Búvópatak 2015/nyár by Búvópatak

Búvópatak Polgári, kulturális és társadalmi havilap

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála. Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Barátság mindörökre Rónay Lászlóról és Parancs Jánosról

Csak legyen fényünk…

Beszélgetés Balás Béla megyéspüspökkel

18 20

Mosonyi Mihály magyarsága

Tusnády László tanulmánya

A Napkutató

Beszélgetés dr. Grandpierre Attila csillagásszal, zenésszel

24 34

Farkasszem

Varga Rudolf filmnovellája

Az utolsó Isten

Czigány Zoltán novellája

A világválság és a magyarság

Végh László tanulmánya

Búza Vigh István Ádám fotója

2015. június–július – XIV. évfolyam 6 –7. szám

Ára: 960 Ft

Búvópatak 2015. június–július

2. oldal

Csernák Árpád

Vadrezervátum

Még zöld a búza. Távolról haragoszöld, de itt a búzatábla közepén ülve nem tudok ennél barátságosabb, áldozatkészebb zöldet elképzelni. A szára ezüstös zöld és egyenes, mint az ifjú hős gerince. A duzzadó, apró búzaszemek fölött már sárgul a zöld. A levelek megadóan hajladoznak, száradnak; átengedik az életerőt a fejnek, a kalásznak. A kalász ezt büszkén viseli: ő a lényeg, minden őérte van. Egyenesen tör az ég felé, érése biztos tudatában. Itt a búzaszálak milliárdjai között ülve én is búzának érzem magam. Étertestem ősrégi időkre emlékezik. Búzatestvéreim kör ülvesznek; elzárják előlem a külvilágot. A realitás vonalai széttöredeznek; semmivé válnak az évek során önmagamra kényszerített, megszarusodott hazugságok; lepattognak azok a márványszögletek, melyeket mások jelenléte kényszerít rám; az érzéketlenség páncélja leolvad, feloldódik a határtalanságban. A szél itt berzenkedik közöttünk. Mennyi remény, derű, és mégis mennyi megadás van ebben a sustorgásban. Itt vag yunk, együtt vagyunk, élünk, érünk, összedugjuk a fejünket, összedörzsöljük szárainkat; szépek vagyunk, fiatalok és egészsége sek, és mire megérünk arra: kenyér leszünk az Úrnak asztalán. Mire megérünk: megértjük a titkot, lehajtjuk fejünket és kenyér leszünk az Úrnak asztalán. Hanyatt dőltem a búzában. Elmerültem búzatestvéreim hallgatásában, a föld szagában, az ég végtelenségében. Így voltunk együtt néhány percig. Hirtelen ráébredtem, hogy a magam alá döntött búzaszálakon fekszem. Fölpattantam, mintha égetnének. Fájó érzésekkel csörtettem ki az útra. Errefelé egészen fehér a homok. Minden izzik a fényben. Először csak a mellényemet, ingemet vettem le, aztán a cipőmet és a nadrágomat is. Megálltam. Koloncaimat ledobáltam az út szélére; fejemet, nyakamat, mellemet; egész testemet az ég, a Nap, a fény felé feszítettem. Nagy, forró kéz simította végig a homlokomat, és ebben a pillanatban megszólalt egy madár. Úgy beszélgetett, dalolt, gügyögött kicsinyeivel, mint

egy anya a gyermekeivel. Percekig mozdulatlanul álltam és hallgattam a csoda hangjait. Később egy akácsorhoz értem. A fehér virágfürtökön méhek ezrei zúgtak a mézgyűjtés édes gyönyörében. A fák alatt magas, puha fű volt: beléheveredtem. Hallgattam a méhek zümmögését, mélyen beszívtam az akác illatát, nagyokat nyújtóztam az aranyzöld fényben. Nem sokáig tarthatott ez a paradicsomi állapot: a dünnyö gő csendet trappolás törte darabokra; megremegett alattam a föld. Lóháton egy puskás ember érkezett. – Mit csinál itt maga? – kérdezte. – Most semmit – mondtam –, most pihenek. – Itt azt nem lehet – mondta a puskás ember –, ez itt vadrezervátum. Könnyen eltalálhatja magát is egy eltévedt golyó. – Ezt nem nagyon értettem, hát csak ennyit mondtam: – Kár. Jó volt itt. – De itt nem lehet idegeneknek tartózkodni! – Hogy jutok ki leghamarabb? – kérdeztem, mert már úgysem volt kedvem maradni; minden kemény és hideg lett körülöttem. – Menjen arra egyenest, aztán jobbra elfordul, és… – beszélt még a puskás ember, de én nem hallottam, csak néztem a mozgó száját, és végig arra gondoltam: miért lőnek? – Köszönöm, majd megtalálom – mondtam, s már indultam is. Arra emlékeztem, hogy „egyenest”, hát elindultam egyenesen. Kemény, szúrós volt a föld. Vércseppek, alvadt vértócsák, kilőtt hüvelyek szerteszét. Hirtelen egy fácán röppent fel az elkékült búzából robbanásszerűen és jajgatva. Ez többször megismétlődött: felröppentek zajos szárnycsattogással, célpontként fölmutatva lomha testüket, aztán jajgatva elrepültek. Később egy őz szökellt át előttem a göröngyös úton, és rémülten belévetette magát a búza tengerébe. Megtorpantam. A búzatábla szélén villámsújtotta fa. Üszkös ágaival az ég felé meredezett. Tovább mentem. Már fájt minden lépés. Úgy éreztem, figyelnek. Puskacső mered rám, és velem együtt itt minden élőlényre. Halálraítélt tájon gázoltam keresztül. Szerettem volna minél hamarabb kiérni, de nem találtam a helyes utat. Úgy tűnt: eltévedtem. Aztán ismét trappolás, remegő föld. Ösztönösen futásnak eredtem, mint holmi öntudatlan vadászzsákmány, de hirtelen ismét előttem termett a puskás ember, lepattant a lóról, lihegett, lekapta puskáját, és a mellemnek szegezte. Most láttam, hogy a ló fekete, és a nyakán habot vert a hajsza. – Igazolja magát! Mit képzel!? Messzire ellátunk mi! Mit akar itt?! – sziszegte elvörösödve, mintha valami rosszat tettem volna, vagy legalábbis tehetnék. Igazoltam magam. Valami jót olvashatott ki az igazolványomból, mert megenyhülve mondta: – Nem így állapodtunk meg. – Én nem emlékeztem, hogy valamiben is megállapodtunk volna, hát megkérdeztem: – Talán nem jó irányba megyek? – Mondtam, hogy el kell kanyarodni. Ott van az út – mondta nyomatékosan, mint nehéz felfogású gyereknek a türelmét vesztett tanító, és a halott fára mutatott. Elindultam arra. A fekete fánál elkanyarodtam. Keskeny csapás vezetett keresztül a búzatáblán. Erre kellett mennem. A puskás ember mögöttem állt. Tarkómon éreztem a tekintetét.

3. oldal

Búvópatak 2015. június–július

Németh István Péter

Badacsonyi nyárfák alatt Nótákba hajló népdalok nyomában

Kisfaludy Sándor strófái közül az egyik leghíresebb az, amelyikben a bereknek gyors kaszási már utolsókat vágának. A kesergő szerelem című ciklusból ez a 35. dal. Az első világháború előtt Kodály is megzenésítette: A bereknek gyors kaszási / Már utolsót vágának; / Az árnyékok óriási / Hosszúságra nyulnak; / Mi ott járánk, meg-megállánk, / A rét magas füvében; / S hogy a bürűn általszállánk / A folyamnak mentében: / A vízbe letekintettünk / És alattunk és felettünk, / És bennünk is a menny volt, / S szívünkben szent tűz lángolt. A badacsonyi alkonyatban akár Himfy, a nép közül majd’ mindenki részesült már a szerelem boldog vagy boldogtalan átélésében. Vikár Béla és Sebestyén Gyula vállalkozásainak nyomában Nyék Sándor gyűjtötte 1953-ban a következő népdalt. Ki tudja: Kisfaludy versszakát ihlette vagy a Himfy-strófa segítette-e megszületni a népéneket az oralitásban? A nép szívesen vette, ha egy-egy profi költő besegített a kollektív alkotásba. Sajnos, az eredeti, ősi népdalkincsünkből egyre kevesebbet merítettek a Balaton partján lakók, de valóban, még az utolsó pillanatban magnetofon szalagjára vagy kottavonalas jegyzőfüzetek oldalaira mentődtek a dalköltemények. Köztük ez is: Ha kimegyek én a rétre kaszálni, Nem bírok a rózsáktól rendet vágni. Tele van a rendem piros rózsával, Tele van a szívem szomorúsággal.

Ha kimegyek én a rétre gyűjteni, Leülök a rend végébe búsulni. Bús az idő, bús vagyok én, sej de, magam is – Badacsonyba’ minden kislány de hamis! Talán a frontra kivitt, a lövészárkokban harcoló vagy sebesült katonákról rajzokkal tudósító Egry József is ismerte a következő, szintén Badacsonyban talált zalai bakanótákat: Megérett a szőlő feketére, árván maradt annak a vesszeje. Te is árván maradsz, kis angyalom, mert kezdődik a sorozás, azt hallom. (Barsi Ernő gyűjtése)

Szagos a rozmaring, földre hajlik az ága, Pántlikás kalapom őszi szél fújdogálja. Fújjad szellő, úgy sem soká fújod már, Október elején katonának megyek már! Szagos a rozmaring, földre hajlik az ága, A katona sipkám őszi szél fújdogálja, Fújjad szellő, úgy sem soká fújod már, Letelik az idő, hazafelé megyünk már! (Nyék Sándor gyűjtése)

Búvópatak 2015. június–július

4. oldal

Igazat szólt az utóbbi dal: Egry hazatért Badacsonyba. Katonakora, nélkülözései után lassan medret kapott élete. A dallamok és a dalszövegek bizonyára eszébe jutottak: Jaj, de hosszú a kanizsai sugár utca, Három batallion masérozik rajta. Három barna kislány sírva sírva néz utána, Mert közöttük masérozik a babája. Magyarország háromszínű lobogója, Három új regruta esküszik alatta. Három ujját tartja föl a magos égre, Úgy esküszik föl a három esztendőre.

(Nyék Sándor gyűjtései)

„Tátika, Somló, Szigliget, / Badacsonyi hegyhát integet…” Énekeltem gyerekkoromban. Úgy látszik, a népdalaink szerették ezt a fajta inicialitást, úgy komponáltak a névtelen szerzők, hogy seregszámlát tartottak a környező hegyeken. Nyék Sándor idézi Szabolcsi Bencét, aki szerint e művek dallamszerkezete az új stílusú népdalok világát idézi már a XVIII. századból: Tátika, Somló, Badacsony, – Hej, az én babám alacsony. Úgy szeretem, ha alacsony, A szűröm alá takarom. Háborog, zúg a Balaton, – Száz keszeg árát mulatom. Édesanyám ne sirasson, Sír utánam pár garasom. Gárdonyi Géza, ha éppen nem halhatatlan prózasorait írta, bizony lehet, hogy éppen ilyen s hasonló népdal- vagy nótaszerű verseket vetett papírra. Nem tartom kizártnak, hogy a fenti variánsnak is ő a szerzője, mert nála a nyolc sor emígy szól: Tátika, Somló, Badacsony, Hej, az én rózsám alacsony. Azt szeretem, ha alacsony, A szűröm alá takarom. Kéklik a csöndes Balaton, Mint a te szemed, angyalom. Fűzfa levele hajolj rám, Kékszemű rózsám, pillants rám!

Dankó Pista és a Tapolcán született Sallai Misi nótái kultúránk maradandó darabjai. Ha Badacsonyban jártam, s ha a borsátrak előtt megjelent a zenész hegedűjével és unokájával – akinek gyerekvállán legalább egy tangóharmonika lógott –, mindig erre gondoltam. A cigányzenészek a XIX. század végén kedvelt szórakoztatói voltak a pinceszereken mulatóknak. Muzsikaszavuk nélkül elképzelhetetlenek voltak Krúdy Gyula és Ady Endre éjszakái. Krúdy temetésén is szólt a legkedvesebb Szindbád-nóta: Viszik a menyasszony selyemág yát. Ady Endre február havában a Jégcimbalmot vélte zúgni-zengeni. Mint borosüvegekbe a nyár ereje, úgy van e strófákba is belezárva a magyar táncok és a dalok csupa tűz hangulata, vérpezsdítő ritmusa, képekbe fogott, de messzibe szárnyaló képzeletvilága. Csak ki kell szabadítani a szellemet a palack fogságából, csak föl kell repíteni a dalt a néma kottalap varázsszőnyegével. Miről szólnak ezek a nóták? Nem másról, mint amiről a versek is, például Bárdosi Németh Jánosé:

Pár nyárfa áll a badacsonyi parton. Mint őrszemek, a fejük napraforgó. A késő őszben oly csodás a bordó Sudár hegyük, ha rásüt a verőfény. Elég rápillantani ősszel e színesedő nyárfákra vagy megállni májusi virágzásuk havazásában, s akik még sohasem írtak költeményt, vagy sohsem szereztek dallamot, azokat is megérinti itt valami. Köveskuti Jenő szerint: „A műköltőknek hangszerét pedig szőke Tiszájával a magyar Puszta, s elbűvölő bájával, meg-

5. oldal

Búvópatak 2015. június–július

ragadó fönségével a hullámzó Balaton hangolta föl a leggyakrabban.” Hányan is daloltak a megigéző Badacsony nyárfás partjáról, híres hegyéről, ami csodát tenni is képes, az asztalokon álló tüzes borocskáról, a Kéknyelűről vagy a Szürkebarátról, a badacsonyi csárdástáncról: Deák Rózsa, Fráter Lóránt, Kondor Ernő, Kutor Ferenc, Marczis Demeter, Medvey Lajos, Nagy Géza, Pergel Géza és Vályi Nagy Mihály, O. István dalosköny vében találok egy Badacsonyi zöld erdőben születtem… kezdetű dalra. A hegedűkhöz, a cimbalmokhoz, a bőgőkhöz, a magyaros mellények alatt hordott fehér ingekhez nem nehéz odaképzelni a nótaszövegek jókedvének színeit. A nótaszöveget érdemes úgy tördelni, ahogy manierista divat szerint Balassi hosszú verssoraiból megalkotta Rimay János az úgynevezett Balassi-strófát. A hosszú kódex-sorokból kecses tipográfiai látványt varázsolt, kiugratva a sorvégekre ezzel az addigi belső rímeket. Ezt teszem a nótával is, hogy elénkbe tűnjön, milyen mesteri avagy kismesteri verstani ismeretekkel rendelkezett a szerző. Ne mérjük klasszikus költőink formabravúros remekműveihez ezeket az alkotásokat (még ha a távoli Balassi Bálinthoz is hasonlítottam a rímtechnikájukat), ám ne is becsüljük alá őket: Badacsonyi kéknyelűt, finom drága jó nedűt ittam este. Kilenc rajkó hegedült, egy kislány meg beleült az ölembe. A húr pattant, a csók csattant, a kéknyelű jókedvünket tetézte, Három éjjel, három nap, nékem meg a páromnak megérte.

Megittunk mi minden bort, ami Badacsonyban volt a pincékbe, Nem öntöttük kupába, se porcelán pohárba, sem itcébe. Csapról nyeltük a jó nedüt, az italtól megszomjaztunk csudára, Három hétig oltottuk, egymást addig csókoltuk utána.

Badacsonyi nyárfák alatt elmerengve járok A Balaton vize mellett sétálnak a lányok. Ugy el nézem hogy minden lánynak van párja Csak egyedűl csak egyedül magam vagyok árva. Badacsonyi öreg nyárfák búcsúznak a nyártól Aranysárga falevelek hullanak az ágról A csicsergő vándorfecskék messze, messze szállnak Dér ütötte ezüst mezők hirdetik, hogy vége van a badacsonyi nyárnak A nótákban megidézett badacsonyi nyárfák elöregedtek, a legtöbbjét kivágták, de az azóta ültetettek is nagyra nőttek, messziről meglátni őket a Fonyódról induló hajókból, ha a vízre szállunk. A hullámokon az is könnyen eszünkbe jut, mit zongorázott még Kosztolányi Dezső édesanyja is a bácskai városkában, hiszen az író megörökítette az Aranysárkány című regényében: Hullámzó Balaton tetején, Csónakázik egy halászlegény. Hálóját a szerencse, Őt magát a kedvese, Elhagyta, el a szegényt.

A népdalok szemérmesebbek voltak, szerelemről és mulandóságról igyekeztek természeti képek paralelizmusai mögé rejtőzve szólani. Pósa Lajos megzenésített versei kimondottan műdalok voltak már. Dankó Pista először 1895-ben szerzett muzsikát Pósa Lajos verseihez, s rögvest meg is nyerte velük az Új Idők pályadíját. Medvey Lajos a Badacsonyi nyárfás parton kezdetű Pósa-verset tette híressé. A Balatoni Társaság 1921-ben megjelent évkönyvében a dalok és tánczok között találunk Badacsonymelléki francia négyest. (Kondor Ernő a Badacsonyi csárdását 1914-ben komponálta.) Barlay Ede zongoradarabjainak már a címei is rámutatnak a Badacsonyra: Badacsonyi emlék és Badacsonyi visszhangok… (Ám térjünk vissza a szöveges kompocíciókhoz, mivel a zeneirodalom, az már egy másik badacsonyi írás tárgya lehetne.) Kivilágos kivirradtig mulatni vagy andalgó muzsikaszót hallgatni – ki-ki amit szeretett volna, mindig megtalálta a nyárfák alatt:

Hullámzó szívem a Balaton, Kis csónak rajta búbánatom. Szerelmem a kormánya, Lelkem a vitorlája, Megtört a hullámokon.

A kiegyezés korában Deák Ferencék már sokszor hallották énekelni, zenekar által játszani. Már nem népdal. (Férfikarra dolgozta föl Sztojanovics Jenő, a Budai Dalárda Hollandiában aratott vele nagy sikert valamint Hubay Jenő kamarazenét komponált dallamára. A Badacsonyi Bazaltbánya Dalkörét ezidőben a nemestördemici Szalay Ferenc dirigálta…) A dal idézett szövegváltozata maradt fenn, ám Váth János Magyar költők dalaiban a Balaton című könyvében Kisfaludy Sándortól vett idézeteit egy Népdal című dallal zárta, a következővel: Hullámzó Balaton tetején Csónakján ül a halászlegény, Hálóját a szerencse, őtet meg a kedvese Elhagyta, el a szegényt. Badacsony teteje beborul, Mennydörög, villámik, zápor hull. Az idő kiderül, a tó lecsendesül, Az estharang megkondul…

Kisfaludy Sándor hegedűjét sokáig őrizte az utókor, aztán a második világháborúban, mint megannyi más kincsünket, már nem menthette meg a jóakarat. A keszthelyi múzeum be vagonírozott kincseit bombatalálat érte. De Ady Endre és Krúdy Gyula az átnótázott éjjelek hajnalán (hálából a muzsikaszóért) fehér ingüket terítették a rajkókra.

Búvópatak 2015. június–július

6. oldal

Rónay György ha életre kelne

– Figyelj, apu! Sétálunk egyet? – Veszi a botját, indulunk. Lefelé a Tövis utcán. A kis templomnál megtorpan. – Jusztusz atya hogy van? – Meghalt. – Matyi bácsi? – Ő is. Átmegyünk a másik oldalra. A Közért helyén bank. Weöres Sándorral, Képes Gézával beszélgettek itt. A Vérhalom utcán Juhász Ferenc ereszkedett lefelé hosszúszőrű pulijával. Ő is itt vásárolt. A hentesüzlet helyén most csemegebolt működik. „Szóval Karcsika is meghalt.” Akkoriban közösen tanácskoztak, miképp lehetne megszerezni Weöres Sándor elkódorgott macskájának hasonmását. Bata Imrének kellett volna gondoznia, de a cica faképnél hagyta. Bata az öngyilkosság gondolatával vívódott. – Menjünk a posta felé! Fel kell adnom a fordításokat. – A posta megszűnt. – Mi van a helyén? – Semmi. Fejét csóválja. Ballagunk a Pentelei Molnár utcában. Az egyik háznál megtorpan. – Szólni kellene Desztler bácsinak. Csöpög a fürdőszobai csap. – Istenem! Desztler bácsi az ég útjain húzza maga után szerszámaival megrakott kocsiját. Ott is biztos őt hívják, ha baj van.

Elárvult panoptikum

Rónay L ászló rovata

A Vérhalom téren leülünk. Fárasztja a járás. – Judit már otthon van? – Bennünket vár. Cihelődünk, indulunk. A lakásban körülnéz. „Szépen gyarapodnak a lemezeid.” Eszeget. Közben barátairól kérdez. Azt hittem, találkozunk odafönt, s mint egykor, ott is megalapítják Sőtérrel, Thurzóval és Lovass Gyulával az Ezüskort, ám Aranykor címmel. Ma este nem vetít az unokáinak. Nem olvassa a szöveget: „Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném…” – Viszed még a lányokat óvodába? Összemosolygunk Judittal, már unokáink is kinőtték az óvo dát. „Képzeld, apa, Andris kitűnő matematikából!” „Nem Rónay-vér” – mondja derűsen. – És az unokáim? Elteszem válogatott verseinek gyűjteményét, a Szérűt. Benne vannak azok a versei is, amelyeket rólunk írt. Ági, Kriszti, Tamás. Ma már aligha húzgálná őket a „kocsóban”. – Hallom, a Társulat kiadja összes műveimet. Most mondjam, hogy erre nem adnak pénzt? Akkor cenzúra működött, most a kuratóriumok gyakorolnak cenzúrát. Szép új világ. Judit vacsorát készít. Apu az újságokat lapozgatja. „Undorító – mormolja –, most is hazudoznak.” – És te? – Hozzám fordul. – Dolgozol rendesen?

Rónay György

7. oldal

Búvópatak 2015. június–július

– Igyekszem. Boldog vagyok, hogy taníthatok. Szeretett volna ő is, sosem adtak rá alkalmat. Hazakísérem. Anyám már kint áll az erkélyen, aggodalmasan kémleli az utat. – Lejöttök Szárszóra? Bólint. Lehet, hogy az a ház volt az igazi otthona. A gesztenyefa árnyékában dolgozott egyvégtében. Előbb érkezünk. Ablaknyitás, szellőztetés. Judit a kedvenc ételének elkészítésébe kezd. A ház hamarosan megtelik varázslatos illatokkal. Délelőtt fél 10-re érkezik a vonat. Az állomáson várjuk őket. Kíváncsian nézelődik, kicsit csodálkozik, alig változott valami. Az állomásról előbb a tó felé indul, amely ma legszebbik arcát mutatja. Sima a víz, a túlsó partot megvilágítja a nap, a zöldellő helyeken látni lehet a falvak templomainak karcsú tornyait. Akali… Udvari… Mindig elsorolta az egymást követő községeket, ha fürdéskor kezével ernyőzve szemét nézelődött.

Rónay György versei

Esti imádság

Hát ez a nap is elmúlt, Uram Isten. Sok volt a kín. Sok ide-oda úton támolyogtak a lábaim.

Jót akartam s elestem. Tagjaimnak törvénye más. Két törvény közt a lelkem csupa fájó ingadozás.

Míg egy kezem a bűnben markolászott, másik kezem ostort emelt, és végigvert haragván öntestemen. Bűnösen is, véresen is, de mindig szerettelek, s hiszem, hogy bűnöm a vérért, a könnyért elengeded. Hisz értem is meghaltál a kereszten és nem lehet, hogy haragodban mindörökre elhagyd rossz gyermeked. Engedd, hogy fáradt szívem elpihenjen szíved alatt, és szent melegén nyerjen új erőt a jóakarat. Bűnös álmoktól óvd az éjszakámat, s ha akarod, add, hogy megérjem a te szent nevedben a holnapot. Rónay Györg y Mag yarországon kiadatlan versei. A költemények a csehszlovákiai magyar lapban, az 1933-ban indult Új Életben jelentek meg. A folyóirat az ottani Prohászka-körök szellemiségét képviselte.

A ház előtt megtorpan. Kibetűzi az emléktábla szövegét: Itt élt és alkotott Rónay György. A Balaton szerelmese 1913–1978. Alatta koszorúk helye. Az elsőt Fodor András helyezte oda az emléktábla avatásakor. Sokan voltak, ott szemlélődött a drága Takáts Gyula is. – Utcát is elneveztek rólad. A József Attila Emlékmúzeum mögött. Látszik a tekintetén, ennek örül. – Megvan még a régi nyugágyam? Hol van az már! Életében is romhalmaz volt, kidobtuk, modernebbeket vásároltunk. Pokrócokat terítünk rá, lefekszik a napra. Kezében a kis füzet, amelybe versvázlatait írta. Arra figyel föl, hogy autó fordul be a kertbe. Tamás és Ági érkeznek. „Hogy megnőttek!” Bizony meg. Tamás hajába ősz szálak is vegyülnek, családi örökség, ő is korán deresedett. Megérkezik Kriszti, Tamás és a dédunokák. Élettel telik meg a kert. Döngeni kezd a labda. Néha a feje is veszélybe kerül. „Bocsi!” – Andris a bűnös. – Rólunk is írsz? – ez Kata. Bólint. Így tesz. A házba ballag, átöltözik, vállára teríti a viharvert pokrócát, indul fürdeni. – Ebédre megjövök – nyugtatja anyámat. Meg is érkezik. Unokái és dédunokái karéjában. A szárszói ismerősökkel meg-megáll szót váltani. Némelyiküket gyerekkora óta ismeri, szereti. Büszkén mutatják neki unokáikat. Délután végigsétált a falun. Erre járt, amikor naponta frissen fejt tejért ment a templomon túlra. Az üzletek egy része bezárt. Magas az adó. Alkonyatkor a tornácon folytatja a munkát. Fordít, novellát vagy regényt ír, ki tudja? Leszállt az est. Meleg van, odakint vacsorázunk. Keveset eszik, némi csopakival öblíti le, aztán búcsúzik. Ülünk a tornácon. Fölöttünk a csillagos ég palástja. Egy csillag mintha fölfelé haladna. – Onnan is vigyáz ránk – mondja Judit. Hallgatunk. Messziről hallani az esti vonat zúgását. Ilyenkor fújta el a petróleumlámpát, végigsimította arcomat, s így búcsúzott: „Jó éjszakát!”

Juhászok

Juhász Gyula emlékének

A birkáik szelíden legelésznek. Ők botjukra támasztják állukat. Mozdulatlan kémlelik az utat: Fölcsap-e pora autónak, szekérnek. Fölöttük elúsznak a szárnyas évek. Ha paraszt vetni, vadászni urak kijönnek néha: a puli ugat. Ők? Nem köszönnek. Még csak föl se néznek. De olykor ősszel lenn a faluvégen Összeülnek a kocsmában. Keményen ejtik a szót. Kortyolnak rá nagyot. Suhogtatják a vasvégű botot. Koponya roppan. Sírjukon a nyárra kihajt a balladák vörös virága.

