Búvópatak 2012/május

Búvópatak Polgári, kulturális és társadalmi havilap

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Magyarságom sokfélesége Lengyel János írása

Amit el kell mondani Günter Grass prózakölteménye

2 3 4

Interjú egy hajléktalannal Madocsai Kinga interjúja

6

Mélyföld

Kalász István novellája

Viktor és Viktória

10

Petrozsényi Nagy Pál regényrészlete

19

Requiem Bakay Kornél tanulmánya

20

Istenségek, lányok

Kelemen Lajos esszéje

K etten Gí fotója

2012. május – XI. évfolyam 5. szám

Ára: 350 Ft

Búvópatak 2012. május

2. oldal

Lengyel János

Magyarságom sokfélesége

A

Amikor magyarnak születtem egy hatalmas birodalom eldugott szegletében, még csak nem is sejthettem, mekkora galibát okozok – magamnak. Meg a jövőbeli utódaimnak.

Egyébként eszmélésemtől kezdve folyton azt hallottam, szovjet vagyok. Az intézményesített, rendkívül célirányos (kiirtani az egészséges nemzettudatot) propaganda hatása alatt gyerekként sokszor megálltam a szülővárosom, Beregszász központjában magasodó „Jóságos Nagyapó” szobránál, akiről úton-útfélen hangoztatták, hogy neki köszönhetünk mindent (ezek szerint a semmit is). Akkor még nem sokat mondott nekem a Vlagyimir Iljics Lenin, alias Uljanov neve.

Ma már annál inkább.

Az óvoda, az iskola és a sajtó sulykolta demagógia hatását a család próbálta közömbösíteni. Amúgy, a maguk módján.

Emlékszem, anyám a fejét csóválta, amikor pionír-szerkóban csasztuskákat énekelve masíroztam fel és alá házunk udvarán.

De volt durvább eset is. Ukrán nyelvű óvodába jártam, ahol veréssel jutalmazták a magyar szót. Jópárszor részesültem az efféle nyaklevesekben. Otthon viszont édesapám legyintett meg azért, mert ukránul szóltam. Gyermeki aggyal nem tudtam felfogni a dolgok hátterét, ezért nemes egyszerűséggel nem szólaltam meg semmilyen nyelven.

Később rájöttem, hogy a szovjeten belül magyar vagyok, mert arcomba zúdították a bűnös nemzet legendáját. Törtem a fejem: ha magyar vagyok, miért nem Magyarországon élek?

A válasz nem késett: mert minket a „dicső” Vörös Hadsereg szabadított fel a fasiszta megszállás alól, s tulajdonképpen örülhetünk, hogy bűnös nemzetként tagjai lehetünk a szovjet népek nagy és boldog családjának. Merthogy a magyar fasiszta, utolsó csatlós, tehát bűnös nép, s voltaképpen szégyellnünk kellene nemzetiségünket. Ezt sem értettem, hiszen akkor már hallottam a szovjet– magyar barátságról, a Varsói Szerződésről, a szocialista országok egységéről, a KGST-ről, meg a jelszóról: Világ proletárjai, egyesüljetek!

De minek? Kivel? Hol? Mikor? – fogalmazódtak meg a kérdések gyermeki elmémben. Éppen ezért nem tudtam „feldolgozni” a pofont, amit osztályfőnökömtől kaptam a füzetem borítójára rajzolt piros-fehér-zöld zászló miatt. De hiszen egy baráti ország lobogója! – gondoltam keserűen. Vajon a csehszlovák vagy a román zászló is hasonló reakciót váltott volna ki a hivatását túllihegő pedagógusból?

A szovjet-magyar barátságnál maradva, ott volt még a számtalan kézzelfogható példa: Brezsnyev elvtárs és Kádár elvtárs forró repülőtéri csókjai, a csereüdültetések, három évente bevásárló út Magyarországra, vagy éppen az Asztély és Be­reg­ surány között elterülő Barátság almáskert. Akkor mi is van itt elvtársak és továriscsok?

De hagyjuk az érzelmi húrokat, nézzük a tényeket! Sok-sok éven át egyetlen magyar állami vezető sem látogatott el szülőföldemre. A magyar társadalom jelentős része azt sem tudta, hogy a Nagy Testvér birodalmában, Kárpátalján is élnek nemzettársaik. Mi több, sokan közülük ma sem tudják térben

Várai Artúr rajza

elhelyezni pátriám mégoly nevezetes, a magyar történelemben egykor fontos szerepet betöltő településeit: Beregszász, Mezővári, Huszt, Munkács, Ungvár, Nagybereg, Podhering, Visk, … Történt, hogy Magyarországon élő rokonainkat meglátogatva, az ottani település apraja-nagyja eljött megnézni a „ruszkikat”, akik folyékonyan beszélik a magyart. Mert számukra csak ruszkik voltunk – gyarapodott a jelző.

Aztán dugába dőlt a vörös csillagos Unió, amit neveztek népek börtönének, az emberiség szégyenének, … Ki gondolta volna akkor, hogy bő egy évtized múlva az anyaországtól elválasztó szögesdrótkerítés mögött egy másik Unió veti meg a lábát? Megtörtént. És amíg a másik, az a gonosz, bezárt, ez az új, a jóságos kék csillagos kirekeszt minket, engem. Az „európai magyar” titulus egyelőre elmaradt, ám Ukrajna függetlenné válásakor ruszkiból egy csapásra „ukránná” avanzsáltam, mármint a magyar állampolgárok szemében. Mert szülőföldemen megmaradtam megtűrt magyarnak, és az a türelem egyre fogy.

Az eddigi mérleg tehát: bűnös nemzet tagja, szovjet, ruszki, határon túli, ukrán. Nem kevés, ugye? S ez még nem minden, mert voltam már szórványmagyar is. Sőt, 2002-től újabb címkét viselek, mert státuszmagyar lettem. Erről igazolványom is van, szép zöld színű, koronás címerrel, és hozzá mellékelt ígérethalmazzal. Persze, papír nélkül is jól tudom, hogy magyar vagyok, de az igazolvány birtokában komolyan hinni kezdtem azt is, hogy végre igazi tagja lehetek nemzetemnek.

Amiről hinni véltem, hogy az enyém, hiszen egyazon nyelvet beszélem, még ha kicsit másként is. Tévedtem: a státuszigazolvány időközben úgy kiürült, hogy félő, elfújják a történelem fura szelei.

Aztán eljött a Mikulás, vagy ahogy tetszik Télapó. 2004. december 5-én az anyanemzet mostohának bizonyult, és alaposan arcul csapott minket, engem. Hogyan? Miért?

Summa summarum: az évek során számos jelzővel illettek, de azokat soha nem én választhattam. Végül így lettem csalódott magyar, vagy csak egyszerűen csalódott.

3. oldal

Búvópatak 2012. május

Günter Grass

Amit el kell mondani

M

Miért hallgatok, miért hallgattam el oly sokáig, mi nyilvánvaló, haditervekben kifőzött elmélet, melynek végén mi, a túlélők legfeljebb lábjegyzet lehetünk.

Ez az állítólagos első csapás joga, mely kioltaná a szájhősök igájába szervezett és irányított iráni tapsnépet csak azért, mert e hatalom árnyékában atombomba építését vélik látni.

De miért tiltom el magam azt a másik országot hogy nevén nevezzem, ahol évek óta – bár titkon – hatalmas nukleáris erő dagad, ám minden ellenőrzés híján? Általános csend honol e tény felett, mely hallgatást magam is elfogadtam, e csend nehéz hazugságom, kényszerem, hiszen azon mód, mikor megtöretik, az ítélet „antiszemitizmus” készen áll.

veszélyt elkerülendő az ezt okozókat fel kell szólítani erőszakosságuk megszüntetésére, követelve, hogy állandó, meg nem akadályozható ellenőrzés mellett az izraeli atomerőt és az iráni atomberendezéseket egyaránt nemzetközi hatóság felügyelete, és e két ország kormánya tarthassa szemmel.

Csak így segíthetünk Izraelnek és Palesztinának, mi több minden embernek, kik ezen az őrület bitorolta területen szorosan egymás mellett egymásra acsarkodva élnek, végül magunkon is csak így segíthetünk.

Fordította: Szutrély Péter

Megjelent a „Süddeutsche Zeitung” 2012. április 4-i számában, majd a világ számos vezető lapjában.

Most azonban, mikor hazám, melyet saját ősbűne követ utánozhatatlanul, és azt újra meg újra rajta számon kérik, csakis üzletileg persze, ügyesen forgatott szóbeszéddel jóvátétellé nyilvánítottan egy további tengeralattjárót ad el Izraelnek, egy olyat, melynek tulajdonsága mindent elpusztító robbanófejeket célba lőni amoda, hol bizonyítatlanul egyetlen atombomba volna, melynek majd végső bizonyossága az aggodalom oka, mondom, mert mondani kell.

De miért hallgattam eddig?

Mert úgy véltem, származásom soha le nem mosható szégyenével tiltja a tényt, igazság mondását Izraeltől elvárni, ez országtól, melyhez kötődöm, s kötődni fogok.

Miért most mondom, öregen, utolsó csepp tintámmal: Izrael atomhatalma veszélybe sodorja a világ amúgy is törékeny békéjét?

Mert ki kell mondani azt, ami talán holnap már késő lehet: mi – épp eléggé terhelt németek – gyaníthatóan bűnsegédek lehetünk, a szokásos mentegetőzések pedig erőtlenek.

Beismerem: nem hallgatok tovább, mert elegem van a Nyugat álságából és csak remélhetem, hogy sokan törik meg a csendet, mert a közelgő

Hamlet – Várai Artúr rajza

Búvópatak 2012. május

4. oldal

M adocsai K inga

Interjú egy hajléktalannal

A

A legegyszerűbb, ha a hajléktalan-kérdésben egy hajléktalantól tájékozódunk. Szakértője a témának, könnyen elérhető 100 méteren belül Budapest bármely pontjáról, és nem kell bejelentkezni a titkárnőnél.

Kis egyeztetés, hogy vajon tud-e rád egy kis időt szánni, és már kezdhetjük is.

– Látom, hogy Ön sokat olvas. Minden nap látok valami olvasnivalót a kezében. Miket szeret a legjobban?

– Én mindenevő vagyok. Történelmi, sci-fi, National Geo­ graphic, Reader’s Digest-kiadványok. Ezeket általában ajándékba kapom, mert mások is látják, hogy olvasok. Van egy idős hölgy, aki mindig nekem adja az újságjait, miután elolvasta őket. Egy antikvárius is szokott könyveket adni, én is neki, amit kapok. Most a Csapda 2-t olvasom. Itt van a Csapda 1 és 3, meg a többi könyv a szatyromban.

– Hogy jutott Ön olyan helyzetbe, hogy kénytelen a magánkönyvtárát egy szatyorban tartani?

– Ó, az egy hosszú történet. Volt egy saját lakásom Budafokon, közös telken a szomszéddal. Nos, ez se szó, se beszéd, lebontatta az én lakásomat.

– És ezt Ön nem vette észre?…

– Nem, mert ekkor máshol laktam: egy megboldogult barátom házát őriztem a családja kérésére szívességből néhány éve, amikor a lebontás hirtelen megtörtént. Egy évvel ezelőtt tudtam meg, és ez egybeesett épp a munkám elvesztésével, legfeljebb pár hónap eltéréssel. Nem volt állásom, és nem volt hová mennem.

– Mi volt a munkája? Megpróbált új munkát keresni?

– Egy kocsmában voltam amolyan jolly joker. Hétvégén csapos, áruszállítás, stb. Innen, fogalmazhatunk úgy, hogy kipiszkáltak. És persze, aztán többször megpróbáltam… de tudja, a hajléktalanság és a munkanélküliség együtt olyan, mint a saját farkát kergető kutya. Ha egyszer nincs állandó lakásod, akkor nem kapsz munkahelyet. Ha nincs munkahelyed, akkor nem tudsz összegyűjteni magadnak lakásra.

Az utcáról nem lehet bejárni.

– A hajléktalanotthonból be lehet járni dolgozni? Milyenek ott a körülmények?

– Ó, ha benézne a Dankó utcába este tíz után! Hogy mit látna, azt kérdezi? Balkánt, Albániát. Teljesen tele van emberrel, még az ágy alatt is alszanak polifómokon. A lopások mindennaposak. Csodálkozik? Egyébként Budapesten lakik?…

Szóval, ha nincs ott az embernek egy barátja, akire rábízhatja a csomagját, akkor szinte biztos, hogy fürdésből visszajövet már nem találja meg. Tisztaság? Az éppen lenne, csak a fürdővíz olyan, mint a mesében: hol volt, hol nem volt.

– Hogyan reagáltak a munkaadók a helyzetre?

– Nem csak a hajléktalanság volt a baj a munkakeresésben.

Már 62 éves vagyok. A munkaadók ezek hallatán csak húzták a szájukat jobbra meg balra. A sunyibbak azt mondták, hogy „majd értesítjük”. Ez persze sosem történt meg. Az egyenesebb az volt, amikor megmondták, hogy „nem Önre gondoltunk”, vagy nem alkalmaznak, mert túl sokat kellene fizetniük a végzettségem miatt. Igen, mert nekem több diplomám is van. Budapesti főiskoláról élelmiszervegyész és üzemgazdász, Gödöllőről pedig szakmérnöki üzemvegyész diploma.

Ezenkívül még Balassagyarmaton végeztem mint kábelipari gépész szakmunkás. Még 3 évet Marx–Lenin egyetemre is jártam, tejipari szakra, Gödöllőre.

– Akkor miért dolgozott sörözőben utoljára? Nem talált a végzettségének megfelelő munkát?

– Dolgoztam én fiatalabb koromban olyanban is. De hát tudja, ma mi a helyzet kis Kelet-Közép-Európánkban… Üzem­ szervezés? Üzemgazdász?… Régen itthon dolgoztam élelmiszeriparban és kábeliparban, majd 5 és fél évet Svédország­ban mint kábelipari gépész. Aztán haza kellett jönnöm a magatehetetlen édesanyámat ápolni, a család pedig kint maradt.

A távházasság nem működött, aztán jött a válás. Itthon egy barátomnak a játékterem-vállalkozásába szálltam be mint csendestárs. Ezt a részesedést később a lányomra hagytam.

Egy ideig a budapesti örökölt lakásban laktam (abban, amit később lebontottak), majd átköltöztem abba a lakásba, amit őriznem kellett. Ekkor egy másik barátomnak segítettem be, aki karosszérialakatos volt, de aztán ez a vállalkozás abba-

Csontváry Kosztka Tivadar rajza

5. oldal maradt. Tessék? Nem, nem volt igényem magasabb állásra.

Ezután dolgoztam a sörözőben.

– Hová tűntek a tartalékai?

– A válás után a svéd ház a feleségemé lett, a nagyobbik lányomnak – aki végül itthon lett zenetanár – hagytam a kocsit.

A fiamé lett a balatonkenesei nyaraló, ő most Németországban él. Hogyan? Dehogynem maradt nekem valami: a jó kedélyem, az életszeretetem. Azon kívül is volt pénztartalékom, hiszen még dolgoztam, de hát azt feléltem egy idő után.Tavalyelőtt pont felemelték a nyugdíjkorhatárt is 65 évre… arra még várhatok.

– A családja miért nem segít a mostani helyzetén?

– Nem tudnak róla. Azt hiszik, hogy minden a legnagyobb rendben van. A válás után szétzilálódott a család. Az ex­ne­ jemmel és a fiammal legfeljebb egyszer egy évben találkozom, vagy még akkor sem. Az itthon élő lányaimat szoktam látogatni, de ez a dolog akkor sem derül ki. Ez kizárólag az én ügyem. A kisebbik albérletben lakik, a másik családanya…

Nem az ő dolguk ez, hanem az enyém. Nem mondom meg, és nem errefelé laknak.

– Amikor lebontották a lakását, miért nem fordult jogi segítségért?

– Amikor lebontották a lakásomat, én is mentem egy szociális alapítványhoz, a Kiút-hoz. Itt szociális munkások dolgoznak, beszélgetnek az emberrel. Már ez önmagában is segítség. Ők felajánlották, hogy megpróbálják az ügyet jogi úton felgöngyölíteni. De nekem kellett döntenem, hogy vajon érdemes-e elkezdeni. Mire sorra kerülök… Nem lehet tudni, meddig húzódik a tárgyalás, a fellebbezés… Esetleg évek múltán talán kiharcolnak egy kis kártérítést…A lebontott kis lakás pedig egy kész tény.

– Az alapítványnak már megadta a válaszát? Mikor döntött úgy, hogy feladja, és az utcán ülve „segítségre szorul”?

– Az alapítványnak még mindig nem adtam választ. Egy évvel ezelőtt belefáradtam a hadakozásba. Nem, nem volt nehéz a döntés, hogy leülök az utcára. Ez fokozatosan érlelődött. Úgy döntöttem, hogy inkább megvagyok, így is át tudom vészelni. (Kiüríti a poharat, és a pénzt zsebre teszi.) Mindig vannak, akik segítenek. (Mosolygós egyetemista lány áll meg mellettünk, és felajánlja saját készítésű szendvicsét.) Vannak, akik ismernek, és rendszeresen segítenek.Van olyan is, aki csak néha egy-két szót ideszól. Ez sokszor többet jelent, mint amikor valaki csak úgy peckesen idevágja a pénzét.Vagy például amikor egy mamika idehoz két szem negrót, amikor olyan kevés a nyugdíja… Ez sokkal jobban esik. Szóval jut élelmiszerre, újságra, cigarettára.

