CIMBORA 2007. Szeptember

Tartalom C Balázs Imre József: A vidrakölyök játékai (vers)

4

5 Közelképben: FODOR SÁNDOR Mesébe illő valós élmények (interjú) A Csipike íróját, Fodor Sándort, aki az idén lesz nyolcvan éves, azért kerestük meg, hogy megtudjuk tőle, hogyan született az erdélyi gyermekek kedvenc története. Arról is kérdezősködtünk, milyen olvasmányokon nőtt fel, és mi indította el írói pályáján. Vallomását ajánljuk minden Csipike-olvasó cimboránknak.

László Noémi: Figyelni (vers)

8

Méhes György meséi: Szegény Mimi…

Amíg a rögtönből rögtön lesz

9 10

Szántai János: Pincebi bácsi (vers)

11

K   Arany versek 12 (Lövétei Lázár László rovata) Ha egy költőből tananyag lesz, fönnáll annak a veszélye, hogy a tankönyvek foglyává válik, aminek hosszú távon az lesz a káros következménye, hogy egy idő után elfogy körülötte a levegő, azaz: unalmassá válik – diákok és tanárok számára egyaránt. Ezért gondoltam arra, hogy – a Cimbora felkérése nyomán – megpróbálom kissé „leporolni” a fenti címmel induló sorozat keretében Arany János életművét, ha csak tucatnyi Arany-vers erejéig is….

A népmese (Mezei Kinga rovata) T   (Keszeg Vilmos rovata) Az idő urai

14

15

T  (Egry Gábor rovata) Ivászatok távoli időkben A IX. Cimbora kaláka tábor krónikája (szóban és képekben) S-

A „dollárfaló” Salvador Dali

17 19

20

H   21 (Szántai János rovata) Barátom, ki ezt esetleg olvasod, tudd meg: a fenti cím nem ér egy zseb lyukas garast sem. Nincs ugyanis élő ember (se holt, mellesleg), aki megadhatná a helyes választ. Nincs recept. A filmnézés (akár az olvasás) nem úgy megy, mint amikor az orvos Imodiumot ír fel hasmars ellen...

H- - (Béres Károly rovata) Tengerparton hőséggel és pókkal

23

P  Cimbi naplója Fűzfánfütyülő Cimbi a zinter neten (5.)

24 25 25

P Diákmúzsa Klub Ti írtátok

26 27

B (Kónya Éva rovata) Régi idők tankönyvei

29

S (Zsigmond Győző rovata) K C 

33  

Balázs Imre József

1 Amikor megszülettem, a csillagok világítottak.

Amikor kicsi voltam, a telehold világított.

Mostanában napos napokon a nap világít.

Amikor rossz idő van, a felhős nap világít.

2 Mit mond a zebra?

Zebr, zebr!

Mit mond az oroszlán?

Orr, orr!

Mit mond a varjú?

Varr, varr!

Mit mond a brontoszaurusz?

Bront, bront!

3 Ha beteg a vidrakölyök, akkor adnak neki a lázára lázcsillapítót az orrára orrcsillapítót a fülére fülcsillapítót a szájára szájcsillapítót a hasára hascsillapítót a hátára hátcsillapítót a lábára lábcsillapítót a kezére kézcsillapítót a szemére szemcsillapítót a szemöldökére szemöldökcsillapítót.

4 A piros alma ott nő a piros almafán.

A sárga alma ott nő a sárga almafán.

A piros paradicsom ott nő a piros paradicsomfán.

A zöld kukorica ott nő a zöld kukoricafán.

Csillag István illusztrációja

Mesébe illő valós élmények „Ledobta kalapjáról a gyöngyvirágot, kibújt az odúból, és addig keresett, amíg egy kicsi csalánlevélkét talált.

Azt tűzte a kalapja mellé. – Most már vége a netovábbnak és én gonosz vagyok – csapta a fejére a kalapot. Összevonta a szemöldökét, ahogy a gonosz törpéhez illik, és elindult a patakra.”

A humor, kedvesség, jellem nagy mestere, mindannyiunk kedves ismerőse, az erdélyi gyermekirodalom talán legismertebb figurája: Csipike. Negyven esztendőnél is több telt el már, mióta a kis, szorgalmas törpe az erdő rémévé edzette magát, 1966-ban jelent meg ugyanis az öt Csipike-regény első darabja. Ezt két év múlva követte a második, benne Kukucsi, a vakond, akinek kedvenc elfoglaltsága a vendégeskedés meg barátja idegesítése, persze csak akkor, ha mindez nem jár túl nagy erőbedobással; majd a góliátpor és az óriásira nőtt Csipike története következett; és végül megjelent a színen Tipetupa is, aki kissé átrendezte a szerelembe esett Csipike életét. Az ötödik kötetben a kis társaság együtt küzd meg a fenyegető rémmel, a Gonosz Ostobával, és az is kiderül, nem véletlenül gondolta Csipike mindvégig azt, hogy tőle, csakis tőle függ az erdő és lakóinak sorsa.

A Csipike íróját, Fodor Sándort, aki az idén lesz nyolcvan éves, azért kerestük meg, hogy megtudjuk tőle, hogyan született az erdélyi gyermekek kedvenc története. Arról is kérdezősködtünk, milyen olvasmányokon nőtt fel, és mi indította el írói pályáján.

Vallomását ajánljuk minden Csipike-olvasó cimboránknak. (a szerk.)

Fotó: Imecs Zoltán

Fodor Sándor 1927-ben született Csíksomlyón. Az egyetemet Kolozsváron végezte, majd szerkesztőként dolgozott, előbb az Irodalmi Kiadónál, aztán a Napsugárnál (1956–1988), 1990–91-ben a kolozsvári Keresztény Szót szerkesztette. Számos regényt és elbeszélést írt, a legnagyobb sikert az öt nyelvre lefordított, színpadra is alkalmazott Csipike-gyermekregényekkel aratta. A József Attila-díjas író a Romániai Írók Szövetsége, a Magyar Írószövetség és a Pen Klub tagja, 2001-ben az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökévé választották, ma a szervezet tiszteletbeli elnöke.

Az első irodalmi ösztöndíjam Harmadik-negyedik elemista koromban kezdtem olvasni Arany János elbeszélő költeményeit, balladáit. Édesanyám, aki német volt, nem volt nagy olvasó.

Egyszer valamit kellett volna segítenem otthon, én pedig félrehúzódtam, és inkább Aranyt olvastam. Édesanyám bejött, és azt mondta: már megint azok-

kal a vacak könyvekkel foglalkozol, hát azt hiszed, abból fogsz megélni? És végül is abból éltem meg...

Később Jókai regényeibe merültem bele, aztán gimnazistaként voltak tanáraim, akik sokat meséltették velem az olvasmányélményeimet. Első gimnazistaként, vagyis ötödikben a csíkszeredai római

katolikus gimnáziumban Sárdi tanár úr azt mondta, hogy mindenki írjon fogalmazást a tavaszról. Én versben írtam ezt meg, és tízest kaptam, az utolsó két sorára emlékszem: „A gombák is kinőttek már, Fodor Sándor utánuk jár.”. Anyai nagymamám, aki tanítónő volt, nagyra tartotta az ilyen próbálkozásaimat, ösztöndíjat is kaptam tőle: egy-két lejt. Ez akkoriban nagy dolognak számított.

Szerelmesen mindenki ír verset…

Tizennyolc éves koromban szerelmes lettem, és elkezdtem hajmeresztően rossz verseket írni – szerencsére nincsenek már meg. Hamarosan abba is hagytam a versírást, mert rájöttem, hogy nem nekem való.

Tanárnak készültem, meg is kérdeztem a csíkszeredai gimnázium egyik oktatójától, hogy ha én tanár szeretnék lenni, milyen szakot válasszak – matematika kizárva. A nyelveket említette, mert németül már tudtam, és azt javasolta, második szakként a románt válasszam, mert román szakos tanár egész Székelyföldön nincsen. A Bolyai egyetemre iratkoztam, a román szakot pedig a Babeşen hallgattuk.1 Molter Károlynál2 államvizsgáztam. 1950 volt az első olyan év, amikor hivatalból helyezték ki a végzősöket. Én Kolozsvárra vagy Csíkba szerettem volna menni, de Temes megyébe, Nagyszentmiklósra helyeztek ki, ott tanítottam három hónapig, aztán behívtak katonának, és az állásomat Nagyszentmiklóson betöltötték.

Kolozsváron találkoztam Dávid Gyulával3, aki elhívott az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, mondván, hogy úgyis kell román szakos oda, aki románból készült fordításokkal foglalkozik, szövegeket hasonlít össze – tehát szerkesztőnek. Földes László volt a főszerkesztő, ő volt 27 évesen a legöregebb a kiadónál. Én pedig elfogadtam a meghívást, és elmentem szerkesztőnek. Elsősorban fordítottam, de sokkal gondosabban adtunk ki szövegeket akkoriban, mint manapság, nemcsak politikai értelemben, hanem mindenképpen. Beletanultam ebbe a szakmába, és mivel kevés volt a fordítói munka, befogtak engem lektorálásra4 és egyéb munkákra is. Éppen valami novellaantológiát állítottunk össze, Hazánk magyar elbeszélői címmel, és én azt mondtam, hogy ilyen rossz dolgokat én is tudok írni.

Elkezdtem írogatni, odaadtam az Utunknak, a mai Helikon című irodalmi lap elődjének a Mire jó ez a lakáshivatal című karcolatomat. Akkor már írónak kezdtem érezni magamat, nem egész nagynak, azt csak a harmadik novellám után... de ekkor kezdtem novellákat írni. 1953 decemberében megírtam a Fehér fenyő című novellát, és az már tetszett, nemcsak nekem, hanem másoknak is.

– Hiszen éppen ez az! Nem félnek, mégis hallgatnak rám. Nélkülem az Erdő nem is volna Erdő, hanem csak Pagony és Csalit. Hiszen én ébresztem a Madarat és a Vadméheket, igen! Vadmalac, az Ebadta, már rég elpusztult volna gyomorgörcsben, ha én nem lennék!

Kérdezd meg Kukucsit, a Botfülűt, mi lenne, ha nem ellenőrizném a túrásait. De vigyázz, ne Kukucsinak szólítsd és ne Botfülűnek, mert megharagszik, te idegen vagy neki. Számodra ő Vakond Gazda. És kérdezd meg Csigabigától, ki hagyja jóvá a lakásépítkezést?

Mit gondolsz, a szúnyogok zümmögnének esténkint, ha én nem inteném: Na, most?! Hát így áll a helyzet – fejezte be Csipike, de nem állta meg, hogy oda ne szúrjon egyet Kecskebékának. – Reám hallgatnak, mert jó vagyok, szép és nagyon okos, nem olyan példátlanul gonosz, rút féreg, mint te! (CSIPIKE, A GONOSZ TÖRPE)

A Napsugárnál kezdődött…

Közben Asztalos István5 szerkesztésében megindult a Napsugár, és a kiadónál négyen voltunk félállásban: Székely János6, Bajor Andor7, Szabó Gyula8 és én.

De én azzal a gondolattal mentem el a Napsugárhoz, hogy nem írunk, csak szerkesztünk a lapnak. Először Bajor Bandi írt, ragyogó dolgokat, én is írtam ezt-azt, de jó írásokat addig nem, amíg meg nem született a Csipike.

Rettenetes Réz Úr és Csipike jó barátok voltak Bajor Andornak volt egy Magyarországra szakadt barátja, Réz Pál9, aki idelátogatott: megismerkedtünk, nagyon örültünk a találkozásnak. Réz Pál „rám uszí-

totta” a barátját, Szász Imrét10, aki József Attila-díjat kapott egy történelmi regényéért, és Jack London, Mark Twain, Hemingway fordítója is volt. Vele mentünk pisztrángászni a Hargitára, nagyon jó barátok lettünk. (Meghalt már szegény, én búcsúztattam Magyarországon.) Egyszer, amikor együtt italoztunk, vitatkoztunk: ő azt mondta, hogy a nagy írók mind gonoszak, ő is nagyon gonosz ember, aki majd megír engem, és bevisz a széles vállán az irodalomba. Meglátjuk, hogy ki kit visz be – mondtam –, különben tudod, mit? Versbe írlak, így: „Egész nap a fejét törte,

– Csodállak téged, Csipike – szólalt meg egy idő után Tipetupa. – Csodállak a bátorságodért.

– Nem mondom – húzta ki magát Csipike egy kicsit –, éppenséggel nem ijedek meg az árnyékomtól, de nincs rajtam semmi csodálnivaló.

– Már hogyne lenne! Ilyen hatalmas nagy állatokkal barátkozol, mint Nyúl, meg a rettentő Vaddisznó! És hogy megszelídültek!

– Nyúlnál nem a szelídség a gond, hanem az, hogy ne meneküljön el hatra-vakra. A másik pedig nem is vaddisznó, csupán Vadmalac, csak egy kicsit megnőtt a télen.

– De mekkorára! Tudd meg, én Kukucsitól is félnék, ha te nem lennél itt!

– Tőle lehet is – gondolkozott el Csipike a hallottakon –, mert néha olyanokat mond, hogy fára kell mászni...

– De azért kedves. Mindnyájan kedvesek vagytok.

Mindig szeretettel őrizlek meg az emlékezetemben.

Kiváltképpen téged, Csipike.

Csipikének elmelegedett a füle. Mindig sejtette, hogy lesznek, akik szépen beszélnek róla, ha ő már... hohó!

– Köszönöm, de még élek – nyögte ki attól való félelmében, hogy ez a csengettyűhangú tündérke itt helyben el is siratja.

