Búvópatak 2015/május

Búvópatak Polgári, kulturális és társadalmi havilap

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Üdvözlégy Kárpáti Kamil verse

3 5

A menyasszony vetkőztetése Kárpáti Kamil regényrészlete

7

Cs. Szabó László emlékére Részletek régi beszélgetésből

Kosztolányi Dezső adózik Rónay László írása

9

12

Félvilágháború a küszöbön

Csapó Endre tanulmánya

15 16

Isten szakadékos terein Csernák Árpád novellája

Újraolvasás

Beszélgetés Domokos János filmrendezővel

Megtestesülve Gí fotója

2015. május – XIV. évfolyam 5. szám

Ára: 480 Ft

Búvópatak 2015. május

2. oldal

Kamil levele

P

Pontosan egy évvel ezelőtt, 2014 májusában öt haikuból álló versfüzérrel köszöntöttem Kárpáti Kamilt nyolcvanötödik születésnapja alkalmából. Tudom, hogy nem szereti a születésnapokat, az „ünneplősdit”, semmiféle „sztárolást”, „hajcihőt”…

Mégis megírtam. Ezt meg kellett írnom. És – vakmerően – még közöltem is a lapban. Izgatottan vártam, hogyan reagál. Legföljebb „letol”, gondoltam. Még ennek a kockázatát is vállaltam.

Legnagyobb meglepetésemre a következő levelet kaptam tőle:

„Kedves Árpád!

Tegnap este elérkezett hozzám Búvópatakod mandulavirágzása. Gí hozta esőköpenyben, esernyő oltalmában – bőrig ázva. 85 szótagodnak semmi baja nem lett. Szép, japáni templom az egész oldal, egyenrangú benne vers és festmény.

Köszönöm és köszöntlek. Mind a 85 szótagodat. Nagyon messzire ragadtak magukkal, ahogy a szellemek szoktak, füles batyuban úsztattak a csillagtalan égbolt sötétségében, hogy ott tegyenek le a nyújtott bronz gömbök kerti utakat szegélyező sorfala közé – megsokszorozva Buddha születését, egészen a Naiku-templomig. Félre ne értsd, test szerint soha nem térhettem be ebbe a japán kertbe, de jó 15–20 éve mégis sokszor úgy aludtam erzsébeti szobámban, hogy lelkem a bronz gyöngyszemes hídfők egyikén álldogált, és elképzelte, mi történik Naiku szentélyében a Nap-istennővel. Írtam erről egy dolgozatot 1999-ben a mag yar haiku ürüg yén Szondy barátomnak. Szóval ott jártam újra páncélszerű mezben, mint ahogy kard karddal csendül, és csengés közben a Te szótagjaid peregtek le a cérnafűzőről: »Ami testetlen / azt nem sebzi a golyó / nem sérti a kés« (itt aztán lepergett az életem is a templomkerti fűben). Utánam ért a hangod, és legurult cérnaszáláról gyöngyszem-tolulással: »Fekszem a parton / Monoton hullámverés / újra meg újra…« A Te hangod. Én pedig élem a monoton hullámverést. Újra meg újra. (…)

az üveg, a keret magával sodorta azt a kis szürke vászon borítású dobozt, amiben egy régi kokárda, egy 1956-os Világszövetség jelvény – amit Pongrátz Ödöntől kaptam Maris­ pusztán – és különböző pénzérmék voltak. Ez is mind ott he­vert szanaszét a parkettán, és még valami: egy sárgarézből készült kis kereszt. Ez is ott volt a polcon, és ezt is a képkeret sodorta le az ajtócsapódásra…

Az üvegcserepeket összesöpörtem. A képkeretből az üvegnek csak az egyik sarka törött ki. Bevertem egy szeget a falba, a bekeretezett levelet oda akasztottam, épp szemmagasságba.

A keresztet visszatettem a polcra, a kokárdát és az ’56-os jelvényt a dobozba…, a pénzérméket már nem tettem vissza…

Nem akarok hinni a jelekben, de megpróbáltam értelmezni az üzenetet.

Csernák Á rpád

Baráti szeretettel, Kamil”

Ezt a levelet bekereteztettem, és üveg mögött őriztem, mint életem legnagyobb szakmai elismerését, könyvespolcomon, Kamil könyveinek támasztva.

Egyik nap kicsúszott a kezemből szobám ajtajának a kilincse, és az ajtó nagy erővel a könyvespolchoz csapódott.

Lezuhant a bekeretezett levél, csörömpölve tört szét benne

Kárpáti Kamil

Helyem

V

Vén vagyok én, ha a tél csupa szemlesütött simulás is, s itt maradó sugarát az öreg Nap ügyetlenül őrzi, mint aki játszva bebújt repeső nevetéssel a ládamélybe s diófa szagú tetejét maga húzta magára, ám elaludt, s mikor ébredt, hűlt helye nélküle nézte, mekkora négyszöge ép nyugodalma. Hiánytalan összeg!

Romlana bár a szög s fában a férge ahogy lebomolt, a kint meg a bent ugyanaz maradt: él, s csupa hely, megadóan.

Ketten – Gí fotója

3. oldal

Búvópatak 2015. május

Kárpáti Kamil versei

Salve Regina, avagy ars poetica

F

Fújják harsonások, földagad képük.

Befelé fordult szemgolyó-tojásból visszájára torzult pelikán tör rést (önfeláldozás, címerállatod volt): rettegés-szörnyünk arcunkba váj csőrt, májunkat falná, fölkortyolná vérünk.

A Körforgás kész hát! Noha, mint dermedt eszelős agyban szétvert hangraforgó, áll a röpülés. Gödrön az Ős-szél: áll.

Halottasházunkon keresztülzúgva zúduló kőtábla függ esésében.

Sohasem hittem, hogy Jézus előlép – anyja, miként ha Ádám bordájából, tapad fiához (a szeretet: Isten!) – s fölemelt jobbjával kettévág, mi egy vagy, elveszett Teremtés. Nincs többé bűntett.

Költeni annyi, mint emberré tenni – rettegett Állókép – sóvárgott Túlnant.

Vers, te anyánktól tanult odaérés: Mária letörli fiáról a szégyent.

Megfagyott Poklát fojtja el bal és jobb.

Szent és bandita: harapófogóban.

Középen az Idő kitömött baglya; üvegszemében engedékeny perc sincs.

Üdvözlégy

N

A századvégi költő kortárs versolvasójának – Gínek

Nagy, nehéz napokban te, súlyos Súlytalan, mint a Hold pengéje, vágj szívem burkába, belőlem kerekedj, Jel, fényes világgá!

Ott kezdjél forogni, mint lábujj-tornyáról kinyíló táncosnő, szép-titkú arcának száz-szobás szemével – hogy mindent megérthess, és mindent megtudhass, és mindent belássál.

Vermem kardfokától, ahol vérem lángolt, négy részre kaszabolt tetemig szivárványt: csak neked nyílhatott, csak szemed láthatja.

Hó hullik előtte, jég hízik mögötte.

Tél. Őszöm. Nyáridőm. Hol hagytam tavaszom?

S a hármat utána? Volt vagyok? Mint aki rég halott, s nem érti: itt van, és mégse már?

Fog, de nem érinthet. Néz, de nem láthatják.

Kékmadár, Túlvilág, hintázik ágamon.

Mi csillan? Olvadás? Papírom fehérje.

Te látod rózsáját? Hogy kihajt, s virágzik? Öleden, álmodban, negyvenhárom éved nagy rózsabélésű szürkület-köpenyét borítva fölébünk (gyereknek lesőlyuk; szétpattant gombsornak titokzatos rése; szoknyahasíték-szem; hegyen túl szökőkút sugara mögüli gyerekkori arcod), vágok rajta nyílást: s Időm szívét tálcán lent, a keskenyülő folyosó-szobákban a percek zavaró kattogása nélkül, az órák kiszáradt levél-gerincének ropogása nélkül, királynő-kezeddel

Lépcső – Gí fotója

önnön fénylésében nekem dobogtatod.

Sohasem leszek volt, amíg a kezedben, száz szobás szemedben kel a Nap s lenyugszik.

A többi képeskönyv. Lapozott iszonyat.

Szamárfül kunkorul: tűzben sül, hamu lesz.

Mi marad belőle? A Lungoteverén ránk-hajtó barom s gép: ujjaid csipeszén. Állkapca, kormányrúd összenőtt: együtt ég.

(Nem így volt?) S vezettél – Tóbiást – út fölé.

Alig dobbantottál, s ólom-anyagával lábszár és bokacsont Hermész-szárnnyal röpült: repedt sarkam föntről görögül mosolygott.

Kezed közt tartottál, nem a századomban.

Szebb Földön a Földnél. Hármascsengőd: zendíts! Átüvegesedtünk, mint tavasz jégcsipkéje.

Csörgedezhetnénk most, mint szomjasnak forrás.

Fölkattinthatnának, mint este a lámpást.

S száz-szobás szemedből lenyúlna az ég, hogy leljenek fogantyút a tébolydaajtón; szemetelő ködből, kifelé, fel, lépcsőt.

Búvópatak 2015. május

Kárpáti Kamil versei

Az utcák alatti utcák

A

Az éjszaka más városban talált.

Ki ismerné itt a puha köveket?

Ismerős a kisujjnyi hold? – s követed?

Jól beszőtte a lappangó homályt.

Mi hajt? Süppedő utcákon járok s kockakő, üveg alatt bolyongva itt föl-föl tükröződnek kirakataik, arcokat cserélnek bent a bábok.

4. oldal

Magas est, jelenéssel

H

Ha szám pengéje kés volt – összetörve.

Kitart minket magasra fönt a szék, hová hálóját vetve, gúzsba kötve hajítsz Idő, mielőtt múlanék.

Betér az est. Mint test dől rőt gödörbe.

Ha mély, üres szobán a vállfa még magában ring s huzat riszálja, nyögve lehámlik elénk a múltból e kép:

Láthatóan jó így, maskarásan, hol lel hát hágcsót hozzájuk lábam, hadd váltogassam magam tükör előtt!

Gyerek, kezében lámpa. Süt a főnkre.

Szemem kiszúrja fénye? – vagy mögéd beszórja hosszan, lássam mindörökre:

Ott lecsatolható lenne szárnyam, láttam még, ott mennyi mulatság van – de ravasz hold kisujja szemembe lőtt.

az is az ég volt, csillagfürtű rét.

S szamárbőrként míg sűrűsödne csöppre, az éj szitáján át mutat fügét.

Visz a kék hegyi táj – Gí fotója

5. oldal

Búvópatak 2015. május

K árpáti K amil

A menyasszony vetkőztetése

A

A bánya vágatában. Délutánra az állandó farosttépődés, gerendareccsenés, faoszloproggyanás oly cseppfolyóssá tette a karbidlámpa lobbanásaitól még iszapszerűbbé vált sötétet, hogy a milliméterenként süllyedő födémet tartó ácsolat közt a csillét tolva már szinte úszni kellett. Lihegve megállt, hogy a szénportól sárrá keveredő verejtékét kézfejével kitörölje a szeme sarkából. A vágat láthatóan egyre szűkült. A következő fordulónál bekövetkezett a pillanat, amikor a szénnel teli csille púpját lesúrolta az ereszkedő födémen már-már nyílt törésig homorító bányafa. „Innen – üvöltött vele a civil aknász –, ha lenne magában szemernyi férfiasság, ha tudná, mi fán terem a kommunista ember helytállása, még tíz csillével is kitolhatna!” „Mentesse ki a sínpárt, mert az is ott rohad a vágat alján!” – tanácsolta Harlenoah. Kapkodva szívta be a torokégető, forró levegőt. (Nem messzire tőlük, a bánya gyomrában kő és szén együtt izzott, tűzvész tombolt.) „Maga engem csak ne okítson! Mit képzel, hol van, a fölsőházban?!”

– csuklyás viharkabátja alatt csupasz felsőtesttel vicsorgott rá az aknász. Mellszőre alatt fénylett a bőre, mintha zuhanyozó alatt állna. – „Számolni fogom a csillét! Ha legalább öttel nem tol ki innét, följelentem!”

A föld veszedelmesen morajlott, üvölteni kellett, hogy az aknász hallja. „Innen ugyan egyetlen csillét se tolok ki!”

Mintha a vágat erre várt volna, a födém, mint a letaglózott bika előrenyúlt pofája, megindult a föld felé, repedezett, emberfejnyi darabok szakadtak ki belőle, zuhogtak, a sínre mázsás kő omlott; a tompa zuhanás dörejében tisztán elkülönülve, élesen hallatszott a sínvas pendülése. „Megtagadta a munkát!” – üvöltött az aknász, mintha csak a vágat pokolbeli ágyúzását akarná túlordítani.

A szénporsötétből előrohantak a dupla, tripla fejadaggal szédített bányamentő rabok. A börtönök szemete; agytalanított herkulesek (a kinti világban ilyenekből toborozták az apjukat is föladó ávéhásokat; itt előmunkások, felvigyázók, az őrök undorító csicskásai kerültek ki közülük). A vágat omladozott, de tíz méter sínvas kimentése is hőstettnek számított. (Ha egy órával előbb kezdik, kiragadhatták volna a pusztulásból mind a százhatvan méter sínpárt; igaz, kevésbé hősies, pusztán csak ésszerű erőfeszítéssel.) „Ezt nézze, aknász úr!” – lelkendezve hörögte-lihegte az egyik, hogy a Szondi-tesztbe illő, már szétesőfélben lévő rémpofája iránt fölkeltse a civil érdeklődését. – „Micsoda vas ez!

Acélvas! Akkora födém szakadt rá, hogy hárman alig bírtuk megmozdítani, de a sín, nézze, aknász úr, meg se repedt!” „Gyerünk! Gyerünk! Tetűk maguk, hog y csak mászni tudnak?!”

– üvöltött az aknász. Jó oka volt rá, mert újabb síndarab helyett a szénportól még inkább Goya lidércnyomásos metszeteinek alvilági figuráihoz hasonlító bányamentők letaglózott társukat húzták-vonszolták ki az infernóból. Két válla fénylő izomgolyóbisa között meghökkentően szűk koponyája lefelé nyak-

(részlet)

lott, s még inkább madárfejnek látszott. Vonszoltatása közben, ahogy karja tehetetlenül lefelé csüngött, mint egy-egy hizlalt marhasódar, a cipekedők bele-belebotolva véresre széttaposták. Feje tehetetlenül belelógott a patkányitató csurgába. Szájából habos-buborékos vér ömlött. Amikor a sínért hajolt le, akkor találta hátát telibe a leomló kő.

Az aknász undorodva berúgta az árokba a V alakban szétmeredt csizmás lábat. „A sínt hozzák, maguk barmok! Mind ott veszik!”

A haldokló habos, darabos vérét hányta. Olykor még vad rángatódzás rázkódtatta meg a széttört gerincű törzset, de csicskáslelke, kerülővel, még mindig a többi barom után dülöngélt (Harlenoah esküdött rá), szellemmarokkal veszendő sínszálak után markolászva. Így távozott az árnyékvilágba, rabtartói örökös síncipelőjeként; legalábbis ezt gondolta Harlenoah, lelkétől még jobban undorodva, mint vériszamos, szétmállott tetemétől, miközben utolsó erejének megfeszítésével kihengergette a csurga posványából. Sokatmondó némasággal egyenesen rá az aknász csizmájára. „Maga még mindig itt ólálkodik?!” – csikorgatta fogát az aknász, de már nem üvöltött. „Várom, hogy fölvegyék a jegyzőkönyvet. Én is alá fogom írni. Vagy mégsem?”

Az aknász valamit azért csak törődhetett a joggal: „Hát persze – mérte végig a nyeszlett alakot, mint olyan állatkerti furcsaságot, amelyiknek érdekesebb a neve a ketrec tábláján, mint ő maga. – Persze hogy aláírja. Majd. Később. De van a maga számára egy ajánlatom. Előbb hűtse csak le a fejét kissé.”

Francisco Goya grafikája

Búvópatak 2015. május

6. oldal

A szén parázsfészkétől talán ötszáz méterre sem (nem vágathosszban számolva, hanem légvonalban) a gerendavasalásról, az ácskapcsokról jégszakáll lógott, sokágú jégsíp szénporozódott, zúzmara ütött ki a fahasábon, a csillekampó és a csuklószerű akasztóvas puszta kézzel érinthetetlen volt. A jeges vas éget, rásül a kéz, mint a vörösödő vaskályhára. A magyarmuszka határsorompó Kodály Zoltán Háry Jánosában – hallott valami zenefoszlányt zúgó fejében Harlenoah, míg a bőrére rádermedt verejtékére hányni kezdte melegebb göncét.

