2010. december XX. évfolyam 2. szám
Kedves O l v a s ó!
A
z év végéhez közeledve ideje mérleget vonnunk ez évi tevékenységünkről, elért sikereinkről és nehézségeinkről. Ehhez elsőként hadd idézzem meg az idei tábor záró-tábortüzének pillanatait, amikor egy élményekben gazdag hét után mindannyian összegyűltünk, hogy együtt énekeljük el az ilyenkor elmaradhatatlan dalokat. A tűz körül ülve nagy öröm volt látni, hogy idén is számos gyermek csatlakozott csapatunkhoz és rajtuk
keresztül családtagjaik is részesévé válhattak a tábori élményeknek. Ezen az estén mintegy 40 fiatal és 20 szülő szemében tükröződött a tábortűz fénye. A ragyogó tekinteteket látván egyértelművé vált számomra, hogy egy nagyszerű tábort tudhatunk magunk mögött, mely életre szóló élményekkel gazdagította a kiscserkészeket. Talán nem is kellene ettől többet mondanom az elmúlt év eredményeiről… Nem hagyhatjuk azonban említés nélkül az év egyéb eseményit sem. Tavasszal vendégül láthattuk Czene Attila olimpiai bajnokot, akinek sportsikerekről tartott élménybeszámolója, a szabadidő hasznos el-
Látogatás a reptéren
töltéséről szóló gondolatai sok fiatal érdeklődését felkeltette. Attila példamutatása nagy hatással volt a jelenlévő lányokra és fiúkra, s nagy szerepe volt abban, hogy szép számban csatlakoztak csapatunkhoz. Idén felkerestük a Ferihegyi Repülőteret és a felnőttek számára is emlékezetes parlamenti kulisszajáráson vettünk részt. Számos kirándulást szerveztünk és képviseltük csapatunkat szinte valamennyi rákosligeti rendezvényen. Folytatás a 2. oldalon »
Tábori csapatkép
Czene Attila levele a rákosligeti cserkészeknek
2
010 tavaszán nyílt napot tartott a cserkészcsapat. Az eseményt Czene Attila olimpiai bajnok is megtisztelte jelenlétével. Az eseményről szóló beszámoló és Czene Attila csapatunknak küldött levele lapunk 2. oldalán olvasható.
2
Kedves Olvasó! Folytatás az 1. oldalról »
A cserkészotthon ügyét illetően is tanúi lehettünk kedvező változásoknak. Rózsahegyi Péter önkormányzati képviselőnk és barátunk hathatós támogatásának eredményeként írásban is megerősítést nyert a kerület részéről, hogy a cserkészotthon jelenlegi helyén maradhat. Riz Levente polgármester úr levelében a következőket írja: „…a 264. sz. Hunyadi János Cserkészcsapat csapatotthona – a csapat képviselőinek javaslatát szem előtt tartva – a korábbi helyén, a Gózon Gyula Kamaraszínház parkolójában marad.” Külön öröm, hogy idén új segítőkkel és támogatókkal is gyarapodtunk. Szabó Károlyné Anna és Pesthy Sándor nyári szabadságukból egy hetet áldoztak arra, hogy a táborlakók élelmezéséről gondoskodjanak, valamint egyre több fiatal és szülő segít rendezvényeink előkészítésében és sikeres lebonyolításában. Nagylelkű támogatóinknak hála, csapatunkat a gazdasági válság is elkerülte. Az év során számos adományt kaptunk, sőt támogatóink
összefogásának eredményként több mint négyszázezer forint gyűlt össze a személyi jövedelemadó 1%ából. Köszönet ezért mindannyiuknak! A 2010-es esztendő valóságos csodát is tartogatott számunkra. Szeptemberben ugyanis megkerült 1924-ben felszentelt csapatzászlónk, melyet az 1956-os forradalom leverését követően ismét elrejtettek és hosszú évtizedeken át elveszettnek hittünk. A következő hónapokban az elmúlt időszak sikereiből erőt merítve számos feladatot is el kell végeznünk. Véglegesen és jogi garanciákkal is megerősítve rendeznünk kell a csapatotthon körüli földterület használatának kérdését, hogy ezt követően elvégezhessük az épület elodázhatatlanná vált gépészeti felújítását. Folytatnunk kell vezetőink képzését és újabb fiatalokat kell toboroznunk, hogy erősíteni tudjuk a csapatvezetést. Meg g yőz ő dé se m , hogy együtt ezen céljainkat is meg tudjuk valósítani! Ezen gondolatokkal ajánlom figyelmükbe csapatújságunk idei második számát. Tompa Gábor
Czene At tila olimpiai bajnok látogatása a rákosligeti cserkészeknél
A
tavasz első igazán kellemes napján, március 20-án nyílt napot tartottunk. Az egész napos program során igyekeztünk megidézni a cserkésztábor hangulatát és betekintést engedni a csapat életébe. A nap folyamán felkeresett bennünket Czene Attila olimpiai bajnok úszó, akivel felidézhettük az 1996-os atlantai olimpia magyar sikereit és Attila 200 méter vegyes úszásban szerzett olimpiai aranyérmének történetét. Ezt követően egy kötetlen beszélgetés keretében további érdekességeket tudtunk meg Czene Attiláról, aki azt is elárulta, hogy szurko-
lóként a pekingi olimpián is részt vett. Czene Attila sportsikerekről és a kitartó munka eredményeiről tartott élménybeszámolója, valamint a szabadidő hasznos eltöltéséről szóló gondolatai minden résztvevő érdeklődését
felkeltette és követendő példát állított elénk. Külön öröm számunkra, hogy Czene Attila is szép emlékeket őriz a látogatásról. A cserkészeknek küldött kedves üzenetét az alábbiak szerint adjuk közre.
2010. december
3
A csapa t z ás z ló csodála t os megker ülése A csapatzászló átadásakor, Rákosligeten a cserkészotthonnál, 2010. szeptember 25-én elhangzott beszéd szerkesztett változata
E
gészen rendkívüli dolog történt néhány nappal ezelőtt a 264. számú Rákosligeti Hunyadi János Cserkészcsapattal. Azt is mondhatnánk, hogy
Tökéletesen ép hímzés a megkerült csapatzászlón
csoda. A csapat eredeti, 1923-as, igen hányatott sorsú, s mára már elporladtnak hitt „csapatzászlója” megkerült. A több helyen sérült, kicsit elszíneződött és meg-
gyengült selyem alapon a hímzések eredeti szépségükben tündökölnek, s a bíborszín megannyi ragyogó fényével és a pasztellek szelíd árnyalataival hirdetik, hogy
Rákosligeten 1923-ban megalakult a 264. sz. Hunyadi János Cserkészcsapat. Megsárgult dokumentumok és emlékek mind abba az irányba mutatnak, hogy a most megkerült zászló a csapat eredeti, első „díszzászlaja”. Kalandos története nem csak a csapat történetével rokon, de – talán nem is olyan nagy túlzással azt is mondhatjuk - rajta keresztül az egész korszakkal, az elmúlt közel 90 év történelmével szembesülünk. Ezért megérdemli, hogy történetének elemeit feltárjuk, mégpedig a helytörténész gondosságával „Ismerd meg csapatunk múltját és tanuld
meg belőle a jót!” – e szavakkal szólította meg a csapat tagjait egykoron egy ifjú ligeti cserkészvezető. Ezekkel a szavakkal adom most én is közre a csapatzászló történetének néhány eseményét és dokumentumát.
Mikor készült el a csapatzászló és mikor szentelték?
A
csapatzászló kalandos története, s így annak kutatása nem választható el a csapat történetétől. A „Mikor?” vizsgálatánál tehát együtt kell kezelnünk a két kérdést: Mikori a zászló és mikor alakult a csapat?
