Cimbora 2007. Február

A mรกrciusi Cimborรกbรณl:

A görög hitregék szerint valamikor az idõk kezdetén csak a Káosz (a zûrzavar) létezett. Ebbõl született Gaia, a Föld istenasszonya, és õ szülte a „csillagokkal ékes” Uránuszt, az ég istenét, aki késõbb élettársa lett. A hatalmát féltõ Uránusz fiait, az egyszemû küklópszokat és a százkarú óriásokat az Alvilágba számûzte, de sorsát nem kerülhette el.

Legkisebb fia, Kronosz, a tizenkét titán egyike, sarlójával megcsonkította, és átvette a hatalmat Föld és ég felett.

A Naptól számított hetedik bolygó, amelyet éppen 225 éve fedezett fel William Herschel német csillagász, Uránusznak, a római mitológia õsi égistenének nevét kapta. A Földünkénél négyszer nagyobb átmérõjû óriásbolygón a nap rövidebb, az esztendõ hosszabb, mint nálunk: a tengelye körül körülbelül 17 óra alatt fordul meg, a Napot 84 földi év alatt járja körül.

Felszínén nem léphetnénk szilárd talajra, magját metánból, ammóniából és vízbõl álló, megközelítõleg 10 000 km vastag, cseppfolyós köpeny veszi körül.

Légköre elsõsorban hidrogént és héliumot tartalmaz, gyûrûrendszerét a bolygó körül keringõ, méteresnél nagyobb méretû törmelék alkotja. Holdjai Shakespeare-hõsök neveit viselik. Így került az égboltra a Szentivánéji álom tündérkirályi párja: Oberon és Titania, Puck, az engedetlen és Ariel, a jóságos szellem, de ott vannak a drámák legismertebb hõsnõi: Júlia, Desdemona, Ophelia is.

(Kónya)

C Búcsúzunk Lázár Ervintől „A gyerekkorban hallott történetek együtt növekszenek velünk: virágot hoznak, kiteljesednek, gyümölcsöt érlelnek. Semmi más nem kell hozzá, csak meg kell őrizni őket.”

4

Írók, költők, álarcok, szerepek 6 Összeállításunkban kortárs irodalmárok vallanak arról, hogyan viszonyulnak alkotásaikban az álarchoz, mire emlékeznek szívesen, ha farsangról hallanak, melyik a kedvenc maszkjuk, szerepük.

Lackfi János: Titok (vers) K   Segédanyag irodalomórára Mezei Kinga rovata

9 11

T   Keszeg Vilmos rovata Kik éltek az erdőben?

13 „A tápió a fa és az ember közti, átmeneti lény volt. Vastag törzzsel, gazdag lombozattal, koronáján emberi fejjel: szája odú, orra letörött ág csonkja, hosszú, dús szakálla, szemöldöke és haja zuzmóból, mohából, erdei liánokból szőve.”

U   Szonda Szabolcs rovata Februári napsoroló Irodalmi farsangolások Kis februári névsor

15 16 17

V   Péter Alpár rovata Lélekvarázs avagy a posztimpresszionizmus (1.)

18

H- - Béres Károly rovata

20

T  21 Egry Gábor rovata Veszélyes vadásztörténetek „Végül pedig a vadászat több volt sportnál: fegyvergyakorlatként tekintettek rá, a katonáskodáshoz – minden nemes igazi kötelességéhez – elengedhetetlenül szükséges képességek karbantartójaként. A vadász a vadászattal a harcot gyakorolta, és egy-egy, dicsőséget hozó trófea legalább olyan értékes volt, mint valamely lovagi tornán, párviadalon elért siker.”

P  Cimbi naplója Cimbi a zinter neten (2.)

22 23

Fűzfánfütyülő Köllő Zsolt rovata

24

P Tudósítóink jelentik Ti írtátok Diákmúzsa Klub

25 25 27

B

28

Kónya Éva rovata A seprűnyélen tűzön-vízen át

S K P  C

32 33  35

„A gyerekkorban hallott történetek együtt növekszenek velünk: virágot hoznak, kiteljesednek, gyümölcsöt érlelnek. Semmi más nem kell hozzá, csak meg kell őrizni őket.” (Lázár Ervin: Az élet titka) Majdnem két év telt el azóta, hogy Sepsiszentgyörgyön járt Lázár Ervin.

A Kovászna Megyei Könyvtár történelmi levegőjű Kék termében diákok, felnőttek egyaránt ittuk szavait, ő pedig derűsen mesélt önmagáról, arról, hogy miféle játék számára az írás, amint lebegteti a feszültséget a képzelet és valóság közti vékony határon, és arról is, hogy az ő életében mindez hogyan kerekedett teljes egésszé. A gyermekkori puszta mesebirodalma újraéledt, amint már saját gyermekei nyelv- és álomvilágát figyelte, és megszülettek tolla nyomán a kedves figurák: Maminti, Berzsián és Dideki, Bruckner Szigfrid, Ló Szerafin, Vacskamati, Mikkamakka, Bab Berci, Szörnyeteg Lajos, Nagy Zoárd és társaik. No meg Dömdödöm, aki – ugye, emlékeztek még – éppen a legrövidebb verssel nyerte meg az erdőben rendezett költői ver(1936. május 5–2006. december 22.) seny első díját: „Dömdödöm, dömdödöm, / dömdö-dömdö-dömdödöm.”

(Ami csak azt jelenti: mindannyiunkat nagyon szeret.) Általatok kevésbé ismert kötetekből választott meseszerű novelláit ajánljuk olvasásra most, márciusi számunkban pedig terjedelmesebb összeállítással emlékezünk Lázár Ervinre, aki tavaly, karácsony előtt hunyt el, 70 éves korában. (f. k.)

Azt ígérte a cirkuszos, hogy trapézos mutatvány lesz, az ő embere trapézon dolgozik.

– Mi az a trapéz?

– Hinta.

Aki már volt igazi cirkuszban, annak derengett valami. Két hosszú kötélen egy bot. Azon kunsztozik egy ember. Na jó, de mire köti? Az istállógerendára? Vagy a Nagyszederfára?

Könnyen lehet, hogy az ember nem is hallotta a kérdést. Máskor is jártak Rácpácegresre cirkuszosok, de azok valamelyik üres szobában tartották az előadást. Először is beszedték a belépődíjakat. Akinek nem volt pénze, fizethetett tojással, szalonnával. Aztán a cirkuszos lángcsóvákat fújt a mennyezetre, láncot szakított szét a mellizmaival, nyulakat szedett elő a kalapjából, különböző tárgyakat varázsolt a nagyérdemű zsebébe, trükközött, mókázott. De trapéz?!

Olyan aztán nem volt.

Ez az ember meg ott állt a puszta közepén, se az üres szobát nem kérdezte, se belépődíjat nem szedett, mondani se mondott többet ennél a pár szónál. Csak állt ott, mint a faszent. Az is lehet, hogy bolond. Mert bolond is megfordult egypár Rácpácegresen. Tüzes volt a tekintetük. Tudtuk, hogy nem szabad velük kötözködni. Elmennek maguktól. Őmellőle is már-már elsomfordáltunk – csak álldogáljon ott kedvére az istenadta –, amikor valaki fölkiáltott: – Odanézz!

Fönt, magasan, a bodroska bárányfellegek között megláttunk egy fura, fekete pontot. Ereszkedett. Nagyon lassan, mintha őrá nem vonatkozna a gravitáció.

Közelebbről már láthattuk, valaki egy lengőhintán ül, mind a két kezével fogja a kötelet, a bal lábát maga alá hajlítja, a másikat kecsesen előrenyújtja. Közeledett, de mondom, nem ám suhanva, nem ám zuhanva, mint

akármely közönséges hinta, hanem lassan, méltóságteljesen, az jutott eszembe, talán azért jön ilyen lassan, mert a trapéz kötele nagyon hosszú. Olyan messze rögzítették, hogy azt a távolságot ép ésszel már el sem lehet képzelni. Hogy jöhet másképp ilyen lassan?

A trapézon ülő lába majdnemcsak érintette a Kissaroknál a juhar lombját, és lassan ereszkedett. Hej, lehet, hogy belecsapódik a földbe? Rosszul számították ki az ívet? De nem. A trapéz kellő magasságban maradt a föld felett. Egy világító szőke hajú fiú ült a hintán. Közvetlenül a föld fölött suhant. De csak anynyira, hogy kinyújtott lábát be sem kellett hajlítania.

Méltóságteljesen elszállt a csikókarám fölött, a lórédomb fölött, a vadzöld papsajtbokrok és paréjok fölött, egy pillanatig ott lebegett közvetlenül előttünk, akár meg is érinthetjük, csak a kezünket kellett volna kinyújtani, talán ha valaki megragadja a hinta kötelét, meg is tudta volna állítani. Vagy vele együtt elrepült volna? Ki tudja? A szőke fiú a szemünkbe nézett. Nem

– Turgudsz irgigy bergeszérgélnirgi?

– Nergem.

– Hávát ivígy?

– Ivígy seve.

– Avakovor nevem tuvuduvunk beveszévélgevetnivi.

– Bivizovony.

Ennek az embernek, aki szembejött, irtózatosan nagy feje volt.

Mint egy ház, mint egy gáztartály, mint egy uborkaszállító vagon.

Dörr-bömm-dörr, hegygerincekre taposott meg városokra.

Azazhogy nem is volt akkora feje.

Csak mint egy krumplifőző denfer, mint egy szapuló, mint egy abáló üst.

Bimm-bumm-bimm, folyókra lépett, hidakra, ligetekre.

álltuk a tekintetét, mert volt benne valami szívszorító. Álltunk földbe gyökerezve. A hinta alig észrevehetően emelkedni kezdett. Majdnem megérintette a Nagyszederfa csúcsát, s a Paphegy fölé emelkedett. Távolodott.

Belemerült a bárányfelhőkbe, ahonnan előtűnt, apró kis pont lett, aztán hiába meregettük a szemünket, nem láttunk semmit.

A cirkuszos idegesen toporgott.

– Miért nem kérdeztek tőle semmit?

Tényleg, miért nem? Hát lehetett volna kérdezni tőle?

– Majd, ha jön visszafelé – mondtam.

Az ember csendesen rázta a fejét, és elindult a Paphegy felé.

Priger András dühösen utánakiabált: – Maga azt mondta, hogy cirkusz lesz!

– Egy szóval se! Mikor mondtam én azt, hogy cirkusz?! – rázta a fejét az ember, de meg sem állt közben.

(A Csillagmajor című kötetből)

Tulajdonképpen alig volt nagyobb a feje a normálisnál.

Mint egy jól megtermett úritök, egy rózsaszín luballon, egy felfújt marhahólyag.

Csirr-csörr-csirr, házakra lépett, virágoskertekre, játszóterekre.

Mondhatnánk azt is, normális nagyságú feje volt.

Mint neked, nekem vagy neki.

Tipp-topp-tipp, pásztorkutyákra lépett, csűrökre, búzaföldekre.

Nem is volt normális nagyságú feje. Kisebb volt.

Mint egy konzervdoboz, mint uborka, mint egy nagyobbfajta alma.

Csisz-csosz-csisz, kismalacokon, pipacsokon, ingecskéken csoszogott.

Persze, egészen kicsi feje volt.

Mint egy gombostűfej, mint egy mákszem, mint egy ruhatetű.

Sity-suty-sity, szép formákon, virágillaton, álmokon lépkedett.

Ennek az embernek, aki szembejött, egyáltalán nem is volt feje.

(A Buddha szomorú című kötetből)

Február a farsangé, tehát a hagyományos téltemető, maszkos játékok ideje is. E havi lapszámunk összeállításakor kíváncsiak lettünk, mai irodalmárok hogyan viszonyulnak alkotásaikban az álarchoz, mire emlékeznek szívesen, ha farsangról hallanak, és mi a kedvenc maszkjuk, szerepük – erről kérdeztük őket. Íme, mit válaszoltak.

Kukorelly Endre költő, író azon töprengett el kérdésünk kapcsán, hogy saját, az időben velünk együtt változó arcunk is egy maszk – és ez egy igen érdekes dolog lehet, amire jó néha-néha rácsodálkozni:

Maszkot hordunk, nem vagyunk rászorulva arra, hogy válasszunk.

Vagy válogassunk.

Ahogy növögetsz, rádnő, veled növekszik az az álarc, amit, ha úgy nézel tükörbe, azzal a várakozással, hogy minél szebbet-okosabbat láss, ideálisat, legalábbis idealizáltat, simán összekeversz magaddal. És valamiképp igazad is van, az is te vagy: a vágyaid is te magad vagy.

A tévedésed te vagy.

De, és ez nem lesz könnyű, csak pillants bele egyszer gyanútlanul, számodra is igazán váratlanul és előkészületlenül a tükörbe, no, hát az milyen érdekes!

Jé.

Jaj. Juj. Huhh.

Nenenene!

Pedig dede, igazán olyan vagy te: mindenképp olyanabb, mint mikor alaposan fölkészülsz a látványra. És valójában nem azt látod, ami, hanem amit szeretnél látni.

Nem kell persze azért ettől úgy megijedni, normális, ha az ember szeretné magát kicsit följebb nyomni, nagyon helyes, igyekezz csak, ezt magamnak mondom.

De önmagad becsapni ne nagyon igyekezz, ezt is csak úgy mondom, lényegében saját magamnak.

Meg neked, ha már voltál oly jó, és idáig kibírtad az olvasást.

Na, és akkor most, nekem tök mindegy, hogy milyet, de találj magadnak egy jó kis vicces-rémes álorcát, valami bibircsókos boszorkányt vagy félszemű kalózt, oroszlánt vagy vámpírt vagy csauseszkut vagy ördögfiókát, illeszd föl a képesfeledre, ijesztgesd magaddal a többieket, hagyd, hogy ők meg téged ijesztgessenek, billegj a tükör előtt, és (ne) higgy a szemednek, és ha meguntad, hirtelen kapd le magadról.

Aztán majd meglátod, mi lesz.

Jó lesz.

Nem lesz rossz.

Kiss László író, tanár iskoláskori farsangot és ennek kapcsán heves álarc-versengést idéz fel, no meg egy ezzel járó állandó bosszúságot – amire azonban igencsak jólesik visszagondolni, amikor a mindennapok száguldása alkalmat ad erre:

Mindig a szomszédunk nyerte, az Illyés Andris. A suli alagsorában már hétkor összegyűltek a delikvensek – diákricsajtól volt hangos az aula, a gyengébb idegzetű anyákat az ájulás kerülgette. Én általában fél hétkor érkeztem, mert a faliújsághoz állított karácsonyfáról még lehetett lopkodni a szaloncukrot.

Igazgató úr, a zsűrielnök, szupermenként viharzott a csarnokba. Tapsikoltunk a boldogságtól, az utolsó zselést tömtem a számba.

