SZAKMATÜKÖR 3. by Budapesti Művelődési Központ

SZAKMATÜKÖR 3. A BUDAPESTI KÖZMŰVELŐDÉSI INTÉZMÉNYEKBŐL - 60-AS ÉVEKTŐL ELINDULT SZAKMAI INNOVÁCIÓK ÉS ÚJSZERŰ KEZDEMÉNYEZÉSEK

Budapesti Művelődési Központ 2002. Módszertári füzetek 11.

SZAKMATÜKÖR 3.

Tartalomjegyzék Szerkesztői előszó ........................................................................................................................................................... 4

KLUBOK ÉS KÖZÖSSÉGI KISÉRLETEK A klubmozgalom .............................................................................................................................................................. 6

Miskei Orsolya Nógrádi Gáborral és Péterfi Ferenccel készített interjúja...........................................................................6 Érdiné Csaplár Katalin - Illés-klub az FMH-ban (1969-72) ............................................................................................ 13

A Fonográf, a Fővárosi Művelődési Ház Illés-Klubjának kiadványa .............................................. 18 „A XX. század” a klubban ..............................................................................................................................................18 „Az érdeklődő, politikus fiatalokat keresem…” .............................................................................. 18 A Fonográf kérdez – Hernádi Gyula válaszol .......................................................................................................................18 Építészet és városi népzene ........................................................................................................ 20 A táncházban beszélgettünk Sebőékkel ...............................................................................................................................20 NE SÍRJATOK LÁNYOK Illés 1973 .............................................................................................. 21 POP-HÍREK a nagyvilágból .......................................................................................................... 22 Ti írtátok… ................................................................................................................ 23 A klub alapítólevele ................................................................................................................ 24 Szerződés a Fővárosi Művelődési Ház és az Illés együttes között. ............................................... 25 A Magnós klub (Miskei Orsolya B. Tóth Lászlóval készített interjúja) ....................................................................... 26 Közösségfejlesztés Újpalotán (Egy telephely nélküli közművelődési intézmény története) ..................................... 31

Gyenes Zsuzsa Péterfi Ferenccel és Kelemen Árpáddal készített interjújának alapján szerkesztette: Zsoldos Vanda ..............................................................................................................................................31 Péterfi Ferenc Intézmény nélkül Közművelődési tevékenység Újpalotán ....................................... 36 Szále László Varrógép az előtérben Csepeli kísérlet, amelyre figyelni kell .................................... 43 Nyitott ház kísérletek 1976-78. ..................................................................................................... 43

AZ AMATŐR MŰVÉSZETEK ÉS A JÁTSZÓHÁZ Kővágó Zsuzsa: A magyar amatőr néptáncmozgalom... és kapcsolata a művelődési otthonokkal ....................... 48 A táncházmozgalom ...................................................................................................................................................... 52 A Folklór Centrum ......................................................................................................................................................... 57 Székely Éva Gyermekjátszók, játszóházak................................................................................................................... 63

Székely Éva: GYERMEKJÁTSZÓ A MOM Szakasits Árpád Művelődési Központban................... 64 Vély Tiborné Játszóház és rendhagyó játszóház .......................................................................... 66 Kövessi Erzsébet – Vély Tiborné: Gyermekfoglalkozások a budapesti művelődési otthonokban .. 69 Legéndy Miklósné Kreatív szakkörök a II. kerületben.................................................................... 71 Komplex pedagógiai látásnevelés és manuális készségfejlesztés az ELTE népművelési tanszéke és a Belvárosi Ifjúsági Ház kísérletének programjaiból Nádas Mária: Ismerkedés az anyaggal (részlet) ........................................................................... 73 Pőcze Gábor: "Beteg a tenger"(részletek) .................................................................................... 74 Mészáros Emőke Amatőrök, műkedvelők a magyar bábjáték világában ................................................................... 79

Mészáros Vincéné Bábmajális 1975 ............................................................................................. 88 Máté Lajos Az amatőr színjátszástól az alternatív színházig ...................................................................................... 92

Az amatőr színjátszó mozgalom nemzetközi szemléje ......................................................................................................94 Illés Klára: Diákszínjátszás a 70-es, 80-as években .................................................................................................... 97

Dévényi Róbert: Szinházalás..................................................................................................... 103 Drucker Tibor: "Színház a pódiumon" A Fővárosi Művelődési Ház munkásszállási körműsora............................ 106

SZAKMATÜKÖR 3. Kuthy Tamás Operaegyüttes a Fővárosi Művelődési Házban ..................................................... 110 Kővágó Sarolta: "Kultúrotthonok" - művelődési házak - kórusélet ......................................................................... 112 Kokas Klára Személyiségformálás zenével – Improvizált zenei mozgások gyermekekkel .................................... 115

Az amatőr képzőművészeti mozgalom fejlődése, tartalmi-szemléleti kérdések napjainkban ........ 122 A vizuális művészeti hónap......................................................................................................................................... 126

A Vizuális Művészeti Hónap célja: ....................................................................................................................................... 128 Kiss Mihály: Jegyzetek – a válogatás után.................................................................................. 131

KÉPZÉS ÉS ISMERETTERJESZTÉS Petrás Anna A Felsőfokú Népi Játék és Kismesterség Oktató Képző története .................................................... 135 Cs. Szabó Mária A Fővárosi Felnőttnevelési Stúdió (1977-1984.) ............................................................................. 142

Szabó Mária A fővárosi felnőttnevelési stúdióról ......................................................................... 147 Legéndy Miklósné Idegennyelvű gyermek foglalkoztató nyári táborok ................................................................... 149

Legéndy Miklósné Szaktáborok 15 éve ..................................................................................... 151 Varga Tamás A Módszertárról .................................................................................................... 153 Szerzők, szerkesztők, információadók ....................................................................................................................... 157

B. Tóth László - zenei szerkesztő ........................................................................................................................................ 157 Cs. Szabó Mária – népművelő, kulturális menedzser...................................................................................................... 157 Drucker Tibor – történész, népművelő................................................................................................................................ 157 Érdiné Csaplár Katalin - népművelő.................................................................................................................................... 157 Dr. Galwitz Ferenc - művészettörténész ............................................................................................................................ 158 Gyenes Zsuzsa – tanár, művelődésszervező ................................................................................................................... 158 Illés Klára - népművelő ........................................................................................................................................... 158 Halmos Béla - népzenekutató ........................................................................................................................................... 158 Kelemen Árpád – művelődésszervező, kulturális menedzser........................................................................................ 159 Kővágó Sarolta dr.- muzeológus, tanár .............................................................................................................................. 159 Kővágó Zsuzsa tánckritikus-tánctörténész......................................................................................................................... 159 Legéndy Miklósné ........................................................................................................................................... 160 Markovits Zsuzsanna – népművelő, tanár ......................................................................................................................... 160 Máté Lajos - színházi rendező ........................................................................................................................................... 160 Mészáros Emőke – bábtörténész, főiskolai oktató ........................................................................................................... 161 Miskei Orsolya - művelődésszervező ................................................................................................................................. 161 Müller Ferenc ........................................................................................................................................... 161 Nógrádi Gábor (Gábor Anna, Anna Moll) író, újságíró..................................................................................................... 162 Petrás Anna népművelő, a népművészet mestere .......................................................................................................... 162 Péterfi Ferenc közösségfejlesztő ......................................................................................................................................... 162 Slézia Gabriella népművelő, közművelődési szakértő..................................................................................................... 162 Székely Éva a népművészet mestere, kis és kézműipari szakértő ............................................................................... 163 Szörtsey Gábor képzőművész ........................................................................................................................................... 163 Források ....................................................................................................................................................................... 164

SZAKMATÜKÖR 3.

Szerkesztői előszó Kedves Olvasó ! Kedves Kollégánk ! Harmadik "Szakmatükör" kötetünk célja, hogy a budapesti közművelődési intézményekből a ’60–as évektől elindult szakmai innovációkat és újszerű kezdeményezéseket gyűjtse össze. Azokat a máig ható kezdeményezéseket, amelyek megtermékenyítették a közművelődés mindennapjait. Feltárja az innovatív folyamatok születési körülményeit, azok fejlődésének és terjedésének okát, útját és eredményeit. Érzékeltetni kívánja azt a jellemző tendenciát, hogy a közművelődés inkubátorában kifejlesztett tevékenységi formák hogyan kerülnek más ágazatokba, jó esetben azért, hogy ott új folyamatokkal szervesüljenek, kiteljesedjenek (oktatás, szociális terület), máskor pedig azért, hogy a közművelődés helyett annak rossz feltételrendszere miatt – másutt hozzanak hasznot (szórakoztatóipar, turizmus). Célja az is, hogy felhívja a figyelmet a közművelődési intézményrendszer által teremtett értékekre és arra, hogy a feltételrendszer hiányossága miatt nem csak anyagi veszteség keletkezik. Rétegek szakadhatnak ki az aktív, közösségi művelődésből. Kötetünk korszakhatáraként a '60-as éveket jelöltük meg. Ezt egyfelől az indokolja, hogy erre az időszakra az '50-es évek tömegekre irányuló, népnevelői tevékenysége kifullad, és egyre inkább a rétegek, közösségek művelődésére tevődik át a hangsúly. Másfelől ez az a korszak, amelyben a szakma idősebb generációja már tevékenyen részt vállalt, s általuk dokumentálható a korszak. Sajnos ahogy az a közművelődés területén tipikus , nagyon kevés tevékenységről áll rendelkezésre tudományos elemzés, kutatás. Így az a lehetősége marad a szerkesztőnek, hogy több egyedi nézőpont párhuzamos láttatásával közelítsen a tényszerűséghez. Bekerült a kötetbe (ha erre még volt mód) az újszerű kezdeményezés elindítójának/főszereplőjének emlékező írása vagy szóbeli beszámolójának szerkesztett változata, ami egy távolságból rápillantó, már elemzésre is módot adó nézőpont. Másfelől megjelentetjük ugyanők egykori, e tárgyban írt írását, ami szinte mindig a gyakorlatiasabb közelítést, a benneélés élményét adja vissza. Harmadikként mások írásait is közöljük ugyanarról a tevékenységről, hogy egy külső szemlélő nézőpontját is láttassuk. Ennek ellenére még mindig lehet másfajta olvasata is ugyanannak a dolognak, bizonyára sok szempontot tudna még hozzátenni a korszak és az esemény többi szereplője, de ez mind egy kötetbe nem fér el. Természetesen a korszakok közé sem lehet merev cezúrát tenni, több okból. Egyrészt mert még azok a tevékenységi formák is, amelyek valóban a '60-as, '70-es évek termékének tekinthetők (ifjúsági klubmozgalom, táncház, játszóház stb.), bírtak valami előzménnyel, nem légüres térben, kortól, előd-tevékenységtől függetlenül jöttek létre. Mások pedig s különösen ilyen az amatőr művészeti mozgalom szerves folyamat eredményeként hozták új hatásaikat. Éppen ezért egy-egy történeti visszapillantás erejéig miden művészeti ág korábbi korszakát is olvashatja kötetünkben az olvasó, éppen csak olyan részletességgel, ami segít elhelyezni a taglalt időszak eredményeit az egészben. A jobb átláthatóság kedvéért a '60-as évek előtti korszakról szóló részt tipográfiailag is megkülönböztetjük a korszakhatártól íródó résztől. Ugyancsak elválnak a ma íródott visszaemlékezésektől enyhe szürke hátteret kapva az archív anyagok. Tematikusan három nagy csoportra lehet osztani a kötet írásait. Az első fejezetben a klubok, közösségek innovatív formáit találja az olvasó. Azon belül is elsősorban az ifjúsági rétegklubokat, hisz a '60-as évek az ifjúsági klubmozgalom időszaka. E fejezetben nem egyszerűen az olvasható, melyek voltak az első, példaadó klubok, hogyan terjedtek eleinte spontán módon, később egyre inkább szakmai segédlettel a jó módszerek. A történésekben, eseményekben szereplők nevét olvasva arról is képet kapunk, hogy a mára legendává vált együttesek, médiasztárok ezekből az

SZAKMATÜKÖR 3. intézményekből rajtoltak. Világossá válik, hogy a kulturális élet intézményeit a mainál sokkal nagyobb átjárhatóság jellemezte. S kiviláglik az is, hogy ezekben a sematizmus bélyegével felcímkézett évtizedekben igen eleven, máig vállalható, friss gondolatok láttak napvilágot. A kötet írásai nem csak az emlékezést szolgálják, de a módszertani töltekezéshez, a tevékenység jelenlegi gyakorlatának megújításához is adhatnak alapot és ötleteket. A második fejezet az amatőr művészetek és a belőlük induló kezdeményezések fejezete, ez a legterjedelmesebb, legötletgazdagabb része a kötetnek. Nem véletlenül, hisz ezen a területen is nagy megújulást hozott a korszak. Elég, ha csak az amatőr színházi mozgalomra, a fotó- és film területén ekkor induló kezdeményezésekre gondolunk, de a gyermek közművelődési formáknak is ez az időszak a virágkora. A harmadik az ismeretterjesztést, képzést tartalmazó fejezet. A tárgyalt évtizedekben még alig jutottunk túl a mennyiségi szemléletű ismeretterjesztésen, s még nem érkeztünk el a mindent átható információrobbanásig. A felnőttnevelésben e korszakban inkább az iskolapótló funkció a hangsúlyos, éppen csak bontogatja szárnyait az iskolán túli, a rétegigényekre orientált ismeretterjesztés, képzés. Ezek közül az innovációk közül mutat be néhányat a kötet (pl. Felnőttnevelési stúdió, szaktáborok), illetve azokat a művészeti, ismeretterjesztő kezdeményezéseket (művészeti képzések, kör- és pódiumműsorok), amelyek akár a második fejezethez is tartozhatnának, hiszen a két terület határán helyezkednek el. A képzés, ismeretterjesztés téma igazán a következő kötetben fog kiteljesedni. A "Szakmatükör 4." kötetünk tárgya ugyanis szintén az innováció lesz, ennek a kötetnek a szerves folytatása, amely a '80-as évekkel indul. Természetesen az évszám itt is csak egy jelzőkaró, ami bizonyos szempontból választóvonal, de nem merev határ. A két kötetnek nem véletlenül csak a kezdő időpontja meghatározott, mivel legalább a fő tendenciák kijelölésének erejéig eljut napjainkig, szétválasztásuknak kizárólag terjedelmi okai vannak. "A múltat is teremteni kell" mondja Illyés Gyula. Nem lehetetlen, hogy érdemes innovációs kezdeményezések írásbeliség híján, vagy a korlátozott emlékezés okán kimaradtak a kötetből. Az is lehet, hogy a benne lévők többet érdemelnének, akár önálló kötet tárgyai is lehetnének. Ez és a következő kötet nem vállalkozik többre, minthogy sorolója legyen a közművelődésből elinduló innovatív folyamatoknak, megakadályozva azt, hogy végképp elfelejtődjön egyik-másik közülük, vagy hogy akkor akarjuk dokumentálni, amikor már nincs kit megkérdezni róla. Itt szeretnék emléket állítani Szirmainé dr. Kövessi Erzsébet (†) kolléganőmnek és dokumentátori feladatomban elődömnek, aki a Budapesti Népművelő és számos tematikus és elemző kiadvány írásával, szerkesztésével nagyban hozzájárult a jelenlegi és a tervezett kötet megszületéséhez. Köszönetet mondok az innovációk, kezdeményezések elindítóinak, szereplőinek, akik leírták vagy elmondták emlékeiket és tapasztalataikat. Nem kevés hálával tartozom továbbá Hargittai Máriának, a Magyar Művelődési Intézet könyvtárvezetőjének, Cséke Gyöngyi és Gönczöl Gizella könyvtáros kollégáknak, akik főleg a BMK létrejötte (1979) előtti korszak idevonatkozó irodalmának feltárásában voltak nagy segítségemre. Talán a következő kötet végén ha idő, pénz és személyi feltételek megadatnak hozzá megvalósíthatjuk Hargittai Mária javaslatát, hogy a téma teljes bibliográfiáját mellékeljük a kiadványhoz. S ha ez annotált formában készülhetne el, akkor azok is komoly segítséghez juthatnának általa, akik az itt csak röviden ismertetett tevékenységnek egy valódi kutatást szentelnek majd. Végezetül azzal a kéréssel fordulok minden Olvasóhoz különösen ha szakmabeli , hogy ha olyan, a budapesti közművelődési intézményekből elindult szakmai innovációkról és újszerű kezdeményezésekről van tudomása, ami kimaradt a kötetből, vagy a következő kiadványban helye van, haladéktalanul jelezze. Kellemes emlékezést és hasznos időtöltést kíván a szerkesztő: Slézia Gabriella

SZAKMATÜKÖR 3.

KLUBOK ÉS KÖZÖSSÉGI KISÉRLETEK A klubmozgalom Miskei Orsolya Nógrádi Gáborral és Péterfi Ferenccel készített interjúja "A grund... Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek....." (Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk) Molnár Ferenc ifjúsági regénye, a Pál utcai fiúk jól mutatja a fiatalok csoportszerveződésének szokásait. A grund – ahol ezek a fiúk összegyűltek – egyszerre szimbolizálja a szabadságot és az igazságosságot a fiatalok számára. Érdekes lenne elgondolkodni azon, hogy ugyanúgy alakult volna-e az akkori fiatalok sorsa, életútja, ha nincs az az üres telek, vagy éppen teljesen más körülmények adatnak meg számukra?! Nógrádi Gábor – költő, író, volt népművelő – szerint a fiatalok minden esetben, bármilyen körülmények is adottak számukra, megtalálják a saját közösségi helyeiket. Ez így volt 100 évvel ezelőtt, így van ma, és így lesz holnap is. “A fiatalok szükségszerűen megpróbálnak csoportokat alkotni, és így a csoportokban megteremteni a saját értékrendszerüket. Különösen erős a csoportalkotás akkor, ha élesen szemben állnak, vagy csak szemben szeretnének állni a felnőttek értékeivel.” (Nógrádi Gábor) A csoportalkotás soha nem jelentett gondot a fiatalok számára, akár már fél tucat ember is elegendő egy egységes fellépésre. Sokkal inkább a fent említett szembenállás és az éppen aktuális társadalomtól függő körülmények – így a csoportalkotást előmozdító lehetőségek, ill. tárgyi feltételek megléte vagy hiánya határozzák meg és befolyásolják a folyamatot. Magyarországon a fiatalok csoportalkotási folyamatai igen színes képet mutatnak az egymás után következő korszakok tükrében. A korabeli leány- és legényegyletektől a szervezett ifjúsági mozgalmakon át egészen a szervezetlen, az utcán csellengő, sokszor galeribe tömörülő fiatalok csoportjaiig minden formában kibontakoztak az ifjúsági csoportosulások. A kisebb- nagyobb tömörülések fő mozgatóerejét mindig valamilyen összetartozás-élmény biztosította, ennek hiányában csak rövid fellobbanásokról beszélhetünk. Az ifjúsági mozgalmak legintenzívebben akkor tudtak visszahatni a társadalomra, amikor nem pusztán csak szabadidős vagy kulturális momentumok köré szerveződtek, hanem elkezdtek foglalkozni a klubtagság problémáival, ill. az élet valamennyi szegmensével.

A klubmozgalom kialakulásának előzményei Az ’50-es évek szigorú személyi kultusza és az ’56-os forradalom után a magyarországi kommunista hatalom hamarosan elindult egy nyitottabb, elnézőbb kultúrpolitika irányába. A kulturális élet felpezsdülése a hatvanas évek végétől már látványos eredményeket produkált. A fiatalok talán először érezhették úgy, hogy nem politikai érdekek mentén, hanem saját elhatározásból kapcsolódnak be valami új, kulturális törekvéssorozatba. A kényszer nélküli szerepvállalás hamar meghozta gyümölcsét az ifjúsági klubmozgalom elindulásának folyamatában.

SZAKMATÜKÖR 3. Nógrádi Gábor szerint a ’67-68-as nyitottabb jellegű politika jól látta, hogy a KISZ nem elegendő csoportképző erő a fiatalok számára. Politikai szólamok mentén nem lehet kialakítani egy olyan virágzó, a fiatalok tömegeit megszólító kulturális mozgalmat, ami eltereli a figyelmet a kommunista rendszer alapvetően antidemokratikus működéséről. “Engedjük a fiatalokat, hogy szórakozzanak, hogy mókázzanak, mulatozzanak a saját értékeik és saját ízlésük szerint, mert ez még mindig sokkal jobb, mintha lófrálnának az utcán, és esetleg eszükbe jut kiírni, hogy ‘Le a kommunizmussal’ – fogalmazta meg Nógrádi Gábor az akkori hatalom észjárását. Bár az ifjúsági klubok mindvégig kötődtek valamilyen szinten a KISZ-hez, de csak formálisan tartoztak a KISZ fennhatósága alá. Egy részük önállósodott is a szervezettől. Péterfi Ferenc – az egykori Kassák klub egyik vezetője szerint a klubmozgalom kibontakozását az engedékenyebb politikai törekvések mellett elősegítette annak az új korosztálynak a megjelenése is, akinek már más volt a viszonya a hatalommal. “Az ’56 utáni időszak furcsa jellemvonása volt, hogy a szándékos megengedések és az újabb szigorítások között ingadozott folyamatosan a politikai inga. Az ekkor megjelenő új generációt már nem lehetett az ’50-es évek stílusában kezelni.” (Péterfi Ferenc) Persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ’56 nemcsak a lakosságnak volt óriási megrázkódtatás, hanem a hatalom számára is egy olyan stressz volt, ami után már nagyon kellett vigyáznia, hiszen az őszi események az egész világon ismertté váltak. Bár a forradalmat leverték, de megmaradt intő jelnek a hatalom számára, hogy ezentúl már nem lehet olyan könnyen beavatkozni a társadalom természetes folyamataiba. Ez, a rigiditásból való felengedés a hatvanas évek végén változásokat hozott Közép-Európa több országában is, egy új gazdaságirányítási rendszer szükségessége formálódott Magyarországon, ez indította el a csehszlovákiai’68-as függetlenségi törekvéseket, amelyekre a szovjet hatalom ugyan tankokkal válaszolt, de a korábbiakhoz képest szabadabbá válik a légkör a szocialista országokban. “Természetesen a politikában is volt némi útkeresési szándék ’56 után. Ez érződött a közéletben és magában a politikai rendszerben is, ahol új szemléletű közgazdászok kerültek a hatalom közelébe, akik nyitottabbak voltak az új dolgok iránt.” (Péterfi Ferenc) A politika óvatossága mellett nem szabad azonban elfeledkeznünk a beatmozgalom hatásáról sem, ami nélkül talán az egész folyamat el sem indult volna. A hatalom ismét jól érzékelte, hogy nem sokat tehet a Nyugat-Európából átszivárgott beatkultusz hatalmas, fiatalokat befolyásoló ereje ellen. A Beatles nálunk is rendkívül népszerű volt. Ugyanakkor mégsem szögezhetjük le teljes egyértelműséggel, hogy a magyarországi klubmozgalom a beatzene hazai előretöréséből fakad – mint Nógrádi Gábor fogalmazza –, a klubmozgalom a beatzenének inkább testvére, társa volt. Ezt támasztja alá az is, hogy a klubok többsége nem beatzenekarok köré szerveződött, hanem általában a kultúra átadására koncentrálódott. Kivételek persze itt is voltak, úgy mint Illés klub, Metró klub...

Kiindulási pontok A klubmozgalom egyrészről egy lentről – alulról indult kezdeményezés volt, abban az értelemben, hogy a fiatalok megpróbáltak saját értékalkotó csoportokat létrehozni. Másrészről viszont egy felülről indult kezdeményezés is volt, a már szintén említett nyitottabb jellegű politikai szemlélet szempontjából. Az újdonság mindössze annyi volt, hogy a hatalom immár “lágyabb” eszközökhöz folyamodott a fiatalság bizalmának megnyerésére. A cél természetesen ugyanaz maradt: folyamatos kontroll alatt tartani az ifjúságot. A terv bejött, a gyárakban, üzemekben és művelődési házakban gombamód szaporodtak az önálló tevékenységet folytató klubok. Úgy tűnt, mindkét oldal (hatalom és fiatalság) elfogadja egy7

SZAKMATÜKÖR 3. más játékszabályait. Kialakult egyfajta konszenzus a Kádár rezsim és a fiatalok társadalma között. “Mi egy kicsit dolgozgatunk, ti egy kicsit fizetgettek. Mi egy kicsit nem lázadunk, ti egy kicsit hagyjátok, hogy éljük az életünket, hallgassuk a beatzenét, és szeressük azt, akit mi akarunk. Ne kelljen elmenni minden pártgyűlésre, lehessen egyetemre menni…” – foglalja össze Nógrádi Gábor a kor puha diktatúrájának jellemző vonásait. Péterfi Ferenc a társadalomból kiinduló önszerveződéseknek három fontos áramlatát emeli ki, ami rányomta bélyegét a korszakra: a klubmozgalmat, az amatőr színjátszást és a táncházat. A klubmozgalom kibontakozása igen intenzív folyamat volt. A zene és az irodalom mellett itt jelent meg először a lehetőség az ifjúság saját kultúrájának megteremtésére. Az amatőr színjátszás újdonsága abban rejlett, hogy “a társulatok darabjaikkal nem pusztán az irodalom és a dráma körül mozogtak, hanem ők maguk elkezdték egy kicsit saját életüket is beleírni a darabokba, a darabok így elkezdtek róluk, vagyis a fiatalságról szólni.” (Péterfi Ferenc) A klubmozgalom közvetlen követőjeként, annak testvéreként jelent meg hazánkban a táncházmozgalom, amelynek középpontjába a hagyományok vállalása, azok keresése került. Péterfi Ferenc fontosnak tartja megemlíteni a magyarországi klubmozgalom kialakulásában azt a nemzetközi hatást is, amely elsősorban a lengyel-magyar kapcsolatok révén fejtette ki hatását. A lengyel élet szabadsága nagymértékben hatott az itthoniakra. A kevésbé homogén lengyel politikai élet jobban beengedte a nyugati diákmozgalmak híreit, mind a zenében, mind a filmművészetben. A két ország közötti szoros kontaktus révén pedig hozzánk is könnyebben – bár sajátságos “kerülő útvonalon” – beférkőzhettek ezek a hatások. “Igen erős volt a kapcsolat a lengyel és a magyar kulturális élet között. Egyre többen utaztak hazánkból Lengyelországba – számunkra az volt a Nyugat –, az ottani szabadság nekünk is lökést jelentett az ifjúsági szerveződések terén.” (Péterfi Ferenc) Végeredményben a klubmozgalom feltörését a társadalom belső fejlődése, a nemzetközi környezet, az irodalom és a beatzene tette lehetővé – összegzi mondanivalóját Péterfi.

A demokrácia első fuvallata Az enyhülés évei (1960-70-es évek) tehát a már említett kompromisszumos megoldások elterjedésének kedveztek. Természetesen, mint az élet minden területén, a klubok életében is megfigyelhető volt bizonyos mértékű ambivalencia. Létüket-működésüket már nem fenyegette közvetlenül veszély, hiszen kivétel nélkül a hatalomtól kapták jogosítványukat, a bizonytalanság mégis állandóan ott lebegett a klubvezetőség és a tagság felett. “Ahol mód volt, a KISZ vezetők rajta tartották a szemüket a klubon. Ez főleg az üzemi, és az iskolai klubok esetében volt könnyű, hiszen ott közvetlen befolyásuk volt a klub életére. Persze a kerületi klubok és a művelődési házak sem maradtak ellenőrzés nélkül. A népművelőktől, de főleg a tanácstól kiküldött művelődési szakemberektől folyamatosan elvárták, hogy ellenőrizze; milyen munka folyik a klubokban. Néha még a belügyminisztériumból is kaptunk látogatót.”(Nógrádi Gábor) Íratlanul bár, de léteztek bizonyos határok, amiket sosem lehetett átlépni. Történetesen akkoriban egy népművelőben fel sem merült, hogy ’56-ról egy őszinte beszélgetést folytassanak le egy klubdélután keretében. Ez a megalkuvás – ami az élet szinte minden területén tapasztalható volt –, elsősorban a túlélést szolgálta. Az emberek a megadott keretek között próbáltak érvényesülni, sokszor igen eredményesen. A szűkre szabott feltételrendszer és minden szorítás ellenére elmondható, hogy a klubmozgalom meg tudott teremteni egy olyan ifjúsági mozgalmat, egy olyan szellemiséget, ami végre magát az ifjúságot szolgálta, háttérbe szorítva a politika önös érdekeit. 8

SZAKMATÜKÖR 3. “A klubokban vitathatatlanul nem volt nyílt lázadás a fennálló rendszer ellen, de azzal, hogy valamiféle őszinteséget vitt a kapcsolatokba, mindenképpen egy nagyon hatékony, a rendszert érzelmileg lazító, kulturális tevékenység volt.” (Nógrádi Gábor) A klubmozgalom tehát nem megváltóként, a láncoktól megszabadító erőként, inkább a szabadság első mérföldköveként jelent meg a fiatalok életében. Itt volt először lehetőségük arra, hogy a saját életüket éljék, ők határozhassák meg a saját értékeiket, ők választhassák ki a saját barátaikat, és nem utolsó sorban ők választhassák meg a saját zenéjüket. A klubokban lehetett először belekóstolni a demokrácia ízébe, hiszen ott a dolgok mozgatói maguk a klubtagok voltak. A motoros klub, a diaporáma klub például az ötlettől a megvalósításig egy-egy fiatalhoz kötődött. “A klubok életén belül úgy működött a demokrácia, hogy nagyrészben a klubtagság találta ki, hogy mit szeretne csinálni, milyen programok, milyen szórakozási lehetőségek érdekelnék. Mégis nehéz azt mondani, hogy a klubokban demokrácia volt, hiszen egy nem demokratikus társadalomban a legkisebb közösségben is csak a legritkább esetben működik a demokrácia. Nem működik, mert a szerkezet úgy van kitalálva – szinte a családig bezárólag –, hogy a nagy antidemokratikus társadalom ennek a lehetőségét beszűkíti.” (Nógrádi Gábor) A demokrácia enyhe fuvallata mégis nagy hatással volt az akkori fiatalság életére, egyre jobban gazdagodott, színesedett a klubok kulturális programkínálata, ami egyre több fiatalt mozgósított a másként gondolkodásra. A kulturális élet felpezsdülése számos maradandó értéket hozott létre a ’80-as évek elejére. Ebben az időben tört előre a klubmozgalom mellett – pontosabban azon belül – a színházi- és táncházmozgalom is. De ekkor alakult meg a ma is működő Balázs Béla Stúdió is. “Érdekes játékot folytatott a Kádári – Aczéli kultúrpolitika. Egyrészt szorította a hurkot azon írók és szociológusok nyaka körül, akik megpróbáltak nyíltabban fogalmazni. Ugyanakkor megengedte, hogy elkészülhessenek bizonyos szociográfiai filmek, és hogy például működjön a Balázs Béla Stúdió.”(Nógrádi Gábor) A hatalom gyakorlói ráébredtek arra, hogy ha egy-egy avantgarde vagy más kulturális megmozdulást megengednek, az még nem fogja jelentős mértékben befolyásolni a társadalomnak azon útját, amit ők jelöltek ki. “ Kezdték pontosan tudni, hogy a táncház mozgalmat 15-20 ezer fiatal fogja igénybe venni, a Balázs Béla filmeket 30 ezer ember fogja megnézni. Nekik viszont 10 millió embert kell kordában tartaniuk.”(Nógrádi Gábor)

A Kassák klub A klubmozgalom ’60-as évek végi startolása után egyre több klub jelent meg a művelődési házakban, a gyárakban és az üzemekben. Legendás népszerűségre mégis csak egy-két klubnak sikerült szert tennie. Az FMH ma is fogalom a magyar kultúra életében. Számtalan ifjúsági kezdeményezés indult ki a házból. Itt született meg a magnós klub, majd a diaporáma klub, a disco klub, de a Fehérvári úti épület adott otthont a kialakulóban lévő táncházmozgalomnak is. Az FMH mellett óriási ifjúságformáló szerepe volt még a korszakban a Kassák klubnak is, amely ugyan nem a legelső ifjúsági klubok egyike volt az országban, de mindenképpen a mintaadók közé tartozott. A Kassák klub a ‘70-es évek egyik legismertebb és legsikeresebb klubjaként működött. Nógrádi Gábor, aki három évig volt a klub vezetője, ’72-ben két teltházas Sebő koncert után kezdeményezte a Sebő klub megalakítását, aminek ötletét a kerületi tanács is támogatta. A Sebő együttes köré alakult klub a korszak igen népszerű szellemi irányzatát képviselte. Zenéjük kialakításában a folklórhoz, a néptánchoz és a népzenéhez nyúltak vissza, oly módon, hogy az ott össze-

SZAKMATÜKÖR 3. gyűjtött elemekkel gazdagították a beatzenét. Ennek a kevert motívumrendszerű zenei irányzatnak óriási sikere lett a fiatalok körében. “A fiatalok számára a beatzene is és a táncház is azt szolgálta, hogy egymásra találjanak, és megpróbáljanak saját kulturális szükségleteikre ráérezni. Ez is, mint számukra annyi minden, ismét egy ellenállást fejezett ki a felnőttekkel, ill. magával a fennálló rendszerrel szemben. Mégsem voltak ezek a klubok az ellenállás fészkei, gócpontjai, hiszen ami bennük rendszerellenes volt, az nem látszott ki, azt csak komoly elemzéssel lehetett volna felderíteni.” (Nógrádi Gábor) A Sebő klub hírnevét – túl az együttes sikeres közreműködésén – a klubtagság értelmiségi tagjai által szervezett – költőket, írókat szerepeltető irodalmi pódiumsorozatnak köszönhette. Olyan vendégei voltak a klubnak, mint például Vitányi Iván, Pilinszky János, Weöres Sándor, Juhász Ferenc vagy Nagy László. Olyan személyeket hívtak meg, akiket a korszak elismert, de a hatalom gyakorta nem preferált. “A színészek, költők klubbéli szerepeltetése végül is hagyományos népművelői programok voltak, de annyiban mégis mások, hogy nagyon sok fiatal jött el. Előfordult, hogy Pilinszky az éppen megírt drámájával toppant be a klubba, és azt a klubfoglalkozás után fél éjszaka olvasta fel az ottmaradt hallgatóságnak.”(Nógrádi Gábor) Természetesen klubfoglalkozásban nem volt hiány. Előfordult, hogy egy nap több programot is szerveztek. Külön érdekessége volt a Sebő klubnak – de ez általában is jellemző volt a ’70-es évek klubjaira –, hogy az értelmiségi és a képzetlenebb – elsősorban a szakmunkástanuló réteg – együtt szórakozott. Előbbiek szervezték az író-olvasó találkozókat, utóbbiak pedig a discoklubokat és a beatzenei programokat. A programok látogatottságán mégsem volt tapasztalható ez az elkülönülés, hiszen a törzstagok szinte minden foglalkozáson megjelentek. “Nem volt egységes a klubtagság. A fiatalság igen különböző rétegei – a lecsúszott lumpen munkanélkülitől kezdve az egyetemet, főiskolát végzett fiatalig – gyűltek ott össze. Ez a 2530 fős törzsközönség mindig együtt volt az estéken, akár motoros klub volt az, akár irodalmi est.”(Nógrádi Gábor) Érdekes, hogy ezek a különböző képzettségű, és sokszor teljesen eltérő hátterű fiatalok milyen jól kijöttek egymással, mennyire összetartó társaságot tudtak alkotni. Nógrádi Gábor ezt az értelmiségi fiatalokban rejlő népművelői hajlammal indokolja, amely a képzetlenebb rétegek felemelését tűzte ki célul. “A létező szocializmusban az egész értelmiségben volt egy olyan népművelői gesztus, amely a kultúrába való felemelést akarta elősegíteni. Ezt vették át a 18-23 éves fiatalok is, és alkalmazták klubbeli társaikra. Bár néha úgy éreztem, volt benne egy ici-pici lehajlás is a részükről.”(Nógrádi Gábor) A kérdésünk már csak az marad, hogy hogyan találták meg a képzetlenebb fiatalok a klubokat? Valószínű, hogy őket is ugyanazok a motivációk mozgatták, hiszen a klubban ők is kifejezhették önmagukat, a klub az övék is volt. A Sebő klub foglalkozásait a törzstagság mellett még 100-150 fiatal látogatta. Nógrádi számos olyan esetre emlékszik, amikor valamilyen nagyobb rendezvénynél tömegek maradtak kint, helyhiány miatt. Ilyen nagyszabású rendezvény volt például a “Disc jockey kerestetik” –, ahol Koncz Zsuzsa és Szörényi Levente ültek a zsűriben, de a táncházaik és a discoklubjaik is óriási népszerűségnek örvendtek. Természetesen a Sebő klub a Kassák klubnak csak egy szelete volt. Több más jellegű klubfoglalkozás, úgymint motorosklub, discoklub, természetbarát klub is működött benne, volt szexuális vagy pszichológiai tanácsadás is.

SZAKMATÜKÖR 3. A klub programjainak népszerűsége ellenére Nógrádi Gábor ma már sokmindent máshogy csinálna, mint 30 évvel ezelőtt. “Ma biztos, hogy nem így csinálnám. Akkoriban nem volt cél a klubtagok segítése. Nem volt tudatos az, hogy a fiatalok személyiségén, karakterén, életútján át segítséget nyújtsunk az életben való elinduláshoz. Én inkább egy érzelmi közeget hoztam létre, amiben a fiatalok jól érezhették magukat, de ez nem biztos, hogy az életben sokat segített nekik. Ma már inkább a tanácsadásra tenném a hangsúlyt.”(Nógrádi Gábor) Péterfi Ferenc is egyetért azzal, hogy a klub-esték nem az ellenzéki mozgolódásokról szóltak, de annyit azért megjegyez, hogy mindenképpen skandalumnak számítottak a korszakban ezek az estek. “Nekünk nem voltak politikai ambícióink, de amit csináltunk, az korosztályilag is izgalmas volt. Főleg az, hogy olyan kritikusan szemlélhetjük a társadalmat, ami bizonyos szempontból már egy politikai tiltásnak vagy tűrésnek a határához érkezett.” (Péterfi Ferenc)

Fent és lent A politika viszonylag későn ismerte fel az ifjúsági önszerveződés, ill. az ifjúsági önmozgás lehetőségeiben rejlő veszélyeket. Pár év fáziskéséssel döbbent rá arra, hogy nem ezt akarta. A lavina persze ekkor már elindult, innen már nem volt visszaút. Jobb híján taktikázni kezdtek a politikai vezetők is, de csak több-kevesebb sikerrel. A hatalom egy hangsúlyosabb politikába váltott át, amelyben nagyobb szerepet kaptak a központi irányelvek. A KISZ Bizottságok igazából ekkor kezdték úgymond “megsegíteni” a klubmozgalmat. Péterfi szerint ekkor betonozták be az egész mozgalmat. Ez a megsegítés persze egy drasztikus politikai eszköz volt, és nagyon komoly kordát jelentett. Amikor a politika beszállt ebbe a sok spontaneitást tartalmazó mozgalomba a diktatórikus rendszer egyik politikai szervezetének segítségével, attól kezdve befolyásolni, szabályozni tudta azt.(Péterfi) Még akkor is, ha a kísérletei nem jártak mindig feltétlen sikerrel, hiszen a végrehajtók is csak emberek voltak. Egyik ilyen balul elsült megregulázási kísérlete volt a KISZ-nek a ’6970-től bevezetett klubvezető-képző tábor, ahol már szabadabb hangokat is lehetett hallani. A klubvezető-képzések voltak az első olyan találkozások, ahol a fiatalokban egymást felerősítve, együttes bátorsággal jelent meg a kitörési szándék. Itt fogalmazták meg először erősebben és élesebben radikális gondolataikat. Annak ellenére, hogy a politika természetesen rögtön reflektálta, ha kellett, fékezte az itt feltörő indulatokat, kezdeményezéseket, a gondolatok mégis a levegőben maradtak. Péterfi szerint ezek a találkozások voltak azok, amelyek igazából egy kicsit mozgalommá tették az egyedi, markánsabb, ifjúsági kezdeményezéseket. Ugyanakkor ez a politikai hatás – főleg a KISZ betagozódása – volt az, ami hihetetlen fékezőerőt is jelentett a klubmozgalom további alakulására, és akadályozta annak további fejlődését. A mozgalom kifulladására mégsem csak ez a magyarázat – véli Péterfi Ferenc – abban némi szerepet játszott a klubmozgalmat elindító korosztály kiöregedése is. Az új generáció pedig már más értéksíkokon szállt harcba a hatalommal.

Az ifjúsági klubmozgalom jelentősége A klubmozgalom hatása – a ’70 – 80-as évek magyar társadalmában – igen összetett és szerteágazó volt. Egyfelől a markáns ifjúsági szubkultúra kialakulása nagymértékben elősegítette a szociológia tudományának térnyerését, másfelől a közösségi munkának is új területei jelentek meg (bebizonyosodott – többek között – a szociális munkás szakma létjogosultsága). Döntő jelentőségű volt a közösségi munka tudatos szervezése is. Ezek a kezdeményezések vezettek el a

SZAKMATÜKÖR 3. ‘80-as évek elején az egyesületi mozgalom megjelenéséhez, melyben az ifjúsági klubokban meglévő szellemiség folytatódott. A klubmozgalmas ifjúság felnőtté válva ugyanis elkezdte bevinni a korábban kialakított értékeket, mozgásokat a szerveződéseibe, a munkájába, és magába a társadalomba is. Az ifjúsági klubmozgalom jelentőségét leginkább úgy összegezhetjük, hogy egy centralista politikai légkörben létre tudott hozni egy olyan önszerveződést, amelyben maguk a fiatalok fogalmazhatták meg, teremthették meg saját céljaikat, saját értékeiket. Ez pedig a központi irányításos rendszer kikezdését előlegezte meg. És mint utólag kiderült, az akkor indult kezdeményezések táptalajt nyújtottak azokhoz az átalakulásokhoz, amelyek a ’80-as évek végén magához a rendszerváltáshoz is elvezettek. “Nem a klubmozgalom az, ami a rendszerváltást előkészítette, de a mozgalomnak nagyon fontos szerepe volt abból a szempontból, hogy részben példát mutatott, részben pedig egy korosztály számára olyan terepet kínált, amelyet aztán felnőttként jócskán tudott kamatoztatni” (Péterfi Ferenc).

SZAKMATÜKÖR 3.

Érdiné Csaplár Katalin - Illés-klub az FMH-ban (1969-72) Az Illés-klub – 1969-ben – levelező klubként alakult meg a Fővárosi Művelődési Házban. A kölcsönös érdekeltség hívta életre: az Illés együttes biztos „állami” bázist tudhatott maga mögött, az FMH pedig a tagsági díjakból és a havi két koncert bevételeiből növelhette költségvetését és látogatói bázisát. Az FMH a levelezéshez külön adminisztrátort („levelezőt”) biztosított, ám így sem sikerült megoldani a mintegy hatezres tagság érdeklődésének kielégítését. Ekkor született meg a Fonográf (az Illés-klub lapja) megjelentetésének gondolata. A nagy példányszámban megjelenő időszaki kiadvány (az akkori sajtórendészeti előírások miatt évi három alkalommal jelenhetett meg) volt hivatva arra, hogy az együttessel kapcsolatos érdeklődést és fotóigényt kielégítse1. Az együttes 1970. évi letiltásának (a londoni vendégszereplésük okán meghatározott ideig a nyilvános szerepléstől eltiltotta az együttest a kultúrpolitika) feloldása után jött létre a szerdai klubnapok rendszere. Az Illés-klub szerkezete, működése megszűntéig nem változott. Azaz, továbbra is működött több ezres tagsággal a „levelező”- klub és a Fonográf, havi rendszerességgel kerültek megrendezésre a koncertek, és mindezek mellett voltak a szerdai klubnapok, ahol „élőben” is találkozhattak a rajongók kedvenceikkel.

A klubnapokról A szakmai újdonságot – akkor az országban elsőként és egyedülállóan – a klubnapok jelentették. Helyszínük a 350 fő befogadóképességű, hangulatlámpákkal megvilágított, ülőpárnákkal berendezett FMH körterem volt. A programon az Illés együttes – két részben – élőzenét játszott, előtte és közben gépzenét hallgathatott a közönség. A klub októbertől május végéig heti egy alkalommal, 17 órától 21 óráig volt nyitva. Az érdeklődés határtalan volt. Az e rendezvényekben rejlő szakmai lehetőségek felismerésére és felhasználására egyre inkább ráébredtünk. Az FMH és az együttes közösen alakította ki az egyes klubnapok programjait, figyelembe véve az igények és vélemények menetközbeni alakulását. (A visszacsatolás lehetőségét levelesládával és a helyszínen szerkeszthető faliújsággal teremtettük meg.) Kézenfekvőnek látszott, hogy az Illésék vonzereje (akár a zene, akár a zenészek személyes közelsége) „eladhatóvá” teszi a kultúra más szegmenseit, s felkelthet bizonyos fokú közéleti érdeklődést is. Alapvetően – mint eszközben – a társművészetek lehetőségeiben gondolkodtunk. Így kapcsolódott be a már kialakult programba az irodalom, az előadóművészet, a filmművészet, a pantomim, a báb, a színházművészet és a popzenei irányzatok más, művészeti értéket képviselő előadói, sőt az emocionális és intellektuális élmények elmélyítésére olykor-olykor művészeti programok nélküli elméleti előadás, és annak vitája is. A ráhatás eszközeinek és módjainak megválogatása az igények és az elérendő cél egységében történt. Az Illésék képviselte zene igényes, értékes, társadalmilag elkötelezett. A közéleti érdeklődés felkeltésének lehetőségét önmagában hordozza. Hatékonyságát, a benne rejlő politikus tartalmat más művészeti ágak elkötelezett alkotásai és alkotói az emocionális és intellektuális élményen keresztül felerősíthetik, s a tudatra hatva aktivizálhatják azokat. A pszichológiai és esztétikai hatások egymásra építésével olyan gyakorlati eljárás kidolgozása lehetséges, amely az alapérdeklődésre épülve képes lesz egy passzív, s passzivitásában közönyös közösség (?!) intel1

Ekkor a klub Petrovai Erzsébet szakmai körébe tartozott, magam 1970-ben vettem át a területet.. 13

SZAKMATÜKÖR 3. lektuális, cselekvő aktivizálására. (Figyelemmel kellett lennünk arra is, miszerint a résztvevők nagyobb része /150-200/ törzsközönség, kisebb hányada /100-150/ fluktuál.) A klubba járók többsége 14-22 éves. Magukon hordozzák a serdülő és ifjúkor sajátosságait (türelmetlenség, lázadás, rajongás, eszménykép, kritikai szellem, önálló gondolkodás stb.). S bár a klub tagsága minden tekintetben heterogén (lásd statisztikai adatok), egy ponton, az „Illésrajongás”-ban homogén. (Az együttes minden megnyilatkozását elfogadják, élénken figyelik, és ki-ki a maga módján használja, elsajátítja az általuk közvetített értékeket.) A résztvevők – a szerkesztés szempontjából – különös közeget alkottak. Már nem voltak „közönség”, de hiányzott a belső, egymásközti intimitás ahhoz, hogy klub-közösség lehettek volna. Így a programok kialakításakor alkalmazkodnunk kellett e sajátosságokhoz. Kicsit „színházkoncertszerűen”, kicsit bensőségesen teremtve meg „színpad” és „nézőtér”, előadók és hallgatók kapcsolatát. A módszer a belső struktúrából törvényszerűen adódott: a meghívott vendégek az Illésék vendégei (kezdetben legalábbis az udvarias elfogadásra számíthattunk), így a vendégek bemutatása, a programok levezetése, az esetenkénti beszélgetések (viták) irányítása az együttesre, nevezetesen Bródy Jánosra – később, mint klubvezetőre – hárult. Az új rendszerű klubnapok mintegy féléves gyakorlata után, önként jelentkezőkből alakult meg a klub társadalmi vezetősége. Tagjai egyéni érdeklődésüknek és aktivitásuknak megfelelően különféle munkacsoportokat alkottak. Részt vettek a klubprogramok és a Fonográf szerkesztésében. Külön munkacsoport alakult – a „játék-felelősök” – a közösséggé formálás feladataira. Az akkori fázisban ez utóbbiak munkája volt a legfontosabb. (A programszerkesztésnek, az újság írásának addigra már kialakultak – a gyakorlat által igazolt – szerkesztési elvei, megvalósítási módjai.) Legfontosabb feladattá a tagság aktivizálása, izoláltságának, „önmagukbanlevőségüknek” megszüntetése volt. Legalkalmasabbnak a különböző – nagy létszám mellett is játszható – társasjátékok és versenyek kínálkoztak. A felelős munkacsoport élt a lehetőséggel, megteremtve a klubon belüli társas kapcsolatok minimumát.

A gyakorlat Alapvetőnek tekintettük a fokozatosságot, és az igényes, magas szintű művészeti programok bemutatását. Mivel a kiindulási pont az „Illés-rajongás” volt, kezdetben a popzenével (akkor beat) kapcsolatos (zenei vagy más) program beiktatása látszott célszerűnek. Így került sor, az akkortájt induló Kaláka együttes meghívására. Az együttest, az általuk képviselt zenei műfajt, majd mintegy 30 perces műsoruk után a ún. „riportbeszélgetést” Bródy mutatta be, illetve vezette, megismertetve a hallgatóságot a népdal akkori helyzetével, az új zenei irányzatok és a magyar népdalkincs élő kapcsolatával. A következő vendég Mészáros Márta volt. Az idő tájt mutatták be a „Szép lányok, ne sírjatok!” c. filmjét, amelyben az előzetes tervek szerint Illésék játszottak volna (letiltás!), de másokkal készült el a mozi. Élénk érdeklődés és heves vita alakult ki, amelynek során megismerkedhettünk a filmgyártás műhelytitkaival is. Vendégül hívtuk Marx György fizikust. Témája az űrkutatás, és annak társadalmi, politikai összefüggései voltak. Az előadás és az azt követő vita mintegy két és fél óráig tartott! A különféle művészeti ágak képviselőinek meghívásakor (akár amatőr, akár hivatásos művészről, alkotói csoportról volt szó) két szempontot tekintettünk meghatározónak: a produkció élő, az adott közösséghez szóló és „mai” legyen esztétikai és politikai értelemben egyaránt, és olyan művészek tolmácsolják, akik művészetükről, elkötelezettségükről képesek és akarnak is vallani. 14

SZAKMATÜKÖR 3. Vendégünk volt például Sándor György, Dinnyés József, Cserhalmi Anna, Vallai Péter, Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, Gazdag Gyula, a Pinceszínház, az Astra bábegyüttes, Karsai János pantomim művész, a Metró Klubszínpad. Filmek közül például a „Sípoló macskakő”, a „Munkashow” sikerére emlékszem. És változatlanul jelen voltak az igényes kortárszene „kezdő” képviselői is, mint például a Generál, a Mikrolied vokál, a Napraforgó együttes, a Kamara-beat, a Los Indios együttes, s a "Ki mit tud?" versenyzői is. Arra törekedtünk, hogy a klubnapok légkörét minden esetben a közvetett politikusság jellemezze. A programok a korosztályt érdeklő minden társadalmi problémát érintsenek, sokoldalúan ábrázolva mind a társadalmi ellentmondásokat, mind azokat a közösségi indíttatású magatartásmódokat, amelyek az ellenmondások feloldásához vezethetnek. A programokon túl segítette ezt a közlekedő folyosón lévő faliújság, a maga „napi” provokatív kérdésfelvetésével, és a „verset írunk” tábla. Ez utóbbin egy-egy kezdő sor szerepelt, azzal, hogy folytasd! Mindkét tábla rendszeresen megtelt válaszokkal, illetve versekkel! A megkezdett munka hatékonyságát, a járatlan út járhatóságát bizonyította, hogy körülbelül egyéves gyakorlat után létrejött az Illés klub politikai fóruma. A kezdeményezés a tagságé volt. (Meglepve bennünket is.) Kevésnek és rövid ideig tartónak találták a társadalmi kérdések közvetlen megvitatásának lehetőségét és a direkt felvetések számát, a klub időbeni korlátozottsága miatt. Kérésük egy, az Illés klub érdeklődő tagjai számára szervezett s a klub rendezvényeitől időben független politikai vitafórum létrehozása volt. A társadalmi vezetőség az igény jelentkezése után soraiból új munkacsoportot szervezett, a „Fórumosok”-at. Mintegy másfél hónapos előkészítés után kezdődött a Fórum, havi két alkalommal, csütörtöki napokon. Tevékenysége homlokterébe – a tagságtól beérkezett igények alapján – a forradalmiság, a forradalmi magatartás, az egyén és történelem szerepe, napjaink forradalmi lehetőségei és cselekvései (’70-es évek eleje!), az életkori sajátosságokból fakadó fokozott aktivitás lekötésének és „irányításának” lehetséges módjai, illetve hiánya, a KISZ-szel kapcsolatos problémák stb. kerültek. A Fórum első összejövetelén az Orfeó együttes mutatta be Eteile c. produkcióját, amelynek problematikája a forradalom, a forradalmi helyzet, a forradalmár és a hatalom kölcsönhatása volt. A bemutatót – mintegy öt órán keresztül folytatódó – heves vita követte szereplők és nézők között, amely a permanens forradalom kérdése köré csúcsosodott ki. A Fórum „fennmaradása” érdekében a továbbiakban a KISZ KB. egyik politikai munkatársát kértük vitavezetőnek. Már az ő vezetésével került sor – mint konkrét aktualitásra – az 1972. március 15-i és március 21-i események megvitatása. Témája volt a Fórumnak Gazdag Gyula „Hosszú futásodra mindig…” és „Válogatás” c. kisfilmjei, és ismételten a „Sípoló macskakő”, a woodstoki fesztivál s a nyugati fiatalság válsága… A Fórum indulásával közel egy időben tágult a tagság érdeklődése annyira, hogy a klubban fiatal (és avantgarde) képzőművészek alkotásaiból folyamatosan kiállításokat szervezhettünk. Az eszmei-tartalmi komplexitás mellett nagy súlyt kellett helyeznünk arra is, hogy a látogatók közönségből közösséggé váljanak. (Kezdetben a közös élmény ellenére is magukba zártak maradtak, egymással nem vagy csak elvétve beszéltek, barátságok ritkán szövődtek.) E tekintetben vállalt jelentős szerepet a már említett „játék-felelős” munkacsoport. A szüneteket kihasználva szerveztek különféle társasjátékokat, „jópofa balhékat”. Az egyik legsikerültebb a táncverseny volt, ahol a pároknak, lábukra erősített léggömbökkel a tangótól a keringőn át a korabeli táncokig mindent ropniuk kellett, amíg csak egy pár maradt ép lufikkal a parketten. Nyeremény: ingyenes belépő a következő klubnapra. Hasonló siker kísérte a különböző tombolákat (ócskaságok tombolája, újévi- és húsvéti tombola egy élő kismalac és nyuszi főnyereményével), a rajzver-

SZAKMATÜKÖR 3. senyeket. Lassan megkezdődött a kisebb baráti társaságok kialakulása, a „beszélgető-társak” egymásra találása. Elindult a közösségé szerveződés lassú és bonyolult folyamata. A rendezői gárda (később a jegyszedők is) szintén a tagságból szerveződött. Munkájukba később, egy atrocitást követően, bekapcsoltuk a „körtéri galeri”-t (refes fiatalok) is. Lelkes, fegyelmezett munkát végeztek – a rendőrség nagy örömére. Megújult a Fonográf is. Míg a lap korábban az Illésékkel kapcsolatos képes hírközlésre szorítkozott, az új szerkesztői elképzelések (társadalmi munkacsoport!) a levelezőtagság megnyilvánulásai mentén kísérelte meg a tartalmi bővítést. Egyrészt igyekeztek segítséget nyújtani a levelezés, az öltözködés, a társas érintkezés normáinak elsajátításához, másrészt hírt adni a klubnapok eseményeiről. S nem utolsó sorban lemezkritikákat közölni. A bővülő tartalom miatt kiszoruló fotókat egy-egy teljes oldalú műnyomású fényképmelléklet helyettesítette. Már az első szám tetszést aratott. Megírták véleményüket a lapról, hozzászóltak a vitaindító cikkhez. Az érdeklődés óriási volt. Olyannyira, hogy külön levelezési rovattal bővült a lap, amely a közérdeklődésre számot tartó leveleket, illetve azok részleteit közölte. Népszerűségét mindezeken túl magyarázta, hogy akkor, s még évekig, nem létezett hazai könnyűzenei sajtóorgánum. Kár, hogy minden erőfeszítésünk ellenére (s az FMH akkori – egymást követő – igazgatói Drucker Tibor, Gyurkó László, Gál Iván, közbenjárására) sem kaptunk lapalapítási engedélyt. Időszaki kiadványként – évi három megjelenéssel – célkitűzéseink hatékonysága végül is megkérdőjelezhető lett. ’72 tavaszán elkezdtük tervezni, illetve előkészíteni az Illés klub nyári táborát a Balaton mellé. Úgy tűnt, a kerületi gyáraktól anyagi támogatást is remélhetünk. Itt nyílt volna lehetőség arra, hogy a „levelezők” is bekapcsolódhassanak – ha csak két hét erejéig is – abba az élménysorba, amiben a szerencsésebbek két éven át részt vehettek. A tervek meghiúsultak. Az együttes feloszlott. A klub befejezte működését. Az Illés-klub működésének és sikerének hatására más közművelődési intézményekben is alakultak könnyűzenei klubok, de azok tényleges programjait nem ismerem. Egy idő után a KISZ igyekezett – bár ambivalens módon – patronálni őket.

SZAKMATÜKÖR 3.

Melléklet 1. A statisztikai felmérés a klubprogramok indítása előtt, a „levelező” tagok válaszai alapján készült. 1.

Életkori megoszlás: 15-16 éves: 17,5% 17-18 éves: 49,0% 19-20 éves: 27,0% 21-22 éves: 3,0%

Dolgozó: Tanuló:

46,0% 54,0%

A dolgozók közül: segédmunkás: 7,6% szakmunkás: 57,6% technikus vagy középfokú végzettségű szakmunkás: 15,2% középfokú végzettségű, de szakképesítéssel nem rendelkező:18,5% egyetemi végzettségű: 1,1%

A tanulók közül:

15-16 évesek: ipari tanuló: 18,7%; középiskola: 81,3% 17-18 évesek: ipari tanuló: 20,0%; középiskola: 76,7%; egyetem: 3,3% 19-20 évesek: ipari tanuló: 25,0%; középiskola: 58,3%; egyetem: 16,7%.

Melléklet 2. Anonim kérdőívekkel a klub első féléves működését követően három kérdésre kerestünk választ. 1. 2. 3.

Miért látogatják az Illés-klubot? Az Illés együttes mellett kívánnak-e egyéb programot is a klubban? Elégedettek-e a klubnapokkal?

Válaszok: 1. baráti társaságban van: jól érzi magát: a zene miatt: a zenészek személye miatt:

22,5% 47,0% 75,0% 20,0%

igennel válaszolt: nemmel válaszolt:

84,9% 15,1%

igennel válaszolt: részbennel válaszolt: nemmel válaszolt:

49,0% 50,9% 0,1%

SZAKMATÜKÖR 3.

A Fonográf, a Fővárosi Művelődési Ház Illés-Klubjának kiadványa (Szemelvények 8/1973 számából) „A XX. század” a klubban Március elején Mensáros László bemutatta a klubban „A XX. század” című önálló irodalmi estjét. A fárasztó, nagy koncentrációt igénylő előadás után ültünk le az öltözőben egy üveg sör mellé beszélgetni. - Hogy érezte magát? - Köszönöm, egy kicsit idegesen. Több mint ötszázszor mutattam már be ezt az estet, de még sohasem szerepeltem egy neves beat-együttes klubjában. De aztán rájöttem, hogy a gyerekek kitűnően „veszik a lapot”, teljesen értik és átélik, amit mondok. Érdekes, azt már sokszor észrevettem, amikor egészen fiataloknak tartok előadást, különösen élvezik a dokumentumokat. Úgy látszik, a számtalan dokumentumfilmnek, a könyvnek megvolt a hatása. Ez a generáció érti a „dokumentumok költészetét”… Nem azért mondom, mert az Illés-klubban ezt így illik. Az én korosztályomból kevesen értik meg a popzenét, nem azért, mert a generációs különbség kizárja ezt, hanem mert egyszerűen nem ismerik. Én a Leventéékkel kötött személyes barátság következtében megismertem ezt a muzsikát, és őszintén megszerettem. Bevallom őszintén, még az önkéntes propagandistája is vagyok, számtalan külföldi barátomnak, ha nálam járnak, mindig Illés-lemezt adok ajándékba. Az oratóriumban a gondolat fogott meg először, aztán a fülem megszokta a zenét is, a későbbi Illés-lemezeken már a kettőt együtt ismertem és értettem meg. Most nemrég még egyszer kapcsolatba kerültünk, ha áttételesen is. Munkahelyemen, a Madách Színházban játsszák Tamási: „Énekesmadár” című darabját, amelynek zenéjét Lajos (ti. Illés) komponálta. Szép zene és kitűnő az előadás, őszintén ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg… (Hegedős)

„Az érdeklődő, politikus fiatalokat keresem…” A Fonográf kérdez – Hernádi Gyula válaszol A Fonográf elmúlt évi utolsó számában Vitányi Iván szociológussal, a Népművelési Intézet igazgatójával folytattunk beszélgetést a popzene általános helyzetéről, illetve az Illés együttes munkájának eddigi eredményeiről. Úgy gondoljuk, feltétlenül értékesek és izgalmasak, s mindnyájunkat érdekelnek azok a vélemények, gondolatok, melyeket közéletünk képviselői közvetítenek e lap hasábjain, így folytatjuk a megkezdett sorozatot. Ez alkalommal Hernádi Gyulát kerestük fel, akit – novelláin, regényein, Jancsó Miklóssal közösen írt film-forgatókönyvein, színdarabjain keresztül többek között – az ifjúságnak közéletünkben rendkívül fontos szerepet tulajdonító közéleti személyiségnek ismertünk meg. A beszélgetés során arra kerestük a választ: milyen legyen a ma ifjúsága, illetve az ifjúság alakítását, nevelését befolyásoló tényezők között milyen szerepet tölt be a popzene? – Úgy gondolom – mondta Hernádi Gyula –, ha az ifjúság azzal az igénnyel akarja majdan a felnőttektől átvenni azt a bizonyos „stafétabotot”, hogy szebbet és jobbat fog csinálni annál, mint amit apáik elkezdtek, akkor feltétlenül maximálisan autonóm szuverén helyzetre is igényt tart. Az ifjúságnak szüksége van arra, hogy kiélhesse önmagát – gondolok itt arra, hogy politizáljon, színházat csináljon, filmezzen vagy éppen gitározzon –, hogy rájöjjön arra: végül is mire képes, mit tud önerőből megvalósítani. Természetes, hogy az ifjúság sok di18

SZAKMATÜKÖR 3. menzióban éli életét, válik „felnőtté”. Az már viszont egyáltalán nem természetes, hogy ezek a dimenziók sok esetben külön-külön, de együttesen sem szolgálják a fenti célt.

– Mit ért a különböző dimenziók alatt? – Az első dimenzió, ahol az ifjúságot hatás éri, az úgynevezett családi dimenzió. A szülői házhoz való erőszakolt kötődés hatása nem kedvez az autonómiára törekvésnek. Félreértés ne essék! Nem vitatom a szülői nevelés fontosságát. Sőt! Azt azonban elítélem, ha az egészséges önállóságra törekvő gyereket visszafogják, „csendre intik”. Második dimenzió alatt értem az iskolát. Ebben a környezetben ismét számtalan hatás éri az ifjúságot. Ezek a hatások nagyon sokszor ütköznek a családi hatásokkal, s valami egészen furcsa keveredést, nem mindig értékes ötvözetet kapunk végeredményként. S ebben a lélektani pillanatban, egyidejűleg belép a harmadik dimenzió, a szabadidő. A szabadidőt tulajdonképpen az öntevékeny „ügyek” faktorának is nevezhetném. Ide sorolom az ifjúsági klubok nyújtotta, jelenleg bizony eléggé szűkös lehetőségeket, a politizálást, a színjátszást, s nem utolsósorban a popzenét. A középiskolai, felsőfokú tanulmányok, az úgynevezett „életre készülés” ideje alatt lehetőséget kell teremteni az ifjúság számára, hogy megtanuljon felnőttként élni, kialakuljon abszolút közéleti érdeklődése, hogy az „életbe kikerülve” már ténylegesen tudjon dönteni, cselekedni. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az ifjúságért. Az ifjúságot nem lehet „búra alatt”, a „falak között” felkészíteni az életre. A felkészülés 12-16 éve alatt meg kell tanulnia felnőttként élni, gondolkodni. Ez csak akkor lehetséges, ha a három említett dimenzió strukturális felépítése olyan, hogy perspektívájában közéleti érdeklődésű egyedeket ad a társadalomnak. – A Jancsó-Hernádi filmekben számomra a legnagyobb hatást a stiláris és a gondolati faktor mindenkori egyensúlya jelenti. Hogyan alkalmazható ez a művészetek más területeire, például a popzenére? – Talán azzal kezdeném, hogy véleményem szerint létezik a közönségfilm és a művészfilm. Szerintem csak művészfilmeket kellene csinálni, a közönség nagy része viszont igényli a kommerszfilmeket. Mit csináljunk tehát? Meggyőződésem, hogy hagyni kell mind a kettőt haladni a maga útján. Egyszer majd elérkeznek valahová, s a végeredmény eldönti a versenyt az egyik vagy a másik javára. Így van ez a popzenével is. Hagyni kell a kommersz vonalat, de ugyanakkor tág teret, széleskörű lehetőséget kell biztosítani az igényesebb együtteseknek, akik zenéjükben újszerűt, egyedit produkálnak, s a szövegük értelmes gondolatokat, társadalmi kérdéseket közvetít a hallgatókhoz. Meg kell mutatni, hogy az utóbbi életképes, perspektívájában mindig annak van jövője, ami tartalmas, értékes művészet… A popzene jelentőségét nem szabad túlbecsülni, mert ez helytelen következtetésekhez vezethet. Amiről az elején beszélgettünk – tehát a közéleti, politikus érdeklődésű fiatalsággal kapcsolatos elvárásokat, igényeket – a popzene önmagában képtelen megvalósítani. Arra viszont feltétlenül alkalmas, hogy ezt a folyamatot elősegítse. Ezért tulajdonítok elenyésző jelentőséget a szórakoztató, kommersz jellegű együtteseknek, s tulajdonítok nagy jelentőséget pl. Illésék szerepének. A zenének csak akkor lesz jövője, ha a komoly gondolati töltésű szövegek megfelelően magas színvonalú, értékes hangszereléssel párosulnak. – Létezik-e jelenleg ifjúsági klubrendszer? – Azzal kezdem, hogy véleményem szerint soha nem volt még nagyobb szükség igazi klubokra, művelődési házakra, a sokfajta igényt egy s másban kielégítő úgynevezett népházakra. Az még nem ifjúsági klub, ha öt órán keresztül játszik egy zenekar, s a fiatalok hallgatják vagy táncolnak. Ez még csak szórakozási igény-kielégítés, de nem nevelés, főleg nem közéleti ihletettségű ráhatás. Kultúrpolitikánk egyik nagy feladata, hogy az ilyen jellegű intézmények

SZAKMATÜKÖR 3. megfelelő tartalommal telítődjenek. Nem vagyok abban szakember, így a „hogyan” kérdésére se nagyon tudnék válaszolni. Úgy ítélem meg, hogy jelenleg inkább csak törekvések vannak a jó ifjúsági klubok kialakítására. Ilyen tekintetben nagyra értékelem az FMH Illés-klubját, ahol sikerült egybegyűjteni az ifjúságnak egy olyan érdeklődő rétegét, amely hajlandó az általam is nagyra becsült zene mellett a meghívott vendégek mondandóját befogadni, gondolataira reagálni. Biztos, hogy nem ez az egyetlen helyes út, de feltétlenül az egyik. Bizonyos, hogy perspektívában egy idő múlva mindenkinek rá kell jönnie, hogy maradandó értéket elsősorban azok a „slágerek” jelentenek számunkra, amelyekben magas zenei képzettséggel, tehetségesen hangszerelt tartalmas gondolatokkal, társadalmunkat érintő, foglalkoztató kérdésekkel találkozik, s ezekre, mintegy a saját magában elindított folyamat végén, önmaga reagál. Ezért szeretem Illéséket!… Koltay Gábor

Építészet és városi népzene A táncházban beszélgettünk Sebőékkel „Vess figurát olyan cifrát Hogy a patkód hányjon szikrát…” Nemrég meghívót kézbesített a posta a budapesti táncházba. Házigazda a Fővárosi Művelődési Ház és a Bartók Béla Táncegyüttes. Program: este 6 órától „táncrend” tanítás. Az ajtóban hatalmas, jelképszerű plakát, melyen Korniss Péter fotóművész ihletett tolmácsolásában egy igazi széki táncházhangulat fogadja az érkezőket. A Táncház fogalmát ma már csak Erdélyben ismerik, s mind a mai napig ápolják a vasárnapi „össztáncok” hagyományait, egy erre az alkalomra kiürített parasztházban. A még mindig élő hagyományok szerint folyik itt a táncmulatság a meghatározott táncrendnek megfelelően. Budapesten az ősi folklór értékeit őrző szellem s a zenészek, táncosok spontán igénye hívta életre a ma már népszerűségében egyre jobban hódító kezdeményezést.

– Hogyan jutottatok el a népzenéhez? – Azt hiszem, nem volt nehéz! Évfolyamtársammal, Halmos Bélával szüntelenül bújtuk a József Attila kötetet, tanultuk az életmű legszebb verseit. Mivel értettünk hangszerekhez, egy idő után megpróbáltunk a költői szöveghez dallamot komponálni. S a nagy felfedezés voltaképp ekkor következett be, rájöttünk: ezekhez a versekhez csak gazdag népzenei kultúránk ihlette dalokat szabad írni. A műfaj lehetőségein belül – a városi népzene kialakítása érdekében – a népzene nyelvére, dallamvilágára igyekeztünk lefordítani neves költőink munkásságának gyöngyszemeit. Ezeket természetesen a legkülönfélébb népi hangszereken adtuk elő, mintegy a költők nyelvezetén megszólaló mai énünket az ősi, tiszta magyar parasztzene segítségével tolmácsolva… A „legények” körbe állnak, ősi dallamra egyikük táncolni kezd. A mellette álló „civil” átveszi a ritmust, az előzőét ütemes taps jutalmazza. Újabb „önkéntes” következik… Sebő Ferenc és Halmos Béla zenészeket, táncosokat tanított be, megismertették őket a hamisítatlan parasztzene szépségével. A zenészek és a táncosok közül Koltay Gergely és Éri Péter csatlakozott a duóhoz. Olyan zenét játszanak, amit ma az országban – eldugott vidékek ismeretlen játékosain kívül – senki sem csinál. A gazdag népzenei hagyományok ápolása, mintegy újrafelfedezése csakis a közönséggel való aktív kontaktusteremtés által válhat élményszerűvé.

SZAKMATÜKÖR 3. Erre a kontaktusteremtésre vállalkozott a budapesti Táncház. Közönsége soraiban jócskán megtalálhatók az Illés-klub tagjai. Nem csoda! Magyarországi létalapját, a városi folklór „előmunkálatait” az Illésék kezdték meg, s valahol a két klub szerves kapcsolódása valóban törvényszerű. Csak üdvözölni tudjuk a Táncház törekvéseit, sok sikert kívánunk! Koltay Gábor

NE SÍRJATOK LÁNYOK Illés 1973 Illésék új nagylemezéből nyolc év sűrített levegője árad, a nosztalgia első hulláma már a borító megpillantásakor elborítja mindazokat, akik régóta figyelik az öt fiú hol napfényes csúcsokon, hol sötét szakadékok szélén vezető útját. A kihajtható album külső oldalán egy nagy-nagy csomag látható, úgy tűnik, nyolc év örömétbánatát kötötték át nemzeti színű szalaggal, hogy végül ráírhassák: Feladó: Illés 1973… Ne sírjatok lányok – ez a címe az albumnak, és rögtön rákérdezhetnénk: Miért ne sírjatok? Talán lenne okuk a sírásra, mint minden búcsúzásnál, vagy nem lenne szabad sírniuk, hiszen erről szó sincs? Mindenképpen lezárult egy korszak, nyolc olyan év, amely alapjaiban változtatta meg a magyar könnyűzenét, vagy mondjuk úgy, hogy létrehozott egy új műfajt, a popzenét. Ez a lemez a popzene és az Illés-zene keresztmetszete, és mindjárt az elején nyugodtan kijelenthetem: sírásra, bánatra semmi ok, a felvett anyag kitűnő, a bakelit nem veszett kárba, érdemes végighallgatni többször is. A 12 Illés-dal annyi újdonságot, hangszerelési és felvétel-technikai ötletet tartalmaz, hogy első hallásra tulajdonképpen fel sem lehet fogni. A legnagyobb hatást talán az 1966-os fesztivál botrányszáma a „Még fáj minden csók…” váltja ki, felvéve a legújabb elektronikus hangszerekkel a versenyt, a Moog synthesizerrel átitatott dalokkal. De ne kuszáljuk össze a lemezkritika fonalát, vegyük sorra az 1973-as Illés nagylemez dalait. Az „A” oldal első száma a „Légy jó egy kicsit hozzám”, az első Illés szám, ami befutott az Ifjúsági Magazin épp akkor indított – és azóta megszüntetett – slágerlistájára. Most mégis újnak tűnik, a legkorszerűbb popzene hangzás- és dallamvilágát idézi. Ha van a popzenének romantikus irányzata, akkor a második szám oda tartozik. Ez a szám az „Igen”. Itt szólal meg először a Moog synthesizer, amely alapvetően rányomta bélyegét az egész lemezre (Dr. Moog osztrák származású mérnök találmánya, a komputerek építéséhez kifejlesztett oszcillátorokból, modulátorokból és szűrőkből áll. Elméletileg minden zenei hang előállítására képes elektronikus úton.) Az első Moog megjelenése Magyarországon valóságos vihart okozott a popzene életében. A harmadik szám óriási kontrasztként minden elektronika ellentétével, az ősi nyenyerével kezdődik, „szerencsére” ez nem tart sokáig. A „Nem érti más, csak én”, a nyenyere bevezető után izgalmas, lendületes kompozíciós és sok találgatásra alkalmat adó szöveg. A nagy meglepetés a negyedik szám, a „Még fáj minden csók”. Eredeti blues stílusában szólal meg, óriási vokállal, Levi amerikai folkzenét idéző gitárjátékával. Azt hiszem, az egyik legjobb ellenpélda azok számára, akik a popszámok tiszavirág-életét hangoztatják. Gondoljuk csak meg! 1966! A zenekar akkori fényképei ma már megmosolyogtatók, de a számok még mindig élnek, és remélem, hatnak is. A „B” oldal a „Miért hagytuk, hogy így legyen”-nel kezdődik, és ez a dal értékes mondanivalójával egyben jelzi is, hogy ez az oldal kissé komolyabb, hogy az Illés név egy zenei felfogást is jelképez… Hegedös László

SZAKMATÜKÖR 3.

POP-HÍREK a nagyvilágból Azt már most elmondhatom: 1973 a popzene életében azért furcsa év, mert eddig semmi sem történt. Tíz évvel ezelőtt jól meglökték a Beatlesek és a hozzájuk hasonló első gombafejűek, de a mostani torzonborzok egyelőre csak utaznak a beat szekerén, ahelyett, hogy húznák, vagy löknének rajta. Nagy nevek, villogás, egy-két siker – olyan ez, mint a foci! Az egész baj akkor kezdődött, amikor még csak vájt fülűek vették észre, hogy a slágerlistákon olyan számok és olyan énekesek vannak, hogy – uram bocsá” – még a MADE IN HUNGARY széles tömegeknek szóló versenyéből is kicsúsznak. Nem maradt más, divatba hozták a tíz-tizenöt évvel ezelőtti zenét. Több se kellett az EMI urainak (ez a világ lemezvállalatait összefogó konszern), meghirdették a „ROCK AND ROLL REVIVA”-t. „CHUCK BERRY, LITTLE RICHARD, BILL HALEY – újra színpadon!” – hirdették a plakátok a Wembley Stadionban tartott öregfiúk koncertjén. Ha most leírnám, hogy a valamikori fiatal, üvöltő rocksztárok mennyit öregedtek, jogosan érezné mindenki a nálunk divatos kritika „nekünk aztán semmi sem jó” ízét. Az igazság az, hogy ők még mindig fiatalok – habár a tizenöt év nem múlik el nyomtalanul –, s a közönség, azok a harmincévesek, akik lassan tíz éve nem értik meg az új irányzatokat, most újra fiataloknak, zeneértőknek érezhették magukat. Nos, ezek voltak a koncert és az ezt követő régi zenék világának legszebb pillanatai… Benne megtestesülnek a régi rock és az új összes külsőségei, belsőségei. Először a belsőség… Tehát a baj megvolt. A régi rock világa tartotta fenn az egész slágerirodalmat, s a múlt kellemes emlékeiből éltek a ma sztárjai. De jött az új év, az 1973-as. A rock megtette a kötelességét, újra pihenhetnek a régi sztárok, kösz, hogy átmentették a popzenét 1973-ra, de mi lesz most? GÁZ. Egyelőre innen is, onnan is csurran-cseppen valami. Régi nagy nevek javítanak a slágerlisták anyagán, ahol már megint annyi rossz szám van, hogy nem is érdemes rájuk szót vesztegetni. Maguk a zenei lapok is a hivatalos slágerlista mellett úgynevezett „fekete-piaci” lemezlistát tartanak, sőt a legilletékesebbeket, a zenészeket is megkérdezik, minden héten mást, hogy mit tart a legjobb 10 dalnak. Az eredmény: legutoljára RORY GALLAGHER nyilatkozott. A 10 dalból egy sem tartozott a slágerlisták anyagai közé! De minden korban van valami jó is! RORY GALLAGHER slágerlistájáról 5 olyan jó dalt játszom az Illés-klub hanglemez-parádéján, amelyre mindenki szívesen táncol, és azelőtt még a címüket sem hallotta soha senki. A sorok mögött kiolvasott zenei hírek biztatnak csak: rövidesen új nevek és még újabb régi együttesek hozzák a várva-várt fordulatot, a jó slágereket. Jegyezzétek meg a következő neveket, és egy fél év múlva újra elővéve a FONOGRÁFOT, nézzétek majd meg, kik szerepelnek – a jövő slágerlistáján: PETE RONNSHEND, HAT STEVENS, DAVID BOWIE, DAVID CLAYTON THOMAS, ROD STEWART, VAU MORRISON, ELTON JOHN ALBERT HAMMOND, BILL WITHERS, DR. HOOK. Addig pedig, ha valaki úgy érzi, hogy unja ezt a zenét, nos ne szégyellje, menjen el a ZENEAKADÉMIÁRA, hallgasson egy klasszikust, nem árt!… Keresztes Tibor

SZAKMATÜKÖR 3.

