Búvópatak 2015/április

Búvópatak Polgári, kulturális és társadalmi havilap

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Az istenes és hazafias József Attila

2

Csiba Zsolt tanulmánya

4

Remény-glória a Krisztus arcon Lőrincz Sándor jegyzete

Babits Mihály iskolapadban Rónay László írása

6 8

Versben bujdosó Tusnády László esszéje

Kultúra, kereszténység, irodalom

10 19

Szitányi György dolgozata

A növekedés ára Végh László tanulmánya

Balatoni halászok

21

Egry József festményéről

Krisztus-arc, Zselicszentpál Ország László fotója

2015. április – XIV. évfolyam 4. szám

Ára: 480 Ft

Búvópatak 2015. április

2. oldal

Csiba Zsolt

Az istenes és hazafias József Attila Dolgaim elől rejtegetlek, Istenem én nagyon szeretlek…

A

József Attila: Istenem

A fenti sorokat akár egy szúfi szerzetes is írhatta volna, akinek – mint tudjuk – a szíve olyan meleg, akár a gyapjú…

Mivel a költő élete bár rövid volt, de rendkívül mozgalmas, munkássága sokrétű, a szó szoros értelmében végtelenül elvont, ezért már rengeteg mindent elmondtak Róla – és az ellenkezőjét is –, azonban ennek dacára, a Vele kapcsolatos irodalomban mégsem látjuk kellő súllyal kidomborodni József Attila egyetemes szakrális alapokon álló nemzeti érzelmeit…

Művészete vonatkozásában az az általános benyomásunk, mintha versei Istenen belül élnének. Többek között, ahogy felfelé irányulva, a fogalmak által, meghaladja a fogalmiságot…, ebben számunkra a keleti képírásművészetnek azon legmagasabb fokban megjelenő jellegzetességére is hajaz, ami a jel segítségével tulajdonképpen a háttér végtelenségére mutat rá, azt emeli ki, minden egyéb üzenet ez alá van rendelve, és így a Mindenség mélyen-magasan átélt szentségével itatódik, világítódik át az adott megnyilvánulás… Istenképe bennünk leginkább talán olyan érzéseket ébreszt, amit Pilinszky János a következőképpen fejezett ki: „Számomra Isten a tények mögötti valóság”, vagy ahogy Simone Weil mondja: „A világ van, rossz és irreális…, Isten nincs, jó és reális.”… A természetfölöttit valami különös, minden mögötti érzékenységgel, szinte folyamatosan jelenvalónak érezzük művészetében…, jobbára csendesen, „fegyvertelenül”, hosszan tűrőn…, olyan „szelíden”, ahogy például a Reménytelenül című versében tűnik fel…

Sejtelmünk a költőben, talán Atilla hun király iránt érzett gyermekkori gyökerű, bensőséges viszonyából kivirágozva, leginkább annak a Lajtán túli látásmód számára többnyire idegen, sajátosan magyar életélménynek a kitüntetett képviselőjét is látja, aki önmagát a szíve mélyén – az évszázadokon átívelő berzenkedés, kifigurázás, elhallgatás és kiforgatás dacára – mégis egyfajta keleti-turáni áldás, valamely elfeledett, egyetemes szakrális aranykori hangulat legnyugatibb megnyilvánulása lehetőségének hordozójaként éli meg, mely szemlélet a jelenségvilág vonatkoztatási rendszerén belül olykor súlyos ellentmondásban állhat a pillanatnyi, szűkebb-tágabb térben jelentkező kortárs kínálatokkal, és ez az alapállás József Attilával összefüggésben, többek között Ady Endrét, Juhász Gyulát és a rovásírásos, buddhista Boromisza Tibor festőt idézi föl bennünk (vö.: J. A.: Pogányos hitvallás magyarul; A Kozmosz Éneke; Medvetánc, A csodaszarvas…)

Megjegyzendőnek érezzük, hogy érdekes módon ennek a szellemiségnek talán legárnyaltabb kidolgozását, az úgynevezett „szentpétervári szimbolisták”, a francia forradalom szellemi (spirituális) elhomályosulásának vallásbölcseleti ellenhatásaként jelentkező XIX. századi orosz reszakralizáló mozgalom tagjai, a mindenegység elvű turán barát összmongolizmuson

alapuló Eurázsia-eszmény kidolgozói – például Vlagyimir Szo­ lovjov, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Nyikolaj Bergyajev, Nyikolaj és Jevgenyíj Trubeckoj valamint Dmitríj Merezs­kov­ szkij – nyújtják. Az esetleg érdeklődőknek, magyar nyelven elsősorban Nyikolaj Trubeckoj, Dzsingisz kán hagyatéka illetve Merezskovszkij legendás, A kelet titkai című könyveit ajánlanánk figyelmébe. A szerzők munkájukban érintik – számunkra különösen hiánypótlónak tűnő jelentőséggel – egyenes ági etnikai, kulturális örökségünket, a szakrális turáni őshagyományt (a türkök és az ugorok is turániak), valamint annak

József Attila emlékére – Csernák Máté elektrográfiája Homonnai Nándor fényképe alapján

3. oldal iga­zi magvát képező őseredeti (primordiális) szemléletet, továbbá taglalják ezen látásmód továbbélését a különféle – hindu, keresztény, buddhista, iszlám vagy az egyetemességes (uni­ verzalista) kínai – világvallások, tegyük hozzá, nem „korszerűsített”, nem „nyugatiasított”, tehát nem elvilágiasított (pro­ fanizált) változataiban. Fontosnak érezzük kiemelni, hogy a felsorolt szakrális hagyományoknak közös jellemzője, hogy bár különféle formákban, de ugyanazt a lényegiséget, a természetfölötti (metafizika) területét kifejező Legfelsőbb Egységet – és a jelenségvilágra korlátozódó, de ott meghatározó érvényű Kettősséget (dualizmust, például: jó szemben a rosszal, fény szemben a sötéttel, élet szemben a halállal) – tanítják, ami a legkevésbé sem azonos mindennek „fordított árnyék módjára történő utánzásával” (René Guénon), a jelenségvilágon belül kimódolt, kikevert, kierőszakolt ál Egység (vö.: az Új Kor „New Age”) és a mögötte, fölötte megoldhatatlanul tornyosuló Legfelsőbb Kettősség (principális dualizmus) mintegy prométheuszi vágyképletének, a Paradicsomból való kiűzetés körül szárba szökkent modernista eszméjével, melynél fennállhat a veszély, hogy egy esetleges hatalmi túltengés következményeképpen – az evilági élet illetve az ebből következő „győzelem” központúság okán – a hatékonyság-kábítás bűvkörének örvényébe torkoll­hat (vö.: például a madáchi „Falanszter” színnel illetve Osho, más né­ven Bhagawan Shree Rajneesh öregkori tevé­kenységével)…

Mivel a fent taglalt őseredeti (primordiális), szakrális – gyakran rejtélyes, megfoghatatlan, valami különös erő által fenntartott, meg-megújuló, valójában égi forrású, tehát elpusztíthatatlan – életélmény a kiszolgáltatottakkal kapcsolatos érzékenységen túl, egyfajta lovagias igazságérzettel és az önzetlenség rangsorának kívánalmával is jár, ezért ez az indíttatás jobbára szembefordult a XX. század első felének liberális-polgári (vö.: Bacchus másik neve Liber) kapitalizmusával, némelyiküket, például Ady Endrét, Boromisza Tibort, később Illyés

M

József Attila

Isten

H

Hogyha golyóznak a gyerekek, az Isten köztük ott ténfereg.

S ha egy a szemét nagyra nyitja, golyóját ő lyukba gurítja.

Ő sohase gondol magára, de nagyon ügyel a világra.

A lányokat ő csinosítja, friss széllel arcuk pirosítja.

Ő vigyáz a tiszta cipőre, az utcán is kitér előre.

Nem tolakszik és nem verekszik, ha alszunk, csöndesen lefekszik.

Gondolatban tán nem is hittem.

De mikor egy nagy zsákot vittem s ledobván, ráültem a zsákra, a testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen, minden dolgában tetten értem.

S tudom is, miért szeret engem tetten értem az én szívemben.

Búvópatak 2015. április Gyulát, József Attilához hasonlóan, a baloldali körökkel való érintkezésbe, együtt működésbe, rokonszenvbe ragadva, egy időben bennük látván – a kulturális területen való szinte megkerülhetetlen beágyazottságukon túl – a fennálló nyugati rendszer legkövetkezetesebb ellenzőit, olyannyira, hogy még az akkori idők egyik Budapestre látogató, és ha minden igaz, Hatvany Lajos Bécsi kapu téri palotája „török inasainak” vendégszeretetét élvező írófejedelmének a művészete kapcsán is elhangzott egy kis bírálat (vö.: „Az igazat mondd, ne csak a valódit”, in.: J. A.: Thomas Mann üdvözlése)…, sőt ez a politikai ka­land, Ady és Boromisza estében a Jászi Oszkár-féle szabadkőműves körökben való részvételt is magába foglalta… Mindazonáltal úgy tűnik, legtöbbjük, ki előbb, ki utóbb, mintha mintegy ál törésvonalat vélt volna felfedezni a lényegében egyaránt evilágiság központú, tehát Isten központúság ellenes – az „is-is”, a Kettő igazából nem képezhet Középpontot – valamint a nemzeti jelleget, enyhén szólva inkább fanyalogva szemlélő liberalizmus és bolsevizmus között, mely kijózanodási folyamatot József Attila esetében segíthette, hogy a „népfrontos” vitában, valószínűleg a többször megnyilvánult hazafias érzelmei miatt is (vö.: J. A.: Bús magyar éneke; Nem, nem, soha) jobboldali, „szociál fasiszta elhajlónak” bélyegezték, mely utóbbi meglehetősen érzékenyen érintette a művészt (vö.: „Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét…”, in.: J. A.: Világosítsd föl)…

A teljesség igénye nélkül, mindenképpen foglalkoznunk kell szerelmi költészetével is, amivel kapcsolatban először talán a nagyobb lélegzetű Óda című verset említenénk, amit Márton Márta művészettörténésznő ihletett egy lillafüredi tartózkodás alkalmával, amiből végül – akkori élettársa, Szántó Judit tudomására jutván – sajnálatosan súlyos botrány alakult ki. A másik kihagyhatatlan műve egy alkotás-csokor, a Flóra-versek, amit Kozmutza Flórának, Illyés Gyula későbbi feleségének írt, már életének utolsó szakaszában…

Az eddigiek mellett még két olyan kérdés van, amelyekkel kapcsolatban állást foglalnánk, József Attila „betegsége” és halála.

Szerintünk az első bizonyos vonatkozásokban érinti „a lángész és az őrültség”, talán éppen Cesare Lombroso doktor fellépése óta fokozottabban közkedvelt témáját, mely összefüggés feltételezésével kapcsolatban az a véleményünk, hogy az alkotó munka – aminek a vers, hitünk szerint a királynője – legmagasabb formáiban éppen a felfokozott zűrzavar, az őrület ellenében szokott megnyilvánulni. Szerintünk a felismerések elvontságából fakadó esetleges meg nem értettség és a látszólagos „elmagányosodás” „furcsasága” sem tévesztendő össze a beteges elidegenedéssel, mivel az első többnyire a környezet önsorsrontásának, míg a második az egyéni életútküzdelem kudarcának tekinthető inkább, és bár kétségtelen, hogy a szétszóródásba-süllyedésbe fordulás lehetősége a legtöbb helyzetben és szinten fennáll, de ezen sajnálatos állapot, tulajdonképpen inkább ellehetetleníti, semmint segíti a magasabb tartalmak színvonalas, hatékony közvetítését, mindazonáltal néha napján talán tényleg nehéz megkülönböztetni a lángészt az őrülttől (vö.: Az egyébiránt világéletében arisztokratikus Hérakleitosz, élete alkonyán egy dombtetőre vonult vissza, és mintegy végső tanításként szamár ganéval dobálta meg a közeledőket, vagy az öregedő Schopenhauer már-már annyira borúlátóvá vált, hogy szinte derülátó lett, melynek következtében kivette alvópárnája alól pisztolyát, és egy fiókban helyezte el, bár ebben közrejátszhatott az is, hogy előadásait váratlanul látogatni kezdték…) Mindebből kifolyólag, és egyéb benyomásunk alapján is lényegében osztjuk dr. Németh Attila nézetét, amennyiben József Attila esetében valószínűleg nem skizofréniáról, hanem teljesen másról, a manapság igen elterjedt pánikkényszer fóbia fedőtünetei mögött megbúvó depressziós hajlamról – személyes véleményem szerint Van

Búvópatak 2015. április Goghhoz és Latinovits Zoltánhoz hasonlóan – Viktor Frankl szavaival „egzisztenciális szorongásról”, egyfajta paradox emberi és alkotói válság „Isten hiányos”, „Isten vesztéses” állapotáról lehetett szó. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a még voltaképp tapasztalatlannak számító Gyömrői Edit nem pusztán egy sajnálatosan téves diagnózist állíthatott föl, hanem az eszmei terápiás forma talán kevésbé szerencsés megválasztásával (vö.: A pszichoanalízis vétkei, in.: René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei, 34. fejezet.) inkább ronthatott a költő állapotán (vö.: Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegségei)...

Mentségére szolgáljon, hogy korábban már a művész – dr. Ra­ pa­port Samu által – részesült pszichoanalitikai kezelésben, ami mintául szolgálhatott a segíteni vágyó fiatal szakember hölgy számára, és hát Ő ihlette az egyik legszebb versét, a Gyermekké tettél címűt is… Összességében, a számunkra beláthatatlan magasságban, színvonalon érző, látó, ámde zaklatott költőt végül is a beskatulyázás, címkézés lehetősége fölött állónak érezzük, másrészt amennyiben mindenképpen igényelte volna a „kezelést”, akkor a természeti világ (jelenségvilág) vonatkozatási rendszerén belüli további „ön(szét)elemzés” serkentése helyett, szerintünk – esetében – szerencsésebb lett volna a természetfölötti (metafizikai) terület egységesítő, harmonizáló vonatkoztatási rendszere felé való visszatalálását segíteni, de fenntartjuk a tévedés jogát…

4. oldal Halálával kapcsolatban hajlunk Kéri Edit és Garamvölgyi László következtetéseinek az elfogadására, akik többek között a csendőrségi jegyzőkönyv, a helyszínrajzon alapuló vizsgálódás és a MÁV-jelentések alapján sokkal inkább a baleset valószínűségét támasztják alá (vö.: Kéri Edit: Hogyan történt József Attila halála? illetve Garamvölgyi László: Hogyan halt meg József Attila?), így az „öngyilkosság” változatot voltaképp feleslegesen borúlátónak, kicsit talán a korabeli sajtó és közélet bombasztikus hajlamából fakadónak érezzük…

Végül a József Attila által képviselt minőség iránt érzett tiszteletünk és alázatunk jeléül, fejtegetésünket egy versének felidézésével zárnánk: Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, mivel a semmiben hajóz s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szívében néha elidőz a tigris meg a szelíd őz.