A fő attrakció a bevonulás volt. Nem állíthatom, hogy heteket gürcöltem a rákészüléssel, de hogy min-

Balázs Imre József költő, irodalomkritikus válaszában szinte biztosak lehettünk, hiszen nemrég jelent meg legújabb verseskötete ... Vidrakönyv címmel. Ezért azt tudakoltuk meg tőle, hogy miért éppen a vidra szerepét választotta verseihez?

– A Vidrakönyv egészében egy szerep, egy maszk, egy hang felépítése – mondta el nekünk. – Vidramitológia, ha úgy tetszik. Éppen ezért nem egy valóságos vidráról szól a könyv.

Egy kicsit olyan, mintha a főnixmadárnak vagy az egyszarvúnak a szerepét kellene kitalálni. A vidramaszk van is, meg nincs is. Ha egy farsangi bálon valaki cigánylánynak öltözik, akkor pontosan tudja, mit kell tennie: a

mozgás, a hanghordozás, a ruha kínálja magát. Vidrának „öltözni” nehezebb dolog, mert a vidra rejtőzködő természetű, és mert keveset tudnak róla az emberek. Ki kell találni, mit mond, mit csinál és hogyan.

Ezért olyan szerep, amelyik van is, meg nincs is: a maszkot az találja ki, aki magára ölti. De épp ezért szorosabban hozzá is tartozik ahhoz, aki magára veszi.

Ezért szereti. Ezért szeretem.

dig az Illyés Andrist hozták ki elsőnek – több, mint gyanús. Pedig volt ott minden a környékről: Darth Vader kék csíkos tornacipőben, Misi mókus anya parókájával, Tini nindzsa teknőc nuncsakuval, nyugdíjas kalauz rendőrsapkában, fánksütő fémből hajlított fakanállal, rockzenész gitártokkal a hátán, madárijesztő répaorral, tintaleves papírgaluskával – és mégis, mindig az Illyés Andris. Hol Libero pelenkás bébiként ráncigált végig egy bilit a tágas tornacsarnokon, hol söröskupakokból szőtt hálóingben ásítozott, hol utcalánynak öltözve tette a szépet a tanárok felé, arcán kéthavi sminkadaggal. Mi ebben a szép?! Tombolva ünnepelte a közönség, akár egy győztes római hadvezért. Azért sem ettem az első helyért járó tortájából! (És azért sem, mert utáltam a tortát.)

Nekem – egyéb ötlet híján – a jól bejáratott Lúdas Matyi maradt. Hogy ne unja meg a zsűri, évről-évre alakítottam a jelmezen: hol libát csaptam a hónom alá, hol tyúkot. Hol szamarat vezettem a csarnokba, hol buldózert. Viszont – a hitelesség kedvéért – mindig mezítláb, s ezért, ha első díjat nem is, vesemedencegyulladást általában kaptam. De legalább nem kellett suliba menni. A vereség ténye vélhetően megviselt, ennek tudom be, hogy két-három hétig nindzsának öltözve rohangáltam a házunk melletti kiserdőben, de így se akartak megismerkedni velem a csajok.

Mostanában, átgondolva a húsz évvel korábban történteket, új jelmez felöltésén gondolkodom. Keresem,

kutatom, miképp nyerhetném meg a nagy ütközetet.

Pedig minden bizonnyal már egy életre lemaradtam róla. És a tortát továbbra is utálom.

Zsidó Ferenc író meglepő eredményre jutott, miután eltűnődött azon, hogy milyen szerepet is tart rokonszenvesnek. Nem is árulunk el itt többet erről, csak arra ügyelünk, nehogy kimondjuk egy bizonyos elnevezését annak, amiről olvasni fogunk. No de lássuk, miről van szó!

Becsszóra mondom, én mindig tank szerettem volna lenni. Vagy ácsceruza. Ezek nem jöttek össze, így hát kényszerűségből jelenleg (is) Zsidó Ferenc vagyok.

De ha összejönne – bár egy nyúlfaroknyi farsang idejére –, hogy (igen, igen, hadd mondjam ki, végre, végre) ácsceruza legyek, annak veszettül örülnék.

Gondoltatok valaha arra, milyen jó egy ácsceruzának? Legtöbbször föl van tűzve fül mellé, hetykén, és tudom, ha az lennék, engem is ott viselne a Mester (igen, a nagybetűs). Így, Zsidó Ferencként is nagyon tisztelem a mestereket, de ha ácsceruza lennék, még jobban tisztelném. Amikor lekapna a füle mellől, bejelölni, hogy azt mondja, itt hatvan, itt kétujjnyit még ráhagyunk – akkor én lennék a legboldogabb, mert

csupán én és a mester tudnánk, hogy mi hatvan, s mire kell még kétujjnyit ráhagyni. Ez az igazi misztérium! S ahogy elkészül. Például a ház. Vagy a tyúkketrec. Nem, a tyúkketrec csak ritkán. De például a csűr nagyon.

Szarufák egymásra, a bevágást pontosan kell kijelölni.

Odafigyelek rendesen. Rajtam múlik minden. Vagyis majdnem. S ez olyan jó. Olyan férfias. A férfiak, vagyis az ácsceruzák szeretnek komoly, kreatív dolgokat művelni. És én ácsceruzaként nagyon férfias lennék.

Maradandó. És tudom, havonta egyszer újrahegyeznének. Vagy talán kétszer is. Micsoda gyönyör! Forma és tartalom tökéletes egymásratalálása. Minden hegyezés egy kis újjászületés. Dehogy kis! Kreativitás, újjászületés: ez az ácsceruza élete. Ugye, most már értitek, miért vágyom annyira azzá válni?

Csak egy a bibi: egyesek, akik nem is érdemlik meg a mester titulust, mindenféle jöttmentek, senkiházik, nemtörődöm egyszerűsítéssel ácsplajbásznak neveznek. Van pofájuk hozzá! Ezzel aztán elrontanak mindent. Hát ezért van, az ettől való félelmemben, hogy belenyugszom zsidóferiségembe, és nem teszek meg mindent, hogy tényleg örökre ácsceruzává (nem -plajbásszá!) válhassak.

Szántai János író, költő kézen fogja kisfiát és elviszi a híres velencei karneválba. Magával hív bennünket is, és a mókás farsangi alakoskodás jegyében úgy teszi ezt, hogy egy percig se tudhassuk pontosan, hol vagyunk, és kik rejtőznek az álarcok mögött.

Könnyű dolga van az embernek ilyenkor, farsang táján, ha bálba akar menni, és, teszem azt, Szántai Jánosnak hívják. Szántaijánosságát ugyanis könnyed

eleganciával (na jó, hányavetiséggel) levetkőzheti, felöltvén, mondjuk, D’Artagnan, Robinson, Gulliver, Peter Pan, vagy ne adj isten, Mary Poppins mezét, s máris beállhat a bálba, mint ő és mégsem ő, az vagy majdnem az.

De ha az ember az Apika nevet kapta a másodkeresztségben, a keresztapa pedig egy majd’ méter magas egyén, nevezetesen Kissróf mester, Stipik, Rumcájsz, ahogy tetszik, nos, ebben az esetben keservessé válik az ember dolga, akkor is, ha csak ide a sarokra akar leruccanni, Venéciába, a Nagy Kanál mellé.

Az említett egyének állnak egymással szemben.

Apika néz, fentről lefelé, úgymond, az erdő felől, szántaijánosságának (még) teljes tudatában. Kissróf mester a maga részéről csak fel-mér. Aztán közli: Apika, te most giliszta vagy. És a giliszta nehézkesen tekereg a szőnyegen, mint akit e váratlan földközeliség kissé feszélyez, nyom. De nincs mit tenni, áll a bál, és a játékmester ugyancsak szigorú fajta. A giliszta éppen azon van, hogy kényelmesebb helyzetet keressen magának, amikor érkezik az utasítás: Most darázs vagy. És a darázs zümmögve, hártyásnak nem nevezhető szárnyait behemótul rezgetve igyekszik birtokba venni a levegőt. Ráadásul harciasnak is kell mutatkoznia, mert, ugye, ha darázs, akkor kard, ha kard, akkor en garde. A játékmester kritikusan néz: Te nem tudsz repülni. Hát, ehhez nemigen lehet hozzászólni. Dehogynem. Akkor most lemming vagy. Mi? Ezt meg honnan szedi? Én nem... Ám a mondat vége elvész, és a parkett nagyot reccsen a túlméretezett állat súlya alatt. Aki mellesleg máris érzi, hogy baj van, hiszen fogai nem nőnek vég nélkül (sőt!), és rágcsálni sem tud olyan szépen, ezért máris vándorolna, bárhová, akár a Nagy Kanálig, hogy például belevesse magát, s véget vessen az örökös maszkajárásnak. De nincs vége. Te most bálna vagy, hangzik az ukáz. És a sors által vízbe kényszerített, örökösen szárazföld után epedő emlős hatalmas csobbanással belemerül a parkett-tengerbe, mázsás szíve megfeneklik a szőnyeg homokos partján. Kisvártatva aztán pihegve kérdezi: Most már elmehetek a bálba? A válaszon nincs mit csodálkozni. Nem vagy még egy kilométer.

A bál addig áll, a Nagy Kanál mentén. Megvár.

Fekete Vince költő úgy gondolja – saját meghatározása szerint – játékosan komoly „prédikációjában”, hogy talán az őszinteség lehetne a legigazibb „maszkunk”.

Az kellene legyen az igazi maszkunk, hogy ne legyen egyáltalán semmilyen, az, hogy nem hordunk álarco(ka)t, nem rejtőzünk különböző helyzetekben – hol menekülésként, hol a könnyebbség kedvéért, hol valamilyen sanda szándékból, gyávaságból, szolgalelkűségből, a hízelgés hasznos öröméből kifolyólag – semmilyen álarc mögé. Hányan vagyunk, akik olykor legszívesebben a láthatatlanság palástját vennénk magukra, hogy arcunk, testünk eltűnjön a nem láthatóság jótékony – mije? – mögött. Milyen jó lenne például láthatatlanul ott lenni barátaink/ismerőseink, haragosaink/ellenségeink között időnként, hogy megtudjuk, miként is vélekednek rólunk, amikor nem vagyunk ott. Kinek nem fordult meg a fejében? Vagy kinek igen? És vajon jó lenne-e? Lennének-e, maradnának-e még egyáltalán igazi, nagy barátságok a földön, az országban, a megyében, a városban vagy a mi „esztenánkon”? Mert az igazi barátság, tudjuk, milyen.

Legalábbis van róla valamifajta elképzelésünk. Hányszor van úgy: ahelyett, hogy rozsdaette, kivénhedt Daciánkkal töfögnénk egyik helyről a másikra, bizony, szívesebben felrántanánk a varázsos bocskort, hogy máris ott teremjünk a célhelyen, minden különösebb erőfeszítés nélkül. És hány olyan helyzetbe kerülünk, amelyben, bizony-bizony, jó volna a Csongor és Tündéből a három ördög ostora, ami varázsszóra helyettünk elvégezne egy jó kis csihipuhit. A legnagyobb (és talán a legnehezebb) dolog mégis az, amikor lehántunk magunkról minden fölös maszkot, álarcot, és vállaljuk magunkat, úgyszólván a teljes, pőre igazságot: ilyenek és ezek vagyunk, csúnyák, szépek, hajlottak, görbehátúak, gonoszak, jók, rosszmájúak, kapzsik, odaadók, tisztaszívűek, haszonlesők, csalafinták, becsületesek, szoknyavadászok, más feleségét, jószágát elkívánók, ámen. És innen, erről a fokról, szintről talán még van továbblépés, innen még van remény, hogy még jobban megismerjük azt a valakit, aki mi vagyunk, minden jó és minden rossz tulajdonságával együtt.

Lackfi János

Vezényelek, Nyarak-telek, Őszök-tavaszok, Teszek-veszek, Havat-hetet Összekavarok, Subát-gubát, Csukát-ruhát Fűbe hajitok, Csomót-bogot Kötök-fonok, Készül a titok.

Csillag István rajza

Szabó Róbert Csaba

2. Az ember, aki nem tudta Benjámin nevét Nem vagyok Misikém – mondta volna Benjámin, és meg is fordult, hogy megnézhesse magának az illetőt, de az addigra eltűnt. Benjámin csodálkozva tekintett körül. Abban egyelőre bizonyos volt, hogy nemsokára úgyis megtalálja a padlásfeljárót, ezért nem nagyon tartott semmitől, legfőképp az olyan emberektől, akik a nevét sem tudják. Főként, hogy az is világossá vált számára, a félhomály ellenére: az illető, aki Misikémnek szólította, sehol máshol nem rejtőzködhet, mint a kémény mögött vagy a nagy láda árnyékában. Elszántan megölelte a nem túl vastag téglaoszlopot, érezte is egyből, hogy a kiskabátja hónaljig kormos lett, azonban az illető, aki nem tudta a nevét, nem tartózkodott a kémény mögött. Az ember, aki nem tudta a nevét, a láda mögött sem volt, és Benjáminnak már nem is kellett olyan sok, hogy megértse: mindvégig a háta mögött állt. Meg is győződött erről, amikor egy hirtelen mozdulattal a háta mögé kapott, és a most már éktelen lármát csapó kis fickó ott kapálózott a keze között.

Benjámin járt egyszer cirkuszban, valamelyik sietős hétvégén vitte el az édesapja, látott elefántot meg labdaugráló tacskókat, és látott egy apró termetű embert is, aki rendkívül szomorúan bandukolt végig a poron-

don, végtagjai kurták voltak, és kacsázva igyekezett a tacskópár után, sokan nevettek rajta. Az ember, aki nem tudta a nevét, ehhez hasonlított, legalábbis Benjáminnak ez ugrott be elsőre, ahogy szembenézett a még mindig tiltakozó, rikoltozó fickóval – annyi, hogy ez a valaki a keze között egészen vékony volt, öreg, és alig egy méternyi.

Nem vagyok Misikém, mondta ki most már Benjámin. Az ember, aki nem tudta Benjámin nevét, erre csodálatosképpen elhallgatott, már nem is kapálózott, csak viccesen a lábait járatta, hogy földet érhessen, és amikor Benjámin valóban elengedte, a kis fickó tűnődve megvakarta fejbúbját, és azt mondta: Akár ki is elemezhetnénk, miért gondollak Misikémnek, de az túl hosszas lenne. Régi emlékek, déja vu, tudatalatti, mindenféle nyavalyák... inkább azt mondd meg, hogyan kerültél a Nagymama álmába?

Elképzelhetitek, Benjámin nem nagyon értette, mit is akar mondani a kisöreg, az meg folytatta: Hát te semmit nem tudsz! A Nagymama álmában vagyunk, ő álmodik minket, és persze kénye-kedve szerint, vagy per pillanat aszerint, hogy éppen nehezet vagy könnyűt vacsorázott, és meg kell mondanom, igencsak furcsákat álmodik, ezelőtt egy órával alig tudtam megmenekülni a kalapácsos embertől.