Ti írtátok… Kedves Illés-klub! Nagy örömmel olvastam felhívásotokat, és elhatároztam, hogy asszony létemre, bár ez sokaknak meglepő, jelentkezem tagjaitok sorába, mert nagyon szeretem a zenét, és főleg nagyon érdekel, hogy egy vidéki tagotok számára hogyan tudjátok a klub életét színessé, érdekessé tenni… Remélem, „asszonyi rangom” nem akadályoz meg abban, hogy tagjaitok sorába lépjek. (Barabás Imréné Szolnok, Ságvári krt. 44.) … a tagok ugyanazok maradtak, akik a korábbi években voltak, egy-két „újonc” csatlakozott hozzájuk, tehát szerintem mindenkit felvettetek, aki jelentkezett. Pedig van néhány személy, aki nem oda való. Közben felugrálnak és rohannak a ruhatár felé. Esetleg vendégművészek szereplésekor hangosan kinyilvánítják nemtetszésüket, vagy távozásukkal zavarják a műsort. Ebben nem ti vagytok a hibásak, mert az első látás alkalmával nem nagyon lehet ezt megállapítani. Valami megoldást kellene találni… (Némedi Gyula Budapest, 1072, Kisdiófa u. 10.) „… több táncot! Jobb hangulatot kellene teremteni! Játsszon többet a zenekar! Legyen jobb Cintula műsora! Dolgozzon egy kicsit, ne csak az Omegán! De azért nincs harag?!” (Bálint Ágnes Budapest, XIV. ker.) „Nagyon tetszenek a programok, örülök, hogy a klub már kiállításokat is rendez, szépek, érdekesek. Jó lenne, ha nagyobb publicitást kaphatna az itt folyó munka. Sokan nem is tudnak arról, hogy mi folyik itt…” (Nagy Erzsébet egyetemi hallgató) „Elegünk van abból, hogy mindig 9 órakor kezdtek játszani. Úgy imádunk Benneteket, és ez a hála?!” (Mohos Péter Budapest, XI. kerület) „Szeretném, ha folyóirat-olvasó vagy játék-lehetőség is lenne a klubban. Szünetekben feltétlenül hasznos és szórakoztató elfoglaltság lehetne. Miért szüntették be a kollektív versírást?! Szellemes volt…” (Kalmár Magda) Kedves Levente Én egy galeri főnöke vagyok, és azt szeretném megkérdezni tőled, hogyan kezdjünk hozzá egy klub alapításához. Van egy pincénk, megvannak a tagok, szeretek énekelni, van egy-két klassz lemezünk, lemezjátszó nélkül. Mindannyian Illés-rajongók vagyunk, ezért fordulok hozzád. Már egy éve vagyunk együtt, s eddig minden hónapban engem választottak, de nem megyünk semmire, mert állati lusták. Ha mondok valamit, mindegyik kiválóan tud kritizálni. Sajnos így van ez a klubnál is. Hiába vagyok durva, nem használ semmit. Semmi sem érdekli őket, csak a halálfejes címerüket hordják büszkén, és boldogok, ha a kisebbekkel kitolhatnak. Kérlek segíts: Írj valamit, mert én már arra is gondoltam, hogy ott hagyom őket. (S. Ilona)

SZAKMATÜKÖR 3.

A klub alapítólevele Alapítólevél

1892/1968. Budapest, 1968. szeptember 17.

A Fővárosi Művelődési Ház és az Illés együttes közösen megállapítja az Illés-Klubot. A klub célja az Illés együttes barátainak összefogása, zenei ízlésük fejlesztése, a fiatalok erkölcsi, esztétikai nevelése, emberi magatartásának formálása, a zene társadalmi hatásának tudatos és célszerű felhasználásával. A klub, formáját tekintve levelező klub. Alapszabályzat: 1./ A klub tagja lehet minden fiatal, aki az együttes munkája iránt érdeklődik, és azt támogatni szeretné, magatartása megfelel a klub és az intézmény szabta kívánalmaknak, a szocialista együttélés szabályainak. 2./ A klub tagjainak a következőket biztosítja: klubtagsági igazolvány, az együtteshez írt leveleikre válaszlevél, a klub célkitűzéseinek megfelelő rendszeresen megjelenő tájékoztató, részvételi jog a klub által a tagság számára biztosított különböző rendezvényeken. 3./ A klub tagsági díja évi 25,- Ft. Jelentkezni kizárólag nyílt levelezőlapon lehet. Illés együttes

Drucker Tibor igazgató

SZAKMATÜKÖR 3.

Szerződés a Fővárosi Művelődési Ház és az Illés együttes között. A Fővárosi Művelődési Ház Illés-klubjának működtetésére. A klub célja: a beat-zene és az Illés együttes iránt érdeklődő fiatalok irányított összefogása, zenei ízlésének fejlesztése, etikai, esztétikai nevelése, emberi magatartásának formálása a beat-zene társadalmi hatásának tudatos felhasználásával. A fentiek érdekében

Az Illés együttes vállalja: - a heti klubprogramokban való 2 órás közreműködést, kedvezményes 2.800,- Ft-os tiszteletdíj ellenében - a heti klubprogramok szerkesztésében és levezetésében való aktív részvétel, a klubuk egész időtartama alatt, - a Fonográf c. kiadvány szerkesztésében való részvételt, - az FMH könnyűzenei koncertigényének elsődleges teljesítését, külön megállapodás szerint, - az FMH más könnyűzenei programjaihoz segítségnyújtást, alkalmanként közreműködést, esetenkénti megállapodás szerint.

Az FMH vállalja: - a Működési Szabályzatban rögzített kiadványok, fotók, tájékoztatók előállítási és postázási költségeit, - a heti klubprogramok fenntartási- és műsorköltségeit az esetenkénti jóváhagyott költségvetés szerint, - a klub adminisztrációs munkájának ellátására 1 fő 6 órás munkaerő alkalmazását, - az adminisztratív teendők ellátásához biztosítja a megfelelő munkakörülményeket. Az éves tagsági díj 25,-Ft, a tagok az FMH egyszámlájára fizetik be. A befolyt összegekkel teljes egészében a Fővárosi Művelődési Ház rendelkezik költségvetése szerint. A heti klubnapokat csak a tagsági igazolvánnyal rendelkezők látogathatják. Amennyiben az Illés együttes a szerződésben meghatározott és vállalt kötelezettségeinek nem tesz eleget, és ezzel a klub rendeltetésszerű működését akadályozza, úgy az okozott kárt – amennyiben az anyagi kihatással jár – megtéríteni köteles. A klubestéket levezető klubvezető (Disc Jockey) pontosan körvonalazott feladatait külön szerződés szabályozza. A klubvezető személyét az FMH határozza meg. Jelen szerződés megkötése napján lép hatályba, meghatározatlan időre. Szerződésszegés esetén a polgári perrendtartási szabályok irányadók. Bródy János Illés Lajos Pásztory Zoltán Szörényi Levente Szörényi Szabolcs

Drucker Tibor igazgató

1969. május 16.

SZAKMATÜKÖR 3.

A Magnós klub (Miskei Orsolya B. Tóth Lászlóval készített interjúja) Bármilyen furcsa is, az utóbbi években nagy port kavart “Napster-jelenség” a zeneiparban nem számít újkeletű dolognak, legalábbis nem hazánkban. A fiatalok körében oly népszerű “zenei filecserélgető” szolgáltatás az interneten, kísérteties hasonlóságot mutat a hatvanas évek közepén egy hazánkban induló zenei kísérleti műhellyel – az azóta legendássá vált magnós klubbal. Bár mindkét “szolgáltatás” a zenei anyagok egyszerű (és olcsó) elérhetőségéért, az egymás közötti cserélgetés végett jött létre, a célok mögötti eszmei tartalom mégis más. A legalitás és illegalitás mezsgyéjének átlépésével mindenesetre mindkét zenei szolgáltatás kísérletezett.

Háttér A világon talán egyedülállóként jött létre az a zenei mozgalom Magyarországon, ami céljának azt tűzte ki, hogy eljuttassa a fiatalokhoz azokat a zenei anyagokat, amelyek a nyugati és az amerikai civilizált világ természetes velejárói voltak. A magnós klub azt a hiányt próbálta pótolni, amit a szocialista rendszer merevsége, szűklátókörűsége okozott a magyar zenei élet fejlődésében. A szovjet hatalom minden nyugatról származó dolgot, jelenséget ártalmasnak, kapitalista szemétnek tartott. Ezért hát nem is igen engedte, hogy azok átlépjék tagállamainak határait. Így jártak a korban divatos Nyugat-Európát és Amerikát meghódító beat-, rock- és jazz zenék is. Lehet, hogy a gazdaságra, a politikai életre, a társadalmi folyamatokra a szovjet hatalom rátehette a kezét, de a fiatalok érzéseit, a gondolataikat nem sikerült teljesen kontroll alatt tartani. A fiatalság mindig megtalálta azokat a lehetőségeket és módokat, amelyek segítették kibontakozását. Ennek a kibontakozásnak pedig szerves részei voltak a hatvanas évek zenei irányzatai.

Kezdetek B. Tóth László – disc jokey, rádiós – már az első pillanattól részese volt a magnós klub életének, ami 1964-ben alakult meg. Az első időszakban, mint klubtag, később mint vezetőségi tag tevékenykedett a klubban. Az alapító tagok között volt Márton Géza, Zsitva Tibor és Keresztes Tibor (Cintula) is. Mindannyian elkötelezett magnósok, zenerajongók voltak. Azokhoz a fiatalokhoz tartoztak, akik rendszeresen hallgatták a Szabad Európa Rádiót, és akik nem elégedtek meg a hatalom által erősen szelektált zenei kultúrával. “Ennek az egésznek az volt a lényege, hogy akkoriban nagyon nehezen lehetett lemezeket beszerezni. Ha akkor valaki nyugati zenét akart hallgatni, akkor Luxemburgot v. Csekét hallgatta a Szabad Európán. Akkoriban nem voltak olyan zenék, amelyeket mindenki szívesen játszott volna otthon vagy a bulikon.” Ennek orvoslására hívták életre a magnós klubot a korszak jelentős intézményében, az FMH-ban. A klub lényegi funkciója tulajdonképpen az volt, hogy beszerezze a különböző forrásokból, majd lejátssza a klubtagság számára az éppen aktuális zenei lemezeket. “Úgy indult a klub, hogy a hét minden napján bementünk a helyi stúdióba, és lejátszottuk többször is az éppen aznapra kiválasztott lemezt.… Az asztalok be voltak kábelezve, a tagok leültek a magnóikkal, bedugták a konnektorba a kábeleiket, és elkezdődhetett a felvétel.” Néhány hét alatt akkora népszerűségre tett szert a magnós klub, hogy kezdeti létszáma megsokszorozódott. Ekkor csoportokra bontották a tagságot, és külön minden csoport megkapta a hanganyagokat, és így azok is hozzájuthattak a felvételekhez, akik már nem jutottak be, vagy nem voltak jelen a felvételeknél. A klubtagság felduzzadása maga után vonta a magnós klub programjainak színesedését. B. Tóthék hamarosan elindították az “Archív napokat”. Ezeken a napokon csak régi zenéket lehetett felvenni. Az egésznek olyan kívánságműsor jellege volt, még zenét is lehetett rendelni nálunk – emlékszik vissza B. Tóth.

SZAKMATÜKÖR 3. “Hamarosan óriási tagsága lett a klubnak. Mi szervezők nagy élvezettel csináltuk a programokat, pontosan azért, hogy a beszerzett nyugati lemezekkel – amelyek Magyarországon nem voltak forgalomban –, másoknak is örömet okozzunk.” A klubot tulajdonképpen nyolcan irányították. Mindenkinek megvolt a maga feladata, mindenkinek megvolt a szakterülete, amit ő szervezett és vezetett le. B. Tóth László feladata igen összetett volt. Foglalkozott egyrészt az új lemezek beszerzésével, a szombat esti klub megszervezésével, de besegített a diaporáma klub készítésébe is, és az ő nevéhez fűződik a Beat-karácsonyok megszervezése is. A magnós klub egy spontán szerveződés volt. Fiatalok szervezték fiatalok számára. Egyike volt az első kezdeményezéseknek, a fiatalok önmegvalósító törekvéseinek. Előfutára a hatvanas évek végén kibontakozó ifjúsági klubmozgalomnak.

A magnós klub titkai A mai viszonyok között természetesen illegálisnak, büntetendőnek számítana a különféle zenei hanganyagok csoportos másolása, sokszorosítása. A hatvanas években viszont még nem léteztek, pontosabban nem úgy működtek ezek a jogi normák, ahogy manapság. “Akkoriban még nem beszélhettünk jogi dolgokról, de arról sem, hogy nyugati zenét hallgathatnánk vagy Coca Colát ihatnánk…” A nyugati lemezek nemigen voltak jelen a magyar zenei piacon. A szocialista országok nem is számítottak potenciális fogyasztónak a nyugati világ szemében. Egy zárt buroknak számítottunk Európában, ahová csak illegális módon lehetett a nyugati kultúra bizonyos elemeit beszivárogtatni. Az ehhez szükséges csatornák hamar megszerveződtek. A nyugati lemezeket kezdetben a diplomata papák, sportolók, az ő barátaik, és olyan – sokat utazó emberek – hozták be az országba, akikkel a magnós klub vezetői jóban voltak, és akikben megbíztak. Néhány pilótával is sikerült kapcsolatba kerülniük, akik kirepültek egy napra például Frankfurtba, megvették a klubvezetőség által megrendelt lemezeket, és hazahozták azokat. “Kialakult egy kör, aki hozta a lemezeket nekünk – és körülbelül az is, hogy mi alapján válassza ki az anyagokat. Szép lassan felépült a beszerzői körünk.” Később maguk a klubvezetők is bekapcsolódtak ezekbe a beszerzésekbe. Mivel akkoriban csak nagyon nehezen lehetett kimenni az országból, cselhez kellett folyamodniuk. Bekapcsolódtak a sportolókat kísérők csapatába. A sportutak lehetőséget nyújtottak, hogy egy évben többször is külföldre mehessenek, méghozzá hivatalos papírokkal. A klub minőségi oldalával soha nem is volt gond, a lemezek folyamatos beszerzése biztosítva volt, a klubtagság és a vezetőség egyaránt lelkesedett az új zenei mozgalomért.

Háttértámogatás Ami némi gondot okozhatott, és okozott is, az a politika szorítása volt. A támadások ellen mintegy védőpajzsként funkcionálva az FMH akkori igazgatója, Drucker Tibor folyamatosan tartotta a hátát. A klub vezetői szinte nem is érzékelték a fejük felett gyülekező viharfelhőket. Az igazgató minden akadályt, minden nehézséget elgörgetett a magnós klub útjából. “A művelődési háznak volt egy zseniális igazgatója – a Drucker Tibi –, aki rettenetesen bírta és szerette a fiatalokat, mindent, amit ők csináltak. Ő folyamatosan falazott és elsimított mindent , gyönyörűen vezérelte a ház egészét. Volt valami különleges képessége ahhoz, ahogy ki tudta magyarázni a dolgokat. A lényeg az volt, hogy hitt bennünk, és hitt a dolognak a szükségességében.” B. Tóth szerint Drucker a mai értelemben vett menedzserként irányította az FMH életét. Jó kapcsolatokat épített ki a minisztérium embereivel, akik szemet hunytak az FMH-ban indult kezdeményezések felett. Drucker Tibor megmagyarázta a felettes szerveknek, hogy a fiatalok a különböző klubfoglalkozásokra a vidámságért, a közös élményekért jönnek, és nem az ital kedvéért. Az ő tanácsára adták a magnós klub nevet is, a provokáló discoklub helyett, amit szinte biztosan nem sikerült volna elfogadtatni az akkori hatalommal.

SZAKMATÜKÖR 3. Az eredmények mindenesetre őt igazolták, hiszen az FMH a legnépszerűbb háznak számított a hatvanas és hetvenes években. A magnós klub mellett ez az intézmény adott helyet az Illés klubnak, az első discó klubnak, de itt nyitotta meg először kapuit a nyilvánosság előtt az első táncház is.

Klubtagság A klub az első perctől kezdve óriási népszerűségnek örvendett. Hamarosan limitálni kellett a létszámot, hiszen a technikai feltételek és a hely nagysága beszűkítette a lehetőségeket. Az indulás után pár hónapra már kialakult, körvonalazódott a klubtagság. Számuk általában 300-500 körüli volt, de volt olyan év is, amikor ez a szám 600-ra is felment. A szűk körbe való bejutást majdhogynem kihalásos alapon lehetett csak elérni. Nagyon sokan még vidékről is feljártak a magnós klubba – tudjuk meg B. Tóth Lászlótól. A tagsági rendszer bevezetését nemcsak a nagy érdeklődés indokolta, hanem bizonyos védelmi szempontok is. Minden lemeznek és lemezjátszónak volt egy úgynevezett élettartalma. A bakelitlemezeknek gyakorlatilag 200-300 lejátszást kellett elviselniük úgy, hogy a felvétel még jó minőségű legyen. A lemezjátszók állapota is fontos volt, mert ahol túl rossz minőségű lemezjátszó volt, ott könnyebben sérülhetett a lemez. A vezetőség, ha ilyet észlelt, szólt a klubtagnak és az új lejátszó megvételéig felfüggesztette a tagságot.

Csak egy jó ötlet B. Tóth László szerint, ha van egy alapvetően jó ötleted, és az úgy néz ki, hogy bejött, akkor arra nagyon sok másik jó ötletet is építhetsz. Egy jó ötlet mindig adja az újabb jó ötleteket. A magnós klubnak is rengeteg ilyen, újabb ötletre épülő leágazása volt. Innen jött a diaporáma, a discoklub, az eszperantó klub megszervezése, de még ide vezethetjük vissza a polt-beat-esekkel történt amatőr felvételek készítését, valamint a Magyar Rádióban a Komjáthy- műsor zenei támogatását is.

Discoklub Röviddel a magnós klub elindulása után a vezetőség kitalálta, hogy a héten lejátszott legnépszerűbb felvételeket meghallgathatnák közösen – immár magnók és kábelek nélkül –, csupán a szórakozás kedvéért. Ez a kezdeményezés is hamar elnyerte a tagok érdeklődését és tetszését. A szombati klubestek lehetőséget nyitottak a zenehallgatáson kívül egymás megismerésére, nagy beszélgetésekre és persze a táncra is. Egy idő után B. Tóth rájött, hogy ha nem csak a héten lejátszott lemezeket, hanem a régebbi, de táncolósabb, pergősebbb zenéket is lejátssza ezeken az esteken, akkor a fiatalok még jobban érzik majd magukat. Nem tévedett. Kísérletével 1967-ben megalapozta Magyarországon az első discoklubot. A magnós klub hamarosan a főváros legnépszerűbb szórakozóhelyévé vált. Már délután 5 órakor több száz ember várakozott az FMH előtt a bejutásra. A klub befogadóképességének felső határa 500 fő volt, de minden szombat este legalább 200-300 ember várt még kint türelmesen, hátha kijön valaki, és ő is bejuthat végre. Végeredményben, ebben a discoklubban tette le a B. Tóth, Cintula és Dévényi hármas a magyar disc-jokey műfaj alapjait. “Annak idején a discoklubban a zenék mellé különböző információkat, érdekességeket mondtunk be mikrofonon. Persze mindez fel volt építve egy programban. Az egésznek volt egy házibuli jellege, ahol a házigazda szóval tartja a vendégeket – amit rettenetesen szerettek, és a mai napig szeretnek a fiatalok.” Az FMH-s discoklub sikerén sokan felbátorodtak, és belevágtak hasonló discoklubok szervezésébe. Az élen természetesen kezdetben a hasonló profilú művelődési házak voltak, de már megjelentek a discosok táborában a vendéglátósok is. Az FMH sikere után nem sokkal nyitotta meg kapuit a Cintula által szervezett Sarokház, majd a Dunán ringó discohajó. A 70-es évek elején már országszerte dübörgött a discozene.

SZAKMATÜKÖR 3. A discos klubok mégsem váltották be minden intézményben a hozzájuk fűzött reményeket. Sőt a hetvenes évek után a művelődési házakból egyre inkább kezdtek kikopni a discos rendezvények. Ennek több oka is volt. Egyrészt a különféle vendéglátóegységek jobb feltételeket tudtak biztosítani – mind technikailag, mind a hely szempontjából. Másrészt a DJ műfaj is erősen rányomta a bélyegét a discos klubok további fejlődésére, ami szintén a vendéglátósoknak kedvezett.

Diaporámaklub A discoklub mellett a magnós klub egyik állandó kiegészítő rendezvénye volt a diaporáma klub is, aminek kitalálása Wilpert Imre nevéhez fűződik. A diaporáma vetítések helyszíne az FMH körterme volt, ahol a három diavetítővel kivetített képek trapéz formára torzulva lehetőséget nyújtottak egy-egy diasorozat levetítésére is. A zenék mellé történeteket találtak ki, vagy épp a képekhez komponáltak zenét a szervezők. “A diaporáma nemcsak zenéből, hanem a képeket kiegészítő szövegből is állt. A szöveges kíséretet mindig előzőleg vettük fel a stúdióban. A zenei kísérettel vetített diaképek háromdimenziós látványa gyönyörű és felemelő volt. “ Később ezt a látványosságot kiegészítették még a különféle fényjátékokkal, filmekkel. A fiatalok rajongtak a koncertfilmekért, és azokért a “diaporámás utazásokért”, amelyekre kedvenc együttesük zenéje kísérte el őket. Ez utóbbiakat szintén a magnós klub vezetői szerkesztették, a legkedveltebb dalokhoz készítve képsorozatokat. Így készült el a Beatles-sztori vagy a Holdutazás, – amelyeket az Emerson Lake and Palmer és a Pink Floyd zenéje kísért. De készültek diasorozatok az Illés zenekar zenéjéhez is.

Eszperantó klub Kevésbé sikeres kezdeményezések is kötődtek a magnós klub repertoárjához. Ilyen volt például a hamar kifulladó eszperantó klub is. A hatvanas években indult el az a kezdeményezés, ami az eszperantó nyelvet világnyelvvé kívánta fejleszteni. Mint újdonságra a magnós klub is felfigyelt – emlékszik vissza B. Tóth László. “A magnós klub aktívan részt vett az eszperantó népszerűsítésében, de csak minimális sikereket értünk el. Néhány nemzetközi kapcsolat, néhány kiadvány után a gyér érdeklődés miatt hamar kifulladt a klub.”

Csak Fiataloknak Ezzel a címmel indult útjára a hatvanas és hetvenes évek közkedvelt, fiataloknak szóló műsora – Komjáthy György vezetésével. A műsort kezdetekben a magnós klub látta el hanganyaggal. B. Tóth László életében kiemelkedő jelentősége volt a műsornak, hiszen e kapcsolat révén ismerkedett meg és talált rá a rádióra, ahol ma is dolgozik (jelenleg a Budapest Rádiónál).

A lényeg megmaradt A magnós klub működése 1969-70-ig tartott. Ekkor már javult a helyzet a nyugati import területén. A külföldi zenét és kultúrát immár nem kontrollálták olyanan szigorúan, mint azelőtt. Az ifjúsági klubmozgalom kialakulása is ennek a lazulásnak volt köszönhető. A nyugati lemezek már nem voltak egytől egyig kitiltva az országból, sokhoz már itthon hozzá lehetett jutni, így értelmetlenné vált a magnós klub életben tartása. B. Tóth László az okok között még megemlíti Drucker Tibor távozását is az FMH éléről, valamint a klubvezetőség számtalan más irányú tevékenységét, ami gátat szabott a klub folytatásának. Természetesen a klubból kinövő kezdeményezések, mint a discoklub és a diaporámaklub, tovább élték immár önálló életüket. A magnós klub legnagyobb jelentősége végeredményben ezeknek az elindítása és meghonosítása volt. B. Tóthék a külföldi mintától teljesen függetlenül, saját érzéseikre hagyatkozva létrehozták és meghonosították a discokultúrát Magyarországon. Fontos részesei, kiegészítői lettek tevékenységükkel annak a rockzenei életnek is, amely olyan együttesekkel gazdagította zenei kultúránkat, mint az Illés, az Omega és a Metró együttes. 29

SZAKMATÜKÖR 3. “Azt hiszem, mi szerencsés időben, szerencsés helyen, szerencsés gondolatokkal hoztunk létre valamit, ami egy nagyon fontos része volt annak a mozgalomnak, ami később beatmozgalom címszó alatt szerepelt, és amely elindított valamit Magyarországon.“ – mondta összegzésül B Tóth László.

SZAKMATÜKÖR 3.

Közösségfejlesztés Újpalotán (Egy telephely nélküli közművelődési intézmény története) Gyenes Zsuzsa Péterfi Ferenccel és Kelemen Árpáddal készített interjújának alapján szerkesztette: Zsoldos Vanda A lakótelep születése Az iparszerű lakásépítés következtében, a III-IV. ötéves terv során 10 –15 ezer lakásból álló lakótelepek jöttek létre. Megindult a tervszerű városrekonstrukció. Az elöregedett kolóniák szanálásával párhuzamosan elkezdődött a külső kerületek új városrész-központjainak kialakítása. Budapest XV. kerületében, Újpalotán a lakótelep alapkövét a hatvanas évek végén tették le. Az elkészült lakásokat a hetvenes évek elején vehették birtokukba a tulajdonosok. Egy szociálpolitikával fűszerezett politikai kampány részeként, sokféle társadalmi státuszú család költözött da, szakmunkások, segédmunkások, nagycsaládosok, , csonkacsaládok. A régi lakóterületek szanálása következtében idős nyugdíjas emberek mellett sok esetben a legrosszabbul képzett betanított –és segédmunkás, félfalusi rétegek is a lakótelepre áramlottak. Az új lakásba költözéskor az emberek egy része -a korábbi lakóhelyükkel együtt –, elveszítette szomszédjait, ismerőseit, barátait, s ezekkel a kötelékekkel korábbi normarendszerét is. A lakok közül sokan az új helyzetben bizonytalanná, tanácstalanná váltak. A városiasodás okozta társadalmi és pszichés problémák a hagyományos városi struktúrákhoz képest fokozott feladatokat róttak a közművelődés intézményeire a lakótelepi környezetben. Újpalotán komplex városrészt terveztek, írta Callmeyer Ferenc ma is élő építész, a lakótelep alapkő letételének harminc éves évfordulóján rendezett konferenciára küldött dolgozatában. A mérnökök tervei szerint, egy korszerű lakótelepnek kellett volna megépülnie, bevásárlóközponttal, jégpályával, színházzal, mozival stb. A beruházások megkezdése után hamar kiderült, hogy nincs elegendő pénz a tervek megvalósítására, és elkezdődőt a spórolás. A lakások elkészültek, de ami a várost várossá teszi, az ellátó intézmények, a közterek, a közösségi intézmények, pld. a művelődéi ház nem épültek meg. Torzó jött létre, amiből nagyon sok társadalmi konfliktus fakadt. Hirtelen egy szociális szempontból nagyon komoly társadalmi gond keletkezett. A lakók beköltözéssel a tizenötödik került lakossága megduplázódott, százezres nagyságú lett. A kerületi tanács és pártvezetés kapkodott, a feladat nagysága meghaladta az erejüket így fél- és álmegoldások születtek. A lakótelepen először általános iskolák épültek meg először, mert ez olyan elemi szükséglet volt, amit nem lehetett megtagadni. A további ellátási foltok viszont csak a nyolcvanas évek közepétől kezdtek kitöltődni, amikor a privatizációval a magántőke is megjelent. Ugyanakkor a nehézség ellenére a lakótelepi politikai élet infrastruktúráját megteremtették. A lakótelep központjában gyorsan két pártházat is építettek (Közülük a Zsókavár utcai – önálló művelődési intézmény hiányában – a mai napig közművelődési feladatokat lát el.) A lakótelepek – így az Újpalotai is - csak abban az esetben teljes értékű városrészek, ha az ott élők minden rétege és korosztálya igényének megfelelő elfoglaltságot, művelődést, játékot, sportot, szórakozást talál bennük. A jogos igényeket egy önálló, ellátó, segítő és szervező tudta volna kiszolgálni. Nem volt ilyen. A Körvasútsor és Pestújhely közötti kistisztviselői lakótelepen egy régi egyemeletes házat a KISZ Bizottság és több vállalat társadalmi munkával ifjúsági házzá alakított. A rákospalotai és pestújhelyi fiatalok szimbolikus „területharcot” vívtak az Ifjúsági Ház birtoklásáért. Tény, hogy ez volt az első olyan intézmény, ami közösségi viszonyokhoz kötődött. Néhány iskolában szerencsés adottságokkal jött össze az iskola vezetése, fiatal, ambiciózus tanári kar, ahol innovatív közösség jött létre. Az iskolán túlra is láttak, felismerték azokat a problémá31

SZAKMATÜKÖR 3. kat, amik meghaladták a hagyományos általános oktatás kereteit, figyeltek a lakosságra. Olykor a kerület másik felében Tanács és a Csokonai Művelődési Központ ide is juttatott kulturális szolgáltatásokat vagy forrást azokra. A Fővárosi Tanács - a lakótelep perifériáján lévő Ifjúsági Ház tevékenységét kiegészítendő - csekély anyagi támogatást adott. Ezekre a feltételekre épülve kezdődött el a lakótelepi közösségi munka. A telephely nélküli tevékenységet korszerűen Újpalotai Szabadidő Központnak (USZIK) nevezték el. Szakalkalmazottak optimális időszakban is csak öten dolgoztak itt, de sokan végeztek a helyi lakók közül közösségfejlesztő, kulturális szervezőmunkát. Nem voltak létfeltételek / fedél, szék, asztal /, ami egyrészt küzdelmet jelentett, másrészt szabadságot adottaz ott dolgozóknak. Nem a meglévő béklyókhoz kellett igazodni, maguk találhatták ki, hogy mit csináljanak. Kialakult egy – a szokásosnál szabadabban gondolkodó – társaság, akik mindig előbbre szaladtak, mint a félálomban lévő kerületi vezetés. Helyi festőművész, népfront aktíva, iskolai pedagógus, fotós, azok a tanácstagok, akik nem csöndes párthű kiskatonák voltak, hanem aktív véleményformáló erő képviseltek. Feltérképezték milyen intézmények működnek a telepen, kik a meghatározó kulcsszemélyek, kikkel érdemes felvenni a kapcsolatot. Ezeknek az újat akaró és befogadó emberek szervezésének és önszerveződésének köszönhetően a közművelődési munka lassan eredményeket tudott felmutatni. A lakók köréből a tizenéves kor végétől a nyugdíjasokig valamennyi korosztály bekapcsolódott a közösségi tevékenységbe. És valami elindult… A népművelők sem kész elképzelésekkel kezdték a munkát, hanem a helyi izgalmas emberekkel folytatott beszélgetésekből épült ki lassan egy program, ami soha nem zárult le, hanem az új szükségletek felismerésével állandóan változott. Az új megoldásokat a politika nem tudta fékezni, mert a lakosság körében gyorsan elfogadottakká vált az USZIK. A nyilvánosság védelmet is jelentett. A sajtó akkoriban elég sokat foglalkozott az újpalotai kezdeményezésekkel, így a helyi politika – bár voltak ilyen eszközeik – nem merte mindig akadályozni a jó, érdekes és követésre méltó dolgokból, mert el kellett számolni a nyilvánosság előtt. Az Újpalotán élő, véleményformáló személyek felkutatása közművelődési feladata lett az USZIK népművelőinek, akik közéleti beállítottságuknál fogva aktív kapcsolatban álltak környezetükkel. Segítséget, lehetőséget, „megerősítést” kellett biztosítaniuk az embereknek és aktivizálódó csoportjaiknak. Ezen közösségfejlesztő tevékenységek során a résztvevőktől folyamatos információk, jelzések érkeztek, ami a szakmai munkájukhoz nélkülözhetetlenné vált. Kevés olyan tudatosan szervezett esemény volt, ami közös élményt tudott biztosítani az ott élőknek. Az USZIK népművelői és aktívái fontosnak tartották, hogy legyenek olyan alkalmak, események, amelyek az emberek identitását, lokálpatriotizmusát erősítik. Nyaranta átgondoltan olyan szabadtéri rendezvényeket szerveztek, ami a világon mindenütt működő jelenséget használta ki: ha valami rendkívüli esemény történt, - ez lehet pozitív vagy negatív -, ott összeverődnek az emberek. A csoportosulás alkalmat teremt a kommunikálásra, egy későbbi találkozásnál a múltbéli közös élmény, már egy kapcsolatteremtő szál. A tudatos szervezés eredményeként született az Újpalotai Napok rendezvénysorozat, sok kulturális jellegű eseménnyel és sporteseménnyel. Ezek a programok egy-egy közösségnek, valamilyen társadalmi csoportnak alkalmi vagy rendszeres találkozási lehetőséget kínáltak. Sokszor egész különös rendezvényeket szerveztek, például hőlégballont vittek a lakótelepre vagy medve sétált az emberek között, egy húszemeletes ház tetejéről reneszánsz toronyzenét hallhattak vagy Piramis koncertet az óvoda tetejéről. (Akkoriban ezek az események sokkal inkább rendhagyónak számítottak, mint ma.) A nyolcvanas évek elején az Országos Közművelődési Tanács pénzalapot különített el a lakókluboknak. Különböző témák alapján pályázhattak támogatásokra a lakóközösségek. Kezdetét vette egy országos akció. Ahol az emberek meg tudták oldani földszinti tárolókban, szárítókban, pince átalakításokkal, egymás után lakóklubokat alakítottak ki.

SZAKMATÜKÖR 3. Nem volt még Pólus center, videotéka, műholdas csatornák, a közösségek szűkösebb feltételekkel is bármit létrehoztak. A szülői munkaközösségek csináltak jégpályát, futballpályát, filmeket vetítettek. Másfél vagy két évig szinte valamennyi kezdeményezés lábon maradt. Újpalotán nyolc pályázat nyert. Itt alakult meg 1983-84-ben civil kezdeményezés az Újpalotaiak Baráti Köre, mint egyesület. (A lakóklub már nem működik Újpalotán, de az egyesület még ma is létezik.) Éppen a lakóklubok szolgáltattak példát, hogy a közösségfejlesztés városi körülmények között is működik. Ezek a klubok egyfelől lehetőségeket biztosítottak az önszerveződésnek, másfelől a népművelők számára is volt üzenetük: felhívta a szakma figyelmét arra, hogy a lakótelepen belüli szűkebb lokalitásokat is érdemes keresni és a közművelődési munkába beépíteni. A lakóklubok sok esetben éppen egy szalagház, egy háztömb vagy akár egy nagyobb háznak az életében kínáltak valamilyen szerveződésre teret. A városi közösségfejlesztésben ez a szomszédsági munka szerepe. A lakóklubokban felszínre kerültek aktív emberek, akik a Szabadidő Központ önkéntes segítői lettek, részt vettek a hírverésben, plakátokat ragasztottak, technikai feladatokat láttak el, hangosítottak, kiállítást rendeztek. Az ő életformájuknak fontos része lett ez a közösségi tevékenység, ami aztán a politika merevségét is áttörte. Az aktivisták közreműködése nagyon markáns kulturális és közösségi jelenség volt a lakótelepen, és sokféle érdeket becsatornázott. Látszott, hogy az emberek saját maguk képesek megszervezni dolgokat, használható ötleteik vannak, amiket meg lehetett és meg is kellett valósítani. Voltak negatív jelenségek, például egy időben megnőtt az öngyilkosságok száma, amivel a tömegkommunikáció sokat foglalkozott, de a közösségi tevékenység és az annak eredményeként szerveződő kulturális események kirántották az embereket a szürke hétköznapiságból Újpalotán sokan úgy kaptak lakást, hogy gyermekeket vállaltak. A kismamaság, a GYES-en levés tipikus állapot volt a lakótelepen. Sok gyermek, született, rendszeres programokat szerveztek a kismamáknak és gyermekeiknek, ezek az összejövetelek a „Nyitott ház” és a „Játszóház” kísérleteket ötvözték és alkalmazták lakótelepi körülményekre. A telephely nélküli intézmény egy olyan információs központ volt, ahol kulturális tevékenység szervezése folyt. Az iroda dolgozói igénybe vették a lakótelepen található iskolák, pártkörzetek segítségét, így pl. az újpalotai Neptun utcai iskola ad helyet a felnőtt lakosság számára tervezett anyanyelvi és szabás-varrás tanfolyamnak. A Lila iskolában kiállítás-sorozatot szerveztek (Palotai Tárlat címmel), ez az iskolagaléria szolgálta a lakótelep lakosságának vizuális nevelését. A pártházban filmvetítések, szórakoztató és ismeretterjesztő programok mellett vasárnap délelőttönként külön foglalkozások várták a gyermekeket. A közhasznú tanfolyamok iránt az érdeklődés nagyon megnőtt. A kulturális munkát kezdeményező, szervező és patronáló tevékenység mindig épített a helyi öntevékenységre és saját erejéből teremtette meg a közművelődési formákat. Az USZIK aktívan közreműködött az öntevékeny közösségek létrehozásában, lakóházi – lakóbizottsági klubok, varró-hímző körök, természetjáró közösségek, amatőr művészeti csoportok létrejöttét és működését támogatta. Műkedvelő művészegyüttesek járták a lakótelepeket és a házak közötti téren szórakoztatták az összegyűlt, illetve lakásaik ablakából érdeklődő közönséget. Az amatőr színjátszás a hetvenes évek végén a nyolcvanas évek elején volt markáns jelenség. Sok olyan csoport működött, akik nem pusztán irodalmi műveket dolgoztak fel, hanem saját életüket, vagy környezetük helyzetét bemutató darabokat írtak, játszottak. Az Újpalotai Szabadidő Központ dolgozói olyan társulatokat hívtak meg, akik nemcsak színházi körülmények között, hanem egy iskola aulájában, szabadtéren, pártházban ideálisnak nem nevezhető körülmények között is tudnak játszani. Ezekből a nyári előadásokból álló láncolatok a budapesti „Színházalási akció” részei voltak, melyeknek egyik legsikeresebb helyszíne Újpalota volt. Munka közben derült ki, hogy itt a lakótelepen az átlagosnál sokkal súlyosabb szociális problémák vannak. Felmerült a kérdés: van –e kompetenciájuk a kulturális szervezőmunkát végzőnek a hagyományos program kínáló feladatköréből kilépni.

SZAKMATÜKÖR 3. A kérdésre választ keresve a közéleti viszonyokkal kezdtek foglalkozni, tanácstagokkal, kerületi vezetőkkel, szövetkezei elnökökkel lakossági fórumokat szerveztek. Ezeken a találkozókon kerültek felszínre a lakosokat érdeklő témákat. Hamar kiderült, hogy a lakótelepen élőknek van affinitása ezekre az eszmecserékre, sok látensen létező feszültségre derült fény a fórumokon. Létrehoztak egy információs segítő irodát, ahova be lehetett menni hétköznapi ügyekkel, nevelési, űrlapkitöltési problémákkal, ami ma már mindennaposnak számít, de ott akkor Újpalotán és Budapesten is ez volt az első ilyen információs iroda. Ezek az irodák később hálózatokká szerveződtek, és különféle szervezetek által támogatottá vált. Feladatuk –többek között – hogy a hivatali bürokrácia, az apparátus útvesztőiben való jártasságra is felkészítsék az embereket. Az Újpalotai Szabadidő Központ működése bizonyos területeken érdekeket sértett. A változtatni nem akarók szervezkedéssel vádolták őket. Szolgáltatásaik, nem hagyományos értelemben vett közművelődési tevékenységek voltak, sokkal inkább a helyi lakosság mindennapi problémáira koncentráltak, azok megoldásán próbáltak segíteni. A lakók ingyenes jogi, pszichológiai, nevelési tanácsadást kérhettek. A környezetükben létező „szegénységet” mint jelenséget – szakemberek segítségét igénybe véve – feltárták és nyilvánosságra hozták akkor, amikor hivatalosan ennek még a létezését is tagadták. Ez újabb ütközési felületet jelentet a helyi hatalommal. A szociális ügyek mellett a nyilvánosságra is figyeltek. Az Információs Iroda híreinek terjesztését a nyomtatott kiadványok, az alkalom szülte helyzetek, vagy a szituációk tudatos irányítása segítette: például a közönséggel való játék során a színjátszókkal is tudtak üzeneteket eljuttatni. A plakátok készítésénél fontosnak tartották, hogy informatívak legyenek. A kulturális programajánlatok és versidézetek mellett a műsorfüzetekben, szórólapokban közhasznú információkat is találtak az olvasók: térképet a lakótelepről a fontosabb intézmények, hivatalok, üzletek címjegyzékeivel, a félfogadási, ill. a nyitvatartási időpontok megjelölésével. Ezekből a próbálkozásokból két helyi újság is született. Az „Újpalota 2000” címűt – mely elsősorban kulturális témájú – mai napig az USZIK adja ki. A másiknak – melynek Toronyhír volt a címe – az Egyesület volt a gazdája. A helyi rádiók előfutáraként, a város közepén felszerelt két nagy hangszóró segítségével, napi híradót közvetítettek az Információs Iroda dolgozói. A lakótelep férfitársadalma együtt izgulhatta végig a futball VB mérkőzéseket kivetítőn, egy a sportesemények közvetítésére felállított sátorban. Ezek a tevékenységek nem szerepeltek a helyi hatalom munkaterveiben, a „Tűrt” és a „Tiltott” határán mozogtak. A téma szakértői szerint mindaz, ami Újpalotán történt, a városi közösségfejlesztésnek egy úttörő – Magyarországon a maga idejében példa nélkül álló – kezdeményezése volt. Eredményeként elfogadottá vált, hogy tágítani kell a kultúra értelmezését a közművelődésben. A nyolcvanas évek közepétől elindultak a kábeltévék, ahol volt erre politikai akarat, helyiség stúdiónak, pénz technikai eszközökre, és működő közösségi antennarendszer. Újpalotán – a fentebb taglalt konfliktusok okán – a helyi televízió az országos átlaghoz képest jóval később közvetített adásokat. Abban, hogy végül mégis zöld utat kapott a kábeltelevízió, az Újpalotai Szabadidő Központnak komoly szerepe volt (vezetője is az USZIK munkatársa lett. A két intézmény között az együttműködés a mai napig megmaradt. Kölcsönösen segítik egymás munkáját a helyi nyilvánosság megteremtésében, a lokálpatriotizmus erősítésében. Ugyancsak az USZIK munkatársa volt a helyi családsegítő intézmény létrehozója, alapítója. Az Újpalotai Szabadidő Központ hatvan négyzetméteres kis irodája sok rendhagyó kezdeményezés helyszíne, a helyi nyilvánosság agórája volt. Miközben az új utakat keresték, figyelték a szakmai folyóiratokat, hogy tudják, mi történik Újpalotán kívül, az országban és a világban, egy sajátjukhoz hasonló törekvésű bizonytalan műhelyre találtak, melyet előbb Előtér-kísérletnek neveztek, majd később a „Nyitott ház” elnevezést kapta. A „kísérlet” szót azért kellett használni, mert csak így lehetett a merev struktúrába új elemeket becsempészni, és a megvalósításához anyagi forrást teremteni. A Népművelési Intézet Művelődési Otthon osztálya körül szerveződött egy kis társaság. A műhelyeknek tíz-tizenöt tagja volt, akik összejártak, egymás módszereit adaptálták, 34

SZAKMATÜKÖR 3. képezték magukat, szakirodalmakat fordítottak. A csoporton belül Péterfi Ferenc és salgótarjáni kollégája Brunda Gusztáv ún. „lakótelepi specialisták” lettek. Mások a falusi, kisvárosi viszonyok között kerestek új utakat a közösségi munkának a közművelődésben. A műhely tagjai találtak rá, hogy Európában, a polgári demokratikus országokban azt a tevékenységet nevezték „közösségfejlesztésnek”, amiben a szociális, a környezetvédelmi, a kulturális közösségi viszonyokat érintő munkák összefonódnak. A különbözőség abban nyilvánult meg, hogy Magyarországon a közművelődés felől közelítettek a közösségfejlesztéshez, nyugaton pedig a szociális munkából indultak ki. A hazai gyakorlat eredményesebbnek bizonyult, mert nagyobb mozgásteret engedett a szakembereknek. A műhely a kapcsolatrendszerek kiépítését elvárta tagjaitól, így kerültek be az újpalotaiak az országos információs áramlatokba. Rendszeres megjelenésük a konferenciákon, konzultációkon a szakmai érdeklődés középpontjába állította őket. Az újpalotai kezdeményezések, illetve az USZIK egész működése a nagyvárosi közösségfejlesztő munkának modelljévé vált. Az Újpalotai Szabadidő Központ működését nehezítette, hogy a kerület vezetése provinciális, kisszerű volt, hogy sok kezdeményezést elszabotált, visszafejlesztett, kifárasztott. Ilyen közegben a közösségi kezdeményezések és általában a közösségfejlesztés nagyon korlátozott lehetőségekkel rendelkezett, csak saját tartalékait tudta felszínre hozni. Nehezítette továbbá az anyagi alapok szűkössége, az, hogy a kerületi művelődési központ gazdálkodási egységébe tartozott, és állandó belső csatározások árán jutott pénzéhez. Próbált külső forrásokat keresni gazdálkodó szervezetekben, intézményekben, de csak szolid felajánlásokat, egyszeri támogatásokat kapott. Az intézmény működése puritán volt, az éves költségvetés alig érte el a néhány százezer forintot. Felhasználták a baráti tőkét is, az előadók sokszor tiszteletdíj nélkül vállalták a fellépéseket. Nem volt nagy gazdasági adomány, ami meglökte volna a működését, fokozatosan harcoltak ki minden egyes fillért. Amikor a lakótelepek hátrányos helyzete már egyértelművé vált, akkor a lakótelepi közművelődésben dolgozók pályázati pozíciói javultak, mert sok pályázatnak volt témája a lakótelep. A nyolcvanas évek közepén úgy tűnt, építenek egy közösségi házat az újpalotai lakótelepen. Elkészültek a tervek, a szakmai vélemények, a tanácsülésen a döntési határozat napirenden volt, az építkezés mégsem kezdődött el. Ezzel párhuzamosan a fővárosban olyan nagyságrendű intézmények kezdtek működni, mint a Vigadó, Petőfi csarnok. Ezek még inkább hangsúlyozták a lakótelepi infrastruktúra hiányosságait. A helyzet a rendszerváltozás után sem javult, sőt tovább nyílt az olló. A kilencvenes évek fordulóján hasznosították a környék szovjet laktanyáját, felújították az épületeit, kétszáz család költözött be az úgynevezett Szilasparkba. Az USZIK is bővült egy óvodaszárnnyal. (Az önkormányzat a demográfiai mozgás következtében elnéptelenedett óvodákba kulturális és szociális intézményeket helyezett el.) Az új közművelődési intézmény a Zöldklub nevet kapta. Az USZIK ezt az új intézményi hátteret arra használta, hogy a beinduló civil szerveződéseknek működésükhöz szakmai segítséget és helyiségeket biztosítson. Megalakult a Szilasparki Családok Egyesülete, a Tömegsport Egyesület, polgárőrségek működtek a lakótelepen. Itt jött létre a Munkanélküli Fiatalok Tanácsadó Irodája, a MUFTI, ami szintén az első ilyen kezdeményezés volt a fővárosban. A Zöldklubban kapott helyet a Szenvedélymentes Klub, és az Agysérültek Egyesületét is befogadták. Az Újpalotai Szabadidő Központ talán azért más, mint egy átlagos művelődési ház, mert sokáig otthontalanul, partizánakcióként folytatta a „köz” művelését, ez volt a specialitása. Ebből a sajátos helyzetből előnyök és hátrányok is származtak. Eredményének tudhatja, hogy az újpalotaiakból szerveződő aktívabb csoportok megkísérelték a lakótelepi létből adódó hátrányos körülményeket leküzdeni, környezetüket humánussá alakítani, emberi kapcsolatokkal berendezni, és élhetővé tenni a városrészt. 35

SZAKMATÜKÖR 3. Szemben az ő erőfeszítéseikkel, és törekvéseikkel sok – pozícióban lévő ember is – vallotta, hogy a kulturális szolgáltatásokat a Pólus Center felépítése megoldotta. Ma már tudjuk, hogy a Pólus center a szabadidős tevékenységeknek, a szórakozásnak csak egy nagyon kis szeletét nyújtja a lakosságnak. Nagy pozitívuma, hogy sok dologért nem kell messzire utazni az embernek, ott – a Szentmihályi út túloldalán – kielégíthetik igényeiket. Ez az intézmény azt az érzetét erősíti az embereknek, hogy megszervezték nekünk, megcsinálták helyettünk, ellátottak vagyunk. A Pólus Centerben létrehozott nyilvános tér működése a tulajdonos által szabályozott, a fogyasztók önrendelkezésére nem ad lehetőséget, tehát „ál” – nyilvános tér. A szakirodalomban a lakótelepek jövőjét vizsgáló szakemberek két lehetséges utat jelölnek meg. Az egyik lehetőség, hogy nagy vasgolyókkal szétverik a házakat, mint ezt a nyugati példák több helyen mutatták. A másik út, hogy a helyi hatalom és a lakosság együttesen külső-belső erőfeszítésekkel pozitív változásokat hoz létre. Statisztikai adatok szerint az ország lakosságának csaknem egyötöde lakótelepeken, panelházakban él, a közeljövőben sem várható, hogy az emberek egyik pillanatról a másikra lakóparkokba, családi házakba költözzenek. Nálunk tehát a második – az USZIK által is megtett – út járható. A jövőben a döntéshozóknak, a helyi önkormányzatok képviselőinek és a közművelődésben dolgozóknak is részt kell vállalni abban, hogy a lakótelepek korlátozott játékterén humánus körülmények teremtődjenek, a lakók érezzék, hogy érdemes ott élni, otthon maradni, jó hazamenni, akár az emberekért, akár valamilyen eseményért, rendezvényért. Az emberekkel sok intézmény szakgárdája foglalkozik egymástól elszigetelődve, a problémákat ki-ki a saját szektora felől közelíti meg. A lakótelep kulturális szervezőjének kell megoldania – keresztirányú mozgást kezdeményezve -, hogy élő kapcsolat teremtődjön az egyes ágazatok között, és az emberre, mint egészre összpontosítsanak. Az Emberre, akinek egyszerre lehetnek egészségügyi, nevelési, jogi, kereskedelmi, munkavállalási, tanulási stb. problémái. A lakótelepi közművelődés feladata a közösségfejlesztés, valamint a lakótelepet átfogó színvonalas helyi tájékoztató rendszer kialakítása és működtetése.

Péterfi Ferenc Intézmény nélkül Közművelődési tevékenység Újpalotán (Megjelent a Tanulmányok a városi alapellátás problémájáról c, kiadványban 1981-ben) 1.

Elvárások az új intézménnyel szemben

Felépültek az újpalotai lakóházak, beköltöztek a lakók, de nem készültek el a szolgáltató intézmények és s közösségi helyiségek sem. Ha mégis akarunk „közművelni”, milyen más alapfunkciójú intézmények jöhetnek számításba? Az iskolák? Részben. Zsúfoltságukról tudunk, a tanítás 2 műszakban folyik. A pedagógusok a túlterheltségtől idegkimerülést kapnak, az iskolai gondnokok a pihenőnapjukat se tudják kivenni. Az esti órákra kiürülő tantermek, előcsarnokok mégis némi sovány lehetőséget kínálnak. A vendéglők, eszpresszók? E létesítményeket látogatva mondanám azt is, hogy miután a kocsmázás kulturális jelenség, a környezet megfelelő kialakításával (fehér abrosz, többszemélyes asztal, udvarias kiszolgálás, néhány asztali játék) még rejtett nevelésről is beszélhetnénk, de nem mondom, mert a 36

SZAKMATÜKÖR 3. vendéglátóipar a szemembe nevet: „ha az emberek csak beszélgetnek meg játszanak, és nem isznak a megfelelő ütemben, nem tudjuk teljesíteni a tervet, ami népgazdasági érdek.” Pártházak? Igen. Kettő is van ilyen a lakótelepen, igen jó fekvéssel. A belső kialakításuk is megfelel az ilyen követelményeknek: 150 személyes, világos előadóterem, 40 személyes klubterem, kulturált előcsarnok és irodák. Ezeket az épületeket elsősorban a pártalapszervezetek, a Hazafias Népfront és a vöröskereszt használják. Megfelelő koordinációval, borsos terembérért a közművelődésnek is helyet lehet szorítani a pártházakban. Szabadtér? Ez a legsajátosabb adottság Újpalotán. Amíg az időjárás engedi, erre lehet a leginkább számítani. 1977-től az Országos Közművelődési Tanács biztosított működési költségeket, a Fővárosi Tanács pedig két népművelői státuszt Újpalotára, lakótelepi programszervezésre. A feladatok pontos meghatározását, a módszerek kiválasztását és a körülmények részletes megszervezését a népművelőkre – ránk – bízták, ami a plusz feladatok mellett bizonyos szabadságot is biztosított az elképzeléseknek. Az előzetes elvárás tehát egyrészt lakóterületi programszervezés, másrészt a hiányzó intézmények helyett kiegészítő kulturális feladatok ellátása. (Színház, kiállító- és hangversenyterem, mozi stb.) „Adva van tehát a szocializmus. A szocializmusban a lakás. A lakásnak van lakója. A lakónak van szabadideje és vágya a többiek után, vágy a közösségi létre. De épület arra a célra nincs. Íme, a feladat.” 2. Elnevezés A fenntartó szerv, művelődési ház jellegű tevékenységet várt el újpalotai „telephelyétől”, melyet önálló művelődési objektum nélkül kellett megszervezni. A feladatok vázolásánál a későbbiekben jelzem, hogy az elképzelt tevékenység sokban különbözik a hagyományosan dolgozó művelődési házaktól. Propaganda szempontjából fontosnak találtuk, hogy konkrét neve legyen ennek a művelődési formának, amelyben a saját tudat kialakulása miatt a városrész nevének feltétlen szerepelnie kellett. Gondot okozott tehát az elnevezés. Végül az Újpalotai Szabadidő Központ nevet választottuk, mivel úgy gondoltuk, ehhez a névhez még nem tapad megkövesedett jelentéstartalom, szélesebb tevékenységet jelöl (pl. sportot is, mely nem szerepelt korábban a művelődési ház tevékenységében), és a szakirodalomban is kezd egyre gyakrabban megjelenni ez az elnevezés. 3. A tájékozódás módja Az intézmény megalakulása után az első feladat az alapos tájékozódás volt. Nehezítette a munkát, hogy a kerületi tanácsban - de más szervezetekben vagy intézményekben – sem rendelkeztek semmilyen Újpalotával kapcsolatos alapadattal. (Ez annál is inkább meglepő, mert a tanácsi ügyintéző munkát is alapvetően meghatározzák pl. rétegződés jellemzői.) Ennek ellenére felkerestük a XV. kerületi Tanács egy-egy illetékes osztályát, hogy minél több információt gyűjtsünk a lakótelepet érintő intézkedésekről, tervekről. Igyekeztünk másutt is, ide vonatkozó adatokat beszerezni. Találtunk két tanulmányt, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők egyesülete, illetve az MTA Szociológiai Kutató Intézetének egy-egy kiadványát, melyek közül elsősorban az utóbbi nagyon sok segítséget jelentett. Megkerestük az újpalotai iskolák igazgatóit és néhány pedagógust, a Hazafias Népfront, illetve a pártalapszervezetek egy-két aktíváját. Érdekes tapasztalatokat kaptunk a lakótelepen élő tanácstagoktól, művészektől is. Ebben az időben készült el egy Újpalotáról szóló szociográfia, a készítője Lipp Tamás is szívesen állt segítségünkre. Természetesen saját magunk is sok mindent megfigyeltünk, tapasztaltunk. Az első időkben sokszor – ha kerülő utakkal is -, de útba ejtettük Újpalotát, bárhova is utaztunk, csúcsforga-

SZAKMATÜKÖR 3. lomban és holt időben egyaránt. Lehetőleg minden ABC-ben vásároltunk, igyekeztünk a lakótelep „lélegzését”, reagálásait, életjeleit belülről is érzékelni. Beültünk egy tanácsülésre, részt vettünk a tanácstagi választás előkészületeiben. Tájékozódtunk a Népművelési Intézet Művelődési Otthon Osztályának új, általunk is adoptálható szakmai kísérleteiről. (Elsősorban a „Nyitott Ház” kísérletről.) A közelmúltban saját erőből egy tájékozódási felmérést készítettünk, melynek részlete feldolgozása véleményünk szerint a további tevékenységünket alapvetően meghatározta. 4. Kapcsolatok kialakítása, rendszere Ez a munka tulajdonképpen a megalakulás, illetve a tájékozódás megkezdésének pillanatában elindult. Alapvető kapcsolatunk van a felügyeleti és fenntartó szervekkel: a Csokonai Művelődési Házzal, valamint a kerületi, illetve a Fővárosi Tanáccsal. Ide sorolható még a Népművelési Intézet, mely a szakmai, módszertani tevékenység országos központja. Együttműködünk az MSZP, a Hazafia Népfront és a KISZ XV. kerületi bizottságával is. Egy városrész közművelődési munkáját két főállású munkatárs képtelen lenne önmagában végezni. Ezért szinte a „saját felületünk növelésére” az egyes szervezetek, vállalatok vagy intézmények helyi egységeivel igyekszünk kapcsolatot találni. Ezek pedig az iskolák, óvodák, bölcsődék (kontaktus lehetősége a szülőkkel), kereskedelmi intézmények, az IKV helyi kirendeltségei, az Újpalota közelében telepített üzemek, a lakásszövetkezetek, a HNF és az MSZMP körzeti bizottságai, valamint a tömegsport-feladatokat ellátó Újpalotai Sport Egyesület. Segítségünkre lehetnek még a tanácstagok, a lakóbizottsági elnökök és azok a véleményformáló személyek (a szociálpszichológia opinion leader-eknek nevezi ezeket), akik közvetítőként – két irányban képviselik az őket körülvevő csoportokat. Melyek azok az elemzésünkből következő legfontosabb problémák, amelyeknek megoldását, megszüntetését kell keresnünk? Újpalota lakosságának életkora alacsony, az iskolás vagy még fiatalabb gyerekek száma 10 ezer körül van. Egészségtelenül zsúfolt iskolában töltik napjuk javarészét, mivel a szülők többnyire túlmunkát vállalnak. Mikor végre hazamennek, szüleik már kimerültek, idegesek és különben is jön még a házimunka. Ebben a helyzetben nagy hangsúlyt kap közművelődési tevékenységünkben a gyerekekre való fokozott odafigyelés, hiszen ők a leginkább szenvedő alanyai lakótelepi életformának. Újpalota lakósságának összetétele rendkívül heterogén. A legszélsőségesebb anyagi és szociális helyzetűek itt egyaránt megtalálhatók. Az ideköltözéskor „egyszerre találják magukat szemben beruházási feladataik zömével”. Ez a tehetősebb anyagi helyzetűeket kevésbé, a többieket annál erősebben megviseli. AZ eltérő anyagi helyzet sok esetben széthúzáshoz, a rétegek fokozott elkülönüléséhez vezet. Hogyan segíti a közművelődési tevékenység a nivellálodást, a közel azonos feltételek kialakítását? Egyrészt orientálással a fogyasztói igényeknek megfelelő szolgáltatás kihasználására, másrészt olcsó beszerzési, készítési lehetőségek biztosításával (lakberendezés, tapétázás, szabás-varrás stb.) a költségek megtakarítását segítve. A társadalmi rétegek ismereteink szerint három meghatározó (és elkülönítő) jellemzővel bírnak: a termelésben elfoglalt hely, az iskolázottsági ismeretszint és a kommunikáció zártsága. A mi feladatunk lehet, hogy az utóbbi jellemző feloldásában közreműködjünk, alkalmakat, lehetőségeket szervezzünk a különféle társadalmi rétegek kommunikációs tereinek találkozására. A lakótelep instrumentális adottságai nem jók. A szoláltató és közintézmények egy része nem készült el a lakások átadása után sem, de ahogy Tenka Tibor, Újpalota főépítésze mondta: „A monotonnak, ilyen-olyannak bélyegzett lakótelepi építkezés még mindig magasabb színvonalú, mint ugyanezeknek a lakótelepeknek az üzemeltetése.”

SZAKMATÜKÖR 3. A lakótelepen nem otthonok vannak, hanem lakások, - tartja a közvélemény. Kevés közük van az itt lakóknak környezetükhöz. Ahhoz, hogy egy kis lokálpatriotizmus kialakuljon, érezniük kellene, hogy részt vehetnek az őket érintő döntésekben, körülményeik kialakításában, hogy köztük van az ügyeiket intéző emberekhez. Közművelődési feladat azoknak az Újpalotán élő véleményformáló személyeknek a felkutatása, akik közéleti beállítottságuknál fogva aktív kapcsolatban állnak a környezetükkel. Minél több segítséget, lehetőséget, „megerősítést” kell biztosítani ezeknek a személyeknek és csoportjuknak. Az ilyen tevékenység során mi is folyamatos információkat, jelzéseket kapunk tőlük, ami a munkánkhoz nélkülözhetetlen, másrészt őket tevékenységükben – bizonyos szakmai ismeretek birtokában – direkt vagy indirekt módon befolyásoljuk. Így nyílik mód arra, hogy a spontán kezdeményezéseknek – feltételezve, hogy azok valós lehetőségeket jeleznek – megfelelő „közeget” (körülményeket) biztosíthassunk. A kommunikációs jellemzők vizsgálatából megállapítottuk, hogy az építészeti kialakítás, valamint a helyiségek elspórolása következtében nem alakultak ki megfelelő közösségi és szomszéd kapcsolatok. Az ingerszegény lakótelepen kevés az olyan alkalom, melyeknek során ez az állapot megváltozna – újabb terület, ahol a közművelődésnek a köz érdekében feladatai lehetnek. „Egy eszpresszó, kocsma, autóbusz közönsége valami elemi fokon közösséget is jelent, amelyet egy váratlan – ijesztő, botrányos vagy épp humoros – esemény tényleges akcióközösséggé tud formálni. Sok városlakó, különösképpen a metropolitán karakterű értelmiségiek számára ez a társulási lehetőség, ez a megfigyelési színtér részint feszültségfeloldást, más vonatkozásban pedig feltöltődést, inspiratív stimulusokat jelent.” A nem mindennapi eseményeknek valóban nagy közösségátalakító szerepük lehet. Gondoljunk arra, hogy a falu életében milyen jelentős esemény a lakodalom, a disznótor, a temetés vagy éppen a keresztelő. Ezek az ünnepek alakítják ki egy-egy falu vagy táj jellegzetes szokásait, hagyományait. Ilyen ünnepek – szokások és hagyományok - a lakótelepen nincsenek, és nincsenek, vagy alig vannak olyan tudatosan szervezett események, amelyek közös élményeket biztosítanának az itt élőknek. 5. A stratégiáról Ferge Zsuzsa egy tanulmányban a társadalmilag fontos tudás három típusát különbözteti meg ()a tudás társadalmi felhasználása szempontjából): szaktudás, szakismeret „hétköznapi” tudás: gyakorlati, illetve társadalmi tudás (Idesorol minden olyan ismeretet és információt, amely az emberek közötti érintkezésre és társadalmi viszonyok kezelésére vonatkozik.) „ünnepnapi” tudás (művészeti illetve tudományos ismeretek). Ebből különösen fontosnak tartom témánk szempontjából az általa hétköznapi tudásnak nevezett ismeretek rendszerét. „Viszonylag gyakori jelenség az, hogy egyének vagy akár egész csoportok az új környezet információit nem tudják rendszerezni, értelmezni – nem ismerik a jeleket, viselkedési mintákat stb. – azaz információ-elméletileg öntropikus szituációba kerülnek. Akkor pedig nem tudják uralni saját helyzetüket – éppen ellenkezőleg, ők vannak kiszolgáltatva az új környezetnek.” Tipikus lakótelepi jelenségről van szó. Az új lakásba költözéskor az emberek egy része – a korábbi lakóhelyével együtt – elvesztheti szomszédait, ismerőseit, s ezekkel a kötelékekkel korábbi normarendszerét is, az új helyzetben tanácstalanná, bizonytalanná válik. A lakótelepeket tanulmányozó szakemberek gyakran találkoznak a vallási szekták elterjedésével. Az előbb részletezett jelenség – az elbizonytalanodás, elidegenedés – nyilvánvaló oka a vallás népszerűségének. Ember tervez, Isten végez – tartja a mondás. Ha az ember nem találja meg önmaga megvalósításának lehetőségét az adott (pl.

SZAKMATÜKÖR 3. lakótelepi) viszonyok között, könnyebben épít ki egy illuzórikus világot. Ezt keresi a vallásban is. Az az ember, aki a létét közvetlenül meghatározó hétköznapi kultúra elemeiben, illetve a társadalmi ismeretek tekintetében válik tanácstalanná, nehezen talál kapcsolatot (ha nem lesz elutasító) a kultúra számára ünnepnapivá váló területeivel, a művészetekkel, illetve a tudományokkal. Amíg a korábbi népművelői szemlélet csupán a kultúra „értékesebb” területeinek közvetítésére vállalkozott, addig az „új szemlélet szerint a köz szolgálata fontosabb, mint a művelődés erőltetése helytől és időtől függetlenül” Az Újpalotai Szabadidő Központ tevékenysége három részre tagolható: I. A „hétköznapi” kultúraelméleteket tartalmazó információk, tanácsadások, szolgáltatások biztosítása. II. Új értékek létrehozását eredményező tevékenységek szervezése, melyek az aktív rézvételre épülnek. III. Meglevő kulturális értékek közvetítése. I. A lakótelep központjában a közelmúltban egy irodát alakítottunk ki, mely a szabadidőközpont valamennyi tevékenységének bázisa, s egyben speciális információs szolgálat központja. E tevékenység során olyan pontokat keresünk, melyeken keresztül szinte valamenynyi lakótelepi család érdekeihez, életéhez, problémáihoz segítően kapcsolódhatunk. A hétköznapi élet megszervezésének kultúrája, a nevelés, a családi élet kultúrája, a lakáskultúra olyan területek, amelyekre a hagyományos népművelés eddig kevés gondot fordított. Jelenleg a következő négy problémakör feldolgozása folyik: a)

Közéleti közhasznú információk, tanácsadások kulturális és sportprogramok és jegyvásárlási lehetőségek; üzletek, szolgáltató vállalatok kirendeltségeinek címe, telefonja (Patyolat, Gelka, Javszer, vendéglők, takarító vállalat) nyitvatartása; lakossági jogsegélyszolgálat, orvosi rendelők, ügyeletek, gyógyszertárak, kisiparosok címjegyzéke stb. tanácsi ügyfélfogadás, ügyeletek (elnökség, tanácstagok, országgyűlési képviselő) tanácsülések időpontjai, határozatai, településfejlesztési tervek; közlekedési információk, (menetrendek, térképek, éjszakai járatok); nyomtatványok – kitöltési tanácsadással; albérlet, korrepetálás, nyelvtanulási hirdetők, illetve keresők címei stb.

Lakással kapcsolatos információk, tanácsadások általános információk (cserére, kiutalásra, igénylésre vonatkozó jogok, ÁB szolgáltatásai, OTP kölcsönök, kedvezmények, nyomtatványok) bútor (kereskedelmi lehetőségek, félkész termékek, készítési tanácsadások, berendezési-térelrendezési szaktanácsadás alaprajzok segítségével, folyóiratok, szakkönyvek stb.); tapéta (szaküzlet, rajzok, diaképek a tapétázási műveletről, ragasztók, poszterek); növény (szobanövények, erkély növényzete, folyóiratok, szakkönyvek); egyéb lakásdíszítő elemek

Család élet, nevelés nőgyógyászati és terhesrendelés, bölcsődei, óvodai felvétel, GYES, szociális segély, családi pótlék, örökbefogadás, állami gondozásba vétel, alkoholelvonó kúra; gyermekfelügyeleti (pótmama) szolgálat megszervezése; 40

SZAKMATÜKÖR 3. pszichológiai és nevelési tanácsadás; pályaválasztás; táplálkozás, öltözködés; szakkönyvek stb. d)

Utazás, nyelv Általános információk (útlevél szocialista és kapitalista országokba, valutarendelkezések, ezekkel kapcsolatos nyomtatványok); turistaházak, campingek, szállodák címei, szolgáltatásai; utazási irodák ajánlatai; útikönyvek, térképek, túraajánlatok; tájékoztató a különféle nyelvtanfolyamokról, nyelvleckék – átjátszási lehetőségek biztosítása, szótárak. A fentieken kívül a helyszínen rendelkezésre állnak kézikönyvek, lexikonok, különféle folyóiratok, vetítési, magnó- és lemezhallgatási lehetőségek, felnőtt játékok. Fontos célunk, hogy a különféle témák egymáshoz való kapcsolódásával az egy-egy konkrét problémával betérőket orientáljuk más témák felé is. II. A „gyermek és játszóház” modelljének lakótelepi kísérlete (vázlatos kivonat a tervezetből, készítette: Vértes Júlia) Cél: sokoldalúan nyitott, gyermekközpontú tevékenységrendszer kialakítása, a gyermek szabadidő tevékenységek gazdagítása, személyiségformálásuk, emellett a szülők játékkultúrájának fejlesztése, szemléletük változásának elősegítése. Tervünk, elképzelésünk számos nevelési, közművelődési lehetőséget rejt magában, a gyermekek fokozott tevékenység, alkotás iránti vágyának kielégítése, a kreativitás fejlesztése, a természetes anyagokkal való ismerkedés és bánásmód, a vizuális és játékkultúra fejlesztése, az együttműködés képességének kialakítása és fejlesztése, a) A pártházban nyitott előtér áll rendelkezésünkre, ahol minden vasárnap délelőtt különböző tevékenységi lehetőségeket biztosítunk (anyagmegmunkálás, logikai játékok, mesefeldolgozás, mozgás…) gyermekek részére, s ehhez kapcsolódó foglalkozásokat kezdeményezünk szakemberek vezetésével. Ehhez párhuzamosan a kísérő felnőttek számára olvasás, zenehallgatás, beszélgetés klubszerű lehetősége és a családi, gyermeknevelési témákhoz kapcsolódó filmek, beszélgetések s egyszerű játékok készítésének megtanítása. Az animátorok (népművelők) összehangoló, szervező és kapcsolatteremtő munkája mellett a hangsúly a művészek, szakértők, foglalkozásvezetők jelenlétén, kezdeményező szerepén van. A nyitottságból következik, hogy az egyes területeken – ha összefogott koncepció alapján is – nagyfokú rugalmasságot igényel a foglalkozásvezetőtől. Célunk továbbá egy társadalmi funkcióban tevékenykedő animátorgárda kialakítása, az arra alkalmas és vállalkozó szülőkből. Ezért fontosnak tartjuk, hogy a foglalkozásvezetők a gyermekek mellett a felnőttekkel is foglalkozzanak. b) Robinson-park építése Újpalotán. A Fővárosi Kertészeti Vállalat tervei alapján készülő park építésébe kívánunk bekapcsolódni, az I. szakaszban kialakuló aktív magra támaszkodva. Szeretnénk elérni, hogy a park épülését a lakók magukénak érezzék, a társadalmi munkában közreműködjenek. Ezért mind a propagandában, mind a tevékenységekben idővel ebbe az irányba kell a figyelmet terelni. 41

SZAKMATÜKÖR 3. c) Távlati elképzelésben a park elkészültével, az önmagában is funkcionáló elemeken kívül közművelődésünk egyik fontos bázisává kívánjuk tenni a tervek alapján erre alkalmasnak látszó parkot. III. Ebbe a csoportba a különféle nagyrendezvények, programok, kiállítások, filmvetítések tartoznak. Ilyenek a Pódium címmel futó színházpótló célzatú előadóestek, a Palotai Tárlat kiállítássorozat eseményei – melyeket a HNF helyi körzeti bizottságával szerveztünk, - és a FÖMO-val közösen „gondozott” vasárnapi mozi. A szabadtér különleges jelentősége Nagyon sok Újpalotán a játszótér, a park, a füves szabad terület. Ezeket a tereket az első időtől fogva nagy figyelemmel kísértük, keresve azokat a közművelődési formákat, amelyek egy-egy ilyen területen jól felhasználhatók. Abból az „adottságból” indultunk ki, hogy nincs művelődési ház, de vannak hatalmas parkok; - hogyan lehetne egy hátrányból erényt kovácsolni. Olyan rendkívüli eseményeket szerveztünk – szórakoztató, színházi és filmprogramok, sportversenyek, gyerekműsorok -, amelyek egyidejűleg nagyobb tömegek számára lehetnek érdekesek. Eleinte elsősorban harsány jellegűek voltak ezek, és a házak között az ablakok alatt zajlottak. A későbbiekben fokozatosan kamaraműfajok is sorra kerülhetnek, a műfaj igényeinek megfelelően akusztikailag, és vizuálisan valamivel zártabb parkokban. Fontos szándéka ezeknek az eseményeknek a mozgósítás, a lakók aktivizálása, annak a szokásnak a kialakítása, hogy nyári hétvégeken érdemes a tereket látogatni. Tudósítás egy ilyen helyről a Magyar Ifjúság egyik riportjából: „Jóval a kezdés időpontja előtt padokkal, székekkel fölszerelt bácsik, nénik érkeztek a térzenei koncert színhelyére, hogy aztán majd utolsóként távozzanak. Ezek a vasárnapok a régi római fórumok emlékét idézték, ahol az együtt szórakozó emberek egyúttal meghányták-vetették közös gondjaikat is.” Három példa az újpalotai szabadtéri rendezvények típusai közül: A helyi tömegsport egyesülettel közös szervezésű sportnap, ahol volt közös gimnasztika, kocogás, a családok részére ügyességi játékok, versenyek egy-egy sportágban, sportszerkölcsönzés, sport témájú könyvek árusítása, lejátszottuk régi sportesemények felvételeit. Célunk itt az volt, hogy minden korosztály részére lehetőséget teremtsünk a bekapcsolódásra, megismertessük a lakótelepiekkel az Újpalota Sport Egyesület munkáját, és hogy a sportot más műfajok felől is (zene, könyv stb.) minél sokoldalúbban megközelítsük. Újpalotai Nyár címmel rendeztünk hétvégi sorozatot a lakótelepen. Augusztus elejétől szeptember közepéig hat vasárnapra hirdettünk különféle gyerek- és felnőtt programokat a Fővárosi Tanács Színházalás akciójához kapcsolódva. Minden délelőtt gyerekfoglalkozások, ami a résztvevők aktív bekapcsolódására épült (sárkánykészítés, kerékpár ügyességi verseny, aszfaltrajzverseny, KRESZ vetélkedő, futó- és görkorcsolyaverseny), délutánonként térzene, vásári komédiák és bohócműsorok gyerekek és felnőttek részére, esténként pedig filmvetítés és toronyzene az újpalotai toronyház tetőteraszáról. Az Újpalotai Napok megrendezésével az volt a célunk, hogy egy hétig minél több műfajból sűrítve, sok helyszínnel, dömpingszerűen az egész lakótelepet „megszálljuk”. A fesztiválhangulat megteremtését a színes feliratoktól a hangos propagandáig, az utcai közjátékoktól az óvoda tetejére hirdetett hirdetett pop-koncertig sokféle esemény, különféle kereskedelmi szolgáltatások és információk szolgálták. Az ilyen alkalmak fontos feladata, hogy az Információs Iroda tevékenységének „szócsövei” legyenek, helyet és teret kapjon itt valamennyi szolgáltatás, amely az irodában folyamatosan megtalálható. Ugyanilyen fontos, hogy a szabadtéri események egyes területeinek folytatását előre megtervezzük, aminek „gyűjtőhelye” és későbbi talaja szintén az iroda. A szabadté42

SZAKMATÜKÖR 3. ri tevékenység legfontosabb követelménye, hogy az egyes események ne véletlenszerűen találkozzanak, legyen közöttük kapcsolat, az egyes sorozatok összefüggő koncepció jegyében szerveződjenek.

Szále László Varrógép az előtérben Csepeli kísérlet, amelyre figyelni kell (Részlet a Magyar Hírlap 1977. december 1-jei számából) Az előcsarnokok általában üresek, előszobák általában üresek. Otthon nem az előszobában alszunk, nem ott ültetjük le a vendéget. A színházban nem ott tartják az előadást, a moziban sem ott vetítenek. A tágas előcsarnoknak művelődési otthonainkban is inkább csak kisegítő szerepe van, és persze küllemével, hangulatával megadja az alaphangot: az intézmény itt mutatkozik be látogatójának. Csepelen, a királyerdei Rideg Sándor Művelődési Házban meglepő kép fogadja az érkezőt. A hatalmas előcsarnok egyáltalán nem üres: furcsa-érdekes tárgyakkal van tele. Bútorok ezek vagy állványok, telve különféle szokatlan és meglepő felszerelésekkel? Mi ez? Mindenképpen közelebb kell menni, s alaposabban szemügyre venni őket – ez a belépő első önkéntelen gondolata. Társas kapcsolatok Ám közelebb lépve, a kíváncsiság csak fokozódik. Mit keres itt – dexion-salgó elemekből, furnérlemezből és vászonból készült, guruló állványokon, amelyek fölhajtott lapokkal szekrényt, lehajtva asztalt képeznek – varrógép, szövőszék, diavetítő, bőrdíszműves- és barkácseszközök, megannyi játék, könyv, lexikon? De máris hozzánk lép egy vékony, szemüveges fiatalember, Szentpéteri Zoltán népművelő, a királyerdei úgynevezett előtérkísérlet egyik vezetője. Ugyanígy fogadja azokat a királyerdei fiatalokat, akik nem kérdezősködni jönnek, hanem használni akarják ezeket az eszközöket.

