Cimbora 2011. december by CimCim Cimbora

2 0 11 . d e c e m b e r

I S S N 12 2 2 -19 1 0

kí vá n c si diá ko k l a p ja

o gok a tárg yak” ld o b n e b m e ív z s n „ Az é

va ta) o r LA É B S Z LÁ A B ( V ÉG H LÁSZLÓ NOÉMI: A cipő 8. oldal

D IÁ K T É R

Ruha teszi vagy nem az teszi? Ugron Nóri ankétja az egyenruha-kérdésről / 27. oldal

Januárban új pályázatok láka Táborban FŐDÍJ: részvétel a 13. Cimbora Ka

Jövő évi első lapszámunkban útjára indul a háromfordulós Cimbora Kaláka Pályázat, és meghirdetjük a Szín-tér rovat képzőművészeti pályázatát is. Addig is várjuk a Laterna magica rovatba irodalmár, tollforgató cimboráink jelentkezését... így áll össze májusra a csapat, amellyel együtt táborozunk 2012 nyarán. Előfizethetsz: • az iskolai terjesztőnél • telefonon a 0752 062 885-ös számon • a cimboramail@gmail.com e-mail címen.

Főszerkesztő: Farkas Kinga Munkatársak: Bogdán László, Csillag István, Forrai Tibor, Keszeg Ágnes, Keszeg Vilmos, Kónya Éva, Köllő Zsolt, Vetró Bodoni Barnabás, Zsigmond Győző

CIMBORA – 2011. december, XXII. évfolyam Szórakoztató irodalmi, kulturális folyóirat 10–15 éves diákoknak ISSN 1222-1910 A Cimbora árát a Cimbora Alapítvány bankszámlájára várjuk: Cont IBAN: RO14BRDE150SV01455331500, BRD. Sf. Gheorghe, Fundaţia Cimbora, Cod fiscal: 8259184 TÁMOGATÓINK Kovászna Megye Tanácsa

A borítón Csillag István rajza. Borítóterv, könyvtipográfia és nyomdai előkészítés: Csillag István Kiadja a sepsiszentgyörgyi Cimbora Alapítvány. Készült a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadó nyomdájában. Szerkesztőség: Cimbora szerkesztőség, Szabadság tér 7 szám, Sepsiszentgyörgy, 520055, Kovászna megye, Románia E-mail: cimboramail@gmail.com Web: www.cimbora.net

Sepsiszentgyörgy Város Tanácsa

Communitas Alapítvány

Román Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium

Nemzeti Kulturális Alapprogram

Bethlen Gábor Alap

Tartalom Cimbirodalom

Gombavilág vidékein

FEKETE VINCE Cincogósi Elemér (Verses meseregény) ELSŐ CIN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4. oldal

ZSIGMOND GYŐZŐ rovata A téli fülőke. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16. oldal

Szín-tér

HANNU MÄKELÄ Buhú úr munkába megy (Gergely Edó fordítása) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6. oldal

VETRÓ BODONI BARNABÁS rovata A jelenvalót hiányzóvá, a hiányzót jelenvalóvá tenni A szín-téren: Anish Kapoor szobrászművész . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18. oldal

Kézfogás az irodalommal

„Az én szívemben boldogok a tárgyak” VÉGH BALÁZS BÉLA rovata László Noémi: A cipő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8. oldal

Barangoló

KÓNYA ÉVA rovata A teremtés hét napja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20. oldal

MUHI SÁNDOR: A Cipő című tárlat ürügyén . . . . . 9. oldal

Történetek a palackból

Pad alatt

KESZEG VILMOS rovata Az egymástól tiltott szerelmesek . . . . . . . . . . . 10. oldal

Cimbi naplója. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25. oldal

Hegyen-völgyön kul-túra

Történetes történelem

KÖLLŐ ZSOLT rovata „Háromszék Szaharája”, a Rétyi Nyír . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26. oldal

EGRY GÁBOR rovata Munkások a városban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12. oldal

Időutazás az „átkosban”

Diáktér

NOVÁK CSABA ZOLTÁN rovata 8. A szocializmus falurombolása . . . . . . . . . . . . 13. oldal

Ruha teszi vagy nem az teszi? UGRON NÓRI ankétja az egyenruha-kérdésről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27. oldal

Hogyan nézzünk filmet?

Laterna magica . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

SZÁNTAI JÁNOS rovata A másik Félszemű . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14. oldal

Szócsavargó

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33. oldal

Keresztrejtvény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Cimbi képtára

31. oldal

34. oldal

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35. oldal

Cimbirodalom F EKETE VINCE

Cincogósi Elemér – Verses meseregény – ELSŐ CIN

melyben hősünk nagy ínségben tengeti életét, de kezébe veszi sorsát, világgá indul, végül pedig egy kamrában köt ki Messze, hol a vén templomkulcs csak nagy ritkán csikorog, s alusszák már rég az álmuk mindenféle ikonok, kicsiny falu paplakában, hová a zaj el nem ér, hűs padlásnak szegletében élt egyszer egy pelegér.

És mint akit váratlanul nagy örömnek szele ér, rábökött az új nevére: Cincogósi Elemér. Nosza, zsupsz a keresztvízbe, háromszor is, s még neki. – Most aztán már nem mondhatják, vagyok én is valaki!

Minthogy ő a keresztségben semmi nevet nem kapott, és név nélkül tengni-lengni kellemetlen állapot, úgy gondolta, nevet választ, egy ráillőt, takarost: – Legyek Pál! Vagy legyek Péter! Na de rögvest, hamarost! Nem lehetek halálomig – így a szegény kisegér – ágrólszakadt, név nélküli, vagyis ilyen misegér. S felütött egy régi könyvet, egy megsárgult csíziót, a Rágcsálók fejezetnél, ahol a cím Cini volt.

Aztán évre évek jöttek, teltek hetek, hónapok, hívek fogytán elhelyezték a paplakból a papot. Így került a sekrestyébe, hol mihaszna kacatok csak, könyvek voltak, s fapadok. – Én akkor is maradok! Itt éldegélt, nagy ínségben, mint Fő Templom Egere, toldott-foldott bundájánál nem volt immár egyebe. Régebb bizony sajtot rágott, s volt a papnál kenyere, bora is volt, s fél ostyákot küldött egyszeribe le. Csakhogy, tudjuk, minden véges, s finom étkek, sajthegyek lassan el- s kimaradoztak

„Én pedig az embereket Nem hagyhatom, mert ezeket Kell énnékem dézmálnom.” (Cs. V. M.)

a templomba átjövet, s ami néha szottyant, esett, felélte egy-kettőre, s hét szegény év következett a hét bő esztendőre. (Nagy Úr a Has, rossz cimbora, csak sanyargat, s nem tágít, és csak kaja nyugtatja meg, és nem a lárifárik. Fejed lelóg, kedved komor, nehéz a szű, s a lábad, s ha ez kevés, reád küldi a Magasságos Lázat. És az egész szerkezet, mi te tetszettél lenni, csak köhög, fúj és akarna, de csak nem tud már menni...) – Hej, miféle változások követhetik még egymást, nem ülhetek tétlen én sem, nem nyomhatom a padlást, üres szentély egerének lenni mégsem jó dolog, mikor kong a templom tornya, és a gyomor is korog. Ekképp kesereg magában Cincogósi Elemér, fél bundáját adta volna egy szalonnaszeletér’. Lelki szemei előtt lát sok óriás sajtlukat, s finom tejecskével telve feneketlen mély kutat. – Ostyamorzsát, kérges stólát nem rágok én, nem bizony, ezt a dohos templomszagot tovább, tudom, nem birom, szolgáltam hőn, becsülettel eddig házat meg papot, ministráltam, s mise közben

Cimbirodalom rágcsáltam a Szózatot. Nem kell többé rózsafüzér, s nem forgatok Bibliát, úgy döntöttem itt, ma, kedden: eddig volt és nincs tovább. Templomajtó sarkánál a főjáraton, főlukon – Isten veled, régi otthon! – én ma innen távozom. Uccu neki, hagyott hátra templomot meg iskolát, nekiindult, keressen egy gazdag portát, új hazát, ahol tán egy kamarában bőségesen ellehet, sajtot rághat, szalonnákat, s minden egyéb étkeket. Szedte lábát, szedte egyre mind a négyet ízibe, tágas szállás, teli konyha forogott a fejibe’. Hogyha száz lába lett volna, az se lett volna elég: – Este tízig megtalálom, s lesz bendőmben eleség. Úgy is lett, hogy négy erdőn túl, s innen három kis házon, meglátott egy fehér tanyát túl a léces deszkákon. Tyúk kárált ott, tehén bőgött, kecskegida viháncolt, tehénből meg borjúcskából azt se tudja, hány táncolt, gyöngytyúk, pulyka, liba, réce, bárányka meg komondor, szopós malac anyja csecsén, s külön rekesz kanostul. Éhes is volt, szomjas is volt, nem elmélkedett sokat, rágott hát a kerítésen át egy piciny kis lyukat, épp akkorát, melyen átfért, sovány teste átjutott. – Pá, szegénység, pá, koplalás, pá, sekrestyék, templomok! Ahol ilyen gazdaság van, lesz – szavamra – kamra is, s a kamrában eleség lesz, sok magocska, drága kincs. De csak lassan, pici lábam, óvatoskán, jó eszem, Bodri is van, cirmos is tán, s még ki tudja, mi leszen,

milyen veszély fenyegethet egy ily árva egeret, bendőt tömni nyugalomban, ez ma itt a feladat. Átvágott az ágyásokon, aztán át egy füvesen, hol a fákon almák lógtak, s körték, szilvák vegyesen. Félhomály volt, gyenge szellő birizgálta homlokát, s hű de mennyi csodás illat érkezett az orron át. – Félre, szagok, félre, illat, félre, finom estebéd! A gazdasszony kavargatja, áramlik is szerteszét. Finom étkek párállanak a házban, az asztalon. De nekem csak egy a cél ma: a szagokat itt hagyom, s itt, a fal alatt berágok, pont a hátsó oldalon, piciny ablak, azt hiszem, hogy pont a kamrát furdalom... Ne legyek én Cincogósi, ha nem itt lesz szállásom, csak az a fő… fő a bendő, s a többit majd meglátom. Éjfél elmúlt, talán kettő, az is lehet, félhárom, amikor a pelegerünk megjelent egy pléhkádon. Szaglászott és nézelődött: – Egérfáját, hol vagyok? Alighanem ez egy fürdő, s azok ottan a csapok. Hű, a rezes mindenségit, hogy szaglásom ily ramaty,

de amíg még bírom szusszal, átrágom a közfalat, s remélem, hogy reggel hétre, de legalább félhatra, rátalálok a hombárra, s benne sok-sok falatra. Fáradt is volt, éhes is volt Cincogósi Elemér, mit gondoltok, vajon szegény a hombárhoz odaért? Nem csak oda, de még túl is kábé három hüvelykkel, egy polcra fúrt ki, mely tele volt sok üres üveggel. – Nem jó jel ez, nem jó ómen, hogy egyre csak tévedek, pelegerek Fennvalója segítsél meg engemet! És hogy ezt a fohászt mondá, mint az égből a villám, belecsapott egy sugallat: – Mi van fennebb, nocsak, lám? Máris kúszott, kapaszkodott egy göcsös fán felfelé, és amit várt, amit remélt, na mit szóltok, meglelé? Volt ott minden, ami csak kell, s szájnak, szemnek ingere, feredezni puha korpa, kukorica, lóhere, nagy szalonnák lógtak fentről, finom füstölt kolbászok, egérorral, korgó gyom’ral incselkedő sonkákok. Finom liszt is zsákoslag állt, hogy ne mondjak egyebet, volt abból vagy tizenkettő, s gabonából is lehet. (folytatása következő lapszámunkban)

Cimbirodalom H ANNU M ÄKELÄ

Buhú úr munkába megy (részlet a Ki más, mint Buhú úr című könyvből) tek tőle, azt mondták: nem szerepelsz a nyilvántartásokban, tehát nem létezel! Nem írtak fel számára receptet, és nem kapott egészségügyi biztosítást, ez persze azt is jelentette, hogy fizetnie sem kellett mindezekért. Az út nyirkos volt és hosszú, Buhú úr meg szünet nélkül tüsszögött. Aztán az úton kopogás hallatszott. Buhú úr elbújt egy kő mögé. Lépések közeledtek. Valaki jött... Most! Buhú úr ordítozva előugrott a kő mögül. De a szájából alig jött ki hang, annyira fájt a torka. Nem is értette, hogy még az előbb hogyan volt képes bármit is enni. A mellette elhaladó magas férfi pedig még csak észre sem vette Buhú urat, mert éppen krémes süteményekről álmodozott. Hát ez nem sikerült, morfondírozott Buhú úr. Aztán ismét tüsszentett. Egy közeli házban világosság volt. Udvarán almafa nőtt, ágai feketén meredeztek, sötéten terjeszkedett a lombja. Odamegyek, döntötte el Buhú úr és felmászott az almafára. Vigyázz a törékeny ágakra, Buhú úr! Reccs!... és Buhú úr máris a földön hasalt. Fájt a könyöke, mutatóujjáról lement a kulimász, és még a náthája is rohamosan súlyosbodott. Ezen már az aszpirin sem segít, gondolta, azzal lassan elindult hazafelé. Belerúgott egy előtte heverő kőbe és megütötte a lábujját. Az ősz utolsó denevére, akár egy papírsárkány, nesztelenül röpködött Buhú úr fölött. Összerezzent. Autó robogott el mellette őrült iramban, és telefröcskölte sárral. A közeli házból üvöltözés hallatszott ki. Születésnapot ünnepeltek. Buhú úr elborzadt. A komor, őszi fák alól fény pislákolt, pici házikóból. Talán ugyanolyan kis emberek laknak ott, mint magam is vagyok, reménykedett Buhú úr, és kissé felvidult: „őket talán sikerül megijesztenem”. Csendben a fal mellé osont, és bekukucsált. A kis szobában, kicsi ágyban aprócska lány feküdt, és pici könyvet olvasott. Itt az alkalom, döntött Buhú úr. Kinyitotta az ablakot, mivel a Buhú urak ilyet is tudnak, és zajtalanul lecsúszott a padlóra. A kislány nem sejtett és nem is vett észre semmit. Rimmának hívták és éppen betöltötte a hatodik évét.