A következő pillanatban az alig hallható hallucináció szétrongyolódott az egymásnak ütődő telt csillék alattomos, gonosz csattanásai között. A jégcsapok alatt több ereszke torkollt bele egyetlen forgódobba. Az ereszkékből kettesével, hármasával összekapcsolt csillesorok érkeztek egyre jobban fölgyorsuló kattogással. Az ide beosztott uraságinak az volt a dolga, hogy a súlyos talppofákkal előbb megállítsa lefelé zúdulásukat, majd a csillesorról a legelsőt lekapcsolva rálökje a forgódobra, azon jó irányba fordítsa, végül új pályájára lelódítsa a forgódobról. Mindössze ennyi. Persze korántsem mindegy, hogy mennyi idő alatt végezte el. Ha a talppofát a szerelvény kirántotta a kezéből és métereken át túrta maga előtt, míg végre megállt, mondjuk, egyenesen a forgódobon, még arra se maradt ideje, hogy belássa, mekkora bajt okozott, a baj máris bekövetkezett. Ilyenkor a forgódobra csúszott csillét előbb le kell kapcsolnia a többi csilléről. Ha szerencséje van, egyetlen kemény rántással leválasztja. De a homlokát se törülheti meg, máris gyűrkőzhet a forgatáshoz. Ehhez meg-

felelő testsúly (megfelelően nagy testméret), komoly izomerő és jó fogás (a begyakorlottság biztonsága) kell, hogy amikor a csille mögé maga is a dobra ugrik, egyetlen nekifeszülése új pályájára indítsa.

Harlenoáhnak nem volt se megfelelő testtömege, se testsúlya, kurta karjában, csapott vállában se duzzadt az itt nélkülözhetetlen izomzat; a tonnányi csille mozgatásának fortélyait se leshette el senkitől. A következmény úgy épült egymásra – sorsszerűen –, mint a görög tragédiában a jelenetsor.

Mire az első megfenekleni akaró csille a forgódobon a kívánt irányba fordult, már késő volt: az egyik ereszke felől a forgódob tövében szunnyadást színlelő két, még összekapcsolt csillébe újabb csillesor ütközött. A két csille – hiszen mikor tette volna eléje Harlenoah a fél kézzel megemelni se bírt talppofát?! –, nyomában a három másikkal alattomosan meglódult, és derékon kapva fölöklelte a forgódobon késlekedő csillét. Az elfordított csille borult, a vágatba a dob peremén beszorult a kiömlő szén, se előre, se hátra, a dob is bedöglött, de az Úr angyala michelangelói izomkötegeivel még mindig nem érkezett oda. Jött viszont az új csillesor a másik ereszke felől, újabb ütközés, egymásra hágó, bukfencet vető jeges vascsillék rozsdabikái, csikorogva pörög a vaskerék a fölfordult teknőn… Harlenoah még mindig a tenyerébe takarná arcát, évtizedekkel később, Szeléna cellájában. Nem akarja többé elképzelni a perceket a forgódobon. Feltehetőleg túlélte. Elmúlt. Vége. Bár a Pokol egyik bugyrában az a forgódob lehet, hogy azóta is őrá vár.

Kárpáti Kamil

Ballada

A

A föld ölében járt ő egyedül.

Szikrázva zuhant a szén köréje.

Patkányok… Csurgák… Egyszer beledűlt egy csille szénbe karcsún és holtan.

S hogy fiára gondol a drága, „Hátha szépséges ujjával érte őket!…”

Minden rögöt megcsókol a szája, fia ajkát, szívét, nagy szemeit.

Vonszolta őt a drótkötél, hahó!, fel a lejtaknán, jégcsapok közé.

Törődött testén elpihent a hó.

Hajh, legelőször szénné szíve vált.

A tűz liliomai már várták.

S az öreg anyóka jókedvű lesz, ha meglátja tiszta, büszke lángját szép fiának fekete tetemén.

Mint a kotlóst kicsiny csibéi, lágyan ölelték őt a csillogó rögök.

Szép, könnyű keze hálásan, lágyan koccant rájuk, s egyre feketébben.

…A föld ölében járt ő egyedül.

Szikrázva zuhant a szén köréje.

Patkányok… Csurgák… Egyszer beledűlt egy csille szénbe… És elrepült.

Az égben is járt a csille útján, szájáról ott szállott mosolya el, s ő szétgurult szürke lányok ujján, kik válogatták nagytól a kicsinyt.

Egy öreg anyóka megvette majd.

Jó öreg! Fiára gondolt egyre, kit a bánya rémes ölére hajt véres, komor fallal zárt éhség.

V

Vác börtöne és a nosztrai szigorított börtön között tettem egy kitérőt Tatabányán a XIV. (rab)aknában. Urasági (csilletoló) munkára fogtak, de brigádunk nem teljesítette 100%-ra a munkanormát, ezért nem engedélyezték, hogy a „vasárnapi beszélőre” felszínre jöhessek az aknából. Már négy éve nem találkoztam édesanyámmal (hosszú évekig azt sem tudhatta, hogy Kistarcsa után hol tartanak fogságban; Vácon pedig – ahová rendszeresen elutazott – végig visszautasították, hog y találkozhassunk.) Érthető hát, hog y megtagadtam a munkát.

Ezt követően mások is megtagadták. A többiek a parancsnokság által kirótt fegyelmi büntetéssel megúszták, engem azonban (a „felbujtójukat”) kiemeltek Tatabányáról, és újabb bírósági ítélettel két év, Mária­noszt­ rán letöltendő szigorított börtönnel sújtottak. A Ballada tatabányai „kitérőm” szülötte.

7. oldal

Búvópatak 2015. május

Czigány György

Cs. Szabó László emlékére Részletek régi beszélgetésből

S

Sárospatak. Korán érkeztünk a temetőbe, de már sokan álltak a ravatalnál. Forrón sütött a nap, tavasziasan sárosak voltak az utcák, ösvények. Ott állt Illés Endre is, szikáran, mozdulatlanul. Fél óra is eltelt, valaki ülőhelyet mutatott neki. Alig észrevehető, határozott mozdulattal hárította el az ajánlatot.

A sokaságban látom egy-egy pillanatra Tornai Jóska, Csoóri Sándor, Petrovics Emil arcát. Szép őszi nap.

Még 1962 májusában készült televíziós beszélgetésünk.

Rokona otthonában találkozhattam Cs.-vel, Budán, a Széna tér közelében. Első mondatomban, köszöntésül, Mikes Kelemen nevét is megemlítettem. Róla kezdett beszélni.

– A világrészekbe szétszórt, külföldi magyar írók valóságos védőszentje. Hadd említsem én is szeretettel a páratlan csodát, Mikes Kelement, hiszen a XVIII. század első felében már olyan a prózája, amely Kosztolányié mellett máig a mintánk.

Nemcsak kortársaimra gondolok, hanem az 1930-as évjára­ tokra is, tudom, hogy nyugaton Mikes hánynak a nyelvi eszménye, nyelvtisztaság, világos fogalmazás és csípősen enyelgő hangváltás mestere. Mintha csak köztünk forogna még.

– A gyökerek meghatározzák az ember életét. Nálad mottószerűen: Erdély, Budapest. Aztán van eg y európai, ahog y te nevezed: kúszógyökér…

– Köszönöm a figyelmes olvasást, jól emlékszel a szóra, kúszógyökér.

– És ez a három szólam, polifónia, azt hiszem elég volt ahhoz, hogy megszülessék a tizenöt könyv, amit külföldön írtál. Amelyek közül már olvashattunk az utóbbi években. Akár a görögökről van szó, akár a Közel-Keletről vag y Jeruzsálemről, verseidről, novelláidról. Ezekről szeretnénk hallani.

– Nézd, én véletlenül Budapesten születtem, de pár hónap múlva elvittek Kolozsvárra, ott maradtam tizenhárom éves koromig, s a nagyvakációkban azután sokáig visszajártam, persze akkor már a román határ mögé. Édesapám Pesten van eltemetve, ő az egyetlen a családban, aki nem erdélyi földben fekszik, a többi elődöm, ősöm osztozik a kolozsvári, medgyesi s székelyudvarhelyi temetőn. Apám és anyám volt az első, aki huzamosabb időre átjött a Királyhágón, kivéve – átmenetileg – néhány őst anyai ágon, ők gubernátori engedéllyel kimentek tanulni német egyetemekre. Ízig-vérig erdélyi vagyok erdélyi levegő nélkül is, mert azok a gyökerek nagyon mélyek, néha engem is megdöbbentenek. Számtalanszor Erdélyre kapcsol oda se vágó ez vagy az a gondolatom. 1918-tól erre a gyökérhálózatra rakódott rá minden külső esemény és belső változás, életem forgása, kamaszkor, egyetemi ifjúság, első házasság, első két foglalkozásom, pályakezdésem Babits oldalán. „Babits istállójában”, ahogy Féja Géza mondta csúfondárosan, bár úgy éreztem: gonosz fullánk nélkül. Csakugyan az ő istállójában váltam magyar íróvá, a Nyugat avatott fel, néhány próbafutam után más folyóiratokban, a Nyugattól örökölt később a Magyar

Csillag s a Válasz, persze írtam máshova is. Ezzel a három névvel már nyakig benne vagyunk az 1930-as években, túl is jutottunk rajtuk 1943-ig. Komor, de nagy magyar évtized volt, irodalmunk megint egyszer magára vállalta, hogy helytáll a népért a díszmagyaros ország helyett, mondhatnám: közönye, félelme, vaksága ellen. Népiek és urbánusok örökös civakodása viszonylag elég keveset számított, nagyrészüket egymáshoz sodorta a közös szándék, mai szétválasztásuk fókusza szerintem hamis, mert élesebb az elkülönítésük, mint az egykori valóságban. Persze voltak szélsőséges urbánusok, akik lefasisztázták a népieket, voltak szélsőséges népiek, akiknek vérszopó kozmopolita zsidó volt minden urbánus, de kölcsönös gyűlölködésük inkább csak peremtünet. Jól, rosszul, mégiscsak

Cs. Szabó László

Búvópatak 2015. május együtt voltunk, urbánusok és népiek, belső száműzetésben küzdöttünk egy új Magyarországért.

De ugyanakkor ritkán voltunk újkori történelmünkben nyitottabbak Nyugat felé, mindenesetre jobban, mint a reformkori nagyságok óta bármikor: a millenniumi századforduló például Széchenyi István bíráló szemével bizony ismét csak nagy parlag volt a szó jelképes értelmében, zsíros lacikonyhákkal az összetákolt ligeti Ősbuda várában. Könnyen utaztunk és olcsón, harmadosztályú fapadon, főleg Párizsba. Szédületes volt a vonzóereje. Ma jobban megoszlik a nagy szomjúság Olaszország, Franciaország és főleg angolszász nyelvterületek után, amerikai ösztöndíjjal, vagy vendéglátó meghívással sokan hetekre, hónapokra át is jutnak az Egyesült Államokba. Ez bizony elképzelhetetlen volt ifjúságom idején. Persze Párizs szellemi hatalma akkor lenyűgözőbb is, mint ma, nem csoda, hogy a haza gondjaitól terhelten „vigyázó szemünk”-et megigézve Batsányi, Petőfi, Ady fároszára vetettük. A második világháborúig joggal soroltak engem a neveltjei közé, novellák és esszék tanúskodnak a helyes betájolásról. De 1948 végén a sors nem oda, hanem Olaszországba vetett, két és fél évig éltem Rómában és Firenzében keserves körülmények között. Aztán vis�szabillentem a pályámra, meghívott munkatársának az Angol Rádió. Londoni lakos lettem, később angol állampolgár.

– De volt már egy korábbi rádiós korszakod itthon…

– De mennyire!

– Amikor itthon voltál a Rádió irodalmi osztályának vezetője.

– De mennyire, de mennyire. Azt kell mondanom, hogy az Angol Rádió is azért hívott meg, mert fölfedezett. Rájött, hogy nyugaton él a Magyar Rádió egyik volt belső embere. Napot naphoz toldva, reménytelenül és nyomorúságosan éltem Firenzében, mégis megsirattam, amikor átköltöztem Angliába, nagyobb és biztosabb karaj kenyérért. Álltam a vonatablakban, s folytak a könnyeim, persze azért is, mert nagyon szerettem az olaszokat, noha egészen más a természetem, mint az övék, elütőbbet nehéz elképzelni.

– Szól erről egy novellád is.

– Hogyne, több is. Szóval az Angol Rádió alapos késéssel fölfedezte a szárazra vetett „profi”-t: Szabó Zoltántól szerezték meg az albérleti címemet. Tapogatózó levelükre mentem volna azonnal, akár négykézláb, mert tudtam, hogy ez a szabadulás, valószínűleg az egyetlen. Az íróé is, ami nem volt mellékes, mondhatom.

Osztályvezető voltam a Magyar Rádióban, az Irodalmi Osztály vezetője. Hagyták, hogy csekély engedményekkel minőségi műsort szerkesszek, azaz én diktáljak, nem pedig mániákusan levelező vidéki ténsasszonyok: képzeletemben egy igényes hallgatót vetítettem a vevőkészülék mellé. Még Stein Aurél, a világhírű magyar–angol Ázsia-kutató is beállt munkatársaim közé, ha éppen Pesten járt. De Isten ments, hogy csak osztályomnak tulajdonítsak érdemeket. A zenei osztályt Dohnányi Ernő vezette, a drámait Németh Antal, legalább hárman voltunk, akik a színvonal fokozására törekedtünk.

Persze valójában nem hárman, mert kezem alatt dolgozott Ortutay Gyula és Örley István is.

– Kik voltak azok, akik ott rendre szerepeltek a te vezetésed alatt?

– A Nyugat első nagy nemzedékéből Schöpflin Aladár, Móricz Zsigmond, Babits, amíg tudott beszélni. Kosztolányi, fájdalom, rövid ideig – 1936 végén már halott, s előtte hónapokig haldoklik –, Laczkó Géza, Tersánszky Józsi Jenő, akivel csak az volt az örökös baj, hogy felolvasás helyett mindenáron furulyázni akart a mikrofon előtt, Áprily Lajos s a hallgatók olyan kedvencei, mint Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Hunyady Sándor, Nagy Lajos. Ha meggondolom, hogy felkérhettem Kosz­ tolányit, Móriczot, Babitsot, még most is elönt valami jó melegség… Babitsot!

O

8. oldal – Még föl is idézhetnénk a hangját, mert megvan a Rádióban az ő hangszalagja!

– Elárulhatom, hogy én készítettem, s úgy tudom, később azt játszották át kereskedelmi hanglemezre is. Gégeműtétje után vettük fel, hogy mentsük, ami menthető a hangból, bármilyen tökéletlenül. Van róla egy fénykép, sálja alatt természetesnek tetsző mozdulattal befogja a rákoperáció után nyitva hagyott rést, nehogy sípoljon. Hátborzongató, hogy milyen sípolós kedvű lyuk volt.

– Éneklő, magas hangon mondta az Esti kérdés című versét…

– Hogyne, mindig, mindegyik versét. Az első, amit hallottam tőle élő hangon, elnyújtva, kántálón, a szó középkori értelmében, a Mint különös hírmondó kezdetű, csodálatos vers volt, ma is fülembe cseng akkor még ép torokhangján a zá­ró­ sor, utánozni tudom: „meg y s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében…” Pontifikálva olvasott, mint Yeats, az ír mágus és – Edison primitív fonográf felvételéből ítélve – Tennyson, rangban a Viktória-kor legnagyobb költője. Feltehetőleg Milton is így „celebrálta” a versét, ha fennhangon olvasott.

– Babits nem félt a retorikától!

– Egyáltalán nem félt. Ma világdivat prózának olvasni, mondhatnám elkendőzni a verset: Babits kitagadta volna az ilyen előadókat, mint a kufárokat a szentélyből.

De térjünk vissza kiemelkedő munkatársaimra. Kedvencemnek kisujjában volt a rádiós érzék, a jó ég tudja honnan, gyakorlat hiányában csak a lángész szerencsés sugallatának tulajdoníthatom, hogy nekünk is, bent a stúdióban, kint is az országban állandó gyönyörűséget szerzett a mikrofon előtt. Játszott vele, mintha magának találta volna ki. Szabó Lőrincről beszélek. Tartott előadásokat is, de nagyobb mulatság volt tarka vegyítése, vagyis ha átköltéseiből válogatott össze rövid antológiát, ő mondta a tömör összekötő szöveget, Bajor Gizi, Simonffy Margó, Sennyei Vera a verseket. Kedvelték egymást Gizivel, alig-alig kellett beleszólni kacérkodó összjátékukba.