Nyitott ház kísérletek 1976-78. (Megjelent az azonos című kiadványban 1978-ban) A kísérlet célja, problémái A budapesti művelődési otthonoknál elvégzett felügyeleti vizsgálat megállapította, hogy a művelődési otthonok nagy részéből hiányzik az otthon-jelleg a kötetlen szabadidő-eltöltés lehetősége. Az intézmények majd mindegyikében berendezetlen, rideg, barátságtalan, kihasználatlan előcsarnokot találtunk. A Népművelési Intézet a felügyeleti vizsgálat tapasztalatainak megállapítása után kísérletet kezdeményezett. A kísérlet célja: a művelődési otthonok alapellátó feladataihoz tartozó kötetlen tevékenységi formák kipróbálása. A legtöbb intézmény tevékenységének bázisát örvendetesen a kisközösségek adják. A csoportok azonban jobbára egymástól elszigetelten működnek. Jó hogy megvan az elkülönülés lehetősége, ugyanakkor nem szerencsés, ha vele párhuzamosan nincs mód az „elvegyülésre” is. Így csak nagyon hiányosan – vagy egyáltalán nem – tudnak eleget tenni annak a funkciójuknak, hogy egy lakóterületi vagy munkahelyi egységen belül a közélet bázisai legyenek. A központi kísérleti hely (Csepel-Királyerdő, Rideg Sándor Művelődési Ház) állapota. A XXI. ker. tanácsi művelődési házak igazgatósága telephelyeként működő, mintegy 20 ezer embert ellátó művelődési és ifjúsági ház – amely a hosszú lakónegyed (Csepel Királyerdőnek nevezett kertvárosa) közepén épült -, előcsarnokába települt a ma már központinak mond43

SZAKMATÜKÖR 3. ható kísérlet. A 60x8 méteres előcsarnokra fűződnek föl a különböző helyiségek: a moziüzemként használt nagyterem, az elsősorban kiállításokat és gyűléseket befogadó kamaraterem, a körzeti pártszervezetek, a könyvtár helyiségei, a büfé és a mosdók. A mindezeket hosszan összekötő előcsarnok kifejezetten az ezekben tartott rendezvények vagy kiscsoportos foglalkozások megközelítését szolgálta, semmi mást, legfeljebb barátságtalan várakozótér volt akkor, ha a szülők kísérték gyerekeiket valamiféle rendezvényre, vagy ha moziműsor kezdődött. Ebbe az előcsarnokba telepítettük eszköztárunkat, innen ered kísérletünk neve, hogy ugyanis „előtér-kísérlet”. Eszköztár Az eszközök alapjai, az univerzális konténerek vázai és kiegészítő részei (lehajtható asztalok, textil belsők, zsákok, borító vásznak stb.) az asztalkák 1977 tavaszán készültek el. Ezeket oly módon kellett tovább építeni, majd felszerelni, hogy egy-egy konkrét tevékenység bázisává válhassanak. A konténerek egy része elkészült, másik része építés vagy átépítés alatt áll, s a további konténerek megépítéséhez szükséges anyagok egy részével is rendelkezünk. Stúdiókonténerek A stúdiónak alkalmasnak kell lennie mindenfajta hanganyag megszólaltatására, felvételre, és átadásra, átjátszásra, a tér hangosítására. Fonotéka A fonotékának lehetővé kell tennie, hogy a különböző hanganyagokat bárki egyedül, vagy néhányad magával, másokat nem zavarva és másoktól sem zavartatva meghallgathassa. Kézikönyvtár E konténerbe azokat a lexikonokat, enciklopédiákat, kézikönyveket gyűjtjük össze, amelyek egy első szintű tájékozódást tesznek lehetővé bármilyen kérdésben, különösen azokban, melyek az itteni tevékenységekhez szükségesek. Itt helyeztük el azokat az ajánló bibliográfiákat és útmutatókat is, melyek a művelődési házzal egy épületben lévő Szabó Ervin fiókkönyvtárban található szakkönyveket dolgozzák fel -, könyvtárakba, információs helyekre irányítanak. Folyóiratolvasó A könyvtár bejárata mellett néhány fotel és három könyvespolc segítségével alakítottuk ki állandóan igénybe vehető olvasóhelyünket, ahol több mint negyven, napi- és hetilap, folyóirat található meg. Ezeket a könyvtártól kaptuk. meg. Vetítő konténer Feladata kettős: egyrészt az egyéni vetítést szolgálja, másrészt az eszközök különösebb megbolygatása nélkül alkalmas nagyobb közönség számára való vetítésre is. Műhelyek A különböző műhelyek elsődleges feladata, hogy az általuk nyújtott szolgáltatásokra alapozva kreativitásra adjanak lehetőséget, sőt késztessék is kreativitásra a bennük tevékenykedőket. Az egyes műhelyek praktikus haszna eltérő: a varrodáé nyilván nagyobb, mint a bőrösműhelyé. Ugyanakkor ezek a műhelyek az esztétikus és praktikus tárgyi világ kialakításának bázisai. Az elkészült tárgyak egyrészt már készítésük, tervezésük által, másrészt a

SZAKMATÜKÖR 3. mindennapi életbe való beépülésük révén fejtik ki ízlésformáló hatásukat. Ilyen tárgyak készítését a tematikus anyagokban feldolgozott ajánlatok segítik elő. Bőrősműhely A konténer a kézi bőrmegmunkáláshoz szükséges valamennyi szerszámot tartalmazza, s szintén itt helyezzük el a tematikus anyagok (szerszámhasználat, technikák, technológiák, tárgyak készítése stb.) egy részét. Az érdeklődőknek a szerszámhasználat elsajátításához, kisebb tárgyak készítéséhez bőrhulladékot adunk. Az eszközöket egy mind a négy oldalról lehajtható asztallal felszerelt konténerbe építettük be. Két asztalra vastag gumilapokat szereltünk, ezeken egyszerre négyen dolgozhatnak. Varroda A varróműhely két villanyvarrógépet, szabó és kézi varróeszközöket, textilhulladékot tartalmaz, valamint itt áll rendelkezésre a tematikus anyagok egy része is (szabásminták, hangosított diasorozatok, mint didaktikus anyagok; textil és gépismeret stb.). Az eszközöket egy mind a négy oldalán lehajtható asztallal felszerelt zsebes konténerbe helyeztük el tároló dobozok segítségével. Két szomszédos asztalra a varrógépeket szereltük fel, a harmadik asztal a szabász rész, a negyedik a vasaló. Az egyik varrógépes asztalra egy gyermekek számára készített villanyvarrógépet is felszereltünk. Hanglemez-, magnószalag- és diatár A tár 300 hanglemez, 100 magnószalag és 150 diasorozat tárolását biztosítja. Ez a mennyiség csak indulási alap, s az anyag növekedésével ez a tár két-három külön egységre válik majd szét. Az anyagokat egy vászonnal borított, három oldalán nyitható konténerbe helyeztük el, melynek speciális polcrendszert építettünk farostlemezből. E polcokon a lemezeket tízesével, a szalagokat ötösével, a diatárakat pedig külön-külön tudjuk elhelyezni. A kiválasztás katalógus alapján történik. A hangtárban komolyzenét, maradandóbb értéket jelentő jazz-rockés popzenét, nyelvi anyagokat, prózát és verseket, rádióműsorokat gyűjtünk. A diatárban egyrészt a kereskedelemben kapható diafilmeket, másrészt a magunk készítette tematikus sorozatokat gyűjtjük, melyek részben hanganyaggal is összekapcsolhatók. Tervezőműhely Mindenfajta egyszerűen tervezhető tárgy megtervezésére alkalmas, szőnyegtől a lakberendezésig és a kertig. A tervezéshez szükséges eszközöket és a rajzolvasással, szerkesztéssel, arányokkal, színharmóniákkal, anyagszükségletekkel stb. foglalkozó tematikus anyagok egy részét mind a négy oldalán lehajtható asztallal felszerelt, zsebes konténerben helyeztük el. Az egyik asztalon egy kis rajzgép kapott helyet, a másikra egy átvilágító asztalt szereltünk fel. A papírokon, rajzeszközökön kívül logarléc, függvénytáblázat és zsebszámológép tartozik a felszerelések közé. Kézimunkaműhely A műhelyben egyrészt a hagyományos kézimunkázáshoz szeretnénk lehetőséget és segítséget biztosítani, másrészt a kevéssé elterjedt technikákkal szeretnénk megismertetni az érdeklődőket (pl. szövés, makramé stb.). Az egy mind a négy oldalán lehajtható asztallal felszerelt zsebes konténerben helyezzük el. Az egyik asztalon kap helyet a kézimunkaminták anyagra másolását lehetővé tevő egyszerű szerkezet, további két asztal a szétszedhető szövőállványoké. A tematikus anyagok egy részét is a konténerben helyezzük el. A próbálkozásokhoz hulladékfonalat biztosítunk. 45

SZAKMATÜKÖR 3. Mintatár A különböző műhelyekben folyó munkák tartalmi részét tematikus anyagokkal szeretnénk befolyásolni, segíteni. E tematikus anyagok részét képezik azok a szabásminták, kézimunkaés szőnyegminták, tervrajzok, stb., amelyek alapján különböző tárgyak készíthetők. Ezeket az 1:1 méretű rajzokat – melyeknek méretaránya lehetővé teszi az egyszerű másolást – itt tároljuk. Játékkonténer Ebben a konténerben olyan – a felnőttek és a gyerekek számára egyaránt kellemes időtöltést biztosító – játékokat gyűjtöttünk össze, amelyek valamilyen készségfejlesztő hatást hordoznak magukban, kreativitásra serkentenek. Ennek keretében nagyobb hangsúlyt kap a vizuális készségeket fejlesztő játékok csoportja, - mely játékokkal – ha kellő mennyisében áll majd rendelkezésünkre – egy külön konténert szeretnénk megtölteni. A játékkonténerben elhelyezendő játékok kisebb részét a kereskedelemből szerezzük be, nagyobb részét magunk terveztetjük és készítjük el. Néhány játék prototípusával már rendelkezünk, más játékokat részint jelenleg terveznek. Információs tér Vannak olyan információk, melyek a fenti rendszerezést nem kívánják meg, illetve gyors változásuk miatt beépítésük nem lehetséges (pl. programok témája, helye, ideje, telefonok, menetrendek stb.). Ezért ezeket az információkat nem is építjük be az információtárba, hanem tablókon, plakátokon, könyvekben tesszük hozzáférhetővé az információs térben, melyet a művelődési ház bejáratánál kívánunk kialakítani. Itt helyeztük el az animátorállást is. A Csepel-Királyerdei Rideg Sándor Művelődési Házba telepített kísérlet fent felsorolt eszközei és néhány tematikus anyaga két év eredménye, ám ebből az időből csak mintegy 10 hónap az az idő, amennyit a leendő rendszer részegységei (elkészítésük sorrendjében) valóban üzemeltek is. Hiszen a tervezőmunkákat megrendelni csak fedezet birtokában lehet, s akkor pedig már tulajdonképpen „kísérleti” időszak van, a tervezés és a kivitelezés időbe kerül. Így eléggé leszűkült az az idő, amely a szorosan értelmezett kísérlet: a működés kísérlete volt. E munkát – napi szinten bármikor tapasztalható sikere miatt – mindenféleképp folytatni kell, miközben tovább kell építeni a ma még hiányos rendszert, elsősorban további műhelyekkel, mint amilyen a tervezés alatt álló agyagos (kerámia) műhely, a modellműhely, a filc- és dekorműhely és az egyéb díszítőművészeti ágak műhelyei (az ehhez szükséges minták, útmutatók, didaktikus anyagok), valamint a tematikus konténerekkel, melyek egy-egy hétköznapi probléma, illetve kérdéskör laikus számára való értelmezhetőségét biztosítják (gyermeknevelés, házépítés, kertkultúra, stb.) könyvekkel, de hangszalagokkal, filmekkel és egyéb anyagok segítségével is. Mindez a következő kísérleti fázis feladata. Kísérleti munka egyéb helyszíneken A Csepeli-királyerdei kísérleti terepet azért neveztük „központinak”, mert tartalmában és lakosrendszerében ott valósul meg a lehetőségekhez képest teljes egészében az, amit „nyitott háznak” nevezünk manapság, s melynek funkcionális rendszerét az Intézet Művelődi Otthon Osztálya kidolgozta (pl. Varga Tamás: A művelődési otthon funkcionális rendszere, KÉK, 1975/.; A Művelődési otthonok rendeltetésszerű tevékenysége, KÉK, 1977/1.). Az 1976-78. közötti időszakban, egyéb intézményekben is folyt új tevékenységét (a művelődési otthon alaptevékenységét) próbáló kísérlet, mely elsősorban abban különbözött a Csepelkirályerdeitől, hogy annak csak egy-egy szeletét próbálta ki, s az adott intézmény működését nem annyira átformálni, mint éppen a hagyományosba illeszteni akarta.

SZAKMATÜKÖR 3. A kísérletben részt vettek: - a Bács-Kiskun megyei Művelődési Központ, Kecskemét; - a Dunai Kőolajipari Vállalat „Barátság” Művelődési Háza, Százhalombatta; - a Váci Mihály Körzeti Művelődési Ház, Veresegyház; - a Petőfi Sándor Ifjúsági ház, Győr; Megjegyezzük, hogy 2 kísérleti munkában – egy-egy téma fölvállalásában és megoldásában – részt vállalt a zalaszentgróti Hamburger Jenő Járási Művelődési Központ (a kézimunka téma didaktikus anyagainak elkészítésével, a mintatár megteremtésével, a minták másolási technikájának kidolgozásával) és a Szolnok megyei Művelődési Központ munkatársaiból alakult gárda (a varróműhely didaktikus anyagainak, szabásmintáinak és működési szisztémájának kidolgozásával). A kísérleti munka, folyamatos szakmai elemzésére és továbbgondolására munkaközösséget szerveztünk, akik kísérletlátogatásaikkal, tanácsaikkal jelentős mértékben segítették a különböző helyszínek tevékenységét, egyúttal saját intézményeikben is honosítani kezdik azt. (Lásd erről Szále László: Táguló körben, Népművelés, 1978/5.)

SZAKMATÜKÖR 3.

AZ AMATŐR MŰVÉSZETEK ÉS A JÁTSZÓHÁZ Kővágó Zsuzsa: A magyar amatőr néptáncmozgalom... és kapcsolata a művelődési otthonokkal Amikor az 1920-30-as évek szellemi, művészeti mozgalmait vizsgáljuk, akkor a népművészetnéptánc iránti érdeklődés növekedésének lehetünk tanúi. Az első világháborút követő forradalmak után regnáló kurzus ideológiájába szervesen beilleszthető volt az – angol eredetű – cserkészmozgalom nemzeti örökség iránti érdeklődése, amely törekvés jegyében a fiatalokat nevelőik igyekeztek megismertetni a magyar népdalokkal és egyszerűbb néptáncokkal is. A Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László vezette népzenekutatói munka eredményességét, elismertségét megnövelte az 1930-as években indult falukutató mozgalom is. Ez utóbbi mozgalom résztvevői – szociológiai érdeklődésükből fakadóan – a falu társadalmi szerkezetének feltérképezésében az életmódkutatás szerves elemeinek tekintették a gazdasági, tárgyi kultúra vizsgálatát épp úgy, mint a családi és naptári egyházi ünnepkörök falusi hagyományát, az éneklés, zenélés, táncalkalmak feltárását. A fiatal kutatónemzedék – első sorban az egyetemi hallgatókból verbuválódott terepmunkások, – pl. a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma – jól ismerte a XX. századi újító szellemi, művészeti törekvéseket, és így könnyedén talált utat a megismert paraszti kultúra és a megmerevedett, akadémikus formákat elvető művészi újraalkotás bemutatására. A folklór és szociológiai kutatómunka mellett – ugyancsak a 30-as években – meg kell emlékeznünk a Gyöngyösbokréta mozgalomról is. E mozgalom jegyében elsősorban a falusi gazdakörök, helyi egyesületek keretében, – de az idegenforgalmi részvénytársaság és a kultuszkormányzat kisebb-nagyobb arányú anyagi támogatásával –, falvak őrizték és rendezték színpadra táncaikat. S hagyományaikkal – többnyire helyi néptanítók és jegyzők irányításával – a fővárost és külföldi vendégeit is megismertették a Szent István-napi budapesti rendezvényeken. Tehát tulajdonképpen a magyar néptáncmozgalom nem váratlanul lett mozgalommá a II. világháborút követő periódusban. Az iskolai oktatáshoz szervesen kapcsolódó cserkész (regöscserkész) csapatok táncos próbái, az egyházak köré szerveződő ifjúsági mozgalmak (Soli Deo Gloria, KALOT, KALÁSZ), az egyetemi, főiskolai kollégiumi és hallgatói tánccsoportok (Budapesti Szent Imre Kollégium, Székely Egyetemi Hallgatók Tánccsoportja), a mozdulatművészeti iskolák (Dienes Valéria, Szentpál Olga) folklórihletésű tánckompozíciói, az Éneklő Ifjúság mozgalmának gyermekjáték előadásai (Nagykarácsony éccakája), mind együtt adták e mozgalom későbbi bázisát. A háború előtt a táncprodukciók, táncos megmozdulások viszonylag egymástól függetlenül születtek, nem volt szervezeti keretük, összekötőkapocsként a "bázisháttér" ideológiájától függetlenül, a kis létszámú táncpedagógus-koreográfus vagy szervező szakembereket említhetjük. Muharay Elemér szinte egyszemélyes intézményként szervező-rendező volt a cserkészmozgalomban éppúgy, mint a népi kollégiumoknál. Molnár István neve elválaszthatatlan a KALOT, a KALÁSZ – vagy a Szent Imre Kollégiumtól, de kapcsolatban volt többek között Dienes Valéria mozdulatművészeti iskolájával is. Szabó Iván szinte minden táncos kezdeményezésnél dolgozott, koreografált, talán éppen ezért nem véletlen, hogy a későbbiekben ő lett első hivatásos néptáncegyüttesünk alapító koreográfusa is. A II. világháború előtti periódusban nem beszélhetünk a városok és falvak művelődési otthonairól. A vidéki olvasóegyletek-, gazdakörök, városokban a munkásotthonok vagy az úgynevezett

SZAKMATÜKÖR 3. ipartestületi kaszinók nem voltak alkalmasak a folyamatos próbát igénylő, rendszeresen ott "dolgozó" nagy létszámú csoportok befogadására. Az alkalmi bemutatóra szerveződött tánccsoportoknak erre nem is volt igényük. A háborút követő úgynevezett "szabadművelődési korszak"-ban vált tömegessé a néptáncmozgalom. Az 1945 áprilisában meghirdetett művelődéspolitikai koncepció szerint – a széleskörűen kiterjesztett oktatás mellett teret adtak a szabad iskoláknak is – a művészi megmutatkozásnak pedig a "spontán" csoportok szervezésével adtak lehetőséget. A pártok – 1949-ig többpártrendszer volt –, felismerték a táncos megmozdulások kínálta propaganda lehetőségeit. Az egyre nagyobb befolyásra és hatalomra szert tevő KMP indította útjára az úgynevezett "néptáncmozgalmat". E koncepció szerint minden munkahelyen szerveztek valamilyen öntevékeny művészeti csoportot. A városi-üzemi csoportok megalakítására nagyjából az 1946-47-es esztendőben került sor. A korszak legnevezetesebb üzemi együttese a Molnár István művészeti irányításával működő ruggyantagyári csoport volt. 1947 tavaszán hirdették meg az I. Országos Munkás Kultúrversenyt. A verseny tömegmozgalommá válását volt hivatott elősegíteni az Országos Szabadművelődési Tanács új kiadványsorozata, a Magyar Műveltség Könyvtára, s annak első darabja, a Magyar Népi táncok c. brosúra. A centenáriumi versenyen tömegesen jelentkező tánccsoportok felkészüléséhez, folyamatos működéséhez, a nagyobb együttesek színvonalas művészi munkájához már nem volt elégséges az itt-ott alkalmi próbahelyiségekben, iskolai tornatermekben végzett munka. A fordulat éve után az MDP irányításával átrendeződött a kulturális élet is, az úgynevezett öntevékeny csoportok kiemelt helyet és szerepet kaptak. A hely fogalmát kettős értelemben kell vizsgálnunk. Ideológiai oldalról: "a kötelezően összeállított kulturális munkatervekben a tánccsoportok szervezése, a próbák és a szereplési lehetőségek konkrétan megjelölt programokat jelentettek,... a betanulandó táncok egyként szolgálták a "művészi nevelés" és a hazafias nevelés "programját." A szovjet-orosz mintára tervezett kultúrotthonok sorra épültek a kis- és nagy településeken. Az úgynevezett "nagyterem"-szemlélettel kialakított "kultúrok" egyetlen nagyterem, és az abból jólrosszul elválasztott "alulnézetű" színpad, kicsiny irodahelyiség (jó esetben mellékhelyiségek, parányi öltöző, raktár) lehetőséget adtak a tánccsoportok próbáira, de a valódi szellemiesztétikai nevelési munkának nem adhattak otthont. A kultúra, művészet szállásául szolgáltak viszont azok a művelődési házak, amelyek egyszerre kínáltak zenei, színházi, film- és könyvtári programokat, szakköri foglalkozásokat, próbatermet nyújtottak a tánccsoportoknak, öntevékeny művészeti együtteseknek. Ezen intézmények főképp az erős állami dotációt élvező "szakszervezeti mozgalom", illetve a SZOT központi támogatásával létesültek az első periódusban. A szovjet minta mellett a hazai szakszervezeti, munkásotthoni (egyleti) hagyományok (átmentett) jelenléte is érzékelhető volt a szakszervezeti művelődési házak működése esetében. A nagy múltú Vasas Székház (Magdolna utca), a szakszervezeti tagok jelentős téglajegy hozzájárulásával megépült MÉMOSZ Székház (napjaink igényei szerint is) jól funkcionáló belső tagolása példája annak, hogy a magyar művelődési mozgalmak meg tudták újítani még a szovjet példát is. (A MÉMOSZ-ban egymás mellett, egymást kisegítve működtek a művészeti csoportok és a könyvtár, talán itt is kereshető és így érthető, az ötvenes évek egyik legnagyszerűbb néptáncegyüttesének, a "Vadrózsák"-nak nagy hatása és sikere.) Az állami irányítással (Népművészeti, később Népművelési Intézet), a SZOT-on keresztül, lényegében állami költségvetésből támogatott, illetve fenntartott tánccsoportok a kultúrotthonok helyiségeiben nemcsak a próbákat tartották – az ötvenes évekre jó szakmai képesítéssel is rendelkező – művészeti vezetőikkel, hanem az adott körülmények között valóban szellemi műhelyként is szolgáltak tagjaik, és a köréjük csoportosuló baráti közösségek számára. Az állami, pártutasításra alakult szakszervezeti (vidéken szövetkezeti és állami-gazdasági fenntartással működő) tánc-

SZAKMATÜKÖR 3. csoportok szélesebb értelemben vett baráti köre adta a tömegmozgalom öntevékeny (önszerveződő) közösségét. E jelenség felerősödését nagyjából a hatvanas évekre tehetjük. Az immáron valódi öntevékeny jegyeket felmutató mozgalom így bázisa is lehetett a klubmozgalomnak, később a változás előszelét megérző, a csökkenő állami támogatást kiváltani szándékozó egyesületi formációk megjelenésének. Természetesen e tényhez az is hozzájárult, hogy a néptáncmozgalom vezéregyéniségei táncos pályafutásuk kezdetén még megélték a gazdag állami (szakszervezeti), szövetkezeti támogatás nélküli időszakot, ismerték a népfőiskolai- vagy egyéb háttérszerveződésekkel funkcionáló csoportok működ(tet)ésének lehetőségeit. Gyakorlatilag az 1980-as évektől egyre csökkent, vagy teljesen megszűnt állami mecenatúra visszaadta az egyesületi lét, az öntevékenység és önfenntartás szabadságát. Ezzel szemben viszont elveszett az a biztos anyagi háttér, amely nemcsak a termet, zenekíséretet, korrepetitort, új művek készítésének alkotói díját, a jelmezek készíttetését, – a hazai és külföldi utazások költségeit – és a kinttartózkodást dotálta, hanem biztosította a próbafelszerelést, a sportolókéhoz hasonlatos kalóriapótlékot és edzőtáborozást is. A művelődési otthonok jól kihasznált próbatermei nemcsak egy-egy csoport utánpótlásegyütteseinek adtak képzési lehetőséget, hanem a sokszor egymás mellett működő művészeti együttesek (szimfonikus zenekar, irodalmi színpad, néptánc és moderntánc csoport), révén is komplex művészeti produkció alkotóházává válhattak. A magyar néptáncmozgalom jellemző vonása, hogy a kiemelkedő együttesek túlnyomó többsége un. szakszervezeti együttes volt. Elég, ha csak a már korábban említett Építők „Vadrózsák”-at idézzük. A Vasas táncosai a művészeti együttesek működtetésére épült Kőfaragó utcai – művelődési központként is funkcionáló – intézményben dolgoztak szuverén munkatervvel, de produkcióik integrált formációban is megjelentek. Ha a HVDSz Bihari János Táncegyüttesének történetét vizsgáljuk, akkor szinte az együttes történetével végigkövethetjük a művelődési házak és a mozgalom történetének kapcsolatrendszerét. A kis vállalati „kultúrban” indult néhány fős csoport működésének második évében a Budapesti Házkezelési Igazgatóság Majakovszkij utcai, kényelmet, klubéletre is alkalmas körülményeket biztosító kultúrotthonában folytathatta munkáját. Ez a változás is hozzájárult a kialakult nemzetközi sikerekhez (Staznice, Langollen, Brüsszel, Dijon). A művelődési otthon funkcióváltása után 1-2 évig anyaintézményi háttér nélkül, de jelentős szakszervezeti dotációval, baráti lakásokban megélt közösségi élettel dolgozott a csoport. Az 1960-as évek végétől az Akácfa utcai Jókai Művelődési Otthonban kapott helyet az együttes. Amikor érezhetővé vált az anyagi háttér bizonytalanná válása, a baráti kör pártoló taggá minősülten anyagiakkal is támogatni kezdte az együttest. Az utánpótlás csoport(ok) kezdtek tanfolyami díjat fizetni, s a „nagy együttes” nem egyszer „fizető színházi produkcióban” is részt vállalt (külföldön is). A fennmaradást végső soron a kulturális egyesületté válás biztosította. Így a táncegyüttes immár ugyanazon helyen – nevében szakszervezeti –, minimális dotációval, önfenntartásra kényszerített művelődési otthonban, de anyagi, tárgyi, szellemi értékeit megtartva dolgozhatott. Más utakat is bejárva, de lényegében analóg módon folytatta tevékenységét a Vasas Tánckara. Mindkét együttesre jellemző, hogy az együtt, azonos helyen működő táncművészeti csoportokkal, elsősorban az énekkarokkal – közös műveket, előadásokat is bemutattak. (HVDSz Bihari + Szilágyi Erzsébet Kamarakórus, Vasas Tánckar + Énekkar + Szimfonikus Zenekar). A nagymultú „Vadrózsák” táncosainak útja lényegesen nehezebb. A szakszervezeti székház- kultúrház eladásával majdnem végveszélybe került az együttes, többek között a megszűnt ingyenes, állandó próbahelyiség okán is. A HVDSz égisze alatt működtetett Bartók Táncegyüttes sorsa is jól példázza a művelődési intézmények és a néptáncmozgalom kapcsolatát. Az együttes hányattatásai akkor szűntek meg, amikor a BMK fogadta be a tánckart, s lett munkájának, közösségi életének bázisháttere.

SZAKMATÜKÖR 3. Csak néhány kiemelkedő együttest említettünk példánként, de problémáik s azok megoldásai reprezentálják az öntevékeny kulturális mozgalmak életében megjelent változásokat, mozgásokat. Amikor a művelődési házak történetét és az öntevékeny mozgalmak alakulását vizsgáljuk, nem szabad elfelejtenünk, hogy az intézmények – ahol komolyan vették szakmai feladatukat és küldetésüket –, otthont adtak és teremtettek a múzsáknak. Kővágó Zsuzsa tánctörténész a Magyar Táncművészeti Főiskola adjunktusa

SZAKMATÜKÖR 3.

A táncházmozgalom „A táncház az életerő megnyilvánulása. Aki megszületik és fiatal, annak igénye van arra, hogy valahol csapatot találjon magának, akivel együtt lehet, akivel egyszerre csatlakozhat az előző generációhoz, akivel egyszerre lázadhat….” (Halmos Béla) A magyarországi táncházmozgalom idén ünnepelte 30 éves évfordulóját. A XXI. Országos Táncháztalálkozót és Kirakodóvásárt ennek a kerek évfordulónak jegyében rendezték meg március 16-17-én, Budapesten. A nagyszabású összejövetelen természetesen ismét a népzene és a néptánc volt a főszereplő. Az érdeklődők megismerkedhettek különböző tájegységekről származó népművészeti motívumokkal, találkozhattak műkedvelő és hivatásos előadókkal, felnőtt- és gyermek néptáncegyütesekkel, valamint belekóstolhattak a felejthetetlen táncházi hangulatba is. Sokan talán nem is tudják, hogyan éledt újra hazánkban a folklór, a népzene több évszázados hagyománya. A táncházmozgalom kiemelkedő alakja, Halmos Béla betekintést nyújt az eltelt 30 év történéseibe.

A korszak A táncházmozgalom mint folyamat rendkívül összetett és sokkomponensű, hasonlóan a korszak többi kezdeményezéséhez. A ’60-as évek vége felé elkezdődött egy olyan társadalmi változás, ami a korábbi években elképzelhetetlen volt. A politikai légkör enyhülése, a társadalmi konvenciók lazulása együtt eredményezte a társadalomból kiinduló szabadabb kezdeményezések megjelenését, majd előretörését. A kultúrpolitika szigora is csökkent az újfajta kezdeményezések iránt, már nem harcoltak foggal-körömmel ellenük, de nem is támogatták őket. A táncházak többedmagukkal belekerültek a híressé vált aczéli kultúrpolitika TŰR kategóriájába.

Előzmények Maga a néptáncmozgalom nem volt új kezdeményezés. Az amatőr néptáncegyüttesek az ’50-es években gombamód elszaporodtak. Ezek a tánccsoportok azonban nem saját szórakoztatásukra táncoltak, megkoreografált táncaikat szinte kizárólag színpadon adták elő. Így a lényeg sikkadt el táncbemutatóikon, hiszen a lényeg az, hogy a fiatalok együtt lehettek. hogy egy-egy jó kis közösség összejött… A fiatalság szerencsére hamar felfedezte a néptáncban rejlő lehetőségeket, az együtt szórakozás, az együttlevés örömét. – vallja Halmos Béla. A táncházmozgalom kialakulásának másik fontos komponense a népzene. A népzenemozgalom új felvirágzása a ’60-as évek végére tehető. Népszerűsítésére maga a televízió is vállalkozik. Említésre méltó itt a „Nyílik a rózsa” nóta és népdal vetélkedő, valamint a „Repülj páva” televíziós népdalverseny. Sokan már kezdték eltemetni a népzenét, vagy legalábbis leszűkítették annak szeretetét a faluban élő idős emberek ízlés- világára, amikor a városi fiatalok kezdték újra felfedezni és beépíteni értékrendjükbe a gazdag és értékes népdalhagyományt. A fiatalok tulajdonképpen tudatosan fordultak a népzene és a néptánc felé. Mind a népdal, mind a néptánc mozgalmának felélesztése azzal a szándékkal indult el, hogy megismerjük az eredeti anyagot – magát a feldolgozatlan és nyers folklórt – fogalmaz Halmos Béla az indokok elemzésekor. A táncházmozgalom kialakulásában rendívül fontos szerepet játszott a tudományos kutatás is, amit még Bartók és Kodály kezdett el, és ami azóta világhírű és óriási jelentőségű lett nemcsak a magyar népzene, de az egész magyar kultúra szempontjából. A Magyar Tudományos Akadémia

SZAKMATÜKÖR 3. Népzenekutató csoportja folyamatosan gyűjtötte a népzenét, a hangszeres népzenét és a néptáncot. A népzenekutatók természetesen nem a táncházmozgalomért, hanem magáért a régi kultúra tudományos feltárásáért végezték a kutatásokat, de ez idővel szorosan összekapcsolódott a táncházmozgalom kibontakozásával. Így lett Martin György – a népzenekutatás egyik kiemelkedő alakja – a táncházmozgalom generálója és inspirálója. Az az érdeklődés, amit mi fiatalok mutattunk a népzene és néptánc iránt, azt Martin oly módon támogatta, hogy hozzájuttatott minket eredeti anyagokhoz, felvételekhez, és a koreográfusokat is ellátta anyagokkal. Tulajdonképpen ő vezetett el minket a Bartók Együtteshez is, ahol végül együtt gyakorolhattuk a néptáncot és a népzenét. (Halmos Béla) A néptánc, a népzene és a tudományos kutatás egymásra találása, valamint a politikai enyhülés egyszerre tette lehetővé a táncházmozgalom kibontakozását.

A Széki modell A táncházmozgalom modelljéül az Erdélyben hagyományos „táncház” szolgált. Erdélyben egészen a 70-es évekig fennmaradt az a szokás, hogy a még nem házas fiatalok egy „táncháznak” nevezett helyen összegyűlnek esténként, és élő népzenére táncolnak, mulatnak. A Bihari táncegyüttes akkori vezetője, Novák Ferenc, az Erdélyi, pontosabban a Széki táncéletről írta a szakdolgozatát. Anyaggyűjtés céljából már a ’60-as években kiutazott Erdélybe, és néhány alkalommal kivitte a növendékeit is. Ekkor kezdett kialakulni bennük az a gondolat, hogy kellene alakítani egy klubot, ahol saját szórakozásukra ugyanúgy táncolhatnak, mint Széken a fiatalok. „Egy olyan helyet képzeltek el maguknak, ahol nem azért táncolnak, mert versenyezniük kell, vagy valami más elvárásnak kell megfelelniük, hanem ahol a tánc életük szerves része lehet, és ahol teljesen természetes az, hogy táncoljanak." (Halmos Béla) Végeredményben a Széki táncház lett az alapvető modellje a Magyarországon kialakuló táncházaknak, hiszen az teljesen ép formában őrizte meg azt a népi hagyományt, amelynek révén a fiatalok korábban megismerkedhettek egymással, szórakozhattak, mulatozhattak. „A széki táncházban egy olyan ép táncrendet találtak, ahol nemcsak egyfajta, hanem legalább 7-8 fajta táncot táncoltak. Ezeket a nagyon gazdag, változatos táncokat pedig egy érdekes és eredeti zenei anyag eljátszásával – egy háromtagú zenekar kísérte.” (Halmos Béla) Legnagyobb vonzerejét a fiatalok körében mégis az adta, hogy a táncház-forma élő volt, a táncokat maguk a fiatalok tanították meg egymásnak. A táncházak megjelenése nagyon jól illeszkedett az éppen akkor induló ifjúsági klubmozgalomba, hiszen lényegi funkciója, célja jól rímelt annak fiatalokat összehozó szellemiségére. Ugyanúgy fontos értéknek tartották a zenét, a táncot, és ezáltal az emberi kapcsolatok ápolását.

Az indulás Az első táncházat 1972. május 6-án rendezték meg Budapesten, a Liszt Ferenc téri könyvklubban. A házigazdák a Bihari Együttes táncosai voltak. Az első három alkalom még zártkörű klubként volt meghirdetve, ahol a házigazdákon kívül a Bartók, a Vasas és a Vadrózsa amatőr táncegyüttesek táncosai és a meghívott vendégek voltak jelen. „A táncház zártkörű klubnak indult, de az az érdekes helyzet állt elő, hogy a rendezvények alatt számos érdeklődő kukucskált be az ablakon, hogy lássa, mi folyik bent, és sokan be akartak jönni.... Az érdeklődés tehát megvolt.” (Halmos Béla) Ezután határozta el Tímár Sándor vezetésével a Bartók Együttes, a Sebő együttes és más, az első három táncházban fellépő zenészek – köztük Halmos Béla is –, hogy felvállalják: elkezdik tanítani az embereknek a táncokat. A városi fiatalok akkoriban szinte semmilyen néptáncot nem ismertek, így hát igen nagy érdeklődés övezte a táncház megnyitását. 53

SZAKMATÜKÖR 3. A kezdeményezők kemény fába vágták fejszéjüket. A táncházmozgalom beindítása igen nagy munkával járt. A táncosoknak rengeteg új táncot kellett megtanulni, és egy olyan rétegnek átadni, olyan embereknek megtanítani, akik azelőtt semmilyen néptáncformával nem találkoztak. Nem beszélve a zenekar óriási erőfeszítéseiről, hiszen korábban nem volt mód ilyen környezetben muzsikálni. Egy – Magyarországon már elfelejtett – hagyományt kellett ismét megtanulniuk, elsajátítaniuk és átadniuk. Mindezt folyamat közben tanulták meg. A táncházakban legkorábban az erdélyi magyarság táncait tanították, majd az itthoni, - elsősorban a somogyi és szatmári – azt követően a kisebbségi, - horvát, szerb, német – táncok hódítottak. (Ma a bolgár, a görög, a zsidó, a cigány táncoknak van keletje.) A fiatalság és a népzene valamint néptánckutatás ilyen mérvű egymásra találása végül megalapozta a táncház egyedülálló, hazánkból kiinduló modelljét, ami egyúttal megújította magát a hagyományos színpadi néptáncot is. „Ez egy improvizatív folyamat volt, amit a lemerevedett színpadi koreográfiák helyett élővé tudtunk tenni – és ez teljesen szétrobbantotta a néptáncmozgalmat és a színpadot is." (Halmos Béla)

Egy este a táncházban Amióta világ a világ, a fiatalság mindig megragadta a lehetőséget az egymással való találkozásra, a szabadidő együttes eltöltésére. A századelőn még a bálok voltak elsődleges színterei ezeknek a találkozásoknak, a háborúk –, majd később a személyi kultusz idején igencsak beszűkültek a lehetőségek. A ’60-as évek végétől viszont a klubmozgalom és a táncházak révén új helyszínek jelentek meg találkozási pontként. A táncházak a tapasztalatok szerint ideális ismerkedési helynek bizonyultak. Halmos Béla prímásként számtalanszor szemtanúja volt a táncparketten szövődött szerelmeknek. Ma már szinte ránézésre meg tudja mondani egy fiatal táncoló párról, hogy összeillenek-e. Elmondása szerint a tánc nagyon jó lehetőség arra, hogy az emberek megismerjék egymást. Tánc közben kiderül minden. Ha valakik a táncparketten nem jutottak dűlőre egymással, valószínű, hogy az életben sem fognak boldogulni. A táncházak szellemisége és tartalmi jellemzői nemigen változtak az elmúlt harminc év alatt. Inkább csak újabb elemekkel gazdagodott, színesedett repertoárjuk. A Széki mintát követve már kezdetektől jelen volt az „Aprók tánca” a táncházakban. Általában ezzel vette kezdetét délután ötkor a mulatozás. A gyermekek után jöttek a felnőttek. A „Felnőtt táncház” tematikáját mindig egy kiválasztott tánc határozta meg. Ez lehetett egy Duna-menti, egy széki, egy legényes, egy szegényes vagy akár egy hagyományos csárdás tánc. A táncmester vagy a táncos pár minden lépést külön-külön megmutatva tanítja a táncokat. Egy-egy tánc megtanítása fél évig tart. Amikor a többség már elsajátította a lépéseket, kiválasztanak egy újabb tánctípust. A tánctanulás után következik a táncház bál része. A zenekar ilyenkor egy 7-8 táncból álló táncrendet kezd játszani egymás után. A profibbak a zenekar előtt táncolnak, a bátortalanabbaknak a táncmester hátul továbbra is mutatja a lépéseket. Természetesen a táncok elsajátítása nem megy azonnal. Ez egy folyamatos, állandó részvételt igénylő folyamat, amelyben csak megfelelő igényességgel és rengeteg munkával lehet sikereket elérni. „A táncház egy olyan modell, ahol a táncokat úgy kell megtanulni, mint ahogy beszélni az anyanyelvet. Beszélni nem úgy tanulunk meg, hogy rögtön kezünkbe kapunk egy lexikont, hanem a tanulási folyamat már az anya hasában elkezdődik, majd születés után folyamatosan fejlődik. Csecsemőként hangokat, szavakat hallunk, majd lassan-lassan elkezdünk beszélni. A tánc és a zene tanulása is valahogy így működik." (Halmos Béla)

SZAKMATÜKÖR 3. Kassák klub és FMH A Liszt Ferenc téri táncház óriási sikere után hamar rájöttek a szervezők, hogy – a nagy érdeklődésre való tekintettel – új helyszíneket kell keresniük. A táncház mozgalommá válásakor kezd a művelődési házak felé fordulni. Az első táncházaknak az FMH (Fővárosi Művelődési Ház) és a Kassák klub ad otthont. Fontos szellemi műhelyekké válnak ezek az intézmények, hiszen a kezdeményezők itt alakítják ki a táncház modelljét. „Itt alakítottuk ki, hogyan kell „táncházat csinálni”, hogyan lehet az embereket az évszázadok során kiérlelt hagyományok ápolására rávenni úgy, hogy az egy élő dolog legyen, ne csak egy tantárgy, amit rájuk kényszerítenek. Meg kell mutatni nekik, hogy mindez érdemes és jó dolog. Az egészséges ember életmódjához hozzátartozik az, hogy táncoljon, hogy énekeljen, hogy együtt legyen embertársaival.” (Halmos Béla) A táncoktatáson kívül fontos feladatuknak tartják a szervezők a zenészek kitanítását is. A népzenei stílust korábban legfeljebb néhány falusi adatközlőtől lehetett tanulni. A táncházmozgalom elindulásával tanfolyamokat szerveznek zenészek számára, ahol olyan tehetségek tanulnak, mint például a Téka és a Muzsikás együttesek. A táncház és a klubmozgalom legkiteljesedettebb formájában a Kassák klubban bontakozott ki. A Sebő együttes nevével fémjelzett klubban a tánc és a népzene egy olyan összekötő kapocs lett, amit mindenki értett. A Sebő-klub egy olyan szoros kapcsolatot tudott kialakítani a fiatalok között, ami akkor szinte egyedülállónak volt mondható. A művelődési házak hálózatán keresztül a táncházak elterjedtek a vidéki városokban is. A vidéki táncházakban a hagyományos magyar táncok és a széki táncok mellett saját helyi táncaikat is népszerűsítették a táncházak vezetői.

Határok nélkül A táncházak elterjedésével a népi hagyományápolás és őrzés hamarosan nemzetközi modellé vált. Ugyanakkor az az érdekes helyzet is előállt, hogy amit a magyar népzene- és néptánckutatók átemeltek az Erdélyi népi hagyományokból, az – egy meghatározott, szervezett formát öltve – egy idő után elkezdett visszafelé áramlani. A vidéki táncház-hálózat népszerűsödésével párhuzamosan – a környező országokban élő magyarság körében is – egyre ismertebbé vált a táncházi modell. A határon túli magyarság mellett igen erős nemzetközi bázist jelentettek a háború, ill. ’56 után kivándorolt emigráns magyarok is. Ők magyarságuk megőrzését, hagyományaik ápolását látták biztosítva ebben a formában. Idővel aztán bekapcsolódtak a táncházakba nem magyar származású emberek is, akik elsősorban a népzene iránti érdeklődésük miatt keresték fel a táncházakat. „Az USA-ban volt olyan táncház, ahol a 2-3 órás est folyamán 20-30 különböző nemzetiségű táncot is táncoltak a tagok...” (Halmos Béla) Amerikán kívül Japánban, Svájcban, Kanadában, Norvégiában, és még számos országban alapítottak táncházakat. Holott a táncházalapítás nem könnyű feladat külföldön. Sokan a magyarországi tánccsoportok és zenészek segítségét vették igénybe. Halmos Bélát is számtalan alkalommal hívták meg külföldi táncházakba zenélni, és nem utolsó sorban magát a muzsikát tanítani. Meg kell jegyeznünk, hogy a táncházmozgalom nem minden előzmény nélkül robbant be a nyugati kultúrákba. A folknak nevezett műfajok a háború után egész Európában terjedni kezdtek. Más műfajokban, pld. a rock-, a beat- és a jazz zenében is fellelhetjük a népzenei elemeket. Mégis elmondhatjuk, hogy a folkmozgalom sehol másutt nem párosodott a népzene és néptánc olyan világszínvonalú kutatásával, mint nálunk. Sehol másutt nem fémjelzik e kutatásokat olyan nevek, mint a zenében Kodályé és Bartóké, a néptáncban Martin Györgyé és Kallós Zoltáné. Ezt a mozgalmat mi magyarok indítottuk el a világban.

SZAKMATÜKÖR 3. Politikai hullámok Erdélyről beszélni sokáig nem volt ildomos Magyarországon. A nagytestvéri szocializmus el akarta felejtetni az emberekkel, hogy Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában több százezer magyar él. A televízióban, rádióban is csak szórványosan voltak megemlítve, valódi híranyag nem készült róluk. A határon túli magyarok a háború után hivatalosan el voltak felejtve, vagy inkább agyon voltak hallgatva. A már említett politikai enyhülés hozta meg az első lehetőséget, hogy megismerhessük őket, hogy nyissunk feléjük. „ Minket már nem tiltottak, nem akarták leállítani a kutatásainkat, nem akartak lecsukni vagy emigrálásra kényszeríteni, de nem is támogattak. Életünket számtalanszor megnehezítették, inkább csak eltűrték tevékenységünket.” (Halmos Béla) A hatalom a legnagyobb veszélyforrást az információáramlásban látta, ami óhatatlanul része volt a táncházaknak is. A határon túli magyarok meghívása, az egyre gyarapodó külföldi meghívások a fesztiválokra, a táncházalapításokra, mind mind a fennálló rendszert gyengítették, hiszen ott emberi kapcsolatok szövődtek, információk jutottak el egyik embertől a másikig. Olyan információk, amiket a hatalom nem tudott ellenőrizni. Hogy mégsem tiltotta a ’70-es években induló kezdeményezéseket, annak talán az volt az oka, hogy az általa generált kultúraközvetítés csődöt mondott. Támogatni persze nem akarta, de a „tűr” kategóriába helyezve szemmel tudta tartani a mozgalmak alakulását. Egészen a ’80-as évek végéig progresszív módon fejlődött a táncházmozgalom. Fokozatosan fejlődtek ki az oktatási formák, megjelentek a táborok, gyarapodtak a külföldi fellépések.

A hálózat Igazi változásokat mégis a rendszerváltás hozott a táncházak életébe. A táncházmozgalom elkezdett intézményesülni. Két éve jött létre a Hagyományok Háza, táncházegyesületek alakultak, megnőtt a számuk – fővárosban és vidéken is – a különféle táncházaknak, sőt már újság (Folkmagazin) és internetes honlap (www.tanchaz.hu ) is létezik, ahonnan bármikor megtudhatjuk, melyik táncházban éppen milyen táncot és mikor tanítanak. A március közepén megtartott országos táncháztalálkozó évről-évre bizonyítja a magyar folklór és táncházmozgalom életrevalóságát és fejlődőképességét. Egy amerikai kutató a táncházakat egyszerűen egy hálónak, ”network”-nek nevezte, hiszen bárhol vagyunk részesei egy táncháznak a világban, ugyanazokat az értékeket találjuk meg benne, ugyanazokat az érzelmeket ébreszti fel bennünk. A kezdeti erőfeszítések nem voltak hiábavalóak, Martin György szellemi irányításával sikerült az akkori fiataloknak egy olyan maradandó értéket létrehozniuk, megalapozniuk, amire még évtizedek múltán is büszkén tekinthet a magyarság. „A táncházak megalapításakor alapvető igényünk az igazság keresése volt, továbbá fontos volt számunkra az is, hogy ott végre önállóan gondolkodhattak és együttműködhettek az emberek." (Halmos Béla)

SZAKMATÜKÖR 3.

A Folklór Centrum Markovits Zsuzsannával készült interjú alapján szerkesztette Slézia Gabriella Folklór centrum Az 1960-as évek elején a Folklór Centrum csíráiban már fellelhető volt az akkor még Szakszervezetek Kultúrotthona néven működő, Fővárosi Művelődési Házban. Az Állami Budapest Táncegyüttes szerződést kötött egy kis utazási irodával, a Malév Airtourssal, és kibérelték az FMH színháztermét, hogy alkalmanként a Malév utasai és vendégei számára előadást tartsanak. Ez indította el bennünk népművelőkben a gondolatot, hogy érdemes lenne ezt a tevékenységet kiszélesíteni, hiszen más utazási irodák is igénylik a folklór programokat. Feltételezéseink igazolására igényfelmérés készítésébe fogtunk – ami akkoriban nem volt szokásban. Tudtuk, hogy Budapesten szinte semmiféle színpadi, zenés táncos folklór produkció nincs külföldiek számára. Egyedül a Gulyás-parti nyújtott ilyen jellegű szolgáltatást: magyaros vacsorát folklórral fűszerezve. Mi mást szerettünk volna: össze akartuk kapcsolni a közművelődést és az idegenforgalmat. Ez később elfogadott gondolat lett, sőt – már akkor a hatvanas évek végén – az Idegenforgalom című lapban, hogy jó lenne, ha Budapesten és más vidéki nagyvárosokban minél több olyan programot kapna a külföldi, ami attraktív, látványos és egyúttal színvonalas is. Első sorban a nagy utazási irodákkal vettük fel a kapcsolatot, akik nagyon nyitottak voltak erre, de gyanakodóak is, mert a hasonló ajánlatok nem voltak elfogadható minőségűek számukra. Ugyanakkor egy főváros hatókörű művelődési ház garanciát jelentett volna nekik is. Ezért mindenekelőtt fenntartóinknak, a Szakszervezetek Budapesti Tanácsának és a Fővárosi Tanács Közművelődési osztályának a jóváhagyását kellett megszerezni, hogy külföldiek látogathassanak rendszeresen az FMH-ba, egy számukra rendezett – a Ház tevékenységétől majdnem teljesen független – előadás sorozatra. Azért kell leszögezni, hogy a Ház működésétől független, mert ez egy más réteg számára, más árfekvésben, más körülményeket igénylő előadás volt, mint a többi rendezvény. Nagyon ki kellett tennünk magunkért, hogy ide tudjuk hozni a vendégeket. Az Országos Idegenforgalmi Tanács, (ma Országos Idegenforgalmi Hivatal) partner volt ebben. Már az első helyszíni szemlén mellénk állt és támogatást ígért, nemcsak erkölcsi-, hanem anyagi támogatást is Az új program fogadására két oldalról is fel kellett készíteni az intézményt: javítani kellett műszaki állagán és propagandáján. Ez utóbbira az Országos Idegenforgalmi Tanács helyeslése és bíztatása mellett propaganda tervet készítettük, melyet felettes hatóságaink el is fogadtak. Mivel eddig kizárólag a Budapest Táncegyüttes, mint hivatásos együttes lépett föl ezeken az előadásokon, és ő bérelte tőlünk a helyiséget, számukra továbbra is fenntartottuk, de további amatőr művészeti együtteseket is megkerestünk, akik láttak ebben a dologban fantáziát. Olyan együttesek vettek részt a sorozat előkészítésében, mint a Bihari Együttes, a Vasas Táncegyüttes, Vadrózsa együttes, az Erkel Táncegyüttes – a budapesti élvonalbeli amatőr együttesek közül szinte mindannyian. Nagy szerepet vállalt ebben a KISZ Központi Művészegyüttes és Rajkó zenekara, az akkor még hivatásos, (de nem hivatásosként működő) Belügyminisztérium Duna Művészegyüttese is. De nem szabad kifelejteni a Csepel együttest, a Törekvés Táncegyüttest és a későbbiekben a Nemzetiségi táncegyüttest, ami külön színfolt volt ebben az egész előadássorozatban. Felmerül az a kérdés, hogy vajon miért voltak ilyen lelkesek ezek az amatőr együttesek? Fontos indíték volt részükről - azonkívül, hogy jó ügynek érezték és mellénk álltak -, hogy rendszeres 57

SZAKMATÜKÖR 3. fellépési lehetőséghez szerettek volna jutni. Nekik szükségük volt ránk, mert egyre inkább hívták őket külföldre, és szerették volna megkeresni azt a pénzt, amiből elmehetnek külföldre. Szerették volna megkeresni azt a pénzt, amiből kimehetnek, amivel a ruhatárukat fel tudják újítani. Nekünk szükségünk volt rájuk, mert a friss amatőr szellemnek a behozása az idegenforgalomba gyönyörű színfolt volt a korábban szokványos hakni műsorokhoz képest. (Nem kevesebbre, mint „ország image” építésére vállalkoztak – külön támogatás nélkül! A szerk.) Amikor az együttes vezetőivel leültünk a programról tárgyalni, bekértük a tervezett műsorokat. Ez nem ment könnyen, hiszen az élvonalhoz tartozó, óriási tehetségű együttes vezetők, koreográfusok nem szokták meg, hogy munkaterveket adjanak le, hogy időkeretbe szorítsák őket kívülről. Mégis – a Vegyipari Dolgozók Együttese kivételével - szinte az egész budapesti élvonal letette a voksát a Folklór centrum mellé. A program nagyon komoly előkészítő munkát igényelt mind a koreográfusoktól, mind tőlünk, hiszen minden műsort, ami bekerült, meg kellett nézni. Az intézménynek minden műsorért, felelősséget kellett vállalni, mind az Országos Idegenforgalmi Hivatal, mind a fogadó utazási irodák felé. Ez utóbbiakkal úgy kötöttünk szerződést, hogy csak akkor teszik a garantált programba a tervezett számokat, ha az e célra szervezett bemutatón az idegenvezetők láthatják azokat. Azok az idegenvezetők, akik nemcsak csoportos formában, hanem egyénileg is hozták a vendégeket -, helyben fizettek. Ez teljesen szokatlan volt az intézményi gyakorlatban. Itt jegyezzük meg, hogy az előadások belépője sokkal drágább volt, mint egy akkori színházjegy. Ami nem véletlen, hiszen a színházak akkor is támogatottak voltak, mi viszont mindenféle támogatás nélkül szerveztük. A korszak ismeretében talán érthető, hogy a legfontosabb teendő volt, hogy a mosdókat, WC-ket – mai szóval – európai szintre kellett hozni. Miután elkészült a belső építkezés, és felújításra került a büfé, sort kerítettünk a propagandaterv realizálására. Koreográfusokból kiválasztott művészeti tanács fogadta el a műsorokat. A művészeti tanács tagjai, például: Vásárhelyi László, Novák Ferenc, Besovár Ernő, Galambos Tibor. Amikor ők adtak elő, ők is vártak kritikát a kollegáktól. A válogatás nem volt mindig vitamentes, de általában teljes konszenzusra jutottak abban , hogy melyik műsor kerüljön a repertoárba. A válogatást bemutató követte, ahol az idegenvezetők és irodák mellett a sajtó képviselői láthatták, hogy milyen programot terveztünk arra az évre. Hatvannyolcban az első nagy sorozat, már százötven előadást jelentett, amiből száz volt már az intézmény saját szervezése, ötven a Budapest Táncegyüttes számára fenntartott fellépési alkalom. Az Országos Idegenforgalmi Hivatal, fölajánlott egy filmet, aminek az volt a címe, hogy „Magyarország üdvözli önt”. A film csodálatosan szép, remek nyersanyagra készült, igazi vendégcsalogató turisztikai film volt. Megalapozta az előadások hangulatát, nagyon szerették a vendégek. Háromnegyed kilenctől kilencig vetítettük a filmet, kilenckor kezdődött a színházi produkció, ami kétszer negyvenöt perces volt, egy szünettel. Ez bevált. Bevált az is, hogy nemcsak olyan naptárt készítettünk az idegenvezetők, a fogadó irodák és a szállodák számára, amin az előadások voltak, hanem olyat is készítettünk, hogy melyik csoport mikor lép fel. Minden együttes programját minden alkalommal - külön színes, táncos fotókkal – adtuk a kezébe az érkező vendégnek. A garantált program azt jelentette, hogy minden a tervek szerint ment: nem úgy volt, hogy föllép, aki föllép, hanem tudni lehetett, hogy aznap a Vasas lép föl, másnap a Bihari Együttes. Egységes színvonalú, tudatosan felépített program volt, az ismeretterjesztő filmtől az előadásokat jelző, színes, informatív, leporellón és állónaptáron át a műsorig. Ennek is jó visszhangja volt. Március-áprilistól minden másnap, júniustól kezdve szeptember végéig pedig mindennap játszottunk. Bevezettük az előrerendelést: naponta reggel nyolctól este tízig, egy hónapra előre lehetett helyet rendelni. Az idegenvezetők és az irodák el tudták készítetni több csoportnak a programját,

SZAKMATÜKÖR 3. előre, hiszen egész hónapra felvettük a rendeléseket. Ez mind elősegítette azt, hogy állandóan növekedett a nézőszám, hogy a hetvenes évek közepére elértük a maximális előadás számot, és a közelítőleg maximális nézőszámot is. 1975-ben 191 előadás volt, és ebből mindössze negyven alkalom volt az, amikor a Budapest Táncegyüttes, mint bérelt előadás lépett föl. Az átlagos látogatottság 380 és 400 között volt, és ebben az előszezoni kevéssé látogatott előadások is benne voltak. Azt az időszakot sem lehetett kihagyni, hiszen az idegenforgalmi évad mindig húsvéttal indul, és akkor zárul, amikor már nem jön vendég. Ezt sohase tudtuk meghatározni. A megbízhatóság azt is jelentette, hogy folyamatosan szolgáltatunk, amikor és ameddig igény van rá. (Már akkor ISO minősítést szerezhettek volna! A szerk.) A program színesítésére – még a hetvenes évek elején – néhány vidéki együttest vontunk be az előadások körébe. Ez azért is lényeges volt, mert szereplési lehetőséghez juttattunk olyan jó – de keveset foglalkoztatott – együtteseket, mint a Dunaújvárosi Vasa és a Szolnoki Tisza Táncegyüttes. Ezek a csoportok új színt jelentettek azzal, hogy egy merőben más programot hoztak. A Szolnoki Tisza bemutatta pl. a Jászság folkrólját , ami szinte egyedülállóan különleges, szép, férfias és attraktív tánc. A Dunaújvárosi Vasas a Dunaújvárosi Vasas a fiatalság varázsával aratott óriási sikert. Azt, hogy melyik vidéki együttest vonjuk be – s ez hozzátartozik a korszak bemutatásához -, nem csak a szakmai szempontok határozták meg. Mindenképpen olyat kellett választani, akik az előadás és az átöltözés után még viszonylag emberi időben hazaérnek, mert ezek a fiatalok másnap dolgoztak. Mi szállást nem tudtunk biztosítani a számukra, ha ők bérelnek, az elvitte volna a tiszteletdíjuk teljes összegét. Körülbelül éjjel 1 órára értek haza, hogy másnap délután újra buszra üljenek, nyolckor itt legyenek, és kilenckor kezdeni tudjanak. Ezek a gyerekek boldogan, lelkesen, a tapsért vállalták ezt, hiszen személy szerint semmit nem kaptak, az együttes fejlesztésére ment a kapott gázsi. Én ezt a hozzáállást az amatőr mozgalom egyik csúcsának éreztem, és ma is azt mondom, hogy ritka jó érzés volt ezeket a fiatalokat ilyennek tudni. (Természetesen mi is igyekeztünk hétvégére beállítani őket, hogy kisebb legyen a teher a számukra.) Ugyancsak fontosnak éreztük, hogy alkalmanként vidéki nagy együtteseket is meghívjunk. Például amikor a kalocsai kiállítás megnyílt, akkor néhány napig a kalocsaiak léptek föl. Külön szín volt a Nemzetiségi Táncegyüttes fellépése. Mielőtt felmentek a színpadra, megkérdezték, hogy milyen nemzetiségű látogatók vannak többségben, és bemutattak számukra ajándékként egy-egy számot. Ha a német volt több, akkor német táncot táncoltak, ha voltak szláv csoportok, akkor csodálatos kólót táncoltak. Ennek óriási sikere volt. A másik igazi kedvenc a Rajkó zenekar volt, akikkel előfordult, hogy megvárta az öltözőnél és óriási ovációval köszöntötte őket a közönség. Azok az idegenvezetők voltak a legjobb társaink, akik minden előadást megnéztek legalább egyszer. Másként készítették fel a vendéget a programra, ha ismerték a repertoárt. . Nem véletlenül nyitottuk meg minden este nyolckor az idegenvezetők és a külföldiek számára a kertben lévő presszónkat. Ez a kerthelyiség agoraszerűen működött, ahol mindenki összejött. Eljöttek olyan koreográfusok is például, akiknek nem volt éppen műsora, de meg akarták nézni a másiknak a programját. Komoly viták is voltak itt, melyeken sokat lehetett tanulni. Voltak kritikus hangok is, ezt is el kellett viselni, de egy valami biztos, hogy ennyi örömet és ennyi sikert még nem hozott semmi az FMH-nak, mint amikor a Folklór centrum teljes erővel beindult. A fentiek tükrében elmondhatjuk, hogy a hetvenes évek közepére stabilizálódott a színvonal. Legalábbis ami a szervezés és a műsorok színvonalát illeti. Ugyanakkor az akció infrastruktúrája távolról sem volt kielégítő. Most már minőségi változást kellett létrehozni ezen a téren is. A többnyelvű leporellókra – az Országos Idegenforgalmi Hivatal segítségével – találtunk szerkesztőt, így tudtuk megcsinálni.

SZAKMATÜKÖR 3. Gyönyörű színes anyagok voltak. Mind a tánccsoportoknak, mind a vendégeknek megelégedésére szolgáltak. A hetvenes évek közepétől kezdve ugrásszerűen nőtt az egyéni – nem csoporttal érkező - vendégek száma, így új célcsoportokat: azaz a szállodai dolgozókat, portásokat, programszervezőket kellett megnyerni, akik meglehetősen idegenkedtek a folklórprogramoktól. Rossz tapasztalataik a különböző vendéglátóhelyeken fel-feltünedező – folklór vacsoraként hirdetett – egy-két páros táncprogramok miatt voltak, amelyek – már tánchoz méltatlan körülményeik (szűk hely, rossz padlózat, nem megfelelő zenei kíséret stb.) okán sem – nyújthattak igazán színvonalas produkciót. Ezek – éppen a színvonalbeli különbségek miatt – nem jelentettek konkurenciát, de ahogy azt az évente általunk megrendezett idegenvezetői értekezleteken is sokan jelezték: a szolgáltatás, a komfortfokozat oldalról maradt tanulni- és tennivalónk. Meg kellett szerveznünk például a taxi diszpécser szolgálatot, amikor már nem csak az autóbuszszal, hanem egyénileg érkező vendégünk is gyakori volt. A hetvenes évek közepén létrehoztunk a Főtaxival egy szerződést, amelynek értelmében este nyolctól éjjel tizenegy óráig állandó diszpécser szolgálatot adtunk, ők pedig biztosították a folyamatos gépkocsi ellátást (a hetvenes években még nem volt olyan túlkínálat taxiban, mint ma). Ha megérkezett a vendégekkel az idegenvezető, rögtön le tudta adni a rendelést a diszpécsernek, s amikor vége volt az előadásnak, taxival tudta hazavinni a vendégeit. Bővíteni kellett a szolgáltatásaink körét arról az oldalról is, hogy aki korábban érkezik, mint ahogy a rendezvény kezdődik, találjon valami vonzó kiegészítő programot. Két gyönyörű kiállító terem is volt az intézményben, adta magát a lehetőség, hogy színvonalas népművészeti fotó vagy népi iparművészeti kiállításokkal töltsük meg. Mivel jó híre volt a Háznak, a Népi Iparművészeti Tanács szinte önként jelentkezett arra, hogy a kiállítások kiválogatásában, zsűrizésében partnerünk lesz. A Népi Iparművészeti Tanács óvó és vigyázó felügyelete mellett a tájegységi kiállítások sorozatát tudtuk megrendezni. Ez számunkra ismét szép és szakmailag fontos feladatot jelentett. Elsősorban azért, mert a tájegység nagyon komolyan vette a budapesti bemutatkozási lehetőséget, az előrelépés lehetőségét látta benne. Másodsorban, mert komplexebbé tudtuk tenni kínálatunkat azzal, hogy amelyik tájegység kiállítása volt, annak a körzetnek együttesét léptettük fel, így a vendégek a népi iparművészetet is megismerhették a tánc és zene mellett. A bemutatók közül csak néhányat sorolnék: legelsőként a veleményi fazekasok, aztán Kalocsa, Sárköz, Heves, Vásárhely – szóval valami egészen különleges szép bemutatkozó sorozat volt az FMH-ban. A kiállítások megnyitója jeles eseménye volt az idegenforgalomnak. Nem hiányoztak róla az irodák, az Idegenforgalmi Hivatal és a Népi Iparművészeti Tanácsig sem. Sajtótájékoztatót tartottunk, ahol az év, a szezon programjait ismertettük, és ez volt számunkra is és a tájegység számára is egy ünnepélyes bemutatkozó fórum. A legnagyobb sikert Kalocsa aratta, de nem maradt el mögötte pl. Sárköz sem. Olyan sokrétű népművészeti anyaggal mesterség- bemutatókkal jöttek a tájegységek, hogy három hónapig, amig a kiállítás tartott mindig volt valami különlegesség, amivel a le tudták kötni a vendégek figyelmét. Természetesen a termékeiket is árusították, de nem csak ezek a termékek voltak kaphatók. A Budapest Tourist segítségével létrehoztunk egy emléktárgy árusító helyet, ahová a Népi Iparművészeti Tanács zsűrizése alapján kerülhetett az áru. Ennél sokkal újszerűbb – abban az időszakban Magyarországon egyedülálló – szolgáltatásunkat a Hungarotonnal kötött szerződésünk tette lehetővé, hogy a vendégek rögtön a program megtekintése után a fellépő együttesek lemezét és kazettáját (természetesen más együttesekét is) megvásárolhatják, szinte hazavihetik emlékbe a frissen élményt. Az ilyen szolgáltatások hallatlanul növelték a program ázsióját. Itt volt a pont, amikor már azt gondoltuk, hogy nem nagyon lehet, és talán nem is igen kell tovább tökéletesíteni a program körüli szolgáltatásokat, de akkor jött az, ami addig nem volt – a

SZAKMATÜKÖR 3. konkurencia. Felbukkantak olyan együttesek és olyan helyek, ahol hasonlóképpen folklórprogramokat kívántak csinálni. Tovább kellett tehát fejlődnünk, ha élen akartunk maradni. Új igényként merült fel azok részéről, akik hozták a vendégeket, a pénzváltás lehetősége. Ez a hetvenes évek végén vetődött fel, amikor már szabadabb volt a valutaügy. Mi a – fennálló rendelkezések értelmében – nem kaphattunk engedélyt, de a Budapest Tourist igen, s mivel az ajándéktárgy árusítást úgy is ők bonyolították, mindennap lehetett pénzt váltani – napi 3 órán keresztül. A jegyeket mi továbbra is forintban árusítottuk, de az idegenvezető dollárkuponra, devizakuponra is tudott jegyet vásárolni. Mi ezt benyújtottuk az Ibusznak, és forintot kaptunk érte vissza. (Ezeknek a kiskapuknak a kinyitása óriási fortélyosságot igényelt. A rendszerváltás után serdült ifjúságnak szinte elhihetetlen, hogy milyen merev szabályozók voltak ilyen egyszerűnek tűnő ügyekben. S nehéz volt ezt megértenie a nyugatról érkező külföldinek is. Az, hogy az FMH csapata méltó körülményeket tudott teremteni a valóban nagyon érdemes folklórprogramoknak, és úgy tudott tenni, mintha minden feltétele adott lenne egy jó szolgáltatáshoz, óriási energiát és leleményességet igényelt tőle. Ez utóbbi szinte nagyobb teljesítmény volt -, s ez jellegzetesen közép-kelet európai sajátosság volt – mint egy reprezentatív, komplex folklór előadás-sorozat éveken át frissen, jó színvonalon működtetni. A szerk.) Nagyon bonyolult volt az elszámolás, de a Gazdasági osztály ezt profi módon csinálta. Komoly érdekeltségi rendszert vezettünk be, hiszen mind az Ibusz, mind az összes többi utazási iroda a csoportoknak a jegyértékéből jutalékot kapott. Ez volt az egyik módja annak, hogy érdekeltté tegyük az utazási irodákat, nem is tehettünk volna mást, hiszen az összes nagy irodák - IBUSZ, Expressz, Volántourist, Cooptourist, Malév Tour -, mind, mind jutalékra dolgoztak. Körülbelül 10% volt az, ami lejött a mi bruttó bevételünkből. Ezen kívül a hozott vendégek száma szerint az idegenvezető egyénileg volt érdekelt. Érdeke volt, hogy minél több vendéget hozzon, hiszen év végén annál nagyobb volt a jutaléka. Ezen mi változtatni nem tudtunk, és őszintén nem is akartunk, mert az idegenforgalomban ez volt a bevett szokás. A rendezvény tartalmának változásában még egy nagy fordulat állt be. Az együttesek műsorai egyre gyakrabban bemutatkozó programok voltak. Valamelyik együttes elkezdte, aztán hólabdaszerűen ment tovább. Amikor például a Bihari együttes egy táncfesztiválra Dijonba utazott, itt mutatta be – mintegy tesztelve azt a külföldiek előtt- először a programot.. Ez mind a vendégeknek, mind a szakmabelieknek óriási esemény volt. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején az amatőr együttesek már nem csak tánctudás, de szervezettség, megbízhatóság oldalról is profi szinten teljesítette. Viszont ekkor már nyitottabbak voltak a határok, rengeteg külföldi fellépésük volt nekik is. Mivel íratlan szabály volt, hogy a külföldi meghívás mindent ver, így nagyon nehéz munka várt azokra, akik az egyeztetést csinálták. Mindig legalább két vagy három amatőr csoportot kellett talonban tartani, vagy a hivatásosokat – a KISZ együttest vagy a Dunát – beugratni az eltávozó együttesek helyére. Ez bizony sok problémát jelentett. Voltak idegenvezetők, akik határozottan ragaszkodtak egy-egy együtteshez. Mivel állandó stábbal dolgoztunk, kialakult az, hogy kik kit szeretnek, kik kit preferálnak. Éveken át az volt a gyakorlat – s ezt partnereink megszokták és építettek rá -, hogy amikor felvettük a rendelést, megmondtuk, hogy ki fog fellépni. Nagyon oda kellett figyelni, hogy ne riasszuk el a vendégeket az állandó cserével, és bizony nem sikerült maradéktalanul. A beugrások, cserék okán az egyes programok színvonala sem volt mindig egyöntetű, voltak rosszabb, voltak jobb előadások. Ha valamelyik együttes nem azt hozta, amit megszoktunk tőlük, más retorzióval nem tudtunk élni, csak hogy csökkentettük előadásaik számát. Azon problémák megoldására, amelyre önerőből nem futotta, az Országos Néptánc Tanácstól és az Országos Idegenforgalmi Tanácstól kértünk segítséget. Mivel az FMH akkor az amatőr művészeti mozgalmak módszertani központja s ugyanakkor a Folklór centrum üzemeltetője is volt, a 61

SZAKMATÜKÖR 3. néptáncmozgalom szemléletének és az idegenforgalom elvárásainak közelítése mindenszempontból érdekében állt. Mindennél fontosabbnak ítéltük, hogy együttműködve tudjuk a program színvonalát helyrehozni, úgy, hogy ez mindenki megelégedését szolgálja. Szólnunk kell a gazdasági kérdésekről is. Szakmai céljaink: az idegenforgalom és a közművelődés összekapcsolása, az amatőr együttesek fellépési-, a vidék bemutatkozási lehetőségének megteremtése mellett nem kis szerepet játszottak az anyagi szempontok sem. A Folklór Centrum egyre fejlődő előadás száma és egyre növekvő bevételei egy olyan kényszerpályára tereltek bennünket, hogy az előadás számok és a látogatottság növelése a Ház egész létének és működésének nagyon fontos feltételévé vált. Általában 130 előadást terveztünk, és általában kétmillió forint körül volt a bevétel, ami néhány százezer forinttal változott csak évente. Ez a kétmillió forint az összes rendezvény bevételének a 80%-át tetti ki, majd a 80-as évre ez még inkább megemelkedett, a százalékarány 90 - 100%-ra módosult. Ezt a bevételt az intézmény nem tudta nélkülözni. Egyfelől mindaz, ami a hetvenes évek elején a Ház rekonstrukciójára (vizes helyiségek, WC-k, szőnyegborítás a fogadóhelyiségekbe, növények az előcsarnokba) fordítódtak, a Ház összbevételéből lettek finanszírozva, de nem csak a Folklór Centrumot szolgálták. Viszont ettől a programtól lehetett várni a ráfordítások visszatérülését. Az a tény, hogy anyagilag az intézmény érdekelt volt a Folklór Cetrum létében, egyértelműen azt jelentette, hogy ebből tudtunk más tevékenységeket, kezdeményezéseket (gyermek-táncházat, koreográfus-portré előadásokat, kiscsoportos népzenei rendezvényeket stb.) fenntartani. (A költségvetési intézmények ilyen – non-profit jellegű, keresztfinanszírozó - gazdálkodása a mai napig jellemző. A szerk.) A Folklór Centrumban úgy sikerült gazdasági alapot teremteni az intézmény egésze számára, hogy szakmai oldalról is nyereséget hozott. Nem csak hogy nem kellett egy közművelődéstől idegen tevékenységgel fuzionálni, hanem nagyon jó lehetőséget biztosított – több évtizedet átívelve – az amatőr néptáncmozgalom felmutatására (határon innen és túl), fenntartására, és továbbfejlesztésére. Az 1980as évek (mint fentebb már jeleztük) változást hoztak. Az amatőrök rendszeres külföldi meghívásai miatt a saját táncegyüttes szerződtetése jelenthette csak a megoldást. Az egységes színvonal, a megbízhatóság most már a főfoglalkozású táncegyüttest igényelte – amely kizárólag a Házban lép fel, és meghatározott számú előadásra kötelezett. S abban a pillanatban mi beléptünk a a hivatásos Folklór Színház státuszába, tehát megszűntünk Folklór Centrum lenni. Az új Folklór Színházban, kezdetben a Hungária Táncegyüttes lépett föl, amit mi hoztunk létre hivatásos táncosokból, akik különböző hivatásos együttesekből váltak ki, és verbuválódtak nálunk egy tekintélyes és rangos táncegyüttessé. A rendszerváltozás utáni helyzetről már nem tudok mondani semmi olyat, ami hitelt érdemlő, hiszen az én utolsó ténykedésem ennek a hivatásos együttesnek létrehozása volt. Zárószóként annyit, hogy a Folklór centrum a maga idejében újdonság volt. Sem Budapesten, sem másutt az országban senki nem csinálta. Senki nem mert amatőr együttesekre egy színházszerű, állandó programsorozatra alapozni. Mi belevágtunk és sikerült. Megteremtettük az idegenforgalom és a közművelődés harmonikus kapcsolatát.

SZAKMATÜKÖR 3.

Székely Éva Gyermekjátszók, játszóházak Az 1970-es években széleskörű kezdeményezések történtek voltak – elsősorban az ifjúság körében népszerű - mozgalmak elindítására. Így kezdődött el a táncházmozgalom, de ugyanez a társadalmi kör hívta életre a tárgyalkotás területén a Fiatalok Népművészeti Stúdióját, s az abból szétsugárzó mozgalma. A Stúdió tagjai a Népművészet Ifjú Mesterei, fiatal ipar és képzőművészek, pedagógusok, néprajzosok voltak, akik együtt próbálták megtalálni, hogy a hagyományőrzés területén mi a helyes út, mit kell megőrizni a jövő számára, - és talán ennél is fontosabb volt számukra az-, hogy hogyan. Ezek a fiatalok - amellett, hogy élték a maguk alkotó életét - , fontos feladatuknak tartották, hogy a felnövekvő generációk megismerkedjenek a hagyományos kultúrával; zene, tánc, és tárgyalkotó művészet terén egyaránt. Úgy vélték, hogy a fogékony kisgyerekkor az, amikor, még nagyon jó hatásfokkal lehet megismertetni, megszeretetni a kultúrának minden szeletét, azt is, amit ma népi kultúrának nevezünk. Ennek a gondolatnak a mentén jött létre - 1976-ban Csillebércen - az első Népművészeti Gyerektábor. A programnak, amit a gyerekeknek kitaláltunk elsöprő sikere volt, mert nagyszerűen ötvöződött benne a népzene, a néptánc és a tárgykészítés - a az évkör ünnepei, jeles napjai köré csoportosítva. Az első csillebérci tábort - 1998-ig - a népművészeti táborok sora követte még, és ennek mentén alakultak ki azok a művészeti táborok is, amelyek 1978-tól - szintén 1998-ig - a történelmi korok eljátszásával nyújtottak élményt és programot a gyerekeknek. Ezek a kezdeményezések és az akkori közművelődési szakma hívta életre azt a foglalkozási formát, gyerekprogramot, amit később gyerekjátszónak és játszóháznak nevezünk. Ezeken a gyermekrendezvényeken - többnyire rendezvény sorozatokon - alkalmi közösségek jöttek össze, és egy jól kitalált, megszervezett program keretében, két-három órát töltöttek együtt. E programok közösségteremtő, nagyon kreatív, önálló alkotásra nevelő, értékválasztásra, érték minták, eszmények és példák befogadására, társadalmilag, értékelhető igényességre nevelnek. Az első gyermekjátszó program (ez szakkörszerűen működött), a MOM Művelődési Házban jött létre 1976-ban. A gyerekjátszó szakkörök egyik eredménye a vasárnapi játszóház 1980-tól hoszszú évekig működött a MOM Művelődési Házban. A vasárnapi játszóház - később a már nagyon elterjedt, de akkor egyedül álló - népművészeti vásárral működött együtt, ahol valóban nagyon színvonalas, hétről- hétre zsűrizett népművészek, kézművesek által készített portékákat lehetett vásárolni, alkotókat megismerni. A program másik vonzata volt, hogy a gyerekjátszó szakkörbe gyermekeiket elkísérő anyukákban is felmerült az igény, hogy szeretnének valami hasonlóval foglalkozni, mint csemetéjük. Így alakult meg 1978-ban a felnőtteknek szóló szövő, kosár-, gyékény és csuhéfonó szakkör. (Ezek a szakkörök további 10 évig működtek ott.) Az 1980-ban induló Budapesti Művelődési Központban - a MOM Művelődési Ház mintájára - kezdettől fogva, hosszú éveken keresztül működött gyermekjátszó szakkör és játszóház és terjedt el egész Budapesten és az országban. A közművelődési intézmények, múzeumok, könyvtárak, iskolák és nyári napközis táborok nagy örömmel fogadták és működtették ezeket a tanórán kívüli, de a neveléshez, oktatáshoz is jól kapcsolható módszereket. A ’80-as évek kultúrpolitikája is erősen támogatta, számos e témájú kiadvány, és módszertani útmutató került a szakemberek kezébe, s így - rövid idő alatt - nagyon sokat fejlődött ez a programtípus. Mind a kulturális, mind az oktatási területen sok későbbi te63

SZAKMATÜKÖR 3. vékenységi forma származtatható belőle. Folyományának tekinthetők a problémás fiataloknak szervezett előtéri programok a művelődési házakban, különféle pedagógus képzések az oktatás területén. A ’90-es években ezen a szálon indultak el gondolatilag - és valósultak meg a gyakorlatban is - a kézműves szakiskolák. A játszóházak szinte töretlenül működnek azóta is. Vannak kisebb és nagyobb fórumok, pl. a Táncház találkozó, a Mesterségek ünnepe, a Pünkösdi sokadalom és számos - alkalomhoz kötött - művelődési házi és iskolai program, melyeknek állandó velejárója a játszóház. Ugyanakkor egy új jelenség is jelentkezett ebbe a programkörbe; a multi cégek, nagy bevásárló központok is szívesen fogadnak és hívnak meg – alkalmanként - bemutatóra, foglalkozásra, játszóházi programokat. Kezdetektől fogva az a személyes tapasztalatom is, hogy az ilyen lehetőségekre és találkozásokra nagyon nagy szükségük van a gyerekeknek és szüleiknek. (Az elmúlt idők során ezzel a jelenséggel kapcsolatban nagyon sok módszertani tapasztalat halmozódott fel, amiről talán egyszer érdemes lenne bővebben beszélni.) Figyelemmel tudtam kísérni azoknak a gyerekeknek a sorsát, akik az első gyerekjátszó szakkörökben, a MOM Művelődési Házban, illetve a BMK-ban, vettek részt. Nyugodtan állíthatom, hogy azok az élmények és találkozások, amelyek a játszóházi program során érték őket, meghatározták az életüket, pályájukat. 1979-ben Tojásírás, Batikolás címen egy kis könyvet írtam. Ezt a könyvet lefordították németre és 1981-ben bemutatták egy magyar expón Hamburgban, ahol magam is jelen voltam. A helyszín egy nagy áruház volt, ahol a könyv ismertetése mellett, a húsvétra készülő érdeklődőknek bemutatót is tartottam. Nagyon irigyeltem, részben a gyönyörű áruházat, részben azt a kereskedői szemléletet, hogy ilyen dolgokkal lepik meg a közönséget. 2001-ben a Sugár áruház egy ugyanilyen rendezvényre hívott meg, és ennek a programnak 2002-ben is volt folytatása.

