Búvópatak 2012/január

Búvópatak Polgári, kulturális és társadalmi havilap

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

2

Gondolatok egy új év hajnalán Böjte Csaba írása

Kaposvár ágyú helyett szobrot önt

4

Villáminterjú Szita Károly polgármesterrel

Óriási politikai átalakulás kezdetén

5 7 10

Csapó Endre tanulmánya

Tánc

Ratkó József verse

Viktor és Viktória Petrozsényi Nagy Pál regényrészlete

16 18

Édenkert az ingoványon

Lukáts János tanulmánya

A lecke

Fernando Sorrentino novellája

A z új É letfa állítása – CsB fotó Gera Katalin és Csernák Máté alkotása

2012. január – XI. évfolyam 1. szám

Ára: 350 Ft

Búvópatak 2012. január

2. oldal

Böjte Csaba

Gondolatok egy új év hajnalán

C

Csodálom Jézus Krisztust ahogyan a földre jön, és saját kezébe veszi a dolgokat. Nem mást küld, hogy Ő fáradt cinizmussal, a mennyei trónusán ülve szemlélje és kommentálja az emberiség vergődését. Ő közénk jött, és szembemegy az akkori világ sodrásával, az erőszakos, kapzsi, lusta, élvhajhász semmittevéssel. Utat keres, építkezik, társakat gyűjt, megtanítja őket csendben lenni, befelé fordulva imádkozni, felfedezni a mennyei Atya, vágyaink által szívünkbe írt álmait. Naponta útra kel, bejárja a szülőföldjét, bátran, nyíltan szóba áll az emberekkel, meghallgatja őket, vigasztal, bátorít, segít. Egyetlen kérdés, egyetlen gond se jelent számára akadályt, lendületesen vállalja azokat és megoldja. Keresztelő Szent János lefejezése, egy-egy kudarc nem bénítja meg, duzzogva nem ül félre, hanem kitartó szívóssággal megy a szeretet útján előre.

Nem gyűjt kincseket, vagyont, nem áll be egyetlen politikai irányzatba sem, szabadon száll, hiszi, hogy jósága, szeretete az egész világot megmozgatja. Egyszóval Jézus él, alkot és szeret, megy előre! Már önmagában ezért a tevékeny, lendületes életéért én Jézus Krisztus mellé állok.

Olyan döbbenetes látni, hogy sok-sok ember csak a saját pitiáner szórakozásáért mozdul meg. Csak korlátolt létének a fenntartását vállalja, önmagáért él, és nagyon sokan még azt is csak ímmel-ámmal teszik… Annyira szeretném ezeket az embereket felrázni, rádöbbenteni arra, hogy drága egyetlen életüket pocsékolják el. Hogy lehetne az embereket a félénk, helyben tipegő, önzés burkában besavanyodott életükből kimozdítani? Felszabadítani a szeretet, az alkotás, a valós létezés csodálatos szép világára? Hogy tudnám elmondani érthetően, megmutatni azt a tiszta örömet, melyet a szeretet útján, botladozva is, de elinduló ember megtapasztalhat? Lehet, hogy izgalmas egy számítógép előtt ülve vezetni egy autót, szimulált hajtűkanyarokat bevenni, de mennyivel izgalmasabb, becsületes munkád gyümölcseként megvásárolt autódat vezetve családodnak megmutatni gyermekkorod szép, mesés tájait.

Lehet megkeseredve, szárnyszegetten reménytelenségben ostorozni ezt a világot, de mennyivel jobb leülni és megfogalmazni egy verset, egy gondolatot, mely mint egy langyos szellő belekapaszkodik embertársad csüggedten lógó vitorlájába, és elin­dítja őt a reális létezés hatalmas óceánján. Jó dolog megérezni a kis magban feszülő élni akarást, és azt szelíden jó földbe tenni, a szerető szolgálat alázatával öntözgetni. Jó dolog meghallani egy kis gyermek ki sem mondott panaszát, és egy otthon, intézményecske létrehozásával, óvodával, gyermekvédelmi központtal válaszolni a kibontakozás utáni néma vágyra. Jó dolog, mint egy láthatatlan angyal e világon keresztül suhanni, itt-ott csendesen megállva az életet szolgálni, szeretni az alkotás Istenét.

Nagyon jó dolog élni és alkotni! Ha az Isten maga mondaná, hogy nincs túlvilág, és nem tartják számon a szeretetből adott pohár vizet, a jó szót, a lehajló gyöngédséget, a másokért végzett munkát, én akkor is ezen az úton mennék tovább, mert jó dolog jónak lenni, alkotni, a létezés örömét megosz-

tani embertársaiddal. Jó dolog a homokból várat építeni, a téglából templomot az Istennek, otthont az embereknek. Jó dolog a földet feltörni, és tarka virágot, hatalmas fákat ültetni csak úgy, hogy legyenek, hogy létükkel tanúskodjanak az élet, a kibontakozás, a folyamatosan mozgásban lévő Isten irántunk való végtelen szeretetéről.

Megéri? Építed, szépíted a világot, és észre se veszed, magadat építed, bontakoztatod ki. Minden egyes kapavágás, nemcsak a földet teszi lakhatóbbá, hanem te magadat is. Mindennapjaid szeretetének tüzében kiégő tégláidból nemcsak kint a világban épül ház, otthon a családodnak, hanem belülről építkezve megszületik benned a családjáért felelős felnőtt, az apa, ki életet ad. Csodálatos életet adni, gyermeket szülni, és azt becsülettel, türelemmel az öntudatra ébredésig felnevelni, majd imádságos szeretettel az ő útját mindvégig egyengetni, és öreg fejjel az általad ásott kútból felbuggyanó tiszta vízben megmosakodni. Te ástad a kutat, de annak életet adó tiszta vizét nem te teremtetted; általad születik valami, ami nem te vagy, mely életet ad sokaknak, s melynek tükrében megláthatod végre te is az igazi szép arcodat. Persze, hogy megéri a

Az új Életfa angyala a kaposvári Városligetben Gera Katalin és Csernák Máté alkotása – fotó: Csernák Bálint

3. oldal

Búvópatak 2012. január

teremtő Istennek társává válva magadat e világban kiteljesíteni. Semmiből, a végtelen létbe felnőni, úgy lenni hatalmas fává, hogy forró nyarakban érett magvaid ezreiben erdővé válsz.

Minden egyes perc, óra, mit Isten jóságosan neked adott, s melyet te jószándékú munkával, alkotással nem kamatoztatsz, melyet a semmittevés, az önsajnálat, a meddő poénkodás, a helyben topogás céltalan kocsonyájában töltesz, elvesztett, soha vissza nem térő lehetőség. Tiszta szívemből sajnállak téged, ki évekig célozgatsz, de nem mered meghúzni a ravaszt.

Igen, sajnállak téged, ki olyan szellemi, lelki, anyagi erőket gyűjtesz, melyekből nem épül vers, szerelem, ház, haza, melyek csak poros raktárrá teszik életed, s téged értelmetlen limlomjaid őrzőjévé, egy karikás szemű, betörőktől rettegő éjjeliőrré. Mi vagy te? Egy szárnyatlan sas, a porban kapirgáló tyúkok között? Nem haragszom rád, csak szánlak, mint azt a vándort, ki balgán megáll és tikkadtan szomjazik az életadó kút mellett. Izgalmas, érdekes az élet, és ne azért buggyanjon ki szívedből a dal, mert általa unatkozó emberek sztárja lehetsz, hanem csak azért, mert jó énekelni, társa lenni a korán kelő pacsirtának, ki dalával ébreszti a hajnalt, és a vándort.

Jó alkotni, a vásznon megragadni egy mozdulatot, egy csak általad megsejtett hajlatát a tájnak, és azt, amit csak te egyedül látsz, alkotó munkáddal alázatosan láthatóvá tenni az egész világnak.

A mozgásban lévő Istennek szolgája vagyok. És mint a gyermekkorod játékában, a szaladó gyermek, szeretnélek életadó simogatással megérinteni, hogy életed legyen, és te is moz-

gásba lendülj, hogy merj magadba fordulva álmokat látni, és azokat társakat keresve bátran megvalósítani. Megtapasztalni azt, hogy milyen csodálatos társa lenni a világot tiszta, szép vágyaid által beléd írt irányban tovább teremtő Istennek.

Krisztus, Isten reális válasza volt az emberiség évezredes adventjére. Jézus léte örök válasz, nem csak a megannyi miértre, hogyanra, hanem a te alapvető örök kérdéseidre is. Az élő hit, az erőt adó remény válságban van, és persze ez újabb és újabb politikai, gazdasági kríziseket szül. Hogyan tovább?

Hiszem, hogy a világ megannyi kérdésére a válasz benned van, te magad vagy a válasz, melyeket a benned feszülő tiszta vágyakban, álmokban találhatsz meg. A kérdés az, hogy mersz-e magadba nézni, mered-e kimondani, megfogalmazni a végtelen utáni tiszta sóvárgásaidat? Mered félrelökni a kufár, csak a vagyonukat halmozni akaró kereskedők csillogó reklámjait, és kimondani mindazt, miért érdemes élned, dolgoznod, meghalnod? Mered alázatos partnerségben Istennel tovább teremteni ezt a szép világot? Mersz a gondolkodó, kereső embertársaid sorába állni, hogy te is akár egyetlen dallammal gazdagabbá tedd magadat és társaidat? Mersz a holnapba nézni, és talán milliók által, a csendes adventi imában kértekre, Isten símogató válasza lenni?

Mersz szeretetből mások számára megtestesülni? Újból útra kelni? Mosolyogva az emberek kérdéseire, kéréseire, megnyugtató válasz lenni?

Egyetlen dolgot kívánok az új esztendőben: Merj ezekre a kérdésekre bátran igent mondani!

Utry Attila Jenő

Tusnády László

A harangok zúgásáról

A

Az Úr Angyala megtorpant A templom és torony kapujában Dél van!

Győztes magyarok dele.

Minden magyaroknak büszkesége.

Dél van!

Zeng-bong az érc, ordít a szél.

Veszélyt kongat egy kisharang.

Harag nélkül vonul hadba a nép. Ágyúdörejű nagyharang, Könnyűlovas lélekharang, Nyílvesszők zápora hullik a támadókra.

Mindhalálig harcolunk: koronáért, hitért, Ünnepi harangzúgásért.

Az Úr Angyala köszönti Regina Patrónánkat – Örömhírt hoztam Szent Lélek mátkádnak! „Jézus fiad előtt hajts térdet érettünk, Mert ha nem cselekszel egy lábig elveszünk!”* * Boldogasszony anyánk

Szeretettel: Csaba

A perc-vidékek végtelen ködén

K

Közöny szitál neszt csöndes halmokon.

Feledd a bajt, az éj ködét feledd!

Izzó napot hordj derűs homlokon!

Az őz-suta félénken felmered.

Remegni lenne, bizony jó okom: jövő, már érzem furcsa vész-szeled.

Szivárvány hunyt a barnuló habokban; a fájó hang emléke él a dobban.

A fűszálon egy szép bogárka jár, a gondolat nagy ösvényen bolyong; üvegcsöndű emlékezés-határ: kövült őszök levele itt szorong.

Beléjük hervadt mind a büszke nyár, hogy dolgozott az elmúlás-dorong!

Kapaszkodnának csapzottan az ágak, csapást rájuk a szél korbácsa vághat.

A perc-vidékek végtelen ködén üvegburokba bújt a kikelet, ezer boltívet tarthatott fölém, ezer titok-leplet a múlt levet.

A dúlt határban megriadt bölény, de volt tavasz emléke még nevet.

A képeket kiszedem messze árból, őszből, télből, tavaszból, drága nyárból.

testvér

Búvópatak 2012. január

4. oldal

Kaposvár ágyú helyett szobrot önt Villáminterjú Szita Károly polgármesterrel

A

A nehéz körülmények között is óriási kulturális beruházásokat hajtott végre Kaposvár az elmúlt években. Szita Károly polgármester szerint a kultúra nem áldozható fel a gazdasági nehézségek miatt, sőt, minél nagyobb a baj, annál inkább szükség van erre az összetartó kapocsra.

– Eredetileg úgy terveztük, hogy az új esztendő adja apropóját a beszélgetésünknek, aztán a Rippl-hagyaték átvételéről szóló decemberi bejelentés a mögöttünk hagyott évre irányította a figyelmünket.

– Talán helyesebb is ez így. Aligha beszélhetünk a jövőről anélkül, hogy ne tekintenénk vissza, ne értékelnénk az elmúlt időszakot. Ha a kultúra felől közelítünk, mindenképpen a Rippl-Rónai-évvel kell kezdenünk, amelyet érzésem szerint magas színvonalon, neves festőnk hírnevéhez méltó módon sikerült megrendeznünk. A kaposváriaknak az már nem újdonság, hogy a Festők Városa Hangulatfesztivál időpontját Rippl születésnapjához igazítjuk, a mester születésének 150. évfordulóján viszont ennél többel kellett előállnunk.

Önarckép barna kalapban – Rippl-Rónai József olajfestménye (részlet)

– Így jött létre a nagyszabású kiállítás augusztusban.

– Egészen bizonyos vagyok abban, hogy az ország egyik legkiemelkedőbb tárlatát rendezte meg ezzel Kaposvár 2011-ben.

Hihetetlen munka áll mögötte, s ami nagyon biztató a jövőre nézve: rengeteg ember segített önzetlenül abban, hogy létrejöhessen a csaknem 20 ezer látogatót vonzó kiállítás.

– Egy új kiállítótérben. Egy új épületben.

– No, igen, a megújult Együdben. Háromszoros öröm fűződik nekem ehhez az épülethez. Egyrészt nagyon büszke vagyok arra, hogy Kaposvár a legínségesebb időkben is ilyen méretű és felszereltségű közművelődési intézményt tudott építeni.

Másrészt úgy érzékelem, hogy jól halad az épület „elfoglalása”, a fellépők, kiállítók és a kultúra iránt fogékony kaposváriak is ismerkednek az új terekkel, lehetőségekkel. A harmadik örömöm a névhez, az Együdhöz fűződik. Az átépítés ideje alatt egyre többen kezdték Agóraként emlegetni az épületet.

Ez az uniós program neve volt, amelynek keretében kiírták a pályázatot. Úgy éreztem, hogy a kaposváriaknak meg kell adni a lehetőséget arra, hogy az új épületnek új nevet adjanak, ha a többség ezt szeretné. Szavazást írtunk ki, amely végül az Együd Árpád Kulturális Központ elnevezést erősítette meg.

Szerintem mindez jól példázza, hogy a hagyományaink megőrzése mellett kell a jövőt alakítanunk.

– A hagyományok megőrzése mellett az újabbak teremtése is jól halad, hiszen másodjára adott otthont Kaposvár a Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválnak…

– És idén rendezzük meg harmadszor, mert az elmúlt két év sikere minden várakozást felülmúlt. Abban biztos voltam, hogy Kokas Katalin szakmaisága biztos alapot jelent majd, azonban a fogadtatás nyitott kérdés volt mindaddig, amíg meg nem szólaltak a hangszerek. Kaposvár világhírre tett szert, de ami legalább ennyire fontos: az itt élők magukénak érzik a fesztivált, megszerették azt a kissé emelkedett, mégis rendkívül oldott, barátságos, ünnepélyes hangulatot, amely augusztusban áthatja a várost.

– Az Együd kapcsán említette, hogy anyagi szempontból messze még a Kánaán. Meddig képes Kaposvár ilyen szinten támogatni a kultúrát?

– Az tény, hogy ma sem általános egy Szivárvány vagy Együd szintű épület létrehozása. Nehéz időkben a települések nem a kultúra oltárán áldoznak, hanem a kultúrát áldozzák fel azért, hogy túléljék a nehéz időket. Szerintem viszont a kultúra nélkül nem lehet nyertesen kikerülni a bajból. A feljegyzések szerint a második világháború idején a brit tábornokok azt javasolták Churchillnek, hogy az egyre növekvő hadi kiadásokat a kultúra támogatásának csökkentésével próbálja fedezni. Erre a miniszterelnök visszakérdezett: Jó, de akkor miért háborúzunk?

– Annak idején a harangokból is ágyút öntöttek, ha kevés volt a fém.

– 2012-ben mindent annak fogok alárendelni, hogy megerősítsük a szociális biztonságot Kaposváron. De ez nem azt je-

5. oldal lenti, hogy a város minden pénzét élelmiszerre vagy segélyre kellene költeni. Az is növeli a biztonságot, ha a turizmus, a kulturális turizmus munkahelyeket teremt Kaposváron. Ilyen szempontból nem kérdéses az sem, hogy támogassa-e a kamarazenei fesztivált az önkormányzat. S persze vannak szimbolikus, a helyi identitás megerősítését szolgáló ügyek, aspektusok is.

– Elérkeztünk talán a Rippl-hagyatékhoz?