(József Attila: Csak az olvassa…)

Remény-glória a Krisztus-arcon Ország László grafikusművész fotói láttán

M

Mint amikor „lelki szárazság” köszönt ránk, úgy érzem magam Ország László Arcok című fotókollekciója láttán. A kőkeresztek szoborarcaiból hiányzik az élet. Az a lelkület, amely nem hagyja veszni út menti madonnák naiv báját, kőkorpuszok fájdalmas anyaarcát, Krisztus-portrék messzerévedő tekintetét.

Mert meghalt az emléket állító személy, kinek családja elköltözött, közönyös a közeg, ahol egykoron emeltetett – hálából, köszönetként –, vagy egyszerűen nem jut rá az önkormányzati költségvetésből, újabb támogató pedig nem jelentkezett, hogy adományából felújítsák e kőkereszteket…

Pedig meg kellene menteni a zömmel múlt századi és korábbi, időráncolta mementókat, kiknek jajszavát csak az ég hallja. Lakást ver rajtuk a moha, kikezdte felületüket a szél, az eső, a fagy, hiszen általában nem időtálló anyagból készültek e szobrok, s lettek települések hajdani ékkövei. Amelyek talapzatánál jobb esetben élő virág virított, s nem rikító műcsokrok vonták oda a szemet.

Némelyik figurának hiányzik az alkarja, letört az orra, a füle, s egyre mélyebb a repedés a porózus kőtesten. Szenvednek e népi emlékek. „Passiójuk” rokon Jézus Krisztuséval. Ahogy sorra veszem őket, magam is keresztutat járok, és keresem a válaszokat életem miértjeire. Azt tartják, a szenvedés humanizál. Minden bizonnyal így van, de végig kell járni a kálváriát, meg kell állnunk egy-egy stációnál. Lehet, hogy segítséget is kapunk Veronikák és Cirenei Simonok által – mint kétezer éve Jézus –, de sorsszerű a megvetés, a megaláztatás, a fájda-

lom, a kín, a kegyetlenség. Nem kell hozzá ökölbe szorított kéz, ordító tömeg, zsoldos katonák hangorkánja, vért serkentő ostorpattogtatás a háton, s töviskorona a fejre, mégis megrogyunk olykor keresztünk súlya alatt. Nehéz e teher, agyonnyom a kétely, a tehetetlenség, az igazságtalanság, a magunkra hagyatottság… Ekkor érezzük igazán: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék…

Ha már a földön vagyunk és szinte csúszó-mászó állatként vonszoljuk fáradt testünket, és szánk kiszáradt a szomjúságtól, s még csak jajszóra sincs erőnk, mégis sejtjük: Isten csak akkora keresztet rak ránk, amelynek cipelésére képesek vagyunk.

Ennek tudatában erőre kapunk, a feltámadás öröme világít be ellenerők-béklyózta énünkbe. Már dereng a fény, a feltámadás misztériuma font remény-glóriát csapzott homlokunk köré, újra élettel teli lesz a testünk, s lassan felemelkedve, tovább rójuk életünk keresztútjának lélek-kilométereit. Örül a szívünk, hogy követőkre találunk. Társakra, akik vállalják az együtt menetelést, akik előtt ismert a cél, akik letörlik arcukról vérverejtékünket. A közös ügyért. A szent ügyért. Mert nem adjuk fel, nem adhatjuk fel. Még akkor sem, ha távolról sakálkiáltást hoz a szél, ha ordasok és kaméleonok hada környékez bennünket…

Két éve Arcok címmel rendeztem kiállítást a Kormányhivatal Galériájában Ország László fotóművész, a Kaposvári Egyetem tanára bámulatos anyagából, amit magam ajánlhattam a közönség figyelmébe. Retinámon örökre rögzült a kép Szent­

5. oldal

Búvópatak 2015. április

mihálydombról, Töröcskéről, Somogyszobról, Vöröstóról, Zse­ licszentpálról, s még megannyi somogyi és baranyai településről. Őrzöm a szerző vallomás ars poeticáját is; különösen azt a mondatát, melyben édesanyjának mond köszönetet, kinek segítsége, támogatása nélkül nem jött volna létre e kiállítás.

Ország Laci azt mondta akkor: E kiállításon megtalált, nem pedig kitalált képek szerepelnek. A „megtalálás” nem véletlenszerű, megtalálni azt lehet, amit keres az ember. Megtalálni csak olyan dolgot tudunk, ami van. Ez dokumentálható. Például fényképezéssel.

Miért érdemes a kitalálás mellett megtalálni is a képeket?

– tette fel a kérdést a Kaposvári Egyetem grafikusművész tanára, s nyomban választ is adott: talán, mert a valóság általában túltesz az emberi fantázián, mert a kitalálás is itt találja eredendő forrását.

Mi volt a keresés tárgya? Többségében út menti keresztek szoborarcai: Jézus és Mária ábrázolásai. Nem a leltározás szempontjai szerint és nem a frissen felállított munkák, amelyekben sémaszerűen ölt (merev) formát az emberi elképzelés arról, ami azon a pénteki napon hat és kilenc óra között történt a Golgotán, a Koponyák hegyén, hanem ami kilenc óra után következhet.

A szobrokra másként esik a fény, megered az eső, fújni kezd a szél, a szoborarcon elindul egy újabb repedés, nő egy újabb zuzmó- és mohapárna, fakul, lepereg egy-egy festékfolt.

A természet kezdi visszavenni, amit az ember korábban elvett.

Elvett és megformált, hogy félelmeit valahogy kompenzálja, képpel, szoborral, filmmel, síkon, térben és időben. A „fej” leveti a sémát, múló, egyéni arcot ölt.

A sokezerből néhány arc, amit sikerült megtalálni.

Lőrincz Sándor

Zsirai László

A jóság ára Szarvas András emlékére

G

Gyilkos kése élén kicsorbuló hála, értelmetlen gaztett lett a jóság ára – Ölte s nem ölelte az, akin segített, akit a gonosztól mégsem menekített.

Elvetemült korban elfáradt az angyal, nem tud elszámolni néhány pillanattal.

Lélekből zokog fel Cibakháza gyásza, szívszakadva gondol holt plébánosára.

Vetett sok keresztet, hintett szép igéket.

Kárpótol-e értük bármilyen ítélet?

Végzete engedett sorompót sorsának.

Kárpótol-e érte bármilyen bocsánat?

Szolgálta az Istent, szerette a népét. Áldott imák őrzik tekintete fényét.

Krisztus-arc, Somogyszob – Ország László fotója

Czigány György

Tíz mondat Aelia Sabinához

C

Clausa iacet lapide coniunx pia cara Sabina: a sírkő latin szavainak ritmusa zümmög most a vén síneken. Drága Sabina!

Utaznál-e velem Héven, zöld vonatunkon Aquincumból ki a Dunához, el a Flórián térig? Kipróbálnád-e az óbudai plébániatemplom hárommanuálos barokk orgonáját? Ijedten rezzensz majd meg, amikor sarkad a bal szélső pedálhoz ér, mert földrengés moraját kelted, remegést: a mély basszus oszlopnyi sípja szólal meg mögötted, kezed pedig elvész, bolyong a billentyűrengetegben. Kedvesen játszottál te kicsi orgonádon, öt ujjal talán, mégis a dallam két oktávnyi század csöndjén ível át, finom szárnycsapással, – hallgatunk téged! Azt is kérdezem ám: lennél-e jó barátnője az én Erikámnak? Duna-parti cukrászdában ízlelnétek-e a meggy és citrom hó hidegét, fagylaltot kanalazván kristály fényű pohárban? Vagy állnál-e vele Dunába bokáig, valahol a Római-parton bámulva hajót, vízisízőt?

S föl se kacagnál hű kavicsok közt járva, de szólnál: Hű, de hideg víz, éppen olyan, mint kétezer éve!

Búvópatak 2015. április

6. oldal

Babits Mihály iskolapadban

A

Amerre haladt a folyosón, elcsendesedtek a diákok, még a köz­ ismert tréfacsinálók sem öltötték ki nyelvüket a háta mögött.

Tisztelték a tanár urat, bár néha nem értették világosan magyarázatait. Sokszor olyasmiről prelegált furcsa fejhangján, amiről (vagy akiről) szó sem esett a tankönyvekben. Dante volt egyik kedvelt témája, de órákon át ecsetelte Pázmány Péter magyarságának erejét is. Szóval tisztelték: bár ki-kijött a sodrából, kivált, ha elvétették a latin fordítást.

Ment a folyosón, közben arra gondolt, kellemes délutánnak néz elébe. Dienesékkel teázik, Gedeonnal és a sugárzóan okos Valériával, aki bizonyára ismét a filozófusról, Bergsonról áradozik. Akkora lelkesedéssel beszélt róla, hogy kivette a könyvtárból hozzáférhető műveit, s esténként, ha nem épp a dolgozatok javításával volt elfoglalva, a francia nyelvben haladt a bölcselet magaslatai felé. Sokszor mondták róla, hogy ő is filozófus alkat. Ebben volt igazság, hiszen első bírálatai a magyar filozófiai közlönyben láttak napvilágot.

Egészen belemerült a délután várható szellemi gyönyörűségeibe. Meg sem hallotta, hogy valaki kiált utána. Akkor torpant meg, midőn egy kéz érintését érezte. Megfordult. Az igazgatója lihegett mögötte.

– Kartársam! Megkérem, fáradjon vissza egy pillanatra.

Követte a vézna kis embert, aki sűrűn példálózott a polgármester úrral. Látásból ő is ismerte, hisz időről időre megkapta a Tisztviselőtelepi Polgárt, a városrész híradóját. A legelső példány címlapján tusrajz ábrázolta a polgármestert, de arcmása a következő lapokon is gyakran volt látható. Hol sisakban egy építkezésnél (ezekről furcsa dolgokat hallott, mocorgott is benne egy regény terve, amelyben arról írt volna, hogy a panamák miatt kártyavárra emlékeztet a helyi hivatal), hol eltökélten üldögélt az asztalfőn munkatársai körében, máskor íróasztalánál mutatta a kép, amint elmerülten szemlélte az iratokat.

– Kartársam – az igazgatón a lázas izgalom jelei mutatkoztak, arca egészen kipirult –, leirat a minisztériumból. Az ön nevére – áhítatosan nyújtotta át a papírlapot.

Babits lassan nyitotta fel a borítékot. Pár soros levél lapult benne.

– Nos – kérdezte a direktor, és kissé emeltebb, remegő hangon megismételte –, nos mi újság van, kartársam?

Nehezen szokta meg ezt a szakszervezeti kartársamozást.

Baján is, Szegeden is kolléga úrnak szólították egymást.

– Arról értesít a főosztályvezető úr – itt az igazgató érezhető tisztelettel meghajolt –, hogy továbbképző tanfolyamon kell részt vennem.

Az igazgató kiesett szerepéből. Arcán döbbenet látszott.

– Tessék? Tanfolyamon? És éppen ön, kedves barátom?

– Azt írják, ezen alkalmakkor megszerezhetem azokat a nélkülözhetetlen ismereteket, amelyek híján nem tudnék eredményesen tanítani ötödik és hatodik osztályban.

– De hiszen egyetemet végzett! Vizsgázott pedagógiából!

– Nem érdekes. Ehhez külön jogosítvány kell. Hetente kétszer. Péntek és szombat kora délután.

– Akkor nem kell helyettesíteni. – A direktoron a megkön�nyebbülés jelei mutatkoztak.

Elárvult panoptikum Rónay L ászló

rovata

Következő pénteken Babits Mihály beült az iskolapadba.

Termetesebb kollégáinak ez a művelet nehézségeket okozott.

Szerencséjére érettségije óta egyetlen dekát sem hízott.

Névsorolvasással kezdték. Ő volt az első. A tanfolyamvezető hölgy megakadt egy pillanatra.

– A költő?

– Igen.

– Olvastam néhány versét. Szépek. Szerepelnek a tankönyvben. Tulajdonképpen miért van itt?

– Továbbképzésre köteleztek.

A hölgy nem látszott tudomást venni a válaszról. Félhangosan dünnyögte az Esti kérdés indító sorait: „Midőn az est, e lágyan takaró, / fekete, sima bársony takaró…”

– Nem kellene ide járnia.

– Muszáj. A tanfolyam elvégzése híján nem taníthatok ötödik–hatodikban.

Babits Mihály

7. oldal

Búvópatak 2015. április

A hölgy bólintott. Olvasta tovább a névsort.

A költő egy ideig figyelte az előadást. Arról volt szó, hogyan lehet megnyerni a serdülő gyerekeket, miképp lehet bevezetni őket az irodalomba. Erről neki is voltak elképzelései, de a rejtelmes jelzős szerkezetek hallatán úgy érezte, elszaladt mellette a világ. „A befogadói tudat mozgása ebben a korban sokszor ösztönszerű” – mondta az előadó. Babits megpróbálta saját használatára lefordítani a mondatot. Olyasmit jelenthet, hogy valaki abban a korban van, amikor még nem tudatosan olvas.

De miért kell ezt ilyen bonyolultan mondani?

A negyedik óra végén kiderült, témazáró dolgozatot is írniuk kell.

– Miről írna? – kérdezte a hölgy.

– Talán az irodalom elméletéről.

– Heidegger? Vagy valamelyik posztmodern szerző?

– Bergson – válaszolta. Nem tudta pontosan, mit jelent a posztmodern fogalma.

– Lejárt lemez – legyintés. – Ma már csak a tankönyvekben szerepel. Holnapra lábjegyzet lesz.

A költő rémülten hallgatott. Látni vélte Bergsont a lábjegyzetben.

– Tudja – a hölgy nagyon komoly lett –, azon gondolkodom, nem helyes-e, ha a tankönyv elemzését kiegészítjük és meg-

A

Pósa Zoltán versei

írjuk, hogy az Esti kérdés posztmodern költemény. Nem gondolja, hogy így lehetne teljes a méltatása?

Babitsnak eszébe jutott minapi könyvtári portyázása. Nézte, milyen könyvek jelentek meg 1941 óta. Ám egykettőre feladta a kutakodást, olyan elképesztő mennyiséggel szembesült. Egy papírkötéses művön mégis megakadt a tekintet. Érdekes volt a címe: Gondolta a fene. Most erre gondolt.

– Miért éppen posztmodern? – Üldözi ez a fogalom.

– Hát a kételkedés miatt. A miértek egyfolytában az ismeret bizonytalanságát sugallják. És hát a vége. Az a probléma, miért nő a fű, ha leszárad, és miért szárad le, ha ismét kinő.

Szenzációs!

– De hisz ez örök kérdés. Mióta ember van a világon, ha gondolkodik, körülnéz maga körül, mindig felteszi a kérdést: Miért? Mi okból? Mi célból? Ám a nő nem hallgatott rá. Már azokat a mondatokat fogalmazta, amelyek szárnyán a posztmodern tartományba röpítheti a verset.