Buhú úr kinyitotta a szemét, de amint észrevette, hogy süt a nap, rögtön be is csukta és szorosabban burkolózott takarójába. Soha senki nem küldte iskolába, nem kellett kertészkednie, nem szokott játszani, így aztán napjai nem sokban különböztek egymástól. Állandóan húzta a csendest és akkor kelt, akkor feküdt, amikor éppen kedve szottyant. Buhú úr visszaaludt. Horkolt. – Horrrk, hooork, horrrk, hortyogta, mint a helsinki villamosvonalak. Aztán hirtelen felkelt, kinézett, és látta, hogy már jócskán szürkülödik. Muszáj volt felkelnie, habár fáradt volt, ugyanis Buhú úr éjszaka dolgozott. Ez mindig is így volt, azóta, hogy édesapja egy szép napon elment hazulról, Buhú urat pedig a nagyapa gondjaira bízta. Nagyapa olvasni, varázsolni tanította, és hozzászoktatta ahhoz az életmódhoz, ahogyan ő is élt, mindezek pedig lassacskán szokásává is váltak. Ajtó nyikorog... Palló jajdul... Kés megvillan... S nem más toppan a szobába, Mint a kis, magabiztos Buhú úr. Amikor az erdőben ág zörren vagy az ágy alatt valami moccan, ha éjszaka valami alig hallhatóan csiszegcsoszog és matat a konyhában, mindig a feketeköpönyegű, szilaj Buhú úr járja éjjeli útjait. Buhú úr nem szívesen dolgozott, ha csak tehette, aludt inkább. De néha semmiképp sem volt alhatnékja. Olyankor dünnyögve felcihelődött, és vánszorogva útnak indult. Kint nyirkos és hűvös volt. Buhú úrnak valójában nem volt meghatározott órarendje vagy munkaprogramja, nem volt még társadalombiztosítása se, vagy legalább egy meleg kuckója, ahová éjszakai útjai során betérhetett volna. Kárpótlást se kapott a kényelmetlen munkaidőért, se rendszeres fizetést. És öregkorában nyugdíjat se fog kapni. Nincs egyebem, mint egy kis házikóm, s azt is bizonyára hamarosan körülfogják a terjeszkedő város kőházai, gondolta borongós hangulatában Buhú úr. Habár kissé náthás volt, eltökélten vágott neki az útnak. Még orvoshoz sem mehetett, mivel az orvosok fél-

Cimbirodalom A gyereket megzabálom, mint a frissen sültet, Hogy rotyogjon, s belógatom a fortyogó üstbe. Buhú úr megint tüsszentett. A kislány pedig vidáman nézegette őt. – Éppeg a kísértetekről próbáltam böngészni valamiket. De könnyebb, ha az ember igazándiból lát ilyesmit. Ijessz meg! Légyszi. Buhú úr próbálkozott. Oroszlán módra bőgött, fújtatott, akár egy pávián, csíkokban tépdeste a tapétát, grimaszokat vágott, és iszonyatos kalamajkát csapva hol innen, hol amonnan toppant elő. A kislány nevetett. – Rég nem szórakoztam ilyen jót, mondta. – Fázom, motyogta Buhú úr. Fáradt volt, csalódott, és haza akart menni. – Azt hiszem, én most hazamegyek, mondta, és az ablak felé araszolgatott. – Ígérd meg, hogy visszajössz, kiáltotta a kislány, és búcsúzóul integetett. – Engem Rimmának hívnak. – Majd meglátjuk, válaszolta óvatosan Buhú úr, és kisurrant. Nem tudta, mit is gondoljon. Gyorsan szaladt végig az úton. Autó húzott el mellette, és annyira megijesztette, hogy a szíve dörömbölni kezdett. Ez az élet nem nekem való. Gyenge a szívem, és ha meg találok halni, úgysem jön el senki a temetésemre. Sírhatnékja támadt. Otthon, a kis házikójában meleg volt, a tűzhelyen víz párolgott. Buhú úr mézes teát főzött, és ribizliszörpöt készített, megszárította a ruháját, aztán lefeküdt. De nem jött álom a szemére. Legjobb lenne olvasni valamit, gondolta. Felvette a földön heverő könyvét, aminek a címe: 1001 mágikus és borzalmas mód az emberek ijesztgetésére. Olvasni kezdte, de ezen az estén még ez sem ment neki. A szavak elmenekültek a szeme elől, és a betűk hangyabolyokká és levéltetű-csapatokká változtak. Megöregedtem, állapította meg bánatosan Buhú úr. Ismét ijedten összerezzent, mivel kintről szörnyű üvöltés hangzott fel. De csak egy kóbor kutya vonított. Buhú úr lassacskán megnyugodott és elaludt. A tűzhelyen a fahasábok szenesedni, feketedni kezdtek. Az egész házikó meleg takaróba burkolózott, és elszenderedett. Gergely Edó fordítása

Igaz, hogy már valamennyire ki tudta betűzni a szavakat, de azért lefekvés előtt még szeretett megfeledkezni a fogmosásról. A kis házikóban lakott nagyanyjával és a macskájával, de a macska elcsavargott, és elfelejtette emlékeztetni Rimmát a fogmosásra. Nagyanyó a konyhában kávézgatott, közben a fiatalságára gondolt, ahogyan szokása ez a nagyanyóknak a kunyhók konyháiban szerte Finnországban. Rimma az Igaz Kísértettörténetek című könyvet silabizálta. VOLT EGY-SZER EGY KÍ-SÉR-TET, A-KI SZÖR-NYEN OR-DÍ-TOTT. – ÁÁÁÁÁÁÁÁGGGGGHHHH, ordította Buhú úr, és feltartott kezekkel, vicsorgó fogakkal a szoba közepébe ugrott. De a torkából csak korosztoló hangok préselődtek ki. és kabátjából tócsányi víz csordogált a földre. Ismét tüszszentett. A kislány kiejtette kezéből a könyvet, és tátott szájjal bámulta Buhú urat. – Hát te ki vagy? Buhú úr azt sziszegte: Én vagyok a szilaj úr, félelmetes Buhú úr. Gonoszságban és haragban engem senki felül nem múl!

Kézfogás az irodalommal VÉGH B ALÁZS B ÉLA ROVATA

„Az én szívemben boldogok a tárgyak” L ÁSZLÓ N OÉMI

A cipő

Rettenetes problémaforrás. Fiam, neked hogy nő a lábad, alig tudom követni. Nem mondom, formás, de két hónapja kaptál új cipőt, lehetetlen, hogy már kinőtted! Szerintem elkelne egy focizás elleni védőoltás, akkor a cipő sem lyukadna ki. Csukáid árából, fiam, egy kisebb óvodát el tudnánk tartani. Légy szíves, kímélj meg a részletektől, nem is akarom hallani, mi történt. De ne mondd, hogy kinőtted. Én sem csinálok bolondot belőled, úgyhogy uralkodj magadon te is. Ne követelőzz, nem vagy már napközis, kapsz majd cipőt, ha itt az ideje. Addig is inkább olvass egy kicsit és gondolkozz azon, mi a manót műveltél két hónap alatt vele. Bizony mondom néktek, nagy bökkenő az ember cipeje!

László Noémi

mi állapotot. Az anya szinte egyszeri lélegzetvételre elmondott panasza nevelő szándékú is, kiérezhető belőle a szülői szeretet, az a féltő törődés, amelyet József Attila megfogalmazásában így ismerünk: „érted haragszom, nem ellened.” A monológot keretbe fogó versnyitó („Rettenetes problémaforrás”) és verszáró („Bizony mondom néktek, nagy / bökkenő az ember cipeje!”) megállapítások az anyáétól eltérő hangnemükkel más poétikai funkciót töltenek be a versben. Olvasatunkban kétféleképpen is értelmezhetők: szerzői megállapításként az első mondat olyan kiinduló tétel, amelynek a kifejtése maga a monológ, összegezése a verszárlat. Ez a változat azt érzékelteti, hogy az édesanya banális, mindennapi esetet tekint „rettenetes” problémának. Ezt a paradoxont az utolsó két sor ünnepélyes, emelkedett szóhasználatával érzékelteti a költő. Másik feltétele-

A választott vers keretes szerkezetű monológ, amelyet az egyik szülő (feltételezésünk szerint az anya) „ad elő” zsörtölődő hangnemben. A szülői dorgálás aktuális oka a focizásban idő előtt elnyűtt cipő, a kamaszkor egyik „rettenetes problémaforrása”. Korántsem egyedi esettel van dolgunk, ilyesmi a legtöbb kamasszal megtörténik, azonban a versmonológ sajátos megoldásaival sikerül a költőnek ezt az általános jelenséget személyessé tennie. A másik személyhez („fiam”) intézett bizalmas megszólítások fokozatosan egyénivé minősítik a verstémát. A szabadvers és a rá jellemző sorátvitelek (enjambement-ok) tökéletesen érzékeltetik velünk a monológon belüli hangulati hullámzást, a felfokozott érzel-

Kézfogás az irodalommal zésünk szerint a verskeret tulajdonképpen magának a megdorgált gyermeknek a gondolatait, véleményét tartalmazza, aki cinikusan viszonyul az édesanyai aggodalmakhoz, illetve intelmekhez, és hangos monológjára a maga belső monológjával válaszol. Az effajta cinizmus nem idegen a kamaszkortól, és kikövetkeztethető a versbeli üzenete is: mondhat bármit az

édesanya, továbbra is megmarad a „rettenetes problémaforrás.” Bármelyik változatot is fogadjuk el, érvényesül a verskeret retorikai-poétikai funkciója: egyrészt határt szab, keretet ad a végtelennek tűnő panaszáradatnak, másrészt hitelessé teszi a költői közlést, és kötöttségével ellensúlyozza a szabadvers „határtalanságát”.

A Cipő című tárlat ürügyén Egy kis fantáziával elképzelhető, mekkora bátorság, újító erő volt szükséges ahhoz a 19. század nyolcvanas éveiben, hogy Vincent van Gogh az elnyűtt, agyontaposott bakancsot festői témává avassa. A kor szelleme, az egyszerű polgári tárgyak, témák kiemelésének divatja is elősegíthette mindezt az impresszionizmus, posztimpresszionizmus korában, de a művész sokkal többet tett a rendhagyó témaválasztás mesteri szintű megjelenítésénél. Ő alkotásaiban különös érzékenységgel, empátiával emberi érzéseket volt képes kölcsönözni a tárgyaknak; a nádfonatú széknek, az auvers-i kápolnának vagy akár egy pár sietősen ledobott, sáros bakancsnak is. Olasz Sándor írta 2004-ben, a Tiszatáj folyóiratban, Schréner Mihály művészete kapcsán: „A cipő is ember, miként van Gogh bakancsai is azok.” Innen már csak egy lépés a művészettörténet évezredeihez képest a 20. század ötvenes éveiben, Európában született, az amerikai művészek által felkarolt, dadaista és szürrealista gyökerű, pop artnak nevezett képzőművészeti irányzat, amely lényegében valóságos tárgyakat vesz át a közvetlen környezetből, és ezeket gyakran eredeti rendeltetésüktől eltérő helyen, konstrukciókban alkalmazza. Nagy valószínűséggel a meglepetés erejével hatott a hagyományos képzőművészeti kifejezésmódhoz szokott látogató számára a 2010 márciusában Sepsiszentgyörgyön rendezett, nemes egyszerűséggel a Cipő címet viselő tárlat. Ezen tizennyolc meghívott képzőművész a lábbelik kapcsán főként valós tárgyakból komponált ötletes, rendhagyó, a ma emberének üzenő képzettársításaival szembesülhetett a látogató. A tévhittel ellentétben a polgárpukkasztás kora lejárt, főleg azokban a régiókban nincs létjogosultsága, amelyekben a polgárság ki sem alakulhatott. A fentiekhez hasonló játékos kezdeményezések lényegében azt

közvetítik kortársainknak, hogy a kommunikáció általában, és ezen belül a művészi üzenet módja az utóbbi évtizedekben gyökeresen átalakult. Egyre inkább háttérbe szorul a hagyományos ábrázolás – amelynek lehetőségeit elődeink messzemenően és a legmagasabb szinten kihasználták, kamatoztatták, közkinccsé tették –, napjainkban lassacskán a meghökkentéssel, meglepő képzettársításokkal fűszerezett képi üzenetek korát éljük. Tévedés lenne azt hinni, hogy ehhez a közlésmódhoz nincs szükség rajztudásra, a kompozíció, a technikák, a művészettörténet alapos ismeretére. Meggyőző erejű, egyedi alkotás a fentiek nélkül ma sem jöhet létre egyetlen műfajban sem, hiszen csak azt tagadhatjuk hitelesen, amit átfogóan, alaposan ismerünk, és aminek a korszerűtlenségéről, anakronizmusáról személyes tapasztalatok győztek meg. Muhi Sándor

Vincent van Gogh: Parasztcipők (olajfestmény, 1886)