– Igen, Rippl munkássága is ilyen értéke Kaposvárnak. Ha már a változó törvények megadják annak lehetőségét, hogy végre tulajdonilag is Kaposváré legyen az emlékmúzeumként

Búvópatak 2012. január működő Róma-villa, és a kaposváriaké legyen a felbecsülhetetlen értékű, festményekből, rajzokból álló hagyaték, akkor nekünk élnünk kell ezzel a lehetőséggel. De említhetem az új életfát is, ahová azoknak a kaposvári kisgyermekeknek a neve fog felkerülni, akiknek a szülei ezt a várost tekintik otthonuknak. Ők sem adóalanyoknak születnek, hanem érző, gondolkodó, cselekvő embereknek, akiket egyebek között a kultúra fog erős közösséggé összekovácsolni. Ez pedig nemhogy nem pénzkérdés, hanem éppenséggel a jövőnk záloga.

Szekeres A lán

Csapó Endre

Óriási politikai átalakulás kezdetén

B

Bő tíz évszázadot eltöltött Európa olyan közigazgatási keretek közt, amelyek hozzáigazodtak a kialakuló nemzetek szállásterületeihez. Uralkodók már kialakult országokat foglaltak el, vagy kaptak, hagytak örökbe. Fel is bukkantak, el is tűntek népcsoportok ennek során, de az erősebbek megmaradtak, így vált Európa a nemzetek földrésze, amelyben az államkeretek többé-kevésbé a nemzetekhez igazodtak. Ilyen keretben virágzottak a nemzeti kultúrák, elzártan is, összefonódva is. Majd csak a monarchiák idejét felváltó köztársasági államkeretekben lépett színre államalkotó igénnyel a nacionalizmus. Kezdetben a monarchiák megszüntetésének adott eszmei igazolást a nacionalizmus, majd a kapitalista háborúk idején népek, országok, fajok egymás ellen uszításának vált ideológiájává.

Népek, nemzetek váltak egymás ellenségévé és gyűlölet tárgyává. A végső szétgyilkolásig viselt háborúk győztesei által diktált békék kibékíthetetlen ellenségekké tettek szomszéd népeket, benesi kollektív büntetéssel, és trianoni örökös jogfosztással ejtettek soha be nem gyógyuló sebeket. Így váltak Európa győztes-vesztes országai, büntető-büntetett népek egyaránt Európán kívüli hatalmak vazallusaivá.

Fogjuk rövidre a mondanivalót: a régen óhajtott egységes Európa a fent vázolt menetben jött létre még a kétpólusú világhatalom idején, terjeszkedett és lendült azzal egyidőben.

Majd amikor a világhatalmi partner belebukott saját világboldogító rendszerébe, a világ vezetésében magára maradt Amerikai Egyesült Államok félreérthetetlenül tudomásunkra hozta, hogy a világ útja csak az lehet, amit ő kijelöl. Elvileg egy gazdag és sikeres nagyhatalom bölcs vezetésével bizakodással nézhetne jövőjébe a még nagyon rendezetlen emberi világ.

Azonban jó ideje jogosnak látszik a kétely, hogy talán nem is a sikeres nagy ország szépen hangzó elvei szerint folyik mindaz, ami az USA nevében végbemegy. Az amerikai ihletésű politika a globalizmus néven ismert gazdasági és pénzügyi jelenségekben realizálódik. Az Európai Unió követi az amerikai neoliberális irányzatot, a közös pénz, az euró, a nemzetközi pénzpiac irányítása alatt működik.

Ami amerikaiként jelenik meg, már az sem amerikai. Élesebb szemű amerikaiaknak ez már régen nem tetszik. Most legutóbb Lawrence Lessing, a Harvard jogászprofesszora nyilatkozott ilyen értelemben Budapesten. Látogatóként a KözépEurópai Egyetemen arról szólt, hogy Washingtonban a mindent átszövő rákos daganathoz hasonló rendszer alakult ki.

Olyan mechanizmus, ahol a politikust szinte kizárólag a saját újraválasztása, a rendszerben tartása érdekli. Ennek érdekében pedig a képviselők már nem saját választóik érdekeit,

hanem a társadalom felső öt ezrelékének maroknyi csapatát és a mamutcégeket szolgálják; legtöbben ráadásul politikai tisztségük után egy-egy nagyvállalat lobbistái lesznek. „Erről az igen lehangoló állapotról azonban mi, mindnyájan tehetünk, hiszen hagytuk, hogy ez a rendszer ilyen formában kialakuljon” – véli a korábban a Stanford Egyetemen és a CEU-n is oktató amerikai jogász.

Számunkra nem mondott újat, ebben az az érdekes, hogy egy Harvard-professzor igazolja, hogy Washingtonban nem az Egyesült Államok érdekei formálódnak törvénnyé és belés külpolitikává, hanem a mamutcégeké. Mint tudjuk – sok egyéb forrásból is –, hogy a nemzetközi tőke hitelintézetei célját és akaratát szolgálja az amerikai nagyhatalom adminisztrációja. De tudjuk ezt magyar megfogalmazásból is: „Ami biztatónak ígérkezik, arról is kiderülhet, hogy a pokolba vezető út. A rendszerváltás elején például sokan biztatónak tartották a nemzetközi piacgazdaságba való bekapcsolódást, abban reménykedve, hogy ez lehetővé teszi a pénz beáramlását, ami majd az ország jövőjét szolgálja. Ezzel szemben, ami végbement, az az ország kiárusítása, és a pénzpiacnak való kiszolgáltatottság annak minden átkával. Az Európára orientált politika a nemzeti érdekek feladásával járt, és olyan erkölcsi és etikai visszaéléseket vont magával, amelyek józan ésszel összeegyeztethetetlenek a demokrácia fogalmával. … Jelek szerint nem alaptalan a gyanú, hogy a globalizáció ráfizetéses buli valamen�nyi nemzetállam számára. Ami történelmileg nem azt jelenti, hogy az etno-centrikus provincializmus után egy igazságosabb és szebb világ köszönt ránk, hanem azt, hogy a globális pénzpiacon randalírozó néhány ezer mohó bankár és gátlástalan üzletember zsebre vág az egymásnak feszülő nemzetek feje fölött mindent. De nincs veszve minden.

A globális–nemzeti meccs még nem dőlt el. Bár a nemzetek feletti irányzatok jelentős mértékben gyengítették a nemzetállamokat, az államok szerepét, erejét és önállóságát, a nemzeti érdekek még mindig erősebbnek bizonyulnak, fölötte állnak az európai és globalizációs érdekeknek.

Az emberek továbbra is nemzetben gondolkodnak, mert nincs helyette más, elfogadható identitáskeret.” (Húsz év után, dr. Hódi Sándor Széchenyi István Stratégiakutató Intézet.)

Az emberek még sokáig nemzetben gondolkodnak, de dolgaikat ma már, mások, másképpen akarják irányítani. A probléma kezdettől fogva az, hogy az európai államokból építkező Európa-állam csak úgy jöhet létre, ha a tagállamok szuverenitásuk egy részét beadják a közösbe. Ötven éve még máig sem alakult ki, hogy mennyit. Az unió eleve gazdaságinak indult, tehát a gazdaságot és ipart kellett nemzetköziesíteni, ami nem volt nehéz, a nemzetközi (multinational) társaságok kiváló lehetőséget kaptak. A határok átjárhatósága sem okozott túl sok gondot – a XX. századi nemzetállami elzárkózás

Búvópatak 2012. január történelmi abnormalitás volt. A közös valuta útja rögösebbnek bizonyult. A pénzkibocsátás pedig a szuverenitásnak, a nemzeti függetlenségnek talán legfontosabb része.

A hetvenes évek végén az inflációellenes küzdelem közös nevezőre hozta az akkori Tízek több mint felét, megalakult a német márkára épülő, és az árstabilitást, valamint az árfolyammozgások jelentős korlátozását célul tűző övezet. Ebből fejlődött ki az 1992. évi maastrichti döntés, amely lehetővé tette az Európai Gazdasági és Monetáris Unió megalakítását.

Közel tízéves folyamat eredményeként így vezették be 2001ben a közös pénzt, először 11 ország részvételével. Két évvel később csatlakozott Görögország, majd a kisméretű új tagállamok, 2007-ben Szlovénia, 2008-ban Ciprus és Málta, 2009ben Szlovákia, végül 2011 januárjától Észtország. A globális válság kitöréséig a „keleti” bővítés mellett a pénzügyi unió volt az EU legsikeresebb vállalkozása, de csak azért, mert a gazdasági fellendülés egy évtizeden keresztül elfedte a konstrukciós hibákat.

A pénzügyi unióban a tagországok pénzügyi politikáit ös�sze kell hangolni, és közös irányítás alá kell vonni. 17 országnak olyan saját eurója van, ami kis része 19 másik ország pénzének. 17 termelő műhely, mérhetetlenül különböző méretben és termelési eredménnyel. A termelési versenyben minden ország pénzkölcsönből gazdálkodik. A túlköltekezett tagálla­mok veszélyeztetik az euró értékét, ezt gondolták kivédeni a ma­ astrichti döntéssel, ami szerint a GDP 3 százalékát nem ha­lad­ hatja meg a költségvetési hiány, és az államadósság nem lépheti túl a 60 százalékot. Hoppá, bekerült az első körbe Olasz­ ország és Belgium, mindkettő 100 százalék feletti államadóssággal. Történt az is, hogy a német és a francia költségvetési deficit három százalék fölé emelkedett. Esetükben megtört a szigorúság. Vagyis nyitva állt az út bármely más ország számára hasonló „bűnök” elkövetésére. A görögök azonnal ki is léptek a bűvös körből.

Nagy probléma az is, hogy a közös pénz esetében a tagállamok nem folytathatnak saját árfolyampolitikát és saját kamatpolitikát. Magyarország szerencséje, hogy még van saját pénze, és tud manőverezni a valutaválság viharában. Ugyanakkor a tagállamokban fellépő inflációt nem lehet összehangolni. Ez oda vezetett, hogy a jelentős bérköltség-növekedést mutató és kevésbé fejlett déli tagállamok inflációja meghaladta a központi bank kamatszintjét. Vagyis negatív kamattal lehetett korlátlan mennyiségű euróhoz hozzájutni. Ez az adott helyzetben, és az adott rendszerben, racionális döntés volt, miközben felelőtlen módon ásta alá a monetáris integráció alapjait. A spekuláció – mint ez várható volt – a rendszer leggyengébb láncszeme ellen indult meg. 2010 januárjában éleződött ki az első görög válság, A válsággal kapcsolatban megindult egy másik folyamat is, erősödött az akarat a nemzetközi pénzügyi ellenőrzésre, a beleszólás az államok költségvetésébe, gazdaságába, még a társadalompolitikájába is. A pénzkibocsátási szuverenitás eltulajdonítása láncreakcióval dönt meg más felségjogokat is.

Szóba került Görögország távozása az unióból, de Németországban is latolgatják a kilépést.

A német kormány szerint az EU-nak jogot kellene kapnia a beavatkozásra a nemzeti költségvetésekbe, ha az euróövezet stabilitása forog kockán, például úgy, hogy az Európai Bíróság érvényteleníthetné a nem megfelelőnek minősített költségvetést. A Reuters tudomása szerint a német kormány már tavasszal szeretné konkrétan és készen látni a szavazásra kerülő javaslatokat. A kormány sürgeti az alapszerződés olyan, korlátozott módosítását, amely nagyobb ráhatást tenne lehetővé a költségvetési szabályokat és a vállalt kötelezettségeket megszegő országokra.

A

6. oldal Orbán Viktor szerint a mostani válság kifejezetten negatív következményekkel jár, mert távolabb tolja Magyarország euró-csatlakozását. Ennek nem csupán az az oka, hogy – a most bajba került államok sorsából okulva – felkészültebben szabad csak csatlakozni, hanem van egy másik probléma is. „Mi kötöttünk egy szerződést, hogy belépünk az unióba, de a belépés feltételei azóta változnak, hiszen folyamatosan olyan döntéseket hoznak az euró-zónához tartozó tagállamok, amelyekről szó sem volt, amikor mi aláírtuk a zónához történő csatlakozásról szóló szándéknyilatkozatot”. Megváltoztak tehát a szerződéskötés idején fennállt körülmények, és ezt alaposan mérlegelni kell. „Ráadásul még nem is tudjuk, hog y az euró-zóna hova jut el saját belső szabályozásával … amikor azt mondtuk, hog y belépünk az eurózónába, szó sem volt közös költségvetésről, most már nag yon közel vagyunk hozzá”.

A miniszterelnök szerint ezért a magyar parlamentnek és a magyar döntéshozóknak a magyar közvélemény teljes nyilvánossága előtt újra kell vitatniuk ezeket a kérdéseket, és újra bizonyítani kell, hogy a megváltozott feltételek mellett még mindig érdeke Magyarországnak a csatlakozás.

Orbán Viktor – ha eddig nem – ezzel államférfiúvá avatta magát. De még hátra van a támadás Magyarország ellen.

A pénzügyi válság során vagy ürügyén egy politikai erőcsoport van kialakulóban. Guy Verhofstadt, az európai liberálisok parlamenti vezére, volt belga kormányfő, lényegében amerikai mintára építené föl az uniót, ami önmagában be kellene hogy indítsa a vészjelzőt.

Csaba László közgazdász akadémiai előadásában figyelmeztet, hogy az EU máris valamiféle nemzetek feletti megoldás felé mozdul el. Ez nem csupán gazdasági, hanem politikai is.

Két okból. Egyrészt a görög válság kirobbanása óta eltelt időszakban vezetők szűk csapata próbálja kezelni a válságot.

Merkel és Sarkozy, valamint Christine La­garde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója, Her­man Van Rompuy, az Európai Tanács és José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke. Október vége óta ők alkotják a Frankfurti Csoportot.

Most már kormányfők és kormányok sorsáról is döntenek, mélyen beavatkoznak a tagállamok belpolitikájába – az euro védelmében persze.

A központi erő tehát már működik – utasítására Görögország és Olaszország leváltotta miniszterelnökét. „Két új bizalmi ember, Lukasz Papadémosz és Mario Monti puccsszerű, szupra­na­ ci­onális kinevezése az utóbbi hónapok legijesztőbb politikai-gazdasági fejleményei közé tartozik” – állapítja meg a Mandiner internet híradó: „A puccsszerű, szupranacionális szintről kikényszerített görög és olasz miniszterelnöki kinevezés, és az ezt övező szakértői csodavárás az utóbbi hónapok legijesztőbb politikai–gazdasági fejleményei közé tartozik. Ezek a »technokrata« figurák kizárólag a piacról és a piacokat szolgáló nemzetközi intézmények oldaláról merítik legitimációjukat, ennek megfelelően előre vállaltan kizárólag a kötvénypiaci befektetők pénze visszafizetésének lehetővé tételére fognak koncentrálni költségvetési hentesmunkájuk megvalósításakor. Ha hozzálátnak ehhez ezek a mediterrán bajnaigordonok, és hatékonyan végrehajtják a jóléti állam maradékainak felszámolását, hogy a maradék della kifacsarásával visszafizessék az utolsó centet a hitelezőknek, akkor mindössze annyit érnek el, hogy a befektetők rossz döntéseiből eredő veszteséget aránytalan mértékben azokra tolják, akiknek eleve semmi köze nem volt ezekhez a rossz döntésekhez.”

Róna Péter közgazdász-professzor szerint Görögország és Olaszország után Magyarország vezetését is „saját emberére” bízhatja az Európai Unió. Noha lenne lehetőség az euró-övezet problémáinak orvoslására, ezek az eszközök egyelőre nem kerültek előtérbe. Jelenleg egy egészen más küzdelem zajlik, ami egy olyan euró-zóna fenntartásáról és átalakításá-

7. oldal ról szól, ami a centrum és a periféria közötti erőviszonyokat betonozza be.

A görög „mentőcsomag” egyébként egy hatalmas privatizációról szól, amiben a vízművek, a villamos energia és kikötők is szerepelnek az eladásra váró tételek között.

Róna Péter a mindennapi.hu-nak kifejtette: „Jelenleg az zajlik, hogy a periféria országaiban a megválasztott politikai vezetőket lecseréli az EU a saját embereire. Az új görög miniszterelnök, Papadémosz az Európai Jegybank alelnöke, Mario Monti, aki Olaszország miniszter-

Búvópatak 2012. január elnöke lett, a brüsszeli Európai Bizottságnak volt belső piaci biztosa. Ez azt jelenti, hogy Olaszországban is lesznek privatizációs folyamatok.”

Történelmi távlatban tekintve a kapitalista háborúk kora után a kapitalista fojtogatások kora érkezik el. Célja az államok fölszámolása, egy úgynevezett új világrend kiépítése érdekében – nem demokratikus úton.

Az ausztráliai Magyar Élet 2011. november 24-i számában megjelent cikk rövidített, aktualizált változata.