– Remek! – sóhajtotta a hölgy. – És micsoda tanulmányt lehet írni erről! Hány filozófust idézhetnénk! És a nevük, a műveik a lábjegyzetekben!

Akkor vette észre, hogy magára maradt. A költőt mintha a föld nyelte volna el.

A vers születése

Megölt földi halál

Pernye Hold-kábulat hasis és szeretlek Talán kissé fura asszociáció Betű-pankráció (nem a rím kedvéért) Száguldok feléd te új apokalipszis Te színes jövő: rongy szleng lenge buborék Izzó folyam melyben lassan-lassan elmerülünk Csillagvörös szószban szétfőve eltűnünk De most e látomás fürgén szertefoszlik Pedig benne vagyunk, mint játékos macska Ki farkát kergeti, magam előtt látom Kockák csúcsairól deklamáltok felém Mind, anyámtól kezdve Anonim ősömig Az ő krónikáján neveltek holtukig Tanáraink, kiknek se híre, se hamva Bölcsességeiknek elhalt a visszhangja Ők a főbűnösök, bár a diák gyarló Nem hallgat a szóra, lelke puszta tarló Mégsem az utókor vétke, ha lusta vagy Tudjuk, hogy szó elszáll, az írás megmarad Csak a teljesítmény, az isteni szikra Gyújt fényt a sötétben sziszifuszi szikla Messzi csúcsára visz, utána alászáll Időkön átível, ősökig visszaszáll Aki előttem volt így kerülhet mögém És én büntetek a távolságért köztünk És én büntetek a közelségért köztünk Haragszom reá a konfidenciáért S borravalót adok, így el kell tűrnie A véleményemet, pincér én fizetek Halál-kezdemények csúcsosodnak bennem Kétség-vesszőcskékké, álompeték felé Lövik ivarsejtjük élet-váladékát S megszületett a vers

Játékos ars poetica és achrostichon József Attila és Márai Sándor nevére

P

J

Játék, hold, kábulat, hasis és szeretlek Ó ez bizony fura asszociáció Zsoltár-pankráció (nem a rím kedvéért) Száguldok feléd te új apokalipszis Elbaltázott jövő, szleng lenge buborék Forró folyam melyben lassan-lassan elmerülünk

Alkonypíros szószban szétfőve eltűnünk Titkolt látomásom porba hull de mégis Tökig benne vagyok, mint a légy a tejben Isten kegyelméből mindig sorstól verten Létünk csúcsairól deklamálnak felém Az ősök. Anyámtól jó Anonymusig.

Múltam krónikáján neveltek holtukig Áldott tanáraink, kiknek teste, s hamva Régóta elporladt, szavaik visszhangja Azóta tovatűnt, mint az est harangja Izzó hajnalokon néha még megtalál.

Sohsem az utókor vétke, ha lusta vagy Átok, hogy „szó elszáll, az írás megmarad” Neved elfelejtik, ha a mű elmarad De a teljesítmény, az isteni szikra Oszcillál az éjben: sziszifuszi szikla Rímbe zárult élet, megölt földi halál

Búvópatak 2015. április

8. oldal

Tusnády László írásai

Versben bujdosó

V

Versekben, fából faragott, szelíd lovacskákban, a fa lelkét az emberi léthez közelivé hozó egyéb alkotásokban, grafikai remekekben jelen van ő. Létünk legrejtelmesebb titokforrásaiban bujdosik. Ilyen sors adatott meg neki. Haramiának érezte őt a hivatal. Annak kőmagányából annyi hideg áradt, hogy nyári hőségben is vacogva kuporodott össze ágyán, sok-sok takaróval védte csontsoványra aszott, esendő testét, de lelkét nem tudta megvédeni a kinti világ meghasonlásaitól, zökkenőitől, elviselhetetlen kakofóniájától. Elméjében versek kavarogtak, emberi, mindenség nagyságú szenvedések – azoknak az élete, akiknek a sorsát magára vállalta. A gyakori gyengesége közben is viharos erők szabadultak fel: ritka szép versek, gyönyörű fordítások születtek.

Koszorús költő volt ő. Jóllehet ezt a jelzőt a rosszemlékezetű egészségügyi minisztertől kapta meg. Attól, aki ezt epébe, ecetbe mártott rongyként nyújtotta át, üzente a gyötrődőnek, a világkereszten vergődőnek, a Béres-cseppekért utolsó leheletéig küzdő költőnek. „Koszorús?” – az én vagyok ebben a szövegben – nyilallt meggyötört szívébe, és a csúfságos hír lényege az volt, hogy csak támogassák annak a gyógyszernek a gyártását, majd ha a halottak száma megcáfolja a nagy kísérlet szorgalmazóinak a szándékát, ily módon hiteltelenekké teszi őket, hadd szégyenüljenek meg ezek a híres és hős hangoskodók.

A magyar ugar bitorlói, a dudvatermelő nemzeti vállalatok vezérigazgatói, elnökei, vörösheréi nem szégyenültek meg –

azok sohasem, mert ők úgy születtek, hogy a szégyenérzetet, a lelkiismeretet már eleve kitörülték, kiiktatták belőlük.

Felsőiszkáz és egy nép emlékezik. Nagy László utolsó szigligeti tartózkodása úgy zárult, hogy míg autón robogott haza, az otthonába, annyi varjú szállt fel a magasba, amennyit élete során korábban nem is látott. Van Gogh-i kép és a magyar tenger. A darvak óriási V-je is egyedülinek látszott ekkor. „Hószakadás a szívre” – ez zsongott, kalapált benne. Egy fő bűnössé kikiáltott nemzet hóba, fagyba, sárba, északi sarknyi jégdermedésbe taszított katonaapák, vőlegények, életet remélő ifjak létet repesői, őrülteknek – a háború delíriuma által – a poklok poklába taszított áldozatai.

A varjúsereget autóból figyelte ő utolsó balatoni utazásakor. Őseink fehér lován vágtatott húszévesen. Így robog előttem ő most is, örök fiatalon. Ugatják őt a nem magyar szívű por-ko­ mon­dorok. Nyárfasor jelenik meg előtte. Kitárul az égnek az akkor még nem televízió-azúros fénye, de arra is szörny kupolaívet von a bombázók kondenz fátyla. Ő szól: „Édes lovam, égre lábolj, / vágtassunk ki a világból!” Úgy érezte, hogy ki kellett volna vágtatnia, mert a ló és a lovasa árva volt ebben a megvadult rendben. Mégsem cselekedett így. Vállalta Balassi, Ady, Bartók, Csontváry, József Attila és minden hasonló sorsú nagyság csontot, lelket őrlő sorsát – a nehezebbet. Versekben bujdosik.

Itt van közöttünk, minden esendőségünkben. Lovak veszik körül. Tiszta küzdelmeinkben egy szó zeng folyton-folyvást az ajkáról: „érdemes!”

Álom-kristályok

H

Három év, csonkolt harminchat hónap álom-töredéke. Ez Nagy László naplójának, feljegyzéseinek a lényege. Csakhogy a fent megjelölt időt nem tudhatta előre, és azt sem, hogy az álmok mellé odasodródik majd az ébrenlét számtalan rendkívüli kristálya és sok-sok hétköznapi hordaléka. Ez teszi az egészet oly emlékezetessé és eredetivé. Az ihlet és az álom édestestvérek.

Hogy éli ő ezt meg? Íme, az egyik példa: „Félálmomban magasan, madárfészkeken, tojásokon lépkedtem haza, a harangok karon fogtak a levegőben.” Ez már a repülés záró mozzanata, hiszen a költő is félálomról beszél. Az igazi szárnyalás idején megszűnik a tömegmozgás, a nehézkedési erő. Ezért képes az ember zavartalanul haladni a madártojásokon. A zuhanástól a harangok mentik meg. Idővel újra eljönnek érte. Mikulás-csomagok is érkeznek álmában, de ő nem kap belőlük.

Minden ember külön világ, „Észak-fok, titok, idegenség”. A testvérek között is óriási a különbség. László és István (Ágh István) merőben másképp látta a világot – szülőfalujukat is. „Az ujjunk sem eg yforma” – hallottam Zalában elég gyakran ezt a közmondást. Az otthon ellentéte az esetleg gépiessé vált, hivatalos szereplés. Talán ez váltotta ki a következő élményt. „Álom: külföldi újságírók elől menekülök.” Zbigniev Herbert középkorról szóló könyvét nagy érdeklődéssel olvasta. Ehhez az élményhez fűzi a következő gondolatot: „Ha élhetnék legalább tíz évet még: érdekes lenne olvasnom.”… „Talán Sienába is elmennék.” Az ottani

festők ébresztették fel az érdeklődését az iránt a város iránt, amelyben az északi misztika és az olasz életvidámság oly eredeti módon találkozik. Lorca fordítása közben született meg az a terve, hogy drámát írjon. Álmok, megvalósulások és be nem teljesedett remények találkoznak a „Krónika-töredékben” – naplóban. Elénk villan a képzőművészet számtalan adata, mozzanata. A lengyel szobrász, Sajna Dante-szobra is ránk tekint egy pillanatra. Megjelennek a Makovecz Imre körüli harcok, Major Máté élesen támadta híres építészünket. Nagy László szívügyének tekintette a védelmet. Megdöbbentette, hogy a méltatlan támadó zászlórendet kapott. Vannak, akik még most is azt fújják, hogy Makovecz Imrét az a hajdani kor – annak a hivatalos képviselői is támogatták, csak az építész lett hálátlan. Minden diktatúra igazi arcát a dokumentumok, a tények mutatják meg a legtökéletesebben. A többi hamisság, hiszen vannak, akik képesek a semmit is körülmagyarázni.

Mozaikok villannak elő. A jelenségvilágnak olyan elemei, amelyek a költői életműnek adnak egyedüli árnyalatot. Gyászolja a színészkirályt. Latinovits Zoltán halála körüli találgatások mutatják meg azt a zavart, amelynek az volt a lényege, hogy a hivatalos rend képviselői nem akartak tükörbe nézni. Azt pedig végképp nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy áldozatok szegélyezték azt az utat, amelyet ők az egyetlennek, a lehető legtökéletesebbnek tartottak.

9. oldal Sűrűsödik a levegő, nő az emberben a feszültség, ahogyan az utolsó hónapok gyanútlanul rögzített hétköznapi, egyszerű, megrázó és magasztos eseményeit olvassuk. A túlélő izgalma, szeretete és lelkében fokozódó feszültség találkozik egyedüli módon.

1977. október 7-én zúdul rá a hír: meghalt Kormos István.

Az utolsó karácsony, újév: tervek a jövőre. Világpolitikai hírek ritkán kerültek be a naplóba. Ezért különös, hogy 1978. január 21-én Szadat véleményét idézi. Másnap fuldoklásra ébredt.

Búvópatak 2015. április Úgy érezte, hogy megérintette a halál. Január 25-én a fia huszonöt éves. Szokatlan láz figyelmezteti a veszélyre, de senki sem gondolta, hogy oly közel a vég.

Az utolsó megörökített nap: január 29., vasárnap. „Erdélyi Zsuzsa tanulmányát olvastam végig.” Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok című könyv volt a társa, hűséges jó barátja utolsó teljes napján. Az olvasást színházi élmény követte.

Néhány könyvet vásárolt. A következő hajnalon eljöttek a harangok érte.

Voltam én boldog is…

E

Ezt zengte a költő harangzúgásos kötetében. A harangok eljöttek érte, de a végső búcsúzó előtt megnevezte az „ordasos kort”, amelyben élt. Az álmodott aranykupolák úgy merednek itt, mint korábban a káromkodásból épített katedrális. „Új gótika épül sebekből”, „viharlámpa-ablak” mered ebbe a világba. Van mit látni. Már kiirtották a délibábot: „A földművelő műszempillát gyárt”. „Ablakunkba besüt a pokol.” Folytatása ez annak a képnek, amely jóval korábban az Irtsák ki a délibábot! című remekben már megjelent: „Ablakunkba bika bámul”. Jellegzetes kép fogadja a téli Magyarország vándorát: „lábon maradt kukoricás”.

A kizökkent idő sodorja a költő ajkára a kívánságot: „Szeretnék állva megfagyni.” A fák adhatják meg az igazi írt: „Gyógyítsatok meg nyírfadoktornők, ápolónők, ti patyolatosak! Áhítozom a fákra a füst kötelei közt. Korom-krampuszok tábort ütöttek ingem haván. Belül is a fekete impérium terjeszkedik szövetkezve sok más rossz hatalommal.” (…) „Engem a fák dajkáltak, szoktattak az éghez korán.” (Éljenek a fák!)

A kibillent rend az időnek a más, a megszokottól eltérő, tragikus értelmezését hozza magával: „Eljött az évgyűrűk csődje.”.

A semmi szivárgott elő, az anyagelvűség látszatbizonyos­sá­gát leleplezve: „az időt is kipusztítja a semmi”. A bergsoni teremtő fejlődésnek épp az ellentétét mutatja a ránk betonozott rend, világlátás: „Ma disznó meg rózsa egy anyag ugyan, / de más-más a kettő, ha költő vagyok.” Bizony más. Az életet, nemzeti létet szolgáló hagyomány erőszakos felszámolása, az esetleg meghagyottnak, a megtűrtnek a torzítása a ránk erőszakolt eszme „igazolását” szolgálta.

Közben a költő látja: „szivárvány / havasán az ostor virágzik,…”

(Szólítalak, hattyú. Énekes Budai Ilonának). Ugyancsak itt sikoltja: „Úristen, én nem vagyok itthon?” Idegenbe szakított testvéreink kínjával, gyötrelmével azonosul. Az említett vers zárása a Nagy László-i életmű gyönyörű összegezése: „Hol még a tavasz, ha fekete / havak pillognak földön, égen, / s bandába tömődnek?

– de ha te / megsegítesz, biztos elérem. / Szólítlak, hattyúi hó-eke, / sátánpalástot széthasító, / te vagy a jó sugarasító, / jó hitem nyerge, rosszat irtó, / hogy jobb magamhoz is jussak el – / emelj föl engem, hadd siessek, / vágj utat árva földieknek / szárnyaddal s torkod élivel!”

Költészetének szép nyitánya volt az, hogy eredeti, korai verseivel párhuzamosan megszólaltatta a bolgár népköltészetet (Sólymok vére). A török iga alatt görnyedők reménykedve énekeltek a magyar királynőről: szabadságukat, hazájuk megmentését várták tőle. „Székely Gyerkőc több balladában” is szerepel. Népeink testvérré válását hirdette már a távoli múltban ez a verses találkozás.

A haza és a ház – az egykori, a szülői titokzatos búvópata­ kok vizében találkozik. Úgy érzem, mindkettőre illik ez a sor: „Faláról a futórózsa hanyatt esik.” Az elhagyottság, a közöny gyűrűje veszi körül az embert, a hazát – a nagy Egészet, melyben

a lélek a szabadságot – a boldogságot szeretné megálmodni.