Jó ideig keringett a hamis legenda, hogy mellőztük József Attilát. Nem én, hanem – levélváltásunk nyomtatott közlésével – egy akadémiai folyóirat cáfolta meg a rosszhiszemű vagy tájékozatlan butaságot, amikor már külföldön éltem.

– Emlegethetjük a fiatalabb, de hozzád nagyon közel álló írókat, mondjuk Nemes Nagy Ágnest. Azért olyasmik is felvillannak, ugye, hogy Rónay Györg y verset írt a Rilke sírján lévő rózsáról, amiről azután kiderült, hogy te tetted oda…

– Rendkívül megható emlékem. Magyar katolikusok és protestánsok két ökumenikus találkozót rendeztek, amelyen hét vagy nyolc országból igen sok magyar részt vett. A másodiknak Sion volt a színhelye Svájcban, a francia-német nyelvhatáron.

Amiről alig mertem álmodni, kijöhetett Rónay György és Pilinszky János. Hányban is? 1971-ben. Ők ketten tartottak egy emlékezetesen szép irodalmi estet, én elnököltem, bal oldalamon Gyurka, jobbomon János. Majdnem megcsíptem magamat: Ébredj föl! Nem lehet igaz, túl jó. A hamisítatlanul tiszta, helyesen értelmezett egyik legelső dialógus volt, alig-alig mertem hinni a folytatásában, elég zötykös is volt. Ide tartozik a rózsatörténet. Sion mellett van egy széljárta, meredek havasi falu, Rarogne, ahová eltemették Rilkét, csodaszép rövid verse a sírfelirat. „Rose, oh reiner Widerspruch, Lust, / Nie­mandes Schlaf zu sein unter soviel / Liedern.” Lefordíthatatlan.

A találkozó egyik szabad délelőttjén felsétáltam a temetőbe, s egy szál rózsát tettem a kőre, mert úgy éreztem, elvárja a sírvers. Már nem emlékszem mikor, talán egy év múlva olvastam Gyurka versét a rózsáról. Megírtam neki: köszönöm, az én virágomról írtál, én tettem oda egy-két nappal a te látogatásod előtt.

9. oldal

Búvópatak 2015. május

Kosztolányi Dezső adózik

D

– Dide! Kösd meg rendesen a nyakkendőd! – Felesége szemrehányó arccal állt a két szobát elválasztó ajtóban.

Kis híján lebukott. Az utolsó pillanatban sikerült a könyvek mögé rejteni a kávéscsészét, amelyet a lány csempészett be.

Engedelmesen megigazította cérnavékony nyakkendőjét, csókot lehelt felesége homlokára, hóna alá vágta degeszre tömött aktatáskáját, amelyből szinte kifolytak azok a könyvek, amelyeket még reggel vissza kellett vinnie a könyvtárba, mert elvileg nem volt szabad kikölcsönözni őket.

Végigment a kerten. Büszkén nézte a dús lombú fákat. Megtapintotta zsebében az öngyújtóját és kifordult a kapun.

Ilyenkor futásnak eredt lefelé, de most a szomszéd házba lépett. Annál az ajtónál, amelyen ez a kiírás volt látható: Közös képviselő, megállt és becsöngetett. Sudár szőke asszony nyitotta az ajtót. Elmosolyodott: „Jöjjön csak, művész úr!” A konyhába vezette, ahol a férje épp szerelt valamit. Konyharuhával

Kosztolányi Dezső

Elárvult panoptikum Rónay L ászló

rovata letörölgette az egyik hokedlit, arra ültette az írót. Kérés nélkül tette elé a tilalmas kávét. A férje közben a kredencben kotorászott. Papírlapokat helyezett a konyhaasztalra. „Nem értem – várakozón tekintett az íróra –, nem tudom kitölteni.”

Lefelé azon töprengett, mi legyen annak a regénynek a címe, amelyet egyebek mellett az asszony elbeszéléseiből tervezett. „Édes Terka?” – morfondírozott. „Nem, ez nem jó!” Közben leért.

Még nem jött a villamos. Hirtelen megvillant a megoldás: „Anna! Igen! Édes Anna!”

Leült, s kivette táskájából az egyik „kikölcsönzött” francia folyóiratot. A minap a Pesti Hírlapot kezdte olvasni. Kopasz fiatalember lépett hozzá, rávágott az újságra, hogy kettészakadt. „Rohadt liberális!” – üvöltötte eltorzult arccal. A francia veszélytelenebb. Különben is lekötötte a tanulmány, amely a legszebb szavakról szólt. Melyik lenne a tíz legszebb magyar szó? Az első: anya. Vagy: szív.

A portás tisztelettel üdvözölte. Intett, s kettesével szedve a lépcsőket abba a szobába lépett, amelyben négyen ültek.

Maga elé húzta tárcáját, az utolsó javításokat végezte rajta.

Ja, és az adóív! Először neki magának kell átnéznie. Biztosan megérti. Már az első rovatnál diadalmasan elmosolyodott: „Név” – ezt csak tudja. „Leánykori neve” – ilyen nincs neki. „Lakcíme” – ezt tudja. „Adóazonosító jel.” – Megtorpant. Ez mi lehet?

Szomszédjához fordult.

– Mi az az adóazonosító jel?

– Nekem nincs. Adószámom van.

Kosztolányi riadtan lapított. Neki egyik sem volt.

– TAJ-szám. Ilyet sem hallottam még!

– Hol élsz te? TAJ-szám nélkül rád sem nézhet az orvos!

Ettől megrettent. Hiszen újra meg újra rejtelmes betegségek gyötörték. Régen könnyebb volt, akár éjjel, akár nappal kocsit hívtak és be a klinikára Csáth Gézához. Csáth sosem említette ezt a TAJ-számot.

– És ha beteg vagyok?

– Akkor először a TAJ-számodat kérik el, aztán vizsgálnak meg.

Régen először megvizsgáltak, morfondírozott. Na, majd elintézi. De hová kell fordulnia?

Megint a papírra pillantott: „Göngyölítéses módszer.” Rejtelem. Ezt vajon ki érti? „Nyilatkozzon!” Eddig nem kellett nyilatkoznia. Levitték a tárcáját, versét, fordítását a nyomdába, másnapra megjelent, aztán 15-én és a hónap végén mehetett a pénztárhoz. De nyilatkoznia nem kellett. „Tegyen X jelet!” Riadtan szemlélődött. Hová és miért?

Merengéséből egy hang riasztotta föl: – Dide, te a 10%-ot vagy a 36%-ot választottad?

A tízet rokonszenvesebbnek vélte. Kevesebb mint a 36. Mit választ vajon Babits? Krúdy? Lehet őt egyáltalán ilyesmire rávenni?

A napi vezércikket pásztázta. „Az adók átcsoportosításával úrrá lehetünk a válságon” – nyilatkozta a miniszterelnök.

– Mit jelent az adók átcsoportosítása?

– Hogy többet fognak levonni.

Búvópatak 2015. május Tovább olvasott. „ÁFA-emeléssel teljesíthetjük az IMF elvárását.”

Fene egye ezeket a rövidítéseket! Mi az, hogy ÁFA meg IMF? Nem merte megkérdezni, nehogy tökfilkónak nézzék. De mintha a gondolataiba láttak volna.

– Az ÁFA emelése azt jelenti, hogy minden drágább lesz.

– Még ennél is?

– Így kívánja az IMF! – Ja, akkor értem. – Nem értett semmit. Látni vélte a sarki fűszerest, amint letörli a fekete táblácskáról a számot, s krétával újat ír helyette. Nagyobbat az eddiginél. Csak tudná, miért jó az IMF-nek, ha drágább a retek?

Az altiszt papírlapot tett asztalára. Belepillantott. Értesítés, hogy a jövő hét végétől továbbképzésen kell részt vennie. Csak a tanfolyam elvégzése jogosítja fel cikkek írására. És ismét adatok, kitöltésre váró rovatok. Mintha valakit az ágyába is követni szeretnének. „Az adórendőrségtől jöttünk.”

Rosszkedvűen tért haza. Kezdte maga elé képzelni Novák Antalt, aki akkor érezte jól magát, amikor önként kilépett a világból. Papírt húzott elő, és írni kezdett:

A

Beírtak engem mindenféle Könyvbe és minden módon számon tartanak.

Még két sort írt, aztán pipára gyújtott. A kavargó füstöt nézte, majd így folytatta:

10. oldal Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás, hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.

Az első két sort majd megismétli. Szívott a pipáján, és a göngyölítéses módszerre gondolt. Szerette volna megfejteni titkát, de nem jutott előbbre. Inkább postáját kezdte bontogatni. A könyvvel kezdte. Betegesen vonzódott a könyvekhez.

Mélykék volt a borítása. Címe: Alakzatlexikon. Elégedetten bólintott. Valakik azért őrzik a nyelvet, ezt a drága magyar nyelvet! Nem küzdött hiába érte oly sokat. Pedig jártában-keltében ijesztő tapasztalatokat gyűjtött. Mintha a mondatok végéről elenyésztek volna a pontok. Helyettük egy förtelmes szitkot ismételgettek, amelyben az anya szó is szerepelt, de korántsem azzal a már-már áhítatos árnyalattal, amellyel a tíz legszebb magyar szó közé sorolta.

– Ádám megint elégtelenre felelt – mondta a felesége aggodalmasan.

Elhatározta, levelet ír Sík Sándornak, figyeljen a fiúra.

Előbb azonban alá akarta írni kötete szerződését. Nézte, nézte.

Három sűrűn teleírt lap. Akár egy elbeszélés. S hány kötelességét sorolják föl! Miért kell ehhez is anyja neve? Hiszen a jó mama nem regényt írt, hanem baracklekvárt tett el.

Kedvetlenül kanyarította alá a nevét. Zöld tintával írt, mint majdnem mindig.

Davaj, magyarszki, roboti bisztró!

Fekete József emlékezése a málenkij robotra

A

A gyomaendrődi Fekete József sohasem felejtette el, mi történt vele a második világháború végén: kényszermunkára, málenkij robotra vitték a nagy Szovjetunióba. Keserves időt töltött ott bányában, mezőgazdasági munkán, bár akaratos fiatalként megpróbált fellázadni a sorsa ellen. Szerencséje volt, mert hazatérhetett, szemben tízezrekkel, akik elpusztultak.

A második világháború vége felé jártunk, bejöttek az oroszok. Egy éjszaka kopogtattak a kommunisták, hogy írjuk alá a gyűjtőívet, munkára visznek. Persze, vonakodtunk. Aztán mégis beadtuk a derekunkat, mert a tiltakozásért, parancsmegtagadásért főbelövés járt. Két hétről beszéltek, de legtöbbször évek lettek belőle. Csúnyán becsaptak minket, mert hazai munka helyett orosz málenkij robot következett. Gyulán a puskás katona ránk zárta a marhavagon ajtaját.

Kint dróttal körülzárt lágerben szállásoltak el. Iszonyú hidegek jártak, a rossz ablakokon beesett a hó, hiába dugdostuk papírral. A tetvek csíptek, vakaróztunk, mint a bolond, megevett mindenkit a kosz. Vacsorára egy kis burizslevest adtak, amin hántolt búzát vízben főve kell érteni – nem szerettük, de legalább nem haltunk éhen.

Kezdetben nem őrizték túl szigorúan a lágert, ezért kiszökhettem a legközelebbi házhoz. Középkorú asszony lakott ott két kiskorú gyermekével, fiúval és lánnyal, a férj masinisztaként szolgált a környéken, akkor jött haza, amikor a háborús törvények engedték. „Magyarszki roboti bánya, sok cselovek, mele-

gedni jöttem” – magyaráztam kézzel-lábbal. Az asszony tejjel kínált és fekete zabkenyeret adott, amiért nem győztem hálálkodni. Szalmapárnán és lópokrócon pihenhettem kicsit, ami a deszkapriccsel összehasonlítva fejedelmi pihenőhelynek bizonyult. Levelezőlapon üzentem haza, amelyet a kislány iskolába menet postára adott, de sohasem olvasták azt otthon, Sztálin gyújtósnak használta. Hamarosan felállították az őrtornyokat, attól fogva nem mertem kiszökni, vége lett az úri életnek. Aki az orvosi vizsgálaton erősebb szervezetűnek bizonyult, szénbányába került.

Elkiáltotta magát az orosz az alagút végén, hogy „Sztoj, ma­ gyarszki!”, mire ki-ki vaskalapácsot, lapátot, spárgavasat foghatott a kezébe. „Davaj, magyarszki, roboti bisztró, bisztró!” – hangzott hátulról a fülsértő, idegesítő noszogatás. Olyan nagyságú alagútban másztunk négykézláb tovább, mint itthon a kemence szája. A fejünk sűrűn koppant a gerendán, fájt a térdünk, a bányászlámpa pedig hol kialudt, hol olyan füstöt eregetett, hogy alig lehetett megmaradni a szűk nyílásban. A kitermelendő szénréteget hason csúszva közelítettük meg, a csúszdára mellette ülve lapátoltunk. Elkeseredtünk, ha arra gondoltunk, hogy a jövőben így kell megkeresni a mindennapi káposztalevesre valót. Talán jobb lenne, ha ránk szakadna, s agyonütne valami nehéz kő – mert lent, a mélyben ezt nem lehetett kizárni.

Ismerősömmel fellázadtunk a sorsunk ellen, megszöktünk, bár tudtuk, hogy az életünket kockáztatjuk. Hajnalban kiles-

11. oldal tük, hogy az őr mikor sétál távolabb, aztán kibújtunk a drótkerítés alatt. Úgy saccoltuk, a vasút mentén haladunk. Magyarország északnyugat felé lehet, gondoltuk. Figyeltük, hol mohásabb a telefonoszlop oldala, s merre hajolnak a fűszálak, de nem mindig lettünk okosabbak. Igyekeztünk kerülni az embereket, de ha kutyaszorítóba kerültünk, jó hangosan előre köszöntünk, hogy drasztutye. Éppen a vonaljárőr hölgyet faggattuk, amikor fékezett és megállt mellettünk a teherautó. A félig katona, félig sofőr férfi igazoltatott és felzsuppoltatott a platóra.

Világossá vált számára, hogy valamelyik táborból szökhettünk, ezért beszállított a legközelebbi katonai parancsnokságra. Inunkba szállt a bátorság, mert a szökevényeknek ha­ lál járt. Szibériával és frontvonallal fenyegetőztek a tisztek, de örültünk, hogy nem egyből a pisztolytáskához nyúltak.

Géppuskás katona kísért vissza a lágerbe, ahol pofonokat, verést kaptunk. Hamar kiderült, hogy a szökéssel lehetetlenre vállalkoztunk, hiszen a rosztovi kerületben figyelő szemek óvták az idegenek minden lépését.

Kezdtem kerülni a munkát, pedig nem vagyok lusta. De éreztem, hogy megfelelő energia híján a kimerített test maga a halál. A bányában rendszerint hátra maradtam, hogy ne jusson szerszám. Fiatal voltam, lázadtam a sorsom ellen. Négykézláb bemásztam a másik alagútba, elbújtam. Ahogy láttam, hogy húzatják a megrakott csilléket, felkapaszkodtam a hátuljára. Odafönt azok közé keveredtem, akik végeztek a műszakkal, mentem velük a konyhára. Nem mintha ott finomat főztek volna, lassan undorodtam a káposztától és a burizstól, de utána legalább aludhattam. Sorakozónál a vécébe húzódtam, hiába ellenőrizték a létszámot. A szobaparancsok elkapott, mire azzal védekeztem, hogy bolnoj, azaz beteg vagyok.

Később direkt az omló szén alá raktam a lábam, de csak úgy, hogy nagy bajom ne essék. A trükköt nem vették be, irány a bánya. Csak addig csűrtem-csavartam, hogy kórház lett a vége.

Az ápolónők fürdőkádba parancsoltak, ruháinkat összekötözték és raktárba vitték. Vérhassal szállítottak be, egy kaukázusival kerültem közös szobába. Minden kérésre vagy kér-

K

Búvópatak 2015. május désre azt feleltem, hogy „nyeponyemáj”, pedig akkor már sok szót megértettem. Tartottam tőle, hogy a keleti gyógymódtól betegebb leszek, mint vagyok. A rizskását úgy ettem, mint aki sose evett. Komáztam a mongollal, aki úgy tartotta, hogy Sztálin nyeharasó, Lenin harasó, mert utóbbi tehenet is engedélyezett. Újra a láger következett, mert sokáig nem lehetett szimulálni. S mert olykor a legnagyobb szigor is enyhülhet, a parancsnok kolhozmunkára osztott be. Biztos látta rajtam, hogy krónikus bányamérgezéstől szenvedek. Éjjel felöltözve aludtunk az ég alatt, ha zápor jött, megáztunk. Sebaj, másnap a napon szárítkoztunk. Hiába könyörögtünk a tolmácsnak, hogy hozasson egy kis szalmát alánk, csak penészes kóró jutott. Az árpalisztből készült galuskaleves annyira ízlett, mint valami fejedelmi étek. A szénagyűjtés, krumplikapálás üdülésnek tetszett a mélyhez képest. Kukoricát ritkítottam, egy-kettő végighaladtam a soron, ez már jobban kezemre esett. A kiserdőben vadszilvát ettem, madártojást találtam – erős túlzással kezdtem úgy érezni magam, mint otthon. No, nem sokáig, mert tejosztásnál rossz helyre tettem a csupromat, oda, ahol a kivételezettek ettek. Úgy szájon vágtak, hogy kirepedt a szám, a bögrémet pedig eldobták.