» Pista bá’ könyve: „Rákosliget története” (KÖZDOK, 1997)
Részlet a Cserkészfiú 4-5.(?) számából (1924)
4 »
Részlet a Ligeti Cserkész első számából (1947)
Úgy tartjuk, hogy csapatunk 1923-ban alakult, és igazolásának időpontja április 9. A csapatzászló elkészültét és szentelését pedig a hagyomány 1924-re, vagy esetleg 1923-ra teszi. A p u k ö n y v e: „Rákosliget története” a 33. oldalon hozza a helyi cserkészcsapat korabeli lapja, a „Cserkészfiú” „79.” oldalának másolatát: „Hivatalos-rész. 1/ A Magyar Cserkészszövetség Országos Intézőbizottsága f. év április hó 9-én tartott ülésén csapatunkat 264. szám alatt igazolta. A címe tehát: „264. sz. Rákosliget Községi Hunyadi János Cserkészcsapat”… 4/ Csapatunk díszzászlóját június hó 8-án vasárnap ünnepélyes keretek között felszenteljük.” Az újságoldal tetejére (láthatóan később, valószínűleg az 1990-es években) apu filctollal ráírta: „1923.-24”. A Cserkészfiú 4-5. számában a 76. oldalon következőket olvashatjuk: „ZÁSZLÓ SZENTELÉS
Csapatunk a társadalom megértő szeretete folytán abban a szerencsés helyzetben van, hogy ünnepi díszzászlóját jún. hó 15-én felszentelheti. E napon valóságos cserkészmegszállás alatt lesz Rákosliget, mert több csapat jelenléte van biztosítva. Hogy milyen meglepetésekkel fogunk szolgálni az egyelőre titok, de oly változatos és élvezetes lesz, hogy még a legkényesebbek is megelégedve fognak – este - … résztvenni a polgári körben tartandó estélyünkön.” Majd ugyanebben a számban egy másik írás is ugyanerről az eseményről szól: „Hölg y b i z o t t s ág u n k ülésén óriási orkán dühöngött. A vihar előidézője azon elnöki kijelentés volt, hogy a zászlószentelési ünnepélyünket követő táncestélyen a középiskolai tanulók nem vehetnek részt, a közelgő vizsgákra való tekintettel. Aki vállalkozik a kedélyeket lecsillapítani, illő jutalomban részesül.” (Cserkészfiú 4-5. szám, 68. oldal)
Azt tehát tudjuk pontosan, hogy a csapat hivatalos igazolása (lajtsromba vétele) 264es számon április 9-én történt. Az is nyilvánvaló, hogy a díszzászlót közadakozásból, ugyanabban az évben vásárolták és szentelték. A zászló felszentelésének időpontja június 8. vagy 15. lehetett.
De melyik esztendőben?
A
cserkészot thon idén(!) tavaszi nagytakarítása és rendbetétele során számtalan emléktárggyal szem-
A zászlóra adományozók névsora a Cserkészfiú 4-5. számából (1924)
besültünk. Ráakadtam egy különleges anyagú, megsárgult kis papírlapra, amelyben a két oldalt – hibásan – ellentétesen gépelték. Az egyik felén elmosódott betűkkel az alábbi szöveg található: „Mesél a múlt.. Csapatunk 1923. augusztus 15.-én tíz fiúval alakult meg. Kádár Gyula alapító parancsnok buzgó munkával
képezte ki a vezetőket. Rákosliget lakossága elismeréssel nézte a csapat munkáját. Amikor már jobban kialakult az őrsi élet bemutatkozó ünnepélyt rendeztek 1923. november 3.(?)án, amely úgy erkölcsi, mint anyagi téren szép eredménnyel zárult. A bevételből felszerelést és próbákhoz szükséges könyveket vásárolt a csapat. Ettől kezdve
Díszmenet a csapatzászlóval (~1947)
2010. december
5
A
csapat újságából azt is megtudhatjuk, hogy a csapatzászlót a rákosligetiek közadakozásából vásárolták. Az 1924 tavaszán megjelenő Cserkészfiú egész oldalon közli a legnagyobb adományozók nevét: „Hálás köszönettel vettük zászlónkra adományozott összegeket és alább nyugtázzuk: Ötvenezer koronát adományoztak Maderspach Ferenc, Perényi Rudolfné, Rédey Imre, Záborszky G. urak.”
A csapatzászlóval az iskola előtt (~1946)
vezet a csapat hivatalos hiteles leltárt is. De lassan beköszöntött a hideg és beszorultak az otthonba. Eleinte a Községháza egyik kis osztályába, később Paulinyi Gábor akkori igazgató engedelmével az elemi iskola egyik osztályában tartották az összejöveteleiket. A csapat újoncai november 25.-én a Polgári Körben ünnepélyes keretek között fogadalmat tettek. /Első fogadalomtétel./ A decemberi toborzásnál szép számú jelentkező akadt és így friss erővel indultak a második esztendőnek. Ismerd meg csapatunk múltját és tanuld meg belőle a jót! I. László” De ki lehet ez az I. László és mikor íródtak ezek a sorok? A hátoldalán I. Matyi jegyzi a sorokat… Ebből arra gondoltam, talán Il�lyés László (Lala) és Illyés Matyi (Sándor) a szerzők, s akkor ez az írás a háború (1945)
után, de a csapat 1948as megszüntetés előtt születhetett. A papír anyaga ismerős volt. Az emlék-anyagokat újra átvizsgálva a feltételezés bizonyossá vált: A mindössze 3 kis összetűzött lapból álló „Ligeti Cserkész – RLigeti264HJ.cs,cs, kézirata olvasoinkhoz” újság a címoldal tanúsága szerint Rákosligeten jelent meg 1947. november havában. Ebben megtaláljuk középső lapként ezeket a „fordított” oldalakat. Tehát az írás az 1947-ben újraindított csapatújság első számából való, s szerzője minden valószínűség szerint valóban Illyés László (Lala) őrsvezető. A fentiek alapján bizonyosan állíthatjuk, hogy 1923. augusztus 15-én alakult a cserkészcsapat, és következő évben, 1924. április 9-én igazolták hivatalosan a szövetségben. Az adatokból azt is megállapíthatjuk, hogy
szintén 1924-ben volt a zászlószentelés, és azt követően, nyáron az első táborozásra is sor került Balatonaligán, Kádár Gyula vezetésével.
Hogyan tett szert a csapat egy ilyen szép zászlóra?
Az adományozók között természetesen szinte valamennyi „őshonos” ligeti polgár megtalálhatja „jószívűen adakozó” fölmenőinek nevét. Csak néhány ismertebb személy nevét hadd említsem, a teljesség igénye nélkül: Bleier (Bényi*) László (20000K)… Perényi Rudolf (10000K)…Kaltenecker (Kutas*)Artúr, ifj. Tarnay Béla, Illyés
Béla, Illyés Juliska, özv. Márk Lajosné, Cserey Gyula, Pánczél, Hegedűs (5000K). (Cserkészfiú 4-5. szám, 69. oldal)
A most előkerült zászló vajon azonos-e az eredeti csapatzászlóval?
A
csapat részletes könyvelése a második világháborúig megvan. Addig semmi nyoma annak, hogy új csapatzászlót vásároltak volna. S az is bizonyos, hogy a háború után újraéledő cserkészcsapat ugyanezt a zászlót használta 1948-ig, a cserkészet megszüntetéséig. Tehát az bizonyos, hogy az első, közel 25 esztendőben az eredeti csapatzászló alatt vonultak fel jeles ünnepeken Rákosliget főutcáján. 1948-ban a cserkészet megszüntetésekor eltűnt a zászló. Akkor senki nem tudta hová került. Csak később, az 1956-os forradalom alatt vált nyilvánvalóvá, hogy egy, a cserkészet-
» Csapatzászló átadása az otthon előtt (2010. szeptember 25.)
6 »
hez közel álló személy vitte el azért, hogy megőrizze, elrejtse. Édesapán mesélte, hogy 56 októberében a Hősök terei iskolában az ő vezetésével újra megalakult a cserkészcsapat. Közel 80 fiú jelentkezett. Apu minden nap bement a forradalom idején elrendelt tanítási szünet miatt „üres” iskola alagsori cserkészotthonába. S egy napon, rejtélyes módon, az iskola udvarán belül, az ajtóhoz közel a földön (rúd nélkül) ott találta a zászlót. De nem tudták meg, ki hozta vissza, mert az illető nem fedte fel magát. Később, amikor az oroszok bevonulását követően apu bement az iskolába, hogy a zászlókat elhozza, csak az őrsi zászlókat találta ott, a csapatzászlót már nem. Feltételezték, hogy ugyanaz a személy vihette el, aki korábban. Amikor 1989. tavaszán édesapám, az 1948-as és az 1956-os csapatvezető újraszervezte a cserkészcsapatot, ismét napirendre került a zászló ügye. A dolog úgy történt, hogy összejöttek a régi cserkészek, hogy támogassák a csapatot. Köztük volt Kovács Norbert is, aki nagyon magányosan élt a rákosligeti családi házukban. Egy alkalommal a református templomnál megvárta aput, és elmondta, hogy 1956-ban ő rejtette el a zászlót, hogy megóvja. Ahogyan 1948 és 1956 között is tette, mert 1948-ban is ő vitte el. Akkor egy fémtokba tette, és elásta a kertjükben az oldalkerítés mellett. De arra sajnos nem emlékezett, hogy 56 után hol, s hogyan rejtette el.