Ehelyett a félelem kígyózik mindenünnen.

A férfi és a nő között egyre nagyobb a távolság, az űr. A „hímek” „…tükörhöz búsan bátorkodnak, / mint gímszarvasok rémálmukban / a fegyverbolt kirakatához.” (Milyen éj van). Igen, a képzelt, a látszat-én lehet hős és derék, de a tükör mindent leleplezhet.

A környezetpusztítás ellen Nagy László elsők között emelte fel bátor szavát. A fő szomorúsága az, hogy az ember egyre inkább kiesik a természet rendjéből. Valójában önmaga ellen fordul. Ezt fejezik ki a lovakról szóló versei is. Jól látja: „cementpor fenyőerdőn”. Ám az is világos előtte, hogy ő, egész léte ennek a tagadása: „…fény vag yok immár, ózon, a villám szaga a kövön.”

(Jönnek a harangok értem) Ebben a ragyogásban hirdeti: „Én haragommal keretezem szörnyű kertészeid képét, Magyarország.” Íme, ez volt az ő végső küldetése. Ezt teljesítette. Ez az ő boldogsága. A zöld sátor elégiájában így vall erről: „Voltam én boldog is, / csontomig boldog ama völgyben: / az ártatlan Farkastorokban, / de ordasos korban boldog, / aki csodaütötten remél, / mert ingem riadalom jelképeként / legyűrve a bokor alá, / mert öltözöm az erdő meg a nap / zöldarany reflexeibe olyanná, / ki az üszök-hozó bandák szívét is / átdöfi nyári szemével.”

Nagy László

Búvópatak 2015. április

10. oldal

Szitányi György

Kultúra, kereszténység, irodalom

V

Valamiért elveszett a fogalmi tisztázás és egyeztetés a tudományos vagy annak tekinthető konferenciák, tanácskozások és viták gyakorlatából. Ez nem okoz gondot akkor, ha ugyanazon nyelvi jeleket, szavakat, kifejezéseket használják az előadók, illetve szövegükben az azonos kifejezések azonos fogalmakat is jelölnek. Abban az esetben, amikor hasonló, kivált nézetek előadói az azonos jeleket nem ugyanazon fogalmak kifejezésére használják, az előadók akkor is elbeszélnek egymás mellett akár kulturális témákban is, ha erre nem gondolnak.

Amely szó alkalmazásában ez elsősorban zavaró a bölcsész számára, a kultúra.

Olyan jellemző, ami nélkül nem értelmezhető se a kereszténység, mint egységes gondolkodási meghatározó, sem pedig az irodalom, ami a kultúrát minden ízében átfonó és behálózó kommunikációnak speciális változata.

E három tényező elválaszthatatlan, és amint a kultúra minemű voltát a kereszténység és a kommunikáció (esetünkben az irodalom) meghatározza, akképpen határozza meg egymást is e három.

A kommunizmus egyik bűne, hogy a kultúra fogalmát eltorzította, és leszűkítette az embert művelő, felülről jövő intézkedések által irányított ismeretekre. Ennek megvan a maga áruló neve a médiakutatásban: kultiváció. Jellemző, hogy a legelterjedtebb tudományos vélekedés, a magyar származású George Gerbner elmélete szerint a tömegkommunikáció általi manipulálásnak is közeli rokona ez a torzítás.

A kultúra azonban nem ez. Általános értelemben a kultúra „tenyészet” értelemmel bíró kifejezés. Az együtt élők létét, létmódját és egymással való közlekedését, „kommunikálását” nevezzük kultúrának. Ismerjük a szót, hiszen a biológia például baktériumkultúrákat is említ. Ezek tisztességes esetekben nem biológiai fegyver, hanem gyógyszer előállítását szolgálják.

A kultúra szó töve is árulkodik: a kultiválásnak, a művelésnek ugyanez a töve, a gyökerük közös.

Ebből is következik, hogy a „tenyészet” emberek esetében család, közösség, társadalmi csoport, azaz valaminő közösség, egyszersmind annak életmódja, valamint művelődése, önművelése nevezhető kultúrának. Nem ismeretlen a nemzet mint kulturális egység fogalma sem. E tekintetben világos, hogy a kultúra fogalmának semmiben sem felel meg az a hatalmi manipuláció, amit a hatalom birtokosai a teljes média uralása révén éppúgy végeznek, mint az oktatásban.

Az oktatás (okítás) lényege az ismeret, tudás átadása. Az oktatás soha sem lehet demokratikus: a tudás átadójával e kapcsolatban nem egyenrangú az oktatott. A tanítás egyirányú folyamat. Ezt a viszonyt semmiféle liberális és anarchisztikus handabandával nem lehet felszámolni. Érdekes kísérletsorozat révén jutottak arra a megállapításra a Lajtán túli világban, hogy minél többet néz televíziót valaki, annál könnyebben alakítható eszétől függetlenülő döntése.

Természetesen ez is része a kultúrának, mint ahogy minden élet és életközösség a növény- és állatvilágtól, hiszen egy remete és akár sivatagi környezete is szerves egység, s mint ilyen, a kultúra egy fajtája. Végeredményben kultúra a szubkultúra is, azok kultúrája, akikre jellemző.

Ami az emberre igazán jellemző, az, hogy a kultúrája az új értékek megteremtésében is jelen van.

Mielőtt tovább lépnék, emlékeztetem az olvasót, hogy ezen értékek közé tartozik az irodalom.

Függetlenül attól, hogy mennyiségileg mekkora embercsoport kultúráját vesszük figyelembe, egyetlen dolog van, amit tudomásul kell vennünk: az úgynevezett primitív kultúrák egyáltalán nem primitívek, csupán mások. Ugyanúgy megfelelnek a kultúra alapvető kritériumának, ahogy az egyes elkülönült embercsoportok kultúrájának szerkezete is azonos.

Különbséget kell tennünk a kultúra egésze és részei között, mert szerkezete így érthető meg. A várandós nő és magzata egy közösség, ez nyilvánvaló. Tudjuk, hogy a magzat is hallja valamennyire és valahogy a külvilágot, de számára elsősorban az anyával való életközössége a döntő. Az anya azonban kapcsolatban áll a külvilággal, ami az anyán keresztül is hat a leendő gyermekre.

A többivel itt nem foglalkozom, nem témánk.

Az élőkultúra az életnek, életmódnak, kommunikációnak, valamint a tudásnak egysége. Ezért különböztetünk meg életkultúr át és olvasott (tanult) kultúr át.

Az életkultúr a minő volta az otthon életkultúrájának átvételével kezdődik. A magzati létben kapottak hatnak ugyan a gyerekre, de miután biológiailag elszakad anyjától, önálló egyénként lesz része családjának, vagy éppen annak a közösségnek, ahova esetleg család mellett – rosszabb esetben helyett – került.

Az életkultúra ugyanúgy változik az egyes ember életében, mint egy-egy nemzetében, nemzetközösségében. Azt azonban nem téveszthetjük szem elől, hogy a legnagyobb valódi kulturális egység a nemzet.

Az öltözködés, a higiénia, a köszönés, sőt a nem köszönés módja (és oka) is része az életkultúrának, ugyanígy az anyanyelv ismeretének és használatának minősége, amint az étkezésé, vagy amit és ahogy mond, tesz, végez az ember. Ez az élet folyamán változik. Hogy mennyire, az elsődleges szociali­ zációt követően részben a pedagógus adta mintának és a családon kívüli különböző közösségek hatásától is függ.

Az életkultúra folyamatosan változik, alapja az egyéntől is nagymértékben függ, ugyanakkor folyamatos kölcsönhatásban van környezetével és a tanult, más néven az olvasott kultúrájával.

Az olvasott kultúr a – a megtanult műveltség – alapja az otthon. Mint több olvasásszociológiai kutatás igazolta, a magyar nyelvi szigetek (ide értve az egyik hazai főiskola hallgatóit is) nyelvi kommunikációt őrző szerepe erősen eltér. Ennek

11. oldal elsőrendű kérdése, vajon mond-e gyerekének mesét az anya (vagy akár az apa). E kérdésben a mond és a felolvas között is jelentős eltérés van. Anyanyelv szavunk pontosan fejezi ki a lényeget: a kisgyermek normális esetben anyjától tanulja any­ (j)anyelvét annak szabályaival, hangzóival, értelmes vagy zavaros voltával együtt. Egy ’90-es évekbeli olvasásvizsgálat arra is rámutatott, hogy nem mindegy, kinek a szavait hallja a beszélni tanuló gyerek. Más a meseíró nyelvezete, és más az anya saját szavaival elmondott meséjének hatása, amihez szemkontaktus, mimika és gesztus is járul. Ezek által közvetlenebb.

A felolvasott mesekönyv már egyfajta távolságot hoz létre.

A lehető legrosszabb lusta vagy „fáradt” szülőként hagyni, hogy a kicsi értetlenül bámulja a televíziót, akár annak meseműsorát, vagy bármit, ami ott látható és hallható. Ennél könnyebben kárt okozni a szellemi és erkölcsi fejlődésben nem lehet.

L

Látni való, hogy a kultúra általában véve legfeljebb valamilyen lehet. Valamiféle kultúrája minden élőnek van. Azt, ami kereszténnyé tesz egy kultúrát, elintézhetjük egyetlen szóval is. A kereszténység, amit még Pázmány is keresztyénségnek mondott, de egy hangátvetés nevű, jellegzetes, kiejtéskönnyítő nyelvi változás szinte általánosan megváltoztatta a magyar nyelvben a szó alakját – krisztushit.

Ez a lényege és értelme.

Azzal nem érdemes foglalkoznunk, hogy a keresztény valláson belüli felekezetek között a jelenben már legfeljebb árnyalatnyi, elsősorban hangsúlybeli eltérések vannak, a lényeg azonos, és ez olyan egységet ad, amit ma már nem választhat el szőrszálhasogató, távolságnövelésnek szánt szócséplés.

Búvópatak 2015. április Gyulay Endre aktív megyéspüspök korában mesélte, hogy református istentiszteletre hívták meg, és tulajdonképpen szó szerint ugyanazt a szöveget hallotta, amit ő maga misén mond, és az azonosság ilyen mértéke meglepte.

Ezt megerősítem magam is: vallási műsorokat vezettem egy rádiónál, és minél több, különböző felekezetnek készült műsort vezettem, annál kevésbé éreztem a keresztény felekezetek között eltérést.

Nyilvánvalóan azért, mert valójában nincs érdemi eltérés a kereszténységen belül. Ahogy a keresztény hit hajdan meghatározta a magyarság lelkületét, ugyanúgy ma is megadhatja (megadhatná?) a magyar nemzeti egységet.

Az ateizmust ismerjük, az a semmiben való hit, puszta tagadás, nem ránk tartozik. Nincsben nem lehet hinni. Annyira nem, hogy még a hírhedten ateista Sartre is megtért a halálos ágyán. Nem biztos, hogy félelmében, de ez nem ide tartozik.

Ami ránk tartozik, egyrészt az, hogy a hit önmagában véve is világnézet, tehát kitér a világ keletkezésére, az emberek egymáshoz és a világhoz való viszonyára, és máris alapkérdésre figyelmeztet: az ember viszonyulásai, amelyekben önmagához, másokhoz, közösségekhez való viszonya tárul fel, erkölcsöt határoznak meg. Ez igaz akár az ateisták közötti viszonyokra is, de erre mi is felkiálthatunk, hogy „O tempora!

O mores!”. Nem erkölcstelenség nem hinni Krisztusban, hanem más erkölcs.

Tőlünk idegen. Ennyi az egész.

A teremtett világhoz is más a kapcsolatunk, bár ez csak épphogy említést érdemel itt: Assisi Szent Ferencnek a teremtett világhoz való kapcsolata tökéletesen kifejezi, amit hos�szú sorokban lehet csak elmagyarázni.

Kereszténység – Vaszary János festménye

Búvópatak 2015. április

12. oldal

A kereszténység nemcsak világnézet, hanem világkép is, méghozzá elsőrendűen erkölcsi világkép. Mivel az ember gondolkozását az egyéni árnyalatú világnézet és a közösségi hagyomány- és tudásőrző világkép határozza meg, a kereszténység tudat elsősorban és jellemzően az esztétikai értékkel bíró műalkotásokban, illetve az irodalomban ábrázolt világ erkölcsi ítéletét váltják ki a befogadóból.

Hangsúlyozom, hogy senki kultúrember nem kíváncsi egy irodalmi műben az író ítéletére: a mű világa egyrészt önmaga is ítélet, másrészt az irodalmi mű világa fölött az olvasó mond ítéletet.

Ha keresztény a szerző, ha nem, minden esztétikai értékkel bíró (esetünkben irodalmi) mű önmaga is ítélet a megírt, alkotott világ fölött, a társadalomban az egyéni erkölcsi ítélet az olvasó dolga.

A keresztény olvasó ítélete ezért nyilvánvalóan a műbeli világ fölött gyakorolt keresztény erkölcsi ítélet.

A kommunikáció minden ízében átszövi a kultúrát. Ez a kommunikáció minden fajtájára érvényes. Az irodalom fogalmáról itt nincs értelme szólni, mert ebben a kontextusban egyetlen kritériuma van: az esztétikai érték.

Minthogy az egész európai kultúra alapja nem az antik görög és római művészet, hanem a kereszténység, bármen�nyire tagadja is az Európai Unió és pénzmágnásai, akit nem ront meg a konzumkultúra, akkor is keresztény elvű ítéletet mond, ha ő maga meg sincs keresztelve.

Ez a keresztény etikai alapú ítélet az, amit „jó”-ként említünk: a művészetben mint esztétikaiérték-képző jó nem erkölcsi (elő)ítéletet, hanem erkölcsi ítéletre való késztetést jelent. Ugyanígy az igaz nem a hűen másolt napi valóságot, hanem a mű belső rendszerének zárt, oksági, tehát önmagában elhihető, determinált oksági szerkezetben megjelenő igaz voltát jelenti.

Ebben a rendszerben nyilvánvalóan nem az a kérdés, és nem is lehet az, hogy Isten neve hányszor fordul elő, vagy előfordul-e egyáltalán, hanem az, hogy milyen erkölcsi ítéletre készteti az olvasót.

Ezért el is csodálkoztam, amikor érvként felidézni hallottam Kosztolányi Hajnali részegség című versének végét. Mégpedig azért, mert jóllehet a költő azzal zárja a verset, hogy: „Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam”, mert, ha e versszak elejét nézzük, ezt olvashatjuk: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem…”

Mégis vers, és mégis keresztény vers, noha Kosztolányi ag­ nosz­ticizmusból eredő halálfélelme nyilván egyfajta egzisztencialista „semmitől” való félelem.