Visszakerültem a lágerbe, ahol sárgaságba estem. Újra belülről láttam a kórházat, nem kívánom az ellenségemnek sem.

Két nővér támogatott, egyik jobbról, a másik balról, hatalmas tűt szúrtak az oldalamba, a sárvizet szívatták le vele. Ha nehezen is, de túléltem. Mi tagadás, a kórház környékén sétálgatva kéregettem. Talán azért maradhattam meg, mert nagy ritkán dobtak valamit.

Elterjesztették, hogy jövünk haza. Hittük is, nem is. Olyan időket éltünk, hogy minden megtörténhetett az emberrel, élet is, halál is. A pusztulás kezdett megszokottá válni, a túlélés villámcsapásként hatott. Mondták, a Fekete-tenger partjára visznek erősödni, hogy újra alkalmas legyek nehezebb munkára, aztán mégis hazafelé kanyarodott a vonat. Éreztették, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, mindent megtehetnek velünk. Valamit azért jelzett, hogy nem zárták ránk a vagon ajtaját, tehát nem tartottak a szökésünktől. Hadifoglyokkal, deportáltakkal, kényszermunkásokkal telt meg a szerelvény, egyik ember rosszabbul nézett ki, mint a másik. Mára­ma­ros­ szigeten kezdtem némi esélyt adni annak, hogy viszontláthatom a Kárpát-medencét. Szárított kenyéren és vízen tartottuk fenn magunkat, az úton halottakat temettünk el, akik sohasem ölelhették már meg az övéiket. Ügyeskedtünk, leugrottunk a vonatról marhakáposztát szedni, azt faltuk. Akiből könnyen kivész az életösztön, nehezen győzi le a lehetetlent.

Megedződtünk, bár tudtuk, hogy másnap esetleg mi következünk.

Gyomán a nagyszüleim megismertek, rétessel kínáltak.

Meséltem és meséltem, itták a szavaimat, a tragédiákon elborzadtak. Sorra látogattam rokonaimat, akik mind a lágerekbe került hozzátartozók, ismerősök felől érdeklődtek tőlem. Egyik nagybátyám a Szovjetunióban maradt, a másik Újszásznál esett el, szóval kijutott nekünk a háborúból. Kopott, szakadt nagykabátban, micisapkában, csizmanadrágban, bakancsban jártam-keltem a faluban, soványságom és viseletem miatt alig ismertek rám. Apámék rögtön orvoshoz vittek. Kovács doktor olyan orvosságot írt fel, hogy hosszú ideig köpködtem tőle a szénport. Nem ehettem zsírosat, vigyázni kellett a gyomromra.

Itthon végre végiggondolhattam az egész őrületet, ami velem történt. Ha másvalaki mondja, nem hiszem el. Hány feleség, férj, gyermek, menyasszony, vőlegény maradt ott! A vezéreknek, az uraknak mindegy, mennyit szenved a nép, hulljon a férgese. Így volt ez mindig, így van ez most is.

Ványai Fehér József

Búvópatak 2015. május

12. oldal

Csapó Endre

Félvilágháború a küszöbön

O

Obama háborúja az Iszlám Állam ellen és szövetségesei cím alatt jelennek meg térképvázlatok, amelyek a háborúban résztvevő országokat megszínezve mutatják. A Map of Obama’s Coalition Against the Islamic State mutatja a teljes észak-amerikai földrészt, az Európai Unió összes országait, Afrikából Egyipto­mot és Marokkót, a Közel-Kelet országait, Japánt, Dél-Koreát, Auszt­ ráliát és Új-Zélandot a címben kifejezett értelemben. Külön jelzi a már fegyveresen részt vállaló országokat, míg a többiek a mostanában csatlakozók.

Elháríthatatlanul emlékezetünkbe toppannak a történelemkönyvek hasonló táblázatai az első és a második világháború idejéből, amikor előbbi esetben Anglia, majd ismétléskor Amerika összegyűjtötte szövetséges hálózatát Németország ellen. Minden olyan ország csatlakozott a Gonosz elleni harchoz, amely valamilyen függőségben jobbnak látta nem ellenkezni. Ilyen helyzetben van ma Európa majd minden országa, most közvetlenül annak okán, hogy tagja lett a NATO-nak, majd az Európai Uniónak, és részese lett minden gazdasági szállal függően a liberális (neoliberalista) gazdasági rendnek, ami 1945 után berendezkedett Nyugat-Európában, majd amikor felgördült a rozsdás firhang, rátelepedett az átképzőtáborból kiszabaduló országokra is.

Két világháború zajlott le ilyen sokszínű koalícióban, és ha ma azok következményére tekintünk, a száz évvel ezelőtti Európa helyén – amely akkor vezető világhatalom volt azáltal, hogy független országok nemes versenyében világelső lehetett – mára egy országok feletti szuperkormány uralma alá kény­ szerítetten olyan megalázó helyzetben van, amiben kötelezően részt kell vállaljon Amerika Közel-Keletet átrendező vállalkozásában. Azt is fel kell ismerni, hogy Európa átrendezésének idején a Közel-Kelet átrendezése már folyamatban volt, amely átrendezésnek célját és fontosságát az olajkincs megszerzése adta.

A közel-keleti átrendezés az Egyesült Államok vállalkozásaként folyamatosan elakad, elmérgesedik, új és új ellenállást provokál – így kínálkozott megoldásként bevonni a fél világot a felelősségbe és a fegyveres vállalkozásba, mint ami nem csupán amerikai, hanem közös érdekből jön létre.

Tizenöt évvel ezelőtt jól jött (hasznos volt) a World Trade Center toronyházainak a fantázia világában is absztrakt jelenetben bemutatott összeomlasztása ahhoz, hogy a közel-keleti háború (Háború a Terrorizmus Ellen néven) folytatása elfogadható és igazolt legyen Amerika népe és a világ számára.

A sikertelenségek sorozata kívánhatta meg, hogy a feladat ne csak amerikai felelősség legyen, hanem vállaljon háborús részvételt Európa is. Ezért „jól jött”, „hasznos volt” (bár ezek a szavak nem méltóak a tragédiához) tavaly a párizsi vicclap szerkesztőségének meggyilkolása iszlamista terroristák által, és az uniós államfők, kormányfők demonstrációja annak érdekében, hogy egész Európa veszélyeztetettsége indokolásul szolgáljon ahhoz, hogy minden tagország kötelezően részt vállaljon Amerika közel-keleti háborújában.

Ebből természetesen nem maradhatott ki Magyarország sem. A külügyminiszter szerint Magyarország kötelességet teljesít, miután amerikai katonai oldalról jött a felszólítás, hogy Magyarország vegyen részt az Iszlám Állam elleni küzdelemben. „Magyarország a nyugati értékközösség tagja, nem csak beszélni kell erről, hanem tettekben is meg kell nyilvánulnia ennek. Ezt az értékközösséget egy brutális támadás érte az Iszlám Állam részéről, Párizs, Koppenhága és a brutális kivégzésekről szóló videók után senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy ez egy valódi fenyegetés Európával szemben.

Ezért azt gondoljuk, Magyarországnak kötelessége részt venni abban a harcban, amely az értékrendünket megtámadó terrorszervezet ellen zajlik” – mondta a külügyminiszter. Hangsúlyozta: „Nem egy NATO-műveletről van szó, hanem az iraki kormány kért segítséget bilaterális alapon. Az Egyesült Államok is így látja el ennek a koalíciónak a vezetését. Amennyiben Mag yarország részéről más típusú segítségre is szüksége van, úgy azt az Egyesült Államok jelezni fogja nekünk” – tette hozzá.

Ez úgy hangzik, mintha a magyar kormány önszántából küldene katonákat Irakba. De mi az a bilaterális alap Irakkal?

A világ kevés helyi és időbeli kivételtől eltekintve történelmileg is úgy működik, hogy a nagyhatalom rátelepszik a kisebbekre, és ha nem megy szép szóval, erő alkalmazásával kötelezi engedelmességre. A baráti Szovjetunió után a baráti Egyesült Államok állapítja meg Magyarország szuverenitása korlátait is, szövetségi kötelezettségeit is.

A Külgazdasági és Külügyminisztériumban tartott egyeztetésen, arra a felhívásra, hogy Magyarország katonai erővel vegyen részt az Iszlám Állam elleni fellépésben, szóba sem jött a pártok részéről a kérdés, hogy ugyan bizony, mi keresnivalónk lenne résztvenni bármilyen katonai műveletben, távoli országban.

Magyarország egyéb módon – például több mint 200 tonna lőszerszállítmánnyal – már eddig is részese volt az Iszlám Állam elleni 62 államból álló koalíciónak. Ez a koalíció szélesebb, mint a Nyugat – fogalmazott Siklósi Péter a HM védelmi tervezésért felelős helyettes államtitkára, hozzátéve: a nemzetközi közösség meglehetősen eltökélt az Iszlám Állam legyőzésében. Az amerikai parancsnokságon már eddig is voltak ma­g yar katonák, résztvettek a műveleti tervezésben – idézte fel. Ennek során merült fel az igény, hogy a magyar katonák őrző, biztosító feladatokat lássanak el Irakban. Siklósi Péter kifejtette: a konkrét katonai felkérés arról szól, hogy a Magyar Honvédség 100 katonával a helyszínen biztosítsa a koalíciós kiképzők védelmét, Magyarországon pedig további 50 álljon készenlétben. Erbílben a kiképzők táborának, valamint a kiképzési objektumnak az őrzését, valamint az objektumok közötti mozgást kellene biztosítaniuk – fejtette ki a helyettes államtitkár, hozzátéve: a Magyar Honvédség ilyen feladatokat már több hadszíntéren sikeresen teljesített.

Orbán Viktor Magyarország nagyköveteinek konferenciáján kijelentette: harcolnunk kell az Iszlám Állam ellen, mert

13. oldal nem mehetünk szembe az EU-val és a NATO-val. Beismerte, hogy ez kockázatos, de szükséges ahhoz, hogy „bebizonyítsuk”, a Nyugathoz tartozunk.

Már önmagában ez is rávilágít az Orbán-kormány megfelelési kényszerére, hiszen az Iszlám Állam elleni fellépésre nem a NATO-tól, nem is az EU-tól, sem pedig az ENSZ-től nem érkezett hivatalos felkérés, tehát nem is közös misszióról lenne szó. Csupán az Egyesült Államoktól érkezett egy katonai jellegű hivatalos megkeresés, amelyben azt kérték, hogy Magyarország növelje az Iszlám Állam elleni nemzetközi fellépésben való részvételét. Vagyis Orbánék kifejezetten az Egyesült Államoknak szeretnének bizonyítani engedelmességet a magyar katonai szerepvállalással. Talán ez enyhített a viszony feszültségén, ami amerikai részről az Orbán-kormány ellen megnyilvánult a közelmúltban.

Európa beléptetését olcsón úszta meg a harcias amerikai diplomácia, köszönhetően annak a ténynek, hogy az Iszlám Állam nevet viselő fegyveres csoportosulás valóban veszélyes elem, ami felboríthatja a közel-keleti viszonyokat.

Mi is hát az Iszlám Állam? Először is nem állam, mindös�sze egy veszélyes, harcias csoportosulás, szervezett ellenállás minden idegen beavatkozás és azokat kiszolgáló iraki, szíriai kormányzat ellen. Iszlámként is a mohamedán vallási komplexusnak csak egy része, ami most előjött az amerikai beavatkozások nyomán.

A Közel-Kelet mai államai a korábbi századok gyarmatosítása folyamán jöttek létre, teljesen tekintet nélkül a helyi etnikai és vallási viszonyokra. Az európai gyarmatosító hatalmak által létrehozott államhatárok önmagukban konfliktusképző tényezők, mert ezek az etnikai és vallási területeket megosztják. Az ásványkincsek felszín alatti térképe sem igazolja a mai államhatárokat.

A gyarmatosító hatalmak – utóbbi időben már csak Amerika – profitálnak ebből az egyenetlenségből. A közel-keleti népek mély ideológia és érzelmi jellege az ott létrejött vallások fundamentalista természetéből fakadnak. Ebben azonos mind, Izrael népét is beleértve. Az ezerötszáz milliós iszlám a második legnagyobb világvallás a kereszténység után. A vallási fundamentalizmus lényege, hogy híveit totális követelmények alatt tartja, amelyek az életük minden területét szabályozza. Ezekben a népekben nincs igény (mint ahogy az európaiakban volt) megszabadulni a vallási kötöttségek alól, amint azok a fejlődés menetében sorozatosan feleslegesekké, értelmetlenekké válnak. Még szerencse, hogy az iszlámnak nincs pápája, azaz egyetlen tévedhetetlen feje, ellenben teljesen differenciált, és szigor terén is változatos. Ami viszont jellemző, a hit rendkívül erős átélését nem kezdi ki hitetlenség.

A Nemzet és Biztonság című folyóirat szerint: „Az iszlám vallás szektariánus szempontból két fő irányzatra osztható: az egyik a többségi szunnita (85–90%), a másik pedig a kisebbségi síita (10–15%).

A síita irányzat dominál Iránban, Irakban és Bahreinben, de nagyobb számban élnek még Libanonban, Pakisztánban és Afganisztánban is.

A síiták és a szunniták között pedig hagyományosan rossz a viszony.

Elmondható, hogy a síita–szunnita szembenállás már közel 1400 éve okoz újra meg újra konfliktusokat a Közel-Keleten.

Az iszlám elsősorban vallás, míg az iszlamizmus a politika és az iszlám szoros összefonódása, egyfajta politikai ideológia, amely a politikát és az egész társadalmat iszlám alapokra kívánja helyezni.

Az Iszlám Állam egyik fő ideológiai jellemzője az iszlám vallás akár fegyverrel történő terjesztése, azaz a dzsihadizmus, valamint a síita­elle­ n­esség, hiszen a szunniták eretnekeknek tekintik a síitákat. Céljuk – ahogy azt nevük is jól jelzi – egy iszlám kalifátus létrehozása Szíria és Irak egyes területein, később pedig valószínűleg annak további kiterjesztése.

Az Iszlám Állam önmagát és környezetét az úgynevezett reális térben értelmezi, így számára nincs semmi jelentősége annak, hogy eseté-

A

Búvópatak 2015. május ben teljesülnek-e az államiság kritériumai, vagy hogyan viszonyul hozzá a nemzetközi közösség és a nemzetközi jog.

Az Iszlám Állam stratégiájának fontos eleme a brutalitás, a kegyetlenség, amelynek pszichológiai és ideológiai okai vannak. A kegyetlenség eg yfajta vakmerőséget sugall, ami harctéri sikerekkel társulva vonzó lehet az emberek azon rétegei számára, akik amúgy is egyetértenek a szervezet ideológiájával. Mindezek mellett a tömeggyilkosságok és a kivégzések félelmet keltenek az ellenségben, valamint engedelmességre intik a lakosságot az ellenőrzött területeken. A kegyetlen kivégzéseket az Iszlám Állam az általa vívott dzsihád szerves részének tekinti. Az iszlám felfogása szerint ugyanakkor a judaizmus, a kereszténység és az iszlám is ugyanabból az ábrahámi monoteista vallásból gyökereztethető.”

Egy „zord” vélemény: „Az az Egyesült Államok küldte a felkérést hazánknak, amelynek elhibázott, intervenciós háborúkkal, pusztítással tarkított geopolitikai kísérletei tették az iszlám radikalizációjának melegág yává a Közel-Keletet. Az Iszlám Állam ma javarészt olyan zsákmányolt fegyverekkel harcol, amiket Amerika szállított az általa megsemmisített iraki állam helyén összetákolt új rezsimnek, amely aztán az első kihívásra majdnem összeomlott. Ezek a fegyverek fenyegetik majd a kiküldendő magyar katonákat is, és amikor az iszlamisták rájönnek, hogy kik vannak ott, akár dönthetnek úgy is – és erre a bevándorlók áradata kitűnő lehetőséget kínál –, hogy a hátországban hajtsanak végre terrorellencsapást.