Apu elment az egyedül élő Norbihoz, és végig szurkálták a kertet a tok (doboz) után kutatva. A házban is keresték, de mindhiába. Csak az 1950-53-as ÁVH-s koholt per anyagának foszlódó lapjait találták meg, amelynek rá vonatkozó részét apu elhozta. 2007-ben, halála előtt egy évvel, apu ismét elment az akkor már nagyon beteg Norbihoz, mert úgy érezte, hogy meg kell annak a zászlónak lennie. Hazajöttét szorongva várta édesanyám, mert akkor már apu sem volt jól, s féltünk, hogy nagyon megviseli az esetleges kudarc. Amikor megjött, csak annyit mondott anyunak csendesen: „Magdi, a csapatzászló már nincs többé. Norbi azt mondta, úgy emlékszik, vagy a kertben ásta el egy tokban – s akkor azért nem találjuk, mert föld lett belőle, vagy a kéménybe rejtette - de akkor már régen hamuvá vált. Örülök, hogy jó kezekben volt a zászló, mert nem ellopták, hanem éppen ellenkezőleg, csak meg akarták óvni. Valószínűleg nincs már meg, de nem baj, mert nemsokára újra látni fogom.” Három év telt el. Kovács Norbi meghalt. A családi ház teljes átalakításra került. Az örököst megkeresték a csapatvezetés nevében, felhívva a figyelmét arra, hogy a sok lom között esetleg ott rejtőzhet a zászló. A házat időközben felújították, de a zászló nem került élő. Úgy hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, már
senki sem remélte, hogy a csapatzászló előkerül. Mindezek után persze felmerülhetett egyesekben a kétely, hogy talán azért nincs meg Norbiék házánál a zászló, mert mégsem ő őrizte.
Csodával határos módon megkerül a zászló
A
zután, amikor már nem vártuk, megtörtént a csoda. Pár hete, szeptember 18-én a Liget Napok egyik rendezvényén megjelent egy ligeti házaspár a Hunyadi János Cserkészcsapatot keresve, hogy átadjanak a számukra egy igen réginek tűnő, de gyönyörű hímzésű zászlót. A történetet a zászlót megtaláló Tóth Pétertől és feleségétől tudjuk: Idén júniusban lomtalanítás volt Ligeten. A több gyermekes ligeti házaspár kitett gyermekjátékokat keresett. Éppen Kovács Norbiék háza előtt jártak, amikor a feleség meglátott egy összehajtogatott szőnyeget. Amikor széthajtották, látták, hogy nem szőnyeg az, hanem egy nagy selyemzászló, „264sz Hunyadi János Cserkészcsapat” – „Rákosliget” felirat-
tal, hátoldalán a koronás magyar címerrel és alatta „1923” hímzéssel. A cserkészetet nem ismerték, de tudtak a ligeti cserkészekről, mivel a közelben laknak, és a cserkészotthon épületét sokszor látták. Azt persze nem is sejtették, hogy Rákosliget történetének milyen becses emlékét találták meg, s hogy a cserkészek számára ez mekkora örömet jelent. De úgy gondolták, eljuttatják a csapathoz a zászlót. Hála és köszönet nemes szándékukért! A nyári szünetben nem „futottak össze” a cserkészekkel, s ezért gondolták, hogy a település napján meg keresik őket. A szeptember 18-i, szombati rendezvényen Domonkos László művész úrhoz fordultak, segítségét kérve. Ő ugyan sohasem látta, de mégis azonnal felismerte, hogy az csak a ligeti cserkészek régi, eltűntnek hitt csapatzászlója lehet. Ezért a rendezvényen soron kívül nyilvánosságot adott a nagyközönség előtt a szenzációnak. Majd a csapatvezetéssel történt egyeztetés szerint 2010. szeptember 25-én, a rákosligeti 264.
számú Hunyadi János Cserkészcsapat otthona előtt ünnepélyes keretek között megtörtént a csapatzászló átadása. 54 év után a sok vihart megélt zászló ismét visszakerült az eredeti helyére. Megható pillanatokat élhettünk át, hiszen a cserkészcsapat ifjú vezetőivel, tagjaival és szüleikkel együtt jelen voltak és velünk örvendeztek többen azon öreg cserkészek közül is, akik hajdanán e zászló alatt tettek esküt. Szépsége, „patinája” és megkerülésének története semmi kétséget nem hagy afelől, hogy az eredeti csapatzászlót tisztelhetjük benne.
A
zászlók a legtöbb kultúrában igen fontos, szimbolikus jelentést hordoznak. Tiszteletüket és oltalmazásukat sok közösség érezte és érzi kötelességének. Megg yőződésem, hogy a rákosligeti cserkészek – régiek és maiak – ezzel a felelősséggel és szeretettel fogják őrizni a szinte csodálatos módon megkerült csapatzászlójukat. Összeállította és elmondta: Kovács Kálmán
A csapatzászló hátoldala a hímzett évszámmal
2010. december
7
Cserkészlányok
C
serkész csapatunk idén februárban sok-sok lánnyal lett gazdagabb. Ezért, úgy gondoltam, hogy igazán megérdemelnek egy cikket, arról, hogyan is állták meg a helyüket a táborban. Az idei tábort több lánnyal kezdtük, mint fiúval. Elsőre ez a tény kicsit meglepett, és féltem attól, hogy milyen hatása lesz ennek a táborra nézve. De, mint a Sólyom őrs vezetője, nyugodtan kijelenthetem, hogy nem volt nagy változás. Természetesen a lányokkal megjelent a fürdésidő problémája is. Első este nagyon sokáig időztek a meleg zuhany alatt. Ezért másnapra időkorlátot szabtunk nekik. Sajnos nemigazán sikerült betartaniuk. Ekkor rájöttünk, hogy a meleg víz mindenkit arra késztet, hogy tovább zuhanyozzon. Nem sokat habozott a tábor parancsnok, zuhanycserét hirdetett. Azaz a lányoké lett a hidegebb vizű zuhanyrészleg. Hirtelen nagy javulást láttam az idő betartásában, és majdnem minden lány kész lett az esti tábortűzi éneklésig. Úgy érzem, hogy már emiatt is nagy dicséretet érdemelnek, hiszen 5 perc alatt nem kis kihívás patyolat tisztára lezuhanyozni hideg vízben! Másrészt oda tudtak figyelni egymásra. Erre a legjobb példa a kullancsellenőrzés. Első este megmondtam nekik, hogy nézzék meg
egymást, illetve a hajlatokat és fejbőrt nekem mutassák meg fürdés után minden este. Sajnos volt olyan este, mikor én elfeledkeztem erről. Azonban ekkor ők futva visszajöttek hozzám és mondták, hogy: “Vica, Vica, elfelejtetted a kullancsokat megnézni”. Természetesen már akkor megköszöntem nekik, hogy segítenek emlékezni, és megnéztem a lehetséges kullancsokat. S ami leginkább mutatja felelősségtudatukat, hogy a tábor egyetlen kullancsát ők maguk fedezték fel, még fürdés alatt. Nem utolsósorban azt szeretném megemlíteni, hogy a kirándulások során hogyan viselkedtek. Mivel szerencsére jó időnk volt, ezért egyszer nagyon melegben kellett sétálni körülbelül egy órát. Nem azt akarom mondani, hogy minden gyerek zokszó nélkül végigcsinálta. Inkább azt, hogy a fiúk és a lányok ugyanannyira birkóztak meg ezzel.
Vagyis ugyanannyiszor kérdezték meg, hogy mikor érünk már vis�sza a táborhelyre. Úgy gondolom, hogy ezért egy gyereket sem lehet leszidni. Hiszen ebben a korban kicsit mindenki türelmetlenebb. De majd maguktól, vagy a cserkészet által türelmesebbek lesznek. Befejezésképp an�nyit szeretnék csak írni, hogy természetesen adódtak kisebb gondok. Viszont egyáltalán nem nagy horderejűek, szinte azonnal megoldhatóak. Összességében egy nagyon jó tábort zártunk. A lányok megmutatták, hogy miért kellene a cserkészinduló elejét átírni a „Fiúk, fel a fejjel...” helyett „Cserkész, fel a fejjel...”-re. Azt tapasztaltam, hogy a lányok is jól érezték magukat, és remélem jövőre viszontlátom őket! A magam részéről nagyon köszönöm, hogy ott voltak, jók voltak, és sokat nevettek, s ezzel boldogabbá tették a nyaramat! Kovács Vica
De szeretnék lány őrsöt vezetni...