– Tévedés – riadt meg Tipetupa –, én arra értettem, hogy mindjárt itt lesz ő, hamarosan, érzem az arcomon a leheletét, és hazarepít. Köszönöm szépen a vendéglátást. Megyek, keresek egy ernyőt... (CSIPIKE ÉS TIPETUPA)

Csipike, a gonosz törpe.” Így született meg Csipike figurája.

Az első könyv 1966-ban jelent meg. Az Imre feleségének Madarász volt a családneve, Madárnak szólították a családban, a kislányát Nyúlnak becézték, a legjobb barátja pedig Réz Úr volt, Réz Pál – róluk kapták nevüket a szereplők. Aztán a Csipike, a gonosz törpe és a Csipike és Kukucsi után megírtam a Csipike, a boldog óriást, majd a Csipike és Tipetupát, legvégül a Csipike és a Gonosz Ostobát. Ez az ötödik kötet egyértelműen a Ceauşescu-világról, a diktatúra alatti Romániáról szólt, első ízben Magyarországon, a Móra Könyvkiadónál adták ki. Az első kötet is úgy jelent meg, hogy elküldtem Szász Imrének, a Napsugárban ugyanis szó sem lehetett arról, hogy olyan írás jelenjen meg, amelynek a főszereplője egy törpe – Ceauşescu román diktátor alacsony termete miatt tilos volt törpékről írni, pláné címben.

Egyébként a Csipike is a valós élményeim nyomait hordozza. Amikor Csipike tornászik, azt mondja: „Fel a fejjel, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer!” – ezt például Dániel szakaszvezetőtől tanultam a honvédségnél.

Lejegyezte Kiss Judit Jegyzetek 1. Babeş Egyetem, Bolyai Egyetem – Kolozsváron két külön egyetem működött, egy magyar és egy román tannyelvű, 1959-ben egyesítették ezeket.

2. Molter Károly (Óverbász, 1890. dec. 2. – Marosvásárhely, 1981. nov. 30.): romániai magyar író, kritikus, publicista 3. Dávid Gyula (Árapatak, 1928. aug. 13.): Kolozsváron élő irodalomtörténész, kiadói szerkesztő 4. lektorál – irodalmi és tudományos kéziratot bírál, felülbírál, véleményez 5. Asztalos István (Mikeszásza, 1909. aug. 28. – Kolozsvár, 1960. márc. 5.): romániai magyar író, 1956-tól a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője.

6. Székely János (Torda, 1929. március 7. – Marosvásárhely, 1992. augusztus 23.): romániai magyar költő, író, drámaíró, egyetemi tanár 7. Bajor Andor (Nagyvárad, 1927. szeptember 30. – Debrecen, 1991. január 25.) romániai magyar író, költő, humorista.

8. Szabó Gyula (Homoródalmás, 1930. szept. 11.– Homoródalmás, 2004. december 21.): romániai magyar író 9. Réz Pál (Nagyvárad, 1930. július 25.): magyarországi irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő, kritikus 10. Szász Imre (Budapest, 1927. március 19. – Budapest, 2003. április 8.): magyarországi író, műfordító

László Noémi

Nyugodt vagyok, derűs és hallgatag.

A mellkasomban más verse dobol.

Színes ruhában kölcsönkért szavak néznek a házak ablakaiból. Égnek a lámpák, meglódul a szél, ha kifut a világból, megtalál. Élek, talán akad még pár esély: lobogj te lélek, féltett gyertyaszál.

De önuralomból most sincs elég.

A dél sem múlt el, más irányba mentem, mint amit kiválasztottam elébb – az álomért pedig semmit se tettem.

Nézem az eget – hátha jól van így – ha jó nem, legalább rossz sem esett.

Halvány a nap, de addig sem vakít s nem gyöngít el a nagy igyekezet,

Lobogj, én közben tovább álmodom, hogy ébredek, és kilenc óra van, és könnyűszerrel túlteszem magam lélek-emésztő rutindolgokon, mert alig várom, hogy valóra váljak, megálmodott legyek, ne csak valódi: szeretnék istenien folytatódni, mint mesemondóknál a messzi tájak.

hogy még egy elképesztő rizshegyen vasakarattal átrágjam magam.

Lassanként sehol sem ül a szivem, kis teste teljesen anyagtalan – és nem tudom, hogy levegő vagyok, vagy gyertyafény, vagy mesebeli táj, hegyek omolnak, vagy csak csont ropog – érteni nem, de figyelni muszáj.

Méhes György

it tudjátok ti, milyen keserves a sorsa egyikmásik gyermeknek; micsoda embertelen szenvedéseket kell kiállnia… Most is elfacsarodik a szívem, ha szegény kicsi Mimire gondolok.

Szegény Mimi… olyan ártatlanul kék a szeme… szelíd szőke fürtjei úgy göndörödnek, mint egy angyal haja… a keze, mint egy liliom… s pont erre a szegény, ártatlan virágocskára kellett lesújtania a rettenetes végzetnek.

Bizony, bizony… ilyen gonosz a sors. Szegény Mimit táborba küldték, s méghozzá a saját szülei, akikről azt hitte volna addig az ember, hogy szeretik gyermeküket. De most kiderült a rideg valóság. Magára maradt az édes kis Mimi. El kellett viselnie mindazt a borzasztóságot, amit a többi közönséges gyermek szó nélkül, sőt, igen gyakran nevetve visel el.

El tudjátok például képzelni, micsoda megpróbáltatás volt számára felkelni reggel hétkor, de nem úgy, ahogyan megszokta, hogy a kedves jó anyukája odajöjjön hozzá háromszor is, hízelegve megcsókolgassa, könyörögjön neki: – Kelj fel már, fel aranyvirágom, gyöngymadaram, tündércsillagom…

Nem bizony, hanem kegyetlenül csak ennyit kiáltottak: – Gyerekek, ébresztő!

Mire a többi gyerek, már úgy értem, a közönséges gyerekek nagy kiáltozással és hancúrozással kiugráltak az ágyból, aztán szívtelenül és könyörtelenül kirázták az ágyból Mimit. Közben nagyokat nevettek rajta.

Aztán szaladtak ki a napfényben ragyogó zöld fűbe tornászni. Bizonyára a ti szívetek is elszorul a szánalomtól, hogy Mimikének reggelenként éppen úgy kellett tornászni, mint a többi, közönséges gyermeknek.

Sőt – borzalom! – mosdani is, méghozzá hideg vízben. Ó, ha láttátok volna szegénykét, amint vértanúként megközelítette a vízcsapot, mialatt a többiek, már úgy értem, a közönséges gyerekek, visítozva, fröcskölődve, nevetve mosakodtak, és jellemző kegyetlenséggel

még ki is nevették a drága Mimikét, akit egészen a táborozásig az anyukája mosdatott.

Mimi azonban nagy lélek volt. Még ezt is elviselte.

Igaz, három napon át sikerült elkerülnie a vízcsapot, és aránylag alig látszott rajta a kosz. A negyediken azonban a kegyetlen Erzsi meg a gonosz Kati észrevették, és rázúdult az egész hálóterem, mint egy farkasfalka, és hiába könyörgött, hiába könnyezett, úgy megmosdatták, hogy piroslott a gyönge liliombőre.

Szegény Mimike sírni kezdett, de senki se törődött vele, sőt még emiatt is kinevették. Ezek a gonosz gyerekek ott a táborban mindenen nevettek; nem is tudom, mitől volt olyan jókedvük.

Pedig nekik is borzasztó szenvedéseket kellett kiállniok. Így például a reggeli…

– Mimi, te már megint finnyáskodsz. Miért nem iszod meg a kávét?

Mimike az undortól reszkető ajakkal mutatott a kávé színén úszó fölre: – Pille van rajta.

– No és? Látod, az összes gyermek megissza a kávét.

– Szűrjék meg… – még azt akarta mondani, hogy úgy, mint otthon, ahol gyakran háromszor is megszűrette a kávéját türelmes anyukájával. De nem fejezhette be a mondatát, mert óriási nevetés támadt.

A többiek, már úgy értem, a közönséges gyerekek, torkuk szakadtából nevettek.

Három napig nem itta meg a kávéját Mimi. Gondolta, hogy végül megesik rajta valakinek a szíve. De sajnos nem esett meg. Alig törődtek szegény Mimivel.

Akár hiszitek, akár nem, egyetlenegyszer sem kérdezték meg tőle, hogy mit főzzenek ebédre. Így ment ez három napig. Három napig nem reggelizett Mimi, és az ebédben is csak éppen ha turkált.

De senki sem könyörgött, hogy egyék, senki sem instálgatta. És képzeljétek el, csoda történt. A negyedik napon megitta a pillés kávét, és nem fulladt meg tőle; ötödik napon a saját jószántából megmosakodott, és nem fagyott meg a hideg víztől; a hatodik napon kiugrott az ágyból a többiekkel együtt, és a hetedik napon éppen úgy szaladgált, nevetett, evett, ivott, játszott ő is, mint a többi gyerek.

ol volt, hol nem volt, volt egyszer réges-régen egy kisfiú, akit Öcsinek neveztek. Azóta már nagy fiú lett Öcsiből, de még ma is elnevetjük magunkat, ha valamelyikünk kimondja, hogy SESESÜSE. Rejtvény ez a SESESÜSE? Nem rejtvény. Azt jelenti, hogy… Azaz mégse árulom el, inkább elmesélem az egész históriát. Úgy kezdődött, ahogy nálunk szokott: – Öcsi!… Öcsi…!! Öcsi…!!!

Háromszor kiáltottam, egyre emelkedő hangon.

Kenyérért akartam küldeni Öcsit.

– Rögtön, édesapám.

A „rögtön” a szótárak tanúsága szerint körülbelül azt jelenti, hogy most, azonnal, máris, mindjárt. Öcsinek akkoriban azonban még külön szótára volt. Nála a rögtön azt jelentette, hogy „igen, igen, majd”… vagy: „valamikor, ki tudja, mikor… ha kedvem tartja, talán holnap, holnapután, vagy esetleg egy óra múlva…”

– Rögtön! – kiáltotta Öcsi, de a nyitott ajtón át láttam, hogy nem mozdul, hanem tovább mázolja lilával csíkozott sárgára a vonalzóját.

– Öcsi!!! – kiáltottam most már igazán dühösen, és fölálltam, hogy átmenjek hozzá és ráncbaszedjem.

Ekkor azonban anyu halkan a fülembe súgta: – Sesesüse…

Mivel értelmetlenül bámultam rá, ugyanolyan halkan meg is magyarázta a titokzatos szó értelmét: – Senkinek sem sürgős semmi. Úgy látszik, még mindig elég buta képet vághattam, mert anyu súgott még valamit, de hogy mit, azt

nem árulom el. Azért súgta, hogy titok maradjon.

Krisztinkának azonban elmondtuk, aztán jót nevettünk. Azt már elárulhatom, hogy kicsodán nevettünk: Öcsin. Ő persze semmit se tudott erről. Ebben a percben éppen a fürdőszobában tartózkodott, és a fehér műanyag szivaccsal mosta a lila meg sárga festéket a vonalzójáról. Időközben ugyanis rájött, hogy talán mégis szebbek lennének a piros meg kék csíkok.

– Anyu… – kiáltott ki a fürdőszobából. – Kérek uzsonnát. Borzasztóan éhes vagyok.

– Rögtön – válaszolta anyu, és tovább rendezett a szekrényben. Eltelt tíz perc. A vonalzó már teljesen tiszta volt, de Öcsi úgy gondolta, ha a borotvámmal végigkaparná néhányszor, akkor még tisztább lehetne. Kaparta, kapargatta tehát a vonalzót, ugyanakkor azonban a gyomrát az éhség kaparta, mert panaszosan így kiáltott fel: – Anyuuu… igazán… halok meg az éhségtől…

– Rögtön – válaszolta anyu, és kiment, hogy megöntözze a virágokat. Öcsi elővánszorgott a fürdőszobából.

– Az uzsonna… anyu…

– Rögtön. Öcsi várt egy darabig, aztán megkérdezte: – Kriszti nem adhat uzsonnát?

– De adhat.

– Kriszti…

– Rögtön. Így rögtönöztünk mi, felváltva, egy kerek fél órán át, egészen amíg Öcsi el nem pityeredett:

– Azt akarjátok, hogy éhen haljak?

Nem, persze, ezt egyikünk sem akarta. Tulajdonképpen majd megszakadt a szívünk érte, de hiába, becsületre kell tanítani a lurkót. Anyu tehát kisétált a konyhára.

– Jé… – mondta tettetett csodálkozással –, nincs kenyér. Öcsi leszegte a fejét. Kezdett rájönni, hogy mire megy a játék. Persze, öreg hiba lett volna most odapörkölni az orra alá, hogy „lám, lám, Öcsike, így jár az, aki nem megy el kenyérért…” Erre ugyanis minden gyermek, aki egy csöppet is ad a büszkeségére, csak ezt felelheti: – Nem kell uzsonna. Már nem is vagyok éhes – és inkább elszárad a lábán, minthogy bevallja a hibáját.

Nem elég, hogy ő tudja, ismerje is be ország-világ előtt?

Anyu tehát nagyon okosan nem tett szemrehányást Öcsinek, hanem Krisztinkához fordult: – Kislányom, elmész kenyérért?

Mondanom sem kell, Krisztinka azt felelte, hogy rögtön, és készülődni kezdett. Először is a tükör elé állt, és gondosan fésülködni kezdett. Aztán leguggolt, és hosszan válogatott három pár cipője között.

– Kriszti, még nem mész? – kérdezte türelmetlenül topogva Öcsi.