Búvópatak 2015. június–július

8. oldal

Németh István Péter

Barátság mindörökre Rónay László Parancs Jánosról, aki számára a költő János, Jancsi és Janó is volt

Parancs János költőről, műfordítóról – döbbenten jövök rá, hogy – nem emlékeztem meg sem visszaemlékezéssel, sem legalább versének egy elemzésével, vagy csupán egy róla szimplán fölvázolt pályaképpel. Holott az évek alatt vele – anélkül, hogy észrevettem volna – mester és tanítványi kötés is megadatott. Kormos István párizsi kenyeres barátja és sakkpartnere volt, Pierre Emmanuellel állt munkakapcsolatba (az emigránsokat segítették a Vöröskereszt szervezetén belül), s 1956-tól számítandó párizsi intervallumából Juhász Ferenc és Vas István becsüléssel fogadták hazatértekor. A szigligeti Alkotóházban néhányszor meglátogathattam. Természetesen mesélt az arborétum fái alatt, akár az Aranypatkó teraszán, vagy éppen a régi kastély egyik szobájában. Ám most 2015 húsvétja előtt kedves tanárom, Rónay László periodikákból kiollózott s kifénymásolt írásaira támaszkodom egy afféle portrévázlat megrajzolásához Jánosról. Kevés költőt ismertem, akik fölajánlották barátságukat, míg ők maguk már régtől Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Kálnoky László, Pilinszky János, Lator László – s még hosszan sorolhatnám a klasszikusaink neveit – becsülésének fókuszában álltak. János a Magvető Kiadónál a leggondosabbak közül való szerkesztőként készítette elő könyveiket. Rónay László szerint a legbogarasabb, legérzékenyebb alkatú alkotók is tisztelegtek panasz és morgás nélkül János mérnöki (mert hogy a Műegyetemre járt emigrálása előtt) pontosságú munkájának. Élete utolsó pályaszakaszában Jánost Rónay tanár úr hívta az Új Ember kulturális rovatát vezetni. Ekkor ismertem meg személyesen. (Verseit Kormoséi mellett középiskolás koromban faltam. Szigligeti találkozásaink pillanatait őrzöm. Három gyakorlati tanácsot adott nekem mint fiatalnak mondható költőnek: 1) Vigyázz, öreg korodra nehogy egyedül maradj! 2) Mindig legyen munkahelyed, ahová bejársz, s ahonnan hazamégy, az írásból úgysem tudnánk megélni! 3) Hajíts el bátran már minden verstani kötöttséget mint járókeretet s mankót – repülj! Nem gondoltam volna, hogy minden egyes intelme elevenembe vágó figyelmeztetés lesz.) Rónay László 1970-ben kötött vele életre szóló barátságot. Albert Zsuzsa könyvében Papp Tibor, Nagy Pál, Tamás Menyhért, Steinert Ágota társaságában Rónay tanár úr a Parancs Jánost megidéző szimultánon emígy emlékezett vissza találkozásukra: „Mi 1970-ben ismerkedtünk meg, akkor kerültem a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Jancsi félig a földben, eg y úg ynevezett munkaszobában lakozott… Nagyon hamar összebarátkoztunk, meg kellett mondanom, hogy abban a környezetben, ami ott akkor volt, ő volt a legtisztább és legderekabb ember. Erkölcsileg teljesen kikezdhetetlen, és ez volt, azt hiszem, a bűne. Általában nagyon nehezen viselik el az ilyen embereket, hát ő ott a legalja volt és legelnyomottabb…” A Párizsból hazatért Parancsot esztendőkig a legszörnyűbb gyanakvás vette körül munkatársai között, de az általa is alapított Magyar Műhely című franciaországi magyar orgánumról, szellemi fészekről is folyamatosan igyekeztek belőle információkat kicsikarni a hivatalosok, persze mindhiába. A vessző-

futásos időkből Rónay tanár úr szívmelengető történetet is megörökített az együtt töltött közös, múzeumi sáncmunkájukról: „Nem sok idő telt bele, és az alagsorban találtam magam, Gellért Oszkár hagyatékával, amely az egyik kincsesbányám lett, a Nyugat megszámlálhatatlan relikviájával. Kegyvesztettségem okait hosszú volna fölsorolni, tény, közvetlenül Parancs János – hamarosan Jancsi – szobája mellett jelölték ki az enyémet. Volt benne egy hatalmas szekrény a kéziratokkal, íróasztal, szerény terjedelmű könyvespolc, két ócska fotel a fal mellé szorítva, és egy telefonkészülék, amely egyebek mellett a nap végi »jelentés« megtételére szolgált. Füst Milán hagyatékát ketten dolgoztuk fel. Akkortájt a főigazgató sugalmazói úgy látták helyesnek, hogy meggyorsítják a feldolgozást, amolyan sztahanovista mozgalmat kezdeményeztek egészen addig, míg ki nem derült, hogy ketten nagyobb teljesítményt értünk el, mint az összes többi kézirattáros együttvéve. A magyarázata egyszerű volt: a legendás író minden versét és elbeszélését hét (!) példányban hagyományozta utókorára, mindegyikre gondosan ráírva a szedőknek szánt utasításait. Egy kézirat így hétnek számított…” Ezen emlékező sorok az Új Ember című hetilapban, a következők pedig a Vigiliában láttak napvilágot Rónay László tollából: „Életünk, sorsunk harminc esztendeje valamiképp összefonódott. Egymás melletti szobában ültünk a Petőfi Irodalmi Múzeum egy távoli szárnyában, messze a kiválasztottaktól, a manapság keresztény színekben pompázó funkcionáriusoktól. Szobáinkra jótékony árnyat vetettek a Károlyi-kert faóriásai. Barátai, kikkel a Mag yar Műhelyt elindították, felkeresték, néha megdördült Kormos István baritonja, egy üveg tüzes Bece-hegyi fehér borral érkezett Takáts Gyula…” Az ezerkilencszáznyolcvanas évek első felében nyilvánvalóvá lett a jó irodalmi ízléssel és morállal rendelkező irodalmi körökben, hogy Parancs János lírájának komoly jelentősége van. Maradandóság-szagot észleltek, akik a hatodik, majd hetedik kötetét komolyan átolvasták. Az időtállóság, a romolhatatlanság gyanúja kezdte övezni verseit. 1981-ben Rónay László két könyvismertetőt is írt Parancs újdonságairól. Februárban a Kortársban Az idő vonulásáról, decemberben pedig a Kritika 1981-es évfolyamának utolsó számába a Profán szertartás című könyvről. Mindkét dolgozatában igazi méltatással fölérő véleményt alkotott a tanár úr. Mivel e periodikákat a nyolcvanas évek elején az értelmiség országos figyelme kísérte, Rónay László nem csupán egy-egy recenziót adott át a havi lapok olvasóinak, de egyfajta pályaképpel is szolgált Parancs Jánosról, akinek amolyan opus magna, nagy vers is volt háta mögött. („…mintha csak a folytonos küzdelem és úttörés nehéz munkája után kiért volna a fényre: a kötet végén ezt a megtalált, biztonságos pillanatot rögzíti A látogatóhoz, mely az utóbbi évek egyik legszebb költeménye. Parancs János költészetének folytonos fejlődése és érlelődése jó példája annak, hogy az anyagával küzdő, hangjáért vívó költői magatartás végül is igazi sikerhez, a szenvedéssel is szavatolt eredményekhez vezethet.” – A láthatóhoz című versről Rónay László külön elemzést írt a Parnasszus hasábjain, és a Parancs-verset az általa szerkesztett Katolikus költők antoló giájába is beválogatta.)

9. oldal

Búvópatak 2015. június–július

A Kortárs-béli recenzió ezúttal nem készít a költő alakjáról se ceruza-, se krétarajzot, a Parancs-versek szövetét mint valami drága leplet röntgenezi át, vagyis a versíró bensejéből fakadó stigmákat, sztoikus derűjéből szövődő aurájának lenyomatait: „»Az fáj, ami nincs…« – ehhez az aforizmához közeledett Parancs János eddigi hat kötetében, s talán egyikben sem fejezte ki ily egyértelműen, a fölismerés,a rátalálás biztos tudatában. A korai Por tölcsértől A versírás természetrajzáig makacs küzdelmet vívott a kifejezés pontosságáért, hiteléért. Belsejében két lény lakozik: egy szkeptikus, a kétkedés kérdésein át folyvást előbbre haladó filozófus, aki a szókrateszi »nem tudok semmit« alaphelyzetből indul ki, s bejárva a megismerés fokozatait, ugyanide tér vissza; s egy szemérmes moralista, akiben érzelmek, érzések lávája izzik, de csak egy-egy verssor, kép erejéig engedi őket érvényre jutni. Most, Az idő vonulásában sikerült kialakítania azt a lírai erőteret, amelyben mindkét uralkodó jellemvonása maradéktalanul kifejezést nyerhet, anélkül, hogy egyik elnyomná a másikat, s erőszakot hajtana végre költői természetén.” A műközpontú megközelítés legfeljebb ekkorka biográfiai adalékot engedett meg az irodalomtörténésznek, amivel éppen

Parancs János

a költő világképét tudta még pontosabban körbeírni: „Ha Az idő vonulása egyik rétegét vallatjuk, Parancs Jánost menthetetlenül pesszimista költőnek kellene neveznünk, aki reggel fejfájósan, macskajajosan ébred, elkocog az óvodába – lánya a versek keletkezése óta nyilván iskolás már –, beüget a kiadóba, beletemetkezik a kéziratokba, s közben azon meditál, van-e értelme munkájának, életének, s általában az egész világnak. Ám a lemondóan legyintő, a világ kietlenségét oly sok változatban leíró költőben sistergő indulatok is izzanak…” Rónay László a recenzió utolsó bekezdésében a látszólagos reménytelenség ironikus ellenpontjára, a Gyagya bácsi ciklusra hívja föl a figyelmet. A képzőművészet és a költészet közös XX. századi avantgard-korszakában keletkezett dada irányzat nevébe csempészett itt lágyságjeleket Parancs János. Nem kicsit ez az ő sajátos, önmagára vonatkoztatott Vojtina ars po eticája. (Dada) Gyagya bácsi alakjában egy testvérmúzsára, a képzőművész Altorjai Jánosra ismerünk. (A tragikus sorsú szigligeti festőművésznek nagy tisztelője és jó barátja volt Parancs és Pilinszky János is. Az irodalomtörténészek még tartoznak e társművészetek közötti fontos találkozás értékelésével!) A Kritika-béli könyvismertetőbe visszatér Rónay László személyes, vallomásos hangja – oly mód, mint amikor Mándy lírai prózájának egy-húrja zengett volna föl, vagy amikor Parancs János tartotta ki az egykedvűség sípszavát, amikből a derű trillái is kibomlanak majd a kilencvenes években… Mindig szívesen hallgattam a tanár úr megtörtént anekdo táit Bicskéről, múzeumról, szerkesztőségekről, dilettáns szokásokról, s valahányszor szívbéli örömmel tölt el, ha tőle édesapjáról, Szárszóról, családjáról és a fociról, vagy éppen a barátokról, köztük Parancs Jánosról olvashatok: „Parancs Jánost akkor ismertem meg, amikor javában üldögélt – mit üldögélt! Fulladozott! – abban a mélyvízben, melyről a hat megjelent közül egyik kötete szól. Akkor még csak egyetlen verseskönyve jelent meg idehaza, a Portölcsér, melyben részint azokat a költeményeit közölte, amelyek párizsi »kiruccanása« idején születtek. Kissé csodálkozhatott is olvasója, hogyan került ez a költő a francia fővárosba, a Magyar Műhely elszánt avantgarde-jainak körébe, s ha őt megkérdeznénk, alighanem tanácstalanul vonogatná a vállát. Hiszen a Portölcsér fésületlen, olykor kusza versei is teljesen egyértelművé tették, hogy Parancs János mindenestül a hazai líra neveltje, egyéniségéhez minden bizonnyal Szabó Lőrinc mindig önmagára figyelő modora áll a legközelebb, de ide kötötték barátságai, ismeretségei is. …immár idehaza – meglehetősen nehéz évei jötte. Az emigráció, majd a hazatérés megrázkódtatása alighanem elbizonytalanította, s személyes életsorsa sem a legszerencsésebben fordult: kicsiny és sötét szobában tanulmányozta a lassan fakuló kéziratokat, hozzászoktatta magát, hog y új verseit több-kevesebb rendszerességgel visszakapja a szerkesztőségektől. Pedig abból a földszinti szobából tágas kilátása nyílt: gyakran felkeresték a kortárs magyar irodalom legjelesebb lírikusai, kivált Kormos István, akivel – mint ezt szép versei bizonyítják – igaz barátság fűzte össze. És közben lassacskán csordogáltak az újabb versek, a kötetek, melyekből koravén, fáradt arc tekintett ránk, küszködő és meg nem alkuvó ember képmása, akinek egyetlen fegyvere van, a vers, s ezzel igyekszik kivágni magát a ráhurkolódó kétségek és látomások szorításából.” A harmadik évezredben, másfél évtized alatt nem igen volt divatja a költőkről készítendő monográfiáknak. Aligha tervezi valaki, hogy Parancs Jánosról könyvet írjon, s még sorolhatnám a már nem is élő klasszikus időben-térben közelállóinkat, de reménykedem. Tán fölkelti valaki érdeklődését ez a szemelvény-csokor is, hiszen Rónay László Parancs Jánosról szóló írásában a költő egész alakos portréját tárta elénk. Volna miből meríteni, a források megvannak hiánytalanul. Lám, magam sem akarnék nélkülük spanyolviaszt föltalálni. Így ízlelgetem Parancs János szigligeti verssorait, miközben Rónay László a verselése tekintetében is eligazít:

Búvópatak 2015. június–július

10. oldal

A novemberi őszhöz nyirkos, csatakos szélrohamokkal betört az ősz, csavargatja a fákat, szaggatja, tépi odakint a lombokat, szabadítóként érkezett most mégis, mint ostromlott várba fölmentő sereg, a melegfronttól már gyomrom is kikészült, napok óta kínzott a savtúltengés, kínzott a savhiány, föl-le, mint a lift, felszökött, táncolt a vérnyomásom, szívem kalimpált, csak kóvályogtam itt, most mintha könnyebb volna, csak el ne kiabáljam, nehogy változzon ismét az idő, soha örömmel téged még nem fogadtalak, kíméletlen novemberi eső és szélvihar, nem tudtam eddig, hogy a vergődő testnek enyhülést hozhat a te váratlan betörésed is

Szigliget, 1989

Költőietlen költészet ez, valóban igazi líra. Semleges stílusban mondható el a legtöbb: hogyan kerül a poéta egy késő őszi napon olyan testi-lelkiállapotba, amelyben ha nem is egyfajta teljes boldogság, eufórikus állapot, de legalább a szenvedés hiányának adománya várja. Akár a hajdani költő, Berzsenyit, magát is ellentétek feszítik, ha nem is oly’ globális ív szerepel Parancs versében, mint amekkora Grönland örökös havától a forró szerecsen homokjáig feszül, de savtúlten-

Parancs János versei

Ismét a tavasz

A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.

gés és a savhiány váltakozva garantálja a komisz rosszullétet. (S hogy tudjuk, XX. századi a költemény, modern, az ellentétek kínzó váltakozását a lift működéséhez hasonlítja PJ.) A pannoni táj múltjának motívumai – így Berzsenyi sem csupán – véletlenül kerülnek a versbe, hiszen a szigligeti Alkotóház több ablakából és kertjéből (ahol a szél csavargatja a fákat) a fenti várromra látni, amelyről Kisfaludy Sándor írt regét.) A novemberi őszhöz című vers a Közelítő tél aszklepiádészi strófákban írott dallamával egyező zenei taktusokkal zárul. Rónay tanár úr szerint: „…kialakított egy újszerű versbeszédet, melyre a prózai elemek jelenléte éppúgy jellemző, mint a finoman megformált képek s a sorok mélyén szemérmesen rejtőző dallam.” Hadd álljon itt még egy gyorsfénykép Parancs Jánosról. Mondanom sem kell, a felvételt róla Rónay László készítette. Biztos kézzel, a szép mesterség fogásainak birtokában, el nem maradó emberi hűséggel. (Ezt nem csak magam tanúsíthatom, de a Búvópatak főszerkesztője, Csernák Árpád is, és a lap szerzői közül mindazok, akik még kezet fogtak a költővel; a pesti Kárpáti Kamiltól – Minden nagyság emlék című könyvét szerkesztette Parancs – a budai Czigány Györgyig…) „A kor, amelyben élt, nem neki kedvezett, hanem a köpönyegforgatóknak. Ezért is érezte magát bekerítve, ezért sem hitt a kimondott és leírt szavak hitelében. Nem állt a »hajbókolók« és »olvadozók« közé. A lelke igazsága vezérelte, s a csillagokra fig yelt. Botorkált, de szárnyalni is tudott. Magára hagyottnak érezte magát, pedig sokan szerették, s még többen tisztelték. Porban járt, de tiszta maradt. Fölöslegesnek mutatta magát, holott sokunknak nélkülözhetetlen volt, mert tudtuk, hogy személyében létezik egy erkölcsi etalon, amelyhez igazodhatunk. Megalázott páriának írta magát, mégis az élet kifogyhatatlan csodáinak és titkainak tudója és elmondója volt.”

Nyárvég

Rónay György emlékének

az indián nyár tündöklése kórófüst-szagú délután boldogtalan szellő szárnyán vitorlázik az emléked varázslatos vad forrongás hajdanvolt ifjúság az édes must zamatában a csüggedten lehulló levélben a rőten bíborló alkonyatban keresem lángnyelveid tüzes lehét keresem friss erejét eszelős reményét az elszáradt gazban a nyirkos ködben a betakarított sovány termésben a satnya csonthéjú gyümölcsökben meddig tart még ez a kései nyár? ez az érdemtelen váratlan haladéka zord télbe hanyatló életemnek? s lesz-e elég erőm bizodalmam hogy jól sáfárkodjam az idővel? a rámbízott dénárokat szaporítani a kedvezőtlen mérlegállást javamra fordítani van-e még lehet-e még esély?

11. oldal

Czipott György versei

Vanitatum vanitas

L 1.

Lapos ugaron, mind, ki túlélésre vár – ostoba! Kocsmán lakat, elrozsdállva zár. Vasredőnyök mögött mábafulladt jóság. Éjfelen árcédula. Eves valóság.

Kocsisoron repedtsarkú bérangyalok. Beforrt itt égtől égig hasadva mennybolt. Kancsal részkegyelmet áhít még a Sátán. Jut tán lejárt sorsjegy annak is, ki nem volt. Februári napsütésben kövér legyek. Szemembe immár beégtek mind a bűnök. Szavak zugán még eltéblábolok kicsit. Meddőhányó alatt egy élet – eltűnök.

Búvópatak 2015. június–július

Keserű

Vízkereszt után ugyan mivégre is csomagolnám vissza… Szívzugfekete iszapban törvényre megkorhadnak dögvirágszép emlékeim, hogy legalább ha fogfájás vagy halántékcsont mögött megrepedt keresztfa szögelés… Iromba horzsaköveket sebesen ki forgat?, micsoda imamalom meghűdő pokolhabzásban? Térdek potyára bicsakolnak! Magdalai Mirjam rémülése már örökkön surrog: Alvadt köntösszéle alkonyt fénylő köveken. Ugyan miért is tűzzel keresztelni? Ugyan…

Hol volt, hol nem volt…

Vas Barnabás

Menekülj

Rög gurul át utadon, s látod tovazúgni pörögve – Pusztító viharát elkerülöd, ha tudod. Öldöklő lavinát kicselezni nehéz, s vagy örökre Hantot emel teföléd, vagy gyötör, árnya suhog…

Kísértő szempár sugarába ne nézz, sose sorvadj Csalfa sziréndaltól, képmutató kórtól! Múló bősz lavinákon túl, ha keresne is, otthagy Szépen lassan a vágy, félve a szent szótól. Hogyha világtalanul teng, s szánod az ördögi rosszat, Mégis hagyd egyedül, bűntelenül menekülj, S lásd, a nehéz út végén meglel a mennybeli szózat, Üdvözöl angyali dal, s áthat a mennyei űr. Ország László fotója

Búvópatak 2015. június–július

12. oldal

Bérczy József

A híd, a név és az álmok Elisabeth Bérczy Bernström első reggele Magyarországon, Budán, egy dunaparti szállóban. Díszletnek: a magyar nyár.

Ébren vagy Édes? Végül is: meghoztalak. Emlékszel? Akár a mesében…

„És Te már fenn? Mint a Nap? Óh igen: látni kértem a hazád.” Sebekben, szegénységben? „Én kértem.”

II. Az első reggel, a szálló teraszán. A reggelinél… A csendet Te töröd meg. „A barackízt ha küldenéd Drága. És pillantásod talán. Mert mintha téged a folyó babonázna… És nem a rúzs – a ruha – a lány.” Te gyönyörű vagy! „Gyönyörű, mint a Duna?”

Nem. Másképp vagy szép. Miként az a csoda – ott. Látod? Az újjáépült Erzsébet híd. „Hogy? – az én hidam?” Kecsességben vetekszik veled. Bár egy másik királynő emléke él a névben. „Másik királynő? – Értem. De én nem osztozhatom…” Édes vagy. Nagyon. „Csak nő. – Szóval: Az a régi híd…”

III. Egy csonkja állt a háborúból. Emléke őre. Én már csak azt láttam belőle. De olykor ívelt a képzeletben – át a Dunán… Bennem. Azután is, hogy világgá mentem.

IV. 1956. Ősz.

V. „Mondtad: világgá? Tengerekre? Hogy kiköss – ölemben? Csak csipkelődtem – kedved keresve. Hol késik arcodról a mosoly?” Lásd, itt helytartók építkeznek. Porhintés minden… Ha épp nem dicsőségük a tét! „Mégis, gondold el, hány, de hány kéz is kell – a csodához? És álmok! Álmodók sora…”

VI. Már tudom: Téged illet a csoda! „Emlékbe? Éknek? – Egy híd?!”

VII. Majd fent, a még félig rom várban: előttünk alant az el nem merült Atlantisz… Áll a lég. – Nézlek. Kezed rézsút, a tekinteted felett. Ajkad nyílón – már-már határán a remegésnek. Szavak gyöngyöznek elő. Melyik nyelven is…? „És ha kérem – mind, az

egészet?”

VIII. Sok év után – a metsző márciusi szélben a szálló teraszán – még mire is emlékszem? Talán arra, hogy egyetlen királynő sem hordozta körbe úgy tekintetét, mint Te, rég – 1968 nagy nyarán – a Vár egyik magaslatáról a kiterített álmok felett.

13. oldal

Búvópatak 2015. június–július

K arap Ágnes

A levél

A tizenhét éves fiú kelletlenül mászott a padlásra. Nem mintha nehezére esett volna felmásznia a létrán, de kinek van kedve a poros padlásról koszos dobozokat lecipelni, mert a Nagyinak most ehhez van kedve? De a kérés a telefonban ezúttal szokatlanul határozott volt, úgyhogy „dobott” egy sms-t a fiúknak, hogy később a szokott helyen, és a beígért kakaós palacsinta reményében átszaladt. Anyu sosem süt, büdös lesz a konyha- mondja- de Katinagyira mindig lehet számítani palacsinta-ügyben. Már a harmadik fordulónál tartott, belépett az ajtón. Nagyi a hallban ült a karosszékben a lehordott dobozok között, körülötte a földön elsárgult papírok és foszlott szélű fényképek halmaza. Remegő kezei között egy piszkos levél. Sírt. A fiú megijedt, nem értette. Leguggolt az idős asszony mellé. – Mi a baj, nagyikám? Csak forgatta, forgatta a levelet. Hitetlenkedve újra és újra elolvasta a hivatalos papír szövegét: Tisztelt Asszonyom… kutatásaink alapján valószínűnek tartjuk… Trentino tartomány, Olaszország… San Matteo gleccserében… az Ön hozzátartozójának maradványaira bukkantunk… az Osztrák–Magyar Monarcia honvédje, ifj. Ághoston Márton… Kérnénk, hogy az azonosítást családi fotókkal és dokumentumokkal segítse… Tisztelettel… Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Bíró József

Szócikk eltér – és … ( ? )

azonos magával. tovább’. azonos val. azonos valval. no persze. tehát az árnyék. az viszont. kitüremkedik. ím. árnyéka. merthogy az is van. neki is van. szóval. valamiért eltér. eltérő. pedig olyan ő. szó – mi – szó. kicsinyt más. eltérő. jó szókkal szólván. ’más – más.

40 esztendeje látható. mint. olvasható 40 esztendeje. merthogy előbb volt látható. film. tusrajzok. színmű. aztán eljött az immáron engedélyezni lehet. innentől. van. késéssel. amikor. huszonvalahány (verses) könyv. tanítás. tanulás. – kiállítások. fellépések. világszerte. ennyi. eddig. ennyi. mert. ennyire. eddigre. ennyire. ha kiderül. majd kiderül mire még. ha kiderül. az. ív. továbbá. a körülmények. valószínűséggel. vélhetően. lesznek. talán lesznek. érkeznek majd lesznek ? t l n. ameddig tart. bízván benne. tart ameddig. megtart. ő. darabideig. míg. darabideig. őőőőőőőőő. míg. őőőőőőőőő. darabideig. őőőőőőőőőőőőőőőőőő. míg. őőőőőőőőőőőőőőőőőő. őőőőőőőőő.

darabideig.

őőőőőőőőő.

Azonnal áttelefonált az unokájának. Kedd van, ilyenkor nincs edzés, Marci majd lehozza a dobozokat. Meg kell találnia azt a levelet. A levelet és az elsárgult képeslapot, édesanyja emlékeit apjáról, ifj. Ághoston Márton honvédtisztről, akit hiába várt haza 14-ben. A fekete-fehér képeslapot sokszor forgatta gyerekkorában. Egy ablak volt rárajzolva, a félig elhúzott függöny mögül női fej kukucskált ki az ablak előtt álló cigányzenészre, aki valami nótát húzott a hegedűjén. A rajz alatt felirat: Csak egy kislány van a világon! A képeslap sarkában apja egyenruhás arcképe. És mellette a levél, amit egyszer olvasott fel neki az édesanyja. Drága Marikám, egyetlenem! Már lassan két hónapja itt rekedtünk a hegyen, így semmi hír felőled és az én kis családomról. Hogy van az én kis Katikám? Lépeget már? Talán meg se ismer, ha hazajutok. Csak reménykedni tudok és imádkozni, hogy ezt megkapod egyszer. A körülményekhez képest jól vagyok, megvan kezem-lábam, sebesülésem nincs, de a nagy hideget nehezen bírjuk, éjszakánként mínusz 30 fok is megvan. Mindegy ilyen farkasordító hidegben, mit vesz magára az ember, a jeges szél átfúj mindenen. A múlt héten egy osztrák bajtársunk feljutott a viharban az állásainkhoz és a batyujából előkerült egy kis jófajta borókapálinka, az melegített csak föl. A ti arcotok emléke, az segít elviselni és kibírni mindent. Ha az Isten megsegít, talán hazajutunk. Pistáról sajnos semmi hír, az itteniek azt mondják, hogy a lavina alól kevesen kerülnek elő élve. De én bízom abban, hogy hamarosan vége a háborúnak. Csak erről a hegyről jussunk le élve… Itt a levél megszakad. Marci ott kuporog a nagyanyja mellett, szótlanul elolvassa a 14-ben írottakat, majd a hivatalos értesítőt is. A nagyanyja szomorú arcára néz, majd előveszi a telefonját és beüti a google-be: Trentino tartomány, San Matteo gleccser…

Véghelyi Balázs

Víztükör által

„Látom a tengert” – mondják a víztükörre néző turisták. „Látom a partot” – mondják a levegőért felúszó halak.

Utoljára szól a Nap: „Víztükör által homályosan látsz.”

Búvópatak 2015. június–július

14. oldal

Csak legyen fényünk, mint a tükörnek Ötven éve szentelték pappá Balás Béla kaposvári megyéspüspököt

Balás Béla kaposvári megyéspüspököt ötven évvel ezelőtt, 1965. június 20-án szentelték pappá Esztergomban. A fél évszázados papságból huszonkét esztendő Somogyországhoz köti, hiszen II. János Pál pápa 1993. május 30-tól az újonnan alapított Kaposvári Egyházmegye első püspökévé tette. Az elmúlt két évtizedben a Taszáron élő főpásztor szentelte fel a jelenlegi egyházmegyés papság mintegy hetven százalékát. Tudta, hova kell „becsavarni” százas égőket, ám azt is: közvilágítást lehetetlen csupán százas égőkkel megoldani. Az egyházmegye Zalába és Baranyába is átnyúló területén „lelki laboratóriumok” és „lelki cukrászdák” egyaránt megtalálhatók, s a főpásztor mindenkor arra törekedett, hogy minél több helyre eljusson, ám nemcsak a papokhoz. Szülők, leendő bérmaszülők, tantestületek, polgármesterek élete éppúgy érdekli, mint egyházközségi képviselőtestületi tagok szolgálata, s a fiatalok jelene, jövője – akiket nagyon kell szeretni és segíteni. Bérmálások, ifjúsági találkozók, családi lelki napok programjai éppúgy szerepelnek naptárjában, mint a politikusokkal való találkozók, ugyanis Balás püspök szavára sokan adnak. Még akkor is, ha azt tartja, hogy az ateizmus nemzetbiztonsági kockázat. Ideérkezését követően azt nyilatkozta a Varga Zsolt által készített portréfilmben: „az egyháznak nem kozmonautákra, hanem kubikusokra van szüksége.” Múlt év szeptemberében az Ars Sacra Fesztivál keretében a kaposvári városháza dísztermében dr. Rumszauer Miklós plébános egy beszélgetés keretében mutatta be Zsákutcákból irányfények című, Balás Béla püspök életéről, szolgálatáról szóló „beszélgetőkönyvemet”. A főpásztor ott sem rejtette véka alá véleményét – csakúgy, mint 2005 adventjén a kaposvári Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnázium tornacsarnokában rendezett kerekasztal-beszélgetésen, amelyen Balog Zoltán kérdezte Orbán Viktort és Balás Bélát –, azt mondta: „a politika embergyártmány. Akkor lesz majd igazi rendszerváltás, ha a jobb- és a baloldal egyaránt megtér.” Hiszem, hogy Beton atya – ahogy sokan nevezik – kegyelemként éli meg papságát, és imádkozik egyházmegyéje, papjai és hívei jövőjéért, mint ahogy őérte is sokan. Mivel rejtőzködő volt az egész élete, szeret csendben, háttérben meghúzódva szolgálni. Kerüli az összetűzést, gyűlöli az indulatot, s amerre jár, mindenütt hirdeti jelmondatát: Mihi vivere Christus – Számomra az élet Krisztus. Nemcsak kispaptoborzó levelei népszerűek az ifjak között, de nagy gonddal megfogalmazott püspöki körlevelei is megszólítják a papokat. A legutóbbiban azt írja: „Jézus maga volt a fény, a világ világossága (vö. Jn 1,9), az Oltáriszentség pedig az ő sűrített jelenléte. A feltámadt Krisztus jelenléte, élő, aktív, »irányított« sugarú. Aki belőle él, az maga is »tükröz«. Mécs László szavával: »én azért élek, hogy visszamosolyogjak… / fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra, / szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra, / rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre, / visszamosolyogjak az Istenre.« Egyedül is minden jót megtehetünk, csak legyen »fényünk«, mint a tükörnek!”

A buzdítást követően a körlevélben felsorolja gyémánt-, arany- és ezüstmisés paptársait, ám azt „elfelejti” feltüntetni, hogy ő is aranymisés. Kaposvár aranymisés főpásztorát – aki nemcsak papként, hanem lelki íróként is ismert – a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatában megjelent Zsákutcákból irányfények című kötet részleteivel köszöntjük e jeles évfordulón. „Nevetek

fel van jegyezve”

– 1941. március 25-én születtem. Kelenföldön gyerekeskedtem. Üres kertek, hatalmas rétek, csavargó osztálytársak, razziák az iskolában, „kezeket fel”, táskamotozás, megint lopott valaki – idéződik fel bennem a múlt. Édesanyám korán meghalt, édesapám azonban ránevelt az esti beszélgetésekre és az olvasásra is. Az elveszett gyerekkor és a háború utáni évek nyomorúságában, az akkor titokba burkolózó ifjúsági közösség, a Regnum Marianum jelentette számomra az otthont, a családot és a romantikát is. Szép ifjúkorom volt, és ezt a Regnumnak köszönhetem. Az ötvenes évek elején valami hatalmas szerencse és kegyelem kapcsán ismerkedtem össze az akkor illegalitásban élő budapesti ifjúsági közösséggel, amely a mindenem lett: a segítőm, a keresztény hátterem, az Egyházam. Itt tanultam evezni, teniszezni, dzsúdózni. Szinte az összes hétvégét a Budai-hegyekben töltöttem; úgy ismertem a Pilist, mint a tenyeremet. Természetesen volt ebben csavargás és menekülés is az otthoni bajokból, mivel édesapám próbált másodszor is megnősülni. Olykor-olykor a könnyeimet is kivittem az erdőbe. Mély lelki élmények vártak rám, amelyek felkészítettek az akkor még nem sejtett szebb jövőre.