E
lőször nagyobb feladatnak tűnt fiúként lánycserkészeket vezetni, de a tábor elején kiderült, hogy ez nem könnyebb, de nem is nehezebb feladat, mint fiú őrsöt vezetni, csak más. Igen, egy csapat lány másként reagál a dolgokra, mint egy csapat fiú, és egy csapat lányt más érdekel, mint egy csapat fiút. Nálunk a kerítés építés ötletének nem volt nagy sikere, de a tortadíszítést, vagy paprikadarabolást, bográcsban fortyogó ebéd megkavarását már más fogadtatásban részesítették. Végül is az, hogy fiúk az őrsvezetők, segítséget jelent az őrsi körlet építésének terén, de a konyhai, díszítős dolgok iránti lelkesedés felkorbácsolásához sem kell annyi energia. Sőt... Néha a lelkesedés heve kicsit magával is rántja az egyes cserkészeket. Eleinte kicsit tartottunk tőle (akár azt is mond-
hatnánk, hogy féltünk), de tábor végére ez a félelem teljesen eltűnt (reméljük a lányok szívéből is). Természetesen volt olyan helyzet, amivel a lány vezetőkhöz fordultunk segítségért, például mikor az egész tábor arra várt, hogy befejezzék a kissé hosszúra nyúlt zuhanyzást a hölgyemények, de hasonlóképp néha éppen a fiúk segítsége kellett a másik lány őrsnek. Apró dolgokban mindig szükség lesz mások segítségére, mindegyik őrsben. A legtöbbet viszont mi is meg tudtuk oldani, néha kissé ugyan szigorúan, de remélem nem túl ijesztően. Mindenesetre mi mindketten kellemesen csalódtunk, és úgy hisszük, hogy ez a konstrukció a jövőben is sikeresen működhet. Kovács Dani
8
Emléke z z ünk Pis t a bá’- r a F
olytatjuk Kovács Istvánról, a Hunyadi János Cserkészcsapat legendás vezetőjéről szóló hat-részes cikksorozatunkat, az alábbiakban a sorozat harmadik részét adjuk közre. A cikksorozatot Pista bá’ fia, Kovács Kálmán készítette.
Mottó Nem törekszem teljes képet rajzolni Édesapámról és életéről, de azt remélem, hogy a kis történetek, naplótöredékek, emlékek, amelyeket közreadok, majd összeállnak egy színes, gazdag mozaikká, olyanná, amilyen az Ő élete volt.
Teljes szívvel az ifjúságért
Az 1956-os forradalom és annak leverése kijózanító hatással volt mind a politikusokra, mind a népre. A politika számára is komoly lecke volt megtapasztalni, hogy kártyavárként omlott össze az oly erősnek hitt elnyomó gépezet, s hogy az orosz hadsereg nélkül nem szerezték volna vissza a hatalmat. Ezért saját politikai sereget, „munkásőrséget” szerveztek a párthatalom védelmére. De arra is rájöttek, hogy a túlzott ideológiai nyomás és államhatalmi gépezet társadalmi robbanáshoz vezethet, ezért a megtorlás évei (1957-60) után, fokozatosan csökkentették a terrort. Így jutottak
el az „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” elvtől az „Aki nincs ellenünk, az velünk van!” álláspontig. Viszont az emberek is megértették, hogy nincs mit tenni: Ilyen egységben jó, ha 100 évente egyszer sarkára tud állni a nemzet. S ha ez a mindenüvé eláradó közös akarat néhány nap alatt mégis porrá zúzható, akkor jobb, ha mindenki – aki itt maradt és nem ment a kétszázezerrel - tudomásul veszi a fennálló rendszert, s megpróbál az adott (megengedett) keretek között boldogulni. Így próbálta 56 után édesapám is elterelni gondolatait a megtorlástól való félelemről, s „belefeledkezni” munkájába és családjába. Ez
Aczél Aurél rajza (Cserkészfiú, 1947)
Márk Tivadar rajza a Turul őrs naplójából (1924)
nem is ment olyan nehezen neki, hiszen élete eddig is a munkájáról és a fiatalokról szólt. Számára ezért nem okozott gondot, hogy úttörő, vagy cserkész, hiszen mindkettőben ugyanazokat a fiatalokat látta. Diákokat, akikért tanárként és csapatvezetőként egyaránt felelős, akiknek személyiségét és jövőjét alakíthatja. Mindig is hitt abban, hogy az ifjúsági mozgalom a nevelés és személyiségformálás eszköze, minden korban. Számos régi kiscserkésze és úttörője mesélte, hogy pályaválasztásában meghatározó szerepe volt azoknak az élményeknek, ame-
lyeket a táborokban és a közös foglalkozásokon szerzett. Talán meglepően hangzik, de több elismert képzőművész tehetsége először az őrsi naplók illusztrálása során jelent meg. Izgalmas élmény Márk Tivadar Kossuth díjas díszlettervezőnek, az Operaház
örökös tagjának tusrajzait látni megsárgult oldalakon. Az 1923-as alakuló csapat két kis cserkészének Bényi (Bleier) László és Kutas (Kaltenecker) Artúr festőművészi pályafutására is nagy hatása volt parancsnokuk Sárkány Lóránt, aki maga is ismert festő volt. (Látványos freskót készített az iskola alagsorában kialakított csapatotthon falára. A freskó 1956ban, a cserkészcsapat újraszervezésekor még megvolt. Valószínűleg akkor semmisült meg, amikor - a forradalom leverését követően légoltalmi oktatótermet alakítottak ki belőle.) Olyan tehetségek tűntek fel a csapatújságnál, mint például Aczél Aurél, aki itt próbálhatta ki humoros rajzainak hatását először a nyájas olvasóközönségen. Apu számára alapvető szempont volt, hogy segítse a tehetséges, törekvő gyerekeket. Külön történetben kellene
» Abi – cserkészvezetőként - őrse körében (1947)
2010. december
9
»
Abi rajza a Sas őrs naplójában (1948)
megírni, milyen sokat jelentett a szegénységben élő, ifjú Csekovszky Árpád („Abi”) küzdelmeiben a csapat közössége. Ez a szellemiség ihlette az őrsi naplókban fennmaradt korai rajzait és akvarelljeit. Fiatalkori rajzainak legfontosabb témája a cserkészélet volt: a táborozás
képei, a diákélet és a történelmi emlékezés. Az ötvenes évek elején az akkor már úttörőotthonként működő alagsori csapatotthonhoz vezető lejáró oldalait – Sárkány Lóránt nyomdokain járva – tábori életképek freskóival díszítette. Édesanyám meséli, hogy megismerkedésük idején is tudta már apuról, hogy él-hal az ifjúságért. De mégis meglepődött, amikor először járt apunál (a szüleivel és öccsével lakott az Ároktő utcában) és belépett a szobájába. A szoba fala ugyanis körös-körül tele volt khaki (ejtsd: keki) színnel festett cserkész táborozási életképekkel. Egyszerűen döbbenetes
Szalay Miklós mint Nyilas Misi (1949)
látvány volt. Ebből rögtön megértette, hogy jövendőbelije számára az ifjúsági élet és a nevelés milyen óriási jelentőséggel bír. A képeket Csekovszky Árpád a későbbi Munkácsy díjas művész ajándékképpen festette apunak azért a barátságért, amely a csapatvezető (édesapám) és az őrsvezető (Abi) között egy életre szólóan szövődött. Amikor szüleim 1954-ben ös�szeházasodtak, eleinte apu szobájában laktak, és a képek még megvoltak. A félelem éveiben (az 56-os forradalom megtorlásának időszakában, valamikor 1958 táján) lettek lefestve, s ezzel megsemmisültek. Sajnos anélkül, hogy létezésük megörökítésre került volna – annak ellenére, hogy apu már abban az időben is sokat fényképezett és filmezett. Anyukám emlékei alapján annyit tudok, hogy hasonlóak voltak az Abi által vezetett Sas őrs naplójának képeihez. De a csapatéletben mindig jelen lévő éneklés és színjátszás is több sikeres művészi pálya kezdetének volt a helyszíne. Olyan nagyszerű ívű karrierek indultak el a háború után a ligeti cserkészetben (később az úttörőmozgalomban) kapott indíttatások révén, mint például Gregor Józsefé, vagy Szalay Miklósé. A nemrég elhunyt Gregor József nemzetközi hírű operaénekes, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, apu kiscserkésze, mindig szeretettel emlékezett meg a csapatról, és a rendszerváltás után személyes jelenlétével népszerűsítette annak
Apu opera bérlete (1948/49)
újjászervezését. Szalay Miklós a 264. sz. Hunyadi János Cserkészcsapat majd a 175. sz. Hunyadi János Úttörőcsapat tagja is volt (ma a Szervezőtestület tagja), az Operaház nagyhírű karigazgatója lett. Édesapám temetésén így emlékezett meg szeretett barátjáról, hajdani csapatparancsnokáról: ..„Sokunk életében Pista cserkész-, illetve úttörőparancsnokként meghatározó személy volt, aki megtalálta a bennünk rejlő irányultságot és pályára állított minket. Talán kevesen tudják, de az én életemben is Ő volt az, aki rábírt, hogy elmenjek vele egy opera előadásra, s végül megszerettette velem az operákat. Neki is köszönhetem, hogy később elértem és évtizedekig betöltöttem az Operaház karigazgatója címet.”…
Úttörőélet Iskolaélet
Az úttörőmozgalom kezdetben – legtöbb helyen (például Ligeten is) - a cserkészet „más színekben” történő folytatása volt. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy például a Hősök terei fiúiskola diákjainak csak kisebbik hányada volt a tagja, hiszen a cserkészmozgalom is önkéntes volt. Az úttörőmozgalom azonban a későbbiekben – bár papíron önkéntes maradt - fokozatosan kiterjedt a teljes iskolai diákságra. 56 után az iskolások szervezése és az úttörőmozgalom eggyé vált. Ezért az iskolákban megbízták az egyik tanárt az úttörővezetői feladatok ellátás ával. Apu történelem- és magyar szakos tanárként és a most már 657. sz. Hunyadi János Úttörőcsapat