– Rögtön – válaszolta nyájasan Kriszti, és elmerengett afölött, hogy kabát nélkül menjen, vagy kabáttal. Öcsi a két szoba közt, a küszöbön állt. Leolvashattuk az arcáról, mi játszódik le a gyomrában és az agyában. Mikor Kriszti már harmadszor fésülte át a frizuráját, az ő türelme is véget ért: – Rögtön; azt mondtad, hogy rögtön! – kiáltotta dühösen –, és még mindig itt vagy.

– Sürgős? – Kriszti úgy vonta fel a szemöldökét, mint egy valóságos filmszínésznő. – Te nem tudod, hogy nálunk senkinek sem sürgős semmi? Öcsi egy kicsit piros lett – máig is úgy gondolom, hogy a méregtől –, aztán szó nélkül fölkapta az asztal sarkáról a pénzt, és futott a kenyereshez.

Hiába, így van ez már; ha az embernek korog a gyomra, egyszeriből rögtön lesz a rögtön.

Szántai János

Pincegyomorban hortyog a csend és szunnyad a fény is – zsákban a krumpli.

Odalent lakni vaksi homályban hej, biza mondom, kell a kurázsi.

Lakik ott mégis egy fura szerzet, neve is volna: Pincebi bácsi.

Ott ül a dohban, szíve se dobban, úgy lesi-várja, jő-e utána szőke királylány, pásztora nyájnak, vagy a nyáj, nem baj az se, ha sárkány.

Drága batáron, pincebogáron, csak vigye túl a pincehatáron.

Senki se jő már, jaj, csak a visszhang lépdel a padlón, árnya a víznek.

Ott ül a mélyben Pincebi bácsi, benne a csend csak: zsákban a krumpli.

Lövétei Lázár László

Ha egy költőből tananyag lesz, fönnáll annak a veszélye, hogy a tankönyvek foglyává válik. Ennek hoszszú távon káros következménye lehet: egy idő után elfogy körülötte a levegő, azaz unalmassá válik – diákok és tanárok számára egyaránt. Ezért gondoltam arra, hogy – a Cimbora felkérése nyomán – megpróbálom kissé „leporolni” Arany János életművét, ha csak tucatnyi Arany-vers erejéig is.

Arany manapság valamiért nincsen „divatban”, annak ellenére, hogy a magyar irodalomtörténet hallgatólagosan őt tartja költészetünk legnagyobb alakjának. Én persze nem (csak) ezért szeretem Aranyt, hanem főleg azért, mert tőle lehet a legtöbbet megtudni a magyar nyelvről (egy költő „alapanyaga” ugyebár a nyelv) és a versírás mikéntjéről egyaránt.

Aki verset akar írni (és némi tehetség is szorult belé),

annak például elég elolvasnia Arany Vojtina-verseit, hogy megtudja, hogyan kell kinéznie egy versnek – és nem kell fölöslegesen kidobnia egy csomó pénzt versíró szemináriumra.

Igyekeztem olyan (rövid) Arany-verseket választani, amelyek nem szerepelnek a tananyagban, hogy még véletlenül se érhessen az a vád: belekontárkodok a tankönyvírást hivatásszerűen űzők munkájába. A kiválasztott versekkel ugyanakkor igyekeztem lefedni szinte a teljes Arany-életművet, szándékom, hogy kiderüljön a versekből, mit is gondolt Arany János az irodalomról, a versírás problémáiról, milyen volt a viszonya szülőföldjéhez, a családjához, mit gondolt nemzetéről és a világról általában, milyen testi-lelki nyavalyákkal küszködött stb.. Rövid verskommentárjaimban igyekszem kerülni a „száraz” stilisztikai elemzéseket (ezeket jó esetben az iskolában is elsajátíthatja a diák), inkább olyan kuriózumszerű adatokkal dolgoztam, amelyek a diákok számára is érdekessé tehetik ezeket a 150 éves verseket. Őszintén remélem, hogy akad majd néhány olyan Cimbora-olvasó diák, akit sikerül meggyőznöm, hogy az Arany-versekkel bíbelődve tényleg ARANY VERSEK-kel volt dolga.

A sorozat szerzőjéről Lövétei Lázár László költő, műfordító, szerkesztő. 1972-ben született Lövétén (Hargita megye), Székelyudvarhelyen érettségizett, majd a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett magyarromán szakos tanári diplomát. 1998 óta a a Székelyföld című csíkszeredai kulturális folyóirat szerkesztője. Csíkszentdomokoson él, nős, egy kislány édesapja. Több fontos irodalmi díjban részesült eddigi alkotásaiért. Első verseskötete: A névadás öröme (1998, Kolozsvár), azóta még két verseskötete jelent meg: Távolságtartás (2000, Csíkszereda), Két szék között (2005, Pozsony). Fordításában adták ki magyarul, 2004-ben Budapesten, Mircea Cărtărescu neves kortárs román író Lulu című regényét. Idén tavasszal első díjat nyert a Tehetséges Magyarországért Alapítvány szépirodalmi pályázatán, Hunyt mesterem című, Arany János munkásságáról szóló eszszéjéért.

Arany János

Magyar Miska olyan ember, Hogy a könyvet nem szereti, Csak azt hányja, csak azt veti: Minek a könyv? kell is neki.

„Hallja maga, János deák!

Mi van ebben?” – Hát ídeák, Felel neki a kérdezett, Költői finom ídeák.

Egyszer mégis, (ha nem lopott), Ajándékba könyvet kapott, És, így levén az állapot, Olvasni kezde egy lapot.

„Értem. De mért nem rak tehát Belé vaskosabb ídeát? Én úr vagyok, nem böjtölök; Sódarral mártom a theát.”

(1853)

De gustibus non est disputandum, vagyis: Az ízlésről nem lehet vitatkozni. A latin szállóige megmagyarázza, hogy Arany miért nem is ítéli el Magyar Miska könyvektől való irtózását. De ezzel korántsem tekinti elintézettnek a dolgot: a versből kiolvasható a költő szeretetteljes (vagy önironikus) viszonyulása is az irodalomhoz (lásd: „költői finom ídeák”).

Azon most fölösleges eltöprengeni, hogy vajon a versben szereplő János deák azonos-e a szerző Arany Jánossal, de maga a vershelyzet nagyon is életszerű: Magyar Miska verseskötetet kap ajándékba, s nem igazán értvén a versekben foglaltakat, János deáktól kér eligazítást.

Csodálatos, ahogyan Arany elrejti ebbe a rövid versbe a kortárs magyar irodalomról alkotott véleményét. Az 1850-es évek eleje ugyanis a petőfieskedők (Lisznyai Kálmán, Szelestey László, Spetykó Gáspár és társai) aranykora, Lisznyai 1851-es, Palóc dalok című kötete például több mint 6000 példányban talált vevőre – miközben Arany 1852-es Nagyidai cigányokja ott porosodott a könyvesüzlet polcain. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy Magyar Miska a „költői finom ídeák” helyett „vaskosabb ídeát” követel a költőtől, hiszen épp a petőfieskedők lírájában lesz

tudatos céllá a különcködés, a pongyolaság, a bombasztikus hasonlatok használata stb. Íme egy példa a „vaskosabb ídeá”-ra: „Hím pillangó hímezzen, Selyembogár öltöztessen, Verőfény fényesítsen, Bűbájtűz melegítsen.”

(Lisznyai: Palóc dalok I.).

Egyébként nem lennék meglepve, ha Magyar Miskáról Petőfi 1845-ös „magyar nemese” jutna az olvasó eszébe, hiszen Arany Magyar Miskában ugyanúgy a magyar társadalom egyik típusát (a műveletlen urat) próbálja megrajzolni, mint Petőfi az analfabéta, de harsány nemesben: „Tán a tudománynak éljek?

A tudósok mind szegények.

Nem írok, nem olvasok. Én magyar nemes vagyok!”

(Petőfi: A magyar nemes). Örömünkre szolgálhat ugyanakkor, hogy a „magyar úr” nyolc év alatt (1845-től 1853-ig) megtanult olvasni, még ha egyelőre nem is érti a jó verseket.

Szereti viszont – hogy egy kicsit „félre” is olvassuk Aranyt – a sonkát teával. Akárcsak én.

Kedves cimborák!

A most kezdődött új tanévben onnantól folytatjuk kézfogásunkat az irodalommal, ahol abbahagytuk a nagyvakáció előtt.

Ha emlékeztek, az előző részekben a műnemek világába próbáltunk betekinteni, példákat vizsgáltunk műfajokra nézve (megelőlegezve azt is, amivel ezután foglalkozunk), és egy-két fogódzót kerestünk-találtunk a különböző funkcionális szövegek megírásához.

Függetlenül attól, hogy a soron következő tanévekben szembesülnötök kell-e vagy sem a VIII. osztályt lezáró képességvizsgával, úgy gondoljuk, hogy a sorozatunkban fellelhető ismeretek nem csak az irodalomvizsga sikeréhez járulnak hozzá, hanem szükségesek ahhoz, hogy könnyen feltaláljátok magatokat az irodalmi szövegek világában.

Az elkövetkező hónapokban sorra vesszük azokat az irodalmi műfajokat, amelyeket a négy gimnáziumi év alatt tanultok, természetesen szövegpéldákkal fűszerezve az esetleg helyenként száraznak tűnő elméleti részeket.

Kisgyerekkorunktól egy jó ideig végigkísérik életünket a mesék, azok a szövegek, amelyek a népköltészeti alkotások csoportjába tartoznak. Ezek a művek egy-egy közösségen belül születnek, szerzőit nem tudjuk megnevezni. Szóbeli előadás során folyamatosan alakulnak és változnak, szájhagyományozás útján terjednek, maradnak fenn. Térben és időben is nagy utat tesznek meg témái és motívumai: közösségről közösségre, évszázadról évszázadra vándorolnak.

Az alábbi példák alapján gyűjtsetek ti is mesekezdeteket és -befejezéseket!

Mesekezdetek: Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy ...

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon egy sánta arasszal innét, volt egy ...

Hol, hol nem, élt egyszer egy ...

Mesebefejezések: Aki nem hiszi, járjon utána! Így volt, vége volt, mese volt.

Holnap legyen a ti vendégetek!

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A mese epikus műfaj, csodás, fantasztikus elemekkel átszőtt, kitalált történeten alapszik. A reális (valós) világot elsősorban a benne szereplő hősök képviselik, akik elvont típusokat jelenítenek meg: a legkisebb fiú, a szegényember, az öreg király stb. A világ, amelyet a mese bemutat, mindig egyszerű és kétpólusú: jók és rosszak népesítik be. A pozitív főhős általában csatát

vív a rosszakkal: a sárkánnyal, a vasorrú bábával, a boszorkánnyal, az ördöggel, s mindig győztesen kerül ki, a gonoszok pedig elnyerik méltó büntetésüket. A főszereplőt gyakran emberi tulajdonságokkal felruházott állatok vagy növények segítik, hogy elérje célját. A népmese vezérfonalát sokszor hagyományos elemek, vándormotívumok gazdagítják: aranyalma, aranyhajú lány, varázsszámok, varázsszerszámok. Fontos szerephez jut benne az úgynevezett számszimbolika is: a királynak és a szegény embernek három fia van, mindegyiküknek három, egyre nehezebb próbát kell kiállnia, meg kell küzdenie a 3, 7, 9 vagy 12 fejű sárkánnyal.

A néprajzkutatók, nyelvészek és irodalmárok a 19. század óta rendszeresen gyűjtik és megjelentetik a népköltészeti alkotások, tehát a mesék szövegeit is, így egy részük írott formában hozzáférhető, legalábbis a műveknek az a változata, mely a gyűjtés helyén és idején éppen érvényben volt.

Két éve, 2005 tavasza óta a Magyar Olvas ástárs as ág kezdeményezésére szeptember 30-án – Benedek Elek születésnapján (akinek neve a Cimborával is összefonódott) – a Népmese Napját ünnepeljük.

Az idő urai Mikor szüleitek serdülő-, legény- vagy nagylánykorba léptek (konfirmáltak, bérmáltak, befejezték tanulmányaikat), karórát kaptak ajándékba. Lehet, titeket is megajándékoztak karórával, vagy ha nem azzal, akkor az időt is kijelző maroktelefonnal. A lényeg ugyanaz: amikor az ember önálló életet kezd élni, szükséges megtanulnia az idővel bánni, az időben élni. Az időpontok, a határidők betartása részben jólneveltség, részben fegyelem kérdése. Az emberiség az idő mérésére újabb és újabb, tökéletesebbnél tökéletesebb eszközöket talált fel. Szüleitek idejében a lakásban a fali- és/vagy csergőóra hangolta össze a családtagok, míg a templom, a városháza toronyórája a település lakóinak programját. Ma ugyanezt teszik az elektronikus időkijelzők.

Mióta igazítjuk életünket az órák mutatóihoz? A mesterséges időt az ipari társadalom találta fel, s ezzel együtt (a homokóra, a napóra után) a mérésére szolgáló mechanikus órát is, a 13. század végén. Ez a 14-15. században került fel a városházára. A 16. században elkészültek az első hordozható órák is. A mérhető időn túl azonban az időnek van egy másik formája is: a társadalmi idő, az, ami társadalmi „szerződés” alapján születik meg. Megtanuljuk, mennyi idő alatt végezhető el egy munka, minek mi a határideje, mikor van a feladatok elvégzésének ideje, mikor lépünk ki az időből, s lazíthatunk (hétvége, vakáció, szabadság), mikor vannak az ünnepeink, ismerőseink név- és születésnapjai.

S mert folytonosan az órákhoz és a környezetünkben élők idejéhez igazítjuk életünket, tudnunk kell, hogy az idő megjelenítése, természetének értelmezése a mitológiáknak is egyik központi témája.

