Búvópatak 2014/szeptember

Búvópatak Polgári, kulturális és társadalmi havilap

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

2

Köszöntő

Dr. Gyurkovits Kálmán beszéde

6

Új, nemzetépítő korszak…

Csapó Endre dolgozata

A család mellett Kaposvár az életem

8

Beszélgetés Szita Károllyal

10 12

Elárvult panoptikum

Rónay László rovata

Lavotta Jánosról

Tusnády László tanulmánya

16

Irónia: a világosság jötte Kelemen Lajos esszéje

Az aranykori embertől a világválságig

20

Végh László tanulmánya

2014. szeptember – XIII. évfolyam 9. szám

Ára: 480 Ft

Búvópatak 2014. szeptember

2. oldal

Köszöntő Gondolatok a Búvópatak tizenkét éves fennállásának üdvözlésére

E

Egy születésnapi köszöntő – mindig örömünnep. Dicsérni, elemezni, biztatni jöttünk és jövünk össze ilyen alkalommal minden évben, a „születésnap”, augusztus 16. táján, felidézve közösen a kezdet kezdetét és számos élményt, akárcsak egy gyermek esetén…

A mutatványszám első oldalán Gerencsér Zsolt Keresztelő című írásában éppen ehhez hasonlította az alkalmat: „…Magyarok Istene újíts meg hitünkben, a gyermeket pedig tartsd szövetségedben… Íme a gyermek! Látjátok: Figyel, nevet.” (Mintha csak az én gyermekgyógyász lelkemből szólna…) S folytatódott a keresztelőre szánt névadással: „Hazaszeretet!” Magam sem tudok másként fogadni egy újabb teremtményt, mint apa, nagyszülő, de hivatásomnál fogva a kézbevétel után jön az alapos vizsgálat, leginkább az orvos szemüvegén át…

A szülő és környezete legtöbbször nem arra kíváncsi, hogy „mi van”, hanem, hogy „mi lesz belőle?”, azaz, „mit hoz a jövő?”.

Ezt gyakran elemezzük, kalkuláljuk, „extrapoláljuk” az ismereteinkből kiindulva, majd végül rábízzuk a „Sors”-ra, Isten áldását kérve. Engem sokkal inkább izgat a kezdet. A Kezdet!

Ez mindig misztérium marad, hol, hogyan születik meg a gondolat, az élővilág első sejtje, az Ádám-faj, ahová tartozunk, s itt kell nagy-nagy alázattal elismernünk tudásunk véges határát… Mert a Teremtés általunk megismételhetetlen, tehát soha meg nem ismerhető. Elemezve egy mű keletkezését, első kérdés, hogyan is történt, történhetett a fogantatás? Belső igényből vagy külső kényszerből, szándék és akarat együttes segítségével? Művészi alkotás esetén – azt hiszem – leginkább ihletből, döntően Égi sugallatra, azaz ösztönből, az értelem és az érzelem találkozásából, tehát lélekkel telve. A koncepciót mindig követi a „kihordás” nehéz időszaka, ami nem feltétlenül teherviselés, bár gonddal, veszélyekkel és szenvedéssel jár, mégis ez egy áldott állapot. S akkor, végre világra jön a várva-várt Újszülött, felszínre tör, mint egy búvópatak, esetünkben A Búvópatak, „aki” ma 12 éves és 2 hetes… Örvendezzünk hát, Deo Gratias!

Hitünk szerint – ugye –, az életben semmi sem véletlen…

Ha nézzük a mai nap kiválasztását, számos „praktikus” szempontot kellett figyelembe venni, sokakkal egyeztetni. De lehet az véletlen, hogy éppen ezen a napon halt meg Imre herceg 1031-ben, amire emlékeznünk illik?! Hiszen István király intelmei nekünk is szólnak, máig érvényesek, az örökösök mi vagyunk. A veszteséggel szemben szolgáljon vigaszul egy másik évforduló, ugyanis ugyancsak a mai napon, szeptember 2-án szabadult fel Buda a török alól, 1686-ban, melynek emlékét büszkén őrizhetjük, bíztatás gyanánt a sikerre, ha nem feledkezünk meg Szent István intelmeiről.

Most tehát nemcsak a Búvópatak születéséhez gratulálunk, hanem az „újszülött” példás felneveléséhez, a „felcseperedett gyermek”-hez, a ma már az ifjúkor határát elérő (túllépő?!) „kedvencünk”-höz. Orvosi szemmel tekintve ez akkor igazán őszinte, ha mindent egészségesnek találunk. Lássuk tehát, milyen a mi Búvópatakunk, szolgálja-e az egészséget? Az egészséget, ami kötelezően járhat együtt bajjal, nélkülözéssel, olykor betegséggel…, és mégis, ha ezek növelik az immunitást, segítik, edzik a test és lélek normális fejlődését, akkor minden

rendben, jó az irány. Csak így várjuk a teljes kibontakozást, azt a „felnőttkort”, ami bástyaként áll, védelmet nyújt, lelkierő forrásként szolgál, széleskörű elismerést nyer és sikert arat.

Ezt kívánom szívből a Búvópataknak 12 éves születésnapja alkalmából. (Első érzés ilyenkor az emberben természetesen a köszönet mindazért, amit kaptunk és kapunk, elismerés és dicséret a fogantatásért, a bátor vállalásért s az odaadó gondoskodásért.) „Isten útjai kiszámíthatatlanok” – szoktuk mondani, s tapasztaljuk is nem ritkán. Csernák Árpáddal és Gera Katalinnal 1970-ben a Szegedi Gyermekklinikán találkoztam, Farkas Judittal pedig 1993-ban Mosdóson – szintén gyógyintézetben –, ahol sokáig Istenes Szent János ereklyéjét őrízték a kastély kápolnájában – az orvos-beteg kapcsolat, illetve a közös munka hozott össze bennünket – elválaszthatatlanul. A gyó­g yulás, gyógyítás szándékát, mint elkötelezettséget éreztem és egyre inkább érzem a Búvópatak szerkesztőiben is, hiszen nem mást kívánnak szolgálni, mint egy megbetegedett társadalomban a bajra rámutatni, a lelkeket gyógyítani. A helyes út megmutatása, a példák felidézése – mindez művészi környezetbe ágyazva – nagy jelentőségű egy olyan világban, ahol a baj egyre nagyobb, sokszor úgy tűnik, már-már elviselhetetlen, a kilátások pedig – emberi számítás szerint – elszomorítóak.

Ezt a „polgári, kulturális” havilapot „receptre írnám fel mindenkinek, szellemi táplálék gyanánt!” – idézik egyesek egykori véleményemet, amikor a terjesztésben, népszerűsítésben igyekeztem az átlagosnál valamivel többet vállalni.

Mit is nyújt ez a folyóirat nekünk?

Dr. Gyurkovits Kálmán a Búvópatak-esten – fotó: CsM

3. oldal Mindenekelőtt művészeti élményt, amire az orvosoknak, az egészségügyben betegekkel foglalkozóknak különösen nagy az igényük. Az elesettség, fájdalom, elkeseredettség, félelem, szenvedés és a halál közelében szükség van arra, ami erősíteni tudja hitünket, példák mutatásával nevel, segíti a jó és a rossz közötti eligazodást, tehát a jó erkölcsre tanít. Ezt látjuk ma a legfontosabb küldetésnek. Különösen fontos feladat, főleg az értelmiségi körökben, akik felelősek a nemzet fennmaradásáért, ők tehetik talán a legtöbbet a haza javáért.

Nagy a bűn, ha tudjuk, mi a jó, és mégsem cselekszünk aktívan, teljes hittel és odaadással. Itt találkozik a Búvópatak mis�sziója a Magyar Egészségügyi Társaság által megfogalmazottal, mely nemzetünk legfőbb gondját leginkább a tudat és a lélek rombolásának szintjén látja. Itt kell megváltozni, ha a soron következő generációk jövőjét biztosítani szeretnénk.

Az egész-ség helyreállítása nemcsak az emberek testi-lelki jól-létének elérésére irányul, hanem magába kell, hogy foglalja a Teremtőtől kapott világunk harmóniájának megőrzését, helyreállítását is. A lap és a társaság találkozása konkrétan is megvalósult az elmúlt évben, amikor a fennállásunk 20 éves jubileumát ünnepeltük Mosdóson, ahol a Magyarok Világszövetségének keretén belül alakult társaságunk, s melynek ünnepi megnyitóján Csernák Árpád felejthetetlen szavalata (Sarusi Mihály: Hun fohásza) nagyban hozzájárult a sikerhez.

Külön köszönet illeti a Búvópatakot, hogy beszámolt erről az alkalomról, de még inkább azért, hogy elnökünk, Kellermayer Miklós professzor írását lehozta két részben, az élővilág csodájáról szóló, Az Élet c. könyvének ismertetésével, a „Szüntelenül gyógyítsatok!” parancsra emlékeztetve, ezzel kifejezve a lap gazdáinak egyetértését abban, hogy az élet a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk, s a legfontosabb üzenet az, hogy ezt megőrizzük, teljes szívünkből kiáradó, istenhittel összekötött szolgálatunkkal. Nem emlékszem arra, hogy a szerteágazó tematikájával, változó témájú írásaival a Búvópatak összességében bármely kiadványában ne ezt szorgalmazta volna.

N

Búvópatak 2014. szeptember A versek, novellák, megemlékezések, könyvismertetések, levelek, karcolatok, rajzok és fotók mind olyan egységet képeznek a maguk nevében a teljességre törekedve, hogy nehéz az újabb lapot letenni anélkül, hogy végig ne futnánk rajta, ittott megállva aszerint, hogy éppen mire nyitottak a „pszichés antennáink”.

A bevezetésben már utaltam a szülő, szerző vagy főszerkesztő szerepére, akiknek nem csak feladatuk utódoknak életet adni, valamit alkotó módon világra hozni, hanem ennek felneveléséről is gondoskodniuk kell, ami legalább akkora dolog, felelősség. Ezt vállalta Csernák Árpád, családjával, munkatársaival, s nem utolsó sorban az alkotó módon hozzá csatlakozó főmunkatárs Farkas Judittal. A Búvópatak megalapítása hazafias tett volt, különösen egy olyan időben, amikor nemzetünk a legnagyobb bajban volt, pusztítva megszületendő magzatainkat, megtagadva 90 éve elszakított területeken élő honfitársainkat. 2003. szeptemberben nem véletlenül jelent meg legelöl a lapban Wass Albert Ébredj magyar! című költeménye (1995), figyelmeztetve mindannyiunkat, hogy „Gonosz irányba sodor ez a megveszekedett történelem!”. Azóta is érezzük az aggódást, féltést, szidást és buzdítást, amit most is köszönünk, úgy érezve, s visszajelezve, hogy megérte a sok fáradságot. Amíg az élő ember élete itt a Földön a test halálával ér véget, tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy az élő gondolat már most halhatatlan, ha tiszta és őszinte. És ha nem?

Kialszik, elsötétedik, elfelejtődik.

Nem tisztem, hogy számot adjak, mit végzett, merre tart a Búvópatak, de tisztem, kötelességem, óhajom és igényem, hogy elmondjam, nekem, nekünk sokat jelent, nagyon szeretjük.

Isten Éltesse Szerkesztőit, Szerzőit és Olvasóit egyaránt!

Dr. Gyurkovits K álmán Elhangzott 2014. szeptember 2-án a Búvópatak-esten, az Együd Árpád Művelődési Központban.

Rónay György

Fiamhoz

F

Fiam, aki a világ küszöbén állsz,

legyen ez a vers neked útravalóm.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.

Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.

De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Utóirat

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell, konc-e vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier, ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen,

mint a szívedben, aljasságodban légy rettenthetetlen, ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg

soha senkivel, s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb, vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat: szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó, vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó, kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben, s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod, és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is, és jóvátétel lesz talán azért,

ami bennem csonka volt és hamis.

Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás: de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más; s bár buktatók közt botladoztam

és útvesztőkben tévelyegtem: utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.

Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.

Füstölve égtem el.

Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.

Búvópatak 2014. szeptember

Csodaszarvas vadászata

V

Veszprém belvárosának legimpozánsabb épülete az 1908-ban épült Medgyaszay-féle színház. Eredetileg az építész az épület mellett lévő, hajdani Korona Szállóval összeépítette a színházat, ezzel városképi szempontból is harmonikus együttest hozott létre. Érdemes körüljárni a masszív tömegalakítású, vasbeton konstrukciójú épületet, amelynek szerkezeti elemei egyben díszítő funkciót is ellátnak. Nemcsak a színház teraszainak és pergoláinak, de az utcafronton lévő hirdetőoszlopfunkciójú építménynek és a mellette lévő lépcsőnek is ugyanolyan – szívmintás – díszítésű vasbeton korlátja van, ami helyi mester szabadalma volt. Medgyaszay István a magyar szeces�szió legjelentősebb műhelyének, a gödöllői művésztelepnek Körösfői mellett a legjelentősebb alapító tagját, Nagy Sándort kérte fel az épületen megjelenő képzőművészeti alkotások elkészítésére.

A legutóbbi rekonstrukció során ugyan módosítottak az építész városképbe kapcsolt megoldásain, és a déli falához odaépítettek egy betonbunkerre telepített, növényekkel benőtt dombot, de szerencsére ez csak részben takarja el a falra tervezett nagyméretű sgraffitot, Nagy Sándor Csodaszarvas vadászata című képét. Ez a festészeti eljárás: az egymásra rakott különböző színű vakolatrétegek visszavésése, bekarcolása olyan régi (reneszánsz kori) eljárás, amely különösen alkalmas külső falfelületek díszítésére. A Veszprém megyében Németbányán született művész, aki párizsi tanulóévei után egy darabig Veszprémben élt feleségével, egy olyan témát választott a színház díszítésére, amelyet a gödöllői művésztelep alkotói is sokszor feldolgoztak: a csodaszarvas egyszerre volt eredetmonda, díszítőművészet és néphagyomány-feldolgozás.

A szarvasmotívum megjelent Remsey Jenő faliszőnyegén, Sidló Ferenc szobrán, Undi Mariska képsorán, Zichy István művein, Kőrösfői Kriesch Aladár több művén – de őszintén állíthatjuk,

4. oldal

Úton, útfélen Gopcsa K atalin

rovata

hogy a Nagy Sándor-féle ábrázolás az egyik legimpulzívabb, leginkább emlékezetesebb ábrázolása ennek a témának. A falkép nagyméretű (szén, kréta, tempera, karton, 247×691 cm) kartonja a veszprémi múzeum gyűjteményét gazdagítja, a néhány évvel ezelőtti A szecesszió vidéke – a vidék szecessziója országjáró kiállítás egyik legnagyobb hatású műtárgya volt.

Fontos és meghatározó szerkezeti elem az ágas-bogas fa, amelynek törzse függőlegesen osztja ketté a képet. Az élénk színű levelek szinte keretezik a kép felső széleit. A figurák és egyes motívumok erőteljes, határozott körvonalúak, Hunor és Magor vágtat a két szienai vörös színű paripán a kép jobb szélén futó tündöklő fehér csodaszarvas után. A lovak mellső lábainak átlós tartása, aminek irányát ismétli a dárdavonal és hangsúlyozza az egyik lovas levegőben lengő kacagánya, mind a vágtázás lendületét erősítik. A talajvonalak hullámzása különös ritmust ad a képnek.

A jobbra tartó csodaszarvas, és az őt üldöző lovasok látványa felidézi Arany János szavait: „Vadat űzni feljövének / Hős fiai szép Enéhnek” és így együtt, a kettő: a szavak és a kép a vörösokker-szürke színeivel nemcsak történetet mesél, de ünnepivé teszi a színházépület színes kerámia-motívummal díszített déli falát.

A szarvas alakja finom összekötő motívum a színház északi falán lévő, szintén Nagy Sándor tervezte ovális üvegablakon.

A Majoros Mayböhm Károly által kivitelezett nagyméretű üvegkép jobb szélén, egy terebélyes lombú fának támaszkodva egy dudás fújja hangszerét. A muzsikaszóra köréje gyűlnek szép öltözetű nők és férfiak, háttérben szántóvető alak a dimbes- dombos lankákon. A kép központjában ártatlanságot szimbolizáló lányka és kisfiú, kézenfogva, és a kép bal oldalán, mintha csak a külső falképről érkezett volna, szintén egy szarvas áll a többi, zenétől megbűvölt állat között.

Csodaszarvas vadászata – Nagy Sándor festménye (részlet)

5. oldal

Búvópatak 2014. szeptember

Rónay György

Ősz Szárszón

A

A lomb már lassan leválik az ágról,

s ha itt az alkonyat, lágy köd takarja, mint egy könnyű fátyol,

az enyhe halmokat.

A füst alant borong a tó ezüstjén; páncélként villog az őszi ezüst fény; s az égen este reszketőn csillognak lángjai a didergő csillagoknak.

A szélben a vak levelek lobognak

a nyárfák ágain. Ó nyirkos őszi felhők, szálljatok csak,

vigyétek álmaim!