– Egyeseknek alkoholra is, ahogy így az utcán néha látni.

– Mérlegelni kell, hogy mire költsük a pénzt. Mindenkinek van egy fontossági sorrendje. Általában ez az élelmiszer, és utána a cigaretta. Sajnos vannak, akiknek az alkohol az első.

– A többiek általában hogyan töltik egy napjukat? Megtalálja velük a hangot?

– Napközben mindenki megy a maga kis begyűjtő körútjára. Igen, amit itt lát, az az én kis begyűjtő körutam. Vannak, akik például sörösdobozt vagy üveget keresnek, és viszik vis�szaváltani. Próbálnak valamiből pénzt csinálni. Csak este találkozunk, mielőtt elalszunk. Jól kijövök velük, minden csak alkalmazkodás kérdése. Valamikor foglalkoztam kisebb színházi csoportokkal, így szert tettem – ha mondhatjuk így – bizonyos emberismeretre. Azt ’78-ban hagytam abba.

– Ön hol szokott aludni? Szabadban, vagy…

– A Kálvin téren. Igen, télen is. Olyankor több ruhát gyűjtök, takarókat… Változó, hogy hányan alszunk ott, általában hárman-négyen.

– Terjed a fiatalok között bizonyos szóbeszéd a ,,koldusmaffiáról”. Ön mit tud erről? Létezik?

N

Búvópatak 2012. május – Hogyne, a román koldusmaffia. Romániából hoznak embereket, és kiküldik őket a város különböző pontjaira. Ismerős a Váci utcában? Az alsó déli felén, ha jár, nézze meg a botosokat! A rövid botról lehet megismerni azokat, akik a műszak leteltével egyszerűen a hónuk alá csapják a botot, és mennek haza. Valószínűleg biztosítanak nekik lakást a beszedett pénzükért cserébe. Úgy látszik, megéri nekik. Csak látásból ismerem őket, nem igazán tudnak magyarul. Ezért ismertetőjelük még jellegzetesen a tábla, amit a kezükben szoktak tartani, hogy „segítsenek, 7 éhező gyermekem van” stb. De ha azt mondják nekik például, hogy menj arrébb, azt hihetetlen gyorsan megértik. De mesélhetnék a Moszkva téri emberpiacról is, ahol reggel hat órakor igen alacsony áron kel el a munkaerő…

– A többiek, főleg a fiatal hajléktalanok, általában hogyan kerülnek ilyen helyzetbe?

– Többnyire családi problémák elől menekülnek el otthonról. Általában vidékről Pestre, mert itt azért még mindig több a lehetőség.

– Ön szerint azoknak, akik még nem adták fel a harcot, van kiút?

– Vannak alapítványok, akik felkarolhatják őket. Például ez a Kiút Alapítvány. Nem egy nagy alapítvány, de vannak összeköttetéseik, elirányíthatják őket ide-oda. Ha más nem, legalább ott a szociális munkások beszélgetnek az emberrel, ami nagyon jó. Én is be szoktam járni, és néha kapok tőlük könyveket. Egyszer erre járt az X alapítványtól egy fiatal úr és egy hölgy. Mondták, hogy menjek ide meg oda, de mondtam nekik, hogy hagyjanak békén. Mire azt mondta a fiatalember, hogy „Ne felejtse el, hog y az utcán töltött 1 év 5 évnek számít.” Hogy ezt hogy értette? Hát egészségben, lerongyolódásban, munkából való kiesésben, mindenben. Na, te is szépen vigasztalod a vigaszra szorulókat! – gondoltam magamban, és még valami nagyon csúnyát is hozzá.

– Ön végeredményben elégedett a helyzetével?

– Igen. A családom azért nem hiányzik, mert szoktam találkozni velük. A lányaimmal rendszeresebben, a fiammal és az exnejemmel legfeljebb egyszer egy évben. Vágyom-e valami más elfoglaltságra? Nem, amíg tudok olvasni meg keresztrejtvényt fejteni – addig milyen más elfoglaltságra vágynék?

Nem kell más. Az óta az egy évvel ezelőtti esemény óta persze volt, hogy nyüzsögtem, jöttem-mentem, próbálkoztam. De beköszöntött a kor, 62 éves vagyok. Így már kényelmesebb.

– Mire büszke Ön az életében?

– Hát a három szép csemetémre. És ezenkívül arra, hogy mindig úgy éltem, ahogy akarhattam élni.

– Milyen perspektívát lát még maga előtt?

– Ki lát ebben az országban perspektívát? Esetleg a Rózsadombról!

– Úgy értem, mire vágyik még az életében?

– Nem tudok ilyet mondani. Szerintem a jót meg kell találni, a rosszal meg nem foglalkozni, mert annak nincs értelme.

Tudja, ha az egyik lábunkat levágják, mondhatjuk azt, hogy „jaj, de rossz nekem, nyomorult lettem!” De azt is mondhatjuk, hogy „hiszen jól jártam, mert a másik lábam még megvan!”.

Ez az írás nem olyannak készült, mint amilyenné végül lett. Bevallom, kissé dogmatikusnak szántam. Fel akartam hívni a fig yelmet eg y olyan problémára, amelyikkel kapcsolatban az emberek többségének fejében mesterséges, öngerjesztett köd van. De annak, aki elszántan kutatja azt a problémát – mint ennek az írásnak az írója is –, hogy egyesek miért kerülnek olyan emberhez méltatlan helyzetbe, hogy az életet a koszos járdaszegély és a kolduló mcdonald’s-os pohár békaperspektívájából kénytelenek nézni, annak rá kell jönnie, hogy az élet csöppet sem dogmatikus.

Búvópatak 2012. május

6. oldal

K alász István

Mélyföld A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.

N

Szegény emberek – M. Zsigmond

November volt. Őszi sötét, síkságcsönd, nyálkás-köd jött reggel és alkonyatkor, majd később érkezett a fagyban ropogó talaj, és mi ketten a régi tábori barakkokat hoztuk rendbe ott, a Hortobágy szélén. Az épülettetőket foltoztuk, a rozsdás kerítést, az udvar repedezett betonját javítottuk. A vaságyakat hegesztettük, a zuhanyzókat tisztítottuk; az elhagyott úttörőtábort akartuk megnyitni. Újra. Abból akartunk megélni, hogy majd nyáron gyerekek jönnek a táborba. Árvák, kicsapottan éhesek, összevertek. Szegény családból származók, városszélén lakók. És mi táboroztatjuk őket. És pénzt kapunk. Nyáron. Hatalmas volt az ég, gémek repültek a Hortobágy felé, keleten a hegyek feketéllettek, jobbra H., a faluszagú alföldi város a házakkal, aszott kertekkel. A bezárt varrodával, malommal, a templommal a főtéren. A város határában, a bekötő út mellett volt a Gork csárda, odajártunk este, munka után. Mi ketten a „voltak”. A volt mérnök, a volt művelődésszervező. A két borostás városi, az ügyetlenek.

Akik jöttek ide, hogy belekezdjenek az újba, a régi táborba a csatorna partján. A Gork csárdában este a Venczel testvérek ültek, ők napközben fát, betont, salakot fuvaroztak ide-oda, le-föl a síkságon, este ültek, vicceket hoztak női mellekről, megy a magyar és a tót…, voltak még a Sárköziék: apa és fia, koromfekete arcok, komor tekintet, dohos lehelet, szótlanság, lopott gépek otthon; Sárköziék építkezéseken segítettek. Jött a kövér Géza, a kirúgott rendőr, ő képzeletében pedofilokat lőtt le, peng, golyót a farkába, peng, kettőt a térdébe, meg az öreg János; így ültünk sűrű cigarettafüstben, a rekedt hangok félbeszakadt mondataiban, a nevetésben, meg mi ketten a Gorkban.

A táborból… És jött oda a Belga. Is. Tudtuk: a Belga Belgiumból jött, a közeli tanyán lakott, a meggyilkolt holland örökösétől vásárolta házát. Jan, „afeneholland” eljött hazájából, mondta Ferenc, az öreg kocsmáros; az a Jan senkit sem bántott. Tartott kecskét, tyúkot, aztán egy éjjel megtámadták, leszúrták az udvaron, úgy vérzett el a magyar sárban, mint a disznó. Szégyen. A Belga szőke, hallgatag férfi volt, nem beszélt magyarul, negyvenéves lehetett, koszos inget, poros nadrágot, fakó kabátot hordott, estefelé jött gyalog, pálinkát kért, beült a sarokba, az öreg tévé alá, hallgatott, ivott. Egész üveg pálinkát ivott meg, aztán lefordult a székről, ült-feküdt a fal mellett nyitott szájjal. De senki sem bántotta, senki sem vette el a pénzét, senki nem rúgott bele. Hagyták a szék mellett feküdni-ülni ferdén; később felébredt, pislogott, motyogott, felállt, imbolygott, pálinkát kért a pultnál. És ivott tovább.

A Belga nem beszélt, nem kért pénzt kölcsön, csak jött, ivott, lefordult a székről, egy óra múlva felébredt, dünnyögött franciául, majd záróra előtt elment.Vissza a megölt holland házába.

Mi azon az őszön javítottuk a barakktetőt, üvegeztük az ablakokat, festettük az összefirkált falakat: Anyád!, Itt volt Imre!, Hajrá Fradi!, Kurva vagy!, néha veszekedtünk mi ketten: a volt művelődésszervező és az oly régen volt mérnök. Vitáztunk kalapálás, faragás, zsíros kenyér, uborkaevés közben azon, ho-

Várai Artúr illusztrációja

gyan legyen ez a tábor? Mi legyen a jövő? És a pénz? A volt mérnök azt mondta, ezen a táboron itt, a pár barakkon, a raktáron, a düledező istállón, a rozsdás zászlórúdon, a szétmállott könyvkupacon, az egykori kultúrtermen, átok ül. Átok van a szétrúgott ajtókon. Tudod, mondta a mérnök, meghalt itt egy fiú és egy lány, ezért ide csak felnőtteket szabadna beengedni, akik bírják az átkot. A reggeli és esti zászlófelvonást, vigyázzban állást a gyerekeknek. Néha éjjel lépéseket, hangokat hallok, valaki sír, mondta, és olykor suttognak. És mégis mit szólnál aktfotós tanfolyamhoz, jönnének németek, belgák, hízott osztrákok papucsban, haha. Mi hoznánk a pucér nőket eléjük, szép, fiatal lányokat, borotvált lenne a magyar hónuk alja, támadna erre a vágy, ja-ja, das ist gut, lenne magyar pénz. Na? És fáradtan röhögtünk. Igen, így dolgoztunk, kalapáltuk, csavaroztuk össze az elhagyott úttörőtábort a csatorna partján. És a zizegő papírra, a pénzre gondoltunk, este meg jártunk a földek mentén a Gorkba. És oda jött a Belga is. Ült a sarokban, ivott és ivott, még akkor sem állt fel, ha Brüsszelről beszéltek a feje fölötti tévében, ha félmeztelen lányokat mutattak a tengerparton, ha sportkocsik csillogtak irodaházak előtt, ő csak ivott, nem szólt. November végére járt, tiszta volt az ég, csak az egyik barakkot tudtuk fűteni az olajkályhával, keletről jött fel a hideg szél, a gémek nem repültek már, csak vadkacsák hajnalban. Fagy kúszott a ruhánkba, a cipőnkbe, a mellünkre ráült a metsző levegő, ujjainkat szorította a hideg, igen, így azon az estén siettünk a Gorkba. Leültünk, ittunk, beszéltük ugyanazt át és vissza és megint, hogyan is legyen a körhintával, ha lesz egyáltalán, jött a Belga is, leült, itta a vegyes pálinkát csendben, aztán lassan lefordult a székről. Az öreg Sárközi szólt először az ajtó mellől, na, ez nem kel fel, meghalt, vége. Ferenc lassan kijött a pult mögül, odahajolt a Belgához, figyelmesen

7. oldal nézett a fehér, borostás arcába, és azt mondta: tényleg meghalt, mert ő – folytatta – munkásőr volt régen, ő tudja, milyen a halál. A Belga? Halott. Már hideg. Az ujjai merevek. Az asztalra tettük a testet, a volt művelődésszervező fölé hajolt, hallgatta, ver-e a szíve, majd a WC tükrét hozta, és tartotta az orra alá, filmben látta, hogy így kell, húzta fel és nézte a Belga szemét, végül azt mondta, ez csöndes, nem ver a szív.

Halott ez már. Ott feküdt a faasztalon, a poharak, sörös dobozok, hamutartók között. A Belga. A szemünk előtt halt meg, itta ki magát az életből.

Jelenteni kell, mondta Ferenc, a halált kell. De nem, szólalt meg G., volt rendőr, miközben a halottat járta körbe, nézte, senki sem ismerte, senki sem tudja, honnan jött, senkinek sem hiányzik a Belga, minek akkor? Ki kell tölteni egy csomó papírt, magyarázni, haha, telefonálni kell, a követség jön, a városból nyomozók ide, kérdeznek keresztbe megint, tanúkat keresnek hosszasan. Trükkösen. Hogy volt? Mikor történt?

Maga hol ült akkor a kocsmában, he? Mindenki gyanús lesz itt! És újságírók jönnek, az újságban cikk és fényképek lesznek a Gorkról, a táborotokról. Minket lát az ország, nézett körbe, és mit, miért kapott inni a Belga? Elővesznek minket!

Miből élünk, kik vagyunk, minek, hogyan, miért, na? Bonyolult lesz az élet. Bezárják a Gorkot is? Leheeeet még ez is, kiabált G., senki sem tudja, honnan jött, mondta, temessük el.

Menjen a föld alá, legyen nyugalmunk. Nem bántottuk, de nem idevaló, minek akkor?

Kutyák futnak a síkságon. Elszöknek a kertekből, kijönnek a feléjük rugdalók városából, iszkolnak oldalazva, céltalanul, néznek félénken, állnak az út mentén, ülnek a Gork előtt, üzekednek, ugatnak a csatornaparton. És a kutya a halottat kiszagolja, kiássa éhesen, megrágja! Ez nem jó, ez veszélyes.

Az éhség… nagyúr. Mi legyen hát a halottal? G., volt rendőr azt mondta, a kutya kiássa, ezért a táborba vele, a kerítés mögött, a fal tövében jó lesz neki. Ott védve van a kutyáktól.

Ott vége a sorsának, kérdezte a művelődésszervező, kérdeztem én, és gúnyosan mosolyogtam, de mi van, ha nem akarjuk, kérdeztem tompán, mert elegünk van? Ha végre, azt mondjuk: nem. Akkor, szólalt meg Sárközi sötét tekintettel, takarodtok innen a táborotokkal együtt vissza a városba.

Nem vagytok ti sem közénk valók, a végén felgyullad a rohadt táborotok. A mérnök nevetett, a volt művelődésszervező nyelt és bólintott, és Ferenc gondosan abroszba csavarta a Belgát.

A kezét, a testét, a fejét. Aztán cipeltük mi ketten botladozva, a sötét ösvényt követve a táborba, a kerítés védelmébe, közben a mérnök azt mondta: de mi volna, ha azt akarja a Belga, vigyük vissza a hazájába! Nem itt az idegenben, így haljon meg? Ő, folytatta, elvinné haza, ha lenne pénze, ha lenne ideje, ha nem így élne, mint most él! Ilyen nyomorúságosan. Itt. Ennek az embernek kettőnk kezében van az anyja, testvére, gyereke, lehet, van egy nő, aki szerette. Ki tudja? Az ember nem iszik ok nélkül, és a végén mindenki haza akar jutni így vagy úgy. Nem-e? Én csak hallgattam, vittük tovább, vittük, végül letettük a barakk mögé. A keményre fagyott földre.

Féltél a Sárközitől, kérdezte a mérnök, és én bólintottam a sötétben, tizenegy óra múlt, feküdtünk a barakkban, kemény ágyon, igen, mondtam halkan, féltem, hiszen fenyegettek.

Tudod, mondta a mérnök, mindig arra a két gyerekre gondolok, hogy szerették egymást, táboroztak itt, úgy tizenöt évesek lehettek, éjjel rájuk törtek, elkapták őket meztelenül, bevitték a parancsnokhoz, állítólag megszöktek, mondták másnap, de a nevelő részegen kibeszélte, ez nem volt igaz, a tábor vezetője verte éjjel őket, úszott vérben az iroda, meghaltak, végül elásták őket valahol a táborban, érted? És másnap? Azt hazudták, megszöktek azok ketten. Érted? Én érzem őket, itt

F

Búvópatak 2012. május vannak valahol. Nyugtalanul. Most meg a Belga is jön ide?

Feküdtem a hidegben, bámultam a semmit magam fölött, a múlt szellemeire gondoltam, majd a halottra a barakk mögött.