Ki teremtette az idő rendjét?

Az idő kezdete a világ teremtésére vezethető viszsza. A mérhetetlen idő, a tagolhatatlan idő, az uralhatatlan idő a káosz egyik formája. Az idő egyszerre születik meg a világgal. Az emberiség története folyamán minden változást követően újraértékelődött, újraértelmeződött az idő, az új kalendáriumok másmás életritmust diktáltak, más-más viszonyulásmódot az időhöz.

A mítoszok, a vallási mitológiák szerint az idő szabályait azért kell elfogadnunk, mert azokat istenek írták elő, az időt ők teremtették meg. Az óind mitológiában Pradzsápati, minden lény teremtője hozta létre az évszakok rendjét. Tudjátok, hogyan magyarázták Egyiptomban a 360 napos holdévről a 365 napos napévre való áttérést? Ré, a mindenség ura és istene szerelmes lett Nutba, az ég istennőjébe. Ám ő inkább Geb, a föld istene érzelmeit viszonozta.

Mikor hűtlensége Ré tudomására jutott, végtelen haragjában átkot mondott Nutra, hogy a 360 nap egyikén se tudja megszülni magzatát. A kétségbeesett istennő othoz, az istenek írnokához és a holtak őrzőjéhez fordult segítségért. Ez fondorlatos módon öt új napot teremtett, amelyekre nem terjedt ki Ré átka. Így Nut megszülhette Oziriszt, s azóta minden év 365 napból áll.

Ti magatok is jól tudjátok azt, hogy a hagyomány szerint vannak szerencsés és szerencsétlen napok.

Ennek magyarázata szintén a távoli, mitikus előidőben van. A péntek szerencsétlen, gyászos nap, mert Krisztust ezen a napon feszítették keresztre. Április 1-je azért, mert ezen a napon született Krisztus árulója, Júdás. Június 8-án, Medárd napján kezdődött az özönvíz. Augusztus 1-jén Isten a földre száműzte a lázadó Lucifert, s szintén ekkor történt az első testvérgyilkosság: sötét haragjában Káin megölte Ábelt.

Szeptember 1-je gyásznap, mert a paradicsomból való kiűzetés évfordulója. December 1-jén pusztult el a bűnökbe süllyedt város, Szodoma.

Szigorú szabályok és istenek igazgatják az időt A mitikus idő első szabálya szerint az előidő eseményei ciklikusan ismétlődnek. Keresztényekként jól tudjuk, hogy a Megváltó évről évre megszületik, áldozatot vállal értünk, és feltámad a halálból. A második szabály szerint a kezdeti események meghatározzák az egész időciklus minőségét, a kezdet befolyásolja a folytatást. Ugye, nem jó bal lábbal kelni, mert akkor egész nap bosszúsak leszünk. Újév napján nem tanácsos lustálkodni, sem utazni, sem veszekedni, mert akkor az egész év ezzel telik el. Az idő harmadik

szabálya, hogy a napszakok, a napok, a hónapok, az évek különböznek egymástól, azaz az idő nem homogén, vagyis nem azonos elemekből álló. A parasztkalendárium ismerői jól tudják, hogy hét esős év után hét év szárazság következik. Az ótestamentum szerint a hét kövér esztendőt hét sovány követi. A péntek a böjt tartásának, a vasárnap az ünnepi étkezésnek az ideje. S ebből máris következik a negyedik szabály, amely szerint a különböző napok, hónapok, évek más-más mitikus lénynek vannak alárendelve.

A római mitológiában január Janus, március Mars, április Aphrodité, május Maia (Mercurius anyja), június Juno hónapja volt, s a nevét is patrónusától kapta. A hét napjai felett szintén a 7 pogány (plánéta)istenség rendelkezett. Hétfő a Hold, kedd a Mars, szerda a Merkur,

csütörtök a Jupiter, péntek a Szaturnusz, vasárnap a áll. (Tudjátok-e, hogy idő patrónusainak jósolják meg, mire vetkező időszakban?)

a Vénusz, szombat Nap védelme alatt a horoszkópok az természete alapján számíthatunk a kö-

Kedd asszonya büntet, Luca segít Milyen emléke maradt az idő mitológiájának a mi kultúránkban? 40-50 évvel ezelőtt a magyar falvakban élt még az a meggyőződés, hogy létezik a kedd asszonya, egy töpörődött, bosszúálló banya, aki elvárja, hogy e napon a munka beszüntetésével tiszteljék őt. Az asszonyoknak nem volt szabad fonni, szövést elkezdeni, mosni. Aki megszegte a munkatilalmat, azt a kedd asszonya sok munkával, betegséggel, esetleg halállal büntette. A hiedelem kelet-európai eredetű volt, és a 15. századtól tevődött rá a katolikus egyház Szent Anna-kultusza. A magyar hiedelmek kutatója, Róheim Géza feltételezte, hogy hajdanán a pénteki napnak is volt egy szláv eredetű asszonya.

(A román mitológ iában ismert a Sfînta Vinerea.)

Luca aszszony nevét bizonyá ra ismeritek.

Keszeg Ágnes rajza Neki december 13-án van a névnapja. Az asszonyoknak illik kedvében járniuk a női munkák felfüggesztésével. Cserében Luca asszony termékennyé teszi a tyúkokat, lehetővé teszi a házasságkötés, a halál időpontjának, az időjárási eseményeknek a megjóslását. Aki a faluban élő boszorkányok kilétét akarta megtudakolni, ettől a naptól kezdve karácsony estéig faragta a lucaszéket. A karácsonyi misén ezen a széken állva ismerte fel a gonosz aszszonyokat. A mezőségi leányok Luca napjától kezdve minden este egyet haraptak egy almából, úgy, hogy az karácsony estéjén fogyjon el. Az így előbukkant almamagokat a párnájuk alá tették, s ezáltal megálmodták jövendőbelijüket.

6. Ivászatok távoli időkben Ha történelmi regényekből vagy drámákból próbálunk tájékozódni a korábbi korszakok italfogyasztási szokásairól, könnyen támadhat az a benyomásunk: Európában, egy-két évszázaddal ezelőtt, szinte mindenki alkoholista volt, nem is szólva a még régebbi időkről. Az Ivanhoe vagy a Robin Hood lapjain éppen úgy bort (a szegényebbek inkább sört) isznak, mint az Egri csillagokban, ahol az ostrom egyik fontos pontján azt veszik számba, mennyi bor maradt még a pincékben. Ahogy Shakespeare drámáiban sem a vízivás a leggyakoribb.

A mai elképesztő italválaszték ismeretében tekintve ezekre a művekre, könnyen abba a tévedésbe eshetünk, hogy azok torzképet festenek a valóságról. Elvégre nehéz elképzelni, hogy ha már kóla, cappy vagy prigat nem is volt akkoriban, ne lett volna legalább iható víz,

Szulejmán szultán fából készült szobra a Mohácsi Történelmi Emlékparkban

frissen facsart gyümölcslé, ne lettek volna különböző szörpök. Pedig, eltekintve a szerencsés, természetes forrás- és borvizekben gazdag vidékektől, nem is olyan régen Európában még a legritkább dolgok közé tartozott az iható víz. Enélkül pedig hiába szeretnénk szörpöt keverni vagy éppen rózsavizet készíteni.

A Kárpát-medence közepén, az Alföldön például szinte reménytelen volt hozzájutni az egészséges ivóvízhez. A folyók tavasszal hatalmas területeket öntöttek el, hogy aztán visszahúzódva lassan párolgó mocsarakat, ideiglenes holtágakat hagyjanak maguk után, ahol sokféle kórokozó tenyészett. A Tisza szabályozásáig óriási területeket borított állandó mocsár, de a higiéniai állapotok nem voltak sokkal jobbak a dombvidékeken sem. Az ihatatlan víz és a nyári hőség rendszerint járványokat okozott.

A 16-17. században, amikor a nyári hónapokban gyakran jelentek meg nagyobb hadseregek az Alföldön, a legnagyobb veszélyt ezekre az egészségtelen víz jelentette. Nem volt olyan török hadsereg, amelynek sorait nem pusztította volna a vérhas, és maga Nagy Szulejmán szultán is ennek esett áldozatul 1566-ban, Szigetvár ostrománál. A krónikások azt is feljegyezték, hogy míg a török és nyugati zsoldos csapatok nem ismerték a körülményeket és óvatlan vízfogyasztásuk miatt járványok tizedelték őket, addig a hazai katonák inkább napokig nem ittak vizet, helyette állandóan hagymát meg fokhagymát ettek fertőtlenítő gyanánt, és a betegség el is kerülte őket.

Néhány évszázaddal később, 1831-ben a fertőzött ivóvíz kolerajárványt okozott az északi vármegyékben. A hatóságok a kutak lezárásával és fertőtlenítésével próbálkoztak. A parasztok azonban azt hitték a vízbe gyanús port szóró vármegyei tisztviselőkről, hogy az „urak” utasítására megmérgezik őket.

Az eredmény az úgynevezett koleralázadás és az azt követő megtorlás lett.

Nem csoda tehát, ha az emberek a régi korokban inkább olyan italokat fogyasztottak, melyek vagy nem vízből készültek, vagy pedig készítésük során fertőtlenítésen mentek keresztül. Bort vagy sört ittak, attól is függően, hogy szőlő vagy gabona termett-e a környéken.

A korabeli borok persze egészen másképpen készültek, mint a maiak. Kisebb alkoholtartalmúak vol-

tak, rövidebb érlelési idejűek és így nagyobb mennyiségben fogyaszthatóak. A tavalyi bor már „óbornak” számított, amit még az új termés hordókba kerülése előtt el kellett fogyasztani vagy ki kellett önteni. A sör élettartama is rövidebb volt, nem hőkezelték, és más típusú sörélesztőt használtak hozzá. Eltekintve persze a Székelyföldtől. Mert a borvizek már akkor is meszszire eljutottak forrásuktól.

Napról-napra (szóban és képekben) Idén július 9-13. között került sor a Cimbora táborra, Sepsiszentgyörgy mellett, a benedek-mezei táborhelyen.

A tábor hétfőn kezdődött. A délelőtt folyamán érkeztek meg a táborozók, ki autóval, ki vonattal. Mindenki kipakolt a saját házikójába, ahol négy ágy, egy polc és asztal meg székek voltak. Nagyon barátságos hely volt az egész tábor. Később elmondták a tábor szabályzatát és a programot, majd miután ebédeltünk, bemutatkozásra került sor. Ez úgy történt, hogy sorban mindenki a keresztneve elé, ugyanazzal a kezdőbetűvel, mondott egy jelzőt, el kellett ismételnie, ami előtte már elhangzott, így volt időnk megjegyezni egymás nevét. Például Kemény Kálmán vagy Jó Juli, ... Ezután játszottunk Forrai tanár úr vezetésével.

Kaptunk cédulákat, amiket egymásnak kellet adjunk, és azt amit rajta írt, rögtön meg kellett csinálnunk (pl. állj ki ebédkor és mondj el egy verset, vagy szedj egy csokor virágot, és add el valakinek, menj és mosd ki a zoknidat stb… nagyon szórakoztató volt). Majd csoportokban dolgoztunk. Ezután vacsoráztunk, Activity-t játszottunk, énekeltünk a tábortűznél, majd lefeküdtünk.

Másnap, még reggeli előtt, egy kicsit játszottunk, délelőtt előadást hallgattunk Kodály Zoltánról. Ebéd után együtt kirándultunk, nagyon jó volt felfedezni a természetet. Vacsora után társasjáték-parti volt, majd a tábortűznél énekeltünk.

Szerdán, miután reggeliztünk, Szonda Szabolcs tartott előadást a vers eredetéről. A délelőtt folyamán

a fakanálbáboknak kezdtük el varrni a ruháját. Miután számba vettük a leveses edények tartalmát, folytattuk a bábkészítést. Később Farkas Árpád költő tartott nekünk előadást. Megtanultunk egy mondókát is, majd következett a vacsora. Ezután egy nagyon érdekes játékot játszottunk, aminek Tőzsde volt a neve.

Nagyon jól szórakoztunk.

Csütörtök reggel bementünk a klubba és ott játszottunk különböző játékokat. Majd nyakláncot készítettünk agyagból. Ebéd után csoportokban dolgoztunk.

Később Béres Károly tartott humoros előadást a kirándulás fontosabb tudnivalóiról. Ezután kifestettük a nyakláncot, elkészítettük a sámándobot, valamint a plakátot és a díszletet a pénteki előadásra. Vacsora után a Folker együttes táncházat tartott. Velük táncoltunk és énekeltünk, majd egy hatalmas tábortüzet raktunk, hiszen utolsó este volt. Késő éjszakáig fenn voltunk, majd lassacskán elhallgatott az egész tábor.

Pénteken reggeli után következett a bábos előadás, ami mindegyik csapatnak nagyon jól sikerült. Ezután táborzárás volt, majd ebéd után mindenki pakolt, és lassanként indult haza. Szomorúak voltunk, hogy el kellett menni, hiszen nagyon jól éreztük magunkat az öt nap alatt.

Röviden ennyit a táborról. Én nagyon örülök, hogy eljuthattam a táborba, sok új barátot szereztem, megismerkedtem a Cimbora szerkesztőivel, és remélem, még jöhetek majd. Remélem, jövőben újra együtt táborozhatunk!

György Tünde, Gyergyószentmiklós

Minden tinédzser álma, hogy egy hírességgel töltsön egy kis időt. Nekem és még egy-két szerencsésnek megadatott, hogy a Cimbora híres kis sztárjával, Cimbivel tölthettem egy délelőttöt.