Nem ezért keresztény ez a verse (is), hanem azért, mert „porban és göröngyök közt botolva” is olyan művet alkotott, ami hívő ember számára egységes, összefüggő és hitével (világképével) összeférő olvasatot ad.

Czigány György versei

Zoszima utoljára

M

Már haldokolt. Ám szól derűsen mégis: bánkódik-e az Örökkévaló, hullat-e könnyet hű halottainkra, s a megsebzett teremtés zsivajához alászállhat-e még az Úr türelme?

Az idők harmatát kelyhébe zárja.

Ha megszán, kél-e jóságából bánat, hogy fagyott föld göröngyei kenyérré lenni tűz illatában kezdjenek?!

Képzelet, angyalok röpte nyomán szél.

Szó-Bábel tövében a Titok csendje, testünkbe épül a halál fullánkja.

Elvérző perceink gyümölcse por, fények a vízen: lányok nevetése, imánk: keblekből kihajtott virágszál.

Hervadt csokor jut Isten asztalára, ragyog, megtörtént minden eljövendő:

Itt

A

Anyahajók a kikötőben.

Alvó, lakótelepi szörnyek.

E nyilvános betonfalakban virágzanak el titkaink.

Itt gyermekek lélegzetével telik meg és száll a mennyezet.

Elég, ha búzavirág-égbolt hevét csendítik ablakok.

jóvátételt vajúdva passió, hogy Fiában testesült meg szenvedése.

A teremtés utáni első perc és az időből épp most letört darab már egyforma mélyen, együtt hever.

Szívdobbanás az öröklét ölében – szólt derűsen Zoszima utoljára.

Czipott György

Félem az éjt

Ú

Újrabevérzik, valahol, varosulhatlan mélyen a seb.

Már azt se tudom mi, vagy ki okozta.

Poharak szája sikolt, csókra vodkát, bort se kinálnak, magammal töltöm csordultig be a semmit.

Mérgek megivott átkai szívemre szitáltak.

Sárga a szél ma.

Tócsák vakon dideregnek, ezernyi szilánkká tépik közönnyel az arcom.

Ma se jön már jóhírrel semmi világból az angyal.

Bennem varjúvá csomósodnak a bűnök és lomhán kirepülnek.

Foszlik már vetülékszál, rajzát veszti a minta, minddé sokasul mi kevés.

Üszökfekete, kifordult visszerekként telet fájnak a fák.

Újraterített, féregrágta lepelként alvad szemre a fény.

13. oldal

Németh István Péter

Szilánkokból irgalom hava

Búvópatak 2015. április

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

Farkas Judit új könyvéről

K

2014 karácsonyára kaptam a szerzőtől új, második könyvét Kaposvárról. Az Újesztendő első napjaiban vettem kezembe műfenyőm alól a kisméretű korpuszt. (Födelén S. Horváth Ildikó rajza, amely nem csupán a kötet iniciáléja, hanem a mű végén, Farkas Judit által leírt zárókép is egyben: „Belép a reneszánsz építészetet utánzó eklektikus stílusú épület diadalív motívummal körülölelt bejárati kapuján…”) Milyen élettörténet, sors az, amelynek alfája és ómegája szinte ugyanaz, amelynek kezdete és vége között úgy érzi a teremtmény (a prózafüzér legeslegutolsó mondata szerint), hogy „Se lépni, se eldőlni nem tud…”?

Boldog-e, aki megáll a kezdetnél? Igent mondani emberi ésszel-szívvel – bár tudjuk, hogy a válasz az igen – nagyon kockázatos. Csak a legnagyobbak merték. Pilinszky János és Edward Stachura például. Mert mit tegyen, hogyan mérje magát az, akit egy gyerekkorában kapott betegség sebez, tör ös�sze olyannyira, hogy a maga konkrétságában ne tudjon megállni a saját lábán. Szívszorítóbb a történet annál, mint hogy rögvest az ítélet áldásairól kezdjünk tűnődni, hogy a lélek milyen szárnyakat növeszt? (Ám az is milyen fájdalmas – érzékelteti a gyerekkori emlék az első fejezetben a Lélek galambjáról, amelyik glóriásan szállt le Jézusra megkeresztelkedésekor: „Nyári nap volt, mint a mostani, a nyitott ablakon berepült a szobába egy galamb. A madár hamar észrevehette, hogy butaságot csinált, de a visszafelé út már komoly nehézségekbe ütközött…”) Az elbeszélő (Kinga) útjára szóródott sorscserepek éppen olyan aprók, vért csurdítóak, mint Jézus keresztjének szálkái. (Pilinszky János adott kötetének Szálkák címet.) A keresztjét igen korán megkapott ember vallomásai sorakoznak Farkas Judit kötetében. Végtelenül szimpatikus és katartikus önmagában is az a fegyelem, amellyel önnön betegségéről úgy tud beszélni, mintha azt nem szerzőként, hanem csak alteregójaként, Kingaként élné meg. Így tett Sylvia Platt is az Üvegbúra oldalain Estherként. A legégőbb kínokat is úgy ábrázolják az írónők, hogy kimondják a bajt, ugyanakkor szinte újra strukturálják már poétikai rendbe, mintha egy másik személlyel történne mindaz, ami nekik fájt és fáj. Hogy mennyivel több egy ember az SMN gén hibájánál…? Müller Péter lenne erről igazán hivatott megnyilatkozni, aminek törvényét már Babits és Weöres is költői igazságként ismerte. „Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak, / mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb / részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod / tükörében magadat, / és nem sejted, hogy véletlenjeid belőled fakadnak, / és nem tudod, hogy messze Napokban tennen erőd / ráng…” Weöres Sándor már Babits vigasztaló zsoltára után írja le, hogy a határtalan jelenik meg határos életünkben. Farkas Judit első története könyvében éppen a Keretek címet viseli. Abban írja: „Arany és ezüst fényképkeret, keret fából és fémből, porcelánból. Keret. Fényképkeret és járókeret.

Keretek közt éli az életét.” Fájdalom, nem csupán metaforikusan

értelmezendő a keret, hiszen a járókeret tárgyiasságától nehéz elvonatkoztatnunk. S lesz még olyan oldala a kötetnek, amin már a járókeret, mint gyógyászati segédeszköz nem segítség.

S ilyenkor lehet-e komolyabb bravúr annál, mint amit a betegségével élő ember tehet: íróként is feszegetni a behatároltnak, a végesnek-végletesnek, a keretnek a rácsait. Vagy csupán dacolni azokkal, s ahogy Papp Árpád írta: nemet mondani a pusztulásnak!

Farkas Judit példáért és megtartó erőért a könyvében a gyerekkorába fordul. Amikor még járni is tudott, bár látnivalón elmaradt e képessége a barátaiétól. A falusi vasútállomás és környéke, a szülők egyszerű élete, a vasutas odaadása, mun-

Búvópatak 2015. április kája iránt vonzotta a felnőtt szobához-ágyhoz kötött írónőt.

Az emberi szolidaritásról és részvétről játszótársaitól kapott először mintát. Bár baljóslatú jeleket is adnak a vágányok, az azokon közlekedő hatalmas acélkerekű szerelvények, a legszörnyűbb dolog már megtörtént; Kinga egyik nagyszülejét vitte még a háborúba a vonat, s nem érkezett vissza a szeretett családtag a kedves somogyi állomásra. A vasút mentén, egy nagy diófa (az éden fája) alatt gyűltek össze a gyerekek, majd bújócskát játszottak. Az írásból két írói erényt okvetlen ki kell emelnem: az egyik, hogy az állomás környezetét igen hitelesen ábrázolta az írónő, az olvasó maga is ott érezheti magát abban a sínek melletti miliőben. (A vasutas szakma terminus technikusaival itt még takarékosan bánik, ám a következő fejezet apa-portréjában bámulatos szakmai szókincs ismeretében teszi hitelessé szépírását.) A másik az, hogy a gyermekjáték ábrázolását akár néprajzi gyűjtő is fölvehetné mappájába, mit is játszhattak falvakban és városokban egyaránt a gyermekek az ötvenes évek második felében és a hatvanas évek elején. Tán még tovább is… Az izomsorvadás egyre fenyegetőbb agóniájától életfogytigra ítélt kis Kinga itt, a gyermekkor paradicsomában még fut, igaz, a játékbeli ellenfelének, hogy a feltételek egyenlők lehessenek, kakaslépésben kell teljesítenie azt a távot, amely az ipi-apacs faláig visz. S így már az sem érdekes, hogy Kinga-e vagy a hunyó Zoli-e a nyertes, a diadal túlmutat a földi győzelmek rácsain. Egészen a babitsi adamant rudakig. Ennek a fejezetnek a visszaéneklése is megtörténik, amelyben a részvétetika visszáját láttatja a kötet túlsó felében, szimmetrikusan, az elbeszélő.

A fejezetek hősei a következők: apa, anya, Kinga, egy kisfiú, Ádám a közjegyzőnél és az ápolónők. Annyiban van megrajzolt jellemük, amennyiben az elbeszélő közelibb vagy távolibb kapcsolatba került velük. Igen szoros és szeretetteljes viszony fűzi Kingát a szüleihez, még édesapját, aki seprűvel hajtaná ki a betévedt galambot a szobából, s aki a szépanyját is emlegette talán a hóviharnak (pedig ördögé a káromkodás), igazi családfőnek, szinte a legerősebb angyali lénynek, megmentőnek festi a mozdonyon (A forgalmista). Az ápolók és hivatalos feletteseik mintha a romantika korából maradtak volna itt: vagy jók (mint például Annamária), vagy pedig démonian ros�szak (mint például Hilda). S ha átgondolja az ember, hogy miért ennyire, szinte bábformára kifaragottak e jellemek, hát a valóságunkat kárhoztathatjuk leginkább. Mert, hogy e kis széppróza-füzér látomásaiban is megmarad realistának. A For­ gatás, mint mondottam, visszaéneklése a gyermekkori bújócs-

A

14. oldal kázást megörökítő történetnek. Ebben aztán nem hogy elrejtőzhetnének a szereplők, de ott feküsznek kiszolgáltatottan a kórtermekben a fehér vaságyakon. Kitakarózva, mit sem tudva mezítlenségükről. Van édesanya, akinek a fia jár be pelenkát cserélni. A „forgatás” szóról nekem előbb jut eszembe a filmes világ, vagy a vincellérek meliorációs tevékenysége a szőlő földjével, mint az ápolók által a betegek testhelyzetének szinte futószalagon történő változtatása, hogy sebesre föl ne feküdjék testüket egy-egy helyen. Farkas Judit e történetben sokkalta többet szándékozott kinyilatkoztatni egy pénzügyi gondokkal küzdő kórházi osztály életének kritikájánál. Ábrázolása szerint a kétségtelen szakmai rutinnal is végzendő nővéri munka során valami olyasmi veszett el, ami nélkül az életünk puszta vegetációvá degradálódik, vagy még csak an�nyi sem lesz. Éppen a gyerekkorban megtapasztalt empati­kus képesség tűnt el a megélhetésükért küzdőkből (lehet-e akkor az ő életük is éppen az értékek hiányában több a vegetálásnál-fogyasztásnál?), s a még élő betegek a számukra nem jelentenek többet – akár egy falanszterben – a munka tárgyánál.

Farkas Judit intelmei közül erre is oda kellene figyelnünk. Ő megmondta. Leírta. Válaszra, jobban mondva a megértő majd cselekvő szeretetre számít. S mindez gyerekkorában már létezett, tehát nem kitalálandó valamiről van szó, amit az emberiségnek kutatnia kell. Eleven megtestesülése a kötet gyermek hőse a történet jelen idejében. Nem véletlenül nevezte el az írónő az első teremtett emberről, Ádámról. Az ő romlatlansága kópéságában is megmutatkozik, ártatlan, bűnről nem tudó figurája az, akiről Latinovits is azt állította Adyt idézve, hogy ő az egyetlen jövőbe ható ígéret!

A személyes jajokat is artikulálva írta meg Farkas Judit ezt a könyvét. Ha teátrális akarnék lenni, azt mondanám, szinte a vérével írta, mint egy tragikus sorsú költő. De nem illik hozzám a szavalat, csöndes olvasó vagyok. Farkas Judit nem önsorsrontó, hanem saját betegségével együtt gyógyítaná a világot is. Az utóbbi ugyanis az írástudóknál is betegebb már.

A XX. század óta végzetébe rohanó földgolyóbist sem ártana újra járni tanítani.

Hadd mondjam el az esztendő első olvasmányélménye után a kötet főszereplőjéért: Kingáért és megteremtőjéért, Juditért Pilinszky János Fohászát: „Égő szoba, / tükör, kemence, / fölmutatott gyönyörű vasgolyó, / szeplős tökély, / világszép sántikáló lányok, / ragyogjatok, ragyogjatok!”

Farkas Judit: Üvegszilánkok, Hungarovox Könyvkiadó, 2014

Oláh András

hogy rejtve megmaradj

S

sokáig várt bennünk a sírás takaréklángon égtünk egy szárnyaszegett tavaszban

nem ismerlek – csak a hibáidat tudom – lekéstelek de annyi mindent lekéstem már

durcásan feleltél a kérdéseimre de cselt vetett félelem s eltűnődtem komolyan gondoltuk-e a kitörést a halogatás szakadékából

hallgatom misztikus szerenádját az ősznek felforgatom a temetőket s ha újra engedélyt kapok hozzád: majd megtanullak

és mekkorára kell még összehúzni magunkat hogy a mélyre hulló árnyékok eltakarjanak s mint egy bélyegalbum fortélyos összevisszasága lotyók és tolvajok közt bennem rejtve megmaradj

addig olcsó pótcselekvés az élet s innen néha már Istent sem hallani

15. oldal

Búvópatak 2015. április

József, a megvádolt

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

Dr. Béres József kálváriája, Fazekas István drámája

A

Azt mondják az értők, hogy a jó társadalmi színművekből lesznek idővel a hiteles történelmi drámák. Ezt a folyamatot azért elősegítheti egy-egy időben jött rendszerváltozás, amely nemcsak az időt serkenti gyorsabb haladásra, hanem az olvasó (a néző) szemléletét is mintha tisztábbá, élesebbé tenné.

Ezt a vélekedést példásan bizonyítja Fazekas István színműve, amely A megvádolt címet hordozza.

A dráma hőse dr. Béres József, a meghurcolt rákkutató, a Béres-csepp és egy sor más életmentő gyógyászati készítmény fölfedezője és megvalósítója. A dráma Magyarország északkeleti végvidékén zajlik, valójában azonban a Kárpát-medence egészére kiterjeszthető. Ideje pedig a hazai szocializmus egyik középső évtizede. A színjáték tehát magán viseli a hely és a kor számos jellemzőjét, amelyek együttesen tragédiát készítenek elő, és nem ők tehetnek róla, hogy… de ne vágjunk a konf­ liktus elébe!