A felhőtlen égből kékes fény szivárgott, abbahagytuk az ásást az istálló mögött, jobban mondva feladtuk, a keményre fagyott talaj nem fogadta be az ásók hegyét. Mi lesz, kérdezte a mérnök, és én, aki, nem éreztem művelődésszervezőnek magam, azt mondtam tompán, beleengedjük a csatornába. Ús�szon el a Belga. A tengerhez vele, és nevettem. A csákányra támaszkodó ritkás hajú mérnök: a negyvenöt éves, kétszer nősült, elvált, kétszeres apa, elbocsátott ember, adóssággal, autóbalesettel, és autójának nem volt biztosítása, lett így felfüggesztett három éve, a mérnök tengernyi bánat-bajjal háta mögött azt mondta: nem és nem. Ő most elmegy a Belga házához, megnézi, mit talál ott, okmányokat talán, leveleket, amiből megtudja, ki és honnan jött ő, ki mikor szülte a halottat, és ír levelet. Kézzel megírja: az Ön fia-férje-apja itt élt, halt ebben a távoli országban. Megírja, hogy ledőlt a székről, meghalt. Ne várják többé. Megírja, hogy a Belga senkit sem bántott, békés ember volt, nagy bajjal a lelkében ült mindig a Gorkban. Jössz-e velem, kérdezte a mérnök borús pillantással, tartasz-e? És én, elvált, állásnélküli, már csak az anyai örökségben bízható, adótartozásos, idegenvezető is volt már ember, én, aki reggel mindig arra a gondolatra ébredtem, hogy a baj nem ismer korhatárt, azt mondtam halkan, a halott lelkiismeretünk őre, rendben van, megyek. Ne legyünk gyávák! És mentünk is. A szürke ég alatt.

A zsindelyes ház a nyárfasor mellett állt, a hosszú szántóföld mögött. Letaposott drótkerítésen, szúrós bozóton léptünk át, és megláttuk az udvaron a Sárközi gyereket. Faládát túrt fel. Gyors, türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal. A házajtó nyitva volt, odabent égett a fény, zajok szűrődtek ki.

Miazisten, mondta a mérnök, ezek itt! Széééégyen. Fosztogatnak! G. volt rendőr lépett ki a házból, kezében kabátot tartott, röhögött, a mérnök megállt, és azt mondta, ez nem lehet, ez nem, rohant előre, nekiugrott G.-nek. A torkának.

A Sárközi gyerek felállt, hagyta a ládát, az arcába vágtam, elesett, felüvöltött. Most lett oda a jövőm, ez a tábor, gondoltam, ment semmibe a munka, a maradék életem, belerúgtam a fiúba, nem tudom már ismét elkezdeni az életet, gondoltam, az öreg Sárközi rohant ki az udvarra, kezében kés, a mérnök állt vele szemben, G. rendőr pisztolyt mutatott, az égbe, majd a mérnökre lőtt, de nem talált, a mérnök nevetett. Megdöglesz, rohant felém az öreg Sárközi, én pedig? Néztem az egyre közeledő vörös arcát, meszes szemét. Ő markolta a karomat, én pedig ütöttem. Hová menjek innen, gondoltam, vége már, és aztán ömlő meleget éreztem a vállam táján.

Másnap találkoztak a Gorkban. Sárköziék, G. volt rendőr, a mérnök és a volt művelődésszervező. A rendőrség nem tudott meg semmit, de nem is kell, mondta Ferenc, mert volt itt adok és kapok tegnap. Legyen ennek vége. Tessék eltemetni a Belgát! Ne kaparjuk így el, ember volt. Nekünk, mondta Ferenc lassan, van helyünk a temetőben. Az én helyem még üres, tegyük oda. Alattam nyugszik majd tisztességben, befogadom. És utána mindenki vendégem a Gorkban, na? Hoztam egy fehér inget mondta Sárközi lassan, viselhetné a Belga a koszos trikó helyett. Mégiscsak jobb így, nem? Öt férfi: Sárközi és fia, G., a volt rendőr, a mérnök és a művelődésszervező, egyszerre bólintottak, mintha mosoly lett volna az arcokon.

Teherautó állt meg odakint, az idősebbik Venczel érkezett.

Bejött, gyertek ki, morogta, kitódultunk, Venczel lelökte a teherautóról a ponyvát, fakoporsó volt odafent, szereztem, mondta Venczel, koporsóval illik elmenni, és kapok mindenkitől ezer forintot, G. volt rendőr pedig halkan azt mondta, jó, hogy legalább egyikünk, a Belga, szépen kimenekült innen.

Búvópatak 2012. május

8. oldal

Baán Tibor

Mementó

A

– A II. magyar hadsereg emlékének – a céltalan és úttalan a ködbe hagyott formák a menetet mint látomást bizonnyal meg se látják nem tudják milyen tévedés a felszerelés tárgya a lepakolt öreg ágyúk utolsó állomása előttük a bozontos táj gőzölög babonásan és félig-meddig testtelen imbolyognak e pácban úgy mennek mint nemlétezők holott van testük arcuk de nem tudják miféle cél irányítja a sorsuk miféle eszelős parancs meteorja az égből indította el útjukat kicsoda int az égből a Don felé micsoda kéz

mutat előre: menni tüdő nélkül és tüdővel a jövendőbe lesni a nagy ködbe hol robbanás a robbanást követve pokoli mészárszéket nyit s vér szárad a kövekre előttük a fagyott folyó tördelt jegén a csajkák kérik a végtelen eget hogy a tejszínű hóesés adagját belérakják a békét mely a halottak szeméből néz az égre és Budapestet keresi mint fix pontot a térben keresi az elindulás nyakörvét láthatárát a pályaudvar visszhangján utazó döbbent lármát a korszak baljós tényeit

ahogy a jövőt várják halálos tájak hidegét feltörő csodahittel várják hogy visszatér ki fekszik egy halott szívvel feküsznek csöndben milliók halottak bomló érvek fagyasztva versztákon át várják az üdvösséget és nappal jön és éjszaka egyik a másik őre és rászakad a végtelen kupolája a csöndre az elmaradtak hangtalan pózokba száműzetve bekerülnek egy névsorba amelynek nincsen vége gyalogol a betűsereg mint a szorongás arca és nincsen szó se érvelés mely létük visszaadja

Farkas Judit

Aminek Ádám örül

A

Az unokahúgom azt ígérte, délután feljönnek a kisgyerekkel.

A cipőt és a többi ajándékot összecsomagoltam. A világoskék pamut pizsama az óvodába pont jó lesz. A nővéremmel megbeszéltük, hogy névnapra és születésnapra nem veszünk játékot. Éppen eléggé elkényeztettük már így is. Rengeteg le­gó­ja van, alig fér be a szobájába. A karácsony meg a húsvét az más. Mégiscsak gyerek, de tanuljon meg örülni hasznos ajándéknak is.

Azért vettem még egy tizenkét darabból álló jó minőségű színes ceruzát. Szeret rajzolni, elsősorban robotokat és legó star wars-os harci járműveket. Gurulós tankot, jedi űrhajót, meg droid és klón szállítót… Egyszer végig kellene néznem a Csillagok háborúját. Legalább valami fogalmam legyen arról, miről beszél a gyerek. A rajzait mindig kiteszi a hűtőmre.

Most is ott van kettő, amit zsírkrétával készített. De mégsem vagyok nyugodt az ajándékok miatt… Az egyik nagyáruházban megláttam egy fehér bögrét, rajta Darth Vader a fénykardjával. Azt még meg kellett vennem.

– Meg-le-pe-tééés! – ugrott be a szobám ajtaján Ádám. Ezt minden alkalommal eljátszotta, amikor megérkeztek. Rendszerint az ágyban ülve vagy fekve vártam őket. Általában olvastam. Az unokahúgom jelzett a kaputelefonon, aztán kicsivel később hallottam a kulcscsörgést a zárban. Halk sugdolózás az előszobában, majd Ádám hangosan elkiáltotta magát: – Meg-le-pe-tééés! – Persze mindig eljátszom, hogy nagyon „megijedek”.

Egyszer korábban érkeztek. Még nálam volt a személyi segítő. Fel-alá kerekeztem a tolókocsival a lakásban. A bejárati ajtó üvegén keresztül láttam a sziluettjüket. No, most én fogom megtréfálni a kölyköt, gondoltam. Hogy’ fog majd örülni, hogy nem az ágyban lát! Nyílt az ajtó, én pedig hangosan utánozva Ádámot, elkiáltottam magam: – Meg-le-pe-tééés! – Valóban meglepődött, de öröm helyett keserves sírásba kezdett. – Ezt én szoktam… – ismételgette. Hiába próbáltuk nyugtatgatni, csak tovább zokogott. Amikor a személyi segítő vis�szasegített az ágyamra, az unokahúgom azt találta ki, hogy érkezzenek meg újra. Kimentek az ajtón, halk megbeszélés, majd a gyerek elkiáltotta magát: – Meg-le-pe-tééés!… Ádám érkezéséhez még egy, mindkettőnk számára fontos szertartás is hozzá tartozik. Amikor leveti a cipőjét, odaáll az ágyam mellé, és az éjjeliszekrény előtt lévő szék felé sandít.

Ezen főleg a könyveimet tartom, és egyéb fontos apróságokat, hogy elérjem. Ádámnak mindig oda készítek egy kis csomag gumicukrot. Amikor bejön a szobába, az első dolga ellenőrizni, hogy ott van-e a finomság? Csak egy pillantást vet a székre, aztán már húzza is ki az éjjeliszekrényemben lévő venyige-kosarat. Ott a nejlonzacskóban mindig van még kettő kicsi zacskó gumicukor. Pontosan kettő. Egy a széken, kettő a kosárban. Ádám kiveszi azokat is, és mind a hármat odaadja a kezembe. Ezután elveszi a székről a piperetáskámat, amiben a manikűrollóm van, és átnyújtja nekem. Kivágom

9. oldal

Búvópatak 2012. május

Várai Artúr illusztrációja

a zacskókat, visszakerül a kisolló a helyére, Ádám elveszi tőlem a piperetáskát és leteszi a székre, pontosan oda, ahonnan elvette. Eközben egyetlen szó nem hangzik el közöttünk.

A három zacskó édességet ezután kirakja egyenként az asztalra, és onnan eszegeti, miközben újra és újra megszámolja.

Minden alkalommal ugyanaz a forgatókönyv. Ádám megérkezik, rápillant a székre, ott van-e a cukor… Húzza ki a kosarat, kiveszi hozzá a másik két csomag gumicukrot. Kosár be…, odaadja nekem a zacskókat és a piperetáskát. Kisollóval kinyitom, olló vissza… Piperetáska a helyére, három zacskó az asztalra… Pontosan tudja, hogy mindig ott a széken a gumicukor…, a másik kettő meg a kosárban. Soha nem másként!

Hogy ez valamiért neki is fontos volt, azt abból tudtam meg, hogy egyszer a nővérem kivette a gyerek kezéből a gumicukrokat, és a perforálásnál kézzel akarta letépni. – Neem, mama!

Neem! – szólt rá a nagyanyjára. – Azt ollóval kell!… – közölte.

Most, amikor belépett az ajtón, elmaradt a megszokott rítus. Ádám érezte, hogy lesz itt valami meglepetés. A galambszürke fotelben meg is látta az ajándékkal teli papírszatyrot…

Odarohant és az izgalomtól kipirosodva kezdte kiszedni, vagy inkább kidobálni a benne lévő tárgyakat. Először a cipős doboz került a kezébe, rápillantott, aztán vágta is le a fotelba.

A pizsama ugyanígy járt. Villámgyorsan rámolta ki az ajándékokat, látszott, hogy valamit nagyon keres… A színes ceruzára is éppen hogy csak ránézett. Talán majd a bögre… azon rajta van a Darth Vader, az talán tetszik neki…, reménykedtem. Csalódott arcát látva megkérdeztem: – Nem örülsz az ajándékoknak? – ő azonban csak nézett rám keserves képpel.

– Mi a baj, Ádám? – faggatóztam tovább.

– Szomorú vagyok…

– De miért vagy szomorú?

– Miért nem lehet olyat venni a gyereknek, aminek örül?

– Nem örülsz a szép cipőnek, meg a pizsamának? Ezeknek is kell örülni, nemcsak a játéknak!

– De nekem van cipőm, meg pizsamám is…!

Néztem Ádámot, és eszembe jutott a saját gyerekkorom.

Istenem, mekkora öröm volt egy új cipő, vagy a karácsonyfa alatt egy flanel pizsama. Játék? Ötödik osztályos voltam, amikor az első és utolsó hajas babámat megkaptam…

– Nem örülsz a ceruzának sem?

– Nem örülök…

– Nézd csak, a bögrén ott van Darth Vader, biztos nem vetted észre… – erőlködtem tovább, de Ádám egyre csak hüppögött.

– Emlékszel? A múltkor a tévében láttuk azokat a gyerekeket Afrikából, akik éheznek… Nekik nemhogy játékuk, ennivalójuk sincs…

– De rajtuk segít az UNICEF!…

Pósa Zoltán

Merlin ébresztése

T

Tintasűrű alkonyatban Merlin lelke földre száll Mennyei birodalomból közénk hívja az a táj Ahol ég és víz malasztja kelta dombon összeér Gránátszínű Pelso partra hozza el Illés szekér Akkor kell a megváltóját napról napra

elfeledő nagyvilágnak Krisztusi hit ős vándora A Szent lélek apostola Amikor a gyarló hívek is a sátán földi útján járnak Mammon és a züllött démon ül

a satnya emberálmok puszta csúcsán Gyilkos eszmék orgiája hentereg az antikrisztus trágár bálján Jöjj el Merlin, varázserőd népesítse végre földünk

Égi hittel, egészséges leány-fiú szerelemmel töltsd be lelkünk Röpülj közénk balatoni szakrális körökbe plántált földi tájra Földvár-Szántód és Kőröshegy

égbe törő szelíd ívű földhalmára Ahol földi sírod és a fejfán ülő turulmadár várja azt,

hogy visszatérjél Antikrisztust dicsőítő hamis bálványt földre döntsél Végrehajtva küldetésed Szent honodba visszatérhess Atya, Fiú, Mária és a Szent Lélek országában

nyugalomban addig élhess Amíg újra nem hív hozzánk

világvégi rémületünk halk szózata Vár ez égi menedékhely, Isten és az örök haza

Búvópatak 2012. május

10. oldal

Petrozsényi Nagy Pál

Viktor és Viktória

D

Debrecen. Négy óra alatt ott voltak, s még aznap este új táborban hunyták álomra a szemüket. Táborban? Inkább panzióban, szociális otthonban, miután itt nem éktelenkedett már semmiféle égig érő fal, kerítés. A szobák hat-tízágyasak, mindenütt rend, tisztaság. Legalább­is ott, ahova a testvérpárt szállásolták. Szobatársaik magyarok és szin­tén testvérek voltak. Az egyik pár aradi, a másik vásárhelyi. Az ismer­kedés ha­mar ment. Mindenki elmesélte, mikor és hogyan szökött át a zöldhatáron.

A legnagyobb változást a szabad kijárás jelentette, még ha ezért engedélyt is kellett kérniük. Ezzel szemben mindnyájan megkapták. A renitens szabályszegők kivételével, merthogy ilyenek is akadtak. Némelyek alkoholizáltak, mások kötekedtek, duhajkodtak, fittyet hánytak a házirendnek, s még a szobájukat sem takarították ki. A má­sodik meghallgatás is gyorsan lepergett. Lényegében ugyanazt kér­ dezték, mint azelőtt. Aztán aláírták a jegyzőkönyvet, amit már csak a menekült státusz és a többi okirat kibocsátása követhetett.

– Jó, jó, de remélhetünk? – szurkolt a fiatalember.

Megnyugtatták, remélhetnek. Hacsak el nem követnek időközben valamilyen bűntettet, mert akkor nincs pardon. Úgy hazavágják őket, mint a huszonegy. Szóval remélhetnek!

Pazar! De mikor látogatják meg Podmaniczky Antalnét, mármint az anyjukat, született Kedves Viktóriát? – tették fel a kérdést magukban. Egymásnak egyszer sem. Va­lami furcsa szorongás mindig visszatartotta őket attól, hogy akár szó­ba is hozzák az anyjukat. Hogy mitől féltek ennyire? Valószínűleg a csalódástól, no meg a mostohaapjuk sem igen vonzotta őket, ezért napról napra halogatták az olyan régen tervezett látogatást. Pedig már a vá­rost is keresztül-kasul bejárták azóta, hogy kimehettek a táborból.

– Milyen csodálatos, nagy város! – gyönyörködött benne Vik­tória.

– Az. Magyarország második legnagyobb és legnépesebb telepü­lése. Képzeld, a történelem folyamán kétszer is Debrecen, nem Bu­dapest volt a főváros. Néha kálvinista Rómának vagy cívisvárosnak is nevezik. Két táj, a Hajdúhát és a Nyírség közelében terül el. I. Li­pótnak köszönhetően 1693-tól szabad királyi város…

– Nohát, Vikikém, honnan tudsz te mindezekről?

– Készültem, Vicus, készültem. Egy fiúnak illik ismernie azt a he­lyet, ahol az anyja is lakik.