Biztosan kíváncsiak vagytok, hogy néz ki. Hát kicsit megerőltetem az emlékezetemet és elárulom nektek: van két keze, van két lába, és ha jól emlékszem, még feje is van, amit néha használ is. Ezt abból gondolom, hogy nem csak naplót ír, és az zinterneten kószál, hanem még a biológiához is ért.

Hát elindultunk, de nem úgy, ahogy az ember kirándulni szokott, hanem irdatlan hőségben csukott cipőben és hosszú nadrágokban. Egy darabig kószáltunk az erdőben, és a nagy meleg ellenére nagyon élveztük a túrát, mert Cimbi remekül elszórakoztatott minket vicceivel és tréfás szólásaival.

Az erdő olyan volt, mint az összes többi. Az eleje gyér, a közepe fele sűrű, és a végén újra gyér. Az erdőből ugyan már kiértünk, és hegyen is fönn voltunk már, itt azonban Cimbi mókáról komolyságra váltott és sikeresen rájött, hogy eltévedtünk. Még szeren-

cse, hogy Cimbi hozott magával egy pótfejet, aki előkapta gyorsan az iránytűjét és megsúgta Cimbinek a helyes irányt. Cimbi közben kiélte botanikai szenvedélyét és mutatott nekünk egy-két érdekes növényt. A legérdekesebb azonban egy elszáradtnak tűnő virág volt, amiről elmondta, hogy olyan növény, amely nem végez fotoszintézist, ezért a fák gyökerein élősködik.

Tettem egy pár fogadalmat a kirándulás során, amit nektek is tanácsolok.

• Sosem indulok csukott cipőben kirándulni...

• Sosem megyek idegenvezető nélkül az erdőbe, sőt sosem megyek többet az erdőbe...

• Sosem mászom ekkora hegyet...

• Sosem megyek hosszú nadrágban kirándulni...

• És végül, de nem utolsó sorban, az első adandó alkalommal elmegyek Cimbivel egy túrára...

Pap Zselyke, Szentegyháza

A „dollárfaló” Salvador Dali A színt-téren: Salvador Domenec Felip Jacint Dalí Domenech Figueres, 1904. május 11.–Figueres, 1989. január 23., katalán-spanyol festőművész

„Amikor hároméves voltam, szakács akartam lenni. Hatéves koromban pedig Napóleon. Becsvágyam azóta csak nőttön nőtt.”

(Salvador Dali)

Már gyermekkorában kitűnt azzal, hogy nem egy átlagos diák.

Hol makacs és nehézfejű, hol túlbuzgó, kitartó, megállíthatatlan volt. Így sikerült mindenkit bámulatba ejtenie már akkor. Nyolcévesen kialakította első műhelyét házuk padlásán, ahol agyagból másolatot készített például a milói Vénuszról. Tízévesen már rendszeresen festett és rajzolt, főleg portrékat és tájképeket.

Azt jósolták neki, hogy ereje abban rejlik majd, ha egyenlő távolságot tart minden irodalmi, művészeti irányzattól, stílustól, esetleg divattól. Ez később, a szürrealistákkal való találkozása idején meg is történt: saját bőrén

tapasztalta meg Gala (felesége és múzsája) „próféciáját”, hiszen egyetlen hét után eltávolították őt az alkotócsoportból. „Nem zárhattok ki a mozgalomból, mert én magam vagyok a szürrealimus”, mondta akkor, és ennek következtében André Breton (a szürrealizmus irányzatának megalapítója, programjának megfogalmazója) bosszúból „dollárfaló”-nak keresztelte el Dalit, az „avida dollars” anagramma révén.

(Anagramma = az adott név öszszes betűjének felhasználásával alkotott új név. Salvador Dali = Avida Dollars) Vetró Bodoni Barnabás

A szürrealizmus a két világháború közti időszakban az egyik legismertebb művészmozgalom volt az irodalomban és a képzőművészetben. Fiatal művészek vágyát fejezte ki, hogy a valóságnál is valóbb dolgokat alkossanak. A szürrealisták kijelentették, hogy éber állapotban nem lehet valódi alkotásokat létrehozni, ezért olyan állapot után sóvárogtak, amelyben felszínre kerülnek a lélek mélyebb, tudatalatti rétegei.

Az emlékezet állandósága (lágy órák), 1931

Kósza gondolatok, bevezető gyanánt Barátom, ki ezt esetleg olvasod, tudd meg: a fenti rovatcím nem ér egy zseb lyukas garast sem. Nincs ugyanis élő ember (se holt, mellesleg), aki megadhatná a helyes választ. Nincs recept. A filmnézés (akár az olvasás) nem úgy megy, mint amikor az orvos Imodiumot ír fel hasmars ellen. Akad persze nem egy ravasz válaszadó, aki ezt mondja: próbáljuk meg nyitott szemmel. És, mint minden ravasz vicc, ez sem az, hiszen rejt magában némi jelt. A talán kissé közhelyes Láss, ne csak nézz! tanácsra gondolok. Vagyis: ha filmet nézünk, lássunk is bele valamit. Például magunkból. Ha pedig ez nem megy, hagyjuk a fenébe.

Emlékszem, 15 éves koromban levettem valaki polcáról egy Robert Musil nevű osztrák író A tulajdonságok nélküli ember című regényének első kötetét. Imponált, hogy egy NAGY könyvet fogok elolvasni. Pár oldal után rájöttem, nem látok bele semmit.

Letettem. És szégyelltem magam, hogy buta vagyok. Pedig nem voltam. Nem butább, mint az átlag. Csak nem szólt hozzám. Nem engedett belelátni. Gyorsan elővettem a Robinsont, és megnyugodtam. Ugyanígy jártam Andrej Tarkovszkij Solaris című filmjével. A csapdát Stanislaw Lem állította nekem. Azokban a Lem-könyvekben ugyanis, melyek a kezembe akadtak, otthon éreztem magam. A Pirx pilóta kaladjaiban, a Kiberiádában, a Hazatérésben. A Solaris című Lem-regényt nem olvastam. Ha beleolvasok, a filmet sem nézem meg. Summa summárum, „letettem” a filmet. És, bár némi filmes tapasztalattal a koponyámban ma is emelem nem létező kalapom Tarkovszkij tehetsége előtt, a Solaris most sem tartozik ama filmek közé, amelyekbe belelátok valamit magamból. Pedig ma sem vagyok butább, mint az átlag.

A világtörténelem vonatán időnként felbukkan egy-egy alkotó, akire érdemes odafigyelni. És nem csak tananyagként. Sőt, vállalva, hogy esetleg kiváltom vele a Nagy Tanári Kar szemöldökráncolását, megkockáztatom a kijelentést: elsősorban nem tananyagként érdemes rájuk odafigyelni. Persze, ha egyáltalán érdekel bennünket a világtörténelem vonatának utasközönsége. Például Leonardo da Vinci. Vagy Cervantes. Vagy Wolfgang Amadeus Mozart. Vagy Munkácsy Mihály, Mikszáth Kálmán, Liszt Ferenc.

Hogy halottak? Na és? Nézzük, olvassuk, hallgassuk újra műveiket, és bármelyik pillanatban ott tudunk lenni velük, munkáikban.

Ez pedig rém izgalmas dolog. Hogy ez nem a bándzsi dzsámping izgalma? Dehogynem. Próbáljunk meg repülni egy kört Leonardo szárnyas gépével. Lefogadom, nagyobb frász állna belénk, mint gumikötélen lengve. Az utasmegfigyelés egyébként olyan, mint a madaraké. Le lehet tudni annyival, hogy megvan a madár, kész. Be lehet azonban lépni az illetők köreibe, megnézni, mi van a kulisszák mögött, hogyan kapcsolódik egymáshoz, élet, művészet... és Én.

A film, a hetedik művészet jelentős hátránnyal indult a többi hathoz képest, ugyanis 1895 decemberéig a kép makacsul ellenállt az ember azon igyekezetének, hogy mozdítson rajta. De aztán jöttek a Lumiere-testvérek (és sokan mások, persze), meg a nevezetes párizsi vetítés, és a mozgókép meghódította a világot. Mert jó lóra tett. Szemünk révén szerezzük be információink 90%-át. És a film a szemre tette minden pénzét. Jó sokat. De be is jött neki. Ha úgy tetszik, ma már a csapból is film folyik. Hogy nem minden film művészet? Ez igaz, aminthogy nem minden irodalom, zene, tánc, dráma, kép, fotó, épület, szóval alkotás sem az. Az elkövetkező hónapok során olyan filmekről fogok írni ebben a rovatban, amelyek számomra beláthatóak voltak. Ez természetesen nem jelenti azt, nyájas olvasó, hogy számodra is azok voltak vagy lesznek. És ha nem azok, akkor nyugodtan hagyd őket a fenébe.

1. Herzog, a grizzlyember Lehetne Batman egy ügyetlen denevér is…

Van egy német rendező, Werner Herzog, aki minden egyes filmjével meglep. Első ránézésre talán nem mondtam sokat ezzel a mondattal. De ha összevetem Herzog filmjeit, teszem azt, az angol Peter Grenaway munkáival, akkor talán elmozdíthatom a mondatot a látszólagos üresjárat szintjéről. Greenaway filmjei

nem lepnek meg. És akkor itt tegyünk egy kis érzelmi kitérőt. A néző általában bizonyos elvárásokkal ül be a moziba. Elképzelései vannak arról, amit látni fog. Így működünk. (Kivételt képez a „szűz” néző, aki sose látott filmet, és ugyanúgy reagál, mint a párizsiak ama legelső vetítésen, a Grand Caféban, amikor felugráltak a közeledő vonat láttán.) Tudjuk például, hogy ha

a Batman című filmre ülünk be, akkor valószínűleg izgalom, fantasztikus gépek, denevérmezes igazságosztó és ki-tudja-milyen-mezes gonosztevők várnak ránk a mozi sötétjében. De ha, csodák csodája, egy kövér denevérről szólna a film, aki váratlanul emberré változik, és poént poénra halmozva csetlik-botlik a vásznon, nos, ebben az esetben ugyancsak meglepődnénk. Sőt, elképzelhető, hogy kimennénk a moziból, hiszen kaland helyett nevettetést kaptunk. Ugyanez a helyzet egy-egy rendező életművével is.

Herzog mindig meglep Herzog azonban minden alkalommal kicselez.

Valami mást vág a szemem közé. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs kiforrott stílusa. Ott van például kedvenc szórakozása (amely egyébként nagyon is illik személyiségéhez), a táj rendezése. Tudjuk, hogy jó ideje szinte bármilyen díszletet meg lehet teremteni, ha az embernek van rá pénze. A filmesek jó része igyekszik is elkerülni a külső helyszínekkel járó macerát, amennyire lehet. Herzog soha nem teszi ezt.

Sőt, úgy készíti filmjeit, hogy megvalósítja az első ránézésre lehetetlent. A műhöz igazítja a tájat. Például, amikor Fitzcarraldo című filmjében egy hajót vontat végig az amazóniai őserdőn. Nyoma sincs stúdiófelvételnek. Tényleg egy hajót húznak végig az amazóniai őserdőn. Ráadásul úgy, hogy az őserdő főszereplővé lép elő, vagyis „játszania” kell. Ez Herzog filmjeinek egyik jelentős stílusjegye. De közben folyamatosan meglep. Azzal, ahogyan filmes eszköztárát módosítja az éppen feldolgozandó téma szerint.

Film az emberről, aki medvék közt élt ... és halt meg Az általam legutóbb látott Herzog-mű dokumentumfilm. Ezzel eleve meglepett, hiszen eddig elsősorban játékfilm-rendezőként ismertem. Nem is tudtam, mi vár rám a moziban, ennek megfelelően furcsán is éreztem magam, amikor peregni kezdtek a képek.

Mi ez? Dokumentumfilm? Na ne. (A nézői elvárások időnként negatívan befolyásolnak, erre figyeljen minden mozizó.) Ha egy vadállatok után futkosó emberről szóló természetfilmet akarok látni, bekapcsolom az Animal Planetet, és megnézem szegény Steve „Krokodilvadász” Irwin valamelyik műsorát. Csak azért nem távoztam, mert ismertem Herzog ilyen értelmű cseleit. És a rendező ezúttal is meggyőzött.

Egyik legszebb filmjét láttam. Ugyanis ezúttal nem mesét mutatott nekem. Egy Timothy Treadwell nevű állatvédő amatőr felvételeiből, illetve saját dokumentumképeiből állított össze sorstragédiát. Nem csak a tájat rendezte meg, hanem a valóságot. Ami, ha tetszik, isteni rangú munka, ugyanakkor vékony jég, hiszen igen könnyű beleesni a jól ismert és rémesen műanyag-hangulatú valóságshow-k csapdájába.

Herzog filmje nem elsősorban az ember és a grizzly viszonyáról szól, hanem Treadwell önmagával vívott, vesztes harcáról. Treadwellt megeszik a medvék – miként a filmipar újra meg újra igyekszik felzabálni Herzogot. Ő azonban, egyelőre legalábbis, ellenáll. Ha tetszik, ő a film grizzlyembere. Aki még megvan, és mind újabb meglepetésekkel szolgál.

A grizzlyember (Grizzly Man) – színes amerikai dokumentumfilm, 2005 Rendező: Werner Herzog, forgatókönyvíró: Werner Herzog, zeneszerző: Richard ompson, operatőr: Peter Zeitlinger, narrátor: Werner Herzog.

Szereplők: Werner Herzog, Franc G. Fallico, Amie Huguenard, Timothy Treadwell.