Balás Béla kaposvári megyéspüspök – fotó: Kovács Tibor

15. oldal – Szülei milyen családból származtak? – Édesanyám dunántúli vendéglős családban nőtt fel. Taníttatták Grazban, azután a betegsége és a háború tönkretette. Apám ősei vasutasok voltak, talán innen eredt az ő műszaki érdeklődése. Tanult a Műegyetemen és a Ludovikán. 1944-ben a front elől Nyugatra menekültünk. Őt tőlünk elválasztották, majd francia hadifogságba esett. A maradék család Bajorországba került, így történhetett, hogy minket amerikai néger katonák „szabadítottak fel”. – 1965. június 20-án Esztergomban szentelték pappá. Hogy emlékezik ezekre a pillanatokra? – Felejthetetlen volt a pappá szentelésem, márcsak azért is, mert ez volt a zsinat befejezésének évében az első magyar nyelvű szertartás egy addig sohse látott szembeoltárnál. Meglepetést váltott ki az is, hogy az esztergomi Szabó Imre püspök úr néhány nappal a szentelés előtt balesetet szenvedett, így az Állami Egyházügyi Hivatal kénytelen volt megengedni, hogy egy napra visszatérjen a száműzetésben élő Endrey Mihály. A köztiszteletben álló, üldözött főpap kezébe letenni az engedelmességi fogadalmat, lelkesített, bátorított: Mindennek úgy kell folytatódnia, ahogy kezdődött. Annyira izgultam, hogy szinte azt sem tudtam, hol vagyok, miközben énekelték felettem a Mindenszentek litániáját. A meg-megszólított vértanúkat mintának éreztem, a fohászok mögött zúgó történelem az enyém is volt. A szertartáselemek, mint evezősversenyen az evezőlapátok utolsó csapásai, végérvényesen átvittek a másik oldalra, Isten oldalára. Átéltem a kockázatot. A jó és rossz párharcában immár nem „gyalogosnak” számítok, hanem „tisztnek”. Biztos, hogy folytatódik ellenem a hajtóvadászat, de hiába, mert már nekem szól Jézus: „Ne féljetek!”, „Veletek vagyok!” „Nem ártanak!” „Nevetek fel van jegyezve!”, immár nemcsak rendőrnoteszbe, hanem az égbe is. Az akkori szokás szerint a szentelés után lejöttünk a bazilikából, és a kicsinyke szemináriumi templomban újmisés ál dást adtunk. A második-harmadik keresztvetésnél könnybe lábadt a szemem. Végre én is adhatok, mégpedig olyat, amit államvédelem többé el nem vehet. Szabadnak, boldognak éreztem magam. Átvillant bennem a gondolat, akár meg is halhatok, hiszen a Jóisten megadta, amiről sok éven át csak álmodtam. – Nagymaroson hat éven át volt káplán, s neve összeforrt az ifjúsági találkozókkal, amelyekre azóta is hívják. Negyven éve új magyar zarándokhely született… – Valóban új magyar zarándokhely született, ráadásul a semmiből, ingyen, önként, szórakoztatóipar nélkül. Arra született, hogy összefogja, elmélyítse, jó irányba tartsa a magyar Egyház valamennyi irányzatát. Azokat is, akiknek nem jutott pap, vagy akik még „keresők”. A hetvenes évek végén kegyelmi tavasz érintette hazánkat. Akkor szabadult számos bebörtönzött pap. Áldozatuk nyomán felszökött a papi hivatások száma, az újonnan szenteltek többsége összetartott és folytatta az addig tiltott ifjúsági munkát. A II. Vatikáni zsinat után lelkiségi mozgalmak alakultak, megindult a világiak teológiai képzése, megismerkedtünk a taizéi imamódokkal, megszülettek az ifjúság saját dalai. Ezeknek zömét képzett zenészekkel ellenőriztettük, a kottákat másoltuk. Ki-ki saját neveltjeit többnapos lelkigyakorlatra vitte. Mivel a spirituális ébredés, a világegyház hírei, a megújuló teológia, liturgia, a kisközösségek problémái számunkra szokatlanok voltak, tanácsot pedig a hagyományos vezetőktől nem mertünk kérni, tucatnyi „házi” zsinatot tartottunk, összerakva, megbírálva saját tudományunkat. Bíztunk az Egyház hitérzékében és az ima erejében. A titkos országos zsinatok fedőneve „Borókás” volt. Így nevezték azt a Salgótarján környéki tanyát, ahol az első összejövetelt tartottuk. A szakadatlan megfigyelések, zaklatások miatt a helyszínekkel állandóan máshová költözköd-

Búvópatak 2015. június–július tünk, kicsinyke falvakba, félreeső plébániákra. Köztünk voltak a különböző egyházmegyék, mozgalmak, szerzetesrendek képviselői, az akkori ifjúsággal foglalkozók, mint például Bíró László, Blanckenstein Miklós, Gesztesy András, Várszegi Aszt rik, Kállay Emil, Tomka Ferenc, Kemenes Gábor atyák és még sokan mások. Közben Rómában II. János Pál meghirdette az új evangelizációt. Megjelent a hitoktatás támogatására a Chatechézi Tradendae. Elkezdődtek az ifjúsági találkozók, itthon pedig puhult a diktatúra. Ebben az összefüggésben lavinaszerűen mozdultak meg a fiatalok. Szinte egy időben a Duna-kanyarban Kismaroson, aztán Nagymaroson, a budapesti templomokban, a rejtőzködő kisközösségekben igen sok érdeklődő jelent meg. Nagymaroson 1966-ban kezdődtek az első ifjúsági foglalkozások. Ezek körülbelül húsz résztvevővel indultak, majd néhány év alatt a Duna bal partjáról, majd a jobb partjáról is áradni kezdtek. Tíz év múlva a legnagyobb fővárosi templomokban a heti összejövetel estéin az átlaglétszám 120 volt, öt évvel később az egész napos találkozókon tavasszal és ősszel már ezrek érkeztek. Párhuzamosan elkezdődtek a máriagyűdi, hajósi, egerszalóki ifjúsági zarándoklatok. A hatalom már csak lélektani fegyverekkel próbálta lassítani ezt a folyamatot. Lékai bíboros úr, miután meggyőződött a találkozó katolikus jellegéről, sajátos humorával támogatta azt. Amikor még kezdetleges volt a telefonálás technikája, a helyi postára hívatta a plébánost, akit az alig hangszigetelt nyilvános telefonon figyelmeztetett: „A Pest Megyei Rendőr-főkapitányságnak kifogása van az engedély nélküli hangerősítés miatt. Kérem, a hangfalak ne látszódjanak, de a hang hallatszódjék!” Értettük, megoldottuk. Az önkéntes műszakiak a templomtoronyba tették a hangszórókat. A visegrádi vár is beleremegett! A nyolcvanas évektől már minden irányból, Soprontól Miskolcig jöttek különbuszokkal, zsúfolt vonatokon. A templomban, a kertben állandóan gyóntak, az előadásokat magnóra vették, de a nap végére elkészültek a helyi felvételek is, amelyeket szakadatlan másoltak a távol maradtak számára. Az ország valamennyi püspöke vállalta valamelyik közös szentmisén a celebrálást. Igyekeztünk a legjobb előadókat meghívni. A gyülekezés, a napirend és a befejezés legapróbb részleteit is sokszorosan megbeszéltük, azután kiértékeltük. Érkeztek messziről is megfigyelők. A holland újságíró döbbenten figyelt, egy amerikai pap végigsírta. A tömegben felbukkant nem egy közismert arc. Tolcsvay Laci összepréselődve rosszul lett, Szörényi Levente élvezte a prédikációt. Aztán amint múltak az évek, bővült minden: lett Diákmaros, Gyerekmaros, Babamaros… Remélem a találkozók ezután is mindenkinek mindenévé lesznek. „Nem

szerep, amiben megjelenek ”

– Püspöki beiktatása – amelyen Angelo Acerbi pápai nuncius is megjelent –, történelmi pillanatként él bennem. Ott állt ötvenkét évesen az oltárnál, szemében tűz lobogott, szentbeszéde tele volt fiatalos hévvel és reményekkel. – Nem szerep, amiben megjelenek. Akkor sem volt az. A protokoll ügyeket, a pompát, a huszadik századtól idegen megjelenési módokat sohasem szerettem. A fiatalok világát, nyelvét ismerem, ezért számítottam és számítok munkám során a fiatal papokra és a világiakra is. Úgy éreztem, Istentől kapok annyi kegyelmet, hogy ne csináljak tetteimmel felesleges zavart, s arra törekedjem, hogy minden lépést megfontolva tegyek. Ahhoz már akkor is elég öreg róka voltam, hogy tudjam: nem mindig mennek a dolgok olyan könnyedén, mint ahogyan azt az ember megtervezi. Több változatban, s főleg fokozatokban kell gondolkodni.

Búvópatak 2015. június–július – Kaposváron nem várta püspöki palota; pásztorbottal érkezett Somogyba, akár a népmesék hőse. Nem fogadta berendezett iroda; még csak egy jól működő fax sem volt, a lábtörlőket pedig volt falujából egy idős nénitől kapta ajándékba. – Ez engem egy pillanatig sem zavart, sőt szórakoztatott, a helyzet beleillett az üdvösségtörténet fő vonulatába. Isten néha eszköz nélkül hagyja a nyáját. Az Ószövetség úgy telt, hogy Isten népe állig felfegyverzett nagyhatalmak között csupán egy parányi játéklabda volt, de éppen ez adta a sikerét is. Az Újszövetségben, az egyháztörténetben ugyanígy. – Az egyik nyilatkozatában azt olvastam: a taszári plébánián, ahol lakik, délután négy-öt után már a madár se jár; csak a Jóisten van ott és ön. Ez nyilván így van, de az is igaz: olykor-olykor élet tölti be a falakat. Polgári körök tagjai, közösségek látogatják meg, hogy tanácsot kérjenek, imádkozzanak, s beszélgessenek a Szentírás egy-egy szakaszáról. Néha politikusok is érkeznek püspök atyához, hogy megosszák élményeiket, gondjaikat, ön pedig nem rejti véka alá a véleményét. Indulata ilyenkor talán még a betegségét is felülírja… – Magánügyem a magányom. Életem első felében rejtőzködnöm kellett, ennek az árnyéka máig nyúlik. Kerülöm a feltűnést, utálom a veszekedést, kedvelem a magányt. Többnyire egyedül vezetem kocsimat, amikor keresem kallódó „bárányaimat”, nem a bibliai egyet, hanem a mai kilencvenkilencet. Döbbenten figyelem némelyek kérlelhetetlen ítélkezéseit, miközben vén fejjel tanulom a másként gondolkodók nyelvezetét és imádkozom az empátia erényéért. Gyűlésekre, konferenciákra ritkán járok, hiszen nehéz szótlanul tűrni, ha valami hamis, viszont bármit is szóvá tenni, életveszély lenne. Egykoron a nálam tartott házkutatás végén, miután magukkal vitték írógépem írásmintáját, azt hittem, valami véget ért. Vártam a „médiaszabadságot”, aztán kijózanodtam. Észrevettem, valami más történik. Egyre beljebb botorkálunk a haszon börtönébe. Már nem érdekes a tény, csakis a botrány. Óvakodom a riporterektől, hiszen szinte védtelenné vált a ránk bízott jóhír… – Szent Lászlót, a lovagkirályt választotta az egyházmegye védőszentjének. Gondolom, a hely szelleme miatt is, hiszen az egyházmegye területén lévő Somogyvár Szent László első temetkezési helye, de Koppány földje is. A somogyvári Kupavárhegy szakrális események kedvelt helyszíne, rekollekció és papszentelés is zajlott már itt, rendeztek már egyházmegyei kórustalálkozót és ökumenikus zarándoklatot is köztisztviselőknek. Ezzel párhuzamosan, ahogy érzékelem, a Koppánykultusz is él… – Szent László király hitben, jellemben, magyarságban egyaránt irányfény. Fontos, hogy ebben az átalakuló korban a felszabadult magyar állam ne engedje a történelmi tudatot mindenféle divatos irányzattal megzavarni. A Katolikus Egyház aktív jelenléte Szent László ünnepén nemcsak igehirdetést, hanem történelemtanítást is jelent, hogy a hit által megvilágított értelem miként értékeli a nemzeti sorskérdéseket és a sorsfordító személyiségeket. – Ért a kamaszok, a fiatal felnőttek nyelvén. Éveken át volt a püspöki kar ifjúsági referense, ifjúsági találkozók, sőt világtalálkozók előkészítése fűződik nevéhez… – Szimpátiából vállalok velük sorsközösséget. Az öregeknek klubjaik, szakszervezeteik vannak, a veteránokat kitüntetik, a fiatalokról pedig megvan a „véleménye” minden felnőttnek. A kezdők könnyű prédái a depressziónak, a züllésnek, a drognak, a perverzitásnak. Olyanok sokszor, mint a fészkükből kiesett madarak. Úgy érzik, nem tartoznak sehova. Egy kicsit a magam sorsát is felfedeztem életükben, hiszen én is csak éppen hogy megmenekültem – félárván, városszélen felnőve. Később néhány pappal jártuk az országot és kamaszoknak tartottunk lelkigyakorlatokat. Szerettük ezt a korosztályt, nem mondtunk nekik „hegyi beszédet”, csak az alapértékeket

16. oldal fedeztettük fel velük: az emberséget, az igazságkeresést, a tisztaság utáni vágyat, a lelkesedést. Mindezt érdekes történetekkel, humorral, kortárs zenével vegyítve. El is fogadtak az egész országban. – 2011. augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisz tikeresztjét vette át. A Néprajzi Múzeum aulájában rendezett ünnepségen feleségemmel együtt ismét tanúi lehettünk: sokan szeretik, tisztelik szerte az országban. Nem mintha eddig kételkedtem volna ebben, de jó volt érzékelni ezt az őszinte, tapintható szeretetet. A laudációban az hangzott el: a keresztény ifjúság nevelésének terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, valamint a Kaposvári Egyházmegye katolikus intézményhálózatának megszervezéséért kapta e magas kitüntetést. Hogy fogadta? – A kitüntetés a közösség válasza a személynek. Az én esetemben van ennek egy komoly és egy játékos eleme. Amit a hatalom tesz, az komoly. Negyven éve a Gyorskocsi utcában komolyan gyűlöltek, én pedig játszani kezdtem. Több órás dacos hallgatásomból egyszer csak hangosan kitörtem: „Fel vagyok háborodva! Évek óta ingyen dolgozom a magyar ifjúságért. Április 4-én, május 1-jén hiába keresem a nevemet a kitüntetettek között. Sőt, önök úgy bánnak velem, mint egy rablógyilkossal…” – „Csillapodjon, a harag rossz tanácsadó!” – nyugtatott a kihallgató tiszt. Így történt egykoron. Ma a hatalom szeret, és ez komoly! Ezt köszönöm, ám ma gamban tovább játszom. Szerethetnek, de azért ne nagyon! Az én jutalmam a mennyben van, azt nem vehetem fel előlegként. – Püspök atya mit javasol, mit tegyünk, hogy jobb keresztények s valóban örömhírnökök lehessünk? – Arra törekedjünk, hogy váljék a hitünk életelemmé, mint vízilabdázónak a telt medence. Fedezzük fel Egyházunkat! Ismerjük meg tanítását, gyakorlatát, tartsuk vele a kapcsolatot! Azután többé ne legyen nyugtunk! A szeretet űzzön, ihlessen, mint egykoron Európa apostolát, Szent Pált! Vegyük észre a kezdőket, a gyengéket és segítsünk! A bűnös semmire sem megy azzal, ha leleplezzük és elintézzük. A fuldoklónak mentés kell, nem büntetés a tilosban fürdésért. – Bár itt, Taszáron a konyhaasztal felét gyógyszerek borítják, amiket naponta szed, megtanult együtt élni a betegségével, és ahogy az elmúlt hónapok találkozásai bizonyítják, s amit közvetlen püspökségi munkatársai is érzékelnek: újra a régi. Tele élettel, humorral. – Belül valóban nem fogott rajtam az idő, bár a Budapest Arénában egyszer tizenötezer fiatal társaságában ott ültem Seregély érsek úr mellett, és odasúgtam: „Milyen ügyes volt a váci püspök, hogy elment nyugdíjba. Nekem baj van a vérnyomásommal, és a bal fülem sem igazán jó.” Kis idő után rám mordult: „Elment az eszed?!” Mondtam neki: „Lehet, de akkor ez még eggyel több motívum a nyugdíjaztatásomra…” Egyébként nem érzem az életkoromat, de tisztában vagyok vele: hetven év elmúltával váróterem az élet. A „beszálló kártya” a kezünkben, indulásra készülődünk. Az életem mögöttem van, senkivel sem cserélném el, szép volt, izgalmas volt. Mérhetetlen bennem a hála. Példaképeim, jótevőim arcképcsarnoka egyre tágasabb, a „magán” mindenszenteket kérlelő imáim egyre hosszabbodnak. Filmként peregnek előttem piarista tanáraim élvezetes órái, az esztergomi zsolozsmák, a regnumi táborok, a gyóntatások mélysége, prédikációk varázsa, a lelkigyakorlatok viharos jókedve, húsvétok illata, karácsonyok öröme. Utólag világossá vált az értelme a kegyetlennek tűnő kudarcoknak. Isten jósága megőrzött számos könnyelműségtől. Ő gyorsított, és ha kellett, Ő fékezett. Ép bőrrel túléltem a diktatúrát, a forradalmat, amikor azonban ütköztem az elvilágiasodás tényével, rájöttem, hogy igazi hivatásom az újra evangelizáció. Lőrincz Sándor

17. oldal

Varga Rudolf

Hitet markol

Dali pár pisztolyát övéből kivette, szárnyas lovát lelőtte, homloka közepén örvénylő ördögkatlanba bele, abba beleugrott, lett, lett felsőléleknél fehérebb szellemkutya, fűszál mögül kilépő, szélkarddal suhintó kísértetkatona, csillagbörtöne falában meglelte, meglelte elveszett Kutyacsillagát, karján kerecsensólyma, ő meg csak saját feje fölött lebegve bámul, nap kormos toronyóráját bámulja elhajlított kettőskereszt térben, lövése, lövése sincs, semmihez, semmihez sincs, semmihez sincs kedve, el, elsodorta, önmagától sodorta el, önmagától elsodorta mérgezett, mérgezett lelke, mérgezett lelke le, lehúzza, nem, nem törleszkedhet tovább időhöz, végre, végre meg, megérti, jelenben lenni nem muszáj, a semmi az semmi, de az mindenre, mindenre jó, mindenre, mindenre van, van megoldás, azt suttogja öngyógyító lelke, elsuvadt nap üszkös sugara alatt lebeg, talán az is lehet, talán, talán az is, talán az is lehet, hogy fél, reszket, fél, fél, félen? vagy egészen? foszló halotti lepelben reszket iszapos sugár alatt, foszló halotti lepelben, lepelben lebeg, lebeg, akár, akár gyöngypillangó szárnya, reszket? vagy csak hűséges pocsolyalelke fröccsen? lehunyja zöld szemét, maga fölül lenéz, itt? ez? ez itten egy tisztás? ez? ez egy rét, hol szárnyashangya léte fűszál árnyékába leheveredhet? lidércest lélegzik, hajlong

Búvópatak 2015. június–július

dideregve a káprázat bokra, repked a sár, sárból nő démonszárny, láthatatlan madár, sátáni piramis csúcsáról egyszemű szörny mérgezi álmát, sárga siserehad tarolja mezejét, így ér véget a korszak, felperzselt pusztán üszkös fák kormos homlokát karmolják, pedig még el sem indult, ez még csak csírája sem annak, mikor megmutatja hatalmát az arctalan sereg, az, az lesz majd az igazi, az igazi hadviselés, nyomában földig hajolnak a fák, atomrobbanás az agyban, vihar sepri el miért élt és miért hal, felhő tapaszt hályogot látására, homályos, homályos a kép, vak, vakhomály, vakhomály eszkábál reményt, még pingált égen taposva, fejjel lefelé lógva, félholtában is áll, oda, oda áll, ha senki más, ő maga, maga mellé oda, oda áll, hitet markol körömszakadtáig, lép, de akárhová lép, mindenütt, mindenütt ott, ott egy moszatos kéz nyoma. Milyen mókás. Szédítő, szédítő ez az előre-hátra forgó csontdarálómalomkerék.

Ország László fotója

Búvópatak 2015. június–július

18. oldal

Tusnády L ászló

Mosonyi Mihály magyarsága, küldetése Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én,…

Petőfi Sándor: Élet vagy halál!

Mosonyi Mihály egy több nemzetiségű országban született – német szülőktől, és magyar lett. Nem valamilyen ordas erőszak ragadta el eredeti gyökereitől, hanem az a megérzés, az a „visszaemlékezés”, amely az egyén szűk korlátú lehetőségein túl a minőségileg nagyobb mozgásteret mutatja meg az embernek, azt a szinte időtlen létet, amelyet ősi fáink lombkoronái susognak, amelyet véráztatta földünk – tavaszodván a szívünkbe lehel, melyet tiszta forrásaink idő-mélyből csillantanak fel előttünk. Így hatja át szívünket a szent és örök érzés: ez a hazám. Külön-külön ezt súgja itt nekünk minden, még akkor is, ha földjeinket, vizeinket védő eleink közül sokan elhulltanak a hosszú harcok alatt, és nyomukba mások jöttek – idegenek. A statisztika mérónja már réges-rég fogyatkozásunkat mutatja, de a szellem az az erő, amely ehhez a földhöz kötött minket úgy, hogy ihlető forrása lett mindazoknak, akik felfogták ennek a tájnak egyedüli és őseink lelkéből fakadt titokzatos áramlását. Mosonyi Mihály tehát nem tagadta meg vér szerinti őseit, hanem felismerte annak a földnek az igézetét, amelyből teste vétetett. Magyar volt. Ehhez nem fért benne kétség, de furcsa ellentmondásként hat, hogy jó darabig német zeneszerző volt, legalábbis annak hatott zenei gondolkodása, látása miatt. Ez a helyzet, ez az állapot akár folytonos kettősség maradhatott volna, de maga az ember, az alkotó összhangra törekszik. Érezte, hogy az igazi teljességhez olyasmi kell, amiben korábban még nem részesült. Valami beavatásra volt szüksége. Verbunkoszenénkből oly titok sejlett fel előtte, amely ehhez a nagy átmenethez vitte közelebb. A további kiteljesedést kapta meg Liszt Ferenctől, mégpedig az Esztergomi mise különös hatásaként. Szólt a zene. Brand (Mosonyi) Mihály ott volt a zenészek között. Világosság gyulladt lelkében, és már tudta, abban a pillanatban már bizonyosság volt előtte, hogy mi a célja, mi a küldetése. Liszt Ferenc magyarsághite, azonosságtudata érintette meg a lelkét. Azé a világnagy művészé, akit épp rendkívüli nagysága miatt vitatnak el tőlünk, de ezzel szándéka ellen cselekednek, durván megsértik: legemberibb jogától fosztják meg – azonosságtudatától… Két zeneszerző életvize fölött lobogott fel a piros-fehér-zöld. Liszt ennek a hitvallását kívánta szeretett fiától, Dánieltől, ezért kérte tőle, hogy tanuljon meg magyarul. Az apai óhajt a gyermek teljesítette: húszévesen magyar verset szavalt a halálos ágyán – édesapja előtt. Mosonyi Mihály Piros rózsa, liliom és babér – szerelem című alkotásában a mi színeink sejlenek fel. Oly szelíden, hogy bárki vádolhat azzal, hogy a képzelet játékának lettem az áldozata.

Arany János Az elveszett alkotmányban élesen ítéli el azokat, akik nemzeti szimbólumunkkal visszaélnek. Mosonyi viszont épp azt szenvedte meg, hogy a melldöngető magyarok – a Rák Bende-félék mily könyörtelenül utasították el azokat, akikről úgy vélték, hogy eredendően nem lehet bennük semmi a mi népünk lelkületéből. Tudta ezt jól Brand Mihály. Tisztában volt azzal, hogy épp a félműveltek utasítják el Kazinczy emlékét idéző zenéjét. Tudta azt, hogy kockázatos úgy zarándokolni a magyarság életfájához, hogy közben illetéktelenek bántják, megalázzák az embert. Ezért a széphalmi mester iránti hódolatát nagyon is furfangos módon juttatta el az illetékesekhez. A híres zenei kiadó, Rózsavölgyi terjedelmes kottát kapott egy szép magyar nyelvű levél kíséretében. Ebből kiderült, hogy a zenemű szer-

Mosonyi Mihály

19. oldal zője Szeged közelében él, tanyán. A levél írója és a zeneszerző teljesen ismeretlen nevű ember volt: Mosonyi Mihály. Zenei körökben Pesten és Budán döbbenet kísérte ezt az eseményt, mert ekkora meglepetésre senki sem gondolt. Egy darabig senki sem tudta, merre járhat Brand Mihály. Későbbi életrajzírója, Ábrányi Kornél rábukkant, és elújságolta neki a különös és izgalmas hírt. Ekkor a zeneszerző a zongorához ült, és emlékezetből eljátszotta az egész művet. Ha nem így történnek a dolgok, akkor többen nem fogadták volna el hitelesnek, magyarnak Mosonyi Mihály zenéjét – a kortársak közül sem. Nem véletlenül rajongott Kazinczyért. Korunkban több olyan híres, sok nyelven tudó nyelvész van, aki egy külön világot fedez fel a magyarban. Ami hátrányunk „elszigeteltségünk” miatt, az közelebb visz az emberi lélekhez, rendkívüli módon gazdagítja általános nyelvészeti látásunkat. Richard Wagner igen nagy rokonszenvvel kísérte Mosonyi Mihály munkásságát. A nagy német zeneszerző tiszta szívvel kívánta azt, hogy szülessen meg az igazi és eredeti magyar zene, és ebben nagy szerepet szánt Mosonyi Mihálynak. Ez a tény kedvezően, nagyon emberien mutatja meg Wagner igazi arcát. Míg a korabeli olasz zenében az eltévelyedést látta elsősorban, addig a magyar zene virágba szökkenését nagyon őszintén kívánta. A korabeli olasz zene megítélésében főképpen annak volt nagy szerepe, hogy Verdiben vetélytársat látott. Sőt, azt is kijelentette sokak előtt a német zenéről, hogy az „mindenekfölött”. Épp ezek a körülmények teszik oly jelentőssé mindazt, amit ő a magyar zene kapcsán érzett és gondolt. Teljesült-e ez a kívánsága? Hosszú távon igen, de nem úgy, ahogyan ő elképzelte. Hiszen jól tudjuk, hogy az a lelki áramlás, amely népünk legteljesebb gyökereiig visz vissza minket, Bartók Béla és Kodály Zoltán zenéjében van meg. Mi akkor Mosonyi Mihálynak és társainak az érdeme? Elsősorban az, hogy zenéjükben választ adnak azokra a kérdésekre, amelyek korukban felvetődtek. Egy olyan kor emberi világát rögzítették, amelynek a megértése nélkül a későbbieket sem lehet igazán és tisztán látni. Mosonyi Mihályban benne élt az összegezés igénye. Egy olyan néppel azonosult, amellyel az ő emberi teljességét a legmagasabb szinten tudta megélni. Ennek az azonosulásnak remek példája a Tisztulás ünnepe az Ungnál 886-ik esztendőben (Kazinczy-kantáta). Árpád és népe új hazájába – a mi honunkba érkezik. A Római Birodalom bukása után sok nép megfordult a Kárpát-medencében: avarok, longobárdok, kelták és sokan mások. Valamiért nem tudtak itt meggyökeresedni, és nyelvük, művelődésük – lelki gyémántjaik, gyöngyeik nem tudták beragyogni igazán a jövőt. Nagyságuk – többnyire emlék csupán. Milyen őrlőmalom működött itt? Milyen dalt zokogott ebben a gyönyörű, de gyakran pokollá tett tájban? Ezt kell elmondani önmagunknak és az egész világnak. Mindezt fel kell zendíteni, hogy tisztuljunk meg minden salaktól, sok-sok viszontagságos kor szennyes hordalékától azért, hogy erősek legyünk. Úgy kell megtisztulnunk, ahogyan ezt Kazinczy Ferenc gyöngybetűivel leírta, ahogyan szenvedésével, munkásságával, egész küldetésével megkoronázta, és ahogyan legfiatalabb gyermeke, Kazinczy Lajos vértanúságával mindezt megszentelte, ahogyan ez az ifjú hős, ártatlan áldozat utolsó mondatával fohászkodott: „Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!” Abból a tisztulásból ott, az Ungnál erő fakadt fel. Ez az egyedüli csillagfényvarázs ragyogtatja fel előttünk azt a titkot, mely a magyarságlét legnagyobb értelme: megtisztultan tudtunk megmaradni, és ehhez további tanulság is kötődik – létünk folytonosságát csak nyelvünk, eredeti gyökereink megőrzésével tudjuk biztosítani.

