Sebestyén Mihály
Volt-e zsidó Irodalom Erdélyben? Amikor megkaptam ezt a felkérést, már akkor is tisztában voltam azzal, hogy nem lehet erre a kérdésre egyértelműen, kizárólagos feleletet adni. Vannak-e egyáltalán zsidó írók Erdélyben? Voltak-e kifejzetten a zsidó irodalmat gazdagító alkotók szűkebb pártiánkban? A kérdés eldönthetetlenségét – és akkor még nagyon szőrmentén fogalmaztam – a zsidóság sajátos helyzetéből kell levezetni, véleményem szerint. 1948 előtt a nemzeti állam hiányában a szétszóratásban avagy diaszporában a zsidók a századok folyamán gazdasági, társadalmi és egzisztenciális tényezőktől szorítva előbb felvették, átvették, megtanulták azok nyelvét, nyelveit, akikkel együtt éltek. A kevert népességű területeken a soknyelvűség (ma azt mondanók: multikulturalitás) alapszükséglet; ha meg akartak maradni, élni, enni, dolgozni akartak, akkor az életmentő kényszer volt. A 18. századtól kezdve a huzamosabb ideig egy-egy területen (ország, országrész, hódoltsági tartomány, független kisállam, hercegség) megült népesség egyre többet vett át környezetéből, szokásaiból, civilizációjából, nyelvi és orális kultúrájából. Sőt maga az állam (Poroszország, az osztrák birodalom vagy Anglia és Franciország) is a zsidók után nyúlt, megkezdte egy lassú, visszesésektől sem mentes emancipációs felzárkóztatást. Ez hosszabb folyamatként kell elképzelnünk, amely a törvényhozásban, közigazgatási és iskoláztatási kötlezettségekben nyilvánult meg leginább. Támogatták az akulturalizációt. Elősegítették az iskolalátogatás kötelezettségével, (állami és felekzeti nem héber vagy jiddis nyelvű, hanem államnyelvi - magyar, német - iskolákba utalással) az állások elfoglalásokhoz szükséges honi nyelveken történő képzettséghez kötötte a hivatalvállalást, a kereskedők, vállalkozók mozgásterének bővítésével és beszabályozásával pedig segített kialakítani egy olyan polgári réteget, amelyet a városokba való beköltözés engedélyezésével sőt sürgetésével megteremtette az asszimiláció feltételeit. Az asszimiláció jótészt önkéntes volt. A másik oldalon felismerve ezt – és az önálló állam megteremtését a messzi jövőbe vetítve csupán (ha nem lehetetlennek tartva) – elfogadták a felkínált ún. liberális ajánlatot és ráléptek - esetünkben - a magyarosodás útjára. Külsőségeben ez a névmagyarosításban nyilvánult meg elsősorban Pest-Budán és a nagyobb városokban, hiszen a családnevek kötelező németes felvétel csak a minap 1781-től kezdőden történt meg, a névválasztás esetleges volt, a magyar név felvétele azonban akaratlagos cselekvés volt részükről. A viselet fokozatos polgárosulását a korabeli családi fényképeken jól követehető. A nyelvváltás, az írásbeliség magyarosodása három generáció alatt tökéletesen befejeződött. 1848-49-ben a honi zsidóság jelentős része a forradalom és szabadságharc erőit támogatta, a magyar liberálisok törekvéseiben látta saját jövőjét is kibontakoztatni. 1867-et követően megvalósul szabad kereskedelem, szabad pályaválasztás, kötöttségek nélküli kapcsolatápolás, annak fenntartása, kiépítése, a szabad képzés, a városokban való betelepedés, ingatlanvásárlás, saját intézmények akadálytalan működtetése; a gimnáziumok mellett az egyetemek és főiskolák is megnyíltak számukra és viharos gyorsasággal vették be az univerzitások barrikádjait, lettek orvosok, ügyvédek, mérnökök, szakhivatalnokok, bankárok, pénzügyi mindenesek, zenészek,
