kettős éneklésük viszonylag jobb hatású. Az estre rányomja bélyegét a “műintimitás”. Kézcsókok, ölelések, olvadó pillantások jellemzik az együttdalolást. A hatásvadászat minden pillanatban tetten érhető, nem is a legjóízűbb formában. A hallgatóság tapsol, néhány szemben könnyek csillognak.”52 A nyolcvanas évek második felének gazdasági szorításait természetesen a nyugdíjas klubok is megérezték. Kevesebb támogatás jutott az országjáró kirándulásokra ritkábban hívhattak a klub ünnepeire neves fellépőket, de a nyugdíjas klubok száma, alapvető tevékenységi formái és népszerűsége változatlanul megmaradt. 50

Szakfelügyeleti jelentés 1980. Ifjú Gárda Művelődési Ház 1985-ös adat. Budapesti Népművelő XVII. évfolyam 1985/3-4. szám. Tóth Julianna: A statisztikai adatok tükrében. Budapesti Művelődési Központ) 52 Szakfelügyeleti jelentés 1981. BKV Szabó Pál Művelődési Ház Nyugdíjas Bizottság aktíva találkozója 51

SZAKMATÜKÖR 2. A kilencvenes években az intézményi hálózat átalakulásával, a szakszervezeti házak egy részének felszámolásával a nyugdíjas klubok száma is kevesebb lett, de mind arányuk, mind tartalmuk szempontjából a legkisebb változást mutatják a közművelődési intézmények tevékenységtípusai között. Életre valóságukat az is mutatja, hogy a művelődési házak fogyatkozó lehetőségeit új szervezetekhez kapcsolódással (Tájak, Korok Múzeumok), pályázati források kihasználásával (elsősorban állami és önkormányzati) és érdekképviseletek megtalálásával, szervezésével toldották meg. Hiába nem kedvez pénz-centrikus világunk működésüknek, hiába nem nyúl ki értük – nem látván bennük potenciális fogyasztót – a vállalkozói szféra, nem hagyják magukat. Életben akarnak maradni, fontosnak érzik, amit tesznek, és azokkal szövetkeznek – pl. a művelődési házakkal – akik hisznek bennük.

b) A felnőtt korúak szórakozása Az aktív felnőtt korúak a “kikapcsolódók”. Ők azok, akik a szórakozásban leginkább a pihentető, rekreációs funkciót élvezik. Nem véletlenül, hiszen ez a “derékhad”, akinek nagy teher van a vállán, és kevés szabadidővel rendelkezik. Mégis ez a réteg is többféle formában igénybe veszi a művelődési házak által nyújtott szórakoztató programokat. Egyfelől jelen van a pénzével, hiszen ilyen vagy olyan formában, de a többiek (gyermekek, ifjúság, nyugdíjas) szórakozását is ő finanszírozza, másfelől jelen van kísérőként (gyermekprogramok) vagy aktív szülőként (családi rendezvények), és természetesen saját jogon, is mint klubok tagja vagy rendezvények résztvevője. A nyolcvanas évek elején keletkezett egy szabadidő többlet a háztartások gépesítettsége, a szolgáltatások megfizethetősége (patyolat, vendéglátó stb.) és a rövidebb munkahét (szabad szombat bevezetése) miatt. Ez egybeesett a művelődési házak nagyobb szórakoztató program kínálatával ezért a látogatottsági mutatók a felnőtt korosztálynál is pozitívan alakulnak. Ebben az időszakban – egészen 1985-ig – éppen a rendszeres látogatók, a felnőtt klubok tagjainak száma emelkedik, s azon belül a közös szórakozási alkalmak is szaporodnak. Nagy divatja van ekkor a híres színészek, énekesek, humoristák meghívásának. A szocialista brigádok kulturális vállalásai a különböző réteg-klubok (nyugdíjas, értelmiségi, kismama) programjai szép számmal fogadnak ilyen fellépőket. “A Szocialista Brigád Klubnak – havonta egy alkalommal – neves közéleti személyiségek, művészek a vendégei. Elsősorban: filmrendező, csillagász, főszerkesztő, TV munkatárs a jellemző, de olykor színész (pl. Töröcsik Mari, Major Tamás) és népdalénekes (Bodza Klári) is megfordul a klub rendezvényein.”53 Utólag olvasva egykori szakfelügyeleti jelentéseimet, amiben egy-egy klub vagy más tevékenységi forma eseményeinek számát keveslem, vagy költségvetésének szűkössége felett borongok – ma nem győzők álmélkodni. A legkisebb nyugdíjas klubban is sztárok fordultak meg, a peremkerületek ifjúsági klubjaiban is olyan zenekarok játszottak, akiknek meghívását ma legfeljebb a Petőfi Csarnok engedhetné meg magának. “Elsősorban a zenei műsorpaletta színes, a jazz programoktól (Szakcsi Lakatos, Binder Károly, Vukán György voltak például meghívottak) a populáris zenét játszó együttesek műsoráig (Old Boys kedvelők köre) és a tánchoz kapcsolódó muzsikáig (szombati diszkó rendezvények), mindenki megtalálja a “neki való” zenés eseményt a huszonéves tagságból. A fiatalság másik kedves szórakozása a film, szintén rendszeres szolgáltatása a klubnak és gyakorta vetítenek olyan filmeket (pl. e hónapban egy Fassbinder film), melyeket e korosztály még nem láthatott, és igencsak része a világ filmkultúrájának. Ugyancsak sikeres az ifjúsági klubban a nem szokványos pódiumműsor is, a fellé-

Szakfelügyeleti jelentés 1980. MÁV Landler Jenő Művelődési Ház 95

SZAKMATÜKÖR 2. pők sora azt sugallja, hogy e korcsoport valós igényeihez válogatták a művészeket (Bródy, Cseh Tamás, Sándor György stb.)”54 “Rendszeresen szervez az intézmény – zártkörű és területre nyitott formában egyaránt – önálló esteket és műsoros sorozatokat. Fellépői között a legnevesebb előadóművészeket (pl. Bárdy Györgyöt, Lukács Sándort, Bicskey Tibort, vagy mint az általam is látott rendezvény főszereplőjét, Hofi Gézát) sorolhatjuk fel. Az önálló estek hulláma végigsöpörte egész Budapestet igen nagy sikerrel, jelenleg viszont már érződni kezd egyfajta telítettség.”55 Érdekes ez arról az oldalról is, hogy a legnevesebb színészek, zenészek sem ódzkodtak (persze a mesterségesen alacsonyan tartott gázsik okán is) rossz színpadi és technikai viszonyok között, vájt fülűnek, kiműveltnek nem mindig nevezhető közönség előtt fellépni, és arról az oldalról is, hogy micsoda kettősség jellemezte ezt a korszakot akár a feltételek, akár az értékek oldaláról! Meg tudtuk fizetni az ország legjobb színészeit, de egy jó mikrofont, egy felhangolt zongorát nem tudtunk számukra biztosítani. Exponált rendezvényeinken kommersz hakni műsorokat, ugyanakkor egy peremkerületi pinceklubban lélegzetelállító önálló estet láthatotthallhatott a meghívott vagy odatévedt látogató. A más célú tevékenységek mentén szervezett szórakoztató programok egyik legfontosabb típusa a társadalmi vagy politikai ünnepségekhez kötődő rendezvény volt. Korombeli népművelők még jól emlékeznek arra, hogy munkájuk megítélésének alapja – fenntartójuk, illetve a helyi politikai hatalom részéről – az ünnepek sikeres vagy sikertelen megrendezése volt. Egész évi szakmai teljesítményüket tette tönkre egy rosszul (értsd ideológiai szempontból helytelenül) kiválasztott vers, egy technikai okból elmaradt “Szovjet himnusz” bejátszás. Jómagam akár tíz majálist boldogan megrendeztem volna egyvégtében, ha egy “November 7-i koszorúzást” kihagyhatok, annyira zavart ez utóbbiból áradó dogmatikus politikum, és annyira frusztrált végletekig kötött rituáléja. Alapvetően kétféle típusba lehet sorolni a társadalmi és politikai ünnepeket: népünnepély jellegűekre (Május 1-je, Augusztus 20-a, Gyermeknap) és a megemlékező típusúakra (Április 4-e, 56-os forradalom, Anyák napja stb.); ez utóbbiak tovább oszthatók inkább politikai tartalmúakra, vagy inkább társadalmi jellegűekre. “Mi az ünnep? Mit jelent az ünnep? Hogyan ünnepelünk ma? Műsoros és szórakoztató rendezvény szakfelügyelőként gyakorta látom az ünnepi díszbe öltöztetett rendezvényeket, járom a fővárost minden jeles társadalmi ünnepünkön. Biztos vagyok benne, hogy szeretjük az ünnepeket. Legkézenfekvőbb magyarázat erre az, hogy munkaszüneti nap és az erkölcsi és anyagi jutalmazásra is alkalom. De ahogy az idei fázós, esős május 1-jén tömegekkel találkoztam a Tabántól a Hűvösvölgyig, minden helyszínen a közös örömre, lelkünk ünneplőbe öltöztetésére láttam az igényt. Mennyire tudjuk rendezvényeinkkel szolgálni ezt a szükségletet, s mennyire vagyunk képesek átörökíteni, élményt adóan maradandó igénnyé formálni az ünneplés örömét a következő generációkban? Van-e valami “képlet” a derűre, az örömben még összébb kovácsoló erőre, s “hozzák-e” ezt magukkal ünnepeink?… … Nem kötelező…válogatás nélkül akár a legszebb ünnep úzusát átvenni az előző koroktól, de mindenkor szükséges új igényeket felismerő, vagy pedig az élő, régit megőrző szokásokkal az ünnep “másságát”, “pirosbetűsségét” megőrizni. Mit teszünk érte mi, akik avatott gazdái vagyunk az ünnepek rendezésének?

54 55

Szakfelügyeleti jelentés 1984. Postás Művelődési Központ Szakfelügyeleti jelentés 1983. Magyar Hajó- és Darugyár Klubkönyvtár

SZAKMATÜKÖR 2. …Milyen is ma a népünnepély? Mik az erényei és hibái? Az utóbbi években meghosszabbodtak az ünnepek, 3-4 napos rendezvénysorozattá alakultak. Eleinte ennek igen sok negatív kísérőjelensége volt. …Örömmel látjuk viszont, hogy az utóbbi két évben pozitív változások tapasztalhatók a szolgáltatások terén. Idén pl. a Tabánban 80.000 ember hallgatta április 30-án az LGT koncertet, május 1-re mégis tiszta, zöld fű várta a látogatókat, s a többi helyszínen is összehasonlíthatatlanul kulturáltabb, s így ünnephez illőbb volt a környezet, mint néhány évvel ezelőtt. Javult a technika és a büfék választéka… …Az évek óta bevált műsortípusok: a kirakodó vásár mellett a szórakoztató vegyes-műsor, báb- és gyermekjátszó programok, gyermek-vetélkedők és versenyek, sport- és néptáncbemutatók, táncházak és utcabálok. Ennél sokkal több formát nem is kívánnak a népünnepélyek. Fontos, hogy látványos legyen és nagy tömeget aktivizáljon, ami ebbe a körbe szervesen illeszkedni tud, az hamar tért is hódít. Az utóbbi évek egyre gyakoribb látványosságai lettek az állatbemutatók, a házi kedvencek (kutya, macska) szépségversenyei, a fiataloknak szóló monstre koncertek, diszkóparádék és az olyan szakkörök felvonulása, melyek vonzzák a közönséget (kisautó-modellező, hobbi-körök stb.) … Az önkéntesség és öntevékenység nagyon fontos ahhoz, hogy lelkünk is ünneplőbe öltözzön. Az önfeledséghez, a belefeledkezéshez, a katartikus élmények szerzéséhez – tehát a legigazibb ünnepléshez – leginkább a gyermekek és a fiatalok értenek. Mindenki tudja, hogy a gyerekek fogékonysága, nyitottsága hogyan változtatja a legrosszabb bohóctréfát, a sematikus bábelőadást is élménnyé. Ugyanezt tapasztalhatjuk a fiatalok maguk választotta rendezvényein is. A Budai Ifjúsági Park május 1-jei Bikini-koncertjének egész levegője, belülről jövő rítusa olyan közös élményt adott 3000 fiatalnak, amely a valódi ünnep örömét adta nekem, a kívülállónak is. A lehetőségek megteremtésén, a tartalmi és formai megújítások kezdeményezésén túl kalkulálni kell a változó igényeket, építeni az öntevékenységre, … ne teremtsük meg az újat, hanem segítsük, hogy megszülessen”56 Az idézett cikkben azt is megállapítom, hogy “népünnepély” jellegű rendezvényeinkkel nincs nagyobb baj, inkább csak kisebb változtatásokra van szükség, de a második csoport (ti. a “megemlékező” jellegű) kifejezetten átalakításra, megújításra szorul. Magam sem gondoltam, mekkora átalakuláson megy át némelyik ünnepünk (legalább is a megünnepelendő eseményt illetőleg), mert méltóképpen ünnepelni ma sem tudunk. A rendszerváltás előtt minden kerületben minden ünnepet helyben is megrendeztek. A művelődési házak elosztották egymás között az ünnepségeket, ha az egyik “Április 4-ét és Május 1-jét” rendezett, akkor a másik az “Augusztus 20-át” szervezte meg, és “November 7-én” koszorúzott. Mivel a legtöbb kerületben legalább két intézmény (egy tanácsi és egy szakszervezeti) működött, feleződött a munka és a költség. A felnőtt klubok közül a társkereső klubok azok, amelyek szinte egészében szórakoztató profilúnak mondhatók. Ezek tevékenysége elsősorban táncestekből, névnapi bálokból, ezeken belül rendezett szórakoztató műsorokból, tánchoz kapcsolható vetélkedőkből álltak. A - rendszerint tiszteletdíjas - klubvezető vagy a programért felelős népművelő időszakonként kísérletet tett a repertoár bővítésére, de legfeljebb egy-egy film levetítését vagy kirándulás megszervezését fogadta el a klub tagsága. “Budapesti szinten is rendkívül kevés társkereső klub tud a táncos rendezvényeken túl bármit elfogadtatni tagjaival. Ahol folynak ilyen kísérletek, sok nehézségről panaszkodnak. Szinte minden

Budapesti Népművelő XV. évfolyam, 1984, 3-4 sz. Slézia Gabriella: Hozzák a derű képletét?! BMK kiad.