Búvópatak 2015. június–július Bihari, Lavotta és Egressy nyomdokain haladva a verbunkoszenével mutatta fel a kornak az embere a zenében mindazt, amit magyarnak érzett és gondolt. Ezt cselekedte Liszt, Erkel és Mosonyi is. Ami akkor oly természetes volt, mint a lélegzetvétel, arról később kiderült – joggal, hogy a magyarságtudatnak olyan része, amelytől az ősi, eredeti gyökereink eltérnek. Ezért fogadták később bírálattal mindazt, ami ebben a korban magyarnak minősült, amit annak tartottak. Ez a művészet és a tudomány területén a legtisztességesebb dolog, ám a világos látás és a dühös elutasítás között óriási a különbség. Verbunkoszenénk egy időben szégyenfoltként tapadt a magyarságtudatú zeneszerzőkre. Így tapadt ez rá Liszt Ferencre is. A vád tanúi azt is tisztázták, hogy Liszt „hibája” az volt, hogy ő a verbunkoszene bűvöletében a mi teljességünket akarta kottafejekbe, ritmikai jelekbe önteni. Brahms magyaros zenéjét azért lehet inkább elfogadni, mert neki ilyen igénye nem volt: kevesebbel is beérte. Nála a verbunkoszene azért „hitelesebb”, mert megtalálja az igazi helyét; Liszt viszont a lehetetlenre vállalkozott. Ez történt Mosonyival is. Ő is egész világát akarta hasonlóképpen kifejezni – az általa tisztelt Mester nyomdokain haladva. Utóéletét vizsgálva állíthatjuk azt, hogy vele kapcsolatban az elutasítás még hatványozódott is. Így hát saját jelenlegi tisztulásunkhoz is hozzátartozik az, hogy Mosonyi Mihályra nagyobb figyelmet szenteljünk. Ezt már megtette Liszt Ferenc, és nem akárhogyan: zenéjével, írásaival tisztelgett barátja, pályatársa emléke előtt. Felhívás ez a zene: vegyük komolyan Liszt tiszteletének a tárgyát, Moso nyi zenéjét! Az nem lehet, hogy a verbunkoszene szégyenfolt maradjon épp a magyar zeneszerzők alkotásain, míg a világ nagy zeneszerzői úgy érezték, hogy épp ez a zene emeli meg a saját alkotásaikat is. Ezért szólaltatták meg jellegzetes motívumainkat olykor-olykor műveik központi helyén. Ragyogásukat nem homályosította el az, amit tőlünk kaptak, mi pedig saját mestereink esetében ugyanerre a jelenségre úgy tekintünk, mintha emiatt valami tévedés, hamis napfogyatkozás áldozatai lennének. Igaza volt Klebelsberg Kunónak: az idegenek nagyjaik kincseit – örökségét négyzetre emelik, mi viszont a saját kiválóságaink értékeiből négyzetgyököt vonunk. Mentség lehetne az a tény, hogy a jó a jobbnak az ellensége. A fejlődés valóban ellentétes folyamatok eredménye, de ami a végén megmutatja igazi emberi arcát, elénk tárja egy-egy korban az akkori létet, azzal nem jót cselekszünk, ha megbecsüljük, hanem saját erőnket fokozzuk általa, nekünk van rá szükségünk, mert gazdagodunk, ha részesülünk mindabból, ami múltunknak igazi kincse. Mosonyi zenéjében vissza-visszatér a Rákóczi-indulónak, a Szózatnak a dallama. Kazinczy, Vörösmarty mellett Petőfi, Arany és több más költőnk művei ihlették zenei alkotásokra. Örömmel és tisztelettel mondhatjuk el, hogy zenéje irodalmunk látását, befogadását is segíti. Bartók Béla, Kodály Zoltán és követőik valósították meg azt az álmot, amelyet Wagner Mosonyiról szőtt. Lángelméink a magyar zene kontinentális alapzatáig jutottak el. Így tündökölt fel egyedüli, rendkívüli lélek-áramlásunk eredeti és teljes szépségével. Megtörtént zenei téren csodálatos honfoglalásunk a népek nagy szellemi hazájában. Egyedüli kincset adtunk a világnak, semmit sem vettünk el mások értékeiből. Teljességünket ismerheti meg a világ, igazi, tiszta forrásunkat. Mekkora út vezetett odáig? Ezt akkor látjuk igazán, ha rádöbbenünk az elődök küzdelmeire. Mosonyi Mihály küldetése, zenei kiteljesedése legyen ihlető forrásunk! Fogadjuk be őt is a szívünkbe, mert ott van a helye! Így láthatjuk meg kétszáz évvel a születése után igazi arcát.

Búvópatak 2015. június–július

20. oldal

A Napkutató Dr. Grandpierre Attila csillagász életről, tudományról és a Napról

Grandpierre Attila az emberek szerencsésebbik feléhez tartozik: azt választotta és nyerte hivatásául, amit ötévesen elhatározott. Akkor ötlött fel először benne, hogy egykor majd a Nappal akar foglalkozni. Fizikus, csillagász lett és évtizedek óta kutatási témái közül a legfontosabb a Nap. Egyebek mellett foglalkozik a világegyetem élő természetével, a természettudomány egységes elméletének megalapozásával, az ember és a világegyetem kapcsolatával; de alapos ismereteket szerzett és ad át az ősi magyarság mibenlétéről, világlátásáról és jelképrendszeréről, nemzeti jelképeink kozmikus rendszeréről. Kutatási eredményei nemzetközi szinten is jelentősek. Emellett hosszú évek óta ismert együttesekben zenél, énekel és verset ír. Fél tucat szakmai könyve jelent meg és, 350-nél több tudományos publikációja olvasható hazai és külhoni szaklapokban. Egyike azoknak a meghatározó tudományos gondolkodóknak, akik nem csak másként, de jobban is látják, értik és tisztelik a világegyetem történéseit, a Nap tevékenységének emberekre és a Földre gyakorolt hatását.

– A neve azt sejteti, hogy valahonnan a frankok környékéről kerültek ide az ősei. Jól hangzó, a művészetben, tudományban eléggé ismert ez a név. Szó szerinti fordításban családnevének jelentése: Nagy Kő, ami talán beszédes név is lehet, mint az indián nevek, utalhat a korai ősök munkájára, személyiségére. Kik voltak a felmenői, és miként emlékszik korai éveire, az iskolára? – A Grandpierre-ek francia nemesek voltak, a hugenotta-mészárlások idején költöztünk el Franciaországból. Sok Grand pierre tette életét emlékezetessé. Édesapám, Grandpierre K. Endre, a híres író, történész és gondolkodó meghatározó szerepet játszott a fejlődésemben. Sokat mesélt nekem gyermekkoromban az emberiség Aranykoráról. Arról, hogy az emberek képesek együttműködni egymással, és egy nagyszerű társadalmat létrehozni, amelyben a boldogság ismeretlen magasságainak felfedezése bárki számára elérhető. Ötéves koromban egyszer csak azzal leptem meg a szüleimet, hogy kijelentettem: csillagász leszek. A kérdésre, hogy miért, azt feleltem: mert nekem a Nappal kell foglalkoznom! Imádtam énekelni. Hétéves koromban kijelentettem, hogy énekes leszek. Nagyon szerettem tanulni, osztályfőnökömbe valósággal szerelmes voltam. Az első padba kellett engem ültetnie, és fél kézzel mindig a vállamat kellett fognia, mert minden kérdésre ugrottam ki a padból, hogy tudom a választ. A matematikát is Ő kedveltette meg velem. – A középiskolás éveket is ilyen örömteli időszakként említené? Kik hatottak kamaszkori személyiségére, voltak akkor is érdeklődését, szemléletét formáló, világlátását meghatározó tanárai? – Az általános iskolában nyolcadikig jeles vagy kitűnő volt a bizonyítványom. Író szerettem volna lenni, hosszú és tartalmas fogalmazásokat írtam. De mivel tele voltam mondanivalóval, sokszor elkanyarodtam a tárgytól. Ezért irodalomtanárom mindig megjegyezte, hogy két ötöst érdemelnék, de mivel elkanyarodtam a tárgytól, ezért egy egyest ad. Nyolcadik első felében jutottam arra a belátásra, hogy ez így nem megy tovább. Édesapám ekkor lett betiltott író. Az én irodalmi tevékenységem sem nyert elismerést. Rájöttem, hogy a humán tudományokban a számomra túl sok az olyan akadály, amelyben mások önkényes, személyes megítélésétől függ az

értékelésem. Ezt csak a matematika, fizika terén tudom elkerülni. Mivel eszembe jutott, hogy kiskoromban csillagász szerettem volna lenni, írtam az Élet és Tudomány szerkesztőségébe, hogy mit kell tennem azért, hogy csillagász lehessek. Azt írták, hogy akkor a matematikát és a fizikát kell jól megtanuljam. Ezért elkezdtem lázasan tanulni a matematikát. Indultam a versenyeken, és jó eredményeket értem el. Egy osztálytársammal, Lőrincz Andrással elhatároztuk, hogy együtt tanulunk matematikát, és előre tanulunk a Bolyai-könyvekből. Így is lett. Annyira megszerettem a matematikát, hogy nyolcadik után a nyáron egyedül megtanultam a négyéves gimnáziumi matematika tananyag nagy részét. Az I. István Gimnázium matematika tagozatán folytattam a tanulmányaimat. A Középiskolai Matematikai Lapok pontversenyén is indultam, és volt olyan hónap, amikor Lovász Lászlót, aki ma az MTA elnöke, is megelőztem. A magaviseletem azonban túlságosan élénk és ötletes volt, és emiatt el kellett hagynom az I. István Gimnáziumot, pedig nagyon szerettem, különösen Rácz János tanár urat, aki a matematikát egészen rendkívül jól tanította. Amikor harmadikban átkerültem a Fazekas Mihály Gimnázium matematika tagozatára, nem sok újat hallottam, Rácz János már szinte mindent megtanított első–második osztályban, amire ott harmadik–negyedikben került sor, és sokkal izgalmasabban, nagyszerűbben. Úgyhogy az órákon nem kötötték le a figyelmem, emiatt inkább rosszalkodással foglalkoztam, ismét problémás gyereknek számítottam. Édesapámtól 16. születésnapomra kaptam egy csodálatos könyvet, Bauer Ervin írta, a címe: Elméleti biológia. Ebben azt olvastam, hogy minden élőlény attól él, hogy minden pillanatban minden energiáját arra fordítja, hogy leküzdje a romlási folyamatokat, a fizikai törvények alapján várható tehetetlenséget. Ez teljesen felvillanyozott. Rájöttem, hogy ez azt jelenti, hogy az élet örök törvényei nem hagyják a szocialista embertípus kitenyésztését, hogy soha nem tudják végképp legyőzni az embert, mert örök természeti erők állnak a minden emberben ott élő életvágy mellett! Ekkor jöttem rá, 1967-ben, hogy hos�szú távon nem maradhat fenn ez a merev, felülről és rosszul vezérelt „szocializmus”, és hogy össze fog omlani. Negyedikes koromban a fizikatanár kijelentette, a fizika összes alaptörvénye levezethető a legkisebb hatás elvéből. A legkisebb hatás elve pedig, leegyszerűsítve, azt jelenti, hogy azok a folyamatok valósulnak meg, amelyek a legkevesebb energiát használják fel és a legrövidebb ideig. Rögtön rávágtam, hogy a fizika biztosan nem egyetemes érvényű, mert például én sem arra törekszem, hogy a lehető legrövidebb ideig és a lehető legkisebb energiával éljek. Ellenkezőleg! Csak akkor még nem láttam, hogyan tudom ezt a gondolatot elmélyíteni és igazolni, erre csak évtizedekkel később került sor. A zene is nagy hatással volt rám. Sokat hallgattam zenét. Iskola után hazamentem, déli egy órára-fél kettőre rendszerint hazaértem, és otthon egyedül voltam. Bekapcsoltam a rádiót, tekergettem a világvevő gombokat, és amikor valami érdekes zenére bukkantam, teljes erőből énekeltem, táncoltam. Boldog voltam, a világ legboldogabb embere! Egyszer egy debreceni osztálykiránduláson különös zenét hallottam kiszűrődni egy ablak mögül. Teljesen

21. oldal beleéltem magam, a szívem egyre jobban dobogott, és egyszer csak azt vettem észre, hogy emberek állnak körül az utcán, és a földön fekszem, elájultam, és éppen most tértem magamhoz… Negyedikes gimnazista koromban bekerültem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen fizikából az első tíz közé, így felvételi nélkül jutottam be az ELTE fizikus-csillagász szakára. – Sokan életük meghatározó időszakának tartják az egyetemi éveket. Miként érezte magát egyetemistaként egy tehetséges és korlátokat kevésbé tűrő fiatal a szürke 60-as években? – Az egyetemi oktatás tartalmilag számomra nem sok újat adott, túlnyomórészt a szellemi pangást jelentette. Önálló véleményalkotással, szokatlan viselkedéssel igyekeztem érdekessé tenni az életemet, és ezt nem egyszer botrányosnak tartották. Egy akcióm után fel is függesztettek az egyetemről. Ezután inkább a tanulásra összpontosítottam. A kvantumelektrodinamika dolgozataim annyira jól sikerültek, hogy tanáraim megkérdezték, nem lenne-e kedvem az egyetem befejezése után ott dolgozni. Jellemző, hogy felháborodva utasítottam el ezt a legtöbb ember számára rendkívül megtisztelő ajánlatot, azzal, hogy nem lehet igaz, hogy csak ennyit néznek ki belőlem, és számomra elfogadhatatlanul lapos lenne egy ilyen pálya. Amikor önálló szemináriumi előadást kellett tartanom, Kuti Gyula, aki ma már állami díjas amerikai magyar fizikus, javasolta, hogy a KFKI-ban folytassam kutatásaimat. Kunszt Zoltán pedig, aki ma a zürichi Institut für Theoretische Physik kutatója, szemináriumi előadásom után kijelentette, ilyen kitűnő, önálló gondolatokat is tartalmazó előadást kellene mindenkinek tartania. Számomra Marx György órái voltak a legizgalmasabbak. Ő hívta meg 1974-ben Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biológust az egyetemre előadást tartani. Máig emlékezetes volt, amit ott hallottam. Abban, hogy az ember elég gyorsan el tudja kapni az ujját a tűztől, kulcsszerepe kell legyen az elektronoknak, mert a

Búvópatak 2015. június–július nagy biológiai molekulák és reakcióik túlságosan lomhák, és ha ezek vezérelnék a mozgásunkat, akkor a kisgyerekek odakozmálnának a vaskályhákra. Elkezdtem Szent-Györgyit olvasni, és a biológia ismét a vonzásába kerített. – Az egyetem után megkezdődtek a tudományos munka, a hivatás évei. Miként indult a később sokfelé ágazó, a Napot, a kozmikumot kutató pálya? – Egyetemi doktori disszertációmat a csillagok hőáramlásairól írtam. Két éven át valóságos vadászszenvedéllyel végeztem a számításokat, folyton azon törve a fejem, hogyan tudnám még hatékonyabbá tenni a programot. A disszertációm védésekor egyik opponensem Németh Judit, a hazai nehézionfizikai kutatások egyik iskolateremtő megalapítója volt. Először nem akarta elhinni, hogy egyedül az én munkám alapján ír tam a disszertációmat. A számításaim ugyanis szerinte olyanok, hogy csak a világ két élvonalbeli intézetében, Ausztráliában vagy az MIT-n készülhettek, vagyis külső segítséggel. Be kellett vigyem az 50 oldalas programot, amivel az egyenleteket megoldottam. Sok olyan apró részletre rákérdezett, amiket csak akkor tudhattam jól megválaszolni, ha valóban én végeztem a munkát. Végül belátta, hogy így van, és pár perc szünet után azt javasolta, hogy pályázzak meg egy aspirantúrát, egy 3 éves ösztöndíjat a kandidátusi fokozat elnyeréséhez, és támogatni fogja. Az aspirantúrát elnyertem, és ennek köszönhetem, hogy négy hónapig a Bjurakani Asztrofizikai Ob szervatóriumban dolgozhattam. Amikor idekerültem, a bemutatkozó előadásomon jelen volt Viktor Ambarcumjan, a világ egyik legnagyobb tudósa, az elméleti asztrofizika egyik megalapítója, aki a Nemzetközi Csillagászati Unió elnöke is volt, és az Angol Királyi Csillagászati Társaság aranyérmét és a Bruce Medált is megkapta. Az előadásomat többször félbeszakította azzal, hogy olyan rendkívül érdekes gondolatokat hallott, amelyeket meg kell ismételni. Ezek után különleges megtiszteltetésben volt részem: felvetette, hogy látogassam meg

Grandpierre Attila a Vágtázó Csodaszarvas koncertjén

Búvópatak 2015. június–július minden szombat délelőtt, szeretne velem beszélgetni, jók a meglátásaim. Minden szombat délelőtt Ambarcumjan dolgozószobájában találkoztunk, és kettesben elbeszélgettünk a csillagászat legizgalmasabb kérdéseiről. 1984-ben védtem meg A flérjelenség konvekciós értelmezése című kandidátusi disszertációmat. – Egy másik hivatásáról is szóljunk, ez pedig a zene. Olyan zenekarok meghatározó tagja volt, amelyeknek nem csak a neve sajátos, de maga a műfaja is. Sokan nem tudják összhangba hozni a komoly tudóst és a színpadon félmeztelenül tomboló, különös dalokat éneklő embert. Ilyen nagy hatása van életére a zenének? – Kisgyermekkorom óta a zene bűvöletében élek. 1975-ben alakult meg a Vágtázó Halottkémek zenekar, amelyben énekelek, és csodás színt hozott az életembe. Még jobban megszerettem az embereket, éreztem, hogy egy csodás, felemelő erő költözik az életembe, és a zenénk útján a Földre. Sokan tudtuk, hogy a VHK nagy dolog. Világforradalom! Nem egy zenekar magánügye, mert itt nem babra megy a játék, az emberiség jövőjének ügye kap új értelmezést és váratlanul nagyszerű távlatot. Sokan mondták, hogy egész életük legnagyobb eseménye volt, amikor a VHK-koncerten váratlanul megnyílt előttük egy teljesebb világ. A koncerteken félrehajítjuk a tetszhalottakat gúzsban tartó művi társadalom összes nyavalyás fékjét, és átadjuk magunkat legfelszabadítóbb érzéseinknek, és közben zenélünk, és a zene még teljesebb érzéseket kelt életre bennünk, így utazunk egyre közelebb a tűzhöz. Ezekkel a felszabadító, gyújtó érzésekkel teremtve a zenét, rendszerint olyan mélységekbe jutunk el, ahol az érzés teljesebben ragyog, az élet elemi erővé válik, és szinte látomásszerű erővel jelenik meg előttünk az a zene, amit játszanunk kell, az a világ, amiben törvényerejű az életünk. Sokan úgy vélik, kellett hozzá merészség, hogy elszakadjunk a biztonságot jelentő sablonoktól, de számunkra ezek a sablonok jelentik a börtönt, a rabságot, amiből minden porcikánk szabadulni akar. Annyira várjuk ezeket az alkalmakat, hogy ilyenkor szervezetünk minden vésztartalékát is mozgósítjuk, és sokszor egészen rendkívüli élményekben van részünk. Nehéz szavakkal elmondani, milyen az, amikor az élet teljes erejében mutatkozik meg. De egy biztos: ilyen koncerteken, és utána még napokig, teljesebb embereknek érezzük magunkat, belénk költözik az örök élet legyőzhetetlen ereje, és tudjuk, hogy az így kigyújtott fények mindig ragyogni fognak. – Úgy tűnik, mélyen gyökerezik és magasra ível zenei élményvilága, de nem csak az, hanem világ- és életszemlélete is, amelyek sajátos karaktert mutatnak, és azt hiszem, ezek mindegyike kapcsolódik tudományos kutatómunkájához. – Amikor elkezdtem csillagászként dolgozni, hamarosan rájöttem, hogy számomra nem elég izgalmasak a szokásos kutatási keretek. Első csillagászati szaklapban megjelent cikkemet nagy elismerés fogadta. Úgy tűnt, semmi sem ment meg a sikeres tudósok szokásos életétől: munka munka hátán, taposómalom, egyre több elismerés, harapófogóba szorult élet. Tiltakoztam. Mire jutok azzal, ha egy nagy felfedezés a nevemhez fűződik? Elmehetek vele a sóhivatalba, gondoltam, mert ha el is ismeri a társadalom, számomra mégsem jelent sokat, hiszen az igazi élet ennél sokkal, de sokkal nagyobb. Száraz és unalmas, adatfeldolgozás-jellegű évek fenyegettek. Rá kellett kapcsolnom, és nekivágtam a nagy kihívásoknak, a végső kérdéseknek. 1986-ban született meg első összefoglaló tanulmányom, az első kísérletem egy új, tágabb szemléletű világszemlélet és csillagászat megalapozására. Ennek egy változata ismerőseim körében terjedni kezdett. Két év múlva felhívtak az Írószövetségből, megkérdezték, mit szólnék ahhoz, ha a kecskeméti Forrás irodalmi lap megjelentetné. Igent mondtam, meg is jelent, és ezen az úton haladtam tovább az

22. oldal Élő Világegyetem és az emberi agy kapcsolatának felderítése felé. A zene, a VHK, majd 2005-től az ősi népzene világához közel álló Vágtázó Csodaszarvas nevű zenekarom zenéje is sokat segített a kutatómunkámban. Ezek a zenék örökérvényű érzéseket keltettek fel bennem. Megtapasztaltam, hogy az igazi érzés a végső valóság, mélyebb és bizonyosabb, mint az anyag léte. A Világegyetemet alapvetően a természeti törvényekből fakadó érzések mozgatják, mint minden élőt, és nem a tehetetlenség törvénye, mint minden anyagot. Persze nincs is tökéletesen élettelen anyag, ez csak elvonatkoztatás a valóságtól. – A fizika, de még inkább a csillagászat nem a hétköznapi emberek számára érthető jelenségeket tanulmányoz. Mi áll tudományos érdeklődése középpontjában és hogyan lehetne összefoglalni kutatómunkája lényegét és eredményét? – Csillagászként a Világegyetem keletkezésével, a csillagok változásának okaival, majd a naptevékenység eredetével kezdtem foglalkozni. A Nappal kapcsolatban születtek legnagyobb felfedezéseim, ahogy ötéves koromban előre tudtam. Kimutattam, hogy a naptevékenység a Nap magjából ered. Ha a napmag egy körzete melegebb lesz, gyorsabban termeli az energiát, hiszen a magenergia termelése a hőmérséklet növekedésével hatványozottan gyorsul. Ha pedig gyorsabban termelődik az energia, akkor még melegebb lesz, még gyorsabban termelődik az energia. Egy önmagát gyorsító folyamatot fedeztem fel a Nap magjában. Megoldottam a folyamatot leíró parciális differenciálegyenlet-rendszert, és így fedeztem fel, hogy a Nap magjában forró buborékok termelődnek, amelyek képesek a felhajtóerő hatására a Nap felszíne felé gyorsulva felemelkedni. Ezek idézik elő a napkitöréseket, a napfoltokat, a naptevékenységet. A forró buborékok termelődésének felté teleit vizsgálva felfedeztem, hogy a naptevékenység ciklikus újratermelése a forró buborékok és mágneses tereik magas szintű megszervezését, összehangolását igénylik. A mágneses teret az anyagáramlások termelik és szállítják a felszínre, az anyagáramlások irányítása pedig a kvantumszint mögötti szervező folyamatokat igényel, amelyek a Nap globális szerveződési szintjéről kell induljanak. A naptevékenység tehát valódi tevékenység, a Nap mint egész által kezdeményezett tevékenység. A Nap tehát az élőlényekre jellemző cselekvőképességgel bír. Rájöttem, hogy elméletem James Lovelock Gaiaelméletéhez hasonló, amely a Föld élő voltának, önszabályozásának elmélete. Így fejlődött ki évtizedek izgalmas munkájával a Héliosz-elmélet, a naptevékenység új elmélete. 2007ben a George Mason University professzora, Robert Ehrlich fizikus egy konkrét előrejelzésem nyomán kiszámolta a napmagban keletkező, általam felfedezett hőhullámok összeadódását. Kisebb tudományos világszenzáció volt, a New Scientist egész oldalas beszámolóban ismertette a nevem többszöri említésével, hogy a napmag hőhullámainak összegzéséből eredő periódusok megegyeznek a földi jégkorszakok periódusaival. Sikerült kimutatnom, hogy a tudomány fejlődésének fő iránya a kvantumfizika felfedezése után a Bauer Ervin-féle elméleti biológia lesz, és ezt matematikai alakban is megfogalmaztam. Ennek nyomán hívtak meg a kaliforniai Chapman Universityre vendégprofesszornak fél évre. Rájöttem, hogy az életem – és minden ember életének – irányítása a világ- és életszemléleten, a világszemlélet pedig a világról, végső soron a Világegyetemről alkotott képen alapszik. Így tehát a kérdések kérdése az, hogy mi a Világegyetem lényege. Az Élő Világegyetem könyve című művemben megírtam, hogy hogyan alkothatunk lényegében teljes képet a Világegyetemről. Ez számomra az egyik legnagyobb és legizgalmasabb felfedezés az életemben. Százdi A ntal

23. oldal

Búvópatak 2015. június–július

Tűzben született kozmosz Németh János kerámiái

A kerekség, a gömbölyűség adja meg Németh János figuráinak az egészséges, élettől kicsattanó derűjét. Az organikus formavilággal egy teljesen szuverén dunántúli ember- és tájábrázolási rendszert alakított ki. Művei parasztosan vérbő, magyar hagyományokat ébresztő kerámiák, amelyek múzsatestvéreit Keresztury Dezső, Takáts Gyula és Berzsenyi Dániel, Arany János vagy éppen Csokonai költészetében látom. Németh János a pannon-paraszti kultúrából kivirágzó mesehangulatot, legendát is kiépít, amelyben ember, állat, növény egységes rendszerben, mint a népmesében jelenik meg. Művészete korokon át is hirdeti érvényességét. Művészi világa kevesekhez hasonlítható. Eredeti őstehetség, kortársakkal nem verseng, és nem is akar senkire sem hasonlítani. A maga valóságában mozog, művészete öntörvényű, egyedülálló a magyar képzőművészetben. Mesterember módján képes „szakmáját” magas művészetté emelni. Nemcsak Sellő, Neptun, Kaszás, Várakozás vagy korongozott agyagszobrok: Pihenő pásztor, Assisi Szent Ferenc, Keresztelő Szent János, Gondolkodó, Pihenő nő kerülnek ki a kezéből, hanem épületplasztikák is: Közlekedés Kaposváron, a zalaegerszegi kórház domborműve, a vonyarcvashegyi Halász-emlékmű. Németh János szoborfigurái olykor humorral, máskor szarkazmussal telítettek. A zalaegerszegi Keresztury-ház reliefjén például gazdag áradásban látjuk az élet ezer- és ezerféle megnyilvánulását, ugyanúgy, ahogy a ház gazdája hasonló gazdag áradásban

osztotta szét élete folyamán egyénisége kincseit, lelke gazdagságát. Németh János a bartóki „tiszta forrásig” megy vissza. Magában hordozza a népi ihletésű meséket, a népművészeti tárgyakat, pásztorfaragásokat, és a modern világhoz, a mai gondolkodásunkhoz kapcsolja mindezeket. Pontosan fogalmaz, amikor azt mondja: „Eg y óceániai vag y eg y afrikai ember ug yanúg y gondolkodik, mint egy magyar pásztor.” A közelmúltban Kossuth-díjjal kitüntetett mester most is szülővárosában él. „Mint eg y plasztika, olyan g yönyörű a zalai dombvidék, amelyet gyermekkorom óta számtalanszor végig jártam” – mondta a művész. Művészetére a családi tradíció mellett erőteljesen hatott Göcsej, valamint az Őrség, a Balaton-felvidék és az Alföld népi fazekasságának szellemisége és formavilága. Mint elmondta, munkája során szellemileg is próbálja átmenteni a magyar népművészet és pásztorművészet sajátos világában megőrződött hagyományokat, és ez a törekvése jelenik meg szobrain, domborművein, edényeiben és különféle tárgyaiban. M atyikó Sebestyén József

Matyikó Sebestyén József

Akár az égbe költözött

fölégett táj sírként megnyíló titok fátyolként terül tavirózsába a lány-forma domb gyümölcsöse halandó virág kitépve a daltalan este hattyútollait kínok végtelen éje zár be hát akár a salamonpecsét évszázadok ónozott ablakában fekete ágakon lakom a Bibliában szememből nyíló századok Németh János kerámiája – fotó: Tóth Baranyi Antal

Búvópatak 2015. június–július

24. oldal

Varga Rudolf

Farkasszem

– Feri! Feri! Feriferi! Most mért sunyítasz?! Hogy döglöttél volna meg anyádban! Lallalalla… Délelőtt jártam az ügyvédnél… Beadtam a válóperte-e-e-et… Naaa?! Milyen vagyoook? – hallgatja a toaletten trónoló Feri a lakás távolabbi pontjáról odaszűrődő kiabálást. Rezzenéstelen arccal, mintha semmi sem jutna el a tudatáig, úgy bámulja tovább a vécé csempézett falán mászó, megmegálló, majd újra araszoló hangyát. Ujjával a soklábú élőlényt óvatosan bökdösve suttogja: – Tovább! Tovább! El! El innen, amerre látsz! Felpattan. Kirúgja az ajtót. Az előszobában elbizonytalanodik. A bejárathoz lép. Irányt változtat. Elindul a lakás belsejéből hallatszó hangok felé. A szobába érve csendben megáll a kanapén kombinéban heverésző, harminc év körüli nő előtt. Györgyi combjain a harisnyája összeráncolódva. Az asztalon üres italosüvegek, meg egy halom kolbász. Györgyi lassan Feri felé fordítja a fejét. Leharapja a kezében tartott kolbász végét. Teli szájjal grimaszolva, a szavakat elnyújtva mondja: – Hogy dög-löt-tél-vol-na-meg… Rágás közben megvetéssel méregeti a férfit. Feri a zsebébe gyűri öklét. Nagyot sóhajt: – Mi van? Mi ez? – Mi mi-i-i? Lángolt kolbász… Harminc kiló… Tízet már megettem… – dugja arcába az újabb szál kolbászt a nő. Feri szótlanul sarkonfordul. Lábujjhegyen lépeget kifelé. Az előszobafogashoz ér. Leemeli kordbársony zakóját. A vállára veti. Bevágja maga mögött az ajtót. Györgyi egykedvűen zabál tovább. Nézi a zenetévé műsorát. A készülékből hallatszó slágert karikírozva, bohóckodva, fröcsögő szájjal énekli: – Zsönetemplű monamú, zsönetemplű tulezsú… – Cseszd meg! Döglöttél volna meg, te az anyádban! – szökdécsel lefelé a lépcsőn Feri. A lépcsőház félhomályában megáll egy, falra karcolt szív előtt. Motyogva olvassa a falfirkát: – Kati plusz Oszkár imádja egymást. Zsebre tett kézzel, kárörvendőn vigyorogva ereszkedik lefelé a dohos lépcsőházban. A sarki kocsmába lépő Ferit néma biccentéssel köszönti a pultos. Lekapja a polcról a vodkásüveget. Kitölti az italt.