Vad ívein suhanva át a mennynek végtelen szomjúságuk tán betelhet.

Vagy mint a villám, sisteregve, távol elégnek izzó lángjuk viharától…

Itt állok újra partodon ma, Szárszó,

e hűvös éjszakán…

Az élet szép, de talán csak a halál jó.

S a boldogság talány. Élünk vagy álmodunk? Nem élni jobb tán. Álmodni kezd a szív reménye fogytán, akár a fák: ha lombjaik lehulltak, gyűrűikben őrzik tovább a múltat.

Míg lent hörögve omlik szét a hullám

s tombolva zúg a nád.

A mindenség zokogja nyara múltán

a pusztulás dalát.

Süvölt az orkán, csattog szörnyű szárnya: készülj, világ, a vakmerő halálra!

S készülj, költő! A vágtató hegyélen a Végzet kardja szikrázik sötéten.

Hová veszett a nyár virága, hol van

a tündöklő varázs?

Vak éji felhők úsznak el gomolyban,

s az égbolt csupa gyász.

Fakó kis fény villan meg néha fönn még; mint elborult arcon ha ritka könny ég: peregve hull le és a bánat árnya nem enyhül tőle, mélyebb lesz utána.

Zuhanj a földre, sírodat kaparva

sikoltsd ki gyászodat!

Gázolj a rőten örvénylő avarba

s temesd belé magad!

De búcsúzóul úgy zengjen a dal még, hogy mint egy szív, megdobban a kihalt ég, és a Dicsőség, karjait kitárva hulltodban is fölránt egy szebb világba.

Kerék Imre

Hol az Idő nagy szárnya meg se rebben

s a végtelen napok üdvétől az örömre gyúlt szemekben

sugárzó fény ragyog.

A tiszta órák emlékei kéken vonulnak egyre át a messzeségen, s a boldogok megittasulva járnak tágas, örök mezőiben a nyárnak.

Ómagyar Mária-siralom Átírás

N

Nem ismertem a sírást, s most szemem könnye hull, a bú átölel orvul és szívem elszorul.

Én fiam, édes mézem, voltál Holdam, Napom, ó, Virágok Virága, letört a fájdalom.

Pribékek eltépnek tőlem, ki valál szép királyom, csontod törik, facsarják vércsillagos keresztfádon.

Tekintsed szenvedésem, Édes Egyetlenem, te adj vigaszt szívemnek, te légy úr lelkemen!

Lásd, könnyeimből árad sóhaj, kín, siralom, sebet-virágzó tested, tövises magzatom!

Jaj, fogjatok föl engem, gyúlok, fulladok szüntelen – Halál, engemet végy el, csak hagyd meg gyermekem!

Búvópatak 2014. szeptember

6. oldal

Csapó Endre

Új, nemzetépítő korszak indulásának szimbóluma

S

Szerény külsőségek között történt meg gróf Tisza István egykori miniszterelnök, államférfi szoborcsoportjának leleplezése és felavatási ünnepsége június 9-én a Kossuth téren. Orbán Viktor miniszterelnök a szoborcsoport újraalkotójával, Elek Imre szobrászművésszel együtt leplezte le a nemzeti lobogóval letakart szobrot. Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke mondott imádságot. Az ünnepségen jelen volt Kövér László házelnök, Boross Péter volt miniszterelnök, valamint egyházi méltóságok, miniszterek, országgyűlési képviselők és a Tisza család tagjai. Az ünnepség elején Nemcsák Károly színművész elszavalta Reményik Sándor Magányos cip­ ruság című versét, amit a költő Tisza István ravatalára írt.

A Kossuth téri rekonstrukciót célzó Steindl Imre Program honlapja szerint az eredetileg Zala György és Orbán Antal tervei alapján 1934-ben elkészült szoborcsoport 17 méter magas volt, talapzata süttői mészkőből készült. A Tisza tragédiáját szimbolizáló oroszlánt 36 köbméter kőből faragták ki, és 12 darabból állították össze. Az emlékmű hátoldalán található gyászkoszorú átmérője 3 méter volt. Az emlékmű a II. világháború folyamán megsérült, majd 1945 tavaszán ismeretlenek ledöntötték talapzatáról a szobor főalakját, a 18 mázsányi töredéket később beolvasztották.

Az emlékmű többi darabja kalandos utat járt be: a földművelőket ábrázoló szoborcsoport Esztergomba került, A katona búcsúja című mellékcsoportot a Hűvösvölgyi úti laktanya udvarára, majd a keceli Pintér Művek haditechnikai gyűjteményébe vitték, a posztamens tetejét díszítő kőoroszlánt pedig 1948-ban a Hegyalja út végében, a hajdani tabáni temető helyén állították fel, majd a hatvanas években nyersanyagként fiatal művészeknek osztották ki. Így került az oroszlán feje egy fiatal szobrászművészhez, aki érintetlenül megőrizte, és ma is szentendrei háza kertjében tartja.

Raffay Ernő történész írja: „Tisza István fiatalember korában lett a liberalizmus híve – ez akkor a polgári szabadságjogok elfogadását és érvényesítését jelentette. Több évtizednek kellett elmúlnia, és sok-sok tapasztalatot kellett Tiszának megszereznie, amíg – már miniszterelnökként – belátta, hogy a liberalizmus, bár sok szép gondolatot és elvet tartalmaz, életveszélyt jelent Magyarország területi integritása és érdekei számára. Tisza gróf, aki nemcsak a liberális eszméknek, hanem a saját szemének és tapasztalatának is hisz, Herczeg Ferenc szerkesztésével (éppen száz éve) megindítja a Magyar Figyelő című folyóiratot, hogy segítségével megtisztítsa a liberalizmust és fölvegye a küzdelmet a radikális liberálisok ellen. Tisza a XX. század elejétől fölismeri, hogy a radikális liberálisok (Jászi Oszkár és társai) a nemzetiségeket a magyar állam ellen uszítva akarják a hatalmat megkaparintani. … Miután Tisza gróf fölismeri ezeket az ideológiai küzdelmeket, amelyek viharaiban Magyarország elmerülni látszik, bár magánleveleiben továbbra is liberálisnak írja magát, miniszterelnökként kimondottan konzervatív döntéseket hoz. Gróf Tisza István személyében és politikai tevékenységében azt kell értékelnünk, hogy képes volt a hazai liberális eszmevilág 1890 utáni elfajulásakor, kiüresedésekor a leghatározottabban fölismerni a magyar érdeket, s tenni is annak érdekében.”

Tisza már első miniszterelnöksége idején kemény harcot vívott a technikai obstrukció korlátozásáért és megnehezítéséért, mondván, a parlamenti anarchiát csak szigorúbb házszabállyal és a házelnök hatáskörének és fegyelmi jogkörének tágításával lehet megfékezni.

1912. május 22-én a nemzeti Munkapárt vezérét gróf Tisza Istvánt választották meg házelnöknek, aki a parlament működését megbénító obstrukció kíméletlen letörését ígérte.

Erre válaszul a radikális baloldal általános politikai sztrájkot és tömegtüntetést hirdetett, ami véres utcai harcokba torkollott. Felborított villamos. Barikád a pesti utcán május 23-án. „Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom.” Így kezdődik Babits Május huszonhárom Rákospalotán című verse, amit az 1912-es „vérvörös csütörtök” ihletett.

Aggódva, kétségbeesve írta: „Minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja! hányódjon fel a genny! jöjjön a forradalom! Jöjjön a barbárság!…”

Olyan hangulatot teremtett Magyarországon a baloldali sajtó, hogy a helyzet már hasonló volt az oroszországi állapotokhoz. Az 1912. május 23-án utcai harcokba torkolló általános politikai sztrájkban és tömegtüntetésben mintegy százezer fővárosi és környékbeli munkás vett részt. Miután a rendőrség és a kivezényelt katonaság lezárta az Országház felé vezető utakat, a tüntetők több helyen és többször összecsaptak a karhatalommal, torlaszokat emeltek, és lövések is eldördültek.

A sok sebesült és a négy halálos áldozat miatt a demonstráció – amit a radikális szabadkőműves Jászi Oszkár „a vérkeresztség napjának”, „a választójog forradalmának” nevezett – „vérvörös csütörtök”-ként vonult be a marxista történetírásba, amely e napot mostanáig a magyar progresszió megszerveződése, felkészülése egyik állomásának minősíti.

Teljesen érthető, mitöbb, elvárható is volt a mai nemzeti kormányzattól, hogy a Tisza István Szoborbizottság törekvését magáévá tette, mégpedig úgy, hogy az egykori Tiszaszoborcsoportot, amit a kommunista uralom lerombolt, eredeti helyére visszaépíti, egyúttal a kommunisták által ugyanarra a helyre felállított Károlyi Mihály-szobrot valahol másutt elhelyezi.

Tisza István ugyanannak a liberalizmusnak volt üldözöttje és áldozata, amelynek mai magyarországi reprezentánsai mindent elkövetnek a magyar nemzeti kormány ellen, és személy szerint – elszánt ellenségként – Orbán Viktor miniszterelnök ellen.

A szabadelvűség a politikában sokféle alakzatban jelent meg a történelem folyamán e szépen hangzó elnevezés alatt, meg persze a demokrácia nevet is pajzsul alkalmazzák a „néphatalom” művelői, annak időnként átfogalmazott értelmezésének kizárólagosságát hirdetve, immár két évszázada működnek társadalomromboló mozgalmaik. Permanens forradalom és progresszió a jelszó, és amikor létrejön a proletárdiktatúra, mint történt Magyarországon is, a népellenség „reakciósokat” börtönözték és „likvidálták” azaz kivégezték.

7. oldal

Búvópatak 2014. szeptember

Óh, nem gazembervilág ez, csak „ideológiák világa”. Felvilágosodás a sötét középkorból. Polgárjogot nyert izmusok vegyes választékából kínálják az éppen egyedül üdvözítőt, amit nem elfogadni nem veszélytelen.

A liberalizmus egyénközpontú filozófiája által magasztalt egyéni szabadságot és integritást használja fel a liberalista törtető, aki vagyona és hatalma gyarapítását indokolja a korlátozottság nélküli önmegvalósítás jogosultságával. Az üzletember egyéni érvényesülése elé nem állítható korlát, mert akkor nem valósul meg az a liberalista gazdasági elv, ami szerint a szabad verseny működése önjáróan szabályozza a gazdasági életet. Tehát beépíti az egyéni szabadság elvét egy üzleti kollektíva érvényesülési indokolásába. Az irányzat követői igyekeznek eltakarítani minden korlátot, amiket a társadalom állít a közösség védelmére, végülis azon belül mindenki oltalmára. Ilyen korlát a nemzeti közösség érdekeit védő állam, és a társadalmi normákat megtartó erkölcsi és kulturális intézmények.

Sikos talaj a parlamenti demokrácia is, hiszen a liberalizmus által megalkotott politikai pártrendszer kirekeszti az egyént és annak érdekérvényesítését abból a politikai térből, amiben csak pártok szerepelnek, csak pártpozícióból lehet nyilatkozni, hozzászólni, cselekedni. Politikai téren az egyéni érvényesülésnek egyetlen útja valamilyen pártban tagként azonosulni, mértékét pedig a párton belüli hatalmi harcokban elért tisztségbe emelkedés adja. A társadalom nem-párttag része (talán 99 százaléka) szavazhat az engedélyezett pár-

S

Gróf Tisza István 1903-ban

tok egyikére négy évenként egy alkalommal. Ez lehet az egyén népuralmi (demokratikus) élménymennyisége. És még manipulálható is.

Országok mennek tönkre alkalmatlan pártok kormányzó hatalomba jutásával, ami különösen veszélyes egy ország számára, ha ilyen kormánya ideológiai elvtársi viszonyt tart fenn egyéb ország ellenséges szándékú kormányával. Az ország politikai érdeke ritkán azonos a nemzetközi téren uralkodó ideológia által képviselt (megkövetelt) érdekekkel. Ritka szerencsés alkalom olyan politikai irányzat hatalomra jutása, amely ellenszegül a nagypolitikai trendnek, és kiáll az ország érdekeiért.

A XIX. század a liberalizmus érvényesülésének évszázada.

Ilyen minőségében valójában bővebb, mint a naptári terjedelme: kezdődik a francia forradalommal, és tetőzik 1917-ben az oroszországi forradalommal. Így történt, hogy a polgárosodás széles útvonalát végigjáró európai ember a liberalizmus fősodráról veszélyes utakra tévedt a „mindent szabad” elvet követve.

A XIX. századi magyar liberalizmust valamilyen józan középútkeresés jellemezte, ami talán a magyar reformkor legnagyobb magyarjának bölcsességét követte. Össze tudta egyeztetni az egyén szabadsága elvét a nemzet szolgálata elvével.

Más szóval egyazon törekvésbe foglalta a szabadságeszmét és a nemzeteszmét. Úgy fogadták az 1867 után benyomuló liberalizmust, mint az 1848-as nemzeti liberalizmus folytatását.

Nyugat-Európában a helyileg kiteljesedő kapitalizmussal jött létre a polgári társadalom hosszú, lassú fejlődéssel már a XVIII. századtól. Magyarországra csak a szabadságharcot megtorló idő múltával zúdult rá a kapitalista fellendülés, és annak termékeként a liberalizmus. Majd annak átkos termékei, a marxista irányzatok minden rossz fajtája. A liberalizmust teljes jó szívvel befogadó magyar politikai elit nem vette észre, hogy a szabadelvűség nevében a század végére felbukkanó politikai társaságok milyen veszélyt jelentenek.

A liberalizmus magában hordozta a bolsevizmus vírusát, amit végülis rászabadított a világra, hogy jelenkorunkra annak megmentőjeként erősítse egyeduralmát. Alkalmanként szándékosan válságba viszi azt a civilizációt, amit a kapitalista átalakulás létrehozott. A kizsákmányolt tömeget társadalomellenes szervezetekbe tömörítve, forradalmakat gerjeszt, hamis eszmék alkalmazásával saját elégedetlenjeivel romboltatja le az országok természetes uralkodó osztályainak az államát, hogy helyébe a nemzetközösség tőkései irányítsák az állam gazdasági életét. Beleszól az országok belügyeibe, szolgálatára álló személyeket és pártokat támogat a parlamenti és kormányhatalom átvételében.

A világháború terheitől meggyengült magyar társadalmat belülről bomlasztotta szét a liberalizmus legrosszabb szélsősége, köztársaságot, szabadságot, háborúmentes, szociális világot ígérő propagandájával. A trónra érdemtelen király leváltotta Tisza Istvánt miniszterelnöki pozíciójából. A zsilipek kinyíltak, a diadalmas új szellemiség gyilkosokat küldött arra az emberre, aki még megmenthette volna az országot.

A Trianon gödréből kiemelkedő maradék ország megbecsülte a nagy államférfiút, noha tragikus véget ért. A nemzeti öntudatra ébredő magyar társadalom korlátok között tartotta azokat a politikai erőket és mozgalmakat, amelyek rátörtek a nemzetre. A Tisza István emlékére állított szobor üzenete akkor az volt, hogy vigyázni kell a házi tűzhelyre, el kell hárítani a szabadelvűség köntösében tetszelgő nemzetellenes, társadalomellenes, államellenes politika támadásait.

Mai üzenete ugyanaz!

Megjelent az ausztráliai Magyar Élet 2014. június 19-i számában.

Búvópatak 2014. szeptember

8. oldal

A család mellett Kaposvár az életem Beszélgetés Szita Károly polgármesterrel

S

Szerencsésnek érzi magát, amiért két évtizede dolgozhat együtt a kapos­ váriakkal – ezt mondta Szita Károly, akivel munkáról, hitről, bizalomról, értékekről, példaadásról és családról beszélgettünk. Kaposvár polgármestere úgy látja, hogy húsz év alatt nemcsak városunk született újjá, hanem megerősödhettek mindazok, akik részt vettek a közös város­ építő munkában.

– Nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi időben a beszédei fő üzenete az egymásba vetett hit fontossága.

– Mindig próbáltam nagyon egyszerű, de mégis tartalmas mondatokban összefoglalni egy-egy időszak legfőbb üzenetét.

Ez persze nem azt jelenti, hogy önkényesen kitaláltam valami jól hangzó szlogent, hanem azt, hogy a város és a városlakók rezdüléseit észlelve, a beszélgetéseink lényegét felismerve emeltem ki azokat az értékeket, amelyeket közösségünk múltja, jelene és jövője szempontjából is meghatározónak éreztem. Ilyen volt, amikor az otthon, a szeretet és a biztonság fontosságát hangsúlyoztam, mindezt természetesen Kaposvárral összefüggésben. És mostanában is átjár egy erős érzet, amikor a kaposváriakkal találkozom, amikor a szemükbe nézek. Érzem, hogy közös sikereink alapja az, hogy hiszünk egymásban. Hogy megvan a kölcsönös bizalom, az egymásra figyelés, a jó szándék. Ezek olyan értékek, különösen manapság, amelyeket meg kell becsülnünk és meg kell őriznünk.