» Úttörőavatás Tömpe Ferenc igazgatóval a Hősök terei iskola udvarán (1960-as évek)
10 »
Apu a családjával a tatai táborban (1959)
vezetőjeként 1968-ig volt a ligeti Hősök terei általános iskolában. Apu számára a tanári munka és az úttörővezetői tevékenység teljesen összefonódott. Sőt mindez a családi életet is átszőtte. Kati nővérem 1956-ban, én 57 végén születtem. Szá-
vitte apuhoz. Ezután már sohasem hagyott otthon apu minket. (Il�lyés Béla is feleségével és 3 éves kislányával volt a táborban.) Még nem tudtam járni, csak másztam, amikor 1959ben szüleimmel az első úttörőtáborban voltam. Ez akkoriban „igazi” sá-
Táborverésre készülve
munkra, kicsi korunktól kezdve, a nyári nyaralás és a nyári táborozás egy’ és ugyanazt jelentette. Ez úgy kezdődött, hogy 1958 nyarán édesanyám meg akarta lepni a táborban aput, s a kétéves nővéremmel leutazott Bélapátfalvára. A tábor melletti völgyben folyt egy patak. Ott fogyott el anyu ereje: leült a csomagokkal és előreküldte Katit. Lett is meglepetés a táborban, amikor a fiúk a tisztás szélén egyszer csak megláttak egy kisgyereket. Futottak rögtön a hírrel Illyés Bélához, a parancsnok-helyetteshez (már 1948-as cserkésztáborban is az volt!), aki persze megismerte Katit és rögtön
tortábor volt. Ma „túlélő tábornak” neveznénk: az agyagba vájt tűzhelyet és a tábori latrinát maguk készítették, szalmával tömött zsákokon aludtak, az ivóvizet a legközelebbi faluból kannában hozták, és fürödni vagy mosni a patakhoz jártak. Az úttörő korszakban a táborozás volt az a terület, amely leginkább megőrizte a cserkészet jellegét. Sőt szellemét is, hiszen a tábor tényleg önkéntes volt. Az iskola 2-300 úttörőjéből kb. 60-80 mehetett táborba: tehát a jelentkezők közül is csak azok, akik a leginkább közösségi emberek voltak. Így a tábori élet továbbra
is egy életre szóló élményt nyújtó esemény lehetett, ahol barátságok kötődtek, és amelyekről felejthetetlen anekdoták keletkeztek. Ez utóbbiakról apu a számára legkedvesebbeket egy kis kiadványában gyűjtötte össze a ligeti cserkészet 80. évfordulójára, „80 éves a Rákosligeti Hunyadi János Cserkészcsapat” címmel. Annak érdekében, hogy a lényegében kötelező kisdobos és úttörő foglalkozás ne kényszer legyen a gyerekek számára, hanem hasznos és egyúttal kellemes időtöltés, apu rengeteg szakkört indított. A korábbi cserkészvizsgák igen változatos tárháza (fafaragás, könyvkötés, főzés, íjászat, színjátszás, rádióamatőr, sakk, stb.) kitűnő alapot nyújtott ehhez. Az amatőr színjátszó csoporttól kezdve a fotó- és később a filmszakkörön át a honvédelmi, a légpuska-céllövészeti, a bélyeg-gyűjtő, vagy éppen a repülő-modellező körig mindenféle – ma úgy mondanánk: szabadidős – tevékenységet szervezett. Fontosnak tartotta azt is, hogy a fiatalok minél hamarabb megismerkedjenek a legkorszerűbb dolgokkal. A mai körülmények között (szabadon átjárható határok és az internet világában) nehéz megérteni,
hogy még a hetvenes évek elején is olyan erős kontroll alatt volt az ország, hogy a „vasfüggönnyel” védett határokon keresztül nem, hogy ember, de az információ, és a különféle műszaki termékek sem juthattak be engedély nélkül Magyarországra. Viszont a szervezett iskolai, illetve úttörő kereteket már „hivatalosnak” tekintették, amelyeken keresztül könnyebb volt ezekhez hozzájutni. Részlet egy 1951-es iskolai szakköri „Megbízólevél”-ből: „A Magyar Repülő Szövetség megbízza Kovács István bajtársat, hogy XVII. Ker. Szabadság sugárúti ált-iskmodellező kört vezesse. Kérjük a bajtársat, hogy munkáját az iskolán kapott szempontok szerint lelkiismeretesen és becsülettel végezze.” Apu által vezetett szakkörök minden időben nagyon népszerűek voltak. Ennek kulcsa az volt, hogy saját maga is nagyon élvezte, hobbyként művelte ezeket a tevékenységeket. Ez a sokirányú kíváncsiság már egészen fiatalon is jellemezte. Azt is mondhatnám, hogy a családból hozta, hiszen nagyapám – annak ellenére, hogy „csak” vasutas volt (megjegyzem,
Rádióamatőr kör az iskolaudvaron
Pista bá édesapja
a két háború között fix jövedelmű alkalmazottnak lenni kiváltságos és megbecsült dolognak számított) – igen jártas volt történelmi, földrajzi és némely műszaki kérdésben. Emlékszem, kisgyerekként sokat ültem az ölében, s ő képekkel és térképrajzokkal gazdagon illusztrált könyvekből olvasott fel nekem. Az Érdekes Újság összefűzött számaiból megismerhettem a „Nagy háború” (mai nevén I. világháború) időszakának polgári életéről és a hadi eseményekről szóló beszámolóit, nagy térképekről a világ megannyi táját, ahol vasút haladt, stb. (Mikorra iskolába mentem, már jól ismertem az országok és fővárosaik nevét és helyét a térképen. Annyira, hogy a tanárok időnként bevittek egy-egy fölsős osztályba, hogy háttal a világtérképnek elmutogassam az elhangzó országokat vagy fővárosokat.) Ezek után már nem meglepő, hogy az elsők között voltunk környékben, akiknek volt engedélye „rádió-vevőberendezés létesítésére és üzemeltetésére”. S bár elég kuporgatósan éltünk, annak ellenére apu már a magyar televízió 1957-es adásindításakor vásárolt televízió készüléket. (Emlékszem,
2010. december
11
Családunk engedélye „rádió-vevőberendezés”-re 1940-ből
Édesanyám a tévénk mellett
hogy az akkori szokásnak megfelelően adásnapokon szomszédok és barátok jöttek a környékből hozzánk tévézni. A szobánk két részre volt osztva: az egyik felében mi aludtunk a nővéremmel, a másikban apuék tévézés közben kanasztáztak barátaikkal vagy az „ifikkel”, a csapat már felnőtt korú vezetőivel. Az is előttem van, hogy akkor is kártyáztak, amikor egy este /1963. november 22-én/ a televízió – adását megszakítva – bemondta, hogy lelőtték az ameri-
kai elnököt, Kennedyt.) Sok filmes eszköze is volt apunak: Már az 50es évek végén használt a „keskenyfilm-vetítő” és a szalagos magnókészülék között olyan szinkronizálót, amelyikkel – persze utólagos hangfelvétel révén – lehetett „hangosfilmet” csinálni. Ezért aztán érthető, hogy a legnépszerűbb szakkör – apunak is szíve-csücske –, a filmes volt. Az ő feladatuk volt a nyári táborozásról szóló hangosfilm elkészítése is. Apunak volt egy kedves ligeti barátja, Kubik István amatőr filmes – vegyészként fontos szerepe volt a magyar Forte színes fotópapír és film kidolgozásában –, aki évtizedeken át elmaradhatatlan résztvevője volt a filmszakkör foglalkozásainak és a nyári táboroknak. Minden tanévben elkészítette a fiúkkal a
Kubik Pista - Illyés Béla fiával, Mikivel
következő tábor forgatókönyvét, a szükséges feliratozásokat és összeválogatták a számokat a zenei aláfestéshez. Majd minden jeles eseményt megörökítettek az előkészülettől a táboron át, egészen a visszatérésig. Azután a szerkesztőmunka következett és a „hangosítás”. Végül eljött a nagy esemény: a nyári tábori beszámoló (tanárok, diákok és szüleik előtt) és ennek fénypontjaként a tábori film bemutatása. A filmszakkör magas színvonalú munkájának hamar híre ment. Így nemsokára újságcikk is megjelent róluk „Ifjú filmoperatőrök” címmel. Részlet a cikkből: „Hogyan is készült a film? A csapat munkáját a szervezőtestület tagjai, a gyermekeket szerető felnőttek segítik. Így került kapcsolatba a csapattal Kubik István vegyész is. Amikor a pajtások elindultak a táborba megígérte, hogy meglátogatja őket és megörökíti a tábor életét. Meg is érkezett s három napig dolgozott a köréje sereglett „munkatársakkal”. Hasznos volt ez a munka s most sem hagyták abba. Kubik István vezetésével most szakőrs alakult a csapatban. Megtanulták az amatőr filmezés technikáját. A buzgalom, amellyel dolgoznak, további sikerekhez vezeti majd őket.” És valóban voltak olyan kis úttörő operatőrök, akik később sikereket értek el. Közülük is legismertebb Hadházy László, aki a tévéhíradó operatőre lett. Nem volt véletlen tehát, hogy ép-
pen a filmszakkörösök révén végül a magyar televízióba (akkor még csak egy csatorna, azaz egyetlen műsor volt!) is bekerült a 657. számú Hunyadi János Úttörőcsapat táborozása. Egy hétig „megszállta” az 1965-ös NagyvisnyóDédes tábort a magyar filmhíradó stábja Kő András vezetésével, s a filmszakkörösök tábori tevékenységének minden pillanatát rögzítették. S bár sokakat meglepett, hogy a több napig tartó felvételekből végül „csak” egy negyedórás rövidfilm készült, s került adásba, de így is
óriási eredmény és elismerés volt a csapatnak - tanárnak, diáknak és minden ligetinek egyaránt.