Feri elé tolja a poharat: – Gond van, Francikám? – Gond? Mi az a gond? – hajtja fel az italt Feri. Fancsali képpel bólogatva jelzi, hogy kér még egy adagot. – Gáz, gáz… Mindig csak a bunyó! – töpreng magában a pultos. Kitölti az újabb felest. Esteledik. Feri a kihalt utca kongó csendjében hazafelé sétál. Egy üres sörösdobozt rugdos maga előtt. Szemerkélni kezd az eső. A budai bérház kapuja elé érve Feri lelassítja lépteit. Felnéz a lakásának kivilágított ablakaira. Szeméből patakzik a könny. Sarkonfordul. Határozott léptekkel indul vissza a kricsmi felé. Megtorpan. Kézfejével megtörli nedves szemeit. Nagyot ásít. Torkához kap. Fulladozik. Újra a lakása irányába fordul. Ököllel belecsap egy hirdetőoszlopba. Futni kezd az esőben. A hámló falú bérháztól kicsit távolabbi parkolóban Feri a zsebében kutat az autója előtt. Felhajtja a kabátja gallérját. Görcsösen összekulcsolja karját. Ásít. Beletúr a zakó belső zsebébe. Irattárcáját előhúzva a pénzét kezdi számolgatni. Nadrágzsebéből előveszi az autó kulcsait. Bevágja magát a kopott Opel volánja mögé. Padlógázzal indít. Csak néhány méterrel odébb kapcsolja fel az autó lámpáit. Az ócska Opel sűrű esőben gördül ki egy külterületi benzinkútról. Feri a sötét országúton a szembejövő gépkocsik vakító reflektoraitól hunyorogva, eszelősen szorítja az autó kormányát. Fel-feltörő zokogását visszafojtva törölgeti könnytől maszatos arcát. A ritkuló forgalomban lassacskán megnyugszik. Nézi az ablaktörlőlapát monoton mozgását. Nyomkodni kezdi az autórádió gombjait. Zsebéből előhúzza a mobiltelefonját. A sötétben matatva beüt egy számot. – Szervusz… Én vagyok… Beszélhetek? Már aludtál? Nagyon rosszul hallak! Mit mondasz…? Mi van…? Nem számít… Semmi… Semmi nem számít… Autóban ülök… Talán reggelre… Nyugi, odaérek… Addig aludj nyugo… Halló! Hallasz? – rázogatja a néma telefont. Az anyósülésre dobja a készüléket.

25. oldal A párás szélvédőt tenyérrel törölgetve, szórakozottan dudorászva kémleli maga előtt a vizes utat. A kesztyűtartóból előhalássza a gyűrött térképet. Kiveszi belsőzsebéből a szemüvegét. Az időnként felvillanó fényeknél vaksin nézi az útvonalat. Fékez. Az elhagyott országút kereszteződésénél megáll a sűrű esőben. Kiszáll az autóból. A jármű lámpafényénél odasétál az irányjelző táblához. Fejét jobbra-balra forgatva nézi az ismeretlen tájat, a dombokat, az esőfüggöny mögött sötéten párálló völgyeket. Mélyeket lélegzik. A pocsolyákat kerülgetve visszaszalad a kocsihoz. Kiemeli az ülésre dobott térképet. A nedves motorházra teríti. A lapokat kisimítva silabizálja a jeleket. Az elágazás tábláihoz visszabotorkálva újra böngészni kezdi a feliratokat.

Bőrig ázva ül be a kocsiba. – Bassza meg, eltévedtem! – motyogja maga elé. Öklével a kormányra csap. Előguberálja az ülésre dobált kacatok közül a maroktelefont. Az újrahívással kísérletezik: – Nincs térerő… Se tér… Se erő… Nincs… Semmi… A térképet gombóccá gyűri. A háta mögé hajítja. Felbőgeti a motort. Csikorgó kerekekkel, indexelés nélkül indul el a balra tartó mellékúton.

Búvópatak 2015. június–július A fákkal övezett, keskeny út közepén száguldva, üveges szemmel mered maga elé. Csak az ablaktörlő monoton zümmögése szaggatja meg a csendet. Nem figyel se jobbra, se balra. Pár méterrel az autó előtt, féktávolságon belül pillantja meg az út közepén mozdulatlanul ülő, a fényszórók közt pontosan az ő szemébe bámuló, csuromvizes farkaskutyát. Az állat tágranyílt szemmel, rezzenéstelen pofával várja az ütközést. – Neeeeeeeem! – szakad fel fékezés közben az önkéntelen ordítás Feri torkából. Elveszti uralmát az autó felett. A vizes aszfalton csúszó kocsi a kutya testének ütközik. Hatalmas csattanással csapódik egy útszéli fa vastag törzsének. Végül az árokban landol. Feri a kormányra borulva, a visszapillantón ingaként mozgó rózsafüzér keresztjét bámulja. A betört szélvédő szilánkjain átkukucskálva nézi a felpúposodott, füstölgő motorháztetőt. Nagyot sóhajt. – Hogy döglöttél volna meg anyádban! – nyögi. Elvigyorodik. Leállítja az elferdült ablaktörlőt. Leveszi az autó gyújtását. Vérző homlokát vizsgálgatja a tükörben. Lábát húzva kászálódik ki az autóból. Sántikálva járja körbe a roncsot. A még mindig világító fényszóró előtt, az árokpart vizes füvére roskadva észreveszi, hogy véres a keze.

Búvópatak 2015. június–július Keresi, honnan származik a vér. Végigsimítja homlokát a tenyerével. Hitetlenkedve rázza fejét. A vér nem a homlokáról, hanem a vizes fűről kenődött a kezére. A félhomályos sánc oldalán elmosódó vércseppeket vesz észre. Négykézlábra állva elindul a nyomokon. – Ha nem döglöttél meg, most kinyírlak! A kurva anyádat! – sziszegi. A földről feltápászkodva, előrehajló testtel lódul a kutya nyomába. Az állat a bokron túl, tehetetlenül, lihegve fekszik a füvön. A férfi közeledtére a kutya fájdalmas pofával feltápászkodik. Szembefordul Ferivel, aki a gallyak alatt átbújva, ismét négykézlábra állva, fújtatva fürkészi a sebzett állatot. Így, farkasszemet nézve pihegnek egy ideig a szakadó esőben. A németjuhász egy másodperc alatt eltűnik a sötétben. Feri a bokorból visszafordulva, csúszkálva botorkál vissza az autóhoz. Az ülésről kiemeli zakóját és telefonját. Kikapcsolja a világítást. A gépkocsi begyűrődött ajtaját próbálgatja bezárni. Tiszta erőből bevágja az ajtót. A kutya nyomain újra végiglépegetve, a bokrot félrehajtva, nagyokat nyögve, szitkozódva indul el a sötét, gazos bozótosban. A bokrokat elhagyva egy rétre vonszolja magát. Zsebébe kotor. Előhúzza a rádiótelefont. Mindhiába nyomkodja a gombokat. A sötétben tovább botladozva indul a kutya nyomába.

Egy lepusztult, árva madárijesztő mellett halad el. A gazos, omladékos terepen romos házat vesz észre, melynek egykor fehér falain sejtelmesen tükröződik a felhők mögül pislákoló holdfény.

Varga Rudolf

Örökkön örökké

Fejjel lefelé lógva áll örökkön örökké napfényes, napfényes mezőben, delejes réten áll, áll, áll az időben. Lábánál három farkas, Lédi, Frédi, Frici harmatos felhősarjúszénában hancúroznak örökkön örökké. Áspis, kerekes, útifüves, leveles, bíbola, bíbola, bang! Repedt harang kondul kobakjában, a fent, a lent talpra áll. Postás csenget, ajánlott levelet hoz. Sas-behívót küld a kozmosz?

26. oldal Nyögve, lihegve sántikál be a nyitott tetejű, beomlott falú, valamikori lakóház még álló vályogfalai közé. A sarokba kuporodik. Feljajdul, amikor feneke a kemény talajhoz ér. Arcát tenyerébe temetve fészkelődik. Elnyomja az álom. A romház falának tövében, a delelő nap sugarainál ébredezik. Arcán mászkál egy hangya. Kezével, még félálomban hajtja el a hangyát. Megtapogatja sebes homlokát. Hunyorogva mered az egykori szobát felverő, embermagas gazra, a beomlott tetőre. Észreveszi a vele szemközti fal tövéből őt bámuló, sebzett lábú farkaskutyát. Az állat figyelmes pofával mered Feri szeme közé, mintha várná, hogy megszólítsák. – Te már megint itt vagy? Nem volt még elég? Na jó… Gyere ide! Beszéljük csak meg, hogy most akkor te akarsz megdögleni, vagy engem akarsz eltenni láb alól… Na, mi lesz? Neked ugatok – mondja Feri az állatnak. A kutya, mintha minden szót értene, nyugodtan felegyenesedik. Mellső lábát húzva sántikál Feri felé, miközben egy pillanatra sem veszi le róla a szemét. A férfitől karnyújtásnyira, fájdalmas pofával telepedik a földre. Fejét a Feriével egymagasban tartva hallgat tovább. – Remélem, van pénzed, hogy kifizesd a káromat… Egy biztos… Nem lesz olcsó buli, kiskomám! – nyújtja kezét a kutya felé Feri. Megsimogatja az állat fejét. Az pedig továbbra is méltóságteljes testtartásban, kitartó bizalmatlansággal méregeti az idegent. Feri keze az eb fejétől a lába felé közelít. Tapogatja a már nem vérző, de csúnya sebet. Az érintésre a kutya fájdalmasan felnyüszít. De továbbra sem moccan. Értő arccal figyeli az embert, aki zakóját levéve megoldozza nadrágszíját. Ingének aljából letép egy csíkot. Azt tekeri kötésként a kutya lábára. Befejezi az ápolást. Az állat, Ferihez közelebb húzódva nyaldosni kezdi a férfi homlokán a zúzódást. – Van egy cigid? – szól Feri a kutyához. – Most mit bámulsz, te nagyfiú? Te godzilla! Azt kérdezem, meg tudsz-e kínálni egy cigarettával, ha már így elintéztél, te sátán kutyája… Te bérgyilkos… Na, halljam, ki küldött? He-e-e-e? És mennyit fizettek neked, hogy kivégezz? Mi-i-i? – néz a kutya szemébe. – Azt akarod mondani, hogy ártatlan vagy? Mi-i-i? Nézd meg, mit csináltál! Na, jó. Velem lehet alkudni… Részletfizetési kedvezményt kapsz… De mindenképp meg kell térítened a káromat – túr a kutya bundájába. – Amúgy, hogy hívnak? Mi-i-i? Azt kérdem, mi a neved, te nagyokos. Még a nevedet se tudod megmondani, te maffiózó? He…? Ja, hogy az én nevem? Engem Ferinek hívnak – fogja meg Feri óvatosan a kutya feléje nyújtott mancsát. – Te meg akkor, legyél… Hívjanak téged, mondjuk… Mondjuk… Sátánnak… A kis, csődör Sátánöcsinek… Na, Öcsike… Akkor, túl vagyunk a bemutatkozáson… A kérdés már csak az, hogy mi lesz reggelire. Vagy inkább ebédre? Mi-i-i? – pillant órájára Feri. Észreveszi, hogy a karóra számlapjának üvege megrepedt. Az óraszerkezet pontosan éjfélkor állt meg.

27. oldal

Búvópatak 2015. június–július

Olvasólámpa A valóságban, vagyis egy másik álomban Könyvekről,

írókról

Csernák Árpád Válogatott novelláiról Az író felfalatik

Az író emberi táplálékul is szolgálhat – olvassuk az egyik lexikon szócikkben. Természetesen a tejtermékre és nem a kannibalizmusra utalva. A magyar nyelv különösen alkalmas az ilyen meghökkentésekre. Szeretünk kokettálni a többjelentésű szavakkal, mert ilyenkor, egy sajátos szövegközti állapotban, pár pillanatig egyszerre két dolgot is igaznak tarthatunk. Mint például ebben az esetben azt, hogy a vajból köpült író táplálék, és azt is, hogy a szépíró felfalatik. Felráz minket a kétértelmű játszadozás, izgalommal tölt el, hogy is van ez? (Nem kell tudnunk Platon feltevéséről, nevezetesen, hogy az azonos alakú szavak esetén nem csupán önkényes, hanem eredendő kapcsolat is lehet a szavak és a dolgok között.) Mert igenis: az író felfalatik. Először éppen önmaga által. Egy regényt, novellát megírni fiziológiai folyamat. Az idegrendszer ritmusára felfalja az erőt minden vízió, minden leírt szó. Csernák Árpádnak is csak egyetlen készen adott és feláldoz-

ható formulája van az alkotásra: az élete. Magából hódít el területeket, hogy a műveknek adja. Aztán az író felfalatik a hétköznapok csúfondároskodásai által. A művészet sosem az unaloműzés terméke és aligha az írást tekinthetjük a mindennapi boldogságok létrehozójának. A tehetség a szakadék peremén lakik, aki együtt él vele, kétségek és félelmek között egyensúlyozva teszi ezt. Csernák Árpád művész. Életében valószínűleg ritkán esnek egybe a jó művek megírásának és a jó hétköznapok megélésének időszakai. A politikai-társadalmi szféra és a művészet nem vezethető le egymásból. Ha az „író” hononímájának kis tréfájához kötve fogalmazzuk meg, úgy is mondhatjuk: az étel tápanyagminősége és ízletessége között nincs mindig összefüggés. Csernák Árpád mindent tud az írásról. Írhatna bármiről; kön�nyed szerelmekről vagy magasztos témákról, gyakrabban élhetne humorával, de neki többnyire az adatott, hogy nem tudta kitépni magát „abból az őrjítően szűk körből, amit úgy neveznek: város. Meg így: színház.” Ha megpróbálta, jött a kiábrándulás és a fohász: „Reális álmaimba engedj vissza, irreális flaszter” (Zarándoklat). Végül az író emberi táplálékul szolgál akkor, amikor összes érzelme, gondolata használható nyersanyaggá válik egy eszmei megszólított számára. Minden író annak a hipotetikus olvasónak ír, aki szavait gyógyírként használja saját sorsára. Sütő András, megkérdezvén, miért ír, azt válaszolta, „a visszhangért”.

Díszlet és dramaturgia Abban a 10–20 másodpercben, amíg eldöntjük, megvásárolunk-e egy könyvet, döntő szerepe lehet a borítónak. A könyvborító: első üzenet, előzetes, hangulatábrázolás, díszlet, metafora, jelentésmintázat, illő ruházat. Csernák Árpád Válogatott novellái gyönyörű öltözetet kaptak. Minőséget sugall a festett terrakotta dombormű, a betűtípus, a szín. A szobrocska, a Zöld lány (Firenzei emlék), Gera Katalin szobrászművész alkotása, ami meg is testesül az azonos című novellában. A „kissé vaskos, nem túl magas lányalak, különös főkötőben, mezítláb” (A zöld lány) megtelítette a főhőst szeretettel. A firenzei turistát bűvkörébe vonta, felzaklatta, majd egy jellegzetesen szép csernáki átlényegülés keretében a S. Maria del Carmine oltárképén köszön vissza rá, jobb karján gyermekkel. Amit a kéz végbevisz, azt a szó is elmondja – ennek a tökéletes példája a kötet könyvborítója. Hasonló gazdagítások a könyv belső képei, Csernák Máté fotógrafikái. Megrendítő az első fotó: az író fehér ruhás, szalmakalapos, sétabotos alakja, aki idegenül, árván áll a vízesés sziklái között, ebben a tragikus, generációs jelmezben.

Búvópatak 2015. június–július Most olyan, mint egykor apja, aki „egy-egy verőfényes vasárnapon felvette világos, nyári öltönyét, ekrü szalmakalapját, vászonbetétes cipőjét, elővette sétapálcáját és elindult a Margit-szigetre.” (Kék korláton sárga ernyő)

A kötet teremtő lelke Kárpáti Kamil. Értője a rejtett jelentéseknek, kritikusa az írói munkának, alkotója a struktúrának. Amit létrehoz, az egy olyan limes rendszer, melyben az egyik novella záróhatára beleolvad a másik kezdőhatárába. A novellák külön életet élő szektorait úgy köti össze, hogy regényként is olvasható a kötet. Az egyik novellából megtudhatjuk a szerkesztés koncepcióját: „Négy ciklusra bontanám írásaidat. Első a vér és szellem szerinti örökségé, a kontinuitásé, a kiszögellési pontjaidé; második az avantgardok; harmadik az író konfliktusa színész-életével; a negyedik pedig számotvetés a három előző ciklus összefogása által… Persze ez a négy fejezet… szóval a könyv legfőbb rendeltetése, célja egy ötödik ciklus megvalósulása lenne.” (Az ötödik…) Saját szellemi portréja néha a művész előtt sem ismert. Az alkotó szerkesztő viszont képes megláttatni egy egész arcvonásrendszert. Egyetlen aktusban hozza létre az egyes rétegek becseiből az ismertetőjegyet, a karakter megszilárduló közegét.

Akinek diktál az Úristen

Aki Budán születik, Gárdonyban nyaral, a legendás Várkonyi Zoltán-osztályba jár, s a színészet mellett az írásban is tehetséges, akinek édesapját Móricz jelenteti meg a Nyugatban, az úgy tűnik, idillbe születik. Aki több száz szerepet eljátszott, akinek egy tucat kötete jelent meg, az úgy tűnik, a siker embere, aki rátalált a teljességre. Azonban, aki negyvenháromban születik és ötvenhatban kamasz; aki Édesanyja naplóján ezt a címet találja: „Csernák Árpádné szürke feljegyzései a szürke napokról” (A parkban); aki nehéz természetű apját egyszerre lökné és ölelné; akinek alakmása így gondolja: „Tulajdonképpen az egész földgolyó egy nagy Ideg- és Elmegyógyintézet, telezsúfolva reménytelen esetekkel…” (Körbe-körbe), az azt szokja meg, hogy a kétségbeesések emelik fel. Annak földalatti folyosókban kell megtanulnia a légtáncot. „Nem lehet tudni, hogy történhetett: egy darab gyémánt keveredett a szén közé. Eleinte nagy feltűnést keltett, bár néhány szkeptikus patkány megjegyezte: Biztosan nem is gyémánt, különben hogy kerülhetett volna ide? – A pockok kórusban énekelték: Gazdagok vagyunk! Gazdagok vagyunk! Hej! – Mert a gyémántnak nagyon is a gyémántra jellemző csillogása és keménysége volt. Így a pince lakóinak többsége ámuldozva nézte. Aztán kezdték megszokni. Közben a gyémánt is vesztett a fényéből, szénpor tapadt rá, látszólag hasonlatossá vált a többi széndarabkához. Persze ettől még a gyémánt – lényegében – mégiscsak gyémánt maradt…” (Wu Ming: Mini mese) Amikor a kötetet olvasva, A panzió című novellához értem, áhítatot éreztem. Ez az a mű, amely meghozta a barátságot Lengyel Balázzsal. Ez készíti elő a Rövid téli napok megjelenését az Újhold-Évkönyv 1990/2. kötetében. A Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes által jegyzett irodalmi antológia, amíg létezett, maga volt a Parnasszus. A panzió című novella úgy kezdődik, mint általában a Csernák novellák: hétköznapi élethelyzet, konkrét helyszín, valós szereplők, aztán titokzatossá, dermesztővé válik minden. Azonban a panzió nem más, mint az elhagyott és újra megtalált otthon, a katarzis helye. „A lakás teljesen üres: eltűntek a régi, ütött-kopott bútorok, a porcelán csetreszekkel telerámolt vitrin, a rongyos perzsaszőnyegek, csak apám nagy íróasztala állt ferdén az egyik sarokban, a fényesre vikszelt parkettán. Leültem mellé, rákönyököltem, és az államat két öklömre támasztottam; éreztem, ahogy arcomon végigcsorognak a könnyek.” (A panzió) Csernák Árpád novelláinak jellegzetes szereplői a kutyák. De van macska, versenyló, több madárfaj, valamint növény-

28. oldal fajta is az írásokban. Valószínűleg itt is, mint az evangéliumokban és a példabeszédekben, lényük titokzatossága, ugyanakkor hozzánk szegődésük, létpéldázatuk miatt. A természet azon élőlényei ők, akik felé bátran kinyithatjuk a szívünket. Az Inga című novella stílus- és motívumszignálás. Ez a mű magán viseli a legjellegzetesebb csernáki ábrázolásmódokat. A csak rövid időkre megélt, a gyermekkort és az íróelődöket is megidéző, rendezett, meghitt polgári lét művészi mimézise az egyik színtér, benne: teafőzés, ingaóra, rézkilincs, papír a gépben, otthon, békésen alvó családtagok, kályhatűz, könyvek, hit. A másik színtér, a napok nagyobb részét kitöltő küszködő élet tere, benne: albérlet, vonat, vodka, vekker, világháború, ötvenhat, szétesett család, félelem, sírás. A két tér között ott az álom közege, benne: a személyiség fürkészése, a saját kérdésekre felelés, a holtak faggatása, a jelolvasás, a rémségek. „De a valóságban, vag yis eg y másik álomban, ez még szép is lehet” – mondja az író. Nagy fegyelem és alázat kell egy ilyen mondat leírásához. Egy novellára úgy is lehet tekinteni, mint dilemma hordozóra. Megírására, pedig mint morális tettre. Csernák Árpád számára abszolút érték a lelki egyenesség. Eligazításul az önámítás ellen, megszövegezi saját reguláját: „Ne fogalmazz, ne erőlködj, csak akkor írj, ha diktál az Úristen, és csak azt írd, amit diktál.” (Ha diktál az Úristen)

A novellaírás nem tudomány, hanem szeretet Csernák Árpád stílusa elsőre szürreális álmokból táplálkozó; kemény, kegyetlen, kíméletlen, kiábrándult, keserű. Zord, nyomasztó helyszínek és üldözött, szorongó, nem a helyükön élő emberek – ez a felülete írásainak. Emiatt novelláit néha nem könnyű olvasni. Ám könnyű szeretni. Ebben áll írásmódjának egyedisége. Intellektusa megkérdőjelezi a lét értelmét, filozófiája érvel a lét nemléte mellett, de nagylelkűsége rendre formálja alakjait. Alteregók, családtagok, barátok, irodalmi idolok, kollégák, ártatlan kutyák valóságát teremti bele írásaiba, hogy aztán megírt életükről aprólékosan gondoskodjon. Hányan ölelnénk meg most már József Attilát, Beethovent, Kafkát, Kierkegaardot, Beckettet! Ma könnyű, már ők is megszántak minket közönyünkért és az elutasításunkért, s mi is felismertük fokozatosan az odaadásukat! Mert ugyan, mi más lenne az alkotás, mint odaadás, s ugyan mi más lehet egy művész magát odaadni akarása, mint szeretet? Hiszen a világ is kegyelemből lett teremtve. Meglehet, a tragédiák távoltarthatatlanok, de a jó tévedhetetlen győzelmére várnak a nyitva hagyott történetek. Csernák Árpád látszólag kivonul a világból, de csak azért, hogy mélyebb rétegeibe költözzön be. Látszólag rettenetet, nehézségeket mutat fel, de több van ezeknél az írásokban. Ha nem így lenne, nem írna. A „szálla alá poklokra” magatartása ellenére sosem tér ki az öröm útjából. Minél több szenvedést tár elénk, annál több erőt ad a szeretetre. Azonban szó sincs „ábrándos” szeretetről, inkább az élni segítésről. Azért lesi hősei álmát, mert az azokból kiolvasható panaszokat orvosolni akarja. Erre használja szimbolikus nyelvét. Ahol a reális perspektíva nincs jelen, ott a bizalom egészíti ki a hiányt. Talán lesz majd méltó kritikusa, aki az irodalomtörténet olyan alakjai között helyezi el, akiket az indított szólásra, hogy már megélték azt is: hallgatni akarnak, s akik azért mutatnak fel kibogozhatatlan és kétségbeesett helyzeteket, mert már úgy adnák értük a megbocsátásukat! Vörös K lára Csernák Árpád Válogatott novellái; Stádium Kiadó, 2013

29. oldal

Búvópatak 2015. június–július

Minden, ami elveszett, visszakerül egyszer Olvasólámpa Isten tenyerén Könyvekről,

írókról

Gál Elemér idézése

Keveset írt és keveset élt. Semmi más baj nincs vele. Ezért telhetetlen az az olvasó, aki ismerte Gál Elemért. Adósunk maradt a meg nem írtakkal, gondolta mind, ki túlélte őt, hogy csak a 680 oldalas Héthavas maradt utána. Megtanulták a körülötte állók az ő eltávoztával, hogy semmi sem ismételhető, hogy a sebesült hírhozó nem pótolható, hogy az ő kicsiny várából nagy dolgot csak egyszer lehetett jelenteni. És mégis! Dacolva az elsiratással, Gál Elemér idézésére 2014-ben megjelent egy karcsúbb kötet. Dicséret élete párjának, aki megmozdította a megdermedt időt, a lefagyott csöveket, melyeken át jelentés érkezik arról, hogy maradtak írásai, és barátai is maradtak, akik írtak róla, és vannak, akik a maradék-termést egybegyűjtik, ne vesszen el egyetlen szem sem. Kányádi szavaival: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges.” (Noé bárkája felé) A kéve kötője Lisztóczky László volt, a nyelvi lektor pedig Kalcsó Gyula. A legtöbbet a remény ruháját öltő, mindhalálig hűséges asszonya, Zolcsák Anna tette, aki nem nyugszik, nem is nyugodhat, látván a mellőzésbe hajló közönyt, az olvasók elpártolását egy más kultúra, a lézer és tablet, meg az okos telefon irányába. Az Erdélyből Egerbe érkező írót idéző kötetet egyetlen fotó öleli körül. Talán éppen a Héthavas, talán valami más, de érzelmes, lélekmelegítő, így kínálják magukat a krónikás gondolatai, barátainak róla szóló írásai. Jó kézbe venni. A kötet minden fejezete más és más, de összefűzi valami láthatatlan szál, az igényesség és igézet. Igényesen idéz és idézve igényességet terít az olvasó elé. Tanár ember volt, azt mondják, ez elvárható ilyenkor. De mértani pontossággal érzelmes és szelíd ugyanakkor. Hihetetlen szeretettel beszél hazáról, emberről, tájról és tárgyról. Tanít szeretni és szervezni a szeretetet. Lázít és lázad, ha kell, s ha szükségesnek látja, felveszi a páncélt, hogy védje a megcsonkolt hazát vagy a lecsonkolt fákat. A Trianon fejezet eleven tűz. Fájdalom, mert izzó seb, égető tehetetlen düh, mint Mohács után, mint 1956 előtt. Egy nemzeti vértócsa, mely a nagyhatalmi játékok után itt maradt felszáradásig. Aztán varasodó viszkető seb mindhalálig. Aki ismerte Gál Elemér szelíd mosolyát, és csak azt ismerte, alig hiszi, hogy a csendes felszín alatt ilyen hatalommal élt a vulkán ereje. Aki pedig ismerte, csak eltűnődik: Ejnye! Kár, hogy nem láttam meg benne a lázadó zsenit, s csak magunkhoz édesítettük a kedves, intelligens embert, miközben vezér kellett nekünk, s nem vettük észe, hogy köztünk jár. Amikor 2000-ben megírta Trianon esszéjét Gál Elemér, akkor a magyar politikai vezetés csak gumitalpú cipőben köz-

lekedett ezen az úton, mackónadrágban, hogy susogása se legyen, hogy arra járt. De Gál Elemér erről dalolt. Igaz, milliós karóra nem villogott a karján és 70 milliós házat sem vett a fiának, és nem álmodott olyan palotákról, amelynek csak az erkélye 700 négyzetméter. A Csebokszári lakótelep mindenki számára nyitott ajtajú kis lakásában halt meg az ötödik emeleten, éppen azután, hogy a nyomdából hazahozta a könyveit, és segített azt felcipelni az emeletre. Szép halál. Kisimultak ráncai, amint eltávozott ebből a megszenvedett világból. Gál Elemér nem rakja nagyságrendbe szavait, hogy jobban tetsszenek az itt állomásozó diplomatáknak, nem érdekli, hogy valaki összehúzza szemöldökét, hiszen az övé már Rózsa Sándor idejéből összevonva, már akkor is így volt, amikor tanító szerepében játszotta a boldog embert, mélyen boldogtalanul, a nebulók megelégedésére. Nem válogatta ki szavait, mert nem piaci bevásárlás az ő írása. Nem az érdekérvényesítés melegházában növekedett az elhatározása: Trianonról a valóságot vagy semmit! Ez az írása is olyan elhatározás terméke, mint mindahány e könyvben: Már nem tarthatom magamban, mert szétfeszít, megöl, ki kell énekelnem ezt a fájdal-

Gál Elemér

Búvópatak 2015. június–július mat. Csak magam miatt, lehet, hogy megmaradjak, de nemzeti igény szerint fogalmazva, hogy a megmaradási esély hadviselőit a remény tablettáival ellássam. Csak reménynek, de annak biztosan. De nem csak ezért. Tanítani kellene és lehetne őt, ha más tananyag nem lenne a tanári szobák vitrinjében. S ha vannak is, ezt be kell emelni oda, ahol sorozatlövéstől véres a nemzet inge. Zokog és ropog ez az írás. Egy ember görnyed alatta, mint Atlasz. Vagy mint Atlantisz, a rég elsüllyedt ország. Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. Ezek Reményik szavai. És hogyan harangoz a haragos Gál Elemér? „Nekünk múltunk, és jövőnk volt egyszerre ez a föld. Ezért fáj minden magyarnak, mert nem csak területet vettek el, hanem népet is a magyarság testéből, akiket szellemierkölcsi rabkenyéren tartanak a tiltások börtöneiben, ahol még kön�nyeinktől is elveszik a szabadságot – a szabadesés jogát”. Okos és oktalan történészek, államférfiak nevét emeli fel, magasra tartja, hogy Atlantisz mélységéből az erdélyi süllyedésből megmaradt részek felett még jelszavakat skandáljanak a megmaradásról, az elhibázott békediktátumokról. De ezek a panelek, a politika likvidátorai közelében élő, velük szervesen együttműködő figurák mondatai – bár jó hallani őket, hogy pusztulásunk mérhetetlen voltát és megtervezését megvilágítsák – erősen hiteltelenek, mert ők is ott voltak a versailles-i rögtönzésnél, melyben egy nemzetet keresztre feszítettek. Sokat fizettünk azért, hogy a környező országok örömünnepélyét finanszírozzuk. Az író szerencsére nem békél a feledést előíró szabadkőműves világrenddel, nem akarja elhallgatni, a békeparancsba csomagolt feltételt, mint szabaduló politikai foglyoknak: na, erről aztán ne beszélj, mer aztán!… Beszél és mondja, mint Sütő gyermeki figurája: mondod még? Mondom! És akkor jön az állon ütés. Sosem beszélt róla, mert nem volt panaszkodó fajta, hogy hány állcsúcson csapást szenvedett el 1956 szatmári vállalása és az anyaországba átköltözés közti időben és azután, haláláig. Hány könnyet nyelt a hallgatásában ez a csendes szavú havasi tudósító. Az Isten a tenyerén tartotta, az bizonyos. De nem emelte magasra, az érdemei szerinti csúcsokra, ez is bizonyos. És ebben az alacsony röptű létben benne van a múlt daca és a jelen szókimondása is Trianonról. Egy lélegzetvételű írás ez, egy kiáltás a mélyből, kiáltvány a piramis csúcsán zsírosra hízott vezéreknek. Lehet, egy pohár bikavér mellett, lehet, hogy az asztala fölé helyezett kereszt alatt, de az Isten vezette a tollát, ez érezhető. Csak gördülnek egymás mögé a mondatok és tanulmánnyá formálódnak, leleplező kiáltvánnyá. Szívét teszi az asztalra, s betakarja a nemzeti lobogóval és történelmi csaták zászlóival. Felcsap benne milliók helyett is milliók elégedetlensége, a kormozó láng, hogy nyoma maradjon üvegen, plafonon is: „ezt a kifordított világot természetes, hogy nem tudta megszeretni a magyarság”. Játékszerei lettünk a hatalmaknak, és játékot adtak kezünkbe: csörgőt, hogy maradjunk csendben. Eközben tovább rabolták a bitorló szomszédok a rácsok mögé bezárt magyarság anyagi javait, nyelvét, s ha valaki ellenállt, mehetett a Duna-deltába. Mindez természetesen a diktátum-diktátorok szeme előtt zajlott le, akiknek be kellett volna tartatni az országrablókkal a versa illes-i rögtönzés szövegkönyvében megírt szerepeket. A brutalitás, rendőrattak, a falurombolás mind-mind a trianonisták szeme láttára történt meg, és Gál Elemér erről ilyen jelentést tesz: „Erdélyben, Felvidéken, Csallóközben, Kárpátalján megállt az idő az emberi jogok felett, és azok felhők mögé bújtak.” Roppant fájdalommal szakad ki minden szó, amit papíron is vállal Gál Elemér. Csak legyen akarata az olvasóknak, a nemzet szájalóinak és hűségeseinek vállalni őt. Mert sok tespedt szájaló helyett is írt, szólt. Helyettünk is kockáztatta létét, szívét.