– Sok ember nem tud mit kezdeni a hittel, inkább a konkrétumokra várna.

– A kettő nem zárja ki egymást. A kaposváriak többségének igenis van hite. Nehéz időket éltek meg, a ’90-es évek eleje különösen kemény volt sokak számára. Nagyon sokan megrendültek azokban az időkben. El kellett tartaniuk a családot, biztonságot kellett adniuk egy olyan környezetben, amikor minden labilissá, bizonytalanná vált. Nem is csoda, ha szinte újra kellett kezdeni mindent. Nemcsak a várost kellett felépíteni, hanem magunkat is. Húsz év alatt ez a folyamat párhuzamosan zajlott, és úgy érzem, mindkét oldalon sikerült elérnünk egy olyan szintre, amely immáron biztosabb alapot nyújt a jövőépítéshez. Vannak eredményeink, van sikerélményünk és van hitünk is. Akinek viszont még kétségei vannak afelől, hogy a közös hit milyen energiát ad az embernek, annak ajánlom, hogy látogasson el pünkösdkor Csíksomlyóra.

Idén is volt alkalmam megtapasztalni azt az erőt, amely sok százezer jó szándékú ember jelenlétéből, hitéből, reményéből és bizalmából épül fel és táplálkozik. Én hasonlót érzékelek itthon, Kaposváron is.

– Az életminőségnek mégiscsak fokmérője az is, hogy anyagiak szempontjából mit engedhet meg magának az ember…

– Teljesen természetesnek veszem, hogy az az ember, aki nélkülöz, aki vágyik egy szép otthonra, egy autóra, nyaralásra, aki szeretné gyermekeinek megvenni a legszebb ruhákat és játékokat, az szükségképpen gondol az anyagiakra, s hogy szenved a hiánytól. Érthető és elfogadható szándék húzódik

meg az ilyen vágyak mögött, ezt tehát nem szabad egy pillanatra sem lekicsinyelni. Már csak azért sem, mert mindez azt jelzi, hogy sok még a dolgunk. Biztonságot kell adni mindazoknak, akiket ma még a kétségek, a mindennapi küzdelmek őrölnek fel. Fontos azonban tudni ilyenkor is, hogy a legnagyobb vagyon sem helyettesíti az egészséget, a családot, a boldogságot, a barátokat, vagy éppen a biztonságos otthont.

– Nyilván az az ideális, ha megvan mindegyik...

– A kérdés csak az, hogy melyik következik a másikból.

Nekem meggyőződésem, hogy egy embernek és egy közösségnek is először az értékeit kell felismernie, tudatosítania, majd azokra építve lehet az anyagiakat is erősíteni. Emlékszem, két évtizede azt érzékeltem a legnagyobb problémának, hogy a kaposváriak nem voltak büszkék a városukra. Nem tudtak otthonként tekinteni rá, folyamatosan olyan településeket említettek példaként, amelyek nem jártak sokkal előrébb, mint mi, de valamiért mégis úgy tűnt, vagy azt hittük róluk.

A fő baj tehát az önképünkkel volt, azzal, hogy nem voltunk tisztában saját értékeinkkel, és lehetőségeinkkel. Ebből pedig következik az is, hogy nem becsültük a saját munkánkat, nem bíztunk abban, hogy amit teszünk, az jó és van értelme, s abban sem, hogyha dolgozunk, annak meglesz az eredménye.

– Talán azért, mert a rendszerváltoztatás előtti években ahhoz szoktunk hozzá, hogy megmondják, mit kell tennünk, s mi a jó nekünk…

Szita Károly Csíksomlyón – fotó: Hegedűs György

9. oldal – Igen, ez nyilván meghatározó, de ilyenkor érdemes távolabbra is tekinteni. A második világháború előtt volt egy olyan, igencsak hosszú időszak, amely Kaposváron a fejlődésről, az építkezésről, az otthonteremtésről szólt. Ez olyan gyökerünk, amelyhez vissza lehet nyúlni, amiből erőt lehet meríteni. Jó, ha tudjuk, hogy elődeink milyen sorsot szántak ennek a városnak. S talán mindannyiunk családjában is ott van a követendő példa. Az én nagypapám patkoló kovács volt, édesapám pedig autószerelő a tejipari vállalatnál. Nálunk természetes volt, hogy ha ötről a hatra akartunk jutni, azért keményen meg kellett dolgozni. Én ezt a példát láttam otthon, ezért tudtam, hogy nem reménykedhetünk tétlenül abban, hogy rajtunk kívül bárki más felemel bennünket. Érdemtelenek is lettünk volna erre. A fő kérdés tehát inkább az volt, hogy merünk-e élni a szabadságunkkal, elhisszük-e azt, hogy elsősorban rajtunk múlik, milyen lesz Kaposvár, s hogyan fogunk itt élni.

– Akik ezt a húsz évet Kaposváron élték meg, azok tudják, hogy nehéz út volt ez...

– Nehéz, de talán ma már senki sem vonja kétségbe, hogy jól döntöttünk. A közösségépítést, a városépítést, a munkát választottuk. S ahogy jöttek a sikerek, egyre inkább kezdtük elhinni, hogy mindaz elérhető, amit megálmodtunk. A mindennapi élet nehézségeit persze nem lehet elkerülni. S talán nem is kell, de ezt csak utólag ismeri fel az ember. Mert bár voltak, akik segítettek bennünket, ám voltak olyanok is, akik kevésbé, sőt, ellenkezőleg. És voltak olyan évek is, amikor a válság megpróbálta reménytelenné tenni a küzdelmünket.

Mi egyik ilyen esetben sem adtuk fel, inkább megerősített bennünket minden harcunk. És ennek a kitartó akaratnak egyetlen titka az volt, hogy elsősorban nem kővel és malterral képzeltük el a felemelkedést, hanem összekapaszkodással. Mert élhető várost építeni csak úgy lehet, hogy az itt élő embereknek lehetőséget teremtünk a beszélgetésre, az együtt gondolkodásra, a tervezésre. Hálás vagyok és köszönettel tartozom mindazoknak, akik eddig is részt vállaltak mindebből.

– Nem megszokott, hogy egy város irányításába beleszóljon minden ott élő. Ez talán felelőtlenség is lenne.

– Hitem szerint mindenkinek része van abban, ami Kaposváron történt és történik. Nem kell professzornak, gazdasági szakembernek lenni ahhoz, hogy az itt élők jó gondolatokkal, egyetértésükkel, támogatásukkal segítsék a közös munkát, s abban sem hiszek, hogy a kaposváriaknak csak négyévente, a szavazófülkékben kellene véleményt mondaniuk otthonuk, maguk és családjuk jelenéről és jövőjéről. Folyamatosan építünk, fejlesztünk, újabb és újabb lehetőségeket veszünk észre, amelyekkel élnünk kell. Ezt csak úgy lehet megtenni, ha kapcsolatban vagyunk egymással. Ezt ráadásul egyre több formában meg is lehet tenni, igaz, nekem továbbra is a személyes találkozások jelentik a legtöbbet.

– Ma már viszont megkerülhetetlen az internet, önnek is van honlapja, és a közösségi oldalakon is rendszeresen lehet találkozni a megosztásaival.

– Érdekes folyamat, ahogyan áttértünk szinte valamennyien az e-mailre és a facebookra. Az előbbi módon – heti rendszerességgel – csaknem 12 ezer kaposvárival levelezek csaknem öt éve. Ez idő alatt több mint 200 témáról cseréltük ki gondolatainkat. De érkeznek még kézzel írott levelek is, amelyeket nagy becsben tartok. Büszke vagyok arra, hogy olyan idős kaposváriak is tollat ragadnak és megtisztelnek bizalmukkal, akik gyerekként, fiatalként tanúi, részesei voltak a 30-as évek városépítésének. Nagyon sok olyan információval, személyes élettörténettel gazdagítottak eddig is, amelyet kamatoztatni tudtam a munkámban. A facebook ma már szinte kikerülhetetlen. Rengetegen írnak nekem ezen a csatornán

N

Búvópatak 2014. szeptember is, amelynek nagy előnye, hogy bármilyen hírt osztok meg, rögtön találkozom a visszajelzésekkel, véleményekkel. Ami pedig a tájékoztatást illeti: ez nemcsak lehetőségem, hanem kötelességem is. Együtt tervezünk, együtt dolgozunk, ezért úgy helyes, ha az eredményeknek is közösen örülünk.

– Ha már eredmények kerültek szóba, mit emelne ki?

– A közösséget, amelynek gyönyörű szimbólumai a legfiatalabb kaposváriak nevét megörökítő Életfák. Kaposvár legbensőségesebb eseményei közé tartozik, amikor a szülők, nagyszülők és barátok körében őket ünnepeljük. A gyermekeinket és unokáinkat, akik miatt tesszük a dolgunkat. Persze csak az elmúlt négy-öt évből szemezgetve megemlíthetném a fürdőnket, a Rippl-Rónai-villát, az Együdöt, a Szivárvány Kultúrpalotát, a megújult belvárost, a munkahelyeket adó ipari parkunkat, a Deseda újraéledését vagy éppen a Városligetet. Számos apró és nagyobb sikert éltünk meg együtt, de minden fejlesztés mögött ugyanaz áll, és ez a lényeg: az alkotó közösség, amely rendre közös célokat fogalmaz és valósít meg. A kaposváriak a saját, egyéni érdekeik elé helyezik a közösség érdekeit, és tudják jól, számíthatnak egymásra, s együtt semmi sem lehetetlen. Ez vezetett oda, hogy ma élhető európai város Kaposvár, amely egyre több település számára követendő példa. Rengeteg mindent építettünk, újítottunk, az ember gyakran nem is tudja felidézni. De ha kezünkbe kerül egy-egy húszéves fénykép, könnyen nevezzük retrónak, mert hatalmasat léptünk azóta előre. S biztos vagyok benne, ha ma valaki mondjuk Rippl-Rónairól vagy a Kaposfestről lát egy riportot a televízióban, büszke arra, hogy ebben a városban élhet.

– Húsz éve polgármestere Kaposvárnak. Nem vett el sokat az életéből?

– Nem elvett, hanem adott! Nem mondom, hogy könnyű volt, vagy ne lett volna az elején konfliktus abból, mennyi munkával jár ez a hivatás. Én is szerettem volna több időt otthon tölteni, s persze a család is ezt szerette volna. Hiszen nekik nem polgármester vagyok, hanem férj és apa. Amikor viszont látták, hogy mennyire fontos nekem a munka, társaim lettek és olyan segítséget adtak, amelyért mindenki hálás lenne a helyemben. Amikor fél nyolckor hazaérek, a feleségem nem azt kérdezi, hogy hol voltam – hiszen tudja jól, hogy dolgoztam –, hanem vacsorát ad. Ha nem ilyen lenne a kapcsolatunk, akkor nem is tudnám végezni a munkámat. Nélkülük, a feleségem és a lányaim nélkül nem ment volna, s ma sem menne.

– A felesége mit kap cserébe?

– Ezt tőle kellene megkérdezni. A feleségem nem jár el velem rendezvényekre és megnyitókra sem, mert ő Szita Károlyhoz ment hozzá, nem a polgármesterhez. Én tiszteletben tartom ezt a döntését, s talán még nagyobb becsben is van emiatt nálam.

Amikor eleinte kérdezték, hogy hol van, az igazat válaszoltam: otthon neveli a gyerekeket. Ma már nem kérdezik meg.

– És ő szeretné, ha folytatná ősszel?

– Beszélgettünk erről. Ha az alpolgármesterséget is beleveszem, negyed évszázad telt el. A ’90-ben született gyerekek ma már felnőttek, és kirajzolódott előttük egy városkép. Most viszont új lehetőségek előtt állunk. Ma már jóval élhetőbb ez a város, mint volt két évtizede, de ennél még előrébb kell jutnunk. A huszonnégy év alatt kialakult egy olyan bizalom, amely rengeteg erőt ad a mindennapokban. Amíg két program között az utcán tudok beszélgetni a kaposváriakkal, amíg egymás szemébe tudunk nézni, amíg tudják, hogy számíthatnak rám, addig a feleségem is azt mondja, hogy folytassam, mert tudja, hogy rajta és a családomon kívül ez az életem.

Szekeres A lán

Búvópatak 2014. szeptember

10. oldal

Életre keltett írók, tudósok

Elárvult panoptikum

– Megkínálhatom az urakat egy kis friss pogácsával és frissítővel? – A panoptikum igazgatója lekötelező szívélyességgel tekintett a minisztériumi emberekre.

– Ha lehetne, kis konyakot – mondta szabadkozva a fekete nyakkendős vezető. Az igazgató mély hálával gondolt hitvesére, aki ráerőltette elefántos nyakkendője helyett a szolidabbat.

– Hogyne, hogyne – készségeskedett. – Máris kiszólok. Ám várakozásukkal ellentétben nem a Napóleon-konyak érkezett metszett poharakkal. Az ajtón egy izgatott köpenyes férfi rontott be.

– Igazgató úr! Igazgató úr!

– Márton, várjon egy kicsit. Tárgyalunk, nem látja?

– De ez nem tűr halasztást!

– Mi történt? De gyorsan!

– A panoptikum!

– Mi történt a panoptikummal?

– Üres! Mintha elvitték volna a bábokat! De a talapzatuk ott maradt a feliratokkal! „Már megint féldecikkel kezdte.”

– Ne tréfálkozzon! Látja, hogy nem érek rá!

– De Julika is látta, hogy üres a panoptikum! – Julika az igazgató mindenre kész titkárnője. Fel sem merülhet, hogy ő is bepálinkázott volna.

– Bocsánat, uraim, ennek utána kell néznem.

– Várjon! Jövünk mi is.

Lementek a lépcsőn, jobbra bekanyarodtak a hatalmas terem felé. Mikor odaértek, döbbenten tapasztalták, hogy valóban üres. Ám a talpak a feliratokkal háborítatlanul ott maradtak. Mintha a szobrok sétálni indultak volna.

– Azonnal értesíteni kell a rendőrséget! – fordult titkárnőjéhez az igazgató.

A szirénázó rendőrautó pillanatok alatt megérkezett. Az épület bejárata elé sárga szalagot feszítettek, s ketten-hárman az üres teremben sürögtek-forogtak.

– Erőszakos behatolásnak semmi nyoma. A zárban belülről a kulcs. Mintha bentről nyitották volna ki az ajtót.

– De ki? – Az igazgató sajgó szívvel gondolt év végi jutalmára. Annak alighanem fuccs!

– Majd meglátjuk. Kérem, hívja össze az alkalmazottakat.

Hamarosan ott álltak mind a heten. „Mint a gonoszok” – gondolta csüggedten az igazgató. Némi vigaszt az jelentett számára, hogy elbocsáthatja a takarítónőt, aki a szobrokat porolgatta. Némelyikükkel mintha gügyögött volna.

– Ez önnek szól. – Az egyik nyomozó levelet nyújtott át az igazgatónak.

– Hol találta? – kérdezte a százados.

– Az asztalon.

Az igazgató a százados kezébe nyomta a levelet. Sosem lehet tudni. Akár bomba is lehet benne. Vagy mérgező por.

A nyomozás vezetője feltépte a borítékot. Kíváncsian gyűltek köréje. Kihajtotta a papírt és hangosan olvasta:

M

Rónay L ászló

rovata

Elmentünk körülnézni!

Visszajövünk!

Az ajtót ne zárják be!

Arany Jánosé volt az első aláírás. Alatta a többieké.

Tanácstalanul néztek egymásra. A panoptikum előtt gyülekezni kezdtek a kíváncsiskodók. – Az évszázad rablása…

– mondta az egyik öregasszony. – Mert nem vigyáznak… – így a másik…

– Itt találkozunk – mondta Arany a többieknek. Neki mindenki engedelmeskedett, ő volt a legidősebb, legtekintélyesebb.

Csak Ady morgott valamit.

Azzal elváltak. Arany még visszaszólt: – Fél év múlva ugyanitt.

Arany János a tölgyek alatt

A

A tölgyek alatt szeretett pihenni. Ide régen nem hatolt el a város zaja; a fák zöld lombozatán áttűzött a nap, s a szépen gondozott füves részen sötétebb és világosabb foltok váltakoztak.

Az Akadémiától sikerült nyugállományba mennie, de az ülésekről készített összefoglalókat és a társasági üléseken elhangzottakat változatlanul megkapta. Most is azért telepedett le az egyik padra, hogy átfussa, miről vitáztak legutóbb az irodalom tudósai. Nem kedvelte az irodalomtudós elnevezést, bizonyos nagyképűséget érzett benne. Lám, Gyulai Pál sem nevezte magát tudósnak, holott megvolt az esze hozzá.

Gyulairól jutott eszébe: mintha Petőfi neve is felmerült volna a vitában. Miért kellene róla vitázni – tűnődött, s elé-

gedetten szemlélte a hancúrozó gyerekeket. Most figyelt fel arra, hogy nem hallja a vízimalom zúgását. Helyette iszonyatos robajjal egy rejtelmes szerkezet húzott tova az égen. Ilyen hangos madarat még nem látott.