Béres bizonyosan nem akart hősi alkat lenni, dolgozni akart becsülettel, mikor hová sodorta a szeszélyes magyarhoni hullámverés. Segíteni akart bajbajutottakon, megtalálni és megosztani velük a szert, amely visszaadja egészségüket, meghos�szabbítja életüket. Nem „jó pénzért”, nem nexus által, nem reklámok fényében-árnyékában, hanem az életben maradás mindennél nagyobb bizonyító erejével. Napi munkája mellett kezdte kutatásait, gyűjtött talajmintákat, vegyi elemzést végzett, megtalálta a gyógyító szer alapját (a nyomelemek között) és kidolgozta a szervezetbe juttatás lehetőségét. Maga rendezte be laboratóriumát, készítette elhíresült cseppjeit, és osztotta ingyen a rászorulóknak, akik jöttek az egész országból, de még Kassáról és akár „a jugóktól” is.

A korabeli hazai bürokráciának, az apparátusnak, de bizony még a szakmának is szemet szúrt ez a szokatlan szemlélet és gyakorlat. Béresre bizalmatlanul néztek, sarlatánságot, kuruzslást emlegettek, a hozzá tóduló gyógyulni akarók tömegét alkalmanként rendőrrel oszlatták szét. Pedig „a cseppek” hatása vitathatatlan, a betegség tünetei megritkultak, a kezelés eredményesnek bizonyult. Miközben Béres soha orvosi rendelkezések ellen nem buzdított, sőt azok betartására intett.

Fazekas István a szorongó és szenvedő kisemberek felől közelíti meg a konfliktust és az áhított kibontakozást. A kassai magyar művészházaspár már szinte belevész a kisszerű nemzetiségi lét mocsarába, gyermekük súlyos betegsége azonban elvezeti őket az egyre nagyobb hírnévre jutott Béres Józsefhez.

Béres nyomorúságos hazai körülmények között küszködik kisszerű főnökökkel, csetlő-botló munkatársakkal, hatalmaskodó-tehetetlenkedő rendőrökkel. Fenyegetik, meghurcolják, házkutatások sorát kell átélnie. Laboratóriumát lezárják, műszereit és vegyszereit elkobozzák, a letartóztatás veszedelmével néz szembe – jószerével naponta. A bürokrácia és a pártapparátus helyi figurái hatalmaskodó percemberek, szégyenletesen meghunyászkodnak a szovjet vendégelvtársak előtt, miközben az alkohol múlhatatlan mámorában tobzódnak.

Hogy Béres személyében a korabeli magyar társadalom egyik legkiválóbb tudósával élnek közös térképlapon, erről valójában fogalmuk sincs. Az értelem- és értelmiségellenes bizalmatlanság és gyűlölet vezeti gondolataikat és tetteiket, ami a magyarországi szocializmus évtizedeinek bizonyosan a legellenszenvesebb és leginkább kiábrándító kortünete és rákfenéje volt.

Az ügyész morálisan tökéletesen beleilleszkedik az apparátusi környezetbe, bár – hamarosan kiderül – valójában veszedelmesebb náluk: jogértelmezése, körmönfontsága és brutális célratörése egyre fenyegetőbben fonódik Béres köré. A „Béresügy” idővel a szellemi (tudományos-művészeti) főhatalom,

Búvópatak 2015. április

16. oldal

Aczél elvtárs elé kerül, aki – mivel a megfélemlítések hatástalanok maradnak Béresre – csábító ajánlattal kecsegtet: a tudós és családja világútlevéllel nyugatra távozhat, ahol jelentős kezdőtőkével vállalkozásba foghat, csak erről az ország, a hatalom, a szocialista világrend semmit se tudjon. A szorongattatásokba belefáradt Béresné rábeszélni igyekszik tudós férjét, Béres azonban hajthatatlan marad: – A hazám nélkül mindenütt koldus a becsületes nevem. – A pártbizottsági elvtárs kijátssza a szocialista kártyát: – Azt, hogy mi a becsületes, itt mi döntjük el. – Aztán értelmezi a mondatot: – Ha a jugók nem szimpatizálnak annyira önnel, már rég… ott csücsülne a hűvösön. – Béres érvel Antigoné morális parancsértelmezésével, Gödellel és Heisenberggel, de még hazai orvosprofes�szorokkal is. Érveit lesöprik az asztalról. A fenyegetés és a kecsegtetés aztán végül mégiscsak hiábavalónak bizonyul: a betegek meggyógyulnak, a halálra szántak életben maradnak, ők Béres kikezdhetetlen tanúi lesznek. Amíg az embereket segítő jó szándék és az értelmes munka győz, ugyan sok víz lefolyik a Dunán-Tiszán, sok betegnek el kell a rém-betegségtől elpusztulnia. A meggyógyult kisgyerek azonban végül erősebbnek bizonyul a párthatározatos ügyésznél.

Fazekas István szerencsés dramaturgiai megoldása az osztott színpad, amellyel a többágú és több helyszínes cselekményt egyidejűleg szemlélhetjük. Nemcsak pergőbb ezáltal a drámai folyamat, de a párhuzamok és az ellentétek közvetlenebbül érzékelhetőek. A távolról indított cselekmény a prob-

léma együttes bonyolultságát és hétköznapiságát egyszerre képes érzékeltetni, amivel a betegség (más szóval: élet és halál) problémája behálózza a család, a művészet, az emberi kapcsolatok világát. És szinte törvényszerű léptekkel halad a kassaiak kétségbeesése és reménye Béres felé.

A „másik szál” (ami persze ugyanaz) egyszerre hordozza a munka és célja nagyszerűségét, és a fojtogató környezet kiáltó ellentétét. A megnevettető (valójában bőszítő és lehangoló) elemek alkotnak Béres körül hálót, hínárt. Mind e rossz körülmények között változatlan elszántsággal végzi a maga vállalta küldetést, a hozzá zarándokló betegek ellátását, testi-lelki felkészítését, reményük felélesztését.

A harmadik cselekményszál (amely valójában mindkettővel ellentétes-ellenséges) a hatalom képviselőiből verődik össze, akik maguk között otrombán kedélyesek, kifelé fenyegető fellépésűek, miközben maguk is érzik (a néző is, persze!), hogy gyenge már ez a fellépés, ez a fenyegetés az igazában bízó Béressel, és a Béresben bízó élni akarókkal szemben. Hát… ezért nem lett tragédia a dráma befejezése!

A borítólapon Picasso festményének részlete: Vakok lefekvés előtt – mintha a korról és (vélt) főszereplőiről kapnánk ítéletet.

Lukáts János Fazekas István: A megvádolt – Történelmi dráma három felvonásban, Bp. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2015

Szűk Balázs

A huszonhetedik év után

M

Minden meg nem ivott korty alján, Minden ébredés után a tükörben, a hátad mögött, Minden ragadozó nézésben, Minden hiányzó lépcsőfokban, Minden éhes felhőgöncben, Minden eső utáni tócsa-remegésben, Minden rád száradt ruhában, Minden beteg köhögésben, Minden unalmas cigarettaslukkban, Minden kacér játékban, Csábító, nyújtózkodó perzselésben, Minden cikázó fényben a város felett, Minden hajnali kukarakodásban, Minden véletlen-idegen érintésben, Minden szótlan könnyedben, Minden kibeszélt álmodban, Minden ki nem kapcsolt képernyőben, Minden téves kapcsolásban, Minden félrecímzett borítékban, Minden fuldokló nyelésben, Minden korom szállta prémes hóban, Minden lángoló nádasban, Minden vadlúd rőt rikoltásában, Minden kerékcsikorgásban a hajnali vonaton, Minden aluljáró obszcén feliratában, Minden akarattal megvágott csuklóban, Minden bedeszkázott, lapuló kapualjban, benned voltam én… s ott leszek a kifakult fű helyén: minden mosolyod szegletén.

Hargitai Gyula versei

Fehér lobogás

F

Fehér lobogás: sirály, de szép vagy, tiszta, boldog, büszke beszéd vagy, melybe kétkedés nem vegyül, nézlek állva, halkan, egyedül.

Előttem verik a partot kacajjal fehérsapkás hullámok vígan, s visszafutnak lobogó hajjal, fürgék és szépek mindannyian, mint minden a júniusban, a felhők, a fák, a bokrok, fehér hullámok verik boldog fejük a kövekhez halkan.

Példázzák a felfokozott, túlzott örömöt, mely nem tud mit kezdeni magával, maga ellen tör hát! Miért?

Hogy szakítson a lobogással.

17. oldal

Búvópatak 2015. április

M adár János

A fény árva jelei Hargitai Gyula monográfiája

A

(részlet)

Hargitai Gyula, Hargitai Gyula – mondogattam a nevet magamban és keresgéltem emlékeimben. Aztán Csepel villant meg előttem, a Tamási Lajos által vezetett Munkás Írók Köre, mintha ott hallottam volna ezt a nevet. Jól gondoltam – igazolódott be később, hiszen csakugyan ott hallhattam a fiatal és rendkívül tehetséges költőről az első dicséreteket Csillag Tibortól és másoktól. Majd megnéztem régi kiadványokat, feljegyzéseket, és rájöttem, hogy több folyóiratban, könyvben is együtt szerepeltünk: Nők Lapja, Mozgó Világ, Új Tükör, stb. Fellapoztam a Kortárs Mag yar Írók Kislexikona 1959–1988 című átfogó összegzést, amelyben – ha szűkszavúan is, de benne van: „Hargitai Gyula (Budapest, 1956. febr. 16. – 1982. jan. 20.): költő.

Budapesten érettségizett 1974-ben, ezt követően egy évig jogot hallgatott, majd átiratkozott a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára, ahol 1979-ben magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett. Tanulmányait befejezvén általános iskolai tanár lett. 1982-ben baleset következtében vesztette életét. Verseit több hetilap, valamint a Mozgó

Lelkemben sas ragyog

L

Lelkemben sas ragyog, galamb búg, zokog.

E kettősség teher, s kincs, mert fölemel sasok fellegébe, galambok egébe.

Mindent észrevenni, szállni merészen.

Félni, énekelni, lobogni kéken.

Kártékony ördögök űznek verembe, lelkem sorsa kardot dörög kezembe.

Angyalok röpdösnek felhőfehéren.

Ujjaim körül lelkem galambja búg, kék égnek örül.

Két madár cipeli sírba lelkemet.

A galamb megsirat.

A sas eltemet.

Világ közölte. – Önálló kötete: Fehér lobogás (versek, 1988)”. Ennyit találhatunk a hivatalos irodalomtörténeti összegzésben, lexikonban róla. Az előbbiekben idézett – elsősorban életrajzi vonatkozású – szöveg végén érezhetjük, hogy valamilyen nagy tragédia történt, hiszen első kötetének – Fehér lobogás – megjelenésekor már nem élt.

Ha mélyebben szeretnénk megismerni a versekben is fellelhető, jól érzékelhető emberi-költői érzékenységét, akkor mindenképpen el kell olvasnunk Keresztury Dezső tanulmányát, amely a Fehér lobogás című kötet utószavaként jelent meg Hargitai Gyuláról: „Ha annyit mondanék róla, hogy kedves fiatalember volt, rosszul fogalmaznék. Nem kedves volt: több is, kevesebb is. Ember sohasem jellemezhető egyetlen szóval, különösen ha személyiség. Ő pedig az volt: kiforratlan, ellentmondásokkal teli, de személyiség. Nehéz természet, ahogy mondani szokták, tele lassan oldódó s mindig megújuló feszültségekkel; ezért is alakult látszatra egyszerű élete olyan meglepő fordulatokkal, ezért ért véget útja olyan különös, már-már abszurd körülmények között, s – főként – ezért is lett költő. A versírásban találta meg az igazi feloldódást, az elmondás, a kibeszélés megkön�nyebbülését, az alkotás örömét – és az újabb kínlódások forrását.

Gyanútlan nyíltság és magabiztosság jellemezte már azt a módot is, ahogy fölhívott és közölte, hogy halaszthatatlanul fontos közügyben akar velem beszélni. A közügy egy füzetnyi vers volt, pontosabban: költemény, a szó kicsit romantikus, kicsit fellengzős, de mindenképpen komoly, szívvel és meggyőződéssel hitelesített értelmében.” Közügynek – jelölte meg a fiatal, pályakezdő költő saját verseit, amelyeket átadott az országosan ismert Keresztury Dezsőnek, aki – mint tudjuk – költő, kritikus, irodalomtörténész, akadémikus és miniszter volt.

Keresztury Dezső – ahogyan a fiatalon elhunyt költő szüleitől is tudjuk – komoly szakmai segítséget nyújtott Hargitai Gyulának, aki többször felkereste a „mestert”. A szörnyű tragédia nagyon megrázta Keresztury Dezsőt is, aki már akkor megírta azt a tanulmányt, amely végül a posztumuszként megjelent első Hargitai-kötet utószavaként szerepel a könyvben.

Ez a könyv – a Fehér lobogás – Keresztury Dezső ajánlására jelent meg a Magvető Könyvkiadónál 1988-ban. Nem érte meg – tehát – a fiatal és tehetséges költő az első önálló könyvének megjelenését. A könyvnek alig volt visszhangja, ami számomra is érthetetlen. Igaz, bekerült néhány költeménye a Magvető Könyvkiadó által megjelentetett Költői jelenlét 1988 című antológiába olyan nevekkel együtt, mint Füst Milán, Csorba Győző, Nagy László, Tornai József, Kárpáti Kamil, Csoóri Sándor, Marsall László, Parancs János, Szilágyi Domokos, Tandori Dezső, Bella István, Utassy József, Várady Szabolcs, Lezsák Sándor.

Talán nem véletlen, hogy egy ilyen rangos névsorban olvashattuk a nevét és költeményeit. Most – néhány évtized távolából, költészetének és életének ismeretében – bátran kimondhatom: rendkívüli tehetség volt, aki möndössze huszonhat évet élt. Álljon itt két verse – bizonyításul –, hogy elemi tehetséggel megáldott, igazi költő.

Búvópatak 2015. április

18. oldal

Végh L ászló

Az aranykori embertől a világválságig Haladás

A

A 17. századra Angliában hiánycikké vált a tűzifa, és áttértek a felszínen heverő fekete kövek, a szén eltüzelésre. Korábban a széntüzeléssel járó piszok, korom és bűz miatt lenézték azt, aki szénnel tüzelt. Mivel egyre többen gyűjtötték a szenet, hamarosan ásni kellett érte, és ahogy a gödrök feneke elérte a talajvíz szintjét, ki kellett merni a vizet. Első vízkiemelő rendszereiket vödrök láncolata alkotta. Ezeket lovakkal, vagy ha lehetett, vízkerékkel hajtották. Ha mélyebbről kellett felhozni a vizet, hosszabb láncolatokra és több lóra volt szükség.

Bizonyos mélységek után a gödrök, majd a vágatok szivattyúzására más módszert kellett találni. A gőzgépet elsőnek a szénbányák víztelenítésére használták. Ettől fogva a társadalom szénfüggése egyre csak nőtt.