Búcsú Ligettől – 2 évtizedre
Rákosliget a korai Kádár-korszakban is megtartotta erős közösségi szellemét. S bár nyílván itt is voltak besúgói a politikai elnyomógépezetnek (édesanyám meséli, hogy tudták azt is, valaki rendszeresen kifigyeli és jelentést készít arról, hogy kik járnak a ligeti katolikus templomba -
» Anyu, apu, Kati és én otthon a kertkapunál. Mögöttünk a „lapos” és a vasúti töltés (1963)
12 »
Családi szánkózás – irány a „lapos”! (1960?)
különösen a közalkalmazottak közül), de az évtizedek alatt kialakult baráti közösségek nemcsak kellemes légkört, de egyfajta szolidaritást és védelmet is jelentettek. Szüleim mindketten megbecsült tanároktanítók voltak (anyu a VIII. utcai zenei illetve lányiskola tanító nénijeként, apu a Hősök terei fiúiskola tanáraként), akik ezer szállal kötődtek a kerülethez, azon belül is Ligethez. Apu öccse és anyu egyik húga is itt éltek családjaikkal. Apu szüleivel együtt éltünk az Ároktő utca és a Besenyszög utca sarán álló kertes szülői házban. Mindenkit ismertünk a környékben és mindenki ismert minket. Rengeteg barátunk volt. Mi gyerekként a házunk és a vasút között elterülő parkszerű mélyedésben, a „lapos”-ban játszottunk télen-nyáron naphosszat. „Krisztustövis” fák (lepényfák) szegélyezték körben. (Nevüket hosszú, erős tüskéikről kapták.) A sarkon két magas jegenyefa állt, s a tövükben a Besenyszög utca felől egy közkút volt, ahol az elhaladó lovas kocsisok mindig megálltak itatni. De egy szobában laktunk mind a négyen, s ezért apuék szerettek volna saját lakásba költözni.
A 60-as évek lakáspolitikája a mi családunk életében is nagy változást hozott. Akkoriban az állam a legtöbb szolgáltatás és ellátás esetében, így a lakásépítésben is, nem az egyedi megoldásokat, hanem az „állami gondoskodás” rendszerét támogatta. A családok létszámukhoz mérten maximált szobaszámú állami (szövetkezeti) lakásra igénylést nyújthattak be. Édesapámék is így tettek. Nagy lakótelepek épültek sokfelé az országban és Budapesten is. Amikor végre megérkezett a „lakáskiutalás”, akkor derült ki, hogy a város melyik részén adnak éppen át egy lakótömböt. A kiutalást rendszerint elfogadták a családok, hogy ne kelljen várniuk újabb éveket. A XVII. kerületben akkoriban még nem épültek lakótelepek – a keresztúri nagy panel-
épületek helyén parasztházas, falusi utcasoros település volt. 1965-ben kaptuk meg a lakáskiutalásunkat: a szomszéd kerületbe, Pestlőrincre, a „Lakatos telepre” (elnevezését a fő utcájáról, a Lakatos utcáról kapta). Az ország minden részéről érkeztek ide a lakók, sőt a telep egyik részére („Görög telep”) görög menekültek költöztek. 1965. október 15én költöztünk el a Rákosliget és Rákoscsaba Újtelep határán álló családi házból. Ez nagy változás volt mindan�nyiunk életében: Nem arról volt szó csupán, hogy egyik helyről átkerültünk egy másik, számunkra idegen környezetbe, hanem egy baráti, szinte családias körből egy olyan környezetbe, ahol mindenki idegen volt a másiknak. S mivel az emberek reggel korán munkába mentek (gyakran a város másik végébe), s hazatérve bezárkóztak a lakásokba, gyakran még az egy emeleten lakó szomszédok sem ismerték egymást. Ilyen körülmények között érthető, hogy bár apu a maga szervezőkészségével rögtön elkezdte „családiasabbá tenni”
A mögöttünk látszó ház második emeletén kaptunk lakást (1966)
kis környezetünket, s már az első hetekben megismerkedtünk lépcsőházunk minden lakójával, apu szíve örökre Rákosligeten maradt. Eleinte nem is szakadtunk el Ligettől, hiszen mindannyian odajártunk iskolába, apuék tanítani, mi tanulni. Emlékszem, igen kemény tél volt. A Lakatos utcában teljesen lefagyott a hó, a közlekedés napokra leállt. A hétvégén ott és a görögök által lakott épületek melletti „görög dombon” szánkózott a még épülőfélben lévő telep apraja-nagyja. Reggelente Ligetre menet a csípős hidegben ott toporogtunk a keresztúri buszmegállóban (a régi OTP ház előtt), s unszoltuk aput, aki akkor még dohányzott, hogy gyújtson rá. Mert valahányszor végre megtette, megjött a busz, mielőtt a cigarettát elszívhatta volna. Azután 1966. februárjában anyu állást kapott a Lakatos telepi új iskolában, s így év közben Kati nővéremmel együtt mi is átkerültünk. Még ebben az évben aput is áthelyezték, de az ígéretek ellenére nem a Lakatosba, hanem a kerület egy másik iskolájába, a Vörösmarty úti zenei iskolába. A történelem és a magyar tanítása mellett itt is megbízták az úttörőve-
A Vörösmarty úti Iskola (1966)
zetéssel. Számára nagy meglepetés volt, hogy a tanárok közül senkinek nem volt kedve az „úttörősdi”-hez, mert mozgalmi „kényszermunkának” tartották, s úgy is végezték. Apu azonban egészen másként viszonyult hozzá: nem a mozgalmi részével foglalkozott, hanem az ifjúság hasznos időtöltését és a közösséghez tartozás élményét látta benne. Sőt, ahhoz kapcsolódóan a tanári kar közösséggé szervezését is fontosnak tartotta. Mai nyelven azt mondanánk, hogy „csapatépítő tréningeket” tartott. A kezdeti rossz hangulatot és a kelletlenkedéseket rögtönzött színi előadások és közös játékok szervezésével feloldotta. A kirándulásokat és a táborozásokat a tanárok számára is érdekessé és kellemessé tette. Megértette a kollégákkal, hogy a szakkörök akkor érdekesek a diákoknak, ha a tanároknak is az. Az volt az alapelve: Csináld azt, amit szeretsz, s ezt megérzik majd a diákok is, s akkor nem kell nevelési gondokkal küszködnöd a foglalkozásokon! Ezt a fajta úttörőéletet a tantestület nagy része már örömmel fogadta, s végül szinte mindenki részt vett, s ami még nagyobb szó, részt akart venni benne. A csapatépítésben is
2010. december
Pista bá’ zászlórudat állít (Gyenesdiás 1968)
gyakorlatilag a nulláról kellett indulnia, hiszen a Rózsa Ferenc úttörőcsapatnak – szemben a ligetivel – nem voltak cserkész előzményei, ezért a legelemibb feltételek sem voltak biztosítva. Például nem voltak eszközei a táborozáshoz sem. De apu sohasem ismert olyat, hogy valamit nem lehet megoldani, megpróbált tehát ehhez is alkalmazkodni. Elindult „tábornézőbe”, keresni egy alkalmas helyet, ahol a csapat magában jól „ellehet”. Így találta meg a Balaton partján, Keszthely és a Badacsony között azt a kis falut, Gyenesdiást, amelynek iskolaépülete és kertje alkalmas volt arra, hogy kirándulásokkal és strandolásokkal teli táborozás bázisa legyen. A táborhely annyira jól bevált, hogy apu a további úttörőtáborait mind ott tartotta. Csupán két évig (1966tól 1968-ig) vezette a Rózsa Ferenc úttörőcsapatot a Vörösmartyban, de a második évben már elnyerték a kerület legjobb úttörőcsapatának
A Lakatos úti Iskola épülete (1969)