SZAKMATÜKÖR 2. klub közönsége más ilyen típusú klubokba is eljár. Hetente 2-3 táncos rendezvényen is megfordul legtöbbjük. Ennél több és tartalmasabb szórakozást nem igényelnek.”57 A nyolcvanas évek elején a társkeresésnek - intézményesen – szinte csak ez a formája létezett, illetve a különböző újságok hirdetései, amelyek kizárólag házassági ajánlatok lehettek. 1980-84 között az önálló műsoros rendezvények, illetve sorozatok száma hullámzó, de a résztvevők száma emelkedő; igaz ez a műsor nélküli táncos, illetve egyéb rendezvényekre is. Ez utóbbiaknak olyan magas 1983-ban a száma (10.185 alkalom, 9.039.933 látogató), hogy érthető, ha a statisztika a következő évektől ezt a kategóriát tovább bontja: nyitott formák, kötetlen társas élet, politikai rendezvények, külső szervek rendezvényei stb. fogalmakkal próbál a tartalomhoz közelíteni. Ez a korszakok közötti összevethetőséget nehezíti, de az adott perióduson belül segít értelmezni a kategóriákat. A művelődési otthonokban szervezett családi jellegű társadalmi ünnepségek száma hullámázó: 1981-ben van egy nagy “bumm” (489 házasságkötés és 632 névadás), ami a következő évre visszaesik. Valószínűleg a házasságkötési hajlandóság csökkenése okozza, nem pedig az intézmények fogadókészsége lanyhult. Már ebben a szakaszban elindult a játékfilmvetítések látogatói számának apadása, ami még nem a videó térhódításával magyarázható, sokkal inkább a “kisfordulat” évével, 1985-tel, mely a közelgő változások előhírnöke. A 80-as évek közepétől kereset-kiegészítések után néznek az emberek; másodállásban, VGMK-ban58 hasznosítják a rövidített munkahét következtében felszabaduló munkaidejüket és munkaerejüket. Ez átszabja a magyar lakosság szabadidő-struktúráját, és természetesen érzékenyen érinti a művelődési házak látogatottságának mutatóit is, illetve a szocialista brigádok kulturális vállalásain is érezhetőek a változások. “…De ezen kívül sokkal reálisabb tényezők is hatással vannak a vállalások alakulására. Elsősorban hivatkoznék a megváltozott, s megnehezedett gazdasági helyzetre, amely kedvezőtlenül befolyásolta a dolgozók már megteremtett életszínvonalát. Ez megindította a munkaidőn túl is pénzt keresni akarók tömegesedését, s ennélfogva bizonyos fajta differenciálódás következett be egy-egy kisebb csoporton belül és azok között, akik még nem és azok között, akik már rendelkeznek kereset-kiegészítéssel. Természetes, hogy ez a magatartásmód, életmódváltozást is eredményezett. …Az időhiány természetesen jelentős tényező. A lerövidült, 5 napossá vált munkaidő megnövelte a munkahelyen eltöltött idő hosszát, s a háztartásra fordított napi munkák mindinkább áttolódtak hétvégére. Pontosan azokra a napokra, amikre a közművelődés, a kulturális intézmények leginkább építenének, azokra amelyek kihasználását irányelvek javasolják. Az időkeretek ilyen alakulása, még azoknál a családoknál is érvényes, ahol hétvégére nem jellemző a jövedelem-kiegészítő különmunka vállalása.”59 A 80-as évek közepétől a rendezvények, programok mennyisége változó; egy-egy évben, pl. 1987-ben a műsoros estek száma még felfut, de a szélesebb kínálat nem szül nagyobb igényt, a látogatók száma csökken. A pódium műsoroknak, önálló esteknek az az arzenálja, ami a nyolcvanas évek elejét jellemezte, nem tér vissza. Az érdeklődés és a szabadidő apadása mellett a gázsik, majd az adók emelése, illetve a fizetőképes kereslet csökkenése alkotják az ok-okozat láncot. A statisztikai kategóriák változása miatt nehéz összevetni az egyes kategóriák, pl. a kirándulási kedv mutatóit, az új statisztika ugyanis egyéb sporttevékenységekkel együtt szerepelteti azt, 57

Szakfelügyeleti jelentés 1980. MVG Vörös Csillag Gépgyár Vasas Művelődési Ház VGMK = Vállalati Gazdasági Munkaközösség. Túlmunkafajta, amit ugyanannál a vállalatnál munkaidő után vállalhatott a dolgozó. Kísérlet volt a második gazdaság legalizálására és ellenőrzésére. 59 Csákvári István: Motiváció és teljesítmény. A szocialista brigádok kulturális vállalásai. Budapesti Népművelő, XVIII. évf. 1986/4. BMK. 58

SZAKMATÜKÖR 2. de az összesített szám azt mutatja, hogy a kezdeti visszaesés után 1989-ig újra emelkedni kezd a kirándulásra, sportra fordított idő, ugyanez a tendencia a családi rendezvényeknél is. Ebben az időszakban emelkedik a műsor nélküli táncos rendezvények száma, a videó vetítések újra fellendítik a közös filmnézés látogatottságát, szaporodnak az egyéb rendezvények, különösen a külső szervek által rendezettek. Ez utóbbiak egyrészt terembért hoznak, másrészt együttműködést eredményeznek a korszerű feltételek megteremtésére. Jó példák erre a nyolcvanas évek második felétől terjedő videós társkereső vállalkozások, amelyek közül néhány fuzionált egy-egy művelődési házzal vagy vendéglátó egységgel, egyesítve a kétféle szolgáltatást. “A művelődési intézményekben nem ritka a társkereső klub forma, de ritkán kapcsolódik – éppen anyagiak híján – más szolgáltatásokkal (pl. videó-felvételek, számítógép) általában táncos alkalmakra szűkül. Ezt a szolgáltatást elsősorban a fiatalabbak (20-30 év) és az értelmiségi réteg veszi igénybe, éppen azok, akik a hagyományos társkereső táncestekről kiszorulnak. A tánc mellett gyakorta műsoros programok is színesítik a kínálatot (pl. Gyurkovics Zsuzsa: Edit Piaf estje). Saját tőke és adottságok híján gyümölcsöző egy ilyen társulás.”60 A rendszerváltás óta a hirdetési formák és tartalmuk inkább a szexuális kínálat növekedését mutatják. A társkeresés problematikája ma sem megoldott, különösen a kisebb pénzű rétegek számára, hiszen a társkereső vállalkozások hirdetési vagy tagsági díjai kevesek számára megfizethetőek. A művelődési házak e típusú klubjai jobbára ma is – szinte változatlan formában – működnek, korszerűsítésüknek és számuk növekedésének elmaradása tőkehiánnyal magyarázható. Ugyanakkor lehet, hogy ennek a rétegnek egy jelentős hányada semmilyen választ nem talál problémájára, és ez elgondolkodtathat bennünket, hogy nincsenek-e itt további feladataink. A 90-es évek első és második felének mutatói éppen fordítva korrelálnak egymással, mint a 80-as éveké. Itt az évtized elején van visszaesés, a második felében viszont felkúszik, majd beáll mind a programok mind a látogatók száma - a nyolcvanas évek végének értékeire. Igaz ez a klubokra is és a műsoros és egyéb szórakoztató rendezvények adataira is. Az ünnepségek rendezési szokásai is megváltoztak Budapesten az utóbbi évtizedben. Az új modell: több párt, több központi ünnep! Egy-egy jeles napon 5-6 helyszínen folynak a népünnepélyek; mindenki megadja a módját. Egy-egy párt sokkal többet fordít egy ilyen eseményre az államkasszából, mint amiről a közművelődési intézmények hálózata valaha álmodott. Így ma inkább csak a távolabbi peremkerületek rendeznek ezen alkalmakon nagyobb szabású programokat. Azokat is inkább a kisgyerekesekre vagy speciális igényekre építve, a központi rendezvények kiegészítőjeként (pl. egy esti táncház, vagy koncert). Ünnepek rendezése terén a művelődési házak inkább a helyi ünnepségek, az egyre szaporodó kerületi vagy regionális események szervezésében jeleskednek. Ezek mostanában több napra, olykor hetekre elhúzódó kulturális eseményekből, helyi hírességek szerepeltetéséből és természetesen szórakoztató mulatságokból álló ünnepségek.

c) Az ifjúság szórakozása A rendszerváltás óta két területen van nagy visszaesés mind a kereslet, mind a kínálat terén: a táncos rendezvények és a filmvetítések számában. Két olyan szórakozási forma ez, amit inkább a fiatalok kedvelnek. Adódik tehát a kérdés vajon hol múlatják ők az idejüket? “Az ifjúság művelődési magatartása minden időben a jövő kultúráját jelezte. Nemcsak amiatt a banális tény miatt, hogy a ma fiataljaiból lesznek a jövő felnőttjei, hanem inkább azért, mert a felnőttkor kulturális szokásai nagyrészt az ifjúkorban alakulnak ki. Változások természetesen bekövetkezhetnek, de a változatás képességét is ebben a korban kell elsajátítani. Aki például 25 éves 60

Szakfelügyeleti jelentés 1984. Kosztolányi Művelődési Ház, Aphrodité Társkereső Szolgálat

SZAKMATÜKÖR 2. koráig úgy nőtt fel, hogy “sikerült megóvnia” magát a művészet, a tudomány, a közélet iránti érdekelődéstől, az később már sokkal nehezebben mozdul ebbe az irányba, mint az akiben mindez már tizenéves korában kialakult. Az ifjúság kultúrájának mostani helyzete mégis sokban különbözik a régebbi korokétól. … Az évek során az is nyilvánvalóvá vált, hogy a felületi jelenségek (új öltözködési divat, újfajta zenei hangzás) mögött mélyebb összefüggéseket lehet és kell keresnünk. ...Mindenekelőtt az ifjúság társadalmi helyzetének bizonyos fokú megváltozását. A fiatalok ma hamarabb válnak gyermekből ifjúvá és tovább maradnak fiatalok (hosszabb ideig tanulnak, idősebb korban házasodnak stb.)”61 “Az19 ifjúsági korszakváltás során a magyar fiatalok esetében is figyelembe kell venni az iskolai idő meghosszabbodását, a fiatalok egyre korábbi önállósodását és a felnőtt társadalomba való integrálódásának kitolódását: a munkavállalás időbeli kitolódását, és a fiatalok egyre fokozódó emancipálódási törekvéseit.”62 A két megállapítás ugyanarra a jelenségre hívja fel a figyelmet, holott a citált gondolatok között több mint 20 év telt el; az egyik idézet tehát az apákról, a másik fiaikról szól. Hasonlítanak-e és miben korosztályunk egykori, és gyermekeink, unokáink jelenlegi – speciálisan ifjúságra vonatkozó – kulturális jellemzői, szórakozási szokásai? Igen, sok ponton alapvető hasonlóságok lelhetők fel. A mi generációnk – a 60-as 70-es évek fiatalsága – volt az első nemzedék, aki nem akart – semmiképpen sem a szüleire hasonlító - felnőtté válni. Aki saját művészeti ízlését és öltözködési szokásait középkorúan is megőrizte, sőt ezt fiainak és unokáinak is átadta (rockzene, farmer) De ott vagyunk ízlésviláguk alakulásában, életvezetési szokásaikban (sajnos az önsorsrontó alkohol- és kábítószer-fogyasztáshoz is generációnk volt a minta) és a világról alkotott értékítéleteikben is. Alapvető hasonlóságok vannak tehát, ha tágabb összefüggésben szemléljük a kérdést. Feladatunk viszont az, hogy közelebb menjünk a jellemző jelenségekhez. Ebből a nézőpontból már a különbözőségek válnak láthatóvá és meghatározóvá. Bizonyára feltűnt a kedves olvasónak, hogy ezt a fejezetet messzebbről indítottam és azt is előre vetítem, hogy másként is fogom korszakolni, mint az eddigieket. Az ifjúsági és a gyermek korosztállyal foglalkozó szakaszokban három nemzedék szórakozási szokásait hasonlítom össze. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom, hogy ezeknél a korosztályoknál meghatározóbb erejű a generációs hovatartozás, mint a gazdasági folyamatok. Természetesen van hatása ez utóbbinak is – és ahol egy-egy területen kimutatható a szubkultúrára gyakorolt befolyása - ott jelezni is fogom. Tételezem, hogy a fiatalok és a gyermekek leélt életük rövidsége miatt egy korszakon belül szocializálódnak. Ízlésük azon belül alakul ki, így az életüket átalakító változások ütemét más tényezők határozzák meg. Igaz ez azért is, mert a családokra nehezedő gazdasági nyomást a szülők csak a legvégső esetben hagyják a gyermek életminőségét befolyásoló tényezővé válni, utolsó pillanatig erőn felül kompenzálják azt. Aminek persze egyéb – nem kevésbé káros – következményei lehetnek, de ezek hosszabb távúak, nem köthetők az általunk eddig használt 5 éves periódusokhoz. Összegezve az eddig felsorolt érveket, úgy hiszem, hogy ezeknél a korosztályoknál jobb mutatók a 60-as - 70-es évek, a 70-es - 80-as évek és a 80-as - 90-es évek korszakolás, mert kb. 10-15 év kell egy olyan új generáció szárba szökkenéséhez, ami jellegzetes különbségeket mutat kultúrafogyasztás terén. Nos, nézzük hogyan szórakoztunk mi, a 60-as 70-es évek fiatalsága?

61 62

Andrássy Mária, Vitányi Iván: Ifjúság és kultúra. 1979. Kossuth K. Társadalmi átalakulás és ifjúság. Szerk. és bev. Gábor Kálmán. Belvedere Meridionale K. 2000. Szeged

100

SZAKMATÜKÖR 2. Ennek megmutatásában a már idézett Andrássy-Vitányi kutatás (továbbiakban: Tanulmány) van segítségünkre. A magyar ifjúság szórakozásának színterei ezekben az években a mozik és a művelődési házak voltak. Művészeti ízlésük jellemzőit filmnézési, zenehallgatási szokásaik és a táncos rendezvények általuk kedvelt formái mentén lehet leírni. A Tanulmány megállapítása szerint a “mozi látogatás a fiatalok egyik legfontosabb művelődési-szórakozási formája, legkedvesebb szabadidős tevékenysége…A filmszínházak nézőterén helyet foglalók kétharmada 30 éven aluli.” A gyermekek (0-14 éves korig) ebben a korszakban még nem voltak mozilátogatók!) Arra a kérdésre, hogy “mit vár a filmektől?” abban az időszakban is a közönség 84%-a válaszolta, hogy elsősorban a “vidám szórakozás, kikapcsolódás”, illetve az “izgalmas kaland” (68%) az “érzelmes, szerelmes történetek kedvelése” (50%) oka a moziba járásnak. Ugyanakkor szintén magas (65%) azoknak a száma, akik, és/vagy “a maradandó művészi élményért” és az “emberi, társadalmi problémák megismerése miatt” (61%) néznek filmeket. Azt gondolom, hogy a mai filmtermés egy bizonyos hányadát fogyasztók értelmezni sem tudnák az utóbbi két választ azokkal a filmekkel kapcsolatban, amelyeket kedvelnek. Ha visszagondolunk a Tanulmány bevezető mondataira; “aki 25 éves koráig úgy nőtt fel, hogy sikerült megóvnia magát a művészet… iránti érdeklődéstől, az később már sokkal nehezebben mozdul”. Tetten érhetjük e téren is korosztályunk felelősségét. Az ifjúsági zenei érdeklődés legjellemzőbb vonása a beat hatvanas években kezdődő népszerűsége. “A pop- vagy beatzenei mozgalom nem importjelenség Magyarországon. Már a hatvanas évek elején alakultak olyan amatőr ifjúsági zenekarok, amelyek nem a hagyományos slágerzenét művelték, hanem fiatalosan közvetlen, játékosan erőteljes zenét szolgáltattak fiatalokból álló közönségüknek” – vallja a tanulmány szerzőpárosa. Hozzátéve azt is, hogy a beat egy olyan irányzat – szemben a többi kommersz zenei műfajjal (sláger, cigányzene, magyarnóta, operett) – ami nem áll mereven szemben a magasrendű zenével, hanem “kétértékű: mindkét ízlés-világhoz kapcsolódhat… Olyan ízléskör van kialakulóban, amely fogékony a “magasrendű művészet értékei iránt, a mindennapi zenében”. Íme, ez a jelenség is itt volt először tetten érhető, s most fokozottabban jellemző az ifjúság által kultivált zenei irányzatok jó részére. Beszámol a tanulmány a népdal 60-as évekbeli háttérbe szorulásáról a Kodály módszer kudarcát emlegetve, de az ifjúság művészeti érdeklődésének legfrissebb hajtásainál jelentkező új népzenei és táncház-mozgalmat mégis a Kodály-féle zenei nevelés hatásának tekinti. Valószínűleg igazat is adhatunk neki, hiszen a 70-es években elindult táncház-mozgalom – ha jelenleg nem is éli virágkorát – de szilárdan jelen van az ifjúsági szubkultúrák között, és ha hozzátesszük a népzene egyéb zenei műfajokat termékenyítő és jól kimutatható hatását; érzékelhetjük, hogy a népi kultúra – búvópatakként – ott van a kommersz és a magas művészet termékeiben egyaránt. “A Tömegkommunikációs Kutatóközpont és a Népművelési Intézet közös vizsgálata szerint országos átlagban a 19 éven felüli lakosság 12%-a jár művelődési házba. A látogatók nagy része fiatal. A 20 éven aluliak 43%-a, a 20-25 év közöttiek 25%-a fordul meg itt, több-kevesebb rendszerességgel.” Ezen túl is – állapítja meg a tanulmány – “a leglátogatottabb a speciálisan fiatalok részére szervezett ifjúsági klub” (számuk 1976-ban a lakóterületi, üzemi, intézményi és a honvédségi ifjúsági klubokat az egész országban összeadva: 4.594.) Fiatalok által kedvelt forma ebben az időben még az un. magnós-beatklub, és a kötetlen intézménylátogatás, ami televízió nézést, folyóirat olvasást, sakkozást, biliárdozást jelent.