30. oldal Kell, hogy a nemzetgyalázók pohárköszöntőjébe egyszer valaki bedobja ezt a kiáltványt. Örökké az orruk alá kell dörgölni, még a déd-ükunokáiknak is. Nyugtuk sem lehet egy percig sem. És amikor nemzeti minimumról, demokráciáról, meg államadósságról papolnak, oktatnak ki bennünket, akkor ki kell nyitni nekik a versailles-i rögtönzés szövegkönyvét, és megkérdezni: Fiúk, mi az első kört kifizettük. Kölcsönkenyér visszajár! Most akkor ki fog fizetni fiúk? Azt hiszi a magyar, hogy ti jöttök! A szerkesztő nagyszerűségét dicséri, hogy a Trianon fejezet után Móricz regényciklusáról írott tanulmányát illesztette be, így kapcsolva össze a gondolat folyamatosságát. Trianon egy nagy kiáltás valami jóért, hit és remény szövétneke: kell legyen feltámadás! Ahogyan minden bizonnyal Móricz sem véletlenül írta 1920-ban az erdélyi trilógiát, úgy Gál Elemér sem véletlenül választotta témául Móricz művét, s írt róla 15 oldalas elemzést. Gál Elemér, amikor Móricz Zsigmond regényciklusáról ír: Tündérkert (Erdély-trilógia I. 1922), A nagy fejedelem (Erdély-trilógia II. 1935) és A nap árnyéka (Erdély-trilógia III. 1935), akkor maga is keres valamit 2005-ben. Tíz éve hagyta el Erdélyt, s lehet, hogy egy új hazát, amit nem valószínű, hogy meglelt volna annyi és olyan mély szatmári lét után. De kereshette önmaga haza-képén túl az anyaországban meggyötört lelkeket. A változást, egy rezsim bukását, amely bukásért maga is utcára ment 2006-ban. Akkor már megjelenés előtt állt a Héthavas kötete. Ebben a haza–hon–otthon keresésben jelenik meg a Móricz-trilógiáról írott mesterműve. Sorskérdés és sorsfordító elmélkedés. Trianon sebeit magában hordozva, mint Móricz, aki ebben a megsebzettségben nem kétségbe esik és kivonul a közéletből, nem! 1922-ben megjelenteti a Tündérkertet. Gál Elemér ebbe a korszakváltásba, egy rettenetes kivérzés momentumába kapaszkodik bele, és elmélyülten kezdi megfejteni sajátosan új, modern és pontos eszközökkel Tiszacsécse szülöttének művét. De ez a megfejtés olyan ha-

31. oldal tásúra sikerül, hogy aki nem olvasta, elpirul és rövid időn belül beszerzi a drámai erejű művet, és aki olvasta, minden bizonnyal hamarosan újra leemeli polcáról a Móricz-kötetet. Lisztóczky László a bevezetőjének ezt a címet adta: Aki Egerbe hozta Erdély szellemét. Igen, ennél találóbban nem lehetne Gál Elemér szellemiségét, írásának stílusát jellemezni, mert minden sorstörténetet saját erdélyiségével átsző. Ezért élvezetesek szavai, s észjárásának finom eredményei. Ezt tetten érhetjük Szilágyi Domokosról írott soraiban, amelyek pontos portrévá formálódnak. De ahogyan másról, bármiről szól, ott van benne ő is. Vérbeli író, aki nem blikkeket, blick-fangokat vagy fan-okat gyárt. Nem gyárt fából vaskarikát, hanem meg fejtéseket ad önmaga mércéjével, minden olvasójára is gondolva. Mert ő az olvasóban nem kísérleti alanyt feltételez. És akiről leírást helyez el a magyar irodalom lapjain, azt alázattal, pontos szike metszéssel végzi el. Ilyen Móricz regényciklusának elemzése is. A romba dőlt Erdély vezető után kiált. És megtalálja Báthory Gábor személyében. Még egyszer az időpont, amikor Móricz elkezdi írni a regényt: 1920. Csontig kifosztott, szétmarcangolt ország lettünk, idegenek szétmarcangolt terephelye, szabadkőművesek támaszpontja, amely sugallja az írónak: vezető kell az országnak. És lesz vezetője, Horthy személyében, mint ahogyan Báthory Gábor, Erdély fejedelme, a Báthory család utolsó uralkodója az Erdélyi Fejedelemség trónján rendbe rakta a széteső Erdély dolgait. A semmiből, a lerombolt Erdélyből nem csak Tündérkertet akart építeni a fejedelem, de feltámasztani is a szétrombolt országot, amelynek kapujában a megmérgezett Bocskay teteme állt, Habsburgok által kivégezve. Gál Elemér harcot vív a megmerevedett történelmi ítélettel, s minden nehéz súlyt felemelve Báthory mellett von kardot: „tündérkert lesz kezem alatt az ország, mert látom, hogyan lehet azzá varázsolni.” Váteszek pedig mindig voltak, ilyen volt Báthory is, aki Bethlen Gábor támogatását is élvezte, mert „benne látta a jó katonát, fejedelemségre termett alkatot, aki életre való férfi, szellemi erő sugárzik belőle, nagyra törő, közismert személyiség”. Gál Elemér kimondatlanul is hiszi, kell legyenek a mai magyar palettán olyan személyiségek, akik az erdélyi fejdelem pozitív tulajdonságaival bírnak. Az író kevesebbet foglalkozik Báthory Gábor jellemének gyengeségeivel, inkább csokorba köti a javát: elkápráztatóan gazdag lelkű, nagyra hívatott, fejedelemségre termett alkat, szellemi erő sugárzik belőle, szavára sokan hallgatnak, életre való férfi, nyughatatlan alkotó szellem, vagyonát szórja hűséges hadi népére, a lakosság benne látta a jótevőt… Azután elsiratja a Tündérkert megálmodóját, a nagyra termett embert, aki a jellemtörténeti fejlődésében megrekedt, ideje pedig nem maradt arra, hogy tévedéseit korrigálja: „felgyorsul a drámai idő, az adott jellem alig változik valamit megjelenésétől végzetéig.” A fejedelem jellemalkatában ott rejtőzött a lehetőség a választásra, hiszen a jó és kevésbé jó út megadatott. És a döntés kijelöli: merre tovább? Báthory Gábor elindult a végzete felé. Leghűségesebb emberei árulják el és adják meg a jelt: kivégezhetővé vált a fejedelem, aki nekik kenyeret adott. És akkor a megsértett férjek, irigyek és féltehetségű középszerek, akiket etetett, itatott és jól tartott, rárohannak és lekaszabolják a 24 éves fejedelmet, aki tündérkertet akart varázsolni hazájából. Szörnyű párhuzamokra hívja fel a figyelmet ezekkel a lényegkiemelésekkel Gál Elemér. A mai napokra is rálátott még halála előtt? Mert mostanság is ilyen kaszabolós hangulat éled a jótevőkkel szemben, ami független attól, ki hogyan ítéli meg helyzetét. A kaszabolós hangulaton van a hangsúly. Gál Elemér érzékenyen fókuszál a jellemrajzokra. A fejedelemére éppen annyira, mint az őt kísérőkére, akik pajzsra emelték, majd leszúrták. Nagy részletességgel merül el nemzeti

Búvópatak 2015. június–július lélektan-sajátosságainkban. Ez nem az építkező magyar, hanem a mindenkor széthúzó, szétforgácsolódó történelmi karakter, mely vészterhesen volt jelen a Horthy-korszak előtt, majd után, de a Ceausescu időkben is, és az azt követő két és fél évtizedben, s itt van nemzetárulás képében ma is, s lesz ki tudja meddig. Valójában a mi Tündérkert-képünkről szól Gál Elemér: a nekibuzdulásról és az azt követő gyors pusztulásról, a széttöretésről. Benne újra és újra felvillantja Trianont, a revízió gondolatát, és áll a romok felett, s válogatja ki a téglákat, amikből újraépíthető a maradék ország, a maradék-hitű emberekkel. A kötet szerkesztője Lisztóczky László következetesen élményszerű szerkesztését mutatja az is, hogy a Móricz elemzés után az írások sorába az 1956-os forradalom emlékképeit illeszti be. Gál Elemér nem csupán hozzátesz valamit az anyaországi ismeretanyaghoz, hanem új súlypontokat tesz a forgó világ kerekére és ezáltal más szemléletre készteti az e témában jártas olvasót. Új nézőpontot formál, pedig csak leír valamit, ami a forradalom emlékének ápolóit megmozgatja. Sok fehér foltot tisztáztak már eddig az új szemléletű történészek, de a köd változatlanul jelen van az egész magyar múltban. A kádárizmus ketrecében halottfehér csend honolt, a virsli, meg a sör elterelték a figyelmet a valóságról, és arról, hogy mi volt 1956-ban. Nyugatról beszivárogtak könyvek, majd mi is kijártunk már hébe-hóba és tudtuk, sok minden nem úgy történt, ahogyan mondták. Majd a rendszer-maskara csere után szabad gondolatok árasztották el az országot. Filmek készültek balos ízű és kicsit jobb ízzel-színnel a közelmúlt eseményeiről. Hiánypótló ebben a kérdésben is az író visszaemlékezése a szatmári diákság felemelkedéséről. Emlékállítás, emlékzsaluk nyitogatása, és annál több is. Írása által a halottfehér csendből kiszólnak emberek: diákok és tanárok, akik ott voltak, érte voltak, szóltak és elszenvedték a megtorlást is. Az eltemetett igazságot hozza felszínre Gál Elemér. Már nincs félelem benne, nem érez semmi kockázatot, hogy önmagának és régi tanártársainak, s diákjainak kárt okozna írásának megjelenésével. Sokat várt erre a percre, mennyi feszültséget hordott magával évtizedeken át, míg papírra merte vetni a szatmárnémeti történéseket. Most, megszabadultan a tehertől, tanáremberként teljes felelősséggel mondja, amit látott, hallott, átélt. Nagyon izgalmas olvasmány kerekedett ki a lélek megszorított kényszere után papírra vetett vallomás nyomán. Filmes technikát használ az író, s finomított precíz képekkel láttatja, mint hajolt a teljes tanári kar a rádióra október 23-án, majd november 4-én, hogyan reagált minderre minden tanár és az igazgató, s milyen lett az ember a szabadságharc leverésének pillanatában. A legmegrázóbb filmes jelenet megírását olvasva valóban nem marad szárazon egyetlen olvasó szeme sem, amikor Arany János: A walesi bárdok balladáját fennhangon mondta minden diák: „Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte, / Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, / Ki miatt lőn ily kora veszte!” Szebb világról álmodott Gál Elemér, erről tesznek tanúságot a léleképítő fejezetben megírtak (Irodalom és ember; A keresztény hit szerepe a magyar irodalomban; A hit kultúrája; Gótika és gyárkémény; Vannak-e csodák?). És álmodtak mind, kik ott álltak kövek mellett, rendőrmegszállta tereken. Mégis, mondaná már Gál Elemér szűkre húzott szemmel és széles mosollyal: Jól van ez így fiúk! Megtettük, amit megkövetelt a haza. A többi nem rajtunk múlik. Szíki K ároly Út a Héthavasba, Média Eger Nonprofit Kft. 2014

Búvópatak 2015. június–július

32. oldal

Egyetlen kérdés Sütő Andráshoz

Misztótfalusi Kis Miklós, Bethlen Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Bethlen Kata és Mikes Kelemen a tizenhetedik századi fejedelemség anyanyelvű törvénykezéséből fogant, s így elsőként Erdélyben megszületett magyar köznyelv lehetőségeinek csábítására a prózaírást teremtette meg. A huszadik századi erdélyi irodalom prózája ehhez a korhoz hasonló virágzású, csak éppen az utolsónak megmaradt magyar tájnyelv segedelmével. Trianon óta az aranykor gazdagságához mérhető értéket halmozott föl az erdélyi irodalom önvédelme. A magyar kisebbség kiirtásának meghirdetett vagy éppen elhallgatott kampányával szemben egyértelmű és csaknem egyetlen ellenállóként maradt állva. A külső erőkkel szemben való küzdelem erkölcsisége belsőleg is megerősítette. A jóval védettebb magyarországi irodalmat éppen a belső betegségek támadták meg. Míg Erdélyben közös feladat lehetett Csipkerózsika fölköltése, a sajátosság méltóságának megőrzése, addig Magyarországon többféle „sajátosság” nézett egymással szembe, s nem volt egyetlen Csipkerózsika, csak legalább kettő. Míg Erdélyben a „háborús helyzet” értékeinek megőrzésére ösztönözte a magyarságot, s a legfontosabbakat a lélek óvóhelyei védték, addig Magyarországon éppen értékeink kiárusításával igyekeztünk valami elképzelt jóhoz közelebb férkőzni. Nem csoda hát, hogy a magyar történelemben és kultúrában ötven éve nélkülözött erkölcsi példaképekre is végre Erdélyben találhattunk. Tőkés Lászlóra és Sütő Andrásra. Eleinte nem is tudtuk megfogalmazni miért, de nem véletlenül jártunk kamaszkorunktól kezdve kabát alá dugott kamerával a Székelyföldre. Isteni kegyelemnek éreztük, mikor Tamási Áron nyelvét hallgattuk húgaitól, mikor napkeltével magas hó ült a Hargitán, és Ivóban a tüdőnket átmosó tiszta levegővel lelkünk és nyelvünk is tisztult valamelyest a civilizáció oldószereitől. Otthon egyre sokasodtak az erdélyi írók könyvei köröttünk, s lélekben odaültünk Sütő András és Deák Dénes bácsi mellé a padra, ahol a szenvedésnek erkölcsi ragyo-

gása volt, nemcsak szégyentelenül viselt bűnei. Lassan úgy éreztük, mi vagyunk távol Farkaslakától és Sikaszótól. Láttuk, miféle erők állnak az erdélyi írók mögött! A magyarországinál még mindég kevésbé elrombolt, de sokban különb táj és állatvilág, még mindég megőrzött életformák, még mindég kimondott szavak és hangok. A források és bástyák! És az elnyomatással szembeforduló mondatok erkölcsi ólmozottsága! Szétnézünk az anyaországban, nekünk mi jutott? Szülőföldnek Budapest, példaképnek hamis rockénekesek, belső igény helyett fertőző kisszerűség. Civilizációval megvert emberek, elsekélyesedett beszéd, bezárkózott lélek, üzleti szellem, kiröhögött tisztesség. Rejtőzködés a szemérmetlenség mögé. De csalódottságunk még fokozható. Például azzal, hogy a budapesti színművészeti főiskola rendező és operatőr szakára való bejutáshoz fölvételi követelmény a középfokú angol nyelvvizsga. Nem latin vagy görög vagy német vagy francia vagy orosz vagy angol, hanem csak az. Módszerében ez hasonlatos a román nemzetállam szellemében hozott oktatási törvényekhez. És céljában is. Hiszen arra, aki a magyarság értékeinek védelmében beszél, román nacionalisták helyett magyar internacionalisták kőzápora zúdul. A nemzet elleni indulatuk bizonyítja: nacionalizmus az internacionalizmus is. Csak jóval szomorúbb szomszédos népek gyűlölködésénél, mert alapvető történelmi és lelki egységet szabdal szét. Ma Erdélyben lelhető meg a tájban, nyelvben, erkölcsben erősebben megőrzött magyarság. Világos, hogy a civilizáció lángja lassan a Székelyföldre is elviszi majd a kényelem joggal várt melegét, s közben óhatatlanul fölégeti a hagyományok javát. De a hetvenéves szorongattatásban edzett lélek ereje nemzedékeken át legyűrhetetlen marad. Skandalum-e, ha egy magyarországi író hazavágyódik Romániába? Czigány Zoltán

Erdélyi levél a mi sorsunk útjait járó ifjú barátomhoz, Czigány Zoltánhoz

Kedves öcsém! Jó két esztendeje, hogy hozzám írott leveled végén azt kérdezted: „Skandalum-e, ha eg y mag yarországi író hazavág yódik Romániába?” Haza a megmaradt hazából! Elvegyülni azok közé, akik csak annyiban különböznek magyarországi nemzettestvéreiktől, hogy valamivel nagyobb bajban vannak. Ros�szabbul áll a szénájuk, de jobban forgatják az önvédelem fegyvereit. A szellemieket persze, hisz nem Bem Józsefként vágyol a székelyek közé, pattantyút rejtegetvén a hátizsákodban. Megannyi diáktársaddal együtt tiltott könyvet, rejtett kamerát hoztál ide magad is régen. Láttukon, szavaitok hallatán a kollektív magányra ítéltek szívén enyhült a szorítás. Örömre nyílt a lélek és panaszra bátorodtak a bevarrt szájúak. Véres göngyölegben szakadt ki torkukból a titkos üzenet: bírjuk még, de nem sokáig! A román nemzetállam kíméletlen meg-

teremtői etnikai halálra ítéltek bennünket. Olyanformán persze, hogy kötelező ujjongások hangzavarából ki ne hallatszódjék a segélykiáltás. Ez volt erdélyi létünknek az a korszaka, mikor kebelünkből kebledzett janicsárok soha nem tapasztalt boldogságunkról zengedeztek a Diktátor magas színe előtt. Őket hallván, horribile dictu! – így vigasztaltuk magunk: nemzetáruló csak ott van, hol nemzet is létezik, akkor tehát vagyunk még, leszünk is, csak el ne borítson minket a hallgatás. Csak azon legyünk, hogy a szellem emberei, az írók, a költők be ne falaztassák magukat a hallgatás tornyába. Az arabok nyelvén a költő tudót jelent; titkolt vagy tagadott dolgok ismerőjét, személyes szólásban is a sokaság hangját vélték fölfedezni benne. Sorsunknak egyedül Isten a tudója, mondták egyfelől, de hozzá is tehették: utána csak költő a tudója, hogy mennyit szenvedünk. De jaj nekem! Már megint rosszul szól-

33. oldal tam költőnek és népnek viszonyáról. Lelki fülem hallja, hogy a csíksomlyói passióból való ördögöknél is hangosabban nyivákolnak kunkori esztéták: Vátesz! Vátesz! Tatárdúlás a szellem kápolnáiban, Ady-dúlás, nyakunkon a kriptaszökevények! Kedves Zoltán! Közösségi szenvedéllyel megvert erdélyi magyarokról szóltál, mestereimről is: Mikes Kelemenről és Tamási Áronról, ám ennek nincs most jelentősége. Ennél fontosabb a szellemi örökség, mit oly nagyra tartasz, legyen szó régiekről vagy transzszilván helikoniakról. Utóbbiakért megkapod majd a magadét azoktól, akik ideologikus macskát rajzolnak a falra, aztán esztétikai egereknek képzelvén magukat úgy rettegnek és cincognak, hogy Petőfinek is megesik a szíve rajtuk, szánja-bánja máris a nép nevében elkövetett populista-nacionalista vétkeit, Farkas Árpád pedig hóba fúrt alagutakba vonul inkább, semhogy őt is transzszilván bakmacskának nézzék. Amint veszed észre, kedves öcsém: néhány sötétebb vonással máris módosítom a benned kialakult képet erdélyi viszonyainkról. Részletezni nem akarom, nincs terem hozzá e röpke levélben, így hát csak a lényeget mondom: volt itt, van is, tán lesz is valós indítéka a téged közénk vezető vészes exodusban vonagló közösségi létünk föl ne nyitná a szemét mindazoknak az írástudóknak, de még színművészeknek is, akik közösségi-nemzeti fogalmak hallatán a senkihez, semmihez sem kapcsolódó szentséges individualista individuum nevében rendőrt kiáltanak. A szelídebbek nem gumibotosat, csak esztétikai rendőrt. Jer, siess hát, barátom, juliánusi, magyarok után kutató barangolásaid hajdani színhelyeire, hogy lásd: mivé lett köztünk is a híres erdélyi tolerancia. Teológusokból lett akasztológusok kezdeményezik egy Tamási Áron nevének kisbetűvel való kinyomtatását. Mindez pedig csak részben füstölög az erdélyi büdös gödrökből. Mindez jórészt a magyarországi szellemi belháború egyenes következménye, visszhangja, utánzata, meg travesztiája is. S amennyire természetes, nem skandalum a te hazavágyódásod közibénk, épp oly valószínű, hogy eső elől tóba menekülnél, cseberből vederbe esnél. Mert láttad ugyan, hogy az olvasóknak be hatalmas tömege áll az erdélyi magyar írók mellett, de odatúl én is tapasztaltam: mit jelent egy új könyvet Budapesten a Vörösmarty téren nyolc órán át dedikálni. Téged szíven kaptak Erdély valóságos és metaforikus forrásai, bástyái; a lélekben megerősített az elnyomatással szembeforduló mondatok „erkölcsi ólmozottsága.” De ne feledjük, hogy ügyünkben a hallgatás tornyának harangjait elsőként Illyés Gyula szólaltatta meg, egyes-egyedül

Búvópatak 2015. június–július

Sütő András unokájával (1975) – fotó: Farkas Tamás

magára vállalván a „szocialista egységbontás”, a „horthysta revizionizmus” vádját Bukarestben, Belgrádban és Budapesten. Az erdélyi szellemi ellenállás hangadói Illyés Gyula köpönyegéből bújtak ki. A tieddel rokon sóhajtás volt hát az enyém is: „Skandalum-e, ha egy erdélyi író hazavágyódik Illyés Gyula mellé, kézfogásközelbe?” Internacionalista kőzápor? Ugyanaz Budapesten is, Kolozsváron is, legföljebb más-más a mögöttes indulat s a hajigálók létszáma. E mostani helyzetünkben ugyanis, történelmi fordulatok után, ódon gyalázatok és új szégyenek közepette határon inneni és túloldali magyarok szellemi kapcsolatában a közlekedőedények törvénye érvényesül. Alig-alig van már szellemipolitikai áramlat, gyűlölethullám, érdekgyűrűdzés, amely alacsonyabb vagy magasabb vízszintes síkot mutatna Erdélyben avagy Budapesten. Alant és alantas dolgokban, de fönt is, az Illyés-látta, magasságbeli hazában közösen viseljük immár az írástudók felelősségét. Örülök, kedves Zoltán, hogy könyved elején mindezt elmondhattam neked és olvasóidnak. Sütő A ndrás Marosvásárhely, 1994 szeptemberében

Czigány Zoltán szakmai életrajza

Zebegényben született 1965. július 6-án. Több életrajzi motívum által inspirált novellájában „Zebegényi”-nek nevezi magát. A zene és a költészet, a rádió- és a televízióműsorok közegében nőtt föl. Az óbudai iskolaévek után a balettg im náziumban érettségizett, majd zeneszerzést tanult Kocsár Miklósnál. Az egyetemet bölcsészként fejezte be. Külsős rendezője volt az MTV-nek, a Duna tévének. Több műfajban tevékenykedett. Rendezett dzsesszkoncerteket (Trio Stendhal, Oregon, Lajkó Félix), készített komolyzenei műsorokat, portréfilmeket. (Úton a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, A Szervánsz ky-család, Bartók: Cantata profana – koncertfilm) Szívéhez legközelebb az irodalmi portré- és magazinműsorok álltak. (Könyv világ, Helikon, Vers mindenkinek, Verssor az utcazajban) 2002 őszén lett a Magyar Televízió irodalmi rovatvezetője, majd a követ-

kező évben művészeti főszerkesztője. Új sorozatok születtek szerkesztésében, rendezésében: Alkotóház, Mit akar egy író? Literatúra, Könyveskép, Allegro. Novellái, prózai írásai leggyakrabban a Kortársban, az Élet és Irodalomban, a Műhelyben jelentek meg. Első könyve 1994-ben látott napvilágot, s hamarosan sor került a kötet második kiadására is. Írói és filmrendezői pályafutása természetes módon kapcsolódott össze: erdélyi utazásai, gyermekkorának krisztinavárosi és óbudai témái, találkozásai a kor nagyjaival és elhagyottaival mindkét művészeti műfajának ihletői voltak. Utolsó éveiben a gyermekei, Zsófi és Matyi számára esténként rögtönzött mesék anyagából születtek igen sikeres, játékos és melegszívűen ironikus, gyermeket és felnőttet egyaránt megkacagtató történetei. 2011. május 30-án halt meg.

Búvópatak 2015. június–július

34. oldal

Czigány Zoltán

Az utolsó Isten

Az első, a teremtésemen való találkozásunk után, a második, gondolom, a keresztelőn lehetett, a Krisztina-templomban, szemben a Déryné cukrászdával, de még arra sem emlékszem. Csak később a cukrászdára, az ötven filléres fagyira, amit a nagymamám vett nekem, és arra, hogy azt hittem, a nagy fogantyús kávégépből jön a fagyi. Persze valószínűleg ott volt az Isten akkor is, mikor próbáltam a pult mögé kukucskálni, csak nem szólt, ahogy Nagyanya sem. Én meg a templomban voltam ott minden vasárnap, meg a templom mellett is, nagyon tetszett, ahogy a ministránsok vagy a kispapok lóbálták a füstölőt, és terjengett a tömjénillat a kis Krisztina tér gesztenyefái alatt. A miséket fönn, a kóruson töltöttem, mert ilyenkor apám orgonált, aki ugyan nem volt kántor, de nagyon szeretett orgonálni, ezt mindig láttam rajta, ha néztem. Odavissza jártam a korlát és az orgona között, mert lenézni sem volt rossz, kitárulkozott a nekem akkor még hatalmas templom, amiről már akkor tudtam, hogy kerekekre rakták a szentélyét, és följebb vonszolták, hogy egy kereszthajóval kibővíthessék még, mindig néztem ezt, hogy nem omlott össze, és elképzeltem, milyen és mekkora lehetett, mikor még nem húzták feljebb a templom felét, például, amikor Széchenyi István itt tartotta az esküvőjét, bár a mai napig nem tudom, mikor volt a mutatvány, lehet, hogy már akkor, hiszen akkoriban sok ilyesmi történt, aztán néha hátramentem a sípok közé is, oda, ahol a régi, lábbal használatos fújtató is volt meg por és galambtollak. Szerettem a népénekeket, az Isten báránya, és a Szent vagy, Uram volt a két kedvencem, az én fülemben azok a dallamok élnek máig, mostanában pedig csak máshogy hallottam. Ünnepekkor büszkén hallgattam a Himnuszt és a Pápai himnuszt. De az igazi az volt, amikor véget ért a mise, néztem, ahogy a hívek tömege csoszog kifelé, apám pedig elkezdett improvizálni. Futott a keze különböző manu álokon, különböző regisztereket nyitott meg, és a lába a pedálokon ment lejjebb és lejjebb és még lejjebb, míg bele nem remegtek a templom ablakai, és mindenki a tüdejében nem érezte a basszussípok rezgését. Azt hiszem, ez volt az első rock élményem, nem is értettem később, miért nem értik meg a szüleim, hogy a hangos zenében van valami elragadó. A templom egy kicsi termébe jártam hittanra, úgy emlékszem, elég gyermekded órák voltak, igaz mi is gyerekek voltunk külsőre nézve, de nem ez volt a kínos, hanem, hogy a fiatal pap, aki a hittantanárunk volt, egyszer csak öngyilkos lett, mert nem tudott választani a papi hivatás és a szerelme között, így aztán a legrosszabbat választotta. Szép kezdet a hitre nevelésben, gondoltuk mindannyian kisiskolás társaimmal. Valószínű ez az élmény is benne volt abban, hogy amikor a váci nagyapám jóval később írt nekem egy nagyon kedves és nagyon komoly levelet, amiben az állt, hogy szeretné, ha pap lennék, meghatódtam ettől, kicsit komolyan is vettem, de aztán eltűnődtem azon is, hogy a fene se akar öngyilkos lenni, ha meg nem, akkor úgyis a szerelmemet választanám. Később Kardos atyához jártunk a Bakáts térre. Nála több szeretet, igazságérzet és humor egyszerre, úgy láttam, senkiben nem volt abban az időben a kilencedik kerületben, ma pedig már azt hiszem, a földgolyón se. Apám barátja volt, ő mesélte nekem, hogy mikor falusi pap volt, lóháton járt át egyik faluból a másikba

misézni. Egyszer egy kis templomot kellett felszentelni, talán felújítás után, talán akkor építették át egy falusi házból, és az ünnepi szertartásra összegyűlt falu népe már nagyon várta a megyéspüspököt, aki egyáltalán nem jött, és közben a leves hűlni kezdett. Ekkor Kardos atya lerángatta apám ujjáról a jegygyűrűt, miseruhát adott rá, persze, nem püspökit, mert az nem volt, viszont a falusiak úgysem láttak még püspököt, azt mondta, majd ő beszél, apám csak szentelje fel a templomot. Így is történt, aztán ők is, és a falusiak is ettek, ittak, a templom pedig azóta is föl van szentelve. A Bakáts téren, ahol már ministráltam is, és a sekrestyében egy csapat gyerekkel tekergettük a piros szoknya lehetetlen zsinórjait, és egymás hátán összehúztuk a karinget, ott is olyan dolgokat bízott ránk, ami akkoriban még szokatlan volt. Fölemelte a gyerekeket a mikrofonhoz, hogy a kánon meghatározó mondatait, például, hogy Engesztelődjünk ki szívből egymással!, vagy Íme, hitünk szent titka és másokat a kis ministránsok mondják el, és csak néha nézett ránk félre, mosolyogva, mikor úgy ráztuk a csengőt, mint csecsemő a csörgőt, mert tetszett a hangja. Egyszer kaptam tőle egy kis dobot ajándékba, aztán meghalt. Mikor a Krisztina körútról Óbudára költöztünk, az Újlaki templomba jártam hittanra meg misére is, úgy emlékszem apám orgonált egyszer-kétszer ott is, míg rá nem szólt egy okoskodó, fiatal pap, hogy így meg úgy, azt nem így kellett volna játszani. Szerintem apám nem akarta elküldeni a fenébe az oltár előtt, ezért azt a békésebb utat választotta, hogy soha többé nem ment oda, anyámmal és néha velünk visszajárt a Krisztina-templomba, orgonált is, csak én maradtam ott hittanon, ami, ha az öreg Ottó atya tartotta, nem is volt rossz, lassan tényleg megtudtunk valamit a Bibliából. Aztán előkerült három csávó, mintha festő-mázolók lettek volna, és éppen az állványról, ablakon át jutottak volna be a sekrestyébe, de Ottó atya megölelte őket, ők pedig megkérdezték, kinek lenne kedve focizni? Persze, hogy volt kedvünk, de azt nem tudtuk, hogy egy drótkerítésen kell majd átmásznunk, a lezárt pályára, aztán elkezdődött a meccs. Apor, Gromek és Lecsó volt az. Olyan szabad keresztény nevelés előtte biztosan nem volt, de talán azóta se. Azért Újlakon bérmálkoztam, igaz, a bérmakeresztnevemre nem emlékszem, biztos van róla emléklap, megtudhatom még, de arra igen, hogy Vili bácsi, a siófoki sebész professzor, aki a bérmakeresztapám lett, egy rádiót hozott nekem ajándékba, amit éveken át tartottam az ágyam mellett, azzal aludtam, azzal keltem, meg emlékszem még arra az ájulásra kényszerítő szépségű szőke lányra, aki még mosolygott is rám, de az ünnepség végén nem tudtam odamenni hozzá, és azt sem értettem, hová járhatott hittanra eddig. Gromekkel, Lecsóval és Aporral voltak kalandjaink Újlakon, és a város más pontjain is, picit csodálkoztam is, de ma már értem, és nagyon helyeslem, hogy egyszerűen ki akartak szakítani bennünket az áhítatosság világából, és azt akarták megmutatni, hogy tök normális ember az, aki katolikus, még a rendőr is elviheti, amire abban az időben fokozott esély volt. A legnagyobb ilyen vállalkozásuk a Mátrában tartott táborozás volt, ahol erre a pár egyetemistára volt bízva másfél tucat általános iskolás gyerek napokon át, még szerencse, hogy a Jóisten is velünk volt. A táborozás játékból,