Történetek a palackból • Keszeg Vilmos rovata

Az egymástól tiltot t szerelmesek Ezt a történetet sokan, sokszor megírták. Feldolgozásai közül legismertebb William Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiája, amelyben az örökös viszályban álló két család, a veronai Montague és Capulet két fiatal sarja a házasságuk előtt álló akadályok láttán öngyilkosságot követ el. A történet népballadai változata Kádár Kata története. Az olasz fiatalokhoz hasonlóan a gazdag, gőgös Gyulainé tóba vetteti fia szegény, jobbágy kedvesét. Gyulai Márton utazás közben csodás jelből értesül a lány haláláról, és visszatérve elpusztítja magát. A két halott sírjából növő kápolnavirág összefonódik, a fiatalok síron túl is tartó szerelmét jelképezve. Míg az olasz történetben mindkét család jómódban él, a magyar balladákban társadalmi és vagyoni különbségek választják el a fiatalokat. Most a történetnek egy másik, boldog kimenetellel záruló változatával ismerkedünk meg. A különböző feldolgozásaiban a gazdag fiút legtöbbször Molnár Bálintnak, Bertelaki (Bertalaki) Lászlónak hívják, a szegény leányt pedig Szép Ilonának vagy Görög Ilonának. Molnár Bálint reménytelenül szerelmes a lányba, mert azt a szülei távoltartják a módos családtól. A fiú újra és újra anyjához fordul tanácsért. Az anya tanácsát követve csodamalmot épít, amely gyöngyöt és pénzt szór magából, vashidat, arany guzsalyat és ezüst orsókat készít. Csodalátni ös�szesereglenek az asszonyok és a lányok. Kedvese azonban nincs közöttük. Az édesanya most azt javasolja, hogy állíttassa fel saját ravatalát, tetszhalottként feküdjék arra, húzassák meg a halálharangot, s keltsék halálhírét. A harangszó hallatán Görög Ilona valóban érdeklődik a halott kiléte felől, s megtudja, hogy kedvese fekszik a koporsóban. Bár édesanyja figyelmezteti a cselre, ő mégis elmegy

megsiratni a halott kedvesét. Mikor megérkezik, a tetszhalott felugrik a ravatalról, karjaiba zárja a szeretett lányt. A kutatásnak erről a magyar népballadáról 1866 óta van tudomása. Elsőként Vass Tamás jegyezte fel a Székelyföldön. Legtöbb változata a magyar nyelvterület keleti peremén bukkant fel (Székelyföld, Moldva, Bukovina), de ismert volt a mai Szlovákia területén (Nyitra vidéke), Magyarország keleti területén (Nyírség). A 20. század során Moldva kivételével mindenütt feledésbe merült. Legutóbb Kallós Zoltán és Pozsony Ferenc jelezték 1970–1980-as évekbeli ismertségét a moldvai magyar falvakból. A történet Dániától Olaszországig, Hollandiától Bulgáriáig mindenütt ismert volt. Északnyugat-Európában (skótok, dánok, franciák, hollandok) formája egyszerűbb. A fiú egyetlen csellel próbálkozik, halált vagy betegséget színlelve csalja házába a szeretett leányt. A szegény leány egyes változatokban kolostorba vonul az őt üldöző gazdag kérő elől, onnan kérezik ki halottat látni. A francia, valamint a dél- és délkelet-európai balladák részletesen mutatják be a csodás tárgy készítésével kapcsolatos cselvetést. A francia legény egyik malma aranyat, a másik ezüstöt, a harmadik pedig szerelmet őröl, egyik hajója aranyat, másik ezüstöt, a harmadik szép leányt szállít. A német malom cukrot, szerecsendiót és szegfűszeget, az olasz fehér és sárga lisztet termel. A szlovén ballada egyszerű malmot szerepeltet, mellette pedig templom van, ahova a fiatalok imádkozni térnek be. Az olasz és a bolgár balladákban a legény hidat, aranyos kutat, virágos kertet, templomot épít, az ukrán legény templomot, kocsmát és hidat.

Molnár Bálint - Fiam, magad, Mónár Bálint, Meg ne halj te Ilonáétt. Ilonának szépségiétt, S az ő karcsú derekáétt. Csináltatunk ezüst malmot, Odagyűlnek szép éfiak. Köztük leszen Szép Ilona, Köztük leszen Szép Ilona.

Keszeg Ágnes illusztrációi

Keszeg Vilmos rovata • Történetek

a palackból

Csináltattak ezüst malmot, Odagyűltek szép éfiak. Köztük nincsen Szép Ilona, Köztük nincsen Szép Ilona. - Fiam, magad, Mónár Bálint, Meg ne halj te Ilonáétt, Ilonának szépségiétt, S az ő karcsú derekáétt. Csináltatunk arany malmot, Odagyűlnek szép éfiak. Köztük legyen Szép Ilona, Köztük legyen Szép Ilona. Csináltattak arany malmot, Odagyűltek szép éfiak. Nehol nincsen Szép Ilona, Nehol nincsen Szép Ilona. - Fiam, magad, Mónár Bálint, Meg ne halj te Ilonáétt, Ilonának szépségiétt, S az ő karcsú derekáétt.

- Anyám, anyám, édesanyám, Nem eresztett csudájára, Nem eresztett csudájára, Erejszen bár halálára.

Tegyed hótté te magadot, Húzassuk meg nagyharangot. Idegyűlnek szép éfiak. Köztük legyen Szép Ilona.

- Nahát szaladj, Szép Ilona. Elindula Szép Ilona, Elindula Szép Ilona, Meglátá a legin anyja.

Hótté es tevé ő magát, Meghúzaták nagyharangot. Kiszökik ő, Szép Ilona, Kérdi-kérdi (s) a szomszédját:

- Fiam, magad, Mónár Bálint, Meg ne halj te Ilonáétt. Ne hol mos(t) jő Szép Ilona, Ne hol mos(t) jő Szép Ilona.

- Vajon kinek harangoznak? - Meghótt, meghótt Mónár Bálint. Bémene ő, Szép Ilona, Mondá-mondá az anyjának:

Kezedet tartsd ölelőleg, Szájadat tartsd csókolólag, Szájadat tartsd csókolólag, Lábadat tartsd felugrólag.

halottlátás – a felravatalozott halottat a közeli ismerősök meglátogatják, hogy búcsút vegyenek tőle, valamint elsiratásával a túlvilág felé vezető úton támogassák csudamalom – az aranyat, gyöngyöt ontó malom csodás elem, finn párhuzama a csodaszampó, amit Ilmarinen, a kovácsmester készít

bélángyöngy – fehér színű gyöngy éﬁak – ifjak Énekelte Puskás Antalné Jánó Erzsi, 33 éves, Lészped. Megjelent: Faragó József – Jagamas János – Szegő Júlia: Moldvai csángó népdalok és népballadák. Bukarest, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1954. 159–161.

Történetes történelem •

EgRy GáboR rovata

Munkások a városban

A 18. század végéig a gazdaság legfontosabb részét a mezőgazdaság jelentette. Ennek megfelelően a városok is különböztek attól, ahogy ma ismerjük őket. A lakosság legnagyobb része falvakban, kisvárosokban élt, a nagyobb városok is – ezek azok, ahol manapság régi házakat, keskeny macskaköves utcákat, várfalakat és gótikus templomokat láthatunk – kézműves módon dolgozó iparosoknak, kereskedőknek és hivatalnokoknak adtak otthont. Ám mai mércével mérve – egy-két kivételtől, mint London, Párizs, Amszterdam, eltekintve – ezek is családias, vidékies helyek voltak. A városok arculatának megváltozásához sok egyéb mellett gazdasági változásokra is szükség volt. A 18. század végétől felívelő gépesített iparosítás és a közlekedés, szállítás forradalma a települések képét, lakosságuk összetételét, sőt, Európa földrajzát is átalakította. Korábban fontosnak és nagynak számító városok jelentéktelenedtek el (ki emlékszik már arra, hogy a háromszéki Illyefalva egykor ún. „taxás” város volt?) és szinte nem létező településekből lett város. Így nőttek egyre nagyobbra a Zsil-völgye bányászvárosai (Petrozsénynek 1869-ben még csak 1728, 1910-ben már 12 183 lakosa volt), Vajdahunyad vagy a Déva melletti vasúti csomópont, Piski. Az üzemekben, bányákban, vasútnál dolgozók ezrei nem csak új városokat hoztak létre, hanem a régiek egy részének képét is örökre megváltoztatták. Ahol az új üzemek a régi fontos városokhoz kapcsolódva jöttek létre, ott hamarosan új városrészek nőttek ki a földből, egyre több emelet került a bérkaszárnyákra, hogy a gyarapodó munkásságnak is jusson sokszor csupán nyomorúságos fedél a feje fölé.

Akadtak, persze, rendezettebb új telepek is, ahol gondosan megtervezett, a telep egyediségét is mutató házak sorakoztak, különböző alapterülettel és felszereltséggel (konyhával, kamrával, közös vagy saját fürdőszobával, közös vagy saját WC-vel), a különböző beosztású munkásoknak és vezetőiknek. Más, jobban felszerelt házat kaphatott egy mérnök, mást egy szakmunkás, más lakáshoz juthatott egy segédmunkás. Itt nem egyszer külön építettek templomot, kultúrházat, orvosi rendelőt, boltot, sőt, akár mozit is. (A szocialista korszak lakótelepei is ezt a példát követték, csak sokkal nagyobb méretben.) A városkép átalakulása mellett a városlakók változása sem maradt el. Ha mégoly elkülönült telepeken laktak is a munkások, a városok kínálta szolgáltatásokat egyre inkább igénybe vették. A városok központjában intézhették ügyeiket (a munkanélküli biztosítástól a segélyeken át a lakcímbejelentésig), a városi rendőrség vizsgálta a körükben történt bűncselekményeket, a bíróság járt el peres ügyeikben, és amikor Magyarországon és Romániában az első világháború után választójogot kaptak, a városi pártok és politikusok küzdöttek a szavazataikért. Egy idő után megvoltak a kiskocsmáik, a boltjaik, a parkok, ahová kilátogattak. Persze, sokáig nagyon világosan látszott, hogy ők munkások, öltözködésük, beszédük, olykor látható műveletlenségük felismerhetővé tette őket. De a körükben már a 19. században meginduló szervezkedés, a munkásmozgalom nem csupán arra irányult, hogy jobb bérhez, rövidebb munkaidőhöz (akkoriban még messze volt a nyolc órás munkanap, 12–14 órás sem volt ritka), biztonságosabb munkakörülményekhez és végül politikai jogokhoz jussanak. A munkásmozgalom eszménye a művelt munkás volt, aki keresetéből képes eltartani gyermekeit és az őket nevelő feleségét. Ezért jöttek létre az olvasókörök, dalárdák, sportegyesületek, munkáskönyvtárak, ezért szerveztek színielőadásokat, versmondó esteket, nagyon sokszor a szakszervezetek keretei között. Itt, persze, nem csak befutott írók művei kerültek színre, hanem munkásköltők és -írók is megmutathatták magukat. A munkásújságok részletes könyvismertetéseket közöltek a világirodalom haladónak, baloldalinak tartott szerzőiről, novellákat és verseket kínáltak olvasóiknak, kiadóik pedig olcsó kiadásokban is árusították az irodalmi műveket. A városokban a munkások kulturális tevékenységének leginkább látható jelét a munkásotthonok jelentették. Többnyire szakszervezeti tagok adományaiból épültek, itt kaptak helyet a műsoros estek, az előadások és persze az öntevékeny körök is. Felépítésük általában nagy erőfeszítést igényelt, de ha már működtek, a munkások legfontosabb intézményei voltak. Legalábbis addig, amíg még volt önállóan szerveződött munkásság.