101

SZAKMATÜKÖR 2. Jelzi a Tanulmány azt is, hogy “a művelődési otthonokhoz szorosabban kötődő fiatalok közül minden tizedik műkedvelő művészegyüttes tagja.” Korosztályom tehát művelődési házakban és ifjúsági klubokban szórakozott. Miért vonzott bennünket ez az intézmény? Idézett tanulmányunk indíték-vizsgálata szerint legtöbben erre a kérdésre a “barátai, ismerősei is idejárnak” választ adták. Ez fontos – sőt a legfontosabb – motiváció, csakhogy maga is okozat; így nem visz bennünket közelebb a válaszhoz. A tanulmány jó helyre teszi a hangsúlyt, amikor rámutat: “Ennek az intézménynek a kifejlődése a tömegkommunikáció korszakában törvényszerű. Az egyoldalúan egyirányú kommunikációval szemben olyan intézménytípus is kialakult, amely a többirányú, közvetlen közösségi művelődést és kommunikációt képviseli, s ezzel helyreállítja az egyensúlyt.” Ez ma is igaz, sőt egyre nagyobb szükség lenne az eltorzult egyensúly visszaállítására. A fiatalok távolmaradását a művelődési házaktól nem a közművelődési intézmények céljainak okafogyottá válásában fogjuk megtalálni, hanem a funkció- és értékzavart keltő direkt vagy indirekt művelődéspolitika ad rá magyarázatot. Az első – mindvégig jellemző – probléma a közművelődési intézmények mesterségesen alacsonyan tartott presztízse, amelynek éppúgy része a tegnap méltatlan feladatokkal és elvárásokkal lebecsült, ma pedig funkciójának és eredményességének megkérdőjelezésével kisebbített, folyamatosan alulfizetett közművelődési szakember, mint a működési megszorításokkal és állandósult feltételhiánnyal küszködő intézmény. A fennmaradásukért – nem mindig eredményesen – harcoló közművelődési intézményeket és a bennük dolgozó népművelő/művelődésszervezőket lépten nyomon az a vád éri, hogy saját status quo-jukért harcolnak. Egyrészt “korábbi előnyös helyzetről”, pláne “előjogok”-ról – a fentebb leírtak okán – nem lehet beszélni, másrészt nem lehet egy alapellátást biztosító intézménytípusnál öncélnak nevezni, ha megmaradásért harcol. Aki külföldi példákra hivatkozva teljesen a piacra akarja tolni ezeket az intézményeket, az nincs tisztában a mai fizetőképes kereslettel. Aki azt javasolja, hogy más országok példáján tanulva piacosodjon, ami eladható, a művelődési házak pedig maradjanak a szociálisan hátrányos helyzetűeknek, annak elképzelése máris megvalósult, mert jelenleg is ez helyzet. Állami hozzájárulással és összepályázott pénzekkel, önköltségi áron (tehát nonprofit jelleggel) azokat a közművelődési tevékenységi formákat és szolgáltatásokat nyújtja ez az intézménytípus, ami nem kell a vállalkozóknak. Hogy ez ilyen sok? Igen. Ebben különbözünk azon országoktól, ahonnan a példákat át akarjuk venni. Nálunk sokkal szélesebb a létminimum alatt vagy annak közelében élő réteg, jóval nagyobb a földrajzi távolság miatt az egyéb művelődési intézményeket el nem érők száma, akiknek ugyanakkor joguk van legalább egy - sokféle funkciót betölteni képes - alapintézményhez. Tegyük hozzá: olyanhoz lenne joga, ami méltó körülményeket tud biztosítani a közművelődésnek. És itt kanyarodjunk vissza ahhoz a problematikához, ami miatt a kitérőt tettem. Összefügg-e a fiatalok elmaradása intézményeink infrastrukturális állapotával és presztízsével, vagyis – hogy korszerűek legyünk – ennek az intézménytípusnak az image-ével? A 60-as, 70-es, de még a 80-as évek fiataljainak sem volt más szórakozóhelye, mint a művelődési ház és az ifjúsági klub. Az olyan volt, amilyen volt, be lehetett menni vagy kint lehetett maradni, de nem volt más, számottevő lehetőség. “Egy rendezvény körülményei, amennyiben nincsenek megteremtve, különösen hangsúlyossá válnak. Erre a táncestre a legjellemzőbbek a rossz tárgyi feltételek voltak. A terem kb. 220 főt befogadó előtér volt. A megjelent 200 fő tánchoz kényelmesen elfért volna, de kb. 40 fő tudott csak asztal mellé leülni (összesen ennyi ülőalkalmatosság volt a helyiségben)…. Ha ilyen igénytelen környezetben hagyjuk szórakozni fiatalságunkat, más területen igényességet elvárni tőlük paradoxon…

102

SZAKMATÜKÖR 2. Más rendezvények ezeknek a fiataloknak köréből nem látogatottak. Egy programtípus vonzza még őket; az ifjúsági klubon belül rendezett zenekari tagok, vezetők bemutatkozó estje: Som Lajos, Benkő, Müller Péter voltak a meghívottak.) Nagy propagandát nem indított feléjük az intézmény sem. Az volt az érzésem, hogy kicsit félnek tőlük… A mindenhonnan kirekesztetteket, vagy az alig befogadottakat, megtűrteket viszont féltem. Féltem őket a csavargástól, a bandába verődéstől, a saját levezetetlen és általunk okosan ki nem használt energiájuktól. Ez a félelem országos, a “Dallos Ida” rendezvénye csak apropó.)” 63 A fenti idézet - a méltatlan körülményeken túl – azt is mutatja, hogy a közművelődési intézmények ambivalens viszonyban voltak ezekkel az ifjúsági csoportokkal. Egyrészt mindent megpróbáltak, hogy vonzóak maradjanak a fiatalok számára, hiszen együtteseket hívtak meg, táncos programokat rendeztek számukra, másrészt viszont féltek tőlük. Féltek a zajpanaszoktól, feljelentésektől, a többi látogató rosszallásától és elmaradásától a deviáns fiatalok jelenléte miatt, ez utóbbiak hanyagságból vagy szándékosan elkövetett károkozásától, és mindezek miatt a feletteseik elé berendelt raportoktól. Ugyanakkor azt is tudta a szakma, hogy ezeket a jelenségeket nem kicsukni, hanem kezelni, mederben tartani kell. A nyolcvanas években a csellengő fiatalok még nem a plázákban ütötték agyon az időt, hanem a művelődési házak előterében. Ekkorra már az ifjúsági klubok keretei a fiatalok e csoportjai számára túl szabályozottnak, felülről szervezettnek tűntek, nem voltak hajlandók a klubos formákat igénybe venni. Az ELTE tanárai és diákjai a BMK népművelőivel közösen elindították az un. “előtéri” kísérletet, aminek az volt a lényege, hogy az animátorok leültek a fiatalok közé, és szükség szerint személyes életvezetési tanácsokat, segítséget adtak, vagy a megfogalmazódott közösségi igényeknek teremtettek feltételeket. Magam is éveken át tagja voltam az előteres kísérletnek, és így részese lehettem azoknak a nagyon kézzelfogható eredményeknek, amit ezeknek a fiataloknak körében elértünk. A játékos délutánok, közös videó filmkészítés, nagy beszélgetések és szórakoztató programok nem különböztek a művelődési házak más közösségeinek tevékenységi formáitól csak abban, hogy ezeket a tizenéves – jobbára sérült – fiatalokat más eszközökkel lehetett elérni. Amikor viszont sikerült, minden csoportnál jobban kötődtek az intézményhez. A 70-es 80-as években szaporodtak meg a beat- és rock-együttesek. Az amatőr mozgalomnak ez az új hajtása nem volt olyan szívesen látott sem a hatalom, sem a környező lakosság szemében, mint egy néptánc- vagy színjátszó csoport. A harc ezen a területen is állandósult, de a művelődési házak és klubok pincéiben próbahelyet találtak, színpadjain fellépési lehetőséghez jutottak az együttesek. Nem egy közülük idővel rendkívül népszerű lett, és szépszámú közösséget alakított ki maga körül. A politikai hatalom természetesen nem nézte jó szemmel ezeket az ifjúsági csoportosulásokat; a rock-zenészek által hirdetett ideológiák - az övénél nagyobb - sikerét az ifjúság körében; és időről-időre betiltotta a koncertek szervezését. A tiltás ellenére (vagy annál inkább) az együttes-alakítási kedv nem lankadt a nyolcvanas évek végéig, sőt néhány rockzene-párti népművelő és hivatásos zenész munkálkodása nyomán hálózattá szerveződött. Országos találkozókon vállalta a megmérettetést az amatőr pop-együttesek serege. “Néhány évvel ezelőtt hatalmas botrányba fulladt néhány ifjúsági koncert (pl. a Beatrice), melynek következtében az intézmények (fenntartóik és a rendőrség kérésére is) törölték az amatőr rock-együtteseket programjaik közül. Az igény óriási volt a fiatalok részéről, ez volt az egyik oka a botrányoknak. Olyan tömegű fiatal jelent meg egy-egy koncerten (kedvenceikért sokszor még vidékről is felutazva), hogy még a Danúvia nagyterme is csak két előadás esetén volt elégséges. A probléma mindig azokkal volt inkább, akik kint maradtak. Az ifjúsági koncertek rituális szokásait a

Szakfelügyeleti jelentés 1980. Dallos Ida Művelődési Ház

103

SZAKMATÜKÖR 2. legtöbb alkalmai rendező szerv nem ismerte és rosszul tűrte. A szokásaikba való beavatkozást viszont az ifjúság tűrte rosszul…. …. Volt néhány intézmény, helyesebben néhány ember, aki fordítani akart e helyzeten. …Hevesi István a maga harcát már a Vasas Művelődési Házban elkezdte vívni. …A Vasasban “Ritmusterápia” címen (lényeglátó elnevezés, Berki Tamás remeke) indult klub, és eleinte népszerű jazzmuzsikát takart, majd az ifjúság igényére popzenei klub lett. Rengeteg zenekar jelentkezett fellépésiilletve próba-lehetőségért. A felduzzadt igényeket a Vasas nem tudta és akarta kielégíteni, így talált magának az ügy új helyet és új patronálókat a Belvárosi Ifjúsági Házban, ahol már történt kezdeményezés az amatőr zenészek összefogására. Itt merült föl először a Stúdió, a tanítás, a próbahelyek megoldásának gondolata. Patronáló szervet kerestünk, …fordultunk a Fővárosi Tanácshoz, KISZ-hez, IRI-hez. Konkrétan senki el nem utasította a kezdeményezést, de fel sem vállalta… A “Poptojás” hálózat több klubban működött (Közgáz, Bem rakpart), és azok az együttesek, melyek a kisebb klubokat kinőtték, átkerültek az Almássy téri Szabadidő Központba… … Néhány rock-tábor, ahol tanították a zenekari tagokat, és egy házilag kezdeményezett továbbképzés - ékesen bizonyította, hogy stúdióra és képzésre nagy szükség lenne… Egy kicsit megtört a jég, kezdenek itt-ott kinyúlni a “hivatalos” segítő kezek is. 1985-ben az OSZK-val közös beadványra 150.000 Ft-ot kapott az Amatőr Rock Stúdió. Ez az 1/3 része a stúdió költségeinek, a másik 2/3-ot az intézmény állta. Most 1986-ban az Almássy téri Szabadidő Központ komplett hangosító és világító berendezés tulajdonosa. Nagy pillanat ez az amatőr rock-együttesek életében…. …A lényeg: fentebb felsoroltak eredménye, hogy az idei “AORTA” (Amatőrök Országos Rock Találkozója) valóban friss, jóvérű együtteseket termelt. A 86-os Gála, melyet szeptember 28-án végighallgattam az Almássy téri Szabadidő Központ nagytermében, jó színvonalú volt. 400 fizetővendéget hozott a háznak, a zenekarokhoz tartozókkal legalább 600 ember látta a programot. Itt debütált az új “motyó” is, biztosítva a rendezvény technikai színvonalát. A fellépők név szerint: Exotic (Bp.) és Új Menüett (Pécs) megosztott I. helyezés, Ippolit Matvejevics (Szolnok) III. hely, C´est la vie (Bp.) IV. hely, Kézi-Chopin (Bp.) VIII. hely, és az 1984. évi országos találkozó egyik “lábon maradt” győztese, a Faxni együttes volt a Gála díszvendége.”64 A 80-as évek ifjúsága szórakozási szokásainak palettáján még egy tevékenységi forma jelenik meg markánsan; a videó-mozi. Ezek a mozizások jobbára – a levetített filmeket tekintve – illegális vetítések voltak. Nagy számban kerültek be az országba a hivatalos mozikban még nem látható horror, akció, szex és pornó filmek, melyek szinkronizálás nélkül, megvágott formában (általában maradék mondanivalójuktól is megfosztva) kerültek a ifjú nézők elé. A vetítések “hozott anyagból” zajlottak, az intézmény vagy nem tudott róla, vagy szemet hunyt fölötte. Hiába voltak a kommersz filmeknek értő szakemberei (pl. Király Jenő és Réz András, akik az ELTE népművelés szakán is oktattak filmesztétikát, kommunikáció), nem a válogatás, hanem a teljes tiltás módszerét alkalmazta a művelődéspolitika. Nem csoda, ha felértékelődtek, valódi súlyuknál nagyobb fontosságra tettek szert a fiatalok szemében ezek a fajta filmek. Ez is részévé lett a hivatalos kultúrpolitikával szembehelyezkedésnek, akár a koncertek vagy más – a szervezett kereteket feszegető – ifjúsági rendezvények: a diszkótól a sportrendezvényekig. A művelődési ház ifjúsági szórakoztatásban betöltött szinte kizárólagos szerepe a nyolcvanas évek végén csökkenni kezd. Az okok között pozitívak és negatívak egyaránt fellelhetők. Egy64

Szakfelügyeleti jelentés 1986. Almássy téri Úttörő- és Ifjúsági Ház

104

SZAKMATÜKÖR 2. re több háztartásban jelen van a színvonalas hang- és videotechnika, egyre több vendéglátó fedezi fel magának a fiatalokat. mint tömeges fizetőképes keresletet (ekkor még a fiatalkorúakra vonatkozó szesz-tilalmat jobban betartják, inkább a belépők árait emelik) és egyre inkább feltűnik ezekhez képest a művelődési házak szegényes, korszerűtlen infrastruktúrája. Engedékenyebb lesz a művelődéspolitika, a helyi hatalom. 1985 után fokozatosan tűnik el az ideológiai szigor az együttesekkel szemben, minimálisra csökken a betiltott koncertek száma (és tegyük hozzá, hogy a nem betiltottaké is, hiszen ha “nincs balhé” az egész már nem is olyan érdekes). Ugyanakkor az Országos Rendező Iroda és az Ifjúsági Rendező Iroda és az életveszélyessé vált Budai Ifjúsági Park helyett belépő Petőfi Csarnok maguk kezdik a népszerűbb együtteseket behozni az országba, így a tegnapi lázadók fizető látogatókká szelídülnek. Ekkor már a tömegkommunikáció szórakoztatási mintákat közvetítő hatása sem elhanyagolható, hiszen már a rendszerváltás küszöbén vagyunk. “Az ifjúsági korszakváltás másik fontos kérdése a fiatalok szocializációjában bekövetkezett változás, másképpen fogalmazva a fiatalokat ellenőrző intézmények szerepének megváltozása. A korszakváltás során csökken a fiatalokat szocializáló intézmények közvetlen kontrollja: a család közvetlen kontrollja... a település, a szomszédság kontrollja… az ifjúsági szervezetek kontrollja… Ugyanakkor új, közvetett kontrollt jelentő intézmények kerülnek előtérbe: a mass mediák a fogyasztóipar… A fiatalok a fogyasztóipar piacán egyre több dolgot kaphatnak készen, akár a lázadás külső elemeit is: kidolgozott öltözködési stílusokat, zenei ízlést, viselkedési mintákat, amelyeket úgy tudnak felhasználni, ahogyan azokat a konzervdobozokat vesszük le a szupermarket polcairól, amelyeket csak fel kell bontani. … Az autonóm fogyasztói ízlés hiánya viszont az etatizmus fokozottabb elfogadása a mass media által diktált fogyasztói kultúrának való kiszolgáltatottságra, valamint – alacsony szintű politikai érdeklődés mellett – az agresszívebb politikai cselekvési minták igenlésére hajlamosít… A globalizáció kihívásai növelik a fiatalok körében a feszültségoldó technikák alkalmazását…Akik kipróbálják a drogot, azok egyre fiatalabb korban próbálják ki.”65 Mindezeket 1997. áprilisában “Társadalmi átalakulás és ifjúság – A szabadság, mint esély?” című konferencia megállapításaiként foglalja össze a hasonló című kötet bevezetőjében Gábor Kálmán. A veszély tapintható. Milyen megoldást tud kínálni erre a társadalom, és milyen szerepe lehet ebben a közművelődési intézményeknek? Nemcsak a kérdés, a válasz is benne van a mai magyar valóságban, csak rá kell ismerni. A globalizáció, a mass media hatása mellett az is látnunk kell, hogy az ifjúsági szubkultúrák eddig soha nem tapasztalt sokszínűséget mutatnak. Az alternatív szórakozási lehetőségek felkínálásában a művelődési házak ma is jelen vannak, és szerepük növekedése kívánatos lenne. Ahhoz viszont, hogy a fiatalok szívesen válasszák újra művelődésük, szórakozásuk helyszínéül a közművelődés intézményeit, az infrastruktúra terén is versenyképessé kell válniuk. A közművelődési intézmények – sokak által elérhető és megfizethető – alapintézmény jellegüknél fogva a fiatalok azon tömegeit is fogadni tudnák, akik most a számukra való intim terek,

Társadalmi átalakulás és ifjúság. Szerk. Gábor Kálmán. Belvedere Meridionále Kiadó. Szeged, 2000.