Egyszer betévedtek a Csapó utcába.

– Íme, Debrecen egyik legrégibb utcája! – zendített rá Viktor azon­nal. – Itt lakott Vörösmarty Mihály is, továbbá Jókai, Petőfi, Vachot Sándor, Vas Gereben… Hú! – csapott a homlokára hirtelen. – De hi­szen ez az anya utcája!

– Tényleg! A Csapó utca! – adta Viktória is az ártatlant, bár ő sem éppen véletlenül tévedt a városnak ebbe a részébe.

– Akkor, ha már itt vagyunk, csengessünk be Podmaniczky apuhoz.

A házuk szép kertes ház volt, rácsos kerítéssel körülvéve.

Az udva­ron rózsák, tulipánok és tujafák illatoztak. Becsengettek. Vörös hajú, ötven év körüli, erősen kisminkelt asszony sietett eléjük.

(6. rész)

– Jó napot kívánok! – üdvözölte a nőt illendően a fiatalember. – Itt lakik Podmaniczky Antal úr?

– Itt. – Beszélhetnénk vele?

– Milyen ügyben?

– Családi ügyben. Mi vagyunk a Kis testvérek, vagyis a doktor úr feleségének a gyermekei.

– Na, ne vicceljen! Az én gyerekeim? – nézett rájuk a nő szúrósan.

– Maga Podmaniczky úr felesége?

– Nem, Árpád-házi Szent Erzsébet! – fordult sarkon, és szó nélkül faképnél hagyta a testvérpárt.

– De asszonyom! – kiáltott utána a fiatalember. – Mi igazán… Vol­na szíves kihívni a mostohaapánkat?

A nő rájuk se hederített, mire Viktória újra rátapadt a csengőre, és addig nyomta, nyomkodta, amíg Podmaniczky úr is kirobbant az ud­varra.

– Jövök már! Mi ez a nagy sietség?

– Ne törődj velük, eltévesztették a házszámot! – próbálta vissza­tartani a vörös hajú bombázó.

– Kit keresnek?

– Önt – mondta Kis Viktor –, helyesebben az édesanyánkat: Kis, született Kedves Viktóriát.

– Ej, tűnjenek már a fenébe, hányszor mondjam, hogy nem ismer­jük? – rikácsolta a háziasszony.

– De én igen – nézett az orvos szemrehányóan a nejére. – Paran­csoljanak! – nyitotta ki a kaput előttük, és udvariasan bevezette a test­vérpárt a szalonba.

– Szép lakás! – pásztázta végig tekintetével a szobát Kis Viktor. – És anyu? Nincs itthon?

– Hogy, hát nem tudják? – lepődött meg az intelligens arcú, disz­tingvált modorú úriember.

– Mit kellene tudnunk, apuka?

– Hé! – futotta el a méreg ismét a tiziánvörös hölgyeményt.

– Hagyd, még nem tudja. Az a helyzet, fiatalember, hogy Vicus meg én… Szóval már nagyon régen elváltunk.

A testvérek megdöbbenve meredtek előbb a mérnökre, utána egy­másra.

– Hát igen, az élet ritkán alakul úgy, ahogy mi szeretnénk.

Csak egyet nem értek: hogy lehet az, hogy nem tudják, amikor meg is írta maguknak.

– Nekünk ugyan nem! Pedig nemegyszer érdeklődtünk, hogy van, mit csinál, milyen az élet magyarban. Először még válaszolt, kb. egy évig, aztán pont, egy sort sem írt többé.

Azt hittük, megorrolt ránk, később önre gyana… Eláruljam?

– fordult a fiú a húgához tétován.

– Semmi értelme. Menjünk haza, és felejtsük el az egészet!

– Pá! – vigyorgott kajánul a ház kikent-kifent úrnője.

– Illetve mégsem, maradjunk! – gondolta meg magát Viktória. – Azért tényleg nem árt, ha tisztázunk valamit, mielőtt elmennénk.

– Például? – savanyodott el erre most az asszony is.

– Csak egy kérdés: anya sem kapott tőlünk levelet?

– Tudtommal nem. Pedig annyira várta szegény Viktória – vála­szolta Podmaniczky úr merengve.

11. oldal – Aha: világos! Most már mehetünk.

– Nekem is. De mégis miért váltak el? Volna szíves felvilágosítani minket is?

– Ő akarta. Valószínűleg soha nem is szeretett, és csakis érdekből jött hozzám – sóhajtott a belgyógyász.

– Naná hogy érdekből! – erősítette meg a felesége. – Kizárólag a­zért, hogy megkapja az állampolgárságot. Úgy bizony, ez ilyen egy­szerű.

Logikusnak tűnt. A fiatalok nem is tiltakoztak ez ellen.

Csupán az bántotta Viktóriát meg Viktort is, hogy az egészet itt és most, ennyi hosszú év után kellett megtudniuk.

– Hát akkor isten áldja, doktor úr! – nyújtott kezet a fiatalember. – Tovább nem is zavarunk.

– Rokonhoz jöttek, vagy netalán turistaként látogattak magyarba?

– Menekültek vagyunk. Nemrég léptük át illegálisan a zöldhatárt.

A belgyógyász megrezzent.

– Nahát, és ezt csak most mondja! Mikor, hogyan? Feltételezem, azóta a befogadó állomáson is jelentkeztek.

– Magától értetődik!

– Szegény emberek! Mancika, hozz, légy szíves, egy kis likőrt a kedves vendégeknek!

– Semmi vendégek, ezek disszidálók, báránykám, és, ha rám hall­gatsz, nem kevered gyanúba magadat miattuk.

– Ugyan, ne túlozz! Várjanak, kikísérem önöket. Bocsánatot kérek a nejem miatt – mentegetődzött a kapuban. – Gondolom, kitalálták, hogy Vicus meg Mancika nem éppen barátnők.

De annyi baj legyen, attól még találkozhatunk a táborban.

Föltéve, ha önök is akarják.

– Mi? Kérdés, egyelőre még meg sem emésztettük, amit magától hallottunk. Nem tudja anya címét véletlenül?

– Pillanat, mindjárt felírom! – húzott elő a férfi egy noteszt a zse­béből. – Tessék! Tőlem ideköltözött. De hogy most is ott lakik, azt ne kérdezze, mert nem tudom.

– Köszönöm. Viszontlátásra!

– Viszontlátásra! Szép kis papucshős! – fitymálta le Viktor exmos­tohaapjukat, amint kiléptek az utcára.

– Lehet, viszont csuda rendes is. Már szinte kezdem sajnálni, ami­ért anyu otthagyta. Annál utálatosabb a boszorkány!

Százat teszek egy ellen, hogy az ő kezében kötött ki valamen�nyi levelünk.

– Apánkéban meg az anyué, mi meg csak vártunk, vártunk, mikor méltatnak már válaszra bennünket. No mindegy, holnap a Tócóskerti negyedben is szétnézünk – pislantott a papírra.

A második mostohaapura egy piszkos panelházban bukkantak. A­lacsony, szűk homlokú, szőrös mellű ember volt. Fürdődresszben, e­g yik kezében sörösüveg, így jelent meg a testvérek előtt is az ajtóban.

– Jó napot, adjon isten! – hajolt meg enyhén a fiatalember.

– Elné­zést a zavarásért, Ács Kálmánnal szeretnénk beszélni.

Maga az?

– Én, de nem vagyok itthon.

– Aranyos ember, és miért, ha szabad érdeklődnöm?

– Mert nem tetszik a fizimiskád, úri fiú.

Hát ez nehéz pasas! Ha ő az anyjuk férje, jobb, ha nem is próbál­koznak tovább.

– És az enyém? – lépett elő a háttérből mosolyogva Viktória.

– Ááááá, parancsoljanak befáradni! – hajlongott komiku­san a fél­meztelen házigazda. – Megkínálhatom magukat is egy békehabbal?

– Miért ne! Akkora meleg van, hogy egész nap csak zuhanyoznék.

A

Búvópatak 2012. május – No problem! Nálam, kérem, ezt is lehet – hunyorított a leányra, és ügyesen kidugaszolt két sört a… fogával. – Hozzak poharat, vagy így is megisszák?

– Köszönjük, nem szükséges. Bocs, még be sem mutatkoztam.

Kis Viktor Temesvárról. Ő meg a húgom, Viktória.

A férfi vigyora fintorrá változott. Csak most értette meg, miért tűnt olyan idegennek a beszédük, mellesleg a felesége is gyakran mesélt a két gyerekről.

– Viktória gyermekei?

– Da, da, szolgálatára!

– Akkor rossz helyre jöttek, mert elváltam az anyjuktól.

– Maga is? – pattintott a fiatalember, mint mindig, amikor valami különösebben megérintette.

– Ja. Csalódtam benne, nem volt hozzám való – hörpintett egyet a férfi az üvegből.

Hallgattak.

– Most egyedül él? – nézett körül Viktor a szobában.

Elég siralmas odú volt. A plafon beázott, a földön különböző tár­g yak és ruhadarabok. A sarokban palackok, a magasban pókhálók fe­szültek.

– Ezt meg honnan veszi? Különben semmi köze hozzá!

– Bocsánat, nem akartam megsérteni. Gyere, hugi, végeztünk!

– És a sör? Vagy nem tartják méltónak koccintani egy melóssal?

– Proszit! Egészségére!

– Kösz! Látják, itt a hézag, pontosan itt! Tudják, hogy Viki még egyszer sem alacsonyodott le idáig?

– Mert nem szerette az alkoholt – kelt anyja védelmére Viktória.

– Mert lenézett – javította ki a férfi komoran. – Ezért is vál­tam el tőle. Affekta volt, és folyton kioktatott: ezt így kell, azt úgy illik, még ezt sem tudod, te analfabéta. Bezzeg a Fercsi, bezzeg az Anti, tőlük lehetett ám tanulni! Egy ideig csak nyeltem, hallgattam, amíg hallgat­hattam, aztán fogtam magam, és zutty, kihajítottam az utcára.

– Mit csinált? – ugrott fel Viktor a székéről.

– Kiadtam az útját – nézett fel a férfi kárörvendően. – Miért, maga mit csinált volna a helyemben?

– És most hol van pillanatnyilag?

– Nagyon érdekli? Adjon egy ezrest, és megmondom.

– Micsoda csirkefogó! – vesztette el önuralmát Kis Viktor.

A szőrös mellű megköpte a markát, és támadóan fordult feléje.

– Bunyózni akarsz? Gyere csak! Igaz, hogy nem tanultam atom­fizikát, de attól még be tudom verni a fejedet.

A leány békítően szökkent közéjük.

– Viki, apuka! Legyenek észnél, könyörgöm!

A férfi meghökkenve bámult a leányra, odakacsázott a sarokba, és kihúzott egy másik üveget. Megrázta, még volt benne valami.

– Minek neveztél?

– Apunak.

Ejha, ezt meg mi lelte! – csodálkoztak a testvérek a melósra, ami­kor megtelt a férfi szeme könnyekkel.

– Ti még itt vagytok? Tűnjetek már innen a pokolba!

Viktor és Viktória kiaraszoltak a szobából.

– Szarok a lepedődre, úri fiú! – kiáltott utánuk mintegy végszóként Ács Kálmán. – Az anyádat meg ott keresd, ahol a kóbor kutyák csel­lengnek.

– Furcsák ezek a magyarországi magyarok – jegyezte meg a fiatal­ember. – Hanem az anyánkat, úgy tűnik, örökre szem elől vesztettük.

– Nem biztos. Igaz, hogy elég sok utca van ebben a városban, de még ott is megtalálhatjuk, ha keressük.

Búvópatak 2012. május – Hogyne! Mint a tűt a szénakazalban, bár szerintem egy szó sem igaz az egészből. Ez csak Ács bosszúja lehetett, amolyan útravaló min­dazért, amit az anyánk okozott a spécinek.

– Ez sincs kizárva, viszont anyuka… Mit szólsz ehhez a három vá­láshoz?

– Részletek híján semmit sem. Csak az ziher, hogy nélküle állam­polgárságot sem kaphatunk, hiszen ő lakást, eltartást biztosíthatott volna, ami az állampolgárság elnyerésének feltétele, úgy mondják.

– Majd szerez nekünk állást az Állomás, és ha van állás, az albér­let sem jelenthet problémát – próbált Viktória lelket önteni a fiúba, bár maga is elég letörve bandukolt a bátyja oldalán.

– Ilyen rövid idő alatt aligha, és akkor mehetünk tovább Bicskére.

Ez a Tatabánya melletti városka lett volna a harmadik befogadó ál­lomás, ahova általában azok kerültek, akik menekült vagy oltalmazá­si státuszt kaptak az államtól. Itt ellakhattak volna akár egy évig is, nagyjából ugyanolyan körülmények közt, mint a cívisvárosban, és a legtöbb ott lakót munkához is jutatták.

– Te Viki, eddig még sosem jutott eszedbe, hogy kitanulj valami­lyen szakmát a táborban?

– Dehogynem! Már be is iratkoztam egy kísérleti jelleggel indított kurzusra, csak még elfelejtettem veled is közölni.

A lány elismerően veregette vállon a testvérét.

– Derék bátyó vagy! Csak az első lépés nehéz, utána már minden könnyebb lesz. Milyen szakmát szeretnél tanulni?

– Fodrászatot. Könnyű, tiszta és borravalóval járó mesterség. Volt Temesváron egy borbélyhaverom. Az annyi baksist kapott naponta, hogy mindennap luxusétteremben ebédelt.

Két nap múlva váratlan vendégük érkezett: dr. Podmaniczky Antal, anyjuk második exférje. A vendégszobában, két dagadt bőrönddel várt reájuk.

– Ugye, nem haragszanak, amiért így önökre erőszakolom maga­mat.

– Szó sincs róla, örülünk, hogy ismét láthatjuk – nyugtatta meg Vik­tória udvariasan.

– Az az igazság, hogy én nagyon szerettem ám az anyjukat.

Vagy ezt már kikotyogtam? Mindegy, akkor még egyszer bevallom, s mi­vel önök Viki gyerekei, természetesen önöket is kedvelem.

– Mi is a doktor urat. De mit szól ehhez a becses felesége?

– Ez a mi dolgunk, tehát bármit is szól, nem számít. Azonkívül ö­nök… Jaj, de hivatalosan hangzik, inkább tegeződjünk, ha megenge­ditek! Szóval hol is tartottunk? Megvan! Azonkívül menekültek is vagytok, és nekem erkölcsi kötelességem támogatni titeket – nyitot­ta ki Podmaniczky úr az egyik bőröndöt. – Ebben élelmiszer van: tú­ró, sajt, szalámi…

– Viva la revolución! Éljen a forradalom! – tréfálkozott a fiatal­ember. – Maga, illetve te – javította ki önmagát – nagyon figyelmes vagy, de miből gondolod, hogy mi nem eszünk itt effélét?

– Esztek?

– Hébe-hóba, mindenesetre nem éhezünk, ahogy itt-ott híresztelik mirólunk. Még zsebpénzt is kapunk, meg egy csomó adományt, úgy­hogy a táborral nincs semmi differenciánk.

Csupán a környék, a szom­szédjaink… Hát azok sajnos morognak is időnként, bár erről, ami igaz, az igaz, sokszor mi is tehetünk.

– Igen, hallottam róla. Akkor nézzük most ezt a bőröndöt!

– hajolt a doki a második táskához. – Nem, mást javaslok: nyissátok ki inkább később, odabent! Megtaláltátok Viktóriát?

– Csak a férjét, tudniillik elváltak.

M

12. oldal – Megint? Peches nő ez a ti anyátok. Ezek szerint fogalmatok sincs, hol lehet. Kár, mert ha elvált, még én is, igen, igen, nem viccelek, még én is fölkeresném egy szép napon.

– Mi célból?

– Ejnye, Viki, mi ebben olyan érthetetlen? – pirongatta meg a lány a testvérét. – Mellesleg nem is menne hiába. Tudod-e, doki apu, hány­szor emlegetett téged az anyuci?

– Engem? – jött izgalomba az emberséges belgyógyász. – Kinek? Hol? Kérlek, ne szédíts, rég elfelejtett már engem a mamátok.

– Nem á – kapcsolt gyorsan Kis Viktor –, hiszen pont ezt elégelte meg anyu férje, egy szőrös mellű őstulok.

– Hogy?

– Hogy folyton téged emleget: a Tóni így, a Tóni úgy, ő aztán tal­pig úriember, bezzeg Tóni mindig tudja, mi illik… Édesapját nem említette. Minek rontsa le az összhatást!

Egyébként is meghalt, a doki meg él, és igen szimpatikus férfi is, továbbá, ki tud­ja, egyszer még javukra is válhat ez a kapcsolat.

Egy órát diskuráltak, ismerkedtek.

– Holnap újból eljövök – dörzsölte kezeit jókedvűen a belgyógyász. – De akkor úgy készüljetek, hogy kiruccanunk a városba is egyúttal.

Nem jött el. Pedig hogy várták a jó dokit. Még azokat a ruhákat is felvették, melyeket Podmaniczky vitt nekik a második bőröndben.