35. oldal erdőben való kötetlen csavargásból, heverészésből, kártyázásból állt, de azért minden este, vacsora előtt volt egy óra, amikor összegyűltünk, mindenki elmondta, milyen élmény érte aznap. Irigyeltem azt a lányt, akibe ott szerettem bele, hogy rám gondolva, azt mondta, köszöni, hogy új barátokkal ismerkedhetett meg, én meg csak valami hülyeséget mondtam, mert ezt már nem lehetett, aztán akkor tényleg imádkoztunk ott az erdőben egy kicsit, elénekeltünk egy-két egyházi éneket, aztán hajrá, nekiálltunk a tűzrakásnak, a vacsora elkészítésének, és attól kezdve megint csak lehettünk volna úttörőtábor is, de valahogy a mélyén érződött, hogy mégsem vagyunk az. Vacsora mellett is énekeltünk a tűznél, de már nem egyházi énekeket, sőt, volt valami vicces dal, már elfelejtettem, aminek egy utolsó sorát, mély hangján mindig Apor énekelte. A tábor vécéje két fa közé fölrakott két rúdból állt, és az alatta ásott gödörből, oda kellett fölkapaszkodni, persze már előre letolt nadrággal. Nem volt nagyon messze a sátraktól, hogy sötétben is elérhető legyen, de azért, persze, túl közel sem. Egyik alkalommal, mikor ezt a dalt énekeltük, melyben Aporé volt a negyedik sor, a harmadiknál körbenéztünk ijedten, mert láttuk, hogy nincs a tűz körül. Végigénekeltük a harmadik sort, tanácstalanul néztünk még mindig egymásra, amikor az erdő mélyéről, a keresztbe rakott két rúd tájékáról megszólalt rendesen a negyedik sor. Akkor, abban a sötétben vált világossá, hogy ez mégiscsak egy közösség. Mentünk együtt is kirándulni: vasárnap a közeli faluba, a misére, ahol a pap annyira meghatódott tőlünk, mintha a Vatikánból érkeztünk volna, éreztük rajta, hogy ez élete nagy pillanata, mikor nem csak Juli, Ágnes, Mária néninek és a süket Janó bácsinak, hanem közel húsz fiatalnak misézik, mi is meghatódtunk tőle, és végighallgattuk szépen. Egyik este Gromek kölcsönkérte azt a fanyelet imitáló, nagy késemet, amit nem sokkal korábban kaptam Prágában, máig látszik, hogyan csorbították ki a hegyét, mikor egész éjjel azt dobálták a tűz fénye mellett egy fába, aztán másnap visszaadta egy papírba csomagolva, hogy meg ne vágjam magam vele, szerintem meg, hogy ne

Búvópatak 2015. június–július lássam, hogy kicsorbult, de nemcsak azt láttam azonnal, hanem azt is, hogy a papíron a faluban kapható tömény szeszek árlistája szerepelt. Bezzeg, amikor egy farönköt elneveztem Gizellának, Szent István király feleségének, és az egész tábor átvette, mindenki már Gizellával kapcsolatban mondott poénokat, és ott ültünk rajta, a tűz mellett hárman, négyen, akkor azt mondta Gromek, rendben van, legyen Gizella, de akkor ne üljetek rá. Volt a fiúknak egy kissé erőltetett ötletük is, legalábbis nekem eléggé erőltetett lett, mikor valami közeli csúcshoz másztunk föl, és az összes kaját, italt egy hatalmas hátizsákba gyűjtötték össze, majd azt mondták, ez a hegy a Golgota, a hátizsák pedig Krisztus keresztje, mindenki viszi egy stációig, ott megpihenünk, felidézzük, hol is tartunk, esetleg elmondunk egy imát, aztán megyünk tovább. Az út közepe táján került rám a sor, valószínű, hogy már éhes is, és szomjas is voltam, de a hátamra húztam a hegymászóknak való hátizsákot, mentem vele egy darabig, aztán összeestem, mint Krisztus, csak én még el is ájultam. Emlékszem, milyen rosszul esett kinyitnom a szemem, elhagyni a szép tudatlanságot, és meglátni fölöttem Apor, Gromek, Lecsó és néhány gyerek aggódó arcát, és tudni, hogy mindjárt föl kell kelnem az erdő hűs földjéről, de ez lett, megpofozgattak, valaki átvette a hátizsákot, és mentünk tovább. Aznap este hősként tekintett rám az a lány a tűz mellett, én meg néha bele-belealudtam abba, ahogy a szemét néztem a vörös lobogás mellett. Hazafelé a gyöngyösi strandon mostuk le magunkról az egy hetes mocskot, aztán álltunk a buszpályaudvaron, valaki kitalálta, hogy vegyünk egy doboz cigit, egy szálat elfogadtam belőle az illendőség kedvéért, de csak a vonaton, a lépcsőre kiülve gyújtottam rá, némi nosztalgiával a tábor iránt, némi vonzalommal a lány iránt, viszont olyan rosszul lettem a cigarettától, hogy ha véletlenül Gromek nem néz utánam, és nem kap el az ingemet a hátamon összemarkolva, akkor valószínű, éppen kiszédültem volna a vonatból, így viszont jól sikerült a kirándulás. A gimnáziumban és utána is sok pajtásom megkérdezte, vallásos vagyok-e. Ezzel a kifejezéssel nem tudtam mit kezdeni. Római katolikus vagyok, így kereszteltek meg, így neveltek fel a szüleim, ahogy lehettem volna buddhista vagy evangélikus is, de nem így történt, tehát a Szentháromság nekem olyan természetes, mintha a szüleim lennének vagy lenne. A hit viszont nem ilyen állandó állapot (bár a vallás sem mindenkinél, de mondjuk, az egyiktől a másikig mindig néven nevezhető). Viszont van olyan, hogy az ember a szüleiben sem hisz, annak ellenére, hogy persze, mindig szereti őket, aztán megint. Emlékszem, a nagymamám Ferenczi István utcai lakásának üres lépcsőházában letérdeltem, és az Istenhez beszéltem. Valószínű, hogy simán hülyének néz, aki meglát. De sokat gondoltam arra is, hogy Krisztus korának történelmi, társadalmi okai, szellemi igényei olyan�nyira indokolttá tették a Megváltó tevékenységét és szerepét, lám, már Keresztelő Szent János is ott volt előtte, és ugyanúgy is végezte, hogy egyszerűen szükségszerű volt a léte – és nem isteni viszonylatban. Ettől mindig megrettentem: bárcsak ne lenne ennyire megmagyarázható! Később, mikor beszereztem egy ateista feleséget, sőt, még előbb lett egy kislányunk, a vasárnapok másra kellettek, nem templomba járásra. Mikor külföldre utaztunk, és sok templomba bementünk, mindig hátranéztem, képesek-e keresztet vetni legalább a gyerekeim, hiszen olyan az, ahogy megtöröljük a lábunkat, mielőtt hazamegyünk. A lányomat nagyszülei beíratták hittanra, aztán egy templomi kórusban is sokáig énekelt, s ugyan ma már ő sem jár templomba, azt hiszem, maradt ebből valami, ahogy én sem járok, és bennem is. Illetve néha járok, de pont a fiammal, aki elsőáldozó sem volt, hittanra sem járt, kicsit racionális gondolkodású, illetve szemérmes a misztériumokkal

Búvópatak 2015. június–július szemben, de a körmenetre mindig elmegyünk, azt nagyon szereti, végigöntjük magunkat viasszal, sosem jön ki, de aztán bejön a templomba velem, letérdel, hallgatja a Himnuszt és a Pápai himnuszt, azt hiszem, tetszik neki. Körülbelül tíz évvel a mátrai táborozás időszaka után találkoztam egyszer újból Aporral Nagykállón, egy népzenei táborban. Egy eléggé lerobbant, sárga Zsigulija volt, de vörös haja és szakálla csöppet sem kopott meg. Örültünk egymásnak, egyik este ha nyatt feküdtünk a tóparton, csöndben néztük a csillagokat vagy a mennyboltot, aztán elkezdtem kifejteni Apornak, hogy a végtelen végül is baromság, ez egy jolly joker fogalom, amit ráakasztottunk arra, amit nem képes felfogni az agyunk, mármint, hogy hol vagyunk, és mettől meddig? Persze, mondhatjuk, hogy végtelenül szerelmes vagyok, vagy végtelenül fáj a hasam, de azt mégsem gondolhatja senki, hogy a tér végtelen – mert meddig tart, mi az, hogy végtelen? Elképzelhetetlen. Vagy akkor merjünk elképzelni egy végtelen konyhaasztalt is. Esetleg egy végtelen matematikaórát. Ősrobbanás? Világvége? De mi lesz utána, mi volt előtte a térben és az időben? Hiszen a teret és az időt amúgy, amíg eszméletlenné nem ittuk magunkat, tudatosan érzékeljük, de a kezdetükre és a végükre alkalmatlan a homo sapiens tudata, nem tud semmiféle elképzelést adni, ezért találta ki a végtelent, amit persze nevezhetnénk akár farkatlannak vagy fejetlennek is, mindegy, nem?, kérdeztem Aport, és csak ekkor figyeltem föl a békák brekegésével békés összhangot teremtő horkolására. A villámlásra és dörgésre azért felébredt, elindultunk a tábor felé, de közben nekem eszembe jutott az a lány, aki a rét túlfelén lakott, és mondta, hogy hajnalban hazautazik. Elindultam a mezőn át, közben ömleni kezdett az eső, a fából épített nagy színpad

36. oldal alá menekültek sokan, ott voltak a zenészek is, de nem játszottak, megilletődve nézték az égszakadást, aztán, az egyik villám fényénél fölismertek, Gyurkedli, Havasréti Pali és a bordó nadrágos Porteleki László elkezdtek kurjongatni a hangszereik mellől, hogy azonnal jöjjek be a rétről, de már nem volt sok addig, ahol megint sátrak voltak fölállítva, és hamar meg is találtam a lányét. Hajnalban, a lucskos fűben gyalogoltunk a tábor kapujáig, ott álltunk egy darabig, fogtuk egymás kezét, nem adtuk meg egymásnak a címünket, hanem valami mást adtunk. Másnap Apor gondterhelten gubbasztott sárga autója hátsó kerekénél. Nézd, kidudorodott rajta valami, mondta. Ez jó hír, válaszoltam, hiszen Heidegger is végül így utalt a világmindenség valamiféle okára, miért nincs inkább semmi, miért van valami? Ez itt a valami. Apor most már nem csak vörös hajjal és vörös szakállal, hanem vörös fejjel is nézett fel rám a gumi mellől. Aztán hátradőlt, leült, én is leültem mellé, és néztük a kereket. Látod, mondta végül, ha ezzel elmegyek, az véges lesz. Kicsit elcsodálkoztam, de nem mutattam, hanem inkább válaszoltam: de akkor se tudjuk, mi van utána. Apor kicsit vizsgálódva nézett rám: azt hisszük, hogy a végtelen, nem?, kérdezte halkan. Aztán föltápászkodtunk, és elmentünk emelőt keresni, mert az nem volt neki. Egyszer még találkoztunk véletlenül egy budai vendéglőben, versekről beszélgettünk, érdeklődött, hogy én milyeneket írok, mondtam, hogy szerelmeseket, láttam, hogy nem ezt várta, és értettem, hogy az lett volna a helyes válasz, hogy Istenhez írok vagy a rendszer ellen. Aztán Aport sem láttam többet, ahogy Gromekot és Lecsót sem, illetve ki tudhatja, lehet, hogy láttam, csak nem ismertem meg őket, ahogy ez az Isten esetében is elő szokott fordulni az emberrel.

Bányai Tamás

Egy villanás az égen

1994. szeptember 8-án két magyar fiatalember indult útnak az észak-karolinai Charlotte-ból a pennsylvaniai New Castlebe, hogy felszereljenek egy világító reklámtáblát Gróf Gábor nagynénikéje síszaküzletének portálja fölé. A nagynéni, jómódú özvegyasszony, helyben is talált volna megfelelő szakembereket, ám a maga módján igyekezett mindenben támogatni unokaöccsét, aki hat évvel korábban érkezett Amerikába. S ha már Gábor a barátjával együtt hirdetőtáblák készítésével és felszerelésével foglalkozott, természetesnek vélte, hogy a megbízatást nekik adja. Czipek Zsolt, ismerve barátját és üzlettársát, előre ódzkodott az úttól. Félelmét igazolva látta, amikor Gábor ellentmondást nem tűrően kijelölte az útvonalat. – Egy szakaszon az Ohio folyó mellett fogunk menni – mondta rábökve a térképre. – Bolond vagy? Hiszen ez hatalmas kerülő – tiltakozott Zsolti. – Látszatra. A valóságban közel sem olyan nagy. Talán húsz mérfölddel hosszabb, és időben alig egy órával tart tovább az út. Nem hajt a tatár. – A fenének akarsz te az Ohio folyó mellett menni egy ismeretlen úton, amikor négysávos autópályán is mehetnénk. Ne feledkezz meg az utánfutóról! – Éppen, mert ismeretlen, ahol láthatunk is valamit, nem úgy, mint egy freeway-ről – mondta Gábor, s magyarázni kezdte, miért szép és érdekes az út az Ohio folyó mentén.

Zsolti némi ellenkezés után beadta a derekát. Ezt a munkát is – igaz, nénikéjének köszönhetően – Gábor szerezte, az ő szava döntött. Zsolti a nagynénitől is tartott. A vénasszony vendégei lesznek – hál’istennek csak három napig – s amit a barátjától hallott róla, nem sok jóval kecsegtetett. Gábor mondta, hogy a nagynénjének erőszakos, rámenős természete van, eléggé kiállhatatlan. Ezért is hagyta ott három hónap után, pedig a nagynéni szinte könyörögve marasztalta és anyagi lehetőségeinél fogva támogatta is mindenben. A saját elképzelései szerint, ami nem egyezett Gábor szándékaival. Mindazonáltal a kapcsolat nem szakadt meg közöttük, és az asszony még anyagi segítségét sem vonta meg unokaöccsétől. Zsoltival közös vállalkozásukhoz is ő adta az induló tőkét. A reklámtábla vázát helyezték fel az utánfutóra, és Zsolti közben arra gondolt, hogy Gábornak a nénikéjéhez hasonlóan erőszakos a természete. Családi vonás lehet náluk. S talán éppen ez a siker titka. Mert azt kénytelen volt elismerni, hogy barátját senki sem tudta egykönnyen lerázni, rámenősségével még a bizonytalannak tetsző megrendeléseket is megszerezte. Amellett szemfüles volt, mindig észrevette a kínálkozó lehetőségeket, ami igen gyakran hasznukra vált. Bár ez a szemfülesség… Zsoltit kimondottan irritálta barátjának mániákus hobbija. A fényképezőgép és a videókamera, amiket Gábor állandóan magával hordott, s még munkavégzés közben is elérhető tá-

37. oldal volságban tartott. Soha nem tudhatod, mikor kapsz lencsevégre olyasmit, amit érdemes megörökíteni, hangzott a magyarázat. Zsolti ezt még el is fogadta volna, ha mindez nem jár bizonyos hátrányokkal. Ismét eszébe jutott egy két héttel korábbi baleset, valójában csak egy koccanás az autópályán, ami azért elég hosszú időre okozott torlódást. Ahogy lefékeztek, Gábor azonnal kiugrott a kocsiból, kezében az elmaradhatatlan felszerelése. Videókamerájával egy egész filmet forgatott a helyszínről, a sérült autóról, a sopánkodó károsultról, a bámészkodókról, a kiérkező rendőrökről, akiknek végül úgy kellett őt elzavarni az útból. Miért nem megy az ilyen ember fotóriporternek? Egyszer megkérdezte tőle, s erre azt a választ kapta: még az is megeshet. Most meg hajtsak végig egy kanyargós folyóparti úton, duzzogott magában, mert a barátom gyönyörködni és fény képezkedni akar egy folyónál. Miért nem megy oda nyaralni, ha egyszer úgy odavan érte? Megszorította a fémkeretet rögzítő hevedert, s közben az orra alatt dünnyögve káromkodott. – Mi baj van? – kérdezte Gábor. Zsolti legyintett. – Semmi – felelte. Indulás előtt még egyszer ellenőrizte, kellőképpen rögzítve van-e minden az utánfutón, égnek-e a féklámpák. Alapos ember volt, nem bízott semmit a véletlenre. Munkája során is igyekezett minden lehetséges hibát megelőzni. Vitathatatlan kézügyessége, műszaki érzéke mellett ez a mindenre kiterjedő figyelme tette jó szakemberré. – Mondd csak – fordult hozzá Gábor, mielőtt beszállt a Buickba –, miért nem veszünk egy kisteherautót? Azzal kön�nyebb lenne az ilyen behemót vázakat, létrákat, szerszámokat szállítani. Nem gondolod? Zsolti elengedte füle mellett a kérdést. Ahogy Gábornak a filmezés-fotózás, úgy neki ez a közel tíz éves Buick LeSabre volt az érzékeny pontja. Az autót tip-top karban tartotta, vigyázott rá és szerette. Talán jobban is a kelleténél. Nem is engedte volna Gábort a volán mögé ülni. Hogyne, hogy mindenre figyeljen, csak az útra nem. A Buick még az utánfutóval is könnyen vette az emelkedőket. Márpedig a 77-es államközi autópálya másból sem állt. Három államon keresztül hegynek fel, hegyről le. Gábor az út nagyobb részén szótlanul bámult kifelé, mint akit maradéktalanul lenyűgöz a táj szépsége. Persze a fényképezőgépe folyamatosan kattogott. Mariettánál léptek át Ohio államba, és tértek le a 7-es útra, amely a Buckley-sziget csücskénél került közel a folyóhoz, és Gábor azonnal megálljt parancsolt. Kiugrott a kocsiból, vállán a videókamera, kezében a fényképezőgép, szaladt le a partra. Hol filmezett, hol fotózott, s ha Zsolti nem figyelmezteti, képes lett volna estig fotografálni. – Ha nem indulunk tovább, reggelre se érünk oda. – Máris, máris – mentegetőzött Gábor –, csak megmártom a lábam. Lehúzta cipőjét, térdig felgyűrte farmernadrágját, s két-három lépést gázolt a vízbe. – Ezt is megéltem! – lelkendezett az autóhoz visszatérve, mintha élete legnagyobb élményében lett volna része. Az út további részén a lehúzott ablakból fényképezett, s többször is arra kérte Zsoltit, álljon meg, mert valami kihagyhatatlan csodát látott. Zsolti kétszer engedett a kérésnek, s hogy a további megállásoknak elejét vegye, megpróbálta elterelni Gábor figyelmét a folyóról. – Mit mondtál – kérdezte –, mikor érkezik vissza a nénikéd?

Búvópatak 2015. június–július – Vagy ma, vagy holnap, nem tudja biztosan, de minket ez ne zavarjon, az üzletében felvehetjük házának kulcsát. Ismerem a házat, elvégre laktam nála egy ideig, jó helyünk lesz. Nem kell a kocsiban aludnunk, akkor sem, ha egy hétig nem jön haza. – Tulajdonképpen, hol van most? – Chicagóba ment valami szemészprofesszorhoz, mert állítólag szürkehályogot találtak a szemén, és szerinte az a pasas ott Chicagóban csodákra képes. Még egy vaknak is visszadja a szemevilágát. Gondolom, jó sok pénzébe kerül, de megengedheti magának. Megjön, amikor megjön, minket ez nem érint. Felszereljük ezt a kasztnit, a pénzt meg Jozef, az alkalmazottja is kifizeti. Zsolti bólintott. Egy pillanatig sem tartott attól, hogy nem kapják meg a fizetségüket. Noha nem ismerte, a Gábortól hallottak alapján minél kevesebb időt akart eltölteni a nagynéni társaságában. Feltételezte, hogy két ilyen önfejű, makacs ember inkább előbb, mint utóbb hajbakap valamin, s neki semmi kedve nem volt családi vagy egyéb vitákhoz statisztálni. Végezzük el a melót gyorsan, aztán söpörjünk haza, gondolta magában. Gábor még nyaggatta, hogy álljanak meg néhány helyen, ám Zsolti, mintha meg sem hallotta vona. Hat óra körül járt az idő, mögöttük a nyugati égbolton még magasan tündökölt a nap, amikor Gábor izgatottan felkiáltott: – Állj meg! Állj meg! Oda nézz! Béna kiskacsa legyek, ha nem egy ufó volt. De tényleg! Szerencsére sikerült elkapnom. Láttad? Zsolti ingerülten válaszolt. – Nem. És nem is vagyok kíváncsi rá. Azt hiszem kezd az agyadra menni ez a sok filmezés. Most egy ufó, egy fél óra múlva meg majd marslakókat látsz. – Apám! Pedig, ha láttad volna… – Nekem erre a kacskaringós útra kell figyelnem, ha nem akarod, hogy az ufókon vigyenek fel a mennyországba. – Azt hiszed, meghülyültem – erősködött Gábor –, de nem kamuzok. Egy vörös villanás, valami lobbant az égen, aztán egy fénycsík, mint amikor egy ufó villámgyorsan a földre ereszkedik. Még jó, hogy az egészet sikerült elkapnom.

Búvópatak 2015. június–július – Sokra mész vele – jegyezte meg Zsolti kelletlenül. – Talán eladhatom egy újságnak. Akad néhány bulvárlap, amelyik bukik az ufós sztorikra, és még fizetni is hajlandó. Meglátva a 61-es utat jelző táblát, Zsolti fellélegzett. Végre maguk mögött hagyják ezt az átkozott folyót és New Castle innen már bemérhető távolságra van. Megfogadta magában, visszafelé ő határozza meg az utat, s abból egy fikarcnyit sem enged. Beaver Fallsnál megálltak tankolni. Meglepően sok autó parkolt a kutak körül, mintha messze környéken nem lenne más benzinkút. Az épület bejárata előtt kisebb tömeg verődött ös�sze, hevesen gesztikulálva tárgyaltak valamiről. Gábor ment a pénztárhoz fizetni. Futva tért vissza a kocsihoz, s még be sem ült, máris izgatottan újságolta: – Apám, ezt nem fogod elhinni! Nem ufó volt, amit lefényképeztem, hanem egy repülőgép. Zuhanás közben! Érted? Sikerült elkapnom, éppen, amikor zuhanni kezdett. Ez a fotó egy kisebb vagyont ér. Zsoltit megdöbbentette a hír, de még jobban az, hogy barátja ilyen lelkesedéssel számol be róla, mint aki örömteli eseményként éli meg a katasztrófát. – Na, erre a képre aztán harapnak majd, meglásd. Ezért mondom mindig, hogy az ember állandóan tartsa nyitva a szemét. És előbb-utóbb elkap valamit, aminek nagy jelentősége van. – Hirtelen felkiáltott: – Hé! Fordulj vissza! Elfelejtettem mondani, hogy erre nem mehetünk. Lezárták az utat, mert az a gép valahol itt zuhant le a közelben. Ekkor már Zsolti is észrevette az úton keresztben álló és kék fényét villogtató rendőrautót. – Kösz, hogy szóltál – jegyezte meg mogorván. – A benzinkútnál könnyebb lett volna megfordulni. Ha nem tudnád, egy utánfutót húzunk, amivel nem olyan egyszerű forgolódni. Most akkor merre? Gábor továbbította a benzinkutastól kapott útbaigazítást. Időközben besötétedett, kétszer el is tévedtek az ismeretlen úton, s a tervezettnél jó két órával később álltak meg a síszak üzlet előtt, ahol Jozef, az ötven körüli, osztrák származású alkalmazott már türelmetlenül várta őket. Amint Gábor kiszállt a kocsiból, hevesen gesztikulálva, dühösen támadt rá. – Na végre! Csakhogy ideértek! Már azt hittem, reggelig kell itt toporognom – mondta ellenségesen, mint akit élete nagy eseményétől fosztott meg a várakozás. Gábor felé dobta a nagynéni házának kulcsait, s már lódult is az autója felé. Két lépés után azonban hátrafordult, s a válla fölött bosszúsan mondta: – Tizenegy előtt nem leszek itt, ne is jöjjenek korábban. Zsolti fejcsóválva nézett utána. – Nem nevezném barátságos fogadtatásnak. Látni rajta, úgy hiányzunk neki, mint púp a hátára. Biztos attól fél, hogy neki kell majd takarítani utánunk. Régi bútordarab? Gábor egykedvűen vonta meg a vállát. – Évekkel ezelőtt még a nagynéném férje vette fel. Síoktató volt Kitzbühelben, az öreg Putz, aki maga is osztrák volt, ott ismerte meg. Ennek már vagy tizenöt éve. Állítólag érti a dolgát. Én akkor se kedvelem, mert néha úgy viselkedik, mintha az övé volna ez a kóceráj Másnap reggel Gábor ébredt elsőnek, és türelmetlenül rázta fel Zsoltit, aki álmosan tekintett az órájára. – Hova rohansz? – kérdezte. – Az a Jozef, vagy hogy hívják, azt mondta, tizenegy előtt ne menjünk. Még kilenc óra sincs. – Az nem számít. Visszamegyünk az üzlethez, lekapcsoljuk az utánfutót, aztán elmegyünk a helyi újság szerkesztőségébe, el akarom adni nekik a felvételeket. Ez olyan szenzáció, ami ritkán kerül a címlapjukra.

38. oldal Erre azonban nem került sor, mert – legnagyobb megdöbbenésükre – alig fordultak be az üzlet elé, Jozef már messziről integetett nekik és szaladt az autóhoz. Majd fellökte a kocsiból kiszálló Gábort. Arcán rémült kétségbeesés jelei mutatkoztak, erős osztrák akcentusából alig tudták kihámozni, mi az, ami ennyire felzaklatta. – Frau Putznak tegnap kellett volna Chicagóból… szóval fel is szállt a repülőre… ez rettenetes… pont arra a gépre, amelyik… Nem hallották a hírekben? Amelyik az este lezuhant. Ez szörnyű! Borzalmas! Elhallgatott, s kezeit tördelve, meggyötört ábrázattal, segélykérően nézett Gáborra, aki tágra meresztett szemekkel tekintett vissza rá, mint aki képtelen megemészteni a hallottakat. – Most mi lesz? – kérdezte Jozef aggodalmas hangon, miközben árgus szemekkel figyelte Gábor reakcióját. – Fogalmam sincs – nyögte ki Gábor, s a tőle egy lépésre álló Zsoltihoz fordult tanácsért. Zsolti nem válaszolt rögtön. Láthatóan töprengett, mérlegelte az új körülményeket. Végül magyarul szólalt meg, hogy Jozef ne értse, amit mond. – A helyzet kézenfekvő. A reklámtáblával most nem foglalkozunk. Te itt maradsz, én pedig visszamegyek Charlotte-ba. Gábor elképedt. – Miről beszélsz? Mi a fenének kéne nekem itt maradni? – Mert most itt lesz dolgod – felelte Zsolti. – Szép, szép, hogy állandóan nyitott szemmel jársz a világban, felfedezed a természet szépségeit, észreveszed az orrod előtt bekövetkező katasztrófákat, de néha az emberekre is odafigyelhetnél. – Nem értem – motyogta Gábor zavartan. – Nézd meg ezt a szerencsétlent – bökött állával Zsolti az értetlenül mellettük tébláboló Jozef felé –, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint tegnap este. – Na és? Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy mióta ideérkeztünk, figyelem minden mozdulatát, az arcának mimikáját, a hanghordozását. Látni rajta, ő már tudja azt, amit te szerintem még mindig nem értesz. Nézz rá! Most is téged vizslat, érzi, hogy tőled függ a sorsa, ezért olyan izgatott. – Hülyeségeket hordasz össze. Még, hogy tőlem függ a sorsa! Mi közöm hozzá? – Az, hogy mától te vagy a főnöke. Megtarthatod, kirúghatod, te döntesz a jövője felől. Ha csak egy kicsit is jobban odafigyelnél az emberekre, magadtól is rájöhettél volna. A nagynénikédnek, ha jól értettem mindazt, amit eddig meséltél róla, te vagy az egyetlen örököse. Tied a bolt, és minden, ami vele jár. Jozef most már a te alkalmazottad, és ő ezt nagyon jól tudja. Többek között ezért is kell itt maradnod, lesz itt ép pen elég elintéznivalód, amiben én nem segíthetek, és valakinek Charlotte-ban is vinnie kell a boltot. Gábor, ha nehezen is, de végre felfogta mivel kell szembesülnie. Gondterhelt, s e pillanatban koránál idősebbnek tetsző arcáról lesírt, nehéznek ítéli meg az előtte álló napokat, s talán az is csak most tudatosult benne, hogy a repülőszerencsétlenségben a nagynéni is elpusztult. Nincs többé. Jozefet is Zsolti veregette vállon, biztatólag: nincs mitől félni, minden rendeződni fog. A két barát elköszönt egymástól. Zsolti messze elkerülte a folyópartot, az államközi autópályán hajtott vissza Charlotteba, s útközben az járt a fejében, milyen érdekes, hogy emberek, mint a barátja is, akik képesek egy kínálkozó üzleti lehetőséget időben észrevenni, amikor még senki sem sejti mit lehet kihozni belőle; akiknek úgy jár a szemük, mint a motolla, hogy elsőként lássanak meg bizonyos dolgokat, képtelenek felismerni a saját szerencséjüket. Már, ha egy tragédia hozadékát szerencsének lehet nevezni.