Lassan nem a felgyűlt tapasztalat, hanem a felismert természeti törvények tudatos alkalmazása vált a műszaki fejlődés fő hajtóerejévé. Addig ismeretlen lehetőségeket adott a mérnökök kezébe a newtoni erőtan, a hőtan, vegytan és a villamosságtan törvényeinek felfedezése. Gőzgépekkel ott is lehetett gépeket hajtani, ahol nem volt vízierő. Megszületett a gőzmalom, a vasút és társaik. Megindult az ipari forradalom.

Miután az ember nekilátott az ősmaradványi erőforrások, először is a szén felhasználásának, rohamosan nőni kezdett az egy fő által felhasznált energiamennyiség. A napi élelmünk 2500 Kcal-jának megfelelően az ember teljesítménye 120 watt.

Ezt egységül választva, és aszerint, hogy ennek hányszorosát használjuk fel, a rendelkezésünkre álló erőforrás rabszolgák számáról szokás beszélni. Európában az ipari forradalom előtt a háziállatokkal és a szél- és vízimalmokkal egy főre átlagosan 3–4 erőforrás rabszolga jutott. Ez a szám a szén felhasználásával gyorsan nőni kezdett.

Korábban csak nehezen lehetett kölcsönpénzhez jutni, mivel az egyház tiltotta a kamatszedést. A kamatszedés tilalmának feloldása után a pénzbefektetés a gazdasági növekedés serkentőjévé vált, és az újkori társadalmak tőkés társadalmakká alakultak. Csak növekedve létezhet a tőkés gazdaság, mert a befektető csak haszonra számítva adja kölcsön a pénzét.

Arra épít, hogy a kamatostól visszakapott pénzéért több javat vásárolhat, mint amennyit a befektetett összegért a befektetés előtt kaphatott volna. Ez akkor lehetséges, ha a gazdaság mind több javat állít elő, azaz folyamatosan növekszik. Látható, a pénzintézet a semmiből teremti elő a kamatként felszámított pénzt, és a kamat ellenértékét a növekvő gazdaság termeli majd ki. De a termelés növekedéséhez több energiát kell felhasználni. Vagyis ha az energiatermelés nem növelhető, a tőkés világrendszer összeomlik.

A hagyományos európai társadalmak az Egyesült Államok példáját követve fokozatosan tőkés gazdálkodású, népuralmi (demokratikus) államokká alakultak. Állandó vetélkedés, rohamosan fejlődő tőkés gazdaság, növekvő energiafogyasztás jellemzi a népuralmi rendszerek történetét. Mindinkább az

anyagiak és az anyagelvűség határozták meg a műszakilag gyorsan fejlődő társadalmak gondolkodását, a rangsorért való versenyben a szerzett anyagiak a mérvadóak. Az emberi sikerek meggyengítették a vallásos világkép támaszait. Nem pusztán a természettudományok sikereivel, a természettudományra hivatkozó anyagelvű bölcselet térhódításával magyarázható a vallásosság gyengülése, hanem az ember környezetének változásaival is összefügg. Míg a korábbi idők embere a természet szép, összehangolt rendjével szembesült, addig a városiasodás mértékének növekedésével az újabb kor embere egyre inkább csak az ember által alakított, rendezett, illetve kaotikussá tett környezettel érintkezik. Például nagyon sok városi a fényszennyezés miatt még sohasem látta a lenyűgöző szépségű nyári égboltot. Mivel a vallásosság fő forrása a természet egészének rendjével való találkozás, ennek hiányában a természetfelettibe vetett hit is nehezebben fogalmazódik meg.

Nem csoda, hogy a gyorsan fejlődő tőkés társadalmakban gyengülni kezdett a másokról való gondoskodás eszméje.

Korábban Isten ellen való vétek és szégyen volt a szegényt és védtelent megrövidíteni, kizsákmányolni, mivel a keresztyén erkölcs szerinti kötelességünk a gyengébbekre és lemara­dot­ tak­ra figyelni, őket szeretni és segíteni. De a tőkés gazdaság elvi alapja Adam Smith híres hasonlatára épül, mely szerint a piac úgymond láthatatlan keze a saját érdekét követő ember irigységét és kapzsiságát is a közjó javára fordítja, és így az

Nikola Tesla

19. oldal illető többet használhat a társadalomnak, mintha jókat igyekezne cselekedni. Például ha a pék többre vágyik, akkor jobb kenyeret süt, és ezzel mindenki jobban jár. Ezzel a piac lassan átvette Isten szerepét. Mindenütt ott van, mindent jól tud, mindent megtehet. Ennek a tökéletesnek kikiáltott valláspótléknak hódol és áldoz fel bennünket világunk mai vezető rétege is. Ezzel a hagyományos vallásos és erkölcsi szempontok jelentéktelenekké váltak és a gyengékkel és szegényekkel való törődés a gazdagok nagy-nagy megelégedésére a piac láthatatlan kezébe került.

Ahogy fejlődtek a közlekedési eszközök, a tőkés gazdaság mind távolabbi térségek erőforrásaihoz férhetett hozzá. Míg a hagyományos társadalmakban a világszemlélet fékezte, vagy meg is akadályozta a gépesítést, az új műszaki lehetőségek kiaknázását, addig az újkori Európában, majd az Egyesült Államokban ilyen korlátok nem léteztek. Társadalmi gonddá vált a gyors gépesítés, mert ezzel embertömegek váltak munkanélkülivé. Szervezkedéseit, a gépeket romboló, ellenük tiltakozó mozgalmakat az angol kormány erőszakkal fojtotta el. Másfajta feszültségeket is gerjesztett a gépesítés. Egyrészt a géppel gyártott ruházati cikkek, gyárilag előállított élelmiszerek mások, rosszabb minőségűek, mint a hagyományos módon készültek. Olcsóbb is a gépi termelés, mert a tulajdonosok kevesebbet fizetnek a gépek mellett dolgozó, nem annyira képzett munkaerőnek. Így a tulajdonosok gazdagodnak, mások pedig szegényednek. Úgy lehetett még nagyobb a gazdagok haszna, hogy a gépekkel előállított árukért sok pénzt kértek, miközben a mezőgazdasági, kézműves és kisüzemi termékek árát lenyomták. Ez az út csak egy ideig járható. Amikor az alulfizetett embertömegek szegényedni kezdenek és emiatt lecsökken a fizetőképes kereslet, a megnövekedett termékmennyiséget nincs, aki megvegye. Túltermelésinek feltüntetett válság tör ki, és azóta is egyik válságból a másikba kerül a gazdaság.

A gépesítés és a még nagyobb haszonra törekvés okozta túltermelési válságokból két módon lehet kilábalni. Csökkenthetnék a gyári termékek árát, de ez nem megy, hiszen akkor a gazdagok nem tudnának tovább gazdagodni. Egyedüli megoldás a kivitel: minél több terméket szállítani külföldre. Ehhez több szállítóeszköz és erőforrás kell. Továbbá növelik a gépesítés szintjét, és a termelést olyan országokba telepítik, ahol még olcsó a munkaerő. Lassan mindenütt fellép a tömeges munkanélküliség, és a piaci verseny valamint az erőforrások­ ért való küzdelem élesedő válságokhoz, fenntarthatatlan társadalmi viszonyokhoz vezet.

Aki sikertelenebb, lemarad. Emiatt komoly belső feszültségek keletkeznek, hiszen ösztönösen bennünk van, hogy egyen­ lőek vagyunk. A gyorsan fejlődő tőkés társadalmakban a villongások gyakoribbak, az összeütközések jóval hevesebbek lehetnek, mint a hagyományos társadalmakban. Gazdagodók és szegényedők között egyre nagyobb a különbség, és a feszülő ellentéteket is gazdasági növekedéssel csillapítja a tőkés társadalom. Még többet kell termelni, mert akkor a szegényebbeknek is több jut, és mindenki elégedettebb lehet.

A felgyülemlő belső feszültségek nemzetköziekké váltak.

Egymás piacait, nyersanyagait, erőforrásait, gyarmatait igyekeztek megszerezni. Ez vezetett az első világháború kitöréséhez is. A fejlettebb tőkés társadalmak hódításai világhelyzetet meghatározó tényezőkké váltak. Legyengítették és maguk alá gyűrték a hagyományos társadalmakat, majd a 20. század második felére olyan világgazdasági rendszert hoztak létre, amelyről úgy látszott, csak nekik, a volt gyarmatosítóknak és az USA-nak lehet esélye a sikerre.

Már jó ideje nem az vezet bennünket, amit szeretnénk, hanem az, amit az adott pillanatban éppen tehetünk. Hogy mi

A

Búvópatak 2015. április marad utánunk, az a jövõ nemzedékek gondja. Hiszen a haladáshit világában, a ma is meghatározó közgazdasági elméletek és a napi híradások is az növekedés szükségességérõl beszélnek, és a bennünket ebben a szellemben vezetõk nem gondolnak különösen a jövõre. Hiszen a növekedés által utódaink egyre gazdagabbak lesznek, közben fejlődik a tudomány is, és így nagyobb lehetõségeik birtokában meg tudják majd gondjaikat oldani.

A növekedés ára Nagyon sokba kerül az állandó versengés, a mind több anyagiért való küzdelem. Először is boldogtalanná válunk. Ahogyan korábban már volt róla szó, az örömérzést az agykérgünk kelti bennünk, hogy a létünk fenntartását és az élet továbbadásához kötődő tevékenységeket serkentse. Hasonlóképpen a sikerélményt és a boldogságérzést is az agykéreg kelti, mindezt azért, hogy minket, és így a közösséget erősítse és megtartsa.

Míg az örömérzés csupán pár percig tart, a siker, mint például a felsőoktatásba lépést jelentő sikeres érettségi letétele akár napokig tartó felszabadult örömmel, sikerélménnyel jár együtt.

De bármekkora lenne a siker, néhány nap alatt megszokjuk, és jön a következő nap, a következő hét. Míg az öröm és a sikerélmény az egyén önfenntartását segíti, a boldogság érzése az egyén másokat, a közösséget szolgáló tevékenységét serkenti és jutalmazza.

Mint már tágyaltuk, egyrészt akkor boldog az ember, ha azzal töltheti az idejét, ami neki való, amit szeret csinálni.

Ez nem csak őt teszi boldoggá, hanem mindenkinek ez a jobb.

Gondoljuk csak el, mit jelent valamennyiünk számára a munkáját kényszerből végző tanító, eladó vagy bárki más. Ma a világ népességének csupán 13 százaléka szereti a munkáját, és a munkanélküliek sem boldogok. Már csak ezért is fenntarthatatlan a gazdasági növekedést erőltető világrendszer.

Továbbá akkor vagyunk boldogok, ha a többiekhez a közösséget erősítő módon viszonyulunk. Ekkor találhatunk megfelelő párt, lehet tartós a házasság, boldog a család, jó a szomszédság és tiszta a közélet. Ennek a kulcsa pedig az, ha az ember önzetlenül ad. Nem azért, mert most ő következik, hogy adjon, sem azért, mert mások elvárják ezt tőle, mert kaphat érte valamit cserébe, hanem mert szívből ad. Nem csak anyagiakat, hanem bármi mást is, amit adhat. Ugyan a mai közvélekedés szerint ilyenkor magamat rövidítem meg, saját szabadságom egy részéről mondok le, ezzel hátrébb kerülök a rangsorban, rászedhetnek és kinevethetnek, viszont az agykéreg ekkor jutalmaz a boldogság, az állandó csendes és néha túláradó belső öröm, kiegyensúlyozottság, elégedettség és békesség érzésével.

Ha a család szétesik, a válás a családtagok szempontjából nagy csapás, de a gazdaság számára egyenesen kívánatos.

Ugyanis a szétköltözés miatt újabb lakhelyre, és a lakás felszerelésére, bebútorozására van szükség. Emiatt az elvált házastársaknak jóval többet kell dolgozni, mint korábban. Kedveli a gazdaság a magányos embereket, az egyszemélyes háztartásokat. Mivel nincsenek olyan időigényes emberi kapcsolatai, mint házastárssal, gyermekekkel való foglalkozás, a magányos fogyasztással töltheti szabad idejét, és többet dolgozhat. Legjobb, ha a fiatalok meg sem házasodnak, hanem magányosak maradnak. Mivel a házasság a nőkön múlik, őket kell a férjhezmenésről lebeszélni. Legyél sikeres, mutasd meg, érsz annyit, mint egy férfi. Legyen minél jobb állásod, és maradj szabad. Egyik fő olvasnivaló a női sajtóban az egyedülálló nők sikerei, vonzó életük. Ez érthető, nem akarnak ők a nőknek rosszat, de hát a lap a szépségipar tulajdonában van

Búvópatak 2015. április

20. oldal

és annak hirdetéseiből él. Ha a leány férjhez megy, utána csak töredéknyi szépítőszert vásárol. Minél idősebb az egyedülálló nő, annál jobb, hiszen többet keres, és félve az idő múlásától, egyre többet költhet a szépségipar termékeire.

Ha megbetegedsz vagy megöregedtél, kiestél a versengésből.

Ekképpen tekintenek rád, elhúzódnak tőled, már nem számítasz. Míg korábban az öreg, beteg családtagot a család gondozta, a gazdaság a pénzzé tehető szolgáltatások híve. Menjen az öreg és a beteg intézménybe, otthonba, ahol a megtakarításaiért, házáért, nyugdíjáért gondozzák. Amellett, hogy így egy fontos terület, ahol korábban nem forgott a pénz, a gazdaság részévé vált, és annak növekedését segíti, ráadásul így nem esik ki a másra képzett családtag a munkájából.

Hogy a gazdaság növekedhessen, rengeteg felesleges, pazarló, lélekölő munkát végeztetnek velünk. Vakon és értelmetlenül, az erőforrásokat és nyersanyagokat pocsékolva, igen alacsony tényleges hatékonysággal működik a tőkés gazdaság

egésze. Csak a részfolyamatokban van ésszerűség, a gazdaság egésze vak, a híres láthatatlan kezet nem az értelem mozgatja.

Jól érzékelteti ezt egy 20 évvel ezelőtti vizsgán történt eset.

Előtte Balatonfüreden üdültünk és láttuk, hogy ott az akkor még létező Hajdútej dobozos teje volt a legolcsóbb, miközben Debrecenben a Veszprémtej ugyanolyan dobozos tejéért fizethettünk a legkevesebbet. Ennek a képtelen versengésnek a szemléltetésére vetettem fel a vizsgázóimnak, hogy a 4-es főúton a két szállítmányt fuvarozó szembetalálkozva integethet egymásnak. Ekkor az egyik vizsgázó, akiről mint kiderült, az egyik tejipari vállalkozás rendszergazdája is volt, közbeszólt: tanár úr, nem így van. Aki Debrecenből felviszi a Hajdútej rekeszeit, visszfuvarként ő hozza le Budapestről a Veszprémtej szállítmányát. Csak találgathatjuk, mint hatott a biztos jövedelemmel rendelkező vállalkozó életszemléletére és egészségére a kirívóan pazarló munka végzése.