Bíró József

Az állhatatosságról

(…

( … ) … aki nem volt tevőleges’ – részese – csupán … elszenvedője – … a közös ( ségi ) – bűn ( ök ) nek …

– s mivel nem is pártolta … a … – utóbb … kirekesztetett ( …… ) … akik nem voltak tevőleges’ – részesei – csupán … elszenvedői – … a közös ( ségi ) – bűn ( ök ) nek …

– s mivel nem is pártolták … a … – utóbb … kirekeszttettek

( … ) … aki nem voltál tevőleges’ – részese – csupán … elszenvedője – … a közös ( ségi ) – bűn ( ök ) nek – s mivel nem is pártoltad … a … – időről – időre … kirekeszttettél ( …. ) …

akik nem óhajtunk

tevőleges’

– részeseivé lenni – csupán … elszenvedői vagyunk – … a közös ( ségi ) – bűn ( ök ) nek …

– s mivel nem is pártoljuk … a … – immár’ … mindörökre … kirekeszttettünk

Ratkó József

Tánc Fábry Zoltánnak

M

Duna-környék szétszóratott, éhes népei, vagyunk ma is ama székely György vendégei.

Magyarország temetőföld, posztumusz humusz.

Történelme soha el nem évülő priusz.

Magyar, oláh, szláv – mindigre ebhitű pogány, csűrdöngölőt járunk ma is Ady homlokán.

Bűnjel itt a csillag is, mert megragyog s lehull.

Kard lángol az éjszakában attilátlanul.

Hát mulassunk! – egyiket se gyűlölöm, hiszen énérettem él az is, ki engemet eszen.

Bűnjel itt minden – halotti anyakönyv a rög. Írva benne jó magyar, vad tatár és török,

Magyarország temetőföld, posztumusz humusz.

Történelme soha el nem évülő priusz.

írva benne arcról arcra minden holtjai; följegyezve ázsiai, európai.

Életet aki ha itt vet, húsba vet magot.

Holtból bú elő a kisded, jövendő halott.

Magyarország temetőföld, toroz és vigad.

Holtjaiból kóstolót küld szomszédainak.

Mégis: hogyha szülni már egy ringyó sem akad, hónom alatt költöm ki a fiacskáimat.

Búvópatak 2012. január

8. oldal

Németh István Péter

Fekete Gyula emlékezete

Í

Írom a címet a számítógépembe. Lám – feltűnik-e valakinek?

– a Fekete és az emlékezete, a családnév és a főnévből képzett fő­név rímel egymással. Úgy hagyom. Hadd jöjjön segítségemre minden, ami az írói mesterséghez tartozhat. Mindennapjaim valóságrészleteiből, emlékeimből és olvasmányaimból tán van annyi, amennyi elég egy nem is személytelenül vázolt portré elkészítéséhez.

Délben a Malom-tó hídján haladtam át a múzeumból a könyvtárba. Éppen arra vitt a lábam, amerre Fekete Gyula bácsi is járt. A hatvanas években édesapám Sánta Ferenc írói estjét, édesanyám pedig Fekete Gyuláét vezette be a városi könyvtár épületében a tapolcai hallgatóság előtt. Ezt a kis mediterrán szögelletet, mini Splitet, ded Velencét láthatta és látta Gyula bácsi negyvenkét évvel ezelőtt, az 1969-es esztendő könyvheti rendezvényén. A magyar írók s költők közül igen szerette e Monet képeire illő beau coin-t Takáts Gyula, aki az itt született Batsányit tisztelte, Veres Péter, aki a tündérrózsák közelében lévő kertek öntözési lehetőségeit is mérlegelte, és Simon István, akinek a nyíló vadgesztenyék tetszettek leginkább a templomdombon. Fekete Gyula bácsi e tóra látott, amikor a hajdani könyvtár épületében édesanyámnak dedikációjában emígy köszönte meg a vendéglátást: Német Árpádnénak első számú tapolcai kritikusomnak sok-sok szeretettel őszinte köszönettel a kedves segítségért

Fekete Gyula

A Szerelmesek bolygójában találtam erre a szép ajánlásra az író-olvasó találkozó után vagy tíz esztendővel, amikor már verseket próbáltam írni, s családi könyvtárunk dedikált könyveit úgy kezdtem el külön polcokra gyűjteni, mintha Noé hajójából lettek volna valók azok a vízszintes deszkák. Igen, 1980at írtunk, én megbetegedtem, pánikrohamok fogtak el a forgalomban, ha kiléptem a szobámból. Azt sem tudtam, hogy bennem vagy kívül nagyobb-e a baj? Fekete Gyula bácsi tudta.

Meg is írta: 1981 és 1990 között 334 ezerrel fogyott az ország lakossága. – E ténnyel, ezzel a diagnózissal fejezte be Fekete Gyula a Véreim, magyar kannibálok! című (ön-)vádiratát. Olyan országban éltünk, amit bármennyire is szerettünk, nemcsak az idejekorán elment halottait temette, de az életben maradottakat sem tudta mentálisan gyógyítani. S a művelt Európában sem volt jobb a helyzet. Fekete Gyula már a 80-as évek közepén így nyilatkozott: „Eddig valamennyi korszak biztosította az élet újra –, sőt bővített újratermelését; a mai időkben viszont föléljük az életet – ez megy mindenütt: Svédországtól az NSZK-n át Magyarországig. A jelenség most már körülírható és elméletileg kidolgozható, de még nem diagnosztizálta a gazdaságtan. Ez – mondhatod – akkor sem az író dolga! De ha más nem csinálja, mit tegyen az író? Hallgasson? A fenét! Megírja.”

A kilencvenes években Fekete Gyula minden műfajt meg szeretett volna ragadni, hogy szolgálhassa ezt a beteg országot, amiről majd azt mondja a sebezve gyógyítást hozó Papp

Lajos professzor, hogy csak a szívét simogatva szabadna kezelni a hazát. Fekete Gyula gyerekverset, színdarabot és regényt írt, kiadót alapított (s az élő klasszikusainkat rávette, hogy legkedvesebb válogatásukat adják közre életművükből), kertjét művelte (a Balaton déli partján palántázott és tépte a gyomot), s a rendszerváltáskor úgy érezte, hogy politizálnia is kell. A Néppárt színeiben láttam az első demokratikus választások előtt, s akármennyire is próbált körültekintően érvelni, csúfolták a fiatalok a periodikájukban, pedig csak az utódokért s az őt gúnyolókért aggódott. 1996-ban egy mondata szíven ütött, no meg igen elgondolkodtatott: „Végtére az győz, aki győzni fogó utódokat nevel.”

Tengercseppnek nevezte az egybegyűjtött tételmondatait, axiómáit tartalmazó tezauruszt. Idézek még néhány gnómát azok közül, amiket lepárlott nekünk tanulságul: „A hazugságban az is vétkes, aki elhiszi. Az erőszak bizony rossz pedagógia, de annál is rosszabb az engedékenység, mert az erőszak lázadót nevel, az engedékenység meg zsarnokot.

A macska elszundikálhat, az egér nem. Nemzeti eledelünk a prófétasült, a prófétapörkölt, a prófétafelvágott. Tékozló ország többnyire megsüti és felzabálja a prófétáit. De réges-rég elpusztult volna az ilyen sütnivalók nélkül. Ősidők óta tudja a minden rosszfajta hatalom, a latrok közé vegyítve kell a Krisztusokat felfeszíteni.”

Magam is próbálkoztam hasonló diáriummal, ilyen bejegyzésekkel: „Minden jó alkotás harmadik avagy sokadik honfoglalásunk.

Megbékélnék tán a hóhérommal is, ha tudnám, hogy ért annyit a kötélhez, mint magam a verslábakhoz.

A magyarság mindig megosztott. Az emberségesség soha nem volt és sohsem lehet az.” Ám úgy voltam, hogy ha a műveimből nem derül ki mindez, aligha ér valamit a szentencia-gyártó igyekezetem. Elvetettem, eldobtam a legjobban hangzó koanokat. Azóta is írom – mint lehet, szelíden – inkább a verseimet, a tanulmányaimat a Balatonról, a tájról, édesapámról vagy azokról az írókról, akikkel ők – szüleim még találkozhattak.

Fekete Gyula is írta, azóta is írta, ami számára a legfontosabb volt. A lélekszámunk fogyásának krónikáját. Írta a változás, változtatás megannyi lehetőségét a jóvátevődés reményével. Több mint negyedszázad figyelme, munkája, aggodalma gyűlt föl már az ezerkilencszázkilencvenes évekre demográfiai kutatásaiban. Szépirodalmat szeretett volna művelni, de a szociográfia fontosabb lett. Van így. Mint már annyiszor történt a Jónásokkal: szándékuk ellenére is mondania kell azt, ami a kedves elfoglaltságnál fontosabb, ami a „legelső”. Az író körülbelül azt kapta, mint a Babits-megverselte hős is kapott a niniveiektől. E „közügyről” vallott nézeteit a televízió csupáncsak a kabaréjában tűzte műsorára. Miközben a statisztika napjainkra a következőket mutatja: Az 50-es évek óta hatmillió abortusz volt Magyarországon, évente 300 anya lett terhessége miatt öngyilkos, s évi 25–30 újszülöttet öltek meg.

(Az adatok Czeizel Endrétől valók.) A tapolcai könyvtár helyismereti gyűjteményében munkám egyik része, hogy reggelente kiollózom a helyi vonatkozású cikkeket a napisajtóból.

Lassan a gyászhírekkel egy noteszom lesz tele, míg családunk-

9. oldal ban az elmúlt évtizedben mindössze egy új rokonom született, ismétlem: egyetlen, unokaöcsém kisfia.

1997. november 10-én a KSH migrációs konferenciáján bejelentették, hogy a várható bevándorlás ellenére is a jövő évezredben 9 millióig fog csökkenni az ország lakossága…

Fekete Gyula radikalizmusa a hamleti kérdésre adott válaszában keresendő: „Lenni vagy nem lenni?” Életpárti-e valaki vagy nem? A többi már – ebből következik.

Balatonbogláron, az iskola épületében 1997. december 4-én megmutattam Gyula bácsinak azt a könyvet, amit 1969-ben

Búvópatak 2012. január dedikált édesanyámnak. Nem kértem, de ő látva nevemet a kiadványokon, kijavította családnevünket, amit „h” betű nélkül írt le annakidején. Aztán kezébe vette a Szerelmesek bolygójának másik, újabb kiadását, s azt írta bele nekem: „Németh István Péternek anyáról fiúra szálló örökségként szeretettel: Fekete Gyula” U.i.: A boglári boltból felvágottat vittem neki uzsonnára, s örömmel, de kis fiatal szemtelenséggel adtam át, hogy ez nem prófétafelvágott akar lenni.

Elmosolyodott, hunyorogva megköszönte.

Magyarok a magyarellenesség ellen

F

Fel kell lépni a magyarellenes megnyilvánulások ellen – jelentette ki Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke Budapesten 2011. december 3-án, a III. Kárpát-medencei Öku­ menikus Nagytalálkozón. A kiemelt jelentőségű rendezvény előtt megtartott sajtótájékoztatón Tőkés László hangsúlyozta: – Nemzetközi fórumok elé kell vinni minden olyan ügyet, mely sérti a magyarok alapvető emberi jogait. Így jelen pillanatban a szlovákiai magyar állampolgárokat ért sérelmek nem maradhatnak szó nélkül. Véleménye szerint a szlovák állampolgárság megszüntetése méltóságunk lábbal tiprása, mely a II. világháború utáni deportálások idejére emlékezteti.

Boldoghy Olivér, a szlovák állampolgárságától megfosztott révkomáromi színész-vállalkozó döbbenetes tényről számolt be: hozzá hasonlóan egy rimaszombati 99 esztendős tanárnőt épp aznap fosztottak meg szlovák állampolgárságától, amiért felvette a magyart. Tamás Aladárné immár sokadszor veszítette el magyar állampolgárságát, aki egész életében emberségre, a magyar anyanyelv szeretetére és tiszteletére nevelte tanítványait. Boldoghy Olivér szerint Tamás Aladárné tanárnő és a saját ügye a márciusi választások előtti szlovákiai választási kampány része. – „Turista vagyok saját szülőföldemen” – hangoztatta a révkomáromi színművész a sajtótájékoztatón.

Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke elmondta: a magyarellenes cselekedetek száma megnövekedett az utóbbi időben. Az elmúlt fél évben huszonkét határon túli magyar emlékhelyet rongáltak meg, az Európai Unió és más emberi jogi szervezetek mégsem emelték fel szavukat e méltánytalanságok ellen. Vélemény szerint a szomszédos országok hatóságai sem lépnek fel kellő eréllyel e megnyilvánulások ellen. Példaként említette azt a romániai kiadványt, melyben Tőkés László meggyilkolására szólítottak fel, a büntetés azonban minimális, illetve a magyar államfő kitiltását Szlovákiából. Lomnici Zoltán bejelentette, hogy épül az Emberi méltóság fatemploma!

Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnöke szerint „nemzeti védőhálót” kell felépíteni, mellyel védekezni lehetne a magyarellenes jogsértések ellen. Toró T. Tibor bejelentette, hogy a III. Ökumenikus Nagytalálkozón kiállnak Boldoghy Olivér mellett, ugyanakkor szükségesnek tartotta, hogy a felvidéki magyarok minél többen álljanak a rév­ko­má­ ro­mi színművész mellé. – Ha több százan, több ezren lesznek, elérjük azt a kritikus tömeget, amikor a hatalomnak nincs más választása, mint hogy ejti ezt az egész ügyet – mondta az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnöke. Toró T. Tibor a saj­ tótájékoztatón beszámolt egy szomorú friss hírről: az Erdélyi Magyar Néppárt tagjait, jelenleg 800 főt zaklatnak azért, mert beléptek a pártba.

Antal János, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács külhoni tájékoztatási szolgálatának vezetője ismertette a Transylvanian Monitor című kisebbségi- és emberi jogi figyelőszolgálat különszámát, melyet a III. Ökumenikus Nagytalálkozó alkalmából jelentettek meg. A Mag yarellenesség a Kárpát-medencében című kiadványban rögzítik a romániai, szerbiai, szlovákiai és ukrajnai magyarellenes megnyilvánulásokat. Ezek között is kiemelkedik a Vereckei-hágón álló magyar honfoglalási emlékmű meggyalázása. – A leggyakoribb igék a Transylvanian Monitor különszámában: megverték, meggyalázták, megalázták – mondta Antal János.

Frigyesy Ágnes

Tőkés László a konferencián – a szerző felvétele

Búvópatak 2012. január

10. oldal

Petrozsényi Nagy Pál

Viktor és Viktória

M

Mialatt az egyik oldalon újabb és újabb, radikálisabbnál radikálisabb tervek kieszelésén dolgoztak, a másik oldalon pedig az ország, most már Bukaresttel az élen folytatta a harcot egy demokratikusabb rendsze­rért, Viktor nyugtatókat szedve heverészett és olvasott. De már nem volt egyedül. Többnyire a húga is – fizetés nélküli szabadságon lévén – ott sürgött-forgott mellette.

– Nagyon hiányzik a tévé – panaszkodott a fiú időnként.

– Már min­den könyvet elolvastam, és sétálnék is, sétálnék.

– Elhiszem. Én is, de ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. És amit egy­szer megígértem apának, azt be is tartom mindenképp.

– Apja lánya. Akkor hadd menjek veled legalább a szomszédba.

– Jól vagy?

– Remekül. Már kutya bajom, komolyan.

– Hamar regenerálódtál, de mi lesz, ha megint visszaesel, mihelyt meghallod, mi folyik az országban?

– Mi folyik? Oké! Elismerem, dilis vagyok. Menj csak szépen egye­dül. Látom, most is tűkön ülsz, és alig várod, hogy beugorj hozzájuk a legfrissebb hírekért.

– Ez az! Dehogyis vagy te dilis, bátyuska. Akkor lennél az, ha te is átjönnél. Egy óra múlva itt vagyok. Majd elmesélem, mi újság.

Vicus barátnője, egy jó pár évvel idősebb, excentrikus festőnő, két házzal lakott odébb egy lepusztult bérházban.

Esteledett. A központból puskalövések, egy-egy szórványos ágyú­dörgés és egyéb zaj hallatszott.

– Zavarok? – csöngetett be a barátnőjéhez zavartan.

– Dehogyis! Te sohasem zavarsz, cicuskám.

A belső szobában fürdődresszes, dagadó izmú akt cidrizett.

– Jochen, bemutatom neked a legjobb barátnőm.

– Chiş Viktória.

– A legújabb felfedezettem: bokszbajnok, mellesleg az élettársam.

– Mióta? Elnézést!

– Semmi baj! Jochen mindent tud rólam – simult Dorina a kigyúrt testű bajnokhoz. – Ideális modell: erős, arányos, türelmes. Tapogasd csak meg ezeket a békákat!