105

SZAKMATÜKÖR 2. közösséghez tartozási élmény és valódi, személyre szabott művelődési és szórakozási választék híján most a mass media kiszolgáltatottjai, és akik a szórakoztatóipar “konzervjeit” fogyasztják.

d) Szórakoztató gyermekprogramok És végül a gyermekek; az örömmel érdeklődők. Ők azok, akiknél az ismeretszerzés, az alkotási vágy és a szórakozás még nem válik el egymástól, ahogy nem válik el az élő népművészetben sem. Innen tudhatjuk bizonyosan, hogy a kellemességnek, a szórakozásnak helye van a közművelődésben, és innen lehetünk biztosak abban is, hogy nem üdvözlendők azok a szórakoztató formák és termékek, amelyek egy funkcióra csupaszodtak le, és amelyek az érzékek végletes ingerlésével hatnak. Akinek ízlelő bimbói már csak a harsány ízekre ingerlődnek, mert méregerős, túl édes, vagy elsózott ételeket fogyaszt rendszeresen, annak eltompul az ínye a valódi zamatok iránt. Ugyanaz a recept itt is, mint a konyhában: fűszereket lehet és kell használni, de nem mértéktelenül. A művészetben sem a kriminális, a horrorisztikus, a fantasztikus, vagy az erotikus elemek használatával van a baj; hisz ezek mindig alkotóelemei voltak a drámától a népmeséig minden műnemnek és műfajnak, csak az öncélúság – vagy még inkább a művészeten kívüli célok beépülése és egyre uralkodóbb jellege a szórakoztatásban – okoz komoly gondot. Különösen káros a serdületlen gyermekek még kialakulatlan ízlésvilágát rombolni ezekkel a számukra misztikus és ingerlő, de nagyon kevéssé feldolgozható, és így csak rosszul beépíthető alkotásokkal. Ezért nagy a veszélye annak a tendenciának, ami erre az évtizedre igencsak felerősödött; nevezetesen, hogy a szórakoztatóipar egyre fiatalabb korosztályt céloz meg, mint potenciális fogyasztói réteget. De mielőtt erre a jelenségre kitérnénk, illetve azt vizsgálnánk, hogy hogyan ellentételezheti az ilyen hatásokat a közművelődés a maga eszközeivel, pillantsunk vissza az elmúlt bő húsz évre, és próbáljuk meg az egymás mellett élő három generáció gyermekkori szórakozási szokásainak főbb hasonlóságait és különbözőségeit meglátni. A 60-as és 70-es években gyerekeskedő korosztály életében még nem volt jellemzően jelen az intézményes szórakoztatás. Az Andrássy-Vitányi féle tanulmányból is kitűnik, hogy a 14 év alattiak ekkor még nem járnak moziba; “Feltűnően alacsony viszont a 10-14 év közöttiek aránya. Országosan mintegy 700.000 gyermek tartozik ebbe a korcsoportba. Közel ugyanennyi a 6-9 év közöttieké, ők még ennél is ritkábban jutnak el moziba. Összesen majdnem másfélmillió gyermekről van szó, akik ebben az életkorban valószínűleg csak a televíziót nézik…” A tanulmány – saját emlékeinkkel is megerősített - konklúziójaként azt is kijelenthetjük, hogy a többi kultúraközvetítő intézmény (színház, múzeum, művelődési ház) látogatása sem volt számottevő ennél a generációnál. Néhány kísérletről beszámol a kutatás, ami már utat keres e felé a korosztály felé, így pl. Mezei Éva iskolai színjátszó kísérletei, melyekben történelmi mozzanatokat játszat a gyermekekkel, vagy Debreceni Tibor “Gyermekdramaturgia” című kötete, amelyet a módszerrel foglalkozó magyar pedagógusok kísérleti tanfolyamán tankönyvként forgathattak, “de ezek még túlságosan szórványosak” – jegyzi meg idézett művünk. Ezeknek a kísérleteknek – közművelődési formaként elterjedésüknek – a 80-as évek lesz az igazi korszaka. A most taglalt időszak alatt döntően családi környezetben, illetve iskolához kötődően sajátítja el a gyerek saját művelődési, szórakozási szokásait. Ne feledjük: ebben az időszakban még Budapesten is sokkal kevesebb a gyermekekre leselkedő veszély. Kisebb a forgalom, jobb a közbiztonság. Játszótérre, grundra, közeli ligetbe, kirándulóhelyre akár egyedül is vagy egy nagyobb testvérrel elengedhetők a gyermekek. Az iskolai ifjúsági szervezetek kisdobos kortól, úttörő korukig szabadidős tevékenységeik szervezésében is nagy szerepet vállalnak. Az iskolák tanórán kívüli sport-, illetve szakköri foglalkozásai, akárcsak a könyvtárak, de még a szervezett iskolai színházvagy múzeumlátogatások is szinte ingyenesek, tehát mindenki számára igénybe vehetők, és

106

SZAKMATÜKÖR 2. alapvetően csak a gyermek képességei és érdeklődése által meghatározott az igénybevételük. Az iskolán túli különórák presztízse, illetve nivelláló (továbbtanulási esélyeket növelő) szerepe ebben az időszakban még nem tipikus. A generációk együttélése, illetve a nyugdíjas koron túli munkavállalás is kevéssé jellemező, így a nagyszülők is nagyobb részt tudnak vállalni a gyermeknevelésből ebben az időszakban. A 70-es, 80-as évek gyermekkorosztálya már inkább intézménylátogató. A közművelődési intézmények egyre inkább feladatuknak érzik, hogy az iskola és a család mellett cselekvő szereplői legyenek a gyermekek szocializációjának. “Az utóbbi években a közművelődési intézmények (művelődési házak, könyvtárak, múzeumok) felfedezték új rétegüket, a gyermekeket, és velük az új feladatot is, amelynek dicséretes sokoldalúsággal, ötletgazdasággal igyekeznek eleget tenni. A közösségi nevelés két pólusa: az iskola és a család mellé egyre határozottabban zárkózik fel a közművelődés kiscsoportjaival, közösségeivel, amelyek az előbbieknél nagyobb rugalmasságukkal, tartalmi változatosságukkal, módszerbeli sokoldalúságukkal egyre határozottabban válnak a két előbbi egyenrangú partnereivé, funkcionális kiegészítőivé, sőt eredményeinek kiteljesítőivé.”66 A késztetés alapja a szaporodó és jól kitapintható igény. Ezekben az években indulnak el azok a gyermek-közművelődési tevékenységi formák, melyek máig jellemzőek a művelődési házakra: a komplex gyermekprogramok, játszóházak, szünidei- és napközis táborok sokszínű formái. A komplex gyermekprogramokra kiváló példa a Fővárosi Művelődési Ház hosszú éveken keresztül működő Gyermekcentruma, mely “Mesélő muzsika” című bérletsorozatával, igényes bohóc- és bábműsoraival (Astra Együttes produkciói), mini-előadóestjeivel (Halász Judit, Pálos Zsuzsa, Piros Ildikó gyermekműsorai), a 80-as évek elején induló Aprók táncházával (Kalamajka együttes) etalonja lett a gyermekeknek szervezett közművelődési programoknak, tartalmi és formai oldalról egyaránt. Dr. Révy Eszter, aki a már több ízben említett BMK kiadványban elemzi a Gyermekcentrum programot, a mesefilmek alkalmankénti vetítését szinte szégyellt, pénzkímélő, “eredetinek nem mondható” töltelék-programként említi; “mert filmet nézni otthon, a televízió mellett is lehet”, bár hozzáteszi mentségként, hogy “válogatott mesefilmeket igyekszünk megszerezni”. Elgondolkodtató és lényegre tapintó a felismerés, hogy mekkora a különbség az aktív, személyiség-centrikus közművelődési szemlélet és a csak elnyelői attitűdöt használó szórakozató ipari szemlélet között. Nem kevésbé sokoldalú és máig ható a természetes alapanyagok szeretetére, az alkotó fantázia használatára és teremtő kézügyességre ösztönző játszóházforma. Ez a tevékenységtípus a MOM Szakasits Árpád Művelődési Központból indult. Székely Éva népművész - e forma egyik feltalálója és elindítója - így ír erről: “1976-ban a MOM Művelődési Központ lehetőséget és helyet adott a gyermekjátszó létrehozására… A tematikát néprajzra, népművészetre, mint jelentős kulturális örökségünkre alapoztuk… Mi is gyűjtöttünk bogyókat, magokat, leveleket, füveket, száraz virágokat, a terméseket meghatároztuk, és elkezdtünk velük játszani: nyakláncot fűztünk, játékot készítettünk belőlük, szárazvirágkompozíciókat próbáltunk kialakítani. Mint a falusi gyermekek, felfedeztük közösen a kezünk ügyébe került dolgokban a játék lehetőségét…Az első két órában mindig vizuális, manuális játszásra adtunk lehetőséget. Ennek az általában egyhelyben ülését, izgalmát próbáltuk a másik két órában mozgásos népi játékokkal, népszokások dramatizálásával, bábozással feloldani… A naptári “jeles” napok múlásával sorban megismertük a népszokásokat, így bővült a gyermekek néprajzi, tárgyi, funkcionális, kivitelezői ismerete… Tapasztalat: a totyogó óvódásból, ötödikes úttörő lett, és

Gyermekfoglalkozások Budapesten. dr. Mezei Gyula előszava. 1981, BMK

107

SZAKMATÜKÖR 2. még mindig együtt játszunk, mert játszani jó. És ha közben gondolkodunk, dolgozunk, szabadon alkotunk, játékos módon tanulva meg, sajátítunk el mesterségeket, technikákat: ha nem is úgy születünk, előbb-utóbb kreatív emberekké válunk.”67 Tegyük hozzá, hogy sajnos ennek az ellenkezője is működik: a leszoktatásnak is vannak eszközei. Hosszan idézhetnénk a Belvárosi Ifjúsági Házból induló, ELTE hallgatókkal szervezett kreatív napközis foglalkozásokat (a Nemzeti Múzeummal és a Józsefvárosi Művelődési Házzal közösen szervezve), az irodalmi és történelmi játszóházakat, amelyek a napközis és egyéb tábori formákat is megtermékenyítették, s hatásukra egyre inkább elterjedtek ezek a speciális érdeklődési körű, tematikus táborok. A 80-as évek gyermekkorosztályának szánt művelődési és szórakoztató tevé-kenységet a gyermekek szempontjait előtérbe helyező, kísérletező kedvű, felelősen gondolkodó közművelődési munka jellemezte. “Azok a gyermekek, akik ma a nyári napközis táborok legfiatalabb látogatói, az ezredfordulón kapják kezükbe az egyetemi és főiskola diplomát, a nagyobbak pedig az akkori termelés megvalósítóinak ifjú derékhadát teszik ki majd. Tudjuk, hogy a felgyorsult technikai fejlődés emberfeletti szellemi követelményeket támaszt a következő nemzedékkel szemben, szorongva gondolunk rá, és megoldására alig teszünk valamit, vagy inkább sok mindent teszünk, és még több lehetőséget hagyunk ki. A kihagyott lehetőségek egyik leggazdagabb területe a nyári napközis tábor, pontosabban az általános iskolás diákok nyári vakációja. A nyári szünet szabadidő, pihenésre szolgál, kikapcsolódásra, szórakozásra, önépítésre, ismeretszerzésre, az önállóság, az önirányítás gyakorlására és a szocializáció számos olyan elemének elsajátítására, amely éppen ebben a sajátos pihenő időszakban valósítható meg. Ha ezt másként, másra használjuk, csorbát szenved a személyiség társadalmisága, amelynek később, felnőtt korban látjuk majd súlyos következményeit.”68 És íme, itt vagyunk az idézett tanulmányban jövőként emlegetett korban. Milyen a 80-as, 90-es évek gyermekkorosztályának szórakozása, szórakoztatása? Egyfelől nem lehet lelkiismeret-furdalásunk nekünk, közművelődési szakembereknek, mert bevételi kényszereink ellenére még élnek a művelődési házakban a korábbi évtizedekben megalapozott és kidolgozott kreatív formák. Néhány területet leszámítva – amelyekben technikai és egyéb feltételrendszereink szűk keresztmetszete akadályoz bennünket az érvényesülésben, fejlődésben és versenyképességben – gyermek látogatóink száma nem csökkent, sőt a családi rendezvényekre, komplex gyermek-programokra ma nagyobb a kereslet, mint valaha. A művelődési házak által szervezett szünidei programok és tábori formák is látogatottak. Másfelől viszont a gyermekprogramok sikere mögött jól érzékelhetők a problémák. A legtöbb család számára a pályázati pénzekkel megtámogatott, önköltséges családi program, kézműves szakkör vagy gyermeksport tanfolyam is épphogy megfizethető. Az évek óta szervezett napközis táborok megtelnek, de újak szervezésére látszólag nincs igény – miközben az ingyenes “Szüni-dö-dö” programok teltházasak. A valóságban tehát fizetőképes kereslet nincs; szükséglet lenne. A 90-es évekre szinte teljesen intézményesült a gyermekkorosztály szabad-idejének szervezése, mert ez a világ már túl veszélyes a felügyelet nélkül hagyott kiskorúak számára. A rendszerváltás után, amikor az úttörőmozgalom széthullása miatt a gyermekek tömeges nyári táborozása megoldatlan maradt, az új politikai hatalom nem értette, de nem is érzékelte a 67 68

Gyermekfoglalkozások Budapesten. Székely Éva: Gyermekjátszó. 1981. BMK Közművelődés a nyári napközis táborokban. Kövessi Erzsébet: Szabadidő és művelődés a nyári napközis táborokban. 1981. BMK

108

SZAKMATÜKÖR 2. probléma horderejét. A közművelődési terület szembesült a gyerekek megoldatlan és anyagilag fedezetlen, tömeges méretű szabadidő-gondjával, ezért a táboroztatók és táborozni akarók részére megszervezte a Táboroztatók Országos Konferenciáját a BMK-ban, a Budapesti Népművelők Egyesülete, a Budapesti Művelődési Központ és az Őrmezei Közösségi Ház közreműködésével. A második ilyen találkozónak az Őrmezei Közösségi Ház adott helyet, a harmadikra pedig már Zánkán került sor, mert a rendezvény nagysága meghaladta a kezdeményező művelődési házak feltételrendszerét. “Az Őrmezei Közösségi Ház kezdeményezésére – mi: a Budapesti Népművelők Egyesülete és a Budapesti Művelődési Központ – elhatároztuk, hogy 1995 márciusában megrendezzük a táboroztató szervezetek és intézmények konferenciáját, melyhez a Magyar Garabonciás Szövetség is csatlakozott, elsősorban tartalmi oldalról segítve a program kialakítását. Elsődleges célunk, hogy feltérképezzük azt a helyzetet, melybe a gyermek és ifjúsági táborozás, táboroztatás került, fel akartuk mérni, hogy 1995-ben milyen anyagi és egyéb feltételek között lehet ezt a méltatlanul nehéz helyzetben lévő tevékenységet folytatni. Konferenciánkon egy asztal mellé ültettük azokat, akik ma egymásról nem tudva, így egymás tevékenységére nem építve dolgoznak e területen. Reméltük, hogy kiderülnek a párhuzamosságok és hiátusok, megmutatkozhatnak a továbblépés lehetőségei is! A program börze-részében minden olyan adható és kapható volt, ami a táborlakók ellátását és foglalkoztatását szolgálja. A jelenlévők tanács-adásokat, szolgáltatásokat, műsorokat és játszóprogramokat vettek igénybe, illetve rendelhettek meg táborozásaikhoz. Mód volt arra is, hogy a résztvevők tapasztalataikat (szekciók) és referencia-anyagaikat kicserélhessék egymással. A konferenciára meghívtuk a Művelődési és Közoktatási Minisztériumot, a táboroztatással foglalkozó civil szervezeteket, a Magyar Népművelők Egyesületét, a Magyar Művelődési Intézetet, valamint az Országos Testnevelési és Sporthivatalt. Ezen kívül segítő szervezőink voltak a megyei művelődési központok, a fővárosi és megyei pedagógiai központok, a budapesti és Pest megyei művelődési házak, a kerületi önkormányzatok, a megyei Ifjúsági Információs Irodák, valamint a lakossági és diáksport szervezetek. Célunk volt az is, hogy egy 6000 példányban megjelenő kiadvány szülessen, és ez minden iskolába és táborszervezőhöz térítésmentesen eljusson, továbbá, hogy ez az adatbázis számítógépen is elérhető legyen.”69 A 90-es évek gyermekkorosztálya – mind életminőségét, mind kilátásait tekintve – rendkívül heterogén, közös jellemzőjük talán csak fokozott veszélyeztetettségük és kiszolgáltatottságuk, melyek a felnőtt társadalom értékzavarára, mint okra, vezethetők vissza. “… mire tanítotok ti? Se az oktatásban, se a táradalomban nem derült ki, hogy az individuális egyéni versengést vagy a szolidáris kisközösségi együttműködést kell-e díjazni…. … Mivel a felnőtt értékrenddel már nem tudnak mit kezdeni, önmagukra vannak utalva, és ez az önmagukra utaltság sosem volt igazán jó iskola. Az azonban mindig problémákhoz vezet, ha valamelyik korcsoport csak saját nemzedékén belül számíthat együttműködésre, és az idősebb nemzedéktől egyre kevésbé. S ezt a gondot csak fokozza, hogy ellentétben a hatvanas évek nemzedéki ellenkultúrájával, most még a közös nemzedéki kultúra és szolidaritás is hiányzik, aminek következményei nem sok jóval bíztatnak az ezredvégi magyar társadalmat illetően.”70 A problémák ismertek, a következmények kiszámíthatóak, a válaszok megadását mégis lebegtetjük. A felnőtt generáció, és azon belül elsődlegesen a hatalomban és helyzetben lévők felelőssége, hogy a káros tendenciák megállítása, illetve ellentételezése érdekében döntéseket hoz69 70

TOK – Táboroztatók Országos Konferenciája, 1996. Módszertári füzetek 3-4. köt. BMK kiad. Társadalmi átalakulás és ifjúság. Lengyel László nyitó előadása, Belvedere Meridonale, Szeged, 2000.