Az olyasfajta lépések, amiknek a megtételére a kormány készül, bizony következményekkel járnak. Jó esetben csak a fokozott kockázattal, rossz esetben annak valóra válásával. Tekintsük bár erkölcsi kötelességnek a missziót, vagy kis hazánk szövetségesi kényszerének, esetleg atlantista túllihegésnek, egyre megy. Az árat így is, úgy is nekünk kell megfizetnünk, civilben vagy egyenruhában. Reméljük, véráldozat nem vegyül az évi húszmilliárd forintos tételbe.” (Hadban az Iszlám Állammal, Magyar Nemzet, szerző: Zord Gábor László)

Búvópatak 2015. május A magyar kormány és kormányfő ismeri az erőhatalmi játék és politika természetét. Amerika nem most kezdi el a világ átalakítását. Akik ilyen méretekben sakkoznak, azoknak olyan kis paraszt, mint Magyarország mit sem számít. De ha egy paraszt hiányzik a tábláról, azt számontartja mint köteles tartozékot. Ezt a felkérést felelős magyar kormány nem utasíthatja vissza. Nem erkölcsi okból, ilyesmit kizár a dolog lényege, hanem puszta önvédelemből. Erőviszony kérdése minden. El lehet játszani a gondolattal, mi történne, ha azt mondanánk, minket nem érdekel, hagyjanak békén. Nagyobb gond, hogy a Tisza felső folyásvidéke már háborús zóna.

Romániának nincs ilyen gondja, fontos szerepet kaphat, mint szomszéd, az amerikaiak ukrajnai vállalkozásában, csakúgy mint Lengyelország. Bővülő jelenlét lesz a NATO keleti határain, amerikai és egyéb nyugati csapatok részére állandó bázisok épülnek a balti országokban (Litvánia, Lettország, Észt­ ország), továbbá Lengyelországban és Romániában. Az is már korábban eldőlt, hogy az egykori Szovjetunióval határos mai NATO-tagállamok közül Szlovákia, Magyarország és Bulgária nem akar részt vállalni háborús vállalkozásban.

Oroszország által végzett katonai becslések szerint a Romániában létrehozandó bázisokról nem csupán rakétaelhárító eszközöket lehet majd kilőni. Oroszországot aggodalommal tölti el, hogy akár cirkáló rakétákról, vagy más hasonló eszközökről is szó lehet.

Tavaly áprilisban Bukarestben bejelentették: az Amerikai Egyesült Államok 1600 főre bővítené katonai jelenlétét a Fe­ ke­te-tenger partján lévő Mihail Kogalniceanu légi támaszponton, és ehhez kérte Románia hozzájárulását. Tavaly márciusban Basescu a NATO-erők átcsoportosítását szorgalmazta az utóbbi hónapok orosz katonai tevékenységére hivatkozva.

Előzőleg Románia és Lengyelország védelmi miniszterei is nagyobb NATO-jelenlétet szorgalmaztak Kelet-Európában, arra hivatkozva, hogy új katonai-politikai helyzet alakult ki az ukrán–orosz konfliktus miatt.

Felerősödött Erdélyben a magyarokat háttérbe szorító román politika, ehhez való bátorságot minden valószínűség szerint a két ország Amerikához kötődő készsége eltérő mértékéből merítik.

Amerika közel-keleti és ukrajnai konfliktusa egy nagy terv része. Sem a Közel-Kelet sem Oroszország nem veszélyezteti az Egyesült Államokat. A kétpólusú világrendet követően Amerika világhatalmi vezető pozíciója elvitathatatlan. Ez a vezető pozíció háború következményeként jött létre, alapja a világ nyersanyag és energiaforrás birtoklásának és az ezek felhasználásával előállított termékek értékesítésével felhalmozott gazdasági erő.

Idővel minden változik. Az 1945-ben megszerzett gazdasági erőfölény az azóta eltelt 70 év alatt viszonylagossá vált szorgalmas országok békés fejlődésében. Bebizonyosodott

R

14. oldal ismét, hogy békés körülmények között a háborúk által megzavart rend igyekszik helyreállni. Ennek látványos példái Németország, Japán, Kína, Szingapúr, Dél-Korea stb. felfutó gazdasága.

Amerika háború által lett megdönthetetlen világhatalom.

Természetes törekvés részéről ennek megtartása. Fegyveres erejének mindenek felettiségét minden erővel megtartotta.

Ez békés állapotban haszontalan luxus, olyan kiadás, ami nem hoz hasznot, hacsak…

A háborúkat finanszírozó bankárok jól emlékeznek rá, hogy a háború a művi változások eszköze, a vesztes tönkremegy, és a kívánt gazdasági körülmények megvalósulnak. Amerika részére, világhatalmi helyzetét tekintve a béke veszélyes állapot, világelső pozícióját szétrágják a múló évek.

Mi lesz például, ha a New York-i pénzvilág ellenőrzése alól kicsúszott Oroszország globális megfontolásból elfogadja Európa hasonló értelmű partneri közeledését? Megvalósítva az Eurázsiai Szövetség tervet. Vagy, ha Kínával találja meg az együttműködést kölcsönösségi alapon? Így hát most állt elő az Egyesült Államok egész történelmében először olyan helyzet, amikor számára Oroszország fennállása és ereje nem hasznos. Szeretném megerősíteni ezt a gondolatot, New Yorknak Moszkva véráldozata hozta meg Európa feletti hegemóniáját, majd a balek Moszkva pazarolta el erejét az egykori gyarmatbirodalmak „felszabadítási” harcaira, az így kezelt harmadik világbeli országokat azután felfűzték a New York-iak a gazdaságilag kizsákmányoltak füzérére. Most viszont Oroszország először lépett ki a kapitalista világhatalom szolgálatából, felébredve a marxi álomból. Ezért a lépésért viszont lakolnia kell.

Magyarország sodródik ebben a gigászok küzdelmében, de még Európa is, uniós vezetők árulóinak atlantista, neoliberális politikai állásfoglalása miatt. Egy út vezet ki ebből a mocsárból, a béke megtartása a nemzetközi terepen, mert elterelt dolgok csak békés években rázódnak helyre ismét. Most lenne szükség igazán pacifista mozgalmakra minden országban világszerte.

Megjelent az asztráliai Magyar Élet 2015. március 16-i számában.

Kerék Imre

Egy ukrajnai katonasírra

E

E vak csillagon már én sohasem találkozom az Időben veled.

Ne legyen irgalom a bűnösöknek!

S bocsáss meg, Apám, hogy túléltelek!

A béke ifjú lovasa, vázlat – Venanzo Croccetti alkotása

15. oldal

Búvópatak 2015. május

Csernák Á rpád

Isten szakadékos terein …teremthetett volna egy sokkal jobb világot is ennél, kirekeszthette volna belőle a bűnt, de ő – ó, megborzongató titok! – bukott lelkek jajkiáltásával vette körül magát, és megnyitotta a tátongó mélységet; elhatározta, hogy a béke örökkévalósága után megengedi a lázadás, kevélység, istenkáromlás, bűn és öng yűlölet örökkévalóságát és a férget, amely nem pusztul el…

H

John Henry Newman

Háborús viszonyok. Végső stádium. Amikor már az őrök is áldozatok, a verőlegények is vertek, amikor már nem számít, hogy a rohadó, sáros, véres rongyokon hány érdemrend fityeg.

Bevagonírozott emberek. Összepréselt hús és csontok. Hirtelen felfoghatatlan robaj, hatalmas csattanás, meggörbülő vasak, puhafaként szilánkokra pördülő vagonfalak, kisikló szerelvény, bezúduló fagyos levegő, pillanatnyi megváltásként, két keréken guruló kettétört vagon zúdul le a sziklás völgybe, szélben őrjöngő gazcsomók között, aztán a szakadék alján megáll. Egymáshoz préselődő testek, hús, vér, csontok. Egy meglepően épen maradt férfi magával ragad egy meglepően épen maradt fiatal lányt, a rongyok, vér és sár közül elővillan hófehér combja, a férfi viszi, cibálja, húzza fölfelé a sziklákon, a testeken át, megmagyarázhatatlan ösztönnel úgy érzi: csak fölfelé lehet a „szabadulás”. Vagy épp a „biztonság”, az „akol melege” vonzza? Hisz arra vannak az „övéi”… Talán ott…, talán arra… Gyökerekbe, faágakba csimpaszkodnak, a fent­ ma­radt félvagon nyitott oldalára fel tudnak kapaszkodni; most úgy érzik, megmenekültek: nem fúj a fagyos szél, tető van a fejük fölött. Óvatosan körülnéznek.

Két rohadó vackon két rohadó test. Dideregnek. Hallani a csontsovány arcokban a fogak vacogását. Látni a szemekben a távolodást mindentől, aminek a valósághoz, az igazsághoz köze lehet, látni a páni félelmet, látni a hit halálát, a kiéheztetett, vadászok által hajszolt vadállat végső elkeseredését és dühödt indulatát.

A kettétört vagon sarkában felállítják és összerakják a darabokra hullott kis vaskályhát, telegyömöszölik rongyokkal és meggyújtják. Hamarosan izzik a kis vashenger, de kintről jeges szél támad. A mocskos, csontos arcokon torz vigyor, átfagyott kezüket a kályha fölé tartják, apró, ritmustalan léptekkel szinte körbetáncolják, egyikük fölkap egy lepattogzott zománcú fazekat, amiben a kását, káposztalevet szokták elébük lökni, csaknem vidáman, gyermeki mozdulatokkal leszánkázik a ferde vagonban, telekotorja hóval a fazekat, csúszik, mászik, visszakúszik a vagonba, a kályhához és tetejére teszi a fazekat, tovább táplálják a tüzet, mindent rádobnak, ami kezük ügyébe akad és ami éghető, észre sem veszik, hogy a kabátujjban, amit a tűzbe dobnak, kar is van, leszakadt kar, csontok és húscafatok, a vagonroncsot betölti a gőz kellemes illata és az orrfacsaró égett rongy, csont és hús bűze, a gőzben és füstben őrjöngő táncba és vinnyogó-kántáló éneklésben

tör ki a két valahai ember, vetkőzni kezdenek, és levetett rongyaikat is a tűzre dobják, már meztelenül, önfeledten mosakodnak és mosdatják egymást a felforrósodott hólében, a sarokban rettegve kuporgó, összebújó emberpár csodálattal nézi, hogy ez a két csontsovány, de tiszta emberi test milyen szép, de lassan elfogy minden éghető, már a vagon falát kezdik tüzelni, az egyik a sarokban álló benzineskannából benzint önt magára, és beleáll a tűzbe, földöntúli kacajjal-jajgatással ég, a másik a forrásban lévő vizet önti magára, öntudatlan állapotban, a tetvek, a fájdalom, a múlt, minden üldöztetés és emberi aljasság…, az élet ellen… Eddig csak az a cél vezérelte őket, hogy ne fázzanak és tiszták legyenek, de most már látszik szétporló tekintetükben, hogy itt a vég, néhány percig még átélhették a meleg, a tisztaság, a meztelenség fölszabadító, boldogító érzését, de innen már nincs visszaút…

A sarokban kuporgó emberpár nem bírja tovább elviselni az égő eleven hús szagát, a fojtogató füstöt és gőzt…, ahogy csak maradék erejük engedi, menekülni próbálnak, otthagyva a lassan elszenesedő, de még mozgó, agonizáló tetemeket. Útközben nyöszörgést, elhaló hangokat hallanak: „ő mentette meg a lányt”, hallja a férfi, segítségért rimánkodnak, de tudja, magukon is aligha tudnak segíteni, mégis azt motyogja az orra alatt: „megpróbáljuk…, segítünk…, visszajövünk…, csak addig tartsanak ki…”, némelyikre még rá is dob egy-egy hulláról lecibált rongyot… A férfi arra gondol: „a fentieken – talán – segíthetett volna, de nem segített, mozdulhatott volna, de nem bírt megmozdulni…” Csúszkálnak a jeges sziklák, haldoklók és halottak között, remegve és vacogva, és azt érzi, hogy lelkiismeretfurdalása, bűntudata van: „nem tette meg, amit megtehetett volna”…, de nem maradhattak ott… Fölnéz: a töltésen, a sínek fölött egyetlen hatalmas máglyát lát, magasra csapnak a lángok, a mérges, fekete füst…

Az egyik nemrég még cukrot ropogtatott, és valami nagy kártyapartiról mesélt. A másik: koszos, zsíros tányérsapkájából apró, kormos szalonna- és kenyérdarabokat vett elő, azt rágcsálta…

Rohannak. Megpróbálnak nem gondolkodni. Csak el innen, el, minél messzebbre… Maguk mögött hagyják a máglyát, a völgyben darabokra hullott vagonrész roncsait, a halott és még élő emberi roncsokat, futás közben igyekeznek lecserélni a rabruhát minél melegebb és minél semlegesebb rongyokra, a roncsokon és rongyokon, véren és hörgésen túl már egyre csöndesebb, ismeretlen, havas tájon futnak…

A távolban feltűnik egy erdő, a lány már nem tud lépni, a férfi megpróbálja ölbe venni, így meg ő képtelen tovább menni a térdig érő hó­ban, a hátára veszi, húzza, vonszolja…, már a fák között…, fától fáig, ágakba csimpaszkodva… Egy pillanatra megáll, csak a saját zihálását hallja…, szembe fordítja a lányt, csukott szem, porhóval keretezett, sápadt arc… magához öleli, érzi a test melegét, fölnéz, már szürkül…, érchomályú ég, havas faágak, csak a hó moccan itt-ott és a saját lélegzetüket hallja, lassan lépked…, messze, a fák között, a rózsaszín háttér előtt kirajzolódik egy épület sötét foltja…, és rajta két apró, sárgán világító négyszög…, és hallani véli a dermedt földön megtömörült havon közeledő lovak patáinak trappolását…

Búvópatak 2015. május

16. oldal

Újraolvasás Beszélgetés Domokos János filmrendezővel

F

Filmrendező, forgatókönyvíró, operatőr, vágó. A Várjáték 1992-ben a Budapesti Filmszemle legjobb dokumentumfilmje volt; a Tavasz 1999-ben a Magyar Független Filmfesztivál fődíját nyerte; a Nem vagy egyedül pedig 2009-ben a 40. Magyar Filmszemle legjobb dokumentum-rendezés díját kapta. 20 dokumentumfilmet, 5 tévéfilmet és egy kísérleti filmet forgatott. Állandó rendezői (7 alkotás) és operatőri (9 alkotás) munkatársa Dömötör Péter.

– Néprajzosként hogyan lett filmes?

– 1990-ben Mexikóba mentünk egy totonák indián faluba kutatni. Az én feladatom volt mint egykori egyetemi amatőr filmesnek, hogy kamerázzak. De az már egyrészt régen volt, másrészt pár hónapig tartott, harmadrészt az még S8-as filmkamera volt. Két hét volt az indulásig, amikor ez a kamerázási igény kiderült, s mivel Párizsban vettem át a kamerát, fontos volt, hogy segítség nélkül is tudjak vele valamit kezdeni.

Felhívtam az egykori egyetemi filmklub vezetőjét, Péterfy Andrást, hogy tud-e segíteni, s másnap már egy kurzusa közepén, a „haladók” között vehettem először kezembe videokamerát. Ő heti egyszer tartott foglalkozást, de szerencsére két helyen, így ide-oda ingáztam. Mexikóban aztán azonnal elkapott a filmezés láza. Az első napokban még nem kezdődött el a kutatás, csak gyakoroltam, „vadászgattam”. Volt egy érdekes helyzet, amit felvettem: a közeli kisvárosban a templom előtt a falubeliek egy ősi indián népszokást mutattak be a nézőknek, miközben bent imádkoztak, gyertyákat gyújtottak az emberek. (Turista egy szál se arrafelé, ez ténylegesen régi hagyomány volt.) Én meg ki-bejártam a kamerámmal a tér és a templom között mutatva a szinkronitást, a templomi csendet és a kinti sípolást-dobolást. A szálláson este megnéztem, s magamban kiegészítettem, amit láttam, majd másnap visszamentem, s a felvétel bizonyos pontjaira rávettem az elképzelt beállításokat. Közben számoltam magamban a másodperceket, hogy feleslegesen ne töröljek bele a jó felvételbe. Így dolgoztam, hogy este már mint egy „összevágott” filmet nézhessem. Persze ez csak a legelején volt, aztán elkezdődött az anyaggyűjtés. De azért a szabadidőben filmeztem a falu életét. Hát, itt kaptam rá a filmezés ízére, amit azóta is nagyon kellemes íznek érzek.