A kalapácsos ember? – kérdezte csodálkozva Benjámin.

Igen, ő. Neked valóban fogalmad sincs semmiről – mondta a kisöreg egykedvűen, majd tűnődve Benjáminra nézett. – Engem persze nem kell félteni, ha tudni akarod, nem is létezem, neked viszont mielőbb el kell tűnnöd innen. Nem számíthatunk arra, hogy a padlásfeljáró csak úgy kinyílik. Föl kell ébreszteni Nagymamát, csakis akkor juthatsz ki innen.

De hogyan? – kérdezte Benjámin – Hiszen nagyon mélyen szokott aludni, és akár tíz órát is egyhuzamban. És rövid szünet után hozzátette: Különben is, te ki vagy?

A kisöreg büszkén kihúzta magát, és azt mondta: Te tényleg semmit nem tudsz. Én vagyok a Nagypapa. (folytatjuk)

Biztosan hallottátok már a felnőttek körében oly divatos „újévi fogadalom” kifejezést. Év elején sokan megígérik maguknak vagy a többieknek, hogy mit tesznek másképp az új esztendőben: kevesebbet esznek-isznak, több időt fordítanak családjukra, esetleg magukra vállalják a szemétlevivést stb. Hadd tegyünk most mi is fogadalmat, de nem újévit, hanem „cimborásat”, amelyiknek mindig helye van: legyünk értő olvasói a szépirodalmi műveknek! És ne csak azért, hogy meglepjük vele irodalomtanárainkat, hanem főként azért, hogy beláthassunk a sorok közé, mögé szövegolvasás közben.

Ebben igyekszünk segítségetekre lenni induló rovatunkkal, melynek révén – reméljük – világossá válhat sok minden, ami egyelőre homályos (vagy épp néha eléggé sötét) számotokra. Nem az irodalomórákat akarjuk helyettesíteni, hanem megkönnyíteni a dolgotokat, megvilágítva például, hogy mi rejlik a líra, epika és dráma fogalmak mögött, vagy azt, hogy miért haragszik a tanár, ha a diák elmélázva így fogalmaz: „A költő azt akarta mondani, hogy...” (erről többet is olvashattok a következő oldalon).

Természetesen, rovatunk nem csak a VIII.-osokhoz szól, hiszen már V. osztályban is találkozhattok olyan irodalomelméleti fogalmakkal, amelyek meghökkentenek vagy elbizonytalanítanak. Ám ha hűséges olvasói lesztek ennek a rovatnak, olyan ismeretekre is szert tehettek, amelyek közelebb visznek a szerzői képzelet világához.

Festmény egy etruszk sír falán a Tarquiniusdinasztia idejéből (Kr. e. 6. sz.)

Eszik-e vagy isszák?

Líra, epika, dráma – irodalomórán sokszor elhangzik a kérdés: melyik műnemhez tartozik az éppen tanulmányozott alkotás? Töprengünk ezen egy sort, válaszunk mégsem mindig a megfelelő, mert nem tudjuk, hol keresgéljünk. Egyszerűsítve azt mondhatnánk: a versek általában a lírához tartoznak; azok a művek, amelyek történetet mesélnek el, az epikához sorolhatók; amit pedig színpadi előadásra szántak, a drámához. Kezdetnek elég, ha ennyit megjegyzünk.

Következhet az újabb kérdés: milyen műfajú az adott irodalmi alkotás? Regény, elbeszélés, dal, elbeszélő költemény, novella... és több tíz társuk szédítő forgataga. Talán kapkodni kezdjük a fejünket: műnem és műfaj, műfaj és műnem... milyen kapcsolatban állnak egymással?!

Vegyünk egy egyszerű példát: legyen a műnem (a líra, az epika vagy a dráma) a csoki (ezt senki nem tévesztheti el!). Az ám, de sokféle csokit ismerünk: tejest, mogyoróst, keserűt, eprest, mazsolást stb. Más és más tulajdonságaik vannak – ízben, illatban, színben.

Ugyanígy a műfajokkal is: a regénnyel, a mesével, a himnusszal, az ódával, az elbeszélő költeménnyel – más és más műfaji tulajdonság jellemzi őket.

Görög lyra, Kr. e. 400 körül, Jolly Killmer rekonstrukciója (1997).

A líra az egyik legfontosabb és leginkább említésre méltó ókori pengetős hangszer, amelyet a görögök, az etruszkok és a rómaiak egyaránt ismertek. A mítosz szerint a hangszer feltalálója Hermész volt, aki egy nagy teknősbéka páncéljából, antilopszarvból és állati irhából hozta létre azt. Első „igazi” mestereként Apollónt tartják számon. A művészlíra a kithara (lásd a fotón), míg a lüra a műkedvelők hangszere volt. A líra vonós változata, a crwth ma is népi hangszerként használatos, elsősorban Walesben.

Napjainkban is gyakran elhangzik az „akarta a fene!” szókapcsolat, ha az ezt használó személy arra utal, hogy szavait, alkotását elértették vagy félremagyarázták. Amilyen sűrűn használjuk ezt a szállóigét, épp annyira nehéz bizonyítani, hogy ezt pontosan így fogalmazódott meg legelőször. Eredetének magyarázata már-már anekdota: egy alkalommal műveiről szóló elemzést olvasott Arany János egy folyóiratban, és a tudálékoskodó értelmezésben lépten-nyomon mást sem talált, mint „a költő azt akarta mondani, hogy...”, „a költő úgy gondolta, hogy...” – míg végül aztán elfutotta a pulykaméreg, és odafirkantotta a lapszélre az azóta elhíresült kifejezést („Akarta a fene!”). Maga a szókapcsolat több változatban lett közkinccsé: „akarta / gondolta / tudta / várta a fene!” – és lényegében arra hívja fel a figyelmet, hogy nehéz eldönteni, milyen mértékben lehet beleolvasni egy irodalmi műbe olyan jelentést, értelmet, ami talán meg sem fordult a szerző fejében.

Összegezzünk:

A lírai művekben legtöbbször a költői (lírai) én tárja fel – közvetlen módon, leggyakrabban egyes szám első személyben – érzelmeit, hangulatait, élményeit, gondolatait, tapasztalatait, költői képek és stílusalakzatok segítségével, verses formában.

Lírai műfajok: dal, epigramma, elégia, himnusz, óda.

Az epika az elbeszélő művek összefoglaló elnevezése. Ezek az alkotások nem elsősorban érzelmeket, hangulatokat stb. tükröznek, hanem történeteket beszélnek el, amelyek bizonyos hely(ek)en és körülmények között valósulnak meg különböző szereplőkkel.

Verses epikai műfajok: ballada, elbeszélő költemény.

Henrik Ibsen, a nagy norvég drámaíró egy alkalommal Rómában sétálgatott, és figyelmét megragadta egy plakát, amelyet nagy tömeg bámult.

Közelebb ment, de észrevette, hogy otthon felejtette az olvasószemüvegét. Udvariasan segítséget kért hát a mellette álló embertől: - Bocsásson meg, uram, megmondaná, mi áll ezen a hirdetményen?

- Ne haragudjon, kedves uram – sajnálkozott az illető –, de én is analfabéta vagyok.

Voltaire-t egy vita hevében ellenfele idiótának nevezte. A francia és az európai felvilágosodás kulcsfontosságú egyénisége derűsen nézett rá, és így szólt:

Prózaepikai műfajok: mese, monda, elbeszélés, novella, regény.

A drámai művekben az alkotó nem elbeszél egy történetet, hanem másokat beszéltet, a szereplők saját gondolataikat, érzéseiket közlik párbeszéd vagy monológ keretében.

Drámai műfajok: tragédia, komédia, drámai költemény. „Bemelegítésnek” ennyi, az elkövetkezőkben pedig az említett műnemekről és műfajokról fogunk bővebben együttgondolkodni. Ha kérdéseitek vannak a most tárgyalt fogalmakkal kapcsolatban, bátran írjátok meg nekünk!

- Professzor úr, én önt eddig okos embernek tartottam. Ön viszont idiótának nevezett engem. Úgy látszik, mindketten tévedtünk.

Ludwig van Beethoven és Johann Wolfgang Goethe 1807-1808 táján együtt üdültek Karlsbadban. A zseniális zeneköltő és a költőzseni összebarátkoztak, s gyakran indultak együtt kocsikirándulásra. Kocsizás közben sokan felismerték a két hírességet, és a járókelők sűrűn lengették feléjük kalapjukat: - Kínos dolog ez a nagy népszerűség – panaszkodott Goethe –, mindenki köszön nekem...

- Kár ezen bosszankodni – nyugtatta meg Beethoven. – Lehet, hogy nekem köszönnek.

Kedves olvasóink, cserkészként, osztálykiránduláson, szüleitekkel vagy barátaitokkal sátorozva bizonyára megszerettétek az erdőt. S ha erdei élményeitekről számoltok be, a történetekből nem hiányzik az állatokkal való találkozás, a virággyűjtés, az erdei gyümölcsök fogyasztása, az esti tábortűz, a félnomád életmód a fürdőzéssel, a teafőzéssel, a szalonnasütéssel. Az erdő mintegy 5-6 évszázada, az újkor kezdetétől a városlakók számára vált a kikapcsolódás színhelyévé. A túlzsúfolt városok gépek között dolgozó lakói az erdőbe menekülnek pihenni, élvezni a csendet, a friss levegőt, a magányt, a patakok csobogását, a madarak énekét.

Ezt a mítoszt a modern ember alkotta meg. Elterjesztésében nagy szerepet játszott Jules Verne regényeinek sorozata.

Tápiók és vadöregek Ötven-száz évvel ezelőtt favágók, erdőlő munkások, erdei tisztásokon legeltető pásztorok a Görgényihavasokból visszatérve még gyakran számoltak be a tápióval és a vadöreggel kapcsolatos élményeikről. A tápió a fa és az ember közti, átmeneti lény volt. Vastag törzzsel, gazdag lombozattal, koronáján emberi fejjel: szája odú, orra letörött ág csonkja, hosszú, dús szakálla, szemöldöke és haja zuzmóból, mohából, erdei liánokból szőve. Illett tisztelettel köszönteni és az elemózsiából néhány falatot a lába előtt hagyni. A vadöreg torzonborz, állati bőrökbe, ruhacafatokba öltözött vénember volt, aki odahúzódott a falatozó, puliszkát főző, szalonnát pirító munkásokhoz, s szívesen vette, ha az ételből őt is megkínálták. Hálából fákat döntött ki, rönköket emelt meg, vadakat terelt a vadászok útjába. Aki pedig megbántotta, visszautasította, az méltán számíthatott a vadöreg bosszújára.

A vadleány A háromszéki székelyek, a barcasági, a gyimesi és a moldvai csángók a vadleányról szoktak mesélni. Leg-

gyakrabban csak gyönyörű énekét lehetett hallani, de ritkábban találkozhatott is vele az erdőt járó. Fiatal volt, magas, meztelen testét hosszú haja borította.

Menekült az emberi tekintet elől. Az emberek kitapasztalták, hogy a karcsú, szép, színes csizmák csábításának nem tudott ellenállni. A vesztét mindig ez okozta. A leleményes vadászok egyetlen csizmát hagytak az erdei tisztáson, a mohó vadleány mindkét lábával beleszökkent, s ilyen állapotban nem tudott elmenekülni. Megfogták, levitték a faluba, szelídítették, babusgatták. Ilyenkor a vadleány mindig keserves sírásra fakadt, s bevallotta, hogy éhező csecsemője maradt az erdőben. Miután fogadalmat csikartak ki tőle, hogy gyermekét is magával hozza, szabadon engedték. A gyermek haját, körmét levágták, megfürdették, felöltöztették, beszélni tanították. * Észrevehetjük, hogy az erdei lényekről szóló történetek elsősorban a hegyes-erdős vidékeken terjengtek (Székelyföld, Gyimesek vidéke, a Maros völgye). A fenti lények azonban valójában két nagyon különböző csoportba tartoznak. A vadleány a civilizációból a vadság állapo-

tába visszasüllyedő lény. Állatok lopják el, eltéved, vagy az erdei tanyán árvaságra jut. Általában nem tud beszélni, imádkozni, számolni, nem tartja számon az idő múlását, nem zavarja a meztelensége. Szövetséget köt az állatokkal, megtanul élelmet gyűjteni. Emberi jótevői ebből az állapotból hozzák vissza: megtanítják tisztálkodni, öltözködni, beszélni, étkezni, eszközöket használni. Bizonyára nagyon ismerős számotokra is két olyan regény, amely ezt a témát dolgozza fel. Az egyik Robinson története, aki hajótörést szenved, s átmenetileg nélkülöznie kell a civilizáció minden vívmányát. A másik pedig – természetesen – Tarzan, a dzsungel fiának története.

A tápió és a vadöreg viszont egészen más figurák. Ők az erdő lényei, démonai. Felügyelnek az erdő rendjére, az erdei állatokra. Egyébként a démonok tekintetében a magyar hiedelemvilág nem áll valami jól. A honfoglaló magyarok Keletről hozott démonai a keresztény hitre való áttérés áldozatává estek. Miközben mi alig egy-két démontörténettel rendelkezünk, a hollandok mintegy 500 típustörténetet tartanak számon.

A finnek körében a XX. század első felében csupán az erdei szauna, az erdei kunyhó démonairól közel 100 típustörténet szólt. S hogy a Kárpát-kanyar és Moldova magyar szájhagyományában a vadleány és a vadöreg története életben maradt, azt a kutatók román ráhatással magyarázzák.

Azaz: a székely és a csángó hagyomány azért őrizhette meg, mert a szomszédságban élő románok mitológiájában az erdei lények ismertek voltak. Sőt, a román hagyomány számon tartja az erdők anyját (muma pădurii), az erdők leányát (fata pădurii), akik a mi vadöregünk női változatai. Az erdő anyja öreg, csúnya, fekete. Gyermeke van, akit szívesen kicserél az erdőben, a mezőn, a házban felügyelet nélkül hagyott csecsemővel.

Ezek a váltott gyermekek szőrös testűek, nem fejlődnek, örökké sírnak, s általában nem érik meg a serdülőkort. Különböző távoli (pl. nyugat-afrikai, szibériai) mitológiákban minden embernek megvan a maga erdei szelleme, aki a sorsáról gondoskodik, közbenjár az istenek kegyeiért. Néhány évtizeddel ezelőtt az olténiai falvak lakói a halál beálltakor a közeli erdőben megkeresték a halott fáját. A férfi családtagok szótlanul addig bolyongtak az erdőben, amíg az alaki hasonlóság alapján rátaláltak.

Kivágták, a faluba vitték, a halottas ház udvarán helyezték el, a temetési szertartás keretében pedig a sírhantra állították.