Székely Éva: GYERMEKJÁTSZÓ A MOM Szakasits Árpád Művelődési Központban (Gyermekfoglalkozások Budapesten, szerk. Kövessi Erzsébet BMK 1981) A közösség, illetve a közösségteremetés problémája nagyon érdekel. Foglalkozásomra nézve népművész vagyok a fővárosban. De mint ilyen, jártam a falvakat, kisebb városokat, gyakran találkoztam tradíciókat, hagyományokat ápoló közösségekkel, bevallom, sokszor irigyeltem tagjait. Mi itt a városban ritkán keressük, és még ritkábban találjuk meg az alkalmat a meghitt együttlétre. Régebben olvastam. J. M. Lotman írta: "Az ember élni akar, az emberiség életében akar maradni. Ezen az elemi igazságon nyugszik az ember viselkedése és a világtörténelem. A termelés állandóan elmarad az igényektől és az emberiség fejlődése ilyen körülmények között zajlik. Ennek ellenére az emberiség történelmét vizsgálva csodálkozunk, hogy bármily messzi múltba is hatoljunk, a közvetlen termelés mellett az emberiségnek mindig tellett az erejéből művészetre, elméleti gondolkodásra, a megismerésre és az önmegismerésre. Ha az egyes ember biológiai létezése szempontjából elegendő is bizonyos természeti szükséglet kielégítése, közösség – bármilyen legyen is az –nem létezhet kultúra nélkül. Bármely közösség számára a kultúra nem pótlék a létminimumhoz, hanem egy szükséges állapot, amely nélkül nem létezhet." Eddig az idézet. Lotman ebben a pár mondatban témánk mindkét kérdésére kitér. Vajon miért van szükség kultúrára?... közösségi kultúrára... új típusú közösségi kultúrára. Ami más, mint az iskola, vagyis a hivatalos, intézményes kultúraközvetítés. A jelenlegi iskolai rendszerben a komplex nevelés csak részben, kísérleti szinten valósul meg, vagy egyálta-

SZAKMATÜKÖR 3. lán nem is kerül szóba az oktatási feladatok lineáris rendszerében, melyet közvetlenül a társadalmi követelmények diktálnak. A kreativitás, mint önmegvalósítás az ifjúság igénye. Ebből adódik a gyerekjátszók, játszóházak, kísérleti gyermekstúdiók léte is. A gyermeknevelés, emberré formálás gyakorlati módszerére ugyanakkor másik vonatkozásban igen nagy a társadalmi igény. A most szülővé váló generációk végigszenvedték a nevelési elvek többszörös változatát: a kettős, hármasnevelés minden bizonytalanságát. A játszóházak, gyerekjátszók feladata így tehát nagyon összetett. Egyszer a fiatal szülőnek kell modellt adni, hogy felismerjék a folytonosan változó világ változó tennivalóit. Másrészt, és inkább elsősorban, segíteni kell a felnövekvő nemzedéket, hogy megfelelő magatartásformákat alakítson ki, és játszva, modellezve ismerje meg, sajátítsa el a való életet. Már az előbbiekben említettem, hogy erre a komplexitásra az iskola egyedül nem képes, ezért az iskolával karöltve a közművelődés vállalta fel ezt a feladatot, egyelőre ugyancsak kísérleti szinten. Mit is takar a szó: Gyerekjátszó. Régi értelemben a faluszéli réten a nagyobbacska gyerekek közös játékát. Ma kreatív módon kiegészül a kifejezés értelme is. Egy olyan közösséget jelent általában közművelődési intézményben (művelődési ház, klubház, könyvtár, stb.), ahol a város vagy kerület legkülönbözőbb iskoláiból összejönnek a gyerekek. Alkotó közösséget hoznak létre, az esetek többségében alkalmit, de minden esetre érvényeset. Érvényességének kulcsa a felnőtt vezető (animátor), aki részben segíti a közösség létrejöttét, és konstruktív módon segíti az adott foglalkozási forma alapstruktúráját. Ehhez a felnőtt vezetőnek akár vizuális, manuális, dramatikus vagy mozgásos a segítési feladata, modellje három alapvető tulajdonságú: 1. nyitott, 2. kombinatív, 3. egységesítő. Leglényegesebb a második, amely lehetőséget ad a különböző elemek kapcsolására, így a gyerekben olyan képesség alakulhat ki, hogy ne csak a konkrét, jól körvonalazott minta, modell után tudjon dolgozni, hanem ő maga is létrehozzon, kitaláljon. Ettől kezdve nem a kényszer, hanem az alakító kíváncsiság hozza őket a játszóba, játszóházba. Nem a versenyért, hanem az együttlétért, az együttműködésért. Fontosnak tartom a gyakorlatban, tehát a konkrét megvalósulásban eltöltött tapasztalatom rövid ismertetését. 1976-ban a MOM Művelődési Központ lehetőséget és helyet adott a gyermekjátszó létrehozására. A MOM gyárban és a XII. kerületben hirdettük az alakuló szakkör tematikáját. A tematikát a néprajzra, a népművészetre mint jelentős kulturális örökségünkre alapoztuk. A munkatervünk a naptári napfordulókhoz kötődött. Így ősszel a betakarítással, szürettel, az ehhez kapcsolódó szokásokkal foglalkoztunk, és azt megismerve próbáltuk megkeresni helyét a mai életünkben. Mi is gyűjtögettünk bogyókat, magokat, leveleket, füveket, száraz virágokat – bekapcsolódtunk az ezerjófű akcióba – túl azon, hogy a terméseket meghatároztuk, elkezdtünk velük játszani: nyakláncot fűztünk, játékot készítettünk belőlük, szárazvirág kompozíciókat próbáltunk kialakítani. Mint a falusi gyerekek, felfedeztük közösen a kezünk ügyébe került dolgokban a játék lehetőségét. Az első foglalkozásra kb. 40-50 gyerek jött el. Nagyon vegyes korúak és érdeklődésűek. A totyogó óvodástól az úttörőig, mint az orgonasípok. A foglalkozás négyórás volt. Az első két órában mindig vizuális, manuális játszásra adtunk lehetőséget. Ennek az általában egyhelyben ülését, izgalmát próbáltuk a másik két órában mozgásos népi-játékokkal, népszokások dramatizálásával, bábozással feloldani. A naptári jeles napok múlásával sorban megismertük a népszokásokat, így bővült a gyerek néprajzi, tárgyi, funkcionális, kivitelezői ismerete. Ezért mi magunkban – bár biztos nem mi találtuk ki – alkalmazott néprajznak neveztük ezt a tevékenységet. 65

SZAKMATÜKÖR 3. Tapasztalat: A totyogó óvodásból ötödikes úttörő lett, és még mindig együtt játszunk, mert játszani jó, és ha közben gondolkodunk, dolgozunk, szabadon alkotunk, játékos módon tanulunk meg, sajátítunk el mesterségeket, technikákat: ha nem is úgy születünk, előbb-utóbb kreatív emberekké válunk. Nem feladatom, hogy bizonyítsam ennek fontosságát, de úgy gondolom, hogy a tudomány, a művészetek, a mindennapi élet veszi hasznát a gyermekkor nyitottságának. A MOM Szakasits Árpád Művelődési Központ vezetősége és munkatársai szakmai szeretettel, a fejlődés, a továbblépés felismerésével támogatták ezt a programot. 1980-ban a Népművelési Intézet és a Művelődési Minisztérium anyagi és erkölcsi segítségével indítottunk új programokat "Gyertek játszani!" címmel. A vasárnapi játszóház 5-14 éves korú gyerekeket vár, lehetőséget kapnak itt általános iskolai amatőr csoportok (színjátszók, táncosok, bábosok). Ezenkívül a délelőtti játékok nyitottsága és sokfélesége széleskörű: vizuális, manuális, dramatikus, mozgásos (aprók tánca) lehetőségeket biztosít az ifjú résztvevőknek, illetve az őket kísérő felnőtteknek. Ezt játszottuk a gyerekekkel címen kiállítást tervezünk 1981. május 31-én, a gyermeknapon. Ezúton szeretnénk összegezni és az érdeklődőknek bemutatni játszóházi tapasztalatainkat.

Vély Tiborné Játszóház és rendhagyó játszóház (Megjelent a Budapesti Népművelő – 1981/4-es számában) A művelődési házak szerepéről mostanában sok szó esik, több, mint a hőskortól számítva eddig. Mi a feladata? Feladata-e, amit csinál?... és így tovább. valójában mindent csináljon jól, amit a közművelődés szempontjából tesz. A MOM Szakasits Árpád Művelődési Központban tavaly óta rendszeresen Játszóház működik vasárnap délelőttönként. Ez Jó! A Játszóház – mint szó – nincs régóta a szótárunkban. A fogalmat - amit takar – ismerjük, noha intézményesen csak néhány éve találkozhatunk vele. Sajnos, a találkozási lehetőségek elég ritkák, ami a játszóházak helyét illeti, pedig szerte az országban igen nagy szükség lenne arra, hogy gyermekeink válogathassanak a számukra felkínált játszólehetőségek között; ők maguk dönthessék el kóstolgatás után, hogy a sok kínálatból mivel foglalkoznak szívesen – később sorsukat is eldöntheti, ha megtanítjuk őket arra: saját magukat ismerik meg azáltal, hogy dönteni tudnak, mi a jó, mi a legmegfelelőbb számukra. A MOM Szakasits Árpád Művelődési Központban a szabadidő hasznos eltöltése mellett hétről hétre ismerkednek a gyerekek – a kísérő felnőttek is – a népi kézművességgel. A Játszóház programjai egy-egy téma köré csoportosulnak, pl. Játék az agyaggal, Szövés-fonás, Termények. Két téma köré csoportosított Játszóházzal ismerkedünk meg most: a népi kézművességre épülő formával és a MOM Napok címen futó pályaorientációs játszóházzal. Nép kézművesség címen változatos a kínálat. Már a földszinti előtérben vonzó látvány a földre terített, több méter hosszú hullámpapír, körülötte a térdelő gyerekek, akik akár az alapra, akár rajzlapra színes zsírkrétával rajzolhatnak. A Zsebjátszó idei találmány: az óvodáskorú gyermekek külön foglalkoztatója. Vezetője Nagy Katalin, aki hozzáértéssel, lelkesedéssel, türelemmel és nem utolsó sorban szeretettel foglalkozik a kicsinyekkel. A zsebjátszóbeli foglalkozásoknak külön témájuk van, a mostaninak „Tente baba, tente”. Pólyásbabák pólyában, anélkül, kicsiben, nagyban láthatók mintának falra akasztott, fakeretre feszített zsákvásznon, mellettük az elkészíthető papírbábok anyaga kikészítve. A kellékek: kartonpapír, rajzlap, színes kézimunka papír, tarka selyempapírok, számolókorongok,

SZAKMATÜKÖR 3. csipkés szekrénycsíkok, ragasztó, hurkapálca, ceruzák, tortapapírok egy külön asztalon találhatók. Az igénylők az anyagszükséglet mellé sok jó tanácsot, segítséget is kapnak Nagy Katalintól. Az érdeklődés óriási. Az elkészült bábokat látva kiderül, hogy a látogatók tovább fejlesztik az ötleteket, variálják a díszítéseket, tehát egyénivé varázsolják a sablonokat. A gyerekeikkel együttdolgozó szülők látványa önmagáért beszél. A Játszóház többi foglalkozása a művelődési központ emeletén található. Aki nem tudja nyomban eldönteni, hogy melyik munkát, illetve szórakozást válassza, az beülhet a színházterembe, ahol rajzfilmeket vetítenek. Az emeleti hosszú folyosón jobbról, balról termek nyílnak. Hogy bent milyen foglalkozás folyik, azt elárulja az ajtó fölé szerelt táblácska. Bárány Mária gyékényszövésre tanítja a gyerekeket. A szobában található asztalok felfordítva, lábaikra szerelve a felvevő szál. Kb. 20 gyerek sző, megosztva az asztalokon: szatyrot, lábtörlőt, falra való díszt. Nem mindennapi munka: figyelem, fegyelem kell hozzá. A szövő gyerekek elmélyülten és eredménnyel dolgoznak. A másik teremben nagy a nyüzsgés: szülők, gyerekek válogatnak a hosszú asztalra öntött, fél mázsára rugó termény között. Puskás László ma a terménybáb készítését végzi a résztvevőkkel együtt. A mester és a tanítványok ötletei vetekszenek. A félbe vágott tökből vitorlás hajó, a gömbölyű sütőtökből körhinta, káposztából, céklából „tüllruhás” balerina, sok-sok állatfigura, öreg és pólyás hagymafejből, jármű zöldpaprikából, óvodányi baba kerül ki a kicsik és nagyok keze alól. Itt látszik, hogy milyen dús fantáziával rendelkezik az ember, ha módjában áll azt valamiképpen realizálni. Nádas Mária körül gyékénybabákat, gyékényállatokat, rafiából készített figurákat és tanulni vágyó gyerekeket találunk. A gyékényt leveleire szedik szét, az abból készülő tárgyak fennmaradnak a víz színén. Így a kis látogatók szívesen gyártanak csónakot, hajót, tutajt, hiszen azok a tárgyak funkcionálnak később is. Mitsuti San japán papírhajtogatását rengetegen figyelik és csinálják. Akik ülnek, azok szerencsések, de állva is hajtogatnak sokan. A hátrább levő sorokban csak lábujjhegyre állva és nyaknyújtva látják Mitsui San boszorkányosan ügyes kezét, de azok sem tágítanak, hiszen olyan rafináltan „font” kockák, figurák készülnek, hogy mágnesként vonzzák a látogatókat. Szinte kihaltnak tűnik az emeleti előtérben elhelyezett agyagozó, ahol 3-3 nagy asztal mellett 20-24 kisgyermek gyúrja, formálja az agyagot, és a Tanítóképző Főiskola hallgatóinak segítségével életet mintáz bele. Gyermekek által festett, kedves, mesejeleneteket ábrázoló képekkel teli paravánok mögött több asztalnál ülnek gyermekek, és beretvás András képzőművész irányításával ki-ki tetszés szerint fest, amihez éppen kedve van. Ki mesemozi-élményt, ki az esti mesét illusztrálja, ki a családját festegeti. Nyugodt és viszonylag csendes környezet ez, bár néhány méterről, a kupolából behallatszik a talpalávaló muzsika, a Táncház vígassága. A Táncház hangulatát a Virágvölgyi együttes teremti meg. Mikor pedig Lőrincz Bea és csatai László táncolni kezd a gyerekekkel, a hangulat szilaj jókedvvé fokozódik. hatalmas tömeg vesz részt ezen a programon is, és a táncoló gyermekekkel együtt tanulják és ropják a papák, mamák, nagyszülők szinte önkéntelenül. Nézni is elfárad a szemlélő, de úgy látszik csak nézni, mert akik csinálják, fáradhatatlanok, tanulékonyak és ügyesek. A 11 helyen működő és 10 féle lehetőséget kínáló komplex gyermekfoglalkozás mintaszerű közművelődési forma. A házban megforduló gyermeksereg végigjárja a termeket, és tetszésének, életkorának, kézügyességének megfelelő 2-3 helyen dolgozik is. A rengeteg költséget, előkészítést igénylő játszóházi programok busásan megtérülnek akkor is, ha csak annyit látunk meg belőlük, amennyit az esetenkénti 480-500 fős tömeg: alternatívákat a szabadidő hasznos eltöltésére. Ez nem kevés, és ami mögötte van, az sokkal több: a kézügyesség, a fantázia fejlesztése, az ötletek birtokba vétele, a különböző anyagok és azok felhasználhatósá-

SZAKMATÜKÖR 3. gának megismerése mellett a szülővel való együttmunkálkodás lehetősége, és a közösségben szerzett öröm által a társadalomban való élés jó iskolája. Mi felnőttek magunkról tudjuk a minőségi különbséget a hajlandóságból végzett munka és a kényszerű között. Holott a kényszerűt is magunk választottuk, oka régebbi és mélyebb: pályánk indulásánál befolyásolták negatív tényezők. Ismerjük meg gyerekeinket, és adjunk nekik lehetőséget önmaguk megismeréséhez, hogy náluk kiküszöbölődjön a negatív tényező! Többek között ezt szolgálja az évente kétszer (őszszel és tavasszal) megrendezésre kerülő pályaorientációs játszóház. A művelődési központ épületének belsejét is megváltoztatja a rendhagyó téma. A kupolában – ahol máskor a táncház működik - a fal mellé körberakott hatalmas tablók hirdetik a MOMban előforduló szakmákat. Kinagyított fénykép mutatja be a dolgozót is munka közben. A tabló alatt asztal, rajta megmunkált munkadarabok, a szakma jellemző reprezentánsai. A terem közepén, egy asztalon színes, különböző méretű óraszámlapok, mutatók halmozódnak, melyekből a látogatók válogathatnak, összerakhatják, el is vihetik. A teraszra nyíló ajtók közelében és a teraszon vízszintező és magasságmérő geodézia műszereket állítottak fel, melyeket a látogatók használhatnak. Az emeleti szobákban miniatűr MOM-ot varázsoltak a berendezők. Az első helyiségben önvizsgáló lehetőségek vannak: egyszerre 35-40 gyermek részére biztosított elektromos feleltető készüléken próbálhatják ki, hogy a 14 kérdésből álló tesztre hogyan válaszoltak minőségileg. A pálya és szakma ismertetésére vonatkozó kérdéseket úgy állították össze a szakemberek, hogy a 4. osztálytól a 8. osztályig választhassanak a gyerekek. Ügyes szemmérték-próba lehetősége színesíti az elméleti elfoglaltságot: különböző furatú kerek alapra különböző átmérőjű hengerek illeszkednek. A hengereket kiöntik a furatból, a gyerekek néhány másodpercig nézik, majd időre kell visszarakniuk a hengereket a furatokba. A terem távolabbi végén elektromos reszelőgép áll, amely ugyancsak a szemmérték próbáját szolgálja: reszelés közben, ha a munkadarabot a vízszintestől akár jobbra, akár balra elbillentik, kigyullad a jelzőlámpa. A terem tömve, és tömeg áll az ajtóban is, várva hogy sorra kerüljön. Fekete függönyökkel elsötétített teremben lézerekkel ismerkedhetnek a látogatók. A gyerekek, de a felnőttek is nagy élvezettel kezelik a belső tükrös, távirányítású lézert, a sugarakat a falra vetítik. Távolabb asztalra rakott apró készülékek segítségével, opto-elekronikai profil-prizmákat, csiszolt lencséket, vákuumgőzölt rétegeket vizsgálhatnak. Nyugodtabb légkörű terem következik, ahol számítógéprendszert állítottak fel. Játékprogramot tartalmaz: „Bölényvadászat”-ot játszanak vele a gyerekek. Óriási az érdeklődés. A harmadik helyiségben logikai játékokat kínál Brüll Edit és Nagy István. Betűrejtvényeket, szórejtvényeket, számrejtvényeket, ábrarejtvényeket készítettek korcsoportonként, hogy a kisebbek és a felnőttek egyaránt részt vehessenek a játékban. Sok-sok MOM szakember áll az érdeklődök rendelkezésére minden teremben: szakszerű, figyelemfelkeltő, érdekes és közérthető felvilágosítással szolgálnak a pályaválasztás könnyítésére és pályaorientáció érdekében. Hogy a rendhagyó játszóház is játszóház legyen, és a pályaválasztó korosztályon kívüliek is megtalálják az érdeklődésüknek leginkább megfelelő lehetőséget: a színházteremben a mesefilmek vetítése mellett dokumentumfilmet forgatnak a MOM múltjáról, jelenéről, jövőjéről. A kisebbeknek rajzolási lehetőségük van. Hosszú asztaloknál agyagozhatnak is. A Zsebjátszó is működik, aktuális címmel: Mi leszek, ha nagy leszek? E cím égisze alatt színes sztaniolból űrhajókat és űrhajós papírbábokat készítenek az óvodás korúak és szüleik. A rendhagyó játszóház ezer látogatót vonzott az idén. Hatása később mutatkozik meg. Biztos, hogy számtalan fiatal a látottak alapján néhány napig a MOM-ban készül dolgozni. Bí-

SZAKMATÜKÖR 3. zunk benne, hogy lesz sok olyan fiatal is, aki valóban a MOM-ban találja majd meg a munkáját. Úgy tűnik, hogy a MOM Munkaerő-gazdálkodási és Oktatási Osztálya által biztosított, a pálya –orientációt szolgáló játékos és aktivizáló lehetőségek beváltak, jó lenne, ha követőkre, továbbfejlesztőkre találna ez a forma.

Kövessi Erzsébet – Vély Tiborné: Gyermekfoglalkozások a budapesti művelődési otthonokban (Részletek a Gyermekfoglalkozások Budapesten c. kiadványból, szerk. Kövessi Erzsébet 1981, Budapest, BMK) Az utóbbi öt-hat év alatt szinte megháromszorozódott a gyermekeknek tervezett programok száma. Szinte minden művelődési otthon feladatának érezte, hogy a gyermekek számára sajátos, a korosztályi igényekhez alkalmazkodó tevékenységi formákat szervezzen, és hogy rendszeres, a korábbi gyakorlatnál sokkal változatosabb, differenciáltabb módon tegyen eleget ennek az örvendetesen cseperedő társadalmi szükségletnek. Mert maga az igény egycsapásra társadalmi szükséglet formájában fogalmazódott meg: egyszerre sokfelől érkezett, és jellemző volt rá a tömegesség is. Épp ezért nem volt nehéz eleget tenni a várakozásnak, hiszen minden kezdeményezést siker koronázott, gyakran a színvonaltól függetlenül is. A művelődési otthonok egyre gyakrabban teltek meg gyermekekkel, akik hálás befogadói lettek mindannak a kínálatnak, amit elébük tártak. A gyermekek jó közönségnek bizonyultak és ezt a rendezők is hamar észrevették. A kis látogatók válogatás nélkül játszanak, báboznak, bütykölnek, balettoznak, táncolnak népi- és társastáncot, nézik a mesefilmeket, és harsányan nevetnek a nem túlzott gondossággal válogatott bohóctréfákon ugyanúgy, mint a bábjátékokon, bűvészkednek, és szakkörre járnak. A „mindenevők” jó étvágyával fogadják azt, amit kapnak, és ezáltal teljesen ki vannak szolgáltatva a programtervezők, szervezők ízlésének. Mindez igen megnöveli a gyermekek szabadidő tevékenységével foglalkozó közművelődési szakemberek felelősségét, és azokét az intézményekét is, amelyek vállalkoznak az egyre növekvő igények kielégítésére. A művelődési szokások gyermekkorban kialakuló struktúrája valószínűleg komoly hatással van a későbbi felnőtt életmódjára is, de mindenképpen meghatározó szerepet tölt be az ifjú választásaiban, amelyek az egyéb társadalmi hatásokkal és személyiségtényezőkkel együtt hozzák létre társadalmi helyzetének kulturális hátterét. A gyermek közművelődés vizsgálatánál mindenekelőtt tudomásul kell vennünk, hogy a többiektől számos ponton eltérő sajátosságokat mutató rétegről van szó. Mindenekelőtt korosztályi sajátosságait tekintve nem egységes, és igen sokféle szempont szerint csoportosítható a szolgáltatásainkat igénybevevő gyermekanyag. A háromtól tizennégy évig terjedő időhatár már önmagában is igen nagy, tizenegy évet ölel fel. Ha azt vesszük, hogy ebben az időszakban zajlik le a szocializáció egyik legintenzívebb szakasza, hogy ezekben az években kell végigjárnia az egyénnek a társadalmiság alkotó alakításának útját, hogy ez alatt az idő alatt válik a beszélni tudó élőlény közösségi életre alkalmas emberré, a társadalmiság képessége ezalatt alakul készséggé, mindennek érdekében bizony igen sok mindennek kell történnie ebben az életszakaszban. A tevékenység szervezői legtöbbet arról panaszkodnak, hogy igen nehéz homogén csoportot létrehozni ebben a korosztályban. Szinte évenként, félévenként változnak a jellemző tulajdonságok, az érdeklődést meghatározó motivációk. Még magát az óvodás kort sem lehet egységes szakasznak tekinteni. Éppen a közművelődés szempontjából különülnek el a tevé-

SZAKMATÜKÖR 3. kenység jellegét befolyásoló célok. Alig akad olyan közművelődési forma, amely óvodások és kisiskolások, avagy alsó- és felső tagozatos kisdiákok számára egyaránt kielégítő volna. Az is egyre inkább nyilvánvaló lesz a gyermek közművelődés szervezői körében, hogy a kiscsoportos, intenzív formáknak ezeknél a korosztályoknál van a legnagyobb szerepük. A tömegprogramok és a meghitt játékos foglalkozások megfelelő arányának kialakítása még – úgy tűnik – várat magára, mint ahogy a szórakoztató, az ismeretszerző és a testkultúrát fejlesztő formák pontos kimunkálása, az igényeknek megfelelő integrálása is a jövő feladata. Az ízlésnevelés, a hagyományőrzés, a gyakorlati ismeretek és az alkotó művelődési programok mind-mind sajátos vetületben jelentkeznek ezeknél a korosztályoknál. Sehol nincs olyan nagy szerepe az önmegvalósítás, önkifejezés biztosításának, mint a gyermekeknél, de ennek módszertana, és még gyakorlata is jóval alatta marad a lehetőségeknek a jelenlegi közművelődés feltételei között. Meglepetéssel fedezzük fel az alkotó gyermeket, és gyakran épp a csodálkozásunkkal, zajos felismerésünkkel szabunk határt alkotó kedvének. Játékos programokkal serkentjük fantáziáját, és ha nekirugaszkodik, bizony nem mindig tudunk elég magasra szárnyalni vele. A gyermek közművelődés pozitív konjunktúráját mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nagyon sok a kísérleti program. Szinte minden jelentősebb művelődési otthon kötelességének érzi, hogy kipróbáljon valami újat. Örvendetes még, hogy ez az új többnyire sikeres is. A Belvárosi Ifjúsági Házban az ELTE-vel közösen folyik kísérletezés. Ez a program kettős céllal született: egyrészt a jövendő népművelőknek nyújt lehetőséget korszerű közművelődési formák kipróbálására, másrészt általános iskolások részére, komplex vezetési módszerek felhasználásával kommunikációs és látáskultúra fejlesztő gyakorlatok és testkultúrát szolgáló sportfoglalkozások adnak módot a sokoldalú személyiségfejlesztés megvalósítására. Hetente mintegy 200 gyermek vesz részt ezen a mindenképp újszerű programon. A II. kerületi Művelődési Központban mintegy a képzőművészeti tábor folytatásaként 14 gyermek részvételével animációs filmklub működik. Már az első év eredménye is figyelemre méltó: önálló munkájukat a MOKÉP megvásárolta. A XXI. kerületi Ifjúsági Klubházban Gyermekfilmek Klubja van, 20-30 gyermek részvételével. A XVIII. kerületi Fonó Művelődési Házba fotószakkörre járhatnak a gyerekek szintén kísérleti program keretében. Az alábbi szakkörök és gyermekklubok semmivel sem érdektelenebbek, mint az eddig felsoroltak, de előfordulásuk olyan szórványos, hogy inkább csak megemlítjük őket. Egyrészt örömmel adunk hírt létezésükről, másrészt követendő példának tekintjük őket. A Ságvári Endre Művelődési Otthonban általános iskolások klubja működik 20-tól 100 résztvevővel. Tanítási szüneti napokon gyermekklub van a Fővárosi Gázművek Művelődési Házában, ahol esetenként 40 gyermekkel foglalkoznak. A KPVDSZ Művelődési Központban havonta egyszer Delta klubot szerveztek. A Fővárosi Művelődési Házban egyebek között bütykölő körrel is találkoztunk. A Fáklya Klubban kísérleti jelleggel Tizen Túliak Vasárnapi Klubja működik, ahol a résztvevők találkoznak sportolókkal, színészekkel, tv bemondókkal, népművészekkel és komplex vetélkedőket rendeznek a klubtagok részvételével. A Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár Művelődési Házában a már másutt említett szakkörökön kívül rádiós, esztétikai és diákklub működik. A XX. kerületi Művelődési Otthonban fedeztük fel a másik rádiós kört. A Bartók ’32 Galériában a Galéria Ifjú Baráti Köre havonta egyszer jön össze (40-50 fővel), hogy a kiállításokat szaktanárok vezetésével tekintsék meg, a látottakat a kiállító művész, vagy a kiállítás szervezőjének segítségével megvitassák. Sort kerítenek a társművészetek bevonására is. Vállalkozásuk szintén kísérleti jellegű. A XX. kerületi Művelődési Otthonok Igazgatósága Ovi Klubot szervezett Levente Péter szakmai irányítására és tevékenységére építve. Kezdeményezésük kísérleti jellegét elsősorban a korosztály rendszeres bevonása jelenti. Itt említjük meg a Mosolygó Antal Művelődési Ház 70

SZAKMATÜKÖR 3. Bóbita zenei óvodáját, ahol az óvodás korosztály hallásának, ritmusérzékének, zenei ízlésének fejlesztésére, a zenei előképző anyagának óvodás korosztályra adaptálásával, a dal, a ritmus, a játék eszközével folynak a foglalkozások ezúttal is hangsúlyozottan kísérleti jelleggel. Óvodával 18 művelődési háznak nincs kontaktusa. A többi 29 intézmény 1-28 óvodával tartja a kapcsolatot. A XXII. kerületi Művelődési Házak Igazgatósága a kerület 14 óvodájában havonta rendszeresen tart bábelőadást, nagy létszámú óvodákban kétszer-háromszor is, egy-egy alkalommal 30-40 gyermek részvételével. A műsortervezésnél figyelembe veszik a 4-6 éves korú gyermekek értelmi, érzelmi szintjét, érdeklődését. Az előadások utáni spontán rajzokat a bábművész – aki gyermekpszichológus is – értékeli, további munkájához felhasználja. Ugyanitt a kerület óvónői részére „C” kategóriájú báboktatói tanfolyamot tartanak a népművelési Intézet munkatársainak bevonásával. Szintén az óvónők részére bábkészítő tanfolyamot szerveztek ugyancsak a Népművelési Intézet munkatársainak közreműködésével. Iskolaelőkészítő jellegű tevékenységben 6 intézmény vesz részt. Formái: két helyen nyelvi óvoda, egy intézménynél az óvodába nem járó gyermekek foglalkoztatása, egy helyen rendszeres tanfolyam a téma megnevezése nélkül, egy másik kerületben a zenei óvodával közösen szervez programokat a művelődési ház. Ezeknél a korosztályoknál még nem válik szét a szórakozás, a művelődés és az alkotás igénye – talán azért, mert a korábbi rossz gyakorlat nem befolyásolja választásukat – hiszen a jól felépített gyermekprogram mindháromnak egyszerre tesz eleget. A mi dolgunk megőrizni és továbbfejleszteni az újonnan formálódó szakterület eredményeit. Nagyon fontos a korosztályi sajátosságok figyelembevétele, a rendszeresség, az egymásraépülés és az, hogy a gyermekek soha ne csalódjanak várakozásukban. A holnap közművelődésének aktív résztvevőit neveljük minden egyes gyermekrendezvény alkalmával és ennek felelőssége már nem az iskoláé, nem is a családé, hanem egyedül a mienk.

Legéndy Miklósné Kreatív szakkörök a II. kerületben (Megjelent a Budapesti Népművelő 1979/3-4-es számában A II. kerületi művelődési központ hosszú évek óta egyik legfontosabb feladatának tekinti, hogy lehetőségeket biztosítson a gyermekek számára szabad idejük kulturált eltöltéséhez. A rendszeres gyermekszínházi előadások, klubdélutánok, vetélkedők mellett különböző, kifejezetten gyermekeket érdeklő szakköröket is működtet. A szakkörök közül kettőt szeretnék kiemelni, melyek különösképpen segítik az alkotókészség kibontakozását. Második éve működik gyermek animációs filmszakkörünk. Vezetője Varsányi Ferenc filmrendező, a Pannónia Filmstúdió munkatársa. A gyerekeket 5-8. Osztályos tanulók közül választottuk ki. A felvételnek egetlen szempontja volt, hogy jól rajzoló, élénk fantáziájú gyermekek kerüljenek a szakkörbe. A rendkívül népszerű csoport tagjai különböző szituáció-játékokban vesznek részt, filmjeikhez maguk készítik a forgatókönyvet, maguk rajzolják, festik, és filmre is veszik az általuk elképzelt jeleneteket, végül a vágás mesterségét is megtanulva, végleges formába öntik a már elkészült anyagot. Munkájukról a televízió gyermekműsorában már beszámoltak és bemutatták az általuk készített néhány perces filmeket is. Egy-egy foglalkozáson teljes és szabályos filmfelvétel folyik: rendezővel, világosítókkal, operatőrrel, szereplőkkel, sőt csapóval. A szakkörvezető szabadon hagyja érvényesülni a gyermekek elképzeléseit. Segítője, irányítója a munkának. A

SZAKMATÜKÖR 3. filmek kidolgozásához a szakkört patronáló Pannónia Filmstúdió is segítséget nyújt. A gyerekeknek maradandó élményt szerzett, hogy megtekinthették a filmkészítés, szinkronizálás, rajzfilmkészítés műhelyeit, betekintést nyerhettek a filmművészet titkaiba. Ha az átlag filmnéző közönséget megkérdezzük, sokan még ma sem tudják, mit jelent az a bűvös szó: „animációs film”. Nem túl népszerű ez a műfaj, és mi mégis egész szakkört alapítottunk rá. Miért éppen erre? A tárgyak mozgatása, életre keltése remek lehetőséget nyújt a gyermeki fantázia számára. Nemcsak a tárgyak szerepelnek azonban, hanem maguk az „alkotók” is kamera elé lépnek. Egy-egy grimasz, egy-egy mozdulat szakaszos felvétele szinte kimeríthetetlen lehetősége a mulatságnak. Nem csoda, ha ebben a vidám játékban szívesen vesznek részt mindannyian. Hogyan alakult ki ez a lelkes kis csapat? Ezúttal a szakköralapítást határoztuk el előbb, és utána toboroztuk a tagságot. A művelődési központ újsághirdetést tett közzé a filmezés iránt érdeklődő gyerekek számára. A felhívásra több mint száz érdeklődő gyermek és szóló jelentkezett, akik türelmesen várták, hogy sorra kerüljenek a szakkörvezetővel folytatandó beszélgetéshez. Minden érdeklődő gyermek papírt, színes ceruzákat kapott, és azt a feladatot, hogy rajzoljon saját elképzelése szerint valamit. Így válogattuk ki azt a tizenhat gyereket, akik ma is lelkes résztvevői a foglalkozásoknak. A szakkör célja azonban nemcsak a vidám szórakozás, a fantáziadús játék, hanem ennél jóval több. Előfordulhat, hogy ez a gyermekkori foglalatosság meghatározza egész jövőjüket, sőt az sem kizárt, hogy magának a műfajnak, az animációs film művészetének felvirágzását is elősegíti ez a játéknak szánt kezdeményezés. A II. kerület nagy része zöldövezetnek számít, a főváros legkedveltebb kirándulóhelyei a mi környezetünkben vannak. Mindez nemcsak lehetőség, hanem követelmény is. Mi mindkettőnek eleget akartunk tenni, amikor nyári szaktáborokat szerveztünk. Az idegen nyelvek játékos oktatásán kívül képzőművészeti altábort is létesítettünk a sokoldalú elfoglaltság és a nevelési tényezők változatossága érdekében. Évek óta működő nyári programjaink kínálták a lehetőséget a folytatásra. Így jött létre egy másik nagyon népszerű csoportunk, a gyermek scenikai szakkör. Azokat az ügyesen rajzoló gyermekeket gyűjtöttük össze itt, akik a színház, a színpad, a jelmeztervezés iránt mutatnak különös érdeklődést. A szakkört Sinkó István rajztanár és Ék Erzsébet jelmez- és díszlettervező vezeti. Sinkó István nyaranta a képzőművészeti altábor vezetője is, így módja van a viszonylag nagy létszámú gyermekközösségből kiválasztani a speciális érdeklődést mutató tehetségeket. Ez a szakkör is bővelkedik fantáziafejlesztő játékokban. Dobozok, textilmaradékok, színes papírok, ceruzák felhasználásával látványos színpadképek, jelmeztervek készülnek. A gyerekek foglalkoztatása során vissza-visszautalnak a nyári élményekre, amelyek az alkotóközösség számára kitűnő tartalékot jelentenek. Élményeik alapján megelevenednek kezük alatt a tárgyak, élettel telnek meg a színpadi makettek. Mindkét szakkör a vizuális nevelést szolgálja, ugyanakkor a gyermekek alkotókészségét is kibontakoztatja. Legszebb alkotásaikból kiállítást készítenek, amelyet a művelődési központ részben a szülők, részben az iskolai csoportok számára mutat be. Ezek az alkotások, mint autonóm művek, újabb eszközei az ízlésformálásnak. Hitelüket, mozgósító erejüket növeli, hogy gyermekek kezéből kerültek ki. Az utánpótlást – mikor a szakköri tagok kilépnek az általános iskolából – évről évre a nyári gyermekfoglalkoztató tábor biztosítja, ahol a résztvevők megszeretik a rajzot, a festést, az alkotás örömét. Feladatnak érezzük továbbá azt is, hogy lehetőséget biztosítsunk a tehetséges gyermekek képességeinek intenzív fejlesztésére.

SZAKMATÜKÖR 3.

Komplex pedagógiai látásnevelés és manuális készségfejlesztés az ELTE népművelési tanszéke és a Belvárosi Ifjúsági Ház kísérletének programjaiból (Megjelent a Gyermekfoglalkozások Budapestenc. kiadványban, 1981-ben)

Nádas Mária: Ismerkedés az anyaggal (részlet) 1979 decemberében csatlakoztam az ELTE népművelési tanszéke és a Belvárosi Ifjúsági Ház komplex pedagógiai kísérletének látásnevelés, manuális készségfejlesztés programjához. Elsősorban saját mesterségem a fonás és szövés természetes anyagaival és alapvető technikáival ismertetem meg a gyerekeket, de programomban szerepel a japán papírhajtogatás, nyomtatás, terménybábok és kollázsok készítése, olyan dolgok, amelyek szintén kötődnek a természethez és a hagyományokhoz. Miért tartom ezt fontosnak? A most felnövekvő nemzedéknek kevés a kapcsolata a természettel. Készenkapott művi környezet veszi őket körül, amelyben alig kapnak módot arra, hogy használják a kezüket és megismerjék a maguk készítette dolgok örömét. A kézművességben végigkísérhetik egy tárgy születésének egész folyamatát: megismerik, érzékelik az anyagok tulajdonságait. Kitapasztalják, hogy ezeknek a tulajdonságoknak folytán milyen megmunkálásra, milyen formák létrehozására, milyen célra alkalmasak. A saját kézzelfogható tapasztalataik segítségével érezhetik és érthetik meg népi tárgykultúránk a ma emberének számára is fontos tanulságait: az anyagszerűséget, a tiszta szerkezeteket és formákat, a használhatósággal összefüggő szépséget. A résztvevők számára sokat jelent, hogy kipróbálhatják képességeiket egy olyan területen, amelyre az iskola nem ad lehetőséget és ezzel nagyobb biztonságot szerezhetnek, érzékenyebbé, nyitottabbá válhatnak önmagukkal és a környező világgal szemben. A foglalkozások során sokféle anyagot használnak. Textilképeket készítünk. Sokféle rongyból, különböző alakokat, figurákat vágunk ki és papírra ragasztjuk. A témának megfelelően próbáljuk megválasztani a színeket, az anyagok mintáját. A gyerekek rájönnek, hogy ezzel vidámságot, vagy szomorúságot, kedvességet, vagy rosszaságot érzékeltethetnek. A későbbiekben diákat vetítünk, hogy a megismert anyagokból milyen sokféle, tartós és szép tárgyakat használtak a régi paraszti háztartásokban. Ezek látványra, tapintásra meleg, otthonos anyagaikkal, célszerű formáikkal, ma is korszerűek, a mi otthonainkban is helyet találhatnak. Most, hogy végigfutok ezen a beszámolón, úgy érzem, hogy valami fontos kimarad, aminek érzékeltetésére nem is igen tudok vállalkozni, a foglalkozások légköre. Mégis talán annyit: megpróbáltunk olyan kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, hogy az ne a tanár-diák, felnőttgyerek szokásos tekintélyelvű viszonya legyen. Élményeket adni nekünk is nagy öröm volt. Amikor a gyékénytutajokat megúsztathatták, vagy amikor a fonott madarak készítésénél agyagsípokat vittem nekik, amelyekkel nagyon szépen lehetett madárhangokat utánozni, magam is úgy éreztem, hogy az igazi alkotás részese vagyok. Miközben ősi kézműves technikákat tanítunk, bátorítjuk a kíváncsiságot, a saját kezdeményezést, a képzelőerőt. Az anyagok tulajdonságait kipróbáló és kihasználó foglalkozásokon a tanult technikákat önállóan alkalmazó megoldásokat keresnek és találnak a résztvevők.

SZAKMATÜKÖR 3.

Pőcze Gábor: "Beteg a tenger"(részletek) Ez a dolgozat 1979-ben a Gyermekek Nemzetközi Éve tiszteletére meghirdetett fővárosi tanácsi pályázaton II. díjat nyert. A pályamunkában feldolgozott gyermekfoglalkozás a Molnár utcai kísérlet keretében a kommunikációs készségfejlesztő programok között valósult meg. Résztvevői negyedik osztályos tanulók és ötödéves egyetemi hallgatók voltak. MOTTÓ: „… a kreativitásnak az adhat igazi jelentőséget, ha valamilyen csatornán közvetlenül összekapcsolható a társadalom ügyeibe való beavatkozással; tulajdonképpeni tartalma nem lehet más, mint az érintett rétegeknek önnön társadalmi praxisukkal való tudatos szembesülése. Egyrészt tehát, a közművelődés elmélete és programja felől nézve, a kreativitásnak csak ekkor lesz értelme, csak ekkor lesz több intézményesített hobbinál; másrészt – azoknak az embercsoportoknak a szempontjából nézve, amelynek a közművelődés a kreativitás irányába szeretne utat nyitni – az ilyen tevékenység nyilvánvalóan csak akkor válhat tömegessé, ha e csoportok élethelyzetét érinti, ha így vagy úgy köze lesz társadalmi praxisuk legvalóságosabb problémáihoz.” Józsa Péter Siv Widerberg: Mónáéknál Mónáéknál úgy beszélnek a gyerekkel mintha nagy volna. „Mit gondolsz?” kérdik - Móna papája meg a mamája – „Mit gondolsz? Szerinted hogy lenne jobb? Szerinted hogy kéne csinálni? Aztán: „Értem. Azt mondod? Lássuk csak. Tényleg, tökéletesen igazad van!” Vagy: „Nem, azt hiszem ebben tévedsz…”

Szeretném, ha Mónáéknál – nálunk lenne. A két – egymástól látszólag roppant távolságban lévő – idézetet a nyelvi és gondolati kontraszt kedvéért állítottam egymás mellé. Meggyőződésem, és a pályázat alapjául szolgáló foglalkozás gondolati megalapozottsága értelmében a két idézet ugyanazt mondja. Mindkettő határozottan állást foglal a legszélesebb értelemben felfogott társadalmi demokratizmus mellett, s a kettő sajátos egymás mellett állásával a társadalom dolgaiba való kompetens, alkotó részvételt emeli ki. A mi gyermekfoglalkozásaink épp ennek a kompetenciának a határait kutatják, pontosabban kísérletet tesznek e kompetencia értelemszerű kiterjesztésére – a gyermekek körében. Napjainkban különösen fontos megtalálni azokat a valóban működő csatornákat, amelyeken keresztül biztosítható egy-egy közösség aktív társadalmi részvétele. Különösen igaz ez a gyermek és ifjúsági korosztályokra. Többirányú vizsgálatok foglalkoznak az iskola belső vi-

SZAKMATÜKÖR 3. lágával, a családi nevelés területével, amelyek megállapítják, hogy a gyermek cselekvő társadalmi részvételre való nevelése súlyos kívánnivalókat hagy maga után. Az iskolával kapcsolatban gyakran kritika tárgya, hogy a kötelezően elvégzendő oktatás „penzum” nagy része távoli a gyermekek valódi világától, igen ritkán épül ki közvetlen, személyes érdekeltség a tananyaggal kapcsolatban, és az is csak az előnyösebb helyzetűeknél. Régóta tudjuk azt is, hogy a gyerekek teljes lényükkel benn élnek mai világunkban; ha akarnánk sem zárhatnánk kulcsra azt előttük. Sommásan mindez azt jelenti, hogy ma az iskola csak egyik, nem kizárólagos információforrás a gyermekek számára. Mindez jelentős kihatással van az iskola belső világának demokratizmusára: az érdektelenség visszafogja az alkotó szándékot, a passzivitás autoriter irányítást eredményez. Az iskola a gyerekek számára befolyásolhatatlan szervezetté válik, „Balabás létrája” lesz. Más-e a helyzet a család dolgaiban való részvétellel? Popper Péter kétféle jellegzetes szülői magatartást ír le: pozitív és negatív kompetenciakésztetésnek nevezi őket. A pozitív kompetenciakésztetés tudatosítja a gyermekben, hogy felelősséggel tartozik környezetének, részese és alakítója a világnak, végeredményben kooperatív, énerős embert alakít. Ennek ellentétét jól ismerjük: visszahúzódás, a felelősség áthárítása, a függőséget tudomásulvevő és kikényszerítő embertípus a negatív kompetenciakésztetés eredménye. Azért nyúltunk vissza a személyiség-lélektani magyarázathoz, mert rá akartunk világítani arra, hogy a demokratizmus nem kizárólagosan szervezeti formák vagy működő illetőleg „eldugult” társadalmi csatornák függvénye, sőt nem is csak kialakult, illetve kialakulatlan kommunikációs képességeké csupán. Tapasztalataink sok esetben arra mutattak, hogy terjedelmes vizsgálatoknak és elemzéseknek némiképpen ellentmondóan a kommunikációs készségfejlesztésnek nem a nyelvhasználat adekvát kialakításánál kell kezdődnie, hanem sokkal inkább az azt pszicho- és szociogén-, valamint logikai-gondolati vonatkozásban is megelőző önkifejezési-önérvényesítési felkészültségnél, képességnél, szándéknál. Számos empirikus tény mutat arra, hogy az iskolai „madárnyelv” használata a képességek szempontjából fordított összefüggéseket teremt. A „csökkent felkészültségű”, hátránnyal rendelkező tanulók a mindennapi, szituatív nyelvhasználat területén feltűnően fejlett érzékkel „válogatják meg” szavaikat, azaz képesek a környezeti tényezőkhöz viszonylag fejlett módon hozzárendelni az éppen megkívánt nyelvet. Azt tapasztaltuk, hogy azok a tanulók, akik foglalkozásainkon gyötrődve olvasnak verseket, sokkoló helyzetben dadogva adnak számot érzéseikről, adott esetben a kortárs csoportban semmiféle kifejezési formában nem küszködnek nehézséggel. Ebből az empirikus tényből és a környezet, szociális helyzet, szociometriai pozíció, stb. adataiból kiindulva viszonylag egyértelműen fogalmazódott meg a felismerés: a kommunikációs készségfejlesztés csakis a szociális fejlesztés részeként, az egy tanuló = egy program nevelési alaphelyzetébe ágyazottan, esetenként más és más módszerekkel és feladatokkal oldható meg eredményesen. Éppen ezért kommunikációs készségfejlesztő tréningjeinken elsődleges feladatnak az olyan szituáció kialakítását tekintettük, amelyikben érdemes megszólalni, amelyik mintegy kiprovokálja az önkifejezés igényét, de nem korlátozza azzal, hogy meghatározza módját. A gesztusnyelv, simogatás, biztató szemhunyorítás, rosszalló grimasz becsempészi a nevelőnevelt többnyire verbalizált – s így mintegy szabályokba rendezett – érintkezési kódja mellé a meleg családi élet jólismert, vagy nélkülözött és elsajátítatlan (de nem elsajátíthatatlan) jeleit és vele légkörét is. (Rég ismert megfigyelés: egy-egy közvetlen kapcsolat intenzitása, mélysége, egyenesen arányos az igénybevett csatornák számával.) A tanulók kommunikációs felkészültsége itt a legcsorbább: fejlesztésük fokozott intenzitást kíván. A kölcsönösen igénybe vehető csatornák számának sokasága egyszerre könnyíti és ösztönzi az igénybevételt. Ezért azt gyanítjuk, hogy a kommunikációs készségfejlesztésnek

SZAKMATÜKÖR 3. elhanyagolhatatlan, de mindenképpen csak az egyik módja az „adekvát nyelvhasználat” kialakításának igénye. Siv Widerberg: Beteg a tenger Nem szabad fürödnünk a tengerben. „Megbetegszik, aki fürdik benne- mondja anya. – Megbetegszik, mert beteg a tenger, beteg és piszkos a gyárak miatt”. Ezért tegnap Kajsa és én nyelvet nyujtottunk Eriksson bácsira az utcán /Erikson bácsinak gyára van/ és azt kiabáltuk: „Hülye!” De mama azt mondta, hogy nem szabad nyelvet nyujtani Erikkson bácsira, és egyáltalán nem szabad hülyét kiabálni… Igy hát Kajsa és én levelet irtunk Eriksson bácsinak. „Ne piszkicsd be a vizet, fürödni akarunk! Ezt irtuk. Alatta ez van: „Kiválló tisztelettel Lena Persson és Kajsa Lindkvist” Jó, mi? De mamának nem mutattuk meg a levelet. A vers az erőszakos gyermeki kompetencia-szerzés, az önérvényesítés két példáját mutatja be. Az első jellegzetesen gyermeki megoldás /ezért társadalmilag nem releváns/, a második egy fokkal nagyobb tudatosságot mutat. Azért kiváló anyag számunkra, mert az önérvényesítés versbe foglalt két változatán kívül más egy sor megoldás lehetőségét nyitva hagyja. A gyerekek azt a feladatot kapták, hogy a svéd gyerekekhez hasonlóan kíséreljék meg elérni, hogy tiszta legyen a tenger. Ehhez természetesen bizonyos támpontokat kellett nyújtanunk. Ezek közül a legfontosabb a helyszín volt. A terem két részre oszlott. Az egyik rész – elkülönülten – a Hivatal, ellátva a megfelelő szimbólumokkal: pecsét, papírhalmok, eligazító táblák, íróasztalok és természetesen körmölő hivatalnokok. A Hivatal közelében tiltó tartalmú plakátok: „Nem szabad hülyét kiabálni!” „Tilos nyelvet nyújtani!” A másik részen a gyermekek találtak helyet. Itt eszközök voltak plakátok készítéséhez, fotelek és néhány kávéházi asztal. A falat itt is körben plakátok díszítették: „Fürdessük meg a tengert! „Éljenek a halak!” „Éljen a tenger!” „Fürödni akarunk!” A plakátok közül két „tengerszem” /világos alaptónusú, koncentrikus körök/ figyelte a gyerekeket. A teremben elhelyeztünk egy magnetofont Debussy: La Meer c. szvitjének és MuszorgszkijRavel: Egy kiállítás képei c. zenéjének a Gnóm c. részletével. /Ez utóbbi megvolt az Emerson Lake and Palmer rock-trió szintetizátoros feldolgozásában is. A zene ebben a változatban nyugtalan, idegesítő, felkavaró hangulatú./ A Hivatalnokok /illetve az azokat játszó hallga76

SZAKMATÜKÖR 3. tók/ csak annyit tudtak előre, hogy ők a tenger tisztaságáért felelős bürokraták, módjukban áll megtenni mindazt, amit egy hivatalnak: /elutasítani a kérvényt, felszólításokat, idézéseket fogalmazni stb./. A gyermekek megérkezésekor ők már „megkezdték munkaidejüket” és „végezték munkájukat.” A megérkezés perceit a környezettel való ismerkedés kötötte le. Az elhelyezkedés után felolvastuk néhányszor a Beteg a tenger c. verset. Ezután kértem, hogy akinek kedve van, rajzolja le a tiszta tengert. /Közben: Debussy zenéjét hallgattuk/. Azokkal, akik nem rajzoltak, félreültem és kértem őket, hozzanak fel példákat a tenger szennyezésére. Megfeneklett tartályhajókat, tengerbe ömlött olajat, gyárakat, vegyszereket idéztek szavaik. A tiszta tengert ábrázoló rajzok után a piszkos tenger látványának megörökítésére kétszer kértem fel a gyerekeket. /Zene: Muszorgszkij-Ravel ill. ELP-trió./ Kettétört tankhajók, felfordult halak, hatalmas hullámok, koponyák és szomorú fürdőzők kerültek az előző rajzlap hátára. A zene befejeződése után kértem, hogy mutassák meg egymásnak rajzaikat, majd röviden elmondtam, hogy milyen változatait ismerem a tenger és általában az emberi környezet tisztaságáért vívott harcnak. Ezután ismertettem a feladatot és a feltételeket: el kell érnünk, hogy a hivatalos szervek lépéseket tegyenek a környezet védelméért, a tenger tisztaságáért, ennek érdekében minden szokásos eszközt felhasználhatunk, ha a kérdéses megoldással a társaság egyetért. Rövidesen észrevettem, hogy ettől fogva irányító szerepem fokozatosan háttérbe szorul, legfeljebb véleményt alkothatok, de nem tilthatok, és nem parancsolhatok. Az első lépés az volt, hogy az egyik tanuló – megbeszélés nélkül – odaszaladt a Hivatalhoz, letette az egyik asztalra rajzát, majd elszaladt. A Hivatal természetesen nem reagált. Kértem a csoportot, hogy vitassuk meg ezt a megoldást. Arra jutottunk, hogy a rajz önmagában semmit nem jelent, beadvánnyal kell a Hivatalhoz fordulnunk. A beadvány javaslatokat tartalmazott a tenger tisztaságáért megteendő lépésekre. Ezek között szerepel: megfelelő víztisztító berendezés üzembeállítása, a tengeri olajszállítás megtiltása, tengeri természetvédelmi területek kijelölése, a szemetelő fürdőzők szigorú megbüntetése, stb. A Hivatal a beadványt először valami mondvacsinált ürüggyel elutasította, majd „elfektette”. A gyerekekben azonban tovább forrongott a most már magasra csapó tenniakarás. Időnként odaodakiabáltak a Hivatal dolgozóinak, néha egymást is durván letorkolták. A következő percekben nehezen jutottunk dűlőre. Végül a tüntetés eszközéhez nyúltunk. Valaki felvetette, hogy nálunk nincs tüntetés, csak felvonulás. Megegyeztek, hogy ez csak elnevezés kérdése. Ismét egy aggályos hang vette át a szót és felvetette, hogy engedélyt kell szereznünk a tüntetés megrendezéséhez. Ezt elfogadták, majd újabb beadvánnyal fordultunk a Hivatalhoz: úgymond „békés célú tüntetést” tartanánk. A Hivatal egyik ügyintézőtől a másikig küldte képviselőinket, ám bírtuk friss erővel. Az akció végül sikerrel járt. A Hivatal azt a feltételt szabta, hogy csak úttörőénekeket énekelhetünk. Megkezdődött a tüntetés: harsogott a „tiszta tengert akarunk!”. Látva azonban, hogy a Hivatal füle botját sem mozgatja, előbb a kisebb hangúak, majd mindenki elhallgatott. Nagy levertség követte az előbbi felindulást. Valaki félve felvetette: mi lenne, ha magunk is hivatalt alakítanánk, mintegy ellen-hivatalt. Innét már csak egy lépés volt: hódítsuk meg, majd zavarjuk el a Hivatal mostani apparátusát, üljünk a helyükre és végezzünk mi hasznos munkát a Hivatalban. Az ötlet általános tetszést aratott: elsőként az egyik társunk a Hivatal szimbólumát, a pecsétet megkaparintotta. A Hivatal erre már reagálni kényszerült: felajánlotta, hogy a pecsét visszaszolgáltatása fejében egy választott képviselőt hajlandó soraiba „emelni”. A választás hamar lezajlott: a legnépszerűtlenebb tanuló lett a „küldött”. Ekkor következett a mindenki számára meglepő /ám reális/ fordulat: a választott képviselő minden átmenet nélkül azonosult a halogató taktikát választó hivatalnokokkal. Ezzel hatalmas gyűlöletet vál-

SZAKMATÜKÖR 3. tott kis társaiból. Megkezdődött a nyílt harc. A Hivatal képviselői rövid közeltusa után átadták helyeiket. Hirtelen mindenki lehiggadt. A gyökeresen új helyzetben egyetlen gyerek találta fel magát: a negatív konnotációju hivatali szimbólumokat sorra megsemmisítette. Így lett a korábbi Tengerszennyügyi hivatal feliratból Tengertisztasági Hivatal, a szűk félfogadási időt feltüntető tábla megsemmisült. Ez volt az egyetlen értékelhető pozitív megnyilvánulás; a helycsere után a gyerekek ültek hivatali székeikben és most ők nem tettek semmit. Rövidesen kijelenthették: kár volt elfoglalni a Hivatalt, addig legalább tudtak valamit tenni a tengerért, most erre nem látnak semmi lehetőséget. Ez tűnt a foglalkozás legelőremutatóbb eredményének: finom, differenciált különbségtevésre volt képes a gyerekek nagy többsége a hatékony és a formális részvétel között. Utólag visszatekintve úgy érezzük: a foglalkozás nagy sikere éppen abban rejlett, hogy konkrét cselekvési lehetőséget biztosított minden tanulónak. A téma aktualitásán (környezetszennyezés) túl olyan emocionális „felhajtóerővel” bírt, amely nem hagyott érintetlenül egyetlen résztvevőt sem a foglalkozáson. A „valóságos” társadalmi életben oly gyakran hiányzó közvetlen reakció (részvétel) lehetőségére építve alakult ki az az aktivitás, amely mindenkit magával ragadott. A gyerekek a meggyőződés, cselekedni akarás és a tett közé beékelődött, gyakran szükséges, máskor mesterségesen emelt válaszfalakat (végrehajtó apparátus, a szervezettség különféle formái) könnyebben és természetesebben kerülik meg s jutnak el a cselekvésre ösztönző gondolati és érzelmi feltöltődéstől az aktív közbelépésig, ezért cselekvéseik közvetlenebbül tükrözték érzéseiket. Ami a játékban természetesnek hatott, természetesen máskor, felnőttek esetében deviánsnak minősült volna. Hozzá kell tennünk, hogy a szituáció is sarkítottabb, a szemben álló frontok érdekei és cselekedetei egyszerűbben átláthatók voltak, amitől persze a probléma (a Hivatal és a felelősségteljes spontán társadalmi cselekvés dinamikájának antagonizmusa) egyáltalán nem lett kisebb, vagy lényegtelenebb. Úgy gondoltuk azonban, hogy még a sarkítottabb, kiélezett szituációk is nagy lépést jelentenek a valóságos aktivitás, a belsőleg átélt érdek szolgálatába állított küzdelem vonzásának cselekvő formálása irányában. A kommunikációs készségfejlesztés célja ebben a formában alárendelődött a személyiségmódoknak a fejlődési logikájából következő társas viselkedési, kooperációs, célra orientált cselekvési készség kialakításának. A kommunikációs készségfejlesztés felfogásunkban tehát éppúgy része a személyiség környezet által stimulált, kívülre orientált és belülről vezérelt fejlődése segítésének, amennyire a nevelés legáltalánosabb értelemben is az, sem több, sem kevesebb ennél. Köszönettel tartozom azoknak a tanáraimnak, akik nélkül a gyerekfoglalkozások, a pályázat és jelen beszámoló bizonyára nem készült volna el, s akik egyetemi éveim után is figyelemmel kísérik, segítik munkámat, F. Vankó Ildikónak, Talyigás Katalinnak és Párkány Máriának.

SZAKMATÜKÖR 3.

Mészáros Emőke Amatőrök, műkedvelők a magyar bábjáték világában Történeti előzmények A bábművészet sajátos módon alakult Magyarországon. A hivatásos bábszínház, mint intézmény Európa más országaihoz képest későn, és kisebb mértékben kapott teret, igényessége, színvonala azonban minden korban kiemelkedő volt. A kismartoni Esterházy kastély XVIII. században hivatásosnak számító bábszínháza (egyetlen, amiről tudunk, ám feltehetően nem egyetlen kastélyszínházunk),–ill. annak színpadtechnikája, repertoárja, marionett bábuinak stílusa, kidolgozottsága a schönbrunni marionettszínháznak közvetlen mintaképe volt. - Bár tűzvész áldozata lett, tehát tárgyi emléke nem maradt, - jelképe a pusztuló, mindig újraéledő művészi bábjátéknak hazánkban. A XIX. század hivatásos vonulatát a nyugatról érkező vándor társulatok (Tschugmall Keresztély József, a Pratti fivérek stb.), ill. a letelepedő, meghonosodó vásári bábosok jelentették,- a XIX. század végéről nyomai vannak a pedagógiai bábjáték megjelenésének is, ám a mai bábművészet valós pillérei csak a XX. század elején erősödtek meg. Az első, mai értelem vett hivatásos bábszínház 1941-ben született meg: Rév István Árpád Nemzeti Bábszínjátéka Budapesten, a Podmaniczky utcában már állami támogatás nélkül is életben tudott maradni, ennek előfeltételeit azonban az ú.n. amatőr bábjátékosok teremtették meg. A nyugati bábos élettől eltérően itt az - amatőr, műkedvelő játék tette folyamatossá a közönségigényt, s ezzel párhuzamosan izgalmasan sokrétűvé, megújulásra képessé a bábművészetet. A XX, sz. elejétől kapott tehát meghatározó szerepet a műkedvelő játék: művészek, pedagógusok keresték a lehetőségeket, új formákat, s elsősorban a gyermek-közönségre építve – ám nemcsak a gyermekeknek szóló bábszínházi világot alakítottak ki. Hol játszottak ezek a társulások? Orbók Lóránd és társulata először a Rónai Dénes fotóműtermében, később esetenkénti meghívásra olyan intézményekben játszott, ahol a „nagyközönség” is hozzájutott: az Uránia Filmszínházban, a Gyermektanulmányi Kiállításon (a Műcsarnokban), vagy a Gödöllői Művésztelepen. 10 évvel később Blattner Gézáék hivatásos színháztól reméltek sikert. - A Belvárosi Színházban tartott első előadás-szériájuk (A Wajang Játékok 1918-ban) nem váltotta be reményeiket. A huszas években eredményesebb volt országjárásuk: a Gyermektanulmányi Társaság ajánlásával jutottak el iskolákba és művelődési házakba: s az amatőr játékot a vásári életformával ötvözve, a gyakorlatban, a közönség jelzéseiből tanulták meg a bábszínházi dramaturgiát. Párizsba kikerülve Blattner Géza és társulata Arc en Ciel néven ismét a hivatásos- és a műkedvelő lét határán egyensúlyozva működött, de ez más történet. Itthon, - részben a Párizsból hazatérő A.Tóth Sándor hatására- amatőrök, művészek és pedagógusok egyre szélesebb körben népszerűsítették a bábjátékot: A cserkész mozgalomban, mely elsősorban az iskolákra és a tanulóifjúságra épített, pedagógusok vezetésével gyermek, ill. ifjúsági csoportok jöttek létre , akik faluházakban, művelődési otthonokban, kultúr-körökben tartottak népszerű előadásokat. A művész-pedagógusok (Büky Béla, Szokolay Béla, Várady József, stb.) az iskolai munka mellett, azt kiteljesítve, népművelő szándékkal maguk is tartottak előadásokat kultúrházakban, művelődési házakban, ahol szabadabban szólíthatták meg közönségüket, és némi kereset-kiegészítéshez is juthattak. Bűky Béla feleségével, (később gyermekeikkel) népmeséket, népballadákat, klasszikus magyar műveket dolgozott fel elsősorban transzparens-, ill. árnyjáték-technikára, majd A.Tóth Sándor biztatására a fából faragott fejű kesztyűsbábokat is repertoárjukba vették. Leggyakrabban budapesti, budai helyszínekre hívták őket, de Balaton-felvidéki nyári körútjukról is sok tréfás emlék maradt ránk. 79

SZAKMATÜKÖR 3. A közösség-keresés hozta létre a Bábjáték Magyar Barátainak Egyesületét 1931-ben, s akkor úgy tűnt, áldozatos szervező munkájuk nyomán egyenletes fejlődés kezdődik. A még mindig elsősorban műkedvelő – megszállott bábosok hatása az egész országban érződött, központja természetszerűleg a fővárosban alakult ki. Itt volt a cserkész bolt, ahol Bodor Aladár és A.Tóth Sándor bábuit árulták, itt volt a cserkészújság szerkesztősége, amelyben a bábos javaslatok, bábdarabok megjelentek,s itt kaptak helyet bábkiállítások, népszerűsítő előadások szervezésére is. A II. Világháború megakasztotta ezt a folyamatot.

A bábmozgalom kialakulása 1945 után a szétszóródott, részben a frontról visszatérő bábosok folytatni akarták a megszakadt láncot: az újrakezdés szándéka 1947 tavaszán Országos Bábkongresszust, ugyanez év nyarán bábtanfolyamot eredményezett. Ekkor még működhettek a különböző egyházak kultúrotthonai is, ahol szívesen fogadták a bábelőadásokat. A „Kongresszust” és a hozzá kapcsolódó kiállítást a fővárosi református gyülekezet klubtermében rendezték meg. Itt született meg az első pedagógus-tanfolyam terve is: Mészáros Vince (édesapám) adott helyet Kaposvárott a rendezvénynek. Szokolay Béla körlevele az egyszerű körülményeket jelzi: a résztvevőknek pokrócot is vinniük kellett. A mára már legendás emlékű tanfolyam vagy félszáz pedagógust fertőzött meg a báb szeretetével. Ezt követően a Vöröskereszt bábtanfolyamok sorozatát kezdeményezte, s pedagógusok új nemzedéke tanulta az ekkor még középkorú „nagy öregektől” a bábjáték technikáit, módszertanát. „A Bábjáték Magyar Barátai”-nak jogutódjaként megszületett a Bábjátékos Szövetség (első elnöke Jaschik Álmos, titkára Szokolay Béla) s úgy tűnt, a háború alatt megtört lendület újra feltámadt. 1948 táján a politika is felfedezte. „a magas eszmeiséget, a hatalmas mozgósító erőt”. A Népművészeti Intézet keretében (mely a Bábjátékos Szövetség Képíró utcai csapatából alakult) igyekeztek összefogni az országszerte gombamód szaporodó csoportok munkáját, s instruktor-rendszer biztosította részben a szakmai képzést, részben a politikai ellenőrzést. Piri Klára, Szokolay Béla és mások kaptak lehetőséget a mozgalom-építésre. Például Kós Lajos, aki képzőművész tehetséggel, fiatalos lendülettel kezdte el még Ispánki János vezetése idején a munkát, az ő hívására került az intézetbe Séd Teréz, (1953-ban), akinek máig jelentős szerepe van bábos éltünkben. Ugyancsak itt említhetjük Sponták Gizellát (később Hollós Róbertné) akinek szervezőképessége, konszenzusteremtő készsége hosszú távon meghatározta a fejlődés irányát (ő a Képíró utcai kezdés után hamar a minisztériumba került, onnan csak később, 1956 után „tért vissza a Népművelési Intézetbe). A gödi majd a csepeli és a hűvösvölgyi tanfolyam újabb tömegeket toborzott. Ezeknek a nyári tanfolyamoknak a népszerűsítés és a lelkesítés volt az elsődleges feladata, a művészi ambíció és a nevelő szándék összeolvadt. Még 1954-ben Fedák Sári svábhegyi villája lett a pedagógusok nyári tanfolyamának otthona: talán utoljára kapott itt szabad kezet Mészáros Vincéné tanfolyamán Szokolay Béla, A. Tóth Sándor, Büky Béla, Muharay Elemér, Balla Péter,- hogy csak a legismertebb előadókat említsük. Az ország minden tájáról érkezett pedagógusok gyerekeket is hoztak magukkal, így a pedagógiai gyakorlatot az alkalmi gyerekcsoporttal lehetett (és kellett) kipróbálni. (Magam is e tanfolyam alanyaként kaptam az első csoportos bábos képzést: Marsak: Kiegér c. meséjét kellett bábszínpadon játszanunk, s minden felnőtt minket rendezett –feladatként. Közben népdalokat tanultunk, játszottunk, megtanultunk kasírozni, bábot mozgatni, szellemjárást szerveztünk éjszakánként, - s csak ködös emlék, hogy a „Szabad Nép”- félóra nekünk, gyerekeknek is kötelező volt, s hogy nem csak a felnőttekről, de rólunk is íródtak jellemzések,- s ezekben már nemcsak a bábos szempontok érvényesültek .

SZAKMATÜKÖR 3. Az ötvenes évek elképesztő mennyiségi változást hoztak. Minden iskolában működött bábszakkör, természetesen az úttörő mozgalom keretén belül, az iskolai oktatástól elválasztva, úttörő-örsi keretben, vagy a legközelebbi művelődési házban. A „mi” bábcsoportunk (Pestújhelyen, a XV. kerületben) példaképe Kemény Henrik volt, de Vitéz Lászlónk a mesék vándorlegényére hasonlított inkább. Ez a pestújhelyi József Attila Művelődési Ház adott helyet a „Vitéz László Bábcsoportnak”: ami annyit jelentett, hogy volt egy szekrényünk lakattal. Minden próba után ebbe kellett begyömöszölni mindent: bábot, díszletet, félkész kellékeket és maradék anyagokat, mert utánunk ugyanabban a teremben asszonykör működött. Hetenként kétszer volt próbánk, s a csoport tagjai közt jó és rossz tanulók egyformán akadtak, „gyogyósok” is voltak köztünk, (ma azt mondanák: kisegítősök) . Nem volt még televízió. Csak a sport, vagy a hangszertanulás lehetett az iskolán kívüli egyéb program, szerettünk a bábszakkörbe járni,- érdekesebb volt, mint az örsgyűlés, és úttörőfeladatként is elismerték. „Vitéz László Aranyországban”: - ez volt a nagy megmérettetés. Bár sok kis jelenetet is játszottunk: ezzel a darabbal készültünk a Kilián György versenyre. .Tordai Magdi, a „kisnyúl”, először csak kísérőnek hozta el vak édesapját, de Tordai bácsi lett a zenei aláfestésünk, mert ciripelt, brekegett, fütyölt, mint a rigó, s a mi cselló-hegedű- ének nyitányunkat is meseivé varázsolta ezzel. Élveztük a próbákat, a bábjátékot. És a jó játék jutalmaként kilátogattunk a Népligetbe, ahol Kemény Heni vezetett a romló, még megmaradt épületek, s persze a Mutatványos téri bábszínházuk világában. Azért merem emlékeimet idézni, mert hiszem: minden gyerekcsoport minden tagja azt élte át a maga bábos vezetőjével, mint amit nekünk nyújtott Mészáros Vincéné (édesanyám). Ő a Művelődési Háztól csekély szakköri díjat kapott, néha anyagot vettek nekünk bábkészítéshez, s ha szerepeltünk, a szállítást is a „Ház” szervezte meg. A bábos szakkör mellett, ahol igazi közösséggé forrtunk össze, még játékra is rengeteg időnk maradt. De nemcsak gyermekcsoportok működtek az országban. Majd minden üzemben – ahol természetszerűleg „a szocialista öntudatra ébredés” jele volt a műkedvelő csoportok létrejötte, ha kisebb számban is, de a színjátszó és népitánc csoportok, az énekkarok mellett bábcsoportok is alakultak. A ma groteszknek ható politikai játékok, és a „népi”-nek kikiáltott kesztyűsbáb a Központi Bábműhely hatására egyre uniformizáltabb „egységes színvonalat” alakított ki. A 48-as választási bábjátékok után is fontos szereplők maradtak Okos Kata, Traktor Ferke, Kulák Miska és társaik. A meginduló szaklap, a „Bábjáték”, ill. a kulturális ajánló kiadványok a burzsujt, az imperialista csökevényeket ostorozták meggyőző indulattal („munkásököl vasököl, oda sújt ahova köll…”). Az ötvenes évek meghozták a versenyeket is: 1952-től a Művészeti Együttesek Országos Versenyeit kerületi, ill. megyei vetélkedők előzték meg. A „szabadság éltető levegőjében” állami támogatás biztosította a töretlen játékkedvet: a csoportok működését nemcsak ellenőrizte, de segítette is a központosítás. A tanfolyamok a kor szellemének megfelelő, mégis magas igényszintű képzést biztosítottak, bár a preferált bábtechnikákat is a politikai sematizmus határozta meg. (A gödöllői Remsey család marionett játéka pl. az arisztokratikus technikája miatt vált nemkívánatossá). Pozitív fordulatot hozott Obrazcov első magyarországi látogatása, hisz az ő instrukciói a szovjet építő mintát közvetítették. Mivel ő a népi hagyományok jelentőségét is hangsúlyozta, a népmesék és klasszikus mesék is műsorra kerülhettek. A háború előtti bábos szakemberek néhány évig még meghatározó személyiségek maradtak: biztosították a tanfolyamok művészi igényességét. Szokolay Béla, aki a tanfolyamokon a pálcás bábokra tért át a marionett helyett, Büky Béla, aki a kesztyűs bábok mellett az egyszerű árnyjátékot is tanította, A.Tóth Sándor, aki Üsd Ubul és Verj Elek cserkész-figuráját úttörősapkával „modernizálta”, Mészáros Vincéné, aki a pedagógiai hatások indirekt voltát a népi játékok, nép-

SZAKMATÜKÖR 3. mesék segítségével hangsúlyozta,…- és sorolhatnánk a neveket -: olyan bábos mozgalmat teremtettek, melyben az amatőr csoportok egyrészt alkotó műhelyek lehettek, ahol lelkes, vagy törekvő felnőttek játszottak, másrészt menedékké válhattak az ún. polgári elemek számára a „szocialista kultúra zászlaja alatt”. A XIII. kerületi Rákosi Mátyás Kultúrotthon pedagógus-bábcsoportja például (Mészáros Vincéné vezetésével) befogadott volt apácát, s olyan deklasszált elemeket is, mint Pálos István keletkutató, volt bencés szerzetes, s a Kultúrotthon a játék lehetősége mellett „igazolta” a tagok „haladó” gondolkodását is. (A Rákosi Mátyás Művelődési Otthon helyiséggondját oldotta meg látszólag, hogy a bábcsoport Rév István lakásán tartotta próbáit, a bezárt színház ide mentett színpadán,- valójában azonban a lakás társbérletté alakítását akadályozta meg.) A központi irányítás, politikai dresszúráját az iskolákban és a művelődési házakban induló gyerekcsoportok a művészet rejtett szabadságával ellenpontozták. A Népművészeti- majd Népművelési Intézet országos hálózatot épített ki, munkatársai (sorozatszerkesztőként Dr. Szilágyi Dezső) elindították a Bábszínpad c. közel száz füzetet megért sorozatot, melynek szerkesztője Híves László volt, aki dramaturgként ugyancsak meghatározó alakja az amatőr mozgalomnak. Ebből nőtt ki a Bábjátékos Kiskönyvtár, majd a Bábjátékos Oktatás sorozata (máig nincs helyette más, jobb). A „Bábszínpad” elsősorban bábdarabokat biztosított az amatőr csoportok számára (ugyanakkor lehetőséget olyan szerzőknek, mint Mészöly Miklós, Tamási Áron, Tatai Sándor, Szentkuthy Miklós, Kis Károly, vagy Németh Antal, a Nemzeti Színház félreállított igazgatója, Illyés Gyula és mások), s elméleti, ill. történeti írásokkal igyekeztek a magyar bábmozgalmat bekapcsolni a nemzetközi áramlatba. Ez az áramlat egyre inkább a szocialista tábort jelentette, de a csehszlovák, lengyel és szovjet példák, utazási lehetőségek is sokat számítottak. A 2000-nél több gyerekcsoport számára izgalmat, célt adott az úttörő versenyeken való részvétel. –(A Kilián György verseny aranyérme akkor is büszkévé tesz engem, a hajdani nyertes Vitéz László Bábcsoport egykori gyermektagját ha- sem akkor, sem ma nem tudom pontosan, ki volt Kilián György). A versenyek, az egri Úttörő Fesztiválok egyre magasabb színvonalat képviselő csoportjai a vezető pedagógusok ambícióját is tükrözték, s ezt erősen motiválta az, hogy s az elért eredményeket a befogadó intézmények (többnyire művelődési házak) elismerték, anyagi sikert is, szakmai biztonságot is jelenthetett a kimagasló teljesítmény. A művészeti csoportok közt a bábosok voltak a legszerényebbek, s a színjátszók, kórusok és népitánc-csoportok árnyékában kevesebb lehetőséget, kevesebb elismerést kaptak,- de az országos, majd nemzetközi bábfesztiválok ébren tartották, sőt fokozták a játékkedvet. A fesztiválok ötlete egy-egy kitűnő amatőr csoport (Békéscsabán a Napsugár, Pécsett a Bóbita Bábegyüttes) működéséhez kapcsolódott, a megrendezésükhöz pedig a csoportok fenntartói, (Békéscsabán a KPVDSZ Művelődési Központja, Pécsett pedig a Doktor Sándor Művelődési Ház) biztosították a feltételeket. A fesztiválok hangulata, az évente szaporodó számú hazai és külföldi csoportok sokszínű műsorkínálata kisugárzott a magyar bábmozgalom egészére. Az ország bábosai találkoztak egymással, találkoztak a a nemzetközi tendenciákkal. .Ez elősegítette, hogy az ország egész területén viszonylag egységes szemlélet és színvonal jellemezze a műfajt.

A mozgalom virágkora 1956 után új nemzedék irányította, határozta meg az országszerte erős amatőr bábmozgalmat. Fokozatosan csökkent a művészetek –ezen belül a műkedvelő művészek elzártsága is. A felnőtt bábcsoportok egy-egy markáns egyéniség köré rendeződve egyéni stílust, önálló arculatot alakítottak ki maguknak, - a külföldi szereplések, új kapcsolatok lehetősége tágította a magyar amatőr bábosok látókörét, növelte öntudatát. A hatvanas évek enyhülése folytán nyugatról is egyre több bábos vett részt a nemzetközivé vált fesztiválokon,- megalakult az UNIMA Magyar Központja 1964-ben, s 1967-től rendszeresen láto-

SZAKMATÜKÖR 3. gathatott haza pl. Blattner Géza Párizsból, aki ettől kezdve haláláig tartotta a kapcsolatot a magyar bábosokkal. Bár a „nagy öregeket” politikai megfontolásból a hatalom továbbra is a perifériára szorította, az ő nyomdokaikon járva felnőtt egy új nemzedék: kitűnő pedagógusok, művészi adottságokkal rendelkező csoportvezetők, tehetséges bábrendezők keresték a bábművészet új útjait. A városi, hivatásos szándékkal működő bábszínházak többsége a hatvanas évekre elhalt (pl. Bonyhádon, Kaposvárott, vagy Esztergomban a Kocsis házaspáré…), vagy elszigeteltségbe menekülve, rejtetten működött tovább (Szegedi Bábszínház, Nyíregyházi Mesekert). A centralizálás jegyében egyedüli hivatásosként, inspiráló versenytársak kihívása nélkül maradó Állami Bábszínház monopolhelyzetbe került. A műfaj folyamatos megújulását a továbbra is működő felnőtt amatőr-csoportok merész kísérletező törekvései biztosították. A fővárosi csoportok közül a legjelentősebb a piarista gimnáziumban, a Vízvári László által szervezett Auróra bábegyüttes volt, amelynek tagjai egy hajdani pince lőteréből alakítottak ki maguknak színháztermet. Ezt elvették tőlük (ebből nőtt ki később a Ferencvárosi Pinceszínház). A sikerek ellenére hontalanná vált csoportot új néven, - mint ASTRA bábegyüttest - a CSILI Művelődési Ház fogadta szárnyai alá, biztonságot, helyet, lehetőséget adva Vízvári Lászlónak (és társainak) a folytatáshoz. Ez viszont rangot adott a CSILI intézményének, s a Csili-majálisok sorozata a főváros kiemelt eseményévé vált. Az ASTRA új bemutatói, egy-egy újonnan feltűnt csoport produkciója szenzációt jelentett a főváros művészeti életében is. (Élénken él emlékezetemben Giovannini Kornél szuggesztív szép látomása: A Buda halála, amellyel itt találkozhattam., s amely a költészet diadala, kamaszok varázslata volt hajdanán) A 70-es évekig az utcák díszbe öltöztek a Csili-majális tiszteletére, a bábos felvonulás, a gyerekfoglalkozások, egész Pesterzsébetet lázba hozták, s az Astra házigazdaként játszott és játszatott. A hétköznapok harcai, a raktárgondok, a próbák fáradtsága, a szervezés nehézségei elfelejtődtek a meleg ragyogásban: Jó fáradtság volt a vége, s mégis erőgyűjtés a hétköznapokra. Ám ehhez kellett Vízvári Laci bácsi közösségteremtő ereje, toleranciája, művészi alázata is, kellett a fiatalok hite, tehetsége, lendülete. Ősz Szabó Antónia csöndes mosolya a munka, a teremtés örömét tette közösségivé, s mindenki, aki innen indult, a báb szerelmese maradt máig, sokan élethivatásuknak is a bábművészetet választották. (Az Auróra-Astra körében érett művésszé Koós Iván, Halmy Izolda, Csepeli Péter, Grúber Húgó, Urbán Gyula is.) Az ASTRA neve ma fogalom. A tiszta artisztikum és tiszta erkölcs megtestesítője napjainkban is. Az egyetemes művészet mellett tett hitet a többi felnőtté váló kamasz - vagy eleve felnőttekből összeálló csoport is, s a működés feltételeit, a játék viszonylagos szabadságát általában a művelődési házak kerete nyújtotta számukra. Kazanlár Emil egyetemistákból alakult bábcsoportja a keleti kultúra felé fordult, s ez is a lázadás egy formájának tűnt sokak szemében. Merészebb úton indult Malgot István csoportja. Az Orfeó sorsa jelezte: a határok csak egy bizonyos pontig rugalmasak. Az avantgarde, kísérletező kedvű, rebellis-hajlamú társulat hiába aratott fesztivál-sikereket: a nem kívánatos, tehát tiltandó mezsgyére „tévedtek”, meg kellett „rendszabályozni”. Működésüket könnyű volt lehetetlenné tenni, hisz „csak” a befogadó művelődési házból kellett elküldeni őket, s életterük megszűnt. A legtöbb csoport felismerte a lehetőségek határát, tanult az intő példából, s az adott keretek közt érvényesítette radikálisabb nézeteit, vagy művészi álmait... A gyerekcsoportok mezőnye ekkor szélesedett ki igazán. Mészey Gézáné Győrben, Nyakasné Túri Klára Zalaegerszegen, Pacsuné Fodor Sári Várpalotán, Tóthné Horányi Ilus Salgótarjánban máig emlékezetes gyermekelőadásokra késztették csoportjukat. A népi hagyományok színpadra emelése éppúgy divattá vált, mint a hagyományos játékformák forradalmasítása, s persze az új hatások hamarosan általánosan követendő példává váltak. Ez

SZAKMATÜKÖR 3. gyengébb csoportok esetén a kommersz utánzás lehetőségét hordozta, s így a mind szélesebb mezőnyben felerősödtek a színvonalbeli különbségek is. Az iskolákban s a művelődési házak biztonságában rendszeres húzóerőt jelentett sokak számára Kisné Polyák Erzsébet Napraforgó bábcsoportja (s természetesen Kisné Polyák Erzsébet írásai, darabjai, bábtervei, szabásmintái), vagy a játék mívességére ügyelő Madár Vincéné gyerekcsoportja. Az egyik legelső divathullámot Ambrus Lenke általános iskolai csoportja indította el a XIII. kerületből (Balogh Beatrix tervező inspirációjára). Görög Ilona balladáját dolgozták fel úgy, hogy a paravános játékot felváltották a táblabábok, s őket másolva jelentek meg a söprűből, használati tárgyakból konstruált, népies stílusban megfogalmazott, nagyméretű bábfigurák is. A divatos áramlatokkal csak az igazán erős karakterű, határozott ízlésű csoportvezetők mertek dacolni: például a hivatásos színházi világban is otthonos Regőczi Erzsébet, aki Csepelen, majd, később a belvárosban is magas szintű bábjátékot tanított mindenkori gyermekeinek. A bábjátékot és az eszperantó nyelvet is sikeresen összekapcsoló, a „Játsszunk bábszínházat!” egyenes adásában is jól szereplő csoport tagjai felnőttként is kötődnek hajdani vezetőjükre. Regőczi Erzsébet VI. kerületi csoportját az úttörő elnökség, később a KISZ finanszírozta, - később a KPVDSZ, melynek Eötvös utcai székháza adott otthont a báb-együttesnek. (A művelődési házak sokfélesége, a fenntartók lehetőségei mindig meghatározták az egyes csoportok működését). Legendás hírű csoportot vezetett Hertelendy Sándorné a "Nyomorék Gyermekek Intézeté"-ben , s csodát művelt: gyerekei az "egészséges" gyermekek mezőnyében is elsők lettek, s a közönség nem hitt a szemének, amikor a lendületes játék után kibotorkált a bice-bóca csoport meghajolni . A nevelő lelkesedése, hite átragadt a gátlásosabb gyermekekre is. Az iskolákban s a művelődési házak biztonságában, kicsi, ám rendszeres díjazásért (is) dolgozó, alkotó pedagógusok az iskolai tanórákon kívül szerettették meg a bábot sok gyermekkel, - s biztos közönséget neveltek a bábszínház műfajának is. A hetvenes évekre kialakult, kiteljesedett az a bábos világ, melyben - a Népművelési Intézet munkatársai (Hollós Róbertné, Séd Teréz, Híves László, majd Czine Mihályné) által összefogva kiszámítható események, várható fesztiváldíjak kiszámítható várományosai alkották a biztos tömegbázist. A fővárosban a Fővárosi Művelődési Ház (az évtized végétől Budapesti Művelődési Központ) évente megrendezte Budapesti Bábfesztivált, a Csengery utcai FÁKLYA Klub épületében sikeresen működött a Bábos Pedagógusok Klubja (jóízű közösségként, pl. az évenkénti „bábkutyaverseny” humorában is felfrissülve). Jelentős állomás volt a budai várban rendezett Országos Kézimunka és játékkiállítás 1975-ben. A kísérő rendezvények közt több vidéki bábcsoport is bemutatkozhatott (a mára legendássá vált tiszakécskei Szitakötő bábegyüttes, itt mutatta be pl. Tarbay Profán Misztérium-át óriási sikerrel,- szerény, nagyszívű vezetőjének, Tóth Gézának a rendezésében). Ennek a kiállításnak és a CSILI Majális gyermekfoglalkozásainak gyakorlatából alakult a játszóház-mozgalom,(felnőttek és gyermekek együttjátszó szabadidős tevékenységeként) mely túlnőtt egyik elindítója, elméleti megalapozója, Séd Teréz munkáján is.