Tengerparton hőséggel és pókkal A Földközi- és az Északi-tenger után Európa harmadik legkiterjedtebb tengere, azaz a Fekete-tenger Velencével egyazon szélességi fokon érhető el számunkra, amennyiben megfelelő időben jegyet váltunk a Szatmár-Mangália vagy a Várad-Mangália gyorsvonatra, avagy bármely más, Mangáliában „révbe jutó” szezon-szerelvényre.

A nyári hónapokban divatos éjszakai utazás élménye kihagyhatatlan rémálom: az ember fia vagy lánya Brassóig még viszonylagos csendben ismerkedik kézilabdacsapatnyi útitársával, közben el-elbukó fejjel szundikál egy sort, aztán ahogy egyre mélyebben hatol a sötétségbe, úgy szállják meg a vonatot furábbnál furább éjszakai lények, félig álombeliek, félig valóságosak.

Mindig legalább tucatnyian vannak, de tudják magukról, hogy elférnek egy nyolcszemélyes fülkében, ahová töretlen jókedvvel pakolják be a magukkal hurcolt hűtőszekrényt, a félvállon viselt, dübörgő zenemagnót, a kétszemélyes evezőcsónakot meg egy egész grillsütőt, elszenesedett miccsmaradványokkal díszítve.

A cuccok tetején kártyáznak, fényképezgetnek, interneteznek, zeneszámokat cserélnek, és harsányak, mint a frissen ébredt kakasok. Szerencsések a baglyok, akik az éjszakában élnek, és jaj a pacsirtáknak, akik a napnak tartogatták hangjukat!

A vonatok, indulási helyüktől függetlenül, a reggeli órákban érik el a tengert. Előbb Konstancán, később a román tengerpart „gyöngyszemein” könnyebbülnek meg édes-sós terhüktől. Akik sokat akarnak költekezni, azok északabbra, Mamaiára, illetve Neptunra igyekeznek, akik a leginkább ingyen akarnák megúszni a Fekete-tenger partjára tervezett nyaralást, azok délre menekülnek, az Iúság napjáról, Május 2-áról elnevezett tanyára avagy a hírhedt Vama Veche-re (az azonos

nevű együttes zenéje kötelező repertoár az éjszakai vonatozásnak álcázott bulikon), míg a bolgár határ végleg meg nem állítja fene nagy blattolási kedvüket.

A tenger vizéről mesélni? Nem, inkább belerohanni, fejjel a hullámoknak, csapkodni a habot, majd lebegni a sós vízben (apropó: sótartalma mindössze 17%, kissé átlagon aluli). Aztán sülni a homokban, és elmélázni azon, hogy a tudósok szerint az egész romániai fövenynek húsz év múlva hűlt helye lesz – elviszi a tenger, ha hagyják!

Az idén a globális felmelegedés is a román tengerpartra jött nyaralni. Jelenlétére a kellemes fürdővíz és a járhatatlanul forró homok utalt, de ha már ott volt, a szokásosnál gyakoribb szalmonella-fertőzéseket is rá lehetett fogni, mintha ez nem a kosz és hanyagság egyértelmű eredménye lenne, hanem, íme, a globális felmelegedés a hibás, mert a nagy kánikulában az ember lusta kezet mosni...

Szintén a drága jó meleg időtől kapott kedvet Eforie fövenyén mászkálni a fekete özvegy is – tudjátok, az a kicsi, mérges, ám többnyire nem halálos csípésű trópusi pók, amely főként attól gurul dühbe, ha rálépnek, ráijesztenek vagy hangosan hallgatják közelében a mánelét (!). Így aztán volt rá példa, hogy azokat a táborozókat, akik megmenekültek a năvodari-i szalmonella-fertőzéstől (57 áldozat egyetlen nap alatt), Agigea mellett érte utol a fekete özvegy bosszúja. Kísérőtanáruk még a kórházban is értetlenkedett: – Ezeknek a pókoknak itt nincs mit keresniük!

A globális felmelegedés a hibás!

Fűzfánfütyülő A nyáron felröppent a hír, hogy a román tengerparton is megjelent a hírhedt fekete özvegy. Ki ő?

Mit akar? Honnan származik a neve?

Nos, a fekete özvegy valójában több pókfaj gyűjtőneve. Közös bennük, hogy mind veszélyesek az emberre. Nem tartoznak a nagyon nagy testű pókok közé, 10-14 mm méretűek. A nálunk is előforduló faj a Földközi-tenger partján több helyen megtalálható pettyes fekete özvegy, amelynek fekete potrohán 13 piros folt található. Nevüket onnan kapták, hogy a nagyobb testű nőstények párzás után gyakran elfo-

Kedves olvasóink! Cimbi internetes rovatát ezután helyesírásailag-nyelvtanilag javított változatban közöljük. Ebbe hosszas egyeztetés és sértődés után Cimbi is beleegyezett, bár szerinte az ő helyesírásával nincs gond. Nagy gond valóban nincs :-), mi mégis úgy látjuk, így világosabb lesz számotokra az, amit épp javasol, hiszen nem mindenki érti egyformán a „Cimbi-nyelvet”. Alább legújabb ajánlatát olvashatjátok – most már helyrepofozott nyelvezetű szövegben. (a szerk.)

Sziasztok! Régóta készülök, hogy elmeséljem nektek a kedvenc oldalamat, de eddig mindig visszatartottam magam, mert ez olyan játék, hogy ha egyszer belekezdesz, akkor lehetetlen abbahagyni. Én már régen elkezdtem, és nincs olyan hét, hogy legalább egyszer ne játszanék vele. A cím, ahol keressétek: www.honfoglalo.hu.

gyasztják a hímeket. Egyébként nem túl agresszív állat, legtöbbször csak védekezésből, tévedésből csíp.

A leggyakoribb a cipőbe bejutó pók csípése. A pókcsípés után erős fájdalom, majd végtagzsibbadás, végül láz és szédülés következik. Marása légzésbénulást, súlyosabb esetben (főleg időseknél, gyerekeknél) akár halált is okoz, ha nem kezelik idejében ellenméreggel.

Bár minimális a valószínűsége, feltételezett marás esetén orvoshoz kell fordulni, addig jeges borogatással hűsíthető a csípés, és fertőtleníteni is kell a helyét. Általában faágakon, védett, kövek alatti helyen húzódnak meg, de a lakás rejtettebb zugaiban is megbújhatnak. Sajnos, a tévé „jóvoltából” túl nagy port vert a fekete özvegy megjelenése, és hozzá hasonló, ártalmatlan fajokat is eltaposnak a „bátor” emberek. Legalább ti, a Cimbora olvasói ne tegyétek ezt, ne pusztítsátok a pókokat, és a többi élőlénynek is kegyelmezzetek!

Köllő Zsolt

Amikor ezt beütötted, akkor pici idő után (ha jó géped van és gyorsan megy a neted, akkor pár másodperc, ha nem, egy kicsivel több), megjelenik az oldal. Kell válassz magadnak egy nevet és egy jelszót, és már indul is a csata, ami abból áll, hogy területeket kell szerezzél más játékosoktól. Ehhez csak annyi kell, hogy okosabb és gyorsabb legyél, mint ők. Egyszerre hárman játszodtok, és pontokat tudtok egymástól rabolni. Lehet hosszabb csatákat szervezni, vagy villámhadjáratot, mindegyik érdekes.

Ha még nem vagy biztos magadban, akkor tesztjátékot is lehet játszani, vagy megtörténik, hogy a gép az ellenfeled. Ő általában butább, mint a többiek.

Közben, ha megunod a csatázást, beszélgethetsz is a társakkal, mert csettelni is lehet az oldalon. Nekem nagyon tetszik, és nektek is szívből ajánlom. Persze csak annak, aki okos, és mondjuk, tud néhány fővárost és híres embert.

Figyelmeztetés! Ha beleszeretsz a játékba, még meg is bukhatsz, tehát légy óvatos, mert, mint minden szerelem, ez is erősen veszélyes!!!

Úgy látszik, nem csak „fegyverzajban hallgatnak a múzsák” (ahogyan egy régi bölcs mondás vélekedik), hanem ... nagyvakációban is, ugyanis augusztus elejéig a Cimbora postaládájába kisebb számban érkeztek szépirodalmi próbálkozások, mint máskor. Ez rendjén is van, hiszen az ihletnek és az íráskedvnek is szüksége van feltöltődésre. Természetesen továbbra is várjuk alkotásaitokat, és lehetőségeink szerint válaszolunk rájuk, értékeljük azokat.

Ugyanakkor köszönjük a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum több III. osztályos diákjának (név szerint: Dénes Botond, Finta Ákos László, Fórika Zalán, Hosszú Erika, Gábor Balázs, Kovács Barbara Katalin, Kovács Brigitta, Marcsinkó Bianka, Pap Andrea-Zita, Sándor Etele, Szalló Tünde), hogy olvassák a Cimborát, és hogy elküldték rovatunknak nagyrészt mondóka- vagy rigmusszerű, az iskoláról, az évszakokról, a vakációzásról, háziállataikról avagy mesés történésekről szóló versikéiket, ám úgy gondoljuk, ezeket nem értékeljük itt, ugyanis mind témájuk, mind megfogalmazásuk – és főként szerzőiknek a szövegek formájára-tartalmára kiható életkora – miatt inkább helyet kaphatnának a Napsugár folyóiratban. Kérjük a szerzőket és oktatóikat, jelezzék nekünk, szeretnék-e, hogy írásaikat eljuttassuk Kolozsvárra, a Napsugárhoz. Szívesen közvetítünk, ha úgy döntenek! (Szonda Szabolcs) Azokban az olvasóinkban, akiknek írásait értékeljük az alábbiakban, nemcsak az a közös, hogy a Kovászna megyei Székelyszáldoboson élnek, hanem az is, hogy alkotásaik vagy mesék, vagy pedig meseszerű, a valóság és a képzelet határán mozgó történetek. Mintha ráéreztek volna, hogy szeptemberben van, mégpedig 30-án, Benedek Elek születésnapja, ami 2005-től egyben A Népmese Napja.

Lássuk hát a beküldött szövegeket.

Bogdán Mónika: Hozzánk eljuttatott két újabb írásod közül A kis virág című sikerült kisebb mértékben, olyannak tűnik, mintha csak vázlat, fogalmazás lenne, bár észrevehető benne a példázat az emberi világ és a természet között, élet, elmúlás, újjászületés kapcsán, és ez dicséretre méltó próbálkozássá teszi. Egy picit több odafigyeléssel talán kerekebbé lehetne bővíteni. A piros táska című „modern meséd” jobbacska, fantáziadús, fordulatos ... de egy kissé elsietett, úgy érzem. Pontosabban: az egyes fordulatokat alaposabban ki lehetne dolgozni, színezni (például a szegény legény és a gonosz manó összecsapását), lehetne késlelteni bizonyos történéseket (részletezve például azt, hogy milyen átkot bocsátott a legényre a manó, és az miképpen szállt vissza rá), hogy ne ennyire egy-kettőre oldódjanak meg a történetbeli helyzetek. Ily módon a kíváncsi olvasó figyelmét is sikeresebben lekötné írásod.

Egyelőre – amint májusi lapszámunkban jeleztük – Az élet vize című szövegedet közöljük most, és arra biztatunk, még küldjél.

Demeter Emőke: Tetszik az írásod (Egy tavaszi séta), hirtelenjében nem tudom, milyen műfajba illeszthető bele, talán egyfajta tanmese lehetne, ha a témája nem volna annyira mindennapjainkhoz köthető (de ez nem gond ennek az alkotásnak az esetében). Mindenesetre ügyesen használod benne azt a típusú megoldást, melynek révén egyes fogalmak megszokott jelentése valamiféle többletet kap, átalakul jelképes vagy metaforikus kifejezéssé (a folyó, a halak élettere mint egy hatalmas, végtelen teret magába foglaló ház). Írásodat közöljük ebben a lapszámunkban, és várjuk további szövegeidet!

Kolumbán Boglárka, Nyikó Anetta: Mindkettőtök írásának ugyanaz a témája (valószínűleg egy ilyenszerű kérdésre keresve a választ: milyen is lehet Meseországban?), viszont különbözőképpen írtok erről.

Mindketten saját elképzeléseiteket is megfogalmazzátok ennek kapcsán, illetve népmesei, valamint a gyerek- és iúsági irodalomból ismerős hősöket is szerepeltettek az általatok kitalált történetben. Ez Boglárkának sikerül jobban: szövege több sajátos ötletet tartalmaz, helyenként humoros, tréfás mondatai vannak, szabadon kezeli a témát, ezért írását közöljük a következő oldalakon. Anettának – akinek írása szintén nem rossz, csak mintha még ráférne valamennyi munka – azt javasoljuk: folytassa még egy kicsit a szöveget, esetleg beillesztve abba egy olyan fordulatot, amely arról szólna, hogy miképpen „cselezte ki” az őt megijesztő sárkányt, aki miatt ki kellett volna lépnie Meseországból.

A Diákmúzsa Klub ajánlásával Bogdán Mónika

Az élet vize Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek volt egy fia, úgy hívták, Péter. Ez a Péter elhatározta, hogy elmegy világot látni. Az édesanyja felpakolta, és útra kelt.

Ment, mendegélt, míg végül este nem lett. Leült egy odvas fa tövébe, és elkezdett falatozni. Amikor végzett, egy kis egérke jelent meg. Úgy sírt szegény, hogy csak úgy duvadt a könny a szeméből. Péter adott neki egy kis kenyeret, egy darabka sajtot és egy kis vizet. Az egérke megette, és így szólt: – No te legény, jót tettél velem, én is adok neked valamit.

Azzal előhúzott egy üveget és egy kesztyűt.

– Itt van ez az üveg víz, ezt a vizet az élet forrásából merítettem, bármely varázst meg tud törni. És itt van ez a kesztyű: ha felhúzod, olyan erős leszel, mint tizenkét ökör.