Novák Csaba Zoltán rovata • Időutazás

az „átkosban”

8. A szocializmus f alurombolása A kommunista pártok programjában nem csak az emberek megváltoztatása szerepelt, hanem azok lakókörnyezetének gyökeres átalakítása is. Úgy képzelték el az új világot, hogy az emberek a kommunista ideológia szerint fognak gondolkodni és az ennek megfelelő környezetben (településekben, lakásokban) fognak élni. Mindezzel kettős célt követtek: felszámolni mindent, ami a régi világhoz tartozott (szokások, gondolkodásmód, közösségi kapcsolatok), illetve olyan településeket létrehozni, amelyek kiszolgálják a szocialista gazdaságot. Az első időszakban azt gondolták ki, hogy a városok nagy ipari központként működjenek, és a falvak kiszolgálják ezeket nyersanyaggal, élelemmel. A városok többségében új gyárakat, üzemeket hoztak létre, és ezekbe munkásokat toboroztak. Az új városlakók számára tömbházakból álló lakónegyedeket építettek, amelyek gombamódra szaporodtak. A hetvenes évektől több szocialista országban (Magyarországon és Romániában is) új program jelent meg, amely még merészebb átalakítási terveket tartalmazott. A területrendezésnek vagy szisztematizálásnak is nevezett program már nem csak a városokra vonatkozott, hanem előírta a falurendszer gyökeres átalakítását. Azokat a falvakat, amelyeket gazdaságilag nem tartottak jövedelmezőnek, felszámolták volna. Magyarországon létezett párbeszéd és lehetőség arra, hogy a közvélemény nyomására a pártvezetés módosítson elképzelésein. Romániában a diktatúra nem engedte a beleszólást, és egyre inkább elrugaszkodott a valóságtól, egyre kevésbé vette figyelembe azt, hogy élvezhető környezetet teremtsen az embereknek. Városon egyre szűkebb helyre építették a tömbházakat, egyre gyengébb színvonalú lakrészekkel. A gyerekek számára egyre kevesebb játszótér készült. Ceauşescu mind fokozottabb ütemet diktált, akár személyesen is beavatkozva. Arra is volt példa, hogy a diktátor helikopterből tekintette meg az épülő lakónegyedeket, és ott, ahol túl sok zöld területet látott, újabb épületeket, tömbházakat építtetett. A legnagyobb felháborodást viszont az ún. falurombolás váltotta ki. A román pártvezetés és Nicolae Ceauşescu diktátor arra következtetésre jutott, hogy a romániai falvak egy részére nincs szükség, azokat

fel kell számolni, meg kell szüntetni azért, hogy az így nyert területekkel növelni tudják a mezőgazdasági termőföldek mennyiségét. Az alapelképzelés szerint a szétszórt falusi települések helyett ún. agrárvárosokat hoztak volna létre, ahol a földművesek tömbházban laktak volna. Az 1980-as években azt tervezték, hogy az ország területén létező 13 123 falu közül 9192 marad meg, 3931 települést pedig felszámolnak, lakosaikat a legközelebb található centrumba vagy városba költöztetik. Konkrét megvalósításokra a Bukarest környéki és Giurgiu megyei falvak esetében került sor. 1985-től kezdődően több települést is teljesen felszámoltak ezekben a térségekben. Így tűntek el a térképről például Buda, Dimieni stb. települések. Annak ellenére, hogy az új településeket modell-értékűnek tekintették, ezek a legtöbb esetben nem rendelkeztek az alapvető szolgáltatásokkal sem. Hiányzott a közművesítés, a víz, a konyhák és mosdók pedig emeletenként közösek voltak. Sokat szenvedett a főváros, Bukarest is. Ceauşescu már azt is kijelentette: „nagyon szép lesz, ha teljesen leromboljuk Bukarestet.” A fővárost végül is nem rombolták le teljesen, de több régi városrész (műemlék épületekkel együtt) esett áldozatául a központban elkészülő új közigazgatási–politikai centrumnak. A romániai magyarság nagyon megijedt a falurombolástól, attól tartottak, hogy a falvakból a nagyvárosokba költöztetett magyar közösségek jobban ki lesznek téve az asszimiláció, a beolvasztás veszélyének. A falurombolásnak az 1989-es forradalom és rendszerváltás vetett végre. A nagy tömbháznegyedek és azok betelepítése nagyon sok ember életében okozott pozitív és negatív változást egyaránt, ennek kihatásai a mai napig érezhetőek. Az emberek egyik napról a másikra kerültek új környezetbe, lettek városlakók. Több népszokás, közösségi összefogó szál megszűnt az új környezetben. Volt, aki a megélhetési nehézségek miatt a tömbház körül állatokat tartott és a virágos parkokban zöldséget termesztett. A lakrészek általában nem a maximális igényeknek megfelelően épültek, de a meleg víz, a WC, a munkahely sokak számára felemelkedést jelentett. (A sorozat munkatársa Egry Gábor történész)

Hogyan nézzünk filmet? • Szántai János rovata

A másik Félszemű

Tudom én, ma már kevesen néznek westernfilmet. Még kevesebben mondják ki hangosan: igen, én szeretem a westernfilmeket. Ennek több oka van. Íme, kapásból, kettő. 1. A mai néző gyakorlatilag ahhoz juthat hozzá (törvényesen vagy -ellenesen), ami épp a szíve vágya. És hát, valljuk be, egy idegen országnak, jelen esetben az Amerikai Egyesült Államoknak egy letűnt korszakáról szóló műfajfilm hallatán nemigen dobog a torokban a mai szív. 2. Az amerikai (és egyéb nemzetiségű) filmgyártás sem igen tudott, úgymond, sok újat hozni a western műfajában, mondjuk, 1990 óta (Kevin Costner Farkasokkal táncoló című öko-westernjét említi a szakma, mint egyfajta végpontját a nagy műfajnak.) Vannak, persze, kivételek, de a közhely szerint ezek épp a szabályt erősítik. Sokak szerint a western kifáradt, nem alkalmas a 21. századi problematikák műfajfilmes ábrázolására. Nos, az a film, amiről most beszélek, egy ilyen kivétel. A 2010-ben elkészült, True Grit (magyarul A félszemű címmel ment, megy a mozikban) című opuszról van szó.

Ráadásul a film remake, vagyis újrajátszás. Az alapmunka 1969-ben készült, tehát elsőre lehet fanyalogni, hogy na tessék, még eredeti ötletre sem telik!... Ráadásul az 1969-es A félszeműt a kor egyik nagy western-rendezője, Henry Hathaway készítette, a főszereplő pedig nem volt más, mint az amerikai western, sőt, az amerikai Film egyik archetipikus Hőse, John Wayne. Ráadásul a film maga igen jó volt, egy Oscar-jelölést és egy Oscar-díjat is kapott (John Wayne, naná). Szóval, elég nehéz dolguk volt az újrajátszás készítőinek egy ekkora előképpel szemben. És itt jön be az, hogy kik csinálják az újrajátszást, egyáltalán, a filmet. Mert nem mindegy. Nos, a mostani A félszeműt a Coen Bros. jegyzi. Vagyis Ethan és Joel Coen. Róluk annyit érdemes tudni, dióhéjban, hogy a nagyon kevés filmkészítő testvérpár közé tartoznak, akik általában együtt írják, rendezik, vágják filmjeiket, és a produceri teendőket is ők látják el. Amúgy pedig utolérhetetlen stílusú, semmi mással össze nem téveszthető

Szántai János rovata • Hogyan

hangulatú filmeket készítenek, még akkor is, ha a sok kiváló, esetenként filmtörténeti jelentőségű dolgozat közé be-becsúszik egy-két silányabb munka is. De hát ilyesmi a legjobbakkal is előfordul, na. Mi a különbség a Hathaway- és a Coen Bros.-féle A félszemű között? Első ránézésre semmi. A rendezők mindkét esetben hűen követik az alapmű, Charles Portis regényének szálait. Egy gonosztevű lemészárolja egy tizennégy éves lány családját, a lány pedig bosszút áll. Ő maga értelemszerűen képtelen rá, és itt jön a képbe Rooster Cogburn, az alkoholista fejvadász, akit 1969ben John Wayne, 2010-ben pedig Jeff Bridges alakít. És ugyanitt kezdődnek a különbségek. John Wayne pisztolyhőse szerep. Maga a halálos dicsfényű Vadnyugat áll, bölcsködik, lovagol, lő, létezik a néző szeme előtt. Minden egyes mozzanat Wayne figurájának mitikus-szimbolikus jellegét hangsúlyozza. Ezen az oltáron válik áldozattá a Ned Peppert remekül alakító Robert Duvall, illetve a 14 éves Mattie Rosst alakító Kim Darvy is. A Coen fivérek változatában viszont egészen más a helyzet. Cogburn itt nem karakter, hanem ember. És ily módon a többi figura számára is jut hely, szinte automatikusan „megtelnek” nagyon is emberi jelentéssel. Vagyis a rendezők leszállítják a legendát a piedesztálról. Jó, tudjuk, nem először

nézzünk filmet?

történik ilyesmi, még az egyébként erősen mitizáló western műfajában sem. De ha hozzátesszük a Coenek precíz környezetrajzát, hangulatteremő készségét, a végletekig alapos vágási technikáját, nem meglepő az újabb, rájuk jellemző csavar: a szinte elvárt demitizáláshoz képest valamiféle csoda jön létre. Apró, személyre szabott, mindenféle emberfelettiséget nélkülöző csoda. És ez, nyájas Olvasó, mindent megér. Egyébként ajánlom, egymás után nézd meg a két filmet. Ha teheted, persze.

Gombavilág vidékein

• Zsigmond Győző rovata

Miből let t a gomba a magyar eredetmondák szerint? Minálunk a gomba keletkezését többnyire Krisztus és Szent Péter földi vándorútjával hozzák kapcsolatba. Az útközben kéregető vándorok élelmet (túrót, lángost, cseresznyét, libacombot, kenyeret, galuskát) kapnak. Jézus arra kéri Pétert, hogy várjon még, egyelőre ne egyék. Péter csak nem tudja megállni, s beleharap a koldult elemózsiába. Jézus épp ekkor szól hozzá, és, hogy válaszolni tudjon, Péternek ki kell köpnie a szájába vett falatot. A kiköpött darabkákból lett eszerint a gomba, így az ennivaló – a Jóistennek köszönhetően – nem ment kárba.

Levéltár-búvár • Józsa LaJos rovata

A kantai iskola felépítése Háromszék adinisztrátora, gróf Béldi László célul tűzte ki hajdanán egy középfokú iskola megépítését. Miután a székek vezetői és a nemesemberek Béldi javaslatát elfogadták, az Erdélyi Főkormányszékhez levelet írtak, amelyben ismertették az iskola felépítsének szükségességét és azokat a nehzéségeket, amelyeket a háromszéki fiatal tanulni vágyók elszenvednek a messze eső városokba való utazással és az ott lakással. Béldi László 1821. április 26-án arról értesíti a székek vezetőit, hogy a főkormányszék jóváhagyta az iskola felépítését. Levelében így ír: „A Tekintetes Nemes Rendek határozatát, mely szerint a kantai szemináriumnak felépítésére matériálék adminisztráltassanak, a Felséges Királyi Gubernium is helybenhagyta. A repartició is a materiálékról a nemes székek szerint feljegyeztetvén elküldetett. Személyesen a tisztelt konventben megjelenvén, és a felséges rendelések szerint az iskolákat és azoknak szükségességét megvizsgálván, újra is úgy találom, hogy az ujonnan építendő szeminárium nélkül az ifjakat jó rendben tar-

tani nem lehet, mely által a tanulásuk akadályoztatik. Ezért ezennel újra meghagyatik terhes felelőség alatt királybíró uramnak, hogy a már megküldött specifikált matériálékhoz a reparticiót jövő május hónapban beküldeni el ne mulasszák. Imecsfalva, 26. április 1821. Béldi” A székek alkirálybírói mindent megtettek, hogy az előírt anyagi javakat biztosítsák. Dániel Elek Miklósvárszék alkirálybírójához, Mihály Sámulehez intézett leveléből is ez derül ki: „Ezen idemellékelt rendelés szerint a Kantai Iskola felépítsésére a Nemes Szék részéről egy katlan mész repartizáltatván. Tudakozza meg, egy katlan mészt mi áron lehet megvásárolni, és annyi számú pénzt a nemes atyafiaknak birtokaikhoz képest repartizálni. Azon reparticiót jóváhagyás végett legfeljebb nyolc napok alatt ide béküldeni el ne mulassza. Dániel Elek, 1821. július 21.” (A szövegek forrása: a Román Országos Levéltár sepsiszentgyörgyi egysége)

Zsigmond Győző rovata • Gombavilág

vidékein

A téli fülőke Gondoltátok volna, hogy gombák között is lehet kisasszonyt találni? Ráadásul télen és akár hó alatt is? Az alábbiakból kiderül, hogyan! Ha egy gombáról elmondható az, hogy kifejezetten téli gomba, hát a téli fülőke (Flammulina velutipes) valóban az. Jó évtizede szokásommá vált, hogy gombászom egyet – a gomba, ugyebár, szerencsejelkép – január elsején. Többnyire nem térek meg üres kézzel: legtöbbször a téli fülőkéből kerül ki az ételre való, ez a gomba szeptembertől áprilisig, tehát egész télen át terem, ha nem nagy a fagy, ha pedig igen, akkor miután a nagy hideg felenged, tovább nő. Annak ellenére, hogy hasonlít kissé hozzá a mérgező sárga kénvirággomba (Hypholoma fasciculare), tulajdonképpen semmilyen más gombával nem téveszthető össze.

Egyelőre kevés magyar népi nevéről tud a szakirodalom. Ahol ismerik, ott is elég kevesen. A Székelyföldön ugyancsak kivételesnek mondható számontartása. Kisasszonygomba és talán tőkealj elnevezései csak egyetlen faluból kerültek elő eddig, Sepsibükszádról. Azt is hozzátették, hogy elsősorban tojással szokták enni. Más népi nevei: fáji csepörke, fás csepörke (FelsőSzigetköz), téli fülőke (Bakony vidéke), téli gomba (Szeged vidéke), tuskógomba (Ipoly-mente). Jó étkezési és gyógyhatású gomba. Feltűnően halszagú. Apró termetű, csoportosan termő, kerekded, 2–6

cm-es, kissé ragacsos kalapjának a közepe sárgás, vöröses színű. Lemezei sűrűk, krémszínűek, tönkhöz nőttek. Tönkje 4–10 cm magas, 0,3–0,8 cm vékony, csövesedő, felül sárga, középen vörösbarna, alul pedig bársonyosan barnásfekete. Élősködő, illetve korhadéklakó gomba. Fenyőfán ritkábban fordul elő, főleg lombhullató fák (akác, nyárfa, gyümölcsfák stb.) törzsén, kivágott tönkjén lelhetünk rá. Könnyen termeszthető, ugyanis elhalt tönkökön is tenyészik. Halszaga főzés hatására eltűnik, jó ízű, de nyálkássága miatt nem ajánlatos tokánynak, paprikásnak megkészíteni, annál inkább tojással, majonézzel. Levesnek is finom. Lelley János A gombák gyógyító ereje című könyvében megemlíti, hogy a téli fülőke – ha nem is annyira, mint a bokrosgomba (Grifola frondosa) vagy a shii-take (Lentinus edodes) – kétségtelenül daganatos megbetegedések ellen is eredményesen felhasználható. Japánban nagy mennyiségben termesztik, például rizskorpával dúsított fűrészporon. Távol-Keleten rákellenes hatása miatt állítják elő a világ többi részéhez képest szokatlanul nagy mennyiségben. A téli fülőkét korábban ekcémás tünetek kezelésére, reumás eredetű szívbetegség ellen alkalmazták. Az újabb vizsgálatok megállapították – írja dr. Vetter János Gyógyító gombák című tanulmányában, 1993-ban –, hogy vérrög-oldó hatása is van. Jakucs Erzsébet Gyógyító gombáink című írásában megemlíti, koleszterinszintet csökkentő hatásán kívül, hogy az érrendszeri betegségek gyógyításában alkalmazzák véralvadásgátló hatását, és azt, hogy használják érpótló műtéteknél is, ugyanis gátolja a vérrögök képződését.