– Tudtam, éreztem – szomorodott el Viktória. – Ő is ugyanolyan szivar, mint a többiek. De hát mit is várhatunk egy doktortól, akit már eleve úgy programozott a jóisten, hogy csak a borítékos kliensek ve­hessék le a lábáról.

– Hacsak nem a boszorkány kötötte meg valamilyen varáz�zsal – ne­vetett Kis Viktor.

Takács Zoltán illusztrációja

13. oldal Az ötödik nap reggelén azonban ki toppant a táborba? Hát bizony a doktor úr!

– Bocs a rövidke szünetért, de levert a nátha a lábamról.

A fiatalember a borítékra gondolt, és jót mosolygott magában.

– Most pedig kérjetek gyorsan egy kilépőt, mert elviszlek benne­teket a kórházba. Méghozzá pont abba, ahol én is dolgozom.

– Bennünket? De hiszen te vagy náthás… doki apu.

– Ennek semmi köze a náthához – válaszolta a belgyógyász rövi­den, többet nem is lehetett belőle kihúzni. – Bemutatom a mostohalá­nyomat – mutatta be utóbb a kórházi patikában a főnöknek. – Ő az az asszisztens, akit beajánlottam neked, barátom.

A fehér hajú, kecskeszakállú patikus kedvtelve pillantott a bájos, frufrufrizurás leányra.

– Örvendek. Doktor Buzek. Ön okleveles gyógyszertári as�szisztens?

– Igen.

– Van róla papírja?

– Szerencsére áthoztam.

– És a munkaügyi központ által kibocsátott munkavállalási enge­délye?

– Az… az nincs, de regisztrált menekültként erre nincs is szüksé­gem. Legalábbis engem így tájékoztattak.

– Eddig hol dolgozott?

– Egy temesvári patikában.

– Szeretne nálunk dolgozni?

– Örömmel – kapiskálta a lány, mi célból faggatják itt en�nyire. – Ha volna rá lehetőség.

– Volna, miután épp most keresünk erre a posztra valakit, ergo je­lentkezzék holnap reggel a munkaügyi előadónknál.

Viktória szinte felsikított örömében.

– Köszönöm. Isten áldja meg ezért, doktor úr! És téged is – esett Podmaniczky nyakába. – Elnézést! Úgy viselkedek, mint egy éretlen kis csitri.

– Várjatok, csak várjatok, ez még nem minden – tuszkolta ki az or­vos sietve a két testvért. – Viszlát, öreg harcos! És… köszönöm!

Beszálltak a kocsijába, szép bordóvörös Zsiguli volt, és elhajtottak egy aprócska, de takaros házikóhoz.

– Itt lakik a testvérem, Nusika. Szegénynek épp a múlt évben halt meg az embere, és azóta egyedül él egy két szoba-konyhás lakásban. Sajnos ez a kisebbik gond. A nagyobb az, hogy meglehetősen bete­ges, és ápolásra szorulna. Mondtam, költözzön hozzánk. Elég nagy a házunk, kényelmesen elférnénk benne hárman is – világosította fel a testvérpárt a helyzetről, mielőtt kiszálltak volna az autóból. – De hát nem akar, ugyanis ki nem állja a feleségemet, ő meg Nusikát, úgyhogy más megoldást kellett választanom. Törtem a fejemet, rágódtam rajta pár hétig, végül elfoglaltságomra való tekintettel azt ajánlottam, olyan gondozási szerződést kössünk valakivel, mely szerint Nusika ingyen albérlet fejében ingyen gondozásban részesül, beszerzik a gyógysze­reit, takarítanak neki, főznek és mosnak is rá.

– Ebbe belement? – érdeklődött Kis Viktor.

– Ebbe bele, azzal a kikötéssel, hogy előbb ismerje meg a gondozó­ját, aztán ha megfelel, jöhet a megállapodás. Más szóval ő próbaidőt is javasol.

– Hm, elég bizalmatlan a Nusika. De mi közünk nekünk mindeh­hez?

– Hát csak annyi, hogy én rátok gondoltam.

– Hopp, még egy meglepetés! – pattintott szokása szerint a temes­vári menekült.

– Elfogadjátok?

B

Búvópatak 2012. május – Attól függ, ki fizeti a kosztot, gyógyszert, mosószereket, meg a­m i még adódik – válaszolta Viktor helyett Viktória. – Na és a szak­szerű ápoláshoz sem értünk, ezt már most előrebocsátjuk.

– Mi ketten: Nusika meg én. Ti egy fillért sem, beleértve a rezsit is. Az ápolás meg hadd legyen az én gondom. Nos, áll az alku?

– Előbb hadd beszéljük meg Vikivel! Gyere, bátyó, sétáljunk egyet a ház körül!

Kiszálltak a kocsiból, és egy darabig szótlanul ballagtak egymás mellett a tűző napfényben.

– Szerintem nem rossz alkut csinálnánk – törte meg a csendet a fi­atalember.

– Te könnyen beszélsz, mert nem te fogsz főzni, mosni, vasalni, te­hát ha jobban megnézem, nem is olyan nagy szívesség ez a doki ré­széről.

– Ezzel szemben a munkahely mellé odaírhatunk még egy lakcí­met, melynek alapján három év múlva magyar állampolgárságot is kaphatunk. Jelenleg ki a Magyar Köztársaság elnöke?

– Göncz Árpád. Provizórikusan.

– Az a szimpatikus, vékony bajszú jó ember? Ő szereti az erdélyi magyarokat, és nem hiszem, hogy pont velünk babrálna ki.

– Én sem, ettől függetlenül miért ne kérnénk egy kicsivel többet is a dokitól? Ha visszautasít jó, ha nem, üsse kő, elfogadjuk az ajánla­tát – latolgatta a lehetőségeket Viktória. – Konkrétabban szólva: amit főzünk, abból mi is ehessünk.

Csakhogy ingyen, amivel rengeteg lét spórolnánk, hiszen a legtöbb pénzt a hasunkra költjük, nem igaz?

– Áll az alku! – parolázott Viktor az orvossal. – Tehát ösz­ szegez­zünk! Először próbaidő, utána gondozási megállapodás, mely a kö­vetkezőket tartalmazza: betegápolás minimális és csakis laikus szin­ten, bizonyos háztartási tevékenység, mint takarítás, főzés stb. Az ét­kezés pedig közös…

– Úgy van, közös.

– Aminek a költségeit szintén ti álljátok – tette hozzá kissé restel­kedve, mert akárhogy is nézi, a doki mégiscsak csak több hálát érde­mel, utóvégre állást szerzett a húgának. – Így képzelted?

Podmaniczky nem alkudozott, mindenbe belement, nehogy ismét gondozó nélkül maradjon. Ennek pedig komoly oka volt: kissé rigo­lyás volt a ház úrnője.

– Szia, Nusi! Én vagyok – ölelte át a doktor úr ágyban fekvő test­vérét. – Ők pedig az új gondozóid.

A gömbölyded, nyílt tekintetű öregasszony szemére illesztette sze­müvegét.

– Kis Viktor – hajolt a kezéhez a fiatalember.

– Nana, erről szokjon le, szépfiú! Egyszerű iparos asszony vagyok én, nem naccsága, mint… mint egyesek – célzott a bátyja feleségére gúnyosan. – És maga?

– Kis Viktória.

– Viktor és Viktória. Szép. Házasok? Te meg mit pislogsz úgy, mint malac az ugaron?

– Csak testvérek.

– Ja persze, most már emlékszem! Épp a tennap említette Tónika.

A belgyógyász a háttérben fejére mutatva jelezte, hogy odabenn bizony már nem minden működik olyan precízen.

– Maguk tényleg átszöktek a határon?

– Át – mondta Kis Viktor.

– Nem féltek?

– Ha azt mondom, nem, elhiszi?

– Nem hiszem.

– Féltünk hát, majd kiugrott a szívünk a mellünkből.

Búvópatak 2012. május – És azt a gazember Csócsészkút valóban lelőtték, vagy az egész humbug, ügyesen megrendezett tévéjáték volt.

– Valóban lelőtték, mindenki ezt állítja.

– Állítani sokat állítanak, aminek aztán a fele sem igaz.

– Most elégedettek a rendszerrel?

– Nusika, Nusika, te már megint politizálsz? Arra nem gondolsz, hogy esetleg untatod is a vendéget?

– Untatom? – kérdezte az özvegyasszony.

– Nem, nem, nagyon érdekes dolgokat tetszik mondani.

– Akkor válaszoljon: elégedettek-e az új rendszerrel a románok?

– Már nem sokan, inkább visszaállítanák, ha lehetne.

– Ahhoz meg mit szólna, amikor már mindenki pokolba kívánja Iliescut, egyszer csak újra felbukkan Csócsészkú a nép között?

– Mindenki rászavazna.

– Okos fiú! Szerencsére mi még nem tartunk itt, úgyhogy isten hoz­ta magukat a cívisvárosban!

A testvérek ezen az estén végre gondtalanul, a jövőtől mit sem tart­va tértek nyugovóra, s noha egész este beszélgettek, terveztek, a té­mából villanyoltás után sem fogytak ki.

– Befejeztétek? – szólt rájuk idegesen a vásárhelyi. – Most már sze­retnénk mi is aludni.

A fiatalember erre fogta magát, és bebújt Viktória ágyába.

– Te, vigyázz, mert ezek még azt hiszik…

– Pszt, higgyenek, amit akarnak! Szóval szerinted a doki ki akar bé­külni anyával?

– Nagyon úgy néz ki – súgta vissza Viktória –, és ha együtt keres­sük, meg is találjuk az anyánkat.

– Hanem a nyanya…! Le a kalappal előtte! Varrónő létére szokat­lanul tájékozott, és a politika is érdekli. Vajon mi baja, mert amúgy jól bírja magát, nem gondolod?

Még tereferéltek vagy tíz percet, aztán ők is álomba merültek. Ál­mukban átölelték egymást, és így aludtak tovább, amíg a vásárhelyi rájuk nem kattintotta a villanyt a hálóban.

– Hé, emberek, idenézzetek!

– Mi az, mi történt? – riadt fel az aradi.

– Ezek itt basztak előttünk.

– Megőrültél? Hiszen testvérek!

– Sze épp az a borzasztó, hogy testvérek. Pfuj, nem szégyellitek magatokat?

– Hozzám beszélsz? – ébredt fel Viktor is; akkor vette észre, hogy ő bizony ott felejtette magát a húga ágyában, mi több, sze­relmesek módjára, egymást szorosan átölelve feküdtek.

A

14. oldal – Undorító! – kontrázott a vásárhelyi szőke, pattanásos arcú nővé­re. – A kis álszent. Megyek, szólok a parancsnoknak, milyen mocsok­nak akarnak ők menedéket nyújtani.

– Úgy van, együtt megyünk – kontrázott az ugyancsak szőke és pat­t anásos testvére. – Holnap, mert most nyilván ők is alszanak.

– Lehetetlenné akarod tenni a földidet? – csóválta meg ros�szallóan a fejét a vásárhelyinél jóval idősebb, meggondoltabb aradi. – Külön­ben sem biztos, hogy ezek olyanok.

– De hát te is láthattad: úgy tapadtak egymáshoz, mint két folyon­dár.

– Hát aztán! – sietett testvére védelmére a másik aradi, egy már ko­paszodó menekült. – Te nem láttál még testvérpárt összeölelkezve a­ludni?

– Már miért nem láttam volna! Gyerekeket. De ezek felnőtt embe­rek, a teremtésit az anyjuknak!

– Elég! – pattant ki az ágyából vérpiros arccal Viktória, és kézen fogva bátyját, kiperdültek a szobából.

Az elkövetkező napokban izgatottan várták, hogyan lép a vásárhe­lyi ez ügyben. Ha szól, elvesztek, holott már amiatt is aggódtak, hogy politikai menekült helyett gazdasági menekültnek tekintik, és akkor bi­zony hátra arc, sipirc vis�sza, ahonnan jöttetek! Hanem a koma ezután semmit sem szólt, hallgatott, mint süket disznó a búzában.

– Szerinted feljelentett? – kérdezte húgát a fiatalember. – A hall­gatásá­ból ítélve meggondolhatták magukat.

– Először is nincs mit feljelentsen. Végül is semmi sem történt, és nincs is semmi olyan közöttünk – nézett a lány mélyen, nagyon mé­lyen Viktor szemébe. – Vagy tévednék?

A fiú nem bírván el húga fürkésző tekintetét, lesütötte a szemeit.

– Vagy tévednék? – ismételte meg kérdését egy fokkal ide­ ge­seb­ben Viktória.

– Nem tévedsz.

– Visszatérve a vásárhelyire, talán feljelentett, talán nem – léleg­zett fel a lány megkönnyebbülten. – Még néhány nap, és ezt is meg­tudjuk.

Nem tudták meg.

Sem később, sem máskor, viszont megkapták a letelepedési engedélyt magyarba.

– Hurrá! – repültek egymás nyakába megint a testvérek. – Végre magyar állampolgárságért is folyamodhatunk.

Folytatjuk…

Hegyi Béla

Az a muszlinkendő…

A

Az a muszlinkendő, amivel bekerítetted a fejed, Zöld hársfalomb a virágok között, Tenger visszfénye a hajkoronán, Azt a muszlinkendőt Őrzöm a szófán, Amivel bekerítetted a fejed.

Az a muszlinkendő, amivel rejtetted Tűzpiros kráterek lávaömléseit, Ezzé fajult a magma árulása, Ha lelkedből porciózik, Terült a kórházi ágyra, Amivel rejtetted magad.

Az a muszlinkendő, amit a torkodra tekertél, Finom gyolcs fájó sebhelyen, Puha kötés a lenyugvó napon, Az a kendő a székeden Hever a kabátodon, Amit a torkodra tekertél.

Az a muszlinkendő, amit lengettél, Amikor búcsúra emelted karod, Már nem engem láttál, A mögöttem nyíló holnapot.

De itt maradt ez a sál, Amit lengettél: a fogason maradt…

15. oldal

Búvópatak 2012. május

Szirmai Péter

Amanchich és von Troggenburg

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

Cholnoky Viktor és Cholnoky László világa

K

Klinikák metrókijáró, január vége. Csontig hatoló a hideg.

Beállok az Üllői úti átkelőhöz. Az ég szürke, a kocsik lámpája ég, pedig délután két óra van. Két éve voltam itt, akkor Brenner doktor útját követtem. Persze, azóta sem változott semmi, ugyanolyan lehangoló ez a városrész, mint akkor.

Most nem a Klinikákhoz, hanem ellenkező irányba, a Viola utcába tartok, mert ez az utca és kiskocsmái lépten-nyomon előkerülnek két századforduló környékén élt novellista, Cholnoky Viktor és Cholnoky László műveiben. Az irodalmárok tisztelettel ejtik ki a nevüket, de az olvasóközönség nem ismeri őket. Pedig egykoron a Nyugat szívesen közölte a novelláikat, Kosztolányi, Krúdy elismerően nyilatkozott róluk, és már ez arra ösztönözheti a ma emberét, hogy újra kezébe vegye e két álomlátó művét.

A Viola utca csalódás: kétoldalt háromszintes házak komor falai, a járda mellett parkoló kocsik sora; kocsmának, hangu-

Cholnoky Viktor arcképe

latnak nyoma sincs. Szembejön pár ember, de magukba zárkóznak, a földet bámulják. Egy idős postás kocsit húz, közben egy levélen a címzést böngészi, azt próbálja kitalálni, hogyan jut oda legegyszerűbben. Nem figyel, nekem tolja a kocsit, de nem is veszi észre. Nem szólok neki, nincs kedvem vitázni.

A Mester utca már nem ilyen nyomasztó, szélesebb, tágasabb, középen villamossínek, az úttest és a járda között kétoldalt fasor. Tavasszal egész kellemes lehet, most persze a fák kopárak. A járdán sok ember; kerülgetjük egymást, amíg kiérek a Ferenc körútra. Átkelek a túloldalra, igyekszem mielőbb elhagyni a körút benzinfüsttel, zajjal szennyezett káoszát. A Tompa utcán átjutok a Bakáts térre, aminek miliőjét meghatározza a katolikus templom. Melléképülete díszes oromzatú, tornya karcsún mered az égnek. A Városháza épülete mellett megyek a tér Ráday utcára nyíló sarkára. A Ráday utca északi ága ma már kellemes miliőjű sétálóutca, fasorral, a fák közötti padokkal.

Jólesik benézni ide, de nagyon hideg van, és én az ellenkező irányba készülök, ezért gyorsan a Boráros tér felé veszem az irányt.

A Ráday utca déli ága rövid, nem olyan díszes, mint a sétálóutca, de az épületek eredetiek és ép homlokzatúak. Kön�nyű felismerni a kétszintes halványzöld ház mellett a négyszintes sárga épületet: ide igyekeztem. Oldalról nézem, majd szembe állok vele. A földszinti ablakok ma papír-írószer bolt kirakatai, de az első és a második ablak között ott a várt márványtábla: „Ebben a házban lakott a századfordulótól haláláig Cholnoky Viktor (1868–1912) és Cholnoky László (1879–1929) a modern magyar novella két úttörője. IX. ker. Tanács 1972.” A hetvenes években még ápolták a Cholnokyak emlékét és gondozták művüket. A tízes-húszas évek reflektorfénye után hosszú hallgatás következik. Lászlótól 1958-ban adja ki a Magvető Kiadó a Prikk mennyei útja c. elbeszélés-gyűjteményt; 1971-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó, a Magyar elbeszélők sorozatban, Piroska címmel a regényeit.Viktortól 1980-ban jelenik meg a Magvető Kiadó jóvoltából, a Magyar Hírmondó sorozatban egy novella és egy publicisztika válogatáskötet. Utána csak az ezredforduló tájékán kezdik élesztgetni az emléküket, csekély sikerrel.