Azzal eleredt az eső. Péter bebújt a fa odvába, de megcsúszott a lába, és leesett. A tündérvilágba csöppent. Ott minden gyönyörűszép volt. De furcsállotta Péter, hogy nincs egy tündér sem. Ment tovább, hátha mégis találkozik valakivel, és meg tudja kérdezni, hogy hogyan lehet visszajutni.

Hamarosan a király palotájához ért. Ott nagyon sokan voltak, és mindenki ide-oda szaladgált. Egy tündér mondta Péternek, hogy elrabolta a királylányt a háromfejű, ötlábú óriás. Péter elhatározta, hogy megmenti. A király varázslója készített egy mágikus nyilat, amely elvezet az óriás kastélyához. Péter elindult. Három éjjel és három nap ment, míg oda nem ért. Bement a kastélyba, és a nyíl egy zöld ajtóhoz vezette. Bement, egy békát talált ott, és megkérdezte tőle, hogy hol van a tündérkirálylány.

– Hát én vagyok, de elvarázsoltak!

Péternek eszébe jutott az egérke szava, és hamar adott a lánynak az élet vizéből. Az pedig újra királylány lett. De jött a háromfejű, ötlábú óriás. Péter hamar felhúzta a kesztyűt, és úgy a földhöz vágta az óriást, hogy az többé nem szólalt meg.

Péter hazavitte a tündérkirálylányt az apjához. És az apja Péternek adta a lánya kezét és a fele királyságát. Hatalmas lakodalmat csaptak, három egész álló hétig tartott. Én is ott voltam, egy jót táncoltam, aki nem hiszi, járjon utána.

Kolumbán Boglárka

Álmomban Meseországban jártam Átléptem Meseország kapuját. Nagyon szép itt minden: Dömdödöm, mint mindig, mondogatja, hogy „dömdödöm”, Hófehérke tereget, Hamupipőke hordja a forrásról az almaízű vizet, a törpék ügyesen, szorgalmasan és jól dolgoznak a bányában, Madár szokása szerint trillázik, Nyúl már várja az asztalnál a három „vezetőt”: Csipikét, Mikkamakkát és Bölcsikét, na meg persze Madárt, a zenészt. Együtt szokták elfogyasztani a napi adagjukat. Miután az erdő „népségének” lejár az ebédszünete, mindenki, még Csipike, Mikkamakka és Bölcsike is visszamegy új erővel és kedvvel dolgozni. Ha valaki netalán befejezné a munkáját (mint például most Piroska: virágot szedett a nagymamájának, elment a nagymamája házához stb.), Mikkamakka azonnal új munkát ad. Tudniillik mind a három „vezető személyiségnek” megvolt a maga ügyes-bajos gondja-baja. Csipike felelt az erdő és Százszorszépsziget tisztaságáért; Mikkamakkának a feladata az volt, hogy soha senki se maradjon munka nélkül; Bölcsike, mint a neve is mutatja, vallási, parancsnoki, elnöki székben foglalt helyet.

Jaj, és el ne felejtsem, ebben az erdőben nincs olyan, hogy gonosz.

Ezt magam, mint Meseország felfedezője, mondom. Bölcsikét megkérdeztem, hogy hol van itt a gonosz, mert már egy fél napja, hogy itt vagyok, és még a gonosznak híre-hamva sincs. Erre azt felelte Bölcsike, hogy hiába olyan okos ő, még ilyen szót nem hallott. Ezért odahívta Mamintit, a kicsi zöld tündért, és varázsoltatott egy lexikont, amiből kikereste volna, ha lett volna, de mivel Meseország Meserétén vagyunk, hát nem volt ott. Én persze kezdtem magyarázni, hogy így meg úgy, este hat órára sikerült elmagyaráznom. Aztán magához tért Bölcsike, és azt mondta, hogy itt csak Mordizom volt, de most már Marton Lili segítségével „Taligás király” lett belőle. Azóta nincs itt még az ő „felséges ballapockája” sem.

Amire valahogy befejeztük tudományos beszédünket, Csipike már megfújta a zöld sípot, ami azt jelentette, hogy vacsoraidő van. Vacsora közben a törpék mondtak nekünk vicceket, mert – ugye? – nem ismerik azt a mondást, hogy „Magyar ember tele szájjal nem beszél”; mi se tudtuk (hogy védjem a törpéket), mert akkorákat nevettünk Nagy Zoárd odújában, hogy Nagy Zoárd már csak azt hajtogatta: „Döm-dö-döm-dö-döm-dö-döm-dö-döm-dö-döm, jaj, jaj, megdömdödömösödtem!”.

A tábortűznél is nagyon jó volt. Énekeltünk, szavaltunk, vicceket mondtunk, és még – ami a legfontosabb – megtanultam dömdödömül, éspedig azt, hogy „dömdödöm” általában azt jelenti, hogy „szeretet”. Én azt ajánlom, mondjuk sokat, hogy „dömdödöm”, mert annál szebb szó, mint „szeretet”, a nagy világon nincs...

Demeter Emőke

Szép, napsugaras délután van. Gondoltam, egy kis séta jó tesz majd ezen a gyönyörű napon, Lassan lépkedek, hogy érezzem a nap melegét, ahogyan égeti az arcom, és a szelíden szálló szellőt, ami néha-néha fölrepíti hajamat az egekig, és lágyan megsimogat, ha szükségem van rá. Csodálatos, ha valakinek ilyen barátai vannak.

Séta közben egy nagy és végtelen házhoz értem. Nem hallottam semmilyen zajt vagy sürgés-forgást, pedig milyen sokan laknak benne! Számtalan szebbnél szebb, apróbbnál apróbb halacska futkorászott benne. Tán fogócskát játszottak vagy éppen élelmet kerestek ebben a hatalmas házban...

Amint tovább haladék utamon, egy ember pillanték meg a folyó partján. Egy nagy bot volt a kezében, amelyet a folyó vizébe vetett.

Nekem úgy tűnt, mintha egy fekete álarc is lett volna rajta, a testén meg egy fekete köpeny, és a bot helyett egy fekete paripa, amely türelmetlenül nyerített. Mélyen elgondolkodtam, aztán közelebb mentem hozzá.

– Maga jóember! Tényleg lenne magának szíve elrabolni ezeket a gyerekeket a házukból? – szólítottam meg az előttem lévő embert.

– Megtudhatnám, hogy miről van szó? Kérem, nem beszéljen összevissza, mert én csak halászni jöttem ide – jelentette ki a halászember.

– Magának van családja? – kérdeztem tőle.

– Igen – felelte az ember.

– Szereti a családját? – kérdeztem újra.

– Hát persze, hogy igen! Miért kérdezősködik annyit, inkább hagyja, hogy végezzem a dolgomat! – mondta dacosan a halász.

– Gondolom, nem szeretné, ha valaki elrabolná őket, igaz? – faggattam.

– Természetesen, nem; mégis ki rabolná el őket? – mondta szemrehányóan a halászember.

– Akkor maga mégis miért akarna elválasztani egy családot a gyerekétől? – folytattam.

– Nem tudom, de kérem, hogy magyarázza el, hogy mi ez az egész, mert abszolút semmit sem értek – mondta felháborodva a halász.

Ekkor leültem a halász mellé, és a halakra mutattam.

– Most kérem, hogy jól figyeljen ide! Látja ott azt a két nagy halat és azokat a kisebbeket, amelyek a nagyok körül vannak? És most nézze meg a folyót. El tudja képzelni, hogy ez egy nagy és végtelen ház? Egy házban általában mindig szoktak valakik lakozni. Képzelje el, hogy ez a két nagy hal, amelyet maga ki akart fogni vacsorára, azok a ház urai, a szülők. És azok a kishalak úgy úszkálnak a nagy halak körül, mint egy vidám gyermek, aki az anyja körül futkározik. Ha kifogná az egyiket közülük, már nem lennének ilyen vidámak, nem gondolja? Szerintem ennek ellenébe tenni kéne valamit!

– Hát igen, szerintem igaza van. Ha mindenki csak kihalássza a halakat, annak nem lesz jó vége. Lehet, hogy kipusztulnak a halak, ha mindenki ezt cselekszi. Ezután kevésbé teszek olyant, amivel elrabolom mások gyerekét, jó? – mondta a halász.

– Teljes mértékben egyetértek magával – mondtam mosolyogva. És ekkor a halász elkullogott messze a parttól. Utánakiáltottam, hogy „viszontlátásra!”, de szerintem ezt már nem hallotta.

Még egy kis ideig a parton maradtam, és ámulattal figyeltem a halakat. Olyanok, mint egy szerető család, sőt, még annál is több! Egy kis csoportot alkotva a part szélére gyűltek, és úgy néztek rám, mintha egyféle köszönetet akartak volna mondani, amiért megmentettem őket.

– Nos, ennyi izgalom szerintem elég egy napra, nem gondoljátok, halacskák? – kérdeztem, és elégedetten álltam fel, elhagyván a partot. A halak is folytatták útjukat nagy és végtelen házukban.

Többet ér a narancs a pirulánál A vitaminban gazdag gyümölcsök fogyasztása sokkal egészségesebb, mintha vitaminkapszulákat szednénk – állapították meg milánói kutatók, a különböző módon bevitt C-vitamin antioxidáns hatásának vizsgálata során.

A C-vitamin rendszeres fogyasztása elengedhetetlen a szervezet fertőzésekkel szembeni természetes ellenálló képességének fenntartásához. Az aszkorbinsav fontos szerepet játszik kötőszöveteink (bőr, fog, csont) épségének megőrzésében, a vas felszívódásában, egy másik vitamin, a folsav hasznosításában, valamint a fehérjék szintézisében.

A Milánói Egyetem kutatói dr. Serena Guarnieri vezetésével a C-vitamin különböző beviteli módjait vetették

össze a többek között a DNS-molekulát is védő antioxidáns hatás szempontjából. A vizsgálat résztvevőivel vérnarancslevet, C-vitaminnal dúsított, illetve cukros vizet itattak. Mind narancslé, mind a vitaminos víz 150 mg Cvitamint tartalmazott.

A kutatók a kísérlet után három és 24 órával később is vért vettek az önkéntesektől. Végül a vérmintákat DNSkárosodást okozó anyaggal kezelték.

Dr. Guarnieri csoportja a narancslevet fogyasztóknál észlelte a legkisebb DNS-károsodást. És bár a C-vitaminnal dúsított vizet ivóknál a károsodás kisebb mértékű volt, mint a cukros víz esetében, mégsem érte el a természetes beviteli forrásra jellemző szintet. (forrás: www.geographic.hu)

Egy tavaszi séta

„Szitával merít vizet az, aki tankönyv nélkül akar tanulni” – írta közel 650 évvel ezelőtt kelt levelében egy esztergomi diák. Ha érdekel, hogy a régi időkben milyen tankönyvek könnyítették diák-elődeitek életét, barangoljatok velünk.

Az ókori diákok még tankönyvek nélkül tanulták a művelt emberekhez illő beszédet, szónoklást, zenélést, fegyverforgatást. Arisztotelész sétálva, beszélgetve, vitatkozva tanított híres iskolájában, a Lükeionban (líceumaink névadójában), az athéni iskolákban pedig a tankönyv szerepét az előkelő családok fiait iskolába kísérő értelmes rabszolgák, a paidagogoszok, azaz fiúkísérők töltötték be. Ők is részt vettek a tanórákon, a hallottakat megjegyezték, és otthon a gyerekekkel átismételték.

(Rájuk emlékeztet napjainkban a „pedagógus” elnevezés.) Az isko-

Az ókori vázakép jobb oldalán ülő „pedagógus” figyelemmel kíséri a tanítást

lák mai formája, hasonló korú diákokból álló osztályokkal és meghatározott tananyaggal, úgy 1200

éve alakult ki. Akkor váltották fel a nehezen használható papirusztekercseket is a még kézzel írott, de már lapozható tankönyvek.

A középkori diákok felelés előtt füzeteikből ismételték át a tananyagot

voltak. A könyvnyomtatás feltalálása előtt tankönyve legfeljebb a

Könyvet író szerzetes egy 9. századi kódexben

Az első magyarországi iskola Európa legelső iskolái közé tartozott. 100 évvel a honfoglalás után létesült a Szent Márton-hegyi kolostorban, amely utóbb Kazinczy Ferenctől kapta a Pannonhalma nevet. A legfontosabb tantárgyak akkoriban a deák (latin) nyelv, a versmondás, az éneklés, a számolás és a filozófia tudománya

A leendő uralkodók gondosan írt és díszített könyvekből tanulhattak (V. László nyelvtankönyvének egy lapja)

tanítónak volt, a diákok jegyzeteikből ismételték át a tananyagot.

Az egyik legelső ránk maradt

magyarországi „iskoláskönyvként” azt a füzetet tartják számon, amelybe közel 900 éve jegyezte le egy diák tanárai előadásait.

évek derekán látott napvilágot Kolozsváron, Heltai Gáspár nyomdájában.

Heltai nyomdájában jelent meg a legelső, németből fordított számtankönyv is (1591), amelyet fordítója így ajánlott „az Keresten Iusagnak”: „Ezt a kicsinded samvető cönveccet ved jo neven… Isten eltesen”. Brassóban, Johannes

vek voltak, „az ártatlan kisdedek istenes fölnevelésére”, de a természettudományok is egyre inkább helyet kaptak az oktatásban.

A középkori diákokat hajnali harangszó költötte, hogy órák előtt – szemükből az álmot kitörölve – jegyzetfüzeteikből átismételhessék a tananyagot

Híres lett Szalkai László sárospataki diák – későbbi főkancellár és esztergomi érsek – több mint félezer oldalas leckegyűjteménye is, „az Úr 1490-ik esztendejéből”, amelyet ma Szalkai-kódex néven tart számon az iskolatörténet.