Változó világ a 80-as években A nyolcvanas évekre megfáradt az amatőr lelkesedés. Bár az életszínvonal általánosan emelkedett, a változó világ, változó intézményrendszere egyre kevesebbet áldozott az amatőr mozgalmakra. Megváltozott szórakozási igények, társadalmi elvárások is csökkentették a bábjáték iránti érdeklődést Alkalmazkodva a körülményekhez változnia kellett az amatőr bábosoknak is. A művészi rangot elért felnőtt bábcsoportok a hivatásos létben találták meg a megújulás lehetőségét. 1981-től sorra vált hivatásossá a pécsi Bóbita, az egri Harlekin, a kecskeméti Ciróka, a miskolci Csodamalom, a debreceni Vojtina, s így tovább: mára 11 hivatásos bábszínház működik az országban. 84

SZAKMATÜKÖR 3. A legjobb amatőrök hivatásossá válásával a felnőtt amatőrök művészi színvonala látványosan esett. Fokozatosan megszűnt az amatőrök színházpótló funkciója is , hiszen az államilag dotált bábszínházak mellett olyan hivatásos kis társulatok is megjelentek, akik állandó saját játszóhely híján rugalmas, helyhez alkalmazható, mozgékonyabb előadásokkal keresték meg a közönséget. Ezeknek a kis társulatoknak, családi színházaknak egy része még csak félhivatásos, vagy félamatőr körülmények közt kereste életterét s bizony nehéz volt elfogadtatni magukat a színházi szakmával, a befogadó intézményekkel. (Akadályt jelentett számukra az, ún. ORI vizsgával, s tapasztalattal rendelkező, rutinos haknizó művészek joggal lebecsült hivatásossága is, az amatőr csoportok színvonalvesztése is) Az enyhültebb politikai légkörben a gazdasági kérdések egyre nagyobb hangsúlyt kaptak, a gazdasági korlátok ridegebb világot fognak közre. Új formációk alakultak ki, - a társadalmi élet gyakorlati, „kézzel fogható” hasznot vár a művelődési házaktól is, tehát azok bábjátékhoz való viszonya is megváltozott. Már nem kifizetődő pl. egy báb-együttes folyamatos fenntartása, - ezért ritka kivételnek számít, ha egy báb-együttes működését továbbra is egy ház támogatása biztosítja. Úgy tűnik, az élő, egyszeri előadás élmények iránt csökkent az érdeklődés, ezt pedig esetenként szerződtetett, vagy meghívott bábműsorokkal egyszerűbb kielégíteni. Megváltozott a célzott (többnyire gyerek!) közönség aktivitása, érdeklődése is. A gyermekek életében is túlterheltség, időhiány jelentkezik. A médiák látszólagos sokszínűsége, a technikai lehetőségek varázsa (videó, számítógép, internet stb.), a nyugatról beszűrődő „civilizációs újdonságok”, a felgyorsuló életritmus, a haszon-értéket középpontba állító szemlélet terjedése megváltoztatta az életkori sajátosságok és a gyermeki személyiség eddig ismert jellemzőit, a gyermekközönség reakciói mások lettek, de a bábelőadások még a régi sémák szerint készülnek. A felnőtt bábcsoportok egyértelműen zsákutcába kerültek, - s a kivezető utat legtöbbjük még keresi, - vagy fordít a sorsán, s művészetet vagy működtetőt vált. (Jó példa ez utóbbira néhány pedagógusokból verbuválódott bábcsoport, melynek tagjai célzott, többnyire óvodáskorú közönségnek hoznak létre vándoroltatható, az oktatási intézménytől független bábelőadásokat. Ilyen az ajkai Kacagó, vagy a dunakeszi Tücsök Bábcsoport. Működésüket Művelődési Ház is támogatja.) A gyerekcsoportok lehetőségei is beszűkültek: az egri Úttörő Bábfesztiválok megszűntek, a gyerekcsoportok működése észrevétlenül lanyhult, majd többségük megszűnt Ez részben a gyerekek túlterheltsége, részben a vezető fáradtsága, időhiánya miatt, de nem kis mértékben a fenntartó művelődési házak tevékenységének és gazdálkodásának jelenlegi tendenciái miatt alakult így. A közművelődési intézményekre ma a csoportok fenntartása helyett inkább a műsorok fogadása a jellemző. Kiemelt időszakokban kiemelt helyet adnak a bábosoknak: a társművészetekkel együtt, helyi rendezvénysorozatba ágyazva (pl. a Józsefvárosi Napok), esetleg egy kerületi, vagy iskolai versenynek adnak helyet. Pedagógus továbbképzést fogadnak be, vagy hétvégi program keretébe ágyazzák a meghívott bábműsort, bábkészítő foglalkozást. - a sor folytatható –, ám a bábcsoport szervezését, ill. a pedagógusok bábos tevékenységét az iskolának hagyják. Az iskolai oktatásban nagyobb teret nyert a bábjáték, módszertani lehetőségként bekerült a pedagógus képzésbe, (s nem csak az óvodapedagógusokéba), de az iskola nem igazán találta még meg a bábjáték helyét az oktató-nevelő folyamatban. Ez összefügg a Népművelési Intézet működésében jelentkező válsággal is. A bábos osztály, mely évtizedeken keresztül meghatározta, irányította az amatőr mozgalom sorsát, - elveszítette hatalmi pozícióját. A centralizáció megszűnése megkérdőjelezte az addigi feladatokat: Hosszú évek során alakult ki a C- és B –kategóriás tanfolyamok rendszere. Amikor ez a rendszer (felsőbb döntés nyomán, a szakképesítésre vonatkozó „jogosítvány” megszűntével) széthullott, az osztály légüres térbe került. Az akkreditált tanfolyamok egymástól független sokasága nem teremtett új

SZAKMATÜKÖR 3. kategóriákat, viszont felszámolta a viszonylag egyenletes képzési szintet, azonos követelményrendszert. A különböző fórumokon az intézettől függetlenül meghirdetett továbbképzések színvonal- és követelményszintbeli eltérései követhetetlenül összemosták a szakmai képesítések különböző típusait, - s összességében a bábcsoportvezetők szakmai hitele is csorbult. Az Intézet bábos osztálya visszafejlődött. Egy előadója maradt a bábos szakmának, s az ő konkrét feladatainak összemosódása számára túlterheltséget, a szakma számára pedig bizonytalanságot eredményezett. A sok változás, kedvetlenítő, vagy elbizonytalanító tényező miatt, melyek a 80-as években jelentkeztek, - óriási jelentősége lett a televízió Játsszunk bábszínházat! sorozatának, mely ekkorra az elhaló fesztiválok helyét is elfoglalta. A 9-szer 13 részes sorozat, ( Szerkesztője Kremsier Edit) új lendületet adott a hanyatlóban lévő gyermekbábos mozgalomnak. A televízióba bekerülni: ez a vágy olyan húzóerőt jelentett még ekkor is, mely a nehéz helyzetben működő csoportokat is értékes új produkciók megteremtésére sarkallta (bár a hatvanas évek önfeledt játékosságát korlátok közé szorította a produkcióra törekvés). Országos rendezvénnyé nőtt a TV műsora: megyei döntőkkel, neves szakemberek zsűrizésével választották ki a csapatokat, s az élő adások nyomán, a képernyőn is megtörtént a csoda: az egész ország nézte, figyelte a bábozó gyerekek vetélkedését.

Rendszerváltás!? A gazdasági, politikai, válság, a változást követelő társadalmi mozgások alapjaiban rendítették meg az addig változtathatatlannak tűnő rendszert, - ám a forradalmi fordulat alapvető problémákra nem hozott megoldást. A társadalmi fordulat zűrzavarában a kultúra, a művészetek jövője megkérdőjeleződött. A piacgazdaság, a fogyasztói szemlélet elterjedése háttérbe szorította a művelődés, a művészetek iránti igényt. Fontosabbnak tűnő kérdésekben már születtek jó kormányzati döntések, - ám a művelődést, általános emberi értékek megőrzését szolgáló rendeletek még nem képeznek átfogó, egységes, a jövőképet pozitívan formáló rendszert. Művelődési házak, művelődési központok még vannak. Működésük azonban egyre kevésbé segíti a művészetek, kulturális javak átmentését. Ehelyett üzleti vállalkozások (bála butikok, menedzser tanfolyamok) helyszínévé kényszerülnek válni. Az amatőr bábmozgalom úgy tűnik, végveszélybe került. Mégis: a rendszerváltás indulatában megfogalmazódtak olyan törekvések, melyek az önszerveződés lehetőségeit próbálgatták, s a működő, vélt vagy valós egyeduralmi rendszert kívánták felszámolni. 1989-ben ez a szándék hívta életre a Bábjátékos Egyesületet. A feladatokkal szembesülve azóta létrejött a konszenzus az eddig egyedüli bábos szervezettel, az UNIMÁ-val. A bábosoknak napjainkban három civil szervezete, érdekvédő közössége: Az UNIMA Magyar Tagozata,(ez a szervezet - leegyszerűsítve - a külföld felé segít nyitni).,a Bábművész Testület (elsősorban a hivatásos -s egyre több, és többféleképpen működő hivatásos bábművész érdekeit tartja szem előtt.) A Bábjátékos Egyesület, a rendszerváltás szülötte, mindazokat igyekszik összekapcsolni, akik a magyar bábjátékot szolgálni kívánják. (Óvónők, tanítók, gyógypedagógusok, hivatásos bábosok és templomos lelkületű amatőrök tartoznak tagjai közé). A pályázatok rendszerét, a civil szervezetek adminisztratív rendjét, az elszámolások fegyelmét nehéz megtanulni. Nem kényeztet a társadalom, nem óv meg a bukásoktól, bár a jelenlegi civiltársadalom, az amatőr művészeti csoportok is- igényelnék, ha nem is az „egyiptomi húsos fazekat”, de legalább a védőhálót. Mégis vannak bábos találkozók és vannak klubnapok. Közös dolgaink és közös örömeink között, még viszálykodni is van erőnk. Egyre többen döbbennek rá, hogy előre kell lépni,” ha hátra maradni nem akarunk ”(Széchenyi).

SZAKMATÜKÖR 3. S küzdelmek árán ugyan, de a művelődési intézményekkel is épül egy, a régiből alakuló, újszerű kapcsolat. A Bábjátékos Egyesület székhelye pillanatnyilag a Zeg-Zug Gyermekház, Zúglóban. Kicsi ház: Megélhetését, „gazdaságosságát” a számítógépes tanfolyam, az Internet-klub, az Etka jóga és a gyerektorna és időnként a turkáló és termékvásár biztosítja. Mert ezt diktálja az élet? Munkatársai - ma még - fontosnak tartják, hogy más is legyen… A pesterzsébetiek a Csili majálist próbálják feltámasztani, mert érzik a hiányát. A szervezők, a résztvevő amatőr és hivatásos bábosok jószándéka teremt jóízű, ám a régit már/még nem idéző hangulatot. De az ASTRA Bábegyüttesnek ma is otthont ad a CSILI Művelődési Központ. Fenntartja műhelyüket, s pályázatokon szerzi meg a külföldi utazások költségét. (Így vettek részt 2001-ben a magdeburgi UNIMA-fesztiválon, - 2002-ben Finnországba jutottak el. Az elmúlt években 32 alkalommal játszhattak külföldön, öregbítve a magyar bábművészet hírét) A rendszerváltás, a piacgazdaság „hatalomra kerülése” nem szakította el a több évtizedes köteléket. A művelődési ház ragaszkodott a gyümölcsöző kapcsolathoz, s alkalmazkodva az új kor követelményeihez megtalálta a megfelelő lehetőséget a folytatásra. Kínai bábosok lépnek fel a Pataki Művelődési Központban. Az Albertfalvi Keresztény Társas Kör – művelődési házas háttérrel – fogadja a Templomi Bábos Találkozót. Óvodai Bábos Nap gyűjti Budapestre az ország minden tájáról a bábozó óvodapedagógusok csoportjait, akik itt teremtenek maguknak szakmai közeget. A rendezvény befogadója, a Pestújhelyi Közösségi Ház áldozatokat is vállal a rendezvényért. A rendszerváltás óta újra éledt az egri Gyermekbáb-fesztivál is: az egri Ifjúsági Ház (ma: Művészetek Háza) kezdeményezésére. S az újjászületett, találkozócska mára felmenő rendszerű fesztivál lett. A Budapesti Gyermekbábos Találkozó ennek előválogatójaként ugyancsak keresi mai formáját: meghatározója a pénz léte vagy nem léte..:ennek függvényében tudja fogadni a Józsefvárosi Művelődési Központ. A 2002-es tavaszi Gyermekbábos Találkozót a Millenáris Kávézó fogadta be. A Budapest Bank pályázata adott anyagi biztonságot hozzá. Azt, hogy érdemes megrendezni, bizonyítja: míg 2000ben csak három, most tucatnál több csoport hozza a gyerekek játékos kedvét, a csoportvezetők bátorságát, igényességét. Megváltozott valami: Nem 5-10 gyerek jár a bábcsoportba. A jelentkezők többsége most homogén iskolai közösség, 15-20 gyerekkel. Az osztálymunka vezeti el a pedagógust a bábjátékhoz, néha bevallottan hozzáértés nélkül. (S bár követelményszintek vannak, valós továbbképzési lehetőségek alig…) A fordulat óta eltelt évtized félszeg próbálkozásai nyomán talán magára talál a bábosok közössége, meg tanul élni a ma lehetőségeivel. Szűkebb közösségek találnak egymásra, a pedagógusok, a vallásos indíttatású bábosok, a bábkészítők, s a többi mind keresi a társakat. Vannak gyerekcsoportok, s hiszem, lesznek felnőtt, maguk kedvére játszó amatőr bábosok is. Akik fellázadnak a „Való Világ” kényszerzubbonya ellen, s játszani akarnak, valódi világot. Hiszek a báb teremtő erejében: talán át tudja alakítani pénz-centrikus világunkat is. Bennünket is. Csak remélem, hogy kialakul intézményeink összefogó hálója is, s ebben helyére kerülhet a Magyar Művelődési (a hajdani Népművelési) Intézet, helyére a kulturális centrumok vagy, a kisebb közösségi, és gyermekházak. S mind megtalálja környezetében az éltető bábjáték helyét. Új területen a régi bábok, új bábok a régi helyükön. Forr a világ… változik, keresi új lehetőségeit a művelődési házak intézményrendszere, keresi helyét a bábosok sokszínű tömege. Talán nem csak magunk erejére kell támaszkodnunk? Hiszen kiderült: tudunk újrakezdeni, szükség van arra, amiben hiszünk, amiért áldozni is tudunk... Talán állami szinten is észreveszik a szükséget: rendszerbe fogva kell megtámogatni a múltat folytató jövendő nemzedéket,- bábjátékkal is.

SZAKMATÜKÖR 3.

Mészáros Vincéné Bábmajális 1975 (Megjelent a Budapesti Népművelőben, 1975-ben) A háromnapos találkozó (május 17-18-19) a Harminc év a magyar bábművészetben c. kiállítás megnyitásával kezdődött. A felszabadulás után kibontakozó amatőr mozgalom bábjait fogta itt egységes keretbe Balogh Béla, képzőművész a maga jellegzetes lényeglátó s művészi hatást hangulatilag segítő rendezésével. Bojtár László, a XX. kerületi Tanács V.B. elnökhelyettese megnyitó beszédében üdvözülte az egybegyűlt vidéki és fővárosi bábjátékosokat, felnőtteket, és úttörőket, akik ezen a majálison együtt ünnepelték felszabadulásunk három évtizedes eredményeit. A házigazda Csili együttes, a nemzetközi hírnevű „Astra” új műsorral fogadta az ünnepség résztvevőit. Ez a bábművészetben mindig újat teremtő együttes – Balázs Béla A hét királyfi c. bábjátékát vitte színpadra. Előadásuk szín és formavilágának sajátos szimbólumrendszere, kiforrott játékkultúrája, zenei effektusai töretlen szépségében szólaltatták meg az író gondolatát, tiszta humánumát. Múltat idéző törekvésében művészi élményt nyújtott a salgótarjáni „Főnix” Mézes-kalács jelenetével, melyben a csoportvezető Tóth Ilus a népművészeti elemek bábszínpadi alkalmazásának egyik első legszebb példáját újította fel. A miskolci „Játsszunk együtt” fiatal gárdája Kemény Henrik Vitéz Lászlóját keltette életre, megérezve a vásári bábjáték jellegzetes dinamikáját, nyers őszinteségét, harsogó humorát. A nyíregyházi „Mesekert” tökéletesen kidolgozott csuka parancsára c. darabja – az amatőr bábmozgalom hőskorát idézte, s annak elindítóját, segítőjét, a nagy bábjátékos művészt és pedagógust, Obrazcovot. Az óvodás korosztály művészeti nevelését szolgáló kecskeméti „Ciróka” ugyancsak visszanyúlt régi produkcióihoz, s A. Tolsztoj klasszikussá vált Kiscipójával kedveskedett a mai gyermeknézőknek. Modern ihletésű volt a tiszakécskei „Szitakötő” diák-csoport produkciója, a Nap és a Hold elrablása c. költemény bábszínpadra adaptálása. A közönség fel-feltörő tapsa mind azt bizonyította, hogy a játékosok tökéletesen érzik és értik Juhász Ferenc képi világának sajátos jelrendszerét, s követni tudják a mese hömpölygő sodrását. Az „Orfeo” fiatal művészeinek bemutatójára idézhetnénk Tamási meghatározását: „A bábjátszást nem a szabványos feladatok megoldása viszi előre, hanem az írói és játékbeli bátor kísérletezés.” Technikai okok miatt maradt el a békéscsabai „Napsugár” együttes fellépése, s így e jubileumi alkalommal nem láthattuk az eltelt 30 év kimagasló bábszínpadi művét, a Cantata profanát. Hiányoltuk az országszerte kedvelt pécsi „Bóbita” egyéni stílusát, hangvételét, és az egri „Harlekin” csoport szereplését is. A Bábjátékos Bemutató Színpad előadásaival párhuzamosan folyt a II. Budapesti Majális úttörőinek játéka. A gyermekcsoportok közös szerepeltetése nem új kezdeményezés, itt már folytatásról van szó. 1974-ben tavasszal került sor az I. Bábos Majális megrendezésére. Ezt megelőzően 1972-ben rendezte meg az első ilyen kísérleti programot a Fővárosi Művelődési Ház. A cél kettős volt: a fővárosi úttörő korosztályú bábcsoportok közötti kapcsolat megteremtése, s ezen belül egymás munkájának megismerése, megvitatása, másrészt a tapasztalatcsere és összehasonlítási lehetőség, baráti szálak kiépítését adó alkalom biztosításával az egységes kulturális szint és szemlélet kialakítása a személyiség sokoldalú fejlesztésének, a szociális kapcsolatok létrejöttének érdekében. Már az első majális sok érdekes és hasznos tapasztalathoz vezetett. Felszínre hozta a mai gyermekcsoportok jellegzetességeit, értékeit, játéklehetőségeit és a megoldásra váró gondokat is. Hatása már egy év távlatában is jelentkezett. Például a darabok megválasztásában, a

SZAKMATÜKÖR 3. „kis dolgok művészetének” felismerésében. Eredménynek tekinthetjük az idei Úttörő Szemle és a Majális rendezősége közötti kapcsolat kialakulását. A kerület szemléken jól szereplő bábcsoportokat meghívtuk a majálisra is. A három nap alatt 14 úttörőcsoport mutatkozott be a „Csili” színpadán, köztük három vendégként meghívott együttes. A kaposvári „Pacsirta” bábosai Felszabadulás c. műsorukat mutatták be. A címadó, erősen elvont témát bábszínpadi művészet nyelvére fordítva hozták közel és tették világossá a gyermeknézők előtt. Játékuk elismeréséül megkapták az illetékes minisztérium különdíját is. Hasonló elvont gondolatot fejezett ki a tabdi úttörők Béke és barátság c. produkciója. Lelkes játékukban jól kiaknázták a színes árnyjátékban rejlő esztétikai hatásokat és az újszerű technikai lehetőségeket. Vendégként szerepelt a KPVDSZ csoportja is, mely a „Körkép” c. műsorával elnyerte a közönség tetszését. Az utolsó nap délelőttjén került sor a szabadtéri bábkészítésre a Csili udvarán. Vizvári László, az Astra vezetője irányította az önfeledten dolgozó gyermek-sereget. Valamennyien egyéni tevékenységük útján ismerkedtek itt a báb személyiségformáló művészetével. Az ilyen irányú érdeklődéskeltés hasznosságát nem kell részletezni, hiszen jól ismerjük az esztétikumot birtokba vevő manuális tevékenység fejlesztő hatását. Vasárnap délután ért véget a csoportok bemutatója. Holló Róbertné, a Népművelési Intézet munkatársa s egyben a szakbizottság elnöke a jelenlevő csoportvezetők előtt értékelte a gyermekek játékát. A II. Budapesti Bábos majális ünnepi záróakkordjaként Fábián Zoltán, a Csili igazgatója osztotta ki a majális díjait. A csoportok teljesítményét felmérő szakbizottság véleménye alapján a vándorserleget a X. ker. Úttörő Ház „Napsugárka” együttese kapta, sokszínű, hangulatos előadásukkal. A három szép pillangó meséjét varázsolták a bábszínpadra. A jól szerkesztett színpadkép felhívó látványa harmonikusan egészítette ki az apró részletfinomságokig begyakorolt egységes játékot, amely kedves emocionális töltésű énekléssel párosult. A legszebb bábok díját Herczeg Albertnének, a XVIII. Ker. Úttörő Ház „Napraforgó” bábcsoportja vezetőjének ítélte a szakbizottság. Az általa rendezett mindkét darab (Két bors ökröcske és Riporter kerestetik) karakterjelző állat- és emberfiguráit látva feleletet kapunk arra a kérdésre, hogy milyennek kell lennie az igazi szép és jó bábnak. Kifinomult ízlését tükrözik ötletgazdag, stilizált díszletei is. A képzőművészeti alkotóképesség transzfer hatása vetítődik ki zenei ízlésében is. A Riporter kerestetik c. darab kényes rendezői feladat. Hápi a riporter, életét kockáztatja azért, hogy kis közösségének megszerezze a békakirály csodálatos énekét. Itt fennáll az a veszély, hogy a felajzott fantáziájú gyermek nem találja majd szépnek a dallamot, s így illúzióvesztetten fordul el a bábszínpadtól. Herczegné csoportjának tökéletesen sikerült a dal mesebeli szépségét a nézők elé varázsolni. A legjobb rendező díját Kereszturi Lajosnénak, a „Chleokó” vezetőjének adta át Fábián Zoltán. Állami Nevelő Otthonainkban alig ismerik a bábjátékot. A Fővárosi Operettszínházban rendezett 30 éves jubileumi ünnepségükön a 3 órás műsorban egyetlen bábcsoport sem szerepelt. Kereszturiné megérezte a bábok élet-szépítő varázsát, a bábcsoportban megvalósítható közös játék biztonságot, érzelmi támaszt nyújtó hatását. Bábot adott kéknyakkendős gyermekeinek kezébe, s engedte őket felszabadultan játszani, örülni az átváltozás okozta meglepetéseknek. A II. Bábjátékos Majális értékes megfigyelésekre adott alkalmat. A szereplő csoportok témaválasztását, játékstílusát elemezve, megállapíthatjuk, hogy a vezetők egyre inkább figyelembe veszik a gyermekek életkori sajátosságait, képességeit és érdeklődésüket. a XXI. kerületi Úttörőház „Apró” bábosai a gyermekes izgalmakban bővelkedő mackó Mukik hadakoznak c. naiv kis mesét játszották el. A bábok is egyszerű, kézre méretezett figurák voltak, mozgatásuk sem jelentett különösebb problémát.

SZAKMATÜKÖR 3. Hasonló vezetői látásmódot figyelhettünk meg a X. kerületi Úttörőház gyermekeinek játékában is. Több rövid, óvodás korosztálynak szóló jelenetet mutattak be a kezdő bábosok jellegzetes bábmozgatásával, beszédmódjával. Szemmel láthatólag maguk is élvezték ezt az újszerű játékot. Kezdő csoport volt a XIV. kerületi „Napraforgó” is. A gyermekek a felfedezett funkció örömével mozgatták ötletes, saját készítésű bábjaikat. Műsoruk minden mozzanatában azt dokumentálta, hogy mennyire hatással van a csoport munkájára, fejlődésére, ha a vezető maga is vérbeli művész. Magasabb korosztályt képviseltek a Mérnők utcai iskola „Pávácska” együttesének tagjai, vezetőjük irányításával, vagy sugallatára, ez a csoport eredeti módon találta meg népművészetünk bábjátékra transzponálásnak módját. Produkciójukat a tiszta, harmonikus stílus jellemezte. Bodor Ilona balladájának pátoszmentes előadásmódja, a versmondó zenei szépségű hangja szervesen illeszkedett bele a csiszolt ízléssel és a folklór ismeretével tervezett színpadkép hangulatába. A majális műsorában új színt jelentett a II. kerületi Üröm utcai iskolások játéka. Balázs Béla: A halász és a hold ezüstje c. darabját vitték bábszínpadra. Az elmúlt évek felnőtt csoportjainak kísérletei után meglepő volt a gyermekek tiszta megfogalmazású előadása. A bábok és díszletek mértéktartóan csak a lényeg kifejezésére szolgáltak. A játék szabályos tagolódása, a mese által megkívánt tempó megtalálása mind az író érzelmi burjánzástól mentes, józan művészi látásmódot tükrözi. A XVI. kerületi „Busó” együttes tagjai jól és szépen éneklő gyerekek, és a vezetőjük ezt a képességüket hozta felszínre a „Paszita” hagyományának felelevenítésével. A szereposztásban mindenki megtalálta az egyéniségének legmegfelelőbbet, s ezt az egyes hangokból is megállapíthatjuk. A Deák téri iskola csoportja képviselte azt a korosztályt, amelyben leggyakrabban tapasztalható a bábtól való elidegenedés. Ennek ellenére ez a csoport a majális legnépesebb együttese. A vezetőjük kitűnő érzékkel ismerte fel a korosztály igényeit, sajátosságait. Témaválasztásával, klasszikus mesemotívumokból összeállított szövegkönyvével sikerült megtalálnia a romantikát kereső serdülők ízlésének megfelelő alkotást. Másik nagy felismerése: a fiatalok körében megnyilvánuló technikai érdeklődés, a problémamegoldás izgalma és öröme. A paravánt tartó takaró áttetsző textilen keresztül jól láthattuk az „üzemelő” csoportot. Két színpadon folyt a játék. Egyiken háromdimenziós saját készítésű wayang bábok világa, s mellette a másikon, a távoli történéseket vetítő árnyszínpad. Villanylámpák gyulladtak ki és aludtak el, díszletek váltakoztak nyitott színen valami igen ravasz technikai megoldással, időnként a beszédhangot gépzene váltotta fel, s villámlás és mennydörgés, fény- és hangeffektusok törték meg az egyhangúságot. Ilyen rafinált kellékrendszerrel kiválasztott esztétikai élményszerzéshez nem elég a rendezői adottság, ehhez pszichológiai ismeretek és pedagógiai elhivatottság is kell. A bábos majális jelentőségét akkor láthatjuk a teljes összefüggésében, ha az Országos Közművelődési Ankét határozataival vetjük össze tapasztalatait „Az iskolát valóban ki kell nyitnunk az életre” – mondotta Gosztonyi János. Ehhez a bábjáték készséggel kínálkozik. Az Országos Pedagógiai Intézetben már folyik az új tantervek kidolgozása, melyek kiindulópontja a közművelődéssel való együttműködés. Az Oktatási Minisztérium felméri 1975 végéig, hogy az iskolákra, kollégiumokra, gyermekvédelmi intézményekre is kiterjedő kulturális szemlék, fesztiválok, vetélkedők hogyan szolgálják nevelési céljainkat, továbbá azt, hogy miként lehetne jobb együttműködést teremteni az iskolában, illetve a közművelődés területén élő működő amatőr művészeti együttesek tevékenysége között.

SZAKMATÜKÖR 3. Oktatáspolitikánk érdekeltté teszi az iskolákat is a közművelődés eszközeinek felhasználásában, így bízhatunk abban, hogy a bábjátékos csoportjaink a jövőben iskolán belül is megkapnak minden lehetőséget tevékenységükhöz, amely kiválóan alkalmas – ismét Gosztonyi János szavait idézve – „az esztétikai érzékenység fokozására, a művészeti aktivitás kibontakozására, de a közösségi érzés és magatartás formálására is.”

SZAKMATÜKÖR 3.

Máté Lajos Az amatőr színjátszástól az alternatív színházig Alig van a világon olyan művészet, mely ne a műkedvelésből nőtt volna ki. Különösen igaz ez a színjátszásra. Minden jelentős színházi próbálkozás kezdetén ott találjuk a műkedvelést. A magyarországi „színház” gyökerei a XVII. századig nyúlnak vissza. Az iskoladrámákból (különösen a jezsuita iskolák előadásaiból), a hitvitázó irodalom alkotásaiból nőtt ki a magyar nyelvű színjáték. (Kelemen László első kezdeményezései is amatőr gyökerűek. Első színészei jobbára jurátusokból /jogászokból/ verbuválódtak.) A mai amatőr színház (eleinte következetesen műkedvelő színháznak nevezték) a falvakban, kisvárosokban jött létre – kifejezetten „színházpótló” jelleggel. Általában a falu vagy a város értelmisége, kiegészülve néhány intelligensebb falusi fiatallal, általában fővárosi sikerdarabokat tűzött műsorára. A két világháború közötti (lehet, hogy korábbi) Színházi Élet című hetilap melléklete rendszeresen közölt budapesti színdarab-szövegkönyveket, kifejezetten azzal a céllal, hogy a falusi (kisvárosi) műkedvelők hozzájussanak. A rendező fogalmát vagy funkcióját nem ismerték. Általában a „tanító úr” volt a darab „betanítója”. Emellett a kifejezetten színházpótló feladat mellett két másik „fajta” műkedvelés is létezett. A Horthy-korszak fontos politikai irányzata volt az irredentizmus. Egymás után jelentek meg különféle műsorfüzetekben irredenta szellemiségű fércművek, melyeknek semmi irodalmi vagy színházi értéke nem volt – csupán a „Nem, nem soha!”, „A csonka Magyarország nem ország – egész Magyarország mennyország!” szlogenek színpadra fogalmazása. Emellett, sőt ennek ellenében a munkásotthonokban játszottak „munkásmozgalmi” indíttatású program-darabokat, melyeknek irodalmi-színházi értéke szinte a nullával egyenlő, de a munkásság aktuális gondjait fogalmazták meg. (Illyés Gyula: Hunok Párizsban című rendkívül érdekes regényében van részlet arról, hogy pl.: Párizsban, a magyar munkásotthonban milyen témákat, akkori „naiv” nyelven megfogalmazódó játékokat mutattak be nagy lelkesedéssel, egy időben őrizve emigrációban a magyar nyelvet és hangot adva a munkásmozgalmi eszméknek.) Ezzel a két tendenciával párhuzamosan falvakban az elemi, városokban a középiskolákban is volt műkedvelő színjátszás, részint a már említett irredenta darabból, másrészt klasszikusokból táplálkozva. 1945 után folytatódik a színházpótló jellegű előadások sora, de a különféle pártszervezetek (Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt) a kifejezetten mozgalmi, direkt politizáló műsorok mellett egyre igényesebb, irodalmilag értékes műveket is műsorra tűznek. De a „rendezés” mint olyan, nem jellemző törekvés. Továbbra is „betanítják” az előadásokat. A műkedvelő színjátszás az ’50-es években újult meg. Addigra már nyilvánvaló lett, hogy a hivatásos színházak szerepét nem vállalhatja át. (Akkor már járta a vidéket az Állami Faluszínház, később Déryné Színház, mely ha nem is nagyon magas színvonalon, de mégis hivatásos jelleggel vitte a „színházat” a falvakba.) Valami atavisztikus berzenkedéssel nem vállalta a „mozgalom” a műkedvelés kifejezést (gondolom a Horthy-rezsimben rárakódott politikai tendenciák miatt), és kitalálták a borzalmas „öntevékeny” színjátszó csoport kifejezést. A műkedvelő, öntevékeny színjátszás kereste helyét a társadalomban. Azt a feladatot kutatta, amelynek az amatőr feltételek között is meg tudott felelni, és hogy új közönségréteget is megnyerhessen. Ekkor alakult ki (1956 után) az „irodalmi színpadnak” nevezett új forma. Az irodalmi anyag szabad kezelése, a társművészetek – zene, képzőművészet, tánc – felhasználásával, sajátos absztrakciók kidolgozásával, valóban új színházi stílus kimunkálására nyílt lehetőség. Az előző évek 92

SZAKMATÜKÖR 3. meglehetősen merev, „oratórikus” formái után megindult a „szintetizálás” folyamata. Ettől kezdve már egyre többször használták az öntevékeny együttes helyett az amatőr együttes kifejezést. Nem volt olyan „ciki” ez az elnevezés. És nemzetközileg is bevettnek bizonyult. Az amatőr színház megismerte a felfedezés örömét. A diákszínpadok, vásári népi komédiák újraalkotása és színpadi újraformálása után egyre bátrabban élt az avantgard színház törekvéseivel, és a régi és új irodalmi anyag a modern életforma kifejezését szolgálta. Néha túlzásokkal, néha tévedésekkel, de mindig az igényes önkifejezés szándékával. Sokszor – főleg a dokumentumműsorokban – kritikát is gyakorolt, néha túlságosan is éleset a „fennálló, létező szocializmus” intézményrendszere ellen. Az irodalmi színpad valamilyen lázadás volt a hagyományos, tehát „hivatásos” színház ellen. Első formájában szerkesztett verses összeállítás volt, mely tartalmát tekintve lehetett tematikus, vagy egy költő életművét felölelni próbáló műsor. Formáját tekintve dinamikus, vagy keretes, esetleg összekötő szöveges. Eleinte szigorúan ragaszkodott a „szerkesztő-rendező” az oratórikus formákhoz. A szereplők különféle formákban álltak-ültek megkomponált térben. Később dokumentum-anyagok kerültek az irodalmi művek közé. A dokumentum műsorok lazítottak a merev formákon. Néhány esetben erős kritikával illette a „fennálló szocializmus” ideológiáját, intézményeit. (Ennek leghíresebb darabja a Bucz Hunor rendezte Görgős eke produkció volt.) Itt jegyezzük meg, hogy 1949 után, a „fordulat éve”, a köztársaság népköztársasággá alakulása után a parlament egyre formálisabb munkát végzett, megalakult a Magyar Dolgozók Pártja (a Magyar Kommunista Párt és Szociáldemokrata Párt egyesüléséből). Ettől az évtől kezdve műkedvelő csoport csak „fenntartó” égisze alatt működhetett. Fenntartó volt elsősorban minden művelődési ház akár tanácsi, akár szakszervezeti. Fenntartó lehetett iskola (általános, középiskola és egyetem, főiskola). Az együttesnek volt némi költségvetése a fenntartó gazdálkodásába illesztve: jelmezre, esetleg díszletre, a szakvezető tiszteletdíjára. A szakmai vezetőnek működési engedélylyel kellett rendelkeznie. A fenntartó ideológiailag is felelős volt az együttes műsoráért. A szakvezetők megyei tanfolyamokat végeztek, melynek végén vizsgát tettek. A vizsgabizottságok elnökei általában az Intézet munkatársai közül kerültek ki. Végülis az egész rendszer valamiféle rejtett cenzúrát is jelentett. Az április 4-i és november 7-i ünnepi műsorok is általában az irodalmi színpadok köntösében jelentkeztek. Az Intézet 1970 végén bevezette az úgynevezett „minősítési rendszert”. Ez a rendszer is a burkolt cenzúrát szolgálta volna, de valójában menedéket nyújtott az együtteseknek. Hiszen ha valami elvi probléma volt a csoporttal, az felmutatta a minősítés eredményét. Néhány esetben politikai védelmet is nyújtott pártbizottságok, rendőrség felé. A megboldogult, zseniális Bicskei Gábor dolgozta ki az egész felmenő rendszert. Helyi vagy regionális minősítési fesztiválon lehetett alapminősítést szerezni. Az a csapat, amelyik ezt elnyerte – jelentkezhetett országos minősítésre, erre jogosult területi vagy szakmai fesztiválon. Pl. diákszínjátszó fesztiválon, a fegyveres erők fesztiválján, munkás-színjátszó fesztiválon. Ilyen volt Csurgón a diák, Egerben a honvédségi, Ózdon, majd Tatabányán a munkásszínjátszó fesztivál. Valamilyen okos megfontolás alapján általános iskolás csoportokat nem minősítettünk, de az úttörő mozgalom rendületlenül mérte a gyerek együtteseket. Az országos minősítésen szerezhető oklevelek: bronz, ezüst és arany fokozatot igazoltak. A különféle rétegek, „szakok” a jellegükhöz illő elnevezésű oklevelet nyerhettek el. A munkásszínjátszók oklevelét Hevesi Sándorról, a katonáké Zrínyiről, a falusiakét Justh Zsigmondról neveztük el. A szakok között nem volt különbség, minden szak aranya egyformán fénylett. Az az együttes, melynek legalább három arany oklevele volt, kiemelt együttes lett. Nekik a kiemeltséget Kazincbarcikán az országos és nemzetközi „Ifj. Horváth István” fesztiválon kellett megvédeni. A sok díj előnnyel járt: nagyobb védelmet nyújtott a politikai kötekedések ellen, külföldi meghívásnak csak kiemelt együttes tehetett eleget. Ez alól néha az egyetemi együttesek jelentettek kivételt,

SZAKMATÜKÖR 3. mert meg voltak a maguk külön csatornái a belgrádi BITEF-fesztiválra, Wroclawba vagy Nancyba. Az amatőr színjátszás sokrétűségét, a fenntartóktól való – egyelőre sikertelen – függetlenedési törekvéseit érzékelve Vitányi Iván javaslatára az Intézet létrehozta először a SZOT, majd az ASZIOT társadalmi intézményét. A SZOT (Színjátszók Országos Tanácsa) tagjai közé egy-egy szakág (diák, munkás, falusi) képviselőjét az Intézet illetékes osztálya hívta meg. Elnöke Dr. Bécsy Tamás egyetemi tanár lett. A SZOT-ot, néhány év múlva, a demokratizmus jegyében az ASZIOT (Amatőr Színjátszók Országos Tanácsa) váltotta fel, ide már közgyűlés által választott tagok kerültek be. Az ASZIOT előbb ismét Dr. Bécsy Tamás, majd Keleti István elnökletével „nyitott” a hivatásos szakma felé is. Alelnöke előbb Gosztonyi János, majd Sik Ferenc lett. Sik Ferenc megválasztása után gyújtó hangú beszédet mondott, majd soha többé nem láttuk. Ez az ASZIOTban folyó munka már jelentősebb volt. Beleszólhatott a fesztiválszervezésekbe, elsősorban Kazincbarcika országos fesztiváljába. Próbálkozott érdekvédelmi törekvésekkel is. Az ASZIOT-nak kevés lehetősége volt az aktivitásra, de mégis mozdított valamit a nyitottság felé. Bár egyik utolsó előtti közgyűlése alatt szállóige lett dr. Sződy Szilárd mondása: „a közgyűlés ülése alatt az amatőr színjátszás zavartalanul folyik.” A rendszerváltás előestéjén megszűnt az ASZIOT. Elsőnek létrejött a Magyar Drámapedagógiai Társaság, majd az ODE (Az Országos Diákszínjátszó Egyesület) végül a Nemhivatásos Színházak Szövetsége, mint „ernyő” szervezet, mely fölötte volt mindegyik speciális együttesnek. Komoly minisztériumi támogatást élvezett, utazási támogatásokat tudott adni, fesztiválokat támogatott. A berlini fal lebontásával egyidőben, az amatőr színjátszók országos kongresszusa, már a szövetség és egyesületek kongresszusa volt, az ASZIOT, de az Intézet is elveszítette fontos koordináló szerepét. Az ernyő szervezet neve mára Magyar Színjátszó Szövetség lett. A kifejezetten amatőr színpadokból nőttek ki az „alternatív” színház felé törekvő együttesek, vidéken a a szegedi Egyetemi Színpad, a tatabányai Bányász Színpad, a miskolci Manézs Budapesten a H.U.R.K.A. Színpad, az Universitas, a Térszínház, Halász Péter Kassák Stúdiója, az Orfeo, később Stúdió K. Érdekes módon ezek egyike sem politizált „direkt” módon, csak másféle színházat akart, mint ami addig volt akár hivatásos, akár amatőr területen. Ebből a „mást akarásból” lettek néha politikai, többnyire esztétikai problémák. A magyar avantgárd színház nem tagadja meg amatőr gyökereit – de önállósultak, elszakadtak az úgynevezett „műkedveléstől”, félhivatásossá, sőt hivatásossá váltak, akik nem mindig a színházból – de minden esetben a színházért élnek. De az ő történetük már egy másik történet.

Az amatőr színjátszó mozgalom nemzetközi szemléje Budapest, 1973. október 14-től 19-ig Két éves huzavona előzte meg, amíg a Népművelési Intézet (a mai Magyar Művelődési Intézet jogelődje) beléphetett az Amatőr Színházak Nemzetközi Szövetségének tagjai sorába (AITA/IATA = Association International du Theatre Amateur/International Amateur Theatre Association). A huzavona kétoldalú volt. Az AITA/IATA elnökségének az volt az egyik problémája, hogy Magyarországon nincsenek amatőr színházi szövetségek, csak az Intézet, mint a „nemzeti színjátszás központja”. Ez a félállami intézmény nem felelt meg a nemzetközi alapszabályoknak. A másik probléma a tagdíj fizetése volt – amit dollárban kellett volna fizetni. Erre meg nem volt mód. Az 1968-as csehszlovák „prágai tavasz” során először a csehszlovák szervezeteknek állott módjában belépni a szövetségbe. S ettől kezdve a csehek, elsősorban Helena Matouskova, több nyelven beszélő népművelő (ma azt mondanánk: kultúrmenedzser) szorgalmazta, hogy mind több „szocialista” ország lépjen be a szövetségbe. Először Ács Miklósné, az Intézet igazgatója járt Monacóban egy kongresszuson és fesztiválon (itt azóta is négyévenként van kongresszus és fesztivál), majd Dr. Bécsy Tamás professzor Svédországban egy következő kongresszuson. Ezt követően 94

SZAKMATÜKÖR 3. Schreiber M. Péter, a szövetség főtitkára járt Magyarországon. Végül is: 1973. augusztus 31-én – csekélységem – a Népművelési Intézet, mint magyar centrum képviselője, beléphettem az AITA/IATA-ba! Az AITA/IATA legfőbb törekvése, hogy megismertesse egymással a különböző országok kultúráját, hagyományát, színjátszását! Nem az elkülönülés, hanem az egymás megismerése volt a fő cél. Ennek az eszmeiségnek jegyében került sor, a Budapesti Művészeti Hetek keretében, 1973. október 14-19. között a Nemzetközi Színjátszó Találkozóra, melyen 15 együttes mutatkozott be, 9 hazai és 6 külföldi együttes (az úgynevezett „baráti”, azaz szocialista országokból). Bevezetőben azért emeltem ki az AITA/IATA tagságot, mert ez a lehetőség nyitott kaput a „nemzetközi” fesztivál előtt. Jó, hogy szocialista országokból AITA/IATA-tagság nélkül is megszervezhető lett volna – de így nagyobb volt a jelentősége, az eddig „lenézett” amatőrök bejuthattak a Művészeti Hetek műsorába! A fesztivál – természetesen – délután öttől éjfélig, sőt éjfél utánig tartott. Elvi kiírás nem volt, „csak” hogy a mű eszmeisége a „szocialista humanizmus” jegyében legyen, és hossza ne legyen több negyven percnél. Ennek a „szocialista eszmeiség”-nek jegyében voltak ugyan problémák, melyekre majd még visszatérek. A magyar együttesek általában – az akkor még dívó, de „lejáró” irodalmi színpadi művekkel szerepeltek. Csupán a Tatabányai Bányász Színpad (rendező: Éless Béla) játszott „egész estét” betöltő művet: Danek: Negyven rabló, meg a ma született bárány. Az oratórikus jellegű műsorok közül a Csili Soós Imre Színpad Weörös Sándor „Istár pokoljárása” című műsora emelkedett ki (Dévényi Róbert rendezése). „Tíz éve valaki vagy valakik elkezdték ezt a versmondó stílust a pódiumon: a módszert aztán mindenki átvette. Barna lélek borong a műsorok felett, mindenki meg van hatva…” – írta a Népművelésben Kerényi Imre zsűror. Kiemelkedő volt a Pinceszínház „Eszem a gesztenyét” c. produkciója (Szécsi Margit verse alapján Mezei Éva rendezése). A külföldi előadások közül az egyik legizgalmasabb volt a szlovákiai Martinból érkezett TEERS Színpad Turgenyev – nálunk ismeretlen – anyagából készült: Egy éjszaka a nagy vadkanhoz címzett kocsmában. A diákszínpadok közül a lengyel Pathlin mester és a Lipcsei Egyetem színházának előadásai gyengén sikerültek. A belgrádi DADOV: A háromlábú kutya című Vuk Visco darabot figyelemre méltó absztrahálással és kitűnő stílusérzékkel adta elő. A bolgárok szófiai Egyetemi Színpada „Horo” című, epikus anyagból készült szerkesztett műsora a legjobbak közé sorolt. Kerényi Imre (az akkor fiatal rendező), a zsűri tagja sajnálattal állapítja meg: „a fesztiválon a magyar együttesek voltak a gyengébbek, s bizony van mit tanulniuk a külföldiektől. Éppen azért volt nagy jelentőségű e rendezvény, mert megmutatta a modorosságokat, tudatosította a hiányokat, felvillantotta a követendő utakat. Ugyanakkor az is igaz, hogy hét magyar együttes szerepelt, míg a baráti országokból csak egy-egy. Azt is meg kell írnunk, hogy a hét magyar együttes válogatás volt, míg a külföldieket az adott ország népművelési (vagy hasonló nevű) válogatói ajánlották. A korra, az akkori kultúrpolitikára nagyon jellemző – s elég rossz emlékű – problémák is adódtak. Az egyik: a nagyon jó nevű és érdekes előadásokat produkáló METRO Színpad Dürrenmatt: „Pillantás egy bolygóra” c. darabja nem volt kívánatos a fesztiválon. Az előadás körül kínos huzavona kezdődött, mert Dürrenmatt a maga módján egyenlőségjelet tett a Szovjetunió és az USA közé… Az egyébként igen jó előadás bemutatását azzal hárították el: sérti a szovjet elvtársakat, ha ez a mű bemutatásra kerül. (Magam is elég dicstelen szerepet játszottam ebben az ügyben, mert mint opportunista hivatalnok – jobb meggyőződésem ellenére – közreműködtem a lebeszélésben.) Az 1973-as „Szóljatok szép szavak Petőfi Sándorról…” rádiós vetélkedő abszolút győztese volt a Szegedi Egyetem Színpad Petőfi-rock néven elhíresült műsora. A szerkesztett műsorban csak

SZAKMATÜKÖR 3. Petőfi versek, naplórészletek és korabeli dokumentumok hangzottak el. A szervezők mégis „áthallásos”-nak hallották a műsort, s nem akarták meghívni. Végül is hosszas győzködés és tanakodás után meghívták, azzal a feltétellel, hogy nem hangzik el a Tizenkét pont. Elég jó, baráti kapcsolatban voltam a mű rendezőjével, Paál Istvánnal, én voltam kénytelen megírni, hogy jöjjenek, de ne hangozzék el a Tizenkét pont. Paál beleegyezett a feltételbe és kitalált egy döbbenetes, erős hatású gesztust. Elhangzott a „Mit kíván a magyar nemzet?” – s az egész társulat fegyelmezett mozdulattal felmutatott egy ív fehér, üres papírost! Ennyit a „független, senki által nem szervezett programok” színre kerüléséről. Ezen kis epizódok és belső aggályoskodások ellenére a fesztivál nagyon jól sikerült, emberi, baráti, szerelmi kapcsolatokat kihordó eseménye volt a magyar amatőr színjátszásnak. S Kazincbarcikát is előzve (ott először 1974-ben volt nemzetközi jellegű a fesztivál), először látott vendégül külföldi együtteseket. Szűken ugyan, csak a „baráti országokból”, de kiemelkedően izgalmasakat Lengyelországból, Bulgáriából, Csehszlovákiából!

SZAKMATÜKÖR 3.

Illés Klára: Diákszínjátszás a 70-es, 80-as években Mindenekelőtt megnyugtatom a kedves olvasót, diákszínjátszás most is van, a XXI. század elején, sőt talán semmivel sem rosszabb, mint hajdanán – nem rosszabb, hanem más. Mivel ezen megnyugtató bevezető mondaton gyorsan túljutottunk, irány a jóízű emlékezés, elemzés. Nemcsak üzenet a múltból talán, hanem lehetőségek tárháza is a jövőnek. A diákszínjátszás mellé csupán egyetlen szó kívánkozik a címbeli évtizedek felidézésekor, éspedig a mozgalom kifejezés. A mozgalom talán a munkásmozgalomból maradt ránk, hiszen mindent mozgalomként tituláltunk anno: nőknek nőmozgalom, gyerekeknek úttörőmozgalom, ifjaknak ifjúsági mozgalom, éneklőknek kórusmozgalom, a bélyeggyűjtés is bélyeg gyűjtőmozgalom volt talán, értelemszerűen színjátszóknak a gyermek-diák-egyetemi színjátszó mozgalom formájában lehetett a színjátszással foglalkozni. Valójában azonban ez a kötelező mozgalmárság nem volt olyan fontos, mint gondolnánk, legalábbis Budapesten, ahol egy nagyon fontos periódusban, 1979-től kezdődően vállalkoztam a feladatra, hogy a Budapesti Diákszínjátszó Bázist (BDB) vezessem. Ennek kibontakozásáról majd átalakulásáról, majd megszűnéséről szól ez a tanulmány. De előbb egy kisebb, talán nem érdektelen kitérő.

Személyes háttértörténet: Hogy miért nekem adatott meg a lehetőség, a BDB vezetésére, annak egyszerű a magyarázata, ahogy szokták mondani: jókor voltam jó helyen, hogy a döntéshozók rám gondoljanak, megbízzanak bennem. 1977-ben végeztem a bölcsészkar magyar-népművelés szakán, s az utolsó két évben volt szerencsém bekapcsolódni alapító tagként Mezei Éva kísérleti színjátszó együttesébe, a Gyerekjátékszínbe. Csoportunk tagjai tanító-és tanárképzősök voltak, s nem a színi-, hanem a pedagógusi pálya, a pedagógiai kísérletek iránti elkötelezettség alapján csatlakoztunk Mezei Évához, aki a drámapedagógia módszereit angliai tanulmányai során megismerte, s nem csak elméletben, hanem a gyakorlatban is elsőként alkalmazta Magyarországon. Mi, leendő pedagógusok voltunk a segítő partnerei ebben a misszióban. Máig egyedülálló a mód, ahogyan együttesünk dolgozott. Első bemutatónk szerzői Müller Péter Sziámi és Darvas Ferenc voltak, Arany János nyomán a Rózsa és Ibolya mesejátékot játszottuk. Janikovszki Éva, T.S. Eliot, népek meséi, Mátyás király mesejáték, sok-sok vegyes műsor, ezek voltak a repertoáron. Az együttes 10 évig működött, jómagam 5 évig voltam tag. Jártuk a balatoni gyerektáborokat, aluljárókban 10 perc alatt többszázfőnyi közönség előtt játszottunk a gyerekekkel, megfordultunk a legfontosabb színjátszó fesztiválokon, elsőkézből láthattuk a legjobb alternatív előadásokat, törekvéseket. Szintén az egyetemi időszakhoz kapcsolódik egy másik meghatározó találkozás, talán egy fél évig tartó szemináriumon Keleti István tanítványa lehettem. A Gyerekjátékszín és a Keleti által vezetett Pinceszínház közötti pajtási rivalizálás részeseként alkalmam volt az akkor „nagy Pincéseket” gyakran látni, nemcsak szereplések alkalmával, hanem Pince-karácsonyon is. Egy ilyen karácsonyi műsor alkalmából készítettük a Botcsinálta doktor c. Moliere előadásuk paródiáját. „Itt a bot, itt a bot, eszme helyett itt a bot” – hangzott el a darab főszáma – a mi átiratunkban az előadás stílusparódiájában „Itt a báj” lett a botból. Pedig a bot változat mennyivel többet mondott! Mi talán észre sem vettük, olyan finoman, ironikusan, brilliánsan játszott Keleti a rendezői eszközökkel. Ahogyan később Molnár Gál Péter találóan kiemelte, pincékbe volt kénytelen húzódni tehetség, mert más, valódi színházi teret nem kapott.

SZAKMATÜKÖR 3. Az egyetemi évek végére már olyannyira kialakult bennem a színházi pálya iránti vonzalom, hogy kapva kaptam a lehetőségen, hogy kedves barátom, az évtizedek óta külföldön élő Hulesch Endre asszisztense lehessek 2 évig, főiskolai vizsgarendezéseinél. Ez megint egy másik világ volt, a hamarosan hivatásossá váló fiatal színészek, színházi emberek lehetőségei, ambíciói. 1977-ben 5 fiatal kapott lehetőséget arra, hogy rendezőasszisztens és társulatvezető legyen az akkor létrehozott „hibrid-színházban”, a Népszínháznál. Minden igazi színházi szakember számára már megalakítása pillanatában világos volt, hogy hatalmas bukás lesz az egészből. Nekünk, ötünknek azonban, akik akkor még mindezt nem tudtuk, s pályázatunk benyújtottuk az alakulóban lévő új színház vezetőségének, óriási lehetőséget jelentett egy eleven profi színház megtapasztalására a társulatvezetőként végzett munka. Hihetetlenül tanulságos és sűrű egy-két évünk adódott arra, hogy úgy művészi, mint emberi értelemben megtapasztalhassuk mindazt, amire másoknak a megszokott színházi struktúrában 5-6 év szükségeltetik. A hályogkovácsok bátorsága kellett bizony ahhoz, hogy 22 évesen beüljön az emberlánya a műszak mellé a kocsiba, kimenjen a vidéki játszóhelyre, ellenőrizze a színpadépítést, figyelje az előadást, összefogja úgyahogy, amennyire tőle elvárták egyáltalán, a társulatot, javíttassa a lerobbant gépkocsikat, kioszsza a napidíjat, elsimítsa a kisebb társulaton belüli súrlódásokat, s hallgassa többszáz kilométeren át a kiszolgáltatott színészek jogos dohogását. Innen, ebből a közegből menekültem a második évben – pont, amikor már jól ment volna a munka. Felmondtam Gyurkó László igazgatónál egy hideg januári napon, nem akarván belekerülni még egy induló produkció előkészítő munkájába. A szisztéma az volt ugyanis, hogy az általunk kísért előadás létrehozásában rendezőasszisztensként működtünk közre. A felmondás oka akkor nem a megfutamodás volt már, hiszen mint említettem, addigra elfogadott vezetővé váltam a társulat számára, hanem magánéleti természetű. A színház, ez a színház, az állandó utazás felemésztette a háttér életemet. Abba kellett hagynom a Gyerekjátékszínben való munkát, hiszen egy szabadnapomon, mikor beestem a próbákra, azt éreztem, hogy Budapesten áll az idő, az amatőrtársulat, a barátaim egy lelassult régi időben élnek. Elvesztettem a barátaimat, elvesztettem a szerelmeimet, családomat. El kellett válnom a Népszínháztól, mielőtt még kiégett és ambíciókra képtelen vándora lettem volna a saját életemnek. Akkor fél évre – szerencsémre - a Népművelési Intézet Oktatási Osztályán Gabnai Katalin segítője lehettem, tulajdonképpen adminisztrátor állásban. A Gyermekjátékszínhez többet nem találtam vissza mint játszó személy, mint népművelő viszont annál inkább. Szerveztem az aluljáró előadásokat, dokumentáltam, pályázatot írtam, menedzseltem a társulatot.

A Népszínházat a Déryné Színház és a 25. Színház fúziójából hozták létre. Az un. faluszínházként működő Déryné Színház évenként 5-6 színházi együttessel járta az országot autóbuszokkal, játszott kisebb-nagyobb településeken. Volt prózai és opera tagozat, s a kor nem túl lehengerlő átlagánál nem sokkal rosszabb előadások jellemezték a repertoárt. A Déryné színészei, akkor is vállalták a játékot, ha hideg öltözők és színháztermek fogadták őket, vállalták a gagyi vidéki szállodák másokkal közösen használt szobáiban való életet, a mindennapos autóbuszokban való zötykölődést. S játszottak tisztesen, becsülettel a vidéki, falusi közönségnek. A kezdők között voltak olyanok, akiknek többszöri sikertelen főiskolai felvételit követően sem tudták elvenni a kedvét a színháztól. (Azóta egy közülük az ország egyik elsőszámú komikusaként bizonyította, hogy mennyire szerencsénk volt, hogy legalább a Déryné Színházban, harmadik alabárdosként kiköthetett a világot jelentő deszkákon: Bajor Imre.) 1977-ben megszületett az ötlet – sejtésem szerint egyenesen Aczél György fejéből pattanhatott ki -, hogy a Gyurkó László által igazgatott 25. Színház azon ürüggyel kaphatja meg az akkor éppen frissen felépült Várszínház épületét, ha vállalja mellé a Dérynét megújításának misszióját. Így majd talán nem fogja senki irigyelni tőlük a lehetőséget a Várban. Egyébiránt Gyurkóék egy-két alkalommal már bemutatkoztak vidéken, kistelepüléseken, innen adódott az ötlet a kultúrpolitikusoknak, az ő színházmodelljük produktumait terjeszteni kellene országosan is. Tulajdonképpen ezzel a döntéssel mindenkit tönkretettek. A Déryné társulata összeomlott, az egész szisztéma, amely működött 30 éven át sikeresen, 3-4 éven belül tönkrement. A 25. Színház alternatív társulata is elvérzett a Népszínházi létezésben. A MUOSZ Andrássy (akkor Népköztársaság) úti székházának 100 fős termében működő színházat, amelyet Jancsó, Szigeti Károly, Berek Kati, Jordán, Cseh Tamás neve fémjelzett hiába telepítették át a várba, ott már a lig-alig akadt életképes előadás, hiszen az új játszóhely nem volt alkalmas arra a színházi stílusra, amely a nézők közvetlen köz elében még hatni tudott.

SZAKMATÜKÖR 3. Visszakerültem tehát Budapestre, pont akkor, amikor a Fővárosi Tanács elhatározta, hogy lehetőséget teremt a művészeti mozgalmak számára. A BMK – mint módszertani intézmény - szakmai segítése mellett, egy-egy kerületi művelődési intézmény - kicsit több pénzzel megtámogatva – feltételrendszert biztosított részükre. Hogy volt-e ebben szándék az ellenőrzésre vagy sem, azt nem tudom, mi semmi ilyet nem éreztünk. Ha emlékezetem nem csal, az alábbi un. bázis-intézmények voltak művészeti területen: az erzsébeti Csili Művelődési Központ a bábművészet, az angyalföldi József Attila Művelődési Központ a képzőművészet, az Óbudai Művelődési Központ a zenei ismeretterjesztést, zeneművészetet, az Ady Művelődési Központ Újpesten a felnőtt színjátszást, a diákszínjátszást pedig a ferencvárosi Kosztolányi Dezső Művelődési Otthon és a Budapesti Művelődési Központ fiókintézménye a Pinceszínház közösen kapta gondozásra. Jómagam a Kosztolányiba kerültem állásba 1979. augusztus 1-től (előtte már néhány hónapos gyakornoki munkát végeztem ugyanott, így nem ismeretlenként érkeztem).

A Diákszínjátszó Bázis: A legjobb az volt a diákszínjátszó bázis létrehozásában, hogy nem volt igazán munkaköri leírás, nem volt központi elvárás, szinte csak annyi, hogy az éves fesztivál zökkenőmentesen megvalósuljon. A diákszínjátszó produkciók a Budapesti KISZ Bizottság égisze alatt meghirdetett vetélkedőkön mérethették meg magukat. Az első, általam szervezett seregszemléken még végig ott ült a KISZ Bizottság megbízottja. (Akkor is, később is nagyon kedves fiatal munkatársak foglalkoztak ezzel a területtel.) Már az első fesztiválon megfigyelhettem Keleti magatartását: határozottan szívélyes volt. A világ legtermészetesebb dolgaként viszonyult az apparátus jelenlétéhez. Ma már tudom, hogy e szívélyességgel alapozta meg magának azt a szabadságot, amelyre színházában, pedagógiai munkájában szüksége volt. Soha nem is hallottam, hogy őt valaki is akadályozta volna, az akadály pályáján az volt, hogy az iskolai tanulmányok mellett színházat csináló diákokon kívül, a pincében való kísérletezésen kívül nem kapott nagyobb lehetőséget. Holott képességei sokkal többre predesztinálták, olyan helyre, ahol talán megbízható káder - kis tehetséggel nagyobb művészi lehetőségekkel – nem tudott mit kezdeni. Mire ő megkapta a lehetőséget 1987ben, amikor a Gyerekszínház igazgatói tisztére felkérték, már kiégett belőle az a tűz, amely egy egész színházat átmelegíthetett volna. Így is létrehozta a sajnos rövidéletű Arany János Színházat, amelyben - az ő vagy a tanítványok keze alatt - remek előadások születtek. Megalakult a színházi stúdió, volt igényes budapesti gyermekszínház. Sajnos nem sokkal nyugdíjazása után már ez is megszűnt, s valódi, professzionális és színvonalas gyermekszínháza azóta sincsen Budapestnek. De vissza a diákszínjátszáshoz. Az első fesztiválok lebonyolítását követően újabb és újabb ötleteket igyekeztem kitalálni, hogy lendületet adjak a diákszínjátszók ügyeinek. Konzultáns társam - zsűrielnökként, tanfolyamvezetőként, vizsgáztatóként, tanárként - mindig Keleti volt, akivel közösen szabtuk meg az irányokat. Nagyon hamar kialakítottam - egy 4-5 fős kis csapat segítségével - egy un. adatbázist, amelyet, Budapest valamennyi középiskoláját megkeresve hoztunk létre. Az adatlapokon szerepeltek az iskola, a csoport, a tanár adatai, szervezőtanár stb. – majd később mindaz, amely a csoportok és a diákszínjátszó bázis között kapcsolatot volt hivatott dokumentálni: klubnapokon való részvétel, bemutató színpadi szereplés, a segítség különféle formái. A dokumentáció 1979-re nyúlik vissza. Tartalmazza, hogy az együttes milyen előadással szerepelt a Budapesti Diákszínjátszó Találkozón, milyen eredményt ért el, milyen segítséget kért és kapott tőlünk. A többszáz adatlapból eltettem mintegy 3 tucatot, a legjellemzőbbeket. Néhány érdekes együttes útját így mai napig őrzöm, hadd tallózzak most ezek közül.

SZAKMATÜKÖR 3. I. László, ma Szent László Gimnázium. Amikor megismertem őket Bicskei Gáborné vezette a csoportot, majd 1979-ben egy fiatal, ha jól emlékszem biológia szakos tanár alakított egy másik együttest, s előadásaikat Tanulmány Csoportként jegyezték Már első előadásaik érdekesek voltak. 1980-ban ezüst minősítést kaptak, majd következő évben Japán halászok címmel Wolfgang Weyrauch hangjátéka alapján egy 50 perces nagyon koncentrált játékot mutattak be. Nem tudom, hogy hatással volt-e munkájukra az a néhány klub-alkalom, amikor a Diákszínjátszó Klubban (Üllői út 45, III. emelet, ma ez a Ruttkai Éva Színház helye) meghívtam olyan embereket, akik Grotowski színházáról (Csetneki Gábor, Angel Róbert) a japán színjátszás hagyományairól (Dúró Győző) tartottak előadást. E klubban szerepelt Cseh Tamás, Gaál Erzsébet, előadott Montágh Imre, Gabnai Katalin, Mezei Éva, Ács János, Keleti István. Vetítettük többszörösen is a Studió K. Woyzeck előadását, Godard, Truffaut és más filmeket filmklubszerűen. Igyekeztem lehetőséget biztosítani a diákok számára a kitekintésre, a tágabb horizontra, az inspirációra. Igazán a feladatköröm, - akkor már éreztem - a tehetségek segítése lett, s ezt igyekeztem észrevétlenül, minél kevesebb fontoskodással megoldani. Mindenesetre a Tanulmány Színház diákszínjátszói leérettségiztek, s egyszer csak kiderült, hogy tovább dolgoznak. Kellett még nekik tőlem egy kis segítség, az első átütő előadásukhoz faanyagot vettünk, hogy megépíthessék a díszletet. Megszületett a VIII. Tanulmány, Katona Imre: Arisztophanész madarai c. darabjából. A színház beköltözött a Szkénébe, majd hamarosan Arvisura Színház néven nemzetközileg is elismert előadásokat produkált. Somogyi István persze ekkor már nem tanár úr volt, s a diákok valódi színészekké váltak. Kapcsolatom annyi maradt velük, hogy alkalmanként későbbi diákrendezőket vittem műhelymunkájukat megnézni. Szintén igyekeztem bíztatni, segíteni a József Attila Gimnázium Kaméleon csoportját, az együttes vezetője, alig végzett az iskolában, (vagy talán még azalatt?) nagyon figyelemreméltó, izgalmas előadásokat hozott létre, Árkosi Árpád és Paál István szegedi munkáinak szellemében, miközben ezeket persze nem is láthatta. Az együttes vezetője Bóna László sajnos, a diákszínjátszó évek múltán nem maradt a területen. A nyolcvanas évek nyomott magyar valósága nem inspirálta tovább színházi törekvéseit. Kár. Később bölcsész lett, esszéíró, író, családapa. A Jibraki Színpad alapítójával, Kaposi Józseffel, sokszor emlegettük első közös fesztiválunkat 1979-ben. Ő az alig középiskolás gyerekekkel, egy vasággyal, mint díszlettel izgulta végig az előadást. Én a háttérben segítettem, (mint az eltelt évtizedek alatt máskor is) mikor mit kellett. Jelmezt szerezni régi színházi kapcsolatok alapján, szereplést szervezni, ajánlást írni, sőt a színháztermet, amelyet maguknak építettek, hamarosan állandó diákszínjátszó fesztivál helyszínné avatni a Pesti Barnabás Szakközépiskolát. Kaposi a rendszerváltás után saját iskolát hozott létre, ez a Keleti István Művészeti Iskola. Legsikeresebb tanítványa a régi időkből Tóth Sándor, a Nemzeti, most Magyar Színház vezető színművésze. A Radnóti Gimnáziumból 1982-től 1990-ig folyamatos feljegyzéseket őrzök. Ott osztályszínpadok vetélkedőjét is tartottak, s aztán egyszercsak 1987-ben berobbannak egy osztály által rendezett Kassák: A ló meghal, a madarak kirepülnek előadással. Főszereplőjük Tímár Andor – később hivatásos lett. Egy két év múlva ugyanebből a csapatból Huszárik Kata és Enyedi Éva szintén színész lett. A Piarista Gimnáziummal egyszer volt alkalmam együtt dolgozni, Takács Ervin tanár úr kiváló Sík Sándor rendezése, István király 1983-ban arany minősítést kapott. Később is minden évben felhívtam, de nem akartak részt venni a fesztiválon.

100

SZAKMATÜKÖR 3. Az Eötvös Gimnázium fénykora 1987-90. között volt, amikor Liliomfit, Kopasz énekesnőt, Stílusgyakorlatokat mutattak be, olyan triumvirátus dolgozott együtt, mint Horváth Virgil – Léner András – Kolosi Péter diákok. A Berzsenyi Gimnáziumból a felfedezés Tasnádi István diák-író-rendező volt, aki a maga által írott, sokszor hexameterekben fogalmazott darabokat állította színpadra, nagyon invenciózusan. Ma már az egyik legfontosabb fiatal magyar drámaíró. A Németh László Gimnáziumban a korán elhunyt Rónai Béla tanár úr Szophoklész előadását, vagy Weöres Teomachiáját nem lehetett bevonni a budapesti seregszemlére, csak a saját iskolájukban tudtuk megnézni, igen kiváló stílusérzékű, gyönyörű beszédű előadásokra emlékezem. A Kaffka Margit Gimnázium bemutatói eseményszámba mentek. Beke Kata tanított az iskolában, írt is színdarabot a diákszínjátszóknak, de sajnos a tanár úr, aki az együttest vezette megbántódott, amikor nem arany minősítést kaptak, így elmaradtak. A Toldy Ferenc Gimnáziumban dr. Zádor Andrásné vezetett jó ízléssel együttest. Neveltje, Létay Dóra A kopasz énekesnőben is játszott, kiválóan, ma már színésznő. A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban Tamás Ferenc tanár úr vezetésével Kosztolányi, Örkény előadásra emlékszem, illetve egy egészen izgalmas Csongor és Tündére, amelyben a mirigy Pelsőczy Réka volt, aki a Katona József Színház tagja ma már. A Trefort Gimnázium (akkor még Ságvári Gyakorló) fiatal angoltanára dr. Sipos Pál (később a Magyar Televízió meghatározó munkatársa) a Szentivánéji álom és A hetvenkedő katona előadásokkal revelatív, sziporkázó játékkedvű produkciókat mutatott be. Tanítványa Gáspár Máté ma a Krétakör Színház menedzsere, hajtóereje. A Madách Gimnázium – az egyik első drámatagozatos iskola. Az első lépések Kovács Júlia Jóka ördögével fémjelezhetők, aztán jöttek a drámaisok, s 1980-ban már kiemelt minősítést kaptak. Később Székely István tanár úr vezette az Thália Stúdiót, s Bíró Kriszta, Madarász Éva, Gaskó Balázs, Rudas Attila diákok személyében rendkívül tehetséges társakra talált, éveken át ontották a jobbnál jobb előadásokat. A legjobb szívvel egy Bornemissza Magyar Elektra produkcióra emlékszem. A Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozata egy külön dolgozat témája lehetne. Sík Csabáné Kinszki Judit és Sugár Rózsa kezdték, majd jöttek a diákok Köves Viktória, Janik László, Bóka B. László, majd az új tanárok Keresztúry József, még utána Vidovszky György. De ez már majdnem a történet vége, hiszen átvezet a rendszerváltás utánra.

Diákszínjátszó táborok: A táborok szervezését a Budapesti Művelődési Központtól, Kovács Mártától és Zsédenyi Maricától vettem át. Ők éveken át szerveztek - szintén a Budapesti KISZ szervezeti hátterére támaszkodva - néptánc és színjátszó tábort Balatonszemesen. Egyik évben, talán 1987-ben meghívtak vendégként, s a következő évet már együtt szerveztük. Rá két évre pedig már önállóan próbálkoztunk, mert Kovács Márta más munkahelyre ment a BMK-ból. Kiváló szakemberek vezettek csoportokat: Gaál Erzsébet, Árkosi Árpád, Csetneki Gábor, Deák Varga Rita, Bérczes László, Lukáts Andor, Bocsárdy László Erdélyből, Bollók Csaba filmrendező. 1990-ben megszűnt a KISZ, mint szervezeti háttér. Senki nem segített az iskolákba eljuttatni az információt a táborba jelentkezés lehetőségről. Rádiós barátaim segítségével sikerült összehozni a megfelelő létszámot. A fenntartó megszűnésével a tábor fenntartása bizonytalanná vált. a frissen privatizáltság szellemében lázasan nem dolgozó újsütetű vállalkozótól minősíthetetlen ellátást kaptunk. A mélypont az volt, amikor a fantasztikus táborzáró színházi este után, amikor

101

SZAKMATÜKÖR 3. bemutatkoztak az egész héten készült produkciók, másnap a reggeli kakaóban cukor helyett só volt.

Rendezői tanfolyamok: A nyolcvanas évek közepén két C kategóriás rendezői tanfolyamot is szerveztem, amelyekben Keleti István volt az osztályfőnök, s mellette színháztörténetet és rendezést is tanított. Montágh Imre beszédet, Dölle Zsolt mozgást, Máté Lajos dramaturgiát, Vekerdy Tamás pszichológiát, Ács János rendezést tanított. (Nem mindenre emlékezem.) Keleti felejthetetlen órákat tartott a Szentivánéji álom rendezése közben. Számos kiváló ember járt a tanfolyamokra, sokan közülük később média-szakemberek lettek, de olyanra, aki a rendezői pályára került volna, szinte nem is tudok. Mégis sokat tanultak, fejlődtek a hallgatók, az együtt töltött órák, egyhetes közös táborozás, a vizsgarendezések, a vizsgák – minden olyan volt ami a közösségépítéshez elengedhetetlen.

Diákrendezői tanfolyamok 1986 őszén kezdődtek a foglalkozások, heti rendszerességgel. Az alapcsapat megszervezésében nem voltam jelen, de késő ősszel, mikor visszamentem a másfél éves kislányom mellől dolgozni, már bekapcsolódtam, s a téli tábor szervezését már közösen végeztem Váradi István szervezőtanárral, aki 2 évvel korábban végzett az általam szervezett C kategóriás tanfolyamon, s ambicionálta a közösségszervezői munkát. Jól dolgoztunk együtt 2-3 tanfolyam szervezésének ügyeiben is. Akkora volt a diákok érdeklődése a színházrendezői tanfolyam iránt, hogy 1987 januárjában el kellett indítanunk egy keresztféléves osztályt is, még egy csoporttal. Az első diákrendezői csoport egyik óráján tragikus esemény történt. Mezei Éva, akit akkor nevezett ki a BMK a Pinceszínház élére, s lelkesen kezdte meg a színházépítő munkát, miközben a rendezői tanfolyamon a diákoknak tartandó előadására készült rosszul lett – s még aznap este agyvérzésben elhunyt. Ebben a tragikus helyzetben Gabnai Katalin segített ki bennünket, aki javasolta, hogy Csizmadia Tibor fiatal rendezőt kérjük fel az osztályfőnöki teendők ellátására. A sors egy nagyon nagy ajándékot adott a gyerekeknek, s nekünk. Egészen kiváló színházpedagógust találtunk személyében. 1987 májusában Az Arany János Színházban mutatta be az első vizsgázó osztály a rendezéseit Aztán 1988 februárjában 15 diákrendező produkciója, profi díszletekkel, színházi jelmezekkel, színházi körülmények között (például a Thália Farsangja a Petőfi Csarnokban - látványtervező Banovich Tamás). Legalább 120 diák vett részt az előadások létrehozásában és mintegy 1000 fős nézősereg vándorolt az öt színpad között. Nagy dobás volt mindannyiunk részéről. Aztán a következő osztálynál - mivel Csizmadia nem tudta vállalni a csoportot - vettünk egy nagy levegőt és felkértük Ascher Tamást, aki igent mondott. A Petőfi Csarnokban megtartott nem kevésbé nagyszabású vizsgán a 33 beiratkozott hallgatónk közül ugyan csupán egyharmada fejezte be a kurzust, de közülük sokan kerültek pályára: színészként Lukács Gabriella, Samu Nagy Ádám, Janovics Sándor, Tímár Andor, s amíg élt csodálatos tehetségként Groszmann Péter. Szervező vagy színházi illetve média szakemberként: Trencsényi Katalin, Ott Csilla, Zalatnay Edit, Farkas Krisztina. Rendező lett: Simon Balázs, Réczei Tamás, Pálfi György (film). Még egy negyedik osztály megindításába is belevágtunk1991-92-ben. Itt már csupán 14-15 jelentkezőnkből alig 5-6 fő végzett, de olyan közösség volt, amelyről - ma már elmondható - , hogy életreszóló barátságok köttettek benne. Személy szerint talán erre vagyok a legbüszkébb. (Az osztályvezető Puskás Tamás színész-rendező volt, aki nagyon kedvesen foglalkozott a gyerekekkel, de sajnos a kelleténél kevesebb időt tudott a velük való együttlétre szánni, ezért sokszor kellett nekem beugrani.) Közben persze folytak a táborok, legtöbbször Tatán, két alkalommal pedig Zsámbékon. Amikor elkezdtem az első csapattal másfél éves volt a kislányom, még alig tudott beszélni, amikor elkerültem a diákszínjátszó feladat mellől már harmadik osztályba járt.

102

SZAKMATÜKÖR 3. Miért szűnt meg a diákszínjátszó bázis? A történet vége egy másik történet kezdete. 1988-89-ben fiatal népművelő kolléga - valamikori Madáchos diák - kezdett dolgozni az Almássy téri Szabadidő Központban; Breyer Zoltán akit diákszínjátszóként ismertem meg, Amikor Diákszínház címmel sorozatot akart szervezni, segítőjéül szegődtem. Közben kapcsolatba kerültünk Kaposi Lászlóval (Zoli és Laci Szentendrén egy fantasztikus diákszínjátszó tábort szervezett vidéki csoportok résztvevői számára), aki a Gödöllői Diákszínpadot vezette. Elkezdtünk együtt dolgozni a sorozaton, összehangolódtunk, segítettük egymást. Megjelent az Egyesületi Törvény. Presszókban találkozgattunk, terveztünk szövegeztünk, alapszabályt fogalmaztunk. 1989-ben összehívtuk a diákszínjátszás elkötelezett híveit az ország minden szegletéből. Felismertük a felelősséget, hogy azok, akikkel együtt dolgoztunk több mint egy évtizeden át, a csoportok és a diákok, hozzánk kötődtek és nem a „mozgalom”-hoz. Az Almássy téren megalakult az ODE, az Országos Diákszínjátszó Egyesület. (Mai napig büszke vagyok arra, hogy 500-as sorszámmal jegyeztetett be.) Első elnökünk Kaposi László lett. Jómagam 1992-94. között tőle vettem át az elnöki teendőket, én Keresztúry Józsefnek adtam tovább, akit Vidovszky György váltott fel, mindketten a Vörösmarty Gimnázium tanárai. Nagyon nagy büszkeség, hogy zökkenőmentesen, mindig kicsit változtatva, bővítve a koncepción adtuk tovább a stafétabotot, féltékenység nélkül, egymásra építve. Feladataink az országos és nemzetközi találkozók, a táborok, külföldi szereplések, a határontúli diákszínjátszók meghívása volt. Azt hiszem kiváló munka zajlik most is. Sajnos már csak alkalmanként érintkezem a gondjaikkal, örömeikkel - főként, ha segíteni kell, például a budapesti elődöntő helyszínének biztosításában. Közben megerősödtek a drámai tagozatok, a színészképző középiskolák, az alternatív pedagógiai módszerek. Az Országos Diákszínjátszó Egyesület létrejöttét és történetét Trencsényi Judit, - akivel valamikor diák választmányi tagként együtt dolgoztunk - már megírta szakdolgozatban, rám a diákszínjátszás, a diákszínház történetének felidézése maradt.