matematikusok, filozófusok, tanárok, tanítók, színészek, színházcsinálók, társulatépítők, újságírók és írók. Akik magyar nyelven kívántak szólni nem csupán közösségükhöz, amely az egész ország területén szétszórva kisebb-nagyobb tömbökben élt, hanem a mindenkori magyar közvéleményhez, közönséghez, az olvasókhoz fordultak. Új színt vittek az irodalomba, új formákat kívántak meghonosítani, folyóiratokat és lapokat alapítottak, amelyekben fórumot kínáltak minden rangú és rendű alkotónak, aki elfogadta, természetesnek tartotta, hogy ún. zsidó lapokban is publikáljon. A skála a kérészéletű fecniktől a napilapoktól a sportújságon át a színházi és képes magazinokig, a vicclapokig és az elméleti folyóírásokig terjedt, ha csak sajtóra tekintünk. E mellett ez a közönség volt az egyik legigényesebb és tőkeresős, fizetőképes fogyasztója is az irodalomnak és a színházaknak, újságoknak, könyveknek, a működtette szórakoztató ipart és abban maga is bőségesen megmerítkezett. Falvakon boltot nyitott, tartott fenn, korcsmát, jövedelmét bankban tartotta, azt gyermekei iskoláztatására fordította. Ui. nem volt a férifak között csak elvétve analfabéta, számolni képtelen egyén. Zsinagógákat épített, amelyeknek a városi tanács adott helyet, rendszerint a városközpontban, de nem a főtéren. Az emancipációt 1895-től teljessé tevő törvény (polgári és vallási tekintetben) érvényben volt, de a városképre amúgy is a sok zsidó és örmény építkező stílusa (Bécs, Budapest, Berlin, Prága) nyomta rá a bélyegét, a konzervatív városatyák nem kívánták tetézni – meglátásom szerint - még egy impozáns kultikus építménnyel is. A hivatalos felekezeti statisztikák mindig a római, görög- és örmény-katolikusokkal kezdődtek és a zsidókkal végződtek, melyet a mások/egyebek kategória jóságosan maga elé engedett. Ezeket számításba véve maga az erdélyi zsidó irodalom fogalma demokratikus, irodalomcentrikus értelmezésben értelmetlen, értelemezhetetlen. Hiszen az irodalom kizárólagos eszköze a nyelv, és az írásmű eredeti nyelve dönti el, milyen irodalomhoz (irodalmakhoz) tartozik írója. Tankönyvi kategorizálásban. Vannak ugyan egyházi írók, vallásos traktárusok, melyek egy zárt tudósi, rabbinikus kör számára készültek, amelyek azonban nincsenek benne a köztudtaban, nem örvendenek helyi, erdélyi népszerűségnek. Ugyanakkor széleskörű forgalmuk a zsidó hittudósok világában, országhatárok nélkül is biztosított. Felsorolásukat megtalálja az érdeklődő a 1930-ban megjelent Zsidó lexikonban. (Szerk. Újvári Péter), ill. Moshe Carmilly-Weinberger A zsidóság történetre Erdélyben magyarul és románul is megjelent kötetében. Újabban Scheiber Sándor vagy a kolozsvári Judaisztikai intézet kiadványaiban is talál adatokat a téma kutatója. Az írók –akiket ebbe a katagóriába sorolhatnánk – valóban családi eredetük, neveltetésük, származásuk révén zsidók vagy zsidók voltak, ebből a környezetből léptek ki és át a magyar irodalomba. De a későbbiek során a zsidósághoz való viszonyulásuk legalább háromféle fő irányba mutat. Vannak, akik tudatosan vállalják továbbra is a Romániában nemzetiségnek, Magyaroszágon Trianon előtt és után felekezetnek tekintett zsidóságukat. Ők azok, aki végül a cionizmusban látják az ún „zsidókérdés” megoldást, de az ehhez vezető utat magyarul fogalmazzák meg újságcikkekben, vitairatokban, könyvekben, regényekben, míves versekben (lásd Együtt és külön, Kelet és nyugat között C. antológiákat, Szabó Imre, Giszkalai János, Gréda József, Jámbor Ferenc, Márton Lajos stb műveit.)