Szín-tér • VetRó Bodoni BaRnabás rovata

A jelenvalót hiányzóvá, a hiányzót jelenvalóvá tenni

A szín-téren: ANISH KAPOOR szobrászművész (1954, Bombay, India) nekelőtt szobrász barátjáé, a román származású Paul Neagué. Tavaly nyártól jövő tavaszig négy kiállítást rendeztek, rendeznek neki az Egyesült Királyságban, ahol valószínűleg azért népszerűsítik életművét, mert közeleg a

„Kö t á v o l t a n ny e b b e n t u d r t ani m o m mű v a mun k á g am, é s e l e n g é s z k é n t i m üz e n e d ni m a f o ly a e t é t . H a d d t e a g a m t ó l mat a d g olgát .” ye

Kapoor tinédzserkoráig Indiában élt, majd két évet töltött Izraelben, aztán pedig Londonban tanult, jelenleg is ott él és dolgozik. Londoni tanulmányai idején alakult ki művészi világképe, amelyben a minimal art, az arte povera* hatása számottevő, a művészek közül pedig Marcel Duchamp-é, Joseph Beuys-é és minde-

2012-es Olimpiai Játékok, amelynek központi szimbóluma, az Orbit, Keringési pálya névre keresztelt gigantikus mű tervét Anish Kapoor jegyzi.

White Sand, Red Millet, Many Flowers (Fehér homok, vörös kása, sok virág)

Kapoor tér-melóit két csoportba tagolhatjuk: vannak a durva felületű formái, illetve a letisztult, csiszolt, évekig megmunkált darabok. Darabos, amorf formákra utal a 1982-ben létrehozott White Sand, Red Millet, Many

VetRó Bodoni BaRnabás rovata • Szín-tér Flowers (Fehér homok, vörös kása, sok virág) című munka, amelyben a szerkezetekre, a padlóra vörös, sárgás és feketének tűnő mélykék színporokat szórt a művész, ez viszonylag hamar elkészült, esetlen, „ahogy esik, úgy suppan” stílusban. „A legfeketébb fekete a kék feketéje.” – ezt ő maga mondja egyik interjújában. A szoborcsoportot egyik indiai hazalátogatásának élményei ihlették. Piacon, utcán árulják nagy kupacokban a pigmenteket, amit a konyhában vagy szertartásokon hasznosítanak. A második csoportba tartozik a Cloud Gate (Felhőkapu) című, 2004-es, óriási fánkra emlékeztető, konvex– konkáv tükörfelületű, szabadtéri objekt. Torzítja, nagyítja, kicsinyíti, magába szívja a teret és az embereket.

Cloud Gate (Felhőkapu)

Szédületes. Ennek elkészítése több időt vett igénybe, a pontosan megmunkált felület és a nagy méretek miatt. Semmi és minden, forma és alaktalanság, konvex és konkáv, durva és finom, kint és bent, lassú és gyors, jelenlét és hiány, szín és szürke, visszatükröződés és felszívódás, felszín és mélység, tiszta és piszkos, nagy és kicsi, mozgás és nyugalmi állapot, mértékletesség és

túlzás, illúzió és realitás, kreáció és rombolás, a hindu mitológia és a zsidó–keresztény teológia, az ég és a föld, a látható és a láthatatlan feszül egymásnak vagy egészül ki egymással, természetesen, ebben az életműben. Ajánló: • Egy háromperces videóinterjút láthatunk itt, a művész a munkájáról mesél, angolul: http://www.youtube. com/watch?v=12Ni0c4D27Y • Megnéztem volna még élőben a művész Shooting into the corner (Sarokba lőni) című munkáját. Félóránként egy-egy nagy durr ágyúval, és megtelik a kiállítótér fala, a tér vörös viasszal. Ezt a művészeti hadműveletet itt lehet meglesni: http://www.youtube.com/ watch?v=8mrWJv6XdiM

Az Imagined Monochrome (Elképzelt monokróm**) című munkáját (Brighton, 2007) csak megkíséreljük érzékeltetni. Belép az ember egy terembe, ahol a falon a következő felirat áll: ha felfekszünk az asztalra, megmasszíroznak, s ettől majd monokróm képet fogunk látni. A látogatók 90 százalékának megjelenik egy szín, amely annak függvényében változik, hogy a buksijuk melyik oldalát, részét nyomkodja a masszőr! Különös, egyedi, élményszerű megtapasztalása ez a kortárs művészetnek. Ott, helyben születik meg, csak neked, a te fejedben. A művész csupán előkészíti, megteremti a helyzetet, te alkotod meg a mentális képet. Szívesen kipróbáltam volna!

*arte povera: szokatlan anyagokat felhasználó művészeti irány az 1960-as, 1970-es években **monokróm: egyetlen szín árnyalataival készült festmény

Barangoló • Kónya Éva rovata

A teremtés hét napja A második napon megteremtette a termést hozó növényeket és a gyümölcsöt termő fákat (Ramil Musztajev: A növények teremtése)

A bibliai teremtésmonda szerint Isten az első napon az ég szilárd boltozatát és a szárazföldet alkotta meg, majd elválasztotta a világosságot a sötétségtől (Edward Burne-Jones: A teremtés napjai, 1870-1876)

A harmadik napon megalkotta a két nagy világító égitestet, és az égboltra helyezte azokat, hogy uralkodjanak a nappalok és az éjszakák fölött (Michelangelo: A Nap és a Hold teremtése – a vatikáni Sixtus-kápolna mennyezetfreskója, 1510 körül)

A negyedik napon élőlények sokaságával – tengeri állatokkal és repülő madarakkal – töltötte meg a vizeket és a levegőt (Jacopo Tintoretto: Az állatok teremtése, 1551)

A hatodik napon Isten saját képmására megalkotta a föld porából az embert, hogy uralkodjon minden állat fölött, a hetedik napon pedig megpihent (Edward Burne-Jones: A teremtés napjai, 1870–1876)

Az ötödik napon megteremtette az erdei és a mezei vadakat, a háziállatokat és az összes csúszómászót a földkerekségen (Raffaello Santi: Az állatok teremtése – freskó a vatikáni Pontificipalotában, 1518–1519)

Kónya Éva rovata • Barangoló

Történetek a világ teremtéséről

Gaia, a Föld istenasszonya és gyermeke, a csillagokkal ékes Uránosz (Uranus), a görög (római) mitológia égistene (ókori római mozaik)

Kezdetben volt a Semmi birodalma Az ókori népek hitvilágában igen fontos szerep jutott a Világmindenség, a Föld és az ember teremtésére vonatkozó elképzeléseknek. A görög-római teremtésmondában eleinte csak a tátongó űr, a Khaosz létezett, ebből született meg Gaia földanya, aki megalkotta a hegyeket, a folyókat, a tengereket, a virágokat, a fákat és az állatokat. Az egyiptomiak hite szerint a semmiből elsőként Átum isten lépett elő. Megteremtett egy lótuszvirágot, amelyből megszületett a Nap és a

Marduk, a sumérok legbátrabb és legbölcsebb istene legyőzte Tiámatot, a gonosz sárkányszörnyet, hogy kettévágott testéből megformálhassa a Földet és az eget (ókori dombormű nyomán)

Az óegyiptomi világkép szerint az eget a Geb földisten fölé boruló Nut égistennő testesítette meg, akit Su, a levegő istene emelt fel és ékesített csillagokkal (óegyiptomi falfestmény nyomán)

A kosfejjel ábrázolt egyiptomi Ré napisten reggelente gyermekként indult égi útjára, férfiként érkezett az égbolt közepére, és minden este aggastyánként szállt át megpihenni éjszakai bárkájába (óegyiptomi sírkamra falfestménye)

világosság, majd kiköpte Sút, a levegő istenét és Tefnút, a víz istennőjét. Su és Tefnu gyermekei – Geb és Nut – sokáig egymáshoz simulva éltek, majd Su a lányát a magasba emelte, és megalkotta belőle az égboltot. Az ősidőkben a sumér teremtésmonda szerint is csak a végtelen űr volt és benne Tiámat (tenger), aki megszülte a legelső isteneket. Utóbb Marduk teremtő isten megalkotta a Földet és az eget, és az égboltra istentársainak képmásait helyezte, csillagok alakjában. A germán hitregében a semmiben lakozó világszellem teremtette meg északon a Ködök Birodal-

mát, délen pedig a Tűz Birodalmát, amelynek szikráit csillagokká változtatta. A két birodalom határán született meg Ymir, a déróriás és Audhumla, a hatalmas tehén. Audhumla addig nyalogatta a sós jégsziklákat, míg azok emberi formát öltöttek, és kilépett belőlük Bur, az istenek ősapja. Az eget és a Földet Bur unokája, a bölcs és bátor Odin alkotta meg, testvérei segítségével. A germán mítoszokat összefoglaló – 13. században írt – Edda szerint: Formálták a földet: / Ymir húsából / hegyeket csontjából; / Dérhideg óriás / koponyája komor ég lett, / vérverítéke a tenger.

A Ködök és a Tűz Birodalmának határán született Ymirt, a germán mitológia déróriását az Audhumla nevű tehén táplálta tejével (Nicolai Abraham Abildgaard: Audhumla, 1777)

Odin és testvérei a megölt Ymir testéből alkották meg a Földet, csontjaiból a hegyeket, magasba emelt hatalmas koponyájából pedig az égboltot

Barangoló • Kónya Éva rovata

Pan-ku kínai teremtő isten a világtojással, amelyen az ellentétes, de egymást kiegészítő és állandó változásban lévő erőket jelképező jin–jang szimbólum látható

Tojásból lett világok Számos ókori mondában szerepel az őstojás is, amelyből istenek, emberek, világok születtek. Ezüsttojásból lépett ki Erósz, a szeretet görög istene, aranytojásból Ré és Hnum egyiptomi istenek és Brahma hindu teremtő isten. A finnek teremtésmondájában valamikor régen, amikor csupán a tenger létezett, Ilmatár, a szépséges tündérleány a viharos tenger hullámaira ereszkedett. Hosszú időn át hánykolódott a habokban, míg egy vadkacsa a térdén fészket nem rakott, és aranytojását a fészekbe nem

A finnek teremtésmítoszában Ilmatár, a gyönyörű tündérleány formálta a tojáshéjból született Föld hegyeit és völgyeit (Robert Wilhelm Ekman: Ilmatár, 1866)

helyezte. Amint azonban Ilmatár megmozdult, a tojás a vízbe hullva darabokra tört. A finnek nemzeti eposzában, a Kalevalában leírtak szerint: Tört tojásnak felső fele / A felettünk való éggé, / Sárgájának felső fele / Fényes nappá fenn az égen, / Fehérjének felső fele / A halovány holddá lészen; / Tojáson mi tarka rész volt, / Égen csillag lesz belőle,… A tojáshéj alsó feléből lett a Föld, amelyen Ilmatár hegyeket, völgyeket formált, forrásokat fakasztott, majd megszülte a táltos Vejnemöjnent, aki elsőként szántotta fel és vetette be a termőföldet.

Izanagi és Izanami japán istenek drágakővel ékesített jáde-lándzsájukkal kavarták a tajtékos óceánt, míg abból megszületett a japán szigetvilág (Kobayashi Eitaku: Izanagi és Izanami, 1880 körül, részlet)

A kínai teremtéstörténetben kezdetben csak a mindenség tojás alakú káosza létezett. A tojásban növekedett 18 000 éven át – naponta háromméternyit – a hatalmas Pan-ku teremtő isten, akinek húsából lett a termőföld, csontjaiból a sziklák, hajából a fák, verejtékéből az eső és a harmat. Véréből és könnyeiből folyók fakadtak, hangjából lett a mennydörgés, leheletéből a szél és a felhők. A tojás könnyebb fele égbolttá változott, amelyen az istenség két szeméből keletkezett Nap és Hold, valamint a szakállából származó csillagok ragyogtak.