Dévényi Róbert: Szinházalás (Megjelent a Budapesti Népművelő 1979/3-4-es számában Nemrégiben egy szűkebb kollegiális körben a budapesti színjátszó mozgalom helyzetét latolgattuk. Beszélgetőpartnereim meglehetősen borúlátóan vélekedtek. Én igyekeztem az aprómunka eredményeit a mérleg serpenyőjébe tenni, így mindenekelőtt a lakótelepi műsorokat minősítettem sikeresnek. Honnan tudom, hogy sikeresek? – ütötték vissza érveimet. Hogy-hogy honnan? – lepődtem meg. Nincs még egy játékalkalom, amely annyi nézőt vonzana az amatőrök színpadához, mint éppen a színházalási akció. Egy-egy előadás nemegyszer 3-400 néző jelenlétében zajlik. Az mit sem bizonyít – vetették ellenem , egy utcai baleset legalább annyi bámészkodót köt le, mégsem minősítené senki „sikeres”-nek. A különös riposzt elgondolkoztatott, sőt, talán ez a csípés az oka, hogy most megkísérlem összeszedni „lépcsőházi” érveimet. Valójában csakugyan alig van következetes elemzése a második évadját záró színházalásnak. Eredményeiről, lehetőségeiről nem tartottunk felmérést, hatásvizsgálatot, tapasztalatcserét, konferenciát. Csináltuk, mert hasznosnak ítéltük. Alkalmasint a legkülönbözőbb belső és külső ösztökélésre. Voltak együttesek, amelyek örültek a fellépési alkalmak bővülésének. Másokat a formai megújulás lehetősége csábított a szabadba, mindenféle „nyitott színház” ideális játékterére. Megint másokat a divatos szociológiai délibábok kecsegtettek: közösségi tereket teremteni az uniformizált „alvó-városok”ba, megalapozni a szabadidő kulturált eltöltését, a közösségi szórakozás centrumait. És ak-

103

SZAKMATÜKÖR 3. kor még nem említettem a fenntartó és irányító szervek motívumait. Tehát csakugyan igen sokrétűen kellene vizsgálni, mi az akció haszna. Mit profitálnak belőle a résztvevő együttesek? A közönség? A megrendelők? Most, a második évad lezárása után csak arról győződhettünk meg, hogy az akció életképes. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy jobban a helyén van, mint egy esztendeje volt. Amíg tavaly a Fővárosi Tanács központilag kiközvetítette a műsorokat, az idén afféle produkcióbörze jött létre, a lakótelepek működésének gazdái szabadon állapodhattak meg az együttesekkel. Az érdeklődés – mindkét oldalról – meglehetősen nagy volt. Úgy tűnt, hogy a tucatnyi amatőr színjátszó csoport – megerősítve néhány alkalmi hivatásos vállalkozással , ha szorosan is, de ellátja a felkínált feladatot. Valójában azonban nem ment ilyen simán a dolog. A 8-10 előadásra szóló szerződéseket már csak a jelentkező együtteseknek mintegy a fele írta alá. Az okok elemzése két fontos tanulsággal szolgál. Egyrészt bebizonyosodott, hogy csak a legerősebb csoportok képesek a nyári két hónapba sűrítve sorozatosan játszani. A kisebb társulatok nem rendelkeznek kellő mértékben a tagok szabad idejével. (Munkahelyi és szabadságolási anomáliák miatt.) Másrészt kiesett a színházalásra ad hoc felajánlott, de más céllal készült produkciók jó része, figyelmeztetve, hogy erre a játéklehetőségre az együtteseknek időben terveznie és készülnie kell. Igaz, ezt kívánta elősegíteni a budapesti színjátszó napok meghívási feltételének azon kitétele, amely a színházalási produkciókat külön versengési kategóriának ismeri el, de a rendező szervek e lehetőséggel végül mégsem éltek. Ugyanakkor örömmel kell megállapítani, hogy az akcióban részvevők viszont jól mérték fel erejüket: az együttesek hibájából előadás nem maradt el. (Ez komoly előrelépés az első évhez képest.) Már a tavalyi évad bebizonyította, hogy a színházalás igazi közönsége a lakótelepek gyermekserege. A kiskorúak (3-8 év) arányszáma még a kifejezetten felnőtt előadásokon is – pl. Plautus: A bögre – legalább 70-80 százalékos. Ez önmagában örvendetes, csak fel kell rá készülni. Az idei produkciók túlnyomó többsége már gyermekelőadás volt. (Pinceszínház: Pacsuli palota, KISZ Központi Művészegyüttes: Micimackó, Peremszínház: Mesebál.) A gyermekközönség érdeklődése tette lehetővé, hogy korszerű, kreatív játékok tömegesen próbáltassanak ki, mennyire képesek a legfiatalabbak aktivizálására. A Gyermekjátékszín ezirányú tapasztalatai igen kedvezőek, és a jövőben éppen ebben az irányban lenne érdemes műsorpolitikailag előrelépni, az ilyen szellemben kísérletező csoportok (HURKA, Újpesti Műhely) bevonásával. Ugyanakkor továbbra is kérdéses a felnőtt előadások szervezhetősége. A gyermekközönség túlsúlya óhatatlanul értetlen akusztikát von a felnőtt produkciók köré, és a szükségszerű tévreakciók elkedvetlenítik a kíváncsi felnőtteket is. A probléma megoldása azért fontos, mert a csoportok természetesen felnőtt műsoraikkal szeretnének reprezentálni, mondandójuk, kifejezésmódjuk – néhány szakosodott gyermekcsoport kivételével – legalábbis a huszonévesek korosztályára hangszerelt. A megoldásra két út kínálkozik. Több olyan műsorra lenne szükség, amely a gyermekeket és a felnőtteket egyszerre megcélozza. A ma egymás mellett élő generációknak jobbára csak a televízió nyújt együttes élményt, és jó volna ezt a színházra is kiterjeszteni. Ilyen jellegűnek látszik például a Peremszínpad folklór műsora. De elképzelhető, hogy komplex programokkal (sportesemények, egyéb látványosságok) sikerül dúsítani a felnőttek arányszámát; ez irányban kísérletezik az Újpalotai Szabadidő Központ. Csak sajnálni tudjuk, hogy a mozgalom két olyan produkciója, amely tematikailag is az akcióhoz kapcsolódik (Schönherz kollégium: Mit látsz – játék, KISZ Központi Művészegyüttes, Úttörők: Lakótelep), nem vett részt a színházalásban. A felnőttekre orientált műsorok egyébként elodázhatatlanná fogják tenni a dramaturgiai tapasztalatok elemzését. A gyerekközönség tűrőképessége ugyanis bámulatos: az elviselhetőség határán levő produkciókat is végigücsörgi-álldogálja az első szótól az utolsóig. A fel-

104

SZAKMATÜKÖR 3. nőtt közönség sokkal könnyebben odébbáll. Meg kell fogni, le kell kötni, földbe kell gyökereztetni a lábát! Ez dramaturgiailag a montázsolt műsorok mellett szól, amelynek bármely mozzanata módot ad a bekapcsolódásra. A lakótelepek a legkülönfélébb játéktereket kínálják, természeteseket és mesterségeseket egyaránt. A tapasztalatok arra mutatnak, hogy a legjobb helyszínek a már kikristályosodott közösségi színterek, tehát ahol szívesen fordul meg, pihen a lakosság, vagy amely más szempontból is a lakótelep centruma. Igen jó választásnak tűnt a kőbányai Bányató esztétikus környezete, az erzsébeti Lila óvoda előtere, a III. kerületi Holdudvar. A dilemma többnyire ugyanis az, hogy a helyszínnek megfelelően nyitottnak kell lennie, hogy az arra áramlók útjába essen, és ugyanakkor némi szeparáltság is kívánatos, különben a környezet élete elnyomja, zavarja az előadást. Az egyensúly keresése nehezíti a helyszín kiválasztását Csepelen, a Füredi úti vagy legégetőbben a XVIII. kerületi állami lakótelepen, amely idén kapcsolódott az akcióba. Örvendetes előrelépés tavaly óta, hogy mind több kerület törekszik az elemi színházi komfort körülményeit megteremteni. Nem mintha ez elengedhetetlen lenne. Ha Brook meghatározása szerint a színházhoz a színészen kívül elég az üres tér, az se baj, ha ez a tér be van flaszterozva. De a járdaszínház sajnos éppen az érdeklődés tömegességét akadályozza, hiszen megfigyelő élményt csak a produkció körül szorosan állók kaphatnak, és a gyűrűt úgyis a lehető legszűkebbre vonja a kíváncsi gyermekközönség. Ráadásul sem széksorok, sem korlát nem teremt kellő távolságot a játéktértől. Jelenleg ezt érzem az előadások alapvető problémájának. A láthatósági minimumot csak a játék- és a nézőtér vertikális szétválasztása biztosíthatja. Ha ez a természetben adva van – szerencse. A Bányató közönsége például egy magasított part lejtőjéről lát rá a medenceszegély flaszterére. Végül, ha tőlem megkérdeznék, hogy mi volt a legfontosabb rendezői tapasztalatom – Hevesi egy gondolatát idézném: „A közönség felvevőképességének csodálatos sajátossága, s minden közönség közös és kardinális vonása az, hogy jobban lát, mint hall, vagyis a vizuális felvevőképessége erőteljesebb, mint az akusztikai.” A szabadtéri előadások száz százalékig igazolják Hevesit, és a tanulságot nem ártana a lakótelepek szabadteréről – „hazavinni”.

105

SZAKMATÜKÖR 3.

Drucker Tibor: "Színház a pódiumon" A Fővárosi Művelődési Ház munkásszállási körműsora 1959-ben a Szakszervezetek Egressy Gábor klubjában mely a munkásművelődést, azon belül elsősorban a munkások művészeti nevelését és a műkedvelő művészeti mozgalmak támogatását tűzte ki céljául fogalmazódott meg a „Szálláshelyi irodalmi körműsor akció” gondolata. A munkásszállásokon folyó körműsorok három évtizedes története sok vonatkozásban úttörő jellegű szellemi innováció volt, sok későbbi és korabeli kezdeményezés szülője, mely hatást gyakorolt a befogadókra, és befolyásolta a közművelődésben tevékenykedőket is. A munkásszálláslakó vidéki környezetéből, ottani munkaköréből, világszemléletéből új környezetbe szakadó ember. Nem rendezkedik be igazán sem a városi, sem a munkáséletre. Sokszor ki sem mozdul a csak lakóhelynek tekintett szállás-szobájából, csak kéthetenként, amikor hazautazik, zömében Szabolcsba, Hajdúba, és hazaviszi családjának a megélhetést. Ez a helyzet és a munkásszállásokon élők tudati és műveltségi viszonyai határozták meg a körükben végzett kulturális tevékenység formáit, módszereit, és persze azok tartalmát. Budapesten több tízezren éltek munkásszállásokon, zömükben az építőiparban és a textiliparban, a vasas szakmákban vagy a helyi iparban dolgozók közül. Jelentős részük csak elemi műveltséggel rendelkezett, és sok volt közöttük az írástudatlan. Az irodalmi, művészeti ismeretek szokásos módszerei használhatatlannak bizonyultak ebben a környezetben. A megoldás ötlete, amely az Egressy Klubban megszületett, nem egy ember nevéhez fűződik. Illik megemlíteni a „team” tagjait, Lantos Árpádot, aki ekkor munkásszállási klubvezető volt, később az SZBT munkatársa, Pallos Jánost, az Egressy Klub igazgatóját, Kárpáti Kamillt, a műsorok szerkesztőjét, úgy egyébként kitűnő költőt és Horváth Árpádot, a műfaj kikísérletezőjét, rendezőjét. Mit is jelentett ez a körműsor akció? Felfoghatjuk egy nagy kísérletnek, amibe néhány elszánt ember belevágott. Hamarosan kiderült, hogy az igazi irodalom, jól válogatva, a nézőtéren ülők asszociációs készségéhez igazodva jó előadók segítségével tud magának minden munkásszálláson húsz, harminc, vagy éppen kétszázötven hívet toborozni egy–egy előadásra. Óriási szerepe volt ebben annak, hogy ez a műsor házhoz jött, hogy a hosszú esti órákban minden szórakoztatási kísérletet szívesen fogadtak a szálláslakók. A műsorok indulása idején a Magyar Televízió még gyerekcipőben járt, és csak évekkel később kezdett komoly konkurenciát jelenteni. A műsorok megteremtették a maguk közönségét. Tulajdonképpen akkor nyert végleges csatát a televízió ellenében is ez a műsorsorozat, amikor megtalálta annak a lehetőségét, hogy mindent egy érzékletes feszültség, egy drámai konfliktus jegyében állítson színpadra. Horváth Árpád rendező ehhez a színpad legősibb eszközeiből vett elő kellékeket, ötleteket, s produkált néhány olyan kitűnő előadást (például: Thomas Mann: Mario és a varázsló című elbeszélésének sajátos dramatizálása, vagy Maupassant novelláinak eredeti megelevenítése) amelyek tulajdonképpen színháztörténeti érdekességgel is bírnak. Bernáth László, a jeles újságíró, műbíráló, az Újságíró Akadémia tanára – aki maga is részt vett dramaturgként, műszervezőként az akcióban arról ír egy tanulmányában, hogy olyan viszonylag egyszerű művészi kifejezésekkel dolgozó íróknak is, mint például Heltai, ritkán van sikere a munkásszállások közössége körében. Ugyanakkor olyan komplikált gondolatokat és képeket alkalmazó szerzők, mint a fiatal mai író Simon Lajos, minden erőlködés nélkül érthető, emészthető volt számukra.

106

SZAKMATÜKÖR 3. Az derült ki, hogy jobbára nem a művészi kifejezési eszköz, az úgynevezett jelrendszer újdonsága vagy komplikáltsága a mérvadó a befogadás szempontjából, inkább az író szemlélete. Ez a tapasztalat sokat segítette az akció résztvevőit, hogy jobban tájékozódjanak a művészet és a nagyközönség szövevényes kapcsolatában. A fellépő művészek igen csekély honoráriumért valóban hittel, hivatástudattal vettek részt ebben az akcióban. Ujlaky László, a Madách Színház művésze állította, hogy: „Ez a legnehezebb műfajú színház, mert minden külső segítség – színpadi díszlet, világítási effektusok és kellékek nélkül kell megteremteni a „varázslatot”, megragadni a közösséget, figyelmét belevonni a játékba”. Éber Pálma, aki a zenés irodalmi műsoroknak kezdettől az utolsó előadásokig, vagy 30 éven át volt résztvevője, pedig azt fogalmazta meg, hogy néha csak karnyújtásnyira a nézők első sorától jelmez segítsége nélkül, egyedül az arcok érdeklődő tekintetébe kapcsolódva kellett játszani. Ez csak hivatástudattal volt elképzelhető. Az is egyértelművé vált, hogy csak oldottan, szórakoztató formában, eseményes műfajjal tarthatják fenn az érdeklődést. Nehéz feladat volt a világirodalom más-más műfajú, stílusú műveit ugyanazokra a körülményekre, azonos létszámú szereplőre tervezve előadhatóvá tenni, úgyhogy a mű eredeti szelleme csorbíthatatlanul érvényesüljön, és szórakoztató volta mellett ismeretterjesztő és nevelő hatását is megőrizze. A műsorok rendszerint 4- 5 szereplőre épültek, és a kis színpadtól a szobasarkáig mindenhol hatásosan előadhatók voltak. Nem használtak díszletet, jelmezt, maszkot, és a feldolgozás, a szerkesztés eredményeként ezek hiánya fel sem merülhet a közönségben. A szálláshelyi műsorok ily módon a klubműsorformák, a kisformák prototípusává is váltak, és rendszeresen szerepeltek a Népművelési Intézet bemutatóin is. (Az egri és székesfehérvári bemutatók a pódiumjáték kísérleteinek színterévé váltak.) Az ilyenfajta játéknak nincsenek díszlet, jelmez korlátai, de színészlétszám problémái sincsenek, hiszen egy-egy mesélő nem csak egy szerepbe léphet be, nem csak egy szerepbe mesélheti bele magát. Ennek a játékformának a legbeváltabb irodalmi alapanyaga a novella volt. A világirodalom nagyszerű novellái kerülhettek így előadásra. Maupassant, Móricz Zsigmond, O' Henry, Thomas Mann és a kortársak közül Galgóczi Erzsébet, Moldova György, Kürti András, Kamondy László legjobb műveit dolgozták fel és mutatták be sikerrel. Tudatosan törekedtek akár a divatok felhasználásával is az érdeklődés felkeltésére, hatásuk növelésére. Ilyen volt a krimi iránti érdeklődés alkalmazása. A körműsor agytrösztje ehhez a szándékhoz olyan irodalmi partnert talált, mint Karel Capek, kinek krimi irodalma egyben a krimi szatírája is. Helyet kapott a műsortervben az irodalmi értéket képviselő kabaré, A "Régi Pesti Kabaré" c. műsoruk a kabarétörténet legjobb darabjait vonultatta fel, és bebizonyította, hogy az igazi kabaré politizáló, nevelő műfaj. Így jött létre egy egész sorozat a "Mai Pesti Kabaré”, a „Kabaré 1966, avagy Sovák Ede a megváltó" c. műsoruk. Az összeállítások bizonyították, hogy nem a műfaji válogatás, hanem a műfajokon belüli céltudatos kiválasztás a siker nyitja. A költészet, a költemények pódiumra állítása volt a legnehezebb feladat a költészettől idegenkedő közönség elé. Ezért olyan költői műsorokat állítottak össze, ahol az izgalmas írói életrajzból születtek a költemények. A rendszeresség, az újabb és újabb műsorok jelentkezése volt az első eredmény, aminek az akció sokat köszönhetett. Kinevelte az érdeklődök körét, majd ezek segítségével tudta új tömegek érdeklődését felkelteni. 1959-ben az első esztendő mérlege 435 zenés irodalmi est, több mint 40.000 résztvevő. Az akció révén jelentős fordulat történt az akkori kulturális fehér foltoknak tartott munkásszállások életében. A történelmi hűség megkívánja, hogy ezt a kedvező változást ne csupán a munkásszállási körműsor eredményének tulajdonítsuk. Összehangolt művelődési folyamat indult el. A felnőttoktatás megannyi formája, kihelyezett iskolák, ismeretterjesztő előadások, vándorkiállítások, az együttes programszerű nevelése szerveződött meg. Belépődíjról természetesen szó sem volt, a 107

SZAKMATÜKÖR 3. költségeket a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) vállalta. A Pillangó utcai, a Váci úti építőipari szállások, az újlaki és az óbudai téglagyárak munkásszállói, a rákospalotai a textileseknél, Csepelen a vasasoknál második fellépésüknél már várták őket, harmadszor már kérték, hogy tartsák tovább a műsort, mert örömmel hallgatják őket. A körműsor-akció ars poétikáját a rendező Horváth Árpád a színház sajátos, népművelési funkciójából kiindulva határozta meg. Ezt a műsorformát a népművelés sokféle eszköze egyikének tekintette, amely alkalmas irodalmi élmények adására, erkölcsi és világnézeti nevelésre. Ehhez a színháznak fel kell mérnie közönségét, meg kell határoznia mondanivalóját, erre kell terveznie műsorát, meghatározni játékstílusát. Így nem tátong űr a színház és a közönség között. Mindezeket a követelményeket gyorsabban és mozgékonyabban képes megvalósítani a pódiumműfaj. Ez a díszlettelen, jelmeztelen, maszk és világítás nélküli produkció- a pódiumjáték- úgy ad hiánytalan színházi élményt, hogy nem lesz belőle szegényes és hiányos előadás, hanem gazdag fantáziával közölt, asszociációkat építő közlése az irodalomnak. A kísérletek gyakorlati sikerét mutatja, hogy mindössze 2-3 olyan műsoruk volt, amely nem érte meg az 50 előadást, de jó néhány olyan akadt, amelyek megközelítette a kétszázadikat is. A munkásszállás körműsor, három évtizedes sikersorozatának egyik titka a megújulási képesség, az állandó útkeresés, a közösség igényének, érdeklődésénél állandó keresése volt. Így jöttek létre a tematikus műsorok a körműsor második korszakában. Az akció már 1962. február 13-án eljutott az ezredik előadásához. Ez a tiszteletreméltó előadásszám felfokozta a sajtó érdeklődését is. Ezek az évek a televízió elterjedésének, növekvő hatásának időszaka is. Miközben egyre nagyobb tömegeket vont befolyása alá, becsületére legyen mondva, vállalkozott saját hatása ellensúlyozására is. Felfedezte az akciót, és segített növelni hírét, nevét. (Ekkor került először képernyőre Pápai Lajos szerkesztésében és Pauló Lajos rendezésében a "Művészek a munkásszálláson" címmel egy kis ízelítő a szálláshelyi műsorokról és az előadók tiszteletreméltó munkálkodásáról.) A sajtó és a televízió szólt a gondokról is, többek között arról a problémáról, hogy minden eddigi erőfeszítés ellenére Budapest közel 200 munkásszállása közül csupán 50 helyre (igaz a legjelentősebbekre) jutnak el a művészek, és mintegy 15 szállásra a műkedvelő művészeti csoportok bemutatói. Felhívták a figyelmet a mozgalom fejlesztésének fontosságára is. Minden bizonnyal a sajtó jótékony hatására is, a SZOT gondoskodott a továbbfejlődés szervezeti és anyagi hátteréről. Magyarországon a színházakon kívül elsőként az Egressy Klub előadóművészei (8 fő) került szerződéses, státusos munkaviszonyba. Ez egzisztenciális biztonságot és SZTK jogosultságot jelentett. A szerződés havi 12 előadást írt elő, esetenként 100 forintos honoráriumért. 1963-tól kapcsolódott főhivatású rendezőként az akcióhoz Horváth Árpád. Az ő elkötelezettségét talán Major Tamás véleménye tükrözi legjobban. Ő mondta egy ízben Horváth Árpádról: „Hogy ha ezt az embert ejtőernyővel ledobnánk az Északi sarkon, ott is színházat csinálna.” Ebben az évben vette át a szervezés feladatát Tolnai János, ki korábban a Fehérvári úti Művelődési Ház, a Pamuttextil vezetője volt. A 60-as évek a sikerek mellett súlyos gondokat is hoztak. 1964-ben 60 ezer forinttal csökkent az akció támogatása, veszélybe sodorva minden addigi eredményt. A kulturális vállalkozás és az innovációs készség korai jelentkezéseként sikerült túlélniük ezt az időszakot. Az Állami Könyvterjesztő Vállalattal és a MEDOSZ -szal megállapodva, a tőlük nyert támogatások révén az ünnepi könyvhét irodalmi műsorait biztosították, és előadásokat tartottak a környező megyék munkásszállásain. Az így nyert pénzből sikerült megőrizni a budapesti szálláshelyek zökkenőmentes műsorellátását. A Népművelési Intézet munkatársa, Mezei Éva volt az, aki felismerte ennek a klubműsor formának nagy lehetőségeit az öntevékeny művészeti mozgalomban, és felkérte a körműsor akciót a Kisformák fesztiválon való szereplésre. A Népművelési Intézet a pódiumjáték formát az öntevékeny színjátszásban használhatónak ítélte.

108

SZAKMATÜKÖR 3. Röviden összefoglalva: a pódiumjáték, amelyet kikísérleteztek és sikerre vittek, olyan előadási forma, amely bár nem használ színpadi technikát, nemcsak a szó, a hang, a statikus gesztusok hatásában él, hanem jelzett helyzeteket hoz létre, történetét az egymásba kapcsolt, mesélt és eljátszott jelenetek viszik végig. A pódiumjáték: együttmesélés. Kitűnő lehetőség a könyv, az olvasás iránti érdeklődés felkeltésére és a színházi élmény iránti vágy kialakítására. Az OKISZ meghívására az egész országot bejárták, hogy ismertessék a játékformájukat. Bemutatókat tartottak a megyei székhelyeken. A pódiumjáték kialakításával egy időben az opera munkásszállási bemutatásait, megszerettetését tűzte ki célul az Egressy klub. A Don Pasquale: „Harapást szőrével” címen való bemutatása, majd a „Szerelmi bájital”, a „Sevillai borbély” és az „Örök Hári János” címen egybedolgozott Garai „Obsitosa” és Kodály „Hári Jánosa”. Úgy szólal meg ezekben a zene és a dal, hogy az egyszerű, tanulatlan nézőt is megragadja. A „Muzsika” című zenei szaklap 1972 februárjában merész és ezért tiszteletreméltó vállalkozásnak tartja a munkásszállásokon bemutatott operaelőadásokat. Azt írja, hogy: „Ilyen gondosan, ennyi ötlettel, szakértelemmel és ízléssel kell népművelési hivatást vállalni, s ennyi szeretettel a műfaj és a feladat iránt.” A Népszabadság 1974. május 8-i számában „Operabrigád a Munkásszállásokon” című cikkében azt fogalmazta meg, hogy csak elismeréssel illethetjük azokat az előadókat, akik a „kategóriájuknak” megfelelő honorárium ötödéért is vállalják ezt. Nem a pénzért, hanem a közművelődés iránti felelősségérzésből. A szóban forgó együttes, az FMH operaegyüttese jó negyed évszázadig működött. vezetői között volt Keönch Boldizsár, a Zeneművészeti Főiskola tanára, és ott volt Domonkos Zsuzsa, a Fővárosi Operettszínház népszerű prímadonnája, az Állami Operaház magánénekesei közül Horváth József aki akkor vasúti tiszt és Hegedűs József, aki akkor vasmunkás volt. Emlékezetes, szép sikereket arattak, többek között Strauss Cigánybárója, Farkas Ferenc Csinom Palkója rövidített változatával, vagy az 1979. évi Zenei Világnap tiszteletére bemutatott Mozart: Figaró házasságával. Az Egressy klub, majd a Fővárosi Művelődési Ház munkásszállási körműsor szereplő gárdájának minden tagja megérdemli, hogy nevét tisztelettel említsük. Jellemzőjük az áldozatkészség, a szakma, a hivatás iránti elkötelezettség. Az előadóművészek: Jancsó Adrienn, Szentpál Mónika, Mikes Lilla, Nagy Mariann, Horváth Jenő, Pádua Ildikó, Ujlaki László, Lengyel Erzsi, Verdes Tamás, Létai Klári, Bay Gyula, Moni Ottó, Takács Márta, Kozman Gusztáv, Tihanyi Pál. Az énekesek közül: Török Erzsi, Fábri Edit, Éber Pálma, Rissay Pál, Ökrös Csilla emelkedik ki, Miller Lajos pedig operaházi teljesítményéért Kossuth díjat kapott. A zenei kísérők: Kecskés András, Benkő Dániel, Fodor Ferenc gitárművészek, Prokopiusz Imre zongoraművész, Vas Gábor, Császár József harmonikaművészek voltak. Az Egressy klub saját nevelésű fiatal gárdáját: Könyves Tóth Katalint, Takács Mártát, Kozmann Gusztávot, Székely Ivánt és Simon István harmonikaművészt külön is ki kell emelnünk. 1979-ben a körműsor akció keretében 396 előadásra került sor. 14 produkciót, köztük 5 új feldolgozást mutatott be a Pódium Színház. Megközelítően 23 ezer néző látta a pódium formában feldolgozott operákat, népzenei műsorokat, magyar és külföldi klasszikus irodalmi művek pódiumváltozatait. 1980-ban az FMH éves jelentése 50 munkásszálláson tartott előadásról adott számot. 1982-ben a Fővárosi Művelődési Ház beszámolójelentése 406 irodalmi és zenei előadásról ír. Az 1983. évi munkatervi feladatok már jelezik a szigorodó gazdálkodási viszonyok hatását a munkásszállásokkal kapcsolatos tervekre: "Pódium Színházunkat átnevezzük, és díjmentes körműsorunkat hozzájárulásos formában kívánjuk működtetni." A kiadások csökkentését elkerülhetetlenné tette az alaptámogatás 1983. évi 11 %-os redukálása.

109

SZAKMATÜKÖR 3. Az 1980-as évek második felében fokozatosan csökkent a Pódium Színház tevékenysége. Ennek nem csupán a költségvetési gondok, a támogatás fokozatos csökkenése volt az oka, hanem a budapesti ipar helyzetének, a gazdasági helyzetnek a mindinkább érezhető átalakulása. Mindennek nyomán maga a terep, a munkásszállás és a munkásszállás lakók élete, egyáltalán a léte változott meg, alakult át, vált napjainkra ismeretlen formává. A szállási körműsor közel három évtizede azonban mindenképpen megörökítésre méltó, és hatását minden bizonnyal felismerhetjük napjaink és a jövő közművelődési gyakorlatában is.

Kuthy Tamás Operaegyüttes a Fővárosi Művelődési Házban (Megjelent a Budapesti népművelő – 1981/4-es számában) Van az amatőr művészeti mozgalomnak egy olyan ága, amelyben még féltucat együttes sem működik az országban – ez az operaéneklés – operajátszás, az öntevékeny operaegyüttesek. Hogy miért ilyen ritka ez a művészeti tevékenység, arra igen könnyű magyarázatot találni. Elsősorban: olyan énekesek kellenek hozzá, akik az éneklés mellett a színjátszásban is pódiumképesek. Másodszor: olyan működési területet kell találni, amely megfelelő előadási lehetőséget biztosít az együttes számára. Ez az opera műfaja esetében nem könnyű dolog. Végül harmadszor: olyan bázisszervet kell találni, amely színpadi és zenei próbalehetőséggel, zenekarral, zongorista-korrepetítorokkal – mindehhez megfelelő teremmel, hangszerrel, sőt kottatárral – rendelkezik. Nem kell részleteznem, hogy ezek sem könnyű feltételek. Úgy vélem, e területen a legrégibb olyan együttes, amely ma is működik, a Fővárosi Művelődési Ház operaegyüttese. Több, mint negyedszázados múltra tekinthet vissza. A szakszervezetek Egressy Gábor Klubja keretében alakult, majd a Fővárosi Művelődési Ház létrejöttével ennek együttese lett. Első tagjai a Szállítási Dolgozók Szakszervezete Kultúrházában (a mai Fáklya Klub helyén) gyűltek össze, fellépéseikhez a Pénzintézetek Szimfonikus Zenekarának hangversenyei adtak módot, amelynek karnagya, Nagy József volt hosszú időn át az együttes vezetője. Az együttes későbbi vezetői között is olyan neveket találunk, mint Keönch Boldizsár, a Zeneművészeti Főiskola tanára, vagy Pécsi István, a MÁV Szimfonikus Zenekar nyugalmazott karnagya. Vizsgáljuk meg, mi lehet az oka annak, hogy egy ilyen különleges műfajú együttes ilyen sokáig fennmarad, sőt – nyugodtan állíthatjuk – emberileg és művészetileg fejlődik, aminek ékes bizonyítéka a három éve elnyert Kiváló együttes cím is. Célszerű, ha a bevezetésben felsorolt három tényező alapján vizsgáljuk meg az okokat. Az első tényező: az énekesek. Lényegében ezt a bázist azok adják, akik tanult énekesek, de nem élethivatásuk, foglalkozásuk az éneklés. Vannak az együttes tagjai között mérnökök, pedagógusok, közgazdászok – van taxisofőr, autó-villanyszerelő, háziasszony. Legtöbbjük rendelkezik az Országos Filharmónia vagy a rendezőiroda működési engedélyével – az együttesi munka mellett tehát joguk van önállóan, hivatásos énekesként is fellépni. Sőt, az FMH-n kívül, annak támogatásával létrejövő fellépési lehetőségek alkalmával is megkaphatják megállapított felléptidíjukat – a ház rendezésében azonban csak költségtérítést biztosító fellépésük van. A második tényező: a működési terület, a fellépési lehetőség. Meggyőződésem, hogy az együttes „hosszú életének” titka abban rejlik, hogy részt vehetnek – öntevékeny együttesek közül elsőként – a Pódium Színház sorozat-előadásaiban. Ezek a sorozatok köztudottan a fővárosi munkásszállások számára adnak elsősorban irodalmi, de nem kis számban zenei „körműsort”, havonta egyszer felkeresve közel ötven munkásszállót. Az együttes először összeállított, tematikus hangversenyekkel vett részt a műsorokban (például: Szerenád-est,

110

SZAKMATÜKÖR 3. vagy Asszonyok, lányok…) Ezután daljáték-keresztmetszetek következtek: Kacsóh: János vitéze (összekötő szövegként Petőfi verses meséjének részleteivel), Strauss: Cigánybárója (a prózai részek a Jókai-kisregényből összeállítva), Dunajevszkij: Szabad szél – keresztmetszete, és Farkas Ferenc: Csínom Palkójának rövidített változata. Ezek sikere biztatta az együttest arra, hogy munkásszálláson is próbát tegyen saját műfajával: az operával. 1979. október 1-én a Zenei Világnap tiszteletére, a Csepel Művek munkásszállójában bemutatták Mozart: Figaró házassága című operájának rövidített változatát – melyet azóta is nagy sikerrel játszanak sorozatban a szállókon. Külön kell beszélnünk az együttes és a Postás Művelődési Központ között fennálló szoros együttműködésről. Itt rendszeresen opera-keresztmetszetekkel, oratórium-részletekkel, klasszikus dalokkal szerepelnek: dr. Káldor János zenetörténész, a Postás Zeneiskola igazgatója vezeti ezeket a műsorokat. Az ott kiválóan működő Zenebarát Kör tagjai mindig nagy szeretettel fogadják az együttes produkcióit. Az elmúlt években a Fővárosi Tanács támogatásával három középiskolás diákotthonban (egy gimnáziumi, egy technikumi és egy szakmunkásképző) tartott az együttes évi öt-hat előadásából álló opera-keresztmetszet sorozatot. A Vasutas Szakszervezet Szimfonikus Zenekarával kialakított együttműködés keretében jó néhány zenekari hangversenyen is részt vettek az együttes tagjai: énekelték a Rigoletto, a Trubadur, a Traviata keresztmetszeteket, volt zenekaros hangverseny az operairodalom híres kettőseiből, és – a daljátékok területéről – a Mosoly országából is. A harmadik tényező: a bázisszerv kérdése – mint már írtuk – hosszú ideje sikeresen megoldott. A Fővárosi Művelődési Házban az együttes mind szakmai, mind emberi szempontból jó helyen van, működésének feltételei biztosítottak. Az intézmény költségvetésében biztosítja a korrepetítotorok tiszteletdíját, figyelemmel kíséri az énekesek szakmai fejlődését, sikereit és nehézségeit egyaránt. A kottatárban megtalálhatók a műfaj legfontosabb művei, több teremben van zongora, sőt pódium is a színpadi próbákhoz. Hetenként három alkalommal járnak próbára az együttes tagjai – ha ehhez hozzávesszük a heti legalább egy előadást, látható, hogy a részvétel nem kis kötöttséget jelent.

111

SZAKMATÜKÖR 3.

Kővágó Sarolta: "Kultúrotthonok" - művelődési házak - kórusélet Magyarországon az 1860-as évek kezdetére már számos alapszabály szerint működő polgári, iparos dalegyesület létesült, és 1867-ben megalakult az Országos Magyar Dalos Szövetség, a munkáskórusok pedig 1908 januárjában alakították meg a Magyarországi Munkás Dalegyletek Szövetségét. A két szövetséget – 1948 decemberében – a pártirányítás erőszakos módon egyesítette. Azt kívánták demonstrálni, hogy nincs szükség külön polgári és külön munkásszövetségre. Valójában az első lépéseket tették meg az egyesületi demokrácia felszámolása felé, az összevonás szorosabb felügyeletet és centralizációs törekvést jelzett. Azonban az ily módon megszületett Bartók Béla Szövetség sem volt hosszú életű. 1950 decemberében rendkívüli közgyűléssel kimondatták a szövetség önfeloszlatását. A kórusok vagyona a Népművészeti (1957-től Népművelési) Intézet tulajdonába ment át és a kórusok szakmai irányítása is ide tartozott. Ezzel egyidőben 1950-51 folyamán az összes amatőr művészeti szövetség és egyesület (színjátszó, néptánc, báb stb.) önálló működése megszűnt. A mintegy félezer szakszervezeti kórus közül 5-6 beolvadt az úgynevezett "nagy szakmánkénti" szakszervezeti művészeti együttesbe (Vasas, Építők, Textiles, Pedagógus), a kisebb kórusok nem olvadtak be sehová, zömük a kultúrotthonokban kapott állandó helyiséget, és fenntartásuk is ezen intézmények feladata lett. A kórusvezetők továbbképzése a Népművelési Intézet keretében folyt, a karvezetőképzés pedig hagyományosan a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. A Művelt Nép 1950. júliusi számában Nemes Dezső cikket írt "A kultúrotthonokról" címmel. A kultúrotthonoknak már volt hagyománya Magyarországon: a századelő óta létezett a "munkásotthon" néven ismert intézményhálózat. Ezek az otthonok vagy a szociáldemokrata párt, vagy az egyes szakszervezetek, vagy gyárak, nagyvállalatok kezelésében álltak, mint pl. a Láng-Gépgyár vagy a Weiss Manfréd Művek művelődési házai. Sokszor a munkások önerőből létesítették a munkásotthont úgynevezett téglajegyek árusításával, illetve társadalmi munkával önmaguk építették fel azokat. Az intézmények irányítása az otthon választott testületének, a szakszervezetnek, illetve a szociáldemokrata pártnak, vagy a gyár tulajdonosának kezében volt. Az épületet vagy olykor csak helyiséget használták a politikai gyűlések, kulturális rendezvények, illetve szórakozási öszszejövetelek céljaira. Az 1950-ben feltűnő kultúrotthon-mozgalom, bár rátelepedett az egykori munkásotthon - művelődési ház hálózatra, alapvetően más szisztémára épült. Ez az elképzelés azt a szovjet mintát vette alapul, amely szerint a kultúrotthon olyan centrum, amely alapvetően központi pártirányítás alá tartozott, és elsődleges szerepe volt a rendezvények adott program szerint való megszervezése, a dolgozók bevonása a politikai kampányokba, összekapcsolva azokat a tényleges kulturális programokkal. E centrumok egyszerre kínáltak zenei, színházi, film- és könyvtári programokat, ismeretterjesztő előadásokat, klub és szakköri foglalkozásokat, és mindezeket áthatotta a politikai propaganda. Mint azt Nemes Dezső fent említett írásában megfogalmazta, a kultúrotthon "a széles dolgozó tömegek kulturális - politikai nevelésének nélkülözhetetlen fegyvere." Majd még precízebben: "a dolgozók szocialista átnevelése a proletárdiktatúra egyik legfőbb alapvető jelentőségű feladata." De a kulturális igényességről semmilyen körülmények között nem szabad lemondani, mint ahogy az 1950-es években sem mondtak le róla azok a szakemberek, akik az akkori kórusokat vezették, amikor az igény elsősorban a politikum volt, hiszen Vásárhelyi Zoltán, Forrai Miklós, Vass Lajos az időben a magyar kórusmozgalom legjelentősebb alakjai közé tartoztak, és a kórusok teljesítménye nemzetközi rangot biztosított a magyar kóruséletnek. Utalhatnánk a kórusok 112

SZAKMATÜKÖR 3. rangos nemzetközi szerepléseire is, pl. a Llagollen-i fesztiválon 1947-ben, vagy a nagy hazai kórustalálkozókra, pl. a debreceni Bartók-fesztiválra, a pécsi Kamarakórus-fesztiválra Az 1960-as években ezek a kultúrházak – immár újabban használt elnevezésük szerint – művelődési házak, otthonok újfajta szisztéma szerint folytatták tevékenységüket. A gazdasági irányítás és a tanácsi-politikai felügyelet változatlan maradt, de az 50-es évek közvetlen politikai direktíváit már nem kellett végrehajtaniuk, így szabadabban szervezték munkájukat, és adhattak teret a különböző közművelődési programoknak. Az 1960-as években fellendülő, a művelődési házakban is egyre inkább szerephez jutó klubmozgalom hatással volt a kóruséletre is. A nagy kórusok mellett megszülettek a kisebb kamarakórusok, együttesek, melyeknek műsorválasztása is színesítette a hagyományos énekkari repertoárt. A nagy- létszámú kórusok mellett a sokszor 4-8 tagból álló kis kamara-együttesek változatos klasszikus és jazz, népdal előadásokra is vállalkoztak. A ma is művelődési házban működő kórusok közül kiemelkedik a Vasas Művelődési Központ kórusa, amelynek tevékenysége a vasmunkás hagyományokhoz nyúlik vissza. Az 1870-es években már létezett a MÁV- Gépgyárnak munkáskórusa, amelyet a tulajdonos támogatott, és amely kórus az Országos Magyar Dalszövetség tagja volt, „Acélhang” néven. A két világháború között rendszeresen szerepeltek a különböző dalostalálkozón, zeneakadémiai rendezvényeken, és rádió- szerepléseik voltak. Próbáikat a MÁVAG- kolónia kultúrházában tartották. A Vasas Szakszervezetnek saját, önálló kórusa a Magyarországi Munkásdalegylet Szövetségének tagjaként az „Acélhangtól” függetlenül dolgozott, de a két kórus repertoárja, működése sokban hasonlított egymáshoz. A vasasok felkészítését a már említett Vásárhelyi Zoltán karnagy végezte. Napjaink Vasas Kórusa, amely helyileg a szakszervezet Vas utcai, központi művelődési házában talált otthonra, mindkét kórus hagyományára épült. A kórus 1964-től „Vasas Művészegyüttes Központi Vegyes Kara” néven, karnagya 1992-ben bekövetkezett haláláig, Vass Lajos vezetése alatt állt. (Vass korábban, 1960-64 között a Ganz-MÁVAG „Acélhang” kórusát is vezette.) A mai kórus repertoárját a nagyívű magyar kórusművek (Kodály: Fölszállott a páva, Bartók: Elmúlt időkből, Bárdos: Dana-dana stb.) mellett a klasszikus zeneirodalom nagy alkotóinak (Lassus, Palestrina, Frescobaldi stb.) kórusművei is helyet kaptak, és folytatódnak a külföldi fellépések és elismerések is. A kórus mellett ez a művelődési otthon ad helyet a Vasas Zenekarnak és a táncegyüttesnek is. A művelődési ház színházterme, bár korlátozott befogadóképességgel bír, biztosítja az együttesek számára a bemutatkozási lehetőséget. Az egykor nagyszámú szakszervezeti és művelődési házhoz kapcsolódó kórusok közül ma már csak kevesen dolgoznak abban az otthonban, ahol korábban*. Itt említhetők a Tungsram „Kodály Zoltán Férfikara,” vidéken az egykori ÁFÉSZ (ma COOP) kórusai, amelyek közül jó néhányan folytatják megkezdett munkájukat. (Pl.: a jászberényi Székely Mihály Kórus, Vácott a Városi Művelődési Központ „Serenus” Kórusa viszi tovább eredményesen a magyar kórusmúlt örökségét.) Budapesten az építőmunkások valamikori „Vándor Kórusa” ma a Budapesti Művelődési Központban talált otthonra, a Fővárosi Önkormányzat támogatásával. A rendszerváltást követően alapvetően megváltozott a művelődési házak és a hozzájuk kötődő kórusok helyzete. Megszűnt a biztos anyagi háttér, de lényegesen megnőtt a művészeti együttesek mozgástere. Valóban öntevékeny együttesként kell működniük. Vissza kell térni a hagyományos alapszabály szerinti rendszerhez, amely meghatározza az önszerveződés célját, feladatait, és szól az irányítás módozatairól is. Ez a kórusok esetében elsősorban a művészeti irányítást jelenti. Csak a szakképzett vezető biztosíthatja egy kórus művészi színvonalát, a tagok szakmai felkészítését. Bár a kórusok önerőből verbuválódnak, esetükben nem elég a lelkesedés, hiszen a hallgatóság igényeire is gondolniuk kell (hamisan nem énekelhetnek). A taglétszám, az összetétel meghatározza a kórus jellegét és műsorválasztását, és ehhez sem elég a lelkesedés.

113

SZAKMATÜKÖR 3. Az intézménnyel való kapcsolatot pedig a mindenkori szerződésekben kell megfogalmazni. Ugyanis a próbalehetőségek, a hangszerek biztosítása az intézmények lehetőségeitől is függnek, és a szereplési feladatokat is meghatározhatják a kórusoknak otthont adó művelődési házak. A mai kóruséletnek az elmúlt 150 év haladó hagyományait kell ápolni és továbbvinni a mai művelődési centrumok falai között is.

114

SZAKMATÜKÖR 3.

Kokas Klára Személyiségformálás zenével – Improvizált zenei mozgások gyermekekkel (Megjelent a Budapesti Népművelő 1979/3-4-es számában Három év óta vezetek olyan pedagógus továbbképzést, amelynek témája a zene és a mozgás együttese. (Mozgáson improvizált mozgást értek, nem pedig betanított mozdulatokat.) A tanfolyamon az idén közel 100 pedagógus vesz részt, akik heti két alkalommal láthatják a bemutató gyermekcsoport munkáját is. Sőt nemcsak láthatják, hanem a foglalkozások aktív résztvevőivé válnak. A gyermekcsoport vegyes életkorú (4-9 éves), ami többek közt azzal az előnnyel jár, hogy testvérek járhatnak együtt. Ily módon a szülők és családtagok együttese fokozatosan átveszi nevelési elgondolásainkat, és él az eszközeinkkel. Csoportunkhoz semmiféle előzetes meghallgatást nem alkalmaztunk, a gyerekeket válogatás nélkül felvettük, amíg helyünk engedte. A képzés célja: személyiségformálás zenével. Nem helyettesíti a zenei írás-olvasás készségeit alakító közismert módszereket. Más aspektusból indul el ahhoz a célhoz, hogy a gyerekek a zenét megszeressék, vele azonosuljanak, életvitelükben felhasználják. Tapasztalataink azt mutatták, hogy célunkat sikerrel közelítettük meg olyan gyermekekkel is, akik a zenei képességek legelemibb jeleit sem mutatták, és a szokásos zenei felvételi vizsgákon alkalmatlanoknak bizonyultak. A zenéhez alkalmazott spontán mozgások A felnőttektől tanult és általuk irányított mozdulatok elengedhetetlenek a gyermek fizikumának épségéhez, munkabírásához és teljesítőképességéhez, minden tevékenységéhez, egész életéhez. A csecsemő mozgásának fejlődéséből azonban azt láthatjuk, hogy a felnőttektől tanult mozgásokon kívül jelentős szerepet játszanak olyan spontán mozgások is, amelyekre a gyermek önmagától bukkan. Nincs tudomásom arról, hogy ezeknek a spontán mozgásoknak zenei vonatkozásáról vizsgálatokat publikáltak volna, tapasztalataink azonban elindították bennem a megfigyelő kíváncsiságot. Rendkívül izgalmas kérdés volt számunkra, hogy melyek azok a spontán zenei mozgások, amelyeket a gyerekek maguktól hoztak. Természetesen tudtuk, hogy ezt a „maguktól hozott” mozgást is inspirálta valami, bizonyára láttak különböző mozgásformákat környezetükben. Mégis elgondolkoztató, hogy olyan egyöntetű, általánosan megfigyelhető a kisbabák rázogató-rezgető zenei mozgása. Vajon a járókájában zenére táncoló kisgyerek láthatott-e felnőtteket táncolni? Néhány esetben biztosan tudjuk, hogy nem. Fenn kell tehát tartanunk azt a hipotézist, hogy a zenei lüktetésre való spontán mozgás olyan belső folyamat, melynek eredetét és funkcióit még nem ismerjük. Foglalkozásainkon gyakran láttunk egy év körüli kistestvéreket, akik ujjukat szájukba téve, egész testükkel követték a zene lüktetését, fáradhatatlanul, órákon át. Csoportunk legfiatalabb tagjai hasonló, egész testet rázó, rezgető mozdulatokkal követték a zene lüktetését. A mozdulatok szépsége, kifejező ereje persze egyénenként változott. A kéz és fej külön mozdulatait azonban csak legtehetségesebb négyéveseink vették be a variációk sorába, noha ilyenféléket is bőven láthattak a nagyobbaktól. Második éve hozzánk járó nagyobb (6-9 éves) gyerekeink mozgási fantáziája már gazdag. Ők is elsősorban a lüktetést követték, de igen sokoldalúan használták különböző testrészeik

115

SZAKMATÜKÖR 3. mozdulatait. Elmondhatjuk, hogy hasonló változatosságot felnőtt táncosok improvizációiban is alig láttunk. A lüktetést követő mozgások mellett hamarosan megjelentek a ritmust követő változatok is, elsősorban persze egyszerű párosütemű dalainkhoz. Ebből a megjelenésből, azaz a gyermekek által felfedezett dal-ritmusokból tanultuk meg a különbséget a dal lüktetése és ritmusa között. Évek óta zavart, hogy a lüktetés és ritmus viszonyának, azaz a negyedhangok és páros nyolcadok időkülönbségének megtanításából hiányzott a gyerekek önálló felfedezésének lehetősége. Mindenütt, legkiválóbb tanáraink gyakorlatában is bemutatást, majd magyarázattal való megtanítást láttam. Igaz, nem minden zenei ismeret megtanulása vezethető le az érzékelés tapasztalatából, például az elnevezéseket is egyszerűbb megmondanunk. Ahogy O’Neill egyik angliai előadásából hallottam, „nem szükséges, hogy a gyerekek a kalapácsot is maguk fedezzék fel. Azt már egyszer feltalálták.” A zene időviszonyait azonban jobb mindenkinek önnön érzékelése útján felfedeznie, mivel a lüktetés és a ritmus a zenének nagyon is egyénhez tartozó része. Olyan sajátos valóság, amelyre személyenként másképp reagálunk. Nem egyértelmű, általános tudásból leszűrt ismeret, amelynek érvényességéhez nem férhet kétség. Igaz, közös megegyezéssel elfogadunk írott idő-, előadásmód- és tempójelzéseket, az európai zenetörténetben kifejlődött jelrendszer alapján. De mindnyájan tudjuk, hogy a jelzéseken belül az előadóknak milyen sok egyéni felfogása juthat érvényre, és meggyőző lehet a hallgatóság számára is. A zenei lüktetés és ritmus egyéni felfogására másik példa a kötetlen metrumú népdalok előadása, ahol a zenei időelosztás sajátos törvényei a stílus hagyományán belül sok szabadságot engednek. A magyar példákhoz hasonlóan egyéni változatokat hallgattam régi stílusú norvég dallamok eredeti előadásában. Különösen érdekesek e tekintetben az egyházi himnuszok népi változatai, ahol az egyszerű, sima, harmonikus oszlopszerkezetekből ritmusban teljesen elütő és egymástól különböző ornamentális változatok születtek. A ritmus és lüktetés viszonyait gyerekeink hamarosan olyan zenében is megtalálták, amely elütött a szokásos kétnegyedes metrumú gyerekdaloktól, azaz páratlan és váltakozó üteműekben. A véletlen vezetett bennünket arra a megfigyelésre, hogy a gyerekek mozdulataikkal megjelenítettek olyan ritmusokat is, amelyeket a zenei módszertan sokkal későbbi évekre írt elő. A mozdulati megjelenítések alapja többnyire a lábmozgásban megjelenő lüktetés volt, amelyhez különböző kéz-, törzs-, fej- és mimikai mozdulatokkal olykor ritmust is párosítottak. Tanulóink sokfélesége, életkoruk és képességeik különbözősége olyan variációs tényezők, amelyek rendkívül megnehezítik a rendszerező vizsgálatokat. Elemző leírásokra sor kerülhetne, ha a mozgás ilyen témáinak szakértői megfigyelhetnék a gyerekeket mozgásimprovizációk közben. Pontos elemzés természetesen csak képmagnó-felvételek útján lehetséges, amelyre a Budapesti Művelődési Központban lesz is mód a továbbiakban. A csoportmunka személyiségformáló ereje A jövőben lehetséges volna egyes homogén csoportok kialakítása is, amelyekkel a kutatás – film-, illetve képmagnó-felvételek alapján – általánosabb törvényszerűségeket világíthatna meg. A heterogén összetételű csoportban azonban fontos személyiségformáló erőket találtam. Ezeket semmiképp sem áldoznám fel jobb kutatási körülmények érdekében. Csoportunk tagjainak említett életkori különbözősége állandó inspiráció forrása. Körülményeink teszik lehetővé, hogy állandó modellekként tapasztalhassák azokat az előnyöket, amelyeket egymás segítése, egymás eredményeinek tiszteletben tartása, egymás hibáinak, fogyatékosságainak megértő elfogadása jelent. A személyiség formálásában a zenei nevelés hathatós, sőt bizonnyal egyedülálló hatású tényező, mindazonáltal sohasem cél, hanem eszköz. 116

SZAKMATÜKÖR 3. Zenei képességfejlesztésünk középpontjában az éneklés állt, éneklésből indultunk el úgyszólván valamennyi mozgási feladatban is. Hamarosan eljutottunk azonban arra a pontra, ahol a hangszeres zenére szorultunk. A változó zenei lüktetésfajták és a különböző hangszereken megszólaltatott ritmusok olyan indíttatást jelentettek a gyerekek mozgásában, amelyhez hasonlót énekkel nem tudtunk elérni. Hajnóczi Csaba gitáron, mandolinon és furulyán játszott ritmusmotívumokat, először azonos hangon ismételve, majd improvizált pentaton motívumokkal. A gyerekcsoportot kétfelé osztottuk (szabad választásuk alapján), és a tornaterem tágas térségében csoportonként felváltva táncoltak az osztináló formájában pár percig ismételt ritmusokra. A csoportos tánc alatt sorra kiválasztottam azokat, akiknek egyéni bemutatóit mindnyájan végignéztük. A csoportos mozgás lendülete és mozgalmassága közben jóleső pihenőként hatott az egyéni mozgások megfigyelése. Ez adott alkalmat arra is, hogy időnként minden gyermek szólószerephez jusson. Előfordult, hogy a szólófelkérést valaki visszautasította, de gyakrabban hallottunk könyörgést szólóért, sőt méltatlankodást, ha valaki úgy érezte, hogy nem kapott kellő alkalmat ötleteinek bemutatására. Látva a gyerekek rendkívüli örömét, a mozgásaikhoz tágabb körből választottunk zenét. A tavalyi tanév végének tapasztalatai alapján különböző hangszereken megszólaltatott zenéket válogattunk. Majd a középkori Danse real fuvolán és dobon előadott kétszólamú táncdallam sikere nyomán megpróbálkoztunk spanyol, egyiptomi, perui, mongol, tatár, japán, Fülöp-szigeti, török stb. népzenével is. Voltak olyan zenedarabok, amelyek egészen hihetetlen hatást váltottak ki, a gyerekek pihenő nélkül táncoltak, alig akartak hazamenni. Mivel mindegyikük egyéni bemutatót is igényelt, sőt, amint az egyiket befejezte, már újat akart mutatni, a táncra fordított időt a foglalkozás végén jócskán meg kellett nyújtani. Azok a szülők, akik győzték idővel és türelemmel, későig is ottmaradtak. Meglehetősen nehéz rekonstruálnunk, milyen fajta zenék indították a gyermekeket leginkább improvizációkra, hiszen a hangulatot nemcsak a zene, hanem a napi körülmények is befolyásolták. Általában a dob, a fuvola és olyan szokatlan hangzású hangszerek hangja, amelyet nem ismertek. Elsősorban persze énekhangra mozogtak, azaz dalokra és szöveg nélkül énekelt dallamokra. Sokat énekeltem Kodály Ötfokú zene III. és IV. füzetéből. Ezek a dallamok azért indítottak jó mozgásokat, mert szokatlan hangzásúak és váltakozó üteműek. Bartók Mikrokozmos-ának több darabját szerették, de elsősorban a kötet bolgár táncait. A bolgár ritmusok eredeti népzenei felvételei is átütő sikerűek voltak, szinte megszállottan táncoltak a bolgár zenékhez. Nagyon kedvelték a reneszánsz táncokat. A Dance real-hoz valamennyien, a legkisebbek is, táncoltak. Ez a szép zene dobon és fuvolán szólalt meg. Később egyéb reneszánsz zenét is kaptak, természetesen magnetofon-felvételről. Minőségi változást jelentett mozgásaikban az a nap, amikor ellátogatott hozzánk a Zeneművészeti Főiskola karvezető tanszakának öt másodéves hallgatójából alakult reneszánsz együttese. A fiatal zenészek életteli, ötletes, remek zenélése minden gyermek számára nagyszerű indítást jelentett. Fáradhatatlanul komponálták improvizált mozgásaikat. Ez az élmény a hangszerek iránti érdeklődésüket is magas hőfokra hevítette. A szülőktől tudjuk, hogy még négyéveseink is hangszerekről beszéltek otthon, hangszereket rajzoltak, hangszeres könyvekből képeket nézegettek. A népzene „csodája” Legsikeresebb és folyton újra kért zenéik egyike a széki csárdás volt a Halmos-Sebő együttes feldolgozásában, a másik pedig egy spanyol tánc, amelyet az előző évben Kecskemétre látogató zenepedagógus csoport egyik tagja, egy andalúziai tanárnő énekelt felvételünkre, saját gitárkíséretével. Az andalúziai népdal a tánc bemutatása nélkül is olyan típusú mozdulatokra indította a gyerekeket (főként a nagyobb kislányokat), mint a Kecskeméten látott andalúziai tanárnő tánca. 117

SZAKMATÜKÖR 3. Természetesen elképzelhető volt, hogy a kislányok spanyol táncokat is láthattak, például a televízióban. Azonban rövidesen egy perui kisegyüttes látogatott el óránkra, akik hangszereiket magukkal hozták, és népzenéjükből játszottak. A gyerekek táncolni kezdtek, és a jelenlévő perui vendégek csodálkozva látták, hogy ötéveseink közt is akadt olyan, akinek mozdulatai a zenéhez illettek, azaz a dél-amerikai népi táncok stílusát idézték. Ezt a megfigyelést később megerősítették bolíviai és chilei látogatóink is. Ismét olyan jelenséghez jutottunk, amelyet jelen ismereteink szerint nem tudunk megmagyarázni. Valószínűtlen, hogy ötéveseink spanyol vagy dél-amerikai táncokat láttak volna. Televíziónk műsora aligha szolgál andalúziai és perui táncokkal, s ha elvétve akadna ilyen, befolyása nem lehet olyan erős, hogy hónapok, évek múltán ilyen intenzíven felidéződjön. Nem ismerjük a Fülöp-szigetek táncait. Nem áll módunkban, hogy megfigyeljük a lejátszott mongol hősi énekhez vagy afgán makámhoz illő eredeti mozdulatokat. Ezúttal csak annyit mondhatunk, hogy gyerekeinknél a távoli népek népzenéjéhez, jellegükben egymástól igen különböző mozgásformákat láttunk, anélkül, hogy ilyen mozdulatokra tanítottuk volna őket. Hipotézisként merülhet fel az a valószínűség, hogy az egyes népzenék olyan sajátos mozgásformákat inspirálnak, amelyek megérzésére a gyerekek hajlamosak akkor is, ha csak a zenét hallják, de a táncot nem látták. Rendkívül érdekes volt megfigyelnünk zenei mozgásaik finomodását. A gyerekek eleinte a harsányabb hatásokra reagáltak, az érezhetőbb, erős lüktetésekre mozogtak szívesen. Hamarosan azonban olyannyira anyanyelvükké vált a mozgás, hogy bármilyen zenére akadt próbálkozó. Szőcs Zoltánné egyik márciusi óránkon gregorián dallamot énekelt. A dallam kötött legato íve láthatóan lebilincselte, valósággal elvarázsolta a gyerekeket. Néhányszor figyelmesen meghallgatták, majd szóló mozgásokat mutattak be. Két ötévesünk, Réka és Borbála önmagát felülmúló szépséget produkált, elmerült, befelé fordult, szinte lehunyt szemű lebegést. Példájukon felbuzdulva egyre többen kértek szólót, még nagyon merev, görcsös mozgású fiaink közül is. A dallam mindegyikük mozgását lágyabbra hangolta, elmélyült arccal, kitárt karokkal, vagy ujjaik gyengéd mozdulataival hajlongtak a dallam ívéhez. Lehet, hogy valamelyik tehetséges gyermek produkciója után indultak a többiek? Csak elkülönített kísérleti laboratóriumban tudnánk különválasztani a gyerekeket, és meggyőződni arról, hogy egyes zenék miképp hatnak egyéni mozgásaikra. Kérdés azonban, hogy hajlandók lennének-e önálló mozgásra ilyen mesterséges izoláltságban? Aligha. Táncaikat mindig érezhetően befolyásolta a közös hangulat, egymást segítették, buzdították, utánozták vagy inspirálták, a hatások ezáltal folytonosan összefonódtak. A gregorián dallamot a Szivárvány havasán kezdetű népdal követte, igen hasonló eredménynyel. Tízéves Veronikánk egészen rendkívüli táncot komponált, amelyben a dallam finom hajlását és az ellebbenő díszítéseket egész törzsével követte, miközben a magányos virág megtalálásának és átültetésének jelenetét is előadta.

A zene-mozgás-önkifejezés élménye Nincs magyarázatom arra a rendkívüli intenzitásra, amellyel táncvariációik bemutatását követelték. Évek hosszú során át tanítottam gyerekeket, akik örültek az egyéni éneklésnek, szemlátomást szívesen szerepeltek azzal, amit megtanultak és jól tudtak. Nem egyszer láttam versengve jelentkezőket énekórákon, ahol mindig örültünk az aktivitás ilyen megnyilvánulásainak. A mozgási improvizációnál azonban valami másról volt szó. A zene hatása feltehetően megerősödött a személyi kapcsolatok biztonságában, azaz olyan légkörben, amely egyértelműen árasztotta személyük megbecsülését és egyéniségük – (nem pedig produkciójuk!) – értékelését. Amint ebben megerősödtek, önmegvalósítási igényük elemi erővel tört elő. Nagyon különböző szinteken produkáltak. Sokféle körülménytől függött, hogy egy-egy gyermek miképp élte át az önkifejező mozgás lehetőségeit. Egyesek gyorsan reagáltak, má118

SZAKMATÜKÖR 3. sok hosszú szemlélődő befogadás után, sőt akadt olyan is, aki nem vállalta. Tapasztalataink rövidek ahhoz, hogy általános törvényszerűségeket állapítsunk meg. Egy törvény látszott egyértelműnek: az a gyerek, aki zenéhez való viszonyát mozdulataival is kifejezte, ehhez az élményéhez nagy érzelmi odaadással ragaszkodott. Egy-egy megindulás alkalmával rendszerint azonnal számos variációt kaptunk. Egyik négyéves kislányunk, Léda első önálló szereplése mindnyájunk számára feledhetetlen maradt. A Zsong-bong a határ… kezdetű Kodály gyermekdalra kezdett madár-lengés változatokat táncolni. Egyetlen este huszonháromfélét. Megindulását a gyermekcsoport olyan lelkesedéssel fogadta, hogy megújuló szóló kérelmének egyöntetűen előnyt adtak – ami nem kis engedmény, mivel az „én szeretném!”, „most én jövök!”, „nekünk is van új!” felkiáltások állandó kísérői voltak a tánc-komponálásoknak. A szóló bemutatókat annyira igényelték, s az idő mindig rövidnek bizonyult! Ha egymásnak időt juttattak, azzal engedményt kellett tenniük, önmaguk helyett a másik jogait, igényeit és kívánságait respektálniuk. Az egyedül érkező és hónapokig anyjához húzódó Léda azonban különleges érzelmi reakciókat váltott ki, megnyilatkozása a csoport ünnepévé vált. Az ilyen robbanásszerű kinyílások után sem lehetünk biztosak az egyenletes továbbfejlődésben. Megint következhettek latens időszakok. Ezek kivárása sok türelmet igényelt, és ezért gondot okozott a szülők, gondviselő nagyszülők meggyőzése. Sokan hajlottak arra, hogy személyes kudarcként fogják fel gyermekük passzivitásnak látszó, visszahúzódó magatartását. Nehezen viselték el némán üldögélő gyerekük látványát, különösen a többiek kirobbanó tettrekészségének kontrasztja mellett. Pedig a tétlennek tűnő szemlélődés külszíne alatt többnyire belső kibontakozás érlelődött, amely bizonyos idő elteltével a nyilvánosság számára is megmutatkozott. A szemlélődés időszaka persze egyénenként különbözött, néha hetek, máskor hosszú hónapok teltek el a várakozással. A gyermeknek azonban ezalatt is állandóan éreznie kellett, hogy bízunk benne, számítunk rá, értékeljük őt. Önmaguk optimumát a tehetségesek is csak ritkán produkálták. Sok körülménynek kellett összejátszania ahhoz, hogy egy-egy kiemelkedő tánckompozíció megszülessen. Egyes gyerekek hónapokig zavaros ugrálást erőszakoltak, míg egyszer-egyszer rendkívüli ötletességgel sajátos szépségű táncot mutattak be. Mozgás, érzelem, példa és azonosulás A produkció összetettségét a gyermekek lelkiállapota látható módon befolyásolta. Természetesen lehetetlen lenne határt vonni a fizikum betegsége, rosszulléte, és az érzelmek azáltal okozott gyengeség, fáradtság között, hiszen az összefüggések közismertek. Mégis, azt merném megkockáztatni, hogy a gyerekek mozgásának szépségét és harmóniáját elsősorban érzelmi problémáik zavarták meg, és csak ritkán fizikai állapotuk gyengesége. Gyakran előfordult, hogy betegségből visszatért, vagy más okból kíméletre szoruló gyermek valósággal kierőszakolt magának egy-egy szólótáncot, és szépet produkált. Ugyanakkor az érzelmi zavar azonnal megmutatkozott, akár a tánc visszautasításában, akár a megvalósítás tökéletlenségében. (Egyébként az ének tisztaságában is!) Amikor a tánc-kifejezést használom, kissé zavarban vagyok. Nem tudom, a tánc kategóriájába sorolhatók-e azok az ugrándozások és nemegyszer félszeg mozdulatok, amelyekkel a gyerekek zenei élményeiket kísérik. Azonkívül világosan tisztáznom kell, hogy tanfolyamunkon egyetlen nép táncát sem tanítottuk, ez nem is volt célunk. Mozgási indításunk a kreatív mozgások felszabadítása volt, s bár én magam sokat élek ezzel, a gyerekekkel csak egészen kivételes esetekben táncoltam. Elsősorban azért, mivel attól tartottam, hogy mozdulataimmal utánzásra késztetem őket. S bevallom, rendkívül izgalmasnak találtam, hogy az ő mozdulataikat figyeljem, mivel ötletességben és kifejezőkészségben mindig szolgáltak meglepetéssel. Önálló kifejezésmódjuk fejlődése sokkal fontosabb volt számomra, mint esetleges táncelemek megtanítása lett volna. 119

SZAKMATÜKÖR 3. Voltak tapasztalataim arról, mennyi időt és energiát vesz igénybe adott tánclépések megtanulása, amelyek az ő életkorukban többnyire néhány egyszerű lépésfajtát jelentenek. Gyakran figyeltem a néptánc- és balett-tanítás menetét gyermekcsoportoknál, és felmértem, milyen eredmények alakultak a lépések betanítása nyomán. Ezért különösen jelentőssé vált az első alkalom, amikor hivatásos néptáncost fogadhattunk. A görög származású Dimitrisz Burulitisz szólót táncolt. Szólója művészi megnyilatkozás volt, a görög fiú nemzeti gyökereiből növekedő önkifejezés. Szólóját nem igazította a gyermekek „színvonalához”, úgy tűnt, nem is látott bennünket. Táncolt. A gyerekek lélegzetvisszafojtva nézték. Következő táncához már néhányan csatlakoztak, aztán csoportosan táncoltak együtt, végül szirtakit járt az egész csapat, szédítő iramban, a nagyok a táncos lépéseit is figyelték, a kicsik azonban alig néztek a lábára. A különlegesen tehetséges, hatéves Tomi megbabonázva ment a férfi után, fáradhatatlanul vele táncolt, de ő sem a lábát figyelte, hanem időnként felnézett az arcába. Dimitrisz nem nézett közönségére, a gyerekekre is alig, teljesen elmerült tánca belső világába. A csoportos tánc után Léda szólót kért. Képmagnónk megörökítette a négyéves kislány mozdulatait, amint a táncoló fiatal férfi lábainál ülve a zenéhez mozgott. Léda egyáltalán nem nézett a táncosra, de az ő közelében, az ő táncával egyidejűleg akarta a maga mozdulatait bemutatni. Egyik gyermekünk sem látott megelőzően görög népi táncot, erre nem volt alkalmuk. A képmagnó-felvétel tanúsága szerint mégis azonosulni tudtak a görög népi tánc szellemével. A lépések, amelyeket a nagyobbak alkalmaztak, nehezek. Ha táncórákon kellett volna betanulniuk, bizonyára számos óra gyakorlást igényeltek volna. A tánc ihletésében azonban könnyedén elkapták a mozdulat lényegét, és a maguk módján megvalósították. Léda azonban a lépésekkel sem törődött, ő a maga táncát alakította ki, amelyet a görög zene és az ihletett táncos indított el benne. Amikor az arezzoi L’Unita fesztivál pedagógusainak bemutattam ezeket a felvételeket, Léda mozgását háromszor megismételtették. Hosszú vita alakult ki a gyermekek spontán mozgásának feltételeiről, megfelelő körülmények megteremtéséről és az elemzési lehetőségekről. Ez utóbbival kapcsolatban csak tétova javaslatok születtek. Alig képzelhető el összehasonlítás egyes gyermekek produkciói között. Valószínűbb, hogy egy-egy gyermek egyéni fejlődésének felvételeit elemezhetjük, természetesen megfelelő mennyiségű képmagnó-felvétel alapján. Leghasznosabbnak látszik olyan személyi felvételek készítése, amelyeken pár hónapos kisgyermek mozdulataiból indulnánk el, és ugyanazt a gyermeket követnénk havonta megismételt felvételekkel. Nagy technikai felkészültséget igényelne és nem kevés időt, mivel a gyermek optimális produkciói nem időzíthetők. Mindig rendkívüli erőfeszítést jelent, hogy egy adott napon a felvételek számára felidéztessük egy-egy elmúlt teljesítmény színvonalát, vagy legalább ahhoz hasonlót. Éppen mivel improvizációról van szó, a hangulat szerepe döntő az alkotás megformálásához. Még gyakorlott előadóművészeknek is gondot okoz, hogy a koncert óráira időzítsék teljesítőképességük optimumát. Értékelés és bírálat Foglalkozásaink olyan mértékű nyilvánosság előtt zajlottak, amelyhez hasonlóban a gyermekek általában nem dolgoztak. Állandó felnőtt résztvevőnk mellett rendszeres volt a vendégek, főleg külföldi csoportok látogatása is. A gyermekeket magnetofon és kamera vették körül. Mindezek ellenére az intimitásnak olyan hangulatát kellett megteremtenünk, amelyben az egyéniség bensőséges megnyilatkozásai szívesen látottak, mind a nevelő, mind a csoporttagok és látogatók számára elfogadottak. A zenéhez alkalmazott kifejező mozgás komponálása csak ilyen légkörben lehetett termékeny. Igen nehéz megelőzni azt, hogy a csoport tehetségesebb, vagy csak könnyebben produkáló tagjainak nagyobb sikere megingassa a bátortalan, visszahúzódó gyermekek önértékelését. Ezért olyan fontos, hogy az egyénnek szóló megbecsülést minden egyes gyermek érezze. 120

SZAKMATÜKÖR 3. Számtalan alkalom adódik annak érzékelésére, hogy jelenléte fontos számunkra, személyiségét értékeljük, és együttműködésére számot tartunk. E megbecsülés egyik formája, hogy improvizált mozgásaikat, a legegyszerűbbeket is teljes figyelemmel követjük. Ez a figyelem éppolyan egyénhez szóló és az egyénre összpontosított, mint az „énekeld a nevedet” odafordulása, vagy az új daltanulásának elindítása értintőközelből. Figyelmünk akkor is teljes, ha mindössze primitív, egysíkú mozdulatokat látunk. Egyrészt azért, mert minden zenei mozdulat a gyermek önként kifejezett megnyilatkozása lehet. Másrészt, mivel tekintetünk összekötő áramkörén keresztül sugározzuk az értékelés biztonságát, amelyről az imént szóltam. Volt alkalmunk megfigyelni – nem rendszeresen, vagy nem hosszú ideje járó gyerekek esetében – szüntelen szóbeli értékelést kérő nevelőhöz tapadást is. Megfigyelő látogatóinknak is feltűnt, hogy ezek a gyerekek tánc közben is a közelemben maradtak, folytonosan szóbeli elismerést, személyes figyelmet követelve. Hosszabb és állandóbb tapasztalat alapján tudták csak megtanulni, hogy személyes figyelmem a csoportos mozgás kavargásában is mindegyikükre kiterjed, és a tőlem távol táncoló gyerek esetenként éppúgy a tekintetembe kapcsolódhat mint a közeli. A gyermekekre való koncentráltság e fokán többnyire megfelelő biztonsággal váltok át arra, aki hozzáfordulásomat éppen akkor igényli. Ha mindenki egyformán részesül elismerésben – kérdezheti a pedagógus , akkor hogyan hozzuk tanulóink tudomására, hogy jól vagy gyengén produkáltak? Súlyos hiba volna, ha a foglalkozás minden részlete a gyermekek pillanatnyi kedve szerint alakulna. Ugyanígy megbocsáthatatlan pedagógiai tévedés lenne bármilyen produkciójukat egyformán elfogadni, kritika, értékelés nélkül. Tevékenységi formáink jórészében helyet kap, sőt fontos szerepet játszik a kritika, amelynek elfogadását legfontosabb nevelői feladataink közt tartjuk számon. A bírálat jogos, sőt szükséges minden olyan tevékenységben, amely konkrét tanuláshoz, illetve utánzáshoz kötött. Adott ritmus megismétlésének, dalritmus hangoztatásának, felismerésének, dallam visszaéneklésének, dallam-motívumok összehasonlításának, a két szólam vagy a zenei egységek formai megfigyelésének feladataiban tempó, hangszín, hangerő, hangszerek vagy tárgyak hangjainak megkülönböztetésében elsőrendű követelmény a pontosság. A tévedésre azonnal rámutattak, egymást frissen és vidáman bírálták. A bekiabálás elkerülésére kézjeleket választottunk, amelyekkel együttesen és hang nélkül jelezni tudták a hibát, illetve a pontos választ. (Pozitívumként fogtuk fel, hogy a jó válaszokat nagyobb lelkesedéssel jelezték, mint a hibákat.) Nevelői kritikánk hangvételét persze a gyerekek egyéniségéhez és tapasztalataihoz alkalmaztuk. Az erős bírálat, a magasabb mérce egyszersmind az egyén kapacitásának, azaz tehetségének és teherbírásának teljes elismerése. Így is fogadták. Bírálatra, figyelmeztetésre került sor figyelmetlenség, zavaró viselkedés esetén is, ezzel azonban óvatosan kellett bánnunk. A figyelem kiesése lehetett jelzés a gyerek állapotára, fáradtságára, vagy a feladat hibáira is. Az első esetben egyéni gondoskodásra volt szükség, a másodikban témaváltásra vagy a módszer megváltoztatására. Egyértelműen nevelői beavatkozással fegyelmeztünk akkor, ha valaki társát bántotta, vagy munkájában, figyelmében, mozgásában akadályozta. Ilyen magatartásra hangsúlyozott kritikát alkalmaztunk. Az önálló mozgásra és alkotó ötletekre épült program ugyanis megköveteli, hogy azonnal és egyértelműen világossá tegyük, melyek a közösségünkben elfogadhatatlan viselkedési formák. Improvizált mozgásoknál is alkalmazhattunk bírálatot olyan gyerekek esetében, akik tehetségük tudatában magabiztosan produkáltak. A bírálatban azonban csak saját megelőző teljesítményeikhez mérhettük őket. Az improvizált mozdulat önkifejezés, s mint ilyen, egyéni műfaj. Nem helyes, ha mások teljesítményéhez mérjük. Tapasztaltuk, hogy még tökéletesen

121

SZAKMATÜKÖR 3. magabiztos és nagy gyakorlattal rendelkező gyerekeink tekintete is elfelhősült, ha komponált mozgásaikat bírálat érte. Bőséges alkalom nyílt azonban pozitív kiemelésre, a sikeres produkciók fénybe állítására, amelyek ily módon kiemelve megerősített inspirációként szolgáltak.