Az olyan baloldali költők, mint Salamon Ernő vagy Brassai Viktor, Szilágyi András, Kahána Mózes prózaírók számára zsidóság csak a kisebbségi sors egyik összetevője, hiszen ők magyar zsidók Romániában, ennek tudatában vannak, de a társadalmi forradalomtól, a kommunizmustól várják a kisebbségi sorstalanság megoldását együtt a magyarokkal, románokkal németekkel, örményekkel és Nagyrománia minden nemzetiségével (Beszerábia és Bukovina is beleértendő ebb) együtt. Határeset a Markovits Rodioné, aki a két világháború legsikeresebb szerzője (Szibériai Garnizon), ugyanakkor a Reb Ancsel és más avasi történetek egy az Isac Bashevish Singer prózájával vetekedő novellafűzér. De a miénk marad, ugyanis nincs angol fordítása. (Ahogy orosz irodalom Babel Lovashadserege, Ogyesszai történetei, vagy magyar Kertész Imre Sorstalansága.) Az írók egy másik csoportja számára közömbös a zsidósághoz való tarozásuk avagy már régen kiszakadtak ebből totálisan beleolvadtak a magyar kultúrába, hazájuknak metaforikusan a magyar nyelvet, a virtuális Nagy-Magyaroszágot tekintik, a világirodalommal mérik magukat: Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Károly Sándor, Kádár Imre, Győri Illés István, Mikes Imre, Gyalui Farkas, Szántó György, Bárd Oszkár, Salamon László, Gara Ernő, Janovics Jenő, Fekete Mihály, Turnovszky Sándor, a háború utáni nemzedékből Endre Károly, Bodor Pál, Szász János, Földes László és Földes Marica, Gál Ernő, Roth Endre, Kallós Miklós, Ágoston Vilmos, Szíves Sándor, Balla Zsófi). Itt kell megememlítenünk azokat, akika Soah korszakábann átélt szenvedsek hatására írják meg maguk és környezetük szenvedéstörténeteét, a lágerek, gettók vagy a munkaszolgálat poklát. A legkorábbi Kornis ottó (Füst), Berner Mór (Óh kiválasztott népem), Vajda József (Lapátos sereg), Rózsa Ágnes (Nürnbvergi lágernapló), de még Nyiszli Miklós megdöbbentő, vegyes fogadatású emlékirata is. Végül meg kell említenünk - azokat, akik végleg szakítottak a zsidósággal, megterhelő örökségként cipelnék magukkal, de egy merész mozdulattal szimbólikusan is megszabadulnak tőle. Efféle példa kevés adódi az öngyűlöletre, melyről sokat írnak mostanában a pszichológusok, mint zsidó vonásról - ennek legeklantásabb példája Radnóti Miklós. És adott az átlépés az egyik irodalomból a másikba, a nyelvváltás, mint Ephraim Kishon vagy Avidor Hameiri példa erre. És ha elfelejtenék zsidóságukat, ha kilépnének belőle, „mint egy rosszcipőből” és elringatnák magukat (Lokomotív Gt), emlékezteti őket erre a környezet, a közeg amelyben élnek és évényesülnének, a kartársak irigysége és a kritkák kicsinyessége, a könyvégetők és a nácizmus, a mindenfajta fasizmus és az álorcás, rejtőző antiszemitizmus. A Soah, mindenképpen vízválasztó ebben a világban. Ahogyan Schönberg vagy Adorno fogalmaz: Auschwitz után nem lehet úgy írni, mint azelőtt. Véleményem szerint, ha nem szelekciós, kisöprő, elkülönítő, fajkategoriákba zsufoló a szándék, akkor a címben feltett kérdésre válaszunk arra szorítkozik, hogy megállapítsa: Erdélyben (Romániában) nincs/nem volt zsidó irodalom abban az értelemben ahogyan azt Izraelben vagy Egyesült Államokban, egykor Lengyelországban, Oroszországban, Galiciában, Moldvában, Ukrajnában, Fehér-Oroszországban, Livániában (pl. I. B. Singer, Shalom Ash, Shalom Alehem, Amos Oz) értették, művelték, fogyasztottták, tűrték, támogatták, üldözték, csak