– Hű, de kemények! Mint a kő.

– Ugye? De hidd el, az ágyban sem málé. Öltözz fel, kérlek, mert megfázol!

– Dorina!

– Mi a gond? Vica is ismer, nemcsak te, úgyhogy hagyjuk a púdert, picikém! Nálam ez nem divat, ha nem vetted volna észre mostanig.

– Maga, te német vagy? – kérdezte Viktória.

– Ja. Bánáti sváb – válaszolta Jochen helyett Dorina, aki bő­ beszé­dű nő lévén rendszerint három helyett is csicsergett.

– Hogyhogy itt vagy még, és nem emigráltál németbe? Lehetőség volna rá, hiszen minden svábért, szászért fejpénzt fizetnek a germá­nok.

– Azért, mert… Látod, ezt nem tudom. Miért, bajnokom?

– Egyszerű. Lehet, hogy nagyon bután cseng, de én ragaszkodom a hazámhoz. Különben sem ágál sokáig itt ez a giliszta. Úgy elsöpri a forradalom, hogy maholnap Scorniceşti 1-en fog

(3. rész)

felébredni. Akkor az­tán jaj neki is, meg a cinkosainak is, akik miatt idáig jutottunk – ráz­t a meg az öklét az amúgy békés svábnak tűnő ökölvívó.

– Így beszél egy igazi férfi, uraim – csókolta szájon a fekete rúzsos ajkú festőnő. – Wagner úr, örülök, hogy a barátnője lehetek.

Viktória arca úgy elborult, mint az ég, amikor ellepik a fellegek. Ez egy idealista! Még csak az hiányzik, hogy megtudja, az ő apja is a diktátor cinkosaihoz tartozik.

– Akkor én tovább nem is zavarok. További kellemes pingálást! – búcsúzott el a barátnőjétől, amikor ismét csengettek, és be is zörget­tek Dorina ajtaján.

– Ez meg ki a franc? – nyitott ajtót a nő bosszúsan.

Cingár, szemüveges emberke állt az ajtóban. Arca csupa vér, nad­rágja sáros, jobb kabátujja leszakadt.

– Engedjenek be, üldöznek a hekusok!

– Még csak az kéne! Mars innen, te huligán!

– Halt! – fogta meg az ajtót Jochen hátulról. – Már hogy lenne hu­ligán! Gyere csak be, öregem!

– Nein, nein! Maradjon! Semmi kedvem bajba kerülni miatta.

A sváb azonban ügyet sem vetett a festőre, gyorsan behúzta a fér­fit, s már vitte is a másik szobába.

– Nincs itt valami padlás, rejtett fülke vagy efféle?

– Úristen, nem érti! Azt mondtam, dobbantson. Tudod te, mi jár azért, ha valaki ellenforradalmárt rejteget?

– Csak néhány perc, addig te is kibírod. Különben sem biztos, hogy ide is bejönnek. Látta valaki, amikor besurrantál?

– kérdezte a szem­üvegestől.

– Nem, nem hiszem.

– Mindegy. Itt akkor sem maradhat – makacskodott Dorina, és fel­tette magában, izmok ide, izmok oda, még ma este kiadja az útját leg­újabb modelljének is.

– Kinyitni! Rendőrség!

– Késő. Bújj öreg az ágy alá, és meg se mukkanj, ameddig érted nem jövünk. Tessék! – nyitott ajtót maga Jochen a zsaruknak, még mi­előtt a festőnő elárulná, ki rejtőzködik odaát az ágy alatt.

– Beenged? Egy veszedelmes terroristát keresünk – húzta elő fegy­verét egy fiatal, vékony bajszú őrmester.

– Itt? Nálunk? Maga el van tájolva. Nincs itt semmiféle terrorista.

– Elhiszem, de a parancs, az parancs: házkutatást kell tartanunk.

– Megértem. Mutassa meg a parancsot, és bejöhet.

– Hát ez meghibbant! Mit szólsz hozzá, Costica? – vigyorgott a tár­sára, egy ugyancsak fiatal, vörös hajú rendőrre. – Ez a muki azt hiszi, szilveszter van, és petárdáznak a városban. Álljon félre az útból, vagy lelövöm.

Bementek.

– Jó estét kívánok! Ni csak, Viktória!

– Ti ismeritek egymást? – örvendett meg a festőnő; lehet, hogy mé­g is megússzák ezt a balszerencsés kalandot?

– Hogyne, méghozzá elég régóta – fintorgott Viktória. – Osz­ tály­társak voltunk a gimiben.

Sőt: egy időben együtt is jártak, mindaddig, amíg Aurel erő­

11. oldal szakos­kodni kezdett a leánnyal. Erre szakítottak, pontosabban csak Viktória, mert a fiú továbbra is zaklatta.

– Foglaljon helyet, őrmester! Bor, pálinka? Meggyújtok még egy gyertyát, hogy jobban láthassunk.

– Kösz, sajnos szolgálatban vagyok, vagyis… – pislantott a karó­rájára a fiatalember. – Fél nyolc. Most már nem. Ide azt a pálinkát! Costica, lelépni! Vége a műszaknak.

– Várjon, egy pohárkával azért még megihat.Vagy tudja, mit?

Vi­g ye el az egész üveget. Cotnari bor. Szereti?

– Imádom – csókolt kezet Costica udvariasan a leánynak.

– Itt vagy még? Azt mondtam, elmehetsz.

– Jó éjszakát, vagyis inkább viszontlátásra! Úgy nézem, maga fes­tőnő – mutatott a festményekkel telezsúfolt szobára.

– Nem festene le engem is, mert akkor holnap ismét eljönnék.

– Nem. A hölgy foglalt – lépett előre mogorván a bokszbajnok.

– Talán jöjjön vissza egy év múlva.

A két férfi szeme ellenségesen villant egymásra.

– Tessék a bor! Jöjjön, kikísérem.

– Foglalj helyet! – mondta Viktória.

– Merci! 2 – ült asztalhoz derűsen az egykori osztálytárs.

– De hideg van ebben a… műteremben.

– Vacsorázott már, őrmester? – tért vissza tűzbeborult arccal a fes­tőnő.

– Jól vagy? – firtatta a bokszbajnok.

– Ho… hogyne. Szóval? Mit hozzak?

– Nagyon kedves. Én igazán nem szeretnék zavarni… Mi volt ez? – kapta fel a fejét, amikor eltüsszentette magát valaki.

– Ez? – ejtett ki Dorina kezéből egy poharat. – A… a nagyapám. Odaát fekszik. Influenzás.

– Úgy, influenzás? – meredt rá hosszan, gyanakodva a fia­ talember. – Ezért ijedt meg annyira?

A festőnő akarva akaratlanul még jobban megrettent.

– Ne vicceljen! Miért ijedtem volna én meg emiatt?

– Akkor jó. Esetleg bemutatna engem is a tatának? Már csak illem­ből is, ugyebár.

– Bemutathatja – avatkozott közbe közömbösséget színlelve a bok­szoló. – Igaz, hogy fertőző, de mit számít egy kis fertőzés olyan ed­zett fejvadásznak, pardon, rendőrnek, mint maga, ugyebár.

A rendőr kajánul mosolygott.

– Stimmel. Akkor, ha megengedik… – ballagott át felemelt pisz­tollyal a szomszéd helyiségbe.

Senki! És ekkor tisztán, egészen hallhatóan ismét feltüs�szentett a szemüveges menekült az ágy alatt.

– Egészségére! – rántotta fel az ágyterítőt az őrmester. – Volna szí­ves kimászni az ágy alól?

A társaság lélegzet-visszafojtva várta, hogyan reagál ezek után a hatóság.

– Isten hozta, nagyapa! – rántott elő a rendőr egy kézi bilincset. – Így ni! Mehetünk! Veletek pedig még számolok – sziszegte oda Vi­cusnak.

– Nézze, őrmester elvtárs! – próbált egyezkedni vele a bokszoló. – Nem intézhetnénk el ezt intelligensebben egymás közt? – húzta elő a bukszáját, nagyon jól tudva, mi vár arra, aki ellenforradalmárokkal cimborál.

– Mi, megveszteget? Nyújtsa csak ide a kezét szépen maga is!

– De uram, ezt nem teheti! – tördelte kezeit a festőnő. – Viktória, szólj már te is néhány szót!

A lány tanácstalanul hallgatott. Ennek szólni? Falra hányt borsó lenne. Tulajdonképp még örülhet, ha nem záratja őt is melléjük. Azért semleges sem maradhat, elvégre barátnők, másfelől csöppet sem ki­zárt, hogy nem kerül bajba az apja is.

– Nem bocsátanál meg nekik a kedvemért?

A fiatalember megtorpant. Milyen édes, amikor így kérleli,

N

Búvópatak 2012. január no meg szokatlan, hiszen eddig még sohasem kért tőle semmit sem. Ő annál gyakrabban, és többnyire hiába. Most viszont úgy néz ki, ennek is el­jött az ideje. Hát isten neki, fakereszt, legrosszabb esetben kikosaraz­za, és akkor örökre végeztek egymással.

– Attól függ, mit kapnék cserébe.

– Mit kívánsz?

– Feküdj le velem! – súgta Viktória fülébe.

A lány ugyanolyan vörös lett, mint Dorina, miután kikísérte Costi­cat.

– Megegyeztünk.

– Becsszavadra? – hitetlenkedett az őrmester.

– Becsszavamra.

– Uraim: önök szabadok! – kapcsolta le a karpereceket a két fér­firől.

Viktória porig alázva botorkált haza a sötétben. Kurva!

Kurva! – sikoltozott benne a szégyenpadra hurcolt női méltóság. Eladtam a tes­temet egy tál lencséért.

– Mit tudtál meg? Mi újság? – rohanta meg otthon a testvére.

– Semmit.

– Pedig azt ígérted… Basszus, sejtettem én, hogy semmit sem fo­gok tőled megtudni – kezdett kutatni a szekrényekben lázasan.

– Mit keresel?

– A rádiót. Itt kell lennie valamelyik fiókban.

Meg is találta, s a következő percekben dobogó szívvel hallgatta a Szabad Európa híreit. Ekkor tudta meg ő is, meg Vicus is, hogy a diktá­tor ugyan elmenekült, de Târgovişteben elfogták, s nemsokára a Nem­zeti Megmentési Front Tanácsa ítélkezik fölötte. A testvérek ujjong­va borultak egymás nyakába.

– Menjünk, nézzünk körül a városban! Ezen az éjszakán úgysem alszik itt már senki sem.

– És apa? – aggodalmaskodott Viktória. – Bármelyik percben meg­jöhet. – Nyilván aggódni fog, ha nem talál itthon bennünket.

– Akkor maradj itt. Egy óra múlva én is itt vagyok.

A fiatalember elrohant, Viktória pedig tovább hallgatta a rádiót. Le­telt az óra, letelt kettő, de sem Viktor, sem az apja nem jelentkezett. Csak nem történt valami baj velük! – ébredt fel a lányban a nyugta­lanság. A hírek szerint ugyan nincs veszély, mert a hadsereg cserben­hagyta a Géniuszt, de még akadhat egy-két szekus, aki a végsőkig ki­t art kenyéradó gazdája mellett. Reggel felé elaludt. Olyan fél órát al­hatott, amikor megcsörrent a telefon.

– Halló! Chiş Viktória!

– Gyere be azonnal a katonai kórházba! 17-es kórterem. Édesapánk megsebesült.

A százados egy ajtó melletti ágyon feküdt. Nehezen lélegzett, fe­jén, mellén kötés, szinte alig látszott ki belőle.

– Súlyos? – kérdezte suttogva Viktória.

– Azt hiszem, haldoklik – nyelte le könnyeit a fiatalember.

– Viktória?

– Én vagyok, drága édesapám.

– Csakhogy megjöttél! Már nagyon vártalak.

A lány nem tudta, mit kérdezzen, csak állt, állt, nézte az apját és szipogott.

– Ej, fel a fejjel, kismadaram! Ami meg van írva, megtörtént.

Most egy kicsit elmegyek, azért ne búsulj, később találkozunk… odafönt.

– Nem mész te sehova! Rád itt van szükség… idelent – hadarta a fiú színlelt optimizmussal, könnyedén.

– Hagyd, ne erőlködj! – intette le az apa magyarul, s azontúl már csak magyarul beszélt a két testvérrel. – Most itt az

Búvópatak 2012. január

12. oldal

igazság órája, ab­ból is a legeslegutolsó – köhögött levegő után kapkodva. – Ugye, em­lékeztek, mit mondtam legutóbb? Meg akarom gyónni a vétkeim. Kez­dem a legnagyobbal: egy véreskezű zsarnok szolgálatába szegődtem.

– Mint a legtöbben ebben az országban, úgyhogy nyugodj meg, má­sok sem sokkal különbek.

– Egy mentségem van: mindent értetek tettem, értetek, azért, hogy szebb, könnyebb legyen a sorsotok.

– Tudjuk, apa, és köszönjük – csókolta homlokon megrendülten Viktória.

– Tévedtem. Tehettem volna másképp is anélkül, hogy eladjam lel­kemet az ördögnek.

– Nem adtad el. Mi megértjük, és nem hibáztatunk miatta – bizto­sította Viktor is.

– Köszönöm. Ez jólesett. De mit szóltok ahhoz, ha…

A századost ismét elfogta a köhögés, és percekig képtelen volt be­fejezni a mondatát.

– Nem kéne most inkább pihenned? Látom, fáradt vagy.

Majd hol­nap folytatod.

– Holnap? Hol leszek én már holnap, gyerekek? Régen készültem rá, de most bevallom, hogy se én, se ti nem vagytok… románok.

– Ne tréfálj! – szökött a vér Viktor arcába. – Bocsánat, de ezt egy­szerűen nem hiszem.

– Viktor!

– Jó, jó, csak megjegyeztem. Mégis hogy tudtad ezt 22 éven át tit­kolni?

M

Takács Zoltán illusztrációja

– Bocsássatok meg! Ebben is hibáztam, de akkor még azt hittem, így boldogultok a legjobban. Román név, román iskola… Szokvá­nyos módszer, nem én találtam ki.

– Nem, de attól még tudhattuk volna, kik vagyunk.

A férfi lehunyta a szemét, s egyre csendesebben lélegzett.

– Apa? – rázta meg a fiú riadtan.

– Még itt vagyok, és folytatnám is, mert ez még nem minden. A ki­sebb bűnökkel nem zavarlak benneteket. Viszont az, amit az anyátokkal művel­tem, az a nagyobbak közé tartozik.

– Amiért nem értettétek meg egymást? Ez bárkivel előfordul – vont vállat Viktória. – Ezért igazán ne legyen lelkiisme­ ret-furdalásod.

– Elő, csakhogy én nem emiatt, hanem a magyarsága miatt váltam el tőle, ugyanis ő sokkal büszkébb volt ahhoz, hogy csak úgy, ukmuk­fukk, románná váljék. Ez ártott a híremnek, különösen a munkámban. Végül is rendőr voltam, ahol még jobban figyeltek arra, ki vagy, mi vagy, honnan jössz, és hova mész.

– Rohadt komcsik! De istennek hála, fordult a kerék, és ha eddig mi csókoltuk a lábukat, most ők csókolják a miénket – szitkozódott a fiú.

– Ki tudja! A kerék tényleg fordult, de hogy mit hoz a jövő…?

– révedt el a sebesült. – Szerintem inkább rosszabbat, mint jobbat. Leg­alábbis számotokra. Rólam ne beszéljünk, mert hol leszek én már ak­kor! Én megértem, hogy csepülöd a rendszert, Ceauşescut, meg az egész klikkjét. De mégiscsak ő adott nekünk villanyt, meleg vizet, fe­kete kenyér helyett kalácsot, húst, ingyen lakást…

– És? Megszolgáltad, mi a mennykő?

– Hát éppen ez az, édes fiam: megszolgáltam, aminek a levét meg is isszátok rövidesen. Ezt hívják retorziónak. Bizony, ez is benne van a pakliban ám, úgyhogy ne nagyon várd te azt a kerékforgást.

– Kérem, ne fárasszák ki a beteget! – vetett véget az orvos a tár­salgásnak. – Ennyi elég volt, holnap folytathatják.

– Ez aztán egy fordulat! Neked mi a véleményed? – vakarta meg a fejét Viktor útban hazafelé.

– Nem találok szavakat. Annyi minden összejött, hogy eltelik egy kis idő, amíg megemésztem. Hanem apa, akármilyen bőrben van is, elég jól tartja magát, sőt, akár meg is ússza, nem gondolod?

– De, kopogjuk le! Kemény ember, mindig is az volt. Már csak ar­ra vagyok kíváncsi, holnap mivel rukkol ismét elő.

– Na, elítélték Ceauşescut? – érdeklődött másnap Chiş Francisc, ali­as Kis Ferenc.