A maják világteremtő ifjú kukoricaistene egy, a közelmúltban a guatemalai őserdő mélyén feltárt, több mint kétezer éves falfestményen Az azték mitológia teremtő istenei, Tezcatlipoca (füstös tükör) és Quetzalcoatl (tollas kígyó) először a tüzet, majd a Földet teremtették meg, végül hamuból formálták meg az első embereket (azték kódex nyomán)

A világ keletkezése előtti időkben élt Virakocha inka teremtő isten, akinek egyetlen intésére megszületett a Föld, a Nap, a Hold, és benépesült az égbolt csillagokkal

Kónya Éva rovata • Barangoló Az arab monda szerint a Földet egy angyal, egy rubinszikla, egy négyezer szemű bika és Bahamut, a Világóceán vizén úszó óriáshal tartja

Az ókori kínai világkép szerint az eget a hatalmas termetű Pan-ku isten emelte fel és tartotta a magasban

A hinduk Univerzumában a félgömb alakú Földet egy teknősbéka és négy elefánt hordozta a hátán

Mi tartja a Földet és az eget? A legtöbb ókori mítoszban a vízen úszó lapos Föld hatalmas állatok – halak, bálnák, medvék, bivalyok, krokodilok stb. – hátán nyugszik, illetve reng, ha azok megmozdulnak. Az égboltot őseink képzeletében oszlopok tartották vagy fák, amelyek koronája az égbe nyúlt, gyökere a föld alatti világba, és a törzse körül helyezkedett el a látható világ. Egy iszlám monda szerint Allah előbb a vizet és a hét eget teremtette meg, majd megparancsolta a szélnek: kavarja fel a tengereket, hogy hullámaikat földdé, hegyekké

A skandináv mitológiában az eget a Földdel és a föld alatti világgal összekapcsoló, Yggdrasil nevű világfa tetején sasmadár ült, és gyökereire kígyó tekeredett (John Howe illusztrációja)

Ami ősapáinkat, ősanyáinkat illeti, a legtöbb – sumér, egyiptomi,

görög, héber, észak-amerikai stb. – teremtésmonda szerint agyagból, porból, sárból formálták őket az istenek, de az ókori mítoszokban más „alapanyagoknak” is egész sorát találjuk. A sumér teremtéstörténetben az első emberek fűként nőttek ki a földből, egy egyiptomi mondaváltozatban Ré napisten földre hullott könnyeiből születtek. A germán mitológia első emberpárját egy szilfa és egy kőrisfa törzséből faragták Odin és testvérei, egy laoszi mondában pedig egy hatalmas tökből léptek ki. Egy kínai legenda szerint Pan-ku isten bolhái változtak emberekké, de hitték úgy is, hogy az ember az ellentétes, de

Magyar őseink hite szerint az eget – akár a jurtát a sátorrúd – egy égig érő világfa tartotta, csúcsán a Nappal vagy sasmadárral (szarusótartó díszítménye)

Sasmadarak ültek az égbolt négy sarkát tartó világfák tetején az aztékok ősi hite szerint is, a mindenség közepén pedig Tezcatlipoca teremtő isten állt

szilárdíthassa. Látván azonban, hogy a Földnek nincs támasza, teremtett alája egy angyalt és egy rubinszirtet, majd a szirt alá egy négyezer szemű és szájú bikát. Ám a bikának sem lévén támasza, teremtett alája egy óriási halat, Bahamutot, amely a Világóceán színén úszott, és olyan hatalmas volt, hogy hozzá képest a Föld eltörpült, mint sivatagban a mustármag.

Nyersanyagok az emberformáláshoz

Barangoló • Kónya Éva rovata

Hnum – a leggyakrabban kosfejjel ábrázolt egyiptomi teremtő isten – fazekaskorongján formálta agyagból az első embereket (más mondaváltozatban az agyagtojásokat, amelyekből az első emberek születtek)

egymástól elválaszthatatlan erőket jelképező jin (a hegy árnyékos oldala) és jang (a hegy napos oldala) egyesüléséből származik. Egy inka mítoszban Virakocha (’a tenger habja’) isten keltette életre az általa faragott kőszobrokat, egy másikban pedig őseinket három tojásból alkotta meg Pachakamak (’Földet alkotó’), az idő istene: aranytojásból az inka férfiakat, ezüsttojásból az asszonyaikat és egy értéktelen réztojásból a többi embert.

A görög vízözön-mondában az istenek a két túlélő által a hátuk mögé dobált köveket (a földanya csontjait) változtatták emberekké (16. századi metszet)

A maja indiánok hite szerint Kukulcan (’tollas kígyó’) és Hurakán (’egylábú’) istenek, miután megalkották a tenger színén a hegyekkel, völgyekkel barázdált Földet, hozzáfogtak az ember megteremtéséhez. Előbb agyagból formálták, majd fából faragták őket, de a megelevenedett agyagszobroknak, fabáboknak nem volt szívük, sem érzelmeik. Végül az istenek rátaláltak a tökéletes nyersanyagra: kukoricalisztből gyúrt tésztából

A görög monda szerint a hős Prométheusz formálta földből és agyagból őseinket, akikbe Pallasz Athéné, a bölcsesség istennője lehelt lelket és értelmet

készítettek négy férfit és négy aszszonyt, akik a maják ősei lettek. A legérdekesebb talán az észak-afrikai dogon népcsoport teremtéstörténete, amely szerint kezdetben Amma égisten egy gömbbe zárva pihent a semmin, majd golyókká gyúrt egy maroknyi anyagot, és azokat az űrbe repítette. Ezekből keletkezett a spirális alakú Világmindenség: a csillagok, a Nap, a Hold és a Föld. A dogonok ősei pedig űrhajókon érkeztek a Földre egy távoli csillagról, a Szíriuszról.

A perzsa mítosz szerint a Föld teremtményei az évente meghaló és feltámadó Mithrász napisten által megölt bika magjából születtek (ókori dombormű) Alaszka indián őslakói, a haidák teremtésmondájában egy holló talált rá arra a kagylóra, amelyből az első emberpár megszületett (Bill Reid alkotása)

A dogon néphagyomány szerint őseik – amint azt barlangjaik őskori sziklarajzai is tanúsítják – űrhajókon érkeztek a Földre a Szíriusz csillagról

Pad alatt

Cimbi naplója

Egy ruha százat csinál

Szijasztok! Az bisztos hogy a december a legjob téli honap. Igaz hogy látástól mikulásig iskola van, és még tanulni is kell, de legaláb jön a Zangyalka, a télapo, a mikulás, a Hóember és ijenek. Na és persze a vakácijó is, amihez fokható nincs is. Az iniciálos tesztyeim nem letek túl jók, de szerencsére a jegyeken már javitotam. Apuci asztot monta, hogy nem baj, hogy a tesztjegyeim katonásak, vagyis egy-kettő, egy-kettő, a lényeg, hogy ami a zellenörzőbe kerül, azok jobbak legyenek. Hát azok jobbak is letek, igazi Hófehérkések. Egytől-hétig van minden. Na de a fontos ugyis a tudás, nem a jegyek, esztet már sokszor megtapasztaltam. Legutobb például osziórán. Kitalálták a mi sulinkban, hogy legyen egyenruha. A nagyokos oszi persze roszul olvasta nekünk s asztot monta, hogy holnapra legyen eggyen ruha. Kisorsoltuk hogy ki legyen ruhába, az felöltözöt, smi a többiek mind pizsomába mentünk. Fázni fásztunk, de legaláb most az eccer betartotuk a ziskola szabájzatát. A zoszinak az arcára fagyot a mosoj, amikor meglátot, de legaláb igy ő is vigyorgot egy kicsit. Met egyébként ojan komoly mind a vagbélgyuladás. Aszt hiszem, még nem irtam, hogy benevesztünk a legöszetartóbb osztáj címre. A zoszi összehivot egy szülőértekeszletet, ahol a szülők hajba kaptak, és még székeket is dobigáltak, hogy ki nevezze be a zosztájt, és ki legyen a kisérő. Másnap mi feltöröltük a vért a padlóról, ezel is összekovácsólottunk, majd csináltunk egy fénképet. Igaz közbe vagy 3 gép összetörött, met mindenki az övével akart késziteni. A zoszi is rajta volt sajnos. Ösze is tartotunk vagy 4 szamárfület a feje fölé. A végén egy jó nagy képet csináltunk, selkültük postán, de kiderült, hogy drotpostán kellet volna. Na sebaj, a lényeg, hogy egész nap öszetartotunk slett is eredménye, met egy óránk se volt. Én se hittem, hogy 30-can igy tudjuk nyomni az ajtót bentről. Aztán közösen ellógtunk az utolsó két oráról. Igaz, hogy vagy 20-an nem akartak, de az erősebek igen. Smi összetartotunk és kitartotunk a lógás melett. Rengeteg szavazatot is kapunk a neten, de még töb komentálást. Sokan asztot irták, hogy ha a legrondább oszi verseny lenne, mi nyernénk. Vagy a legtöb csúf leányka. Vagy a legtöb patanás egy osztájba. Vagy a legtöb büdös zokni. Vagy a legbüdöseb száju tanár. Vagy a legkövérebb padtársak. Vagy a legnagyobb fülü leánykák sa legfeketéb körmü fijúk. De sajnos, soha nem szerveznek ijen jopofa versenyeket. Pedig arra sokal töben beneveznének. Csak mindig a strébereknek kel verseny. Szépen fésűlt haj, vasalt egyenruha, levágot körmök, rendezet barna haj, szőke szem. Elegem is let a suliból. Várom a Zangyalkát, már énekelek is hozzá: megy-jön a Zangyal, shoz egy levelet pársorost, pár sorost... Éjjen a csengö, éjjen a hoszú szünet! Éjjen a hóban gazdag téli vakácijó!

Csillag István rajzai

Hegyen-völgyön kul-túra • Köllő Zsolt rovata

„Háromszék Szaharája”, a Rét yi Nyír

A címben szereplő megnevezést Orbán Balázs használta a Rétyi Nyírrel kapcsolatosan. Mielőtt elindulnánk, hogy felkeressük, szólok azonban, hogy a magas hegyet kedvelőknek nem ajánlom ezt a túrát. Nem másért, de sziklát, hegyet csak a távolban lehet látni. Ám annak, aki a természetben szeret sétálni, állatokat, növényeket figyelni, de nem „csípi” az emelkedőket, annak a Rétyi Nyír a legjobb hely, amelyet meglátogathat – bármelyik évszakban. Azzal együtt, hogy a nyílt részeken eléggé csípős, hideg szél szokott fújdogálni, és tavasszal a sok helyen vizes, nedves terület is kellemetlen lehet. Nézzük, hogyan juthatunk oda! Brassótól 35 kilométerre, Sepsiszentgyörgy és Kovászna között, Réty község

határában található a Rétyi Nyír. A jellegzetes terület kialakulásáért a Feketeügy nevű folyó a „felelős”. A híres zóna, sajnos, az elmúlt évtizedekben jelentős változásokat szenvedett, az őshonos tölgyfáknak csak alig néhány példánya található meg már, a névadó nyírfáknak egy nagyobb ligete látogatható (a kerítést, amely övezte, elhordták, eltüzelték, elkorhadt). Betelepítették a homok megkötése miatt az erdei fenyőt, az akácot, a kanadai nyárt, a terület egy részét mezőgazdasági tevékenység alá vonták, a turizmus, a motorozás tovább fokozza az érzékeny táj, növényzet átalakulását. A védelem alatt álló terület mintegy 15 négyzetkilométernyi, a Feketeügy bal partján található. A jellegzetes jégkorszaki maradványnövény-fajok közül, sajnos, mára néhány eltűnt vagy visszaszorult a talajvíz-szint süllyedése, az időszakos tavak számának csökkenése miatt. Néhány tóban fellelhető még a tündérrózsa, amelyet a helyiek kupánvirágként emlegetnek. A környékbeli városok piacait tavasszal elárasztó, védett kockás kotuliliom példányainak egy része valószínűleg innen származik. A Nyír állatvilága is nagyon változatos. Átvonulnak itt a vízimadarak – szárcsa, bíbic, vöcsök –, de megtalálható nagyon sok énekes- és ragadozómadár is. Legelésző őzeket is gyakran lehet látni. A kétéltűek közül itt él a zöldvarangy, a zöld levelibéka, a sárgahasú unka, a tavibéka, a kecskebéka, az ásóbéka, a tarajos gőte. Ugyanakkor megtalálható a mocsári béka is, amelynek koratavaszi, kék nászruhás hímjei különleges látványt nyújtanak. Elő hát a hátizsákot, a bakancsot, és irány a Rétyi Nyír!

Diáktér

Ruha teszi vagy nem az teszi? Ankét az egyenruha-kérdésről

Pontosabban mi is az a kérdés? Ja, igen: mit vegyek fel holnap? Mi a fészkest tudjak már megint magamra kapni? Diáklányok, hát nem így indul minden nap? Fiúk, ne kacarásszatok, tudom én, hogy azért ti sem indultok el akármiben otthonról, fontos ez nektek is, csak nem mondjátok ki, és nem rendeztek három felvonásos hisztéria-bemutatót. Szóval számít az, hogy milyen ruhát öltünk magunkra. S ez így is van rendjén. A jó közérzethez szükséges, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, a viseletünkben. Felöltözünk, tükörbe nézünk, és már mosolygunk is. Hát még ha mások is mosolyognak és dicsérnek! Jólesik,

na. Persze, ne értsetek félre, nem az öltözet az elsődleges, és nem kell túlzásba vinni a vele való bajlódást sem. De egyértelműen fontos pozíciót tölt be a mindenkori társadalmak életében. Mi történne akkor, ha a fenti (eget rengető) kérdés iskolaidőben többé nem tevődne fel? Konkrétan: mi lenne, ha kötelezővé tennék az egyenruha viselését? Az ország különböző városaiban élő gimnazistákat, nagyobb iskolásokat és egyetemistákat, szülőket, tanárokat, tanítókat faggattam az egyenruha viselésének előnyeiről és hátrányairól. Íme, néhány válasz:

Szeretnél egyenruhát? Miért / miért nem?

sokkal macerásabb lenne, mert mégis jobban kell majd vigyázni a tisztaságára. S én kedvetlenebbül is venném fel, tudva, hogy mindenki ugyanilyent fog viselni az iskolában, és napról-napra ugyanazt, egy idő után fölöttébb unalmassá válna. Mindig azt hajtogatják, hogy kell a változatosság, hát az egyenruhával nehezen lehetne változatosságot becsempészni egy hétköznapi iskolás életébe. Sokkal színesebb az iskola így, mindenki egyéniség. Persze, nem a külső alapján ítéljük meg az embert, mégis könnyebb jó első benyomást tenni, ha nem ugyanolyan a ruházatod, mint a többieknek. Ha egy kicsit színesebb egyenruhát terveznének, még ha nem is a legutolsó divat alapján készülne, akkor talán nem lenne olyan unalmas, de azt, hogy mindenkinek tetsszék, nehéz elérni. Mondjuk, nem kis pénzösszeget spórolnánk így meg, ha iskolaidőre nem kellene temérdek ruhát megvásárolni, hanem csak a feltétlenül szükségeseket. Az egyenruha mellett és ellen is szólnak érvek. Én úgy vagyok vele, hogy nem olyan rossz ötlet, de nem is támogatom. Kissé nehéz lenne megszoktatni a diákokkal a hirtelen változást. S finanszírozni is elég költséges. Úgyhogy egyelőre maradjon a régi rendszer, aztán majd meglátjuk. Nekünk, tanulóknak, sajnos, nincs sok beleszólásunk ebbe az egészbe, bár ez az egész felhajtás állítólag értünk történik. Veress Szilárd (Bukarest, 13): Az egyenruha nem lenne jó, mert a gyerekek nem tudnák kifejezni önmagukat az öltözetükkel. Egyébként is, ha mindenki egyformán öltözne, az unalmas és egyhangú lenne. Maga a ruha kényelmetlen is, és még focizni sem tudnánk, mert egyfolytában erre kellene figyelnünk, nehogy összekoszoljuk magunkat.