magyar vagy román, német nyelvű, újabban angol (korábban még francia is) zsidó származású, eredetű, kikeresztelkedett, ateista írók vannak, de nem csak ezért kell őket szeretnünk (vö. Csajkovszkij és a Jereváni Rádió). Román író Mihai Sebastian, Camil Baltazar, I. Peltz vagy Isac Ludo, Benjamin Fundoianu vagy Felix Aderca. Német Heine, és Freud, Franz Kafka és L. Feuchtwanger. A felsorolás folytatható bármely európai irodalommal.1 Végezetül két állásfoglalást idéznék az interbellum korszakának élénk irodalmi és társadalmi közéleti együttélésből, vitáiból. (Azt már csak halkan jegyzem meg, a viták végére a holokauszt tett pontot...) Az első Sebestyén Miklós dr ügyvédtől, a Magyar Szövetség megalakulásának alkalmából, 1921. júniusában hangzott el. Hitvallás, amely akkor sokak helyeslésével találkozott a hirtelen még mélyebb kisebbségbe zuhant zsidóság köréből. A Magyar Szövetség alakulóülésén dr. SEBESTYÉN MIKLÓS ügyvéd kijelenti, hogy „...a szeretet, emlékezés és kegyelet a hármas szent kapocs, amely minket [zsidó–magyarokat] elszakíthatatlanul a magyarsághoz fűz. Magyarok vagyunk, mert mások nem lehetünk és minden magyar ügynek becsületes, hűséges katonái.” A kijelentésre a cionisták oldaláról az Új Kelet hasábjain egy héttel később jelenik meg a válasz: „A zsidókat akiknél befejezett lelki folyamat immár a nemzeti zsidóság, nem befolyásolják az asszimiláns zsidó ügyvéd frázisai. Az asszimiláció valóban létezik és asszimiláns zsidók valóban vannak. Mondhatják magukat magyaroknak, vagy bármilyen más nemzetiségnek, csak félmagyarok vagy felemások lesznek, így tekintik őket innen is, onnan is egyaránt...’’2 A másik idézet az Új Keletből, a Kolozsvárott megjelenő cionista irányzatú napilapból való. Szerzője Gábel Sándor a helyi st.q.a. hitközség egyik „frontembere”. Cikkének (Néhány sor a tolakodókhoz) apropóját az adta, hogy Marosvásárhelyen egy nyugalmazott gyárigazgató [KELETI PÉTER] családjával együtt elhagyta a zsidó hitet és áttért református vallásra, sőt presbiteri tisztséggel is megjutalmazták. Mikor házasságának 35. évfordulóját ünnepelte a nevezett úrvacsorát is vett a tiszteletestől, amiről valamennyi marosvásárhelyi lap részletesen beszámolt, de „a marosvásárhelyi református egyház egy kiterjedt, néhány tízezret számláló hitközség. Se az ilyen lakodalmi jubileumok, se a szokásos úrvacsoraosztás nem ritkaság. Miért kellett azt ilyen erősen kihangsúlyozni?.” Ugyanakkor az eseményen részt vett több áttért zsidó is, „akik meglehetősen tolakodóan viselkedtek és szinte széjjel kapkodták az úrvacsora kenyerét és borát, míg a régi református vendégek szerényen elvonulva várták, hogy reájuk kerüljön a sor... Igaz, hogy nem ildomos egy másik egyház belügyeibe beleszólni, mégis bosszant, hogy tavalyelőtt négy zsidó származású presbitere volt az egyháznak. A mi derék gyárigazgatónkon kivül egy gyártulajdonos, egy részvénytársasági főember és egy derék orvos. Nagyapjuk pajesszel és szakállal jött be a vereckei szorosnál, a hagyományos taleszbeitlival. Öreg barátaim, olvassátok el ezen írást, hiszen titokban mindegyiketek olvassa az Új Keletet, de szokjatok le a tolakodásról. Ez zsidó tulajdonság...” 3
1 Felszólalásom megírása után került kezembe Kőbányai János több kiváló esszéje ebben a témakörben. A nagy anyagismeretet felvonultató írások mélysége és többirányúsága jóval árnyaltabbá teszi a képet, mint az én szerény kísérletem. 2 Új Kelet 1921. 4. évf., 28., 30, sz., július 12, július 23. 3 Új Kelet, 1933., 16. évf., február 18., 40. sz.