Ez a kedves, a vadon törvényeit előíró mitológia akkor szűnt meg, amikor az ember uralmába vette az erdőt, s kialakította a mesterséges természetet, a parkot, díszcserjékkel, szökőkutakkal, aranyhalakkal, telepített állatokkal.

Februárt summásan a farsang kiteljesedési időszakának nevezhetjük: ez a népi szokáskör határozza meg az esztendő második, télutónak és jégbontónak is nevezett hónapját. Más fontos dátumokat is hoz ez a hónap, például A KÖZTÁRSASÁG NAPJÁt (annak emlékére, hogy 1946. február 1-jétől törvényileg köztársaság Magyarország), a napjaikat a vallásos elmélkedésnek és az emberbaráti munkának szentelők, azaz A SZERZETESEK VILÁGNAPJÁt (február 2.), továbbá a RÁKELLENES VILÁGNAPot (február 4.) és a BETEGEK VILÁGNAPJÁt (február 11.) vagy A NEMZETKÖZI ANYANYELVI NAPot (február 21.) is.

Szent Balázst a torokfájás gyógyítójaként emlegették, ezért napjához, február 3-hoz kapcsolódik a népi hagyományban a balázsolás, amely a néphit szerint képes távol tartani a torokbetegségeket. A katolikus pap két gyertyát helyez kereszt alakban a gyermekek nyakához, imát mondva egészségükért (egyes helyeken ilyenkor almát is szenteltek, a gyümölcs gyógyerejét növelve). Máshol Balázs-napon köszöntőt mondanak, de akár kisebb színjátékká is alakulhat a balázsolás.

A magyar költészetben a szokás legismertebb megörökítése Babits Mihály Balázsolás című verse: a gyermekkori emlék megrendítő módon találkozik a felnőtt halálközelség-élményével. „Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!

Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon s úgy néztem a gyertyák közül, mint két ág közt kinéző ijedt őzike. (...)

Mert orv betegség öldös íme engemet és fojtogatja torkomat, gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm zihál, s mint aki hegyre hág, mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, kifulva, akként élek én örökös lihegésben. (...)”

(Babits Mihály: Balázsolás – részlet)

Ha találós kérdés lenne: melyik népszokás kapcsán van együtt (megjátszott) szomorúság és (valódi) vidámság, ál-ború és igazi derű? – nyugodtan megjelölhetnénk válasznak a farsangot. A tavaszváró farsangolók ugyanis jelképesen eltemetik a telet, zajos jókedvvel járó, játékos szertartások közepette.

A Vízkereszt napján (január 6-án) kezdődő farsang tavaszcsalogató hagyományként az ókori római

Időszámításunk kezdetei táján élt Rómában egy Valentinus nevű bátor pap, aki – szembeszegülve a házasodást tiltó császári rendelettel – titokban összeeskette a családalapításra készülő párokat, a börtönbüntetést és ennek nyomán a halált is vállalva ezzel (fogsága idején ráadásul csodás módon megszabadította a vakságtól őrének lányát).

Február 14-e, neve napja vált a szerelmesek összetartozását hangsúlyozó Valentin- vagy (magyar megfelelőjével) Bálint-nappá. A néphagyományban ez a dátum inkább az időjárás-jósláshoz kapcsolódik, a szerelmi vallomásnak is tekinthető ajándékozás hulláma (és divata) nálunk újabb szokás.

Nyelvrokonaink, a finnek jelentős ünnepe február 28-a, A Kalevala Napja: 1835-ben ezen a napon jelent meg a finn nemzeti eposz, a több hősi énekből és más népköltészeti művekből összeálló Kalevala első értelmezhető változata, megismertetve a világgal a finn népet és kultúráját – nem csupán gyönyörű gondolatritmusainak köszönhetően.

szaturnáliák ünnepségeihez nyúlik vissza, elnevezése viszont német eredetű, kiindulópontja eszerint a farsangi időszak utolsó napját jelző „fastnacht” (kb.: böjt előtti éj), ebből lett bajor és osztrák ejtésben „vaschanc”, ami aztán a magyarban előbb „fassang”gá honosodott, majd a „farsang” formát öltötte fel. Az általa jelölt periódus húshagyó kedden zárul – a rá következő nap, hamvazószerda a húsvétig tartó 40 napos

nagyböjt, azaz a húsevés tilalmának kezdete. Gyakori étel ilyenkor a disznózsírban sütött fánk: húsos és hústalan időszak közti édes „határkő” gyanánt.

Nagyjából ugyanezért emlegetjük egyszerre a farsangot és a karneváli mulatságokat: a latin „carnem levare” (húst elhagyni, húshagyó) egymásra tevődött egysze-

rűbb változatával, a „carne vale” kifejezéssel, és innen már csak egy lépés olasz eredetű „karnevál” szavunk.

A telet jelképező bábu vagy maszk elégetését jelmezes-álarcos színjátékok, „alakoskodások”, gyakran bálok kísérik. Nem csoda, hogy a szépirodalomnak is egyik kedvelt témája a farsang.

Dsida Jenő verses naptárában (Kalendárium szonettekben) a februárnak szentelt darab (A farsang dicsérete) hatásosan rávilágít az évszakok és egymásnak szembeszegülő érzelmek, lelkiállapotok közti karneváli „ütközetre”: Egy sarkon, hol a lámpa fénye halvány, egymásra torlik két fura menet, megállnak és hosszú farkasszemet néznek, zászlójukat kissé lehajtván.

szállott hivogatva / a káposzta, a bor szaga / s nem szállt hiába, ilyen lakzit / a környék nem látott soha!”

(Farsang – részlet).

A felfokozott hangulatnak nem is nagyon akartak gátat szabni a (főként hajdani) farsangolók. Jókai Mór arról ír Egy farsang az Alföldön című elbeszélésében, hogy a télkergető mulatság különös „erőpróbákra” is alkalmat adhatott: „Néhány évvel ezelőtt, vízkereszt napján reggel, négy Szatmár megyei fiatalember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata ebből állott: farsang első napján elkezdeni Szinérváralján a táncot; abban kivilágos-kivirradtig helytállani; – akkor felülni a csöngős szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is táncban virradni meg, s reggel ismét menni tovább Aranyosmeggyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végigvigadni mind a hat vármegyét egy csepp kipihenés nélkül. (...)

Kettő kiállta a versenyt, s végigtáncolta mind a hat vármegyét, mind a hét farsangi hetet, nappal utazva hófúváson, vízöntésen keresztül, rázós szekéren, hengerbuckás szánon, éjjel táncolva, poharazva, szerelmes asszonyt ölelve, férjekkel verekedve, apák elől futva. ”

Az egyik bűnt sirat és bűnt temet, gyertyásan, zsolozsmával mind az ajkán, a másik csapat maskarába varrt fán ördögfejet visz, táncol és nevet.

Vezérük, kit már lángos kárhozat nyal, bűnbánon látja angyalok karát s szemét lehúnyja méla áhitattal; míg a zarándokfő, egy vén barát, szíve mélyén, mely zárva hét lakattal, idézi antik istenek nyarát.

Illyés Gyula versében a farsangi vigasság egy nem mindennapi lakodalommá lényegül át: „A zene harmadnapja szólt már, / harmadnapja a friss zene! / a kis parasztház harmadnapja / szinte keringett már bele! / A víg zenébe, ami nappal ! megragadt még a ház körül, / de éjjel, már harmadik éje, / diadalmasan szétterült, / (...) / s a kicsi ház, a tél, a hó / fölött lengett mint mesebéli / víg népekkel telt léghajó. // Örömmel, vígsággal, reménnyel / duzzadó léggömb odafent / a téli éjben s kosarában / mi a kis házban idelent, / a kis házban, hol harmadnapja / a konyha és a két szoba / a félfalunak volt etető- / itató paradicsoma / mérföldre

Ady Endre Farsangi dala a viharos érzelmekkel telített ünnepkör antik, pogány gyökereit idézi fel, Tóth Árpád viszont fekete humorral hasonlítja össze a farsangtemetést a megannyi értelmetlen áldozatot követelő háborúskodással, Balkáni farsang című versében: (...)

Tizenegykor: ropogós tánc, Melyhez kétszáz ágyut húznak, Éjfélkor egy falu népet Humanizmussal megnyúznak.

(...)

Egy órakor új riadó, Vöröskereszt buzgón ápol, Most dől el majd, hogy kié lesz Szemrevaló, szép Drinápoly. (...)

Mindehhez az emberiség Külpolitikából juta.

Amit tehát minél előbb Hatszor üssön meg a guta.

A mindennapjainkban lassan (és szinte természetesnek vélt módon) nélkülözhetetlen számítógépre gondolva érdemes tudnunk, hogy megalkotásában hatalmas része van egy magyar szakembernek. Az 50 évvel ezelőtt, 1957. február 8-án, 54 éves korában elhunyt matematikus, atomfizikus N J fiatalon nagyfokú matematikai és technikai érdeklődést és felkészültséget mutatott, munkája aztán az Amerikai Egyesült Államokban teljesedett ki, ahol a ’30-as évek közepén telepedett le. Az emberi idegrendszer működési módján alapuló, első – 1945-ben elkészült – elektronikus számítógép kifejlesztésében (a „Neumann-elvek” megfogalmazása révén) és az atomenergiával kapcsolatos kutatásokban szerzett jelentős érdemeiért előkelő helyet foglal el a tudománytörténetben.

Irodalmunk talán legtermékenyebb prózaírója a 182 éve, 1825. február 18-án Komáromban született J M (meghalt 1904-ben). Újságíróként, szerkesztőként is nagyon fontos, népszerűségét nemcsak írásai, hanem az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején vállalt közéleti szerepe is növelte. Jó megfigyelő- és ábrázolókészségével, műveinek gazdag érzésvilágával és romantikus hangulatával, a történelem és a természettudomány iránti értő érdeklődésével, kiterjedt képzeletével meghatározó

Ebből a kis körképből természetesen nem hiányozhat irodalmunk talán legismertebb, címében is farsanghoz kapcsolódó darabja, a magyar felvilágosodás fő alakjának, Csokonai Vitéz Mihálynak Dorottya avagy a dámák diadalma a fársángon című, bő humorú, jótékony gúnnyal bíráló eposza. A farsangi bálon a férfiaknak és Karnevál hercegnek hadat üzenő vénkisasszony-csapat vezérének neve nem véletlen: a farsangi szokások egyike a vénlánycsúfolás, február 6-a pedig Szent Dorottya napja.

módon járult hozzá a regény műfajának a magyar irodalomban való meghonosodásához, a magyar olvasóközönség szám- és színvonalbeli növekedéséhez.

163 éve, 1844. február 20-án született Munkácson a magyar festőművészet egyik nagyja, M M (megh. 1900ban). Európa fontos művészeti központjaiban tökéletesítette tehetségét, remek ábrázolóképességét. Világszerte (el)ismert alkotásai közé tartoznak: Ásító inas, Siralomház, Milton, Krisztus-trilógia, Honfoglalás (Munkáit megtekintheted itt: http: //keptar.demasz.hu/keptar/magyar/m/munkacsy/ muvek/) A sors hasznos iróniája az, hogy a magyar felvilágosodás kezdeteinek kulcsfigurája, a 196 éve, 1811. február 24-én elhunyt B G idegen környezetben, a bécsi császári udvarban (ahol a testőrség tagja volt) döbbent rá az anyanyelven megszerezhető műveltség fontosságára. Ott kezdte el képezni magát, társai közül is sokakat erre biztatva, és olyan műveket hozva létre, amelyek irodalmunk és kultúránk alapelemei közé tartoznak. Olvassátok el Tariménes utazása című könyvét: igazi kalandregény, emlékezetes megállapításokkal.

Posztimpresszionizmus: a számomra legkedvesebb három festőművész stílusát jelölik a művészettörténészek ezzel a fogalommal. Óriási lelkű emberek, szívük, mint egy mézesbödön, hol édessel, hol meg keserűvel telve csordultig, s bár felnőttek ők is, egy picit mindig gyerekek maradtak. Vincent Van Gogh (1853-1890), az őrült hollandus, Paul Gauguin (1848-1903), a barbár francia, Henri de Toulose-Lautrec (1864-1901), a cilinderes törpe. Nem volt egységes festői stílusuk, mint az impresszionistáknak, érett alkotói korszakukat egyéni festésmód jellemezte. A „címke”, amit utólag rájuk ragasztottak, inkább csak a korszak (az 1880 és 1905 közötti festészet és szobrászat) megnevezése a művészettörténet számára. A korszak meghatározó egyéniségei voltak ők, mert festészetükkel az impresszionistáknál is messzebb mertek menni. Művészetük többről szólt, mint a színek és fények buja játékáról.

Festményeik – a rajtuk megnyilvánuló mélység és misztikum révén – lelkük rezdüléseinek tükrévé váltak. Ez az egyetlen dolog, ami összeköti festészetüket. Korábban ennyire őszintén és nyíltan nem tette meg ezt senki – csak kivételesen, nagy mesterek bizonyos pillanataikban, mint Rembrandt az öregkori önarcképein. Élettörténetük, akárcsak festészetük, szenvedélyes, tragikus, mégis gyönyörű. Mert vállalták, hogy teli lélekkel élnek és alkotnak.

Van Gogh 1886 elején írta testvérének, eónak: „Mindenki szemében egy senki vagyok, kellemetlen, különcködő embernek tartanak, pedig valami nyugodt, tiszta muzsika árad bennem.”. Ebben a pár sorban megfogalmazza mindazt, ami a kora társadalmához való viszonyát jellemzi. Művészként élete során soha nem fogadták el, testvére anyagi és lelki támogatásával alkotott. Gyerekkorában magába zárkozó vidéki kisfiú volt, aki csak testvére és egyben

haláláig legjobb barátja, eo társaságát viselte el. Fiatalon a művészi metszetekkel kereskedő Goupil cég különböző nagyvárosokban található fióküzleteiben dolgozott. Ezekben az években került kapcsolatba a festészettel. 1876-ben erős vallási elhivatottságot érezve eldöntötte, hogy pap lesz, a nyomorultak lelki támasza. Az amszterdami Protestáns Teológiai Karra való sikertelen felvételi vizsgája után, 1879-ben prédikátorként tevékenykedett a borinage-i bányavidéken.

Túlfűtött szenvedéllyel és hittel élte meg vélt hivatásának megtalálását. Célja az volt, hogy „felemelkedjék a szegényekhez”, ezért nélkülözött, nyomorogott, akárcsak a bányászok. Végül súlyosan megbetegedett. Édesapjának sikerült kimentenie a nyomorból.

Hazavitte szülőfalujába, Groot-Zundert-be. Itt talált rá 1880-ban második hivatására, a festészetre. Hasonló szenvedéllyel és a művészetbe vetett hittel állt neki festeni, mint korábban a szegények lelkét ápolni.

1881-ben eo támogatásával Párizsba utazott, ahol kapcsolatba került az impresszionista festészettel.