Székely Bernadett (Homoródszentpál, 11 éves): Azért nem akarok egyenruhát, mert nem szeretném, hogy egyformák legyünk. Mindenki legyen inkább egyedi. Nagy Csaba (Homoródszentpál, 12): Tetszene, mert régen is volt. Vass László (Homoródszentpál, 12): Azért szeretném, hogy legyen egyenruha, mert akkor nem csúfolkodnának egymással a diákok, és nem mocskolnánk össze a más ruháinkat. Gross András (Homoródszentpál, 11): Azért nem szeretném, mert nem akarok a lányokkal egyforma ruhába öltözni, és amikor hazamennénk, át kellene öltözni.

Szerinted miért lenne rossz/jó az egyenruha kötelező bevezetése? György Evelin (Sepsiszentgyörgy, 13): Szüleink is egyenruhában jártak iskolába, s ők is túlélték valahogy. Egyenruhával el lehetne azt is érni, hogy a ruházatot illetően mindenki egyenlő legyen, ebből a szempontból ne legyenek különbségek a gyermekek között, bár akkor nehezebb lenne kifejezni az ízlésünket, megtalálni a saját stílusunkat. Furcsa lenne úgy iskolába járni, hogy kisebb is, nagyobb is ugyanabba van öltözve. Ugyanakkor így egyből kitűnne, hogy azok a gyermekek, akik egyforma ruhát viselnek, egy közösséghez tartoznak. Viszont

Diáktér Forgács Péter (Margitta, 12): Jó lenne, mert látszana hogy egy iskolába járunk, és nem kellene azon gondolkodni, hogy mit vegyek fel. Szabó Anita (Temesvár, 14): Nekem személyesen az egyenruha viselése nem lenne túl jó, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Manapság az öltözködési stílusunk eléggé eltér ezektől a ruháktól, ezen kívül pedig télen nagyobb gondot okozna a szoknya hordása a lányoknak, a hideg miatt. Orosz Anett (Sepsiszentgyörgy, 13): Sokat hallottam szülőktől, más felnőttektől arról, hogy egyenruhát hordtak. Én mindig boldogan gondoltam el, hogy milyen jó, hogy mi már nem kell azt viseljük. Ha bevezetnék, hát nem lennék túl boldog. Szerintem nincs semmi értelme. Nekem nem tetszene. Mindig ugyanabban a ruhában lenni az iskolában, nem lenne jó. Szóval ha bevezetnék, akkor szerintem nem csak én nem örülnék. Remélem, nem kell majd egyenruhát hordani. Az már túlságosan is, olyan... túl szigorú; hogy még azt is meghatározzák, mit vegyünk fel?! Jakab Kincső (Margitta, 14): Szerintem az egyenruha bevezetése nem lenne olyan rossz dolog, ha meg lehetne szavazni, hogy a tanulók többsége milyen egyenruhát szeretne vagy egyáltalán szeretne-e egyenruhát. Szerintem, ha meg is szavazzák, akkor valamilyen könnyű, kényelmes ruha legyen. Ahogy én hallottam azonban, a többség nem akar egyenruhát. Cserei Réka (Kézdivásárhely, 13): Felnőttek/tanárok azt mondják, azért jó az egyenruha, mert összetartja a közösséget. Én úgy gondolom, egy közösséget nem ennek kellene összetartania, nem egy blúznak vagy jelképnek. Az, hogy minden iskolában bevezetnék az egyenruhát, elég érdekes képeket pörget le a szemem előtt. Minden gyerek az egyenruhájában ballagna hazafelé? Teljesen kiveszne a szín mindenkiből? Talán… Bár szerintem így is lennének lázadók, akik talán az iskolában hordanák, de ahogy kijönnének az iskolából, le is vetnék, és ez szerintem nem jó, hiszen csak jobban megutáltatná a gyerekekkel az iskolát. De ha valóban az a cél, hogy összetartsuk a közösséget, akkor miért nem közös programokat szerveznek? Nem azt mondom, hogy ne legyen semmi. Például lehetne egy kitűző vagy bármi kisebb, ámbár ahhoz eléggé feltűnő dolog, hogy tudjuk, egy helyhez tartozunk. Csóti Zselyke (Csíkszereda, 14): Szeretném, hogy legyen egyenruha, de olyan, amiben ki tud teljesülni a sa-

ját stílusunk. Akkor nem számítana, hogy ki hogy öltözik az iskolában, szinte mindenki egyforma lenne, de azért kicsit magunkból is tudnánk mutatni. Fórika Zalán (Kézdivásárhely, 14): A mi iskolánkban már évek óta kötelező, és a bevezetése szerintem nem is volt annyira rossz dolog. Ha minden iskolában kötelezővé tennék, talán tudatosodna a gyerekekben, hogy a szabályzatot tényleg be kell tartani, vagyis komolyabban vennék a viselését, a tanárok nem kellene minden óra elején megkérjék a diákot, hogy vegye fel az egyenruhát, mert ha nem, igazolatlan hiányzást kap. Leggyakoribb eset, amiért a tanulók nem veszik fel az egyenruhát, az, hogy szerintük így túlságosan beleépülnek a környezetbe, és elzártnak érzik magukat. Nagyon jó ajánlat lenne az iskola felől, hogyha indítanának egy pályázatot, amelyben új egyenruhadesign-ot választanának, hogy színesebbé, változatosabbá tegyük. Így talán a diákok nagyobb előszeretettel viselnék. Érdekes lenne, ha esetleg más formában is hordható lehetne az egyenruhánk, például mellény, ing, pulóver és kabát formájában. Szerintem így sokkal elfogadhatóbb volna az iskolai egyenruha használatára vonatkozó szabály. Kali Ágnes (Sepsiszentgyörgy, 15): Én úgy rettegek ezektől a beskatulyázásoktól. Mindig eszembe jut a Pink Floyd We Don’t Need No Education című videóklipje. Úgy érzem, mintha ilyen szalagra legyártott DIÁKOK lennénk, akik ugyanazt, ugyanúgy képviselik. Az egyenruha egy felszínes álca, s igen káros az olyan fiataloknak, akik máshogyan is alig tudnak kibontakozni. Geréd Bíborka (Csíkszereda, 15): Véleményem szerint az iskolai egyenruha bevezetésének is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Előnynek számít például, hogy egyforma ruhába öltözve a tanulók között megszűnnének a külsőségekkel vagy anyagiakkal kapcsolatos előítéletek. Én mégsem szeretnék egyenruhát: az uniformisba bújtatott diákok különböző személyiségek, más-más nézetekkel, és ezzel kéz a kézben jár, hogy másmás stílussal. Még ha nem is ez a legmeghatározóbb, a külső igenis fontos szerepet játszik mindenki életében, és az egyenruha bevezetésével ez a tarka-barka, színes társaság teljesen összeolvadna. Mintha a kirakós minden darabja csakis ugyanolyan színű lehetne. Szatmári Blanka (Marosvásárhely, 14): Szerintem fölösleges. Miért ne járhatnék a saját ruháimban? Az egyenruha mindenkit egyformává tesz, akkor hol marad az egyéni stílus (gondolok itt a külső megjelenésre)? Igaz, egy rendszert vezetne be, megszűnne a „nekem mim van, neked mid van”-féle rivalizálás (ahol van ilyen), de ha engem kérdeznének, én nem egyeznék bele.

Diáktér

Szülőként hogyan vélekedik az egyenruháról, milyen pozitívumokat és negatívumokat lát benne? Gábor Judit (Kézdivásárhely, szülő): Országszinten egységes egyenruha? Lehet, hogy jó lenne. Nekem volt. Szerettem is, meg nem is. Gondot okozott, hogy hétvégén mindig gondoskodni kellett a mosásáról, hogy a következő hétre tiszta legyen. Ezzel ma is így lennék. Külön kiadás a család számára az egyenruha beszerzése, és gond a hétvégi tisztítás, vagyis az, hogy mindig muszáj, nem maradhat későbbre. Hogy miért lenne jó? Az egyenruhával el lehetne kerülni az iskolai „divatbemutatókat”, a lányok nem öltözködnének kihívóan vagy ízléstelenül. Az egyenruhába bújtatott tanulók látványa a szemnek kellemesebb lenne, a léleknek megnyugtatóbb. Talán. De ebben nem vagyok biztos… Fórika Balázs (Kézdivásárhely, szülő): Rossz, mert az önkifejezését kereső diáknak határt szab az egyenruha... a „cuccosabb” fiatalok nem tudnak igazán kibontakozni, és nem tudják felvonultatni arzenáljukat. Ezenkívül, ha netán a divatszakmában érdekelt (esetleg tájékozott, sőt, valamelyest képzett is!) egyik-másik fiatal, egy sikeres „bemutatkozás” által nem csak erényeit tudná meg-

csillogtatni, hanem jótékonyan befolyásolhatná társai ízlésvilágát is. Jó, mert így elsimíthatók a társadalmi egyenlőtlenségek és az anyagi lemaradás, a – legtöbbször a szülőknek felróható – ízlésficam, a generációs különbségek és az ezeken alapuló (és körömszakadtáig erőltetett) felfogásbeli sokszínűség is „fájdalommentesen” korrigálható. Ezenkívül az együvé (vagy egyáltalán valahová...!) tartozást is megtestesíti/erősíti az egyenruha, amely nem minden esetben jelent észak-koreai „kényszerzubbonyt”...

Tanárként támogatná az egyenruha bevezetését? Forrai Tibor (matematika-fizika szakos tanár, Homoródszentpál): Ha volna egyenruha, nem lennének divatbemutatók, kímélné mindenki a többi ruháját, a gyerekek egy kollekcióból választhatnának az iskola, falu jellegzetességeinek megfelelően, sokkal jobban néznének ki. Egy közösségformáló kapocs lehetne! Nagy-Babos Tamás (magyartanár, Kézdivásárhely): Az országszinten egyforma egyenruha bevezetését én nem támogatnám. Azzal egyetértek, hogy minden iskolának legyen valamiféle megkülönböztető jele, ami lehet kitűző vagy egyenruha. A mi iskolánkban viselt blúz számomra nem egyenruha, nekem az egy „Nagy Mózesblúz”, összekötő kapocs, szimbólum.

Miért döntött az egyenruha bevezetése mellett, illetve hogyan vélekedik annak országos szintű bevezetéséről? Mántó Emese (Kézdivásárhely, tanítónő): Én nem most döntöttem, mert tán már hét éve, hogy az egyenruhát kérem, szülőkkel egyeztük meg, és elsősorban a különbségek áthidalása miatt. Tehát én úgy gondolom, hogy a közösségformálásban segítségemre van az egyenruhaviselet. Itt beszélek általában a szociális különbségekről, tehát a gyereket nem csak tanítjuk, hanem neveljük az iskolában, és ez a nevelés kiterjed arra is, hogy a hátrányban levő gyerekeket is

Csillag István rajzai

Miklós Áron (Kézdivásárhely, 16): Szerintem általánosan véve az egyenruha egy jó dolog, rendet teremt és fegyelmet. Azonban a mi országunkban és ebben a jelenlegi helyzetben nem beszélhetünk általánosságokról. Jelenleg a szülők nagy többsége nem tudná megengedni magának egy jó minőségű, szép egyenruha megvásárlását, ha meg nem jó a minősége, akkor minek is? Kocsis István (Sepsiszentgyörgy, 18): Én szívesen tennék kísérletet az egyenruha viselésére, mint diák, mert ezáltal is érezném az egy helyre tartozást, azt, hogy közösen vagyunk ugyanott és vélhetően ugyanazért. Főként ezért és emellett, kíváncsi vagyok, hogy miként hatna ez a diákok közérzetére, mert lehet, hogy pozitívan befolyásolná. Már nem lenne téma a ruházat, a ruháztatás nem lenne akkora teher a szülőknek, egyenruhára ideális esetben csak egyszer kell kiadni pénzt. Másrészt a rendre is taníthatna azáltal, hogy arra a ruhára vigyáznunk kellene. Amennyiben ízléses, közös megegyezés alapján születik meg az egyenruha, még a suli hangulatát is feldobhatja. Én nem bánnám, ha legalább egy kis időre bevezetnék, és ha nem jön be, akkor lehet változtatni.