– Az 1991-es Népszínmű egyetlen kísérleti filmje? Milyen szándék hozta létre? Azóta gondolt-e valami hasonló megteremtésére?

– Nem az egyetlen kísérleti filmem (Várjáték, Kolorlokál, Egy utcán). És nem is csak az enyém. Az első filmeket Dömötör Pé­terrel közösen készítettük. Ahogy a kezdő filmesek általában, a költségeket saját zsebből, a többit szívességi alapon.

Az alacsony költségvetés azóta sem akadálya a filmkészítés örömeinek. Péter a mai napig is a filmjeim operatőre (mondjuk ennek éppen nem). Szóval több kísérleti filmet is csináltunk egész az első televíziós megrendelésig (Függöny fel! – 1994), és én azóta is szívesen használok kevésbé bevett megoldásokat a filmjeimben.

– Mit ért „feltáró dokumentáláson”? Várjáték, Függöny fel, A vonat, Magyar cirkusztörténet 1–6., Kint és bent, Fotográfiák…

– A „feltáró dokumentálást” én használtam volna valahol?

Ezek merőben különböző jellegű és célzatú filmek. A Várjáték

(1992) kísérleti dokumentumfilm a kezdeti időből, ami alapvetően nem televízióra készült, akkor még nem ilyen…, most azt mondanám: internetes terjesztésre. Az más kérdés, hogy azóta sem került fel a netre. A vonat (2003) négy rendező által kiválasztott öt személy szemlélődő-vitatkozó utazása egy vonaton, amely Bécsből Romániába tart. A Magyar cirkusztörténet (2005) meg televíziós ismeretterjesztő sorozat, amit állandóan ismétel a Duna Televízió, mert azért a bagóért, amit fizetett érte, korlátlan ismétlésre vette meg. De ez egy másik történet.

Egyébként még forgattam egy kis mini portrét az Eötvös cirkusz valamikori Pogi bohócáról, a Hosszú lépés kis körbent (2005).

A Kint és bent (2009) a Leo Amici Alapítvány, a drogfüggő betegek rehabilitációját és a drogprevenció folyamatát tárja fel.

Az általam befejezett Magyar N. Attila Fotográfiák (2009) c. filmje tisztelgés Kósa Béla erdélyi fotográfus előtt.

– A történeti emlékezés is számos filmjének főszereplője. Tartsd eszedben, 1996; Goldberger variációk, 1999; Tavasz, 1999.

– Nem annyira a történeti emlékezés, sokkal inkább a jelennel való kapcsolat. Én néprajzosként végeztem, s akkoriban lett a néprajzban túlsúlyban a történettudományi jelleg, s ez engem nagyon lelohasztott, mert a falun soha nem arról akartak beszélni, amit nekem kutatnom kellett, arról rendszerint többet tudtam, mint ők. S akkor azt kérdeztem magamtól, miért nem azzal foglalkozom, ami őket is érdekli? Hát a film az ilyen.

– Hogyan történt a televízióval való együttműködése?

– A kezdeti független filmes sikerek után Gulyás János, aki akkor az MTV Dokumentumfilm Stúdió vezetője volt, bizalmat szavazott nekem, s akkor csináltam a Függöny fel!-t 1994ben a Lopótök Színtársulatról Moldvában. Az ismerkedés pontosan úgy történt, hogy a gödöllői Videográfia Egyesület – amelyet Gulyás János és Gulyás Gyula hozott létre – díjat akart adni a Budapesti Független Filmszemle általa legjobbnak tartott dokumentumfilmjének, s ez volt a már emlegetett Várjáték.

– A Palimszeszt előtti munkái a véletlenszerűség vagy a keresés eredményei?

– Hát… Az úgy van, hogy a véletlenért is meg kell dolgozni.

A Népszínmű egy szomszédok közötti veszekedés egysnittes felvétele. A házigazda unszolására kezdtünk el forgatni, de egyszer csak berontott a szomszédasszony (némi biztatásra), aztán csak ez maradt bent a filmben. Ami ez után történt a filmmel az a kísérleti része – az egy snitt felplánozása. A Nem vagy egyedül (2008) úgy született, hogy Erdélyből jövet a vonaton megismerkedtem valakivel, aki mesélt az első kétpártos választás körülményeiről Székelyföldön (RMDSZ kontra MPSZ). Ahogy megérkeztem, rögtön szervezni kezdtem a forgatást, s egy hét múlva már forgattunk. Igazi független filmes gyártás volt.

– Hogyan találtál rá a száműzött és kivégzett szovjet filozófus, Gustav Spet történetére?

– A témát Han Anna egyetemi docens és a tanítványa, Egres Katalin hozta. Han Anna Magyarországon mindenképpen, de a világon is az elsők közt volt, aki foglalkozott Gustav Spet orosz filozófussal. Spet már életében híres és népszerű tanár

17. oldal

Búvópatak 2015. május

volt, több könyve jelent meg, a Művészeti Akadémia alelnö­ kévé választották stb. Hatása nagy volt, de épp ezért kerülhetett a kitörlendők listájára. Sztálin 1935-ben előbb Szibériába száműzte, majd 1937-ben kivégeztette, akárcsak több tanítványát. Nevét kitörülték az emlékezésből (nem az emlékezetből). Han Anna és a többi kutató munkája kellett hozzá, hogy újra beszéljenek róla, emlékezzenek rá. Könyveit, kiadatlan kéziratait folyamatosan jelentetik meg, tudományos konferenciákat szerveznek a munkásságáról… De ez a film nem róla, vagy nem csak róla szól. Inkább az emlékezetről és a kapcsolatról. A film főszereplője Spet lánya, aki 21 éves volt 1937-ben. A találkozás vele igen nagy élmény volt mindnyájunknak, és a fogadtatás alapján, remélem a film nézőinek is az lesz.

– A nyomozást Spet 92 éves lánya, Marina végezte. Mennyire hiteles ez a magatartás, hisz az érintettség okán az érzelmek, indulatok torzíthatnak a képen.

– Jaj, a hitelesség kérdése! Azt igyekeztem átadni a filmben, amit mi éreztünk. Ez egy fajtája a hitelességnek. Nem? – Hogyan működött a kettős operatőri munka Egres Katalinnal, aki már producere volt a „Nem vagy egyedül” díjnyertes filmjének?

– Csugyészno! Aki nem értené, azt jelenti magyarul: csodálatosan. Stábunk csekély mértéke (két fő), remélem, nem érződik a film nézése közben.

– A Palimszeszt filmes jelentésbővülése hogyan játszódik le a filmben? Mit tüntet el, és mit tesz a helyébe?

– A „palimpszeszt” olyan írás alapanyag, pl. pergament, amelyen az eredeti írást eltávolították, pl. lekaparták és helyébe újat írtak. Az eltávolított írás nyomokban rekonstruálható lehet az új írás alatt. Ilyen lekapart írás volt Sztálin alatt Spet és az egykori orosz polgári értelmiség. Mi Spet lánya, Marina segítségével kíséreljük meg Spetnek és ennek a megsemmisített polgári orosz világnak a részbeni újraolvasását.

Néha csak szavakat tudunk „elolvasni”, néha azonban összefüggő mondatokat.

– A 69 perces alkotás erősen zenei struktúrára épül, nemcsak Mu­ szorsz­kij Borisz Godunovja, Sztravinszkij, Rahmanyinov zenei részletei miatt, hanem a film belső-kereső dramaturgiája, lírai szólamai is eredményezték ezt. Ez eleve koncepció volt, vagy vágás közben formálódott véglegessé?

A

Az utolsó felvonás

– Szeretem a zenét. Sokszor szabályosan lúdbőrzök a gyönyörtől egy-egy részletnél. Vannak zeneművek, amelyek mindig újra és újra kiváltják a beleremegést, szinte mindegy, hogy ki játssza. Nagyon szerettem volna zenét tanulni, de nem volt hozzá tehetségem. Kamaszkoromban nem létező szimfóniákat vezényeltem le magamban, miközben mentem az utcán, vagy csak a plafont bámultam és képeket képzeltem hozzá. A fent említett szerzőket meg különösen szeretem. Ezt a filmet az (orosz) kultúra és a (mindenkori) diktatúra ellentétére akartam építeni, ezt már tudtam, mielőtt nekikezdtem volna a vágásnak, az is adva volt, hogy Rahmanyinovnak szerepelnie kell, már csak azért is, mert a főszereplő rokonságban áll vele, az anyjának személyes emléke is volt még a cári időkből, amit a főszereplőnk érzékletesen el is mesélt.

Mikor elkezdtem vágni a filmet azokkal a képekkel, amivel a film most is kezdődik, próbaképpen alá raktam a kedvenc részemet a Borisz Go­du­novból, és azonnal meglett a film műfaja, amit most nem tudnék pontosan megnevezni, mert ilyen zenei vagy filmes műfaj nincs, de ez az első jelenet valamiféle nyitány lett, amiben megjelenik minden motívum, ami később kibomlik a filmben. Egyébként ez az első jelenet az egyetlen olyan zenei rész, aminél a jelenet végig megy.

Hosszú is, tudom, de nem voltam képes lekeverni előbb, mert kellett a zenei csúcspont. Később használtam fragmentumokat, felúszik-leúszik a zene, megszakad, újra folytatódik. A Borisz Godunov opera később a börtön-jelenetnél tér vissza, két ismertebb motívum közötti rész kiragadva nagyon különösen hat, pláne együttműködve a képpel oda-vissza befolyásolja egymást, úgyhogy sokan nem ismerték fel, akik pedig ismerik az operát. Honnan volt az a modern zene a börtönnél? – kérdezte olyan is, aki egyébként operákat rendez, sőt tanított is rendezést. A zenével is úgy bánok, mint az archív anyaggal, meg a muszterrel: anyagnak tekintem, amivel dolgozni lehet, formázni.

– Úgy tudom, több változata is van a filmnek. Ezek miben különböznek egymástól?

– Azóta, hogy otthon tudok vágni, mindig van változtatnivaló egy filmen. Egy-egy vetítés után látva a vásznon, érzékelve a levegőt, megfogadva a kritikákat, nem bírom ki, hogy bele ne nyúljak a készbe. Turner volt az, aki még a kiállításon is gyakran átfestette a levegőt a képein? Meg Berény egy kiállításon egyszerűen lekaparta Pór festményéről a rózsát, azóta rózsa nélkül élvezzük a képet. Ezek persze csak arra példák, hogy akárki is az ember, ha komolyan gondol valamit létrehozni, akkor annak utóélete is van. A rövidebb verzió egy másik eset, mert bizonyos tévéknél hosszú a 69 perc. Ezt is nagyon szeretem, majdnem egy új film lesz ilyenkor.

– Feltűnő volt régi archív filmfelvételek párhuzamos montázsú használata 1924-ből, 1934-ből, 1936-ból, 1938-ból. A játékfilmrészletek is korhű dokumentumok. Mi volt ezek szerepe?

– Illusztráció. A játékfilm gyakran jobban illusztrálja a kort, mint a dokumentumfilm. Korlenyomat, pláne ha a maga korában befolyásoló tényező volt, a manipuláció része. És persze használom azért is, mert a film az emlékezetről is szól, s az emlékezetben egy-egy kép, filmrészlet, zenerészlet pont olyan helyen van, mint egy-egy utcarészlet, fa, mosoly, tárgy stb.

– 2008 nyarán és 2009 telén történt a forgatás. Hatalmas nyersanyag gyűlt össze, rögzítettek konferencián, készítettek interjúkat (pl.

Paszternak fiával) stb. Tervezik-e a folytatását, azaz Gustav Spet életének, életművének egy autentikusabb olvasatát megrajzolni?

– Hogy autentikusabbat-e, azt nem tudom. Részletesebbet igen. Egy olyat, amiben valóban Spet a főszereplő, és hagyományosabban tényközlő. Ki kéne utazni Kijevbe, lefilmezni kéziratait… Nem folytatom. Pénz kellene…

Szűk Balázs

Búvópatak 2015. május

18. oldal

Százdi A ntal

Túlélni a poklot

T

Te, itt a sok nyöszörgő öreg között az ember teljesen megvénül.

Naphosszat ücsörgünk, ide tipegünk, oda tipegünk, és alig várjuk, hogy beesteledjen. Milyen hosszúak a napok, te jó ég!

Régen meg milyen rövidek voltak. Mi van, elaludtál? Ne bóbiskolj, mert nem tudsz majd aludni éjjel, és állandóan ide-oda mászkálsz. Mondj valamit, és akkor nem alszol el. Én mondjak?

Mi a fenét? Már mindent elmondtam, ami az elmúlt évtizedekben velem történt, még azt is, ami meg se esett. Ami azt illeti, alig történt valami velem, ugyan miről meséljek. Jut eszembe, emlékszel még arra a krakéler Pistára, aki annyira túl akarta élni a második nagy háborút? Emlékszel? Valamikor még udvarolt is neked! Dehogynem, jól tudom én, de most már úgyis mindegy, nem leszek féltékeny hatvan év után.

Nagy kujon volt annyi szent, szerette az életet, az is biztos.

Nem az élet jó, hanem a jó élet szokta mondogatni Seneca után szabadon. Nem akart meghalni, ha már odáig kihúzta. Ő is sok mindenen keresztülment, miként mi is, annyi szent.

Egyszer még a falhoz is állította egy kakastollas, amikor kihúzta egy láda alól. Dezertőr, üvöltötte az őrmester, és egy félig leomlott tűzfalhoz lökdöste. Már ki is végezte volna a legényeivel, amikor valahonnan előbukkant egy poros, koszos SS-főhadnagy géppisztollyal a kezében, úgy tűnt, nem sokon múlott, hogy valami ledőlt fal maga alá temesse. Mit sziesztáznak itt, azonnal velem jönnek – kiabálta, persze németül, még jó, hogy valami ragadt rám a reáliskolában. Az őrmester haptákba vágta magát, valamit mondani akart, de nem szólt semmit, hanem intett, és mi meg mentünk utána. Pista is. Így aztán megúszta, nem is haragudott többet a németekre, pedig ki nem állhatta őket. Alszol? Már azt hittem, megint elbóbiskoltál. Szerencsés flótás volt ez a Pista. Mindenáron túl akarta élni a poklot, és lényegében sikerült is neki. Egyszerűen csak élni akart, de görcsösen, eltökélten és mindent feláldozva, csak éppen az életét nem. Mi mindent megtett érte, hogy sikerüljön! Nem törődött semmivel, csak azzal, hogy egyszer békében éljen. Elbújt, lőtt mindenkire, aki megközelítette. Félt mindenkitől, és féltette a motyóját, amivel újra akarta kezdeni az életét. Nem volt egy grállovag az biztos, inkább az értékek után lófrált, mint a hazát, vagy az állásunkat védte. Egyszer még engem is majdnem leszedett egy karabéllyal, amikor vízért mentem. Nem lőttem vissza, mert tudtam, hogy rajtunk kívül nincs senki a környéken, a németek elpucoltak, az oroszok meg kilométerrel lejjebb zabráltak.

Pedig megérdemelt volna egy golyót, mert nem voltunk biztonságban mellette. Nem bízhattunk meg benne, mert csak a jövő, a háború utáni időszak érdekelte, amikor majd kibontakozik. Én megmutatom, hogy lesz még belőlem valaki ezen a rongy világon, mondta mindig a marhája. Kibontakozni komám, kibontakozni. Minden nagy változás után új nemzedék áll hadrendbe a társadalomban, és én közéjük akarok tartozni. Közéjük, akármilyenek is lesznek és akármeddig maradnak hatalmon, amíg én élek, engem kiszolgál az idő.

Ezeket mondogatta. Meg, hogy elege volt a kiszámított világból, az új világ harsonája akar lenni. Új harsona, hallod, az új világ harsonája, ilyen ökörségeket harsogott a leendő harsona. Én nem leszek többé mások kapcája – fakadt ki egyszer, amikor egy szakaszvezető lekiabálta, mert nem akart előbbre hú-

zódni, mondván, hogy ott sok a vörös csillagos sapka. Nem akarta kockáztatni a hátizsákját, amiben az összehordott értékeit őrizte. Hogy honnan szedte össze, sohase tudtuk, de a motyója egyre terebélyesebb lett. Politikus akart lenni, mert azok jól élnek. Komám, én majd learatom, amit mások vetettek, mondta egyszer. Nagy zsivány volt, habár politikusnak elment volna, ahhoz volt esze és gyomra. Mindig a jövőről álmodozott és ágált. Nem akarok továbbra is vesztes maradni, mondogatta. Pedig nem volt rossz dolga a háború előtt sem, valami ipart űzött, de hogy mi a fenét, azt már nem tudom, lehet, hogy akkor sem tudtam, mert mindenfélével kupeckedett, élt a maga módján, de a háború teljesen elvette a józan ítélőképességét. Pocsék ember lett belőle az bizonyos. Azt mondta nekem egyszer, hallod, vagy már megint alszol? Figyelsz?