Ennek hatására a korábbi barnás árnyalatokat festményein felváltották a tiszta, ragyogó színek. 1886-ban összebarátkozott Gauguin-nel, akivel később együtt alkottak a dél-franciaországi Arles-ban. Az erős napfény élénk színei vonzották ide Van Gogh-ot. Önmagát nem kímélve, minden idejét és energiáját a festészetnek szentelte.

1–2. A zárkózott vidéki kisfiú és a belőle lett „őrült” festő, Vincent Van Gogh 3. Levél a testvérnek és hű barátnak, eónak 4. eo Van Gogh (1857-1891) 5. A testvérpár sírja Auvers-sur-Oise-ban

• Vincent van Gogh: Van Gogh szobája Arles-ban – olajfestmény, vászon, 1889.

„Ez egész egyszerűen a hálószobám. A szín kell főleg hozzá, amely egyszerűségével a dolgok nagystílűségét, a nyugalom és az alvás gondolatát sugallja. A képnek el kell érnie azt a hatást, hogy a fejet vagy sokkal inkább a fantáziát megnyugtassa. A falak halványlila színűek, a padló téglája vörös, a faágyak sárgák, mint a friss vaj, a függöny, a takaró és a párnák citromsárgák, zöldek és egészen világosak. Az ágytakaró skarlátpiros és az ablak zöld. A mosdóasztal narancsszínű, a vizeskanna kék… Ez minden – ezen kívül más nincs a szobában. A vaskos bútorok a rendíthetetlen nyugalmat fejezik ki. A falakon portrék lógnak, egy tükör, törülközőtartó és néhány ruha. A keretek fehérek lesznek, mert különben semmi fehér nincs a képen...” – írta Van Gogh egyik levelében Theónak. Festészetének érett korszakában minden szín egy-egy érzés, hangulat megfelelője lesz, ezekből alakítja ki képeit, rövid ecsetvonásokkal.

• Vincent van Gogh: Csillagos éj – olajfestmény, vászon, 1888.

A „rettenetes emberi szenvedélyek” kifejezésére törekedve, képei lassan átlényegülnek, látomásszerűvé válnak, akár ez az éjszaka, ami sokkal inkább szól egy magányos lélek vívódásairól, viharairól. Minden ennek a hangulatnak rendelődik alá. Sajátos, szálkás ecsetkezelésének, dús festékhasználatának hatására valósággal lüktet a kép, ott érezzük ereinkben.

Hátborzongató varázslat!

„Vannak pillanatok, amikor megdöbbentő látóerő fog el. Ha a természet oly szép, mint ezekben a napokban, akkor nem is érzem önmagamat, és a festmény mintegy álomban jön létre.” – írta eónak. Ez utóbbi művein a táj már csak ürügy volt egy lázasan izzó színáradat létrehozására, amelynek minden egyes vonása háborgó lelkének egy-egy rezdülését követi. Ezek a festmények, az arles-i napfényhez hasonlóan, egy forrongó lélek belső lankáit, mezőit, virágait rögzítik, napról-napra, percről-

percre, a végkimerülésig… Hű testvére, eo karjaiban halt meg, szerencsétlen elmebetegként számontartva.

Mégis, festményei által, hátrahagyta azt a varázslatos „tiszta muzsikát”, amely lelkéből áradt, és amelyet ma oly sokan csodálnak, csodálunk. eo fél évvel élte túl testvére halálát, sorsuk végzetesen összefonódott.

Ti is megtekinthetitek Van Gogh rajzait és festményeit a budapesti Szépművészeti Múzeumban, március végéig.

2. szelvény • február Név .........................................................................................

Helység ..............................................................................

Ir. szám ....................................Tel. ...............................

Utca ......................................................................................

Szám ....................................................................................

Aláírás ................................................................................

Februári kirándulásunk célpontjai a Gyilkos-tó és a Cohárd hegycsúcsok, ezek közül is a kisebbik (1352 m), hogy egyből ne törjünk épp oly magasra.

A Gyilkos-tó Erdély egyik legfiatalabb és legszebb torlasztava. 1837 nyarán keletkezett, amikor a nagy esőzések a Gyilkos-kő lejtőjéről annyi törmeléket zúdítottak le hirtelen a völgybe, hogy eltorlaszolták azt – állítólag egy békésen legelésző nyájat is betemetve, a pásztorral együtt (innen a tó neve).

A másik, megnyugtatóbb változat szerint a Vereskő-patak rozsdaszínű hordaléka festi meg olykor a tó vizét, ezért Veres-tónak is nevezik.

Gyergyószentmiklóstól mindössze 26 kilométerre fekszik, 983 m tengerszint feletti magasságban.

Megközelíthető busszal, stoppal, haverokkal, s ha nem februárt írnánk, még a hegyibiciklit is ajánlanám, jól felpumpált gumikkal, teleszkópos villával és pótgumival felszerelve! Hiszen amiért az ember megkínlódik fel a Pongrácz-tetőig, az első 16 km-es szakaszon, azért busásan kárpótolja az azt követő lankás, élvezetes ereszkedő, ahol alig kell a pedált gyötörni. Csak annak savanyú az arca, aki túlságosan előrelátó módon máris a visszaútra gondol, és ereszkedéskor a visszamászást, emelkedéskor pedig a lejtőt látja lelki szemei előtt. Ott állunk tehát a Gyilkostó partján. A vízből hatalmas tűként meredeznek a fenyőcsonkok, a hajdani erdő maradványai. Ezek ma

már mindössze félméteresek, de az 1900-as évekbeli fényképeken még jól látszanak az olykor öt méteres fenyőcsúcsok is. Herman Ottó ezt írja 1871-ben az elárasztott erdőről: „A fenyvek éveken át küszködtek a szokatlan, természetök ellenére való új állapottal, azután meghaltak, a tűk leperegtek, leáztak, a vízből kiálló csúcsokról levált a kéreg, s a tó csapkodó hulláma, eső, vihar és verőfény elvégezték a fehérítést. E kifehéredett fenyőcsúcsok, ágak úgy emelkednek ki a tó sötétzöld színéből, mint valami panaszos csontvázak, mintha keseregve nyújtanák ki karjaikat az ég felé, mely kegyetlen sorsra kárhoztatta őket.”

Szemléletes és megrázó kép. No de a fiataloknak nem nagyon van kedvük megrázó képeket szemlélni, ezért aztán fel kell kalauzolni őket legalább a Kis-Cohárd csúcsra. Ez az útvonal hivatalosan kb. 75 perc, egy jókedvű csapat viszont rendszerint képes 45 perc alatt feljutni. Főként ha kíváncsi az olykor erre csatangoló zergékre. A tótól keletre érdemes elindulni (bár a végén minden út összefut), aztán átkelünk a Békás folyón átívelő hidacskán, két kanyarnyit szambázunk egy köves úton, s azzal az ösvényen vagyunk. A jelzés kék háromszög. Amikor már úgy érezzük, hogy jól bent járunk a vadonban, és ráhangolódtunk a nepáli málhacipelők ritmusára, egyszer csak ott termünk egy hatalmas gödör peremén. Tábla tudatja, hogy ott hotel épül – egyes „turisták” módfelett nagy vígságára, a mókusok, madarak és társaik, illetve a természetet szépségéért szerető emberek nem nagy örömére. Utóbbiak falra tudnának mászni ettől a nagy „fejlődéstől” ... a KisCohárd kietlen sziklafalára!

Jelöld 1-5 skálán, mennyire tetszettek a februári szám alábbi rovatai, cikkei: C Írók, költők, álarcok, szerepek T   U   T  C

H- - Cimbi naplója Cimbi a zinter neten (2.)

P B S

A korábbi évszázadok világában a vadászat egyik legférfiasabb foglalatosságnak számított. Nem egyszerűen szórakozást jelentett, hanem annál többet: a társadalmi helyzet kifejezésre juttatatását. A vadászathoz szükséges felszerelés (íjtól a lándzsákon át a különböző puskákig és a lovakig) drága volt, kevesek számára megfizethető. A vadak és az őket rejtő erdők a feudális korban magán-, esetleg királyi tulajdonban voltak, így a vadászat joga is csak tulajdonosaikat és azok vendégeit illette meg. Aki vadászhatott, hatalmas úr volt vagy hatalmas úr barátja. Végül pedig a vadászat több volt sportnál: fegyvergyakorlatként tekintettek rá, a katonáskodáshoz – minden nemes igazi kötelességéhez – elengedhetetlenül szükséges képességek karbantartójaként. A vadász a vadászattal a harcot gyakorolta, és egy-egy, dicsőséget hozó trófea legalább olyan értékes volt, mint valamely lovagi tornán, párviadalon elért siker. (Hogy a földhözragadtabb dolgokról is szóljunk: a vadhús a korabeli úri háztartások nélkülözhetetlen része volt, a vadnyúltól a szarvasig. A vad bőre pedig trófeaként is jelezte viselője vagy birtokosa vitézségét.)

Az igazi dicsőséget, persze, a veszélyes vadállatok elejtése jelentette: ez nem csekély lélektani hatással bírt, a római hadvezérek és császárok diadalmeneteiből például nem hiányozhatott az éppen meghódított vagy legyőzött ország vadállatainak sora. Az oroszlánok a cirkusz elmaradhatatlan részei voltak, a késő római kori keresztények nagy bánatára. A mi vidékünkön természetesen oroszlán, tigris vagy éppen párduc nemigen fordult elő, még akkor sem, ha a 17. században a panyókára vetett párducbőr kacagány (nyakba akasztható vagy köthető, a hátat borító prémes állatbőr) a vitézség elmaradhatatlan jele volt Magyarországon. A legveszélyesebb vadak közé inkább a farkas („toportyánféreg”), a medve, a szarvasbika és a vadkan tartozott.

A vadászat természetesen akkortájt sem volt veszélytelen. A „felbérelt” vagy csak felhergelt, megsebzett vadkanok a magyar történelem alakításában is szerepet vállaltak. Már Szent István fia és örököse, Imre herceg – a későbbi Szent Imre – is egy vadkanvadászaton lelte halálát, 1031 táján. A krónikák szerint halála nagyon megviselte öregedő apját. István ennek

ellenére még hét évig vaskézzel kormányozta országát, és jutott ereje az öröklés elrendezésére, unokaöccse Vazul megvakíttatására és annak fülébe csurgatott forró ólommal Imre herceg temetése és Vazul megvakíttatása való megsüa Képes Krónikában ketítésére is.

Vigasztalni pedig vélhetően kevéssé vigasztalta fiának szent élete, hiszen a trónörökös elsődleges kötelessége akkoriban az életképes utód biztosítása volt, ennek minden egyebet meg kellett volna előznie.

István halálát évekig tartó örökösödési viszály követte Orseolo Péter – István unokaöccse – és Aba Sámuel, a király sógora között. Így kerültek az István, a király című rockoperába is a jó pénzért „felbérelhető” vadkanok.

Zrínyi Miklós halálos balesetének ábrázolása Hiob Ludolff művében

Az utókor számára hasonlóan emlékezetes, bár hatását tekintve kevésbé súlyos volt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halála 1664-ben.

Zrínyi, aki éppen szembefordulni látszott I. Lipót kormányzatával, és nádorrá akarta magát választatni, egy ártalmatlannak induló vadászaton vesztette életét. (Az erdélyi Bethlen Miklós éppen öt napja volt a költő vendége, emlékirata érzékletes forrása a tragédiának.) Már a kortársakban is felmerült: nem merénylet áldozata lett-e a költő?

(Nem valószínű.) Az utókor pedig máig ápolgatja a legendát.

Manapság egyre több gyermek szívesebben internetezik, tévézik vagy számítógépezik olvasás helyett. Talán nem is sejtik, mennyi örömet és izgalmat rejt egy könyv!

Olvastam egy könyvet, ami rettentően tetszett. Harriet BeecherStowe írta Tamás bátya kunyhója címmel. A történet a rabszolgaság időszakában játszódik. Az írónő egy türelmes, bölcs, erős és egyben jólelkű néger rabszolga sorsát kíséri figyelemmel, közben bemutatja a kor kegyetlenségeit.

Az említett rabszolga, Tamás bátya, egy nagy birtokon él családjával és társaival együtt. A többi rabszolgatartóval ellentétben az ő gazdájuk engedékeny, kedves, kegyelmes és igen kedves ember volt. Ám a sors nem sokáig maradt ilyen kegyes Tamás bátyához, gazdája kénytelen volt eladni őt egy gonoszságáról híres rabszolgatartónak.

Ekkor még nem is sejtette, mi minden vár rá és családjára…

A történet egyre bonyolultabbá vált, az izgalmat fokozza, hogy tökéletesen azonosulni tudunk a főszereplővel. A szálak végül összefonódnak, egyben drámai és megható véget alkotva. Ezt a roppant érdekes, érzelemdús regényt mindenkinek ajánlom, aki kikapcsolódásra és felejthetetlen élményre vágyik.

Váncsa Mónika, Csíkmadaras

Érdekes!

Tamás bátya, a Harriet Beecher-Stowe amerikai írónő által életre keltett regényhős valós személy volt, a könyvben szereplő figura alapjául egy bizonyos Josiah Henson szolgált. Henson 1789. június 15-én, rabszolgasorban született Marylandben, és Harriet Beecher Stowe: 1811-1896 tizennyolc éves kora előtt háromszor adták el. 1830-ig sikerült megtakarítania 350 dollárt, amelyért a szabadságát akarta megváltani, ám amikor átadta a pénzt gazdájának, az ezer dollárra srófolta fel a „vételárat”. A becsapott Henson feleségével és négy gyermekével együtt megszökött az ültetvényről, és Kanadába menekült, ahol közösséget alapított, amelyben volt rabszolgákat tanított gazdálkodni. 1849-ben megjelentetett önéletrajza ihlette meg Harriet Beecher-Stowe-t.

Miért fáj a szúnyogok, darazsak csípése?

Különbséget kell tennünk a darázs és a szúnyog csípése között. A darázs ugyanis nem csíp, hanem ijedtében, védekezésül, hegyes fullánkjával szúr. A fullánk a test hátsó részén (a potrohon) található, és nem a

száj környékén, ahogy azt sokan tudni vélik. A fullánk tövénél apró méregzacskó található, melynek tartalma a sebbe jutva égető fájdalmat okoz, sőt, a szúrás környéke is megdagadhat, megpirosodhat. Érdekes, hogy gyakrabban szúr meg a darázs olyant, aki fél tőle – ilyenkor a hadonászástól, hessegetéstől megijedve lendül támadásba. Egyénenként változó, ki mennyire érzékeny a darázscsípésre, ami allergiás reakciót is kiválthat, ezért vannak közöttünk olyanok, akik a darázscsípést követően orvosi kezelésre szorulnak.