Az amatőr képzőművészeti mozgalom fejlődése, tartalmiszemléleti kérdések napjainkban (Részletek az azonos című brossurából. megjelent 1975-ben) 1. Történeti előzmények Magyarországon 1949-ig a képzőművészeti szabadiskolák jelentették a tanulni vágyó amatőrök – szinte egyetlen – szakmai bázisát. Ezek a fórumok a tehetségkutatást és a művészképzést tekintették kizárólagos feladatuknak. Rippl-Rónai József 1916-ban az egyik elsőként alakult Képzőművészeti Szabadiskola tanáraként kiállítási katalógusuk előszavában ezt írta: „A Képzőművészeti Szabadiskola célja nem más, mint a művészetre hajtó fiatalság vezetése… a fiatal tehetségből semmi mást, mint művészt faragni”. A felszabadulást követően… előbb a Munkás Kultúr Szövetség és egyes nagyüzemek keretében (Csepeli W. M., Ganz Hajó, Magyar Acél stb.), majd 1950 őszétől a tanácsi szervek fenntartásával jöttek létre a képzőművészeti szabadiskolák, illetve képzőművészeti körök. Erre az időszakra elsősorban a számszerű fejlődés volt a jellemző. 1949-ben 14 képzőművészeti szabadiskola működött. 1954-re a képzőművészeti körök száma 251-re emelkedett. A mozgalom fejlődésének ebben a szakaszában meghatározó jellegűvé vált a kör tehetségkutató, művészeti főiskolára felkészítő funkciója. E funkció hangsúlyosságában a társadalmi változás mellett a két világháború közötti képzőművészeti szabadiskolák is élő hagyományt szolgáltak. … 1960-ban 110 ifjúsági és felnőtt képzőművészeti kör működött az országban. Ezek száma az 1963. évi statisztika szerint 260-ra emelkedett. A hatvanas években fokozatosan megváltozott a képzőművészeti köri mozgalom életkori összetétele. Megnőtt a fiatalság aránya. A Népművelési Intézet 1975-ben amatőr képzőművészek körében végzett szociológiai felmérése (800 kérdőív, 110 mély interjú felvétel) reprezentatívnak tekinthető adatai szerint a képzőművészeti tevékenységgel foglalkozó amatőrök egyharmada 18 év alatti, s a másik egyharmada 19-25 év között van, tehát az amatőrök nagyobbik hányada fiatal. A fiatalok jelentkezése kedvezett a művészet útjairól, egyik vagy másik törekvés értékeléséről folyó elméleti, esztétikai és etikai jellegű viták megélénkülésének. Az amatőrök tábora esztétikai szempontból különösen differenciált. A többség - természetesen – nem képes művészetet teremteni, lényegében a tanulmányrajzok szintjéig jut el, és a produktum csupán a készítő fejlődésének adott állapotát dokumentálja, tehát ennél a számottevő amatőr rétegnél a tárgy, jelenség, amelyet munkájuk tükröz, kizárólag pedagógiai problémát képvisel. Akik túljutnak ezen a szinten, azok között is legalább két egymástól elhatárolható csoportot különböztethetünk meg. Viszonylag jelentékeny a száma azoknak, akik jó ízléssel tisztes eredményeket mutatnak fel, de lényegében imitatív módon utánoznak különböző stílustörekvéseket, alkotó művészeket. Számolni szükséges egyrészt az alkotói képességek objektív behatároltságával, másrészt azzal a körülménnyel, hogy ahol azonos sémákat gyakorolnak be (pl. egy-egy szakkörben), ott a pedagógiai módszer hibás, és azon 122

SZAKMATÜKÖR 3. lehet (és kell is!) változtatni. Kevesen vannak, akik átütő tehetséggel elmélyült, önálló gondolatokat képesek megfogalmazni a képzőművészet autonóm nyelvén. A szakköröknek is igen kis hányada tudja hatékonyan elősegíteni a korszerű vizuális gondolkodás széleskörű elterjedését. Az amatőr mozgalom hű tükre a kortárs képzőművészetnek. Ezt a helyzetet a körvezető művész-tanár személye is determinálja. Jórészt ezen az alapon alakulnak ki a különböző stílustörekvések arányai az amatőrök körében legnagyobb hatása jelenleg a poszt-nagybányai és az alföldi iskolának van. A képzőművészeti körök nagyobbik hányada tehát a realista szemlélet talaján áll. Az oktatás (iskolában és iskolán kívül) elfogadott módszere is ehhez a törekvéshez biztosít alapokat. A műfaji skála lényegében a reneszánsz idején kialakult kereteket (tájkép, csendélet, portré stb.) követi. Ettől az általános tendenciától a szentendrei és pécsi műhely, valamint az egyetemes modern művészet hatásának jelentkezésében figyelhető meg eltérés. A fiatal nemzedék, érdeklődéssel kíséri a modern képzőművészetet, és válaszokat keres problémáira. Néhány esetben éppen a tehetséges fiataloknál találkozunk ezzel a törekvéssel. Az amatőrök számottevő része azonban „megemésztetlenül fogyasztja” a legfrissebb képzőművészeti stílusokat, s az „átvétel” gyakran a felszínen mozog, és külsőségesen pl. az álkonstruktív kontúrozásban ölt testet. Általános probléma, hogy az amatőrök nem tartanak lépést a technika és a tudomány által diktált követelményekkel, a képzőművészetek világában lejátszódott fejlődéssel. Nálunk a rajz és a festés-centrikus iskolai és szakköri gyakorlat uralkodik. Az országban mindössze 56 szobrász és hasonló számú iparművészeti szakkör működik. Általában nem biztosítottak a műhelyfeltételek, az amatőr képzőművészeti körök pedig nem élnek az anyagok sokoldalú felhasználásával, a kor által felkínált technikai lehetőségekkel (pl. fotó és film felhasználása, környezetalakítás). Néhány művésztanár nálunk is végez kutatásokat, hogy olyan új módszereket dolgozzon ki, amelyek alkalmasak az amatőr mozgalom esztétikai és társadalmi funkcióinak a kiszélesítésére. A tanult amatőrök mellett a mozgalom szerves részeként még két társadalmi művészeti jelenség érdemel külön figyelmet. A kultúra demokratizmusának egyik sajátos megnyilvánulása a naív művészet jelentkezése, és az iránta megnövekedett érdeklődés. Az alkotók – az esetek döntő többségében – az idősebb nemzedék soraiból kerülnek ki. Legtöbbjük tehetséges, de iskoláztatási lehetőség híján ezirányú hajlamuk éveken át visszaszorult, és a gyermekkori vágyak a magány serkentő hatása alatt megkésve teljesedtek be. Többek munkái a gyermekrajzokkal és a játékokkal rokon. A legjobbak magas hőfokú alkotások létrehozására képesek. Számuk – az amatőrök táborához viszonyítva – elenyészően csekély, s e társadalmi és művészeti jelenséggel tömegméretekben nem is számolhatunk. A másik sajátos jelenség: a népművészettel rokon szoborfaragás. Amíg a XIX. századi népművészetünkben még szórványosan és főként használati tárgyakhoz (bothoz, csanakhoz, faragópadhoz stb.) kapcsolódó plasztika volt jellemző, addig napjainkban megszaporodott az eleve esztétikai rendeltetésű faragás. Az utóbbi években – szakkörök és vezető tanárok segítsége nélkül is – százával jelentkeznek az ösztönösen alkotó, kimondottan munkaélményeikből kiinduló emberek. A legkvalitásosabb szoborigényű alkotások a népművészeti hagyományokat követik, de esetenként a köztéri szobrászat hatása is megfigyelhető. Magyarországon – a különböző állami és társadalmi szervek fenntartásával – 370 ifjúsági és felnőtt, továbbá mintegy 500 gyermek képzőművészeti kör működik, évente mintegy 30-40

123

SZAKMATÜKÖR 3. ezer taggal. Differenciálódás figyelhető meg újabban e terület közművelődési formáiban is. Amíg korábban csupán a szakköri forma uralkodott, addig újabban az alkotás színvonala szempontjából magasabb szintet képviselő stúdiók és a kötetlenebb módszert alkalmazó klubok is elterjedtek. Emellett az irányító munkában is egyre jobban érvényesül a szervezett formákba nem tartozó, de rendszeres alkotó tevékenységet végző egyének esetenkénti bevonása, pályázatokon történő szereplésük nyilvános értékelése. A körök anyagi és tárgyi feltételei – attól függően, hogy egyik vagy másik szerv milyen mértékig biztosít támogatást – rendkívül különbözőek, és az esetek többségében megközelítően sem tartanak lépést az igényekkel és a képzőművészet világában lejátszódott fejlődéssel. Legtöbb képzőművészeti körnek nincs önálló helyisége, s ha van is, csupán rajzolásra és festésre nyújt lehetőséget. Az iparművészet különböző fajai – kerámia, ötvösség, textilfestés stb. – műhelyfeltételek híján nem tudnak kialakulni. A művészeti főiskolákon végzettek nagy többsége az iskolákban és a közművelődés területén nem vállal állást, így a képzőművészeti körök vezetőinek a döntő többsége ma rajztanári képesítéssel rendelkezik. A szakemberképzés hiányán ma a legkonstruktívabb módon a nyári továbbképző művésztelepek (Tokajban a Népművelési Intézet, a további 6-7 tájegységi telep pedig a megyei tanácsok fenntartásával) segítenek, amelyeken évente kb. 140 körvezető tanár és 400 amatőr vesz részt. Az utóbbi időkben megszaporodtak az olyan írások, amelyek egyszerűen tagadják a társadalmi méretekben folytatandó alkotó tevékenység szükségességét. Az 1974 januárjában megrendezett Nemzetközi Amatőr Képzőművészeti Kiállítás visszhangjaként a kritika 1974/3. számában megjelent írás például károsnak tartja, hogy a képzőművészeti körök „alkotó tevékenységre bátorítanak”, s úgy állítják be, mintha ez „az egyén érdekeinek az előtérbe tolakodása” lenne., és „a társadalom egészének arra nincsen szüksége”. Ebből az alapállásból fogalmazódik meg a fából-vaskarika nézet, hogy a „képzőművészeti amatőr mozgalom elsődleges célja nem a technikai ismeretek elsajátítása, nem az alkotó munkára való – akár akaratlan – felkészítés, hanem a látáskultúrára nevelés, szemlélet csiszolása, élesítése”. Igaz, hogy a kreativitás eredménye nem feltétlenül művészet, de a művészi szférán túl is születik érték, - pedagógia értelemben legfőként az alkotás folyamatában – használati tárgyakban és experimentális értelemben is. Hibás az a szemlélet, amely az iskolai oktatásban és az iskolán kívüli amatőr mozgalomban is egyoldalúan az ismeretek megtanulását, és nem az alkotást, tehát legjobb esetben a befogadás mozzanatát tartja fontosnak. Alapvetően abból a felismerésből indulunk el, hogy jobb értője a művészetnek az ember, aki maga is csinálja, aki személyes erőfeszítés útján kap bepillantást a művészet világába. Ugyanakkor ismételten felhívjuk a figyelmet az egyoldalú gyakorlatiasság, a félműveltség veszélyeire, és társadalmi ideaként a jövőben is a művelt amatőrt népszerűsítjük. Az amatőr napjainkban sajátos társadalmi funkciót tölt be. Személyében ismét egyesül az alkotás és befogadás mozzanata, ugyanakkor alapvetően megnő a kultúra közvetítő szerepe is. Ez utóbbi funkció realitását és jelentőségét fokozza az említett szociológiai felmérés egyik fontos megállapítása, mely szerint az amatőrök széles körben terjesztik a képzőművészeti kultúrát. Közelebbről pedig a megkérdezettek 20%-a művészeti, művészetpedagógiai jellegű főhivatású munkakört tölt be (rajztanár, dekoratőr, kirakatrendező stb.), tehát munkaköri feladata a vizuális kultúra terjesztése. Ugyanakkor, mint alkotó - mivel a Művészeti Alapnak nem tagja – az amatőrök táborába tartozik.

124

SZAKMATÜKÖR 3. Az amatőr mozgalomnak a hivatásos területekkel való kapcsolata jórészt a művésztanárok pedagógiai tevékenységére korlátozódik. A Képzőművész Szövetség az elmúlt 15 évben nem foglalkozott érdemben az amatőr mozgalom kérdéseivel. Egész amatőr képzőművészeti mozgalmunk, s különösen a pedagógiai gyakorlat alakulására döntő kihatása van az iskolai oktatás megoldatlanságának. A gyermekek ösztönös vizuális érzékenységét és alkotói kreativitását nem képes a biológiai fejlődés különböző korszakain átvezetni, az elvárható sokoldalú és nyitott vizuális nevelés helyett rajzoktatás folyik, amely módszertanilag korszerűtlen, lényegében akadémikus szemléletű, gyakran az ötven évvel ezelőtti „rajztanodai” gyakorlatnak felel meg, és óratervi részesedése állandóan csökken. A gyermekek alapvetően verbalizációs nevelésben részesülnek, olyan nevelésben, amely egyoldalúan a megtanulható ismereti anyag átadására támaszkodik és nem az alkotó aktivitásra. A „vizuális nevelési reform” megvalósítása után sokkal hatékonyabb képzőművészetiesztétikai nevelési programmal tudnánk fellépni az iskolán kívüli amatőr mozgalomban is.

125

SZAKMATÜKÖR 3.

A vizuális művészeti hónap Gallwitz Ferenccel, Müller Ferenccel és Szörtsey Gáborral készített interjúk alapján szerkesztette Zsoldos Vanda „Az amatőr tevékenységnek, a művészetnek azt az aktív és legalább részben alkotó jellegű gyakorlását nevezzük, amelyet olyan emberek folytatnak, akik foglalkozásuk mellett, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyük szerint nem sorolhatók a művészek közé.” (Vitányi István) Az amatőr mozgalom mozgalmi jellegét attól kapta, hogy önkéntesek tömegesen, a társadalmi élet minden területéről részt vettek benne. Az amatőr tevékenységek minőségét az határozza meg, hogy milyen mértékű, intenzitású az egyénnek valamely vizuális műfaj megismerése, művelése iránti érdeklődése. Hogyan fejeződik ki az alkotás folyamatában a résztvevők szándéka a – szabadidőben végzett – konkrét öntevékenységben, közös cselekvésben, és mindezeknek milyen az együttes hatása, végeredménye, értéke. Az „amatőr” gyűjtőfogalomba sorolják az önképzés útját járó autodidaktákat is. Korunkban is létezik az önképzés útján művésszé válás gyakorlata, a legnagyobbak között is sok ilyet találunk: Cézanne, Van Gogh, Gauguin, Csontváry, Derkovits, Kassák, Huszárik, Szabó István. Az amatőrök „holdudvarába” tartoznak: a hobbisták, a „vasárnapi festők”, a dilettánsok, barkácsolok, a frusztrált, pótkielégülést keresők széles rétegei. A beszűkülten elmaradott, giccsekkel elárasztott környezet sok tehetséges ember ízlésvilágát fertőzte meg. Fontos azonban elkülöníteni az amatőrök között is a kereső kezdőket és a megcsontosodott dilettánsokat. A tehetségek kiválasztásában jelentős szerepet játszottak a közművelődési intézményekben működő amatőr művészeti csoportok. A hatvanas években – különböző állami és társadalmi szervek fenntartásával - évente mintegy 30-40 ezer taggal, működtek az amatőr művészeti csoportok. Eleinte kizárólag a szakköri forma terjedt el, később - az alkotás színvonala szempontjából - a magasabb szintet képviselő stúdiók és a kötetlenebb módszert alkalmazó klubok is népszerűvé váltak. A SZOT Egressy Gábor Művelődési Klubjában (Budapest, Dohány u. 22-24.) a hatvanas évek elején nagy volt a művészeti élet, híres művészettörténészek, egyetemi tanárok előadásai rendszeresen a művészettörténettel, a kortárs művészetekkel foglalkoztak. Olyan emberek vettek részt a rendezvényeken, akik maguk is alkottak, de érdekelte őket az alkotás folyamata és az elkészült mű, a produktum. A klub úgy állította össze programját, hogy a tagok ízlését formálja, a technikai tudást fejlessze, és baráti kapcsolatokat alakítson ki. Az Egressy Klub tevékenysége szorosan kapcsolódott az egyre szélesedő, erősödő amatőr mozgalomhoz. Mivel az amatőrök munkájában, ő művészetükben, nem az a legnagyobb veszély, ha valami ügyetlen, félresikerült is megjelenik, hanem ha nem jelenhet meg időben az, ami érték. A klubból - a Fővárosi Tanács és a Szakszervezetek Országos Központjának támogatásával – elindult egy pályázati forma, ami az amatőrök által létrehozott értékek felszínre kerülését segítette. Pályázhatott bárki, aki az amatőrség kritériumának megfelelt és nem volt tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, vagy a Képzőművészeti Alapnak. Amatőr képzőművészeti köröknek, amatőr fotószakköröknek, amatőr filmes kluboknak adtak lehetőséget a megmérettetésre. A felhívás azokat az amatőr művészeket célozta meg, akik látványban, és műfajilag is összeillettek. A legjobb művek oklevelet némi díjat és tárgyjutalmat kaptak. Eleinte a képzőművész köröknek és a fotósoknak külön-külön írtak ki pályázatot „A hónap legjobb képe” címmel. A pályamunkákat behozták, bemutatták, díjazás után haza is vitték (ekkor még nem rendeztek kiállítást). 126

SZAKMATÜKÖR 3. Később felmerült a szervezőkben, hogy ne csak annyi legyen az amatőrök megmérettetése, hogy előkapnak egy fotót vagy festményt, pályázatra küldik, majd ismét fiókba kerülnek az alkotások. A Vizuális Művészeti Hónap (VMH) alapötletének lényege az volt, hogy legyen a díjazottaknak egy rangosabb bemutatkozási lehetősége. A beküldött pályaműveket a bíráló zsűri kiválogatta a beérkezett művek áradatából. Az Egressy Klub 1965-ben átkerült a Fővárosi Művelődési Házba (Budapest, Fehérvári u. 47.). Ettől kezdve a VMH rendezvényeit is itt tartották. A fővárosban az FMH, mint felügyeleti, tanácsadó szerv összefogta az amatőr művészeti csoportokat. Folyamatosan szerveztek bemutatókat, képzőművészeti és fotókiállítást, filmes programokat. Új technikaként megjelent a diaporáma, a hangos diavetítés. A Vizuális Művészeti Hónap egy rendszeres fórum vált, amire lehetett készülni. Ez a rendezvény lett az éves munka csúcsa. Mivel a szakkör is megmérettetett, nemcsak az abban tevékenykedő alkotók, hihetetlen nagy izgalommal készültek rá az amatőr csoportok, fotókörök, képzőművészkörök, filmklubok A művek kiállításra kerülése komoly szakmai elismerést jelentett. Akkoriban érdekességnek számított, hogy nyilvános volt a zsűrizés, és nemcsak zsűrizték, bírálták a beküldött anyagokat, hanem - új módszertani ötlet - konzultációkon beszélgettek az alkotókkal, akik így irányítást, útbaigazítást kaptak. Az FMH nagy budapesti hatókörű intézmény volt, és szorosan együttműködött a Népművelési Intézettel, ami országos feladatkört látott el. Később a két intézmény együtt szervezett alkotótáborokat: Tokajban képzőművészeknek, Balatonalmádiban a filmes alkotóknak, Gyulán az amatőr fotósoknak. Ezeknek a nyári táboroknak a népszerűsége a mai napig nem csökkent. A jó hírverésnek köszönhetően a Vizuális Művészeti Hónap megnyitó ünnepsége fontos esemény volt a fővárosban. Még a sajtó is sokat foglalkozott az amatőr művészeket bemutató rendezvénysorozattal. A programok egy teljes hónapig tartottak, a különböző műfajok folyamatosan - egymást váltva – kerültek bemutatásra. Részt venni ezen az eseményen nemcsak dicsőségnek számított, de azt is jelentette, hogy az amatőr alkotók esélyt kaptak a vizuális élet fősodrába kerülni. Néhány évig az Amatőr Filmszemle különösen felkavarta az érzelmeket. A vibráló fiatal filmes alkotók - személyes barátságokon erősödött alkotói egymásra találásaikban - minőséget, értéket teremtettek a filmművészetben. A VMH szervezési és rendezési munkájában a népművelők mellett három szakbizottság vett részt. A képzőművészeti szakbizottság, ennek tagjai vezető művésztanárok, a fotó szakbizottság; ennek tagjai a legjelesebb fotókörök vezetői, az amatőr filmes szakbizottság: amiben az amatőr filmklub vezetői és kiváló amatőr filmesek voltak. A három szakbizottságnak legalább ötven tagja volt, ami komoly szakmai bázis képviselt. A szakbizottságok részt vettek a meghirdetésben, hírverésben, szövegezésben, lebonyolításban. Hatalmas mennyiségű anyag gyűlt össze, de hogy a beküldött alkotásokat ne kelljen sokáig tárolni, be kellett osztani az időt, meg kellett szervezni, hogy egymást kövessék a feladatok: a zsűrizés, a kiállítás stb. A szakbizottságok által javasolt személyek, szakemberek kerültek a zsűribe. Komoly szellemi erőt jelentett az alkotóművészek részvétele a zsűriben. A Vizuális Művészeti Hónap egyre rangosabb művészeti eseménnyé vált, évente került megrendezésre, gondos előkészítéssel. Év elején meghirdették a pályázatokat, névre szólóan megkapták a szakkörök, alkotóműhelyek. Általában félév végén vagy az év vége felé érkeztek a pályaművek. A Vizuális Művészeti Hónapot november végén vagy decemberben rendezték, plakátjait az egész városban látni lehetett, a közlekedési eszközökön kis szórólapok voltak fölragasztva. Szép, ízléses katalógusok és természetesen meghívók is készültek, nem csekély példányszámban. Az írott sajtó, a rádió és a televízió is rendszeresen tájékoztatott a hónap rendezvényeiről. VMH alatt az FMH minden más tevékenységét leállították. A programok vonzották a közönséget, zsúfolásig megteltek a termek, színes, nyüzsgő, vibráló szellemi élet alakult ki, sok esetben hajnalokig tartó vitákkal.

127

SZAKMATÜKÖR 3. A művészeti életében jelentős eseménnyé vált az amatőrök ilyen szintű megnyilvánulása. A rendezvény megmozgatta úgy az amatőr, mint a hivatásos művészvilágot és természetesen a művészeteket pártoló közönséget is. Nem ritkán egy-egy program résztvevői közötti vitában elszabadultak az indulatok. A mindig mást, újat akaró fiatalság néha látványosan támadta - a mind művészetben, mind a politikában változtatni képtelen - konzervatív hatalmi rendszert. A szellemesség, mindenben az ötlet, a vidámság, az újszerűség volt a fontos. A díjazottak emlékplakettjeit, nem bronzból öntették, hanem kitalálták, hogy úgy készítik el, mint a jelzőtábláit, amit alumíniumba marnak bele, amik falra szerelve különös vizuális élményt nyújtottak a nézőnek. Osztottak kevéske pénzjutalmakat is, de a pályaművek díjazása inkább erkölcsi elismerésnek számított, a kitüntetés szakmai ranggal járt. A teljesség igénye nélkül néhány név, akik a vizuális amatőr mozgalom meghatározó egyéniségei voltak. Fotósok: Keveházi János, Müller Ferenc, Baritz Katalin, Vancsó Zoltán, Újhelyi István. Képzőművészek: Meloccó Miklós, Bogdándi Zoltán, Szemadán György, Üveges Gábor, Váczi András. Filmesek: Tar Béla, Szomjas György, Buglya Sándor, Szőke András.

A Vizuális Művészeti Hónap célja: széles nyilvánosságot biztosítani a vizuális amatőr mozgalom eredményeinek bemutatására, fórumot teremteni az amatőr művészeti körök és egyéni alkotók válogatott alkotásainak; az új művek létrehozására ösztönözni a fővárosi és Pest megyei amatőr alkotókat; a képzőművészeti szakkörök vizuális pedagógiai bemutatásával segíteni a műhelymunkát; szakmai- módszertani találkozók rendezése (vitákkal, beszélgetésekkel, konzultációkkal, bírálatokkal). Pályázati kategóriák : - fekete – fehér fotó, - színes diakép, diaporáma - 8 és 16 mm-es film, videó - képzőművészet (festmény, grafika, szobor, vizuális kísérlet) - iparművészet (kerámia, textil, bőr, üveg, fém, tűzzománc, fa – a népi iparművészet kivételével) A Budapesti Művelődési Központ (Budapest, Etele u. 55.) 1979. évi átadása után a Vizuális Művészeti Hónap szervezése, lebonyolítása a BMK feladata lett. 1983-ban igen nagyszabású eseménnyé sikerült avatni (sajnos csak egy alkalommal) az amatőrök seregszemléjét. Ekkor a Várban a Budapesti Történeti Múzeumban került megrendezésre a program: teljes műfaji körben, a képzőművészet, az iparművészet összes műfajával, plusz filmszemle és diaporáma, melyek később elmaradtak. A diaporáma, mint műfaj szűnt meg. Ez a kicsit bonyolult kifejezési forma – egymás után állóképeket vetítettek zenével -, technikailag túlhaladottá vált és az ismert alkotók, mint Seregély István, Wilpert Imre sem készítettek már műveket. A filmszemle visszakerült az FMH-ba, mint független filmesek fesztiválja, fóruma. A film területén a hivatásos és az amatőr nem vált annyira szét, mint a képzőművészetben. A filmkészítők között a szemléleti és generációs viták, az akadémista és az újszerű között élesebben jelentkeztek (pedig a magyar filmnek korábban jó mintái voltak, Jancsó Miklós filmjeinek nemzetközi elismertsége megvolt a világban), míg a képzőművészet alkotói ma sem elismertek a nemzetközi mezőnyben. A társadalmi problémákra érzékeny, szocio-indíttatású filmek, a kísérleti filmek és a videó megjelenése, a film-

128

SZAKMATÜKÖR 3. nyelv változása a nyolcvanas évek elején Bódi Gábor erős hatása, a magyar fiatal új film megszületése mind-mind motiválta az elszakadási törekvéseket. A vizuális művészetek más területein ilyen erős generációs és szemléleti különbség nem figyelhető meg. A képzőművészetben az amatőr és professzionista művészek nem keveredtek egymással látványosan. A nyolcvanas években megnőtt az érdeklődés az iparművészeti alkotások iránt, mind a kiállítótermekben, mind a lakásokban, öltözködésben, étkezési kultúrában. A Vizuális Művészeti Hónap éves versenyeinek pályázati rendszerében - 1980 óta - az iparművészet külön ágazatként szerepel. A pályaművek ezen a területen egyaránt merítettek a hagyományos iparművészet világából és a legmodernebb törekvésekből. A cél az volt –és a jövőben is az -, hogy az egyéni és közösségi csoportok alkotói mind szélesebb körben mutatkozzanak be alkotásaikkal, ha azok a kívánt művészi szintet elérték, továbbá, hogy bemutatkozásukkal befolyásolják a kiállítás-látogatók ízlését, értékítéletét. Nem volt titkolt szándék az sem, hogy ötleteket adjanak az otthonok berendezéséhez, segítsék a környezetalakítás mindennapi gyakorlatát. A BMK mellett - mint módszertani feladatokat ellátó intézmény mellett – ún. bázisintézmények működtek. Az iparművészetnek kihelyezett bázisa a József Attila Művelődési Központ, a filmes bázis Kőbányán a Pataky István Művelődési Központban tevékenykedett. A Képzőművészeti bázis az FMH-ban volt, a kiállításokat rendszerint ott rendezték, de volt időszak, amikor a Csepeli Munkásotthon és a Csepel Galéria is helyet adott amatőr kiállításoknak. A Vizuális Művészeti Hónap újabb rendezőelvét az adta, hogy különböző helyeken, de egy időben lehetett a kiállításokat látogatni. A fotó, mint műfaj a nyolcvanas évek közepén kis időre visszakerült a VMH pályázati kiírásaiba. A diaporámát a videó váltotta fel. A videó sebesen tért hódított az amatőr és hivatásos filmgyártásban, a televíziókban, sőt mindennapi használatra bekerült a háztartásokba is. A független, amatőr filmkészítők körében gyorsan elterjedtek a kis kézi kamerák, a kazetták többször használhatósága olcsóbbá tette a filmkészítést. Erdélyi Miklós – amatőrből lett profi filmes - világviszonylatban is úttörő módon építette be nagyjátékfilmjeibe a videót A 80-as évek közepén a helyzet kezdett megváltozni. A szakkörökben, klubokban – ami addig teljesen ingyenes volt-, elkezdtek pénzt kérni. Eleinte anyagköltségeket, később tagdíjat, óradíjat, tanfolyam díjakat kellett fizetni, mert bevezették a művelődési házak anyagi érdekeltségét. Ekkor merült fel az a lehetőség, hogy biennálé rendszerben, kétévenként legyen rendezvény. Eközben az amatőrizmus megjelent a második gazdaságban, részint azzal, hogy a művészeti csoportok vezetői díjazásban részesültek, másrészt azzal, hogy amatőrök alkotásaikat árusítani kezdték. A társadalmi, gazdasági változások és a pénz hiánya miatt, az emberek elkezdtek második, harmadik műszakban dolgozni , ezzel elveszítették szabadidejük jelentős hányadát. Azután felgyorsultak az események, a rendszerváltozás a közművelődésben is éreztette hatását, drasztikusan csökkent az amatőr művészeti csoportok száma. Eközben az amatőrizmus megjelent a második gazdagságban, egyrészt azzal, hogy a művészeti csoportok vezetői díjazásban részesültek, másrészt azzal, hogy amatőrök az alkotásaikat árusítani kezdték. A társadalmi, gazdasági változások és a pénz hiánya miatt az emberek el kezdtek második, harmadik műszakban dolgozni, ezzel elveszítették szabadidejük jelentős hányadát. Azután felgyorsultak az események, a rendszerváltozás, a piaci szemlélet a közművelődésben is éreztette hatását, drasztikusan csökkent az amatőr művészeti csoportok száma. Egyéb változások is kísérték a folyamatot, megszűntek a szakfelügyeletek, a szakbizottságok, a bázisok és a Vizuális Művészeti Hónap teljes lebonyolításának felelőssége a BMK szakember gárdájára hárult. A kiállítások visszaszorultak a BMK Galériájába. Érezhető volt, hogy a művelődéspolitika elengedte az amatőr művészetet. Az amatőr művészeti mozgalom, mint mozgalom megszűnt, és közösségi jellege is megváltozott. Az emberek már nem szakkörökben, közösségekben képezték magukat, pedig ma is van Magyarországon egy jelentős lélekszámú közeg, akik 129

SZAKMATÜKÖR 3. amatőr módon vizuális művészettel szeretnének foglalkozni. Amatőrnek tartják magukat és ezt vállalják is, ez egy attitűd , egy életforma. Az egésznapi munka után sok ember szobrot farag, fotózik, képeket fest. Nincsenek professzionális törekvései, sem hivatásos művészi ambíciói, pusztán szabadidejét szeretné tartalmas, önképző, alkotó munkával eltölteni. Sokan ma is kiegészítő, önkiteljesítő, személyiségfejlesztő formának tekintik ezt a tevékenységet. A változások figyelembevételével, felmerül a kérdés: Milyen meglévő vagy az új helyzetben felszínre került igények kielégítése hárult a Vizuális Művészeti Hónap rendezőire a kilencvenes években? A Budapesti Művelődési Központ törekszik a Vizuális Művészeti Hónapot rangjának és fontosságának megfelelő rendezvényként őrizni, és a BMK Galéria egész évi tevékenységével szervesíteni. A BMK Galériának van profilja, létezik műértő közönsége, amiről a művészek is tudnak. Tematikus megkötés nincs, lehetett kubista, szürrealista, absztrakt , figurális vagy geometrikus alkotás, csak a minőség számít, giccseket, színvonaltalan alkotásokat nem fogadnak. A Vizuális Művészeti Hónap tevékenységében az évek folyamán lényeges szemléletváltást értek el. Korábban az volt a jellemző, hogy tipikus szakköri munkákat, tanulmányrajzokat, portrékat, aktokat, csendéleteket küldtek, melyek nem tartoztak a művészi kifejezés kategóriába, hanem stúdiumok voltak. Kiváló szakköri munkának számított egy fej jól megrajzolása, de a művészet ezen túl kezdődik. Az ilyen típusú munkákat évről évre finoman eltanácsolták. A zsűri tagjai konzultációkon megmagyarázták, fórumokon az alkotókkal együtt közösen megvitatták, hogy a Vizuális Művészeti Hónapra milyen alkotásokat várnak. Az évtizedes következetes munka eredményeként a BMK Galéria színvonalat, minőséget tudott bemutatni mind a művészeknek, mind a műértő közönségnek. A kiállítások profi szervezése, tálalása és az ezzel járó összes feladat szakszerű menedzselése az amatőröknek nagyon sokat számít. A kiállítások fontosak egy művész életében, ha elkészült az alkotásával, szeretné bemutatni. Az egyéni kiállításokon az alkotó megmutathatja legújabb sorozatát, életművét, de a művész szempontjából az is fontos, hogy színvonalas, csoportos kiállítások szerveződjenek, mert a csoportos kiállításon való részvétel az identitást erősíti, és ez egyáltalán nem elhanyagolható. Az alkotóknak érezniük kell, hogy tartoznak valahová. A BMK Galériának a művészállományon és a látogatók körén kívül, létezett egy baráti köre, ami a közösséghez tartozás élményét adja. Az amatőr művészeti csoportok hullámvölgybe kerülésének oka is volt, hogy az emberek a pénzkereset felé fordultak, hogy régen volt szabadidős tevékenység típusú, klub szerűen működő közösségek, amilyeneket ma már alig találunk. Napjainkban a célirányos, felvételi előkészítő jellegű tanfolyamok, képzések szerveződnek, jórészt fiataloknak. Az elmagányosodás, ami az egész társadalomra érvényes, ezen a területen is jelentkezik. Jelentős rétegek, de egyre többen a fiatalok közül is egyedül vannak. Ez egy jelenség. A múltban nem véletlenül hoztak létre alkotó táborokat, alkotó házakat. Az alkotás együttes öröme, a kontrollszerep sok amatőr művész életében hiányzik. Az embereknek pozitív energiáit felszabadító alkotóműhelyek száma és azok feltételrendszere is csökkent. Egzisztenciális okokra is visszavezethető, hogy a kilencvenes években jóval kevesebb pályamű készült. Nem küldtek szobrokat, mert drága, anyagigényes, vagy a grafikusok nem tudtak litográfiákat, rézkarcokat készíteni, mert az otthonukban nincs nyomóprés. A Vizuális Művészeti Hónap szervezőinek kockázata és felelősség vállalása, a vizuális kultúra, a közízlés, a művészeti szemlélet támogatása és védelme, de csak ők nem oldhatják meg ezt a szerteágazó közművelődési, kommunikációs missziót. Az amatőr művészek több figyelmet érdemelnének mind az elektronikus, mind az írott sajtó részéről.

130

SZAKMATÜKÖR 3. A Vizuális Művészeti Hónap szervezőinek katalizátor szerepe az évtizedek folyamán jelentősen megnőtt. A kialakult helyzethez képest, lényeges változást az eredményezhet, ha a kultúrát, a közművelődést felügyelő állami szervek is több szerepet vállalnak az amatőrök támogatásában. Képek hatalmas tömegében élünk, különösen a reklám árasztja el mindennapjainkat, de a képek ott vannak már otthonainkban a számítógépen is, digitális kamerákkal minden fölvehető. A következő generációnak a számítógép és az internet használata már a zsigereiben van. Az információs társadalom művészetének sajátos helyzetében a számítógép és az internet segíthet, hogy az amatőr művészet néhány területe, megtalálja a maga kitörési formáit. A jövő egyik útját, a Virtuális Galériákat a Vizuális Művészeti Hónap keretében ismertették meg a látogatókkal 2002 októberében. Az új forma lényege, hogy az interneten az alkotások, különböző látványelemekkel kombinálva jelennek meg. A látvány mellé fórumot rendelnek, ahol lehet kérdezni, hozzászólni. A Virtuális Galériák hírleveleket, cikkeket, beszámolókat, komplett keresőrendszert, valamint vásárlási és személyes levelezési lehetőségeket is nyújtanak az érdeklődőknek. Ez az új lehetőség továbbfejleszthető akár a szabadiskola akár a távoktatás irányába is.

Kiss Mihály: Jegyzetek – a válogatás után Ez évben is megnyílt a Vizuális Művészeti Hónap hagyományos rendezvényei között az amatőr képzőművészeti kiállítás. A tárlatról bizonnyal jónéhány elemző értékelés születetik majd, amely következtetéseit a főváros és Pest megye amatőrmozgalma e műfajának aktuális helyzetéről megvonja. A kiállítás látogatói is nyilván az amatőr képzőművészet tényeit, jellegzetességeit, eredményeit, színvonalát minősítve szemlélik meg a Fővárosi Művelődési Házban látható munkákat. Az általánosító észrevételekre van is ok, hiszen a Vizuális Hónap rendezői felvállalt ügyüknek tekintik a vizuális amatőrmozgalmak évenkénti számvetését az eredmények nyilvánossá tételében. Másfelől – s erről közreműködőként közvetlen és hiteles tapasztalataim vannak - , a kiállítás anyagát válogató zsűri is azon igyekezett, hogy a beérkezett művek áradatából kiválogassa azt a még áttekinthető mennyiségű, színvonalában is egymáshoz illő képanyagot, amely az eredmények jobb átlagát reprezentálja és a fejlődés távlatait is sejtetni tudja. A kiállítás tehát – a korábbi évek tapasztalatait megerősítve – ezúttal is jó alkalom arra, hogy a művészetkedvelő, szakmabeli, vagy laikus módjára odatévedt közönség bepillantást nyerjen az amatőr képzőművészek tevékenykedésébe, és megítélje, méltányolja munkásságukat. De elegendő alkalom-e vajon arra is, hogy tárgyilagos észrevételeit a mozgalom egészére, valamennyi alkotóelemére nézve érvényesítse? Valójában jellemző lehet-e a nyilvánosság előtt szereplő anyag az amatőrök nagyobb részére, a többségre? Hiszen a válogatás a beadott munkák ötödét, hatodát engedi láttatni csupán! Ezek a kérdések a zsűri éppen kétnapos munkájában való részvételem közben támadtak bennem, s jegyzeteimben most ezekhez keresek választ. Tudom, természetesen, hogy a válogatás szükségességét és ilyen mértékben a bemutatásra rendelkezésre álló kiállítási tér korlátozott befogadóképessége is indokolja. Megnyugtató és örvendetes e tekintetben a rendező szervek előrelátó gondossága, hogy az iparművészeti anyag szerepeltetésére külön helyszínt biztosítottak – növelve ezzel a képzőművészek kiállítási esélyeit – ám ezek az esélyek még így is szűkre szabottak, jóllehet a pályázati felhívásra jelentkezők bizonyára valamenynyien jóhiszemű reményeket fűznek ahhoz, hogy a nyilvánosság találkozik majd munkáikkal, hogy tevékenységük eredményét közzétehetik. Miben talál hát a válogató – szelektáló zsűri elég okot arra, hogy a jóhiszemű többséget a vágyott nyilvánosságtól távol tartsa, s van e az

131

SZAKMATÜKÖR 3. eljövendő munkában hasznosítható tapasztalata ennek a döntésnek azok számára, akik a szereplés feltételeihez igazítanák majd a következő válogatásra elkészülő munkáikat. A kérdés csak látszólag a zsűri morális – lelkiismereti problémája, így nem is a tűrés kiterjesztése, a szigorúság – engedékenység labilis mérlegének kiigazítása oldhatja meg. Némi józan tárgyilagosság viszont – mind az alkotók, mind a kiállításszervezők, mind a bírálók részéről – valószínűleg ennek tisztázásához is hasznos lehet. A tárgyilagosság pedig – előttem legalábbis – a következő konstellációt mutatja: 1. A rendező szervek a kiállítást a Vizuális Hónap keretében művészeti eseménynek hirdetik meg, erre utal a pályázati felhívás tájékoztatójában a műfajok felsorolása is (festmény, grafika, akvarell stb.). 2. A bíráló bizottság ehhez képest a hagyományos képzőművészeti kiállítások anyagának válogatásakor indokolt szempontok szerint próbál mérlegelni – vagyis vizuális esztétikai értékítéletét „müitészi” becslésekbe bocsátkozva hozza meg. 3. A beküldött munkák döntő többsége tüneti, látszólagosan művészeti jelenség. Közülük jónéhány vizuális pedagógiai szempontokból inkább volna mérlegelhető – de ezek is művészeti külsőségekben, „alkotásszerű” munkának tüntetik fel magukat. Vélekedésem szerint jobbára a fenti három mozzanat nagy körültekintéssel feloldható, de évenként, alkalmanként konfliktusos együtthatásukban újraélednek ezek a gondok. Ebben keresendő a Vizuális Hónap alapvető kockázata és felelősségvállalása. És mert a korábbi évek kiállításai, valamint az idei zsűriben szerzett közvetlen tapasztalataim azt mutatják, hogy a Vizuális Hónapra nagy súllyal nehezedik a fenti tények által támasztott következetesség, azt kell sejtenem, hogy a rendezvény saját nagyobb vállalkozását, érvényesebb lehetőségeit kerüli el. Kétféleképpen is elkerüli. Egyrészt úgy, hogy a kiállításba választott anyag metszetként, mintaként egyoldalúan „műtermelő” szerepükben teszi közzé a csoportokat, szakköröket, elejtve így munkálkodásuk számos egyéb „művészet” előtti, „művészet” melletti, vagy „művészeten” kívüli oldalát, amelynek közérdekű tanulsága nem kevésbé fontos. És elkerüli úgy is, hogy a maga állította – és a körülményekhez képest egyoldalú – „művészeti” mérlegelés miatt kénytelen elhárítani a beküldött munkák tekintélyes részének érdemi tudomásulvételét. Kénytelen, mert a tömegük miatt nem képes azokat bemutatni – és ez a menthető fogyatékossága – kénytelen továbbá, mert ezek bizony távol esnek a még jóhiszeműen mérlegelt és enyhített művészeti elvárásoktól is – ezen a „kénytelenségen” azonban érdemes tovább töprengeni. Vajon egy közművelődési rendeltetést és funkciót is felvállaló kiállítás esetén a nyilvánosságra szánt munkák elbírálásának egyedül helyénvaló, méltányos és célravezető módja-e, ha döntését a zsűri „művészet”-„nem művészet” indoklással hozza meg? Magam is fontosnak tekintem a vizuális kultúra, közízlés, művészeti szemlélet és formaalkotás méltó elismerését, támogatását, védelmét – mégis (számos hasonló esetben kiállításra nem kerülhetőnek ítélt produktum ismeretében) megengedhetőnek, tanulságosnak és hatásosnak vélek más mérlegelési szempontokat is. A magas művészet formáihoz képest deviáns, rendhagyó, akár kezdetleges, ügyetlen, akár még ficamodott ízlésű, szemléletű munkákkal is a közművelődés érdekében kell valamiféle kapcsolatot keresni, s mégsem állhatunk meg ott, hogy a vállalkozás művészileg sikertelen. Természetesen a Vizuális Hónap közreműködő szakembergárdája nem oldhatja meg ezt a szerteágazó értékelő és közművelődési, kommunikációs missziót. Ugyanakkor nagyon fontosnak vélem, hogy valamiféle közvetítéssel, szűréssel maga a rendezvény orientálja az amatőrök széles táborát. Hasonló nyomatékkal vetődik fel a Vizuális Hónap valamiféle tartalmi – szemléleti – rendezési reformja, máskülönben ez az igazán fontos, évenkénti esemény egy-

132

SZAKMATÜKÖR 3. fajta kényszerpályán marad, és közművelődési esélyeinek sokféleségét elveszti a rangosabbnak tartott „művészeti” jelleg egyoldalú hangsúlyával. Bizonyára méltánytalanul hárulna a megoldás gondja egyedül e rendezvényre, annak gazdáira, hiszen kicsit már így is erőn felüli tisztes vállalkozás az amatőrművészek ilyen széles körű szerepeltetése. E minőségben pedig megérdemelt elismerést, megbecsülést és tekintélyt vívott ki mindegyik rendező intézmény, különösen a nyilvános konzultációk termékeny vitáival, kollegiális, baráti eszmecseréivel. Bizonyosan távolabbról és szélesebb körben kell kezdeni az amatőr képzőművészeti mozgalom művészeti és közművelődési szerepének tisztázását, az alkotói és tanulmányi oldal érzékeny megkülönböztetését különösen a csoportok munkájában. Hiszen a konzultációk teljesítenek is ilyen szemléleti tájékoztató feladatot, persze ennek eredményességéhez az évenkénti egyszeri alkalom módfelett kevés. A kölcsönösen feltárt tények, a kritikai-pedagógiai észrevételek elfogadásán sok múlhat. A Vizuális Hónap katalizátor szerepét töltheti be azáltal, hogy nyitottabb, és nemcsak „művészeti” alternatívák felé orientálja a kiállításra jelentkezők sokaságát. E javaslat tehát közvetlenül a Vizuális Hónapot tekinti alkalmasnak alapvetően új koncepció hordozására, melynek jegyében meggondolnivaló, hogyan oldhatná fel kiállításainak „múzeumi bemutató” hagyományát, hogyan szervezhetne változatosabb szakmai – vizuális pedagógiai – közművelődési kollekciót. Közvetve kíván hatást gyakorolni az amatőr képzőművészeti csoportok szakvezetőire a fenntartó intézmények vizuális munkatársaira, kiállításszervezőire, és az egyéni alkotóművészek széles táborára is. A dolog ugyani elsősorban a kollektívák és egyéni alkotók gyakorlatában, valamint a helyi kiállításszervezési gyakorlatban dől el. Ezzel kapcsolatban azt tartom a legfontosabbnak, hogy az elszigetelten tevékenykedő egyéni alkotók megtalálhassák területi – helyi közönségüket és közösségüket, folyamatos szakmai és szemléleti tájékoztatást kaphassanak, azaz alkalmuk legyen munkáik rendszeres közzétételére a saját környezetükben is, hogy ne kelljen konzultációs és kiállítási szükségleteiket kizárólagosan a Vizuális Hónapon keresniük. Szűkebb környezetükben, bensőségesebb szakmai – művészeti értékelés keretében alaposabban feltárulhatna alkotói szándékuk, ugyanakkor egy-egy életmű aktuális termése – ha művészeti tevékenységet nem is erősítene meg, de tanulmányozhatóvá tenne szociológiai, pedagógiai érdekességeket, tanulságokat, és rámutathatna arra, hogy mi a „művek” közérdekűnek elfogadható jelentősége életmód, életforma dokumentum értelemben. Jelentős feladat hárul természetesen az új elgondolás szerint a szakkörvezetőkre. Jelen pillanatban tisztázhatatlan, vajon a „múzeumi” jellegű bemutató hagyományának tiszteletben tartása miatt volt olyan elenyésző a vizuális pedagógiai tevékenységet tükröző munkák száma – vagy általában ilyen mérsékelt szerepet játszik a körök életében a vizuális nevelés. A válogatás közben mindenesetre számos esetben felvetődött bennem és bíráló társaimban is, hogy az alkotások „műszerű” külsőségeinek sokféleképpen egyhangú változatai helyett több érdekességet jelenthetnének az elfogulatlan, játékos, kíváncsi, célkereső, kísérletező, friss és eredeti, egyéni ötletekben bővelkedő tanulmányok. A személyes megismerés vállalkozásainak hiánya így többnyire a másodlagos harmadlagos, sokadlagos, „egyéniségek” jelentkezését szaporítja. A vizuális pedagógia módszereinek alaposabb vállalása pedig éppen az önmegismerés, a sajátos alkotói lehetőségek feltárását segíthetné, mindamellett sokat tenne annak érdekében is, hogy a művészi kifejezés eszközvilága, formarendje megújuljon. A Vizuális Hónap kiállítása, mint alkotások gyűjteménye felveti azt a kérdést is, hogy a képzőművészeti körök csoportfoglalkozásai és munkái menyire szervesen épülnek bele a fenntartó intézmények közművelődési tevékenységébe. Vagyis, hogy milyen mértékben van (és lehetne!) jelen a szakkörök munkája egy-egy művelődési ház és környezete vizuális művelődésének közösségében. Egy tágan – és nemcsak „művészeti” oldalról szemlélt – vizuális kultúra gyakorlata szükségessé teszi ugyanis, hogy az alkotócsoportok kilépjenek a műtermek falai közül. Ugyanilyen szükséges, hogy a művelődési házak szakvezetése gyakoroljon hatást

133

SZAKMATÜKÖR 3. a szakkörökre, és keressen kapcsolatot a vizuális foglalkozások alternatíváinak nyitottabb rendszerében. Ettől az ösztönző együttműködéstől okkal várhatjuk, hogy a szakkörök a vizuális közművelődés társadalmi – közösségi arányaiban látják majd meg, és alakítják szerepüket. E jegyzetekben – meglehet, kevesebb szó esett a Vizuális Hónap képzőművészeti kiállításainak eredményeiről, értékeiről – a hangsúly inkább a rendezvény egészére vonatkozó kritikai észrevételek felé tolódott el. Ha így van, ez a bírálat akkor is sajátos módon a rendezvény érdemeit és folyamatosságának eredményeit értékeli. Azokat a hagyományokat, amelyeket aza amatőr képzőművészeti mozgalom tevékenységformáinak osztódó, szaporodó sokfélesége éppen úgy megújulásra késztet, mint az amatőrizmus társadalmi jelenlétének fokozódó közművelődési és művészeti jelentősége. A főváros e nem kevés áldozattal és személyes ügyszeretettel fenntartott nyilvános bemutatkozási lehetősége – amely Pest megye amatőr alkotóinak is évenkénti bemutatkozási fórumot nyújt -, kiváló alkalom az áttekintésre, a szakmai kapcsolatok megújítására és elmélyítésre. Egyértelműen bizonyítja ezt a rendezői előkészítés alapossága, a részt venni szándékozók nagyfokú érdeklődése és a jelentkezők sokasága. Bizonyítja a kiállítások megrendezésének gondossága, és a konzultáció sok-sok közreműködőjével folytatott tanulságos beszélgetések egész sora. E jegyzetek talán hozzájárulnak ahhoz, hogy a Vizuális Hónap évről évre megújíthassa önmagát, hogy az eddigieknél koncentráltabb és magasabb színvonalú lehessen, s elevenebb, gazdagabb keresztmetszetben mutassa be az amatőrök munkásságát, ösztönzőbb lehessen a mozgalom megújulására és társadalmi elfogadására, felhasználására egyaránt.

134

SZAKMATÜKÖR 3.

KÉPZÉS ÉS ISMERETTERJESZTÉS Petrás Anna A Felsőfokú Népi Játék és Kismesterség Oktató Képző története Elég korán megismerkedtem népünk történetével, kultúrájával és elég korán megfogalmazódott bennem, hogy nem azt a történelmet kellene az iskolában tanítani, amit tanítunk, és nem úgy, ahogy tanítjuk. Hogy a történelmet nem szabad a mindenkori politikai irányzatok tükrén keresztül vizsgálni, a mindenkori politikai irányzatok igazságának igazolójává tenni. A nép, - a népek -, történetét, egymásra utaltságát, egymás megbecsülésének fontosságát kellene tanítani. Elég korán megismerkedtem népünk földrajzával, helyével, szerepével és sorsával Európa közepén, és elég korán megfogalmazódott bennem, hogy nem azt a földrajzot kellene az iskolában tanítani, amit tanítunk, és nem úgy, ahogy tanítjuk. Ha egy gyermeknek térkép e táj, mert az a fontos, hogy rá tud-e (a pálcával) mutatni a Mátrára, akkor ennek a gyermeknek soha nem lesz hazája Magyarország, soha nem tud majd rámutatni arra a helyre, ahol otthon van e világban. Elég korán megismerkedtem népünk irodalmával, költészetével és felismertem, hogy a mesék, a balladák, a legendák csodálatosan szépek…, de még szebbek lesznek, ha a Kalevalát is ismerem, és nem hiszem, hogy az Égigérő Világfát csak a magyarok ismerték. Szerettem Petőfit, Adyt, József Attilát és gyűlöltem, ha a mindenkori politika kisajátította, vagy éppen félreállította. Álmodtam egy iskoláról, ahol másként tanítanak, és józan eszemmel tudtam, hogy ez az álom nem valósul meg soha, mert az iskola nem azért van, hogy felkeltse az igényt a tudásra, hanem azért van, hogy a mindenkori politikai hatalom részére állampolgárokat neveljen. S ezen állampolgárok a politikai irányzat változásával – szükségképpen – konfliktusba kerülnek saját magukkal, majd egymással. De minden álom azért gyönyörű, mert tovább lehet álmodni…, és az ember felébredvén – tovább álmodhatja álmát -, hogy kell egy iskola, ahol másként tanítanak, ahol a résztvevők másként tanulnak, és másként tanulnak meg tanítani, és ők másfajta szellemű iskolákat fognak létrehozni. Ebben az iskolában kellene tanítani népünk szellemi és vizuális kultúráját. 1974-ben úgy véltem, most van itt az ideje, hogy lépjek, ezért elképzelésemet a szellemi és vizuális kultúra tanításáról – mint tervezetet – elküldtem Budapest minden művelődési házába, az igazgatóknak címezve. Hetekig vártam, nem jött senkitől semmiféle válasz. A népművelők nem válaszoltak a népművelőnek… Egyszer csak csengett a telefon – a Postás Művelődési Központ igazgatója, Sági Pál keresett, hogy nagyon tetszik az ötlet, vár egy megbeszélésre. A megbeszélés eredménye az volt, hogy meghirdetjük a Népművészeti Kört (ez lesz a neve), és ha 10-15 fő jelentkezik, akkor szerződtet. A hirdetés egyetlen egyszer jelent meg: csaknem 80 fő jelentkezett, akik még továbbiakat hoztak magukkal. Egymást tisztelő baráti kör jött létre. Szomjasan ittuk a néprajzot, a művészettörténetet -, melyben megtaláltuk a népművészet helyét és szerepét, és közben hímeztünk, faragtunk és szőttünk. Örömteli munkás órákat és meleg ünnepeket töltöttünk együtt. Örömünk azonban nem tartott sokáig. A Népművészeti Kör léte szinte az első perctől kezdve zavarta a művelődési ház dolgozóit. Szemet szúrtak 2-3 napos néprajzi kirándulásaink, idegesítette őket a kiállításunk, baj volt, ha a meghívott nagy néprajzosok előadásaira sokan eljöttek… Érdekes, hogy emellett a kollegák mindegyike művelte és állítólag szerette a művészeteket (az egyik verselt, a másik festett, a harmadik énekelt), de csak azt tartották értéknek, fontosnak, igaznak…, és a csoport körül a levegő lassan megfagyott. Ez azonban még nem volt elég. Győzelmük érdekében a Postás Szakszervezet agit. prop. osztályához fordultak, ahonnan Sági Pált felszólították e munka beszüntetésére. Sági nem hajtott fejet 135

SZAKMATÜKÖR 3. a rosszindulat, a gyűlölet és a butaság előtt. Mennie kellett. Természetesen a csoportnak is. Úgy tűnt, hogy az utcára kerülünk. Bár sok helyre kopogtattam be, hogy adjanak helyet egy jól működő és bizony nagy létszámú csoportnak, nem fogadtak be bennünket. (Gondolom a kéz volt túl hosszú, amely utánunk nyúlt.) Csoportunk egyik tagja – egy építészeti tervező intézet munkatársa – valahogy elintézte, hogy bemehettünk az intézet kultúrtermébe hetenként egyszer. Ide kell írni a nevét: Sági Lajosnénak hívták. (Nem rokon a fentivel.) Itt dolgoztunk egy évig. Majd kálváriánkat megismerve az I. ker. Művelődési Ház akkori munkatársa (később igazgatója) Markó Aranka – igazgatója külföldi távollétét felhasználva – felajánlotta, hogy a csoport menjen oda dolgozni. (Az igazgató visszatérésekor ebből bizony nagy botrány lett, Markó Aranka azonban kemény ember volt, így maradtunk.) Az I. ker. Művelődési Ház helyszíne újabb – és másfajta réteget – hozott közénk (pl. Kósa Ferenc filmrendező feleségét, Ascher Oszkár színész nővérét, az énekes Budai Ilonát, a furulyás Bige Józsefet és sorolhatnám.) Ők nagyszerűen beilleszkedtek a közösségbe, nem mindennapi tudásukkal hozzájárultak a klub-esték színvonalának emeléséhez, ugyanakkor érezték, tudták, hogy van bőven mit tanulniuk, pótolniuk a régiektől. Itteni munkánk jó hangulatban folyt, nem voltunk kakukktojások, görög táncház, páva kör is működött az intézményben. Az első évet egy nagyszerű, reprezentatív kiállítással zártuk, ezen megjelent Kelemen László a Fővárosi Művelődési Ház igazgató-helyettese, aki a vezetőség üzenetét hozta, várják a csoportot szeretettel, mert a folklór és a vizuális kultúra jól megférnek egymással. (Az FMH akkor már Folklór Centrum volt.) Az ajánlat a fejlődés lehetőségét hordozta magában – igent mondtunk. A csoport kettévált az idősebbek ott maradtak az I. kerületben, ők továbbra is klubszerűen működtek, szakmai vezetőjük a fentebb már említett Sági Lajosné lett (ma már népi iparművész). A csoporttal a kapcsolat szoros volt, minden ünnepünk továbbra is közös volt. A fiatalabbakkal átmentünk az FMH-ba, ahol 1977 őszétől hivatalosan szakkörvezetői tanfolyammá alakultunk, amelyhez az előadókat a Népművelési Intézet munkatársa: Borbély Jolán biztosította. Még abban az évben felkeresett a Fővárosi Pedagógiai Intézet munkatársa: Kertész Zsuzsa, aki megnézte foglalkozásainkat, rendkívül fontosnak tartotta, hogy egy-egy mesterséget a játékra építve tanítunk. Több bemutató foglalkozásra kért fel bennünket, ahol felfordított székeken, kinyúló faágakon, kilincseken szőttünk, a foglalkozásokon értéktelen hulladék anyagokat használtunk fel… bebizonyítva a pedagógusoknak, hogy aki akar, az tud dolgozni, játszani a gyerekekkel akkor is, ha sem eszköz, sem pénz nincs a kezében. Kertész Zsuzsa ajánlására a Fővárosi Pedagógiai Intézet a tanfolyamot Pedagógus Továbbképző Tanfolyammá nyilvánította. Minden évben megjelent a hivatalos továbbképzést ajánló könyvben. 1978-ban a tanfolyamokra már annyi pedagógus jelentkezett, hogy délelőtti és délutáni csoportokat kellett indítani. Ekkor már néprajzot, művészettörténetet, hagyomány ismeretet és a játék tanítás módszertanát is tanítottuk a gyakorlati foglalkozások mellett. A gyakorlati foglalkozások 3-4, az elméleti előadások 2 órások voltak. Két év után szakkörvezetői vizsgát tettek a résztvevők a fenti elméleti tárgyakból, valamint játékgyakorlatból, illetve hímzésből, szövésből és fafaragásból. 1979-ben megváltozott a Fővárosi Művelődési Ház státusa, a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Háza lett. Ezzel egyidőben elkészült és megnyitásához közeledett a Budapesti Művelődési Központ, mint a főváros szakfelügyeleti és módszertani központja. Mezei Gyula főosztályvezető felajánlotta, hogy dolgozzunk a BMK-ban. A csoport önálló helyiséget kapott, már nem kellett vándorolni, szépen berendezkedtünk, otthonunk lett. A BMK megnyitójára sajátos virágcsokorral érkeztünk, a II. Országos Népművészeti Kiállításon megnyertük a díjak díját, a Gránátalmát.(Amit 1981-ben másodszor is megkaptunk. ) 136

SZAKMATÜKÖR 3. Azok a fiatalok, akik az első években hallgatóink voltak, már tanítottak, csoportokat vezettek iskolákban, művelődési házakban, ifjúsági házakban. A legjobbak a legtehetségesebbek pedig a BMK-ban a tanfolyamon, mint gyakorlatvezetők dolgoztak és e munkájuk mellett új utak felé nyitottak: Nyikus Anna a gyermekjáték és a vászonszövés, Meszes Éva a gyermekjáték és a gyapjúszövés, Székely Éva a gyermekjáték és a vesszőmunkák felé indult. Az előbbi kettő hamarosan népi iparművész, az utóbbi a Népművészet Ifjú mestere lett. Az iskolában, a napköziben, a szabadidőben és a nyári táborokban már a népi kultúrát, a népi játékokat, a népi hagyományokat sajátították el a gyerekek és a fiatalok. Valami körvonalazódott, valami születőben volt.1983-ban harmadszor is megkaptuk a Gránátalma díjat. Ekkor egy 5 perces filmet készítettek a munkánkról, melyet a mozikban, a nagyfilm előtt vetítettek. Ebben az időszakban az amatőr művészeti mozgalom részére alkotóház építése kezdődött Velemben, a Népművelési Intézet vezetésével. Három nyáron keresztül – nyaranként 40 fővel -, részt vettünk az építkezésben. Megszőttük az alkotóház szőnyegeit, majd a kovácsműhely avatásakor átadtuk az általunk szőtt 6 db hat személyes lenvászon asztalterítő garnitúrát is.(Amikor Velem már nagyszerűen működött, birtoklásáért elkezdődtek a személyi torzsalkodások -, mi félre álltunk, és fájó szívvel bár, de soha többé nem mentünk oda. Nekünk Velem többet jelentett.) 1984-ben megkaptuk a Kiváló Együttes címet (10 év telt el az indulás óta), 1985-ben pedig negyedszer is a Gránátalma díjat. Ekkor már a Főváros állandó céltámogatásban részesítette a csoportot: a Pedagógus Továbbképző Tanfolyam Népművészet- Kézműves Tagozatát. A tőlünk kikerült oktatóknak olyan híre volt, hogy egész nyáron dolgoztak, táborról táborra menve tanítottak. Egymás után kapták meg a népi iparművész címet. Ezekre az elismerésekre voltak a legbüszkébbek. Amikor már hittem, hogy az álom megvalósul: lesz olyan iskola, ahol másként tanítanak, a sors csúnyán rácáfolt elképzelésemre. Mindinkább érezni lehetett, hogy van az országban egy csoport (hogy mekkora, nem tudtuk), akiknek nem igazán tetszik a népi kultúra térhódítása. Végzett kollegáinktól jöttek a hírek: munkájukért nem fizetnek az iskolában, nem fogadják el a szakkörvezetői oklevelet, félresöprik őket, lenézően legyintenek: amatőrnek, sőt kontárnak nevezik őket. Próbáltam a veszélyekre felhívni a Népművelési Intézet figyelmét, és kértem: jelezzük azokat a minisztérium felé, de nem mérték fel a veszély nagyságát. E mellett voltak akik éket vertek a Népművelési Intézet által összefogott amatőr művészeti mozgalom és a Népi Iparművészeti Tanács (NIT) vezette hivatásos alkotók közé, amely nem csak gyengítette, de teljesen lehetetlenné tette az egységes fellépés lehetőségét. Az a rendkívül furcsa helyzet alakult ki, hogy a Népművészeti és Háziipari Szövetkezeteknek bedolgozók (varrók, szövők, faragók, korongozók stb.) hivatásos státuszt kaptak, a szakkörvezető, aki felkészült néprajzból, művészettörténetből, népművészetből, és eleve pedagógus vagy legalább érettségizett egyén volt, az az amatőr címet viselte. A fővárosi iskolákban Mezei Gyula főosztályvezető segített helyre tenni a fölfordulást, amit a - ki hivatásos és ki amatőr - vita jelentett, de vidéken ő sem tudott segíteni. Pedig a megoldás nagyon egyszerűnek látszott; meg kell adni mindkettőnek a lehetőséget, hogy azt csinálja, amihez kedve van. Aki jól érzi magát a szakkörökben, klubokban, és ott mellesleg értéket hoz létre, az művelhesse azt, aki pedig alaposan meg akar tanulni egy mesterséget - annak elméletét, gyakorlatát, szakmai számítását, anyagismeretét, szakrajzát, és e mellett felkészül néprajzból, művészettörténetből, - és így felkészülten fentieket tanítani akarja, annak ezt tegyék lehetővé. Ehhez azonban fel kellett volna venni a népi kismesterségeket a szakmai képzési jegyzékbe (akkor OSZJ vagy ÁSZJ). El kellett volna ismerni, mint mesterséget, hiszen pár évtizeddel ezelőtt ezek még valóban mesterségek voltak. Rendkívül nagy ellenállásba ütközött ez az elképzelés,

137

SZAKMATÜKÖR 3. mert ezzel állami végzettségként ismerték volna el a népi kismesterségeket, amiről úgy tűnt, hogy senki nem akarja. „A számítógépek és a technika korában, mit kezdjünk a népi kismesterségekkel?” „Ami már kihalt, azt miért kellene életre kelteni?” Hangzottak a kifogások. Az ország a gigászi nagy gyárak bűvöletében élt, igen sokan hitték – vagy szajkózták? – hogy a jóléti állam felé megyünk, hogy a nagyipar mindent megold, ha elszakad a cipő eldobjuk, az étel olcsóbb az étteremben, minek otthon főzőcskézni stb.- így szólt a sok félresikerült elmélet. A Népművelési Intézet – mint az amatőr művészeti mozgalom vezetője – a mozgalmat féltette. Úgy magyarázták, hogy aki akarja, az a szakkörökben is megtanulhatja a mesterséget. (Ez az érv természetesen nem igaz.) A másik magyarázat az volt, hogy az évek alatt sokan lettek népi iparművészek, ami azt bizonyítja, hogy aki akar, vagy tehetséges, iskola nélkül is kiemelkedik. (Ez az érv sem igaz: de ezt máig sem sikerült elfogadtatni. Más a tudatos, rendszeres képzés és más az, hogy vannak, akiknek valamilyen témában valami sikerül.) Fentiekből látható, hogy elképzelésem nem aratott osztatlan sikert. Róttam tehát a köröket a Művelődési Minisztérium, az Ipari Minisztérium, valamint a Népművelési Intézet között, hátha találunk valakit, aki az ügy mellé áll, aki megérti, hogy ez is lehet a jövő útja. Végül – ki tudja hányadik kör után – a Kisiparosok Országos Szövetsége Oktatási Osztálya állt az ügy mellé. Ugyanis a KIOSZ-t is szorította a cipő: emberek dolgoztak kontárként és fizették a kontár-adót, giccs-adót, csak azért, mert e szakmák nem voltak elismerve, mert nem volt képzési rendszerük, mert ezeket a mesterségeket leírták. A KIOSZ felkérésére – egyelőre három mesterség – a kézi- és gépi hímző, a szövő és a játékkészítő mesterséghez elkészítettem a követelményrendszert, a tematikát és a vizsgaszabályzatot. A KIOSZ talált az Ipari Minisztériumban egy segítőkész embert: Kurcz Mártont, aki végigvitte e három mesterséget a hivatalos csatornákon, és ha az Országos Képzési Jegyzékbe nem is, de az Ágazati Szakképzési Jegyzékbe (ÁSzJ) felvettette azokat. Most már hivatalosan lehetett tanítani, vizsgáztatni, és szakmunkás bizonyítványt adni. Aki akart, e három mesterségben már igazából hivatásos lehetett. A kísérleti tagozatot a Budapesti Művelődési Központba helyezték ki, a vizsgáztatást az Ipari Minisztérium Oktatási Osztálya végezte. És 1986-tól - az országban egyedül - a szakkörvezetői oklevél mellé szakmunkás bizonyítványt adtunk ki. Erre a bizonyítványra már nem lehetett mondani semmit: állami bizonyítvány volt. A következő évben további öt mesterség rangját állítottuk így vissza. Az álom most már követelménnyé vált, iskola kell, de másféle iskola… Köztem és a döntést hozók között óriási szakadék tátongott. Az álom iskoláért vívott küzdelem szélmalomharcnak tűnt. Mégis a gyümölcs érni kezdett. A nálunk végzett pedagógusoknak nagy keletje lett, sokan egyszerre több munkahelyen is dolgoztak. A nagy siker Pest megyét is megérintette, felkértek, hogy vezessek ott is pedagógus továbbképzéseket. Négy évig csináltam, aztán nem bírtam tovább. Akkor már hetedik éve tanítottam az Agrártudományi Egyetemen, szinte reggeltől estig a BMK-ban, hétvégén Pest megye… De a megye nem hagyta ennyiben, a Fővárosi Tanácshoz fordult: engedélyezze, hogy a megyei pedagógusok a BMK tanfolyamára járhassanak. Bár már addig is voltak vidéki hallgatóink, most már engedéllyel is rendelkeztünk a többletmunkához. 1987-ben a Vakok Intézetének igazgatója kereste fel a BMK-ban csoportunkat, majd a látogatás után kérte, hogy tanítsuk meg valamelyik mesterségre a vak, illetve gyengén látó nevelőtanárokat. Jól emlékszem: első reakcióm igen heves elutasítás volt. Vakoknak tanítsak vizuális kultúrát? Teljes képtelenségnek tűnt. Azután találkoztam a kijelölt kilenc nevelőtanárral, elvittek a vakok egyik munkahelyére, ahol felnőtt emberek kávésüvegek fedelébe nyomták bele a zárólapokat:

138

SZAKMATÜKÖR 3. bal kézbe fedél, jobb kézbe lap, belenyomod, bal kézbe fedél, jobb kézbe lap, belenyomod – lélekemelő munka! Jövőkép! Ez a látvány meggyőzött. Nyáron megtanultam a pontolvasást, bekötött szemmel szőttem, kitaláltam különféle jeleket, hiszen el kellett jutnom a szövés megértéséhez: pontokkal, tapintható és érthető jelekkel. Ugyanakkor kísértett a tény: én bekötött szemmel is látok! Ismerem a szövőszéket, a színeket, a fonalat, a rajzokat… mi lesz, ha ami nekem egyértelmű, nekik nem? Nagyon kemény nyár volt ez, de siker kísérte. Ősszel kezdődött meg a vakok tanítása, hetenként kétszer hozzájuk kellett menni, egyszer ők jöttek – kísérettel – a BMK-ba. (Muszáj volt, hogy a világgal is találkozzanak, hiszen a világba készülődtek!) A tanulás nyolcadik hónapjában – a tanulást folytatva, az addig szervezett tudásra építve – kezdték el a szövést tanítani az intézeti fiataloknak. A kísérlet sikerült – kisebb zökkenőket leszámítva. Az intézeti lakók egyik kereseti forrása ma is a rongyszőnyegszövés. Újabb feladatom lett. A Népművelési Intézet felvett egy munkatársat a játszóházi tematika kidolgozására. (Csak zárójelben jegyzem meg: mi már akkor évek óta tanítottuk a játszóház vezetést!) A kolléganő a tematikát soha nem készítette el. Borbély Jolán akkor ezt igen keményen a vezetés tudomására hozta. Ennek köszönhető, hogy elfogadták javaslatát, és megcsinálhattam, ami akkor már "készen" volt: a BMK-ban az első kísérleti és az első kontroll tanfolyamot. A második kontrollra Szeged Tápén került sor. A tematika bevált, nemcsak nálunk, de máshol is működött, hivatalosan bevezetésre került, mint Gyermekjátszó tanfolyam. 1987-ben ötödször is megkaptuk a Gránátalma díjat. 1988-ban felmerült egy gondolat: jó lenne egy újság, amelyen keresztül szót lehetne érteni a pedagógusokkal, a népi kultúrát szerető emberekkel. Úgy véltük segíthetjük a munkájukat, ha cikkeket, tanulmányokat, kísérleteket, módszereket mutatunk be, a mesterségek tanításához rajzokat, tanácsokat adunk, és játékra tanítjuk őket. Addig-addig tárgyaltunk, - az első szám indításához a Népművelési Intézettől és a KIOSZ-tól még pénzt is szereztünk -, míg a BMK vezetése engedélyezett egy kísérleti számot azzal a feltétellel, ha 500 olvasót szerzünk. Az első meghirdetésre 660 megrendelő jelentkezett... majd 1500-ra, 2000-re ment fel a példányszám. Az iskolák, óvodák várták a lapot. Már nem kellett bizonyítani, hogy szükség van rá. Így született meg a GUZSALYAS - Népművészeti és Kézműves Folyóirat. A sikeren felbuzdulva, pár hónapon belül, kiadtuk első könyvünket: Katona Imre: Utak a néprajzhoz, a néprajz útjai címmel. A 2000 példány pár hónap alatt elfogyott. Utánnyomásra került sor. Így érkeztünk el 1990-hez. A rendszerváltás újabb lehetőségeket kínált, melyet komolyan vettünk; elkészítettük a főiskolai képzés követelményét, tanmenetét. Ám hiába jelentkeztem be előbb egyedül, majd Katona Imre segítségét kérve, Andrásfalvy Bertalanhoz - a miniszter sem volt professzorát, sem engem nem fogadott. Katona elküldte fent jelzett könyvét is dedikálva, de a miniszter nem reagált. Ekkor hivatalosan nyújtottuk be az anyagot. Két héten belül megjött a válasz; nem kell ilyen főiskola. Újabb körmeneteket jártam az MKM főosztályai között. Kovács Sándor a Közművelődési főosztályvezetője próbált segíteni. A falakon azonban megtört az ő segítőkészsége is. Főiskola tehát nem született, de 1993-ban Andrásfalvy felsőfokúvá nyilvánította a Felsőfokú Népi Játék és Kismesterség Oktató Képző képzési rendszerét. A boldogság nem tartott sokáig mert kiderült, ez a rang az oktatás ügyben nem jelent semmit. Létrehoztuk a Guzsalyas Kiadót. Második könyvünk: a Játékiskola (szerk. Petrás Anna) a pedagógusoknak akart segíteni a kézműves foglalkozások vezetésében. Eddig öt kiadást ért meg. Ezt sorra követték: - Katona Imre: Néprajzi útikalauz,

139

SZAKMATÜKÖR 3. -

Katona Imre: A munkálkodó ember, Petrás Anna: Szövőiskola, Katona Imre: Az emberélet fordulói; A gyermekkor és a serdülőkor néprajza, Csupor István - Cs. Angyal Zsuzsa: Fazekasiskola, Petrás Anna: Hímzőiskola I-II.

Ilyen előzmények után vetődött fel a gondolat Kövessi Erzsébet (+) - akkor a BMK munkatársa részéről, hogy kallódnak a gyerekek az utcán, csináljunk velük valamit, az én részemről pedig, hogy az oktatók képzésénél szükség van gyakorló iskolára, tehát a közös gondolat: hozzunk létre pályakezdők részére egy olyan iskolát, ahol a kismesterségeket tanítjuk. A mesterségek elsajátításának tematikáját - minimum érettségizett - felnőttekre készítettük, vállaltam ennek átírását. Ugyancsak hosszú lenne azt elmesélni mennyit kellett kilincselni, hogy létrejöjjön a szakiskola , míg végre az Művelődési és Közoktatási Minisztériumban Horváth Gréta segítségével pont került a mondat végére. Az iskola megnyitásának napján a Fővárostól is megjött a működési engedély: 8o főre. Kezdetben a BMK csaknem minden dolgozója örült ennek az iskolának. Mindenki úgy gondolta: ahogy a pedagógus továbbképző mintaértékű az országban, úgy lesz ez az iskola is mintaiskola, ahol szakmát tanítani tanulnak a felnőttek, és közben szakmát kapnak a gyerekek. Nagyon gyorsan kiderült, hogy ez az iskola ennek az elképzelésnek nem felel meg. A kallódó gyermekek állam által meg nem oldott problémáját -próbálta Kövessi Erzsébet és természetesen az egész BMK megoldani, ami erőn felüli áldozatot követelt az intézménytől. A pillanatok alatt 300 (kihelyezett telephelyekkel együtt 500) főre duzzadó létszám befogadása és kiszolgálása meghaladta a BMK erejét… és a lehetetlen állapot a tanítás minőségének rovására ment. De ez már a Pályakezdők Speciális Szakiskolájának (PSSZI) története. 1993-ban (egy TV műsort követően) megpályáztam Pesterzsébeten egy kiürült iskolaépületet, melyet őszinte örömünkre megkaptunk. A BMK vezetősége azonban úgy döntött, hogy az épületbe nem felnőttképzés megy, hanem a Pályakezdők Speciális Szakiskolája. Tarján Béláné a BMK igazgatója döntését azzal indokolta, hogy ezzel visszatér a BMK-ba a nyugodt légkör. Nagyon méltánytalannak éreztem ezt a döntést, de fejet hajtottam. Ígéretet kaptam, hogy keresnek helyet és a felnőttképzés megkapja a pesterzsébeti iskolaépületet. Az ígéret ígéret maradt. Ezért később úgy döntöttünk, mi is kiköltözünk a pesterzsébeti iskolába. Nagyon nehéz időszak következett… Szerencsére a PSSZI új épületet kapott és az 1995/96-os oktatási évadot már - igaz nagyon szegényen – de tisztára festett épületben kezdtük meg. A BMK vezetésének az volt a döntése, hogy a teljes vagyont (eszközök, szerszámok, bútorok, stb.) meg kell osztani a PSSZI-vel. Ez a szerintem méltánytalan osztozkodás keserves helyzetet teremtett az oktatóképzésben, de nem oldotta meg a PSSZI problémáját sem. Kövessi minden erejével azon dolgozott, hogy kivigye az iskoláját a BMK-ból. Akkor már új igazgatója volt a BMK-nak Romhányi András személyében. A döntés megszületett: leválhat a Pályakezdők Speciális Szakiskolája. Ugyanezt a lehetőséget kértük mi is, de a válasz az volt, hogy a felsőfokú még nem érett meg az önállóságra! Az oktató-képző kétszeresen megoldatlan helyzete egyre feszítőbbé vált. Ezt nem kívánom kommentálni. Már 6 éve iskolaszerűen folyt a tanítás, vizsgáztatás, nagyon magasra állított mércével, mégsem minősítették iskolának, csak tanfolyamnak. A diák tehát nem diák. Nem jár neki semmi, diákigazolvány, családi pótlék, árvaellátás, stb. A hallgató, aki hazája kultúráját akarja megismerni... és ha másokat is meg akar erre tanítani, egyetlen lehetősége van: fizesse meg a tandíjat, fizesse meg a képzési költségeket és lehetőleg annyit, hogy a képzéséhez eszközt, szerszámot, gépet, anyagot is tudjon az intézmény biztosítani. Ez a kétszeresen hátrányos helyzetű oktatás ennek ellenére - vagy éppen ezért?- továbbfejlődött... Minden erővel az iskolaépület otthonná alakításán dolgoztunk. 1996 nyarát a mesterek és 140

SZAKMATÜKÖR 3. hallgatók végigdolgozták: a hímző hallgatók függönyöket hímeztek és varrtak, a szövők szőnyegeket szőttek, a fások a bejáratok fölé tetőszerkezeteket ácsoltak és faragtak, a bőrművesek a mesterségek címtábláját, a fazekasok a konyhaedényeket készítették el, a játékkészítő szak hallgatói pedig makettben fogalmazták meg a Honfoglalást. Senki sem kért munkájáért semmit, az alapanyagokat az Alapítvány a Magyar Népművészet Oktatásáért Alapítvány vásárolta meg. Ezzel a megváltozott iskolaképpel kopogtattunk az Országos Népművészeti Kiállítás zsűrijéhez. Az iskola épületét nem vihettük a Néprajzi Múzeumba, a szépségnek csak töredéke kerülhetett oda. Ezért, és a kiváló szakmai oktatási munkáért Gránátalma díjat kaptuk, s ez már a hatodik volt. Az MKM Közművelődési Főosztálya - az új szakképzési törvény létrejöttével egyidejűleg - legalizálni akarta e képzés létét. Részt vehettem a képzési rendszer kidolgozásában, amely részben örömet, részben tehetetlen bánatot is jelentett. A követelményszint - amely végüővárosi Felnőttnevelési Stúdió (1977-1984.)l rendeletben napvilágot látott - lényegesen alacsonyabb, mint ahogy mi tanítunk. 1996 szeptemberétől iskolánkban pedagógus-képzés folyt/folyik akkor is, ha ezt csakazértsem nevezik annak, hanem oktató-képzésnek. Itt születik meg az a másfajta pedagógus, aki abban a másfajta iskolában fog tanítani, amit megálmodtam. Reggeltől késő délutánig itt vannak a hallgatók: tanulnak, dolgoznak, készülnek jövendő hivatásukra. Az elméleti tárgyak oktatói a legnevesebb szakemberek, a gyakorlati oktatók a legnevesebb mesterek. Bár az eltelt évek nem voltak konfliktusmentesek, sokkal tartozom a BMK-nak: végigjárhattam ezt a csöppet sem egyszerű utat.

141

SZAKMATÜKÖR 3.

Cs. Szabó Mária A Fővárosi Felnőttnevelési Stúdió (1977-1984.) A hetvenes évek második felében jellegzetes és országosan elterjedt újdonsága volt a felnőttnevelés és iskolán kívüli felnőttoktatás művelődési intézmények keretein belüli megszervezése, megvalósulása. Az igazi innovációs tevékenységet az ehhez kapcsolt audiovizuális technika jelentette, mely vonzó technikai hátteret jelentett e tevékenységi formához. A „homo ludens”, a mindig játszó ember új játékszert kapott: a videotechnikát, mellyel megpróbált jól játszani, s hasznos alkalmazásához népművelők, pedagógusok, andragógusok, technikusok „álltak csatasorba”, és éveken át statisztikailag is mérhető szép eredményeket produkáltak. Erről szól az alábbi írás, mely a címben említett Fővárosi Felnőttnevelési Stúdió (FFS) működésének több mint hét esztendejét mutatja be. Az intézmény adatai: Megalakulása: 1977 Létrehozója és fenntartója: a Fővárosi Tanács VB Művelődési Főosztálya Működésének helyszíne: a Pataky István Művelődési Központ Kinevezett vezetője (a kezdetektől): Szabó Mária népművelő Megalakulásának társadalmi háttere és szakmai motivációi: A hetvenes évek vége felé az iskolán kívüli felnőttoktatás országosan reneszánszát élte, s ezt segítette a szakminisztérium és az országos médiumok tevékenysége is. Találkozott egymással az igény és a kínálat, a kereslet és a lehetőség. A tudásra – s nem utolsó sorban bizonyítványra – vágyódó felnőttek jó része a „Mindenki Iskolája” adásait nézte a televízióban, és a művelődési intézmények ezt a vágyat kívánták kielégíteni, illetve beteljesíteni. A felnőttek szervezett oktatási formában utoljára az 50-es években vettek részt ilyen nagy mértékben, de a 70-es években ez már nem politikai, hanem egyéni „jól felfogott” érdekből következett be: ekkor a jogosítvány megszerzéséhez vagy a szakmunkás bizonyítványhoz is kellett a 8 osztályos általános iskolai végzettség. Ugyanakkor szép számmal voltak azok a szülők is, akik nem akartak gyermekeik mellett lemaradni. Az intenzív formák, lehetőségek terjedésével, már nem csak az általános, hanem a középiskolai végzettség megszerzése sem tűnt elérhetetlennek. 1977 őszén, telén az egész országban: minden megyében és a fővárosban is létrejöttek jelentős központi (minisztériumi) anyagi ráfordítással az iskolán kívüli felnőttnevelés – képzés szervezett formái. Összesen 19 + 1 = 20 felnőttnevelési stúdió (vagy központ) alakult szinte egyidőben. A működés feltételei voltak: A megfelelő helyszín kiválasztása (pl. a fővárosban, Kőbányán erre kiváló „előélet” mutatkozott: az ipari környezetben tömegesen jelentkezett a továbbtanulási igény). A személyi feltételek biztosítása (szakképzett, innovatív készséggel rendelkező népművelő a stúdióvezetői státusz betöltésére, technikusi státusz teremtése az audiovizuális eszközpark kialakítására és működtetésére). Anyagi-technikai feltételek megteremtése: az induláskor egy összegben az FFS 1 millió Ft-ot kapott, melyből audiovizuális stúdiót kellett berendezni, felszerelni és működtetni. (Ez igen nagy pénz volt akkor, így fokozott volt a vezető és a technikus felelőssége e jelentős összeg racionális és hatékony hasznosításában.)