Az erkély alatt, a bejárati ajtóban egy idős férfi és egy harmincas nő beszélget. Rögtön élek az alkalommal: megkérdezem, hogy benézhetnék-e, mert a Cholnokyak után kutatok.

Megdöbbenve néznek rám. „Akiknek a táblája kint van a házon, akik itt laktak”, magyarázom. A férfi bólint, kitárja az ajtót, nyitja a rácsos kaput és beenged a belső udvarba. „Újságíró?”, kérdezi a nő. „Nem”, mondom, „író vagyok”. Kíváncsiság, és tisztelet csillan a szemében. „És ha író, hogy hívják?” Megmondom. Csalódott, mert nem hallott rólam. Megkérdezi, hogy kik voltak a Cholnokyak. Röviden vázolom. Látja, milyen csodabogár vagyok, a Tildy Zoltán emlékét őrző táblára mutat,

Búvópatak 2012. május erre biztosan ráharapok. Nem akarom, hogy csalódjon, azt is megszemlélem. Hallgatom, ahogy meséli, hogy a volt miniszterelnököt itt bújtatta egy református család a fasiszta terror idején. Látja, hogy inkább a belső teret figyelem, eltűnik hát a földszinti lakásába. Az idős férfi viszont továbbra is szemmel tart, végignézi, ahogy megfigyelem a szűk, betonozott belső udvart, a sárga falakat, a függőfolyosót.

Hát ide járt vissza a két Cholnoky a szerkesztőségekből, a ferencvárosi kiskocsmákból, gondolom. A veszprémi jogászcsalád két reményteljes fia az újságírói, írói pályát választotta a biztos megélhetés helyett. Két hasonlóan nonkonformista ködlovag, mégis két rendkívül különböző egyéniség. Ha Viktor a Nap, akkor László a Hold, ha Viktor a nappal, akkor László az éjszaka. Viktor, bohémsága ellenére, bizonyos rendszert vitt az életébe, így szerkesztőségi tag lehetett. László széteső, destruktív egyéniség volt, képtelen volt a beilleszkedésre. Ilyen a prózájuk is. Viktor csiszolt, sallangmentes mondatokat írt, szerkezetei tökéletesek. Áthatja a melankólia, de nem ázik benne. Másképp van ez Lászlónál; ő elmerül a mélybe, a halálvágy a fő mondanivalója. Kevés patologikusabb szöveget olvastam, mint az ő bármelyik novellája. Visszahőköl az

Bakonyi István

Hun fohász

16. oldal ember az elé táruló mélység előtt, azt mondja: Úristen! Csak magáról, csak a fájdalomról, a halálról tud beszélni. Önéletrajzi író: ő Pinker, ő Lutter, ő von Troggenburg. Viktor nappali szellem, uralja a novellát, el tudja távolítani magát a hőseitől, meg tud teremteni egy Ritupert, egy Rabschot, egy vö­rös Pétert, Guido Malpertuix-t, vagy egy Amanchich Trivulziot.

Két különös egyéniség, két különös írói világ. Mindkét mű a magyar novella kiemelkedő csúcsa. És mindketten korán haltak. Viktor tüdőbajban, Lászlót a saját démonai ölték meg: a Dunába vetette magát.

Nagyot sóhajtok, látom, az idős férfi távolról még mindig engem figyel. Intek neki, odakiáltom: köszönöm. Visszakiált, mondja, hol a kapunyitó gomb. Hálás vagyok neki és a nőnek.

Lehetővé tették, hogy ezt lássam és végiggondoljam. Az utcán nagy levegőt veszek, mint aki most jött fel a víz alól. Dermesztő világ a Cholnokyaké, különösen Lászlóé.

Szemben egy antikváriumot pillantok meg. Betérek. A tulaj mondja, nincsenek vevők, nincsenek olvasók, egész januárban félárú minden. Sajnálkozom. Én sem találok semmit, vagyis amit találok, az mind megvan. Minden jót kívánok, kilépek a kapun és elindulok a Boráros tér felé.

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

Sarusi Mihály kötetéről

L

Legújabb korunkban van számos szellemi kaland. Közéjük tartozik, hogy a magyar őstörténettel egyre többen foglalkoznak, és a megközelítés igen sokszínű. Ugyancsak feltűnő, hogy milyen sokan kérdőjeleznek meg sokáig megtámadhatatlannak hitt tanokat, például a finn-ugor elméletet. Megint mások az ősvallás és a kereszténység folytonosságát hirdetik.

Röpködnek a fogalmak: sámánok, táltosok, dobszertartások, szertüzek, tűzönjárások stb. Van, aki a „honnan jöttünk?” kérdésre így adja meg a választ: sehonnan, mi mindig itt voltunk a Kárpát-medencében. Egyre népszerűbb az ősi rovásírás is.

A Szent Koronához kapcsolódó tanok is szaporodnak, és ebben is helyenként heves az ellenállás. Vannak, akiket már az is irritál, hogy a „legfőbb méltóságot” megemlíti az új magyar alkotmány, de a tan sok képviselője kevesli ezt. S az egyik leg­ hagyományosabb és legstabilabb pont: a hunok emlegetése.

Köztudott az is, hogy a székelyek a hunok leszármazottainak tartják népcsoportjukat.

Ez utóbbi szellemiségnek a része Sarusi Mihály karcsú kötete, a Hun fohász is. Az író egyénisége, nyelvhasználata, stílusa, különös, mesékkel, anekdotákkal, csúfondáros elemekkel tarkított világa teszi érthetővé szellemi vállalkozását. Foglalkoztatja a népi vallásosság és az ehhez kapcsolódó folklór is, érthető tehát, hogy előszavában emlegeti Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék c. kitűnő gyűjtéskönyvét is. „Az a műveltség, amely nem ezeréves: jóval korábbi időkbe és másféle világba vezet vissza. Oda, ahol Istennek kezdtük nevezni azt a Valakit, aki valóban mindenek fölött áll. Az isten szót pedig, tudhatjuk, nem Je­ru­ zsálemből, nem Rómából, nem Bizáncból, hanem valahonnan keletről, jóval messzebbről hoztuk magunkkal” – írja többek között.

Igen, nem kizárt, hogy több ezer éves kultúra áll mögöttünk – sugallja. S az imádság, a fohász kétségtelenül az irodalomnak

(is) része. A kegyelmi állapot örök tükre. A költészetben gyakori műfaj, a klasszikus és a mai költők gyakran fordulnak ebbe az irányba. Gondoljunk csak Kölcsey Ferenc Himnuszára, nemzeti imádságunkra! De gondolhatunk sok más ódára, szenvedélyes szárnyalású fohászra is. Sarusi Mihály fohászainak egyik fő sajátossága, hogy a már az imént említett népi vallásosság az ihletőjük. Mai kincsek ezek, és vegyülnek profán tartalmakkal. Igaz, hogy a vallás, a hitvilág sincs nagy

17. oldal

Búvópatak 2012. május

távolságra a profanitástól vagy éppen az emberközpontú ábrázolástól. Ahogy Sarusi mondja a már idézett Előszóban: „Ima, imádság… Azé, aki Istenhez tud fordulni. Azé, aki még tudja a Miatyánkot, meg társait, ne adj Isten emlékszik öreganyja varázsmondókájára (-mondókáira) is.”

Szép fotóanyag egészíti ki a szövegeket: Csernák Bálint, Csernák Máté és Pallang Attila alkotásai. Mindegyik több mint illusztráció: öntörvényű és hiteles alkotás az Árpádkori templomtól 2006 őszének Kossuth teréig. Így van ez a leghangsúlyosabb mű, a kötet címét adó nyitó fohász esetében is: a havas tájban álló templomrom hasonló hangulatokat idéz föl. Sarusi művében igen gazdag nyelviséggel szólítja meg a szerző Istent, a természet alapelemeit, Máriát. A soknemzetségű Kárpát-haza megsegítéséért fohászkodik, egyben az elnyomó hatalmak ellen. Másfelől legújabb kori, de a múltban gyökerező nemzeti imádság ez is. Jellemzi a ritmikus ismétlődés, a gondolatritmus. A szanaszét szórt nemzet képét jeleníti meg igen érzékletesen, költői erővel. Szinte a barokk stílusra emlékeztető szófolyama lenyűgöző, igaz, némi zsúfoltsággal. De megvan a letisztulás pillanata is benne, miközben fohászkodik a nemzetfogyás ellen. A ráolvasások, a varázsmondókák épp úgy hatnak rá, mint a zsoltárok. S az eredmény: egy modern kori szintézisteremtés. „Istenem, Atyám, / Atya, Fiú, Szentlélek / Úristen. / Boldog Isten, Nagy Isten! / Isten-Anyám. / Engedjétek, hogy így legyen. / Az Örök Istennek / Ammen.” – így ér véget ez a kétségtelenül hatásos alkotás.

Az Imádkozzunk (…Új-Zarándért) újabb szenvedélyes hangú fohász a mostoha sorsú magyarokért, akik akár egy letűnt vármegyében éltek (élnek) Aradhoz közel, de lehetnek éppen a csángók is, akik sohasem tartoztak Magyarország területéhez, és az sem adatott meg nekik, hogy magyar nyelvű szentmiséket hallgathassanak. Az imádság melletti kép is a magyar sors folytonosságát sugallja. Tárgya egy Szent Korona-szertartás, amely a Kunszentmiklós melletti Bösztör-pusztán zajlott le. Egy olyan találkozón, a Magyarok Országos Gyűlése keretében, amit a Magyarok Szövetsége rendez meg nyaranként, s amelyen százezrek gyűlnek egybe, hogy előadásokon, történelmi élőképben, a magyarok vásárában tegyenek tanúságot hovatartozásukról, identitásukról. Egy olyan szellemiség jegyében, amelyre régóta vágyott a magyarság. Az ott készült fotó gyönyörűen egészíti ki Sarusi Mihály mondandóját.

E mondandó lényegéhez tartozik, hogy élesen szól akár az áruló papokról, akik az „Új-Zarándunkat gyarmatosítók ál-római üg ynökei köztünk”, az azoktól való megszabadulásért szól a

S

fohász. Igaz szentatyákért fohászkodik ugyanakkor, olyan tisztaszívű emberekért, akik nélkülözhetetlenek a valódi hit- és nemzeti életben.

Szerzőnk szellemi szülőhelyének a korábban Csanád, majd Arad vármegyéhez tartozó Kisiratost tartja, bár Békéscsabán látta meg a napvilágot 1944-ben. Így hát érthető egyik fohászának a címe: Öcsi Iratosért táncol. „Imavers” ez, ősi lírai elemekben gazdagon. Miként másutt, itt is egymásra rakódnak a történelmi rétegek és a mitikus elemek. Egy jellemző részlet: „…Tomi járja, járj a miénket / a magunkét, amely hog yne lenne a legédesebb / anyaföld-ízű, / Atyaúristen-szagú, / Boldogasszonyanyánkérzelmű, Öregisten-erejű, Csaba királyfi-lendületű / magyar, a kutyamindenét ennek az elbitangolt anyaországnak…” Együtt vannak jelen a vallás és a hitvilág különböző korszakainak nyelvemlékei, a kereszténység előtti állapot épp úgy, mint jelenkorunk számos vonatkozása. Jellegzetes imája és vallomása (verse) a Félpogány fohász. A hajlíthatatlan tartás példázata ez a mű, melyben a hit és magyarság ereje kapcsolódik egybe, s a mocsokkal szemben a tisztaságot énekli meg. „…inkább Krisztus, mint ezek az Ánti-Jézusok, inkább Ő, mint a Senkik, / inkább túlvilági, mint evilági Úr, inkább, inkább Ő, mint a Semmi, / inkább Krisz­ tus, Kirisztus, aradi magyar Kirisztus, mint / a Csonka-Magyar Meddő…”

Gyakorta találkozunk ismétlődő motívumokkal, mozzanatokkal. Ilyen pl. az árulás, a gazság elleni imádkozás, az igazakért, a hősökért elmondott fohász. Az Úrtól várja a védelmet az országot bitorlók és tönkretevők ellen, az idegenek uralmával szemben. Fájón időszerű, huszadik és huszonegyedik századi gondolatok… Mindezekkel együtt az archaikus elemek sajátos hangulatot árasztanak, s ezek vegyülnek a mai vágyakkal és kívánságokkal. Jól látszik ez pl. a Csavar­ga imája az 1600-as években Vég-Gyulán belső világában is. Hiszen az országot tönkretevők-féle meghatározások bizony időtlenek, és túlélnek sok-sok évszázadot… Kemény vonás itt, hogy a szöveg mellett egy 2006. október 6-án készült fotó látható, Elszántak címmel a budapesti Kossuth térről.

Aztán a Csonka Boldogasszony neve napjára írott Könyörgésben újra árad a szó, ömlik a szöveg. Hangja erős és szenvedélyes, az évszázadok szóhasználata, kultúr- és hitrétegei épülnek benne egymásra. „A térképrajzoló mutatványosok kerítésére feszített népért” szól ez a záró fohász. Méltó befejezéseként ennek a fölkavaró, karcsú kötetnek.

Sarusi Mihály: Hun fohász, Búvópatak füzetek, 2011

Kerék Imre

Vadlúd-ének

M

Magányosan, nem csapatban, vadlúd száll az alkonyatban.

Hol maradt el kedves párja?

Gyilkos fegyver eltalálta?

S míg siratta, már a társak megelőzvén, tova szálltak, nekivágva

tar mezőknek, deres rétnek, Legelőknek? – S most repül csak egymagában, virradatban, éjszakában, kőszirtfokon megpihenve, veszi útját rengetegbe, folyóvízben

szomját oltja, száll, csak szálldos vándorolva, zúzmarában, förgetegben, Észak útján rendületlen veri szárnyát újra s újra; hová, meddig?

Isten tudja.

Hová, meddig?

Isten tudja…

Búvópatak 2012. május

18. oldal

Ria… ria… Hungária!

A

A szép biztatás sportolóinknak szól, s ha győznek – helyettünk, értünk teszik. Köszönjük egészséges, küzdő lányainknak, fiainknak. Hungary. Nem Kun László történetírója adta ezt a nevet, hanem Európa, amikor arra robogott kalandozó seregünk, harcosonként kötőféken vezetett lovakkal, hogy legyen váltásra is és a zsákmány hordására. Az iszonyú sereg körül a magányos felderítők, hírvivők voltak a cseték, akik közül egy, Árpád fejedelem kedvence volt: Cset. Neki a fejedelem Verecke alatt falut adott, ami azóta is: Csetfalva. 2010-ben láttam először református fa harangtornyát, kazettás men�nyezetű templomát, amelyben – Pallagi tiszteletes úrnál – rajzolgatta Móricz Zsigmond kis naplójába díszítő, népi motívumait gyűjtéshez. Ő ugyanabba a református kollégiumba járt Debrecenbe, amelybe Tisza István, Horthy Miklós, de még az én eleimből is György, hogy engem és fiaimat – Örsöt és Zsoltot – bekonferáljon oda, ahol emlékezetes, szép éveket tölthettünk, s talán még Örs fiai, Csongor és Csanád is járhatnak majd oda. Oda, ahol a parancsot a homlokzatra írták: Orando et laborando.

Két álom-tervem van: az egyik Hódmezővásárhely és Szentes között egy dombra Attila-fejet emelnék, hogy olykor-olykor a Nap fia arca szikrázzon a fényben és Európa lássa ezt! Óriási Attila-fejet, amelynek modelljét Nagy Attila szobrászművész készítette el – Bencsik István tanítványa, Hódmezővásárhelyre való maga is! – aranyozott torkrét beton-fej va­sa­ la­t a Jankovics Gergő fiatal építész munkája; édesapja Tibor, melegszívű jó barátom, Keszthelyen laknak: Sacikával és Anna keresztlányunkkal, s fivérével Marcikával. Sajnos nem értek a számítógépes rajzoláshoz: 1952 következményeként, csak vágyom a tudását, fiatalabbakra bízom. (Németországban Niederimsingenben, ahol jártunk egyszer nagy királyunkkal: Isten Ostorá-val állítottak már egy óriás fejet – 25 tonna és 2,5 méter magas –, amely Rainer Stiefvater alkotása. Tehát mi már csak másodikak leszünk sajátunkkal! De épp ideje a figyelmeztető jel felállításának, amikor Istent tagadva, Mammont imádva a „mammoniták” ilyen pergőtüzet adnak ránk, rasszista gyűlölettel telve a Cohn-Bendit-ek a Cohn-Rádok,

Aranyozott Attila fej a pusztán

Cohn-Tamás Gáspár Miklósok, Cohn-Göncz Kingák, meg a többiek, saját véreikre bajt hozván, akik „talán” ártatlanok bűnükben.)