Na, rendben. Szóval azt mondta nekem egyszer, amikor egy körúti rom mögött hevertünk és éppen nem lőttek sehonnan, hogy új idők jönnek, ezt ő nagyon jól tudja. Orosz világ lesz itt komám, meglásd! Mondom neki, majd kipucolnak innen a ruszkik, ha kiverték a németeket. Azt mondja, dehogy pucolnak, itt maradnak ezek is, mint az osztrákok. Ha már egyszer ideette a fene őket, ezek innen ki nem mennek! Tudod mi lesz ebből? Micsoda, kérdeztem tőle. Kommunizmus. Itt? Itt bizony, mondja. Majd meglátod! Ha jót akarsz, belépsz hozzájuk! Kikhez, az oroszokhoz? Dehogy az oroszokhoz, fene vinné őket, ahonnan jöttek. A magyarokhoz. A kommunistákhoz. Egészen elképedtem. Még jó, hogy suttogott, de azért kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Miket hord ez itt össze nekem, még az kell, hogy valamelyik tiszt meghallja.

Kérdeztem tőle, hogy milyen kommunistákhoz, hiszen abban az időben alig voltak, akik még megmaradtak, azokat is elvitték. Lesz itt kommunista annyi, hogy nem győzzük számolni.

Ilyeneket mondott ez a Pista. Aztán csak igaza lett. Annyi kom-

19. oldal munista lett egyhamar, hogy én egészen elképedtem. Ki mindenki az lett, azon képedtem el aztán igazán. Ez a Pista értette a csíziót, az biztos. Mindent előre látott. Nem volt egy utolsó elme. Ha a szerencséje kitart, élhetett volna még néhány évet, aztán úgyis felakasztották volna a cimborái az ötvenes években. Vagy ki tudja. Talán túlélte volna a nagy időszakukat, azt a dicső időszakot, és most párszázezres nyugdíjjal teniszezgetne és emlékezne a jó világukra, ő is mint néhány egykori elvtársa, hogy a fene egye ki őket a villájukból. Amilyen firnyákos volt, még a kiskopasz eszén is túljárt volna. Alszol, he? Na, jól van. Mindjárt ebéd lesz. Tudod, mi lett vele? Dehogy disszidált. Szépen megérte a háború végét, a németeket kikergették a ruszkik, akik aztán persze itt maradtak, ahogy Pista mondta. Ez meg olyan boldog volt, hogy már nem kell lövöldözni, de főleg, hogy őrá nem lő senki, hogy amikor vége lett a harcnak, örömében rohangált ide-oda a romos épület udvarán. Fejét az égnek emelte, kiabált, hogy végre, végre, itt az idő, itt az én időm. Kezét, fejét felvetette, kitárt karral rohant a

Búvópatak 2015. május magasba, hogy világgá kürtölje az ő nagy boldogságát. A tömött hátizsák púposodott a hátán, ő meg kiabálva rohant föl egy szétlőtt lépcsőn, fölfelé az emeletre. Mi csak néztük, mit mível, én láttam, hogy nem éppen veszélytelen ez a nagy öröm, kiabáltam is neki, hogy jöjjön le, mert még lerogy alatta a lépcsősor, de csak rohant, kiabált, fejét, kezét az égnek tárva.

A lépcső persze egy idő után véget ért, valamikor eltalálhatta egy bomba. A boldog kiabálást egy borzalmas sikoly, rémült üvöltés váltotta fel. Az örvendező Pista, nem tudom hány emelet magasból, lezuhant. Amikor odarohantunk, már halott volt, a feje szétzúzódott. A hátára esett, alatta a hátizsákja, mintha még ekkor is védte volna a kincseit. Amikor megfordítottuk, láttuk, hogy egy ezüst gyertyatartó hegyes vége átlyukasztotta a könnyű zubbonyt, és a hátába fúródott. Mintha az a hideg fém is megbüntette volna, amiért valahonnan magával vitte. Így történt bizony. Na, mamuska, ébresztő, kongattak, menjünk az ebédlőbe, nézzük, mit hoztak ezek itt össze ebédre ennek a sok vénségnek az öregek otthonában!

Hetven éve történt

E

1945 kora tavaszán, a szovjet hadsereg Budapest elfoglalása után Berlin felé tartott. A hajnali vagy a délutáni órákban gyakorta arra riadtunk fel, hogy rommá lőtt Diószegi úti házunk bezárt és eltorlaszolt kapuját hangos „Davaj, davaj!” kiáltások közepette puskatussal döngetik. Ha nem elég gyorsan nyitottuk fel, egy-egy levegőbe eresztett géppisztolysorozat figyelmeztetett, hogy jó lesz sietni.

Jöttek összeszedni a ház férfilakóit „malenkij robotra”, közmunkára. Ebben több ízben is volt részem. Általában a felrobbantott Déli Összekötő Vasúti híd újjáépítéséhez vittek nappali vagy éjszakai robotra. Cementzsákokat vagy az úttestből kibontott kockaköveket kellett – sokadmagammal – a töltés csúszós oldalán felcipelni a tetőre – géppisztolyos őr felügyelete mellett. Nyolcórai munka végén – holtfáradtan –, mégis örömmel vettük át munkánk „bérét” a katonai teherautóból: néhány kiló lisztet, papírzacskóban.

Ez a többször is megismétlődött „kaland” egyik hajnalon másképpen fejeződött be. Midőn a megszokott lisztért gyülekeztünk a leponyvázott teherautó előtt, arról géppisztolyos katonák ugráltak le, és feltereltek minket – 20–25-en lehettünk – a teherautóra, amely máris indult. A ferencvárosi teherpályaudvaron egy marhavagonba zsúfoltak be, ahol már legalább húszan voltak. Az ajtót kívülről ránk zárták. Rövidesen megtudtuk a többiektől, hogy ők is hasonló módon kerültek ide.

Nem volt sok kétségünk, hogy a mi feladatunk is az lesz, hogy a hiányzó hadifogoly-létszámot feltöltsük.

Néhány óra múlva nagy rántással indult a szerelvény. A harcok nyomán alaposan megsérült vagonfal repedésein, sérülésein mindkét oldalon ki lehetett látni, így rövidesen megállapíthattuk, hogy északkeleti irányban, a miskolci vonalon pö­ fög velünk a vonat. Útitársaim között két volt iskolatársamat is felfedeztem. Nyomban azon kezdtük a fejünket törni, hogy van-e remény és lehetőség a szökésre. Egyikünk úgy gondolta, hogy valamelyik állomáson, amikor vizet és élelmet fognak beadni, kellene megpróbálni. Jómagam, másik társammal együtt ezt elképzelhetetlennek tartottuk. Helyette inkább arra gondoltunk, hogy a nem túl gyorsan haladó vonatról kellene valahogy leugrani. Erre a vagon korábbi harcok okozta sérülései némi lehetőséggel is kecsegtettek. Nekiláttunk tehát a sérült deszkák bontásának. Egyes fogolytársaink ez ellen til-

takoztak, félve, hogy a következő állomáson az oroszok felfedezik, és ki tudja, mit tesznek velük akkor. Szökési kísérletért még golyó is járhat – mondták. Nem törődve a kisebbségben lévő aggályoskodókkal, folytattuk a gyötrelmes munkát, aminek eredményeként rövidesen akkora nyílás keletkezett a vagonfalon, hogy azon ki lehetett bújni. Miskolc környékéről származó társam jól ismerte ezt a vasútvonalat, gyakran utazott erre. Azt is tudta, hogy hol jártunk akkor, és hogy rövidesen lesznek olyan útszakaszok, ahol az emelkedő miatt a tehervonatok lassabban haladnak. Készültünk a kiugrásra.

Aggályos társaink tiltakoztak, mondván, hogy: egy, a száguldó vonatról kiugorva összetörjük magunkat; kettő, a szerelvény végén nyilván géppisztolyos őr van, aki meg fog látni és szitává fog lőni minket; három, ha utóbb felfedezik szökésünket, a hátramaradottakon fogják megtorolni. Az ellenvetések közül az elsővel és másodikkal nem törődtünk, a harmadikra azt feleltük, hogy ne maradjatok hátra, ugorjatok ti is ki.

Vártuk a kedvező körülményeket. Mivel már erősen sötétedett, a felfedezéstől nem tartottunk. Valahol Gödöllő és Aszód között ketten egymás után kiugrottunk a vonatból. Legurultunk a töltés szélén, kisebb horzsolásoktól és zúzódásoktól eltekintve, komolyabb sérülést nem is szenvedtünk. Istennek és Őrangyalunknak hálát adva a megmenekülésért, gyalog megindultunk hazafelé, ahol kétségbeesett szüleink megkönnyebbülve fogadtak. Néhány hét múlva le­érett­ségiztünk.

Ezzel azonban a történetnek még nincs vége…

1950-ben, egy délután, munka után hazafelé ballagok a Bartók Béla úton, amikor valaki nevemen megszólít. Ránézek és nyomban felismerem, iskolatársam volt a cisztereknél a gimnáziumban, és útitársam volt a marhavagonban, a hadifogolyvonaton, amelyből másodmagammal kiugrottam. Ő is egyike volt azon aggályos sorstársainknak, akik igyekeztek minket lebeszélni a kiugrásról, főleg azért, mert féltek az orosz megtorlástól a hátramaradottakkal szemben. Kérdezem, volt-e szökésünk után megtorlás, vagy valami hátrány rájuk nézve?

Legyint. Olyan káosz volt ott, nem volt két olyan létszámellenőrzés, ami azonos eredményt hozott volna. Na, de a lyuk, amit vágtunk, nem tűnt fel az oroszoknak? Azt mi a maradék deszkákkal nyomban tessék-lássék kifoltoztuk, hogy ne vegyék észre. Milyen igazatok volt, bárcsak veletek mentünk volna.

Búvópatak 2015. május Nem veszett volna oda öt keserves év az életemből. Most nem kellene azon rettegnem, hogy hogyan fogok leérettségizni. Az elmúlt öt év alatt mindent elfelejtettem, és nincs erőm nekiülni, és latint, matematikát, történelmet magolni. Nagyon megsajnáltam, és némi bűntudatom is volt a saját szerencsém miatt. Hogyan tudnék neki segíteni? – Hol és mikor lesz a hazatérő hadifoglyok számára a legközelebbi összevont pótérettségi? – kérdezem tőle. Három hét múlva, az egyik újpesti középiskolában. Jött egy ötletem.

– Neked milyen személyazonossági irataid vannak?

– Csak ez a „hazatért hadifogoly igazolvány”.

– Mutasd!

20. oldal A fényképen az arcát beárnyékolta az az ócska, ellenzős sportsapka, ami most is a fején volt.

– Ha akarod, elmegyek helyetted leérettségizni. Ebben a sapkában senki sem fogja azt mondani, hogy ez nem az én fényképem. Újpesten engem senki sem ismer. Téged sem.

– Megtennéd?

Nem részletezem. Közepesre „leérettségiztem”. Jobbat nem mertem, féltem a feltűnéstől.

Még néhány évig minden karácsonykor kaptam üdvözlő lapot tőle. Azután elvesztettem szem elől.

csorba Emanuel

Végh L ászló

Az aranykori embertől a világválságig A világválság

A

A gazdasági növekedéshez évről-évre több energia kell. Manapság a naponta felhasznált energia és az ember táplálásához szükséges napi 2500 Kcal aránya az USA-ban 90:1, az EU fejlettebb országaiban 45:1, Magyarországon 30:1, a világátlag 15:1. Mindezt az ősmaradványi erőforrások, a kőolaj, földgáz és a szén felhasználása teszi lehetővé, jelenleg ezekkel fedezzük az emberiség energiaszükségletének 86 százalékát. Ám az ősmaradványi erőforrások végesek, és közülük a legfontosabból, a kőolajból évente annyit használunk fel, mint amen�nyi évmilliók szerves üledékéből képződött. Mindig a jobb minőségű és könnyebben kitermelhető részt bányásszák ki először, és valamennyi erőforráshordozónkból már csak a rosszabb minőségű vagy nehezebben kitermelhető rész áll rendelkezésünkre. Míg száz évvel ezelőtt alig kellett fúrni a kőolajért, és jött magától, ma a tengeri fúrótornyok néha a kilométeres mélységű tenger fenekén kezdik a kutat fúrni, és mára ezek a lelőhelyeink is kezdenek kimerülni. A hagyományos módon termelt kőolaj mennyiségét 2005-ig sikerült növelni. Utána hiába igényelte az akkor még erőteljesen növekvő világgazdaság az egyre több kőolajat, a termelést nem tudták fokozni. Bár a kőolaj ára emelkedett, 2008 nyarára egészen 147 dollárig, a kínálat ennek ellenére nem növekedett.

A 2008 őszén kitört világválság hátterében a világ kőolajtermelése csúcshozamának elérése áll. A válság azóta csak mélyül, hiába igyekszünk úgy tenni, mintha már vége volna.

A palagáz és palaolaj kitermelés valamint az olajhomokból kivont olaj előállítása jóval többe kerül, mint amekkora árat a világgazdaság el tudna viselni. 2008 óta azt tapasztaljuk, hogy a világgazdaság nem képes huzamosabb ideig 70 dollárnál magasabb hordónkénti árat fizetni a kőolajért. De ez az ár a palaolajat és olajhomokból kinyert olajat termelők nagy többsége számára nem kifizetődő. Nem lehet az olajkutakat, különösen a palaolajat adó kutat egyszerűen leállítani, majd később újra indítani. A palaolajkutak jóval hamarabb kimerülnek, mint a hagyományos olajkutak és a 2014 őszén kezdődött olajáresés óta alig kezdenek újabb feltárásokat. Még egy-két évig, amíg van hozamuk, üzemeltetik a kutakat, így a tulajdonosok addig törleszthetnek az adósságaikból, ezért

kőolajból most és még egy ideig túlkínálat van. Amint a jelenleg még termelő palaolajkutak kimerülnek, az olajár időlegesen újra 100 dollár vagy akár jóval afölé emelkedhet, mert a hagyományos olaj kitermelése közben egyre csökken. Mivel a kőolajtermelés hanyatlik, és a még kitermelhető rész egyre költségesebben, több energiát igényelve termelhető ki, ahogyan telik az idő, ugyanazért a termékért egyre többet kell dolgoznunk. Az energiaszűkével mind erősebben küzdő gazdaság már most is csak időlegesen, inkább csak papíron növekszik.

A jelenlegi napelemek, szélerőművek és más, megújuló energiaként hirdetett erőforrás egyike sem képes átvenni a kőolaj szerepét. Amikor a szén felhasználása elterjedtté vált, kb. 60 év alatt, 1900-ra a szénből nyert energia mennyiségben és használhatóságának lehetőségeiben is felülmúlta a fatüzelésből nyert energiát, és attól függetlenné vált. Hasonlóan, amint a szénnél alkalmasabb kőolajat szélesebb körben használni kezdték, a belőle nyerhető energia kb. 60 éven belül felülmúlta a fa- és széntüzelésből származó energiát, és azoktól függetlenné válva is alkalmas volt a növekvő népesség igényeinek kielégítésére. Viszont a szélerőmű, és a napelem és más hasonló, megújulónak nevezett erőforrás egyike sem alkalmas a szén és kőolaj helyettesítésére, és csak ezekre támaszkodva tudjuk használni őket. Ahogy fogy a kőolaj, sokan jobb híján a szénhez térnek vissza.

Az erőforrások kitermeléséhez hasonló helyzetben van a többi nyersanyag bányászata is. Egyre alacsonyabb az ércek fémtartalma. Ugyan a fele olyan dús ércet több energiát használva fel tudjuk dolgozni, de adott mennyiségű fém kinyeréséhez általában nem elég a kétszer annyi energia, hanem annál jóval többre van szükség.

A világválság súlyossága tükröződik a pénzügyekben is.

Mivel a munka termelékenysége csökken, nem éri meg befektetni. Hiába serkentenék a gazdaságot olcsó hitelekkel, a dollár, és most már az euró mennyiségének növelésével, mindez nem használ. Az USA-ban elsősorban a palaolajat termelők vették fel az olcsó hiteleket, és most nem tudnak törleszteni.