Keresgélni kezdte azt a részt, ahol Petőfiről esett szó. Végre megtalálta. Olvasni kezdte. Előbb azonban kalapját maga mellé helyezte a padra. Kezdett melege lenni. „Petőfi nem része a modernitásnak.” Itt megállt. Mi lehet az a modernitás? Ezt a szót sosem hallotta. A modernhez lehet valami köze, de ki tudja? Lehet, hogy újra nyelvújításba fogtak, csak ő nem vette észre? Azt sem értette, miért kellene Petőfinek a modernek között szerepelnie. Elég baja volt neki a magukat modernnek nevező költőkkel, akik porosnak és unal-

11. oldal

Búvópatak 2014. szeptember

masnak vélték az ő irányukat. Igaz, a sok epigon nem használt Petőfinek. De ettől még az egyik legnagyobb magyar költő. „Beszédmódja lapos, sok a közhelyes megállapítása. Felhevült pátoszát olykor túlcsigázottnak érezzük. Francia kortársaival ellentétben földhözragadtnak látjuk.”

Még egyszer elolvasta ezt a passzust. Letette a beszámolót.

Mérgében botjával döfködte a földet.

Szóval ilyen volna az a modernitás. Nem önértékén mérjük az irodalmunkat, hanem más országokéhoz hasonlítgatjuk, és szégyenkezünk, mint a szegény rokon. Mi az, hogy közhelyes?

Miért baj, hogy elszántan és pátosszal, azaz küldetéses öntudattal harcolt a jogegyenlőségért és a magyar szabadságért?

Hiszen életét adta elveiért! Akik pedig ezért bírálják, otthon üldögélnek a kályha melegében, vagy valamelyik társas asztalnál, és pironkodva ejtik ki a magyar szót? Szép, új világ!

Tovább elmélkedett. Most látni vélte maga előtt az alacsony termetű költőbarátot, amint térdén lovagoltatja Lacit, s a fiúcska diadalkiáltásai közepette ürgét öntenek a kertben.

Juliska – erre a névre könnybe borult a szeme – akkor már nagyobbacska lévén a konyhában segédkezett. A kedves vendég tiszteletére nagy volt ott a sürgés-forgás. Akkor már lelkét is elküldte neki a Toldi olvasta után. Sok baja volt Toldival. Egyetlen mondaton múlt, amikor azt írta róla: „Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága.” Meghalasztani könnyebb volt; sírját lassan behavazta az ég, s az ifjú Bence ott állt a lába felöl. De a férfi harc bizony megizzasztotta. Nem írta volna meg, ha nem akkora a várakozás. Szinte kikövetelték. Nem is volt vele megelégedve. Hiába a nagy csinnadratta a megjelenés után, így vélte, gyengébb a másik két résznél.

T

Arany János

Ha Toldi élne, biztos szétütne azok között, akik lenézik a János vitéz költőjét. Erre a gondolatra földerült. Tovább lapozott.

Megütötte szemét a következő cím: Konzorciális pályázatok.

Már megint valami furcsaság. Konzorciális? Olvasta: „Konzorciális pályázatot akkor érdemes benyújtani, ha a projekt költségei (és kutatási terve) két vagy több önállóan kezelendő részre bonthatók, melyeknek adminisztratív kezelését érdemes külön megoldani, külön intézményekhez telepíteni.” Azt hitte, a szeme káprázik. Megizzadhatnak, akik így telepítik a pályázatokat, mint Mária Terézia a telepeseket.

Ebből elég! Átadta arcát a simogató napfénynek. A Kapcsos könyvet féltő gonddal zsebébe tette. Ma már aligha születik újabb verse.

Arra eszmélt, hogy egy ismeretlen áll előtte.

– Bocsásson meg, kérem, Arany János úr?

– Az vagyok.

– Megengedi, hogy leüljek?

– Csak tessék! Van itt hely kettőnknek is…

– Megismertem az arcát. A képirata ki van téve a Hal utcai képíró kirakatában.

A költő megriadt a hírre. Az ő képe ugyanott látható, ahol ledéren öltözött hölgyek mutogatják bokájukat szoknyájuk alól? Elborzadva szokta szemlélni ezeket az erkölcstelen képeket. Hova züllik a világ?

– Tanár vagyok – mondta az ismeretlen. – Régóta szerettem volna megkérdezni, ön hogyan boldogult a diákokkal?

Arany szíve megmelegedett, midőn tanáréveire emlékeztették. Mily beláthatatlan szépségek között kalauzolhatta diákjait! A bérével ugyan nem dicsekedhetett, de amerre ment, megsüvegelték. A tanárnak becsülete volt.

– Miért? Önnek nehézségei adódnak?

– Sok is.

– Melyek volnának azok?

– Nem értik a tankönyvek szövegét. – Táskájába nyúlt, előhalászott egy használatos tankönyvet s felolvasott néhány mondatot. A költő közben a konzorciális pályázat telepítésére gondolt. A tanár bevégezte az olvasást, és várakozón tekintett a költőre.

– Hát… – Arany megtörölte homlokát –, bizony nagyot változott a világ, s vele, úgy látom, a nyelvezet is.

– Tudja, mi az én legnagyobb bajom? – A költő kérdőn tekintett a kicsit dúlt tanárra, aki behajtotta a könyvet és visszahelyezte táskájába. A tanári táskák divatja nem sokat változott. Erre a gondolatra halványan elmosolyodott. Kopottas volt akkor is, az ma is.

– Nem szeretnek olvasni!

– Hát, ha ilyen mondatokkal kapatják őket a könyvekre, nem csodálkozom.

– Felolvassam a Vörösmarty Mihályról szóló részt? Az világos és érthető. De vannak egész nehezen emészthető fejezetek.

– Hagyja ki őket!

– Hisz akkor egy sereg fontos íróról nem is hallanának!

– Beszéljen nekik saját szavaival róluk! Talán nagyobb kedvet csinál az olvasásra!

– Nem lehet.

– Miért nem?

– Sikertelen lehet az érettségijük. A matura – ismételte, hogy a költő megértse aggodalma okát.

Tanácstalanul hallgattak. Hajó úszott a Dunán. Kürtszavát visszhangozták a budai hegyek.

– Tudna valami jó tanácsot adni?

A költő szomorúan rázta a fejét. A Margit hídra tekintett, melynek avatásakor öngyilkos-jelöltek ugráltak a Dunába.

Elszunyókált a cirógató napfényben.

Búvópatak 2014. szeptember

12. oldal

Tusnády L ászló

Lavotta János és a magyarság öntudatra ébredése Magyar Orpheusz

L

Lavotta Jánost nevezték így a kortársai. A dal, az ének, a zene több más képviselőjére, honunk más ébresztőire is illik ez az elnevezés. Bizony a jövőnk, az igazi kiteljesedésünk túl hosszú ideig volt sziklasírban. Benne ott volt annak az örökségnek nagy része, amely a létezés biztonságát szavatolhatta volna. A sziklák kemények voltak. Euridiké lidérces álma túl mély volt. Talán már nem evilági. Visszahozásáért csendült a hegedűszó, szólt a zenekar, magasba szállt az ének. Már-már elindult a delejes úton Euridiké, de visszahanyatlott. Óriási volt a taszító erő, az a dermesztő hatalom, amely a létére tört.

Aki őt látta, lelke legőszintébb vallomásával köszöntötte. Ébreszteni akarta a sziklasírba zárt csodás lányt a saját dalával, szívéből fakadó zenéjével. Ezt hagyta ránk. Ez volt az ő magyar zenéje. A mi Euridikénk közelében született az a zene. Az ő jelenléte volt az ihlető erő, de a lány szívében rejlő titokzatos áramlásig nem sikerült eljutni. Nagy volt az a dermesztő erő, amely a mi fenti világunktól őt távol tartotta.

Túl dicső, túl nagy volt a mi múltunk. Kincseit elvették, elsajátították. Lelki gyémántjainkat is ki akarták iktatni a tudatunkból. Kiknek lehetett az érdeke az, hogy a kicsinységünkről győzzenek meg? Azoknak, akik tönkretettek, kifosztottak minket. Földjeink, vizeink – természeti értékeink bitorlóinak azt kellett bizonyítaniuk, hogy mindaz méltatlanul volt a miénk. Sok-sok igazi és mély gyökér nélküli nép költött magának nagyszerű álom-múltat, az nem zavarta a tudomány bajnokait. Velünk volt baj, mert minket forgattak ki javainkból, és ehhez kellett az igazolás. Ez a rossz lelkiismeret legnyilvánvalóbb jele.

Már Csokonai Vitéz Mihályt elkeserítette az, hogy voltak olyan német tudósok, akik a mi múltunkat igyekeztek felülvizsgálni. A hagyományunkat egyre kevesebbre becsülték.

Nagy költőnk válaszképpen akarta megírni Árpádiász című eposzát, és ezzel párhuzamosan nagyon alapos történelmi tanulmányokkal kívánt foglalkozni, mert tudta, hogy a mi múltunk óriási kincseket őriz. Nemes szándéka nem valósulhatott meg. A halál megakadályozta ebben.

Zenei érdeklődése közel vitte mindazokhoz, akikben élt a dallam, a hangok titokzatos áramlása. Verseiből zenésített meg Lavotta János. Mindkettejükben élt a vágy színházi megvalósulás iránt. Vannak korok, amelyekben sok minden omlatagnak látszik. Túl kevés az, ami meggyőzi az embert az örökről.

Kierkegaard Mozart Don Juan-jában látta meg a zenei teljességet. A meg nem valósult vágyak, mint a létezés különös állomásai kísérik az embert. Gyors és a legtöbb esetben teljesség nélküli létvágtája során minden gépiessé válhat. A művészet az a magasabb minőség, amelyben felsejlik az örök. Ez maga

a fény, a tisztaság, a derű, az értelemnek olyan tündöklése, melyet nem ronthatnak el az árnyak, a semmi delejes éjszakája előtt megjelenik egy gyermek. Belőle fény sugárzik. Ő Mozart. Jelenléte tagadja a sötét hátteret. Varázsfuvola – dobbant nagyot Csokonai szíve, és nyelvünkön kereste rá a megfelelő hangokat.

Kell a színház, a színjátszás, az a látszólag mesterséges keret, amely puszta létével is azt hangsúlyozza, hogy amit megélünk, ami bennünk van, nem illan el a rohanó idővel, hanem van benne valami örök. Csokonai dunántúli diákjaival álmodott színpadot. Lavotta vándorlásai során talán hallott arról, hogy 1765-ben a sátoraljaújhelyi pálosok tanítványai olyan színdarabot adtak elő, amelyben Faludi Ferenc egyik verse is elővillant, de különös, parodisztikus változatban. Comenius pataki szavalói, diákszínészei évszázadokon át hajolnak ki az időből, és békésen találkoznak az újhelyi katolikus diákokkal, mert megértik, hogy egy cél van: a megmaradás. Nagy ára van ennek? Mindenki maga döntse el a mértéket! A lényeg „csak” annyi, hogy le kell mondani a szélsőségekről. Van, aki erre képtelen, és ettől szenved. Comenius iszonyú világégés idején szívesen kibékült volna a jezsuitákkal, csak állt volna helyre végre az élet remélt, hőn óhajtott rendje. Csak lett

Musica Curiosa – Orosz István grafikája

13. oldal volna béke. Kazinczy Ferenc a Hamlet fordításával akarta elindítani a magyar színházi életet. Nagy volt a tét. A darab nehéz. Színészeink még nem készültek fel a hamleti küldetésre. Hőn sóvárogták többen a létünket, mindenségünket megszólaltató nemzeti eposzt. Kudarc és kudarc követte egymást. Ám ez az igény átment Toldy Ferencbe. Ő, a magyar irodalomtörténet atyja, az eposzi szemléletet vitte be ebbe, az általa megteremtett hazai tudományba. A háromszáztíz éve született Faludi Ferenc gazdagította a magyar palettát költészetével, nyelvi, népi világával, és azzal, hogy új műfajokat vitt be irodalmunkba. Ezt cselekedte zenei téren Lavotta János. Ahogy az eposz hiányzott az irodalom terén, ugyanúgy éreztük az űrt a szimfónia terén. Megérkezett Liszt Ferenc, és érezte, hogy még a rapszodoszainkat is meg kell találni.

Hogyan talált rájuk? A görögök szerint semmit se szabad befejezni, mert elviszi az ördög. Liszt csodája éppen az, hogy megadta nekünk a kezdet örömét. Ő ennek az igézetét érezte meg Lavotta János zenéjében.

Felvilágosodás és romantika. Lavotta életideje szerint az elsőhöz tartozott, de az, ami őt igazán megtartotta, a romantika volt. Mily különös, hogy aki alig tud róla valamit, szinte tájékozatlanságát eltussolva, a „Szerelmé”-t idézi. Előkerül-e valaha is tőle származó levél? Mit tudunk filmbe illő képsorok idézésével a szerelméről? Semmit! Ám ez a szerelem-zene szól, és kimutatható, bizonyítható – kézzelfogható közelsége nélkül is megértjük ennek a zenének a titkát: ezt a körülmények hatalma avatta olyanná, mintha népi gyökere lenne.

Ezt érezte meg Bartók Béla, ezért gratulált oly lelkesen a vele nem egy úton járó Hubay Jenőnek a Lavotta művészetét összegező színpadi művéhez: ez a zene méltó volt ahhoz, amit Bartók a magyarság lényege szempontjából oly fontosnak tartott. Kell-e ennél több? Euridiké elindult, és hagyta, hogy Orpheusz játssza zenéjét: megérkezett az Isten szabad és ragyogó ege alá.

Gyémánt a mélyben

K

Kölcsey Ferenc éveken át kereste, próbálgatta a saját vershangszerelésében a magyar népdal tónusát. Lehajolt a szent humuszig, és valamit meghallott zenénk lényegéből is, mert rendkívüli érzékkel fedezte fel az eredeti gyökér üzenetét Lavotta János szerzeményeiben. Azt, ami valamerre mutatott, a magyar nép létre repesésének idejéből tárt a világ elé olyasmit, ami majd további felfedezések, kutatások, nagy gyűj­tő­ utak, lánglelkű zenészeink remekeiben tárja a világ elé igazi mélységét, nagyszerűségét.

Tűz, lobogás kellett ahhoz, hogy a világ felfigyeljen egy eltiport, jogaitól megfosztott nép emberi méltóságára. Az őselemek éltető és pusztító erejének a tudata áthatja egész létezésünket. Ötszáz évvel ezelőtt állt, izzott az a tüzes trón, amelyen nem csupán Dózsa György égett el, hanem a jövőnk egy része is. Onnan, a trón körüli hamuból hullott a halál a mo­ há­csi csatamező magyar harcosaira, hiszen a meghirdetett keresztes harcnak jó esélyei voltak, és az mindenféleképpen előlegezte a veszteséget, hogy parasztjaink nem foghattak fegyvert. Mi lett volna Nándorfehérvárnál, ha népünk egyszerű fiai nem lettek volna jelen?

Bakfark Bálint a mohácsi katasztrófa következtében indult vándorútra. Európai szintű zenénk volt jóval előtte is. Grego­ rián dallamaink zengtek kolostorainkban, templomainkban, de ahogyan létünk, jövőlehetőségünk egyre hamvadt, sorvadt, úgy tűnt el annak a lehetősége, reménye, hogy egységes egés�szé áll össze mind az a kincs, mely pislafényű falvaink dalaiban rejtőzik, egy nép emberi méltóságát felmutató, nagy össze-

Búvópatak 2014. szeptember gező zenénk születik a legújabb kor igényeinek megfelelően.

A szimfónia vagy opera ugyanúgy hiányzott, mint az eposz az irodalmunk számára.

Schedel Ferenc német ajkú pesti ifjú döbbenettel tapasztalta, hogy német nyelvű világirodalmi műben érdemeinkhez képest alig esik szó rólunk. Kazinczy Ferenc segítségét kérte, és így született meg egy új tudományág a számunkra: irodalomtörténetünk. A hajdani ifjú ekkor már Toldy Ferenc névre hallgatott. Liszt Ferenc szívében a magyarság tüze 1838. március 16-án lobbant fel, és ezt az olykori meg nem értés, irigység szennyes áradata sem tudta eloltani.

Mit éreztek meg azok az ifjak, akik saját belátásuk szerint tartozhattak volna más népekhez is? Mit láthattak meg bennünk? Európa mélységes szégyenét: a mi jogfosztottságunkat, és mindazt, amit a nagy igazságtalanság-sorozatok ellenére népünk felmutatott.

Dózsa tüzes trónja körül ott keringett a hamu. Jövőnk egy része benne volt. Háromszáz évvel az ő kínszenvedése után Pálóczi Horváth Ádámot veszély fenyegette; mert az egyik versében a magyar táncot merészelte dicsérni – a stájer tánccal szemben. Mentegetőznie, védekeznie kellett. Híres gyűjteményében közöl olyan verset – ismeretlen szerzőtől, amely szerinte száz évnél régebbi, és ez a névtelen költő a vizeinkért, földjeinkért emeli fel a szavát. Úgy látszik, ezt kell tennünk immá­ ron örökre, mert ez az ősi veszély a mai napig nem múlt el.