Mi már csak tovább mondjuk a biztatást: Ria… ria… Hungária! Előre magyarok! Hunok, ha már valaha ezt a nevet kaptuk, tőletek, amikor még nyilainktól rettegtetek. 1456 és 1526 számotokra nem jelent sajnos se figyelmeztetést, se hálát. – Pedig illenék! Megmentőiteknek hálákat adnotok!

Minden készen áll az előkészítésre a Szentes-MártélyHódmezővásárhely közötti pusztán, ahol Rózsa Sándor is lovagolt egykor (tanyámtól kőhajításnyira élt egyik embere).

Második álom-tervem: a Regnum Mariánum legalább részleges feltárása és építése a 2010-ben elért két győzelem emlékére, amelyekkel 1919 után: másodszor és harmadszor is sikerült a kommunizmus felett győzelemre jutnunk: Horthy egyszer, Orbán kétszer győzött, nehezen nyugszanak bele a „liberálisok” – újabban így nevezik: hazug-magukat azok, akik most a pénz-hatalmat hozzák Magyarországra, s miniszterelnökére, hogy nyomában ismét hatalomra jussanak. Sorossal a háttérben, de legalább neki van pénze! Már megvette Argentína déli, keskenyebb felét a legelésző gulyákkal, ahol a magyarfajta tehenek, bikák is zárt tenyésztés nélkül, a szabadban legelésznek. A mieinket, amelyeket az óceánig hajtottak Európában, mostanára lefizetett „külkereskedőinknek” köszönhetően az argentin marhahús kiszorította NyugatEurópából, Magyarországot milliárdokkal megkárosítva!

A Regnum Marianum alagsori falai egy méter mélyen máig az aszfalt alatt szunnyadnak, hadd fusson rajtuk a Sztalin elvtárs tiszteletére hetvenesnek elnevezett troli. Az alagsor falai közül a törmelék kilapátolandó óriási közmunkával és közötte a Szépművészeti Múzeum képei és legalább egy 56-os emlékhely ünnepélyekre, összejövetelek tartására elhelyezhető lenne, csak egy hirdetés szükséges a munkára; fizetség egy pa­pírtányér leves, ha maradt még eladatlan „gulyáságyú” Hon­védségünktől a „leszerelés” után, visszaszerzés: a Belga Kongó hadától, akinek eladták a bolsik a gulyáságyúkat is!

A háromdimenziós modellt Jankovics Gergő szerkesztette

19. oldal Magyarország szent test és az marad, ahogyan az Máriának felajánlva Szent István akarata volt. Ezért épült meg a Regnum Marianum a levert 1919. évi bolseviki lázadás, vérengzés emlékezetére és bár 1951-ben tövig lerombolta a tajtékzó gonosz, az alagsori falak állnak, egy méterre a felszíntől, arra épül az új is, a 2010. évi kettős győzelem emlékezetére és 2012-ben, ami 1956+56. emlékéve lesz, ott kell lennie az alapkőnek a helyén, amelyet Orbán Viktornak kell (nem kérés, parancs!) elhelyeznie, hogy végre lehessen Budapest népének, a harcosoknak is, itt is, egy igaz és szép ünnephelye ott ahová újra álmodtuk a Regnumot, amely alig látható, de gondolatában is kitapogatható Jó és Szent Anyánk: Magyarország!

Búvópatak 2012. május Most már ezután csak igaz lapokat kell íratnunk történelmünkben és ennek megfelelően nevelnünk ifjúságunkat: Hiszek Hiszek Hiszek Hiszek Ámen!

egy Istenben! egy Hazában! egy isteni örök igazságban: Magyarország feltámadásában!

Csete György építész

Requiem a magyar múzeumokért

A

A Magyar Nemzeti Galériából, ki nem egyenlített közműköltségek miatt, a végrehajtók (!) állítólag a legrangosabb magyar művészek (pl. Csontváry) alkotásait akarják elvinni!

Ilyen ötlet még soha nem fordult elő ebben az országban.

22 évvel ezelőtt sem voltak azonban rendben a magyarországi múzeumok dolgai. Voltunk néhányan, akik felvázoltuk a legfontosabb tennivalókat. A Havasi János által alapított és szerkesztett pécsi Helyzet c. lap közzé is tette ennek rövidített változatát 1990. március 17-én és 24-én (Új magyar múzeum.

Javaslat-tervezet I–II.) Ebben világossá tettük, hogy a múzeumok normális működésének két elvi és három gyakorlati alapelve van.

A z első: a múzeumok tudományos intézmények, amelyek legfőbb feladata a múlt emlékeinek feltárása (kutatások), megőrzése (restaurálás, konzerválás, állagmegóvó raktározás), feldolgozása (katalógusokban, monográfiákban, szaktanulmányokban) és bemutatása (kiállításokon és kiadványokban). Az 1945–1990 közötti kommunista „proletár kulturális forradalom” tűzzel-vassal üldözte ezt az alapelvet, s mindent megtett annak érdekében, hogy ez az alapelv semmiképpen se érvényesüljön. A legdurvább példa erre a Szent Korona és a koronázási jelvények, valamint a koronázási palást primitív feltételek közötti közszemlére tétele 1978 és 2000 között.

A második: a múzeumok épületei (ingatlanok) és a bennük őrzött műkincsek az adott települések (önkormányzatok) tulajdonában legyenek. A múzeumokban dolgozó kutatók és alkalmazottak viszont a helyi vezetőktől függetlenek legyenek, a múzeumok igazgatóit – az egész országban! – közvetlenül a kultuszminiszter nevezze ki, pályáztatás útján s legalább tíz évre szólóan, a munkáltatói jogok teljes körű gyakorlása mellett. Az egyáltalán nem igazságos, amit most törvénybe foglaltak (Magyar Közlöny 2012. április), hogy ti. a múzeumi mű­ kincsek állami tulajdonba kerülnek. Milyen alapon és jogon veszik el, mondjuk Kőszeg szabad királyi város Anjou-kori pecsétjét, a város pallosát, a híres szőlő jövések könyvét, Jurisics zászlaját? Azt viszont törvényekben kell garantálni, hogy a múlt anyagi és szellemi emlékeit a múzeumok kötelesek megőrizni és gondozni.

A harmadik: az ingatlanok fenntartási és közüzemi működtetési költségei az adott települési önkormányzatot terheljék, a szakmai működés (ásatás, gyűjtés, műkincsek vásárlása, restaurálás) és a személyi bérek költségeit azonban a központi költségvetés biztosítsa. Semmiképpen sem helyes hatalmas létszámú központi szerveket létrehozni (ilyen volt a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat, később a Magyar Nemzeti Múzeum alá sorolt Nemzeti Örökségvédelmi Központ

több, mint 300 alkalmazottal). Ezek egyrészt fenntarthatatlanok (el is bocsájtottak több, mint száz szakembert), másrészt az emlékek megőrzése megoldatlan.

A negyedik: szigorú feltételek alapján kell megrostálni és besorolni a múzeumokat: A) országos múzeumok B) városi múzeumok C) helytörténeti gyűjtemények D) kiállítóhelyek 1955-ben Magyarországon 92 múzeum volt, 1963-ban 176, 1980-ban már 487, 1990-ben 700. Ma a 19 megyében közel 250 múzeum működik, nem számítva a kiállítóhelyek garmadáját. Csakis a nagy múltú, komoly értékekkel rendelkező intézményeket szabadna megtartani. A vidéki múzeumok száma száz körülire csökkenthető. Teljesen megoldatlan a nemzeti történeti emlékhelyek jövendő sorsa is. Jelenleg 13-ra csökkentették a számukat, de van olyan, amelyiket a községi önkormányzat kezeli, mindenfajta szakértelem nélkül.

A jelenleg is meglévő akadémiai intézeti rendszert meg kell szüntetni, a kutatók részben az egyetemeken, részben a múzeumokban helyezkedhetnek el. A közelmúltban végrehajtott változtatás (Bölcsészettudományi Kutató Központ, Fodor Pál vezetésével) fából vaskarika, ugyanakkor rendkívül költségigényes.

A z ötödik: vissza kell állítani a múzeumi főfelügyelőséget, élén az országos múzeumi főfelügyelővel, aki a munkatársaival teljes körű ellenőrzési jogkört gyakorol mind az országos, mind a fővárosi és a vidéki városi múzeumok felett. Ez nem azonos a korábbi szakfelügyeleti rendszerrel, amelyet ugyancsak nagy hiba volt felszámolni.

Kálnoki-Gyöngyösy Mártonnak,Trombitás Károlynak (Magyar

Hírlap 2012. április 12.) igaza van abban, hogy a jelenlegi kapkodás

semmi jóra nem vezet. Az 1962/63-ban bevezetett megyei múzeumi hálózati rendszer úgy rossz, ahogy van. A mindent ellenőrizni kívánó „lenini centralizmus” megtestesülése volt.

A kormány e tekintetben jó útra lépett, ám ha a fenti alapelveket nem érvényesítik, a magyar múzeumoknak, s legfőképpen a nemzeti múltunk alapjait jelentő műkincs-állományunknak igen rövid időn belül végük lesz!

Pécs példájára Trombitás Károly hivatkozik, magam megemlítem Somogy és Vas megye esetét.

Somogyban a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumot a megyei önkormányzat (igaz, egyelőre csak részben) „kitelepítette” a régi vármegyeházból, felszámolva a középkori kőtárat is.

Ennek következtében a Somogyvárott feltárt igen értékes, és

Búvópatak 2012. május

Angyal, kereszttel – Somogyvár, homokkő faragvány, XII. század

egész Európában páratlan, faragott kövek jelentős része az elhagyott taszári laktanya épületeibe került. A somogyvári régészeti feltárás százezres nagyságrendű, gondosan rendezett leletanyagát pedig az erre a célra épített balatonszárszói raktárakból máshová hordták el, mivel az európai uniós pályázati kiírás csakis gyermekfoglalkoztatók (!) kialakítására ad pénzt. Az embertani anyag megmentett része a Ludovika épületébe telepített Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárába került, ahonnan – hamarosan – ismét tovább költöztetik. Isten tudja hová, hiszen sem a Ludovika, sem a Kúria nem lesz a jövőben múzeum. De miért tették azzá?

20. oldal Az uniós pályázati pénzek címkézései kifejezetten tudományellenesek. Miért nem lépnek fel ellene az illetékesek?

Ezért kell a múzeumi raktárakból gyermekfoglalkoztatókat (gyurmázó, festegető…) kialakítani sok tízmillió forintból.

Ugyanezt tették a Vas megyei Kőszegen is, ahol a megyei igazgató és a helyi múzeumi vezető egyszerűen felszámolta a Tábornokházi Városi Múzeumot, teljesen feldúlva a 30 év alatt kialakított rendet, mondván, nincsen pénz a fűtésre, világításra. A Patikamúzeumban viszont 20 millió (uniós) forintért gyermekfoglalkoztatót készítettek. Hasonló létesítmény „üzemel” a szombathelyi Savaria Múzeumban is. Mindezzel egy időben a textil-raktárakban nem működhetnek a beszerelt légkondicionálók, nincsen temperáló fűtés sem. A megye egyetlen textilrestaurátor műhelyét is felszámolták.

Jól látható tehát, hogy visszahoztuk (vagy el sem hagytuk?) azt az alapelvet, hogy a múzeumok közművelődési intézmények, amelyeknek célja és értelme a közönség szórakoztatása és kiszolgálása.

Nehéz lenne kitalálni, vajon kik adják a kormányzati embereknek a tanácsokat? Most sem egyeztettek senkivel. Mint más esetekben sem. Hadd említsük meg a köztársasági elnök esetét. Egy doktori vagy PhD disszertáció megítélése, elfogadása és minősítése esetében kizárólag a bíráló bizottság a felelős. Senki más. Legkevésbé maga a disszertáló jelölt. Példátlan skandallum, amit az olimpikonunkkal műveltek. A SOTE teljes csődöt mondott. A doktori cím megvonására semmiféle joguk nem volt! Ugyanakkor máig nem hozták nyilvánosságra a bíráló bizottság tagjainak és az elnöknek a nevét.

Azok maradtak homályban, akik egyes egyedül felelősök a „plágium-ügyben”.

Mikor játszunk már tiszta lapokkal? Miért nem vizslatják a felsőfokú diplomák, nyelvvizsgák eredetét és értékét más esetekben is? Magam is vétkes vagyok (nagyon kicsi arányban) sok funkcionárius diplomássá tételében. 1990 előtt a budapesti Tárogató úton működött az egyik vidéki főiskola karaként az un. SZOT-iskola, ahol néhány éven át magam is taníthattam. Itt kapott diplomát, többek között sok, később ismert „nagy” ember, akiknek addig csak szakérettségijük vagy gimnáziumi érettségijük volt. Rádiósok, tv-sek (O. Péter, P. Dezső, M. Ákos), katonatisztek, s sorolhatnám a neveket.

Veszélyben vannak a nemzeti intézményeink: az iskolák, a kórházak, a rendelőintézetek, a könyvtárak, a levéltárak, a múzeumok. S ha ezek veszélyben vannak, veszélyben a Haza!

Bakay Kornél nyugalmazott múzeumigazgató

K elemen L ajos

Istenségek, lányok

H

Ha egy korszak átadja magát a kétségbeesésnek, védbástyák mögé húzódik. Az, hogy a görög géniusz messzesége, mint a posztjukon toporgó őrszemeket a tehetetlen tekintgetés, folytonos feszültséggel fogyasztja az életünket, metafizikai végzet.

Persze nincs megírva, hogy bárki belső élete csakis e rejtett lelki csapás miatt spannolódnék. A kanyargós sorsív merő titok: akadnak emberek, akik az optimizmus szembesütő verőfényétől kóvályognak. És azután csapdossák bár mennykövek, a lélek újhodni képes. Különben meg: az ember a vakvéletlenre

hagyatkozva, magától is növekszik, megőszül, és eszébe sincs nyugtalankodni.

Korunk viszont buzgó, és a huszonnégy órás szolgálat mellett döntött. Szó sincs róla, hogy a szenvedély kora volna. A visszahatás, a végletek kora, a túlzásoké. Szeretetre alig képes; hidegen rajong vagy gyűlöl.

S noha valamiféle bátorságot erőltetve próbál úgy tenni, mintha farkasszemet nézne a távolsággal, semmitől sem tart inkább, mint hogy egyszer közelre jön a távol; s mindegy, mi

21. oldal az, múlt vagy jövő, persze hogy fél a messzeséggel való összevetéstől. Az érzés, hogy távlattalan, okozza mély szorongását.

Fölötlik-e bennünk, hogy a természeti népeknél a finom, köszönésszerű érintésnek poézise, szinte teológiája van. Fölfogásuk szellemi tájakra visz: az érintés lélekcsere és átsugárzott életerő protokollja, amelynek a kéznyújtás vagy a koccintás adhat például formát. Emlékszünk, hogyan fogtak kezet a lovagok? S mostanság? Amint a kéz kezet ér, e mozdulatban nem két küzdőtér feszül egymásnak?

S nem szemléljük-e magunkat is olykor magunk idegeneiként? Jó, az ember önmaga számára a legnagyobb rejtély, bezzeg akármilyen régi tanításig megyünk vissza, úgy fest, hogy a fátum az embernek az emberségével együtt lett kiszámlázva; látó, tudatos, isteni szándékkal.

De ha velejárója is, nagy különbség, hogy egykor a természet ragyogta vagy tombolta rá a rendeltetést, aztán az antikvitást követően, mintegy fölbátorodva s nem tudván uralkodni barbárságán, az embert egy túlméretezett vágy kezdte égetni. Egy nagy modern vágy álmodozójaként óhajtotta, hadd lenne ő szakértője és kormányosa a végzetnek. Meglehet, még bizonyos ritmust is belevitt a dologba; elmorzsolta a megbánás igéit, s a genus humanumtól meghatva, majd tüstént el is nyelve azt, elég hamar hozzáfogott, hogy megtisztítsa történelmét olyan feleslegektől, mint amilyen például a szentség. És ahogy apadt a jellem, gyarapodott tanra tan; egyre komplikáltabb magyarázatok közepette, egyre gyarlóbbá és egyszerűbbé vált, noha persze igencsak rétegzett glancok alatt, a tanok publikuma. Nagyon bölcsen, nagyon eszesen, de nagyon leegyszerűsödtünk.

Sivár futás, akadozó lélegzet; ez a látszólag intellektuálisan már-már túltömött időfolyás aránylik a szabadon lélegző, mindent először tudó antik sokszínűséghez.

Pedig a nagyságtól a simulékonyságig, a méltóságtól a rongyos kisstílűségig, kiváltképp változatos mozgalom a mítoszé.

S bizonnyal az antik időben sem csupán fenoménok tanyája volt a földteke, s a többségnek vélhetően akkor tájt is az életből kellett megélnie.

A mítosz: ha akarjuk szüntelenül mozgásban lévő, ha akarjuk, szüntelenül merev látomás a valóságról; mindenesetre mai tudásunknál, amennyiben az konokul ódzkodik, hogy túlmenjen a fizikán és az anyagon, átfogóbb, de biztosan bensőségesebb ismeret.