13 járó vándorzászlót. 1968-ban kérésére apu is átkerült a Lakatos úti iskolába. Ez az ország egyik legnagyobb lakótelepi iskolája volt, amelyet akkor választottak szét két önálló iskolává. Aput megbízták a Lakatos I-es iskola úttörővezetésével. A lakótelepi környezetben a „kulcsos gyerekek”-nek (nevüket onnan kapták, hogy szülei reggel elmentek dolgozni és csak este jöttek, ezért kulcsot kaptak, hogy a suli után hazamehessenek – de ahelyett persze sokan közülük az utcán lógtak) még nagyobb szükségük volt közösségre és jó programokra. Új helyén is megpróbált apu szinte minden jól bevált dolgot „meghonosítani”. A gyenesdiási táboroknak volt egy különlegességük: annak ellenére, hogy éveken keresztül egyetlen helyszínen táboroztak, apu gondoskodott róla, hogy a programjuk mindig másmilyen legyen. Az események olyan változatos tárházát vonultatta fel, hogy egy percre sem lehetett unatkozni. Voltak persze elmaradhatatlan állandó programok is, mint a hangulatos tábortüzek, a nagy kirándulások a Szent György-hegyre és a környező szép helyekre, számháborúk és éjszakai csoki-esők (apró Boci csokikkal), forgószínpadok és az elmaradhatatlan színi előadások. Miután 1959 és 1972 között apu minden táborában ott voltam - Gyenesdiáson mint Lakatos iskolai úttörő, már „alanyi jogon” –, első kézből mondhatom, hogy a 14 tábor mind-
Számháborúra indulunk Gyenesdiáson (1970)
egyike óriási élmény volt, és szinte lehetetlen köztük rangsorolni. Apu úgy érezte, hogy egy új csapatnál szép hagyományokat lehet teremteni. Akkoriban zajlott a televízióban a kerületek vetélkedője („Ki tud többet a kerületéről?”), s ekkor sok helytörténeti kutatás indult. Apu is bekapcsolódott Pestlőrinc emlékeinek felkutatásába. Ekkor ismerkedett meg Eötvös Loránd pestszentlőrinci kötődésével: A kiváló magyar fizikus egykoron vett a gyöngyvirág úti villasoron egy enyhe lejtésű telket, hogy torziós ingájával kísérleteit elvégezze. Apu javaslatára az új úttörőcsapatot Eötvös Lorándról nevezték el, csakúgy, mint a környékben egy kis teret. Apu megismerkedett a Lőrincen élő Boris Pál szobrászművésszel, aki – apu közreműködésével – elkészítette Eötvös mellszobrát, amelyet a Gyöngyvirág utcai telkéhez közeli helyen kialakított kis téren állítottak fel. Apu mindig fontosnak tartotta a csapatújságot, hogy tájékoztatást adjon a közösség eredményeiről, s hogy a diákok a maguk szemszögéből meséljék el az élményeiket. Ligeten a Hunyadinak mindig volt
újságja, a cserkészet és az úttörőmozgalom idején is. Ezért apu a Lakatosban is elindította az „Eötvös Híradót”, amelyet – bár az úttörőcsapat a rendszerváltást követően megszűnt – az Eötvös Loránd nevét felvevő iskola a későbbiekben is megjelentetett. Apu alapíttatott az iskolával egy emlékplakettet is. 1971 óta minden évben – a diákok által megszavazott, illetve a tantestület által kiválasztott – legkiválóbb diákoknak átadják az iskola kitüntetését, a Pusztai Bálint által tervezett „Eötvös plakett”-et. Persze a Lakatosban is létrehozta apu a filmszakkört, amivel külön kirándulásokat is szervezett „filmezni való”, csodaszép tájakra. Aktivitásának a XVIII. kerületben is hamar híre ment, s nemsokára már
kerületi filmszakkör létrehozására kérték fel. A sok munka a Lakatosban is beérett. A diákok is szerették az úttörő programokat, és a tanárok is szívesen vettek részt a nagyobb megmozdulásokon, és különösen a táborozásokon és kirándulásokon. Az úttörőszövetség is elismerte édesapám lelkes és odaadó munkáját, hiszen 1972-ben ismét elnyerte apu a vándorzászlót, ezúttal az 5373. számú Eötvös Loránd Úttörőcsapattal.
Búcsú a csapatvezetéstől
1972 ősze újra jelentős változást hozott apu életében: befejezte az úttörővezetői munkát, s ezzel a még 1948-ban a cserkészetben kezdődő, majd az úttörő mozgalomban folytatódó, ös�szesen több mint két évtizedes csapatvezetői tevékenysége véget ért. Úgy történt, hogy egyik kolléganőjét kinevezték iskolaigazgatónak a lakótelep melletti kertes övezet egy kis iskolájába – a Ságvári (ma Gyöngyvirág) utcai Általános Iskolába –, s megkérte aput, legyen a helyettese. Apu 1954 óta nem kapott (kaphatott)
» Vándorzászló 1972 – a képen balra apu, jobbra pedig én, mint zászlótartó
14 »
a Ságvári (ma Gyöngyvirág) utcai Általános Iskolá
iskolavezetői megbízást. Végül elvállalta az igazgatóhelyettesi állást, de ez egyben azt is jelentette, hogy úttörőcsapatot nem vezethetett. Akkor úgy tűnt, ezzel örökre véget ér a csapatvezetés és táboroztatás időszaka. A Lakatos Iskola zajos, pezsgő élete után, a kerület legkisebb iskolája egy csendes utcában, egy szép kert közepén igazi gyöngyszem volt. Nagyon kellemes éveket töltött itt apu, a 80-as években már anyuval közösen, hiszen nemsokára édesanyám is átment apu után. Persze fáradhatatlan szervezőkedve ekkor sem hagyta el: A kerületi és az iskolai filmszakkört még több, mint 10 évig vezette. Rengeteget kirándult, és táborozott velük – egy kicsit olyanok voltak a számára mintegy kisebb csapat. De már nem úttörőcsapat, inkább egy kis önkéntes közösség. Nem voltak kötöttségeik sem: programjaikat apuval közösen találták ki, tervezték és valósították meg. De a kis tantestület számára is mindig volt egy-egy ötlet: egy jó kis színdarab, vagy rögtönzött jelenet, amellyel összehozta a kollégákat. A színjátszásban apu sohasem a színészi telje-
sítményt tartotta elsődlegesnek. Elűzni a közönyt és a rosszkedvet az együtt játszás élményével – ezt látta lényegesnek. A közös tréfákat és vitákat – amíg a darab összeáll, és a közös örömöt – amelyet egy-egy sikeres előadás jelentett. Ezért aztán a karácsonyi darabok és a „Fonójáték” mindig ott szerepeltek a csapat programjában. 1985. március elsején a Lőrinci Fonó Kultúrházban egy olyan előadást rendezett, amelyben iskolájának minden tanulója szerepelt. Annyira hitt a közös erőfeszítések hasznosságában, hogy – ha csak módjában állt – a tanári karokkal is eljátszatott egy-egy darabot. Az úttörőszövetség felkérésére tábor ellen-
őrzési feladatokat vállalt. Legtöbbször persze csak a tábor átadás átvételek során kellett segítenie. De volt arra is példa, hogy egy-egy helyen letörtséget, rossz hangulatot találva, valamilyen rögtönzéssel (legtöbbször közös tanár-diák előadással) újra felpezsdítette a közösséget. Azt hiszem, ez a fajta helyzetfelismerés és segítőkészség valahogy a „vérében volt”. Közben sokat enyhült itthon a politika. Különösen az utazás területén nőtt – a korábbiakhoz képest igen csak nagymértékben – a szabadság. Az iskolájával apu sokat kirándult, s már nem csak idehaza. A „szomszédolást” újra visszahozta az utazási célok közé. 15 év alatt igen sok helyet bejártak, s közben külföldi partneriskolákra tettek szert, amelyek saját iskolás csoportjaikat küldték Budapestre, és természetesen az iskola diákcsoportjait és tanárait fogadták külföldön. Ekkor erősödtek meg olyan kapcsolatok, amelyeket apu később, a cserkészet újraszervezése során hasznosítani tudott.