Lavotta János kétszázötven évvel ezelőtt született. Oly korban élt, amelyről el lehet mondani, hogy átmenet a semmiből a teljességbe. Gyarmati, félgyarmati állapotunk következménye az, hogy Toldy Ferenc oly keveset találhatott rólunk az irodalmunk kapcsán idegen szövegekben. Megítélésünkben rendkívüli tudatosság volt: nehogy kiderüljön valami hajdani nagyságunkból, hiszen akkor megszületik bennünk igazi emberi méltóságunk. Szellemi életünk kiválóságai érezték, hogy óriási baj van önértékelésünkkel. Nemeseinkben lehetett elfogultság, oly gőg, amely csak üres máz volt. Amint a művelteknek tartott nemzetekre vetettük vigyázó szemünket, valóban űr tátongott, mert adott helyzetünkben megszűnt, vagy alig-alig létezett szellemi életünknek az a folytonossága, amelyet csakis a szabadság biztosíthatott volna. Az idegen hatalmak képviselői vigyáztak arra, hogy a magyar rögből pálma ne nőjön a magasba. Ám eltiport népünk lelke népdalainkban mégis felrepes. Ötszáz és kétszázötven év. Iszonyatok hamuesője hull a magasból a lelkekre. Múltunk valóban elégett? Nem! Óriási nyomás volt, de őseinkben az idő nem égett el, hanem az idegen hatalmak vaspatája, a belső meghasonlás ólomterhe szénné nyomta össze: gyémánttá alakult az a múlt. Ennek a fénye örök. Legnagyobbjaink ezt tárják a világ elé. Bizony mondom, az a gyémánt immáron tündökölni fog a világ végezetéig.

A szív dala Ember voltunk nagysága, fönséges ünnepe az, ha kihajolunk az időből, a napok, események torlódásában meglátjuk, megérezzük azt a többletet, amely eszmei benne: a számunkra a legtöbb, találkozunk az utolérhetetlennel, a széppel, az igazzal, a feledhetetlennel. Ezt éreztem 1998 szeptemberében.

Műfordítói ösztöndíjjal tartózkodtam Rómában, és a Magyar Akadémia lakója voltam. Be kell vallanom, olykor az örömbe üröm is vegyült, hiszen a Falconieri-palota a Tiberis mellett van, és éjten-éjjel hallanom kellett az autóknak, a motorkerékpároknak azt a zaját, amely nem a legalkalmasabb arra, hogy az ember szemére álompillangó szálljon. A hónap közepe táján egyszer csak igen korán megszűnt minden zaj. Szinte ter-

Búvópatak 2014. szeptember mészetellenes volt a nagy csend. Különös volt, de inkább elaludtam, nem törtem a fejemet azon, hogy mi történt.

A különös eseményre reggel derült fény: elkezdődött a tanítás. Ez volt az első és leglényegesebb hír, amelyet akkor a rádióban hallottam. Lám, a Tiberis-parton korábban a diákok használták ki az este, az éj kellemes hűvösét. Korábbi indulatom is csillapodott ekkor. Noha azóta sem értem, hogy miért kell a motorkerékpárokról a hangtompítót is leszerelni.

Miért fokozza az iszonyatos zaj egy-egy szórakozó ember örömérzetét? Mindez a tűnődés a semmibe foszlott, ugyanis a műsorközlő bejelentette, hogy Liszt Ferenctől a Szerelmi álmok követezik. Ezzel búcsúztatják el a diákokat szép, nyári emlékeiktől. Mily régen szeretem a szívnek ezt a dalát, és mégis újként hatott abban a római környezetben.

A híres szerelem-zenék ábránd- és álmodozás-világa betölti a teret, és oly érzés lesz úrrá az emberen, hogy nagy megvalósulás vár rá. Élete igazi hajnalához érkezett. A füvek, a fák, a virágok és még a kövek is azt zengik, hogy „Mily szép is az élet, örüljünk! A kezdet a legszebb nekünk.” Liszt úgy vélte, hogy a legszebb hangokat a halál pillanatában hallhatjuk meg. Ehhez viszont küzdelmes és tiszta élet kell, mert a tehetség kötelez.

A kezdetünket kereste ő a mi zenénkben ott, ahol csak remélte, hogy arra rá lehet találni. Ezért másoltatta Lavotta János kottáit. Tanulmányozta őket.

Zrínyi Miklós, a költő, író és hadvezér háromszázötven évvel ezelőtt halt meg. Dédapja ugyanúgy ihletője volt őneki, mint Lavotta Jánosnak és Csontváry Kosztka Tivadarnak.

Híres festőnk némi csalódással élte meg, hogy a szigetvári környezetben nem találta meg azt a nagy motívumot, amelyet ő annyira keresett. Vajon mit érzett Lavotta János, amikor partitúráján végigsiklott a tekintete? Ez titok, de van valami jele annak, hogy több fogódzója lehetett, mint Csontvárynak. Íme, az a dokumentum, mely a zeneművet hirdeti: „Szigetvár ostroma, eredeti magyar ábránd, a nép között forgott százados zenetöredékekből alkotta Lavota,…” Népdalainkban tehát benne volt a szigetvári hős emléke – legalábbis töredékesen.

Mily különös az, hogy a nyelvünk létét, lényegét megmutatók, feltárók nagy vitája, harca mennyire ismertebb, mint azok az ellentétek, amelyek a zenei gyökereink kapcsán feszültek egymásnak. Kazinczy Ferencről és újító társairól sokkal többet lehet tudni, mint azokról, akik zenei gyökereinkről nem egyformán vélekedtek. Különösen a háttér homályos sokak előtt. Főképpen akkor, ha arra gondolunk, hogy Mozartnak, Schubertnek, Beethovennek, Berlioznak – több elődjüknek és utódjuknak a zenéjében jelen vagyunk. Nyugati kutatók olykor azt is kiemelik, hogy olyan pillanatokban, amikor ezek a géniuszok nagyon jelentős léleküzenetet akarnak ös�szegezni. A vita alapja kétségkívül az, hogy a hajdani kor magyarnak tartott zenéje és az, ami eldugott falvaink múltba süppedt házikóinak a lakói megőriztek, nem azonos. A verbunkos zene népünk egy későbbi léthelyzetében született. Mindez igaz, de a félreértések ma is jócskán kísérik azt, amit köz­ gon­dolkodásnak nevezünk. Pedig a pentaton dallamok ősi kapcsolatairól már 1935-ben nagyon jelentős tanulmányt jelentetett meg Szabolcsi Bence. Majd 1936-ban Bartók Béla Anatóliában gyűjtött török népdalokat Adnan Saygun társaságában. Munkáját bevégezvén kijelentette: „Nem tudtam, hogy ily közeliek vagyunk egymáshoz”. Ősi gyökereink kutatásában ő jutott a legmesszebb. A törökök csak 1925-ben fedezték fel, hogy zenéjük ősi forrása a pentatóniában van. A további feltárásban maradt még jócskán tisztázni valójuk. Ezért hívták meg a legilletékesebbet, Bartók Bélát. A zenénk terén így jutottunk sokkal messzebb, mint nyelvi téren azoknak a jóvoltából, akik hamis axiómák kényszerzubbonyát húzták ránk: hivatalosan, és hitük szerint végérvényesen.

Z

14. oldal Lavotta János nem zenei csatákban kereste azt, amit leginkább ősinek lehetett tartani, hanem az énekhangban, a hegedűszóban érezte meg az eredeti szívdobbanásunkat. Nagy tisztelője, rajongója, Hubay Jenő más úton járt, mint Bartók Béla. Különös a találkozási pontjuk. 1906. november 17-én mutatták be az Operaházban Hubay Jenő Lavotta szerelme című négyfelvonásos operáját. Az egyik előadást Bartók Béla is megtekintette, és őszintén gratulált a zeneszerzőnek 1906. december 17-én írt levelében: „Rendkívül tetszett, magyarsága pedig meglepett. Nag yon örülök, hog y ezzel a munkával te is azoknak a sorába lépsz, akik a mag yar műzene megteremtésén fáradoznak.”

Bizony, Lavotta János világa hozta őket össze rövid időre.

Pályájuk a későbbiek során is más és más irányba tért el. A fő az, hogy volt, amikor szívük közösen dobbant. Hubay Jenő annyira szerette ezt a művét, hogy úgy végrendelkezett, hogy ennek az operájának a gyászindulóját játsszák majd a temetésén. Kívánságát teljesítették.

Méltán nevezték Lavotta Jánost magyar Orpheusznak. Húszéves volt, amikor II. József nyelvrendeletével emberi méltóságunk legszebb, legcsodálatosabb alapját akarta lerombolni.

Felcsendült Lavotta hegedűjén a dal: a mi dalunk; szívünk tiszta dobbanása, és a pokol erői megtorpantak. Tehetetlenek voltak, mert egy jogaitól, olykor az élet elemi lehetőségeitől is megfosztott nép dala zengett. Titokzatos áramlás hatotta át a szíveket. Nagyjaink láng-szavai, éteri zenehangjai betöltötték a rideg űrt, és meggyőzték a kisemmizetteket, a megalázottakat és megnyomorítottakat is arról, hogy egyedüli kincset hordoznak a szívükben. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Van emberi méltóságunk, és ezt senki sem veheti el tőlünk.

A fáklyatánc Torquato Tasso egyik versében olyan táncról ír, amelyben egy fáklyának igen fontos szerepe volt. Körbejárt, és a mulatságnak egy élemedett hölgy vetett véget, mert nem adta tovább a fáklyát, hanem félredobta. Erről a jelenetről, szórakozásról az élet szimbóluma juthat az eszünkbe. Folytonosság van benne, de az egyéni fáklya kilobban. Az itt maradók részvétet, kegyeletet éreznek. Ez az utóbbi szó a mai használatban elsősorban a halottaknak járó végtisztességet, emlékezést idézi fel.

Szophoklész Antigoné-jából és több más görög remekből tudhatjuk, hogy a halottaknak járó szertartás, a temetés az ittmaradottak kötelessége, feladata. A néprajzi ismereteink alapján tudjuk, hogy a görögöket megelőző korokban is mindez rendkívül fontos volt, olyannyira, hogy Frazer nem véletlenül állapította meg, hogy az ősember a hagyomány rabszolgája volt. Ebből könnyen lehet arra következtetni, hogy a hagyománnyal is baj van, de beláthatjuk, hogy Konfuciusznak van igaza. Szerinte azzal, hogy az ember tudja irányítani, szabályozni ösztöneit, a fajfenntartása került veszélybe. Egyedül a hagyomány segíthet rajta. Igen, az életet szolgáló hagyomány felszámolása veszélyezteti a jövőnket. Ezen a téren is a mérték a legfontosabb.

Ezt viszont nem mindig könnyű megtalálni. Ha a múlt kultusza túl erős, meddő, formális, a jelentől, a jövőtől visz el sok energiát, akkor felsóhajthat az ember, és talán joggal igényli azt, hogy vegyék észre őt a jelenben is. Bizonyos keretek között ez nem kegyeletsértés, hiszen őseink is a mi boldogságunkért küzdöttek, ha itt lennének velünk, nem örülnének bánatunknak, nélkülözésünknek.

Mindezt nem azért mondom, mert azt hiszem, hogy a múlt nagyjainak a megbecsülésével azért van baj, mert túlzásba esünk az ő javukra. Ellenkezőleg, csak azt akarom kiemelni,

15. oldal hogy a hagyomány felszámolása visszaüt a jelen-sivatag vándoraira is. Lehet, hogy furcsán hangzik, de sokan a saját bőrükön érzik, hogy a múlt értékeinek az eltörlése a jelen számára is a „szabad” kegyetlenséget hozza, tehát maga a kegyelet nem csupán a halottaknak jár, hanem az élőknek is.

A fenti gondolatmenet szőrszálhasogatásként hathat. Persze minden okfejtés az, ha nem gondoljuk végig a jelentés hátterét. Az a költőóriás, aki a „kegyelet” szót, mint sorsos, nagyon lényeges lételemet használja, a szabad versenyes kapitalizmus kapcsán írta le ezt a szót, mégpedig a londoni színben. Ádám csalódását fejezi ki, és önmagát vádolja: „Kilöktem a gépből egy fő csavart, / Mely összetartá, a kegyeletet, / S Pótolni elmulasztám más erősbbel.”

Tehát az élők sem kapják meg a legemberibb, legfontosabb érzést. Szeretet nélküli világban élnek, és nem teljesedhet ki életük, épp a gúzsba kötöttség miatt. Épp az ellentétébe csapott át az a derű, önfeledt életigenlés, amely a szín elején a zsibongó sokaságból felhallatszott a Tower bástyájára Ádámhoz és Luciferhez. A félelem itt is megjelent, de az ujjongó érzés még nem tudatosítja az emberben, hiszen elfogadja, hogy majd az élet korlátozza önmagát. A legfontosabb az, hogy hallgassuk igéző dalát. Ki az ébredő erő önérzetével lép a tömkelegbe, legtöbbször ezt érzi. A lidércek később elevenednek meg. Keserves ez a felismerés. Valójában a szorongás lassan dolgozik a lélekben: „Majd attól félsz, az egyént hogy / Elnyelendi a tömeg, / Majd, hogy a kiváló egyes / A milljót semmíti meg.”

Két szélsősége jelenség, két pólus áll előttünk, viszont megvan a valóságos alapja. Egyszerűen azért, mert a közbülső lehetőségek a polgári demokráciának olyan esendő tényezői, ideiglenes állomásai, amelyeket bármelyik véglet – bármelyik diktatórikus rend könnyedén elmoshat, eltüntethet, tehát olyan negatív „kristályosodási” folyamatról van szó, amelyben a rossz érlelődik, amelyet a kegyelet, a szeretet, a megbecsülés, a magasabb emberi minőség megőrzésével, megvédésével lehet csak megfékezni, megakadályozni. Ádám olyan társaságot kíván, „Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, / Közös erővel összeműködik.” Nem sejti, hogy a falansz­ ter minden emberi érték űrbe zuhanása lesz. Íme, a lidércek valóban kielevenedtek. Erdélyi János Madách Imre szemére

T

Pusztai Zoltán

Evangélium

A

a látható világon túl felhangzik ismét az ének örök szentségről zeng a húr s nincsenek többé miértek és minden oly nyilvánvaló abban az aranyló fényben amelyre már kevés a szó s amerre Isten nevét sem álmodja versekbe senki mivel is egy lészen vele angyalok zenéje zengi a mindenség üzenete örökérvényű Igazság míg virág marad a világ

Búvópatak 2014. szeptember vetette, hogy olyan elméletről írt (a szocializmus tanításáról), amely a valóságban még nem teljesedhetett ki. Tehát nem lehet tudni, hogy az elmélet és a gyakorlat mire lesz képes.

Nagyon sokba került az emberiségnek ez a kísérlet. Különös a számomra, hogy Erdélyi nem vette figyelembe Campanella tanítását és a jezsuiták gyakorlatát, pedig több magyar jezsuita is dolgozott hittérítőként abban a közösségi társadalomban, amely az egyetlen igazi és boldog olyan kommunisztikus társadalom volt, amelyet nem az erőszak tartott össze. Virágzott. Külső zsarnoki erő pusztította el. Az indiánok nem ismerték a magántulajdont. A jezsuiták erre építették sikeres tevékenységüket. Az emberi természetet viszont nem lehet megváltoztatni. Durva erőszakkal bárkit megalázhatnak, de az a szabadság ellen elkövetett égbe kiáltó vétek.

A lenini asszimilációs elmélet lényege az, hogy egy államon belül a különböző nemzetiségek művelődését azért kell fokozni, hogy magas szinten tudjanak beolvadni a nagy egészbe. A szovjetrendszer esetében a „magasabb egység” az orosz volt. Mindennek a kegyetlenségét az éli át igazán, akit megérintett ez a veszedelem. Az ősi gyökerek felszámolása gyakori jelenség. A hatalmat gyakorló nép könnyen esik abba a hibába, hogy tagjai a legtermészetesebbnek tartják, hogy a kisebbségi jogok megadásával minden kötelességüket teljesítették. Csak azt felejtik el, hogy ők hogyan látnák a világot kisebbségi helyzetben. Vajon akkor is lelkesednének, ha azzal a gyakorlattal kellene találkozniuk, amelynek az a lényege, hogy a kisebbségi törvények azt mondják ki, hogy melyek azok a jogok, amelyek csak a hatalmat gyakorló népnek járnak.