A szúnyogok közül csupán a nőstény táplálkozik vérrel. Van, aki alig veszi észre, ha egy szúnyog „megcsapolja” a vérét, azonban egyeseknek a szúnyogcsípés is fájdalmas, viszkető érzéssel jár. Ez annak az anyagnak tulajdonítható, amelyet a szúnyog a vér szívásakor a bőrbe juttat. A nálunk élő szúnyogok szerencsére nem terjesztenek maláriát, sárgalázat stb., ha azonban valaki olyan országba utazik, ahol a szúnyogok terjesztik a maláriát, kötelezően védőoltást kell kapnia.

A kellemetlen szúnyog- vagy egyéb rovarcsípés csillapítására házi gyógymódként hideg borogatást vagy (legjobb, ha) krumplit teszünk a duzzanatra. A megmosott krumplit elvágjuk, és levével bekenjük a csípés helyét. Ha megszáradt, levágjuk a felső részt, és újra krumpliléhez jutunk.

Miért nem fagynak meg a halak télen?

Mert a fokozatosan lehűlő vízhez jól tudnak alkalmazkodni, és fagypont-közeli hőmérsékleten sem fáznak. Azonban nagy hidegben, ha fenékig befagynak a sekélyebb vizek, a halak is odaveszhetnek. A nagyobb és mélyebb tavak, a folyók azonban a leghidegebb napokon sem fagynak be teljesen: ezért láthatunk télen is horgászokat, akik a jégbe vágott léken át eresztik vízbe a csalit.

Igaz-e, hogy a madarak elhagyják fészküket, miután megérintettük az abban lévő tojásokat?

A legtöbb madár esetében igaz. Ha az anyamadár észreveszi, hogy a fészkét felfedezték, elhagyja a tojásokat. Egyes madarak érzékenyebben reagálnak, és már a legkisebb háborgatásra örökre elhagyják fész-

küket, mások kevésbé érzékenyek, inkább lármáznak a fészek körül. Ilyenkor azonban a fészket felfedezik a ragadozó madarak vagy más élőlények, és azok pusztítják el a tojásokat, a már kikelt fiókákat. Ezért a legjobb, ha nem nyúltok a madarak fészkéhez, és nem veszitek el onnan a tojásokat!

Köllő Zsolt

Nevelési verseny a Kós Károly Iskolában • VIII. osztályos tanulók vagyunk, és tudomásotokra szeretnénk hozni, hogy az iskolánkban november 20-30. között megrendezésre került egy nevelési verseny. A nevelési napok célja az volt, hogy a diákokat játékosan fegyelemre tanítsák. Nagyon érdekes volt, nagy versengés volt az osztályok között. A végén a három legjobbnak bizonyult osztály díjat kapott, így a mi osztályunk is. Jó volt a verseny, szerintem a szervezők elérték céljukat.

A programot igazgatónk, Ilyés Etelka állította össze. Minden óra elején 10 ponttal indultunk, és ha közben magatartásunkba hibák csúsztak, az pontlevonásokkal járt. Az első napokban mi, a VII. A-sok vezettünk, de aztán folyamatosan romlottunk.

A verseny végén a hat osztályból a VI. A. lett az első, második a VI. B, harmadik a VIII. A, negyedikek mi voltunk, ötödik az V. A. és hatodik a VII. B. Az első helyezettek egy szép tortát kaptak, a második helyezett

osztály minden egyes tanulója egy-egy tésztát és egy-egy pohár üdítőt, a harmadik helyezettek üdítőt kaptak. A nyertesek nagyon boldogak voltak, de akik nem nyertek, azok sem szomorkodtak, hiszen tudták, nem érdemlik meg, mert feladták a versenyt. Lehetett plakátot készíteni, osztályt díszíteni, meg mindent, amivel az iskolát szebbé tehetjük. Nagyon jó volt a verseny, remélhetőleg még lesz. György Emese, Laczkó Emőke, Gencsi-Mayer Katalin A gólyabál • Mint minden évben, az idén is megszervezték a gólyabált az ötödikeseknek. Ez egy pénteki napon volt. Az ötödikesek nagyon izgultak, mindenik párnak nagyon szép ruhája volt. A nyolcadikosok jól megszervezték a gólyabált. Rengeteg verseny volt, a legjobbnak az almás bizonyult. A pároknak egymás szájába kellett átadniuk az almát. Az első helyet egy kislány és egy kisfiú nyerte, de mindenki kapott egy-egy üdítőt. Az első díj egy csokor virág és egy ajándékcsomag volt. Nekem nagyon tetszett. Majdnem minden gyereknek eljött az anyukája is. Utána szokás szerint a nagy buli következett. Kari Mária Magdolna

„Szemfüles csibész” (Somkerék, Beszterce-Naszód megye) írásai, a Diákmúzsa Klub ajánlásával: A fagy uralma Ökörnyál száll ezüstös fonálon, s meg-megakad a füvek hegyén.

Köd borítja nyirkos hajnalokon a mezőket, megbújik a dombok alján, és a fátylat csak nehezen tudja fellebbenteni a napsugár egyre gyöngülő ereje. Szomorúan kiáltva szállnak a szürke égen a tavasz megkésett vándorai, siratva a meleget, a madárdalokat, a dús mezőket. A messzeségben aztán tovatűnnek, mint utolsó emlékei a már régen eltelt nyárnak. Szitál a köd reggelenként, didergetve az állatokat a barna, csendes legelőn. Csak a holló károgása száll messze a csendben, amely szinte sértő módon nagy. Dér csillog a halott füvön, rácsókolta leheletét a fagy a vidékre. Némán állnak a fák az erdőn, dideregve, félve, várakozva. Csupán egy-egy levél száll néha susogva, búcsúzva az élettől, száll a fagyos széllel, messze vívén a hírt: Halljátok! Itt az ősz, itt az elmúlás pillanata.

Egyetlen vigasztalás a puszta tájon a kikerics lilán virító kelyhe, mely nem tart sokáig, csupán míg törékeny élete fonalát el nem tépi a fagy, s ezzel tovatűnik az utolsó szépség a komor egyhangúságban.

Zizeg a levelek fagyos sokasága, mikor végigsimogatja a szél fagyos ujjaival, melyeknek nyomán dér csillog hivalkodóan a napsugár felé.

Már a nap sem bújik elő, egyre kevesebbet bocsát halovány fényéből a tájra, és átadja helyét a rövid, dermesztő alkonyok után a fagyos,

acélos éjnek. Éjjelenként recsegnek a fák a kíméletlen hidegben, és farkas üvölt panaszosan a halott világnak. Egyre beljebb húzódnak az erdők mélyére az őzek, oda, ahol menedéket remélnek a hidegtől és a farkasoktól. Ám a hideg mint kegyetlen hóhér követi őket, maga után hozva az éhes farkasokat.

Megérinti a fákat, melyek megdermednek, és az őzek dideregve, reszketve bújnak egymáshoz, amikor megérzik a hideg fagyos leheletét. Aztán, amikor megfagyott minden, és az utolsó hangoskodókat is elnémítja a fagy és a csend, hullani kezd a hó. Eleinte csak egy-két pehely, mely elolvad az őzek nedves orrán, és erre felfigyelnek. Felnéznek az égre, és nagy, ártatlan szemük szomorú lesz, aztán pedig a hó elborít, betakar, beföd mindent, hogy az utak és ösvények csak halovány emlékek lesznek. Másnap ónos eső fagy a fákra, és az érdes hó sebesre marja az állatok lábát. Éjjelenként a szél gödröket váj a hóba, s elhordja távol, ettől olyan lesz a táj, mint egy hideg, fehér sivatag, melyben csak a legerősebbek élik túl a fagy kemény, kegyetlen uralmát.

Eleven az éj, macskadalos Tizenkettőt vert az óra, Minden eltért nyugovóra.

Minden csendes, minden néma, Csak a kakas rikolt néha.

A Hold lenéz, mi az ott?

Szeme zöldesen ragyog, Ő a macskánk, fekete, Neve pedig Micike.

Fenn az égen a csillagok, Mellettük a Hold ragyog.

Földre sok-sok árny vetül, Köztük denevér repül.

Éjjel-nappal egerészik, Egerekkel sokat játszik, Napi menü: hat egér, Hetediknek denevér.

Jessie szerelmes Volt egyszer egy kislány, akit Jessie-nek hívtak. A Laguna utcában lakott édesapjával. Édesanyja két évvel ezelőtt meghalt. Minden napja ugyanúgy zajlott: felkelt, iskolába ment, hazajött, tanult, lefeküdt.

Ez így ment minden nap, de egy keddi reggelen, mikor belépett az osztályba, egy fiút pillantott meg. Csak ők ketten voltak a teremben.

Pár percig némán nézték egymást, míg a fiú megszólalt: – Szia! Joe vagyok. Téged hogy hívnak?

– Aaa… Jessie-nek. Honnan jössz?

– Most költöztem ide New York-ból – felelte Joe. – Hát miért jöttetek ebbe a szegényes faluba? Hiszen New York csodálatosabb.

De nem tudott felelni Joe, mert jöttek Jessie osztálytársai és a tanár néni. Joe mindenkinek bemutatkozott, és körülvették a fiúk.

Jessie árván ült a padban. Nem foglalkoztak vele a többiek, mert kissé szegényes volt, és mert nincs anyukája. Másnap Jessie betöltötte a 10. évét, és megkínálta osztálytársait. Joe iskola után elhívta Jessie-t a Golden Gate parkba. Elbeszélgettek és jobban megismerték egymást.

Joe gazdag ember fia volt. Este otthon Jessie az ágyban gondolkodott, és azt határozta el magában, hogy másnap elmondja Joe-nak, hogy mit érez iránta. Hiszen Jessie beleszeretett Joe-ba.

Másnap reggel, mikor Jessie iskolába ment, nagy csalódás érte, mert Joe-t egy másik lánnyal látta. Kiborult. Nem akart botrányt, inkább hazafutott. Úgy gondolta, minden fiú egyforma.

Egy hétig nem is szóltak egymáshoz. Mikor Joe megtudta, hogy Jessie-nek nincs anyukája, elhíresztelte az egész iskolának, és ő is csúfolódni kezdett. Jessie-t nagyon megbántotta Joe, és már nem szerette. Mintha más ember lett volna, nagyon megváltozott.

Egy nap Joe nagyon csúnyát mondott Jessie édesanyjáról, Jessie kitört, nem bírta már a sértegetést.

– Mi közöd hozzá, az én anyukámhoz? Nem is ismerted. Te nem tudod, milyen érzés, mikor nincs anyukád. Neked mindened megvan.

Anya nélkül nehéz felnőni. Valahányszor rá gondolok, úgy érzem, velem van, s akkor ti ilyeneket mondotok róla – és sírva fakadt.

Senki sem látta még így, és mindenki csendben ment el a hely-

színről, csak Joe maradt ott. Megbánta. Másnap bocsánatot kért Jessie-től. Jessie megbocsátott, mert valahol belül még mindig érzett valamit Joe iránt. Megmondta Joe-nak, hogy szereti, és erre a fiú azt válaszolta, hogy ő is jó lánynak tartja.

Ezentúl Joe és Jessie együtt voltak. Joe segített Jessie-nek anyagilag, és soha többé nem sértegette őt.

Bodosi Noémi Kinga, Brassó Szerelmesek Egyszer egy lánynak, Barbinak, nagyon megtetszett egy fiú, akit Attilának hívtak.

Barbi már régóta nézegette, de nem mondta meg neki, hogy szereti. A fiú is ugyanígy érzett a lány iránt. Barbi mindig a szüneteket várta, hogy lássa Attilát. Attila mindig focizott, és Barbi csak néztenézte. Egyszer aztán a suliban filmet néztünk, és Barbi és Attila is ott voltak. Úgy intéztük, hogy egymás mellett üljenek. Sikerült is. Nagyon jól beszélgettek, végül Attila megkérdezte, hogy nem megy-e el vele egyet fagyizni. Barbi igent mondott. Másnap délután Attila ott várakozott a cukrászda előtt. Barbi is már közel volt, mikor meglátta, hogy Attila egy másik lánnyal beszélget. Azt gondolta, hogy Attila csak ki akart szúrni vele, ezért szomorúan hazament. Másnap Attila megkérdezte, hogy miért nem jött el. Barbi makacsul azt válaszolta, hogy azért, mert ki akart szúrni vele, és hagyja békén. Attila tiltakozott, de Barbi nem figyelt rá. Ezért írt románórán egy levelet Barbinak, hogy találkozzanak, és beszéljék meg a dolgokat, és megkért engem, hogy adjam oda a levelet. Barbi elolvasta, és nem tudta, hogy mit tegyen.

Tanácsot kért tőlem. Én azt tanácsoltam neki, hogy menjen el a találkára, mert szerintem Attila nem akarta bántani. Így aztán el is ment, én meg utánuk osontam, hogy lássam, mi történik. Egy ideig beszélgettek, aztán Attila meg akarta csókolni, de nem merte. Én a háta mögé osontam és meglöktem, így végre elcsattant az első csók, ami nélkülem nem sikeredett volna. És még most is szeretik egymást…

Rákosy Anikó, Gyergyószentmiklós Szerelmesek (valós történet) Amikor a barátom levelet kapott egy lánytól, azonnal gondolta, milyen levél. Éppen nekifogtunk elolvasni együtt, mert ő volt a legjobb barátom, amikor jött egy idősebb tanárnő, és elvette tőlünk.

Miután elolvasta, visszaadta, de annyi volt, mintha olajat öntöttünk volna a tűzre, mert másnap egy osztályban elmesélte a történetet, hogy ez milyen szép dolog. De a barátom és a lány nem akarták, hogy bárki is tudjon róluk. Néha találkoztak, egy ideig jól is működött a kapcsolat, de a barátom megunta és szakítottak. Ez már két éve történt, és a lány a mai napig szereti őt. Én mindig mondom a barátomnak, hogy próbálják meg újra, de ő mindig azt válaszolja, hogy majd egy kis idő múlva. Ha össze nem vesztek volna, a szerelmi történet tovább folytatódna.

Bíró István, Csíkszenttamás

Számos írás érkezett a Diákmúzsa Klubba, reméljük, számuk továbbra sem csökken. Várjuk megmérettetésre szánt írásaitokat, amelyek közül a sikerültebbeket közöljük. Keressetek meg bennünket verseitekkel, prózáitokkal, jelezve, a válaszadás során teljes neveteket vagy annak kezdőbetűit használjuk-e. Szerzői álnevet is választhattok.

(Szonda Szabolcs)

Benedek Timea (Gyergyószentmiklós) – Nem rossz a versed (Őszről télre), csak épp jobban és gyengébben sikerült szakaszok váltakoznak benne (és nem a legtalálóbb megoldás, hogy mindegyik versszak végén felkiáltójel van, mert bár érzelmet, indulatot fejez ki, sűrű használata egyhangúságot eredményez). A legsikerültebb az utolsó versszak (Ez az ősz, / És ez a tél / Őszről télre / száll az év!), mert nemcsak a természeti táj látványát fogja versbe, hanem a látvány sugallta gondolatot is. Javaslom, ilyenszerű megfogalmazásokat részesíts előnyben, és küldj még írásaidból.