– Jó jel, már érdeklődik – súgta oda Viktor a húgának. – Még nem, amúgy tökéletes a zűrzavar. Mindenki lő mindenkire.

A rádiót, tele­v íziót is elfoglalták. Most ott a forradalmi vezérkar, és egy Ion Ilies­cu nevű ipsét éltetnek.

– A tévéből irányit a vezérkar?

– A tévéből, így a saját szemünkkel láthatjuk, hol, mikor, mi törté­nik. Amolyan helyszíni közvetítés, mint egy színházból vagy futball­mérkőzésről, csak ezúttal saját történelmünk alakulását láthatjuk. Órá­ról órára, percről percre. Hát ilyen még nem volt, ez… ez szenzáci­ós, sőt, fantasztikus! – áradozott a fiatalember.

– Azért nem árt, ha vigyáztok, nehogy titeket is eltaláljon egy kó­sza lövedék. Egyébként van egy jó és rossz hírem. Melyiket mond­jam hamarabb?

– A jót.

– A rosszat.

– Nos, kezdjük a jobbal: előléptetnek! Soron kívül. Alezredes le­szek, gyerekek.

– Gratulálok. És a rosszabbik?

– Holnap reggel megoperálnak.

13. oldal – Te jó ég, és én még azt hittem, túl vagyunk a nehezén – szontyo­lodott el Viktória.

– Nem lenne rossz, de arra még várni kell. Mármint nektek, mert én már holnap elmegyek – szorította kezét szívére a százados.

– Mész te a… Épp egy műtéttől fogsz te nekünk meghalni!

– tilta­kozott Viktor mérgesen. – Egy fenéket, akkor mire valók az orvosok!

– Volna egy kérésem. Egy utolsó kívánság.

– Na, tessék! Nem enged a huszonegyből. Parancsolj!

– Mihelyt vége lesz ennek a cirkusznak, látogassátok meg magyar­ban az anyátok! Címét megtaláljátok az íróasztalom legalsó fiókjában az okiratok közt. Adjátok át az üdvözletemet, és kérjetek bocsánatot tőle a nevemben! Megteszitek?

– Hogyne. Elterveztük mi ezt már régóta, csak mindig közbejött va­lami.

– Kösz, nagy kő esett le a szívemről – lélegzett fel a százados.

A műtét reggel nyolckor kezdődött, kilenckor végződött: tökéletes sikerrel.

Egyedül a beteg nem élte túl.

A testvérekre nehéz, fájdalommal és gonddal teli órák virradtak, mi­közben az utcákon tovább ropogtak a fegyverek.

– Majd csak ezt is abbahagyják – vélte Viktória. – Fej nélkül a test sem életképes.

December 25-én meg is született a várva várt határozat: Ceau­ şescut golyó általi halálra ítélték. Indoklás: népirtás (60 000 ál­dozat), a román állam nemzetközi lejáratása, a közvagyon rombolása stb. Az ítéletet a kaszárnya udvarán tüstént végre is hajtották, s három nappal később a fegyveres összecsapások is megszűntek.

A testvérek kb. három hétig gyászolták az apjukat, aztán lassan ma­g ukra is gondolniuk kellett. Kezdett elfogyni a pénzük, aztán az élel­mük, ráadásul Viktóriát is elbocsátották a cégétől.

– És ez még nem minden: maholnap a lakásból is kitesznek – prog­nosztizálta a fiatalember. – A lakás a seregé, mi legfeljebb csak albér­letbe mehetünk.

– Vagy még oda se, hiszen ehhez is zsozsó kell, amiből viszont ne­künk csak annyi van, mint békán a toll, vagy még an­nál is kevesebb – sopánkodott Viktória.

– Talán próbáljunk szerencsét a Csuhásnál.

A Csuhás, azaz édesanyjuk testvére, kerek képű, hasas katolikus pap, nyilván segíthetett volna rajtuk, ha hajlandó. De vajon hajlandó, egyáltalán él-e még, hiszen évek óta nem látták. Nem is Temesváron lakott, hanem Zsombolyán, azonkívül gyűlölte Kiséket. A százados persze őt, s amint beadta a válópert, megszakítottak minden kapcso­latot egymással.

– A Csuhásnál? Nem látom semmi értelmét. Szóba sem állna ve­lünk, fogadom. Nem, más itt a megoldás. Vegyük sorba, sürgősségi sorrendben! Miután nemsokára költözünk, és gőzöm sincs hova vi­g yük a cuccaink, először is meg kell szabadulnunk tőlük, tehát szé­pen eladjuk a bútorokat, könyveket…

– A könyveket is?

– Minden felesleges holmit, ami amúgy sem férne be egyetlen szo­bába. Ez, mondjuk, a kisebbik feladat. A nagyobbik az, hogy mind­ketten találjunk egy normális munkahelyet valahol.

– Egyetértek. Tetszik, hogy nő létedre ilyen racionálisan elem­ zed a helyzetet.

– Nekem meg az, amiért másodszor már nem vágott földhöz a leg­újabb fordulat.

– Egy ilyen nagyszerű húg mellett? Mennyivel nehezebb, el­ visel­hetetlenebb lenne az életünk, ha te is, én is egyedül kellene szembe­szállnunk a világgal. Aztán azt se felejtsd el, hogy hívnak: Viktor, té­ged meg Viktóriának, ami győzelmet jelent,

D

Búvópatak 2012. január testvérem. Ilyen névvel pedig szégyen lenne feladnunk. Hogy is írta Ady Endre?

– Az kicsoda?

– Egy híres magyar költő: Legkülönb ember, aki bátor / S csak egy különb van: aki: bátrabb – nyújtotta előre a fiú a tenyerét, amibe hú­ga bele is csapott rögtön, s ezzel szétszakíthatatlan véd- és dacszövet­séget kötöttek.

A kiárusítás még könnyebben ment, mint képzelték. Igaz, minden potom áron kelt el, de elkelt. Össze is gyűjtöttek egy csinos összeget.

– Ennyivel már kezdhetnénk valamit – ült Viki a kiürített szoba kö­zepébe, s körülbástyázta magát egy csomó bankjeg�gyel.

Viktóriából kitört a kacagás.

– Olyan vagy, mint a kakas egy szemétdomb tetején.

– Kukurikúúú!

– Kár volna ennyi pénzt albérletre költeni.

– A számból vetted ki, én is így pontosan érzem. És már van is egy ötletem, mikor, hova fektethetjük be legjobban – nézett Viktor jelen­tőségteljesen a húgára.

– Nekem is.

– Halljuk! Hátha mindketten egy dologra gondolunk!

– Látogassuk meg mégis a bácsinkat!

– Azt már nem! – ugrott fel dühösen a padlóról. – Én akár Auszt­ráliába is elmennék, minthogy ettől a szemforgató ipsétől kolduljak.

– De hát miért haragszol rá annyira? Hiszen alig ismered.

Amiért apánk utálta, még nem kell nekünk is utálnunk.

– Pedig utálom: érzem, látszik rajta, hogy hazudik.

– Elhiszem. És? Ki nem hazudik ebben az országban? Apa is hazu­dott, én is, te is, mindenki, mert rákényszerítettek bennünket.

– Várj csak, ne siess! Egyszer körtét loptam a kertjéből.

Lakott Zsombolyán egy barátom. A Marci, emlékszel? Ágrólszakadt, szep­lős fiú volt. Neki loptam, meg a tesóinak, hogy legalább körtével lak­janak jól szegények. Ágoston bácsi meglátott, és úgy elagyabugyált egy mogyorófa pálcával, hogy utána hetekig sajgott a hátam az ing alatt.

– Megvert? Egy pap? – képedt el Viktória. – Szinte hihetetlen! Miért hallgattál vele mostanig?

– Régi sztori ez már, és nem is olyan érdekes, no meg Ágoston bá­csi is megfenyegetett, hogy ne áruljam el senkinek.

– Hogy mik vannak! Akkor Zsombolya törölve. Keressünk egy al­bérletet, aztán meglátjuk.

Többszöri próbálkozás után találtak is egyet jó messze a központ­tól. Kis, piszkos falú, szegényesen bútorozott odú volt.

Telefon nél­kül, mégis olyan méregdrága, hogy először azt hitték, viccel velük a háziúr.

– Kicsit drága. Még meggondoljuk.

– Kérem! Nekem nem sürgős – húzogatta vállát a hajdan jobb na­pokat látott, ódivatú ruhában feszítő öregúr. – De ha nem sietnek, lehet, hogy két óra múlva már másnak adom ki.

Maguk hol dolgoznak?

– Egyelőre sehol – vallotta be Viktor. – Épp munkát keresünk.

– Ja? Akkor kauciót is kérek.

A testvérek nem sokat tanakodtak, kivették a szobát, majd követ­kezett a második, a munkahely utáni vadászat.

Eltelt egy hét. Semmi eredmény. Még csak segédmunkát sem ta­láltak.

– Nesze neked rendszerváltás, kapitalizmus, demokrácia!

– keser­gett az idősebb Kistestvér. – Hiszen ez még a kommunizmusnál is pocsékabb. Hol az a rend, béke és jóllét, amiért annyi vér folyt itt nem­régen? Bár tagadhatatlan tény, hogy egy elnök elpatkolt, de itt a má­sik helyette, és fenemód hason-

Búvópatak 2012. január lítanak egymásra. Kivéve abban, hogy az első folyton vicsorgott, ez meg úgy vigyorog, hogy egy idő után ki­nyílik a bicska az ember zsebében.

Persze nem repesett Viktória sem az örömtől, különösen, amikor régi osztálytársa, az egykori vékony bajszú őrmester is elkezdte újfent zaklatni.

– Adós fizess! Te megígértél egyszer valamit. Hát teljesítsd!

– Abból nem eszel! – jelentette ki méltósággal. – Egy kényszerrel kicsikart ígéret betartására senki sem kötelezhető.

– Majd meglátjuk – fenyegette meg a férfi. – Fogsz te még könyö­rögni, amikor elfogy a pénzetek. Mert egyszer az is elfogy, ha sehol sem melóztok.

– Milyen jól informált itt valaki! És ha mégis melóznánk?

– Arról én, illetve az apám is értesül, tekintettel arra, hogy peched­re épp a polgármesteri hivatalban ügyködik.

Uff, hát emiatt nem kapnak ők munkát sehol sem! De ezt hogy kö­zölje Viktorral?

Egy tavaszi délután testvére szakadt ruhában, bevert orral esett be a szobába.

– Veled meg mi történt? A kocsmában vagy a stadionban tépáztak meg a haverok?

– Rossz kérdés: az utcán, apa egyik sittet megjárt ügyfele. Ő min­denesetre ezt mondta.

– Az Iliescu-rendszer egyik reformja: szabadságot az egyháznak! Eredmény? Elkezdtük olvasni a Bibliát. 2. tízparancsolat: megbünte­tem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. Sajnos nem ez az első alkalom, mert ugyanígy jártam ma­gam is.

– A picsába, bocs, fenébe, ki volt az a fanatikus? – fehéredett el Kis Viktor, aki bármikor és bármiért tűzbe ment volna a húgáért.

– Már nem számít! Eső után köpenyeg, viszont arra számíthatsz, megpróbálkoznak ezzel még néhányan. Ahogy apát ismertem, akad még itt-ott híve a városban.

– Igen, valószínűleg. Mennyi pénzünk maradt még? – szegezte vá­ratlanul a kérdést Vicusnak. – Kihúzzuk még egy hónapig?

– Esetleg. Ha összehúzzuk a nadrágszíjunkat.

– Még jobban? Mostanában egyre azon töprengek, mégiscsak be kellett volna fektetni a pénzünket.

– Mibe?

– Egy magyarországi akcióba – bökte ki titokzatos mosol�lyal.

A lány szeme megrebbent. Eszébe ötlött ez már neki is, de annyi gondja, baja volt, hogy még nem foglalkozhatott vele érdemben.

– Pontosabban?

– Magyarországra kellene expatriálnunk. Most miért hallgatsz? Sze­r inted hülyeség?

– Szó sincs róla, csak…

– Fasza, bocs, szplendid! Ezek szerint benne vagy? – ujjongott a göndör hajú fiatalember.

– Nézd, nem akarok hazudni, megfordult ez már nekem is a fejem­ben. Csakhogy a dolog távolról sem olyan egyszerű, mert egy kiván­dorlási kérelmet meg is kell ám indokolni, és abban nyilván nem sze­repelhet olyasmi: elegünk van a hazánkból, máshol próbálnánk szeren­csét. Apropó, ha már szóba került! Miért éppen a csóró magyaroknál kívánsz új életet kezdeni, más szóval cseberből vederbe esni, amikor Ausztriában vagy németben akár meg is tollasodhatnánk, ha szeren­ csénk van.

– Te miért?

– Én? – esett gondolkozóba Viktória. – Talán a nyelvek miatt. Tu­dok ugyan németül, de csak annyira, hogy bevásároljak a piacon. Te?

N

14. oldal – Hát csak azért, mert magyar vagyok. Nevess csak! – bántódott meg Kis Viktor. – Azért tőled több empátiát vártam volna.

– Bocs, ne érts félre, csak ez az egész annyira… Szokatlan, igen, ez a helyes kifejezés, hiszen a minap még domnu Chişnek neveztek. Ch-val az elején.

– Stimmel. Igaz, ettől még egy csöppet sem érzem magam magyar­nak, még kevésbé büszkének, amiért magyar vagyok.

Mert mi az, hogy román, magyar? Egy állapot, örökség, ami egyáltalán nem a mi érdemünk ugyanúgy, mint amikor valaki lánynak, fiúnak, barnának vagy szőkének születik.

– Érdekes felfogás. De hova akarsz ezzel kilyukadni?

– Csak úgy eszembe jutott a Chiş névvel kapcsolatban. Ettől füg­getlenül kíváncsi vagyok magamra, mint… magyar emberre. Honnan jöttem, merre tartunk momentán? Tanultunk mi erről egy szót is a gi­m iben? Ki volt Szent István, Pus­kás Tivadar, Petőfi, milyen a Bala­ton, a makói vöröshagyma… Na nem azért, hogy bárkinek is ezzel dicsekedjek, mert ha nekünk Makónk van, másnak Mekkája, Fekete-tengere…

Pedzed már?

– Hm, és az anyánk hol marad? Vagy rá már nem is vagy kíváncsi?

– Ne ugrass, kérlek, ne ugrass! Mit nem adnék, ha megint láthat­nám! Emlékszel, milyen szép sudár asszony volt, meleg tekintetű, ba­rátságos? – mélázott el a fiatalember.

– Szóval emigráljunk magyarba – zökkentette vissza a jelenbe Vik­tória.

– Magyarba, már azért is, mert apának is megígértük, felkeressük anyát, és bocsánatot kérünk tőle.

– Egyszer biztosan. Ami azonban az emigrációt illeti, az egy kicsit más kérdés, mert akármilyen is az új kormány, most is csak indokolt esetben expatriálhatunk külföldre.

– Hivatalosan. De van egy nem hivatalos módszer is. Úgy hívják, hogy… zöldhatár.

A lány még csak meg sem lepődött. Akkoriban sokan dis�szidáltak az országból. Előrelátható volt, hogy előbb-utóbb a bátyja is ilyen úton próbál meglépni.

– Én nem javaslom – jelentette ki határozottan –, sőt, direkt ellen­zem. Túlságosan veszélyes. Azok ott a gránicán nem tré­ fálnak. Elő­ször lőnek, aztán kérdezik, állj meg vándor, hova mész? De tegyük fel, hogy sikerül. Akkor meg a magyarok to­ loncolnak vissza azon­nal. Eláruljam hová? Egyenest a jilavai börtönbe.

– Majd menedékjogot kérek, mert, ugye, ilyen is van, és ahogy én tudom, mostanában meg is adják magyarban.

– Mindegy, akárhogy is spekulálsz, én mindenképp ellenzem, és ha egy kicsit is szereted a húgodat, nem hagyod itt a farkasok közt egyedül.

– Akkor… akkor szökjünk együtt, testvérem! – fogta kézen húgát Kis Viktor, mintha máris szaladni akarna vele a határhoz.

– Hát ez még az előbbi tippednél is őrültebb! Szinte el sem hiszem, hogy elnéznéd, amikor engem is Jilavára hurcolnak.

– Hű, de gyagya vagyok! Erre nem is gondoltam. Persze, hogy nem nézném. Apa, anya, istenem, miért hagytatok itt bennünket? – gurult ki egy kövér könnycsepp hirtelen a szeméből.

– Nyugi, nincs semmi baj! Majd csak lábra állunk mi is valahogy; – simogatta meg a derék lány.

Folytatjuk…

Jegyzetek 1 N. Ceauşescu szülőfaluja.

2 Köszönöm! (fr.)

15. oldal

Búvópatak 2012. január

Soltész M árton

Olvasólámpa

Én s nem-én közt nem volt mesgye-hegy

Könyvekről,

írókról

Keresztanyám vallomásainak második kiadása elé

G

A gyöttment író úrnak olyan borús volt az arca, mintha egyenesen havazni készülne belőle. (84)

Gyermekkoromtól kezdve az volt a vágyálmom, hogy különféle kiadványokban szerepeljenek írásaim; vagyis, főként: a nevem. Mert a név az, ami végzet, ami stigma, ami jel, amit megtöltünk tartalommal, de az is, ami később belőlünk marad, az egyetlen, amit végül itt hagyunk. Így lehetett, hogy még azt sem tudtam, miről fogok írni, de már írni akartam; a gyermekkori vágyhoz azután csak sokára alakult valódi mondanivaló. Hogy ki voltam, ki vagyok, ki leszek – első húsz évemben, azt hiszem, főként ezek foglalkoztattak. De ma már, deresedő fejjel inkább azon gondolkozom, mi maradok, mivé válok majd létem újralétesülésében, nevem szakralizációjában, személy(iség)em poetizálódásában.

Az önmagaság-vágy tüzében gyermek- és kamaszkorom idején egész kötetnyi verset írtam, azután – szinte egyik napról a másikra – vetettem bele magamat az irodalmi jelenségek tanulmányozásába, könyvbírálatok írásába, majd lassanként a hely-, vasút- és pénztörténeti, a kultúra- és zeneelméleti kutatások egész sorába. Végül valahogy 2008 lett az áttörés éve.

Először – a Kortárs az évi negyedik számában – Bíró Gergely tanári pályakezdésemet, ideges eszmélkedésem zavaros éveit írta meg Akár Mózes mögött a tenger című novellájában, nem sokkal rá pedig – a Magyar Napló regénypályázatának győzteseként – megjelent A keresztanya, mely ifjúságom falujába, Zsa­ nócra vezette vissza az olvasót. Most, hogy keresztanyám e val­lo­máskötetét, Kiss Judit Ágnes – az élő nyelv legexpresszívebb színeiben pompázó – regényszőttesét második kiadásában vehetjük kezünkbe, némi megelégedést érzek. Hogy az önfeldolgozás, az önmeg-, át- és szétírás után – melyet saját publikációim jelentettek –, valaki végre kívülről, az érdek nélküli tetszés kanti örömével is létrehozott engem: „Soltész Már­ ton”-t. Mert ugyan hogy másképp nézhetnék A keresztanyára, mint egy bombasztikus Bildungra, mely a kizárólag kommunikációban élő és azáltal fennmaradó személyközi, illetve közösségi élménykincset lényegíti át narratív struktúrává, vezeti át regényi térbe; a fikció borzongató, bizalmaskodó kályha­me­ le­ge mellett mindvégig megőrizve a nyelv elvitathatatlan humanizmusát, ontológiai objektivitását.

A kép persze, amelyet keresztanya 2006 telén rólam festett, nem egészen hűséges. Meg is kérdezték tőlem barátaim, kollégáim, tanítványaim, hogy mi a csudáért is verekedtem én azzal az átkozott Sajgó Misivel? Hogy mi a frászért ütöttem bele az orrom abba a furcsa Rómeó és Júlia-történetbe? – és hasonlók. Persze ütöttem volna én a rospicot, mégis énnekem tört belé az orrom, pedig apám, meg a „vén golyvás” nagyapám véleményit kelletett lépten-nyomon képviselnem.

Mer odáig még igaz, hogy „mentek föl a cigánysorra vagy a keresztfiamnak, a Soltészék legidősebb fiának, a Marcinak a motorján a tóhoz”(21) – így mondta Keresztanyám. De mán az nem igaz, amit úgy beszél, mintha csak ott járt vón maga is akkor a Hérig Dezső kocsmájában; hogy tudniillik „»Ez a lány kell neked, mikor az ilyenek juttatták börtönbe öregapádat-öreganyádat?!«, verte az asztalt a Soltész Márton, kontrázott rá az öreg Golyvás Soltész is, aki tényleg megjárta a börtönt annak idején.”(33) Hogyan vertem volna mán az asztalt? Csak a Bíró Gergely a megmondhatója, hogy milyen csöndes természetű vagyok én! Az a féktelen Sajgó gyerek is – Isten nyugosztalja, mer úgy hallottam, éppeg az idén húnyt meg – engem ütött először; én bizony egy ujjal se nyúltam hozzá. Még most is dagadt az orrom nyerge! Sose fog mán arról eltűnni a keze nyoma, ha el is porladt azóta az a kéz… És még a Morgó Kovács Berci engem mert becitálni az őrsre; hát hogy is ne mondtam vón az én megátalkodott öcsémnek, hogy ha most kimegyen az ajtón, többé mink látni se bírjuk?!

Node azért mégse mondhatok sok rosszat a drága Veron néniről – áldja meg az Isten! –, legfeljebb, hogy nem igen járt az ki a zsúpfedél alól, s csak innet-onnét vette meg az ő nagy értesüléseit. Nomeg a templomból – mer templomos asszon vót, az nem vitás. Azér azt mégiscsak elmondotta, hogy nekem köszönhette az életit az a vakbolond öcsém, amikor meg akarta lőni magát apánk vadászpuskájával, mert nem volt az tőtve: „a Soltész Márton alapos ember volt, vigyázott a szabályokra, mindig kiszedte a töltényeket a puskából, ha az erdőről hazajött.”(40) Bizony úgy volt, bizony úgy! És hogy elvettem a Kő Andrásék Esztikáját? Az is megvót. Hűj, a nemjóját, az is…

Végül, ha már az a megtisztelő felkérés ért, hogy e kötet második kiadása elé – mint zsanóci tanító – írjak némi kis bevezetőt, akkor keresztanyám mellett szülőanyámnak is föltétlenül köszönetet kell mondanom, mert ha ő nincs, „nincs e költemény”. Legalább addig hadd köszönjem a létet, amíg itt vagyok az irodalomban, amíg írok, hisz „csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok”. És ha majd írnak tovább, a nevemet újra kitörlik és újra beírják, akkor már mindig leszek, igen, azt hiszem, erre vágytam gyermekkoromban, én és én között válaszúton, a kezdet kezdetén… „Majd ha cseppig átfolyt rajtam mind e lét, úgy halok az ős-egészbe, mint beléd.”

Kiss Judit Ágnes: A keresztanya – Szomor Veron történetei, Budapest, Magyar Napló, 2010

Búvópatak 2012. január

Lukáts János

16. oldal

Édenkert az ingoványon

H

Ha egyszer valaki számba venné, hogy hány magyar regényvagy prózarészlet játszódik mocsárban, nádasban, ingoványon, – meghökkentően nagyszámú gyűjteményt kapnánk. Arany Toldijától kezdve, Jókai Névtelen vár, Mire megvénülünk, Mikszáth Két koldusdiák, Móra Ferenc Rab ember fiai c. regényein keresztül, Szabó Pál XX. századi Ahogy lehetje is kitüntetett figyelemmel fordul e szélsőséges természeti környezet felé. Vagy a nádas nem is igazán természeti környezet? A magyar prózában netán más miatt érdekes a zsombék és a hínár, talán bizony éppen a társadalmi körülményektől való jókora távolság teszi nemcsak érdekessé, de fontossá? „Vadvízország” karrierje nem ért véget a nagy lecsapolások, kiszárítások végrehajtásával, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Fekete István Tüskevára és Téli berekje. A két könyv egységet alkot, a Tüskevár „üzenetét” a Téli berek megismétli, és az évszakok (a tél) többletével fejleszti tovább.

A Tüskevárat szerzője ötvenhét évesen (1957-ben) írta, többszöri írói és magánéleti pályamódosítás után. Mögötte voltak már ekkor mind a történelmi regények, mind az állatregények, – mintha maga is valamiféle összegezésre törekedett volna. Vagy legalább megkeresni azt a mezsgyét, azt a szűk és ingoványos határterületet, amelyen a természet és a társadalom képes megélni egymás mellett, sőt ahol csak egymás feltételezésében képes megélni.

A nádas, a zsombék, az ingovány (szép gyűjtőnéven: a „berek”) két világ határán helyezkedik el, azon a peremterületen, amelyen még teljes a természeti törvények működése, a társadalom pedig eddig az övezetig merészkedik el, többnyire a rácsodálkozás szándékával.

Ebbe a berekbe, a Kis-Balaton nád- és vadvízrengetegébe kerül be (le) két pesti kamasz fiú. Szüleik a nyári szünidőre küldik az ifjakat „vidéki levegőre”, a vidéki (időnként inkább „vidékies”) nagybácsi pedig kicsapja őket a legjobb tanodába, a nádasba. Vakációregény fiúknak, „túlélési kalandtúra” (mond­ hatnánk mai szóval), beavatási szertartás. A két fiú nyár elején csetlő-botló, hányaveti kamaszként kerül be a berek világába, a nyár végén pedig tapasztalt fiatal férfiemberként térnek vissza fővárosi iskolájukba. Pedig csak két félmeztelen kölyökről van szó egy ócska nádkunyhóban, mérhetetlenül sok szúnyogról és a nádas egyéb tartozékairól. Valamint Ma­ tu­láról… Pontosabban Matula Gergely halászati, vadászati és nádászati (ha van ilyen szó?!) felügyelőről, akinek azonban a foglalkozását és minden vele kapcsolatos dolgot pontosabban jelöl a neve: Matula.

Matula (a fiúk Gergő bácsinak hívják, mert tisztelet már nyár elején is volt a világon!) Fekete István találmánya. Korábbi novelláiban is föltűnik epizódszereplőként, itt azonban főszerepet kap, az író nézeteit Matula tolmácsolja, vagy inkább mutatja meg a maga kevésszavú módján. Matula Gergely egy életmód, egy világszemlélet képviselője. Vajon „nádi ember”, afféle megújult Hany Istók volna Matula, távol a civilizációtól, aki valamiféle sérelmét-torzulását vitte a nádas csendjébe

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

megfürdetni? Szó sincs róla! Matula a gondjaira bízott természeti értékek, tó- és nádgazdasági munkák ellenőre és koordinátora, aki a gazdaság vezetőit folyamatosan tájékoztatja, az orvvadászokat és orvhalászokat lefüleli, alkalmanként kilövi a sérült és hibás vadat. Mindennek a feladatnak Matula Gergely tökéletesen megfelel. Mégsem ezért szeretik a fiúk, és mégsem ezért őrzi meg az olvasó valahol emlékezete legjobb rekeszeiben ezt a különös figurát, borostájával, konya bajuszával, otromba csizmájával, formátlan kalapjával (és természetesen Csikasz kutyával) együtt. Matula azon a bizonyos határmezsgyén áll, amely természet és társadalom peremvidékén húzódik. Nála jobban senki nem ismeri, és senki nem tiszteli a természetet. Számára a természet jelenti a valóságot, az állandóságot, a törvények érvényesülését, a világegységet. Matula ismeri és tiszteletben tartja a társadalom, az emberi együttélés törvényét, maga is családos ember volna, a szövetkezet alkalmazottja, (halászati, madarászati, ná­ dászati) szakkönyvek ismerője. De… De az élete a berek világa. Ez az élet egyrészt az évszakok változásának a köve-

Téli Kis-Balaton – CsB fotó

17. oldal tését, az állatok, növények és vizek ismeretét, és a velük való élést jelenti, másrészt viszont méretes kritikát egy sor társadalmi tünettel szemben. Nem a nádasba vadult, bumfordi csősz megmosolyogtató beszűkültsége szól Matula szavaiból, hanem a különbségtétel fontos és fölösleges dolgok között, a tisztesség és a célszerűség pontos érzékelése. A sunyiságot, a haszontalan lelkendezést ugyanúgy elítéli és elveti Matula, mint a lustaságot vagy az elhamarkodott véleménynyilvánítást. Iskolás dolgok ezek, amelyeket persze majd megtapasztal a felnövő ifjúság a maga érdekei szerint? Nem, Matula a maga végletekig megszűrt és letisztult világában él, és aki ebben társa akar lenni, akár csak egy nyár idejére, aki be akar húzódni a nádkaliba védelmébe, annak át kell vennie, el kell fogadnia ezt a világszemléletet, ezt az értékrendet.

Matula nem fecseg (na, azt nem!), egyszer javasol, amit, ha akar – megtart, ha nem akar – elvet a berektárs, a tapasztalat úgyis rávezeti hamar, hogy Matulának volt igaza. Matula nem „boldog az igazával”, nincs „Ugye, megmondtam!”, a körülmények hatalma alakította ki benne a szükséges és lehetséges tenni- és gondolnivalók okos rendszerét. A fiúk (Tutajos és Bütyök néven nevezik egymást, Matula inkább a valódi nevükön hívja őket: Gyulának és Bélának, mert az emberi méltóság a nádrengetegben is tisztelni való!) kezdetben eleresztik a fülük mellett, nevetik Matula ritkán kipergő bölcsességeit, aztán meghökkennek, aztán követik, ki-ki ügyessége és hajlama szerint. A nyár előre haladtával nemcsak a vadkacsa és a róka, a réti sas és a harcsa lesz személyes ismerős (és alkalomadtán zsákmány), hanem a berek világát is Matula normái szerint kezdik megismerni és szemlélni. Matula nem nézi le a tudományt, a művészetet, a „tanult ember” véleményét vagy szemléletét, de ő valami mást tud. Olyan közegnek az ismerője, ami különbözik tudománytól és művészettől, szociográfiai mutatóktól és a média lihegésétől. Matula világa mérhetetlenül gazdag világ, csak éppen más világ: a természet világa.

Ezt a világot ismerteti meg a fiúkkal, már amennyit egy nyár röpke két hónapja megismertethet belőle. Nem valamiféle skanzen múzeumi kalauza Matula, hanem a munkáját végző (és munkáját szerető) ember a berekben. Matula azt sugallja a fiúknak, hogy a két világ, a két életszemlélet igenis megfér egymással jó harmóniában, és hogy kiegyensúlyozott, ép érzékű ember csak olyan lehet, aki két lábbal áll a maga társadalmi körülményei között, ugyanakkor azonban tisztában van a maga természeti, ontológiai (ezt a szót nem mondja ki Matula) gyökereivel.

Az ezredforduló ifjúsági regényirodalmát lapozva különös gondolatai támadnak az olvasónak: a fogyasztói társadalom felfokozott dologi kínálatának világában, a „Szórakozzuk magunkat halálra!” McLuhan-i szemlélet világméretű inváziója idején, a füleket ordító zsebzenével eldugaszolás korában vajon milyen esélye lehet egy könyvnek, amely a Kis-Balaton megmegloccsanó, mozdulatlan zsombékjainak, nádkunyhójának és horgász-ladikjának a kínálatát állítja szembe mindezzel.

A Tüskevár – keletkezése óta – mintegy negyven kiadást ért meg, önálló műként és folytatásával, a Téli berekkel együtt, magyarországi és határon túli kiadóknál, „felnőtt” és ifjúsági kiadóknál, de tévéfilm és videofilm feldolgozása is változatlan sikernek számít. A kalandkereső fiatalok körében ugyanúgy, mint a kalandkereső fiatalságukra visszaemlékező felnőttek körében, a Fekete István rajongók népes táborában, és olyan kezdő olvasók között, akik az alkotónak még a nevét se hallották. Sajátos közép-kelet-európai hagyományt kell-e ebben a szívós és újrateremtődő sikerben látnunk, az évszázadok óta alternatíva- vagy menedékként kínált mocsár-romantika változatlan továbbélését? Vagy valóban húzódik az „üzenet” mélyén valamiféle bizalmatlanság a „várossal” szemben, amely

A

Búvópatak 2012. január törvénynek, lehetséges élettérnek, teremtett kultúrának csak a nagyvárost ismeri el, sőt a vidéket, kisvárost, falut s még inkább a város törvényei alól magát kivonó természetet bizalmatlanul szemléli? Fekete Istvánt a népi írókkal azonosítani, vagy akár csak szellemiségük távoli társát látni benne (abban az esztétikai-politikai értelemben, amelyet a „népi író” nevezet a 20. századi magyar kultúrában jelent), az író teljes félreértését vagy művei szellemiségének a tudatos félremagyarázását jelentené. Az azonban kétségtelen, hogy Fekete István útnak indító élménye a (dunántúli magyar) vidék, és szellemiségét, tudati és erkölcsi érvkészletét is jobbára a természet ismerete és közelsége sugallja. Ez a látásmód vonul végig életművén, a vadásznovelláktól az állatregények emlékezetes gólya- és vidrafiguráján át a Tüskevárban kiteljesedő világábrázolásig.

Az olvasók magukat akaratlanul (vagy éppen nagyon is tudatosan) a kamasz fiúk helyébe képzelve, mintegy „elirigylik” ezeket a törvényeket, ha csak a könyvolvasás néhány órányinapnyi idejére is. Vagy továbbra? Akár egy életre szólóan bennük marad a berek, a táj, a fölötte lebegő vadmadár és a megloccsanó víz tisztelete, amelyet ebből a könyvből olvastak (ha nem is legelőször, de) a maga törvényei között bizonyosan a leghitelesebben?

Fekete Istvánnal kapcsolatban is szokás emlegetni a panteizmust, mint olyan szellemi felfogást, amely végigvonul életművén, és meghatározza értékrendjét. A panteizmus persze már régen nem az, ami századokkal korábban volt: afféle szellemi bújócskajáték vallás és filozófia között. Aki merít a panteizmusból, már régen nem játszik sem az eretnekség tüzével, sem a misztika visszacsempészésének özönvizével. Az irodalom mesterei számára pedig mintha kimeríthetetlen kincsesbánya volna, csak módjával kell tudni élni vele. A panteizmus – ki ne tudná! – Isten létét a természettel azonosítja, a jelenségek és törvények a maguk teljességében azonosak a Teremtővel, a természet Isten teste, e teljességnek a benne élő ember csupán töredékeit ismeri föl, Isten valódi létét talán csak a törvényekből sejthetjük meg. Kellemes és ártatlan eretnekség lett mindez napjainkra, igazán „felekezet-semleges”, ha ennek a szónak van egyáltalán létjogosultsága. De hát a lutheránus Goethe és Petőfi, a kálvinista Csokonai és Szabó Lőrinc ugyanúgy a panteizmus gyanújába keverhető, mint a katolikus Kosz­ tolányi és Fekete István. A felvilágosodás korában a vallás helyett szolgált egységes magyarázattal lélek és természet dolgaira, materializálódott korunkban afféle misztikus menedéket kínál. A tér a tájjal azonosul, rajta (benne és fölötte) Isten teremtményeivel, amelyek változatlan tisztelettel hordozzák és valósítják meg „a” törvényt. Az idő pedig egyszerre változik és marad állandó: vagyis az évszakok hömpölygetik maguk előtt és hozzák vissza esztendő múltával. Az élőlények (nyárfa, réti sas, berekjáró ember) sem az erkölcs és a történeti szükségszerűség, hanem a természet törvénye szerint cselekszenek, ne is legyen ez másképp! – mondja a panteista.

Mindez persze nem szigorú paragrafusokba foglaltan jelenik meg a Tüskevár vagy a Téli berek hasábjain, hanem a természetismeret hitelével, a leírtak példájával igazolva. Fekete Istvánnak esze ágában sincs se filozófiai, se vallási, se pedig társadalmi s még kevésbé társadalomidegen nézeteket hirdetni, vagy ilyesmiket sugallni. Szórakoztatni vagy nevelni akar?

Bizonyosan ilyen szándék se vezette. Azt az élményt osztotta meg olvasóival, amelyet gazdatisztként, vadászként, majd a természetet ismerő íróként szerzett, s amelyben egyetemes törvények működését látta. A harmónia fölött érzett örömét és megrendülését osztotta meg, amelyet többnek és nagyobbnak tapasztalt (nem létező) kincses ládáknál, s amely öröm és megrendülés kitart és eligazít a szárazföld útvesztőiben és ingoványaiban is.

Búvópatak 2012. január

18. oldal

Fernando Sorrentino

A lecke

A

A középiskolai tanulmányaim befejezése után egy Buenos Aires-i biztosítási társaságnál találtam tisztviselői munkát.

Rendkívül kellemetlen munka volt, rettenetes emberekkel teli környezetben, de mivel éppen hogy csak tizennyolc éves voltam, a dolog nem nagyon izgatott.

A tízemeletes épület emeleteit négy lift kötötte össze. Ezek közül három, függetlenül a hivatali hatalmi hierarchiától, a személyzet általános használatára szolgált. A vörös szövettel tapétázott, három tükörrel felszerelt és különösen dekorált negyedik viszont a társaság elnökének, a vezetőség tagjainak és a vezérigazgató kizárólagos használatára volt fenntartva. Ez annyit jelentett, hogy csakis ők közlekedhettek a vörös lifttel, de nem volt megtiltva nekik a másik három használata sem.

Soha nem láttam a társaság elnökét, sem a vezetőség tagjait.

Ellenben, néha – mindig távolból – láttam a vezérigazgatót, akivel soha nem váltottam egyetlen szót sem. Olyan, kb. ötven év körüli „nemesi” és „úrias” vonású ember volt; én egy régi argentin lovag és egy legfelsőbb bírósági, nagyon becsületes bírónak a keverékét láttam benne. Ősz haja, sima bajusza, szolid öltözéke és kellemes modora miatt bizonyos fokú szimpátiát éreztem don Fernando iránt – annak ellenére, hogy az összes közvetlen főnökömet ki nem állhattam. Mert donnak hívták inkább, mint a családnevén, a látszólagos családiasság és egy feudális úrnak kijáró tiszteletteljes hódolás közötti megnevezéssel.

Don Fernando és kísérői hivatali szobái az épület ötödik emeletét foglalták el. A mi részlegünk a harmadik emeleten található, de engem, mint alacsonyabb beosztású tisztviselőt gyakran küldözgettek a hivatali értesítésekkel egyik emeletről a másikra. A tizedik emeleten csak idős és morcos hivatalnokok voltak, a hölgyek mind csúnyák és duzzogók; s ott működött egy úgynevezett archívum, ahol öt perccel a munkaletétel előtt elmaradhatatlanul át kellett adnom az egész napi tevékenységről a jelentést tartalmazó, bizonyos számú papírhalmazt.

Az egyik este, ezen papírlapok leadása után a tizedik emeleten a liftet vártam, hogy végre hazamehessek. Éppen ezért már nem voltam ingujjban, hanem az öltönyöm viseltem, megfésülködtem, a tükörbe nézvén megigazítottam nyakkendőmet, s a kezemben a bőr aktatáskám tartottam.

Hirtelen mellettem termett don Fernando teljes mivoltában, nyilvánvalóan ő is a liftet várta.

A legnagyobb tiszteletadással köszöntöttem: – Jó estét kívánok, don Fernando!

Don Fernando még ennél tovább ment. Kezet fogott velem és így szólt hozzám: – Nagyon örvendek, hogy megismerhetem, fiatalember. Látom, befejezte a gyümölcsöző munkanapot s most hazatérőben van, hogy a megérdemelt pihenést élvezhesse.

Ez a magatartása és ezek a szavak – amelyekben kis ironikus árnyalatot éreztem ki – idegessé tettek. Éreztem, hogy bíborba borul a képem.

Pont ebben a pillanatban ért fel az egyik „népi” lift, s az ajtó automatikusan kinyílt feltárván a kies kabint. A gombot benyomva tartottam, hogy megakadályozzam az ajtó becsukódását, s így szóltam don Fernandóhoz:

– Parancsoljon, uram! Csak ön után.

– Fiatalember, szó sem lehet róla! – válaszolt don Fernando mosollyal az ajkán – Lépjen be maga elsőként!

– Nem uram, parancsoljon! Nem tehetném soha ezt, csakis ön után, kérem!

– Csak menjen, fiatalember! – valami türelmetlenség volt a hangjában – Legyen szíves!

Ezt a „legyen szíves”-t olyan felszólítással ejtette ki, hogy kénytelen voltam parancsnak tekinteni. Kissé meghajtottam magam és valóban beléptem a liftbe s a hátam mögött pedig don Fernando.

Az ajtók becsukódtak.

– Don Fernando, az ötödik emeletre megy?

– A földszintre. Szeretnék visszavonulni, ugyanúgy, mint ön.

Azt hiszem, nekem is jogom van a pihenésre, nem igaz?

Nem tudtam mit válaszolni. Ennek a mágnásnak a közelsége rendkívül zavarba ejtett. A kilenc emeletnyi csend sztoikus elviselésére állítottam rá magam, egészen a földszintig. Nem bátorkodtam don Fernandóra nézni, így kénytelen voltam a cipőm orrát bámulni mereven.

– Melyik részlegen dolgozik, fiatalember?

– A Termelésigazgatáson, uram – s csak most tűnt fel nekem, hogy don Fernando valamivel alacsonyabb nálam.

– Hát ott – mondta mutatóujját az állának támasztva –, az ön igazgatója Biotti úr, ha nem tévedek.

Takács Zoltán illusztrációja

19. oldal – Igen, uram. Biotti úr.

Ki nem állhattam Biotti urat, aki szerintem egy beképzelt hülye, de nem informáltam erről don Fernandót.

– És Biotti úr soha nem mondta önnek, hogy tiszteletben kell tartania a vállalati hierarchia sorrendjét?

– Hooo-hogyan, uram?

– Hogy hívják?

– Roberto Kriskovich.

– Aha! Lengyel családnév.

– Uram, nem lengyel: horvát családnév.

Leérkeztünk a földszintre. Don Fernando – aki az ajtó mellett állt – félreállt, hogy elsőnek szállhassak ki a liftből.

– Parancsoljon, kérem! – utasított engem.

– Nem uram, kérem! – válaszoltam neki idegesen – Csak ön után!

Don Fernando szigorú tekintettel nézett rám.

– Fiatalember, kérem, hogy szálljon ki!

Megijedve engedelmeskedtem.

– Fiatalember, tanulni sohasem késő – jegyezte meg elsőként kilépve az utcára. – Szeretném meghívni egy feketére.

S valóban, beléptünk egy sarki kávézóba – elsőként don Fernando, majd én – és az egyik asztalnál szemben találtam magam a vezérigazgatóval.

– Mióta dolgozik a vállalatnál?

– Tavaly márciusban kezdtem, uram.

– Hát, akkor egy éve sincs, hogy nálunk dolgozik.

– A jövő héten lesz kilenc hónapja, don Fernando.

– Nagyon jó: én huszonhét esztendeje dolgozom a társaságnál – s újból szigorúan figyelt engem.

Mivel feltételeztem, hogy vár tőlem valamit, a fejemmel bólintottam, igyekezvén úgy mutatni, mintha egy bizonyos, vis�szafogott csodálatot éreznék iránta.

Előhúzott a zsebéből egy kis zsebszámológépet.

– Huszonhét szorozva tizenkét hónappal az egyenlő háromszázhuszonnégy hónappal. Háromszázhuszonnégy osztva kilenc hónappal, az annyi, mint harminchat. Ez azt jelenti, hogy a vállalatnál harminchat hónappal idősebb vagyok magánál.

Maga egy egyszerű, tisztviselő alkalmazott, én meg vezérigazgató vagyok. Végül is maga tizenkilenc- vagy húszéves, én meg ötvenkettő. Nem igaz?

– De, igen. Nyilvánvaló.

– Másodszor: jár egyetemre?

– Igen, don Fernando: a bölcsész karon latin és görög szakon tanulok.

Gúnyosan legyintett, mintha ezek a szavak megsértették volna. Majd így szólt: – Mindenesetre, majd meglátjuk, hogy befejezi-e a tanulmányait. Én ellenben a közgazdasági tudományok doktora vagyok, a legmagasabb osztályzatokkal végeztem.

Lehajtottam a fejem és egy kissé széttártam a kezem.

– S ahogy a dolgok állnak, nem gondolja, hogy meg kell érdemelnem egy különös bánásmódot?

– Igen, uram. Kétségkívül.

– Akkor hát, hogy merészelt maga előttem a liftbe lépni…?

S a földszinten hasonló vakmerőséggel előttem szállt ki.

– De, jóságos uram, nem akartam én tiszteletlen lenni, sem nyakaskodni. Ön makacskodott nagyon…

– Hogy én makacskodom avagy sem, az az én dolgom. Magának rá kellett volna jönnie, hogy semmiképpen sem engedheti meg magának hogy előttem lépjen be a liftbe. Sem pedig előttem kijönni. És különösen nincs joga ellentmondani nekem: miért mondta nekem azt, hogy horvát családneve van, holott én azt állítottam, hogy lengyel?

– Mert tény, hogy horvát: atyai felmenőim Jugoszláviában, Splitben születtek.

S

Búvópatak 2012. január – Engem az nem érdekel, hogy atyai felmenői hol születtek, vagy hol nem. Ha én azt mondom, hogy a családneve lengyel, maga semmiképpen sem mondhat ellent nekem.

– Uram, bocsásson meg. Nem fog többé előfordulni.

– Remek. Tehát, atyai felmenői Splitben születtek, Jugoszláviában?

– Nem, uram, nem ott születtek.

– Akkor, hol?

– Krakkóban, Lengyelországban.

– De, furcsa! – Don Fernando a meglepetés jeléül széttárja a karját. – Hogy lehet, hogy atyai felmenői lengyel mivolta ellenére a maga családneve horvát?

– Egy családi és egy igazságügyi probléma miatt mind a négy nagyszülőm Jugoszláviából Lengyelországba emigrált és itt, lengyel honban születtek az atyai felmenőim.

A mély szomorúság óriási, sötét fellege borította be don Fernando ábrázatát.

– Én egy érett ember vagyok és nem hiszem, hogy megérdemlem, hogy ugrassanak. Mondja, fiatalember, hogy jutott eszébe ilyen ostobaságot kitalálnia? Hogyan gondolhatta, hogy én ezt az abszurd mendemondát beveszem? Éppen az előbb nem azt mondta, hogy Splitben születtek atyai felmenői?

– Igen, uram, s mivel azt mondta nekem, hogy nem mondhatok önnek ellen, úgy tettem, mintha az atyai felmenőim Krakkóban születtek volna.

– Tehát, akárhogy is legyen, hazudott nekem.

– De, igen, uram, így van: hazudtam önnek.

– Elöljárónak hazudni súlyos tiszteletlenséget jelent, olyannyira, hogy minden hamisság támadás a társaság hatékonysága ellen.

– Így van, uram. Tökéletesen egyetértek önnel.

– Nagyon helyes. Ezek szerint újra megfontolhatom a maga értékét, látván, hogy ilyen értelmes és ésszerű. De utoljára egy utolsó próbatétel alá helyezném. Két kávét rendeltünk: ki fizeti ki a számlát?

– Öröm lesz számomra.

– Ismét hazudott. Biztos, hogy magának, aki nagyon keveset keres, nem szolgálhat semmiféle örömére, hogy kifizesse a vezérigazgató kávéját, azét, aki a maga kétévi kereseténél egy hónap alatt többet keres. Kérem tehát, hogy ne hazudjon nekem és mondja meg az igazat: biztos, hogy örömet szerez magának az, hogy kifizetheti a kávém?

– Nem, don Fernando, az igazság az, hogy egy csepp örömet sem jelent ez nekem.

– De, annak ellenére, hogy ez nem tetszik magának, mégis képes lenne megtenni?

– Igen, don Fernando, képes vagyok rá.

– Hát akkor fizessen végre s ne vesztegesse az időmet, az Isten szerelmére!

Szólítottam a pincért és kifizettem a két feketét. Kimentünk – elsőnek don Fernando, aztán én – az utcára. A metró bejáratával találtuk szemben magunkat.

– Remek, fiatalember. Itt el kell válnom magától. Őszintén remélem, hogy jól elsajátította ezt a leckét s hasznára válik a jövőben.

Kezet szorított, s lement a Florida állomás lépcsőin.

Mondtam már, hogy nem szerettem ezt a munkát. Az egyéves munkaidő betöltése előtt egy másik vállalatnál találtam egy kevésbé kellemetlen beosztást. A biztosító társaságnál töltött utolsó két hónapban láttam még néhányszor don Fernandót, de csak messziről, s így többé már nem volt alkalma engem megleckéztetni.

Spanyolból fordította: B. Tamás –Tarr Melinda

Búvópatak 2012. január

20. oldal

Szutrély Péter

Közelgő nap

J

Júlia már egy hete rettegett. Hánykolódott az ágyán, fájt a hasa, sápadt volt és örökké pisilni szaladt. Két napja már iskolába sem engedték a szülei. Ez a gyerek tényleg beteg!

Pedig nem volt neki kutya baja sem. Ő tudta. Csak félt. Attól a naptól, amelynek el kellett jönnie, ami most már bizonyosan eljön, mint ahogyan a vasárnapok, a karácsony és a szü­ linap is. De ez nem ilyen nap volt! E mögött a nap mögött sötétség, hideg, magányosság és roppant nagy bizonytalanság sejlett. Halál. Ott, e nap mögött. Keresztek, templomi menet, leplek, fullasztó gyertyák, könnyek, ének és hideg. Egyszer már volt temetésen.

Most, ahogy közeledett a nap, meglátta önmagát saját temetésén. Rettegett az eltemettetéstől, gyomrát gyertyák facsarták.

Ez elől a nap elől nem lehet kitérni!

Annuska nagynéni jött rá legelőször: ez a gyerek fél, retteg.

– Mitől félsz, bogaram? – szegezte neki a kérdést. Júlia nem titkolt semmit. Elvégre jogosnak érezte félelmét, hiszen ő még gyerek. Nem buta, tehát tudja, a halál az vég, de ő még nem akart véget. Ő még kíváncsi volt!

– Attól, hogy meghalok.

– Meghalsz? Hát miért halnál te meg, bogaram? Hiszen nincs neked semmi bajod. Ahogy tudom, egészséges vagy, mint a makk.

– Mégis. Jövő szombaton meghalok. – Júlia szeme szűk volt, ajkai vértelenek.

– Jövő szombaton? Hát miért pont akkor, bogaram?

– Mert akkor jön a festő.

– A festő?

– Igen. Apa megrendelt egy festőt, aki le fog festeni engem, rózsaszín ruhában, röviddel az első áldozás előtt. Apa azt mondta, olyan szép gyerek vagyok, hogy ennek mindenképpen meg kell lennie.

– És akkor fogsz meghalni?

– Akkor.

– Nem értem.

– Nézz körül, Annuska néni! Ott van dédi a falon, legszebb ruhájában. Ott nagyapa. Bajszosan, mentében, ahogy anya mindig mondja. Az ott meg Elvira néni, csupa csipkében.

– És?

– Hát ők mind halottak! Nem érted? Akit lefestenek, az meghal!

Szűk Balázs

Farkas Gábor

Várai Artúr illusztrációja

Hó-haikuk

Közbeszéd

Téli rajzlap

Befedsz

1.

3.

Varjúk fekete Rajzszögei vallatják Álmunk fehérjét.

lármás tél puha paplan őrzöl százféle alakban befedsz

Bohócok hangja az utcákon hömpölyög, és mi tapsolunk.

Közös probléma – mondhatni, nemzedéki –, hogy fel kell nőni.

Párolog

Hóhegy

2.

4.

Gyertyaláng alvó jégben a nevetésem barna kolostor

Mint mélybe hóhegy Ha lendül, fényem hozzád Tér, bátran perdül.

Ezt-azt végre – nem jelszavakba rejtőzve – tenni kellene.

Üres a persely (közhely), tehát nem lehet kiszabni az éveket.

V

B

21. oldal

Búvópatak 2012. január

M atyikó Sebestyén József

A jég cimbalomzenéje Csiszár Eleknek

C

Csiszár Elek alkotásaira mindennapjaink történései úgy nehezednek, mint azok a súlyos felhők, amelyeknek ólmos szürkeségébe belefúródik a felszálló repülőgép, s ha azon áttöri magát, fölér a fénybe, a távoli kék világba. Képeit végigtekintve a látogató azt a szorongást és feszültséget érezheti, amit a repülőn a felszállás pillanatában: kezei ösztönösen egymásba kapaszkodnak, és hideg verejték gyöngyöződik végig a tenyér életvonalán.

Sorsunk lét-drámáját láttatja klasszikus emberségű műveiben. Nem holmi szivárvány bódulat, de a mindennapok cselekvés-lehetősége sűrűsödik műveiben túlélési technikáinkkal, múltunkkal, jelenünkkel.

Csiszár gondolatvilágának esszenciái vetülnek felénk. A jég cimbalomzenéjét hallgatjuk. Napjaink Szindbádjait vonultatja föl előttünk, akik tovább úsznak a gyermekkori Balaton, egykor tiszta tó babásodó nádasai felé.

Nem az érintetlen természet harmóniáját, hanem az ipari tevékenység következtében feldúlt, megsebzett Somogyot idézi, a személyes megfosztottság érzésével panaszolja el, hogy mivé lett a világ. A negyvenes évek még tisztavizű, otthonias, megtartó erőt képviselő tó-élmény-világa helyében ma a festő figurái, ha égre tekintenek, szitakötőszárnyú helikoptereket, halálugró fejeseket (dzsampi-bangi) látnak, és jól tudják, hogy honnan erednek, és rügyeznek a sokak által áhított-álmodott mesebeli táj Csipkerózsika-álomszenderén, és mindennapos álmokon józanulva: hiszen bennünk van Európa!

A sáros, kátyus-dobatós mellékutak szélére sodort, a túlélésért küszködő figuráival, az örök plató-emberekkel, akiknek nem jut hely a vezető-fülke kellemes melegében, a maguk mögött hagyott, töredezett kilométerkövekkel, múltunk emlékműveivel, utak csárdáival, ahol naponta átvernek, hogy legin-

Szabadszombat – Csiszár Elek olajfestménye

Búvópatak 2012. január kább önmagunkban érezzük otthon önmagunkat… Betérve egy konyakra, amelynek vendéglője válogatja színe-változásait, s csak a másnap mutatja föl igazi arcát. Étellapjain betyárpecsenyék, Szárszócska-tálak és babgulyások helyett hot-dogok, hamburgerek, pizzák… Whisky jéggel és konyak kísérővel, a Tulipánban, egy azóta lebontott presszóban, Hamlet-monológ, utak, útjelzők a komplex-magány szigetei. Somogy és az ország bekötött szemű, bedeszkázott ablakú falvai, elnéptelenedő panel-telepei s az egyre szaporodó állomáslakók, hídlakók, guberálók népesülő szemét-telepei… Önpusztítás, kockázat, a maga élete árán, szenvedélyből, fékezhetetlenségből, haragból, elszántságból, igazságérzetből visszapofozva, büntetve, elrugaszkodva, halálraszántan, undorból – ítéletet mond csakazértis festmény-balladáival.

22. oldal Csiszár így jutott el a kiábrándultsághoz, vagyis a velünk született illúzióktól a vissza sem néző, távozó figurájáig, aki gólyalábat ölt, hogy le ne húzza a mocsár, amit – előre érezzük – sikertelenül próbál maga mögött hagyni. Ahhoz hogy jogos és kíméletlen ítéletet mondjon a társadalomról, ahol mindenkinek meg van a saját hüllője, kaméleonja, patkánya.

Képeinek fő jellemzője a választott tónusra történő érzékeny ráhangolódás, mely lehet melodikus, könnyed, de lehet a panasz­ kodó lélek zsörtölődése, dörmögő hangú monologizálása.

Egyik képén egy öregember a múlt gyökereinek időben sodródó, jövő fénycsóváiba kapaszkodó alakja. Szinte érezni, hogy szorong, hideg a tenyere. Körülnéz, mintha színpadon állna, és lépcső emelkedne előtte, melyen áttört testű árnyak lépkednek. Az öreg kinyitja a szemét. Képeket lát.

Varga Nóra

A hajléktalan Buddha

R

Régóta ismerem látásból. A bolt előtt szokott ülni, ahová általában vásárolni járok. Törökülésben, egyenes tartásban, kezét térdein nyugtatva, mintha meditálna. Az eső, a szél, vagy a nap elől a kis eresz alá húzódik. Csak ül, és sosem kér.

Olyan negyvenéves formának taksálom. Ritkás szőke hajjal és eleven, kék szemmel. Emberek sietnek el mellette. Kopogó tűsarkak, márkás sportcipők. Ő csak ennyit lát belőlük. Néha, amikor nincs hideg, a bankautomata mellett alszik. Szerényen a fal felé fordul, fejére húzza ócska, koszos pulóverét.

Ha elmegyek előtte, sosem néz rám. Mereven előre tekint, és nem szól. Nem mondja, hogy már Isten tudja hány napja nem evett, nem fürdött és nem aludt normális ágyban. Nem panaszkodik, csak ül némán, térdére fektetett két kézzel. Talán egykor az egyiptomi fáraó írnokai is így ülhettek, ha a Nílus áradásának mértékét kellett feljegyezni. Ilyen fenségesen és időtlenül.

Hozzátartozik az utcaképhez, mint mondjuk az út szélén elhelyezett sebességet szabályozó tábla. Azaz mégsem egészen úgy, mert a táblára gondot visel valaki, míg az ő sorsa a világon senkit sem érdekel.

Nyugalma és kiegyensúlyozott derűs arca az, ami először feltűnik nekem. Úgy ül ott, mintha lélekben máshol lenne.

Talán tudatosan zárja le elméjét a külvilág elől, így könnyebb elviselni az éhséget, szomjúságot, a hideget és a forróságot is.

Szótlan derűjéből még a hirtelen támadt zaj, vagy az őt becsmérlő hangok sem tudják kizökkenteni. Lám csak, egy optimista hajléktalan, aki a körülmények ellenére is megőrizte emberi méltóságát.

Elgondolkodom azon, hogyan juthatott ide. A válasz kön�nyűségén magam is meglepődöm. Sorsa átlagosnak mondható, akár én is lehetnék a helyében. Lássuk csak, hogy is megy ez manapság: ha megszűnik az állásom, nem tudom fizetni a hitelt és a közüzemi számlákat. Ha adósságot halmozok fel, elárverezik a lakásom. Ha nincs állandó lakcímem, nem tudok munkát vállalni. Tényleg ilyen egyszerűen az utcára lehet kerülni? Szinte el sem akarom hinni.

Bemegyek a pékségbe, és szóba elegyedek az idős eladónővel. Vele is látásból ismerjük egymást, hiszen általában idejövök friss kenyérért. Kérdezem tőle, hogy a maradék kenyérből szoktak-e az itt ülő hajléktalannak adni. A válasz elutasító, majdhogynem ellenséges. Azért én mégis bevásárolok emberem számára pár darab zsemlét, némi felvágottat és fél liter tejet. Félve viszem oda hozzá, hátha nem fogadja el. Halk és

Várai Artúr illusztrációja

intelligens hangja van. Köszöni szépen, látszik, hogy nagyon örül. Legalább ma egyszer jóllakhat. Csendesen szép napot kíván nekem, amikor félszegen ott hagyom.

Másnap, amint leparkolok a bolt előtt, rögtön őt keresem.

Elindulok a pékség felé. Most is ott ül a szokott helyén, mint

23. oldal egy álmodó Buddha. Szemében fény lobban: tudom észrevett.

Szinte cinkos örömmel villan össze a tekintetünk, mintha régi ismerősök lennénk. Felemelő érzés, hogy megismer, számít rám.

Már hónapok óta így megy ez. Ha emberem a bolt előtt ül, akkor mindig veszek neki néhány zsemlét, felvágottat, tejet vagy kakaót. Ő mindig visszafogottan, udvariasan megköszöni, és cserébe szép napot kíván. És valóban: azokon a napo-

Búvópatak 2012. január kon még az időjárás is megszelídül. Nincsenek felhőszakadá­ sok és villámok. Nincsenek égi és földi háborúk sem. Mintha a harag és a veszekedés is eltűnt volna a környékről. Aznap mindenki türelmes és segítőkész.

Kis autómmal megállok a piros lámpánál és önfeledten rámosolygok az egész világra. A mellettem lévő kocsiból pedig valaki visszanevet rám. Arra gondolok, talán Isten angyala ül a boltnál, álruhában.

Non feram, non patiar, non sinam

E

Eltelt egy év, kezdődik egy új. Számvetésre készülök. Hogy ebből mi lesz? No, azt olvashatjuk rögvest. Ugye vártam a nagy gazdasági fellendülést, utána meg a múltkori számban felvetettem, hogy az arra szánt pénzek a bankoknál kötöttek ki.

Próbáltam előtte megvilágítani, hogy a nyugdíjpénztárakba befizetett összegek „visszaállamosítása” miért nem volt „lopás”.

Beszéltem és értekeztem mindenféle pénzügyi cselekről, cselvetésekről. Hát, így visszatekintve úgy látom, nagyon fontos összefüggéseket nem vettem észre. Melyek is ezek? Nézzük meg a kormány törekvéseit. Csökkenteni kell az állam, illetve az ország adósság állományát, mert tarthatatlanul nagy feladatot ró ránk a kamatok törlesztése! Növelni kell a foglalkoztatottságot, hogy többen fizessenek adót, járulékokat, legyen miből fenntartani az egészségügyet, a nyugdíjrendszert! Segíteni kell a „bebukott” hiteleseket, mert a lakosság körében sokan eladósodtak! Na kérem, hát ezek, úgy ahogy meglennének, amennyiben hinni lehet a statisztikáknak. Csökkent az állam adóssága, tömegesen fizetik vissza kedvezőbb feltételek mellett a hiteleket, többen vannak a foglalkoztatottak, komoly többlettel zárt a társadalombiztosítási pénztár, nem fenyegeti veszély a nyugdíjak kifizetését, sőt megőrzik értéküket. Ezzel szemben mit hallunk, mit látunk? Külföldiek és pillanatnyilag ellenzékinek nevezett labanc torkok azt rikácsolják: Ez mind rossz! Mi az, hogy nem akarunk további adósságokat, megfizethetetlen kamatok mellett a nyakunkba venni, ráadásul teljesen elfogadhatatlan feltételek mellett?

Mi az, hogy az államkasszából elorzott változó mértékű önkéntesen kötelező nyugdíjjárulékot visszakérjük a közösbe?

Mi az, hogy nem kérünk társadalmi rendünk és demokráciánk külföldről történő irányításából? Mi az, hogy meg akarunk szabadulni a láncoktól, a csapdáktól, a pányváktól? Hát szabad ezt nekünk?!

Kedves károgók! Az ország érdekeit, butaságból, irigységből, vagy uram bocsá’: politikai érdekből semmibe vevő versenytársaim, ellenfeleink! Van egy rossz hírem! Igen, szabad, sőt kell! Mert mi is a helyzet? Amint a magyar állam kötvényei iránt a kereslet másfél, kétszeresére nő, jön a leminősítés!

Veszélyben a lánc! Amint a magyar forint erősödésnek indul, már másnap jön a leminősítés. Veszélyben a pányva! Amint a gazdaság pozitív irányba mozdul el, amint csökken az államadósság, jön a leminősítés! Ezeknek elegük van a csapdákból!

Amint nő a foglalkoztatás, másnap jön a leminősítés. Ezek itt a végén még tényleg a talpukra állnak, ahogy az a suhanc költő kérte tőlük 1848-ban! Tessék mondani, ez hogy lehet?

Nincsenek információi a minősítő szervezeteknek? Vagy vannak, csak arra már gondolni sem merek, hogy kiktől! Hát, hogy is van ez? Kinek az érdeke ez a kutya-macska játék? Megmondom én: a hitelezőé, vagyis a leendő hitelezőé. Miért is? Ezt is megmondom. Mert a nem létező kockázat miatt többlet kamatot, ha úgy tetszik, felárat kérhet a pénzéért, az általa nyúj-

tott hitelért, más szóval: extraprofitra tehet szert. Ez meg ugyebár nagyon finom dolog. Ebből kellemes osztalékot vehetnek fel a befektető tulajdonosok, finom prémiumokat a volt politikai vezetők, akik ezekben a bankokban, mint felső és középvezetők vannak alkalmazásban. Lehet, hogy nincs igazam, de akkor mi a magyarázat? Arra már gondolni sem merek, hogy ez a fránya 2/3 a hibás. Hát, hogy merészel egy nép, ilyen példátlan döntésre jutni? Ki engedte ezt meg? Kinek a véleményét kérték ki, hogy szabad-e ilyet „csinálni”? Rebellis egy nép ez a magyar, majd mi móresre tanítjuk! Háború!?

Ugyan minek? Itt a pénz, ezzel fojtjuk meg! A csatához meg ott vannak a remek csatlósaink, a 2/3-os vereségbe belerokkant, erkölcsileg lenullázódott politikusaik, akik, mint eddig is, mindent megtesznek egy kis pünkösdi királyság reményében, akár hazájuk, akár népük ellenében.

Na kérem, én ezt nem tűrtem, nem hagytam, és nem leszek hajlandó elviselni 2012-ben sem. Természetesen tudom, hogy ez a kétharmad egy csodával határos konstelláció eredménye, de azt is tudom, a mag nagyon erős, és én ennek a magnak kívánok ezúton is hitet, bátorságot, nagyon boldog, és nagyon eredményes új évet!

Mindazoknak, akik tehetnek valamit ennek a boldogabb jövőnek az érdekében, ezt üzenem Dsida Jenő szavaival: Ó, titkok titka: / a földön ittlent belülről nézzen / mindenki mindent, szemet és szívet / és harcot és békét! – Áldja meg az Úr, / áldja meg az Úr a belülről látók / fényességét!

Tisztelettel Kocsis Ferenc Vilmos

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Á rpád Tipográfia: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Fark as Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Gera Katalin, Hegyi Béla, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.

Felelős vezető: Mihócsa Hajnal Sokszorosítás ideje: 2012. január – Sokszorosítás sorszáma: 1/2012.

E-mail: posta@buvopatak.hu Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.

ISSN 1588-9335 Kiadja: Búvópatak A lapítvány Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.

A kiadásért felelõs: Csernák Árpád búvópatak alapítvány A Búvópatak Alapítvány számlaszáma: 10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Fagy – CsB fotó

Megrendelhető a Búvópatak Akik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukat szíveskedjenek jelezni az impesszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

F őtá mogatónk