Ebből következik, hogy amit hivatalosan jognak neveznek, az bizonyos keretek között éppen a jogfosztottsággal azonos, illetve a hatalmat gyakorló néptől függ az, hogy mennyit vesz el az azonos államon belül élő, abba kényszerített, de más anyanyelvvel rendelkező, más művelődési körhöz tartozó emberektől. A modern élet, gazdálkodás, a munkamegosztás rengeteg elidegenítő tényezővel jár különben is. A fenti körülmény ráadásként kapcsolódik mindahhoz az ellentmondáshoz, amely a reformkor utáni államok kóros jelensége. A kiszolgáltatottság egyik oka az, hogy a reformkorban meghirdetett szabadság értelmezése átcsúszott egy félelmesen és hamisan kezelt szabadosságba. A reformkorban a szabadság a jog és kötelesség harmóniája volt. Egy hamis, áldemokratikus rendben még a lopásnak is lehetett jogi alapja: „megélhetési lopás”.

Ez az állam fogalmának a lejáratása, lezüllesztése. A Tanács­ köztársaság idején határozták meg a debreceni jogászok a korabeli államot a következőképpen: „Az állam jogalkotó rablóbanda, amelyben a rablóvezérek a miniszterek.” Lám, ennek a rendnek is voltak buzgó követői. Nem árt nekik, ha börtönben üdülnek. Bizonyos szélsőséges eszmék képviselői csak elvakultak-e, vagy szándékosan akarják lejáratni, felszámolni az államot? Talán ezt ők maguk sem tudják. Sok lehet köztük a sajtkukac-típus: örül az adott helyzetnek. A modern állam és a nemzet között nemegyszer szakadék tátong, hiszen az állam minden felelőtlenségét, „ledérségét” az adózóknak kell megfizetniük. Az elidegenedés vadhajtásait látta meg Dürren­ matt, amikor megállapította, hogy a modern államok akkor kezdik magukat „édes hazámnak” nevezni, amikor fiait a vágóhídra akarják hajtani. Iszonyú kép. Bár ne lenne igaz! De két szörnyű háború és sok más meghasonlás alapján ezt sem lehet cáfolni.

Zarándokok vagyunk. Haladunk az Életfa alatt. Magunk sem vesszük észre, és elkezdődik a tánc. Kézről kézre vándorol a fáklya. Lobognia kellene folyton-folyvást, de vannak, akiknek az a céljuk, hogy a porba zuhanjon.

A család, az emberi méltóság, az élet tisztelete nélkül minden rend vakvágányon halad. Ezt látta meg Madách Imre is.

Búvópatak 2014. szeptember

16. oldal

K elemen L ajos

Irónia: a világosság jötte

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

Néhány megjegyzés Kalász Márton iróniájáról

L

Lehet, hogy a szemlélet olykor ösztönösen fejeződik ki a nyelvben; akárcsak az esztétikum. Az alkotás nagy paradoxonja, hogy a művész mindenhez kötve van, egyszersmind mindentől szabad; a művészé az alakban, színben való maradéktalan lelkesedés – az alakban, színben való csonkítatlan lázadás.

Nagy fakultások ezek. Magas pályák a becsvágynak. Ám a lezuhanás velük: tartós fájdalmakkal jár. Az alkotó attitűdjébe azonban bőven belefér az elidegenített mimetizmus: a dolgokhoz való látszólag aggálytalan közelítésmód fortélyos tagadása. Ez az irónia. Imitálni tudni a nem tudást. Az irónia egyfajta gúny. És kivált a közömbös világ szemében: szatíra, mely mégsem az; színleg ugyan megsemmisíti, de voltaképpen új árnyalatokkal sűrítve inkább visszahozza tárgyát.

Kevésbé szilárd korokban, mikor erkölcs és erkölcstelenség egymás kellékeiben tévesztik meg egymást, kivételesen hatásos forma. Aki elhívatott rá, felemelkedik vele. Ortodoxiákat nyakazhat.

Meglepő-e, hogy jelentkezése összefügg az antikvitás irodalmával?

Mivel az ógörög entitás; ha úgy tetszik: lelki kiteljesedés a mértékben nyer értelmet, aligha véletlen, hogy az antik szerzőknél az iróniát nem annyira a sarkított, az élesen állító-tagadó tartam egy füst alatti összevonása jellemzi. Majd a német romantika, illetve Hegel (aki a szerinte végéhez érő történelem két remek finalistájára is rábukkan: Napóleon és önmaga személyében) azonosítja az iróniát az ész cselvetésével. (Érdekes, hogy Hegellel ellentétben Friedrich von Schlegel a kimerítően sohasem interpretálható abszolútum kifejezés-kísérleteinek eszközeként az allegóriát, az elmeélt, és hát miért is ne: az iróniát nevezi meg. Eszerint a komplex műben állandó forgalom: a szkepszis és a odaadás örök forgalma zajlik.)

Az irónia torzít, de nem nélkülözi a morált. Termékeny lendületében: ha csattanós válasz, csattanós kérdés is. Az ironista elsőképpen úgy gondolja, hogy a formába öntendő anyagot valóban torzítania szükséges; az ironista tehát a legkevésbé sem komolytalan (legalábbis az alkotás pillanataiban). A műalkotás szerkezet. Ebből kifolyólag könnyű belátni, hogy egy vélt bizonyosság kritikus meghaladása (a bizonyosság fölötti ironizálás) nem egyszerű eszköz, hanem alkotói hit (az iróniában tételezett adekvát teremtőerő); az a hit, ami szerkezetképző elvként jelentkezik. Kell-e mondani: az ember sóhajtani sem sóhajthat, ha nincs viszonyítási alapja. Hogyne lenne szüksége erkölcsi jogcímre ahhoz, hogy ironizáljon! Az, aki ironizál, nem tesz egyebet, mint – az átlaghoz képest hajlékonyabban – engedelmeskedik a természetnek. A szellem síkján, a természet transzcendenciájában a többi gyönyörű proces�szussal ott sodródik az irónia is. (A szűznemzéses futógyíkok

életében nincs-e afféle keserű irónia, mint a tiszavirág élethosszában?) És a világszínpadon mennyi differenciált árnyalat még! A színképek, tónusok micsoda tumultusa gyűlik össze az irónia neve alatt.

Sóvárgók az egysíkú realizmus hideg fala előtt: ki ne szeretett volna legalább egyszer bolondulva-mámorosan áttörni a tornyosuló akadályon? A határokig jutott ember könnyen elveszti formaérzékét; és az áthághatatlan torlaszoknál megszűnnek a formák.

Minden megható és szánalmas perc (sőt: viszony) a következő, feloldást jelentő percre vár. A hév, az emelkedettség, amely a töredék világ fölé állítja a szellemet, esélyt kap, hogy e lendület révén rátaláljon a formára; lázas mondanivalót kerekít kalandjára, ellágyul és ünnepélyesség hatja át. Itt egy konok, elfojthatatlan érzésről van szó. De ha ezt az érzést nem viszonozza a világ szívvel-lélekkel: az annyi, mintha egyáltalán nem viszonozná. A pátosz hirtelen meddővé válik.

Mondják, a pátosz formai kiütközése a válságnak. Meglehet.

Csakhogy itt volna, ugye, az érdemesség joga; anélkül, hogy erőltetnénk, némely mozdulatainkat szabadjon kiigazítani.

Ismerjük fel tulajdon irányainkat. Ha az ember úgy fordul, a cinizmus tükrében az aszkézis, a gyöngédség, de a legragyogóbb szentség is szánalmas képet mutat; e tükörben egyedül a cinizmus kultusza mutatkozik életerősnek. Vagyis az alkotó számára kikerülhetetlen, hogy új beállítottságot próbáljon ki, új metódusokat kutasson fel. Semmi sem válik annyira becsületére, mint a változatosságnak az a vágya, amelyet önhűségéből fakaszt.

Az igazi észköltő, a legtudatosabbak egyike, Kalász Márton, ha akármivel is, biztosan nem a módszeresség hiányával lepi meg olvasóit. Költészetének épülése (ösztönt, szívet persze ki nem hagyva a dologból) elsősorban intellektuális küzdelem.

Az, hogy egy fiatal költő érzékei jórészt a határtalant szándékoznak megragadni, természetes. Aminthogy ugyane költő természetesen a közérzetét a kozmosz képeivel igyekszik szuggerálni. A fiatal Kalász szájából a Férfisóhaj ezért mesterkéletlen, tisztán fogalmi levezetés; a nagyobb, igazabb valóságra vágyók pátoszával: „Ifjúságomból: a kötelesség / legédenibb ragyogványából, / Istenem, alig valami maradt – // most kellene a földön jár­nom, / s hó-sörtés csillagok felé / bontom ki értetlen szárnyaimat.”

Az eszmélet Kalász Mártonnál nem veti magát a véletlenek parancsai alá. Amint summázza aktuális költői lehetőségeinek határait, továbblép. Még alig érinti harmincas éveinek közepét a Viola d’amour megjelenésekor, s ebben a kötötten is változatos, szerelmes, évődő, patetikus, s egy új hang (a szolid irónia) peripetiáinak teret engedő könyvben, alig pár évvel a Férfisóhajt követően, így fogalmaz: „Leszel elég vén egyszer, hogy belásd, / miben a valódi öröm. / Váltod már képzeted munkáról, derűről – / elér az idő, jön.”

17. oldal

Búvópatak 2014. szeptember

Az emberi érés őszéből visszanézve az ifjúság szép, rikító, olykor ríkató, érdekes, fájdalmas vagy éppen mulatságos. Ifjúkorban a változatosság (minden közbeeső lassulással együtt) a végletekig rándul. Egy költő számára ez a mozgalmasság súly, azaz téma. A művészi kiteljesedést nemritkán e súlyok újrafölemelése jelenti. Öregségen túl, aggságon innen nem igen akad költő, akiben ne tapadna meg, ne bizseregne legalább parázsnyi ifjúság. (Elég baj, ha már az egész csupán erőltetés, s egy kézlegyintéssel elintézhető.)

Persze: ami egyszer alapvető, az mindig fundamentális.

Az igazi alkotók mindenféle magasságos diszciplínán túlérő ismerete: az élni tudás. Egyvalami kívánkozik e roppant szakértelem párjául: az élni tudás nehézségének és korlátainak ismerete. Ha az utóbbi rontóan közbenyúl az előbbinek, az ütközés egzisztenciális szintű. S nem csoda, hogy ennek lírai (ironikus) vetületében a költészet a maga logikáját az abszurdig feszíti. „Ahol mégis hideg van. / Kockára fagynak gondolataim. / Ha széthullóban, hát csörrenjenek (…) füstös sátor előtt / a pihegő tundra-kutya, / nézem e szurkáló csillagvilágot. / / S félénken a / vibráló fényű szánt, amit / másnap / kétes délnek röpíthetek” – írja Kalász Márton a Tundra-kutya című versében.

Nem, nem az abszurd jóvoltából jut eszünkbe a tundrai képről a lelki irritálás termékeny változata. Ellenkezőleg. Az értelmetlen, képtelen világ helyébe áhított másik világ; az érthető, az élhető, a méltó, a szabadság ésszerűségén alapuló élethely iránti vágy gyöngéd lázadása hallatja itt hangját.

Kalász Márton eltökélten fogalmaz. A térbeli drámában úgy halad túl a gyönyörű, isteni pimaszságú ellentmondáson, hogy az iróniát az erkölcs világába fordítja. Már az, hogy a praxis és az elvek felemássága fölé nem a vaskosság vagy a drasztikum révén, hanem morális meggondolásokból jut, megkülönbözteti őt azoktól a poétáktól, akik, félreértve a világ végszavait, vendéglői jópofáskodásaikkal, olcsó vételű bonmóikkal, mintha drága játékszerüket, az iróniát szántszándékkal akarnák tönkretenni.

Kalász Márton tapintatos iróniája a múlt század hatvanas évéinek végén (Viola d’amour), hetvenes éveinek elején (a Hírek Árgyélusnak című kötet kiadásakor) kezd feltűnően előtérbe kerülni. „szürcsölve nemcsak orrcimpám s ínyem, / de velőm, idegzetem is habos, / s elmém! Ily béke, béke, nagy szelídség, / Istenem: ugyan huzamos!” Ez még a Viola d’amour. Hovatovább zenéjének egyegy akkordja még fel-feldereng. Mégis: a Hírek Árgyélusnak av-

K

Kalász Márton – fotó: Fekete József

val új, hogy bár tartja a folyamatosságot, viszont java darabjaiból a gondolatnak egy fanyarabb s ráncosabb homlokú játékosa néz vissza, a játékos, aki immár mélyebben bolygatja meg erkölcsi világképünket. „Nem voltál igen kedves se, hazám / lassan egy helyért nélkülözhetetlen / találhattál volna bennem százszorosan / jobb igavonódra szép szóval, de nem // Kifogtál ugyan, poros szamarat / hagytál mogorván, víz-szimatban állni / nem merítettél álmot sem a kútból / hagytál, tűnődjem; könnyen elaludtál.”

(Hírek Árgyélusnak – 24.)

Egy tárgyias líra, mely ez idő tájt olykor-olykor a beszéd lényegességét is kétségbe vonja, egyszerre tételezné a napvilág (mondjuk így: az öt érzék) realitásának hol felsőbb törvények, hol esetlegességek szerinti továbbrezgését „gyér még a szembeforgalom; / falu, szél, pászma hirtelen eső; szabad mezőn / cselleng két ágról-kedvű lény – // hajtok, figyelmesen, tovább.” (Korán, észak felé); ugyanakkor maró pillanataiban kénytelen tudomásul venni (vagy nagyon is bölcsen eleve felfigyel rá), hogy az összefüggések legtöbbjét az ember, élete esetlegességei közepette, elvéti; s neki, a költőnek is külön küzdelmet kell folytatnia, hogy legokszerűbb, ezért a hódításnak legkívánatosabb tárgyát, a néma tartományban rejlő titkokat kifejezze. Az alkotás szabad.

De nem igaz, hogy nincs iránya: a dolgok az alkotó akarata által nyernek szubsztanciát. Ha akaratról beszélünk, kedélyről is beszélünk. A kedély: a világ és a költő nagy ölelkezése utáni lélekállapot; vagyis újra-felfedezés az ihlet számára. A többi, ami ezután következik, érzés és gondolat; érzés és gondolat megannyi kisebb-nagyobb kanyarja. „Ki milyet vár, olyan / sebet / kap a világtól?”, „Menjünk a tölcsérnek, gyalog, / be, a palackba.

Akkora / hittel, mintha szemhatár nyílnék”, „Eltartani, jól-rosszul, valakit, / hogy mindig rossz helyen, jóízűen / a világ képébe röhögjön”, „Ám feketére sülsz elég a fény / humusz-feketére időtlenül / ha sötét jön járhatsz elevenen / / Sétálj de inkább háttal nekem / hadd nézzem lopva az örökkévalóság / titkos fehér foltját fenekeden” (Ki milyet már?, Próbafüzet, Western, Elszalasztott nyarainkért)

A múlt század hetvenes éveinek végén megjelent Szállás ontja azokat a verseket, amelyekben az élmény úgy nyilallik át a gondolat valóságába, hogy csaknem mindent: lelkiséget, benyomást, mint valami maró érzelmi többletet visz magával az elvontságba; itt az a minőségi bravúr, hogy a kész mű erkölcsi, metafizikai összefüggései anélkül érvényesülnek, hogy magában a műben csupán egyetlen parancsoló érték válna felismerhetővé, a többszörös értelmezhetőség persze összeegyeztethető értékeket hív életre; s abból az egyszerű tényből következik, hogy a költő előszeretettel emel bizonyos életjelenségeket szimbólumrangra. Szűkszavúságával együtt is tágsodrású líra az övé. „Ha ez a megoldás egyetlen, / legyek bőven adakozó!”

– írja Kalász Márton. S hogy a realitás és képzelet tényleg minél bővebb módját hozzáadja tárgyához, az irónia aspektusa sem maradhat ki. „Üljenek havas fejemre a varjak, / véssék, véssék – öreg ganajba / szorul az életmentő mag.” (Tűrési fokozatok) A Szállás mint jelkép, alighanem repülés és rejtek. Amabban ambíció; a transzcendentáló ész és a közvetlen valóságot követni, silabizálni kívánó anyaghűség kalandja. Rejtek mivoltában üzenet, vagyis eszerint van várnivalónk: nem válunk a világ puszta tárgyaivá, míg él bennünk a képesség, hogy vis�szaszeressük és visszaszerezzük az ideát: ha akárminő mértékben és értékben is – a világ mi vagyunk. Annál energikusabb bennünk e hit, minél inkább tisztában vagyunk ellenérveivel. „Védtem az elme locska / képességét. Ma / tűröm a képtelen fokozatot: »Elmében asztal; elme / asztalomon – / a téboly bent / eszik.«” A Tűrési fokozatok iróniája ezen a fokon szörnyű előérzet.

Tükrében valami rettenetes rajzolódik elő világunkból. S nem egyre élethűebb a kép? Ne jöjj el, ily realitás! Még ne!

A szerkesztőség és a szerző szeretettel köszöntik a 80 éves Kalász Mártont.