Ez sokszor igaz, megesik azonban, hogy az iránta való vonzódás bizonyosfajta cinkosságot feltételez. E cinkosság pszichológiája legalábbis az egyik nem számára aligha igényel különösebb magyarázatot, amint fölfedezi, hogy a mítoszban hemzsegnek a szebbnél szebb nők. Értsük meg, hogy a mítosz regényességével és a maga vonalain belüli kérlelhetetlenségével, a szemhatártól a szemhatárig: csupa költészet. De mint költészet filozófiát lehel, amely egy magatartást kelt életre, és ebből a magatartásból vagyunk.

A mítosz lehet realisztikus, színpadias, idealizáló, romantikus, vagy éppen túlzó: minden jegye ránk vall. Ki tudja, talán még az sem kizárt, hogy a mítosz az ember fakó, abszurd, tehát tökéletesen érdektelen históriai szeleskedésének ellensúlya gyanánt képződött. Reménységül.

Sosem volt annyira dús és szabad ez a világ, mint amilyennek a bő képzeletű kalmárok fantáziájában rajzolódik. Régesrégen, még az ember-észen innen, egyszer az a fázisa jött el az időknek, amikor az istenek, nagyszerűségüket ingerelve, úgy döntöttek, még a grandiózusnál is grandiózusabbat dobnak. És nemcsak nagyszerűt és grandiózust, hanem szomjaztatót és szédítőt is, testtel ruházzák fel a veszedelmes és rajongott csodát: megalkotják a nőt. A nőt a reménnyel. Ez maga a meg-

S

Búvópatak 2012. május tartó erő, de örök kettősség is: kit tart meg és milyen erővel?

Nagy szerencse, hogy a nembeliek későbbi szülöttei nem kénytelenek belemenni a rokonságba: e különös dualitást ugyanis, a nőt a reménnyel, bosszú szülte.

Ennek megértéséhez a nagy nehezen kegyelmet nyert, előbb azonban vad és féktelen kínzatáson keresztülment tűzosztóig, Prométheuszig kell visszamenni. A fellázadt félisten átvág a törvény sáncain és megöli a beletörődést. Büntetése vakmerőségével arányos. Ám Aiszkhülosz révén az emberi érdek védelméhez kötődik. „Zeusz maga gyűlöl… amiért a halandókat szeretem… Könnyű annak, kit baj nem ért, a szenvedőt / a biztos partról bölcs szavakkal inteni. / Magam tudom legjobban, mit követtem el, / amit tettem, megtettem, most is vállalom: / az emberek pártját fogtam s elbuktam én.” A félisteni rebellió az emberi eszmélet ösztökéje. A fölöttes viszont magasabb annál, semhogy precedenssé engedné fajulni a lázadást. Ő legalább úgy véli, méltó elégtétel a tűzbirtoklásért, ha bajt postáz az embernek.

Kérésére Héphaisztosz formálja meg a közvetítőt. És hiábavalóan hangzik el Prométheusz testvéri figyelmeztetése, Epi­ mé­the­usz, mint a fatális ember, elengedi füle mellett az intést, hogy sose fogadjon el Zeusztól ajándékot, mert abból csak baj származhat.

Zeusz nem olcsó ötletiparos, pláne, ha bosszúról van szó.

Egy szemérmesnek tetsző, csodaszép lány kivitelezését rendeli meg Héphaisztosznál. E gyönyörűséges teremtménytől származik a női nem. S hogy a nő a férfi sorsa, ez a vastartalmú, aligha összetörhető drága verdikt azonnal bebizonyosodik;

Pandora (1882) – Jules Joseph Lefebre

Búvópatak 2012. május

22. oldal

A

no de hát lenyelhette volna-e bárki is a szerelmes Epimétheusz szomját?

A testi káprázat alapanyagául ugyan a föld szolgált, ám Athéné tanította munkára, Aphroditétől nyerte szépségét, Apol­ lóntól a zenei tehetségét; e tüneményből aztán a Hermész által belelehelt csalárdság és az ő általa ajándékozott szelence (vagy más megfogalmazásban: nagy edény) révén lett csel, büntetés. Mint tudott, Epimétheusz magához fogadta a bűbájos leányt, Pandorát, a kíváncsit, aki fölemelvén a kezében hozott edény fedelét, szerteszélesztette csapások raját. A szenvedéstől, a bűntől, az irigységtől a gondig, az öregségig és a gonoszságig, száz csapás szállta meg az embert. A leány ekkor ráhúzta a fedelet az edényre, de a veszedelmek tömeges röptét már nem fékezhette meg, egyedül a remény, Elpisz maradt a fedő alatt. Mindhiába: Pandora örökre szétválasztotta a ha­ landókat a halhatatlanoktól. Ez azonban csupáncsak egyik sarkalatos pontja a mítosznak.

Igen, igaz, hogy valami egység itt szétrobbant. De a kíváncsi lány többet tett egy robbantásnál, akaratlanul is provokáló módon átfordította az istenek felé sugárzó érzést a teremtett világ iránti bizalomba; ki tudja, talán így született az ember fontolgatást nem ismerő bátorsága; hogy világából merítse merszét: ebből, ami van.

Hogy megcsonkított igazságossága ez egy valahai összhangnak?

Nem a hit vak, nem a remény, hanem az, aki káromolja.

A világ disszonanciája sugallni talán sugallhatja, ám önmagában nem igazolja a reménytelenséget. Pandora története Prométheusznál gyökerezik, a leláncolt félisten szenvedésében pedig nehéz volna nem észrevenni Krisztus mártíriumát.

Vagyis a remény akkor jogos, ha szemben a merev kétségbeeséssel, új magatartást sarjaszt.

De egyelőre még Pandoránál tartunk, az általa bezsuppolt Elpisznél. Amennyiben Elpisz újra lendületbe jön, nem olcsó nimbuszért drukkol, noha alkonyatkor, tehát éppen most is, különösképp szorítania kell, mert az alkonytól a hajnalig ellátni nem akármilyen éles tekintetet kíván. És nem titán Elpisz, ellenkezőleg: maga is törékeny leány.

Szegény, mégis nagyhatalmú, mint később bizonyos angyalok. S állandó áthasonulás; például kegyetlen is. Ha kell, meg tudja szépíteni, s össze is tudja törni a lelket. Bizony, éppen a reménytelenség az, ami folyvást ott setteng a remény mögött. De nem azért, mert ajándékait Elpisz az álom anyagából készíti, hanem mert minden élettapasztalat fölé magasodva egyszerűen kiköveteli a választást. Vagy ő, vagy semmi. Akárcsak a hódítóknál. Márpedig, ami a csábítását illeti, rendszerint e rábírás nem több egy mesénél. „Holnap éjjel elérek valakit, / Holnap éjjel elfelejtem a múltam, / Holnap éjjel mese lesz a világ / S én mesélek testemben megindultan.” Mintha a remény egy Adyversben is csak egy ideakupac volna. Ami érdekes módon végül mégis elevenebb, mint a legkitartóbban borúlátó tanítók princípiumai. És Pandora semmiképp se maradjon rejtve. Ha lenge ruhát viselne, abból is kitakarandó: napfürdette arca, szépsége hadd váljon elviselhetetlenné, ő a kifelé élők legpazarabb igazolása; a többieknek itt marad, szinte hasonmása gyanánt, Elpisz.

A nő és az ő kiszámíthatatlansága. Valami ilyesmit szálaz Hérodotosz a trójai háború okaként. Úgyhogy azért csak óvatosan a kedves Elpisszel. Hanem ha beleláthatni az igazába: az már csakugyan új panoráma, de legalábbis egy új egészség.

Napkelet konferencia Mátraházán Csak az emberek dűlnek ki, hitük megmarad másokban, és ez a fő.

7

Tormay Cécile

75 éve, 1937. április 2-án hunyt el az irodalmi Nobel-díjra jelölt, Magyar Örökség-díjas Tormay Cécile, az irodalmi életből évtizedekre száműzött világhírű írónő Mátraházán. Az évforduló alkalmából 2012. április 15-én a Tormay Cécile Kör – a Hotel Ózon Residence nagyvonalú mecenatúrája segítségével – konferenciát szervezett. Az egész napos tanácskozás reggel Tormay-emlékmisével kezdődött, melyet Tömördi Viktor OFM celebrált, közreműködött Pánti Anna operaénekes és Dévai Nagy Kamilla énekművész. A konferenciát Lezsák Sándor, az Országyűlés elnöke, a rendezvény fővédnöke nyitotta meg, ezt követően Faragó László, Gyöngyös polgármestere, Hoffmann Henrik szálloda-igazgató, valamint Jobbágy Éva, a Tormay Cécile Kör alapító vezetője köszöntötte a résztvevőket. Előadást tartott és Tormay Cécile írói munkásságát méltatta többek között Medvigy Endre, Takaró Mihály és Lisz­tóczky László irodalomtörténész. Délután Frigyesy Ágnes újságíró beszélgetett R. Törley Mária szobrászművésszel, a Tormay-szobor alkotójával. Az irodalmi műsor Tormay-bre­vi­ áriummal kezdődött, melyben Dévai Nagy Kamilla és Krónikás Zenedéjének egyik tanítványa, Koncsos Melinda saját szerzeményei kötötték össze az írónő regényeiből font koszorút. Kiemelkedő eseményként Tóth Péter Tormay Cécile Em­ lék­osz­lopát Faragó László, Gyöngyös polgármestere avatta fel,

ünnepi beszédet mondott Döbrentei Kornél költő, közreműködött Petrás Mária népdalénekes. Az Emlékoszlopot Tömör­ di Viktor OFM szentelte meg. A résztvevők elzarándokoltak a Tormay Meseházhoz, a szünetben kiosztották „A Tormay Év Süteménye” díjat, majd Tormay Cécile: A régi ház című regény színpadi változatának jelenetét mutatta be Tallián Mariann, Perei Zsuzsanna, Verbó Ákos és Nagy Gyula színművészek, Jobbágy Éva dramaturgiája alapján. A színvonalas program-

Tormay Cécile dolgozószobájában

23. oldal sorozat Tormay-kerekasztal beszélgetéssel zárult, melyet Kondor Katalin vezetett. Beszélgetőtársai voltak Benkő Krisztián, Takaró Mihály irodalomtörténészek, valamint Jobbágy Éva.

Tormay Cécile-nek és az általa alapított Napkelet című folyóiratnak Magyar Örökség kitüntető díjat adományozott a Magyar Örökség és Európa Egyesület néhány héttel ezelőtt.

Laudációt mondott Takaró Mihály irodalomtörténész, aki az ünnepi eseményen hangsúlyozta: – Tormay Cécile (1875– 1937) szépírói munkássága 1899-ben indult az Apródszerelem című novelláskötettel. Már első alkotásaiban felfedezhető írásművészetének talán legértékesebb eleme: az atmoszférateremtő erő. Írói pályája 1918-ig töretlen a korabeli magyar irodalomban, rendkívüli a nemzetközi elismertsége is. Novellái, regényei rendszeresen jelennek meg olasz, francia, német folyóiratokban, regényeit sorozatban adják ki a jelentős német, francia, olasz könyvkiadók. Méltatása politikai beállítódástól függetlenül Anatole France-tól D’Annunzióig egyöntetűen elismerő. A Berliner Tageblatt, a Weltspiegel, a Vossische Zei­ tung, a drezdai Sonne versengtek Tormay műveinek kiadási jogáért. Marcel Tinayre, Marcel Prevost, Calman Lévy – a legnagyobb francia irodalmi folyóiratok számára igyekeztek megnyerni Tormay műveinek kiadási jogait. Felfedezik benne a modern, vegytisztán politikamentes, impresszionista, lírai színezetű szó- és hangulatművészt. Tormay rövidesen a legismertebb magyar írónőként a kortárs világirodalom elismert tagja lesz.

Az Emberek a kövek között, A régi ház, a Viaszfigurák e különleges, modern stílus ékkövei. Műveit ekkor már angol, német, holland, olasz, finn, észt, francia nyelven is olvashatják. Szerb Antal szerint annak a stílusnak és stílusteremtő életérzésnek volt a hordozója, amely legmagasabb szintjét Babits fiatalkori verseiben, Kosztolányi és Tóth Árpád költészetében érte el.

Figyelmét a történelem és a politika eseményei néhány esztendőre más irányba terelték. E korszak kiemelkedő alkotói termése a Bujdosó könyv.

Az írónő 1919 januárjában alapította meg – a később egymilliós tagságú – Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét, mely a Károlyi-kormánnyal szembenálló, keresztény-nemzeti szellemű asszonyokat tömörítette. A kommün alatt vidéken kellett bujkálnia, majd 1919. november 16-án a Parlament lépcsőjén már ő fogadta a magyar asszonyok nevében Horthy Miklóst és nemzeti hadseregét. 1923-ban Klebelsberg Kuno kultuszminiszter személyesen kérte fel egy olyan folyóirat megalapítására, mely méltán reprezentálhatja a korszak magyar szellemi életének legkiválóbb megnyilvánulását, bemutatva

A

Jövedelemadó 1%

A

Tisztelt Olvasónk ! K edves Bar átunk !

A Búvópatak szerkesztõsége és kiadója nevében arra kérjük a lap olvasóit, barátait és szerzõit, hogy személyi jövedelem­ ­a dójuk ­­­ 1%-át a BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNY javára ajánl­ ják fel!

A kedvezményezett adószáma: 18776278 –1–14 A kedvezményezett neve: Búvópatak A lapítvány Az alapítvány legfõbb feladatának a Búvópatak folyóirat ki­ adását tekinti.

K öszönj ük !

Búvópatak 2012. május a nem nyugatos írók, történészek, zenetudósok, művelődéspolitikusok legértékesebb alkotásait. A folyóirat címének választása – Napkelet – is tudatos. A Nyugattól eltérő szellemi pólus a magyar keresztény, nemzeti polgári, a középosztály szellemiségét tükröző, és azt tudatosan vállaló folyóirat születik meg ekkor. Tormay haláláig, 1937-ig e lap főszerkesztője, irányának alakítója. Lapja a Trianon következtében politikailag szétszabdalt, kulturális értelemben azonban tovább létező egész magyar nemzet szellemi műhelye kívánt lenni.

Ezért kereste kitartóan a lehetőséget arra is, hogy a Nyugat legjelentősebb, valódi értékeket teremtő írói is megszólaljanak folyóiratában. Ez irányú számos kísérlete – nem az ő hibájából – kudarcot vall. A Napkeletben publikált – többek között – Áprily Lajos, Erdélyi József, Herczeg Ferenc, Hóman Bálint, Kodály Zoltán, Mályusz Elemér, Mécs László, Németh László, Oláh György, Reményik Sándor, Sík Sándor, Szekfű Gyula, Zilahy Lajos, Horváth János.

Tormay Cécile élete utolsó éveiben visszatért a szépirodalomhoz. Ekkor már nemcsak mint írónő világhírű, hanem közéleti személyiségként is az. 1935-ben francia javaslatra a Madame Curie halála után megüresedett Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottsága elnökévé választották. Ez az ENSZ elődjének, a Népszövetségnek volt egyik legfontosabb bizottsága akkoriban. 1936-ban az MTA illetékes bizottsága irodalmi Nobel-díjra terjesztette fel munkásságáért és A régi ház című, több mint tucatnyi európai nyelven olvasható, ismert regényéért. Írói pályájának utolsó, hatalmas szellemi teljesítménye Az ősi küldött. Szerb Antal szavaival: „van benne valami, amit hiába keresünk történelmi regényeinkben: atmoszféra, titok, félelem, az elmúlt századok sötét, ködös iszonyata. Nem egy bizonyos kor történelmi levegője van benne, hanem a Történelem levegője…” Takaró Mihály, a Magyar Örökség díjátadó ünnepségén a következő gondolatokkal zárta laudációját: – Tisztelt ünneplő közönség! Nehéz sorsú népként nekünk a múltunkat is újra kell építenünk. A kommunista diktatúra torzító szellemi öröksége miatt most éppen a múlt hiteles feltárására és bemutatására van szükség. Tormay Cécile munkásságának és a Napkelet jelentőségének mai elismerése mérföldköves eseménye a valós, hiteles magyar múlt és kultúra helyreállításának nemzetünk kollektív tudatában.

A Mátraházán, nagy érdeklődés mellett megrendezett Tor­ may-Napkelet Konferencia bizonyította, hogy a múlt hiteles feltárása tovább nem halogatható. Tormay Cécile rehabilitálása megkezdődött.

Frigyesy Ágnes

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Á rpád Tipográfia: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Fark as Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Gera Katalin, Hegyi Béla, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.

Felelős vezető: Mihócsa Hajnal Sokszorosítás ideje: 2012. május – Sokszorosítás sorszáma: 5/2012.

E-mail: posta@buvopatak.hu Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.

ISSN 1588-9335 Kiadja: Búvópatak A lapítvány Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.

A kiadásért felelõs: Csernák Árpád búvópatak alapítvány A Búvópatak Alapítvány számlaszáma: 10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Sirály – Csernák Máté fotója

Megrendelhető a Búvópatak Akik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukat szíveskedjenek jelezni az impesszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

F őtá mogatónk