Dezső Bernadette (Gyergyószentmiklós) – Humoros az ötlet, amiből kiindulsz, de az ilyenszerű szövegek (bemutatkozás és élménybeszámoló egy kirándulásról) ritkábban „érzik” jól magukat versformában.

A mindennapi életben is inkább (próza)mondatokba foglaljuk, nem versszerűen adjuk elő az ilyesmit. Ezért ezek az írásaid verssorokba tördelt tudósítások. Ha nem csupán a tényeket, történéseket közvetíted, hanem megpróbálsz „benézni” azok mögé, érzelmeket, hangulatokat keresve, és ennek megfelelően, nem „újságírósan” fogalmazol, lehet az ilyen szövegből is vers. De ha úgy érzed, közelebb áll hozzád a történetmondás, a próza (vagy épp a tudósítás), jelentkezz azzal, jó?

Farkas Orsolya (Vargyas, Kovászna m.) – Örömmel olvastam verses karácsonyi üdvözleted, köszönöm – legyen neked is (verseddel szólva) varázslatosan jó éved! Az üdvözlő gondolatok közül több (például a szeretet fontosságáról szólók) megtalálható másik, őszinte és sokatmondó írásodban (Egy tini gondolatai), amit küldtél. Ebből közölni fogunk hamarosan, mert megállapításaid figyelemre méltóak és gondolkodásra késztetők.

Ferencz Szilveszter (Gyergyószentmiklós) – Mindennapjaidat tükrözi bemutatkozásként is olvasható versed (Magamról). A húsvéti locsolóversikék stílusában indítasz („Én már elég nagy vagyok, / Verset

írni nem tudok”), de a második sorral lősz egy „öngólt”, mondván: nem erősséged a versírás. Szöveged, sajnos, azt jelzi, hogy egyelőre igazad van, bár a második versszak játékossága („A biciklit szeretem, / Körbe-körbe kereken, / Bringázok is eleget, / Szétverem a kereket.”) bizonyítja: többet is fel tudnál mutatni ennél a talán kissé elsietett irománynál. Kíváncsi lennék, igazam van-e?

György Emese (Gyergyószentmiklós) – Az őszbe forduló természet leírása rendben is lenne (rímesek és eléggé kiegyensúlyozott ritmusúak a sorok), de hiányérzetet okoz az, hogy amiket a 8 verssorban leírsz, az ősz kapcsán elsőre eszünkbe jutó, közismert dolgok. Próbálj valami érdekesebbet felfedezni ebben a témában (vagy másban), akár apró részletet is, amelyről neked van rád jellemző mondanivalód. Értesíts, hogy sikerült-e.

Kovács Karola (Brassó) – Köszönjük versszakokba foglalt Cimboraértékelésedet, és arra biztatunk, írd meg bővebben véleményedet a lapunkban megjelenő cikkekről, sorozatokról, akár közvetítve osztálytársaid vélekedéseit is. Viszont ne versben tedd ezt, mert ez nem a megfelelő forma ilyenszerű mondanivalóra, csupán mondókák, rigmusok születhetnek ebből és így. Várjuk írásod! „Süni” (Kovászna) – Jó ritmusú, fordulatos, fantáziadús kalandtörténetedből hamarosan közlünk, talán épp az általad készített rajzzal illusztrálva szöveged!

Tóth Tímea-Kitti („Kitty”, Sepsiszentgyörgy) – Versed (Ördögtörténet) alapötlete humoros, de a szöveg nincs jól kidolgozva, egy kissé erőltetett is (a ritmus és a rímek terén) – ezt még lehetne érlelni (ha újraírod, küldd el ismét). Az írás és az élet kapcsolatáról prózában megfogalmazott gondolataid viszont érdekesek, közölni fogunk ezekből.

„Egy mélységes barlang fogadta be őket, A barlang közepén üst alatt tűz égett (…)

A sok vén szipirtyó benn csak ugy hemzsegett.

Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet, Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot, Macskafarkat, kígyót, emberkoponyákat.”

(Petőfi Sándor: János vitéz) Baba-jaga, az orosz népmesék boszorkánya, hatalmas mozsarában repült tyúklábakon álló kunyhójába (Ivan Bilibin illusztrációja)

A mesék hajlott hátú, kampós orrú, vénséges vén szipirtyóitól, rútságos rút és nagyon gonosz, vasorrú bábáitól senki sem fél.

Tudjuk, hogy végül úgyis minden jóra fordul, és az ármánykodó banya elnyeri méltó büntetését.

A középkorban azonban a boszorkányok – legalábbis a közhiedelem szerint – átköltöztek a mesekönyvek lapjairól a valóságos

életbe, és mindenkin eluralkodott a félelem. A leghétköznapibb emberekről kezdték suttogni, hogy természetfölötti képességekkel rendelkeznek, amit csak az ördögtől kaphattak. A Sátán szövetségeseinek nyilvánították őket, és boszorkány-voltukhoz többé kétség nem férhetett. Elhitték, hogy kedvenc időtöltésük a szemmel

A hiedelem szerint a boszorkányok nemcsak a tehenek tejét lopták el, hanem a kerítésből, kútágasból, ajtófélfába vágott baltából is tudtak tejet fejni

A középkorban szentül hitték, hogy a villámot, forgószelet, jégverést boszorkányok idézik elő, fekete kakast vagy tyúkot és kígyót áldozva az ördögnek

verés, az igézés, a szerelmi bájitalok kevergetése, a házasságok megrontása. És ki más okozhatta volna a rossz termést, hóvihart, tűzvészt, áradást, betegséget, váratlan halálesetet? Sokan „látták” is, amint átbújnak a kulcslyukon, kéményen, vagy alakjukat varázs-

igékkel, bűvös szerekkel megváltoztatva macskává, kutyává, békává, kocsikerékké … vagy éppen szederindává alakulnak.

A boszorkányok gyakran kecske, ló vagy kakas alakjában repültek összejöveteleikre

Köztudott volt, hogy a Sátán szolgálói a boszorkányszombatokon találkoznak, barlangokban, elhagyott temetőkben, vesztőhelyeken mulatozva, lakmározva, táncolva éjféltől az első kakasszóig. A német boszorkányok sátánimádó szertartása a május elsejére virradó éjszakán (a Walpurgis-éjen)

A boszorkányszombatok színhelye gyakran volt kopár hegycsúcs (pl. a Gellért-hegy)

be testüket. Egy kis mandragóra, nadragulya, bolondító beléndek, csattanó maszlag, gőte szeme, gyík farka, vipera nyelve, eb foga, denevér szőre … jól megfőzve, megkavarva, és kész is volt a boszorkánykenőcs.

volt, a magyarok Szent György vagy Szent Iván napjának éjjelén gyülekeztek nagytanácsot ülni, ördögöt imádni. Találkáikra néha forgószélen, máskor „egynémely

Vérével kellett a szerződést aláírnia annak, aki szövetséget kötött az ördöggel

fejedelem nővére, a „bűbájosságért” fő- és jószágvesztésre ítélt (utóbb felmentett) Báthori Anna.

Még politikai boszorkányper is volt, az Apafi Mihály trónfosztáForrt az üstben boszorkányír, lidérczsír, kanördögháj – kinek-kinek kívánsága szerint (Plugor Sándor rajza)

A nagygyűléseken maga a főördög elnökölt, magas kőemelvényen ülve, többnyire fekete kecske képében

bestiák” (macska, kutya, kecske) hátán repültek, de előszeretettel pattantak seprűnyélre, szénvonóra, piszkafára, sütőlapátra is.

Különleges járműveik „lóvá tett” és megnyergelt haragosaik voltak.

Indulás előtt boszorkánykonyháikban bódító hatású varázsszereket készítettek, azzal kenték

A boszorkányszombatok résztvevői kezét, lábát… csókolgatva hódoltak a Sátánnak

A boszorkányokat tűzzel-vassal irtották, ártatlanok ezreit ítélték máglyahalálra az évszázadok során. Az emberi butaság és hiszékenység áldozataivá leggyakrabban a füvekkel, ráolvasással gyógyító javasasszonyok és a „bábaboszorkányok” váltak, de senki sem volt biztonságban.

Elég volt egy baleset közelében tartózkodni, templomba ritkán (vagy túl gyakran) járni, feljelentő kedvű szomszédot megharagítani, máris kimondatott az ördöggel való szövetkezés vádja, és lobogtak a máglyák, a népes nézősereg legteljesebb megelégedésére. Erdélyben főrangú aszszonyok is kerültek a vádlottak padjára, köztük Báthori Gábor

Ördöggel cimboráltak „egynéhány bűvös-bájos praktikákhoz folyamodó szerelmes asszonyok” is (Albrecht Dürer fametszete)

sát tervező Béldi Pál, Háromszék egykori főkapitányának felesége ellen. Ritkábban, de férfiaknak is keltették „kanboszorkány”-hírét.

A periratok szerint Erdélyben először Kolozsváron „egethenek megh bozorkanokat”, 1565-ben

Voltak köztük titkos könyveiket visszafelé olvasó, vihart támasztó garabonciások és tudós boszorkánymesterek, akik tehetségüket, tudásukat – a hiedelem szerint – csak az ördögtől kaphatták, lel-

A magyar boszorkányok sorsa egy fokkal jobb volt külföldi „kollegáikénál”. Szent István és Szent László törvényei szerint leggyakrabban böjtöléssel kellett vezekelniük, és büntetés várt az alaptalanul rágalmazókra is. (Miután vádjaikat nyilvánosan visszavonták, szájukat „ebganéval” kellett érinteniük, „mert ebül hazudtak”.)

Minden idők leghíresebb boszorkánymestere, a német Faust doktor utóbb irodalmi és zeneművek hőse lett

kükért cserébe. Az 1500-as évek híres „boszorkánymesterei” között volt püspök, orvos-vegyész (Paracelsus), szobrász (Benvenuto Cellini), kétszáz évvel később pedig a debreceni kollégium tudós professzora, Hatvani István. Még Mátyás királyról is mesélték: egyszer úgy menekült meg a török fogságból, hogy köpenyéből elővette fekete könyvét, és az előtte termő ördögök Budára repítették.

A hiedelem szerint a boszorkányok kötéllel kötötték meg a felhőket, hogy az esőt és a szelet jó pénzért eladhassák (XVI. századi metszet)

A magyar „boszorkányok” büntetése „nyakkal az kalodába verettetés” is lehetett

Könyves Kálmán, korának egyik legműveltebb, legfelvilágosultabb uralkodója már az 1100-as években tagadta az éjjel röpködő, alakváltoztató, vérszívó lények (a strigák) létezését, és törvényében meg is tiltotta az utánuk történő nyomozást. Halálos ítéleteket – el-

Könyves Kálmán szavai: „A boszorkányokról, minthogy nincsenek, szó se essék”, azóta szállóigévé váltak

Cellini mesternek, saját bevallása szerint, egyszer olyan sok ördögöt sikerült megidéznie, hogy csak egy hatalmas szellentés árán tudott előlük elmenekülni

bek közt) azért várt máglyahalál, mert „egy akó pénzen eladták az esőt és a szelet Ráczországnak és bolháért az termést, az halat Törökországnak”. (És ettől lett volna éhínség 1728-ban, közel háromszáz évvel a könyvnyomtatás feltalálása után!) A boszorkánypereket Mária Terézia 1768-ban betiltotta, de sok magyar falunak még száz évvel ezelőtt is volt egy-két „boszorkánya”. S bár

képesztő indoklásokkal – jóval később kezdtek kimondani. A „szegedi boszorkányokra”, köztük a város hajdani főbírójára (egye-

manapság felettébb nehéz lenne bárkivel elhitetni, hogy szomszédjai éjszakánként seprűnyélre pattannak, nyelvünkben ma is élnek boszorkányosan ügyes emberek, égetni valóan csalfa asszonyok, igéző tekintetű lányok, bűbájos gyerekek és lóvá tett becsapottak.

Boszorkánytojás a bűzös szömör-

csöggomba, boszorkánygyűrű a kör alakú gombatelep, boszorkányöltés a zegzugos hímzésminta népi neve. A boszorkánykonyhák ma cselszövések, gyanús mesterkedések színhelyei, ám ha kilóg a lóláb, a tisztességtelen szándék mindig lelepleződik.

1. Ki írta az alábbi sorokat? „Vörös Rébék általment a keskeny pallón, s elrepült – / Tollászkodni már mint varju egy jegenyefára ült...” a. Arany János b. Kányádi Sándor c. Petőfi Sándor 2. Ki volt a „magyar Faust”, a debreceni Református Kollégium legendás hírű professzora (17181786), aki laboratóriumában villámokat keltett, és aki – a halála után mesélt történetek szerint – képes volt barackmagot arannyá változtatni, asztal lábából bort fakasztani, sőt, halottakat feltámasztani is?

a. Eötvös Loránd b. Hatvani István c. Jedlik Ányos 3. Az Egyesült Államok melyik városát tette híressé-hírhedtté egy boszorkányper, amelynek húsz vádlottját ítélték halálra 1692-ben, fiatal lányok megigézésének vádjával? (Emléküket címében is őrzi Arthur Miller egyik drámája.)

a. Atlanta b. Boston c. Salem 4. Ki volt az a híres itáliai hegedűművész-zeneszerző (1782–1840), akit virtuóz hegedűjátékának köszönhetően kortársai az ördög hegedűseként emlegettek?

a. Niccoló Paganini b. Giuseppe Verdi c. Antonio Vivaldi 5. Luca napjától kezdték faragni 13 napon át, 13-féle fából a Lucaszékét. A magyar néphit szerint mikor kellett a székre állnia annak, aki meg akarta látni a falu boszorkányait? a. a húsvéti misén b. a karácsonyi éjféli misén c. Mikulás napján 6. Mi volt a régi időkben a „frászkarika” (kenyértésztából sütött, nagyméretű perec) rendeltetése? a. ajtó fölé akasztva elriasztotta a boszorkányokat b. boszorkányok gyűrűje, amellyel frászt hoztak áldozataikra

c. görcsökben (frászban) szenvedő gyerekeket bújtattak át rajta, hogy meggyógyuljanak

7. Mikor szoktuk megjegyezni, hogy „veri az ördög a feleségét”? a. amikor sűrűn villámlik és mennydörög b. amikor szélvihar, forgószél támad c. amikor egyszerre süt a nap és esik az eső 8. A mitológiai történet szerint Uránusz égisten földre hullott vércseppjeiből születtek a bosszú alvilági istennői, az erinnüszök (fúriák) és a hatalmas erejű, vad gigászok. Mit nevezünk ma gigászi (vagy titáni) küzdelemnek? a. az eleve vesztes csatát b. az emberfeletti küzdelmet (vagy teljesítményt) c. a tisztességtelen módon való célratörést

Boszorkányos dolgokról novemberi számunkban Keszeg Vilmos A levegőég ármányos vándorai címmel közölt írást – most újraolvashatjátok, ha kedvetek támad hozzá!