109

SZAKMATÜKÖR 2. zanak. Jól látható, hogy a szórakoztató-ipar gyermekeinket is nagy számban elérte. Az is tudható, hogy a fogyasztói kultúra nem gyermek- hanem piac-központú. Kötelesek vagyunk az embertelennel szemben a humánus, az atomizáló helyett a kapcsolatépítő, közösségi, az uniformizált helyett a személyre szabott, a passzív elnyelő helyett az aktív és teremtő kultúrát támogatni, és gyermekeinknek felajánlani. Kötelesek vagyunk a gyermek természetes képességeit, egészséges örömérzését, ismeretszerzési és alkotási vágyát fejleszteni, nem pedig lerombolni. Kötelesek vagyunk nem eladni egy tál lencséért a jövőnket. Az is tudható, hogy a hagyományos kultúraközvetítő intézmények értékrendje és tevékenysége jobban megfelel valódi céljaiknak, mint a mass media. Nem az avítt formák dicséretét zengem, nem kívánom elzárni a televíziót, kikapcsolni a számítógépet és bezárni a multiplex mozikat; az ifjúság nem lehet korszerűtlen. De, hogy milyen a kor, amiben élünk, abban nem kevés felelősségünk van. Meg kellene szüntetni azt a helyzetet, hogy ami értékes, az feltételhiányos, ami korszerű, az nagyrészt tartalmatlan. Közelíteni kell egymáshoz a kétféle intézményrendszer eszközrendszerét, egyértelművé kell tenni a megfogalmazott céljainknak alárendelt elvárásainkat – mindkettővel szemben. Tudjuk, hogy a nem döntések is döntések. Attól, hogy elmulasztjuk kezünkbe venni az eseményeket, a következmények még nem kerülnek el bennünket. Jó lenne, ha nem csúszna ki kezünkből az események irányítása, ha az őrződne meg, amit meg akarunk őrizni, s amit utódaink is át akarnak venni. Meg kell kezdeni a generációk közötti párbeszédet. “..a kiépülő szórakoztató ipar egyik fontos részét képezi az, hogy a fiatalokat megszólító médiák is kiépültek, ezáltal létrejön egy külön “csatorna” amely csak a fiatalok számára közvetít kulturális (öltözködési, viselkedési, életforma) mintákat. (Olyan egyirányú utca jön létre, ahol a fiatalok mintegy hermetizálódnak, elszigetelődnek a felnőttektől, ez hozzájárul ahhoz, hogy még inkább kikerülnek a felnőtt kontroll alól, és minél konzervatívabb egy helyi társdalom norma- és értékrendszere, annál konfliktusosabbá válhat a fiatalok és felnőttek viszonya.”71 És mi történik, ha a történések továbbra is ebbe az irányba mennek? Akkor a közművelődés és tömegkultúra közé – nagyságrendjük és megfelelésük okán – egyenlőségjelet lehet majd tenni; és a fejletlen személyiségek magas technikai színvonalon, értéktelen tartalmú kommunikációs jeleket adnak egymásnak, ha éppen nem a szórakoztató ipar legújabb színes, szagos és iszonyúan hangos bóvliját bámulják, ezekből merítve életükhöz a mintákat. Kecsegtető jövő! Megvalósulása – most úgy tűnik – rajtunk nem múlik!

Társadalmi átalakulás és ifjúság. Gábor Kálmán bevezetője. Belvedere Merdionale, Szeged, 2000.

110

SZAKMATÜKÖR 2.

Ifjúsági szórakoztatás Budapesten, fiatal művelődésszervezők szemével Szerkesztette: Fekete Zsuzsa Fiatal kollégák, új ízlésvilág, másként látó szem. Gondolom, nemcsak a kiadvány szerkesztőinek szerez örömöt, meglepetést és ad rengeteg hasznos, eddig ismeretlen információt az a néhány szemelvény, melyet művelődés-szervezést tanuló hallgatók írásaiból válogattunk. Véleményük néhol összecseng, máshol ellentmond egymásnak. Az írásoknak nem szándéka a minősítés, hogy melyik a jobb, a tartalmasabb szórakozás, mert van köztük ilyen is, olyan is. Egy azonban biztos: ez ismét valami más, mint amin az előző generáció felnőtt. Nagyon-nagyon más. Tehát ha valamennyire el akarunk igazodni ebben az új világban, új szókészlettel, művészeti irányzatokkal, zenei stílusokkal kell megismerkednünk, melyhez talán étvágygerjesztőnek megteszi az az „étlap”, amit leendő kollégáink tesznek elénk. Azon túl, hogy bemutassuk a fiatalok szórakozási lehetőségeit magának az érintett korosztálynak a szemszögéből – másik célunk az volt az anyag közreadásával, hogy újszerű gondolatokat olvashassunk, egy másfajta látásmódot is megismerhessünk, és hogy felfigyeljünk egy-két új névre. Hátha még hallunk róluk!

I. “We like disco – dancing” – avagy a budapesti éjszaka Az elmúlt egy évtizedben rohamos változások következtek be a hazai szórakoztatóiparban. Egy periodikusan változó folyamat indult el, melyben a régi elemek kombinálódtak az újakkal. Ezek az újak a divat szülöttei, hol Adoniszok, hol Küklopszok. Magyarán: egyszer jól sikerült, bevált vállalkozások, máskor pedig nem. A rendszerváltás mikéntjére és hogyanjára nem térnék ki, de tény, hogy szinte minden megváltozott az emberek életében. Az emberek alatt most egy konkrét generációt értek: a miénket. Mi vagyunk azok a 70-es évek végén, 80-as évek elején születettek, akik teljes arcvonalon érzékeltük azt az újat, ami egy addig ismeretlen, más irányt adott az életünknek. Több tízezer fiatal élte és éli át mai napig a szüleivel szemben a más értékrendszerekből fakadó konfliktusokat. Azt mondják, hogy ez az adoleszcens 72 krízis, vagy posztadoleszcens, pedig már rég nem csak erről van szó. Ez egy új életérzés, egy új világ, teljesen extrém anyagokkal és formákkal bebútorozva, ez a feeling73, hol mennyország-vízió, hol nihil és depresszió. Rendszerváltás, értékrendszer-váltás. Új szakmák jelentek meg, új – más nyelvből átvett – kifejezések. Ez az eurolanguage 74. Már mást értünk funkcionális analfabétizmus75 alatt, nyakunkon az uniós csatlakozás, és mindenütt be akarják vezetni az ISO minőségbiztosítási rendszert. Ez még nem is lenne baj, csakhogy mi, közép-európai fiatalok, akik “csatlakozunk” Európához (mintha legalábbis a Távol-Keletről jönnénk) nem egy ősi, tradicionális kultúrára épülő, mo72

Adoleszcens – serdülőkor, kamaszkor Feeling (angol) – érzés, hangulat, benyomás, általános örömérzet 74 Eurolanguage (angol) – az Európai Unió tagországaiban bárhol használható nyelv, a diplomácia nyelve: az angol 75 Funkcionális analfabétizmus – Andorka Rudolf szerint az a jelenség, amikor az egyén elvégezte ugyan az iskolát, mégsem tud úgy olvasni, hogy megértse a szöveget, és nem képes mondatokat leírni. Itt ~ alatt azt a nyugati munkaerő-piaci igényt értjük, mely szerint mindenki ~, ha nem tud számítógépet kezelni, ha nem beszél idegen nyelveket, nincs diplomája. (Így én is az vagyok) 73

SZAKMATÜKÖR 2. dern értékrendszert teszünk magunkévá, hanem egy alig 200 éve fennálló, innen tízezer kilométerre fekvő országét, amelynek lakói még csak nem is hallottak arról a mesebeli, üveghegyen is túl elterülő helyről, amit csak úgy neveznek: Magyarország. Ez a hely mindig is kétes hírű volt a tőlünk nyugatabbra letelepült népek szemében, akik szerint Európa Sopronnál kezdődik, és Londonnál végződik. Mi pedig – Európából kirekesztve – fogjuk magunkat, és nekiállunk amerika-nizálódni. Lazábbak vagyunk, mint a nagy Lebowszki, amivel nincs is semmi baj, csak elfelejtjük, hogy nálunk kétszáz forint egy liter benzin, és ehhez képest csak ötven “rongyot” keresünk. Ebből aztán néha igen faramuci kép alakul ki, például akkor, ha mondjuk, megveszünk 500 ezerért egy szép, öreg, ámde nagyfogyasztású Chevroletet. Így lesz a mi – amerikai mintára klónozott – generációnk minden egyes tagja marginális személy, olyan ember, aki gyakran azt se tudja, hogy “ki kivel van”, hogy mi most a normális, hogy mit vár tőle a társadalom, melynek idősebb tagjait a – se nem rosszabb, se nem jobb CCCP – mintájára szocializálták. Ők Bambit ittak csatos üvegből, meg Kőbányait, mi pedig Coca-Cola-t és Rolling Rockot. Egyik sem rossz, csak más. Ez a másság ad táptalajt a konfliktusoknak, az új devianciáknak, melyek már nem is igaziak, inkább csak meghökkentő divat- és magatartásminták, az Újvilág importtermékei, mellyel egy új életérzést akarnak meghonosítani. Továbblépve: mi az, amit minden fiatal művel, ami minden fiatal sajátja? A szórakozás. Ezt pedig meghatározza a közeg, ahol él, és a barátai, akikkel körülveszi magát. Ennek alapján az embereket aszerint kategorizálhatjuk, hogy hol és kivel szórakozik. Az pedig, hogy mennyi pénzt költ erre, meghatározza társadalmi hovatartozását is. A szórakozási módok és helyek is eszerint tagozódnak. Mindenki a pénztárcájának megfelelő helyre megy, ez természetes. Az viszont már nem az, hogy pusztán azért kezd el bűnözni valaki, hogy olyan helyre járjon bulizni, ahol “másképp kapcsolhat ki”, holott tudatában sincs a státuszszimbólum fogalmának. Tehát nem a megélhetés miatt teszi, hanem azért, hogy esténként több pénzt költhessen el valamelyik partin. Mintát nyújt ehhez a tíz éve “odakint” megjelent ganxsta-rap76, amit nálunk Döglégy Zolee és Dopeman süket dumája tolmácsol. Egy jól megtervezett és kivitelezett irrealitást adnak el, egy olyan életformát reprezentálva, mely egyeseknek igen csábító lehet. Az oktatásról is gondoskodtak, olyan filmek készítésével, mint a Ponyvaregény 77, amelyből boldog-boldogtalan elsajátíthatja az intravénás drogbelövés mesterfogásait, vagy egy dealer kivégzésének mikéntjét (9 mm-es, rövid csőhátrasiklásos, félautomata lőfegyverrel, melynek csőtorkolat-sebessége meghaladja a 300 m/s-ot). Az oktatófilm kategóriát képviseli még a Transpotting78 is, melyben megint csak a drog-centrikus világkép filozófiáját hirdetik a szereplők, rácáfolva Kopernikusz állításaira, miszerint a Föld nevű bolygó áll a Naprendszer középpontjában. Ennyit a filmipar és a fiatalkori bűnözés kapcsolatáról. Mi pedig ugorjunk vissza Columbus földjére, Amerikába. Ez a nagy “mindenre vevők vagyunk” népolvasztó, ahol minden megtörténik, ami csak megtörténhet. Fókuszáljunk rá egy óriásbaktériumra, ez a DIZSI, a csörgés, a dance, a mámor stb. Akik behatóbban szeretnék tanulmányozni a diszkó-jelenség világra jöttének körülményeit, azoknak azt ajánlom, hogy nézzék meg az erről szóló számos mozifilm valamelyikét. Az USA-ban uralkodó körülmények (milliós lélekszámú városok, magas életszínvonal, ötletgazdag és kreatív szakemberek – a vendéglátósok, lemez-lovasok –vállalkozó kedve, az új iránti igények) tökéletes táptalajt biztosítottak és biztosítanak a korszellemhez igazodó innovációk 76

Ganxsta-rap – a 80-as években Amerikában megjelenő zenei irányzat. A gengszterek életéről szóló szövegekben, az alvilág pillanatképeit jelenítették meg. A rap jelentése voltaképpen a zenei ritmusra történő beszéd. 77 Ponyvaregény – Pulp fiction. Quentin Tarantino (amerikai) filmje 78 Transpotting – D. Boyle (angol) 1996-os filmje, melyben egy skót kisváros heroinistákból, munkanélküliekből verbuválódott világát ábrázolja

112

SZAKMATÜKÖR 2. kihordására és testet öltésére. Érthető, hogy pont egy ilyen környezetben születnek meg az új szórakozási módok, hiszen egy amerikai nagyváros sokrétű lakosságának állandó “ébrentartása” a világ egyik legjobban jövedelmező iparága. A tengerentúli szórakozóhelyek hangulatfelelőseinek non-stop résen kell lenniük, ha nem akarják elveszíteni több ezer fős, állandó rajongótáborukat. Minden éjjel a lemezjátszók mögött állva irányítják a diszkók népességét, nappal pedig újrakeverik a régi slágereket, vagy új stílus megteremtésén fáradoznak. Egyre nagyobb kultusza van a különböző underground áramlatoknak79, a “pörgős” zenéknek. A számítógépeken futtatott zeneszerkesztő programokra új technológia épült, lehetővé téve, hogy egyetlen ember a lehető legprofibb színvonalon, digitalizált hanghordozókra írjon zenét. Ezek használatát a jól bevált lemezjátszókkal és keverőpultokkal kombinálták, így a régi bakelitlemezeket új köntösbe öltöztetve, a korszellemnek megfelelő hangszereléssel, új hangzással lehet piacra dobni. Minden DJnek megvan a maga közönsége, a saját stílusa, a munkahelye, menedzsere, kiadója és természetesen évente megjelenő CD válogatása. A DJ-t a közönség keménymagja követi, bárhol lépjen is föl. Olyan, mint egy vallási vezető, egy guru, aki kizárólag a zenéjével (és az erre épülő, számítógép-vezérelt fénytechnikával, lézershow-val) szinte az önkívületig fokozza a táncoló tömeg hangulatát, az égig emelve adrenalin-szintjüket. A fiataloknak extatikus élményben lehet része – főleg a különböző pszichedelikus szerek 80, amfetamin-származékok (hasis, marihuána), a koksz (kokain), a hernyó (heroin), az állati eredetű szteroidok, a gyógyszerek vagy alkohol hatása alatt – egy több ezer fős tömegben, amely szinte egyszerre mozog a végtelenségig variált ritmus-változatokra. Ez a zene tehát elsősorban a kábítószerek hatására épít. A követendő példát vagy csak a bámész szemek orientálódásának irányát a go-go girl-ök, az erotic-show-k adják. A hangulat percek alatt felizzik, amikor az emberek az első ismerős taktust meghallják. Hiába a több milliós légkondicionáló-rendszer, a hely villámgyorsan igazi földi pokollá változik az egy emberként lélegző tömeg hús-vér fűtőtestének hatására. Ez a PARTY. Talán a “pokol” rá a legtalálóbb kifejezés, főként egy idősebb, tisztes állampolgár szemében. Ezeken a helyeken ugyanis nemcsak a huszonéves korosztály, hanem az alvilág színe-virága is őshonos. Elsősorban a diszkóüzemeltetők és közvetlen környezetük adják ennek a maffia-populációnak a krémjét. A filmekkel ellentétben itt csak ritkán bonyolítanak le üzleti ügyeket, és csak elvétve fordulnak elő leszámolások. Az alvilág itt inkább a lazítani akaró, becsületes üzletember képében tetszeleg. Ezt az impressziót erősíti a laikus látogatóban az a – bizonyos helyekre jellemző – mentalitás, mely a pokol bugyrainak összes kasztját elevenné teszi, hiszen a dealerek és nepperek 81 java közvetlen kapcsolatban áll fogyasztóival, és az üzletkötések színtere természetesen a fogyasztás színtere is. Nem sokat változtat a helyzeten a ritkán előforduló razzia, hol általában a “kishalakat” és/vagy a kisfogyasztókat kapják el és állítják elő a hatóságok (ha egyáltalán elfognak valakit), hiszen megszokott dolog ilyenkor a földön bokáig érő, GAZDÁTLAN droghalmaz. Egy kis kitérő az új drogtörvény érezhető hatásairól: Aki “rá van kattanva az anyagra, aki rendszeresen cuccozik”, az így is, úgy is megteszi, mert a napi adaghoz nem lett nehezebb a hozzájutás. Aki nem függő, vagy csak ki akarja próbálni, hogy milyen, talán jobban meggondolja a dolgot, mert általában az amatőröket kapják el és ültetik le, de az üzlet nélkülük is ugyanúgy megy tovább. Aki pedig már függővé vált, nem mer elvonóra jelentkezni, mert retteg a börtöntől. Ez az igazi probléma, mert emberi életekről van szó. Rajtuk ki fog segíteni?

Undergrund (angol) – illegális, földalatti. Itt legális, de nem megszokott, valamiben újító, esetleg alternatív Pszichedelikus – tudatmódosító, tudatot kitágító, bizonyos kábítószerek jelzője, melyek érzékcsalódást, hallucinációt, víziót okoznak 81 Dealer és nepper – kereskedő, elosztó. A kábítószer-kereskedők általános megnevezése. Rendszerint maguk is drogfüggők, a kábítószer eladásából szerzik meg saját adagjukra az anyagiakat. Akadnak olyanok is, akik otthon termesztenek marihuánát, vagy olyanok, akik külföldről csempésznek be anyagot. 80

113

SZAKMATÜKÖR 2. Az újfajta szórakozással együtt jár a szabados erkölcsök megnyilatkozása is, mely a szexuális forradalom egy huszonegyedik századi, futurista változatának prototípusa. Figyeljük meg a 70-80-as évek diszkó hangulatát idéző funky82 és soul83 zenét játszó szórakozóhelyeket, ahol többnyire a közép- és felsőosztálybeli hedonisták szórják pénzüket. A bárpultnál francia pezsgőt és koktélokat iszogatnak, kubai szivart szívnak és selyemöltönyben táncolnak, kezükben új BMW-jük kulcsát szorongatva. Ez a primitív, afrikai eredetű ritmusokra épülő zene arra kényszeríti a szívet, hogy felvegye a ritmusát. Az ember úgy táncol, ahogy jólesik neki, nem számít, hogy mit szólnak mások, a lényeg, hogy csodálatosan érezze magát. Kikapcsol – főleg ha a vérébe egy kis alkohol is keveredik – és innentől már semmi se számít. Ezeken a helyeken az emberek a testükkel, a mozgásukkal fejezik ki érzelmeiket, a zene pedig összehangolja őket. Az ilyen helyek jellegzetes vendégei például a bevásárló központokban dolgozó eladólányok. “A ruhámnál csak a mellműtétem volt drágább” – stíl a mottója ennek a meglehetősen belterjes és túltenyésztett csoportnak, mely a vendég-látósok magas életszínvonalának biztosítója. A vállalkozóknak meglehetősen egyszerű recept szerint kell eljárniuk. Elsősorban rengeteg pénz kell hozzá, majd kiterjedt alvilági kapcsolatrendszer (védelmi pénzek), egy vagy több sztár DJ, rengeteg engedély a hatóságoktól és végül néhány korrupt vezető, aki botrány esetén eltusolja az ügyet (és például bombariadó esetén megakadályozza a rendőrség kivonulását, mert ez tönkreteszi a tömeg szórakozását). Így tették tönkre a hajdani Park Cafe-t (Kosztolányi Dezső tér) a konkurenciaharc során. Egy hideg, téli éjszakán valaki betelefonált a rendőrségre: bombariadó! A rendőrök kiterelték a vendégeket a mulató elé, akik ott fagyoskodtak a reggelig tartó átvizsgálás során, annak ellenére, hogy mindenki tudta, bomba legfeljebb a Hadtörténeti Múzeumban van. A felsorolt zenés-táncos szórakozóhelyek mellett léteznek még (itthon) egyetemi klubok (SOTE, Újvár, Közgáz), ahol általában a különböző rádióscsatornák műsorvezetői közkedvelt slágereket játszanak alacsony árak mellett, közkedvelt fellépők közreműködésével. Az alacsony árak nem szelektálják a vendégeket, így a lazulás nem mindig felhőtlen, és gyakoriak a konfliktusok. A teljesen zárt klubok (például a melegbárok) a kíváncsi szemek elől elzárt térben biztosítják a vendégek nyugalmát és biztonságát, akik kizárólag tagságival rendelkező bennfentesek, nemritkán közéleti személyiségek, ismert művészek. Az ilyen mulatók általában hetente egy alkalommal nyílt napot rendeznek, amikor bárki bemehet, persze a törzsvendégek távollétében. Ilyen hely Budapesten az Angyalbár, ahol minden este traveszti – vagy más szóval transzvesztita – show is van, valamint a Capella. Kifejezetten leszbikus hely a Cafe Eklektika is, ahol nemrégiben nemzetközi leszbikus farsangot tartottak. Éjszakánként inkább külföldiek látogatják a nappal és este sörözőként funkcionáló pubokat. Ilyen a Port Side, a Fat Mo’s, vagy a gyerekcipőben járó Alcatraz. Jó kaják, csapolt sör, jó zene, szűk mozgástér, sok ember, kevés levegő, elfogadható árak, őrizetlen parkoló – ezt tudják nyújtani az odalátogatónak. A Cafe pedig olyan minden nap nyitva tartó kávéház, ahol a fiatalság előszeretettel éli társadalmi életét. Mindegyiknek sajátos hangulata van, egyre népszerűbbek. Néhány ezek közül szintén átalakul éjszakánként táncos mulatóvá. Röviden essen szó az itthon megjelenő újdonságokról is. Amerika és Anglia után mi elsősorban a német rostán átjutó anyagot kapjuk kézhez. A magyarországi lemezlovasok általában Londonba és Németországba járnak továbbfejleszteni képességeiket és megismerni az újdonságokat, hogy mindig naprakészek legyenek. A kinti lemezkiadóktól vásárolják a legújabb lemezeket, melyek az új stílus dokumentumaiként funkcionálnak. Persze ez nem elég, ezért az itthoni disz82 83

Funky, funk (angol) – kifejezetten jól táncolható zenei stílus, diszkókban, rádiócsatornákon nagyon népszerű Soul (angol) – lélek, szellem. Elsősorban az amerikai fekete lakosság köreiben közkedvelt zenei irányzat, ritmusa, hangulata túlfűtött erotikát sugall.

114

SZAKMATÜKÖR 2. kósok rendszeresen hívnak külföldi sztárokat partijaikra. A belépők ára ilyen esetben megsokszorozódik. Ilyenkor természetes a bebocsáttatásra váró tömeg, mert buli éjfél előtt nem kezdődik el. Ezek a partik nem állandóak, csak a hely, de ez is gyakran cserélődik, mivel a vendégsereg ízlése diktál, és ez a sznob szubkultúra hamar “ráun a banánra”. Ilyenkor “bezár a bazár”, a tulaj átépíti, új nevet ad neki, és lehet folytatni. Abbahagyni azonban nem, mert ez nagy üzlet. Több ezer forintos belépők, óriási haszonnal árusított italok, a minimális adó megoldható. A zárjegy nélküli italok már kimentek a divatból (a fináncok miatt), viszont a számlákkal még mindig jól lehet spillerkedni84. Ma főleg ez a réteg a meghatározó. Mellettük persze létezik egy szolidabb szórakozásra éhes réteg, velük kapcsolatban azonban nincs semmi említésre méltó, hacsak nem az, hogy teljesen szokványos társadalmi magatartásformákat követnek. Végül – de nem utolsósorban – megemlítenénk az újabban térhódító under-ground stílus népes populációját, mely a társadalom összes létező rétegének képviselőjéből verbuválódhat. Még csak alig ismert fajról van szó, tehát semmi biztosat nem tudunk róla. Egyik legutóbbi rendezvényük a Budavári Labirintus-ban volt, ahol a következő műfajok képviseltették magukat: trance, psytrance, goa, jungle D&B, old skool, nu skool, big beat, ambient, dub, etnic, keltic, chill85. Ezen kívül rendszeresen szerveznek bulikat a volt Apollo mozi helyén nemrégiben megnyílt Royal Music Hall-ban, ahol több teremben párhuzamosan játsszák a fent említett stílusú zenei csemegéket. Ilyen volt különben néhány évvel ezelőtt a Hiroshima Mayday is, a maga rave 86 zenéjével, majd az Airport (számos exkluzív vendéget felvonultatva), végül a budaörsi repülőtér egyik hangárjában zajló többórás hangorkán, vagy a havonta felvillanó Patex delíriuma. Újdonságnak számíthat még az alkalmi bulik helyszínének megválasztásában tapasztalható változás, mely a hippi- vagy beatmozgalom lázadására emlékeztet. Újabban ugyanis olyan patinás helyeken csinálnak hangorkánnal járó összejöveteleket, mint a Vigadó vagy a Műcsarnok. Mi ez, ha nem forradalom? Mi ez, ha nem a múlt és a jövő elgondolkodtató találkozása? A party-láz kezdete a budavári Fortuna volt. Itt lehetett először amfetaminokat kapni, itt pöröghettek először Robert Miles “Children” című számára a népek. Majd jött a szigetszentmiklósi Speed, melyről az egész ország tudta, hogy drogos hely. Hamarosan újra megnyit. Ma ehhez hasonló a Tilos Klub, amelyet a Tilos Rádió műsorvezetői szerveznek és bonyolítanak, a Hűvösvölgyben található a C2 (ez a korábban maffia-leszámolásokról hírhedtté vált Coctail nevet viselte, mely később Generation Next mulató néven is működött). Legvégül pedig a nagy durranás, a “balatoni nyár”, kezdve a többnapos nyitóbulikkal május tájékán, folytatva a nyaralás összes estjével, és befejezve az őszi záró-partikkal. Ezt fémjelzi a három legnagyobb, a siófoki Flirt , a széplaki Palace és a Dexion. Rájuk ugyanazok a paraméterek vonatkoznak, mint az összes többi klubra. Tehát a szórakozási formák és lehetőségek – összes árnyoldaluk mellett – ma mindenkinek adnak lehetőséget a kikapcsolódásra. Bár a felsorolás nem a teljesség igényével készült, mégis segíthet eligazodni a különféle áramlatok között. Erre épül a mi identitásunk, egy adott pillanatban az életünk átérezhető minősége. Itt találjuk meg szerelmeinket és barátainkat, itt szőjük terveinket, és próbálgatjuk, hogy mire vagyunk képesek. Esetleg álmodozunk egy itt látott életformáról, majd találunk egy másik elérendő célt. Nincsen ebben semmi rossz, az ember vagy tanul a saját kárán, vagy nem. 84

Spiller (német) – szó szerint játékos. Itt játszani, a kiskapukat kihasználni A felsoroltak az elmúlt években nálunk is megjelent zenei irányzatok, melyek különböző folkzenék elemeit, sajátos ritmusvilágát, hangzását dolgozzák fel, különböző effektekkel megdobva. 86 Rave (angol) – tombol, dühöng, extázisban van. Elsősorban Németországban divatos zenei irányzat 85

115

SZAKMATÜKÖR 2. Tóth-Vásárhelyi Máté

II.

Lehet itt kérem enni, inni, szórakozni?

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója óta Budapesten sorra nyitottak a zenés szórakozóhelyek. A típusminták adottak voltak, nagyjából követték a fogyasztói társadalmakban kialakult trendeket. Részben kielégítették az új igényeket, de a pénzhiánnyal küszködő művelődési, ifjúsági és közösségi házak néhány ezzel kapcsolatos tevékenységét is átvették. Ez az “őrségváltás” nemcsak abból adódott, hogy komoly anyagi gondokkal álltak szemben ezek az államilag, illetve az önkormányzatok által finanszírozott intézmények, hanem az egyre erősebben beáramló McWorld kultúrát87 ez az intézményrendszer nem tudta hatásosan és hitelesen közvetíteni. A változás mindenképpen áldásos volt abból a szem-pontból, hogy Budapesten a korábbinál lényegesen színesebb intézményhálózat jött létre, bár ezek az újonnan létrejött helyek javarészt a szórakoztató tömegkultúrát részesítették előnyben. Az élőzene iránti igény átmeneti csökkenése után a koncertek iránti igény ismét nőtt, legalábbis ezt lehet leszűrni a közönség és a szakma reakcióiból. A tömegigényeket kezdetben a nagyobb diszkók, illetve az ugyanezt a réteget vonzó gyorsétterem-láncok elégítették ki. A baj nem az, hogy nálunk is elszaporodtak a gyorséttermek – hiszen ez elkerülhetetlen volt – hanem az, hogy ezek zömmel a Budapest történelméhez, arculatához szorosan kapcsolódó, hangulatos kávéházak helyén jöttek létre. A diszkók és a gyorséttermek voltak az első hullámai a beáramló újnak, ezt követték a bevásárlóközpontok, illetve a multiplex mozik a tömegigényeket kiszolgáló piaci szegmensben. A nagyok mellett kezdtek felbukkanni a kicsik is, melyek már megpróbáltak a rétegigényeknek is megfelelni. Városszerte nyíltak a jazz- és blues pubok, kávézók. A budapesti pubok többsége megüti a nyugati szintet. Kellően puccosak, nagy az étel-ital választék, és általában a minőséggel sincs probléma. A fellépő zenekarok is megfelelő szinten teljesítenek, bár jórészt ugyanaz a 20-25 zenész fordul meg az összes hasonló helyen. A legtöbb kocsmának nincs saját arculata, feelingje, berendezésük is eléggé egy kaptafára (franchise) készült. Az árakat nem a tömeg számára alakították ki, bár ezt ellensúlyozza, hogy a legtöbb helyen nincs beugró. Kicsit ellentétes a pub-filozófiával, hogy nem lehet kellemes csevegést folytatni a túl hangos zene miatt. Akik hangosabb, táncos helyen akarják elmúlatni az időt, sok ilyen helyet találhatnak. E területen nagyjából két csoportot lehet elkülöníteni, a nagy diszkókat és a lényegesen kisebb, gyakran színvonalas zenét nyújtó szórakozóhelyeket, melyek a társadalmi és generációs szakadást is tükrözik. A nagy és rendkívül drága diszkókat főleg a jobb anyagi háttérrel rendelkező tizenévesek látogatják. A zene – finoman szólva – nem túl igényes, éppen ezért megfelel az idelátogató közönségnek. Ezek a tinik tévén és számítógépes játékokon “művelődtek”, részei és élvezői a fogyasztói társadalomnak. Igényszintjük: este nyolc körül egy kis McDonald’s vagy Burger King, utána egy kis játékterem, majd éjjel indulhat a pörgés a technóra, némi tudatmódosító-szer segítségével. Sok fiatal csak azért megy el dolgozni, mert a szülők nem hajlandók, vagy nem tudják fizetni ezeket a hétvégi kiruccanásokat, mert nehéz kicsengetni a drága beugrót, a még drágább italokat, nem beszélve a méregdrága, márkás cuccokról. A húszasok – főleg az egyetemisták és főiskolások – inkább az egyetemi klubokat és a kisebb belvárosi szórakozóhelyeket látogatják. Ezekben általában színvonalasabb és változatosabb zenét nyomnak a DJ-k, nem ritkák az élő koncertek sem, és lényegesen barátibbak az árak. Ezt az igényesebb réteget próbálják kiszolgálni a különböző partik, fesztiválok. Itt a koncertek mellett

McWorld kultúra – a világszerte eluralkodó, amerikanizálódott kultúra, melyet a McDonald’s szimbolizál leginkább

116

SZAKMATÜKÖR 2. filmvetítések, performance-ok, kiállítások is gazdagítják a programot, ezek azonban csak kisebb létszámú közönséget vonzanak. A szellemi tunyulás oka nemcsak a rendszerváltás és az ezzel együtt járó életszínvonalcsökkenés, hanem az is, hogy a rendszerváltás folyamán az állam még azelőtt vonult ki a kulturális szférából, mielőtt a magánszektor komoly pénzeket tudott volna befektetni, hiszen itt a megtérülés folyamata hosszabb és kétségesebb, mint más piaci szegmensben. A társadalom az évtizedek során elfogadta azt a megállapítást, hogy a kultúra nem árucikk, így először a fejekben kellett “rendet tenni”, hogy a polgárok elfogadják a tényt, hogy a moziért, könyvért, koncertért mélyebben kell a zsebükbe nyúlniuk. A gazdasági recesszió hatására a családok átalakították költségvetésüket, első helyre kerültek a létfenntartáshoz elengedhetetlen kiadások, és sokszor nem is maradt másra keretük. Az országhatárok megnyitásával pedig beáramolhatott nemcsak az értékes, hanem az értéktelen, a “kulturbóvli” is, mivel az állam atyáskodó, ellenőrző feladata megszűnt. Mára ez a folyamat lezárult, a piacot felosztották, a kínálat igazodik az igényekhez, nem fordítva. Kulturális tunyulásunkat nem foghatjuk a technóra és a szappanoperákra, mert ezeket is a mi igényeink tartják életben. Balázs Gergely

III. A szolid (szórakozásra éhes) réteg lehetőségei 1. A közművelődési kínálatról általában A “szolid” szórakozók igényeit nem elégíti ki az un. szórakoztató ipar által kínált lehetőségek sokasága. Igényesek vagyunk a filmekre, amiket látunk, a zenére, amit hallunk és az emberekre, akik körülvesznek bennünket. Azt azért el kell ismernem, sajnos a pénztárcánk erősen befolyásolja, hogy hol és milyen rendezvényen veszünk részt. A megfizethető és mégis színvonalas rendezvények többsége még mindig csak egyes művelődési házak vagy ilyen jellegű intézmények repertoárjában található. Ilyen például. az Almássy Téri Szabadidőközpont, ahol rendszeresen lépnek fel alternatív zenét játszó együttesek (pl. Kispál és a Borz, VHK), itt működött az úgynevezett világ-zene klub (Makám), és itt található Budapest egyik legnépszerűbb görög táncháza, a Sirtos. Jó hangulatú buli volt például az itt rendezett “FalsHang” címet viselő, hajnalig tartó rendezvény. Ez alkalommal három együttes lépett fel (Heaven street seven, Quimby, Besh o Drom), a koncertek után pedig táncolni lehetett (annak, aki még talpon volt). Tetszett, hogy a helyszínt úgy rendezték be, hogy aki beszélgetni, sörözgetni akart, nemcsak a büfé mellett tehette, hanem az emeleti galérián kirakott asztalok mellett is. Közben pedig a kivetítőn figyelhették, mi zajlik a színpadon. A közönség életkora széles skálán mozgott. A legfiatalabbak, akikkel a rendezvény végén is találkoztam, maximum 12-13 évesek lehettek. A legtöbben talán a huszonévesek voltak, de akadtak idősebbek is. Kedves rendezvényem az évente 2-3 alkalommal megrendezett Kaláka Folkfesztivál. Nyaranta a Diósgyőri vár ad otthont – idén már huszonegyedik alkalommal – a többnapos fesztiválnak, melynek része a tehetséges, fiatal együttesek versenye is. A budapesti helyszín tavasszal és ősszel a Petőfi Csarnok (korábban az Almássy téren is rendeztek Kaláka Folkfesztivált), ahol a koncertekhez népművészeti jellegű kirakodó vásár is kapcsolódik. Ezeken a fesztiválokon több érdekes külföldi együttes is fellép, akik népies hangzású zenét játszanak, esetleg jellegzetes hangszereken, jellegzetes stílusban. Az esetek többségében ezek az együttesek, zenészek Magyarországon ismeretlenek (bár előfordul, hogy egy-egy nagyobb sikert aratott együttest vagy zenészt többször is meghívnak), így mindig új élménnyel gazdagodhat egy rendszeres fesztivállátogató. Az érdeklődés általában nagy, például a 30 éves Kaláka jubileumi koncertjét a Zene-

117

SZAKMATÜKÖR 2. akadémián kétszer kellett előadni, mert a koncert előtt egy hónappal már elfogytak a jegyek. Szerencsére a Petőfi Csarnok épülete nagy létszámú közönség befogadására alkalmas, a széksorok előtt, között akár táncolni is lehet. Ha már a táncnál tartunk, érdemes pár szót ejteni a különböző táncházakról. Szinte csak művelődési házakban lehet ilyen programot találni. Kivételek azért akadnak, ilyen a Gyökér Klub vendéglő és a Fonó (róla majd később). A magyar táncok (széki, felvidéki, mezőségi stb.) mellett kedveltek más nemzetek táncai is (görög, balkán, ír, zsidó és cigány táncok). A táncházak legismertebb lelőhelyei: Almássy Téri Szabadidőközpont, Belvárosi Ifjúsági Ház, Csokonai Művelődési Ház, Ferencvárosi Művelődési Központ, Marczibányi Téri Művelődési Központ, Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Háza. A táncházak népszerűsége – úgy tűnik – ismét növekvőben van, látogatói leginkább huszonéves fiatalok, akik színültig meg is töltik a rendelkezésükre álló helyiséget. A Fonó neve már fogalom a népzene-kedvelők számára. Itt minden megtalálható egy helyen, hangulatos étkező-beszélgető hely, lehet CD-ket és jobbnál-jobb könyveket vásárolni, remek zenéket hallgatni, és természetesen táncolni is. A Fonó lemezeket jelentet meg “Fono Records” néven, köztük az Új Pátria CD sorozatot, az “Utolsó óra” program keretében gyűjtött népzenei anyagokból. Nemcsak az autentikus magyar népzenét kedvelők találhatnak itt érdekességet. Fellépnek a jazz, etno-jazz, world-music jeles képviselői (Délalföldi Szaxofon együttes, David Yengibarian Quartett, Kis Erzsi Zene stb.). A különleges zene- és látványvilág után áhítozóknak ajánlható a Trafó, a Kortárs Művészetek Háza, ahol láthat színházat, csak egy kicsit másként, hallhat koncertet, csak egy kicsit másként, táncolni is lehet, csak egy kicsit más stílusban, mint a megszokott. A lényeg az, hogy lehet miből választani. Ez egy kis ízelítő, a teljesség igénye nélkül. Ezeken a programokon kívül létezik ART- mozi hálózat, lehet színházba, koncertekre, kiállításokra járni, kinek – kinek ízlése szerint. Kaltenecker Erika 2. Kávéház és étterem – internetes módra A barátom mutatta meg a Vista kávéházat, ami tulajdonképpen univerzális centrum, mert együtt található az utazási iroda, az internetes helyiség és az étterem. Az első benyomás mindig fontos. Íme egy hely, amely nem sznob, csak fiatalosan konzervatív. A falakon lévő faburkolat elegánssá tette a helyet, fehér és pasztell színek domináltak, egységes arculatot nyújtva. Az utcára nyíló nagy üvegablakok a szecessziót idézték. Az internetes tér jól elkülönül a kávéháztól, hat gép és gyors kapcsolat segíti a fiatalok kényelmét, a percdíj olcsónak mondható 11 forint. Valószínűleg a kávéház törzsközönsége más, bár itt is látni egypár “cyber” értelmiségit88 laptoppal flangálni. A várakozás perceit újsággal, vagy asztali lapszemlével színesíthetjük. Ez utóbbit a várakozó javaslataiból állították össze, melyeket az asztalokon lévő – direkt erre a célra gyártott – papírra írnak a jelenlévők. Az asztallap-szemle havonta jelenik meg. Péksütik – saját francia pékségük van – italok, sütemények, hidegkonyhai készítmények néztek farkasszemet velem. Valódi croissantból készített szendvicsek és 500 forintos menüajánlat is van az étlapon. A minőség minden téren első osztályú, a hely igényes, az ár elviselhető. A közönség fiatalokból állt, csakúgy, mint a pincérek. Az öltözet bölcsészpulcsi, zakó. Alkoholt nem láttam senkinél, csak a barátom sörözött. Hamutálat nem láttam sehol, eszerint itt illetlenség rágyújtani. Körülnézve a szívinfarktus kisebb fajtája nyomta meg a szívem tájékát: egy 88

Informatikai tudású értelmiségi

118

SZAKMATÜKÖR 2. falba passzított erkélyről groteszk műanyagcsalád tekintett le rám. A gangos jelenet tipikus pesti bérházgangot ábrázolt, házmester néni néz az üvegszemeivel a kedves vendégekre, szerelése otthonka, melyet divatosan egészít ki a neue-dauer. Mögötte az illuminált állapotban található férj bóklászik, csíkos fürdőköpenyben. Gyermekük közben csúzlizza a galambokat. Öltözéke suhogós "gagyidas" csehszlovák melegítő. A szent család szocreál képe ijesztően jó, csak elüt a Vista arculatától, mint ahogy az erős fények sem illenek egy kávéház hangulatához. A hely nagyszerű üzletpolitikával rendelkezik. A fiatalok a megcélzott réteg, tudatosan folyik a “saját helyünk” imázs kialakítása. Mindenki közvetlen és mosolygós, látszik, hogy szeretik a munkájukat. Ez nem egy klasszikus értelemben vett kávéház, amelyben pezsgő irodalmi élet folyt Itt más a törzsközönség, más funkciókat kapott a hely. De van törzsközönsége, akik visszatérnek, elhozzák barátaikat és barátnőiket is. Ez egy olyan hely, ahová érdemes visszatérni. Tunyogi Gábor 3. Kiállítás megnyitó manapság – amúgy komplexen AgyasNyulacs és AranyFátyol címmel nyílt kiállítás nemrég a Bárka kávézójában, melyet Kőnig Frigyes nyitott meg, utána pedig a Penguin Sound System szórakoztatta a nagyérdeműt. A két képzős fiú az alábbi meghívóval invitált: “Hello Apafej – gyere csak el erre a megnyitóra, aztán érezd jól magad, más: a többi értelmetlenségből meg csak lesz valami …” – és tényleg lett. A hely kiválóan alkalmas kiállítások tartására. Kívülről a magyar snassz és neociki stílust követte a Bárka, eszerint az épületen kívülről eluralkodott az ízléstelenség, könnyen el lehet navigálni a célállomásra. Az első benyomások: a hely modern berendezésű, a büfé gazdagon tömve italokkal, a közönség pedig fiatalokból – művészekből és műélvezőkből – áll. A helyszín és a berendezés kényelmes, de nem otthonos. A modernizálás sokszor kiöli a lelket a térből. A berendezés mindig a legújabb divatot követi, pár év alatt elavul. A párna burkolatú fémszék kifejezetten kényelmes, ami nagy ritkaság rohanó világunkban. Csak a faléces borítású asztal ütötte a dizájnt rendesen. A fények hangulatosak, és a fehér falak ideális terepet biztosítanak a képek számára. A teret oszlopok és lépcsők törik meg, melynek első látásra nem volt sajátos varázsa, de az est végére megváltozott a véleményem. Az árak elég húzósak, de az ilyen alkalmakkor ez természetes és megbocsátható, hiszen itt az a felfogás, hogy addig szórd a pénzed, amíg van, utána már úgysem lehet. Halk és kellemes ambient zene89 oldotta az eleinte még feszélyezett hangulatot, bár rengeteg ismerőst, osztálytársat, barátot lehetett viszontlátni. Megszokott és rég nem látott arcok, dumálás, ismerkedés. Szűk réteg ez, mely szigorúan mérlegeli, hogy ki a társasági ember, és ki az, aki nem odavaló. Itt mindenki ismer mindenkit, vagy ha nem, az est végére biztosan megismerkednek. A hangulat egyre oldottabb lett, ahogy kialakult az érzés, hogy magunk között vagyunk. A közönség elkerekedő szemekkel és méltatásokkal nézte meg a hozzá legközelebb álló képeket, mert az az igazság, hogy a fiatalok többsége nem vette a fáradságot, hogy körbezarándokolja a helyet, és komplex képet alkosson az alkotók szándékáról. Utána zene-fergeteges after-party: jungle és trip-hop90 késztette a lábakat ritmusos rángásra. Tehát tánc, cigaretta és kulturált italozás. A büfé sem panaszkodhatott a bevételre. A talpalávalót a Penguin Sound System és társulata szolgáltatta. Az elektronika sikeresen tört be a kiállítóterekbe, bár a művészet soha nem arról volt híres, hogy ódzkodott volna az újtól.

89 90

Ambiente (olasz) – művészeti kifejezés, jelentése: hangulatot teremtő, a környezetre utaló. Az ezredvég divatos zenei irányzatai

119

SZAKMATÜKÖR 2. Itt a művészek és a közönség is piszkosul fiatal, aki magának csinálhatja a művészetet is, a szórakozást is, mindezt profi módon. Miért volt komplex ez a megnyitó? Intermediális, audiovizuális globalitásra beállított világban élünk, és ha az egyik ingerfelfogó szervünket nem éri semmilyen sokkhatás, akkor hiányérzetünk támad és “beparázunk” 91. Fokozottan érvényes ez a szórakozás világára, amely többé nem jelenthet kikapcsolódást, hanem inkább intenzív felpörgetést. Egyre több és több kell a ma fiataljának, a “nem elég” érzület pedig az információéhségből is eredhet. Lássuk be, hogy ez még mindig jobb, mint a drog, és örüljünk, hogy az ifjúság nyitott. Tekintsük információbirtoklási kényszerüket tudásvágynak. A szórakoztatóipar határai lassan eltűnnek, átnyúlnak minden lehetséges területre, megfogva és behálózva a fogyasztót. A kenyér és cirkusz perspektívája megvalósulni látszik a bevásárlóközpontokban, és új tényező az újdonság. Ez kell a művészetben is. Egyéni stílus, hang, látásmód, megoldások, és kivitelezés. Valami soha nem látott, valami eredeti. A számítógépes grafika megjelenésével új, eddig hihetetlennek tűnő jelenségek bukkannak fel. A számítógép nemcsak a rajztudás vagy tehetség pótlására alkalmas, hanem segít a tehetséges alkotónak is, hogy jobban ki tudja fejezni magát, és másodpercek alatt közkinccsé tehető az Internet segítségével. Az internetes galériák is feltörekvőben vannak. A kiállítás – bár kereteiben megújult és megváltozott – íze és fílingje megmaradt. Nem a piac, a kalkuláció, az üzlet a lényeg. Ez az este csak magáról szólt, és azokról, akik ott voltak. A lényeg, hogy mindenki jól érezze magát, kielégítse egy kis közösség saját igényeit. Ez a művészek világa. Ez az életforma inspirálja a jelenlévőket az alkotásra és adhatja meg a kiváltságosoknak a bennfentesség tudatát. Ilyen körülmények között keletkezik és maradhat meg az elitista magaskultúra. Tunyogi Gábor 4. Lépjünk át egy másik, játékos világba! …A vezéri sátorban csillámló páncélba öltözött lovagok ültek az asztal körül, szemlátomást belemélyedve egy térképnek tetsző papírlap tanulmányozásába. Magas, dún arcélű férfi vitte a szót; ujja megfontoltan siklott a térkép jelein. A belépők tüstént felismerték: Artaquis lovag maga, a támadó sereg és a szomszédos tartomány feje… Artaquis félrebillentette a fejét – száz csatában finomult érzékei veszedelemről suttogtak. Ajka pengévé zárult, keze önkéntelenül kardja felé rezzent. Tudta már… Most pedig képzeljünk el egy írót, aki felvázolja a cselekményt, megalkotja a helyszínt, megrajzolja a karaktereket. Feladata eddig megegyezik a szerepjátékok vezetésére vállalkozó személy – a Kalandmester – tevékenységével. Az írónak azonban könnyű dolga van: minden szereplője akként cselekszik, ahogyan ő leírja. A Kalandmester történetének főszereplői azonban önálló akarattal és szabadsággal bírnak, képesek saját sorsukat formálni, hiszen a játékostársak is formálják a megszemélyesített karaktereket, tőlük függ, a fenti mesében mi történik a lovaggal. Tehát kibővült a társaság: a Kalandmester játékosokat gyűjt maga köré, akik a történet főszereplőit megszemélyesítik, bebújva a bőrükbe. Hasonlóképp, mint a színészek, akik beleélik magukat egy kitalált személy szerepébe. Különbség mégis van: mozgás és díszletek nélkül folyik a játék, ezeket a határtalan képzelőerő helyettesíti. Azokat a karaktereket, akiket egy-egy jelenlévő játékos személyesít meg, Játékos Karaktereknek (a továbbiakban JK) nevezzük. Ők azok a szereplők, akiket a Kalandmester (a továbbiakban KM) csak korlátozottan irányíthat. Ezt az egybegyűlt társaságot nevezzük partinak.