Ferenczi László

Almássy Katinka

Hetvennyolc

A vers éjszakája

A

K

Aztán jön egy pillanat Apámnál láttam Mikor „minden test útja” Ha lehet minél kevesebbet panaszkodni, Ha lehet nem terhelni senkit Amíg lehet fülelni a világra De lassan minden rám csukódik Elbújni, mint mondják, az elefántok.…

Az állatkerti elefánt hová bújhat?

…A testi kín vendégként mutatja be szerveim.

(Illyés)

A I.

A többi már rajtad múlik, amíg csak észnél lehetsz… Mint kedves vendéget üdvözlöd-e mosolygós kézfogással, és békésen társalogtok-e egy-két bizalmas orvos és gyógyszerek társaságában? Cigarettára gyújtasz. Nem idegen, ő is Te vagy.

Vagy megsértődsz?

Nem megoldás a mosolygó figyelem (ameddig lehet), de még mindig hasznosabb, mint a megrettenés, sírás, üvöltés, harag.

Ki bocsáthat meg neked a lassú elmúlásért, mások elfelejtenek, vagy megsiratnak, de bocsánatot csak magadnak adhatsz.

II.

Folytatjuk…

Újabb vendég érkezett. A neve, ha jól hallom, rák. Bár váratlanul jött, nem lepett meg, néhány éve egy másik bejáratnál már vártam. Szelíden, türelmesen szemlélem. Ha elűzni próbálnám, csak rosszabb lenne… Néha a fiatalokat is meglátogatja, de jobban kedveli az öregeket. A magasabb jövedelemadót szereti.

Bünteti az adócsalást. Már anyámnál és apámnál is öregebben.

Mivel kínáljam? Tíz szál cigi naponta. A többit megszerzi magának. Dolgozik…

kozmoszjáróm lángoló időben a vers éjszakáján kimegyek a kikötőbe. földvári móló fokán néhány lépcső szalad fel a kémlelőbe, ott áll a Költő, hosszú fehér ingén szél suhog, szemüvegén nyújtózkodó csillagok védgátakhoz csapódó köveken hullámtörések fújják Jerikó kürtjeit, megváltásunk harsonáit. bádog-Krisztus kínjain csillapuló káosz ígéri a bennünk alkotó életet. földvári mólón a Költő, mögötte a Galambsziget kék, zöld, ezüst madarai rebbennek fekete jelenbe. távolabb a víz kormában Birdie a kis vitorlás lenvászon szárnyán tengerészt temet hullámsírba, majd eltűnik a megváltás „eonjaiban”. a parti sínpáron gyorsvonat robog, démonokat szállító képzelet…

Isten lenéz a vízre, országunkra hol fiatalok lázongnak globális jogokért, jobb híján tanulás helyett. vészharang-agyvelő csorog templomtornyokon tágul a horizont. s mi tollatszorító-kezekkel az ősi idők attributumával vágtatunk a kazaki sztyeppén.

Szabó Lőrinc ezernyi lepkeszárnyon repít szabadságunk Tejút-rendszerén a vers derengő azúrjába. ott a földvári mólón a költő

21. oldal

Balatoni halászok

Búvópatak 2015. április

Úton, útfélen Gopcsa K atalin

rovata

Egry József festményéről

A

Amikor először láttam fizikai valóságában Egry Balatoni halászok című képét, mintha szédülés fogott volna el. A víz sziénai vörös, kék hullámvonalai, a képen kívül eső pontból, mintegy kúppalástot alkotó vonalakból fénysátort alkotó sugarak, és az imbolygó csónak, benne a két figurával – megerősített abban, amit korábban is tudtam és tapasztaltam, de azóta is művészettörténeti tanulmányaim sarkalatos pontja, amit igyekszem is terjeszteni: bármilyen kiváló minőségű reprodukcióval, hiper – szuper technológiájú repróval találkozunk, nem összehasonlítható az az élmény, amit egy eredeti műtárggyal való „személyes” találkozás adhat.

Jól emlékszem arra is, mikor is történt ez a bizonyos „találkozás”: 1966-ban, amikor a Tihanyi Múzeumban, ami akkor az apátság épületében, kiállítóhelyként működött, az Éri István irányításával nemrég létrejött Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság rendezésében, sor került egy nagy Egry József-ki­ állításra. Májustól októberig tartott, és több, mint százkilencven ezren zarándokoltak el oda, megnézni. Mára ez a szám szinte hihetetlennek tűnik, de így volt.

Az Egry-kultuszt fenntartók, építők következő lépése volt, hogy 1973-ban megnyílt Badacsonyban a festő emlékmúzeuma, ahol rendszeresen találkozni lehetett a művész Balatoni halászok képével.

Egry József nem volt a szavak embere. Mégis, fennmaradt írásai, gondolatai, elmélkedései a művészetről, életről, tájról hallatlanul emlékezetesek, szuggesztívek. A szófukar ember tömörségével, köntörfalazás nélkül, egyszerű szavakkal fogalmaz meg nagyon fontos dolgokat, és ettől ezek a mondatok szuggesztívekké, felejthetetlenné válnak. „Életem egyik legnagyobb élménye volt az az éjszaka, amikor a halászokkal először kimentem a vízre. Semmi mást nem láttam, csak a gyönyörű csillagos eget és a tükröződő vizet, a ladik könnyen ringott velünk, s valami remegő pára összekötötte körülöttem az eget és a vizet, s ekkor úgy éreztem, hogy valahol a végtelenség közepén vagyok, s ennek az éjszakának az átélése újból a kezembe adta az ecsetet. Nem érdekeltek az impresszionisztikus természet-megfigyelések, nem akartam »kivágásokat« csinálni. Szinte tárgytalan volt az inspiráció, ami hevített, képeimből kimaradtak a záró vonalak, színeim lebegőkké lettek, s arra törekedtek, hogy a mindenségben való viszonyomat fejezzem ki általuk.”

Ez az élmény átsugárzik Egry képein. A szép ívű lágy hullámok ugyanolyan színekből fodrozódnak, mint a rajtuk imbolygó ladik, és a gyöngyházfényű csillogásban vagy a sugaras fénysátorban megkettőződnek az azonos ritmusban mozduló evezősök, más képen a parton álló magányos alakok.

Izgalmas, ahogy Egrynél találkozunk először ezzel a figura ismétlődéssel. A csónakban a széllel és erős hullámokkal küzdő két halász plasztikusan megformázottak. Ugyanilyen szobrászi érzékenységgel alakította ki a festő a végtelenbe vesző, távolba kiáltó nőalakot a Visszhang című képén. Más képein kevésbé a plasztikus megformálást figyelhetjük meg, inkább a színek, fények könnyed puha egymásbaolvadását.

Ezen a képen Egry teljes teremtett világa jelen van: ember és csónak, víz és ég, ugyanabból az anyagból, és ez a panteisztikus világ csodálatos harmóniában a teljesség érzetét kelti bennünk.

Miért is lehet ennyire szeretni Egry balatoni tájait? Földközeliek, vízközeliek ezek a tájak, szelíd lankák, dombok övezik az utakat, ahol néha Megered az eső, és Hazatartó nyáj megy még az utakon, a fák gömbvonalán,az öblök sarlóívén kön�nyedén fut a tekintetünk. Távolban a két fonyódi hegy kúpja mutatja, hogy van túlsó part. A dimbes-dombos tágasságban baktat a szamár a gazdájával, vagy csak megy egy vidám fickó, aki füttyöget. A pásztor, akit fénynyaláb köt össze az éggel, úgy vigyázza a delelő fényben teheneit.

A művész születésének 125. évfordulójára 2007-ben volt egy Egrynek szentelt A fény című hommage kiállítás. Egry 22 műve mellett 19 kortárs képzőművész, különböző irányzatok képviselői szerepeltek a tárlaton.

Az egyik legizgalmasabb mű Baglyas Erika videója volt: Brevi Manu. (A kifejezés jelentése: rövid úton, formaságok nélkül.) A művész a kiállítás kapcsán ismerkedett meg alaposabban Egry művészetével, és nagy hatással voltak rá írásai is.

A video egyik fejezete éjszakában mutatja a kereső fényt vagy az utat mutatót? A végtelenbe vezetőt, ami összeköt a kozmikussal? Szerencsés megoldás volt, hogy egy teljesen más műfajban készült az hommage-mű: mozgókép, zenével és szöveggel.

Huszonegyedik századi megnyilvánulás, amelyről a műleírásban a következő kulcsszavak szerepelnek: halál, élet, fény, miszticizmus, szimbólum. Igen, a mai művészt is azok az alapkérdések foglalkoztatják, amire Egry a Balaton partján, hazatérve szülőföldjére, megtalálta képekbe fogalmazott válaszait.

Balatoni halászok – Egry József festménye

Búvópatak 2015. április

22. oldal

Kerék Imre versei

Osztályrészem

P

parafrázis Berzsenyi versére

Partra szállottan, levonom vitorlám.

Boreas haragja lecsillapult már.

Gyermek-emlékek zsongnak bennem darázsként: ünnepek rendje, kristály-éjszakák, édes must pohárból kortyolva lassan; s odakint zsizsegve szétolvadoztak arcunk bíborában csillagi pelyhek.

Majd húsvéti dombról tojás-dobálás, zászlós menet, föltámadási ének, barkaágak nyuszifül-puhasága a tenyeremben. Évek múltán, ifjúkoromban én is ízleltem lányok zsarát-forró csókját, vigalmak adtán táncolni hevültem muzsikaszóra…

Most már mondhatom megelégedetten: van szőlőm, kicsi házam s nyugalomban telnek napjaim, nem háborgat semmi, ha eltűnődöm.

Csak pár Múzsa, s néha egy-egy barát jön bogozgatni dolgait a világnak, szemközt a Badacsonnyal, ahol Egry műve sugárzón rögzítette az ég s föld közti térnek ezer proteuszi átváltozását, amit utódainknak is előtárt míves ecsetje.

S nézzed: Gulács, Szigliget orma szemben a déli parttal, vidít fáradt elmét; itt állunk, habzó kékjük nem-szűnően szűrve szemünkkel.

Chloéhoz

C

Chloé, merre bolyongsz, füves martok mentiben? A zöld liget árnya rejt?

Vagy tán zengedező patak tükrén nézegeted a tavasz éledő játszi kedvét: halk csobogás csillant légbe-szökő s visszabukó halat.

Berket járni magadban oly búsító ugye, most: tegnapi kedvesed míg mással mulatozva, friss szénaboglya tövén vált csókot s ölelést?

Edward John Poynter festménye

23. oldal

Tesztel, ahelyett hogy ellenőrizne

E

Ez lesz az …ilyen, olyan… politika tesztje! Mármint a választás, szavazás, népszavazás… Előválasztás. Időközi, egy helyen… Adott közéleti intézkedés hatására mi nem történik?! „A nyelvtudást is tesztelték” – mármint a munkaadók az állásbörzén. Nem csak egyszerűen ellenőrizték? Mindenféle tesztelés nélkül.

Csak a tesztemen át! – jó vicc, de hogy ez lenne a helyénvaló…

Mert: „tesztelik” a népet!

Vizsgálják, ellenőrzik, mit is végeztek.

Teszt a suliban: dolgozat, fölmérés, feleltetés…

Teszt… Mi mindent nem jelent!

Nem is jelent (már megint) semmit.

Tesztelte a szomszédasszonyt… Úgy is lehet mondani.

Csak az nem világos, milyen vonatkozásban.

Azaz.

Hogy.

– Megtesztelted? Én meg. És te?

Mi is.

Sőt, ők is.

Jujj!

A csuda vigye el.

– És nem sikítozott?

Azt mondja, protokoll, s nem tudni, mire gondol! Mert ha protokollvendég az ember, mondhatni nem csak hivatalos, hanem egyenesen díszvendég, szinte már élvendég… „Melyik a protokoll-sor” (a vendégeknek a leülésre, helyet foglalni…)?

Jövedelemadó 1%

A

Tisztelt Olvasónk ! K edves Bar átunk !

A Búvópatak szerkesztõsége és kiadója nevében arra kérjük a lap olvasóit, barátait és szerzõit, hogy személyi jövedelem­ ­a dójuk ­­­ 1%-át a BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNY javára ajánl­ ják fel!

A kedvezményezett adószáma: 18776278 –1–14 A kedvezményezett neve: Búvópatak A lapítvány Az alapítvány legfõbb feladatának a Búvópatak folyóirat ki­ adását tekinti.

K öszönj ük !

Búvópatak 2015. április

Szóról szóra Kurta Miska

rovata

Protokoll így, amúgy.

A vendégek – meghívottak – java. Eleje.

A nagymenőké!

Mire föl mit nem tudsz meg a hangláda előadója rosszvoltából? Persze, amit eddig is tudtál, csak… kezdene kimenni a fejedből!

Amit eredetileg jelentene.

Ha még jelent valamit. „Protokollt kialakítani” az adott valami működtetésében, működéséhez… Hogyne, szabályt, szabályzatot, rendet, szigorúan betartandó előírást… Amilyen protokoll szerint gyógyítják a beteget.

A szabály, rend, előírás hogy lenne nekik megfelelő!

Protokoll szerint világgá zavarandó – áll orvosságunk hátlapján alig olvasható apró betűvel. Érdemes betartani.

Mert ami szabály, az miért ne lenne az? (Teszt ez is…)

Kennel – mondja ketrec, ól helyet, hol a kutyáját tartja. Jó, hogy nem ólban! (Az olyan pórias…) „Ketrec”, ne alázd ketrecbe az ő drága kutyuskáját!

Kennel és punktum.

Kész.

Kész vagyunk.

Kend el!

Kennyed. Hogy csak lessen az ember; hol is vagyunk mi tulajdonképpen; mely földrészén a szárazföldnek.

Jó kis kísérlet ez is velünk. Szinte már teszt.

A tiéd!

A miénk hogy vóna?

Volna, volna.

Tesztüzem: mi más, próbajárat! Nélkülünk.

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Á rpád Támogatónk a Tervezőszerkesztő: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Fark as Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Gera Katalin, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.

Felelős vezető: Pethő László Sokszorosítás ideje: 2015. április – Sokszorosítás sorszáma: 4/2015.

E-mail: posta@buvopatak.hu Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.

ISSN 1588-9335 Kiadja: Búvópatak A lapítvány Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.

A kiadásért felelõs: Csernák Árpád búvópatak alapítvány A Búvópatak Alapítvány számlaszáma: 10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

A Béke ifjú lovasa – Venanzo Crocetti alkotása

Megrendelhető a Búvópatak Akik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukat szíveskedjenek jelezni az impresszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

A Búvópatak Budapesten a H adik K ávéházban (Bartók Béla út 36.) kapható.