Hiába emelkedik majd az olaj ára, emlékezve a mostani olajárzuhanásra, nem lesz majd, aki újabb palaolajkutak létesítésébe fektessen be. A hatalmas mennyiségű, fedezet nélkül

21. oldal kibocsátott dollárt a nagy pénzintézetek feltőkésítésére fordították, és a pénz végső soron a leggazdagabbak, a népesség alig ezrelékét kitevők számláin kötött ki. Ők viharos gyorsasággal gazdagodnak, miközben a középosztály, a pénzből és fizetésből élő tömeg szegényedik, jövedelmükből egyre kevesebbre telik. Ezért ma nem pénzromlás (infláció), hanem az ellentéte, a pénz vásárlóértékének növekedése (defláció) tapasztalható. Csak így képesek az emberek megvenni valamit.

Hitelből ma már aligha vásárolhatnak, azt ugyanis nem kapnak, mivel úgysem tudnák törleszteni.

1950 tájt végzetes következményekkel fenyegető fordulat történt. Ekkor kezdődött a zöld forradalom, a mezőgazdaság iparosítása. Ezzel a legfontosabb erőforrásunk, a termőföld valamint az édesvízkészlet gyors felélésének időszaka kezdődött el. Addig a hagyományos, a talajerőt szerves trágyával pótló és állati erőt használó mezőgazdaság még éppen el tudta tartani a Föld népességét. 1950-ben az emberiség lélekszáma 2,5 milliárd, a két legnépesebb ország Kína és India volt.

Náluk nagyobb szárazságok esetén már komoly éhínségek pusztítottak. A zöld forradalom azonban nem tőlük, hanem az USA-ból indult. Nem az éhínségek, hanem a haszonelvűség állt a hátterében. A második világháború után feladatukat vesztett hadiüzemek számára új feladatokat kerestek. A bombák robbanótöltete az ammóniumnitrátra épül, ami egyben a nitrogén műtrágya alapanyaga is. Továbbá a nehéz harci járműveket gyártó üzemek egy része a mezőgazdasági nagyüzemekben használható gépek, kombájnok, traktorok és egyebek gyártására állt át. Úgy is mondhatjuk, legyőzendő ellenséggé a termőföld vált.

1985-ig töretlen volt a növekedés, addig a gabonafélék termésátlaga világszerte 3–4-szeresére nőtt. Képletesen szólva az ember a termőföldet ma arra használja, hogy a kőolajat és

E

Búvópatak 2015. május földgázt élelemmé alakítsa. Meg is lett az eredménye, az emberiség lélekszáma az 1950-es 2,5 milliárdról mára több mint 7,2 milliárdra nőtt. Csakhogy érezhetően fogy a kőolaj, a természettől idegen művelés és a műtrágyázás miatt pusztul és terméketlenné válik a talaj, nincs elég édesvíz az öntözéshez és máris több mint egymilliárd ember éhezik.

Nézzük meg részletesebben, mit jelent a műtrágya a termőtalaj számára. A növény a talajból vízben oldott ásványi sókat vesz fel, amiket beépít a szervezetébe. Ha felvette őket a talajból, azoknak vissza is kell oda kerülniük. Az elszáradt, elpusztult növények maradványai és a növényeket fogyasztó állatok anyagcseretermékei, valamint tetemei a talaj felszínén gyűlve annak részévé válnak. Körülbelül 200 év alatt képződik egy centiméternyi termőtalaj. A talaj termőrétegében élő paránylények (mikroorganizmusok), lehetnek ezek a giliszták bélcsatornájában vagy másutt, bontják le a szerves korhadékot, és az ásványi sók a talaj élővilágának anyagcsere végtermékeiként jutnak vissza a talajba. A talaj valamennyi fontos tulajdonságát, így a termékenységét, vízháztartását, levegősségét és lazaságát az élővilágának otthont adó termőréteg állapota határozza meg. Míg a termőtalajt a növények és állatok éltetik, a termőtalaj a növényeket táplálja. A növény számára mindegy, hogy az általa felvett ásványi só ipari termék vagy a talaj élővilágának anyagcsereterméke. Viszont ha a talaj a szerves trágya helyett csak műtrágyát kap, élővilága táplálék híján éhezni kezd. Ráadásul mivel a műtrágya a talaj élővilágának anyagcsere végtermékével azonos, nagyobb mértékű használata méreg a talajélet számára.

Műtrágyázni érdemes, de csak szerves trágyázás mellett, kis mennyiségben, a növény fejlődésének megfelelő időszakban. Egyébként a műtrágya pár évtized alatt elpusztíthatja a talaj élővilágát. Szerves trágya nélkül használva egyre több

Termőföldek

Búvópatak 2015. május műtrágya szükséges ahhoz, hogy a talaj jól teremjen. Ha a talajból kipusztult az élet, és ezzel terméketlenné vált, természetes állapotának visszaállításához akár kétszáz évnyi pihentetés vagy 40–50 éven keresztül tartó szerves trágyázás szükséges.

A nitrogénen, kálisón és foszfáton kívül kisebb mennyiségben másféle ásványi sóra is szüksége van a növénynek. Ezeket általában nem pótolják, hanem a mélyszántások után feljebb kerülő rétegekből veheti fel a növény. Emiatt a műtrágyázott föld terményeinek beltartalma jóval kevesebb vasat és egyebet tartalmaz, mint a hagyományos módon termelt növényé.

Továbbá az erősebben megbolygatott talaj pusztulása felgyorsul. Kiadósabb zivatar után a vízlevezető csatornák sáros vízzel telnek meg, és az élő, éltető talaj lassan a tengerekbe mosódik.

A nagymennyiségű műtrágya felvételéhez sok víz kell, az emberiség által felhasznált víz 70 százaléka öntözővíz. Természetes úton a csapadékvíz pótolja a talajból felvett és elpárologtatott vizet. A csapadékvíz színvíz (desztillált víz), míg az

A

Radnai István

Szenvtelen kérdező a temetőben

M

mi van ady ha nem halsz meg korai öregség vérbajos lázálom változó világ csapdák tévutak miként éled meg a kommünt vagy trianont nem akarsz-e katonát látni vagy csonka hazából szülőfalut vesztve lettél volna hazátlan s az ér nem jutna el az óceánba ha gyom terem üres a grófi szérű s miránk vadászik aki agarász német orosz vagy új front a bankárhad mit szólnál szegény ady kinek fognád a kezét s halotti maszkot ki venne fel mihaszna költő versed már túlélte trianont és ezer rendszerváltást plakátként tartotta ordas arca elé akárhány eszme s te vagy aki restként istent kereste verted két ököllel bartók mellett a fekete zongorát a századnak megálljt kiáltva vagy sodortatnál az árral részegen hajóznál több száz évesen röpülne véled a ma ismeretlen hőse a kor kegyeltje a szürkék hegedőse nevetne rajtad vagy túlélnéd s kinevetnéd tizenkilencre vajon újabb lapot húznál

22. oldal öntözéshez használt folyóvíz vagy talajvíz ásványi sókat juttat a talajba. Ezek közül a növény a számára szükségeseket felveszi, és ha a többit a csapadékvíz vagy a hóolvadék nem mossa be a talajvízbe, a talaj előbb-utóbb elszikesedik. A talajvíz pótlódása igen lassú folyamat, évente a talajvíz 1–3 ezreléke újul meg. De általában ennek a sokszorosát vonják ki évente, így a talajvíz szintje világszerte erőteljesen csökken.

Továbbá számos nagy folyó vizéből már alig jut el valamen�nyi a tengerekig, azaz az édesvíz készleteink elapadnak. Máris súlyos a helyzet az USA-ban, különösen Kaliforniában, valamint Indiában, Kínában és a Közel-Keleten. Sok helyen már a nagyvárosok vízellátását is korlátozni kell. Mindez társadalmi forrongásokhoz és forradalmakhoz vezet, és az államok közötti feszültségek is nőnek.

Száz évvel ezelőttig valamennyi emberi táplálék végső soron a napfény megkötéséből származott. Napfény ugyan bőségben árad ránk, de a napfényt megkötő növényvilág csak bizonyos korlátozott mennyiségű energiát vehet fel. A természetben állandó küzdelem folyik a rendelkezésre álló táplálékért.

Mára az ember szinte mindenkit kiszorított, kiszorít a táplálékért folyó versenyben. Az ember és háziállatainak együttes száraz testtömege adja valamennyi földi gerinces együttes száraz testtömegének 98 százalékát. Nem csoda, hogy rohamosan csökken az élővilág változatossága. Mára a bolygónk egészét tekintve a szárazföldi fénymegkötés (fotoszintézis) által átalakított energia mintegy felét az ember hasznosítja.

Az Egyesült Államok évente kétszer annyi olajból, gázból és szénből nyert energiát használ el, mint amennyit a teljes területén élő növényzet napfényből évente megköt.

Ami a világtengerek élővilágát illeti, az ember mára kifogta a világtengerek halászható halainak kilencven százalékát.

Ezzel felborítottuk a tengerek élőrendszereinek egyensúlyát.

A folyók torkolatvidéke környékén hatalmas vízfelületeken pusztul a tenger élővilága. Az először a talajba, majd onnan a vízbe jutott vegyszer hatására csökken a tengervíz oxigéntartalma, és emiatt a tengerből kipusztul az élet. A tengerekből és az óceánokból egyre több és mind nagyobb területről tűnik el a hal, mivel a táplálékul szolgáló mészvázas testű csigák és más állatok a savasodó vízben nehezebben fejlődnek.

A tengervizet az ősmaradványi erőforrások elégetésekor felszabaduló, majd az esőkkel a tengerekbe jutó széndioxid savasítja. A légkörben évről-évre szaporodó szén-dioxid egyben növeli a légkör üvegházhatását is, és a Földön rekedt hőmen�nyiség jelenleg túlnyomórészt az óceánok mélyebben fekvő vízrétegeit melegíti. A melegebb víz térfogata nagyobb, emiatt az óceánok szintje gyorsan, jelenleg 3,3 millimétert emelkedik évente. Mivel a vízszint emelkedésének sebessége évről-évre nő, a tengerparton fekvő városok alacsonyabban elterülő részei már ebben az évszázadban végveszélybe kerülhetnek.

Az óceánok vizének melegedése miatt a sarki jég gyorsan olvad, és a sarkok hőmérséklete igen gyorsan emelkedik. Ez a tengeri áramlatok, így a Golf-áram természetének és a földi éghajlat egészének megváltozásához vezet.

Ne gondoljuk azt, hogy feltétlen szükséges lenne ennyi, és egyre több energiát használnunk, töredékével is elboldogulnánk. Nem szoktunk a gazdaság egészének ésszerűségéről beszélni, és ez nem véletlen. Mértékadó becslések szerint az ipari termelés 5 százalékára volna ténylegesen szükségünk, és ezzel jelentősen lassíthatnánk vagy hosszabb távon akár meg is állíthatnánk természeti környezetünk felélését. Emellett a felszabaduló anyagi és emberi erőforrásokat arra használhatnánk, hogy fenntartható módon és egyben emberhez méltóan, boldogan élhessünk.

Folytatjuk…

23. oldal

Prezentálnak a prezentálók

M

…meg amit akartok. Mert hogy divat nem magyarul mondani.

Print, mondja, print változata a lapjának. Azaz a nyomtatott. Az igazi. Amúgy. Printelt. Nyomtatott. Hogy a búsba ne.

Valamikor valóban így mondhatták – azok, akik nem tudtak magyarul. Akik még nem ismerték a magyar, csak az ánglus szót rá. (Hogy mondta Csokonai az (ánglus-) ámerikai szóhasználatra? Sipitnya a szavuk…) (Ne sipítnyán, tisztán!)

(Már ha magyarul akarsz szólni a magyarokhoz. Amúgy – valóban minek.)

Fullon van, fullra jár(at) – A sportsztori „fullra jár” – írja a népszabis tökéletlenje 2012. Szent Mihály havában.

Korábban a kvázi volt az egyik legdivatosabb töltelékszó. Úgymint, szinte, majdnem, majdhogynem! Kvázi majdnem én mentem ki az olimpiára…

Kvázi igen, amúgy nem. Hogy a divatszóból mára a hülyeséget leleplező szó legyen, 2012. Szent András hava 9-i Janicsár Rádió 65-i adás bizonyítja. Az okleveles mezőgazda, aki valóban értékes magángyűjteményt alapított, miről nem beszél: „Kvázi ott megtalálom” – mármint a zsebtelefont, ha mindig egy adott helyre teszi. Kvázi ott igen. Mondhatta volna azt is, hogy promt most (ott).

Már szinte kvázi az eset…

Globális a fölmelegedés, mi több, a kihívások tömkelege az emberiség előtt… Nem így mondjuk, ki tudja, mióta: világméretű?… Globális gazdaság? Nem világgazdaság?… Ez, amaz. „Globálnaja gyévocska”? – mármint hogy Búgyet? Lesz, hogyne, estebéd után, lefekvés előtt. A lefekvéshez. Heveredni!

Egyedül, ugye, minek, ha nem kötelező! És ez, való, nem az.

A hülyeség sem!

– Qrva a lelkem, qrrva – kurrog rád a madárja (helyett a madám).

Mi az, gilvád van? Nem, csak.

Stand-up díjat kapott ez meg az, netán amaz – írja az újság.

Hogy mi a csudát, el nem képzelem… (Elmaradtál, öreg, el!

Jövedelemadó 1%

A

Tisztelt Olvasónk ! K edves Bar átunk !

A Búvópatak szerkesztõsége és kiadója nevében arra kérjük a lap olvasóit, barátait és szerzõit, hogy személyi jövedelem­ ­a dójuk ­­­ 1%-át a BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNY javára ajánl­ ják fel!

A kedvezményezett adószáma: 18776278 –1–14 A kedvezményezett neve: Búvópatak A lapítvány Az alapítvány legfõbb feladatának a Búvópatak folyóirat ki­ adását tekinti.

K öszönj ük !

Búvópatak 2015. május

Szóról szóra Kurta Miska

rovata

El – a más nyelvétől –, ahogy ő a miénktől.) Állítólag annyit tesz, mintha azt mondanók: rögtönöz (a bohóca). Stand up – mint az Uf-uf! Irokézül?

Villámcsődület… Látszólag magyar szó, de árulják el, mit jelent a flas, fals… Ha meg nincs értelme, minek kimondani. Érdekes, a világhálós magyar-angol szótár nem ismeri. Ha ő nem, mi minek?! A Wiki ellenben tudja: a „villámcsődület (vagy angolból átvett szóval flash mob, olykor helytelenül: flashmob) emberek előre szervezett csoportosulását jelenti; hirtelen jön létre”. Hogy oda ne rohanjunk!

Interaktív a dolog. Pedig semmi más: visszapofázik… Vissza lehet szólni. Már: ha. Mert általában nem… De jól hangzik.

Már akinek, mert ez sem jelent semmit. Pl. nem jelenti azt, hogy… más lenne az efféle oktatási módszer, mint a hagyományos. Mért, abban nem válaszolhat – nem kérdezhet – a diák? Ahogy mitől konzultáció az a valami, amikor az embert megkérdezik írásban valamiről, válaszod gép értékeli, és a kérdésföltevő mond minderről (a több ezer, avagy sokmillió válasz gépi összesítéséről) valamit. Valahol. Jobb esetben.

De hogy a dolog megbeszéléssé fajuljék, szó nincsen róla.

Amint az interaktivitásról sem.

A kutya mindenit a világnak.

Az eb meg a cica! …csóválja a farkát. Akarja mondani.

In­ter­diszciplinális tudományköziséggel.

Ammen!

Erről ennyi is sok. …Prezentáció gyanánt! Mert újabban előadás, bemutató helyett nem evvel jönnek? Prezentációt tart ez meg az. Miközben semmi egyéb: előad valamit ne adj Isten diaképek (számítógépes) falra röptetésével.

Kabaré, én mondom. „Előadás”; jó, hogy nem. Akkor mindnyájan tudnánk, mi vár reánk. Így ellenben. Prezentálnak nekünk valami prezentálandó prezentációt a prezentálók.

– Csak semmi sipitnya!

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Á rpád Támogatónk a Tervezőszerkesztő: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Fark as Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Gera Katalin, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.

Felelős vezető: Pethő László Sokszorosítás ideje: 2015. május – Sokszorosítás sorszáma: 5/2015.

E-mail: posta@buvopatak.hu Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.

ISSN 1588-9335 Kiadja: Búvópatak A lapítvány Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.

A kiadásért felelõs: Csernák Árpád búvópatak alapítvány A Búvópatak Alapítvány számlaszáma: 10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Pünkösd (részlet) – El Greco festénye

Megrendelhető a Búvópatak Akik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukat szíveskedjenek jelezni az impresszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

A Búvópatak Budapesten a H adik K ávéházban (Bartók Béla út 36.) kapható.