Paralizál (görög-latin) – megbénít, cselekvési képességétől megfoszt, tehetetlenné tesz. Itt: lebénulunk

120

SZAKMATÜKÖR 2. Ritka azonban az olyan regény, melyben csak néhány szereplő jelenik meg, hiszen felbukkannak egész seregek, falvak is. A szerepjátékban ez a KM feladata. Ő gondolkodik, cselekszik, beszél helyettük a cselekmény diktálta szükség szerint váltogatva szerepét. Ezek a szereplők, akiket a KM személyest meg, a Nem Játékos Karakterek (a továbbiakban NJK). A KM-nek is láttatnia kell a cselekményt övező világot, le kell festenie mindent, amit a JK-k látnak, hallanak, érzékelnek a környezetükből. A főszereplők nem pusztán élvezik a történetet, hanem a KM által közvetített információk alapján alakítják is, hiszen döntéseket kell hozniuk, ha sikerre akarják vinni vállalkozásukat, ha a veszedelmes cselekmény közepette meg akarják óvni a megszemélyesített karakter életét. Végül meg kell említenünk még egy tényezőt, mely a regényben, ahol mindenről az író rendelkezik, nem fordulhat elő. Ez pedig a véletlen. Mindezek alapján eljutottunk a megfogalmazáshoz: a szerepjáték egy olyan kalandregényhez hasonlítható, melynek története élőszóban bonyolódik, főszereplői saját akarattal bírnak, ily módon a cselekményt pillanatnyi döntéseikkel befolyásolják, s ehhez a történet mesélőjének minduntalan igazodnia kell. Minden szerepjátéknak a konfliktus az alapja. Hogy miféle, azt már a KM elképzelései szabják meg. A konfliktusokban különböző érdekek ütköznek. A történet szereplői az adott értékek köré szerveződnek, egyeseket támogatnak, másokat gátolnak. Alapesetben a JK-k azonos érdekeket képviselnek, ebből következően az ellenérdekekért küzdő minden szereplőt a KM személyesít meg. Leegyszerűsítve a játék lényege, hogy adott egy konfliktus, melynek megoldására törekszenek a játékosok, a környezetet és a problémát pedig a KM képviseli. Mire jó ez? A szerepjáték a kikapcsolódás egy formája, a szokatlanabbak közül. Mind közül a legnagyobb szabadságot adja, de közben fejleszti a beszédkészséget, a játékost kényszeríti, hogy gondolatait elmondja, megtalálva a megfelelő stílust. Megoldandó problémák és döntési helyzetek is követik egymást a játék során. A legtöbb szerepjáték szabálykönyv csak angolul kapható, ezért ösztönöz a nyelvtanulásra is (bár manapság terjedőben van a magyar nyelvű szerepjáték). A legtöbb történet kitalált, önálló világgal bír, némelyik pedig a Föld letűnt korszakaiban játszódik, ezért felkeltheti a történelem iránti érdeklődést is. Éppen így fordul a mitológia, az irodalom, a művészetek felé, ezekből táplálkozik. Persze lehetnek hátrányai, káros hatásai is. A játékot azért játsszuk, mert szeretünk egy kicsit más bőrébe bújva átlépni egy másik világba, élni egy másik ember életét. De egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi időt töltünk odaát. Probléma az is, hogy a játékosok rengeteg időt töltenek el a négy fal között, mivel alapfeltétel a nyugodt környezet. És innentől kezdünk ingoványos talajra tévedni, ez pedig a személyiség alakulásának kérdése. Szerepjátékkal általában fiatal korban találkozik az ember, s kétségtelenül ekkor a legfogékonyabb a személyisége. A játék folyamán egészen biztosan szembesül pozitívumokkal és negatívumokkal, és folyamatosan megtanulja, hogyan különítse el egymástól a kettőt. Ráadásul egy ügyes KM befolyásolhatja a játékosokat, hogy csapatmunkát végezzenek, közben megtanulják a csapatmunka minden fortélyát, könynyebben beilleszkednek, kevésbé lesznek gátlásosak. Sauer Ignác

IV. Összegzés: Anyagias világ – hedonisztikus életforma Nagyon nehéz definiálni az ezredfordulón a szórakozás fogalmát. Egy tendencia figyelhető meg, amely azonosítja a szórakozást az élettel. Egyre inkább előtérbe kerül a hedonisztikus életforma, és lassan túlzásokba esik az emberiség. A szórakozás mennyisége és minősége terén óriási változások figyelhetők meg az elmúlt években. Óriási szakadék tátong a nyolcvanas és kilencvenes évek kikapcsolódási szokásai, valamint a tizen- és huszonévesek igényei között, és ez a távolság csak növekszik az évek során. A

121

SZAKMATÜKÖR 2. nyolcvanas években a szórakozás csúcsa egy délutáni mozi, majd a művelődési házban megrendezett táncos est volt, amely legjobb esetben 11 óráig tartott. Akkoriban teljesen mások voltak a fiatalok szokásai, más volt az időbeosztásuk. A kilencvenes évekre nagyot fordult a világ. Egyfajta elidegenedés indult meg a társadalomban, ami elsősorban a nagy szórakozóhelyeken és a tizenévesek körében látható. A korosztályok között alapvető értékrendbeli különbséget figyelhetők meg. A tizenévesek a house zene 92 felé fordulnak és inkább a külsőségekre adnak. A huszonéves korosztály már lehiggadt, fontosak a barátok és a kellemes – olykor zajmentes – szórakozás. Már nem cél a lerészegedés. Mára a fiatalok felszabadultabbak, sokkal nagyobb szabadságot élveznek, erre utalnak a hajnalig nyitva tartó szórakozóhelyek és az éjszakai bulik. A tizenévesek körében népszerűek a diszkók, míg a 20 évesek az egyetemi szórakozóhelyeket preferálják. A századvég terméke a tömeges, több száz embert begyűjtő és megmozgató rendezvény. A szórakozóhelyek mennyisége mellett fontos szempont a minőség és az ár is. Manapság nem mindenki engedhet meg magának meg több ezres bulit, pedig a “minőséget” meg kell fizetni. Ilyen drága, különleges szórakozóhelynek számít a Rudas Fürdőben megrendezett vízi-mozi és buli. Az elmúlt évtizedben alakult ki a szórakozás új formája, a bevásárlóközpont jelenség. Az effajta intézmények remek lehetőséget nyújtanak az egész napos lődörgésre és semmittevésre. Lehet vásárolni, nézelődni, különleges ételeket enni, és persze a mozi és a játékterem is elmaradhatatlan kellék. Így minden egy helyen van egy egész napos kikapcsolódáshoz. Más kérdés, hogy az üzletek drágák, a gyorséttermek csapnivalók, a filmkínálat felszínes és semmitmondó. A bevásárlóközpontok mégis tele vannak unatkozó fiatalokkal, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni. A negatívumok mellett természetesen van pozitív oldaluk is. Olyakor hétvégi rendezvényeket szerveznek a családoknak vagy a fiataloknak, melyek ingyenes volta sok embert csábít, hiszen így láthatnak olyan előadókat, akiket egyébként nem engedhetnének meg maguknak. A hagyományos szórakozási lehetőségek közül a mozi az, amely a legnépszerűbb, de a színház sem veszítette el varázsát. A multiplex mozik a 21. század technikájával próbálják becsalogatni a közönséget. A budapesti Corvin mozi az egyetlen ellenpélda, mely igyekszik kedvezményekkel csábítani a nézőket, emellett minőségi szórakoztatásra törekszik, hiszen a várakozók beülhetnek a kávézóba, válogathatnak a könyvárus újdonságai között is, tehát tartalmasan eltölthetik a rendelkezésre álló időt. A főiskolás fiatalok körében népszerű intézmény az artmozihálózat, mely változatos és igényes filmkínálatot, és bérleteseinek kedvezményeket is biztosít. A színház semmit sem vesztett fényéből, van aki önfeledt szórakozásra vágyik, van aki katarzisra. Az utóbbi években a paletta színesedett, megjelentek az alternatív színházak, a táncszínházak, a kis színtársulatok. Ezek megjelenésével a színház közelebb került az emberekhez, szélesebbre tárta kapuit, sokak számára elérhetőbb lett. A közösségi szórakozás reneszánszát élő formája a táncház, mely éppúgy összehozza a fiatalokat, mint hajdan a fonó. Itt a városi fiatalok is megismerkedhetnek a népi kultúra fontosságával, más népek hagyományaival. Az ír, görög, szláv és magyar táncházak összeszokott közönséggel működnek és remek szórakozást nyújtanak. A kiállítótermek gyakran konganak az ürességtől, csak olykor téved be egy-egy látogató, kivéve, ha valamilyen különlegességet mutatnak be. Az utóbbi hónapokban közönségsiker volt a “Giccs és kultúra” a Budai Várban, vagy a World Press Photo kiállítás. A sikerhez hozzájárulhatnak a kiállítással egybekötött egyéb rendezvények is, mint például az Iparművészeti Múzeum tibeti fotókiállítása, mely alatt hagyományos tibeti szokásokat, szertartásokat is bemutattak a látogatóknak.

House zene – elektronikus, jól táncolható, ütemes zene

122

SZAKMATÜKÖR 2. A felsorolás végére maradt a sportolás. A népszerű sportágak változatlanok, de megjelentek az extrém és az elit sportok is. Gyakran szerveznek egész hétvégéket az extrém sportok (görkorcsolya, gördeszka, falmászás, akrobatikus biciklizés) népszerűsítésére, ahol bárki kipróbálhatja önmagát és a bátorságát. Az elit sportok közül előre tört a golf, a tenisz, az íjászat és a snowboard. A szórakoztatáshoz leginkább közelítenek az olyan “teremsportok”, mint a biliárd, a darts és a teke. Ezek főleg a huszonévesek között népszerűek, mert kellemes fáradságot okoznak és szórakoztatóak, viszont igen költségesek. Összegzésként elmondható, világunk mind jobban anyagiasodik, melynek jellemzője a fiatalok nagyfokú szabadsága (és olykor felelőtlensége) is. Az önfeledt szórakozás olykor droggal és ajzószerekkel párosul, melyek állítólag emelik a buli hangulatát. Mégis a “szertelen” szórakozásra kellene törekedni. Gacsó Viktória

123

SZAKMATÜKÖR 2.

Szerzőink Balázs Gergely Az ELTE Tanítóképző Karának művelődésszervező szakos hallgatója.

Gacsó Viktória Az ELTE Tanítóképző Karának művelődésszervező szakos hallgatója.

Harangi László Művelődéskutató, az ELTE BTK magyar-angol szakán szerzett tanári diplomát. 1953-56 között a Népművelési Minisztérium Népművelési Főosztályának munkatársa, 1957-től 1994-ig a Népművelési Intézet, majd a Művelődéskutató Intézet tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a közművelődés felnőtt-oktatási funkciója, felnőttoktatás külföldön, felnőttoktatás jogi, törvénykezési kérdései, összehasonlító felnőttoktatás. Publikációi jelentek meg itthon és külföldön a skandináv, a holland felnőttoktatás, a hazai és külföldi népfőiskolák, a hazai és nemzetközi felnőttoktatás témaköréből. Mint a kormánydelegáció tagja, felnőttoktatási és közművelődési szakértőként vett részt az UNESCO V. Felnőttoktatási Világkonferenciáján 1997-ben Hamburgban. Titkára a Magyar Művelődési Intézet Felnőttoktatási és Közművelődési Fórumának, elnöke a Magyar Pedagógiai Társaság Felnőttnevelési Szakosztályának, elnöke a magyarországi ESVA-nak (Öntevékeny Szervezetek Európai Fóruma).

Kaltenecker Erika Az ELTE Tanárképző Főiskola hallgatója

Kiss László Népművelő-könyvtárosi szakképesítése megszerzése után az ELTE BTK népművelés szakát végezte el. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Közművelődési Főosztályának munkatársa. Érdeklődési köre az amatőr művészeti tevékenység, publikációi is e tárgykörben jelentek meg. Amatőr színházi rendező. Alapító elnöke volt a Magyar Színjátékos Társaságnak, a Magyar Versmondók Egyesületének, és jelenleg alelnöke mindkét szervezetnek. A Versmondó és a Játékos című lap főszerkesztője, kritikái, tanulmányai jelentek meg a versmondásról.

Lipp Márta A Szombathelyi Tanítóképző Intézet népművelő-könyvtáros szakán, majd az ELTE pedagógia szakán szerzett diplomát. 1969-től 1974-ig a székesfehérvári Megyei Művelődési Központban dolgozott, ifjúsági klubokkal, majd a népművelők megyei továbbképzésével foglalkozott. 1974 óta a Népművelési Intézet munkatársa, ahol részt vett a művelődési otthoni tevékenység megújítását célzó „Nyitott ház” kísérlet kidolgozásában és elterjesztésében. 1980-tól egészen a megszűnéséig a Művelődéskutató Intézet kutatója volt, elsősorban a társadalmi rétegeknek az életmóddal és a mentalitással való összefüggéseit vizsgálva. 1993-tól három éven keresztül a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetben végzett empirikus kutatást a „szegénység kultúrája” témakörében. 1997 óta a Magyar Művelődési Intézet Művelődésszervezeti és Felnőttnevelési Osztályának vezetője. Kutatási területe a rendszerváltást követő szervezeti átalakulás a közmű-

124

SZAKMATÜKÖR 2. velődés intézményrendszerében, valamint a kulturális segítőmunka. Publikációi magyar és angol nyelven jelentek meg.

Margittai Katalin 1970-ben középiskolai tanárként végzett az ELTE Természettudományi Karán, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett szociológus diplomát, később művelődésszervezőként felsőfokú szakirányú végzettséget. Pályakezdőként Gyöngyösön volt tanár, majd Budapesten egy nagyvállalat szakoktatási vezetője, vállalati népművelője lett. 1979-től a Budapesti Művelődési Központban dolgozik módszertani munkatársként, 1985-ig a munkahelyi művelődés, illetve a művelődési otthonok intézményi szakfelügyelője volt. Ezt követően az ifjúsági csoportot vezette, majd igazgatóhelyettes lett. 1998-tól a BMK igazgatója.

Sauer Ignác A Budapesti Művelődési Központ polgári szolgálatos munkatársa.

Slézia Gabriella Népművelő, közművelődési szakértő (végzettségei: Egri Tanárképző Főiskola Népművelés – Könyvtár Szak, ELTE Bölcsészettudományi Kar Népművelésszak). 197 óta dolgozik a közművelődés területén. Pályáját üdülői programszervezőként kezdte, vezetett kisebb vállalati és önkormányzati intézményeket vidéken és Budapesten, és dolgozott igazgatóhelyettesként nagyobb művelődési házakban. Volt tanár, tereptanár és közösségfejlesztő. A közművelődési szakfelügyelet, illetve szaktanácsadás volt a területe. Jelenleg a Budapesti Művelődési Központ Módszertani osztályának vezetője, a „Módszertári füzetek” című kiadványsorozat szerkesztője.

Tóth – Vásárhelyi Máté Az ELTE Tanítóképző Karának művelődésszervező szakos hallgatója

Tunyogi Gábor Az ELTE Tanítóképző Karának művelődésszervező szakos hallgatója

Vercseg Ilona 1981-ben csatlakozott a közösségfejlesztés 1975 óta működő szellemi műhelyéhez és az első kísérletben való fejlesztési munkája révén a ’80-as évek meghatározó alakjává vált a magyar közösségfejlesztésnek. Munkáját a szakmafejlesztő kísérleti munka és az abból levont elemzések, tanulmányok jellemzik, sokat tesz a közösségfejlesztés önálló szakmába fejlesztése, tanítása akkreditációja, valamint a nemzetközi kapcsolatok, projektek kialakítása és megvalósítása terén. A Közösségfejlesztők Egyesülete egyik titkára, a Civil Kollégium Alapítvány képzés igazgatója.

125