Jó volna, ha a helyesírással is olyan egyszerűen elboldogulhatnánk, mint Jancsi és Juliska a boszorkánnyal. Nyelvünk, mint a boszorka háza, gazdag és vonzó első látásra, ám „odabent” megvannak neki is a buktatói, amelyek azonban a kellő tudással legyőzhetők. Hiszen nem is olyan nehéz helyesen írni magyarul – noha nem is egészen könnyű. Néhány példát nézzünk erre. Általában kiejtés szerint írjuk szavainkat: boszorka, boszi, varázsige, lapát, seprű, boszorkánygyűrű stb. Elég sokszor pedig úgy írunk kiejtés szerint, ahogy a szavakat elemeikre bontva ejtjük, s csak tudjuk, hogy egészben kimondva őket más a kiejtésük. Így írjuk: ház+ban, az+t, vas+gyár – de így ejtjük: hászban, aszt, vazsgyár. A szóelemző, illetve a kiejtés szerinti írásmód tehát kiegyensúlyozzák egymást.

Igen, de a gólya, a méh, helység- és családneveink egy része megnehezíti dolgunkat, mert utóbbiak közül a hagyományosan írandókat meg kell jegyezni, mint a varázsigéket, ráolvasókat, hogy ne következzenek be nem kívánt átváltozások. Nehogy valaki a Szeben megyei várost, Medgyest meggyes fának nézze, a „legnagyobb magyar”, Széchenyi lovát pedig összetévessze bármelyik szécsényi lóval.

A „hókuszpókusz” azért segíthet olykor a helyesírásban is. Például helyesírásunk másik elve, az egyszerűsítés esetében. Boszorkányos példa: több száz esztendős néne felpattan a seprűnyélre, s száguld a széllel, mint a gondolat. Hosszú l-lel írtuk a „széllel”-t, helyesen. De ha a „szél” helyett a „toll” lenne, és három l-et kellene írnunk? Egyszerűsítünk, beérjük kettővel. Így helyes: tollal. No de hogyan járunk el személyneveinkkel? Attól függ. Ha hagyományosan írt családnévről van szó, akkor valahogy így: Széll-lel voltam a javasasszonynál, és Kossuthtal. De a tegnap Edittel, holnap pedig Judittal megyek. Így helyes és még logikus is, mert utóbbiak keresztnevek, s ezeket nem hagyományosan kell írni. Ferenccel viszont óvatosnak kell lennünk, mert ha hagyományos családnév, akkor így kell írnunk: Ferenczcel.

A következő anekdoták közös jellemvonása, hogy csattanójuk nyelvi megalapozottságú, a humor fő forrása valamilyen nyelvi játék, esetleg homonímia, szinonímia, antonímia stb. Bizonyára könnyebb lesz kitalálni a csattanókat, ha azt is eláruljuk, hogy az alábbi két feladvány az írással és az olvasattal, illetve az értelmezéssel kapcsolatos.

A képnek, illetve a kép elemeinek kell szót, szavakat megfeleltetni úgy, hogy a megfeleltetett szó vagy szavak a megfejtést eredményezzék. Mostani képrejtvényünk mese címét rejti, olyanét, melyben a boszorkánynak fontos szerepe van.

1. Allaga Imre 1848-ban Baja város országgyűlési képviselője volt, majd kormánybiztos is. Az ötvenes évek elején halálra ítélték, de azok közé tartozott, akiknek Haynau, bukása pillanatában, megkegyelmezett. Mégis hosszú ideig raboskodott az Újépületben. Fogsága idején angolul tanult. Kiszabadulása után egyszer, Pest utcáin sétálva feleségével, szomorúan felsóhajtott: – Hát már ennyire pusztul a magyarság? Nemcsak a német szó terjed, hanem az angol is. Nézd, arra a táblára az van írva: vájvuájszkule.

– De lelkem – mondja a felesége –, az magyarul van írva: ... .

2. Csortos Gyulának, a híres színésznek, egy tavaszi napon szokatlanul hosszú próbája volt. Hogy egy kicsit kipihenje magát, a színházból egyenesen a New York kávéházba ment, ahol fáradtan lehuppant a székre, és kért valami frissítőt, ami üdítő és hideg.

– Melegen ajánlom a málnafagylaltunkat – mondta a pincér.

Csortos mogorván ránézett: – ... egye meg maga.

Mindkét esetben ugyanazt az egy-egy szót kell az alábbi szavak elejéhez hozzáilleszteni, úgy, hogy továbbra is értelmes szavakat kapjunk. (Természetesen a kitalálandó szó más az 1., és más a 2. pontnál.)

1. -jegyzet / -ápolás / -fej 2. -szombat / -konyha / -per.

Meghatározásokat csak a függőleges oszlopokhoz adunk, helyes megfejtés esetén a hosszú vízszintes sorban Kodály Zoltán daljátékának címét kapjátok.

1. Vízparti, mocsári növény. 2. Döntő többség. 3. Tartósító folyadék.

4. Tortatöltelék. 5. Orvosi kés. 6. Gyomnövény. 7. Állat testrésze. 8. Mezőgazdasági üzem. 9. Édes mártás. 10. Tagadó szó. 11. Mondat eleme.

5

Vízszintes: 1. Méter. 2. Tonna. 3. Kést használ. 5.

Nagy kosár. 7. Kodály Zoltán zenés játéka. 10. E napi.

11. Ollós állat. 12. Római 1-es. 13. Sugár.

Függőleges: 1. Magyar író volt (Sándor). 2. Pedagógus. 3. Határon fizetik. 4. Lóbiztató szó. 5. Ártalom. 6.

Számos. 7. Hidrogén vegyjele. 9. Kén vegyjele.

7

S

S

1

3

9

S

S

3

1

2 4

5

6

11

S

7

2

4

6

8

10

8 10

11 12

M

9

13

M M

M

Ki kicsoda a februári Cimborában?

M

Alkoss az alábbi háló függőleges oszlopaiban található szavak betűiből új, értelmes szavakat (néha többet is lehet, találd meg az éppen találót). Az új szavakat írd be az üres háló megfelelő oszlopaiba. Ha jól dolgoztál, akkor a középső, kiemelt vízszintes sorban egy erdélyi város neve lesz a végső megfejtés!

K

A

A

K

S

S

V

M

K

E

P

L

A

Z

Z

A

A

O

R

R

P

C

O

E

K

D

T

G

O

O

S

L

T

A

Á

O

T

Z

K

O

O

T

R

R

R

Balázs Imre József – költő, kritikus, 1976-ban született Székelyudvarhelyen.

Fekete Vince – költő, szerkesztő, 1965-ben született Kézdivásárhelyen.

Jánk Károly – költő, 1967-ben született Szatmárnémetiben.

Kiss László – író, kritikus, tanár, 1976-ban született Gyulán.

Kukorelly Endre – költő, prózaíró, kritikus és szerkesztő, 1951-ben született Budapesten.

Lackfi János – költő, író, műfordító, 1971-ben született Budapesten.

Szabó Róbert Csaba – író, szerkesztő, 1981-ben született Szilágynagyfaluban.

Szántai János – költő, író, 1961-ben született Kolozsváron.

Zsidó Ferenc – író, szerkesztő, 1976-ban született Székelyudvarhelyen.

DECEMBERI MEGFEJTÉSEK: Barangoló: 1-a; 2-e; 3-a; 4: a-D, b-A, c-B, d-C; 5-c; 6.

Tokió, Washington Szócsavargó: Szóegyenletek: Nana / 2 + p + tár = naptár, pápá / 2 + l = Pál. „Ünnepi” kiegészítősdi szólásmondásokkal: gyertyaszentelő / Katalin / Márton / Szent Márton.

Képrejtvény: Boldog új évet!

Benevezők névsora (folytatás): 77. Szőcs Zoltán, Székelyszáldobos; 78. Demeter Emőke, Székelyszáldobos; 79.

Boda Szabolcs, Székelyszáldobos; 80. Lázár Szilárd, Székelyszáldobos; 81. Nyikó Anetta, Székelyszáldobos; 82. Nyikó István, Székelyszáldobos; 83. Kolumbán Boglárka, Székelyszáldobos; 84. Farkas Zsuzsa Andrea, Székelyszáldobos; 85. Farkas Ottó, Székelyszáldobos; 86.

Kolumbán Szende, Székelyszáldobos; 87. Bogdán Mónika, Székelyszáldobos; 88. Demeter Anita, Székelyszáldobos; 89. Szőcs Kriszta-Flóra, Gyergyószentmiklós; 90. Baróti Szandra, Gyergyószentmiklós; 91. Király Zsuzsánna, Gyergyócsomafalva; 92. Csata Orsolya, Gyergyócsomafalva; 93. Paltán Roland, Gyergyószentmiklós; 94. Molnár Andrea, Sepsiszentgyörgy; 95. Bartalis Katalin, Homoródszentpál; 96. Szabó Fruzsina, Sepsiszentgyörgy; 97.

Dénes Judit, Sepsiszentgyörgy; 98. Márton Márta Anna, Homoródszentpál; 99. Demeter Klementina, Homoródszentpál; 100. Tóth Annamária, Homoródszentpál; 101. Beke Zsuzsa, Homoródszentpál; 102. Fodor Szilvia, Homoródszentpál; 103. Nagy Enikő-Dalma, Homoródszentpál; 104. Juhász-Bolyan Kincső, Csíkszereda; 105.

Erős Réka, Gyergyószentmiklós; 106. Molnár Anikó, Kápolnásfalu; 107. Péter Csilla, Kápolnásfalu; 108. Bálint Bernadett, Oroszhegy; 109. Hajdú Lóránt, Oroszhegy; 110. Bálint Zoltán, Oroszhegy; 111. Kovács Kincső, Oroszhegy; 112. Vass Melinda, Oroszhegy; 113. Boka Andrea, Oroszhegy; 114. Péter Ibolya, Oroszhegy; 115. Kovács Kinga, Oroszhegy; 116. Berkeczi Szabolcs, Oroszhegy; 117. Major Veres Szerénke, Oroszhegy; 118. Kovács Dávid, Szilágyzovány; 119. Terebesi István, Marosvásárhely; 120. Kósa Henrietta, Szilágyzovány; 121. Kiss Emese Csenge, Nagykároly; 122. Kis Ádám, Nagykároly; 123.

Kapusi Áron, Székelyudvarhely; 124. Kapusi Zalán, Székelyudvarhely; 125. György Melinda, Gyergyóremete; 126.

Név: ........................................................................................

Osztály: .................................................................................

Iskola: .....................................................................................

Lakcím: ..................................................................................

Telefonszám: .......................................................................

Megfejtések: Barangoló – pályázati kérdések: 1..., 2. ..., 3. ..., 4. ...., 5. ..., 6. ...., 7. ...., 8. ....

Szócsavargó-feladványok Találd ki a csattanóját!

1 ........................................... 2 ..............................................

Farkas Domokos, Vargyas; 127. Farkas Orsolya, Vargyas; 128. Bíró István, Csíkszenttamás; 129. Benkő Árpád, Apáca; 130. Bodosi Noémi Kinga, Brassó; 131. Kovács Karola, Brassó; 132. Márton Róbert, Apáca; 133. Szabó Attila Norbert, Brassó; 134. Bálint Zsuzsa, Szatmárnémeti; 135.

Bereczki József, Oroszhegy; 136. Oláh Eszter, Brassó; 137.

Rancz Sándor, Kézdialmás; 138. Bajkó Erika, Gyergyószentmiklós; 139. Bíró Erzsébet Etelka, Kézdialmás; 140.

Nagy Hanna, Varsolc; 141. Kiss-Budai Mátyás, Négyfalu; 142. Varga János, Apáca; 143. Szőke Andrea, Szilágycseh; 144. Deák Ervin János, Apáca; 145. Takács Dániel, Nagykároly; 146. Márton Attila, Apáca; 147. Soós Botond Levente, Apáca; 148. Berei Csilla-Blanka, Nagykároly; 149. Kispál Norbert, Apáca; 150. Nagy Éva Henrietta, Marosvásárhely; 151. Mátyás Borbála, Marosvásárhely; 152.

Harasztovics Arnold, Marosvásárhely. (folytatjuk)

nyereményszelvény• február A mi osztályunk teljes létszámban megvásárolta a Cimborát.

Iskola ....................................................................................

Osztály .................................................................................

Létszám ...............................................................................

Iskola címe ..........................................................................

Terjesztő tanár neve .......................................................

Aláírása ................................................................................

Telefonszáma ....................................................................

• Ebből a szelvényből egy osztály csak egyet küldjön be!

• A terjesztő tanár aláírásával hitelesíti az adatokat.

Mesés képrejtvény ..............................................................................................

Mi a közös előtag? ..............................................................................................

Keresztrejtvények: .............................................................................................. .............................................................................................. ..............................................................................................

Beküldési határidő: március 15.

A görög hitregék szerint valamikor az idõk kezdetén csak a Káosz (a zûrzavar) létezett. Ebbõl született Gaia, a Föld istenasszonya, és õ szülte a „csillagokkal ékes” Uránuszt, az ég istenét, aki késõbb élettársa lett. A hatalmát féltõ Uránusz fiait, az egyszemû küklópszokat és a százkarú óriásokat az Alvilágba számûzte, de sorsát nem kerülhette el.

Legkisebb fia, Kronosz, a tizenkét titán egyike, sarlójával megcsonkította, és átvette a hatalmat Föld és ég felett.

A Naptól számított hetedik bolygó, amelyet éppen 225 éve fedezett fel William Herschel német csillagász, Uránusznak, a római mitológia õsi égistenének nevét kapta. A Földünkénél négyszer nagyobb átmérõjû óriásbolygón a nap rövidebb, az esztendõ hosszabb, mint nálunk: a tengelye körül körülbelül 17 óra alatt fordul meg, a Napot 84 földi év alatt járja körül.

Felszínén nem léphetnénk szilárd talajra, magját metánból, ammóniából és vízbõl álló, megközelítõleg 10 000 km vastag, cseppfolyós köpeny veszi körül.

Légköre elsõsorban hidrogént és héliumot tartalmaz, gyûrûrendszerét a bolygó körül keringõ, méteresnél nagyobb méretû törmelék alkotja. Holdjai Shakespeare-hõsök neveit viselik. Így került az égboltra a Szentivánéji álom tündérkirályi párja: Oberon és Titania, Puck, az engedetlen és Ariel, a jóságos szellem, de ott vannak a drámák legismertebb hõsnõi: Júlia, Desdemona, Ophelia is.

(Kónya)

A mรกrciusi Cimborรกbรณl: