Búvópatak 2014/október

Búvópatak Polgári, kulturális és társadalmi havilap

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

2

Juss Bene Zoltán visszaemlékezése

Erőd a keresztúton Lukáts János beszélget Karda Zsolttal

Az átutazó Körmendi Lajos novellája

5 8

9 11 13

Mikszáth Kálmán a Tisztelt Házban Rónay László írása

Szövegek

Czigány György kisprózái

A közös nyelv

Baán Tibor gondolatfüzére

15

Az emlékezés lelkigyakorlata Vörös Klára Oláh János regényéről

Az Újkígyósra készülő 1848-as emlékmű Gera Katalin és Csernák Máté alkotása szállítás közben (részlet)

2014. október – XIII. évfolyam 10. szám

Ára: 480 Ft

Búvópatak 2014. október

2. oldal

Bene Zoltán

Juss

N

Nagyapámat 1956 után „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésével elkövetett bűntett”-ben marasztalták el, és börtönbüntetésre ítélték. Helyettesítő postamester volt, akkoriban épp egy dél-dunántúli határfaluban, ahol a forradalmi bizottság elnökhelyettesévé választották. Bűnéül rótták föl továbbá, hogy azon az őszön többször, de egy alkalommal bizonyíthatóan is a következő kijelentésre ragadtatta magát: itt már nincsenek elvtársak, itt már csak urak vannak.

1990 után néha mesélt ötvenhatról és az utána következő kéthárom évről. Azt az esetet például nemegyszer emlegette, amikor többségében ismeretlen, ám szintén letartóztatott társaival együtt elsötétített buszban utaztatták keresztül-kasul az országban. Egy helyütt megálltak, mindannyiukat kiterelték a járműből (valahol a pusztán, bárki joggal hihette volna sztyeppnek is), s fölhajtották őket az ott parkoló terepjárók platóira. Ott feküdtek egymás hegyén-hátán végenincs órákig, olyik összevizelte magát, valamelyik férfinak az egyik orosz tiszt bajonettel megvágta a kezét, a vére eleinte ömlött, majd folyt, végül csöndesen csörgedezett a többiekre. Aztán egyszerre talpra rángatták az egész társaságot, visszaszállhattak a buszba, s folytatódott a keringés. Nagyapám mellett egy tizenhat éves lány szipogott mindvégig, míg be nem gurultak a börtön udvarára.

Azt sem hallgatta el, hogy többször csak úgy, kedvtelésből is megtaposták azokkal a nehéz, vasalt sarkú csizmákkal, s a kihallgatások alatt mindig alaposan összerugdosták. Arról nem mesélt, anélkül is tudom, hogy sosem helyezkedhetett el többé a postán. Ugyan szeretett volna, csakhogy még őt, aki távolról sem számított nagy halnak, még őt sem engedték vis�sza a saját szakmájába, amennyiben nem működött együtt. És ő nem működött együtt. Pedig volt mitől félnie. Egy túlbuzgó elvtárs miatt édesapámat kénytelenek voltak a keresztanyjához küldeni Szegedre; tízévesen el kellett szakítani a családtól, nehogy állami gondozásba helyezzék, hiszen, tette föl a kérdést az éber párttitkár, egy börtönbüntetését töltő ellenforradalmár fia vajon miféle nevelést kaphat? Apám jó, ha kéthavonta hazajárhatott. Szabadulása után nagyapám minden előzmény dacára inkább vállalta a kispénzű, alja munkákat, de nem írta alá a beszervezési papírt.

Nem gondolom, hogy ezért különb lett volna azoknál, akik aláírták. (Makacsabb talán.) A nagyapám kisember volt, akire valószínűleg nem pazaroltak akkora erőket, mint a nagyhalakra. Inkább azokat zsarolták, szorongatták erősebben, gondolom én, akik jelentősebb pozíciókat töltöttek be, akiktől fontosabb információkat remélhettek. Művészeket, újságírókat, tanárokat, tudósokat, sportolókat. Úgy vélem, az úgynevezett kisemberekre kevesebb energiát fecséreltek. Próbálkoztak egyszer-kétszer-párszor, aztán hagyták őket. Nem ritkán, persze, még így, kisebb gőzzel is sikerrel jártak, hiszen az ember olyan könnyen megfélemlíthető lény… Túl erős benne az életösztön…

Azt is mesélte a nagyapám, hogy amikor az előzetes letartóztatásból hazajött, egy megrakott szekér állt az udvaron.

Akadtak, akik előkészítették a família menekülésének útját.

Nagyapám köszönte, nem kért belőle. Lepakoltatta azt a szekeret, maradt itthon, kisvártatva bevonult a börtönbe, majd

amnesztiával szabadulva élte az életet másodrendű állampolgárként, megalázottként és megnyomorítottként, a szívében egyre halványuló reménnyel aziránt, hogy változhat még valami, mielőtt meghal. (Legalább megérhette, hogy valami változott.)

Miután ezt a szekér-históriát hallottam, talán tizennyolchúsz évesen, sokat tűnődtem azon, mi történik, ha a nagyszüleim elhagyják az országot 1957 elején. Milyen nyelven beszélnék? Hol élnék, mely táján a földgolyónak? Számos válasz lehetséges, rengeteg feleletet játszottam végig magamban.

Köztük azt is, hogy meg se születek.

Azonban megszülettem. S nem másutt, hanem – nagyapám döntése folytán – ott, ahol. Az a döntés alapvetően határozta, határozza meg a sorsom. Bennem él tovább. Jó, talán nem konkrétan maga az elhatározás, sokkal inkább mindaz, ami nagyapámat odáig vezette, azaz, dacolva a veszélyekkel és az észérvekkel, maradásra bírta. A ragaszkodás. Az ösztönös, erős, akár ésszerűtlennek is nevezhető kötődés. Amiből, osztályrészül, nekem is jutott. Szeretem ezt az örökséget. Talán ez az örökség az oka, hogy – bár kíváncsi vagyok a világra, és kedvelem az utazást – a maximum, amit más országban nyűglődés, fejfájás és ingerültség nélkül képes vagyok eltölteni, az két hét.

Senki sem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé – jut eszembe ezen a ponton (talán indokolatlanul) Seneca.

Valahogy így, igen.

Bár közhellyé koptatták a kijelentést, az igazság nem mállott le róla, érvényes ma is: nem választhatjuk a hazánkat.

Lakhelyet, állampolgárságot igen – hazát soha. Azt vagy kapjuk, vagy (nem fizikai értelemben) megszerezzük, kiküzdjük magunknak. Utóbbi esetben ad abszurdum az is lehetséges, hogy a szülőföld és a haza nem egy földrajzi egység. Bár ez, véleményem szerint, ritkaság. Mikes Kelemen ezzel, ilyesmi-

Nagy Gyula felvétele

3. oldal

Búvópatak 2014. október

vel próbálkozott, mikor úgy szerette már Rodostót, hogy soha nem feledhette Zágont. Kudarcra ítéltetett, naná. Rodostó sosem válhatott Zágonná, Zágon-pótlékká is csupán tűnő pillanatokra, önáltató, kába percekre.

Seneca azt is vallotta, ha nem is írta le, hogy nem azért szeretjük a hazánkat, mert ott jól lehet élni, vagy éppen kön�nyen. Nem azért, mert általa szert tehetünk valamire, ami kell nekünk, vagy a segítségével megkapunk bármit, amire vágyunk. Aki ott érzi jól magát, ahol a legtöbbet kapja, netán a legkönnyebben, annak más fogalmai vannak a hazáról, mint Senecának. Mint Senecának az én értelmezésemben. Az én Senecám inkább szűkölködik Rómában, semmint dőzsöljön Rómán kívül. Ő nem Caesar, aki szívesebben válik első em-

berré bárhol, mint lesz másodikká az Örök Városban. Az én Senecám, amint a valóságos, hús-vér Seneca is, hűséges marad Rómájához, mindenkor.

A nagyapám, azt hiszem, nemigen olvasta Senecát. S nem tudom, mennyit mélázott azon, miért maradt itthon azon a szürke, kilátástalan napon, miért küldte el azt a szekeret.

Néha azért nyilván eszébe jutott. Ha máskor nem is, a börtönben, az elhagyatottság, a magány, a vágyakozás kínjában minden bizonnyal. Nem mondta soha, hogy egyetlen pillanatra sem bánta meg a választását. Egyetlen egyszer sem állította, hogy fölülni arra a bakra végzetes hiba lett volna. Ha ilyesmit beszélt volna, kétségeim lennének. Így nincsenek. Van viszont egy örökségem. Ez az én jussom. Több nem is kell.

Radnai István

Anya ország anyaország Vinném az erdőt, hol örökké jártam, Hintám, amelyen legelőször szálltam…

V

Reményik Sándor: A menekülő

vinném a reményt s vinném hazámat vinném határon túl az már a túlvilág egy-egy könyvet fülemben a verset zenét amely tevékeny varázslat a barátot aki a kapuból rám kiált vinném magammal az órát és a percet hol van hazám amit még el nem loptak hol van az aki újra kilakoltat hol vagy párom egy drót fűz minket össze hol a füzet a dosszié amely elnyelte verseimet hol a rendkívüli állapot amely szolidáris mindenki mindenkivel a magyarok vén törzse hol van ki tank elé áll eszement s hol van ady akit kiokádott párizs

Csillag Tibor

Megszállás

A

A lelkemet szállták meg, így a tankok belém tapadtak szöges talpaikkal, nemcsak Tököl s Magyarország sarában, de szívemben is ott ragadtak éjjel.

Ormótlan szörnyek kapaszkodtak ágas tüskéikkel a hegytetőkre, és a társzekerek kereke mélyre süppedt a tatárjáráskor, gyerekkoromban. Áradtak gepidák és longobárdok hazámba, s gyanakodva összehúzott, barbár szemréssel ázsiai hordák.

A márciusi óceáni szélvész kifújja-e lelkünk rémét belőlünk?

Hova, és milyen egyezmény alapján?

közel öröklakásom két láb sírok közt most is kaszálják a szénát dús kövér és hosszú szálú s a hamut nem fejükre szórják akikben eluralkodik az étvágy itt bizony a lélek s a test is áru balga magyar tehetetlen bábu de ha egyszer mint angyali harsona felkel a nap s elbődül egy szarvasbika ha kijöhetünk nádasból bozótból végtére pince mélyén forrt az óbor csak nem a vérünk dúsít kocsonyát s nem a porc vagy csont az áldozat kiengeszteltük-e egymást jókor amikor a szomszéd is barát karót sorompót törnénk határokat s akkor semmit se vinnék visszatérnék a régi házba fehér sziklák és cirmos ágú fenyvesek nem mentem és nem megyek el innét nem halhat ki a nemzetségem ága le nem szárad s ami holt lenyesed így akarom sarjadjon új rügy forrjon a vér lobogjon tűz s az akarat a síron túl elkísérjen hogy visszatérjek mint kísértet ha nem tesztek valamit elhal szavam nem éled fel a tihanyi visszhang nem ébred a holt hogy példát adjon bölcső fölött daloló asszony vad körtét hozó oltott alany s magyarnak jusson becsület és rang meztelenül jöttem átkot vagy áldást fölöttem ki mondott és ki mondhat egykor amikor távozom ahogy jöttem és egy új kor táncol a szemekben selyembe szövötten

Búvópatak 2014. október

4. oldal

Tudósok

Úton, útfélen Gopcsa K atalin

rovata

Gondolatok Schaár Erzsébet szobráról

S

Schaár Erzsébet Tudósok című szobrához hozzá tartozik a Tihanyi-öböl, hozzá tartozik az egész Balaton is. Bezárva egy műterembe vagy egy kiállítás falai közé, kiragadva a balatoni végtelen ég alól elvesztenék titokzatosságukat.

A két merev és mozdulatlan szoboralak mintha egy másik világra figyelne. Oszlopként állnak maguk is a két architrávos keret tartópillérei között, amelyek osztják a teret, és maguk körül sajátságos atmoszférájú közeget teremtenek. A két elszigetelten álló figurát a térben sem mozdulat, sem tekintet, sem cselekvés nem köti össze, mégis érezzük együvé tartozásukat.

Közös a létezésük tere, és képzeletben meghosszabbított útjaik mintha kereszteznék egymást. Oszlopból-emberből lehatárolt ez a tér a park zöld környezetében. A menhírek és dol­ menek, ezek az oszlopszerűen felállított és széles kőlappal lefedett kőtömbök, az ősi építészeti emlékek jutnak eszünkbe láttukra, meg nem fejtett rituálék színtereit idézik. A vertikális tartó elemek és a horizontális nyugvó részek az emberiség őskorába nyúlnak vissza – ez jelzi az építészet kezdetét. A tér alakítását, mint alapfunkciót. Schaár Erzsébet figurái is különös hangulatú szertartásnak a szereplői. Amit a néző láthat:

Tudósok – Schaár Erzsébet alkotása

egy kimerevített pillanat: nem tudjuk, nem ismerhetjük sem a megelőző, sem a következő jelenetet ebben a térben, de érezzük a szituáció szereplőinek a fontosságát. Az architektúra és a figura kapcsolatáról is szólnak, és egy külső szemlélő számára idegen világról.

Több kitüntetett nézőpontja is van a szoborpárnak: a déli partról vagy akár más irányból is hajón érkezve Tihanyba, közeledve a parthoz feltűnik az oszlopok közt álló két fehér figura sziluettje. Az országútról, autón vagy buszon elsuhanva éppen csak felvillannak a szoborcsoport körvonalai. Más a hatásuk, ha fentről, az apátság mellől vagy a Rege cukrászda teraszáról nézzük a szobrokat: a perspektíva az elhelyezés geometriáját hangsúlyozza. Ebben a nagy távlati nézetben kiemelt szerepet kap a méret és a forma mellett a szín is.

Egészen más kapcsolatba kerülhetünk a Tudósok szoborcsoporttal, ha közvetlen közelről, a Balatoni Limnológiai Intézet parkjában körbejárjuk őket. Elhelyezésük, tájba-illeszkedésük teljesen magától értetődővé válik a közegükbe jutva. Ezt némileg megzavarják a mostanra terebélyesedő, szinte a szobor terébe durván és érzéketlenül beültetett bokrok.

Schaár Erzsébet munkásságában jelentősek voltak a hatvanas évek térproblémáival folytatott kísérletei. Amikor 1967ben megkapta ezt a megbízást, nem is a műtermében, hanem kinn kezdte el a szobrot faragni, hogy lemérje az összhatást.

Egy interjúban ezt mondta: „…nem akartam, hogy a figurák veszítsenek a jelzések tömörségéből, hogy törékeny »vendégek«-ként elveszítsék kontaktusukat a kapuk tömbjeivel. Tömbszerűen akartam tehát őket is kifaragni.”

1967-ben készült egy kisplasztikája is Schaárnak: Két alak, két kapu címmel. A 32 cm-es bronz kompozíció összekötő mű Schaár korábbi korszaka, a giacomettis vékony, meggyötört figurái és a későbbi, leggyakrabban a szükségből használt, esendő anyagból: a hungarocellből készült kompozíciók között.

A kivitelezett, parkban felállított szobor más feszültségeket hordoz: a figurák hasábszerűsége erőteljesebb architektonikus téralakítást jelent, a méretek még jobban hangsúlyozzák a tudósok magányát – és az emberben óhatatlanul felbukkannak azoknak a tudósoknak lelkiismereti problémái, akik például részt vettek az atombomba kikísérletezésében –, de megint más, „popos” a fejek öntvényszerű kialakítása. Bizonyára az amerikai pop mesterei, Segal és Kienholz is hatottak Schaárra – de milyen távoli ez a hatás, és hogy átalakul egy mozdulatlan, érzelemmentes öntvény arc megjelenése két olyan figurán, akik egy végtelen térbe állított áttört plasztika szereplői!

Ez a monumentális mű a múlt század második felének egyik legjelentősebb köztéri alkotása. Nehezen megközelíthető, és sok fontos kiadványban, fórumban nem szerepeltetik, így nem csoda, ha az emberek nem ismerik.

Nem vendégek már Tihanyban a Tudósok, hisz felállításuk (1970) óta integrálódtak ebbe a pannon tájba. A létezés állandóságát képviselik. Mozzanatlan arcuk előre tekint. Ferenczy Béni megállapítása Schaár portréiról a Tudósok-ra is vonatkozik: „…ezek a képmások az öröklét jegyében készültek, jelenlétük egy másik, magasabb rendű létre utal.”

5. oldal

Búvópatak 2014. október

Lukáts János

Erőd a keresztúton Történelem utáni töprengés Korda Zsolt munkaszolgálatos magyar honvéddal

V

Vác, Duna-parti ódon kisváros, közelünkben a folyó, mintha ezer évet hordozna a hátán. De ötven évet bizonyosan. Délelőtti, óvatos borozgatás, inkább csak, hogy a beszélgetés zökkenőit áthidaljuk. Hogy a poharat forgathassuk ujjaink között a hallgatás perceiben. Évtizedek óta ismerjük egymást, rokonok volnánk, valahogy mégis nehezen perdül a szó. Zsolt eltemette magába életének azokat a hónapjait, napjait.

Most azt ígéri, lefújja a múltról a port. Letörögeti a hallgatás kérgét.

Mondja, amit tud, ahogy ő tudja.

– Kulákgyerek voltam és vagyok. Annak ellenére, hogy apámnak egyetlen hold saját földje se volt. Azt még nagyapám elkótyavetyélte, valamikor a századfordulón. Apámban legföljebb a dac és a szerzés vágya munkált. Gazdász lett, mi más is lehetett volna? Bérelt egy csinos birtokot Mosonban, kölcsönt vett föl rá, húsz évig nyögte a kölcsönt, kamatot. Rá nem fizetett, csak húsz év ment el az életéből. 1944 őszén járt le a bérlet, a meggyűjtött pénzből vettek egy budai lakást, szépet, a Királyhágó térnél. Két hónap múlva jött az ostrom, a lakást szétbombázták. Apám tartalékos tiszt volt akkor, huszár persze, a háború végén a csapatteste szétugrott, őt magát a Budai Önkéntes Ezredbe léptették be, – hát nem igazán önkéntesen!

Az ostrom után lefokozták, perbe fogták, új lakóhelyünkön mi voltunk az egyetlen idegenek, apámból akartak bűnbakot faragni. Másfél évig volt vizsgálati fogságban, kétszer ígértek akasztófát neki, aztán bűncselekmény hiányában fölmentették.

1949-ben! Gondolhatod, mennyire ártatlan volt. Agronómus lett, újabb húsz évet dolgozott, de most már állami havi fizetésért. A család itt, Vácon eresztett gyökeret. Én is, csak amióta megnyugdíjasodtam, azóta lakom Kismaroson, a szomszéd faluban. De most, erre a beszélgetésre, inkább idejöttem, szebb itt, és jobb itt emlékezni azokra a napokra. Na, szóval apám…

Meg mi, a fiai. Rajtunk ott maradt a kulákbélyeg. A bátyámat az agráregyetemről dobták ki, Mosonmagyaróvárról, amikor apánk börtönben volt, behívták katonának, munkaszolgálatos lett, alföldi laktanyákat építettek. Rabszolgamunkában! – úgy beszéltek velük, és úgy is kezelték őket. Én már gimnáziumba se járhattam, itt, a szülővárosomban, hajtóvadászat folyt ellenünk. Ipari tanuló lehettem – magyarul: inas, tanonc –, a műhelyfőnök első nap kijelentette, hogy Zsolt név nincs, ha van, csak kulákivadékok hordják.

– A munkásosztály társadalmában a munka – büntetés, megszégyenítés, munkát a megbélyegzett ellenség végez. Az utcán pedig harsog az ének: „Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett!”

– 1956 nyarán hívtak be, természetesen engem is munkaszolgálatosnak. „Otthonunk” a Kilián laktanya volt, Budapest közepén, a Nagykörút és az Üllői út kereszteződésében. Régen úgy hívták: Mária Terézia laktanya. De 56 után rajta maradt, és letörölhetetlen lett a Kilián név. Pedig ő nem volt királynő, azt se tudom, ki volt… Nagyobbrészt vidéki fiúk voltunk, sokan akkor jártak közülünk életükben először városban, akkor láttak először villamost. A politikailag megbízhatatlan mu­szo­ sok mellé egy sor cigányfiút csaptak, többnyire szabolcsiak voltak, nagy részük írástudatlan.

Munkahelyünk a Hévízi úti lakótelep volt, itt főként tiszti lakások épültek. Építőipari munkákat végeztünk, falazást, zsaluzást, betonkeverést. Mindenféle szakértelem nélkül, hibával, kárral, pazarlással, – ahogy tudtuk. A főnökök állandóan szabotázsról üvöltöztek. A laktanya összlétszáma 1551 fő munkaszolgálatos volt, továbbá 38 tiszt. Én hamarosan rajparancsnok lettem, századírnok, az építkezésen brigádvezető.

Mielőtt bevonultam, szereztem valamelyes egészségügyi gyakorlatot, annak itt jó hasznát vettem, a laktanyában heten voltunk egészségügyiek.

Minden reggel külön-villamosra raktak minket, egy-egy tiszt felügyelete alatt a villamos kidöcögött a Hévízi útra.

Nehéz, időnként veszélyes volt a munka, mi meg tizennyolchúsz évesek, néha még élveztük is. Igyekeztünk rendesen dolgozni, nem mindig sikerült, voltak, akik a malteros lányokat hajkurászták.

– És hogy voltatok ti mégis katonák?

– Nekünk, munkaszolgálatosoknak, fegyverünk nem volt, az alaki kiképzéskor 48-as mintájú, úgynevezett „dióverőt” kaptunk, de ahhoz se adtak lőszert. Ez a marha hosszú puska az alacsonyabbaknak a bokáját verdeste, röhögtünk rajtuk.

A mi „fegyverünk” az ásó volt, a lapát. A kapuügyeleten időnként ilyen kiáltás hangzott föl: – „Állj, vagy eláslak!” A politikai tiszt – nagy úr volt! – persze haragudott ezért a mondásért, egyik társunkat le is akarta csukatni, mert „ezzel a kijelentésével a Népköztársaságot gúnyolta”. Oldalfegyverrel és lőszerrel csak a tisztek rendelkeztek.

Október 23-án reggel is kivillamosoztunk óbudai munkahelyünkre, de már napközben sejtettük, hogy a városban történt valami. Több tiszt is érkezett, és idő előtt kocsira raktak.

Amikor hazaindult velünk a villamos, a peronon két-két tiszt vigyázott (ránk?, egymásra?), nehogy a felvonulókkal kapcsolatba lépjünk, vagy akár csak szót válthassunk velük. A Margit hídon lépésben haladtunk, a tömeggel szemben. Még a villamos ablakait is fölhúzatták. Mi meg tartottuk a szájunkat.

Kora este volt, mire visszaértünk a laktanyába, aznap a mi századunk volt ügyeletben. Váratlanul mindnyájunknak dobtáras géppisztolyt akasztottak a nyakunkba, ezt hívták a kor szóhasználatával „davaj gitárnak”, de lőszer nem volt benne.

Hogy hogyan működik, fogalmunk se volt róla. A város felől időnként már hallatszott a fegyverropogás.

A civilek úgy kilenc óra körül érkeztek a laktanyához, kéthárom Zim teherautón jöttek, mellette-mögötte rengetegen gyalog. Zászlókat lengettek, jelszavakat kiáltoztak, benyomták a laktanya kapuját, és teherautóval eltorlaszolták a bejáratot. Az udvarra özönlöttek, kezükben összecsavart, véres újságlapot lobogtattak, az újságot az első áldozatok vérével festették pirosra, a Rádiónál.

A Rádió közel volt a Kiliánhoz, a tömeg fegyvert követelt.

Mi semmit se tudtunk róla, mi történik a városban, fáradtak voltunk a napi munka után, a fegyverviselés is szokatlan volt, meg a helyzet, a jelszavak, amelyeket nekünk meghallani se lett volna szabad…

Búvópatak 2014. október – Féltetek? Hiszen volt is fegyveretek, meg nem is! Féltetek-e ti – ahogy te mondod – a civilektől? És ők féltek-e tőletek?

– Nézd! A katona – az katona, még ha fegyvertelen is, ha munkaszolgálatos is, az parancs alatt cselekszik, feljebbvalója van, és hadbíróság lebeg a feje fölött. Hallottuk mi ezt eleget, meg azt is, hogy mi megbízhatatlan osztályellenség vagyunk.

Tőlünk követelték a fegyvert, mi tudtuk, hogy nincs fegyver a laktanyában. De hát elhiheti-e a civil tömeg, amelyikre két utcával odébb, más fegyverekből lőnek, hogy ezeknél a katonáknál nincs fegyver? Amikor látja, hogy van! Vagy mutassam meg neki, hogy amit a kezemben tartok, az egy üres vascső, egy dióverő bot? Mi véd meg akkor? Nyolc-tízezer civil volt, elszántak és elkeseredettek, akik mindenáron fegyvert akartak. Tőlünk, még ha nem is ellenünk. És miközben fegyvert követeltek, barátságot ajánlottak, a kezünket szorongatták.

– Elképesztő helyzet, egyszerre ijesztő és nevetséges. És a tisztek, akiknek egyedül volt fegyverük, ők milyen parancsot adtak? Vagyis, akiknek a kötelessége volt megvédeni a laktanyát és a rájuk bízott állományt? Ők mit csináltak? Volt-e egyáltalán valamiféle gyakorlatuk bármilyen katonai akció irányításában?

– A mi tisztjeink a nyugatnémetek elleni támadásra készültek, a „bóni revancsisták” ellen, meg „Li Szin Man és bandája” ellen, egyébként is: a parancsot ők is felülről várták, a minisztériumból, a szolgálati K-vonalon. Amikor a fegyvertelen tömeget látták, amelyik nem a május 1-jei felvonulásból megszokott indulókat fújta, megrémültek.

– A civilektől féltek, hogy esetleg lövetni kell vagy tömeget oszlatni?

Vagy inkább titőletek, akikbe beleverték, beleszuggerálták a gyűlöletet a rendszer és saját maguk iránt?

– Ez nem ilyen egyszerű! Tűzparancsot ők, főhadnagyok, századparancsnokok nem adhatnak ki, azért ugyanúgy hábé jár nekik, mint amivel minket fenyegettek. A tömegoszlatás nem a mi dolgunk, az a karhatalom dolga, a belügyeseké, az ávósoké. Hogy ők féltek volna tőlünk, fegyverrel az oldalukon, – nem tudom, nem hiszem. A tömeg meg tömeg, fegyvertelen „civil csürhe”, katonának nem partner és nem ellenfél. Csak a parancs van, amit ha a tiszt kiad – mi teljesítünk, ha neki adják ki – ő teljesíti.

– De ha se ők nem adtak parancsot, se ők nem kaptak parancsot?

– Igen, hát ugye, látszatparancs: mutassanak erőt és nyugalmat. Amikor nincs lőszer és nincs parancs. A civilek elég hamar belátták, hogy mi nem fogunk lőni rájuk, úgy legalább is nem, mint az ávósok a Rádiónál, váratlanul és összehangoltan.

– Aztán? Hogyan oldható meg ez a kutyaszorító helyzet?

– Még nincs vége! Minket a civilek egy pillanat alatt lefegyvereztek, félelem nélkül, minden erőszak nélkül és minden ellenállás nélkül. Talán valamelyik közülünk elszólta magát, elárulta, hogy nincs lőszer a fegyvereinkben.

– És mit szóltak ehhez a tisztek?

– A tisztek hallgattak, nyilván telefonáltak és nyilván semmiféle parancsot nem kaptak „odafentről”. Meg még valószínűleg tájékoztatást sem a „helyzetről, ami a városban kialakult”.

Nem tudták odafenn, hogy mi történt, vagy még a saját beosztottjaikkal sem voltak hajlandók megosztani a híreiket?

Vagy féltek tőlünk, a megbízhatatlan muszosoktól? Gondolták, jobb, ha mi bizonytalanságban vagyunk? Egy biztos: a tisztjeink szép csendesen eltűntek, a 38 tisztünk közül azon az estén-éjszakán harminc eltűnt, sose láttuk többet őket. Vagy akár ezt is parancsra tették, hogy mi rajtunk száradjon a felelősség mindazért, ami történik, vagy történhetett volna?

– Eltűntek? A tisztek eltűntek…?

– Eltűntek, dolguk akadt máshol, szabadságolták magukat, talán egymással egyeztették az eltűnésüket, talán még azt sem.

Ott maradtunk lőszer nélkül, tisztek nélkül, parancs nélkül.

E

6. oldal Ha tetszik, kiszolgáltatva – ahogy ők nevezték: – a feldühödött csőcseléknek.

– Tudod, hogy nevezik egy valódi hadseregben az ilyet? Dezertálás! És tudod, mi jár érte? Ha egy katonatiszt otthagyja a rábízott katonai egységet és megszökik? (Zsolt a vállát vonogatja. Hát hogyne tudná, de nem mond ki semmit!)

– A civilek ellepték a laktanyát, végigjárták az emeleteket, feltúrták a szobáinkat, a szalmazsákokat is kirángatták az ágyakból. De semmit se találtak. Szerencsére semmit, vagyis látták, nem rejtegetünk, nem dugdosunk fegyvert előlük, mert magunknak sincs, se fegyver, se muníció.

– Aztán? Még sokáig tartott ez az első este?

– Egyszer csak másfél szakasz tisztiiskolás érkezett a laktanyába, úgy ötven fő. A Zrínyi laktanyából érkeztek, az túl van a Nagyvárad téren, gyalog egy félóra. Állítólag a Minisztérium küldte őket. Hogy megvédjék a Kiliánt, hogy minket sakkban tartsanak, hogy a civileket feltartóztassák? Hogy nyolc-tízezres tömeget szorítsanak vissza, 1500 fegyvertelen, de ellenséges érzületű munkaszolgálatost tartsanak sakkban, és védjenek meg egy háromemeletes, négy utcára néző laktanyát… ötvenen, tisztiiskolások. Kadétok. Gyerekek. Ez volt a minisztériumi intézkedés. Szóval, megjelentek, teljes fegyverzetben, rohamsisakban, géppisztollyal, tartalék lőszerrel.

Aztán, amint meglátta a helyzetet, az ő vezénylő tisztjük is el­tűnt egy pillanat alatt, a civilek pedig gyűrűbe fogták őket is.

Parancsnok nem volt, parancs nem volt, a fegyvereket hamarosan átadták a civileknek. Most már valódi fegyvereket, valódi lőszerrel. Ekkor aztán el is mentek a civilek, akkor már dörögtek szerte a városban a fegyverek, inkább messzebb, mint közel. Idővel a tisztiiskolások is eltűntek az éjszakában… Bedöntve a laktanya kapuja, tisztek sehol. Hülyén éreztük magunkat, féltünk és bosszankodtunk. Haragudtunk az erőszakos civilekre, mert erőszakosak voltak.

– Hogy lehet a civil tömeg erőszakos a katonákkal szemben? Ahogy a katonaság fegyvertelen a civilekkel szemben! Ahogy a tisztek, akik félnek a saját katonáiktól, és nem adnak fegyvert a kezükbe, hogy megvédjék őket, magukat és a rájuk bízott laktanyát.

– A századparancsnokunk, a kevesek egyike, aki velünk maradt, azért néhányunkat maga mellé vett, a laktanya védelmére. A kezünkbe nyomtak – honnan, honnan nem szerezték – olyan kispuskát, amelyet vidéki gyerek flóbert néven ismert (ami amúgy nem rossz fegyver). Váratlanul megjelent két rendőr, „Hozzánk csatlakoznak!” – mondták, (talán a Rádiótól menekültek), reggelre aztán eltűntek.

Teljes bizonytalanságban voltunk, ráadásul az épületnek csak a földszintje és a két alsó emelete volt a laktanya tulajdonában (meg a pince), a felső emeletet civilek szállták meg (más civilek, mint akik fegyverért jöttek, ők addigra már eltávoztak).

Ezekről nem tudtuk, kicsodák. Őrült volt, aki így engedett működni egy laktanyát, vagy inkább minisztériumi hivatalnokkatona, aki csak a büntetésünkre gondolt, a védelmünkre nem!

Egyelőre ezek a civilek is csak figyeltek, de nyilván nem szórakozásból.

A laktanya igazi védelmét Maléter Pál teremtette meg, ő egy-két nappal később érkezett, talán 25-én. Maléter nevét ismertük, ő volt a munkaszolgálatosok országos parancsnoka.

Négy harckocsival érkezett, a harckocsik tele voltak kézifegyverrel: géppisztollyal, karabéllyal, na meg lőszerrel. A négy harckocsit a laktanya sarkainál helyezte el, kivéve a József körút – Üllői út sarkot, ott egy magányos harckocsi nagyon feltűnő lett volna, és minden oldalról kitűnő célpont. A negyedik harckocsi a laktanya főbejáratát zárta el, amelyet még 23-án este törtek be a civilek teherautóval.

Maléter tudta, hogy „politikailag megbízhatatlanok” közé jön, akik emiatt fegyveres kiképzést sem kaptak. Most azonban

7. oldal

Búvópatak 2014. október

neki a laktanyát kellett megvédenie, és erre kizárólag a maga páncélosaival aligha lett volna képes. Most, egy óra leforgása alatt – valójában a saját korábbi rendelkezéseivel ellentétben – katonát kellett faragni belőlünk.

– Maléter nevét azért ismerték Magyarországon, akik járatosak voltak katonai dolgokban. Felvidéki katonacsalád sarja volt, franciaosztrák származék, aki a fogságban átállt a szovjetekhez, aztán „vis�szadobták”, mint kiképzett partizánvezért. Tábornok lett idővel, bár – beszélik – új elvtársai nem bíztak benne igazán. De mint a munkaszolgálatos egységek parancsnoka, mégis hírhedtté tette a nevét. Beszélik azt is, hogy a közvetlen családján kívül a rokonsága, a fiatalkori ismerősök megszakították vele a kapcsolatot.

– Na, most idehallgass! A tisztjeink nagy része üvöltözött velünk, hogy szabotáló fasiszta disznók, a civilek nagy része ávósbérenc gyilkosoknak nevezett, más részük a keblére akart ölelni, – cserébe a töltetlen fegyvereinkért. Ekkor jött Maléter…

Jött tankokkal, fegyverrel, fegyelemmel és megvédte a laktanyát, az ezerötszáz bennlévőt. Nem volt cirkusz, se lelkendezés, se handabanda. Kiképzetlen katonák voltunk, akik a magunk emberségére szorultunk, és ő ehhez a vezetőnk lett. És többet nem volt muszos meg osztályellenség meg hasonlók.

Két méternél magasabb, szálfa termetű férfi volt, harminckilenc éves, ezt persze így pontosan akkor nem tudtuk. Az udvarra vezényelte mind az ezerötszáz főt, ő maga középen fölállt egy sámlira, bár anélkül is magasabb volt mindenkinél.

Kért egy géppisztolyt, ott, a szemünk láttára szétkapta, aztán összerakta. Megint szét és megint össze. A kezünkbe adta, és hangos szóval magyarázta, mire figyeljünk. A helyes kéztartást, meg mindent, amit egy félóra alatt, egy sámlin állva, el lehet magyarázni. Normális laktanyában ez egy kiképző őrmester dolga. Ő ezredes volt, a hivatalos megszólítása: ezredes bajtárs, de mi csak Pali bácsinak hívtuk.

– És mondd… szökés, már úgy értem, a sorállományúak közül, nem volt? A tisztek, ugye, hivatalosan, de ti…

– Hát, főleg a cigányfiúk közül azért tűnt el egy-egy. Az első napokban. Ők igazán féltek. Nekik még eggyel több okuk volt, mint nekünk. De ahogy Maléter megjött, nem volt több

K

Nagy Gyula felvétele

dezertálás. Ahogy a rend megteremtődött, nem tudtak szökni, meg nem is akartak.

– Mennyire voltatok magatokra utalva, vagy 25-ike után volt már kapcsolatotok más katonai egységekkel, esetleg a nemzetőrséggel?

– Tőlünk alig száz méterre volt a Corvin köz, szemben a laktanya homlokzati oldalával. Hogy ott mi történt pontosan, azt nyilván jobban tudják, akik közöttük voltak. Mi másként láttunk egy sor dolgot, de más is volt a helyzetünk. A Corvin köziek főleg civilek voltak, közöttük sok fiatal, szinte még gyerek. Környékbeliek, akik ismerték a józsefvárosi utcákat, portyázásaik során zsákmányoltak egy páncéltörő ágyút meg egy csomó hozzávaló lőszert. Beállították a Corvin mozi előcsarnokába, ahol ők maguk védelem alatt voltak, az ágyú pedig fedezékben. A mozi lépcsőjén később egy másik, nagyobb ágyút helyeztek el. Szemben, a Körút másik oldalán, az egyik lakásból jelezték, ha szovjet harckocsi vagy páncélautó közeledett. Amint a jármű az utcatorkolathoz ért, már tüzelt is a páncéltörő. Náluk láttuk először, hogy benzinnel teli üvegeket ronggyal dugdosnak be, a rongyot meggyújtják, és a tank légszűrőjére dobják. Az üveg eltörik, az égő benzin a páncélos belsejébe folyik, a tank kigyullad, a lőszer felrobban benne.

Mondták, szovjet találmány ez is, partizán ötlet, városi hadviseléshez való, Molotov-koktél a neve.

A páncéltörő miatt meg a Molotov-koktélok miatt veszedelmes lett a környékünk a szovjetek szemében. De nem a Kilián miatt… Az első napok magányos páncélosai után a szovjetek most hármas kötelékekben robogtak végig a Körúton, az Üllői úton. És minden „gyanús mozdulatra” lőttek, ágyú- és géppuskatüzet zúdítottak lakásokra, járókelőkre, ha valaki az utcára tévedt.

A benzines palack ellen nehéz védekezni, ha begyullad a tank, pillanatokon belül robbanhat. Ilyenkor a bennülő legénység kiugrott a tank tetején át, a házfalakhoz lapult vagy a járdaszegély mellé hasalt. A robbanás erejét csak növelte a harckocsi mindkét oldalán elhelyezett üzemanyagtartály. A robbanáskor gyakran a lövegtorony is a levegőbe röpült, egy ilyen robbanás szakította le a Valéria kávéház homlokzatát, éppen átellenben a laktanyával. A környéken a forradalom napjaiban negyvennél több szovjet páncélost lőttek ki, részben a Corvin köziek, részben más fegyveres csoportok.

Maléter fölkészült ugyan a laktanya védelmére, de tudta, négy páncélossal aligha veheti föl a harcot a sokszoros szovjet túlerővel szemben. Ő meg akarta őrizni a fegyvernyugvást, a magyar harckocsik lövegcsövét a föld felé irányozta, így fejezte ki, hogy a békés megoldás híve. A szovjetek ellen sem taktikai megfontolásból, sem elvi meggyőződésből nem akart harcolni. De a laktanya védelmére természetesen fölkészült.

Veszedelmes tojástánc volt ez részéről. Tíz napon át sikeres tojástánc… Azért a Kilián sarkát, ahonnan mindkét nagy útvonalra volt kilátás, négy irányból csak tönkre lőtték, innen figyeltük – mi azt hittük: észrevétlenül –, közelednek-e tankok, harckocsi-kötelékek. És közben bizonyosan „gyanús mozdulatokat” tettünk.

Maléter személyes bátorsága példamutató volt. Mondtam már, hogy a fölső emeleten idegenek tartózkodtak, az épület oldalszárnyán keresztül oda följuthattak, meg arra el is tűnhettek. Egyik nap délelőtt, onnan fölülről tüzet nyitottak a laktanya udvarára, az ott tartózkodó katonákra. Maléter ekkor 5–6 fős, önkéntes csoportot toborzott, maga állt a csoport élére, és a felső emeletet megtisztította a lövöldözőktől. A tűzharcban egy támadó meghalt, egy megsebesült, a többi elmenekült. Ez a partizánvezér gesztusa volt, nem a minisztériumi osztályvezetőé, mi ettől kezdve még inkább úgy néztünk rá, mint igazi hősre.

Folytatjuk…

Búvópatak 2014. október

8. oldal

Körmendi Lajos

Az átutazó

A

Az autóval a faluhoz ért. Most szaporábban vert a szíve. Már alkonyodott, de a hajnal jutott az eszébe. Szinte látta maga előtt a peckes kakasokat, amint egymással versengve ébresztőt harsogtak. Látta az apját, éppen kikelt az ágyból, fáradtan a lavórhoz ment, a vízbe mártotta a fejét, aztán kiállt a ház elé, kémlelte az időt. Látta az utcabelieket, amint gyalog, kerékpárral igyekeztek a kukoricaföldek felé. Tudta, a juhász most eteti a friss juhokat. Most nyitott a kocsma, a férfiak egy féldeci után kifordultak az ajtón, siettek a dolgukra. Az egyik szomszéd a jószágokkal bajlódik, a másik szép csendesen tipeg a tüdőasztmája miatt a tyúkudvar felé, szórja a magot a szárnyasok elé. A fia és a veje mellette serénykedik, végzik a nehezebb munkát. A szemközti háznál már kopácsolnak, most teszik az új házrészre a tetőszerkezetet. A mellette lévő ház már csendes, a család a határban, kapálják a kukoricát.

A következő ház gazdája a vállára kapta a puskáját, füttyentett a vizslának, a gyönyörű vadászkutya kölyke a lábuknál bolondozott, de ő most itthon maradt. A legelőn szinte látta a szétterülő juhnyájat, a szép, fekete-fehér foltos kis okos kost, a játékost, s látja gyermekkori önmagát, amint hangosan magyaráz a kis kosnak, hogy hamarosan felnő, és fontos kos lesz belőle, s akkor majd így beszélgetnek: „Kedves kos! Nyáját bemutatná?” „Beee!” „Van vag y kétszáz mögötte!” „Mindjerkeee!” „Bevallja, hogy mind az ön felesége?” „Beee!” „S a juhász is besegít?” „Beee!” Látja magát, ahogy rohan a tajtékzó juhász elől. Látja az anyját és a nővérét, otthon tesznek-vesznek a konyhában, készül az ebéd. Aztán felrémlik előtte a temető, nagyapja sírja: „Munka és küzdelem volt egész életed, legyen nyugodt, békés örök pihenésed.” Jön a vadász, oldalán három fácán lóg. Az iskolából énekszó csapódik ki: „Most szép menni katonának.” A kocsmában két férfi egymással szemben áll, karjuk a magasban, szenvedélyesen ordítják: „Csókolom a pici szádat…” A könyvtár mögötti pályán kugligolyó döntögeti a bábukat. Autóbusz jön, féltucat ember száll fel szépen felöltözve, a közeli város kórházába mennek látogatóba. Porfelhő. Hőség. Az egyik öreg szomszéd ilyenkor alszik egy kicsit. Az unokája a televízió előtt, éjszakáig. A juhász egy sánta juh lábát kezeli bicskával és gyógyszerrel. Esteledik, kékes fény villog az ablakokból.

A szemközti ház tetejéről lejönnek az ácsok, befejezik a kopácsolást. Malacok visítanak, tehenek bőgnek, etetnek. A televíziók előtt emberek ülnek, fejük lebicsaklik. Szinte látta maga előtt az egész falut. Elszorult a torka. Tekintete fátyolos volt, szaporán vert a szíve. Az autóval a falu másik szélére ért. Nem állt meg. Már nincs kihez bemennie. Gázt adott.

Hegedűs János

Vaslábos Örökké csak az a reggel: vaslábosból hólé csorog, – a sárga vályogfalak között anyámnak ennyi volt a tenger.

Anyámnak én voltam a tenger, de csak hullám, semmi mélység.

Majd kiszökött vére a száján, és idegenek mosták le testét.

Nem voltam. Nem lehettem, amikor torkába szaladt a vér, rohantam bele a szerelembe, magára hagytam a semmiért.

Nézi a szemem – bárhol vagyok. Újra szépen, friss ruhában, meg sem mozdul, ül az ágyon, ahogyan kisfiúként előtte álltam.

Hegedűs János fotója

9. oldal

Búvópatak 2014. október

Mikszáth Kálmán a Tisztelt Házban

M

Már fárasztották ezek a parlamenti ülésszakok, ma azonban érdeklődve várta a miniszterelnök expozéját a tervezett intézkedésekről. S ha már itt volt, örömét lelte a nyüzsgésben, izgatottan rohangászó, ügyeiket intéző, protekciókat sürgető képviselőtársai tolongásában. Figyelte, miképp változik arckifejezésük. Hol méltóságos alakzatba rendeződtek vonásaik, ilyenkor tőlük kértek valamit, hol szolgai mosoly keresztezte arcukat, s a pártvezetés előtt hajlongtak sűrűn bólogatva, vagy kéréssel fordultak valamelyik társukhoz. Az ülésteremben izzott a levegő: ilyenkor dőltek el a nagy ügyek, s aki el-

Mikszáth Kálmán

Elárvult panoptikum

Rónay L ászló rovata

végezte dolgát, gyors léptekkel távozott. Sosem értette, miért beszél némelyik társa két-három embernek. Hol vannak a többiek? Állítólag ügyeiket, halaszthatatlan feladataikat intézik.

De miért ilyenkor? Igaz, sok minden mást sem értett, ezek a jelenségek túlnőttek ómódi gondolkodásmódján.

Két futkározó ifjú különösképp foglalkoztatta. Ők szinte megállás nélkül cikáztak. Egyikükről sokáig azt hitte, fésűre sem telik neki: haja ugyanis folyvást égnek állt, aztán felvilágosították, ez az ifjúság legújabb divathóbortja; különféle zselék – az illető szegedi lévén zsölének mondta – segítségével kapatják fölfelé fürtjeiket. Ennek a fiatalnak folyvást gúnyos mosoly játszott ajka körül, mint aki ismeri a jövőt s a jelen gyengeségeit lepöcköli magáról és pártjáról. A másik apró termetű emberke épp fordítva fésülte hajzatát, ezzel is jelezve, hogy ellenkező oldalon áll, mint ellenlábasa. Ő egy szlogenszótárt szorongatott, amelyből a jelek szerint eredményesen tanulta a becsmérlő kifejezéseket.

Eleinte csodálkozva szemlélte az ülésteremben felbukkanó hölgyeket. Tisza Kálmán idejében itt nem látott egyet sem.

Meg is akarta kérdezni az egyik pergő nyelvű asszonyságtól, merre találja az éléskamrát, mert a díszesen felcicomázott kenyereket nem szívlelhette. Ám meglátva a nyakán függő aranyláncot, mégsem érdeklődött. Náluk otthon Julis sosem viselt aranyláncot.

Fel-feltűnt a padsorok között egy élénk mozgású honatya, akivel már beszélgetni is volt módja, bár nem értette pontosan, mit akar valójában. „Kálmán bátyámnak” szólította, s azt kérdezte, nincs-e kedve beszállni egy jó üzletbe. Kicsi a rizikó, nagyot lehet kaszálni – így mondta, s már ezt sem értette pontosan. Megveszünk néhány leértékelt épületet, áron alul persze, s ha megkezdődnek a csatornázások, busás haszonnal eladjuk, magyarázta. Ám nem volt kedve házakat vásárolni, holott valóban szüksége lett volna némi anyagiakra.

A nyúlánk, eltökélt arcú képviselő az első sorból régi ismerősként üdvözölte. Nem messze az Országház épületétől üldögélt a vendéglő teraszán, bele-belekortyolva sörébe, mikor mellé kéredzkedett. A kölcsönös üdvözlések után hevesen kezdte szidalmazni az ellenzék vezérét, és Napóleonhoz hasonlította.

Az író nem idegenkedett az egykori császártól, de érezte a hangsúlyokból, hogy ez a hasonlat nagyon rosszat jelent.

Most Napóleon mellett ült ez a képviselőtársa, s mindenben igyekezett utánozni viselkedését és szavait. „Én a szeretet embere vagyok” – mondta a vendéglő teraszán. Felszólalásaiból arra lehetett következtetni, hogy a szeretet természete is megváltozott. Ülés előtt reggel összetrombitálták őket. Szigorú napiparancsba adták, hogy a miniszterelnök előterjesztését mindnyájuknak meg kell szavazniuk. Különben… itt elszakadt a mondat. „Különben…” – tűnődött az író, és szólásra jelentkezett.

– A lelkiismeretem szerint szavazzak?

Búvópatak 2014. október – Természetesen – hangzott a válasz. Lehet egyáltalán másként? – ez a csodálkozás rezgett benne.

– De ha nem értek egyet vele…

– Az lehetetlen! – kiáltotta valaki az első sorból. Megismerte a szólót. Katánghy Menyus volt a Két választás…-ból. Vagy ha nem ő, az ükunokája.

– De ha rossz a választóknak…

– Nem létezik! – Ez egy másik Menyus lehetett. Jól megnézte. Erről lehet majd írni parlamenti arcképet.

Közben egy nagy titkot is megtudhatott: „Készül a miniszterelnök úr csomagja” – suttogták izgatottan…

Lehet, hogy elszundított? Észre sem vette, hogy az ülésterem egyik karéja, hol az ellenzéki képviselők ültek, szinte teljesen kiürült. Magányosan üldögélt ott egy szemüveges férfi, és a papírjaiba temetkezett.

– Hová mentek? – kérdezte a szomszédjától.

– A folyosón sétálgatnak. Vagy a büfében kávéznak.

– Vissza se jönnek?

– Ha a miniszterelnök befejezte, talán.

Ezt sem értette. Régen azért küldték a választók képviselőiket a parlamentbe, hogy ott képviseljék érdekeiket. Hiába, változnak az idők.

Közben feszült csend támadt. A miniszterelnök beszélni kezdett. Egy-két újabb adót említett. Nemrégiben azt mondta, nem lesznek újabb adók. Ez a szükség – tűnődött az író, és ujjain számlálta a miniszterelnök pontjait. Egy idő után kifogyott az ujjaiból. Kezdte elölről. Mire kell ez a rengeteg pénz?

Taps harsant. Még az egyik Menyus szólalt föl. Új korszak kezdődik hazánk történetében – kiáltotta lelkesen beszéde

K

10. oldal végén, és kipirult arccal foglalta el helyét, majd nagyot kortyantott a vizespoharából. Óvatosan haladt lefelé a lépcsőn. Öregembernek vigyázni kell. A fiatalabbak kettesével vették a lépcsőket, nem látszott nyomasztani őket a haza üdvéért viselt felelősség súlya.

Hazafelé feltűnt neki, hogy a járda szélén bámészkodók sokasága nyomódik egymásnak.

Egyenruhás katonák sora dübörgött az úton. Elszánt arcok.

Egyikük árpádsávos zászlót emelt a magasba. „Mégis csak feltámadt Zrínyi Miklós serege, amint megírtam” – gondolta büszkén az író a vonulókat szemlélve.

Csak egyvalami zavarta. Úgy emlékezett kutatásaiból, hogy a hős várvédők Szűz Mária arcmásával zászlóikon védelmezték a hont. Végelemzésben mindegy. Kicsit letelepedett egy padra. A gyepen gyerekek kergették a labdát, a kisebbek a csúszdán ügyeskedtek. Jól érezte magát Isten ege alatt. Egészen addig süttette magát a nappal, míg egy dúlt férfiú nem telepedett mellé. „Apolkát keresem!” – hörögte.

A háborodott gróf, bólintott az író. Csodálkozva tűnődött. Úgy hallotta, a hercegeknek, grófoknak és báróknak már befellegzett. De ez grófnak mondja magát. „És mi újság a kastélyban?” – kérdezte óvatosan.

– Renováltatom! Megnagyobbíttatom a pincéjét. Csak egy bajom van! Nagy bajom! – Szikrát hányt a szeme.

Térdére tette kezét, hogy megnyugodjon. A haragos gróf valamelyest lecsendesedett. „Az a baj – mondta aztán –, hogy eltűntek a jobbágyaim.”

Ezen elmerengtek. Aztán, csak úgy magának, így szólt az író: „Majd visszajönnek ők is…”

Almássy Katinka

Piros keresztek az égen Rónay György emlékére

B

Balatont korbácsol észak-szele azúr hullámokban halak vergődnek partra vetődnek meredt szemükben vízcseppnyi halál néhány kopoltyúlélegzet majd követik a kacsák ülnek a parton és várnak tóra futó hegyek csúcsán villámlik halszemű sorskultúránk felszorozza a széllel támadó Világ Arad sikolt fel a fellegekig veszteglünk mint sínekről kivert mozdony Tizenhármak vére piros kereszteket fest fel az égre fegyvert ragadtak mindhiába csillagokba kódolt magyar veszteségek emlékezzetek míg vihart csendesít a Vízenjáró!

Színvallás – Tóth-Baranyi Antal fotója

11. oldal

Búvópatak 2014. október

Czigány György

Szövegek képzelt zenével Libretto és parafrázis

S

Szövegkönyv helyett mikrokozmosz: zenedrámából, oratóriumból, zenés vígjátékból, vag y régi regényből kiszakított, képzelt jelenetek. Talán Milhaud meg nem írt perc-operáihoz…

Szerelem

Fiú: Ne siess annyira, várj Fanny, nézz végre rám!

L ány: (megtorpan) Nem ismerlek. Honnan tudod a nevem? – sose láttalak…

Fiú: Én mindig látlak. Jól ismerlek.

L ány: Valami tévedés lehet…

Fiú: Tegnap is a kék ruha volt rajtad. Amit tavaly nyáron vettél.

L ány: Nem értem. Mit akarsz tőlem?

Fiú: Kérdés nélkül is tudod. Veled akarok élni. Szeretlek.

L ány: Sohase láttalak!

Fiú: És amikor édesen felhúzod a vállad. Amikor csak suttogsz: ez a mennyország, ez a mennyország!…

L ány: (döbbent csend után) Hallgass! Ezt nem tudhatod! (Kis szünet után, suttogva) Ezt honnan veszed? (Hirtelen hátra fordul) Ott jön a férjem! A nagyapád lehetne… Én őt szeretem!

Mindjárt ideér!

(Léptek, azután csend. A lány háttal a fiúnak halkan, izgalommal mondja) L ány: Képzeld, ez a fiú megszólított. Mindent tud rólam. Azt mondja, szeret… (Perdül egyet, ismét a fiú felé áll.) Fiú, hova tűntél? Nem bánt senki. Hol vagy?! Hova tűntél?!

(Az eddigi párbeszéd fölötti gyors, élénk effektusokkal teli zene hirtelen lelassul. A hangok azonos fekvésben maradnak, de a kíséret mély, tűnődő regiszterekben jár, míg szünetbe nem torkoll) Az idős férfi, de az eddigi hang. (Csendesen, szomorúan) Itt vagyok Fanny… Én voltam az.

A becsület bére

R

(Rézfúvók fojtott ütemei. Ütőhangszerek visszafogottan.) (Börtöncella.

Vallató tiszt, két fegyveres fickó összefont karokkal hátrébb.)

Tiszt: Tudom, hogy a barátod. Megértem. De a te dolgod most az, hogy följelentsd: összeesküvő! Ne szólj közbe: tudjuk, hogy nem az! Már úgysem segíthetsz rajta. Írd alá! Tessék: írd alá!

Férfi: Nem írom, halálra verethetsz, nem írom alá!

(Vergődő, hirtelen meg-megszakadó dallamok) Tiszt: Nem tudod mi vár rád! Leszakadt vesékkel fogsz könyörögni, hogy végre aláírhasd!

Férfi: Engem agyonverethetsz. A lelkemnek nem árthatsz, a becsületet nem lehet megsemmisíteni.

(Az eddigi vergődő zene kisimul. Félelmetes a gyöngédsége, halksága) Tiszt: Mi a becsület? Mi az igazság? Ezek már nincsenek.

(Hirtelen barátságos lesz.) Nézd csak ezt a fényképet. (A képet mutatja egész közelről.) Mit látsz rajta?

Férfi: (Meglepve s csaknem örömmel) Ez a kislányom, áll a járdaszélen, épp indul az iskolába…

Tiszt: Ma készült ez a kép. Holnap reggel pedig… Látod ott hátrább azt a teherautót?

Férfi: (Rekedten, döbbenten) Látom.

Tiszt: Holnap reggel véletlen baleset történik. Ez a teherautó gázolja halálra a kislányodat. Aláírod?

Férfi: (Nem mozdul, néma. Hirtelen felugrik s halálos szorítással markolja meg a tiszt torkát.)

Tiszt: (Vergődve, hörögve) Lőjék le!

(Lövések közelről, a Férfi elzuhan.)

Tiszt: Szerencsétlen. Ez megérte neki?! Húzzák ki innen.

(A dirib-darab zenei motívumok most egyetlen egyszólamú dallamként jelennek meg.)

Tiszt: (Két kis töredék-motívum kerülgeti makacsul egymást.)

Várjanak! Ezt a fényképet tegyék a mellényzsebébe! Úgy.

A szíve fölé.

Biblia-epizód (Héber zenei motívumok. Közönyös, egyhangú zene. Monotóniájuk kezd vonzóvá válni.)

Aggastyán: Nehezen látok. Mintha errefelé tartana az a szerencsétlen! Vánszorog. Beteg talán, vagy koldus. Esetleg leprás? (Szeme elé tartja a kezét.)

(A koldus odaér, soká nézik egymást.) (Két kis makacs dallamtöredék kerülgeti egymást. Saját csöndjükben akadnak el.)

Koldus: Atyám! A fiad vagyok. Elhagytalak, vagyonom eltékozoltam. Éhezem. Fogadj be utolsóként béreseid közé…

(Az előző töredékek magas regiszterben keringenek, szabadon, vad madarak diadalával)

Búvópatak 2014. október

12. oldal

Aggastyán: A fiam. Fiam! Aki megcsalt és elveszett. Lépj be, szólítom a szolgákat! Lépj be, fiam! Jőjj, gyermekem!

Koldus: Vétkeztem az Ég ellen és te ellened! Semmit nem kérek. Ne is szólj hozzám.

Aggastyán: Lépj be! (Kurjantva kiáltoz.) Szolgálók jertek: fürdessétek meg a fiamat s terítsetek! Vágjátok le a legszebb gödölyét.

Koldus: Nem vagyok méltó…

(Az ókori könnyűzenéből tör fel eg y szomorú gordonkaszólam. Újra az, harmadszor is.)

Aggastyán: (Extázisban) Ünnepelünk, mulatunk! Mert a fiam, aki elveszett megkerült, aki meghalt, föltámadt! Zene szóljon! (Örömteli, hangos, duhaj hálazene. A korábbi dallamtöredékek ritmusai fölé korál emelkedik. A frivol tánczene apoteózisaként.)

Kutya–komédia

M

(Mintha kétszólamú invenció lehetne a zene, azonos anyagból való fordulatok felelgetnek egymásnak.)

Fehér kutya : És most megvagytok egymással?

Fekete kutya : Egész jól. Persze azon múlik, hogy milyen a hozzáállásom…

Fehér kutya: Az én gazdám csupa nyugtalanság. Elvárja, hogy mindig kedvem legyen ahhoz, amihez neki van…

Fekete kutya : Én igyekszem empatikus lenni. Persze a nyugalmat én sem nélkülözhetem.

Liszt Ferenc

Fehér kutya: Az emberek képtelenek relaxálni. Mindig sietnek, mindig fontoskodnak.

Fekete kutya : Mi csak betöltjük a teremtés hű terve szerint a létünk… Napozunk elnyújtózva. Mi más ez, mint szerény, méltó öröme Isten dicséretének!?

Fehér kutya : Az emberek is napoznak, de nem szeretik a napot. Rögtön előkapják a napszemüveget, napernyőt, napkalapot.

Fekete kutya : Mégis, valahogy tükröződnek a szemünkben, ezáltal van bennük merengés és jóság.

Fehér kutya : Az én gazdám szívesen ugrándozik mellettem.

Futni is próbál… Azt hiszi, ezáltal vidámabb lesz.

Fekete kutya : Az enyémnek, ha meglát, fülig ér a szája…

Fehér kutya : Fülig?

Fekete kutya : Fülig… Nem tudom leszoktatni erről az állandó vigyorgásról. De most már mindegy. Megtartom.

(Mintha előlről kezdődne a muzsika, nekilendül, váratlanul marad abba.)

Parafrázis Liszt Ferenc csodálatos és virtuóz (zeneszerzői gondolkodása bravúrjaként is tüneményes) parafrázisai személyes, eredeti zongoradarabok, noha jelen van bennük méltó teljességben Verdi, Wagner, Donizetti, Schubert vagy Paganini! Ezeknek a daraboknak semmi köze az átiratok ragyogó sorozataihoz, amelyek nélkülözhetetlen műfordítói gesztusai egyes alkotóknak, amikor az eredeti darabot más hangszereken, zongoramuzsikát zenekari műként, zenekari darabot zongorára írt változatban szólaltatják meg, a mű lényegét meg sem változtatva élnek az átírás változatos lehetőségeivel, énekhang, hangszerek szólamainak, akusztikus létének üde cseréivel. E nagy tudást igénylő, szellemi indíttatásában azonban mégiscsak restauráló, technikai jellegű kompozíciós tevékenység teljesen különbözik az új, saját darabot más szellemi ösvényeiről induló, annak ihletésében megteremtett parafrázisaitól, szabad rögtönzéstől. Liszt parafrázisai e tekintetben szinte egyedülálló műfaját képezik a zene történetének. Csalhatatlanul a romantika, Liszt káprázatos reagáló, befogadó és újjáteremtő képességének találmánya ez.

Bizonyára a költészet is élhet hasonló lehetőségekkel. Weöres Sándor életművében, költeményeiben nem nehéz ezt a fajta alkotó, válaszadó vonzalmat fölfedezni, megcsodálni.

A parafrázis műfajának lehetőségei, bizonyos külső késztetésre engem is érintenek. Petrovics Emil valamilyen, a Mozartkantáta jellegének megfelelő századunkbéli zenét képzelt el, s ehhez keresett szöveget. Nekem jutott a feladat: írjak, keressek számára verset, szöveget: elképzelései szerint megzenésíthetőt… A játék kedvéért Mozart magyar kortársának szövegét gondolva át: Kármán József levélregényének vers-magjait neveltem fel a magam ízlése, a személyes hang, a bennem élő indulatok jegyében. Így született meg a Fanni áriája költemény, majd Petrovics harmadik kantátája szoprán szólóra, zenekarra. Későbbi években hasonló indíttatással Mikes Kelemen levelekből szőttem különböző, elképzelt Petrovics-zene tételekhez, gyorshoz és vidámhoz, lassú szomorúhoz és merengőhöz, (melyekben jelen maradhatott Mikes játékossága, derűje és élcelődő üdesége) verset, versciklust. Ez Ötödik kantáta címen bejárta a világ sok országának hangversenytermét, s természetesen hanglemezek révén is jelen van a kortárs zene világában. Az Óbudai Társaskörben hangzott el először, nem véletlenül, az a költeményem, mely hasonló költői eszközökkel volt létrehozható: Krúdy Gyula prózájának különböző regényekben fellelhető mondataiból lett vers, őrizve, mozaik-

13. oldal ként, felhasználva a Krúdy-nyelv bravúrjait s talán mégis önálló montázs, az ihletésre nem szükségesen felmutató költemény született meg Díszlet-darabok Szindbád színpadáról címen. És írtam az „erőnk szerint” motívumra építve parafrázist: Rögtönzés Vörösmarty két szavára címen. Kiskörösi felkérésre hasonlót: Fiam, Petőfi Sándor, – ez a három szó áll a költemény felett.

Nemrég Thomas Mann Doktor Faustus regényének egyik, groteszkségében is megindító jelenete adott alkalmat új költemény megteremtésére. A regény néhány mondatát idézve. „Miről beszélt Kretzschmar? Nos, képes volt egy teljes óra hosszat boncolni a kérdést, hogy »Miért nem írt Beethoven harmadik tételt az opus 111-es szonátához?« – ami kétségtelenül figyelmet érdemlő probléma. De képzeljük el ennek az előadásnak a hirdetését a Közhasznú Tevékenység Társasága székházának falára kifüggesztve, vagy a kai­ser­ sascherni vasutaslapba beillesztve, és próbáljuk felmérni, mekkora általános érdeklődést kelthetett.” Kreztschmar a pianínóhoz ült, eljátszotta a két tételes szonátát, kommentárjait belekiabálva a játékába, harsogva énekelte is a dallamot. Püfölte a zongorát, ordított, hogy megértesse Beethoven és a maga mélységesen mély filozófiai gondolatait, indulatait. Miért nem írt Beethoven a c-moll szonátához, az utolsók egyikéhez harmadik tételt? Mert nem volt rá érkezése, – ahogy a szerző maga ironikus hangon utasította el az értetlenkedő kérdést…

Miért nem írt?

Beethovenről van szó, a mi sorsunkról? Szerettem volna erre valamiképp válaszolni egy költemény sorai által.

Láng, egy szál rózsa világol még a jég alatt amikor ékes cifrázatok díszei, fény-csatok, máslik villannak a hangsorok élő futamaiban: tremolók bókja, mosoly, szelíd könyörgés hajol az akkordok súlyos vállaira.

Búvópatak 2014. október Hova emelkedünk a szív madár-természetével?

Különös szellők röpködnek át rajtunk, hűséggel járjuk az angyalok légifolyosóit: mit ad hát hitünk? – semmi megfoghatót, minden fölfoghatatlant, mialatt a trilla-lánc már basszus-morajlás, mezők megfeszülnek s készül a holtak föltámadása, mélységeknek forró mozdulatával nyílik meg a föld: csönd-nyomok és hallgatások helyén tárul fel a beláthatatlan tér látomása, fekete égbolt fedele kattan ránk, de még dadog, zenén át kiáltoz Wendel Kretzschmar a Közhasznú Tevékenység Társulatának székházában, trilla-sorok dühével veri zongoráját s kérdi: miért nem írt Beethoven harmadik tételt a 111-es szonátához?! Lecsapó karjait pedig elborítják a hármas és négyeshangzatok hulló tömbjei: mivégre vagyunk a világon? Minek az ékesítések?

Minek a megsiketült Mester válasza:, hogy „nem volt érkezésem”, ha megvan minden: harmadik nap, harmadik tétel, bár szó-füzéreink tegnapi melódiái belevesznek a madarak ékes rikoltozásába. Hova lettek a kamasz gyorsuló szívdobbanásai, reszketése, amikor kapkodva kezdi vetkőztetni a lányt, hova a nyár-csupasz pillanat ágaskodása, teremtés tomboló törvénye, édes diktatúra: előke, mordent, parányzó, trilla-torlódások ékszer-ragyogása, opál, smaragd villámok tűz-játéka a test-meleg dallamok hajlataiban?! Egymásba préselt két hang iramából szakad hamu árvasággá, éjszakák virágaivá zene, a türelem ég színben, szirmokon, lassú tánc, ahogy a hűvös élő melegre fut: tárgy és lét együtt szikrázik s illatként áll alatta a test-hajlat tökélye. Üres kehely az emlék. Nyár-borzongásban nincs is történet, csak napsütés.

Baán Tibor

A közös nyelv

L

Lépcsővándor egyre messzebb a tegnapoktól. Elvesztettem a tájékozódást. Kioltott szíved fénye világít bennem.

A próza mögött a költészet még fehér lilioma. Ne zavarjuk meg álmát. Engedjük, hogy a műfajok egymást álmodják.

A ráció fékje a szilaj vágtatást előbb galoppra, aztán poroszkálásra váltja. Az értelem értelmezi elszabadult érzelmeinket.

Szavaink ezek a pompás telivérek túl tökéletesek, túl gyanúsak immár. Egy régi romantikus festmény színeit csöpögtetik el, ahogyan felvillannak a láthatár peremén. Felragyognak az opálosan izzó délutánban, amit keretbe foglal a látóhatár. Érzések festékrétege alatt folytatódik a családi dráma. A levetett kesztyűt felpróbálja a könnyelmű utód. Varázslatos hazugság. Csipke és csillag. Séták a holdsütésben.

A létrafokok lefelé folytonosak, fölfelé azonban csak elképzeljük őket. Igazság szerint az előző fokon állva kell elkészíteni a magasabb pontra vivőt, az előbbi helyzetet meghaladót.

Azt, ahonnan Newton almája és paradicsomi alma ugyanannak a fának, de nem ugyanannak az ágnak a gyümölcse.

Látható univerzumunkat a láthatatlan tartja. Olyan ez, mintha nem látnák az almafa törzsét, ágait, csak a leveleket s a velük bújócskázó, édesen kerek almákat.

A város a technika nyújtotta kényelemmel ölte ki polgáraiból a hajnalt. A halhatatlan eget. Nézd meg, ahogyan elhagyják magukat itt is, ott is. Kihalt érintéseik mindenütt. Tárgyakon.

Falakon. Sima és durva felületeken.

Mért is kéne épp neked elfogadni a léthamisítást? Ahogyan kiállítják torz képeiket a gőg és a dicsőség csarnokaiban és Apollót emlegetik.

Amnéziánk lényege, hogy a valóságnak csak egyik fele, a látható, a tapasztalható, a tudományosan igazolható a mienk.

A másik fele csak hallomás. Vallás. Hit. Sejtelem.

Felhők mögé bújt láthatatlan város.

Szerelmünk visszhangja a gyermek.

A gyermekkor világtudatlanságának hamva, a naivság, csak lassan hámlik le, ám addig a magzatburokhoz hasonló védőréteget képez az én és a világ között.

Búvópatak 2014. október Tiszteljük a mesét. A bajelhárító babonát. A képzelet csukható és nyitható ablakait. Az ösvényeket és utakat, amik körbe érnek. És ezer meg ezer ismétlés után még mindig folytatódik a mese túl az üveghegyeken. És még mindig létezik a sárkány, meg a vasorrú bába, meg a legkisebb királyfi.

N

Pletyka. Gondolatok cselédlépcsője.

Névmások beszélgetnek. Én, én, én. I. Q hallgat. I. Q alszik Elmaradnak az évszakok. Kandiscukor hegyek. Városok. A gyerekkor vidám grimaszai. Elsüllyedt hadihajók egy tócsa mélyén.

A faliórán a lefekvés rendhagyó ideje. Karácsonyfa mint gyermeki eszme. Vallás az emberiség szobáiban. Feldíszítve álmok díszeivel. Odakint tomboló végítélet.

Az aranyfonál, ami össze köt a hajnallal fölöttébb vékony, többnyire láthatatlan. De minden teremtmény e hajszálnál vékonyabb időfonálon függ. Akkor is, ha nem tud róla.

Öröklött amnéziánk miatt nem fogjuk fel, hogy kik vagyunk.

Utazók, kik leszálltak az idő katlanába. Húsruháink szkafanderében sétálva nem emlékszünk az indulás lobogó zászlóira.

Az utazásra, mely a létezés egyre nagyobb terheit rakta ránk.

Fejünk fölött hamuszürke ég. Előttünk az ősvilág sose látott tűzhányói s a régi kitörések megdermedt bazaltja.

14. oldal meg, ahogyan bevallja vágyai hullámzását. Ki hallgatta meg tolla percegését? Ki látta repülését, ahogy ékezettől ékezetig repül, egy ponton, egy vesszőn megpihen. Írótolla hegyén éli át igazán azt, amit megélni nem mer.

Költők és írók járművei. Művek. Csúszkálnak a porban a halhatatlanság és a feledés porában. Ki vezeti őket? Rejtély. A nyomda ördöge alighanem. Néha leesik egy-egy könyv. Fellapozza valaki szavaikat. Ki tudja, mit beszélnek?

Számok tengerében hold s nap. Bolygópályák. Napkelte. Alkonyat. Egy fekete doboz őrzi a föld repülési adatait. Elza pilóta hívja Atlantiszt.

Hajók. Felvonván rögeszméik horgonyát elindulnak, hogy gyarmatosítsák a levegőt.

A család épp a G pontnak nevezett csapágyat veszi körül.

Felhők napoznak szárítókötélen. Az elmébe zárt ösztönök tökéletesen némák A törzsfejlődés meséi, mint rozsdásodó láncszemek s egy indián árnyéka lopakodóban. A holnap még oly kicsi, hogy névtelen.

Napkelte vagyis gigantikus vekkeróra a látóhatár alján, hogy mérni tudjuk az élők idejét. Szavakat, amik futnak és ugranak.

Válaszd szét a susogást. Melyik a tölgy s melyik a hárs?

Ha a teremtett világ élő katedrális, akkor olyan építmény, amely folyamatosan cseréli tégláit, cserepeit, díszeit, formáját, miközben végső lényege szerint rendíthetetlenül ugyanaz.

A megszólított oroszlánban a galambok szelídek és halhatatlanok.

A rejtvények kútjaiból felhúzott jövő. Női név. Írd be a négyzetrácsba, s gondolj mindazokra, akik e név zászlaja alatt utazták át az életük.

A nyelv praktikus. Ha kell vág, ha kell szúr. Ha úgy esik megáll, és elgondolkozik a nyelven, önmagán, mely képtelen utolérni a folyton folyvást múlttá változó időt, mely Zeusz törött szobra, barokk templom. Téglába öltözött tanítás. Vasalt kapu.

Oltár és orgonaszó.

A szabadság bennünk, mint valami felépítésre váró kilátó.

Csak az a kár, hogy nem tudjuk, hogyan és miképp, miféle rendben vonatkoztassuk egymásra a homokot, cementet, téglát, a gerendákat? Hogyan lesz ebből panoráma?

A mese szereposztás dolga. Nincsenek még egyéniségek. Csak örök jelmezek: jó, rossz, legkisebb testvér, gonosz mostoha és a mindent megoldó tündér. A jó befejezés. Hetedhét országra szóló.

Színek misztériumát kikeverő délután.

Jelképek titkosírása. Középkor. És ki leste meg az ifjú hölgyet? A pszichoanalízis nagy korszaka előtt a hízelgő tükörben? Ki látta lebontott haját? Ki figyelte

Hegedűs János fotója

15. oldal

Búvópatak 2014. október

Az emlékezés lelkigyakorlata

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

Oláh János Közel című regényéről

J

Jó lehet Oláh Jánosnak lenni. Annak, aki a „legyetek olyanok, mint a gyermekek” evangéliumi felszólításának harmincévesen, hetvenévesen – egész életében eleget tesz. Annak, aki egy perc töredékében is átéli a létezés egészét, aki egy felidézett képben is meglátja a kitárult világot. Az állapotbéli jó az övé.

A titkot mindannyian a gyermekkorunkban keressük: nézzük megnőtt tenyerünk ismerős vonalait, simítjuk régi játékban szerzett sebhegünk, gyümölcsök illatát idézzük, zajokat zenésítünk: haza akarunk találni. Aztán elképzeljük, ahogy egyre közeledik, jön felénk a tizennégy, nyolc-, öt-, három-, kétéves önmagunk, és mi egyszer csak benne vagyunk magunkban. Egy pillanat visszaérzés. Birtokba vesszük testünk minden érzékszervét, hogy emlékeink felidézésével szárnyaljunk és zuhanjunk.

Oláh János jeleket hord magában. Ő a Közel című regény há­rom hiteles jelhordozója: ő a gyermek, aki egy önéletrajz zarándokútját járja; ő a rá reflektáló ifjú író és ő az alkotó, aki művét a mostani, új kiadása alá rendezve, így fogalmazta meg érzéseit: „mintha túléltem volna önmagamat, mintha a saját utókorom volnék.” Ártatlanságtól ártatlanságig zarándokol az emlékező. Az 1940-es háborús évek, a kitelepítés, a Rákosi-korszak, a téeszesítés és 1956 radikális közegében kell megszentelődnie, vizsgáznia eszmélésből, emberségből, túlélésből. A testi-lelki próbák, a gyöngeség elleni szívszorító küzdelmek egy kivételesen nagy belső szabadsággal rendelkező embert formálnak.

Oláh János versei

Biblia idézet

M

Mióta ezt az egyszemélyes nyelvet beszélem, azóta nem hiszem már, hogy felöltözhetnek a csontok ott a pusztán, hogy odaférkőzhet a szó valaki közé és közéjük.

Elhallgatok, hogy hihetőbb legyen.

Nem kéne többé Az ember mindent jéghidegnek érez.

Hol a gyerekkor sárga homokpartja?

Visszatörpülsz egy szalmaszál tövéhez.

Nem kéne többé gondolnod magadra.

Végső soron minden regény biográfia, de a Közelben ez nemcsak a fikció alapja vagy elbújtatott szála, hanem a mű valós húsa-vére. Mégse várjunk konkrét önéletrajzi tényeket a regénytől. Rilke óta tudjuk: „Rettenetes, hogy a tényektől sose tudhatjuk meg a valóságot.” Ízes párbeszédek és cselekmények láncolatai kötnek minket a könyvhöz, de minden esemény, minden elmesélt történet alárendelt szerepet játszik a képek tömörsége, a megérteni akart élet áhítatával szemben. Plasztikus, kiérlelt mondatok tanúsítják ezt. „Igen, ez az a nyár. Már láttam egyszer, s most újra itt van. Méze beletapad hajamba. Porral vegyes, ismerős íz. És nem jön eső, hogy lemossa. Reggel van, annyira kora reggel, hogy látni se lehet még. A szürkeség egészen távoli harmatillata az udvarig ér. Azonmód, ahogy kilépek, ingben, gatyában, megrohan. Kancsal-édes nevetés szivárog a hidegen ásító árokszél csalitosából. Az ég, a táj, a levegő, az udvarban a tárgyak, minden, ami körülvesz, csaknem tökéletesen mozdulatlan. Lélegzet nélkül figyel a világ. Figyelek én is.”

A „figyel” kulcsszó. Nagyított képek, elnyújtott percek kalauzolnak minket a regény világában. Bármi történik, soha nem egydimenziós a leírás. Oláh János az összes lehetőség számbavétele révén értelmez minden mozdulatot és szót. Mi pedig az értelmezéseit értelmezzük. Óhatatlanul eszünkbe jut a „jelentések nyomába szegődő” szociálantropológus, Clifford Geertz, aki Ryle fogalmát, a sűrű leírást, módszerré dolgozta ki. Ahogy Geertz a bali kakasviadalokban a polinéz társadalom összetett struktúráinak sokaságát láttatja, úgy mutatja be Oláh János a falusi és városi élet mindennapi eseményeit mikroszkopikus közelségben és teljességük bonyolultságában.

Oláh János azért írt önéletrajzi regényt, mert köze van az életéhez: pontosan tudja napjai értékét és helyét. Pedig művészként és nem tudósként megismerni 1942 és 1956 között a magyar valóság szívszorító dilemmáit, ahhoz mélyen át kell élni a legabszurdabb történéseket. Azt például, ahogy a kisdiák egy ünnepélyen így szaval: „A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok leszünk.” S a bornírt ünnepély bornírt tapsa beléfojtja rémült javítási kísérletét. Át kell élni a kiskamasz szerelmét a falvédő hímzett szépasszonyába; a kortárs fiúbanda nyers és sokszor megalázó játékait, erőpróbáit; az iskolai osztály lázadását az orosztanár ellen. Át kell élni azt az abszurd csatajátékot, amikor az oroszok és németek harcában nemzetet kell választani, s a főhős azt mondja. „Legyünk magyarok” – aztán elfeledve, hogy az „oroszok” csapatában vannak az erősebb fiúk, támadnak és győznek. Át kell élni azt a kegyetlenül abszurd helyzetet, amikor egy tanár ÁVH-s módszerekkel akarja éneklésre kényszeríteni Oláh János tanulót, majd átélni azt, hogy utóbbit egy koncepciós per mintájára kirúgják az iskolából. És végül át kell élni azt az abszurd helyzetet, hogy vízért megy egy gyerek a pesti utcán, és hajszál híján golyósorozatot kap.

A Közel, 14 év története, nyilvános életrajza. Elhatalmasodó kétségek, reményteljes megkapaszkodások, megidézett ábrán-

Búvópatak 2014. október dok, önmegőrző párbeszédek – ezek azok, amelyektől művé formálódik az életrajz kronológiája.

Jó lehet Oláh Jánosnak lenni, mert történeteket ment meg az elillanástól. Ez a drámai felépítésű könyv – benne a küzdelem az el-eltűnő idővel, a szavak formájából kicsusszanó mondandóval, a minduntalan feltoluló szinesztéziákkal – erős írói tehetséget és elszánást követel. Egy ilyen mű megírása egyszerre kíván lényegre törő formát, dokumentatív pontosságot, költészetet és értelmezést. Könnyen összeomolhat különben. Írónak lenni: munka. Azonban a jó író kegyelemből és nem erőből ír. Munkája teremtés, önzetlenség, szeretet, boldogság. „Ez az én testem, amelyet értetek adok” – az utolsó vacsora szavai juthatnak eszünkbe. A szubjektív és részletgazdag elemek ereje akár szét is vethetné a Közel című regényt, ha a szerző nem testeként nyújtaná felénk a könyvet. A teremtés erejével uralja a több mint ötszáz oldal sűrű képeit és gondolatait. Ám, ha érezzük is különlegességét, rendes regény ez (ha nem is konvencionális), rendes szereplőkkel, rendes helyszínekkel, rendesen elénk tárt cselekménnyel. Ami különlegessé teszi, az a nagyregények sajátja: belső ideje, titokzatos erőtere van. A főhős miközben csecsemőből kamasz lesz, tehát halad előre az időben, minduntalan visszatér az elveszni készülő vagy már elveszett gyermekkorba. Tudjuk: önmagunk nélkül képtelenség élni.

Oláh János minden közölt sorával bensőséges viszonyt ápol.

Ezért ugyanolyan természetes szókincse a műnek a fonetikusan leírt paraszti nyelvezet és az elmélkedő, intellektuális hangvétel egyaránt. Legjellemzőbb azonban az érzékterületek összekapcsolásának bravúros költői hangneme. Amikor arról olvasunk, hogy „az érintés erejére bízni”, „arcok ereszkednek le”, „a mozdulatok patakzanak”, vagy, hogy „kihalt lépteim fekete lyukakként ásítanak mögöttem”, akkor a kozmosz harmóniájából részesülünk.

De van-e szükség stíluselemzésre, amikor valaki életgyónást végez? „Mindent azonnal, a gyónás lelki terhével és a bocsánat iránti szomjúság szenvedélyével kellett elmondanom” – hangzott el a szerző: A Közel című regény születése és utóélete című akadémiai székfoglaló előadásában 2014 februárjában. A művész mindig egyedül van művével, alkotása folyamatos vallomás. Dosztojevszkij élete fő művének szánta volna meg nem írt naplóját, vallomását életéről. Ez a mű is vallomás: a világ kísértéseiről, hazugságról, életintimitásokról, kiszolgáltatottságról, családról, gyermeklétről, felnőtt kételyekről – az életről. Mint Pilinszky János írja: „A valódi gyónásnak, vallomásnak kellene lennie. Nemcsak a bűneinkről, hanem életünk egészéről kellene szólnia. Ahogy imádságunkban is életünk egészével fordulunk Isten felé.” Oláh János az emlékezést olyan gyakorlatrendszerré alakította, amellyel a visszapillantás, a szemlélődő elmélkedés révén halad előre lelki életében, s rendezi életét.

A regény cselekményét meghatározó történelmi dátumok mellett álljon itt egy újabb: 1968. Ekkor fogant meg a regény, de csak 5–8 év múlva kezdett formálódni. A nagy terjedelemre tekintettel 1977-ben csak az első fejezet jelent meg, mely az eredeti terjedelmű kötet Közel címét kapta, majd 1979-ben kiadták a második fejezetet, Visszatérés címmel. Ezek a kiadások cenzúrázottak, megcsonkítottak voltak. Az újabb, az eredeti szándéknak megfelelő kiadás számára a szerző a szöveget néhány helyen átjavította. Így történt, hogy a hetvenes években már kiadott mű 2014-ben, mint egy vadonatúj regény jelent meg.

Regényének végén a szerző ezt írja: „A jelenlét nem ismer kibúvót … pedig én világosan szeretnék látni.” Nos, az utolsó oldalakon különös anamorfózis részesei leszünk. Az anamorfózis a képzőművészetben használatos fogalom arra, hogy az egyenes

O

16. oldal irányból látható, jelentésnélküli folt egyszer csak értelmet kap oldalirányból vagy tükörből nézve. Mint Hans Holbein Követek című képén az elmosódó, jelentéktelen részletből kirajzolódó koponya. Oláh János életének eltorzított képe, 1956-ban, egy sárga festésű, hulló vakolatú fal tövében, mintha a halál nézőpontjából válna kivehetővé. „A tárgyak sivár jelenléte legalább olyan nyomasztó, mint amilyen akkor volt, amikor otthagytam őket, ha nem nyomasztóbb. Nem ez a jövő csábított akkor, amely most jelenidőnek mutatja magát, és most sem ez a távlat késztet emlékezésre, amely mögöttem maradt, tetten­ ér­he­tetlen mágneses erő taszít vagy vonz valamerre, tulajdonképpen mindegy is, hova, csak el innen, életemnek erről a megátkozott és egyszerre megáldott pontjáról. Nyitva a tér, amelynek ígéretes tágassága mindig odaátról ásít felénk, az el nem érhető, bizonytalan messzeségből.

A fal sárga lüktetése átforr az időn, amely most mintha meg is torpant volna egy pillanatra. Egymásnak adnak a megvilágítás folyton változó értékei. Olyan térben létezem, ahová az idő nem képes behatolni.

Akár akarom, akár nem, magába vonz, sötét öblébe szippant ez a rejtjeles különlét, amelyben meghalni és élni egyformán nehéz.”

A múltbéli, visszanéző alak ezt érzékeli: „mindaz, ami nyomtalanul eltűnt, és az is, ami nem, most az őskáoszt vetíti elém”, de a megtalált új perspektíva talán megadja a befejezés ajándékát: „világosan szeretnék látni, szeretném azt hinni, nem mindegy, hogyan folytatódik tovább ez a történet, és nem mindegy az sem, hogyan ér véget, amikor véget kell érnie.”

A regény lenyűgöző szövege az olvasótól fokozott odaadást követel, mert a belső gondolkodás nem mindig írható le kön�nyen értelmezhető mondatokban. Azonban miután letesszük a könyvet, megértjük, hogy általa ismét kicsit jobban tudjuk olvasni a világot.

Jó annak, aki Oláh János könyvében elmerül. A Közel jelentős mű.

Vörös K lára Oláh János: Közel, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2014

17. oldal

Búvópatak 2014. október

Egy botcsinálta lobbista vallomásai Egy érdekes könyv margójára

T

Topolánszky Ádám Lobbizás az Európai Unióban című kitűnő könyvét olvasva megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy 1965 óta mind a mai napig lobbizással foglalkoztam és foglalkozom. No, nem olyan értelemben, ahogy ezt a fogalmat napjainkban minálunk Magyarországon értelmezik, ahol a lobbizás rokon fogalom a megvesztegetéssel, kenőpénzzel, korrupcióval. Nekem a lobbizásból soha egyetlen fillér anyagi hasznom sem volt, nem is ezért tettem. Idézek egy mondatot a könyv 24-ik oldaláról: „A lobbista munkáját végezheti díjazás mellett, de ma már nem ritka a küldetéstudatból történő lobbizás sem.” Szeretném magamat ide sorolni.

Lobbiztam számos közel-keleti és balkáni országban, valamint Magyarországon is kormányhivataloknál, UNDP-nél, UNESCO-nál, UNIDO-nál, FAO-nál, ILO-nál, Habitat-nál; nemzetközi nagyvállalatoknál; magyar vidéki és budapesti kerületi polgármestereknél; Bécs 19. kerületének polgármesterénél – soha nem a magam személyes érdekében, mindenkor közérdekben. Néhány ilyen emlékezetes lobbizásomat szeretném feleleveníteni.

1965-től 1972-ig az UNESCO megbízásából Damaszkusz egyetemének mérnökkarán tanítottam. Egy napon, telefonon felhívott az ottani magyar nagykövet titkárnője, és főnöke megbízásából arra kért, hogy keressem fel a nagykövetet. Meglepett a kérés, mert a nagykövet eddig inkább feltűnő tartózkodást mutatott irányomban, de természetesen másnap eleget tettem a felkérésnek. A nagykövet elvtárs ezúttal igen szívélyesen fogadott, és elmondta, hogy a szír kormány által Damaszkusz közlekedésének korszerűsítésére kiírt nemzetközi buszbeszerzési pályázaton a magyar Ik arusz gyár is részt kíván venni. Ennek előkészítésére magas szintű magyar delegáció fog Damaszkuszba jönni és a hatóságoknál „lobbizni.” A delegáció a pályázatot kiíró közlekedési minisztert személyesen kívánja felkeresni, ezért az illetékes magyar kormányszervek fogadási időpont kérésére utasították a damaszkuszi magyar kereskedelmi tanácsost. A tanácsos ezt nem tudta elérni, ezért a nagykövet személyesen is előadta a magyar kérést. Sajnos erre is csak azt a választ kapta, hogy a minisztérium illetékes előadója szívesen látja a delegációt, de a miniszter személyesen nem foglalkozik ezzel. Otthon ezt a választ nem fogadták el, és a nagykövet elmondta, hogy ez a helyzet neki igen kellemetlen. Ezért arra kér, hogy mivel én már évek óta Damaszkuszban dolgozom, és közismerten jók a szír hivatalos és társadalmi kapcsolataim, segítsek neki. Természetesen megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Az egyetemen, ahol én a Szilárdságtan Tanszéket vezettem, jó kollegiális viszonyban voltam a Közlekedéstudományi Tanszék vezetőjével, aki egyben a közlekedési miniszter volt. Másnap, kávézás közben elő is adtam kérésemet, amire nyomban igenlő választ kaptam. A nagykövet láthatóan boldogan fogadta a hírt, és a magyar delegáció hamarosan meg is érkezett. A nagykövetség fogadást adott a tiszteletükre, amelyre – az eddigi gyakorlat-

tól eltérően – feleségemmel együtt mi is hivatalosak voltunk.

A delegációt vezető miniszterhelyettes megköszönte eredményes közbenjárásomat, egyben tanácsomat kérte, hogy’ lehetne az illetékes szír miniszter jóindulatát – anyagi áldozattal, ajándékkal – biztosítani. Azt válaszoltam, hogy ilyen tapasztalatom nincs, én itt még senkit sem vesztegettem meg. „No, de ön régen él itt, ismeri a helyi szokásokat, mit tenne az én helyemben?”

– erősködött a miniszterhelyettes elvtárs. „Talán beletenném az erre szánt összeget egy borítékba, és a miniszteri látogatás végén, amikor bemutatott iratainkat elcsomagoljuk, ottfelejteném…” – válaszoltam kényszeredetten. A delegáció búcsúztatása során furdalt a kíváncsiság, ezért megkérdeztem, hogy miként zajlott a látogatás a miniszternél. „Minden rendben volt, követtük az ön tanácsát, nem is volt probléma, bár eg yszer nag yon megijedtünk, de szerencsére ok nélkül. Ugyanis, amikor elcsomagoltuk iratainkat – az asztalon felejtve a borítékot – elbúcsúztunk, és már az ajtóban mentünk kifelé a miniszter szobájából, ő utánunk szólt: – Még egy pillanatra kérhetném? Delegációnk utolsó tagja ijedten visszafordult, gondolva, hogy most tör ki a botrány a vesztegetési kísérlet miatt! De a miniszter csak arra kérte, hogy – mivel fájós háta miatt nehezen tudna székéből felállni – emelné le könyvespolcáról azt a vastag bőrkötésű könyvet.

Ahogy ez megtörtént, kérte, hogy az asztalon heverő borítékot tenné bele a könyvbe, és a könyvet vissza a könyvespolcra. Mindezek után ismét szívélyesen elbúcsúzott.” Hónapok múlva szír tanársegédemnek bizalmasan elmondtam a történteket, mire ő nevetve megmagyarázta; köztudott, hogy az államelnök igyekszik munkatársait visszatartani a korrupciótól, ezért azoknak esetenként a minisztertanácson a Koránra tett kézzel meg kell esküdniük, hogy korrupciós pénzhez nem nyúlnak. Barátunk ezt így oldotta meg.

Következő – talán legnehezebb, legkilátástalanabb – lobbizás-sorozatom 1978-ban kezdődött. Akkoriban már Bécsben, az UNIDO-ban dolgoztam. Az UNIDO az UNDP-től a nagy balkáni földrengéstől sújtott hat balkáni ország – Albánia, Bul­gária, Görögország, Jugoszlávia, Románia, és Törökország – megsegítésére 1,000.000 USD-t kapott. Az UNIDO vezérigazgatója úgy döntött, hogy ebből a pénzből a hat ország részvételével tanulmányt kell készíteni az egyes országokban keletkezett épületkárok tapasztalatairól, az országok építési szabályzatairól, földrengésvédelmi előírásairól és egyben javaslatokat kell tenni azok javítására. A projekt előkészítésére és vezetésére én kaptam megbízást. Csakhogy akkoriban még dúlt a hidegháború Kelet- és Nyugat-Európa között. Bulgária és Románia a SZU vezetése alatt katonailag a Varsói Szerződéshez, gazdaságilag a Comecom-hoz tartozott. Görögország és Törökország a NATO-hoz és a nyugat-európai gazdasági közösséghez. Ez a két tábor egymással nem is állt szóba. Tito Jugoszláviája igyekezett mindkettőtől független lenni. Ezen kívül Albánia rögtön kijelentette, hogy senkivel sem dolgozik együtt. No, ezekkel közösen készítsek én tanulmányt! Mindenekelőtt azon voltam, hogy az Albánia kiesése nyomán meg-

Búvópatak 2014. október ürült helyre Magyarországot becsempésszem. Ez ügyben írtam Budapestre a Külügy- és az Építésügyi Minisztériumnak.

Mindkettőtől rideg elutasítást kaptam. Az építésügy azzal indokolta, hogy Magyarországon nincs földrengés; a külügy, hogy mi nem vagyunk Balkán. Ezért mondjunk le mindazon előnyökről, tapasztalatról, ösztöndíjakról, tanulmányutakról, laborfelszerelésről stb., amihez a program révén szakembereink hozzájuthatnának?! Személyesen felkerestem dr. Szabó János építési miniszterhelyettest, akit sikerült meggyőznöm, és hazánk bekerült a projektbe. Életem első sikeres lobbizásától felbátorodva nekiláttam a következő – sokkal keményebb – dió feltörésének. Elkészítettem a regionális projekt tervezetét, megküldtem mind a hat jelölt ország kormányának, és sorba jártam a hat fővárost. Mindenütt elutasítással fogadtak, de leültek tárgyalni. Minden egyes tárgyalás a tervezet gyökeres átalakítását eredményezte, így mire az első kör végén visszaértem Bécsbe, alig ismertem rá… Mindezek alapján átdolgoztam, és újra körbejártam az országokat. A harmadik kör végén, némi végső kozmetikázás után meghívtam Bécsbe valamennyi ország képviselőjét. Az egész délelőtti közös megbeszéléstől kifáradva, talán a jó hangulatú ebédtől és a jó boroktól felvidítva, végül valamennyi küldött aláírta a közös dokumentum tervezetét. Ehhez a közel két évig tartó lobbizáshoz viszonyítva már gyerekjáték volt a hat ország főváro­ sában megszervezett szakértői csoportok munkájának koordinálása. A dokumentum aláírása után hat évvel nyomdába került a 6+1 kötetből álló, több mint 2000 oldalas Building construction under seismic conditions in the balkan countries című, angol nyelvű szakkönyvsorozat, amely az UNIDO-nak azóta is büszkesége, és nem csak a Balkán országaiban használják a szakemberek, hanem a legismertebb amerikai egyetemi könyvtárakban is megtalálható.

1985-ben az UNIDO tisztviselőjeként nyugdíjba mentem, de szakértői, konzulensi minőségben tovább dolgoztam és lobbiztam. Az osztrák Universale és a német Wayss&Freytag cégek tanácsadójaként számos építési megbízás megszerzésénél végeztem nemcsak műszaki tanácsadói, hanem lobbista munkát is. 1989-ben Budapesten járva sajnálattal tapasztaltam, hogy ott a gépjármű-közlekedést szinte lehetetlenné teszik az úttesten – de a járdákon és zöldterületeken is – szabálytalanul parkoló gépjárművek. Ugyanakkor a belvárosban ered-

E

18. oldal ménytelenül parkolóhelyet kereső autók kipufogógáza fojtogatóvá teszi a levegőt. Magam is érdeklődtem, hogy hol találok legközelebb földalatti parkológarázst. Megdöbbenéssel értesültem, hogy ilyen a kétmilliós Budapesten nincs. Ezután kezdtem Bécsben kapcsolatot keresni az ott évek óta remekül működő, földalatti parkolóházakat üzemeltető nagyvállala­ tokhoz, és intenzív lobbizásba kezdtem annak érdekében, hogy valamelyiküket rábeszéljem Budapesten mélygarázsok létesítésére. Ismételt visszautasítások után végül sikerült a legnagyobb ilyen vállalatot, a Bécsben már akkor 22 mélygarázst üzemeltető WIPARK Garagen AG-t rábeszélnem, hogy próbálkozzék egy ilyen vállalkozással. Azzal a feltétellel vállalta, hogy műszaki konzulensként szerződöm velük. Ez meg is történt. Ekkor még nem gondoltam, hogy munkám 90%-a nem annyira műszaki, mint inkább lobbista jellegű lesz. Az én feladatom volt ugyanis a budapesti kerületek polgármestereit parkológarázsok építésére rábeszélni, majd – amennyiben ez sikerrel járt – a szerződéskötést előkészíteni. Itt kezdődött a gond. Az akkoriban többnyire szocialista vagy SZDSZ-es kerületi és vidéki városi polgármester-elvtársak (közülük számosan ülnek most az ellenzék padsoraiban a parlamentben) kivétel nélkül tudtomra adták, hogy a szerződéskötést megelőzően több tízmilliós nagyságrendű kenőpénzre tartanak igényt. (Ez az igény csupán a néhány független vagy Fidesz-es polgármester részéről nem hangzott el.) Mivel mi garázsokat akartunk építeni, viszont ilyen korrupciós ügyletekről hallani sem akartunk, azt tanácsoltuk tárgyalópartnereinknek (vagy az őket képviselő ügyvédeknek), hogy igényüket azoknál az építővállalatoknál érvényesítsék, amelyeket mi, mint beruházók, a garázsépítéssel megbízunk. Amennyiben azok az építővállalatok a kért kenőpénzt vállalják, majd tudtunkon kívül az általunk fizetett beruházási összegbe részben beépítik, úgy legyenek vele boldogok. Ezzel a rendszerrel számos mély- és magasgarázst építettünk Magyarországon, melynek során számos érdekes lélektani tapasztalatot sikerült szereznem. Mind a tervezés, mind a kivitelezés során rengeteg részletprobléma merült fel, melyekben a kerület illetve a város érdekei ütköztek az építtető érdekeivel. Ilyenkor általában nekem kellett az építtetőket képviselni. A tárgyalások során azt tapasztaltam, hogy az építővállalatok által eredményesen megvesztegetett szocialista és SZDSZ-es polgármesterek kön�-

Tűzön-vízen át – S. Horváth Ildikó grafikája

19. oldal

Búvópatak 2014. október

nyebb tárgyalópartnereknek bizonyultak, és kerületük vagy városuk érdekeit sokkal kevésbé képviselték, mint tisztakezű független vagy Fidesz-es pályatársaik, akiknek kitartó érvelésével szemben részletkérdésekben bizony sokszor kellett engednem.

Topolánszky könyvének előszavából idézek egy megállapítást: „Téves az a meglátás, hogy egy aktív lobbistának kötelező politikailag semlegesnek maradnia.” Nem is maradtam. Mint minden igaz magyar embert, jó egy évvel ezelőtt engem is elkeserített és felháborított az a kettős mérce, amivel az EU hazánkat kezelte. Mindehhez hozzájárult az a támadáshadjárat, amivel a hazai ellenzék és a nyugati szoclib sajtó Magyarországot támadta és a nyugati közvéleményt félretájékoztatta. Kötelességemnek éreztem, hogy csekély erőmhöz mérten igyekez-

zem ezt legalább osztrák ismerőseim, barátaim körében ellensúlyozni. Ilyen célú körleveleim általában – várhatóan – megválaszolatlanul maradtak. Volt azonban egy-két barátom, aki a sajtóból vett érvekkel vitába szállt velem. Különösen emlékezetes maradt számomra egy volt kollégámmal, a bécsi Műegyetem egyik köztiszteletben álló, kiváló professzorával folytatott többfordulós, e-mailen folytatott vitám, melynek végén utolsó üzenete kb. ezekkel a (német) szavakkal zárult: „Végül is meggyőztél igazatokról. Így kialakult véleményemet nem fogom magamnak megtartani, hanem ismerőseimmel és barátaimmal is közölni fogom.” Úgy gondolom, mindezeket figyelembe véve joggal tekinthetem magamat botcsinálta lobbistának.

Csorba Emanuel

Százdi Antal

Az erő

S

Semmi nem számít fiam, csak az erő. Csak magadban bízhatsz, senki másban, megértetted? Csak az erő, az erő, ezt soha ne feledd! – sejtelmesen és kuszán keveredtek benne a szavak, amikor visszaidézte apja dörgedelmeit. Ha eszébe jutottak biztatásai, maga előtt látta a jól ismert, izzadt, felhevült, ráncokba sodort arcot. Apja akkor még fiatal volt és erős, zengett benne a megdönthetetlen bizalom, az erő fénycsóvaként sugárzott belőle, és mindez őt büszkévé tette társai előtt. Apjával ellentétben nem szerette az erőszakot, pedig sokszor elszenvedte, ezért aztán apja arra buzdította, hogy ne tűrjön el senkitől semmi bántót, ne adja meg magát senkinek és semmiért, mert csak a saját erejére számíthat az ember.

Az erő, csak az erő fiam! Ne feledd, amit mondok, akárkitől akármit is hallasz, ne higgy neki, ne törődj a széplelkekkel, mert velük van tele a temető – zúgott fejében az örökös biztatás. Új kép bukkant fel benne. Madarakat látott, főleg varjakat. Köröztek körülötte, fölötte, mellette a nagy fekete madarak, szárnyuk lebbent, csapkodtak vele a tó fölött. Nem is látott még víz fölött varjút, ötlött fel benne, de hamarosan újabb csapat madár közeledett felé, homályból bukkantak elő, szokatlan, erős, vijjogó hangot hallott, arra gondolt, hogy bizonyosan ilyenek lehetnek a vércsék. Bántotta a fülét ez a kellemetlen madárzaj, megpróbált arrébb menni, de nem tudta felemelni a lábát, a madarak meg egyre közelebb jöttek, szárnyuk csapkodott, visítottak, ide-oda röpködtek fölötte, és mind közelebb jöttek, már egészen a fejénél érezte szárnyaik suhogását. Megriadt, és félve húzódott arrébb, de mindhiába, továbbra is ott röpködtek körülette. Az erő, az erő, fiam! – hal-

Százdi Antal

Haikuk

A

Az eső zuhog és a büszke kaktuszok földig hajolnak.

Egér inalt itt, karma keresztet rajzolt az út porába.

A virág szirmán lepke billegte szárnyát, s tovaröpült.

Útnak eredtem, céltalan küldetésem célba juttatott.

lotta apja hangját, messziről, valami hegynek tűnő magaslat mögül, alig hallhatóan, inkább csak érezte, hogy ez a távoli hang az apjáé, aki ezúttal is cselekvésre biztatja. Mit tegyen, mit tegyen, ezen töprengett a nagy madárvisításban, miközben a szárnyak a fejéhez egyre közelebb suhogtak, és a csőrök, a nagy barnásfekete, vérmaradványos csőrök mindjobban közelítettek a fejéhez, az arcához, a szeméhez. Visítottak, csörögtek, mint a szarkák, hangosan és fülsértőn. Már-már azon volt, hogy lehasal, és befedi fejét, megadva magát, de a távolból nem szűnt meg a hang: az erő, csak az erő fiam, ne feledd!

Mind közelebb keringtek fölötte a madarak, vadak és hangosak, durvák, erősek, talán gyilkolásra is készek. Röpködtek, karmaikkal hadonásztak, szárnyukkal csapkodtak. Közelről látta félelmes szemeiket a ködös, csípős reggelen, látta vastag, hajlott karmaikat, sötét szárnyaikat, amelyek már a haját, az arcát súrolták. Karmok lendültek felé, csőrök közelítettek arcához. Rémület rázta meg, de nem tudott elmenekülni. A szemem, a szemem, csak azt hagyjátok, kiabálta végső kétségbeesésében az alkonyi homályban. Az erő, az erő, az én erőm nem hagy el, mert ha alulmaradok, mit szól majd apám? Vadnak kell lennem, nem tűrhetem ezt a madárcsürhét! A legközelebbi visító, cserregő madarat figyelte, amint vadul támadásba lendült. Összeszedte minden erejét, és amikor a közelébe ért, ökölbeszorított kezével nagyot csapott rá. A madarak nagy zajjal arrébb röppentek, a hegy felé, ahonnan apja hangját hallotta. Ebben a pillanatban felébredt. A keze fájt, homloka csatakos, arca izzad, zilált. A szobájában, az ágyában volt, pizsamája kigombolva, a párna és a paplan gyűrötten hevert a tágas ágyban, az ébresztőóra a földön berregett, csattogott, károgott, mint a varjak és a vércsék. Zihált és fáradt volt. A hajnal már derengett, apró fénysávok úsztak a szobájában.

Aludni még egy kicsit, ez volt az első gondolata, és visszahanyatlott. Újból álomba merült. Csend vette körül, apja hangját nem hallotta többet. Aludt. Hol van az apám, kereste a mély csöndben, de nem látta, és a hangját sem hallotta, csak a madarak zaja szűrődött felé alig hallhatóan a távolból. Mi történt?

Miért ez a csend? Hol van az apám?

Reggel tudta meg, hogy apját hazafelé jövet baleset érte.

Alacsonyan röpülő madarak ütköztek száguldó gépkocsija szélvédőjének. A helyszínelők szerint erősen szorította a kormányt, fékezett, megpróbálta egyenesben tartani a kocsit, de végül árokba borult. Az arcán szétzúzott madártetemet találtak.

Búvópatak 2014. október

20. oldal

Végh L ászló

Az aranykori embertől a világválságig A boldogság

M

Miközben az ösztöneink megszabják, adott helyzetben mit tegyünk, az öröm serkenti a lét- és fajfenntartást szolgáló cselekedeteket. Az öröm érzését főleg az agykérgünk idegsejtjei közti kapcsolatot közvetítő egyik vegyület, a dopamin kelti. Nemcsak étel és ital fogyasztása és nemi kapcsolat során szabadulhat fel dopamin, hanem mindazzal, ami ezekhez kapcsolódik. Így a bőség, a pénz, a hatalom, a hírnév és maga a siker is örömforrás. Jó érzés az evés, ivás, az anyagi javaimban való gyönyörködés, jólesik élvezni a hatalmat, a hírnevet és az újabb szeretőt, egy pillanatra leereszkedni a nálam kevesebbre jutó hajdani versenytárshoz, de mindez csak időleges, általában rövid, sokszor csupán pár másodpercnyi, percnyi örömöt nyújt. Ilyenkor a tárgyakat szeretem, és az embereket csak használom. Ha csak ilyen, külsőnek mondható örömeink vannak, kiüresedünk, kiégünk és boldogtalanokká leszünk.

Mivel az ember csak közösségben maradhat fenn, az emberi kapcsolatok jeles alkalmait, a szeretet adását és viszonzását, az ajándékozást, az önzetlen segítséget és hasonlókat is örömérzés kíséri. Adáskor nagyobb az öröm, mint ha kapunk.

Hasonlóképpen a természetben, a világ egészében való gyönyörködés, a műélvezet, az ismeretszerzés, a kutatás és alkotás, a mélyebb vallásos érzés, a szeretett munka, az otthonosság érzése mind-mind belülről jövő, tartós és csendes, de néha igen nagy öröm forrása. Ilyenkor az embereket, a világot és Istent szeretem, a tárgyakat csak használom. Örömre mindenkinek szüksége van. Bizonyos vegyületek, mint a szesz, a nikotin és a kábítószerek az agykéreg sejtjei közötti kapcsolattartást befolyásolva növelik a felszabaduló dopamin mennyiségét. Ám az idegsejtek hozzászoknak ezekhez a szerekhez, ezért az örömérzéshez egyre több kell belőlük. Mivel a fenti vegyületek a szervezet más részeit roncsolják, károsítják az egészséget. Aki csak a tárgyakat szereti, könnyen rájuk szokhat, akármennyi külső öröme, étele, itala, vagyona, hatalma, szeretője, sikere volna is. Élményeink vizsgálata érdekes eredményre vezetett, lásd Csíkszentmihályi Mihály Áramlat című könyvét. Melyek az élet érdemesebb pillanatai? Erre a válaszok, leválasztva az egyedi jellemzőket, kortól, nemtől, foglalkozástól, műveltségtől függetlenül szinte azonosak. Akkor válik boldoggá az ember, ha képességeinek határán tevékenykedve tart valami felé.

A hegymászó, a gyermekei fejlődésében gyönyörködő anya, a sokat edző versenyző, az elképzelésein évek óta dolgozó feltaláló, a tudós nem attól boldog, mert sikeres, és elérte a célját. Boldoggá az teszi, hogy minden tőle telhetőt megtéve küzd, és önmagával versenyezve igyekszik minél többet kihozni magából. Természetesen csak akkor tudunk valamibe ennyire belefeledkezni, ha szeretjük azt csinálni. Így töltve az időt, ilyen módon tevékenykedve, ahogyan a keleti ember

mondja, az úton járva, az ember tartós, csendes belső örömet érez. Ha nemszeretem tevékenységekre kényszerülünk, boldogtalanokká leszünk. Hiába lenne könnyű az ilyen munka, sokkal jobban elfáraszthat, mint az összetett, nagy figyelmet igénylő, ám szeretett tevékenységem.

A természetes hit és a vallás Elménk rugalmassága lehetőséget ad a más feltételek között való életre is, mivel az ösztöntörekvéseink nemesíthetőek, a tudatalattinkba ösztönöket felülírni, kiegészíteni képes mintázatok sokasága, erkölcs ültethető. Az erkölcsöt elsősorban az utánzás, kisebb mértékben és hatékonysággal a nevelés ülteti be az ember tudatalattijába az ösztönös és a korábban tanult cselekvések mellé. Ennek ideje főleg a gyermek- és ifjúkor, amikor az ember leginkább alakítható. Miután a minta rögzült bennünk, az erkölcsös viselkedés szabályait ösztönszerűen követjük. Nem élhetünk ösztöneink hajtóereje ellenében, nem is kell, az erkölcsre neveléssel ösztöneink máshogyan is kiélhetőek. Hajtóerejük a társadalom szerveződésének fő mozgatóivá tehetők.

Létfenntartási ösztönünk, amelyet a csoportban való gyűjtögetés gyorsasága és hatékonysága alakított ki, arra hajt, hogy amit meglátok és megkívánok, azt azonnal meg kell ragadnom.

Ne hagyhatom ott, mert mire nagyobbat nem lelve újra megtalálhatnám, más addig elviheti. A letelepedés után ez az ösztön az eredeti alakjában már nem élhető ki. Ha a más tulajdonára teszem kezem, bűntettet követek el, lopok. Ugyan gyűjtenünk és szereznünk kell, de az nincs rögzülve, hogy ez csak élelem vagy tárgyak gyűjtésével élhető ki. Bármi mást is gyűjthetünk, anyagiakat és szellemieket egyaránt. Hasonlóképpen, a férfi versengési ösztöne sem csak a többivel való versengésként élhető ki. Ahogyan korábban tárgyaltuk, a letelepedés után a szerzési és versengési ösztön kiélése egyaránt a magántulajdon gyarapítását szolgálta. Megjelentek a szegények és a gazdagok, és a mindezzel járó feszültségek, viszályok, a természet felélése és a háborúskodás.

Egyelőre nem tudjuk, de idővel, az ásatások előrehaladtával világosabbá válhat, hogy Göbekli Tepe építményei mire szolgáltak. Feltehető, hogy kötődtek a vallásossághoz, a természetfölötti hatalomba vetett hithez, amelynek meghatározó szerepe lehetett a letelepedés után kialakuló erkölcsi rendszerek milyenségében és az erkölcsre való nevelésben.

A természetfelettibe vetett hit az ősbizalom létén alapul.

Biztonságérzetünk tanult, agykérgünk sejtjeinek hálózatba szerveződése már a harmadik hónapban megindul. Ennek folyamatát alapvetően a külső ingerek, magzatkorban főleg az anyával való kapcsolatok határozzák meg. Mivel a szeretet ára-

21. oldal dását az állat is érzi, nem csodálkozhatunk azon, hogy a magzat és a csecsemő számára annyira fontos. A magzatkor és a csecsemőkor első fele az öntudat kialakulásának, az én és a világ létére való ráébredésnek, kulcsfontosságú szakasza. Ha ekkor a magzat és a csecsemő azt érzi, hogy szeretik, örvendezve várják, és jövetele nagyon sokat jelent a környezete számára, akkor egyúttal az emberkében az is tudatosul, hogy ez a világ az ő világa, és otthon érezheti magát benne. Ez a bizalom és biztonságérzés, az ősbizalom, mélyen meggyökerezik az emberben, és erősen befolyásolja élete folyását, valamint az emberekhez, a természethez és a világhoz való viszonyát.

Eredetével az egyén nincs tisztában, hiszen ebből az időszakból – a benső biztonságérzet kb. hathónapos korig fejlődik ki – később már nincsenek emlékei. Akit nem szerettek eléggé, sírni hagytak, vagy egyenesen bántottak, abban az ősbizalom nem fejlődik ki, és ez nagyon nehézzé teszi élete egészét.

Akiben ott van az ősbizalom, az a világot rendezett, összefüggő egészként látja. Ez számára zsigeri érzés. Másik fontos emberi tapasztalat, hogy a minket óvó és megtartó rend, annak fennmaradása a folyamatosan végzett értelmes munka eredménye. Mindez úgy fogalmazódik meg bennünk, hogy rend van a világban, és a rendhez és fenntartásához értelmes munka kell. Ha gyermekkorunkban a természethez közel éltünk, megtapasztalva a természet hatalmasságát és összehangoltságát, akkor tudatalattinkban még általában gyermekként megfogalmazódik, hogy világunk egészének összehangolt rendje és annak fennmaradása valamilyen természet felett álló értelem műve. Ugyanis az anyagi világ egyedüli értelmes lénye az ember, mi pedig jól tudjuk magunkról, hogy a természet rendjét nem mi hoztuk létre, ennek a rendnek csak a termékei vagyunk. Mindez az emberből azután úgy bukik ki, hogy nem lehet az, hogy a világ csak úgy magától létezzen, lennie kell mögötte valaminek. Ennek megfogalmazásában a természetes hit mutatkozik meg. Valamennyi természethez közel élő emberben, akiben megvan az ősbizalom, természetes módon hisz. Ha viszont a gyermekkori lakóhely elsősorban épített környezet, beleértve a betonrengeteg kevés szabad helyére

A

Búvópatak 2014. október tervezett fákat is, és a gyermeknek nem volt módja rácsodálkozni a természet egészére, akkor a világ rendjét a tudatalatti emberi tevékenységnek tulajdonítja, és így a természetes hit nem alakul ki.

Az emberi élet több, mint a legértelmesebb állatként való élés. Nem csak az életben maradás, és az élet továbbadása mozgathatja az embert, hanem a bennünk kialakuló természetes hit tökéletesedésre, valós, minőségi fejlődésre is képessé tesz.

Aki hisz a természetfölötti hatalomban, neki megfelelően igyekszik élni. Mert ha van felettes hatalom, nem viselkedhetünk akárhogyan saját magunkkal, egymással és a természettel. Ennek megfelelő gondolkodási rendszer, felfogás formálódik bennünk. Azt kezdi az ember jónak, szépnek és igaznak tartani, ami a természetfölöttibe vetett hit szerint az. Eszerint él azután a világban, így igyekszik önmagához, embertársai­ hoz és a természethez viszonyulni, ennek megfelelő erkölcsi és intézményrendszer alakul ki a társadalomban.

Vallásos hit és vallás nem azonosak: a vallásos hit a lelki síkon fogalmazódik meg, és megvalósulása, a vallás a társadalom közegében történik. Úgy foglalhatjuk össze a vallás rendeltetését, hogy fel akarja emelni, és ezzel meg akarja tartani a Földet betöltő, letelepedett társadalmakban élő embert. Ha az értelem csak a lét- és fajfenntartási ösztönt szolgálja, azaz az ember csak a legértelmesebb állat, akkor nagyon gyorsan feléljük a Föld erőforrásait. Emiatt a társadalmak előbb-utóbb összeomlanak, és az emberiség egészére is gyors pusztulás vár.

Egyedüli utunk az, hogy megelégszünk a valóban szükséges anyagiakkal, és a természetes rendhez illeszkedve tevékenykedünk. Csak akkor élhetünk a valós helyzetünknek megfelelően, ha elsősorban az anyagfeletti célok hajtják az embert, ha az ezeket megfogalmazó képeket belénk építve nevelnek fel bennünket.

A vallás hatalmassá teheti a közösséget, erre Róma korai korszakának vallásossága nyújt példát. Róma fejlődése a csodával határos volt. Egy kis latin település, melynek létezését a görög világ eleinte észre sem vette, és eredetileg még a latinok között sem játszott vezető szerepet, pár száz év alatt az

Tibeti buddhista kolostor

Búvópatak 2014. október akkori világ központjává fejlődött. Róma fénykorának nagyjai és a történetírók a rómaiak vallásosságában keresték a világtörténelmi siker magyarázatát. Nem az égiek akarata tette naggyá Rómát, nem az istenek ábrázolása, a szertartások, imádságok voltak a fontosak, hanem az, hogy a rómaiak állandóan magukon érezték isteneik tekintetét. Mindennek, még a háznak, a kertnek és a konyhának is volt istene. A végzett tevékenységnek megfelelő isten mindig jelen van és figyel. Ha az ember nem úgy végzi a feladatát, amint kellene, az isten nem torolja meg. Még csak közbe sem szól. Hanem ahogyan a terület sérül, úgy gyengül a terület istene is. Viszont ha a világon valami megromlik, annak hatása máshová is kiterjedhet, sőt akár hatalmas zavarokká fejlődhet.

Ha az ember vétett valamit, és a sértett terület istene gyengülni kezdett, ennek jele mutatkozik. Például egy kacsa elkukorékolja magát, vagy egy kő hirtelen elszíneződik. Az ott élők megriadnak, tudják, rosszat tett valaki, és emiatt valamilyen rémség várható. Gyorsan papot hívnak, aki a jel alapján megállapítja, mely isten gyengül, és azt is megmondja, miféle áldozatot bemutatva lehet az istent megerősíteni. A világ rendjének helyreállítása gyötrelmes, költséges folyamat. Nem csoda, hogy a régi római minden módon igyekezett figyelmesen dolgozni és tevékenykedni, elkerülni azt, hogy sértse a világ isteni rendjét. Törekedtek mindent egyre jobban, az adott tevékenységet figyelő istennek tetszően végezni. Innen ered a religio szó, az egyre jobban, gondosabban jelentést is hordozó kifejezés, amely a vallás nemzetközileg használt megnevezésévé vált. Hangsúlyozzuk, nem az a fontos, hogy létezik-e Isten vagy istenek, vagy valamiféle természetfölötti értelem, hanem az a hatás a meghatározó, amit a róluk alkotott kép az adott vallást követő emberekre gyakorol.

A mély vallásosság meghatározóan befolyásolta nemcsak a római, hanem a világtörténelmet is. Függetlenül attól, van-e Isten vagy nincs, egészen a 20. századig az embert a lelki élettávlata, Istenbe vetett hite vezette. Valamennyi tettét, cselekedetét, alkotását Isten létezésében bízva végezte. Akár kereste Isten tetszését viselkedésében, akár nem, az ember mindig számolt Isten létezésének a tényével. A világtörténelem sok-

H

22. oldal féle szempontból tanulmányozható. Jobban megérthetjük, hogy mi miért történt, és mi várhat még ránk, ha azt elemezzük, mennyire sikerült a vallásoknak megóvni az embert attól, hogy legértelmesebb állatként viselkedve tönkretegye és elpusztítsa éltető környezetét, és ezzel önmagát is.

Egy társadalom csak akkor tud felfelé emelkedve, fenntartható életre nevelni, ha van magasabbrendű mintákat adó szellemi vezető rétege. Nem eleve elveszett az ember, voltak olyan népes társadalmak, mint Tibet és az Edo kori Japán, amelyek az ösztönök hajtóerejét a szellemiekben való épülésre fordítva képesek voltak fenntarthatóan élni.

Tibet már az őskorban is lakott volt, és egészen a 20. század közepéig fenntartható módon élt. Kevés és sérülékeny a termőtalaja, óvnia kellett. Nem szaporodhatott túl a népesség.

Ennek megakadályozására meghúzták a mezőgazdasági és szellemi munka csaknem ezer éven át érvényes szabályait.

Oszthatatlanná tették a családi birtokot, örököse a legidősebb fiú, vagy férfi örökös híján a legidősebb leány lett. Csak ő köthetett házasságot. Így Tibet nem népesedhetett túl, földjeit nem zsigerelték ki. Aki pár nélkül maradt, otthon dolgozhatott, vagy a férfiak és nők egyaránt buddhista szerzetesnek vonulhattak. Ott a rendház földje tartotta el őket. Háromszáz éven át, egészen a 20. század közepéig Tibet népességének harmada rendházakban élt. Aki oda belépett, legelőször is megtanult tanulni. Pár év alatt elsajátította, mint lehet akár húsz percen át pillanatnyit sem lankadva egyetlen tevékenységgel foglalkozni. Utána mindenki azt kezdte tanulni és művelni, amire hajlama volt, amit a legjobban szeretett csinálni. Így a szerzetesek, bár nem lehetett családjuk, nem gazdagodhattak, mégis kiegyensúlyozott, boldog és gyümölcsöket hozó életet élhettek.

Tibet szerzetesei közül sokan váltak kiváló hittudóssá, nyelvésszé, történésszé, orvossá, gyógyszerésszé vagy művésszé.

Sohasem voltak többen a tibetiek két-három milliónál. Mégis, a tibeti nyelvű irodalom közel akkora, mint amennyit a középkori Európa alkotott, a latin nyelvű irodalom.

Folytatjuk…

Kaiser László

Egy kocsiban

E

Ember kell! – született meg végre a nagy elhatározás. Ember kell, mert nem bírják. Mindenképpen segítségre van szükség. És böngészni kezdték a hirdetéseket.

Nem sok, de volt jó néhány, aki megfelelt a célnak: legyen kocsija, vállaljon szállítást. Nem is akármit: könyveket!

Nehéz dolog a kultúra – egyre jobban érezte ezt a kiadóvezető, hogy megszaporodtak a kötetek, még úgy is, hogy már mindent meg lehet jelentetni, csak pénz legyen rá…

Nehéz dolog a kultúra – pláne, ha cipekedni is kell, mert eddig nem futotta külön emberre. Eljuttatni a terjesztőkhöz a könyveket: ebből lett elege a derék kiadóvezetőnek.

Ember kell, ember lett… Egy derék, jó kiállású ötvenes férfihoz jutottak el, látszott, kitűnő erőben van, nagy a kocsija, mindent vállal, nem zavarja a fizikai munka, és nem kér sokat.

Akkor rajta! Persze fokozatosan mindent, kellő információ és ellenőrzés. Meg hát honnan ismerné a csíziót és a könyvesboltok, a terjesztők címét ez a rokonszenves szállítóember. Így hát miután megpakolták a kocsit könyvekkel, a gazdag

bölcsészmúlttal rendelkező kiadóvezető beült a sofőr mellé, s irány a város.

Elindultak, és tapogatózó beszélgetés kezdődött. Család, egészség, szórakozás. Aztán kiderült, hogy az ötvenes férfi nem munkanélküli – lehetett volna az –, hanem évek óta nyugdíjas. Hát ez hogy lehet? Nagyon egyszerű: rendőr volt. És milyen rendőr? Közlekedési? Nem, nem. Hát milyen? Aki vigyázott a rendre. Milyen rendre, hiszen minden rendőr erre vigyáz. Szóval, a nagy tüntetések és felvonulások idején tette a dolgát. És erre a kiadóvezető elmondta, hogy ő is tette barátaival a dolgát, vagyis ők voltak a megmozdulások alanyai.

Mennyi közös emlék! Be nem állt a szájuk, egymás szavába vágva idézték fel a néhány évvel ezelőtti napokat és forró órákat. Amikor én itt és itt – így kezdődött szinte minden mondat. Vagy: – És arra emlékszik, amikor…?

Boldogok voltak, szinte összebarátkoztak. Jó volt együtt lenni. Gyorsan eltelt a nap. És szerencséjük is volt: időben érkeztek vissza a kiadóhoz, mert a nagy mennydörgések közeli viharokat jósoltak…

23. oldal

Ki tud több magyar szót leváltani

Búvópatak 2014. október

Szóról szóra Kurta Miska

rovata

A

Akár az egykori Ki tud többet a Szovjetunióról? kezdetű s végű (másképpen Megéneklünk, Kárpátok Géniusza! című) vetélkedő. Ki, mit, nem tud magyarul. Én nyertem!

Hogy, hogy. Úgy, hogy: egy kukkot sem mond magyarul.

Hallja, kend aztán minden magyar szót helyettesített! Én igen. Ő hogy a csudába ne! Óriási! Te vagy a Nagy! A nagyok nagyja.

Igaz, hogy Titi egy fia magyar szót se mondott, mindre tudott megoldást?

Kikerülte valamennyit!

Nem hiszem el. Ő igen.

Persze, hogy nagyon.

A nyerő.

Kész. Én.

Akarod mondani: eu. EU! Ejrópaiul.

A kérdés persze, hogy egyetlen (nem magyar!) nyelvből lehet válogatni – keresni, ne adj Isten, találni –, vagy valamen�nyiből, netán kedved szerint rakhatod össze a szavakat egyugyanazon mondatba! Egy innét, másik amonnét: német, áng­ lus, talján, muszka, tót.

Svédcsavar. Csehül. Nekem mondod?

A ti kultúrátok nem a mi műveltségünk.

Punktum. Szó szerint! …Hallod, ez jól megaszonta… De nem ám.

A mi műveltségünk – ellenben – valamennyiünké. „Open”… nyitva? Nyitott. Hogyne: Karakókerkápolna Open – mert a falu nyitva áll, vár bennünket! Dunántúl Open – ez meg, mit tesz az Ég, különleges sportok nyílt bajnoksága. Nyílt, lelkem, nyitott, nyitva áll, tárt karokkal vár… Sőt, fogad. Ám hogy „open” lenne, arról mért kell nekünk tudnunk?

Az óvodai angoltanfolyamra járónak igen, ahogy a „nyitva” szót sem használja az „open” helyett az ánglusa, éjszak-amerikaija, ausztrálja… „Open”… Jó hogy nem, mondjuk, asztal helyett sztol, igen helyett jesz.

Open – nyitva a magyar kapu a betolakodók előtt. Nem így van: hány ezer éve? Kupi Open.

Idegen: más. Más: idegen. Román. Palóc; ë-ző; i-ző. Zsidó.

Némöt. Japán…

Azt mondja: angol nyelvű „business school” kellene PestBudára! Nyilván nincs elég magyar gazdasági tanoda – főiskola, egyetem – Kis-Magyarországon! Kell még egy; a magyarországi magyar üzleti élet újabb keletű nyelvének – nyelvzsargonjának, zsargonnyelvének (mi több, tolvajnyelvének) – mielőbbi elsajátíttatására.

Többnézetű betűkompozíció – Csernák Bálint munkája

Túl lassú az ütem? Nem haladunk eléggé a megszállók nyelvének eltanulásában? Az orosz sem mert ilyet tenni (a nekik kinyitott) Pest-Budán.

A válogatás, válogatott (ez, az) ezeknek beszt of (best off?).

Ezeknek ez a természetes. Ahová egyszer betették a lábuk…

Enélkül 150 (40…) évig hogy tudták (mások) megtartani Magyarhont? Ezzel az új módszerrel meddig fog? Meddig bírnak maradni? Ott, hol – nyelvrontóinknak – mindent nyitva tartunk.

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Á rpád Támogatónk a Tervezőszerkesztő: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Fark as Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Gera Katalin, †Matyikó Sebestyén József, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.

Felelős vezető: Pethő László Sokszorosítás ideje: 2014. október – Sokszorosítás sorszáma: 9/2014.

E-mail: posta@buvopatak.hu Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.

ISSN 1588-9335 Kiadja: Búvópatak A lapítvány Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.

A kiadásért felelõs: Csernák Árpád búvópatak alapítvány A Búvópatak Alapítvány számlaszáma: 10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

1956 emlékére – Lacza Márta festménye

Megrendelhető a Búvópatak Akik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukat szíveskedjenek jelezni az impresszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

Tá mogatónk