142

SZAKMATÜKÖR 3. Szakmai irányítás és koordináció: A Népművelési Intézet feladata volt a Felnőttnevelési Stúdiók vezetőinek rendszeres továbbképzése, melyekre évente balatonalmádiban került sor. Szintén az Intézet, annak AV stúdiója szervezte és bonyolította le a stúdiótechnikusok videotechnikai képzését. Később a budapesti továbbképzések bázisa éppen az FFS lett. Ezek egyben országos tapasztalatcserék is voltak, hiszen a különböző helyszíneken eltérő módon valósultak meg az elképzelések. A differenciálódás igen természetes volt, hiszen a helyi adottságokat és igényeket „képezte le”. A vezető népművelő egyéni érdeklődése is – óhatatlanul – orientálta valamely irányba a stúdiók tevékenységének tartalmát, alakította profilját. Konkrét példa erre: Szolnokon Nagy Lajos kolléga természettudományos és főként csillagászati érdeklődése, Salgótarjánban Zengő Árpád (ma rádiótudósító) lírai alkata és humán vénája, Budapesten a népművelők összefogását és klubszerű, kötetlen formában történő továbbképzését is feladatának tartotta a társadalomtudományok iránt vonzódó stúdióvezető (e sorok írója). Később valóban specializálódtak is e kis intézmények. A Stúdiók kapcsolatban álltak az MTV Iskolatévé Szerkesztőséggel (Kovács Barna szerkesztővel), akik az általuk készített – közismereti tárgyakból (reál és humán egyaránt) – álló sorozatok hatékonyságát, az iskolán kívüli felnőttképzésben játszott szerepét vizsgálták, és folyamatosan figyelemmel kísérték az oktatásban történő felhasználást. A tapasztalatokról a helyszínen riportokat készítettek és sugároztak. A tévé által készített és sugárzott tananyag értékelése nem feladatom, de elmondhatom, hogy ezekben a szakterületek legjobb ismerői, tanárai működtek közre. A magyar irodalmi anyag megértését például Jókai Anna is segítette. Egy-egy író művéből, novellájából neves színművészek közreműködésével készültek igényes tévéjátékok, illetve tévéfilmek. A stúdiók felnőttoktatási szerepének kiteljesítése konkrétan az alábbiak szerint realizálódott: létrejöttek a művelődési intézményekben az általános iskolai 7. és 8. osztályok, a vizsgáztatást pedig egy központi felsőoktatási intézmény tanári gárdája végezte, akik jogosultak voltak a bizonyítványok kiadására. E szisztéma szerint intenzív középiskolai osztályok is létrejöttek, ahol négy év tananyagát sűrítetten, két év alatt sajátították el. A hetvenes évek végén un. Kismama osztályok indítása terjedt el, és lett igen népszerű. Nem lehetett természetesen fetisizálni a tévé tantárgyi blokkjainak filmjeit, hiszen azok csak kiindulást, a hangulatot, egy-egy tantárgy ismeretterjesztési vázlatát adták, de kellemesen okos és vonzó hátteret biztosítottak. Az FFS például adásidőben videóra rögzítette a kisfilmeket, és a tanórákon levetítette. A tanár szerepe természetesen a klasszikus szerep volt és maradt: rögzíteni, elmélyíteni és kiszélesíteni a látottakat, legyen az matematika, fizika, kémia, történelem vagy magyar irodalom. Bár a tudás mérése és a vizsgáztatás hagyományos módon történt, ám a művelődési ház nyújtotta közeg mégis kellemesebb, oldottabb volt, mint az iskolai környezet és ez is segítette az új tanítási forma sikerét. Kapcsolatok: A stúdióvezetők – legyenek bármilyen képzettek és tapasztaltak is a szakmában – nem lehettek polihisztorok. Szükségük volt olyan szakmai tanácsadó testületre, melynek tagjai részterületek specialistái voltak, s akik segítették az írott és íratlan célok megvalósulását. Az eddig említett MTV, Népművelési Intézet, Dolgozok Esti Iskoláinak vizsgabiztosai mellett evidens módon adódott a kapcsolat olyan társintézményekkel és szervezetekkel, melyek e munka lehető legígéretesebb megvalósulását segítették. A teljesség igénye nélkül az FFS vonatkozásában meg kell említeni a TIT Természettudományi Stúdiót (a kémiai és fizikai jelenségek bemutatóját, Bakos Attilát) és a SZÁMLK intézményét Budapesten, a METESZ és a TIT helyi szervezeteit vidéken, valamint az Országos Oktatástechnikai Központot (OOK) Veszprémben. 143

SZAKMATÜKÖR 3. Az FFS mellett működő szakmai tanácsadó testület legprominensebb személyiségei voltak: V. Sütő Anna (a Főv. Tanács VB Művelődési Főosztályáról), Mihalovics Ervin és Matók Mária (a Szakszervezetek Országos Tanácsa képviseletében), Sellyei Éva (a TIT Bp-i Szervezetéből), Daly Lenke (a Főv. Pedagógiai Intézet vezető szakfelügyelője), dr. Maróti Andor (az ELTE BTK tanára, andragógus szakember), dr. Lóránt Ferenc (tanár, író, pedagógia-módszertani szakember). Fent említettek éveken át folyamatosan segítették a munkát, voltak azonban olyan munkatársak is, akiknek szerepe egy-egy feladat előtérbe kerülésével vált preferálttá. Például a gyorsolvasási kurzusok elterjedésével került a bizottságba dr. Szabó Ferenc és dr. Török Iván, vagy a tantárgycsoportos oktatási kísérlettel Magyar Edit (Újpesti Munkástovábbképző Központ), illetve a BMK-ból a fővárosi felnőttnevelési szakfelügyelő, Major Júlia. A Fővárosi Felnőttnevelési Stúdió közvetlen oktatási formái mellett speciális területeket is felkarolt. Mint már az előzőekben említettem: létrehozta a Fővárosi Népművelők Klubját, mely havi egy alkalommal közérdeklődésre számot tartó előadását kínálta egy-egy szakterület kiváló képviselőjének. Előadók voltak e programokon – a teljesség igénye nélkül: Andorka Rudolf közgazdászstatisztikus, KSH, Csoma Gyula, Orsz. Pedagógiai Intézet, Ágh Attila filozófus-politológus, Berend T. Iván közgazdász professzor, Hankiss Elemér szociológus, Juhász Árpád geológus,, a TIT Természettudományi Stúdió igazgatója, Marschall Miklós közgazdász, Montágh Imre nyelvész-retorika tanár. Az előadások nem alkottak szerkesztett sorozatot, de a tartalmi összefüggések láncolata választ adott a munkájukra igényes népművelők számára, az olyan korszerű és feszítő kérdésekre, mint a gazdaság és kultúra kapcsolata, a tudományos-technikai forradalom hatása a mindennapok kultúrájára, a társadalom rétegződése és determináltsága stb. A klubnapokat egy-egy Bartók Béla Stúdióban készült dokumentarista, szociológiai ihletésű film bemutatása is gazdagította, melyeket a mozikban nem vetítettek. Egyedi, de egymást kiegészítő előadások voltak ezek, elősegítették az önképzést, a szakmai kitekintést, a társadalomban lejátszódó folyamatok és összefüggéseik mélyebb megismerését, és élesztői voltak a másként gondolkodásnak. Most is hálával gondolok az előadókra, akik vállalták a viszonylag kis létszámú hallgatóság előtt ezeket a beszélgetéseket a FFS-ben. Be kell vallanom, intuícióimra is hallgatva, hívtam meg e jeles személyiségeket, utólag bizonyítható, hogy a megérzések sem elhanyagolhatók e hivatásban! A FFS és Pataky István Művelődési Központ kapcsolata: Az új kis intézmény egy jól működő, ismert nagy intézménybe került (Balogh Lajos igazgatása idejében). Kezdettben kapott egy irodát, és az egyik többfunkciós termet az oktatásra. Később, amikor a technikai eszközmennyiség kinőtte az irodát, szükség volt egy stúdióhelyiségre, majd egy kis raktárra is. Természetesen ahhoz, hogy a Patakyban dolgozó munkatársak befogadják az új tevékenységi formát, nem lehetett előkelő idegenként, odahelyezett idegen sejtként dolgozni. Részt kellett venni a művelődési központ munkájában is, pl. kiállítások rendezésével, esti ügyeletek ellátásával stb. Így fogadta be – fokozatosan - a Pataky „nagy testvér” a „kicsit”. Ugyanakkor országos és fővárosi felnőttnevelési -, módszertani konferenciák, bemutatók szervezése, nyomán erkölcsi sikere is származott ebből a művelődési központnak. A kezdetekben meglévő bizalmatlansági légkört rövid idő alatt felváltotta egy egészséges együttmunkálkodás. Szerves egységgé váltak: a befogadó és a befogadott. A FFS technikai felszereltsége: Az induló nagy beszerzési összeg és a fővárosi működési helyszín arra predesztinált minket, hogy videostúdiót alakítsunk ki, mely mintául szolgálhat más hasonló bázisok létrehozására. Természetesen ez 1977-ben csak műszaki bizományikon keresztül történhetett meg, hiszen ke144

SZAKMATÜKÖR 3. reskedelmi forgalomban nem voltak még ilyen gépek. SONY technikával dolgoztunk, melyről részletesen a BMK által 1986-ban megjelentett „Ismeretterjesztés” című kötetben írtam (szerk.: dr. Kövessy Erzsébet). Itt említem meg, hogy a debreceni stúdió, mely a Kölcsey Ferenc Megyei Művelődési Központban működött, a hangosított diasorok készítésére specializálódott, e tevékenység gazdája Francz Vilmos volt. Az ismeretterjesztésben ennek legalább olyan erős szerepe volt (és lenne ma is, ha lenne…), mint a mozgóképnek. Ma is állítom, hogy meg kellene tanítani az embereket állóképeket nézni, de ez az akciófilmek korszakában nagy illúzió. Mire használtuk e technikát? - elsősorban az iskolatévé adásainak rögzítésére, majd lejátszására; - különböző helyszíneke felnőttoktatási tevékenységek felvételére (pl. a váci dolgozók iskolájában), majd módszertani tapasztalatcseréken ezek lejátszására; - önálló video anyagok készítésére, melyek lehettek tanítási segédanyagok, de lehettek pl. helytörténetiek is. Így készült helyi megrendelésre a „Kőbánya” c. videofilm; - magáról a videotechnikáról készült ismeretterjesztő film, mely az operatőrök, szerkesztők számára nyújtott ismereteket. Ezt pl. a Balatonalmádiban rendezett továbbképzéseken sajátíthatták el a művelődési intézmények munkatársai; - segítette a kőbányai amatőrfilmesek munkáját is (vezetőjük Szomjas György volt); - a Pataky színpadán rögzítettük előadások próbáit, pl. Huszti Péter főiskolai osztályának munkáját, vagy a Madách Gimnázium színjátszó csoportjának (innen került pályára Görög László) előadását utólagos elemzés, a munka segítése céljából. Fenti csoportosításból is látszik a sokoldalú hasznosítás, illetve az erre való törekvés, valamint az is, hogy az új eszköz új távaltokat nyitott a művelődési intézmények különböző tevékenységi formáinak területén. A FFS technikusa 1979 decemberéig Brúz Ákos, majd 1980 és 1984 között Kovács Lajos volt. Illik megemlíteni a nevüket, hiszen ez volt a hőskor, nem kitaposott ösvényeken jártunk. (Egy adalék az ős-hőskorhoz: a hordozható képmagnó súlya 10 kg volt, plusz a gigantikus kamera.) A FFS munkáját mutatta be a „Képmagnósok, figyelem!” című sorozat egyik adása B. Nagy Tibor rendezésében, és engem, a stúdióvezetőt a „Közművelődés – közelről” c. sorozat egyik műsora, melyet Nagypál Endre rendezett. Ezek 1980.ban és 1981-ben kerültek sugárzásra. Az újdonság a televízióban is új műsorokat indított be: Horváth Ádám „Képiskola” című sorozata a használok képzését volt hivatva elősegíteni. A MTV egyik munkatársa, Hídvégi Zoltán (ma zenei szerkesztő) is segítette a stúdió tevékenységét, főként a technikai forgatókönyvek, a rendezői példány elkészítésével. Egyéb érdekesség a múltból: a FFS technikai segítségével kezdte Forgács Péter szerkesztőrendező a híres interjúsorozatot az idős Mérei Ferenc professzorral, és itt kezdett a videó-art műfajjal ismerkedni, ill. e műfaj megteremtésében részt venni Mauer Dóra képzőművész. A FFS nyomtatott információhordozót is szerkesztett és adott ki: 1978-tól évente 2 alkalommal 1000 példányban jelent meg, és országos terjesztésre került a „Katalógus és annotált bibliográfia a FFS-ben található információhordozókról” című periodikája. A felnőttneveléssel, felnőttoktatással kapcsolatos szakirodalmat a Patakyban működő 12. sz. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjtötte és dolgozta fel a FFS megbízásából. A szerény számú kiadvány mellett a már jelentősebb számú szakcikket is recenzióval ellátva tartalmazta a bibliográfia. A nem nyomtatott információhordozókról, például a tanításhoz, ismeretterjesztéshez szánt hangosított diasorokról országos kitekintéssel adtunk friss információkat, valamint itt közöltük az általunk készített vagy csupán rögzített videoanyagok jegyzékét is, melyek természete145

SZAKMATÜKÖR 3. sen kölcsönözhetőek voltak. De bekerült a bibliográfiába a z oktatáshoz szánt, a kőbányai főkönyvtárban megtalálható Super 8-as filmek jegyzéke is. A könyvtáros kollégákba is segítőkész munkatársakra leltünk. A FFS további feladati közé tartozott: a Patakyba téli népművelési gyakorlatra látogató egyetemisták fogadása és irányítása. Helyismereti, társadalomismereti, szociográfiai is volt egyben az a munka, melyet a csoportok feladatául adtunk: hangosított diasorokat kellett készíteniük a diákoknak egy-egy témakörben, illetve helyszínen. Érdekes volt összehasonlítani például a Várnegyedben és a Kőbányán készített sorokat, vagy a munkásszálláson, illetve a Rózsadombon élők környezetéről készített diákat. Nagyon tanulságos volt mindannyiunk számára a friss szemlélet. E feladatellátásában munkatársunk volt Pordány Sarolta is. Felkaroltunk olyan kezdeményezéseket is, melyek várhatóan nagy érdeklődésre tartottak számot, és innovatívak voltak. Ennek kitűnő példája a gyorsolvasó kurzusok sora, melyeket beindítottunk dr. Szabó Ferenc és dr. Török Iván irányításával (1983., 1984.). A fővárosban még a MOM-ban volt tanfolyam, s eredményeinkről Óváry István kollégával a MTV „A nyelv világa” c. műsorában számoltunk be, természetesen a projekt „szülőatyjával”, a szép emlékű Szabó Ferenccel egyetemben. Időközben a FFS munkatársi gárdája is bővült: 1981-ben Rose Gáborné Mari jött hozzánk dolgozni, és hozta egyéniségével az új tevékenységi formákat: háziasszonyok számára igényes kötőtanfolyamot indított a Fürge Ujjak Szerkesztőségének főmunkatársaival, majd beindította a Divatiskolát, mely azóta olyannyira kiteljesedett, hogy okleveles képzést nyújt, de ez már nem a FFS története, bár „vastagon” felnőttképzés. Ez időben készítettük a hétköznapok kultúrája, az ízlésformálás témakörében a sikeres „Mindennapok asztala” c. nagyszabású kiállítást a kőbányai üzemek és neves iparművészek tárgyaiból, textiljeiből, edényeiből, melynek óriási pozitív sajtóvisszhangja volt. Ugyanakkor FFS beruházással – a X. Cserkesz utcai iskolában kialakított kézműves-fazekas műhely tevékenységét erősítendő – az etyeki Csákvári Nagy Lajos – Csókos Györgyi népes és kiváló képző- és iparművész család alkotásaiból: fa-, textil-, fazekas-, báb-, népi hangszerek és fotóanyagaiból rendeztünk gyűjteményes kiállítást. A MTV „Múzsa” c. műsora egy teljes adást szánt e művészcsalád és a tárlat bemutatására. (Azért e két kiállítást emelem ki a többi közül, mivel esztétikai nevelő hatásukat a legjelentősebbnek éreztem akkor is, és most is.) A BNV-n művelődési pavilon is működött, melynek gazdája a BMK volt. Ezeken is megjelent az FFS kiadványaival, videoanyagaival. Összefoglalva a Fővárosi Felnőttnevelési Stúdió 1977-84-ig tartó tevékenységét, elmondhatjuk: A Fővárosi Felnőttképzési Szakbizottság szakmai segítségével és a Pataky Művelődési Központ nyújtotta működési háttérrel, a Művelődési Minisztérium anyagi támogatásával és a Fővárosi Tanács fenntartásával dolgozó FFS- hozzáadva természetesen a munkatársak „önerejét” is – szép sikereket ért el. Általában a felnőttnevelési stúdiók további sorsáról elmondható, hogy megtették kötelességüket, elindítottak és végigvittek valamit, amire akkor és olya módon társadalmi és egyéni igény mutatkozott. Országosan átalakultak, kisebb részt megszűntek, nagyobb részt a „megszüntetve megőrizni” elv alapján valamilyen formában tovább éltek, élnek. A felnőttek iskolái is lassan kimentek a művelődési házak falai közül, illetve átalakultak. Végül engedtessék meg nekem néhány szubjektív megállapítás: nagy öröm volt akkor, igen fiatalon ilyen innovatív munkában részt venni, bizonyítani, hogy a népművelési munka sokoldalú népművelőt kíván. Megtiszteltetésnek vettem (és ma is így gondolok erre), hogy e feladatot rám bízták, és habitusomnak megfelelő önállóságot kaptam. Ennek a bizalomnak akkor valamennyien, - a többi megyében dolgozó kollégámmal együtt – maximálisan igyekeztünk megfelelni. 146

SZAKMATÜKÖR 3.

Szabó Mária A fővárosi felnőttnevelési stúdióról (Megjelent a Felnőttnevelési Füzetek c. kiadványban, 1979-ben) Létrejött 1977. szeptember 16-án. Működési helye: Budapest X. kerület, pataki István Művelődési Központ. Irányítói: a szakmai felügyeleti jogkört a Fővárosi Tanács Művelődésügyi Főosztály Közművelődési Osztálya gyakorolja, a stúdióvezető feletti munkáltatói jogkört pedig a Pataki Művelődési Központ igazgatója. A FFS célja és feladatai: 1. Az iskolán kívüli felnőttoktatás fővárosi módszertani központjává fejlődni. Ennek érdekében: - tapasztalatokat gyűjteni a főváros művelődési házaiban, könyvtáraiban folyó felnőttoktatási munkáról: adatszerűen feldolgozni, elemezni a szerzett ismereteket - elősegíteni a jó kezdeményezések megismerését, terjesztését, tapasztalatcserék, bemutató foglalkozások szervezésével, propagandaanyagok közreadásával - kiadványokat szerkeszteni (íratni) az iskolán kívüli felnőttoktatás témakörében - kísérleteket kezdeményezni a főváros közművelődési intézményeiben a felnőttnevelés tartalmi, módszertani továbbfejlesztésére - segíteni a művelődési otthonok felnőttoktatással foglalkozó munkatársainak továbbképzését - a helyi 12. sz. Szabó Ervin Könyvtárral kötött együttműködési szerződés alapján a könyvtár részlegeként létrehoztuk a felnőttoktatási kézikönyvtárat. A témakörben annotált bibliográfiákat jelentettünk meg. - tanácsadó szolgálatot teljesítettünk a kőbányai és fővárosi nagyüzemek oktatási és közművelődési felelősei részére a felnőttoktatási formák széleskörű megismertetése céljából - audio-vizuális eszközparkot alakítottunk ki - a felnőttoktatást segítő videoprogramokat készítünk 2. Segítjük a Fővárosi Felnőttképzési Szakbizottság folyamatos és hatékony működését, a felnőttképzés különböző területei közötti koordinációs feladatok megoldását. Ennek érdekében: - gondoskodunk a Szakbizottság üléseinek előkészítéséről - jegyzőkönyveket, emlékeztetőket készítünk ezekről - gondozzuk kiadványaikat - gondoskodunk a testület rendelkezésére álló támogatási összeg rendeltetésszerű felhasználásról 3. A Pataki Művelődési Központ felnőttoktatásának gyakorlati segítése, szervezése Mindezek megvalósítása csak széleskörű kapcsolatok, társszervekkel és intézményekkel való szoros együttműködés alapján lehetséges. Kapcsolatokat építünk ki a Fővárosi Művelődési Házzal, a TIT Budapesti Szervezetével, a TIT Természettudományi Stúdióval, az Újpesti Munkástovábbképző Központtal, a Fővárosi Pedagógiai Intézettel. A tevékenységi formákról 1. A közvetlen helyi közösségekben folyó munkákról

147

SZAKMATÜKÖR 3. a) Intenzív középiskolai tanfolyam („kismama-osztály”). Magánvizsgára készít elő, a 4 évi gimnáziumi anyagot két év alatt segíti elsajátítani. 1977-től működik. b) „Mindenki Iskolája” konzultációs központ. A kísérlet kezdetétől, 1976-tól folyik. A stúdió 1977 őszén vette át, azóta folyamatosan szervezi a kőbányai üzemekben dolgozók részére. A félévi és évvégi központi vizsgák is itt bonyolódnak le valamennyi konzultációs központ számára. 2. A közvetett módszertani, továbbképző és tanácsadó jellegű tevékenység a) Felnőttnevelési Tanácsadó Délutánok A főváros 33 legnagyobb üzeme oktatási és közművelődési előadói részére szervezzük, munkájuk elméleti, elvi és gyakorlati-szervezési segítésére. Ennek keretébe zajlott eddigi programok, előadások: - A Munkaügyi Minisztérium osztályvezetője a szakmunkásképzés helyzetéről. A gyakorlati munkát mutatta be a DANUVIA oktatási osztályának vezetője. - A közművelődés és felnőttoktatás kapcsolódási lehetőségeiről és annak szükségességéről tartott előadást Maróti Andor, az ELTE népművelési tanszékének vezetője. (Kísérőfilm: „Mecénások”.) - Az Újpesti Munkástovábbképző tevékenységével ismerkedhettek meg a résztvevők egy tévé-film és az igazgatóhelyettes előadásából. b) A kerületi tanácsok népművelési csoportvezetői és a művelődési házak igazgatói részére szervezett továbbképzés során két előadás volt eddig: - Ágh Attila tartott előadást a tudományos-technikai forradalom és művelődés kapcsolatáról. - Kovács Barna, az Iskolatévé rovatvezetője, szakbizottságunk tagja a „MI” országos tapasztalatairól tartott tájékoztatót. c) A kerületi tanácsok és művelődési házak ismeretterjesztő előadói számára „Korszerű természettudományos ismeretterjesztés módszerei és formái” címmel szerveztünk programot. Ennek keretében ismerkedhettek a TIT Természettudományi Stúdiójával és a Planetáriummal.

148

SZAKMATÜKÖR 3.

Legéndy Miklósné Idegennyelvű gyermek foglalkoztató nyári táborok A Marczibányi téri Művelődési Központ Idegennyelvű Gyermek – foglalkoztató táborai 1973-tól 1988-ig működtek. A II. kerületben már évekkel előbb is voltak kezdeményezések. A tábor ötletének szülője és megvalósítója Szabó T. József tanár, aki haláláig irányítója, vezetője volt ennek a tevékenységnek. Kiteljesedését e munkának az 1973-ban megnyílt Marczibányi téri Ifjúsági és Művelődési Központ tette lehetővé, azzal, hogy alapot, tárgyi feltételeket biztosított a nagy létszámú gyereksereg foglalkoztatásához. Az évek során a kezdeti 60 főből 1500-ra növekedett a táborozó gyermekek száma. 1. Megnyugtató és biztonságos körülményeket biztosítani a gyermekek foglalkoztatásához annak ellenére, hogy nem helyhez kötött, hanem mozgó tábor volt. Az úttörőtáborok kerítéssel körülhatárolt területe helyett a gyerekek kirándultak és strandoltak, sok-sok élményt szereztek. Ez a körülmény feltételezte, hogy csak kis csoportokban lehetett megszervezni a foglalkoztatásokat. (10-12 fő tartozott egy-egy csoporthoz), amelyet képzett pedagógusok vagy egyetemisták vezettek. A gyermekek szállítását a gyülekezőhelyről oda-vissza bérelt autóbuszok végezték. 2. Megszerettetni valamelyik idegen nyelvet (hiszen két hét alatt megtanulni nem lehet egy nyelvet). A nyelvtanulás nem unalmas és fárasztó nyelvórák keretében történt, hanem játék és daltanulás közben, az így „megfertőzött” gyerekek ősztől szívesebben vettek részt nyelvoktatásban, mert egy-egy szó, kifejezés már ismerősen csengett a fülökben, és kellemes élményekhez kapcsolódott. 3. Nyújtani mindazt a gyermekek számára, amit s nyártól várnak, a vakáció minden örömét: strand, kirándulás, játékok. Nem szem elől tévesztve, hogy ez az ő nyaruk és szabadságuk. Ha az időjárás megengedte, majdnem mindig strandon töltötte az időt a tábor. Állandó telephelyünk a Pünkösdfürdői strand volt, ahol a nagy zöld terület lehetővé tette a csoportok különkülön játsszanak, szórakozzanak, de mégis áttekinthető módon. A medencéket mindig szakképzett úszómester jelenlétében kereshették fel – így 15 év alatt egyetlen baleset sem fordult elő. Ha az idő nem volt alkalmas fürdéshez, a Margitsziget különböző füves területein folyt a játék. Minden kéthetes turnus idején szerveztünk egy-egy nagyobb autóbuszos kirándulást, a velencei tó, Székesfehérvár, Királyrét szerepeltek többek közt az úti célokban. Szervezeti kérdések Évente 4 turnust szerveztünk júniustól, az iskolaév befejezésétől augusztus első két hetéig. A legnépesebb csoportok mindig az iskolai oktatás befejezése után alakultak, mert ekkor még a szülők nagy része nem lehetett szabadságon. Egy-egy turnus 2 hétig, hétfőtől szombatig tartott. A legtöbb gyermek az általános iskola alsó tagozatából került ki, de voltak felső tagozatos és óvodás csoportjaink is. A Tábor nyelvenkénti csoportosításban működött. Minden altábor élén vezető állt, akihez csoportvezetők tartoztak. Egy-egy csoportban 12 gyereknél több nem volt. Minden altáborhoz (angol, francia, orosz, spanyol) tartozott olyan középiskolás ifivezető, aki előzőleg gyermekként éveken át részt vett a táborozáson. Segítő munkájuk az altáborvezető biztos támasza volt, hisz jobban ismerték a tábor rendjét, mint egyik-másik csoportvezető tanár.

149

SZAKMATÜKÖR 3. Az évek során volt olyan altáborvezető tanár, aki gyermekként kezdte, ifiként folytatta, majd tanárként vett részt a táborozáson. A legnagyobb érdeklődés mindig az angol, a legkisebb a spanyol csoportok iránt mutatkozott. Sok szülő választotta az orosz nyelvet is, hogy az iskolai tanuláshoz ez segítséget nyújtson. A két hét részletes programját nyelvi csoportonként állítottuk össze, minden napra meghatároztuk a helyszíneket, az időbeosztást, az elsajátítandó nyelvi játékokat. Természetesen az időjárási helyzet időnként változtatásokra kényszerített, ilyenkor a készenlétben álló autóbuszok a Művelődési Központba hozták a gyerekeket, és ott folyt a játék, szórakozás. Ilyenkor mindig befűzött filmmel várta színháztermünk a csoportokat. Népszerű mese, és rajzfilmeket vetítettünk, amelyhez nagy segítséget kaptunk a Csehszlovák Kulturális Intézettől, akik egész nyárra elláttak filmekkel. Így a „mozgó tábor” résztvevői rossz időben sem unatkoztak. Minden turnus végén ünnepélyes táborzárót tartottunk, ahol a vers, a dal és a táncjáték a tanult nyelven folyt, a csoportok szereplését zsűri értékelte, a legjobb programot egy óriás tortával jutalmaztuk. A záró programokra a szülőket is meghívtuk. Pedagógusok A táborvezető és az altáborvezető éveken át ugyanazok a személyek voltak, ez a tapasztalt vezetés biztosítéka volt. A csoportvezető nyelvtanárokat az iskolákból toboroztuk, természetesen megfelelő tiszteletdíj ellenében. Ahogy nőtt a gyermeklétszám, mind több nyelvtanárra volt szükség, felvettük a kapcsolatokat a tanárképző egyetemekkel és főiskolákkal, akik elküldték hallgatóikat, és a táborban eltöltött időt szakmai gyakorlatnak ismerték el, így az eltöltött két hét a leendő tanárok számára – anyagi előnyök mellett – hasznos tapasztalatokat is nyújtott a gyerekekkel kialakítandó kapcsolatokhoz. A táborok indítása előtt tanári értekezleten ismertettük a két hét programját és a tennivalókat. Minden tanárral szerződést kötöttünk, amelyben kiemelt helyen szerepeltek a biztonsági tennivalók. Mind az utazásoknál, mind a kirándulásoknál és a játékoknál elsődleges feladat volt ügyelni a gyerekek biztonságára, testi épségére. A foglalkozások után gyerekeket egyedül hazaengedni csak a szülő írásos engedélyével lehetett. A gyerekeket 17 óráig lehetett átvenni a Művelődési Központban a csoportvezető tanártól. Mindig előfordult, hogy egyik-másik gyerekért nem jöttek időben, ilyenkor a csoportvezető tanár a szülő költségére taxival hazavitte a gyereket. Mivel a mozgó táborral súlyos felelősség hárult mind a Művelődési Központ vezetésére, mind a táborvezetőre, és továbbá minden pedagógusra, ezért szigorú biztonsági szabályokat léptettünk életbe. A biztonsági szabályok betartásával elértük, hogy 15 év alatt egyetlen gyerek sem veszett el, és baleset sem történt. Kapcsolat a szülőkkel A beiratkozásnál minden gyerektől orvosi igazolást kértünk, hogy közösségbe vihető-e. Ugyancsak a beiratkozáskor megkapták a szülők a két hét részletes programját, így mindig tudták, hol tartózkodik a gyerekük. A gyülekezés mindig a Művelődési Központ kertjében volt, ott vette át a szülőktől a gyermeket a csoportvezető, és délután ugyanott találkozhattak egymással a szülők és a gyermekek. Ilyenkor alkalom nyílt a tapasztalatok megbeszélésére: a gyerek elmondhatta, hogy érezte magát a táborban, a tanár beszámolhatott a gyerek viselkedéséről.

150

SZAKMATÜKÖR 3. Ellátás, ebédeltetés A gyerekek étkeztetéséről a programok helyszínén vagy annak közelében működő éttermekben gondoskodtunk. A Római parton a „+Bivalyos”, a Margitszigeten a Casino, a kiránduló helyeken egy-egy közeli étteremben ebédeltek a gyerekek. Minden gyerek háromfogásos ebédet kapott, aminek költsége a táborozási díjban benne volt. A Tábor indulása előtt a II. kerületi KÖJÁL igazgatójával végiglátogattuk a számba jöhető éttermeket, és az ellenőrzés alapján rendeltük meg az ebédeket. Az étteremben történő étkeztetés nevelési eredménye volt, hogy a gyerekek megtanultak kulturáltan étkezni, és ilyen helyen viselkedni. Utcai árusokhoz és fagylaltozókhoz nem engedtük a gyerekeket. Így elértük, hogy a táborozás következményeként gyomorrontás vagy egyéb betegség nem fordult elő. Szervezés, propaganda Ahogy az iskolaév a végéhez közeledett, eljuttattuk szórólapjainkat az iskolákhoz, amit az igazgatók engedélyével kiosztottak. Főleg az I., II., XII. kerületből jelentkeztek a legtöbben, de sokan iratkozta be a főváros belső kerületeiből is. Az évek során már nem a propaganda, hanem a szervezés volt a fő feladat. A beíratásnál tömegesen álltak sorba a szülők, mert a tábor jó híre megalapozott volt. Természetesen nemcsak a szülők küldték szívesen a gyerekeket a táborba, hanem a gyerekek is szívesen jöttek. A táborozás második napján már nem lehetett síró gyermeket látni, amiért ott hagyták a szülők, mert rájöttek, hogy jól érzik itt magukat. Végezetül: Még sokat lehetne írni ennyi év élményeiről, tapasztalatairól, de a legfontosabb célul kitűzött három feladatot teljesítettük: 1. Biztonságos foglalkoztatás 2. Nyelvtanulás iránti érdeklődés felkeltése 3. A nyár, a szabadság örömeinek biztosítása Ezért volt évek hosszú során sikeres és népszerű a Marczibányi téri Művelődési Központ Nyári Idegennyelvű Gyermekfoglalkoztató Tábora.

Legéndy Miklósné Szaktáborok 15 éve (Megjelent a Budapesti népművelő – 1981/4-es számában) 15 éves évfordulóját ünnepelte a Nyári Idegennyelvű Szaktábor a Marczibányi téri Művelődési Központban. A 15 éves munka tapasztalatairól és eredményeiről rendeztek júliusban háromnapos tudományos ülésszakot és módszertani tapasztalatcserét. A vendéglátó intézményen kívül a megrendezésben részt vett a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Osztálya, a TIT Országos Szervezetének Gyermek Nyelvoktatási Bizottsága, valamint a Népművelési Intézet. A tanácskozás első napja a gyermek idegennyelvi oktatás legújabb külföldi és hazai eredményeivel foglalkozott. Erről vitaindító előadást dr. Dezső László, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Általános Nyelvészeti Tanszékének vezetője tartott. A II. kerületi Művelődési Központ nyári idegennyelvű oktatásának eredményeit és tapasztalatait a művelődési központ igazgatója és Szabó Tamás József táborvezető tanár ismertették.

151

SZAKMATÜKÖR 3. Az elmúlt 15 év során alakultak ki e foglalkozási forma fő módszerei. Ezek egészen mások, mint bármilyen iskolarendszerű, vagy tanfolyamjellegű nyelvoktatás módszerei. Itt a fő forma a játék, a szórakozás, a strand, a kirándulás, tehát mindaz, ami a gyermek számára a nyarat, a vakációt jelenti. Soha nem lehet szem elől téveszteni, hogy csak ezen az úton lehet lekötni a gyermekek figyelmét, és ezen a módon sajátos eredményeket is el lehet érni, pl. a beszédkészség fejlesztésében. A tanácskozás fő témája volt a játék, mint módszer. A II. kerületi eredmények és tapasztalatok mellet, a legtöbb korreferátum és hozzászólás is ezzel a kérdéssel foglalkozott. Ahhoz a felismeréshez már mindenki eljutott Magyarországon, hogy valamilyen idegen nyelv ismerete szükséges. Viszont az elsajátítás eredményes módszerei nagyon nehezen alakulnak ki. A tanácskozás résztvevői azért tartották igen figyelemre méltónak a Marczibányi téri Művelődési Központ 15 éves munkáját, mert olyan módszert alkalmaz a nyelvoktatásban, ami a gyermekek számára vonzó. Természetes, hogy azokban a kéthetes turnusokban, amelyeket nyáron szervezni szoktak, nem lehet elsajátítani egyetlen nyelvet sem. Viszont meg lehet szeretni, meg lehet szokni az idegen szavak hangzását és fel lehet kelteni a gyermek érdeklődését a nyelvtanulás iránt. Nem mindegy, hogy milyen szituációban találkozik először egy idegen nyelvvel a gyermek. Ha ez a találkozás szigorú tanítási óra keretében történik, olyan ellenérzést válthat ki, ami a további nyelvtanulásnak gátjává válik. De ha ez a találkozás egy vidám, nyári nap programja keretében, játékos formában, pajtások körében történik, - kellemes emlék tapad a nyelvtanuláshoz és ez az érzelmi kötődés a későbbiekben megkönnyíti a nyelvtanulást. Tehát a játék, mint módszer a gyermekkorban a legjobb lehetőség a nyelvtanulási igény felkeltésére. A tanácskozás résztvevői a második napon megtekintették a különböző helyeken folyó gyermekfoglalkozásokat. Jártak a Hűvösvölgyben, az Annaréten, Pünkösdfürdőn, és részt vettek a gyermekek játékaiban. A meghívottak elismerően nyilatkoztak a látottakról, és remélhetőleg a bemutatott tapasztalatokat, módszereket a saját munkahelyükön is alkalmazni fogják. A tanácskozáson nagy számban vettek részt mind a fővárosi, mind a vidéki közművelődési intézmények munkatársai. Élénk érdeklődéssel kísérték a gyermekcsoportok indítását, foglalkoztatását, étkeztetését és visszaérkezésüket a Marczibányi téri központba. A vendéglátó intézmény felajánlotta, hogy tanári segédkönyvekkel, a kéthetes turnusok programjavaslataival segíti e foglalkozási forma elterjedését. Ez annál is fontosabb, mert sokkal nagyobb a szülők és gyermekek igénye, mint amennyit a II. kerület fogadni tud. Évek óta 6-800-ra rúg azoknak a gyerekeknek a száma, akiket helyhiány miatt el kell utasítani. Így is egyes turnusok gyermeklétszáma megközelíti, sőt meghaladja az 1000 főt, márpedig a tábor mozgó jellege szükségessé teszi az áttekinthető létszámot. A gyerekek felügyeletét és foglalkozását szakképzett pedagógusok irányítása mellet, kötelező nevelési gyakorlatukat teljesítő tanárjelöltek látják el. A háromnapos tanácskozáson részt vettek a küldő egyetemek képviselői is. A nyelvtanítás a táborszerű gyermekprogram biztosítása mellett komoly funkciót tölt be a II. kerületi Művelődési Központ az egyetemisták nevelési gyakorlatának szervezésében is. E tevékenységet jelentőségéhez méltó elismeréssel értékelik a budapesti, a debreceni és a szegedi tudományegyetemek, valamint azok a tanárképző főiskolák, amelyek együttműködnek a művelődési központtal. A tanácskozás harmadik napjának programja kerekasztal beszélgetés volt, ahol dr. Szépe György, az MTA Nyelvtudományi Osztályának vezetője és dr. Tálasi Istvánné, a TIT Gyermek Nyelvoktatási Munkabizottságának vezetője kezdeményezte az eszmecserét. Általános vélemény volt, hogy a hazai nyelvoktatás módszereit fejleszteni kellene és jobban közelíteni a napi élet gyakorlatához. A gyermekek életkori sajátosságait jobban figyelembevevő módszerek általánosítására lenne szükség. Ennek egyik jó lehetősége a II. kerületi Művelődési Központ játékos nyári tábora.

152

SZAKMATÜKÖR 3. Hasznos és jó kapcsolat alakult ki a Magyar Tudományos Akadémia és a tábor között. Az elmúlt évek során több felmérés folyt a nyelvi csoportokban, amelyek feldolgozása sok hasznos felismerésre vezetett. A gyakorlat és a tudományos kutatás ilyen közvetlen kapcsolata kevés helyen valósult még meg. A háromnapos találkozó egészében véve igen hasznosnak értékelhető. Bemutatott néhány jó módszert és egy immár bizonyítottan eredményes formát, amely mind a nyári vakáció hasznos eltöltésére, mind a nyelvtanulás iránti igény felkeltésére hasznosnak látszik. Hozzájárult, hogy közvetlen kapcsolat alakuljon ki a nyelvoktatásban érdekelt különböző tudományos, oktatási és közművelődési intézmények között. Felhívta a közművelődési intézmények munkatársainak figyelmét a gyermekek nyári foglalkoztatásának lehetőségére, és ezzel a téma iránt orientálni próbálta a közművelődési intézményeket. Reméljük, hogy a jó példa hatásos lesz, és az 1982. év nyarán mind a fővárosban, mind országszerte a művelődési otthonokban is szaporodnak majd a gyermekek játékos foglalkoztatását szolgáló hasznos rendezvények, egész napos táborjellegű programok. Így nemcsak az a 2800 gyermek részesül e lehetőségekből, akiket évente a II. kerületi Művelődési Központ fogad, hanem megsokszorozódik ez a lehetőség, és minden szülő, aki be akarja íratni gyermekét a nyelvi táborokba, helyet talál. A tanácskozás nyomán a Magyar Televízió A nyelv világa című sorozata keretében szintén foglalkozott mind a tanácskozással, mind a tábor munkájával. A tv által nyújtott széles nyilvánosság szintén elősegíti, hogy e hasznos kezdeményezés és annak 15 év során felgyülemlett gazdag tapasztalatai közkinccsé váljanak és sok gyermek számára nyújtsanak hasznos és kellemes szórakozást a nyári időszakban.

Varga Tamás A Módszertárról (Részletek a Stúdió a módszertárról című kiadványból, megjelent 1979-ben)

Egyre inkább kiderül, hogy klubjainkban és bármilyen más művelődési-kommunikációs térben nem pusztán programok szervezésére kell hangsúlyt fektetni, hanem az adott közösség problémáira. Ez a közösség a potenciális klubtagság, a környék teljes fiatalsága, az üzem teljes fiatalsága. E tágabb közösség problémái általában nem olyanok, amelyek megoldását hagyományos művelődési programokkal elő lehet segíteni. A klub csak akkor lesz otthona, ha róla van szó. Ha felismerjük a mindennapi élettevékenységben megfogalmazódó fantasztikus művelődési lehetőségeit, és ha tevékenység- és problémamegoldó lehetőségekkel érzékenyen reagálunk, akkor róluk lesz szó. Ebben benne lehet a kultúra egésze. Ebből a klubban annyi és olyan jelenik meg, amilyen az adott ifjúság problémastruktúrája. Elképzelésünk szerint beletartozik az öltözködés, a család, a szerelem, a gyerek, a szexualitás, a tánc, a művészetek, a tudomány, a tárasági kapcsolatok stb. Ha így közelítünk hozzájuk, ott lesznek, mert nekik fontos, mert érdekük, mert róluk van szó, mert otthonuk a klub. Ezt a munkát természetesen nem lehet csak ismeretterjesztő előadókkal, szakkörvezetőkkel megoldani. Olyan közvetítéseket kell létrehozni, amelyek állandóan, vagy az adott időben természetesen rendelkezésre állnak. Ezeket kell egyre inkább kidolgozni, és használhatóvá tenni. A most kialakuló módszertárak ezt szeretnék elősegíteni. Még gyermekcipőben járnak. De nő a gyerek és a cipő is. 153

SZAKMATÜKÖR 3. A Módszertár feladata: a budapesti klubvezetők részére információ és szakmai alapanyag biztosítása, ismerkedési és továbbképzési centrum, üldögélő- és olvasóhelyiség, stúdiósok képzési tere. Ez egy vázlatos megfogalmazás, nincs benne pontosan minden, mégis – így is – ezernyi tevékenységet takar. Hiszen az információnyújtás nem abból áll, hogy elmondjuk milyen diáink vannak! Hanem abból, hogy meg lehet nézni! Nem beszélni akarunk a komolyzenei gyűjteményünkről, hanem azt akarjuk, hogy hallgassátok! A továbbképzés necsak azt jelenti, hogy tanfolyamok, előadások lesznek, hanem eszmecserék, bemutató foglalkozások, gyakorlati útmutatók. Ezek alapján a következő tevékenységfajtákra kellet felkészülnünk: kötetlen klubfoglalkozás, előadás, vetítés (dia, vagy film), magnetofonhallgatás (zene, vagy szerkesztett műsor), különböző hanganyagok kiváló minőségű átjátszása klubok részére, stúdió, stúdiós tanfolyam (6 munkahelyen egyszerre folyó gyakorlati tevékenység), dokumentumtár könyvek, diák, lemezek és szalagok tárolása, három ember számára munkahely. A könyvtár Állománya szinte kizárólag ismeretterjesztő- vagy szakirodalomból áll, hiszen feladata, hogy elméleti alapot adjon a mindennapi klubos gyakorlat számára. A lemeztár Bármilyen programról is legyen szó, szinte elképzelhetetlen hangzóanyag nélkül. A közvetlen prózai és zenei műsorokon kívül például az amatőr film is tartalmasabb zenei aláfestéssel, élénkebb a politikai vitakör is egy odaillő felvétellel stb. A szalagtár Szalagtárunkat minél szélesebb skálán szeretnénk fejleszteni. Nem a gépies szolgáltatás a cél, hanem segíteni akarjuk azoknak a klubvezetőknek és klubtagoknak a munkáját, akik saját ötleteikkel, elképzeléseikkel is hozzá akarnak járulni a klub programjának bővítéséhez, színesebbé tételéhez. Régi felvételeink: popzenei áttekintés

1955-1962-ig, 1962-1968-ig; popzene; a beat stílus, reprezentatív előadói 1968-1972-ig; popzene; folk - ipari dalok, latin-amerikai, angol, amerikai folk, folk - beat-népzene; szlovák, orosz népzene, népdalok, orosz cigánydalok; magyar városi népzene, pol-beat, folk - beat; díjnyertes amatőr hangfelvételek (Wilpert Imre); a „Volt egyszer egy vadnyugat” című film teljes zenéje. Az újdonságok Újságállományunkat igyekeztünk úgy összeválogatni, hogy minél szélesebb skálájú érdeklődésnek megfeleljen, ugyanakkor a szakmai tájékozódás lehetőségét teljes egészében biztosítsa. Kultúra és Közösség Népművelés és a Látóhatár

154

SZAKMATÜKÖR 3. -

Társadalmi Szemle Magyar Filozófiai Szemle Szociológia Ezermester Rádiótechnika Delta Élet és tudomány Természet világa Filmkultúra Film- Színház- Muzsika Mozgó Világ Ifjúsági Magazin Magyar Ifjúság

Diatárunk Az emberi élet valamennyi területéhez kíván képi élményt, ismeretet adni. Az alapvető tevékenységek körébe tartozó témák – öltözködés, étkezés, berendezés – és díszítés, szexualitás, házasság, gyermeknevelés, a részben munka jellegű, félszabadidős tevékenységek – házépítés, barkácsolás, kézimunka, autózás, motorozás – társadalmi-politikai közösségi élettel, a testkultúrával kapcsolatos témák képi megközelítésére éppúgy törekszünk, mint a művészeti témák feldolgozására. Alapelvünk, hogy ne egyes képeket, hanem az egyes témákat feldolgozó elemző sorozatokat készítsünk. Természetesen a sorozatok darabjaiból tetszőlegesen is válogathattok, önálló sorozatokat hozva létre. Az emberi szervezet Fájdalom nélküli szülés Amit az alkoholról tudni kell Családi ház – építés Barkácsoljunk I-III. vízvezeték szerelés, festés, villanyszerelés, üvegezés Népi hímzések Ismerkedés az autóval Csillagok világa Modern festők Magyar képzőművészet Kiállítás és játéktár Jó lenne, ha képzőművészeti foglalkozásaikat képanyaggal, jó minőségű reprodukciókból rögtönzött kiállítással tehetnék élményszerűbbé! Ezeket az anyagokat kérés szerint vándoroltatni lehetne a klubok között. A klubokban nagy lehetősége van a közös játéknak, de kevés a jó játék! Így nem lehet csodálkozni, hogy a jelenlegi választék nem képes kiszorítani az asztali focit, a rexet. Megpróbáljuk felkutatni és megvásárolni a kapható jó játékokat, de ezentúl új, elsősorban logikai és esztétikai ízlést formáló játékokat készíttetni is fogunk. Nem zárt programot kínálunk nektek, amelyre vagy eljöttök vagy sem, hiszen a MÓDSZERTÁR lényege pontosan az együttműködésben van. Ha csak egyetlen részterületen, mondjuk például a kölcsönzésen vagy az információ-átadásban tudunk együttműködni, mindannyiunk közös kudarca lesz, mert elvileg minden lehetőségünk adott arra, hogy a tevékenységi lehetőséget „végtelenül” differenciáljuk.

155

SZAKMATÜKÖR 3. Mi tehát a MÓDSZERTÁR? TALÁLKOZÓHELY! Találkozunk hetente háromszor a Módszertani Napokon! Célunk, hogy kialakuljon egy rendszer, amelyben a beérkezők egymást megismerhetik, gondjaik nyitottá válnak, megoldásukon közösen gondolkozunk. Ebben az esetben nem biztos, hogy minden kérdésben a Módszertár munkatársai állnak majd rendelkezésre – az egymás munkájába való bekapcsolódásra nyílna lehetőség, s optimális esetben a beérkezők egyszerre használnák ki mindazt, amit a Módszertár tud. Tegyünk egy képzeletbeli próbát! A nagyobb teremben meghallgathatjátok a stúdió legújabb felvételeit, műsorait, az új lemezeket; egy automata diavetítő nonstop vetíti a diatár anyagát; a stúdióban műsorszerkesztés folyik; a „nagy” teremben egy képzőművészeti anyag összeállításán dolgoznak; mások a vándorkiállítás anyagából válogatnak; a sarokban két klubvezető vitatkozik – tehát több kis munkacsoport dolgozik egy időben. A Módszertani Napokon technikai ügyeletet is tartunk. A hét két napján lehet elvégezni az átjátszásokat, kölcsönzéseket, a harmadik napon pedig műsorszerkesztő segítségével készíthetitek el műsorotokat. Ezeken a napokon kerülhetnek megvitatásra, elemzésre problémáink, ezeket esetleg meg is hirdetjük majd, hogy a hasonló gonddal küszködők is bekapcsolódhassanak a munkába. Képzési Műhely! A Módszertár legfontosabb tevékenységének a különféle képzési formák bevezetését tartjuk. Azok a klubvezetők, akik a tanfolyami anyag valamely területén – művelődéselmélet, szociálpszichológia stb. – kívánnak elmélyedni, kiscsoportokban tovább képezhetik magukat, s ehhez szakmai segítséget, irányítást is kaphatnak. A klubok „kulcsfigurái” a stúdiósok és a diszkósok. Ők még a leglanyhább érdeklődési közegben is vonzó tevékenységet folytatnak, s ez tartalmas és előremozdító is lehet – kellő felkészültség birtokában! Ezért szervezünk stúdiós és diszkós tanfolyamokat. Az általános technikai tanfolyam meghirdetésénél főleg a technikai felkészültséggel nem rendelkező klubvezetőkre, klubosokra gondolunk, akik az alapvető audio-vizuális eszközök működésével és kezelésével ismerkedhetnek meg. A vetítőgépész-tanfolyam résztvevői a 8 és 16 mm-es filmvetítők kezelési technikáját sajátíthatják el. A technikai tanfolyamok résztvevői automatikusan tagjai lesznek a Módszertár kölcsönző hálózatának, ugyanis csak azok a klubok vihetnek el technikai eszközöket, ahol a szakszerű kezelés feltétele biztosított. Valamennyi lehetőségre a tervezők nem gondolhattak, de együttműködésünk során kibontakoztathatjuk!

156

SZAKMATÜKÖR 3.

Szerzők, szerkesztők, információadók B. Tóth László - zenei szerkesztő Tanulmányok: MLEE, Munkahelyek.: Rádió- és tv-műszerész, a Fővárosi Művelődési Ház magnósklubjának alapító tagja, előadóművészi működési engedéllyel. Lemezlovas 1976-81 külsős, majd 1981-a Rádió zenei szerkesztő munkatársa. Saját műsorokat szerkeszt, 1984- a Poptarisznya műsorvezetője, tv-műsorai: Egymillió fontos hangjegy, Rockstúdió. 1989- a Calypso 873 Rádió főszerkesztője, 9 nagylemeze jelent meg. (Ki kicsoda)

Cs. Szabó Mária – népművelő, kulturális menedzser Harminc éve szerezte a főiskolai népművelő-könyvtár szakos diplomát. Fiatal népművelőként a II. ker. Tanács Népművelési csoportján dolgozott. Intézményi gyakorlatot a Pataky István Művelődési Központban szerzett, itt 1977-től 1984-ig volt a Fővárosi Felnőttnevelési Stúdió vezetője. Közben elvégezte az esztétika szakot, majd megszerezte a bölcsészdiplomát a közművelődési kiegészítő szakkal. Államigazgatási alapvizsgát tett az V. kerületi Művelődési osztály munkatársaként. Két évig a TIT Természettudományi Stúdió igazgatóhelyettese volt. Elvégezte az ELTE-n a felsőfokú kulturális menedzserképzőt. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának közművelődési szakértője. A Budapesti Népművelők Egyesülete elnökségének tagja tíz éve. 1998. Szeptembertől irányítja a Budai Táncklub munkáját. A II. ker. Önkormányzat 2001-ben Polgármesteri Dicsérő Oklevéllel ismerte el tevékenységét. 2002-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Miniszterétől Bessenyei György-díjat kapott.

Drucker Tibor – történész, népművelő Tanári diplomáját az ELTE Történelemtudományi szakán szerezte. Életútja során volt a Hadtörténeti Intézet munkatársa, a csepeli Acélmű kulturális felelőse, 1956tól öt esztendeig a Csepeli Munkásotthon igazgatója, majd a Népművelési Intézet módszertani osztályának vezetőjeként részt vett a megyei és járási módszertani központok létrehozásában. 1963-tól 1972-ig az FMH igazgatója. Vezetése alatt jött létre a Folklór Centrum, bontakozott ki a Ház módszertani tevékenysége. Három hónapos UNESCO ösztöndíjjal tanulmányozta a Skandináv országok népművelői munkáját. 1972-től a magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének főtitkára, majd 1990-től – 1991-ig a Könyvértékesítő Vállalat, a TÉKA igazgatója. Könyves tevékenysége közben három évig a népművelők bizalmából elnöke a Magyar Népművelők Egyesületének. Tanulmányai és cikkei jelentek meg a szakmai lapokban. Részt vett Csepeli múltjának, a csepeli munkásmozgalomnak a feldolgozásában, és megírta a Csepeli Munkásotthon krónikáját. A Demény mozgalom igazi értékeinek feltárásában végzett tevékenységét a Demény Pál Emlékéremmel, szakmai és társadalmi munkásságát több kitüntetéssel, 1991-ben, nyugdíjba vonulásakor a Magyar Köztársaság Csillagrendjével ismerték el.

Érdiné Csaplár Katalin - népművelő 1967-ben szerez diplomát az ELTE BTK történelem-népművelés szakán. Első munkahelye a Goldberger Klubkönyvtár volt, ahol háromévi igazgatói beosztás után kerül a Fővárosi Művelődési Házba, főelőadóként. Munkakörébe tartozik az Illés klub, a Magnós klub, az amatőr színjátszó mozgalom /az országos találkozók létrehozása / a Társastánc klub. 1974-től az Országos Közművelődési Tanács Titkárságának munkatársa. 1977-1979-ig a Népszínház művészeti főtit157

SZAKMATÜKÖR 3. kára, majd a Művelődési Minisztérium munkatársa. Korengedménnyel, 1996-ban minisztériumi főtanácsosként mentem nyugdíjba. Azóta Dunaharasztiban él, amatőr állatvédőként.

Dr. Galwitz Ferenc - művészettörténész Tanulmányok: Pázmány Péter Tudományegyetem (művészettörténet, régészet, keresztényrégészet szak) 1948 bölcsészdoktorrá avatás. .Szakmáim: esztergályos segéd, tárgyrestaurátor Munkahelyek: 1942-1952 Galwitz testvérek cég műesztergályos, pipakészítő, 1952-53: Kiállítástervező és Kivitelező Vállalat, modellező, 1953-57: Fővárosi Óra- és Ékszeripari Vállalat, restaurátor, 1957-168: Fővárosi Képzőművészeti Vállalat, porcelán restaurátor, 1963-1982: Fővárosi Népművelési Tanácsadó és Szakszervezetek Egressy Gábor Klubja, művészeti előadó, ebből alakult a Fővárosi Művelődési Ház, művészeti előadó, később művészeti főelőadó 1963-ban kerül, mint művészettörténész a Fővárosi Népművelési Tanácsba és az Egressy Klub intézménybe művészeti előadóként. Feladata- a szakreferensekkel és a szakmai szakbizottságokkal együttműködve - a budapesti képzőművészkörök, fotókörök, amatőrfilmes klubok összefogása, látogatása, irányítása, pályázatok, kiállítások, szakmai előadások, rendezvények, szakmai továbbképzések, vezetői tanfolyamok, amatőrfilmes fesztiválok, szemlék szervezése és rendezése. Ez irányú – budapesti szintű – munkája szoros kapcsolatban volt a Népművészeti Népművészeti Intézet országos hatókörben dolgozó képzőművészeti, fotós és filmes munkatársaival. A munkáját könnyítette szakmai érdeklődése mellett grafikusművészi tehetsége is. Szakterületeiről tudományos alapossággal adatgyűjteményt is készített. Munkásságom jutalmául előbb KISZ Ifjúsági plakettet, később Miniszteri Dicséret kapott, 70 éves születésnapjára: „Népművelésért 93” plakettel tüntetik ki. Ma, közel a 80. Születésnapjához, még mindig kapcsolatban van a szakterületeivel – benne él a képzőművészeti, fotós, filmes világban.

Gyenes Zsuzsa – tanár, művelődésszervező 1998-ban az ELTE Tanárképző Főiskola Karán, 2001-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett némettanár és művelődésszervező, valamint szociológus diplomát. A Budapesti Művelődési Központ munkatársa, képzési és nemzetközi területen dolgozik. Önkéntesként a Civil Rádióban szerkesztői és műsorvezetői feladatokat lát el, s részt vesz a Közösségfejlesztők Műhelye munkájában.

Illés Klára - népművelő Tanulmányok: 1972. Közgazdasági érettségi, gép- és gyorsírói képesítés, 1977: ELTE BTK középiskolai magyar tanár - népművelő, 1989: B kategóriás színházrendezői tanfolyam elméleti vizsgái, 2000: C típusú középfokú német nyelvvizsga. Munkahelyei: 1977-79. Állami Déryné Színház-Népszínház, 1979-1993.népművelő Kosztolányi Művelődési Otthon, IX. kerületi Művelődési Intézmények Igazgatósága szakterülete a Budapesti Diákszínjátszó Bázis vezetése, 1993-tól a Ferencvárosi Művelődési Központ igazgatója, 1999-től az FMK és Társintézményei (Dési Művelődési Ház, Pincegaléria, Helytörténeti Gyűjtemény, József Attila Emlékhely, Közösségi Ház) igazgatója. 2000-től a Magyar Mozgókép Rendezők Céhe ügyvivő titkára. Kitüntetések: 1982. Szocialista Kultúráért 1991. Népművelésért 2001. Bessenyei György díj.

Halmos Béla - népzenekutató Tanulmányok: BME Építészmérnöki Kar, 1965-70, Erkel Ferenc Áll. Zeneiskola Gyula, MTA Zenetud. Int. (aspirantúra) É: 1970-72, 1979-82 a Városépítési Tud. És Tervező Intézet városrendező építészmérnöke. 1969-népzenei előadóművész, 1969-74 a Sebő-Halmos duó, 1974-79 a 158

SZAKMATÜKÖR 3. Sebő-együttes tagja, 1972-79 a Vegyipari Dolgozók Szakszerv. Bartók Táncegyüttes zenekarvezetője, 1972-73 a 25. Színház tagja. A táncházmozgalom egyik elindítója és első prímása, a Sebőegyüttessel szinte minden európai országban, az USA-ban, Kanadában, Kubában és Japánban szerepelt. 1976- a „táncházi zene” oktatója (hegedűtanár, tanfolyamok szervezése, és vezetése). 1972- népzenegyűjtéssel, népzenekutatással foglalkozik, 1982-ig a Zenetudományi Intézet külső munkatársa, 1982-85 aspiráns, 1985- tudományos munkatárs. 1990-92-ben a Táncházi Kamara elnöke. A zenetudományok kandidátusa (1985). A népművészet ifjú mestere (1973), SZOT-díj (1976), Állami Díj (1985), Magyar Művészetért Díj (1989). Fő művei: publikációk, szakcikkek, népzenei hanglemezek, Ádám István és bandája (monográfia). (Ki kicsoda)

Kelemen Árpád – művelődésszervező, kulturális menedzser 1978 óta az Újpalotai Szabadidő Központ munkatársa, 1987-től az intézmény vezetője. Művelődésszervezőként végzett a berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, kulturális menedzser szakképesítést szerzett a KKDSZ Akadémián. Egyéb szaktanfolyamai: filmklub- és filmvita vezető, videofilm készítő. A lakótelepi közművelődésben eltöltött több mint két évtized alatt számos szakterülettel – propaganda, filmes programok, együttműködés civil szervezetekkel, felnőttoktatás, Információs Iroda működtetése, nagyrendezvények szervezése – foglalkozott. Szerkesztőként és műsorvezetőként részt vett a XV. kerületi Közösségi TV munkájában. Több helytörténeti témájú filmet rendezett. Alapítója és felelős szerkesztője az Újpalota 2000 c. közéleti-kulturális folyóiratnak. Megalakulása óta munkatársa a Civil Rádiónak.

Kővágó Sarolta dr.- muzeológus, tanár Tanulmányok: Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem-rajz szak, ELTE BTK történelem szak, bölcsészdoktorátus, kandidátusi fokozat. Tu: Párizs, Moszkva, Leningrád, Róma, Varsó, Prága, Bukarest (muzeológiai kiküldetések, kiállítás-rendezés). Munkahelyek: Esztergomban a Balassi Bálint Általános Iskola tanára, majd az Ifjúsági lapkiadó Vállalat szerkesztője. A Nemzetközi Előkészítő Intézetben tanársegéd, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban főmuzeológus. Az ELTE BTK Közművelődési Tanszék adjunktusa. A Magyar Rádió hangarchívumának lektora, a Kaposvári Egyetem Csokonai Vitéz Mihály Pedagógiai Főiskolai kar tanára. Fő művei: A magyar történelem nagy alakjai I-IV. VIII. füzet (Reflektor Kiadó, 1986-87), Kapudöngetők (irodalmi válogatás, Népszava Kiadó, 1989), Egyháztörténeti szöveggyűjtemény (Kaposvár, 2000). Tudományos Tagság: Magyar Történelmi Társulat, Pulszky Társaság-Magyar Múzeumi Egyesület tagja, Pécsi Akadémiai Bizottság Tudomány és Technikatörténeti és Közművelődési Munkabizottság.

Kővágó Zsuzsa tánckritikus-tánctörténész A Maácz László főszerkesztésével jegyzett „Táncművészet” folyóirat belső munkatársa 19811986-ig. 1986-1988-ig a Magyar Táncarchívumnál dolgozott rokkantnyugdíjazásáig. 1979-től napjainkig 400 kritikája-tanulmánya jelent meg hazai- és külföldi társulatok bemutatóiról, fesztiválokról. 1979-től a Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozatának és jogutódjának a Magyar Tánctudományi Társaságnak tagja. Kutatási területe: Millos Aurél alkotói munkássága, a magyar néptánc mozgalom helye és szerepe a magyar művelődéstörténetben. Több Tánctudományi Tanulmány(ok) szerkesztője és tanulmányok szerzője. 1991-től a Talentum Nemzetközi Tánc- és Képzőművészeti Szakiskola tánctörténet tanára. 1998-tól óraadó tanár a

159

SZAKMATÜKÖR 3. Magyar Táncművészeti Főiskolán, 2002-től ugyanitt adjunktusi kinevezéssel tanít tánctörténetet és táncesztétikát.

Legéndy Miklósné Tanulmányok: ELTE magyar-történelem szakán, mint középiskolai tanár végez, népművelési területen dolgozik 1955 óta. Munkahelyek: Először a XII. kerületi Tanács népművelési csoportvezetője, majd 1958-tól a Magyar Népművelési Intézetnél a városi művelődési házak módszertani szakelőadójaként dolgozik. 1970-ben a II. kerületi Tanács népművelési csoport vezetője. 1973-tól az akkor felépült Marczibányi-téri Művelődési Központ igazgatójává nevezik ki. Ezt a feladatot 1988-ig látja el. Arra törekszik, hogy a sokarcú kerület sokrétű művelődési igényeit elégítse ki. Marczibányi téri hangversenyek (Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Perényi Miklós koncertjei). Itt kezdte pályafutását a nagysikerűvé vált Kaláka Együttes. A gyermekek szabadidős foglalkoztatására különös gondot fordít az intézmény. Az itt leírt Nyári Idegennyelvi Gyermektábor mellett itt vezetik be fővárosban elsőként Családi Vasárnap délelőttöket. Nagysikere volt a Budai Kutyavásároknak és a „Pop – Tarisznya” diszkónak. Kitüntetései: az 1980-ban kapott „Kiváló Népművelő” és az 1988-ban kapott Munkaérdemrend ezüst fokozata. Nyugdíjazása óta a Közszolgálati Dolgozók Klubját vezeti, mert vallja, hogy egy népművelő sohasem tud elszakadni a pályától.

Markovits Zsuzsanna – népművelő, tanár 1957-ben végezett az ELTE Történettudományi karán mint történelem tanár. A közművelődési szakosítót 1970-ben végezte. 1962-ben került a Csili Művelődési Központba, mint a gyermekszabadidős tevékenység szervező. (Itt jött létre először közintézményben német nyelvű óvoda). 1964 végén az FMH létrejöttekor átjött a SZOT Művelődési Házba, ami része volt az FMH-nak. Kezdetben itt a hátrányos helyzetű gyermekek természettudományos szakkörének laboratóriumának létrehozásában, (elsőként jött létre ilyen Budán, az OKT. támogatásával).vállalt szerepet. Majd a gyermekek közötti és az ifjúsági klubok munkája tartozott hozzá. Az 1960-as évek végén a Folklór Centrummal bővült a munkaköre. 1972-től, mint az intézmény helyettes vezetője a XI: kerületre irányuló munkájával foglalkozik. 1974-től általános helyettesként irányítja a ház nagy budapesti és országos rendezvényeit. Részt vesz a Folklór Centrum, majd később a budapesti színházak FMH-ba településének, működtetésének munkájában. 1985-ben az FMH-ból megy nyugdíjba. Nyugdíjasként a könyvszakmában helyezkedik el, mint szakkönyvtáros, 1999.

Máté Lajos - színházi rendező Tanulmányok: Pázmány Péter egyetem magyar-angol-német szak. Munkahelyek: A Művész Színházban aktíva, súgó, ügyeletes rendező 1949-1957. Apáthy Imre és Fábry Zoltán mellett a főiskolával párhuzamosan segédrendező a Nemzeti Színházban, a Magyar Néphadsereg Színházában (ma Vígszínház). Vizsgarendezése 1957 tavaszán a József Attila Színházban volt. Majd rendező Győrben és Békéscsabán. Mintegy 60 rendezés után felhagy a „profi” rendezéssel és 1972-ben a Népművelési Intézetbe (ma Magyar Művelődési Intézet) került, ahol amatőr színjátszás ügyeivel foglalkozott: szervezés, tanítás, zsűrizés. 1973-ban az Intézet tagja lett az Amatőr Színházak Nemzetközi Szövetségének, ahol ő képviselte a magyar amatőrizmust. 1975-91-ig választott tagja lett az elnökségi tanácsnak. Ebben a minőségben szervezte a kazincbarcikai ifj. Horváth István fesztivált nemzetközi fesztivállá. Nyugdíjaztatása után továbbra is vezetett tanfolyamokat, kurzusokat.

160

SZAKMATÜKÖR 3. Mészáros Emőke – bábtörténész, főiskolai oktató Tanulmányok: Érettségi után óvónői diploma, 1965. ELTE Btk. magyar irodalom – pedagógia szak, 1975. - alapfokú könyvtáros (1969), - restaurátor (1970), B. kategóriás bábjátékos oktató (1978). Nyelvtudás: német (felső fok), angol, eszperantó (alapfok). Munkahelyek: VATUKI, könyvkötő műhely (1965), Verkehrsmuseum, Dresden (1966-67), Petőfi Irodalmi Múzeum: 1967-től restaurátor, 1975-től múzeumpedagógus, 1977-től muzeológus. Országos Színháztörténeti Múzeum Bábgyűjteménye 1978-98. muzeológus. Külső munkatársként bábmódszertant, irodalmat tanít több pedagógiai főiskolán, egyetemes és magyar bábtörténetet oktat a báb-színész-képzés területein. AZ UNIMA tagja 1967-től. A Pedagógia Társaság tagja 74-től. A Magyar Pax Romana elnöke 19992-94. Az UNIMA Magyar Központ elnökségi tagja , tanácsos, 1995. A Bábjátékos Egyesület elnöke 1994-2002. A Bábjátékos Egyesület Titkára 2002 áprilisától. Publikációk: 20 éven át forgatókönyvírás és kiállításrendezés évi 5-10 alkalommal. („Ég a gyertya, ég!” irodalmi animációs kiállítás óvodások számára, 1974. PIM – „Magyar bábtörténet” Prágában, Bécsben, Berlinben 1978-91. „Magyar Bábművészet 2000” 19 helyszínen, Erdélyben és Szlovákiában is. Rendszeresen publikál bábtörténeti témákban. Pl. Kemény Henrik bábszínháza a a népligeti Mutatványos téren (1989), Spiel im Museum (Bécs, 1991.) A Bábok Világa CD_ROM, (2001).

Miskei Orsolya - művelődésszervező Tanulmányok: Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, magyar – művelődésszervező szak, média szakirány (1995 – 1999) MUOSZ Bálint György Újságíró Akadémia, felsőfokú újságíró szak (1999 – 2000) Szegedi Egyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar, Művelődésszervező szak, marketing menedzsment szakirány (2000 – 2002) Főiskolai tanulmányok mellett szerzett szakmai gyakorlatok: TŰ c. főiskolai magazin, szerkesztő (1996-1999) Országos Közművelődési Konferencia (Szeged), szervező, sajtóreferens (1996-1999) Index Szeged, újságíró gyakornok (1999) Kossuth Rádió, Krónika c. hírműsor, gyakornok (2000. május-június) Munkahelyek: Pulzus c. életmód magazin, újságíró (2000) Budapesti Művelődési Központ: információs munkatárs (2001), PR menedzser (2002-től)

Müller Ferenc Tanulmányai: 1956-ban a BME épületgépész szakán mérnöki diplomát szerez. 1957-1990 –ig tervező irodákban, tervezőként dolgozik nyugdíjazásáig. 1958-tól kezd el fényképezéssel – fotószakkörben - foglalkozni, folyamatosan sikerül azt olyan szintre emelnie, hogy nemcsak itthon, hanem külföldön is értékelik fotóit. 1970 óta tagja a Magyar Fotóművész Szövetségnek. Ugyancsak tagja volt - több mint 20 éven át megszűnéséig - az Egressy Klub majd az FMH fotótanácsának. 1979-ben fotós tevékenységéért miniszteri kitüntetésben részesült.

161

SZAKMATÜKÖR 3. Nógrádi Gábor (Gábor Anna, Anna Moll) író, újságíró. Tanulmányok: Tanárképző Főiskola, Budapest, 1969-73 SZOT-iskola, ELTE BTK népműveléskönyvtár, 1974-75. Munkahelyek: Építőgépész-technikus, majd könyvügynök, 1970-76 népművelő, 1976-89 az Új Tükör, 1990-92 a Kurír munkatársa, 1992-szabadúszó, 1998- a Tanárnő főszerkesztője. 1964publikál. Számos hangjátékot, tv-játékot írt. Fő művei: Kéthátú életünkben (versek), 1973), Alagsori zsoltárok (versek, 1979), Gyerekrablás a Palánk utcában (ifj. regény, 1983, film 1985), Hecseki és a kedves betörők (1987), Segítség, ember! (állatmonológok, 1989, musical, 1990), Még ma! (zenés vígjáték, 1989), A mi Kinizsink (ifj. regény, 1990), Itt élünk köztetek (versek Anna Moll álnéven, 1990), Sose halunk meg (film, 1993), Patika (tv-sorozat, 1994, regény, 1995), Hogyan neveljük? (1995), Galambnagymama (mesék, 1996), No, és hogyan neveljük? (1996), Mit jelent a piros kerek? (verses képeskönyv, 1997) (Ki kicsoda)

Petrás Anna népművelő, a népművészet mestere Tanulmányait tanítóképzőben kezdte, de hamar felismerte, hogy nem kisgyermekeket szeretne tanítani. Beiratkozott a Közgazdaságtudományi Egyetemre, de a 3. év végére belátta, hogy idegen a számok világában. Egy előadássorozaton Maróti Andorral találkozva felismerte, hogy a közművelődés, a felnőttnevelés az a terület, amire hivatott. A népművelés-könyvtáros tagozat végzése mellett bejárt az egyetem néprajzi tanszékének előadásaira is. Művelődési intézményekben kezdett dolgozni (Postás Művelődési Ház, I. kerületi Művelődési Ház, Fővárosi Művelődési Ház, Budapesti Művelődési Központ), kisközösségek, népművészettel foglalkozó képzéseket szervezett. Megalakította a Pedagógus Továbbképző Tanfolyam Népművészet-Kézműves Tagozatát, majd a Felsőfokú Népi Játék- és Kismesterség Oktató Képzőt. Az általa vezetett tevékenységi formák 6szor nyerték el a Gránátalma díjat.

Péterfi Ferenc közösségfejlesztő Tanulmányok: Ho Si Minh Tanárképző Főiskola, Eger, 1975-79, ELTE BTK, 1984-86. Munkahelyek: 1970-75-ig a zuglói Kassák Klubban klubvezető, majd az újpalotai Frankovics Ifjúsági Ház vezetője, 1977-87-ben az Újpalotai Szabadidő Központ alapító vezetője, 1987-96-ig a Magyar Művelődési Intézet főmunkatársa, 1996-ban a közösségfejlesztési osztály vezetője. A Közösségfejlesztők Egyesületének ügyvezető titkára, A Civil Rádiózásért Alapítvány kuratóriumának elnöke, a Civil Rádió főszerkesztője, 1996- a Szabad Rádiók Magyarországi Szervezetének ügyvivője. A Parola c. szakmai folyóirat főszerkesztője. Népművelésért Díj (1993).

Slézia Gabriella népművelő, közművelődési szakértő Tanulmányok: Egri Tanárképző Főiskola Népművelés – Könyvtár szak, ELTE Bölcsészettudományi Kar Népművelés szak. Munkahelyek: 1972 óta dolgozik a közművelődés területén. Pályáját üdülői programszervezőként kezdte, vezetett kisebb vállalti és önkormányzati közművelődési intézményt, vidéken és Budapesten, és dolgozott igazgatóhelyettesként nagyobb művelődési házakban. Volt tanár, tereptanár és közösségfejlesztő. A közművelődési szakfelügyelet indulásakor szórakoztatás-, majd intézményi szakfelügyelet, illetve szaktanácsadás volt a területe. Jelenleg a Budapesti Művelődési Központ Kiadványszer-

162

SZAKMATÜKÖR 3. kesztő és Módszertani Osztályának vezetője, a „Módszertári füzetek” című kiadványsorozat szerkesztője.

Székely Éva a népművészet mestere, kis és kézműipari szakértő 1966-ban felvették az Iparművészeti Főiskolára, a főiskola két évfolyamát elvégezte, a főiskolát nem fejezte be. Felsőfokú végzettséget az Egészségügyi. Főiskolán, kézműves területen felsőfokú szakoktatói képesítést szerzett. Négy évet dolgozott az egészségügyben, és egy újabb kanyarral visszatért eredeti céljához, ami gyerekkora óta meghatározta érdeklődését a művészet és az általa megismerhető világ. 1975-től az Iparművészeti Vállalat tervezőjeként dolgozik. 1980-tól a Budapesti Művelődési Központba kerül,ahol gyermek és ifjúsági, népművészeti és kézműves programok irányítását, vezetését végezte. Jelenlegi munkahelye 1989-ben a Budapesti Művelődési Központ keretein belül jött létre, a Pályakezdő Fiatalok Esély Alapítvány Kézműves és Szolgáltató Szakiskola, ami azóta levált a Budapesti Művelődési Központtól és önálló intézményként működik. A fenti intézmények szakképzési vezetője. Rendszeresen vesz részt kiállításokon. 1990-ben „Gyermekekért” díjban, 1994-ben a Kulturális Minisztérium „Népműveléséért” díjában részesült. Az Oktatási Minisztérium Szakképzési szakértője, egyéb szolgáltatások (kis és kézműipar) területén.

Szörtsey Gábor képzőművész Tanulmányok: 1974-1979 Képzőművészeti Egyetem, Kolozsvár Munkahelyek: 1983-tól a Budapesti Művelődési Központ vizuális művészeti munkatársa, a Vizuális Művészeti Hónap szervezője Alkotásai az alább sorolt közgyűjteményekben találhatóak: Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum, Graz Magyar Nemzeti Galéria, Budapest Megyei Könyvtár, Békéscsaba Művelődési Minisztérium, Budapest Magyar Művelődési Intézet, Budapest Municipal Museum, Kyoto Janus Pannonius Múzeum, Pécs Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján Museu de Arte, Santa Catarina Hatvany Lajos, Hatvan Institut Francais en Hongrie, Budapest Amt für Wissenschaft und Kunst, Frankfurt am Main Budapest Történeti Múzeum/Kiscelli Múzeum, Budapest Paksi Képtár, Paks Díjak, ösztöndíjak 1983 Mozgó Világ díj, Budapest 1986 Fiatal Képzőművészek Studiója díj 1991 Eötvös Alapítvány ösztöndíj 1994 Országos Rajzbiennálé (MAOE díj) 1995 Fővárosi Önkormányzat képzőművészeti ösztöndíj – Frankfurt am Main 1996 Piranesi kiállítás díj, Szépművészeti Múzeum, Budapest 1997 Fővárosi Önkormányzat képzőművészeti ösztöndíj – Künstlerhaus, Salzburg 1998 Soros Alapítvány ösztöndíj 1999 Római Magyar Akadémia ösztöndíj, Róma 163

SZAKMATÜKÖR 3.

Források Az amatőr képzőművészeti mozgalom fejlődése, tartalmi-szemléleti kérdések napjainkban, Népművelési Intézet, Budapest, 1975, NI 7242 Budapesti Népművelő, 1975 FMH in. Mészáros Vincéné: Bábmajális 1975 Budapesti Népmüvelő 19793-4. szerk. Kövessi Erzsébet, BMK in. Dévényi Róbert: Színházalás in. Kokas Klára: Személyiségformálás zenével – Improvizált zenei mozgások gyermekekkel in. Legéndy Miklósné: Kreatív szakkörök a II. kerületben Budapesti Népművelő – 1981/4. szerk: Kövessi Erzsébet, BMK in. Kuthy Tamás: Operaegyüttes a Fővárosi Művelődési Házban in Legéndy Miklósné: Szaktáborok 15 éve in. Vély Tiborné: Játszóház és rendhagyó játszóház Felnőttnevelési Füzetek, Népművelési Intézet Felnőttnevelési Osztály, Budapest, 1979 in Szabó Mária: A Fővárosi Felnőttnevelési Stúdióról Fonográf, a Fővárosi Művelődési Ház Illés-Klubjának kiadványa – 8/1973. száma FMH in. Hegedűs László: A „XX. század” a klubban, Koltay Gábor: „Az érdeklődő, politikus fiatalokat keresem…” A Fonográf kérdez – Hernádi Gyula válaszol, Koltay Gábor: Építészet s városi népzene. A táncházban beszélgettünk Sebőékkel, Hegedűs László: Ne sírjatok lányok – Illés 1973, Keresztes Tibor: Pop-hírek a nagyvilágból, Ti írtátok…(Levelező rovat), AZ Illés Klub alapítólevele, Szerződés a Fővárosi Művelődési Ház és az Illés együttes között Gyermekfoglalkozások Budapesten, szerk.: Kövessi Erzsébet, 1981 BMK in. Komplex pedagógia látásnevelés és manuális készségfejlesztés az ELTE népművelési tanszéke és a Belvárosi Ifjúsági Ház kísérletének programjaiból Nádas Mária: Ismerkedés az anyaggal (kiemelések) Pőcze Gábor: „Beteg a tenger” in. Kövessi Erzsébet – Vély Tiborné: Gyermekfoglalkozások a budapesti művelődési otthonokban in. Székely Éva: Gyermekjátszó a MOM Szakasits Árpád Művelődi Központban Ki Kicsoda 2000 főszerk. Hermann Péter, Greger-Biográf, 1999 Látvány és világ – Vizuális nevelés a közművelődésben szerk. Kövessi Erzsébet, BMK, 1983 in. Kiss Mihály: Jegyzetek – a válogatás után Magyar Hírlap 1977. december 1. in. Szále László: Varrógép az előtérben – Csepeli kísérlet, amelyre figyelni kell Nyitott ház kísérletek 1976-78. Kísérleti jelentés és dokumentumok Népművelési Intézet Művelődési Otthon Osztály, Budapest, 1978, C 456 Stúdió a módszertárról, szerk. Lőrincz Judit, FMH, 1979 in. Varga Tamás: A módszertárról Tanulmányok a városi alapellátás problémájáról. Népművelési Intézet, Budapest, 1981 in. Péterfi Ferenc: Intézmény nélkül – Közművelődési tevékenység Újpalotán

164