Búvópatak 2014. szeptember

18. oldal

R átki Zoltán

Is–se

A magyar nyelv elve, csodája, lényege

K

2004-ben született egy könyv a magyar nyelv elvéről, rejtelméről, üzenetéről. A könyv címe: IS. Az emberi beszéd alapelemei a beszédhangok. Zsinórmérték, a magyar nyelv hangjai. Magánhangzók és mássalhangzók.

A magánhangzó magában is hangzik, a mássalhangzó csak a magánhangzóval együtt. Nyelvenként elvétve és szétszórva vannak hangok, amelyek jelentéssel is bírnak. A legegyszerűbb szavak két hangból állnak, ezek a legősibb szavak. A legáltalánosabb szóképzés, amikor egy magánhangzó és egy mássalhangzó vagy egy mássalhangzó és egy magánhangzó alkot ősszót.

Ezek a kéthangos ősszavak a legkönnyebben érthető szavak és viszonylag könnyen belátható, megszámlálható, melyik mai élő nyelv mennyi és milyen ősszót őrzött meg, használ ma is, az összesből. A különböző nyelvek kéthangos ős-élő szavai egymással szintén nagyon egyszerűen összevethetők, összehasonlíthatók mind hangzásban, mind jelentésben, sőt

Talált kincsek (részlet) – S. Horváth Ildikó grafikája

mi több még a legkülönbözőbb írásjelek által jelölve is. Az egész halmazt érdemes két nagy csoportra osztani, a fő szavak és az al szavak csoportjára. Fő szavak az igék, főnevek, melléknevek, számnevek, al szavak a többiek. Érdemes még külön figyelmet szentelni a kéthangos szavak önmagukkal történt kettőzése folytán keletkező „család” körű, jellegű szavakra. Amíg ezen a területen a feltárás nem elégséges, hiábavaló a más irányú kutatás. Ha ez a feltárás kellő mértékben megtörtént, csak akkor jöhet az azonos mássalhangzókat tartalmazó ősszavak és a két magánhangzó között egy mássalhangzó mintájú ősszavak vizsgálata, összevetése.

Aztán egy óriási minőségi ugrással következnek azok a háromhangos szavak, amelyekben két különböző mássalhangzó között van egy magánhangzó. Itt feltétlen vizsgálni kell, hogyan viszik be a különböző mássalhangzók a különféle illetve legfőbb értelmeiket, jelentésüket a háromhangos szó értelmébe, jelentésébe. Erre kitűnő példázatul szolgál a magyar nyelv ilyen irányú jellegzetessége. A kéthangos hangpárok között vannak mai, élő, használt, érthető szavak ezek; az ős élő szavak. Ezeken túl vannak azok a kéthangos szóképződések, amelyeknek látszólag nincs jelentésük.

A látszólag nem értelmes szavakra is épülnek újabb háromhangos szavak. Ezt az ellentmondást feloldja az a felismerés, hogy az értelmes kéthangos szavak jelentései már minden egyes mássalhangzót önálló jelentéstartalommal, jelentéstartalmakkal látnak el. Így végül a háromhangos szavak jelentésébe a bennük szereplő két mássalhangzó jelentése, jelentései viszik be a megszülető új szó értelmét.

Az ezt követő lépés azon négyhangos szavak vizsgálata, amelyekben két különböző mássalhangzó vegyül azonos vagy különböző magánhangzókkal különböző módokon. A két különböző mássalhangzó jelentése, értelme a magyar nyelvben többnyire most is beépül a négyhangos szó új értelmébe.Továbbá pedig következnek azok az öthangos szavak, amelyek egy kéthangos és egy háromhangos szó összevonásából keletkeznek. A dolgokat kissé megcifrázza, hogy minden említett szóépülési esetben léteznek hangvesztések, hangösszevonások. Ez a fogalom azt takarja, hogy egyes esetekben az egymásba olvadó két jelentés egy hangja eltűnik, vagy egy-egy azonos hangja egymásba olvad (összerovódik), és ezáltal szintén el is tűnik a szem, fül elől. Hasonló jelenség még a jelentés egymásba olvadással együtt járó magánhangzó hangrövidülés. És hasonlóan épül tovább is a (magyar) nyelv, ezen az elven. Kövesd az útját, de csak addig, ameddig még érdemes.

Alapmű, a 2004-ben kiadott IS című könyv. A tudás-vallás lényege, nyelvünk rejtekéből tör elő. A Napvilág, a Föld népei nyelveinek legősibb tetten ér(t)hető szavai, a ma is élő kéthangos szavak.

Irodalmibban: A magánhangzó és a mássalhangzó, a mássalhangzó és a magánhangzó szerelméből születik meg a szó.

A magyar nyelv azért (is) csodálatos, mert nagyon sok szót őrzött meg és használ ma is, ezekből az ősszavakból.

19. oldal

Búvópatak 2014. szeptember

A magyar nyelv azért (is) csodálatos, mert a kéthangos ős szavak megkettőzése révén kimunkálja magából a családi vonatkozású szavak rendszerét.

A magyar nyelv azért (is) csodálatos, mert nagyon sok, azonos mássalhangzós ősszót bír magáénak.

A magyar nyelv azért (is) csodálatos, mert már a kéthangos ős élő szavak szintjén kimunkálja magából minden mássalhangzó ős élő jelentéseit, főbb jelentéseit, jelentését.

A magyar nyelv azért (is) csodálatos, mert már a (két különböző mássalhangzó között egy magánhangzó) képzésű szavainál is tetten érhető, ahogyan a mássalhangzók beleviszik valamely jelentéseiket a háromhangos magyar szóba.

Ilyen háromhangos szavunk (is) nagyon sok van.

A magyar nyelvnek esze ágában sincs saját magánál kevésbé csodálatos nyelvből, nyelvekből eredni.

A nyelvek ősszavai, többnyire a kéthangos szavak. Zsinórmérték, igazodási pontok a magyar nyelv hangjai. Az európai és hasonló hangzásvilág szerint ez 624 szó. Ennek mintegy egyharmadát a mai, élő magyar nyelv megőrizte, használja.

Más nyelvek ennél sokkal kevesebbet. Erre a 624 ősszóra épülnek az említett nyelvek. A magyar is és nem is akárhogy. Kb.

A

170 magyar ős élő szóra épül 500 háromhangos magyar szó.

Ezeknek a kéthangos szavaknak az értelme többnyire beleépül a háromhangos szavak értelmébe. További kb. 270 ős szóra épül 800 háromhangos magyar szó. Így összesen 440 ősszóra 1300 háromhangos magyar szó épül. Sőt, ez a helyzet még több „magyar csavarral” fokozódik. A többi nyelv mes�sze nem ennyire és messze nem így épül.

Már a magyar kéthangos aztán a több, de azonos mássalhangzós ős élő szavak is jól utalnak a mássalhangzók ősjelentéseire, ősjelentésére, főbb jelentéseire, legfőbb jelentéseire.

A magyar nyelv legfőbb csodája: A magyar nyelvnek, már a kéthangos ős szavai is kimunkálják magukból minden mássalhangzó lényeges, lényegesebb, leglényegesebb jelentéseit, jelentését. A magyar nyelv ős élő szavainak lényeges, lényegesebb, leglényegesebb jelentései, magyarázatul szolgálnak a többi nyelv ős élő szavainak eredetére, jelentésére.

Természetesen ez a megállapítás azon nyelvek szavairól szól, amelyekben megtalálhatók, beazonosíthatók a magyar mássalhangzók. Ez viszont a Föld nyelveinek döntő többsége.

A (magyar) nyelv rejtelme: Lehet véle, általa beszélgetni. A (magyar) nyelv üzenete: Én csak a beszéd vagyok, a lényeg a tett.

Bérczy József

Anima Évek voltak nélküled.

Velük az egyedülség.

Vajon elpártolhat a hűség?

Akkor mi őriz téged?

Késtél felfedni arcod villanatra bár lobbanásnyi fénynél…

Mígnem, egy este – már időben is messze északon, télszakán –: látni véltelek.

Jelenés voltál.

A mulatóhely terme fénylett fel veled.

És szóltál szóra bírtan.

Egy harang – a gyermekkor giling-galangja hallszott a szavaidban.

A haza? Szülőfalum hangja…

Majd kaputok előtt, az utcalámpa sápadt világa alatt a Nap: az arcod…

Szemed íriszén pedig az a part, hol nincs én. Csak mi.

Egy test. Egy lélek.

Oslo, Norvégia, 1963 Szent György-hegy, Magyarország, 2013

Carl Jung lélektanában anima a nő a férfiben. Születésétől.

(Lásd Hamvas Béla fejtegetését is e témáról. Anima. Lélekvirág.) A svéd Elisabeth Bernström Borostyánár íriszének színe égkék. Ahhoz vette fel ruhában is a kéket, amikor az a rádöbbenéses találkozás történt 1963. december 29-én. Téli estén, egy zajos, rosszul megvilágított diákmulatóban, fenn Északon, Osloban. És Borostyánár megengedte, hogy elkísérjem házuk kapujáig.

Borostyánár – Gera Katalin alkotása

BJ

Búvópatak 2014. szeptember

20. oldal

Végh L ászló

Az aranykori embertől a világválságig A bűnbeesés

G

Göbekli Tepe a Tigris és az Eufrátesz között, a valaha volt Éden városának közelében fekszik. Feltételezhető, hogy az Ószövetség paradicsomkerti történetében leírtak a letelepedéssel járó hatalmas megrázkódtatásokra utalnak. Attól fogva nem élhettünk édeni módon, ösztöneinket az eredeti alakban kiélve. Választások elé kerültünk. Mózes első könyvének, a Teremtés könyvének szövege közel 2500 éve keletkezhetett, csaknem tízezer évvel a történtek után. Nem várhatjuk az évezredeken át szájról-szájra terjedő történettől a tudományos igényű tárgyalást. Ám a benne leírtakból akár arra is következtethetünk, hogy mit tett a nő és a férfi, amit nem lett volna szabad. Azaz mit tekinthetünk az embert megrontó bűnnek.

Nézzük, mint büntette Isten a bűnbeesés után az embert!

Mivel a nő hallgatott a kísértőre, Isten igen megsokasította számára a gyermek kihordásának fájdalmait. Korábban, vadászó-gyűjtögetőként, a nő átlagosan 2–3 gyermeket szült és nevelt fel, ám a fertőző betegségek megjelenése után a termékenységi időszak elejétől végéig szinte folyamatosan szülnie kellett. Szült, amennyit bírt, vagy amíg bele nem halt. 12 ezer éven át, a 19. század végéig ez lett az anya sorsa. Arany Jánosnak csak egy nővére volt, tíz testvérük meghalt. Csak alig száz éve, a járványokat megfékező védőoltások megjelenése után kezdett javulni a nők helyzete.

Kezdetben a kert gyümölcsei táplálták az embert, csak le kellett szedni a termést. Miután a férfi hallgatott a nő szavára, mindennapos fáradtságos munkával, arcának verejtékével, tövissel és bogánccsal küzdve kellett keresnie a kenyerét.

Mindennek legnagyobb vesztesévé a gyermekek váltak. Az anyjuk szinte mindig vagy várandós volt, vagy szoptatott.

Közben reá hárult a házimunka is. Nem sok segítséget kaphatott, az apa a földeken és az állatokkal dolgozott. Az anya túlterheltsége eltorzította gyermekei személyiségének fejlődését. Arra lenne a picinek szüksége, mivel a legfőbb tanulási módszere az idősebb utánzása, hogy 4–6 éves koráig elsősorban az édesanyja vagy más felnőtt foglalkozzon vele. Mivel az agyonterhelt anya erre képtelen, alighogy járni tanul a pici, attól fogva nem az őt szerető anya és más felnőtt gondoskodó szeretete óvja és neveli tovább. Ehelyett a gyerekcsapatba kerül.

Leginkább az idősebb gyermekei segítségét kérné az anya. Őket szeretné rávenni arra, hogy segítsenek a házimunkában, és vigyázzanak a kicsikre. Sok-sok idő és türelem kell ahhoz, hogy egy 6–7 éves gyermeket munkára foghassunk. Erre az agyongyötört anyának sem ideje, sem ereje. Kiabál gyermekeire, veri őket. Mivel a gyermek ezt a mintát kapja, ő is ilyen lesz, és ezt adja tovább. Mennél kisebb és gyengébb a gyermek, annál jobban ki van szolgáltatva a gyermekcsapat nagyobb és erősebb tagjainak, akik gyötörhetik, alázhatják, kínozhatják.

Amint nőnek és erősödnek, maguk is erőszakosak, békétlenek,

mindenáron győzni vágyók és egyéb rossz tulajdonsággal sújtottak lesznek. Mindezt továbbadják a náluk kisebbeknek, később saját gyermekeiknek is. Nem véletlenül szólnak a népmesék a legkisebb leány és a legkisebb fiú diadalának történetéről, így gyógyítják a kisgyermekek lelki sebeit. A természeténél fogva békés, erőszakot kerülő ember nemzedékek so­rán erőszakos, gyilkosságra is hajlamos egyénné válik. Ahogyan a Teremtés könyve írja, Ádám és Éva egyik gyermeke, Káin, féltékenységből megöli testvérét, Ábelt.

Mindezért a paradicsomkerti történet a nőt hibáztatja és a bűnesetet a férfi-nő viszonyhoz köti. Korábban a rangsorban elfoglalt helyet a legény személyes jótulajdonságai jelölték ki.

Feltehető, hogy a tudás fájáról vett tiltott gyümölcs arra vonatkozik, hogy a nő szempontjai közé a birtoklott állatok száma is bekerült, és az anyagiak mind fontosabbá váltak.

Eközben a természetes vonzódáshoz kötődő szempontok háttérbe szorultak. Érthető a nő részéről, hogy arra is kezdett figyelni, mije van a legénynek, hiszen a vadászó-gyűjtögetőknél is a családjának jobb falatokat juttató, ügyesebben vadászó legény volt a kapósabb. Hiszen így több jut majd a családnak. Ádám nem utasította vissza Éva javaslatát, azaz a férfiak is elfogadták, hogy a rangsoruk a tulajdonra épüljön.

Azon kívül, hogy kinek van több állata, megindult a versengés abban is, mekkora a ház, mint van az berendezve, milyen kényelmes, mennyire fényűző és így tovább.

A régi szokást elhagyó, a számítgató, vagyonra vágyó viselkedés felmérhetetlen hatást gyakorolt a közösségre. Hatalmas fordulatot, a történelemben élő ember megjelenését, a történelem kezdetét jelentette. Ha a vagyon a rangsor mércéje, akkor többet termelnek, mint amennyire ténylegesen szükség van.

A gazdagabbaknak pedig mind több és feltűnőbb kell. Olyan dolgokat is előállítanak, majd előállíttatnak, amelyek nélkül jól megvolnának. Ezzel összetettebbé válik a munkamegosztás, erősödik a gazdaság, és egyre szervezettebbé alakul a társadalom. De minél gazdagabb lesz, annál hamarabb feléli természeti környezete erőforrásait. De emiatt nem pusztul el.

Mivel fejlettebb az ipara, mint a másoké, képes több és jobb fegyvert is gyártani. Rátör a szomszéd népre, és elrabolja a területét. Birodalmat alapít, annak természeti forrásait is feléli, és a birodalom törvényszerű bukása után csak sivatag, letarolt, csupasz fátlan térségek maradnak. Nem áll meg ezzel a történelem, újabb birodalmak születnek. Nem a régiek helyén, ott már nincs mire alapozni, hanem másutt. Egészen addig, amíg az ember a teljes bolygót föl nem éli.

Ott van az Édenkertben a tudás fája mellett az élet fája is.

Isten kiűzette az embert a kertből, és ezzel elveszett az örök élet. Ha ennek jelentéséről töprengünk, gondoljunk arra, hogy a letelepedés következményeként halálthozó csapások sora zúdult az emberre. Megjelentek a szörnyű járványok, a környe-

21. oldal zet pusztulásával együttjáró éhezés. Ölni kezdték egymást és háborúskodtak. Felsötétlett a kép, hogy az emberi nemzetség eltűnik a világból. Örök életünk elvesztése az emberiség gyors és teljes pusztulására utalhat. Feltehető, hogy Mózes az aranyborjút öntő és a körülötte táncoló nép kíméletlen megbüntetésével, és Jézus a Mammon, a pénzisten tiszteletének tiltásával az emberiséget biztos pusztulásba sodró eredendő bűnnel akart leszámolni.

Az ember sorsát eldöntő rossz választás Éden körzetében 12–13 ezer éve történt. Ahogyan már korábban említettük, ad­ digra az ember már benépesítette Ausztráliát, és átvándorolt Amerikába. Az Eurázsiában történtektől függetlenül másutt is megtörtént a letelepedés, a földművelésre való áttérés. Ahol a természetföldrajzi adottságok miatt csak viszonylag kevesen, erősen egymásra utalva élhettek meg, nem volt lehetőség arra, hogy valaki a többiek rovására többhöz juthasson, gazdagodhasson. Ezeken a helyeken a vadászó-gyűjtögető csoportokat jellemző, az emberben az ösztönök szintjén is jelenlévő egyenlőség megmaradt. Emiatt Ausztráliában és a csendesóceáni szigetvilágban és más, az európaiak által csak a második évezredben elért térségben az európai felfedezők szinte édeni boldogságban élő embereket is találtak. Igaz, a nagyobb szigeteken, mint Új-Guineában az egymás mellett élő törzsek véres háborúkat vívtak egymással, és a Húsvét-szigeten a jól szervezett és keményen dolgoztatott társadalom szoboremelései kopárrá tették a paradicsomi szigetet, és az emberevésig juttatták a túlélő maradékot.