Diáktér fel kell pártolni. Számomra ők is gyerekek, egyforma gyerekek, és ez segítségemre volt, hogy az egyenruhát viselhették. A gyerek figyelmét elvonja az, hogy milyen ruhába öltözik épp a társa, és ő nem tud. És ez nehézséget okoz a szülőnek is, otthon. Nem szívesen viselik, ez biztos, be kell vallanom. De visszagondolok diákkoromra, mikor én sem viseltem mindig szívesen, de jó volt. Így utólag is visszaemlékszem, hogy milyen jó volt nekünk, hogy nem kellett azon gondolkodni, hogy most melyik divatlapból öltözzek, ha éppenséggel nem tudok öltözni, akkor meg kiközösítenek az osztályból, tehát ez így sokkal jobb. Hát jó. Végül is nem szabad az egyenruha viselését összekötni semmilyen politikai rendszerrel, mert nálunknál demokratikusabb országokban egy magára valamit adó intézmény, tanintézmény kötelezi az egyenruhát. Itt az a baj, hogy felkészületlenül zúdult a nyakunkba a demokrácia, és nagyon sokan nem tudtunk mit kezdeni vele, a túlzott szabadságot rosszul értelmeztük. Az egyenruha egyáltalán nem a kommunista rezsim jelképe. Az egy közösséghez való tartozás jó dolog. Bejan András (igazgató, Nagy Mózes Elméleti Líceum, Kézdivásárhely): Amikor itt az egyenruhát bevezették, még nem voltam igazgató. Körülbelül tíz éve a tanügyben minden iskola számára kötelezővé tették a megkülönböztető jel bevezetését, ami lehet akár kitűző vagy egyenruha. Így az iskolában egy szülőbizottsági gyűlés keretén belül a szülők az egyenruha viselésére voksoltak, mint a Nagy Mózes Elméleti Líceum megkülönböztetőjére. A következő lépés egy felmérés elkészítése volt a diákok körében a témával kapcsolatosan, majd a diákok szavazhatták meg a különféle modellek közül, hogy milyen fajta egyenruhát szeretnének hordani. Ekkor döntöttek a farmer és a sötét- vagy világoskék, címerrel ellátott póló mellett. Azzal, hogy esetleg országos szinten is kötelezővé tennék az egyenruhát, egyetértek, azonban hagyják meg az iskolák autonómiáját. Tehát minden is-

kola maga választhassa ki azt az öltözetet, amit egyenruhának nevez ki, így kiemelve az együvétartozást.

Amint látható, a vélemények sokban különböznek és nagyon megosztottak. Van mindenféle, a hidegtől a melegig. Adott ponton azonosak, és sok mindenben egyetértenek... Azt hiszem, ki lehet jelenteni, minden megkérdezett személynek igaza volt, kinek kisebb, kinek nagyobb részben. Mindenki talált valami apróságot, vagy éppen egy nagy összefüggést, amire érdemes odafigyelni, és amit meg kell fontolni, mielőtt pikk-pakk, egy ilyen döntést meghoznak a tanügyben. A meghatározó az anyagi helyzet, az egyenruha ára és minő-

sége, valamint a társadalmunk mentalitása, amelyről akár egész tanulmányt és okfejtést meg mindenféle tudományos felmérést készíthetnénk, talán még így sem jutnánk egyelőre mindenki számára előnyös és elfogadható megoldásra. Szóval: ruha teszi vagy nem az teszi az embert? Az egyenruha, szerintem, általánosságban véve hasznos és szép dolog, de ha figyelembe vesszük a körülményeket és a környezetet, amelyben használatos lenne, már rögtön nem lehet igen/ nem válasszal eldönteni az ügyet. (Ugron Nóri)

Szerinted ajánlatos lenne a jelen helyzetben kötelezővé tenni az egyenruhát az iskolákban? Cserei Zoltán (egyetemista Budapesten): Az egyenruhának közösségformáló ereje tud lenni, büszkébbé, fegyelmezettebbé teheti viselőjét – feltéve, ha a szóban forgó ruhanemű nem valami ócska pamutcafat... Ha ing és nyakkendő, hát támogatom! Kis Botond Imre (egyetemista Bukarestben): A véleményemet sok tényező befolyásolja. Egy ilyen kérdés szerintem attól függ, hogy az egyenruhák az iskola költségét vagy a szülők zsebét terhelik, illetve, hogy milyen minőségű egyenruhák lennének. Senkinek nincs kedve egy teljesen műszálas ruhában izzadni. Egy másik gond, hogy egy egyenruha nem elég, még akkor se, ha minden hétvégén kimosódik. Gondoljunk csak az elemi osztályokra, a gyerekek mindennap összekenik a ruhájukat. Ilyen módon vagy egy tucat egyenruha minden gyereknek, vagy szakadt, sáros diákokat látnánk az iskolákban. Mindezen negatív tényezők ellenére az egyenruha megoldaná a márkahajhászat kérdését az iskolán belül, tehát jó oldala is van az egyenruhának. Mérlegelve a válaszom: nem.

yeteket n é m e l é eg ti is v iseléséről! m k o t á j Ír ruha v et a n e y g e k az leveleite il.com k u j r á V l@gma i a m a r cimbo címen. l i a m e

FaRkas Wellmann EndRe rovata

• Laterna magica

Kedves Cimboráim!

Kedves Farkas Wellmann Endre! A Cimbora lap legfrissebb olvasóinak nevében írok, néhány ötödikes tanuló nevében. A Váradi József Általános Iskola magyar–német szakos tanára vagyok, és amikor megemlítettem az V. B és C osztályosoknak, hogy a Laterna magica rovatában megjelenhetnek műveik, örömmel láttak munkához, és nekem adták át egy csokorékba gyűjtve. Vidám hangvételűtől kezdve borongós őszi tájleírásig minden van köztük. Kíváncsian várjuk, hogy valamelyik alkotást viszontlátjuk-e a lap hasábjain. Baráti üdvözlettel: Jakab Imola Ui. További jó munkát és hasonlóan színvonalas lapot kívánok az egész szerkesztőségnek!

Botos Nikolett

Ködös idő

Fúj a szél, esik az eső, Mostanában borongós az idő. Szürke, ködös ég alatt, Bánatos szamár halad.

Csillag István rajza

Szerencsére sok minden történt az utóbbi hónapban – no nem épp annyi ugyan, mint amennyi történhetett volna, de érkezett néhány írás a pályázati felhívásunkra, illetve egy levél Sepsiszentgyörgyről:

SzakáCs NoRbeRt–Zsolt

Szomorú vers Borongós az idő, Szomorú az eső, Lebeg a szél néha, Ködös az ég néha, Bánatos a szürke szamár, Nincs jó kedve soha már.

Szabó ÁRon

A szürke szamár Szomorú, szürke szamár húzza a szekeret, mondja: „Szél engem tol hátra, eső csak engem vereget.”

Erdő szélén köd lebeg, Nézd, csak nézd a szürke eget! Ködös az ég, bánatos a határ, Száraz kórót legel a szamár.

BaRtHa GÜlCin–DoRottya

Bánatos a szamár, ködös az ég, egy szürke szamárnak ez itt a vég.

Volt egyszer egy szürke nyúl, aki mindig vacogott. Hideg volt és mormogott, hogy ő mindig vacog ott.

Nagy, szürke ködben a szürke szamár fél... Szerinte most a túlélés a legnagyobb cél.

Fújt a szél, eső esett, Szegény nyuszi didergett. Álmában azt gondolta, hogy meleg van és két óra.

Úgy érezte a szamár, hogy az út lebegett, csodálkozik, de nagyon, s otthon felébredett.

N(y)uszi-muszi

FaRkas Wellmann EndRe rovata

• Laterna magica

Salamon CsongoR

Biszak Hanna

Őszi vers

Sóhajtásom

Szél fúj nagyon hidegen szőlőt szed egy idegen... Ökörnyál kering az égen, barna kutya ugat félénken borús az idő délben.

Szélnek lenni volna jó, Gyengéd lágy szélnek. Fákat rázogatni, Leveleket szállítani. Álomnak lenni volna jó, Szép, pihentető és kápráztató Gyengéd, lágy vízió, Kicsi ágyakba bemászó.

Gál Roland

Az ősz

Tiszta vízben, halvány napsütésben kissé hűvös szél fújdogál. Már csak a mezőn egy szamár kiabál: „Vajon még hazajön a nyár?”

Pataknak lenni volna jó, Csobogó forrásnak... Nyuszinak, szavasnak Friss vizet adó.

Mostanában az eső is sokat esik, reggelenként ködös ég sűrűsödik. A fák is hadakoznak, hisz nincs nékik fakorona, a fenyők nyugodtak, nem fenik tüskéjüket másokra.

Botos Nikolett

Góliát

Góliát, az óriás, mendegélt az úton, meglátott egy hernyócskát, sikított egy nagyot.

Az állatok is elvonulnak szürke felhők bevonulnak. Sok emberi bánat lebeg, hisz már nincs fényes napmeleg.

Kacagtak a gyerekek, milyen buta ez a nagy, azt hiszi, hogy merész gyerek pedig csak egy kis nyuszi.

Este pedig, amikor hallom a tábortűz pattogását, nem érzem az idő sebes múlását. Ilyenkor hallgatom a tücskök bús hangját, s csodálom a borongós ősz látványát.

Megharagudt Góliát, s fújtatott egy nagyot, berontott a gyereksorba s mindenkit összerugódott.

Salamon CsongoR

Ősszel

Ősszel szomorú a hangulat, Hideg csípi az orrunkat. Az állatok is bánatosak Nem találnak élelmet maguknak.

Csillag István rajza

Borongós szeles az idő, De a házban meleg a levegő. Mint a szürke szamár a ködben, Eltévedsz a kinti sötétben. Ha nem esik az eső S az égen nincs sok felhő, Az emberek dolgoznak, Hogy az asztalra temést rakhassanak.

Szócsavargó

KIS JÁTÉKKALAUZ Szavak rácsok között

r p t h a b o e i

o ö r a d a n r f

p v a r a r t á d

l m f c k t a f a

h i i i a o cs g h

Megfejtés: honvéd, vitéz, darabont, harcfi, baka, hadfi, csatár

A feladat: megkeresni a katona szó hét rokon értelműjét, úgy, hogy csak vízszintes meg függőleges irányban lehet összeolvasni a betűket (minden betűt csak egyszer!)

o n v f t r b h e

sz f é b o a v t r

á ü d a n b i t s

r b a k a t v é z

z ű u h a ü ő o l

ó v j í d z f z k

r t g f f é g l d

NYELVHELYESSÉG ÉS JÁTÉK „Meddig fut a nyúl az erdőben?” – „Meddig fut a nyúl az erdőbe?” Az előbbi találós kérdések segítségével, remélem, eredményesebben szólhatok egy, tájszólásaink jelentős részében meglévő, ott helyénvaló, nem hibáztatható, viszont irodalmi nyelvünkben már a pontosabb, szabatosabb fogalmazás érdekében is helytelennek, kerülendőnek tartott nyelvhasználati jelenségről. A -ba, -be és -ban, -ben toldalékok önkényes használatáról, a rövidebb -ba, -be alakoknak a -ban, -ben helyetti gyakori előfordulásáról. A szabály, amelynek alkalmazása, logikája egyszerű, a következő: a hol kérdésre -ban,-ben ragos szóval, a hová kérdésre -ba, -be toldalékossal felelünk. Mármint helyesen. Az említett találósokban népköltészetünk is kiáll emellett tréfásan, de egyértelműen. Tehát az erdőben addig fut a nyúl, amíg kiér belőle, de az erdőbe csak annak a közepéig, mert onnan már nem be-, hanem kifelé fut. Azért vannak kivételek is a szabály alól, a nyelvjárásiakon kívül is. Az a szó, hogy hiábavaló (eredet és jelentés szerint egyaránt) -ban raggal volna helyesebb, mégis eb-

ben a rövidebb alakban él, és nem kifogásolható. Népdalokban, költőknél, íróknál is gyakori, hogy -ban, -ben helyett -ba, -be áll a szövegben. Régebbi versek esetében sokszor hiányjel mutatja a szóvégi n elhagyását. Idézem a Nyelvművelő kézikönyvet: „... a bizalmas köznyelvi beszédben ma sem tekinthetjük merőben hibásnak, ha a -ban, -ben végső n-je nem hallatszik tisztán.” Bízzunk abban (és nem abba!), hogy a -ban, -ben és a -ba, -be használatának helyzete nem súlyosbodik sem a sajtóban, rádióban, tévében, sem mindennapjainkban. Talán potomság ez a -ban, -ben, -ba, -be ügy, mint sok más – de van abban valami, hogy sok kicsi sokra megy! Zsigmond Győző

Csillag István rajzai

Erdőbe vagy erdőben?

Keresztrejtvény •

FoRRai TiboR

CIMBI KÉPTÁRA

Az ember teremtése a képzőművészetben

Id. Lucas Cranach: Ádám és Éva az Édenkertben, 1530

Id. Lucas Cranach, a 16. századi késő reneszánsz egyik legnevesebb német festője egyetlen festményen ábrázolta az ember teremtésének valamennyi bibliai mozzanatát. A kép előtérében éppen elhangzik az isteni tilalom: teremtményei nem ehetnek a jó és a rossz tudása, valamint az élet fájának gyümölcséből. A háttérben

– jobbról balra, a bibliai kronológiától eltérően – Ádám teremtése, a bűnbeesés, Éva teremtése, a meztelenség felismerése utáni elrejtőzés és a Paradicsomból való kiűzetés pillanatai láthatók. Kónya Éva

Á ldott t y n o s c á ka r

… és fe hé r, ha va s va ká ci ó t!

w w w . c i m b o r aa .. nn ee tt mbor