A tízparancsolat részlete, ahogy Mátyás király korában egy diák füzetébe leírta: „… ember ewldekw thew ne legy se kezedel se tanalchodal se segedelmedel ne ely leleket embert thew nyeluedel ragalmazua” (azaz, mai magyarra fordítva: Emberöldöklő te ne légy, se kezeddel, se tanácsoddal, se segedelmeddel, ne ölj lelket, embert te nyelveddel rágalmazva)

A tanítás nyelve hosszú évszázadokon át a latin volt, a legelső magyar ábécéskönyv az 1500-as

Heltai ábécéskönyve „a gyermekecskéknek és az egyéb együgyű keresztényeknek épülésére”

Comenius a betűket élőlények hangjához kötötte tankönyvében

Kolozsváron jelent meg Méliusz Juhász Péter Herbáriuma is, „az fáknak, füveknek nevekről, termésekről és hasznairól”

Honterus tudós, író, prédikátor nyomdájában, magyar, német és latin nyelvű tankönyveket nyomtattak akkoriban. A város híres iskoláiban a tankönyvek a mindennapi életre is felkészítették a diákokat, akik a piaci adás-vevéshez vagy a hivatalos beadványok megfogalmazásához szükséges tudnivalók mellett még azt is megtudhatták, hogy az apák mikor zárhatják ki fiúgyermeküket az örökségből (például ha az gonosztevő vagy színész lesz). A kisiskolások számára nyomtatott tankönyvek elsősorban ábécés, énekes (zsoltáros) és hittan köny-

A tankönyvírás úttörője, Comenius Ámos János (eredeti nevén Szeges János) Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony meghívására érkezett a sárospataki kollégiumba, ahol fő művét, a „látható világot” megismertető, latin és magyar nyelvű Orbis Pictust (orbisz piktusz) megírta.

Az Orbis Pictus 1806-os, „hellyel-hellyel megjobbittatott” kiadásának címlapja

Eredetileg diák kézikönyvnek készült a Székelyföldön született híres pedagógus, Apáczai Csere János Magyar Encyclopaedia (enciklopédia) című műve is, amely

az 1600-as évek tudományos ismereteit ültette át az addig „a tudományok számára teljesen ismeretlen” magyar nyelvre.

Apáczai „Tudománytárkönyvének” célja, címlapja szerint is, „minden igaz és hasznos bölcsességek szép rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása” volt

Utóbb, a nyelvújítás korában, 150-200 évvel ezelőtt, új szavak sokasága született a tudományok minden területén. Magyar nevet kapott számos természeti jelenség, növény és állat (cseppkő, rovar stb.), és akkoriban születtek – többek közt – az eredmény, egyenlet, költemény, mondat, művész, tanár és vizsga szavaink is.

Az akkortájt megjelent tankönyvek olvasásakor gyakran lenne tolmácsra szükségünk, hiszen ma már nem mondjuk diadásznak a hőst, muzsikodalomnak a hangversenyt, és viszonylag ritkán emlegetünk górcsövet a mikroszkóp helyett. Írtak a tankönyvek fiahordó górugrányról (kenguru), foltos nyakorjánról (zsiráf), lomhóczról (lajhár), napsugári derényről (csillagkorall) és a hajdanában élt hajdanóczokról (ősállat). Ami

Comenius nevéhez fűződik az első olyan tankönyv megírása, amely színdarab formájában dolgozta fel a tananyagot, hogy a diákok azt előadva még jobban elmélyítsék ismereteiket. A tudnivalók könnyebb és tartósabb elsajátítása végett a tankönyvíró oskolamesterek (tanítók) versbe is gyakran foglalták a megtanulandó nyelvtani, matematikai stb. szabályokat.

A tapírok őse, a (hajdan élt) nagy Hajdanócz, egy 19. századi líceumi „földisme” tankönyvben

pedig a vegytan tudományát illeti, már senki sem nevezi élenynek az éltető oxigént, könenynek a könnyű hidrogént, halvanynak a klórt, iblanynak a jódot, az akkor alkotott nevek közül csak a higanyt és az aranyat találjuk meg mai tankönyveinkben.

Tanuló gyerekek egy 1827-ben megjelent könyv címlapján

Egy 18. századi földrajzkönyvből például ezt a (nem kicsit elfogult) verset magolhatták be a kontinensekről „az oskolákban tanuló nevendékeny iatskák”: „E roppant nagy világ oszol négy részekre, Híres Európa okos nemzetekre, Ázsia, Afrika pogányi rendekre, Amerika száraz s tengeres vizekre.”

A Györke az öt világrészt utazza című verses földrajzkönyvből a világ népeinek történetét, szokásait, életmódját is megismerhették. Például azt, hogy:

Az 1800-as években nyomtatott tankönyvben szebbnél szebb magyar nevek közt válogathattak a fülemüléről tanuló diákok: csalogány, csattogár, bájdalár, dalabáj, bájdalú zenér…

Az 1800-as évek diákjai Táncsics Mihály Lényismeret azaz természethistória című tankönyvéből tanulhattak a csirányok, magzonyok, tojanyok mibenlétéről

„Török ember nem dolgozik, Rabszolgájával dolgoztat, Lábát keresztbe vetve ül, Kávét szörpöl s úgy pipázgat.”

A szerző véleménye az angolokról sem volt sokkal jobb: „Sok szegény van, de gazdag több, Ki lovagol, agarászik, Hideg vérrel és tréfából Magokat csak főbe lövik.”

Az 1700-as évek debreceni nagydiákjait kezükben tankönyvvel örökítette meg Csokonai Vitéz Mihály édesapja

Ami pedig Afrikát illeti: „Ismeretlen föld ez, Mert itt az utazót Meg szokták gyilkolni A bárdolatlanok.”

A Gyermekek fizikája című tankönyv verseihez még dallamokat is javasolt a szerző, így a diákok vidáman énekelhették: „Sőt az egész föld bír mágnes erővel, Délre és északra vonzó két végével, Kiknek szítása oly nagy és merő, Meg nem mozdíthatná semmi erő.”

A kisiskolások versbe szedve tanulhatták tankönyveikből még a helyes viselkedés szabályait is: „Ne csámcsogj az étel közben, Ne szürcsölődj, igyál szépen, Ujjad ne szopd, fogad ne vájd, Ha köhögsz, takard el a szád.

A csontokat rakd tányérra, Ne könyökölj az asztalra…”

– Jaj, papa, a tanárnő észrevette, hogy segítettél a házi feladat elkészítésében.

– És mit mondott?

– Azt, hogy nagyon kíváncsi, ki segített, mert ennyi hibát egy gyerek képtelen lenne elkövetni!

Két hajótörött evickél a tutajon. Az egyik egyfolytában ordít: – Segítség! Segítség!

A társa rászól: – Ne csapj ilyen rettenetes ricsajt! Elfelejtetted, hogy a Csendes-óceánon vagyunk?

– Ez a mai fiatalság. Szörnyű hogyan öltözködik!

Például ott, az a fiú!

– Az a fiú az én lányom.

– Elnézést, nem tudtam, hogy ön az anyja.

– Az apja vagyok.

Bizonyára valamennyien el tudjátok énekelni Arkhimédész törvényét, miszerint: „Minden vízbe mártott test (kisangyalom), / a súlyából annyit veszt (kisangyalom,) / mint amennyi az általa / kiszorított víz súlya (kisangyalom)” – ami ugyan nem fedi teljesen a valóságot, de hát a felhajtó erő vagy a látszólagos súly fogalmát nehéz lett volna dalba foglalni. Írjatok le minél több, a tananyaggal kapcsolatos verset, diákdalt, rigmust (szüleitek, nagyszüleitek biztos sokat ismernek), és küldjétek el címünkre.

Bar Kohba (jelentése: csillag fia), a Római Birodalom ellen felkelt zsidó vezér. Kr.u.

131-ben kiűzte a rómaiakat Judeából, elfoglalta Jeruzsálemet is. A felkelést Julius Severus leverte, és 135-ben Bar Kochbát megölték.

A történet szerint egyszer Bar Kohba elé hoztak egy rettenetes állapotban lévő emberi roncsot, akinek keze, lába hiányzott, a szemét kiszúrták, és kivágták a nyelvét. Bar Kohba mégis ki tudta hallgatni, és megtudta, hogy mi történt vele. A nyomorultnak úgy tette fel a kérdéseit, hogy fejével igent vagy nemet tudjon inteni.

A barkochba nevű játéknak állítólag a fenti történet az eredete. Karinthy Frigyes híres barkochba-játékos volt. A játékot egy Budapesten 1900-ban bemutatott színdarab hatására kötötték össze Bar Kohba nevével.

Kis játékkalauz A bambázás Betű-, illetve szókitaláló játék a bambázás, és valószínűleg lengyel elmetornából származik.

Ezúttal négybetűs szavakkal játszunk. Csupán képzetlen és rag nélküli szavakat adhatunk fel a találgatónak. A kérdezőknek négybetűs szavakat kell mondaniuk. A válasz mindig egy szám lesz, a megfelelő helyértékű azonos betűk száma.

Például: ha az elrejtett szó a barát, a kérdezett szó pedig a hajtó, akkor a helyes válasz az 1 lesz, hiszen csak az azonos helyen álló a betű közös a két szóban, a mindkettőben előforduló t betű már eltérő helyen van. Ha másodjára a batár a kérdezett szavunk, a válasz a 3 lesz. Hogy biztosak legyünk abban: a kitalálandó szó első betűje a b, kérdezzünk rá például arra, hogy határ. A válasz ekkor: 2. A karát esetében: 4. És most már tudhatjuk, hogy a megfejtés csakis a barát szó lehet.

Ezt a játékot papír és írószer nélkül is lehet játszani, akkor fokozottabban memóriajáték is. Ajánlatos, hogy ez esetben csak 3 vagy 4 betűs szavakat adjunk fel egymásnak.

Ki lehet próbálni a játékot úgy is: csak azt jelezze a válaszként mondott szám, hogy hányféle betű található meg a kérdezett szóban, attól függetlenül, hogy hol van az illető betű helye és hogy hány van belőle.

Most viszont a már ismertetett szabály szerint kellene megbirkóznotok néhány bambázás-feladvánnyal.

Feladatotok kitalálni, melyik lehet az elrejtett szó (szótári alakban), ha a kérdések és a válaszok a következők: I. ital = 0, jövő = 0, érti = 0, tett = 1, uccu = 0, étel = 1, agár = 0, inda = 0, erdő = 1. öcséd = 0, ásás = 0, teve = 0, ihar = 0 II. maró = 0, cári = 1, csuka = 1, harc = 1, hajó = 0, csóka = 0, vári = 0, maci = 1

A képrejtvény esetében képnek, rajznak, illetve kép, rajz elemeinek kell szót, szavakat megfeleltetni úgy, hogy a megfeleltetett szó vagy szavak a megfejtést eredményezzék. Irodalmi képrejtvénynél – tehát az alábbinál is – többnyire valamely irodalmi mű címét rejti a kép. Meg kell adni a képből kikövetkeztethető műcímet és a szerző nevét (amennyiben az ismert). Ezúttal a szerző nevét eláruljuk: Ottlik Géza legismertebb regényének címét rejti az alábbi kép.

Pótló rejtvény Egészítsd ki az alábbi négybetűs szavakat elől egy-egy betűvel úgy, hogy értelmes, ötbetűs szavak alakuljanak ki.

Ha jól dolgoztál, akkor az első függőleges oszlopban William Shakespeare egyik művének a címe lesz a megfejtés.

Kiegészítés Egészítsd ki a hálót kilenc betűvel úgy, hogy függőlegesen és vízszintesen is értelmes kilenc betűs szavak alakuljanak ki!

É

T

E

L

V

E

L

Ő

E

V

E

T

C

H

M

S

Z

I

K

S

A

G

O M Á

N

I

T

G

M

E

S

E

A

R

A

T

L

Ő

R

E

S

Z

A

S

N

Ő

B

Á

T

T

Á

S

C

S

U

V

I

Z

Anagramma rejtvény Alkossatok a mellékelt táblázat függőleges oszlopaiban levő szavakból új, értelmes ötbetűs szavakat. Jó megfejtés esetén a másik táblázat kiemelt sorában egy nemrég elhunyt magyar író neve lesz a megfejtés. Á

T

K

G

K

T

R

V

E

T

T

Á

I

Á

O

E

O

A

S

Á

A

B

R

R

T

J

V

S

Z

R

L

L

Á

D O

E

Á

A

I

N

L

A

Z

A

L

S

S

K

A

R

G

Z

E

Á

A

Z

S

T

Ő

Ki van a hosszú sorban?

Függőlegesek: 1. Szomorú. 2. Csiszolt felületű. 3. Növény kapaszkodó szára. 4. Töményebbé tesz. 5. Északai tevékenység, szundítás. 6. Kétségbeesett felkiáltás. 7. Okos. 8. Fonalat készít. 9.

Költemény. 10. Iskola diáknyelven. 11. Felesége van.

Vízszintes: 1. Magyar Ázsia-utazó.

6

S

4

8

S

S

2

10

S

Ki kicsoda a februári Cimborában?

Balázs Imre József – költő, kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, 1976-ban született Székelyudvarhelyen.

László Noémi – költő, 1973-ban született Kolozsváron.

Méhes György – író (1916, Székelyudvarhely–2007, Budapest).

Szántai János – költő, író, 1969-ben született Kolozsváron.

1

S

3

5

7

9

S

11

S S

S S

S