Amerikában, bizonyos népeket kivéve, az európaiak maguknál nemesebb lelkű, tisztább emberekkel találkoztak. Ez végül is arra vezethető vissza, hogy az Eurázsiába 45 ezer éve érkezett emberek vadászeszközei még nem voltak elég hatékonyak.

Emiatt a földrész vadállatai hozzászokhattak az emberhez, és menekültek előle. Így Eurázsia háziasításra alkalmas nagytestű növényevő állatai megmaradhattak. De mire az ember átjutott Amerikába, már hatékonyabb fegyverekkel vadászott, és hamar kiirtotta a nagytestű, háziasításra alkalmas állatokat.

Csak olyan kistestű, az embertől genetikailag jóval távolabb lévő háziasítható állatok maradtak meg, mint a pulyka. Ezektől Amerika őslakói nem vettek át emberek között is terjedni képes fertőző betegséget. Ezért bár a tulajdonon alapuló rangsor Amerika letelepedett társadalmaiban is megjelent, az anyák a vadászó-gyűjtögető elődökhez hasonlóan foglalkozhattak gyermekeikkel.

Amerika letelepedett társadalmai is háborúztak egymással.

Valójában a spanyol hódítók nem a jobb fegyverzetükkel és lovaikkal győzték le őket. Az európaiak nem tehettek arról a borzalmas pusztulásról, amelyet az általuk behurcolt járványok okoztak. Amerika felfedezésekor a földrészen 200 millió ember élhetett, és a járványok pusztítása miatt száz éven belül Amerika őslakosainak 95 százaléka kihalt.

A

Búvópatak 2014. szeptember

Elménk működése és az erkölcs Ösztöneink a vadászó-gyűjtögető őseink ösztöneivel azonosak.

Ezek évszázezredek alatt alakultak ki, és a letelepedés óta el­telt alig tízezer év óta nem változtak. Nagy kérdés, mint alkalmazkodhat az ember a letelepedéssel járó hatalmas változásokhoz, képes-e egyáltalán fenntartható módon élni. Ez végül is az emberi elme teljesítőképességétől függ. Az állati elme meglehetősen egyszerű. Összeveti a környezet érzékszervek által ábrázolt képét az elmében tárolt helyzetek képeivel, mintázataival és megkeresi, melyikkel egyeztethető, majd az ehhez a helyzethez rendelt utasítást hajtatja végre. Ösztönről akkor beszélünk, ha a helyzethez rendelt teendő öröklött. Nagyrészt ösztönös az állat viselkedése, veleszületett. Tanul az állat is, de ha a környezete gyorsabban változik, a fajt a kipusztulás veszélye fenyegeti.

Elménk jóval többre képes, mint az állaté. Egyrészt sokkal több mintázatot tud raktározni és kezelni. Másrészt az ember nemcsak életének korai szakaszában tanul, mint az állatok általában, hanem később is, és a beszédnek, valamint más emberi ismeretközlési módnak a segítségével felmérhetetlenül többre képes, mint az állat. Ennek köszönhetően az ember a bolygón szinte mindenhol megél.

Tanulás közben bensőnk alakul át, elménk tudatalatti tartománya bővül vagy módosul. A tudatalatti tartalmát az ösztönök, a tanult és szerzett tapasztalatok, valamint az erkölcs szabályai alkotják.

Az erkölcs az ösztönhöz hasonló mintázat, csak nem öröklött, hanem tanult. Ösztöneink hajtóereje ellenében nem élhetünk, de többféle, az erkölcs által szabályzott módon élhetjük ki azokat. Egymaga az ember életképtelen, és a közösségéhez igazodva, annak erkölcsi szabályai szerint kell élnie. Az erkölcsöt a közösség alakította ki és neveli bele a felnövekvő gyermekekbe.

Abban elménk az állatéval közös, hogy ismerős élethelyzetben, azaz, ha az észlelt mintázatnak megvan az elménkben a megfelelője, azonnal meghozzuk és végrehajtjuk a döntést.

Akkor is dönt a tudatalatti, ha nincs benne az adott élethelyzetnek megfeleltethető kép vagy mintázat. Ekkor a hasonló helyzeteket elemezve dönt. Képletesen szólva ezek mindegyike hozzászól, és a jobban hasonlító szava többet számít. Ám ezt a döntést a tudatalatti nem hajthatja végre értelmünk jóváhagyása nélkül. A tudatos józan paraszti ész és az erkölcs alapján csak az indoklás elfogadhatóságát mérlegeli. Ha ez nem megfelelő, visszaküldi a tudatalattinak, más, jobb indoklást kérve. Ha a tudatalatti erre képtelen, általában eláll a vágyott cselekvéstől. Amikor az „érzem” és a szív szavakat használjuk, a tudatalattira, az „értem” és az ész szavakkal a tudatosra utalunk.

A Pano Anakena-öböl a Húsvét-szigeten

Búvópatak 2014. szeptember A tudatalatti a benne lévő, az erkölcsi mintázatokat is tartalmazó anyag alapján a lehető legjobb döntést hozza, és ezt szeretné valamilyen jól hangzó indoklással elfogadtatni. A tudatos megtévesztése általában sikerül, ami nagy baj, mert hogy tévedhetek, hibás mintázatok rögzültek bennem, és így ros�szul döntök, csak az értelem veti fel. De rajta kevesebb múlik, és nem mondhatjuk, hogy értelmünk kifejezetten az igazság megismerésére törekszik. Inkább azt igyekszik igazolni, hogy miért jó az, amit jónak érzek, és miért nekem van igazam. Olyan, mint az ügyvéd, aki elsősorban ügyfelét igyekszik jobb helyzetbe hozni, és akinek az igazság csak másodlagos.

Vágyaim a tudatalatti tartományból származnak, csak ott támadhat szándék valamit megtenni, máshonnan nem indulhat cselekvés. Ha csak az értelmem akarná, nem cselekszem meg. Halogatással, a figyelem elterelésével és máshogyan a tudatalatti meggátolja, hogy az általa feleslegesnek vagy hely-

22. oldal telennek tartott tevékenységgel foglalkozhassam. Csak azok közül választhat a tudatos részem, amit a tudatalatti eléje tár.

Ezért továbbra is teszem azt, amit az értelmem rossznak tart, ahogyan Pál apostol fogalmazza meg a rómaiakhoz írt levelének 7. részében: „…hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök…”

Elménk minél jobb állapotba szeretne bennünket hozni és tartani. Hacsak nincs közvetlen fenyegetés, a tudatalatti megakadályozza, hogy szembesüljek azzal, milyen helyzetbe kerültem valójában. Ezzel ugyan véd az állandó, felesleges aggodalmaskodástól, de egyben gátolja, hogy a hosszabb távú fenyegetésekkel időben szembenézzünk.

Megdöbbentő, hogy a tudatalattiban rögzült, valamilyen párthoz, csoporthoz, szakmai közösséghez való tartozás még azt is képes megakadályozni, hogy az egyén a csoport felfogásával, hiedelmeivel, érdekeivel ellentétes tényeket felfogja.

A botcsinálta táltos

K

Kecskemét leghidegebb színészházában teleltem át Csernák Árpáddal, és megboldogult Szilárdy István színművész kollegáimmal egy teljesen fűtetlen szobában 1973 telét. Szilárdy Pista legurított egy üveg vodkát alvás előtt, Csernák Árpád imádkozott. Én rendszeresen bebugyoláltam magam egy ormótlanul nehéz, de annál melegebb erdélyi irhabundába, és bevonultam az egyébként teljesen üres ruhásszekrénybe aludni.

Számomra, akkor vallás-tagadó-tudatlan ateista számára Árpád világa tiszteletet keltő, de távoli világ volt. Mégis a bennem szunnyadó idealizmus összehozott vele jó pár gyönyörű, felejthetetlen nyárra, amikor a Tanyaszínházat megalakítottuk, és a diktatúra nem túl derűs éveiben vidámságot, nevetést, manipuláció-mentes színházat vittünk el a tanyasi közönségnek, gyógyítva nehéz sebeket másokban és magunkban. Árpád hite, habár távol állt tőlem, de a dráma, mely gyermekével történt, és „Istennek hála” happyenddel végződött, mely Árpádnak egy végső lökést adott az elhívatás felé, megérintette az én szívemet is, és egy lassú érést indított el bennem is.

Utam, a színházból szélesebb színpad felé vezetett, a mítoszok világába, és értetlenkedő csodával tettem lassan magamévá az ember legnagyobb kalandját, az Egyetemesség újra felfedezését. Azt írom: „újra”, mert az egy ott él, működik mind­ annyiunkban, csak mindannyiunknak, az értelem birtokában, de határait leküzdve megint fel kell fedeznünk.

A „lenni, vagy nem lenni” drámáját nekem is át kellet élnem később, hogy higgyem, ami oly kézenfekvő: a csodát! Életem, családi boldogságom forgott kockán, meg kellett érnem a sikertelenséget minden vonalon ahhoz, hogy makacs derekamat beadjam, és higgyek. Ma egy árvízsújtotta magyar vidék jövőjét építgetem másokkal együtt, két Szamos-menti falu, Kom­ lód­tótfalu és Nagygéc leszármazottaival. Azok közül, akik 1970-ban a gátakon próbálták menteni, ami menthető volt, talán csak én élek. Amit tudtam, megmentettem. Egy ősi magyar mítoszt, melyet az elveszett falvak akkori lakói a kezemre bíztak, „itt van, vidd tovább!” – valahogy így. Ma e mítosz ereje sokat tett, hogy lelkeket, figyelmet megmozgassunk e két falu érdekében, mely nem csak ez a két falu, annál sokkal több.

A mítosz az én kalandom, melynek egyik szép megnyilvánulása volt egy dokumentumfilm, a Botcsinálta táltos, amely Amerikában, ahol jelenleg élek, és Magyarországon is filmfesztivál díjat nyert. A dvd elérhető, megvehető, megnézhető,

Szendrő Iván és Csernák Árpád egy falubeli nénivel az egyik tanyaszínházi előadás előtt (Császártöltés, 1978)

– s mivel az árat a két romos szatmári falu felvirágoztatására az alkotók (Tóth Tihamér rendező, Robert Halsch amerikai producertársam és szerény személyem, a dokumentfilm „főszereplője”), felajánlották –, a két romos falu felépíthető.

Visszaemlékezve arra a jéghideg kecskeméti színészszobára, végül is találtunk a szoba újonnan festett ajtókeretén egy hófehérre festett szöget, s a szögön egy szintén fehér, alig felfedezhető kulcsot, amely mondanom se kell, a kulcs volt a pincéhez, amely tele volt száraz, szépen felpakolt tűzifával,… ami a márciusi tavaszi időben még mindig elég vigaszt és meleget adott három alaposan átfagyott színésznek. Az áldás akkor is áldás, – ha kicsit várat magára, igaz?

A film, melyet említettem, arról a kacskaringós útról szól, amin megtaláltam hitem, a dolgom és boldogságom, mítoszvivőként és faluépítőként. Tisztelt Olvasó, érezd magad szívesen látott meghívottnak egy szép filmhez, és a segítségeddel felépülő csodához, két eltűntnek vélt falu újjászületéséhez.

Szendrő Iván

23. oldal

Kirekesztés, idegenül

S

Szervizel; mért jobb, mint a javít? Szerviz: műhely. Miért; mért. Mert az idegen: csudálatos! Emelkedettebb, többet ér, többet jelent, olyan… (Sz.)Vizelős.

Egyenesen snassz. „Magyar”. …Hogy szórul szóra ne vegyük eme janicsár-szótárunkat.

Elektronikus levél? Villanylevél!… Elektromos autó: vil­lany­ kocsi… Elektromos rendszer kiépítése: villany(hálózat)-ki­ épí­tés. Nem?... Miért jobb az elektromérnök, mint a villamos­ mérnök? Az elektronikus számla, e-számla, mint a villanyszámla? Na, hogy az mást jelent? Akkor, pl., villanyegyenleg!

E-ügyintézés: számítógépes (világhálós) ügyintézés… E-levél: villanylevél.

Ne légy henye! Tunya. Igénytelen. Ne legyen kend… se ez, se az!

Miért baj, hogy nekünk van saját szavunk a világnyelvi elekt­ romosra, a nagy világnyelvek zömének meg nincs? Hogy mi tudjuk, mit ők nem? Kifejezni a saját nyelvünkön.

Kirekesztő az „idegen”.

Mi az, hogy idegen?! Ez olyan kirekesztő… Nem inkább „külföldi”? „Műveltebb” az idegeny. Amivel kirekeszted a többséget.

Ja, a kisebbség érdekében.

Ful – „Fulon van” (a koma, a gépkocsi, bárki, bármi). Ful, helyes, de mi az, hogy „van”? Erre még megoldást kell találnia. Míg belé nem full(ad).

Klub – kör (Páskándi emlegeti, máig potyára).

Stressz – ideg. Esz az ideg. Az ideg miatt csukták le a fiam!

– megölt valakit. Nem a stressz, az ideg tette. A stressz tette!

– mondja ma.

Kreatív energia – alkotóerő… (Na, ne!)

A humánpedagógiai szak (Munkácson, mondja a bemondó pár éve a Kossuth Rádióban) tanítói… „Embernevelési tanítók”… Nyilván mert van lótanító is. Igen, idomár.

Hőstressz (hő-stressz, hogy értsd!) érte a vad nyári forróságban a baromfitelepek lakóit, ezerszám pusztultak el – hallani a hangláda Kossuth-adásában szintén épp két éve nyárutóján a 8 órai hírekben. Hőstressz… Magyarán hőguta.

Hogy mért nem mondja magyarul… Tán még megütné a guta.

(Ugye, milyen más, mint a stressz? Ami csudaszer, de semmit sem ér.) (Gutaütés minket ér; durunggal.)

Popcorn – mi más, a kakas! A székelynek kakas, általában a magyaroknak pattogatott kukorica! Netán tengöri…. Hogy feledjük saját szavainkat…. Mire föl kiderül: a popkorn nevű idegen eredetű gyártmány veszedelmes miacsudazsírt tartalmaz, be fogják tiltani. (Hogyne, a pattogatott kukoricát nem öntjük le mérgező kulimásszal – az marad, aminek mondanák, ha hagynánk. Nem kell betiltani.) (Az idegen név ez esetben hasznos; tudható, mi való a szánkba, mi a pöcébe.)

Pozitív könnycseppek – mondja a hangláda bemondója a londoni világjátékok közvetítésekor. A nyertes örömkönnyeket hullat… „pozitív”… netán a tes(z)te, azaz a vizsgálati eredménye, amikor az kimutatja (abból kiderül), hogy az előjelekkel ellentétben még sincs neki baja.

Szituáció a helyzet, szituációs a játék…

Búvópatak 2014. szeptember

Szóról szóra Kurta Miska

rovata

Jaj, JTv17: (Janicsár Tv, Budimpest, 17. csatorna:) a föliratozás alkotóját is megnevezvén mit nem közöl velünk a maga pecsovics nyelvén: „…applikáció”. Hülyítvén a magyart.

Mely még nem elég művelt! Az ő nyelvükön. Hogy a miénken-é, a rosseb, aki tudja. Ő nem. Mi igen. (Vágta?… Illesztette?… Összerakta?…)

Az applikációt így fejti meg a világhálós idegen szavak gyűjteménye: applikáció: alkalmazás, hozzáillesztés, elhelyezés. Eredete: nincs adat. Forrás: nincs adat. Beküldte: nincs adat. Pedig… Applikálta a mindjárt megmondjuk ki, minek, mikor, hol, kinek az érdekében.

Dékány Ágoston grafikája

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Á rpád Támogatónk a Tervezőszerkesztő: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Fark as Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Gera Katalin, †Matyikó Sebestyén József, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.

Felelős vezető: Pethő László Sokszorosítás ideje: 2014. szeptember – Sokszorosítás sorszáma: 8/2014.

E-mail: posta@buvopatak.hu Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.

ISSN 1588-9335 Kiadja: Búvópatak A lapítvány Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.

A kiadásért felelõs: Csernák Árpád búvópatak alapítvány A Búvópatak Alapítvány számlaszáma: 10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Képek az idei Búvópatak-estről – Matyikó Sebestyén Józsefre emlékezünk – Idén Oberfrank Pál színművész kapta a Papp Árpád Búvópatak-díjat Elisabeth Bernström – Marics Borbála – Takaró Mihály irodalomtörténész – Csernák Máté fotói

Megrendelhető a Búvópatak Akik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukat szíveskedjenek jelezni az impresszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

Tá mogatónk