Rögtönzött színdarab próbája (A vár úrnője)
Az utolsó tantestületben apu és anyu (1988)
Nyugdíjas korba lépve reménnyel telve
1986-ban apu 60 éves lett, elérte az akkori nyugdíjkorhatárt, de nem érezte magát „nyugállományba vonulónak”. S mivel anyunak még volt két éve (anyu 1988-ban lett 55 éves), abban a két évben még aktív maradt. De ebben az utolsó időszakban már érezhető volt a Kádár rendszer megannyi bizonytalansága. Apu elkezdte a cserkész dolgait előkeresni. Nem tudom, sajnos erről elmulasztottam beszélni vele, hogy csak az emlékeket akarta feleleveníteni, vagy megérezte az idők szelét. De egy bizonyos,
soha, egy pillanatra nem hagyta el a cserkészetet, lelkében cserkész volt 60 évesen is. Ennek szép példája, hogy 50. és 60. születésnapján barátaival a „264 sz Hunyadi J.cs cs.” levélpapírját íratta alá, s aztán beragasztotta azokat a régi cserkészcsapat 1925-ös Vendégkönyvének utolsó oldalaira. Amikor 1988-ban anyuval együtt elköszönt utolsó iskolájától, még nem tudhatta, mit tartogat számára, számunkra a jövő, de bizonyos vagyok benne, hogy szíve mélyén nagyon szép éveket remélt.
Apu 50. születésnapi „Hívogatója” (1976)
2010. december
15
Tábori beszámolók
E
ste tíz óra. A trombita takarodót fúj, a cserkészek pedig aludni mennek. Mikor besötétedik, és elcsendesedik minden, előjönnek a vadak, az alvó emberek pedig védtelenül alszanak. A veszély ilyenkor leselkedik leginkább, de két cserkész mindig ébren vigyáz! Az őrök, az éjjeli őrök. Fontos, felelősségteljes, és nehéz, igazi cserkésznek való feladat. Az éjszakában szabad szemmel közle-
A
táborból sajnálatos módon fel kellett utaznom egy estére Budapestre. Visszafelé Rézmánnyal (aki nagyon hiányzott) úgy döntöttünk, hogy bringával tesszük meg a Kecskemét-Bugac utat, ami nagyjából 40 kilométer. Kényelmes maximum másfél órás túrára számítottunk. Nem az lett belőle. Eleinte tök jó tempóval haladtunk, aztán megérkeztünk a homokos részhez, már
Éjjeli őrség kedve, mindre figyelni. A bokrokban mozgó állatok, az árnyékok, az alacsonyan szálló denevérek között. Veszélyhelyzetben óvni az alvó cserkésztestvéreit. Néma csendben sétálni a körletekben, nem elesni a sátor-huzalokban, vagy beleesni a tóba: ez a feladata az éjjeli őrnek. A sok nehézség mellett, sok szép dolgot is tapasztalhat, aki éjjel vigyáz. Az elsők a tá-
bortűzből maradt parázs mellett beszélgethetnek. Később, ahogy hozzászokik a szemük a sötéthez, már a csillagos égen is egyre fényesebb csillagokat, és egyre több felragyogó csillag fényét látják. Az ösvény is egyre világosabban látszik, és minden apró világító zöld pont a földön. Az őrségváltásra már mindenki teljesen alkalmazkodik a sötéthez, és minden más körülményhez.
A Bugac táborban, nagyon sok új kiscserkészünk volt Istennek hála. Minden kiscserkészre sor került az őrség beosztásánál. Természetesen, mindig egy tapasztaltabb idősebb cserkészel őrködtek. Így én négyszer is lehettem velük, és nagyon jól vették az akadályt. Szerencsére nyugodt éjszakáink voltak, csak néha egy-egy állat csapott lármát a bokrokban. De egyik éjjel Ján bával
trombitákkal fújnunk kellett riadót. A két különböző hangolású trombita, és a hatalmas tehetségem a trombitán való játszáshoz, nagyban hozzá járult, hogy mindenki felriadt. Ha nem a hangerő miatt, akkor a „gyönyörű” és „harmonikus” hangzásnak köszönhetően. Koronka Gábor
Reggeli túra ez magában megdobta a menetidőt, de ennek fejébe még egy remek ötletünk is támadt: „Vágjuk le”! Hát nem kellett volna. Már a kirakott táblák is azt sugallták, hogy nem kéne arra menni, de hát egyszer élünk, meg hát a műholdas térkép is valami útszerűséget jelzett előttünk. Szóval magabiztosan belevetettük magunkat az ismeretlenbe. Az első problémák akkor jöttek, mikor kiderült, hogy az
út az nem út, hanem, egy olyan rész, mi olyan homokos, száraz a talaj, hogy semmi nem él meg egy sávon, de már megtettünk néhány métert, és úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk. Kb. húsz méter múlva rájöttünk, hogy kénytelenek leszünk tolni a kerékpárt, mert a kerék kezdett nem kilátszani a homokból. Egy örökkévalóságnak tűnt a következő háromszáz-négyszáz méter. Nem sokkal
Tábori életkép
később úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk visszatérni a rendes útra, mert nem igazán tudtuk, hogy hol vagyunk, de egy nagyobb dzsumbuj álta utunkat. Többszöri próbálkozás után, miután már nem érdekelt semmi, csak oda akartunk jutni, mert nem ettünk még aznap rendesen, átvágtunk egy aránylag könnyebb részen kisebb nagyobb sérülésekkel, majd rádöbbentünk, hogy to-
vábbra sem sokkal kön�nyebb, mert az út olyan homokos volt, hogy csak lépésben lehetett haladni. Mire odaértünk a szálláshelyre, már kopogott a szemünk az éhségtől, de szerencsére raktak félre nekünk a reggeliből, és sikerült jól laknunk, a „könnyű” túra után. Ruszki
A Mókus őrs
C
Köszönet Támogatóinknak!
sapatunk a 2010-es esztendő során is számos támogatást kapott. Az önfeláldozó munkán, tábori segítségen túl, számos adományozó több tízezer forinttal támogatta csapatunk munkáját, céljait. Nagylelkű támogatóinknak hála, csapatunk idén több mint négyszázezer forinttal gazdagodott a személyi jövedelemadó 1%-ának felajánlásából! Bízunk benne, hogy 2011-ben belekezdhetünk Csapatotthonunk felújításba, melyhez továbbra is kérjük anyagi segítségüket. Befizetéseiket a Rákosligeti Hunyadi János Cserkészcsapatért Alapítvány OTP Bank-nál vezetett 11717009 - 20043465 számú bankszámlájára várjuk. A befizetéshez kérés esetén postai csekket biztosítunk. Eddigi és jövőbeni felajánlásaikat és támogatásukat megköszönve, tisztelettel: a Rákosligeti Hunyadi János Cserkészcsapatért Alapítvány vezetősége
A z 1924-es eredeti csapatzászlónk Megkerülésének történetét megtalálja a 3.-6. oldalakon
A csapatzászló felirata: „264.sz.Hunyadi János Cserkészcsapat Rákosliget”
A csapatzászló hátoldala az angyalok által tartott koronás kiscímerrel “1923”
Karácsonyi ünnep a Csekóban
C
sapatunk december 22-én 17 órakor tartja évzáró csapatkarácsonyát a rákosligeti Csekovszky Árpád Művelődési Ház nagytermében (1172 Budapest, Hősök tere 9). Az ünnepségen ünnepélyes cserkészavatásra és fogadalomtételre is sor kerül. A rendezvényre szeretettel várunk minden szülőt és barátot, aki érdeklődik a cserkészet iránt.
Rákosligeti Cserkész Újság Kiadja: Rákosligeti Hunyadi János Cserkészcsapatért Alapítvány Felelős szerkesztő: Fürjes Péter a kuratórium elnöke. Szerkesztették: Kovács Kálmán, Tompa Gábor, Schád Péter Design, tördelés: Szetlik Péter (www.szetlik.hu) Székhely: 1184 Budapest, Dolgozó út 6/a. II. 6. Levelezési cím: 1173 Budapest, Vízhordó utca 36. e-mail: hunyadi.janos.264@gmail.com honlap: www.cserkesz.hu/264
Kuratórium: Fürjes Péter elnök Dr. Cserey György Dr. László Jenő Schád Péter Szabados Ádám Adószám: 18239706-1-43 Számlaszám: OTP Bank 11717009-20043465