39. oldal

Búvópatak 2015. június–július

Szirmai Péter

Egy másik könyv, ami ugyanaz

A birtokomban volt körülbelül két éven át egy könyvkülönlegesség: válogatás Antonio Ocampo műveiből. Tizennyolcadik születésnapomra kaptam. Apám, ahogy mesélte, még a 40-es években állt kapcsolatban Ocampoval; az irodalom táplálta a barátságukat, csendben írogattak, könyvekről vitatkoztak egészen addig, amíg Ocampo beteg nem lett az 50-es évek végén. Halála előtt egy kis kötetet adott át apámnak, válogatott műveinek foglalatát, amit magánhasználatra, egy példányban készített. Kiadóig sohasem jutott el vele: beteges félénksége és önbizalomhiánya akadályozta meg ebben. Apám 1988ban adta át a kötetet nekem. Azt mondta: „A könyv kuriózum: egyedi és megismételhetetlen.” Később még hozzátette: „Ocampo műve Kafka és Borges hatását tükrözi. Ocampo a kisműfaj, a mikronovella sajátos formáját birtokolja és variálja.” Már fiatal koromban élénken érdeklődtem az irodalom, kivált Kafka és Borges műve iránt, izgalmasnak tűnt apám felvezetője, meghatott a gesztus, amivel örömet akart szerezni nekem. Az ágyam mellett mindig ott volt a fekete borítójú kötet. Aztán gimnázium után egy szokatlan eset történt velem. Akkoriban, néhány évig még kedveltem a társasági életet, időnként eljött hozzám pár volt osztálytársam, eltöltöttek nálunk két-három órát, élvezték a nálunk lévő szabadságot, aztán elmentek. Egyik alkalommal Juan Carlos is csatlakozott a társasághoz. Ő nem tartozott szorosan a baráti körömhöz. Mindig is különc, furcsa figurának tartottam. A találkozó, a többi alkalomhoz hasonlóan, oldott hangulatban zajlott, és ért véget. Azonban este, lefekvés előtt hiába kerestem az ágyam melletti éjjeliszekrényen az Ocampo-kötetet. Tudtam, hogy nem tettem máshová, csak egyvalami lehetséges: a tár-

Laskai János

A mutatványos utolsó szemhunyása

Szakadatlanul ömlik az eső. Menekül izmaimból a fájdalom. Gyermekarcokkal mosolyog. Mióta aknavigyorú bohócunk Megkérdezte: – Öreg, hol a temető? Azóta üres sátrainkra Szakadatlanul ömlik az eső.

saságból valaki elvitte. Osztálytársaim közül csak Álvaro volt irodalmi érdeklődésű, de ő nem lehetett: ismerem a jellemét, ő nem tenne ilyet. Mivel a többi barátom bűnösségét kizártam, Juan Carlos maradt a gyanúsított. Másnap felhívtam Álvarot, aki megerősített a gyanúmban. „Őtőle kitelik”, mondta. Kérdeztem, hogy mit javasol. Mondta, hogy majd felhívja, nekem nem volt meg a száma, és finoman rákérdez a dologra. Egy hét múlva hívott Álvaro. Mondta, hogy Juan Carlos telefonja ki van kapcsolva, elérhetetlen. Azt gondoltuk, hogy elzárkózásának nem a kötet az oka. Azt sejtettük, hogy valamin töri a fejét, valamibe belemélyedt, ahogyan ezt gyakran cselekedte, ilyenkor kutatásának tárgyát nem árulta el még a legközelebbi hozzátartozójának sem. De azt sem zártuk ki, hogy elutazott. Álvaro mondta, hogy megérti keserűségemet, de amíg elő nem kerül Juan Carlos, nem tehetek semmit. A legjobb, ha vigaszul megveszem a nemrég megjelent Obras completas de Borgest, jó véleménnyel van róla, sőt az egyik kötet Borges eddig publikálatlan levelezésének a válogatott gyűjteményét is tartalmazza. A józan tanács ellenére vártam, hogy Juan Carlos tisztázza a helyzetet, hogy megmondja, csak bele akart nézni a kötetbe, és nála maradt. De hiába vártam. A legközelebbi baráti összejövetelre Juan Carlos már nem jött el. A könyv eltűnése után két hónappal megvettem az Obras completas de Borges hat kötetét. Apámnak mondtam az esetet, komoran fogadta, de megértette, hogy jelen pillanatban nem tehetünk semmit. Aztán tettem a dolgomat; másra terelődött a figyelmem. Hamarosan kaptam a hírt, hogy Juan Carlos az Egyesült Államokba távozott, ott talált munkát. Találkozóink megritkultak, mindenki belemélyedt a munkájába vagy a tanulmányaiba. Mégis, három év múlva ismét eljöttek hozzám a barátaim, és mondták, hogy Juan Carlos hazajött, ők szeretnének felmenni hozzá beszélgetni, ha akarok, tartsak velük. Gondoltam, miért ne, az Egyesült Államokról ritkán kapok közvetlenül híreket. Már a kocsiban ültünk, mikor bevillant az Ocampo-kötet. Odasúgtam Álvaronak, hogy e látogatás alkalmával Juan Carlos legalább rendezheti felém a tartozását. Álvaro bólintott. Juan Carlos a hegyen lakott, a kanyargós utak kellemetlenek voltak, de fél óra alatt felértünk. Juan Carlos anyja fogadott minket, mondta, hogy fia elment hazulról, de nyugodtan várjuk meg a szobájában, azt ígérte, hogy hamarosan jön, csak kiszalad a boltba valamiért. Sohasem voltam még Juan Carlosnál. Anyám mindig is a rendre szoktatott, szokatlan volt nekem az elképesztő káosz, ami a szobájában uralkodott. Az íróasztalon ruhák, rajtuk könyvek, azokon megint ruhák, takarításnak, rendrakásnak nyoma sem volt. Lenyűgözve figyeltük e művészi rendetlenséget. Álvaroval, mint irodalomkedvelők, rögtön a könyvespolchoz másztunk a ruhahalmokon keresztül. A többiek unottan beszélgettek. Háromnegyed órát vártunk, de Juan Carlos nem érkezett meg. Az Ocampo-kötetet kerestem a címek között, de nem találtam. Arra gondoltam, hogy akkor Juan Carlos

Búvópatak 2015. június–július fegyverével élek, én is elviszek tőle egy könyvet, és így egyenlítem ki a számlát. Elkezdtem újra átnézni a könyveket, most már ilyen szemmel, de annyira silány könyvei voltak, hogy úgy gondoltam, tőle még rabolni sem élvezet. Láthatóan egy műszaki beállítottságú ember kötelező olvasmányok alapján összeválogatott könyvtára volt ez. Csak tudnám, hogy minek kellett neki az Ocampo-kötet? Kétórás várakozás után adtuk fel. Már mindenki holtfáradt volt. Mondtuk Juan Carlos anyjának, hogy nem tudunk tovább várni. Sajnálatát fejezte ki, azt mondta: „Tudjátok, hogy milyen kiszámíthatatlan”. José mindenkit hazaszállított. Álvaronak a kapuból intettem, mondtam, hogy majd keressük egymást. Visszaintett, hogy rendben. De ebből nem lett semmi, évekig egyikünk sem vette fel a telefont. Apám időnként rákérdezett az Ocampo-kötetre: van-e valami hír róla. Mondta, hogy nagyon sajnálja az eltűnését, kettejük közül csak Ocampo írásai maradtak meg, apám nem őrizte meg a kéziratait. Éveken át írt, de összes szövegei közül csak három-négy novellában sikerült megvalósítania azt, amit eltervezett, például a Los autopistas infinitas (Végtelen autópályák) című novellában. Mondtam neki, hogy ismerős a cím. Mintha Ocamponak is lenne egy hasonló című novellája. Erre nem válaszolt, csak mereven nézett maga elé. Nem volt kedvem tovább firtatni a dolgot. Pár hónap múlva apám egészsége megromlott, egyre kisebb lelkesedéssel viseltetett az élet iránt, egyre kevesebbet beszélt, és 2005 júliusában meghalt. 2010-ben, valami véletlen folytán ismét összefutottunk Álvaroval az El Astillero antikváriumban. A beszélgetést egy közeli kávéházban folytattuk, és felfedeztük, hogy hiányzunk egymásnak. Negyvenévesek voltunk, már nem volt meg bennünk a fiatalkori vágyakozás az újra, inkább visszafelé tekintettünk, mint előre. Azon kevesek közé tartoztunk, akik az életet a fikcióra cserélik, ezért rájöttünk, hogy meg kell becsülnünk egymást. Beszéltünk arról, hogy ki mit olvas: ő Cor tázart emlegette (2010-ben jött ki a Losadánál egy pompás, négy kötetes életműkiadás), én ekkor már évek óta Borgessel foglalkoztam. Mondta, hogy mostanában rátalált Carverre, olvasott pár Paul Auster regényt is, és egy esszét, címe: Quién es Anthony Flower? (Kicsoda Antony Flower?), ami egy nemrég felfedezett észak-amerikai íróra hívta fel a figyelmet. Mondta, hogy izgalmas esszé volt, az észak-amerikai irodalom kitűnő

40. oldal ismerője, Gabriel Pellegrini írta. Az életrajzi adatok szerint, mesélte Álvaro, Flower a forró délen született, nem messze Faulkner lakhelyétől, de Faulkner módszereihez nincs semmi köze: a tömör, pontos mondatokat kedveli, novellái filozofikusak, és nem hagynak kétséget az élet értelmetlensége felől. Egyetlen kötete jelent meg, a címe: Autobiographical stories. Álvaro megvette a spanyol fordítást, amit nem akárki, maga Ricardo Piglia jegyzett. A spanyol cím így szól: Historias auto biográficas. Elő is kotorta a táskájából a vékony, szép kiállítású kötetet. A díszborítón egy sötét éjszakai sikátor látszott, aminek macskakövén megcsillan az utcai lámpafény. Belelapoztam a kötetbe. Az első cím így szólt: Nuevos bárbaros (Új barbárok); a második: Almuerzo imaginado (Képzelt ebéd); a harmadik: El convite para seicientas personas (Hatszáz ember megvendégelése). Amikor megláttam az utolsó novellacímet: Las carre teras infinitas (A véget nem érő autópályák), már tudtam, hogy ismerem a szöveget. És eszembe jutott apám kedvenc novellájának címe is: Los autopistas infinitas. A könyv elejére lapoztam. Copy rights: Juan Carlos Zanetti. Álvaro nem értette megdöbbenésemet. Megmutattam neki osztálytársunk nevét, amire Álvaro eddig nem figyelt föl. Belesüppedtünk a székbe, és megdöbbenve néztük egymást. Világos volt számunkra: a nagy sakkjátszmában mattot kaptunk Juan Carlostól. A könyv, eredeti formájában egy példányban készült, ex libris nem került bele. Apám említette, hogy a gyűjteményes köteten kívül Ocampo nem hagyott hátra egyéb művet. Megvalósult a tökéletes bűntény, mondta Álvaro, és én tudtam, hogy igaza van. Két nap múlva sikerült időpontot egyeztetnem a statisztikai hivatalban. Beigazolódott a sejtésem: Antonio Ocampo nevű személy nem élt a 40-es években Buenos Airesben. Találtam Ocampo névvel egy jeles közgazdászt (Juan Maria), és egy honvédelmi minisztert is (Ezequiel Pedro). Azt tudtam, hogy a Borgessel kapcsolatban álló híres Ocampo családban nem élt Antonio nevű családtag. Utánanéztem az interneten Juan Carlos kiadójának is: az Abandoned Bolero székhelye a texasi San Antonioban van, az elérhetőségeket meglehetősen titkolják. Egy–két hír még arról is beszámolt, hogy Juan Carlos Zanettival nem jó kikezdeni, egy kis válogatott jogászcsapat őrzi nyugalmát. Az bizonyos, hogy nem csak könyvkiadással foglalkozik… A kiadói képességei viszont vitathatatlanok: Juan Carlos jó kézzel halászta ki a semmiből és vitte sikerre ismeretlen karibi, polinéziai, ibériai szerzők életművét. És apám életművét.

Kisslaki László

Masinálás

Az utcánkban már kora reggel tárva-nyitva voltak a kapuk, nemcsak a miénk. A legutolsó háznál is, ahol Bognárék laktak. Pedig alig hittem, hogy a cséplőgép még aznap elér hozzájuk. – Mihozzánk tán délfelé megjön – monda a nagypapa. Később megnéztem a két varjút, akiket tegnap hozott haza nagypapa a hegyről. Egymáshoz volt kötve a lábuk, hogy el ne repüljenek. Azért elég hosszú volt a zsineg, hogy egymás vállában kapaszkodva járhassanak egyet, ha akarnak. A vályúban térdig a vízben gunnyasztottak elkeseredve, s félénken pislogtak. Különösen a kisebbik, aki előző nap az ujjamba vágott, pedig csak meg akartam simogatni. Dehogy bántottam volna! Ahogy nézegettem a két szép madarat, nagy pityegéssel bevonult libasorban egy pulykacsalád. No persze! – volt annyi eszük, hogy a nyitott kapun keresztül belátogassanak.

Leguggoltam, s meglepődtem, mert félre sem ugrott az anyjuk, mikor felvettem megölelni. Ilyet még nem láttam! Teljesen szelíd volt. Egyébként a mi vidékünkön nem volt divat a pulykatartás. Csak a Fischerék voltak olyan finomak. Náluk még az istállóban is villamos lámpa mellett olvashattak volna a barmok, ha tudták volna a betűt. Érdekes, mikor a pulykaanyát tartottam, most nem szidott a nagymama, hogy teszed le azt az állatot, te anyagyász! – mint múltkor, mikor kukoricát hoztam a kamrából és direkt magam elé szórtam. Persze a szárnyasok boldogan szemezgettek, mert csak az öregebbje ismerte ezt a ritka csemegét. A nagy tülekedésben a lábamnál nem vették észre, hogy lassan leguggoltam, és egy dagadt libát átfogtam a két szélén. Olyan fino-

41. oldal man, hogy a tyúkeszű észre sem vette, úgy zabált. Csak mikor tovább akart lépni, akkor érezte, hogy nem megy. Erre felemeltem megölelni, erre úgy gágogott, mint egy eszeveszett. Persze, hogy éppen akkor jött ki a nagymama… Hirtelen akkora zaj hallatszott a kövesútról, mintha tankcsapat vonulna a Balaton felé. – Ez a gép! Hurrá! Megjött a csépelő! – ordítottam. És tényleg, a keresztnél lassan befordult a vasszörny, s komótosan nagy csikorgással becsörömpölt Orbánékhoz. Jöttek az emberek is vele, akik majd kévékkel zabáltatják az irdatlan dögöt. Aztán jöttek a pelyvahordó lányok is, akik a polva lik alól kettesével, mint a mentősök cipelik a fészerbe a rakományt. Izgalmas volt nézni, ahogy izzadtan hajolgattak. Nem tudom miért, de azt is jó volt látni, ahogy a rékli alatti fehér cipóik ringanak, libegnek, mint a nyelv nélküli harangok. Aztán jöttek a kévebontók, meg akik a dobot etették, meg a bikaerős legények, akik a teli zsákokat vitték a padlásra. Ott leöntötték, majd mentek a következőért. Különben nincs szebb dolog a világon, mint a hőségben a hűs búzában fürödni! Biztos, aki már egyszer megpróbálta gatyában, így van vele – nem igaz? Már végeztek Orbánéknál, ezért átmentem hozzájuk. Ott már felrámoltak és készülődtek hozzánk. Illő volt, hogy én is ott legyek hivatalosan, hogy majd az utat mutassam. Csatlakoztam a magam korabeli söpredékhez, s megcsodáltuk a mérnököt. Onnan tudom, hogy az volt, mert mindenki így hívta, hogy mérnek úr. A masinán meg a traktoron volt egy-egy nagy fémkerék, amit egy széles bőrszalag kötött össze és az forgatta azokat. Már a segédmasiniszta kikapcsolta a motort, de a szalag még szaladt. Erre a főmérnök csak úgy odalépett, meg se roggyant a lába, bőrkesztyűvel lekapta a szíjat. A tárcsák még egy kicsit üresbe forogtak, aztán megálltak. Mindenki ámulva nézte ezt a hallatlan merészséget. Sokan meg is tapsolták. Aztán Bacsó Imre felült traktorjára, és nagy büszkén húzta házunk felé a vasdögöt. – De mi ez! Meg sem áll, csak pöfög tovább! – Imre a rossebit! Ájj meg! – kiáltotta nagypapa.

Búvópatak 2015. június–július – Nem tehetem Gyuri bácsi – szólt vissza Bacsó szemlesütve –, ukázba adták, hogy nem lehet magánál masinálni, mer’ lemaradt a beszolgáltatással. – Hát mér’ párttitkár az apád? Tegyen valamit, hiszen együtt lőttük a muszkákat – csuklott el nagypapa hangja. Szeme pedig könnybe lábadt a tehetetlenségtől és a szégyentől. Nekem meg belesajdult a szívem, mert csak én láttam, hogy szemében könnycsepp gurult végig a borostás arcán. – De biztosan káprázott a szemem az ijedségtől, mert ez ugye lehetetlen? – hiszen ő a legvitézebb ember a faluban. Később aztán erőt vett magán és megalázva az utca előtt, mint akinek az utolsó érv eszébe jutna, hirtelen elkeseredetten ordította: – Rád uszítom a kutyámat, és az széjjelharapja a valagadat! – Elszorult a torkom. Tudtam, hogy a Pajtás soha senkit sem tudna megharapni, mert szerintem azt hiszi, hogy az élet csak csupa csontnyalás. Néhányan az öregek közül, akik végigcsinálták nagypapával a háborút, körbefogták a traktorost. – Azért a kommenisták is emberek. Apád is szépen lőtte a muszkákat, vörös létére. Küldj valakit hozzá, hogy engedélyezze, Gyurinál is kimasináljanak. Biztosan továbbra is békésen akar élni a falujában és megmaradni, mint párttitkár. Állt a gép; komoran álltak az emberek is. Húsz perc is elmúlt, mire lihegve bekarikázott a küldönc az engedéllyel. Végre elcsitultak a kedélyek, s az óriási vasjószág bemászott az udvarunkba. Engem akkor már nem érdekelt a cséplés. Mindennapos dolog. Különben is láttam már olyat az imént a szomszédban. A két félelemtől reszkető varjút egy kartonba tettem, és hátravittem a szalmakazal mögé. Lábaikon a madzagot kibogoztam. – Pucolás, mondtam nekik –, mire ők vállvonogatva elballagtak egy darabig, majd szárnyra kaptak. Na, ezek sem jönnek vissza egyhamar, legfeljebb csirkéért. Hívtam Pajtást, elindultunk a kenderföldre. Az áztatóban ilyenkor szoktak kiülni a békák napozni. Aztán ahogy leves marsra hív a déli harangszó, a gólyák is eljönnek az ebédért. Az az igazi látványosság, nem a masinálás – gondoltam.

Búvópatak 2015. június–július

42. oldal

Száz évvel a Nagy Háború után

„Doberdó! …Fogalommá vált név, s mégis azt hiszem, legtöbben távolról sem sejtik, miért és milyen körülmények között vált azzá” – írta József főherceg visszaemlékezésében. Gyermekként nagyapámtól hallottam e szót, s csak már fiatal felnőttként értelmeztem, s most különösen „már megettem a kenyerem javát” koromra vált igazi felismeréssé és tudatossá, hogy mit is jelenthetett egykor nagyapáink, férjek, fiak nehéz, véres küzdelme a Nagy Háborúban távol a hazától idegen érdekekért küzdeni hosszú hónapokon, éveken át, s sok százezer fiatal életet feláldozni; bizonytalanságban hátrahagyva a családot, gyermeket, anyát, szülőt. Az I. világháború rémségeinek illusztrálására ideidézem nagyapám, Ruzsinszky Kálmán fiához írt naplójának egy részletét: „A föld felett, a föld alatt és a föld hátán; a víz tetején és a víz mély ségeiben; a felhőkön túl lévő magasságokban: mindenütt harcolnak. Egy-egy aránylag rövid vonalra napokig adják a szünet nélküli sortüzeket az ágyúk ezrei. A puskák csöve vörösre izzik, a géppuskák szörnyű ugatása egy percre sem szűnik, az aknák folyton robbannak; a kézigránát, a fokos, a kettős élű széles kés, a háromélű szurony, a foj togató marok, a marcangoló fog, a tűzvető, a gázokádó gép, a bűzter jesztő apparátus, a sziklalavina, a torpedó és mind az a sok öldöklő szerszám, ami eszébe sem jut az embernek, szünetet nem tartva folyton működik. Ezt a gyalázatos vadságot fokozni már nem lehet. Ebben a féktelen rombolásban fog eldőlni a világ sorsa, az elemeknek ebben a fel sem fogható küzdelmében születik meg az új Európa és az új európai, aki biztosan különb lesz, mint a mai…” Az Isonzó és Doberdó környékére tett kegyeleti kirándulásunk egyik aktuális apropója az I. világháború (1914) kitö résének 100. évfordulója volt. Mára különös aktualitást ad az 1915 júniusa és 1917 októbere közötti 12 csata és azon belül

számtalan ütközet, amelynek során pontról pontra, magaslatról magaslatra, állóháborúban és kézitusában, nehéz terepeken és zord időjárás közepette, minden logisztikai és műszaki leleményt felhasználva, sokszor pokoli körülmények között küzdöttek elszántan katonáink. Az akkor és ott kiala kult közel 200 km-es frontvonal egykori hadszíntereinek helyszínein a még ma is fellelhető, a múzeumokban látható tárgyi emlékek, a hősök emlékezetére emelt emlékművek, síremlékek és kegyhelyek meglátogatása fontos az utódok, az emlékezők számára. Szinte nincs a történelmi Magyarorszá gon olyan család, amely ne lenne érintett a Nagy Háború veszteségeiben. Meg kell ismernünk eleink keserves szenvedéseit a magashegységek és kopár terepviszonyok között; hőségben és fagyban, vérben és sárban, továbbá küzdelmes, bajtársias és hősies helytállását, amit az „anyag-háború” borzalmai között megéltek, és meghaltak a Monarchia érdekeiért. Ma a táj megkapó, olykor szelíd és kedves. A puszta, sziklás részek, egykor kopasz fennsíkok beerdősültek, zöldek. Lassan a természet visszahódítja azt, ami az övé. A sírokon virágok nőnek, s jó érzékelni, hogy az idegen földben nyugvó 250 000 magyar honvéd katona emléke még él. Tiszteletre méltóak azok az erőfeszítések, amelyeket önkormányzatok, egyesületek, a hadigondozás és az egykori ellenfelek tesznek azért, hogy emlékezhessünk: soha többé háborút! Ma az egykor stratégiai fontosságúnak ítélt Görzi-meden cére tekintve békés a táj, szinte értelmetlennek tűnik a rengeteg véráldozat, s hogy a smaragdzöld Isonzó (Soca, ejtsd: Szocsa) közel 1,3 millió halott néma tanúja. Számunkra furcsán csengenek e szavak: dandár, hadtest, hadosztály, zászló alj, menetszázad, szakasz, osztag, futóárok, lövészárok, kaver na, pergőtűz, zárótűz, harcálláspont, roham, srapnel stb. Nagyapáink számára a 12 isonzói csata idején (1915–1917) között véres valóság, a hadtörténészek számára kutatandó te rület, a történészeknek a dokumentumok elemzése. Sok család számára a hagyatékban fellelt, mának szóló üzenet, a költők számára a nemzet lelkiismeretének megszólaltatása. Tanuljunk belőle, és ne feledjünk! A történelemkönyveken túli ismereteinket adjuk tovább gyermekeinknek! Adjunk hálát a Teremtőnek, hogy az egykori határok átjárhatósága lehetővé teszi ma már, hogy Európa nemzetei béké ben élhessenek, s mint kirándulásunk is adja a lehetőségét, ismerkedjünk meg az olasz és szlovén érintett térségek kultú rájával, történelmi, építészeti, néprajzi emlékeivel, csodálatos természeti adottságaival, különlegességeivel. Járjuk be e helyeket, rójuk le kegyeletünket, tisztelegjünk a hősök porai és emléke előtt; örökítsük meg, s vigyük hírét annak, hogy az idegen földön még ma is becsben tartják a magyar hősiességet, segítőkészséget, kitartást, helytállást, lovagiasságot és emberséget! Aludjatok hát, Isten katonái, aludjatok csak, boldog pihenők, ringassanak szelíden, mint az álom, idegen földek, távol temetők. (Somogyváry Gyula)

Katonai temető az Isonzó völgyében – fotó: Lengyák András

Ruzsinszky K lementina

43. oldal

Búvópatak 2015. június–július

Melyiket a nyolc közül? Beszélgetés Gelencsér Gábor filmesztétával

– Miként határoztad el, hogy mozgóképes esztétikával foglalkozol? – Kamaszkorom óta érdekelt a film, illetve érdekeltek a humán tudományok. A kettő az esztétikában találkozott: ez vezetett végül a hivatásomhoz. Az gyorsan kiderült számomra, hogy az alkotói oldalon nincs sok keresnivalóm, azaz rögtön az elmélet felé tájékozódtam. A nyolcvanas években a bölcsészkarokon nem létezett „filmszak”, tehát csak közvetve, más területekről közelítve lehetett a filmhez eljutni. Akkor ez nehézséget jelentett, most viszont úgy érzem, épp a nehézségek legyőzése bizonyította, hogy valóban a filmmel szeretnék foglalkozni, bármi áron. – Voltak-e kedvenc filmjeid? Miért ezekeket választottad? Változott-e azóta a lista? – Eleinte eléggé bölcsészként viszonyultam a filmhez, ezért vonzódtam talán a filozófikus hajlamú rendezőkhöz. A tanárképzőn a szakdolgozatomat, a témavezetőm, Komoróczy Emőke nagyvonalúságának köszönhetően filmből írhattam: Bergman Trilógiájáról. Ő nagy hatással volt rám. Emlékszem, szegény keresztapámat, aki nem volt mozibajáró ember, középiskolás koromban elcipeltem a Suttogások, sikolyokra, hogy biztosan bejussak a szigorúan 18 éven felülieknek szánt filmre. Nem sokat értettem belőle, de a hatása elementáris volt. Azóta rájöttem, hogy Bergman sem filozófus, hanem nagy művész. A róla szóló esszéimben igyekszem ezt a fiatalkori tévedésemet korrigálni. S még egy kedvenc film a hetvenes évek végéről: A kis Valentinó. Egy lányt is elvittem rá a csillaghegyi utánjátszó moziba. Hát, nem lett belőle kapcsolat. Annál inkább Jelessel: furcsa érzés, hogy évtizedekkel később én beszélgethettem a rendezővel és az operatőrrel, Kardos Sándorral a DVDkiadás hangkommentárjában, s most fejeztem be a Jelesről szóló monográfiámat. A lista tehát végül is kevéssé változott, csak a filmekről alkotott képem módosult, hál’ Isten. – Hol jutottál ezekhez a filmekhez? Milyen filmklubokba jártál? Budapesten elég nyitott filmes élet volt az 1970-es 80-as években, annak ellenére, hogy ezeket a filmklubokat mint az ellenzékiség potenciális helyeit, megfigyelték, jelentések készültek személyekről, programokról, sőt a beszélgetésekről is. – A Tűz van, babám! zártkörű vetítéséről rendőr zavart el, amikor be akartam lopózni a moziba a hátsó kapun… Rengeteg filmklubba, akkori TIT-vetítésre jártam. Sokat köszönhetek Perlaki Tamásnak, aki hihetetlen elhivatottsággal és szenvedéllyel szervezte – és szervezi a mai napig – ezeket a sorozatokat. Hiánypótló események voltak; ott lehetett ös�szeszedni a filmtörténetet. Bevallom, a filmklubos beszélgetéseken nem nagyon maradtam, vagy sosem szóltam hozzá, a vetítéseket viszont ki nem hagytam volna. A másik érdekes filmnézési lehetőség a „magyar filmek mozija” volt; korábban a Bányász, aztán a Tanács, mai nevén Szindbád. Ott egy-egy magyar film bemutatója alkalmával levetítették az illető rendező addigi életművét, vagyis lehetett pótolni a hiányokat. Nem volt rossz ötlet.

– Van-e ars poeticád, és miért szereted a filmekről való tanítást? – Számomra a legfontosabb a szakmaiság és a művészet kiegyensúlyozott egymás mellé rendelése. Művészettel foglalkozunk, s ezért nem szabad elfeledkezni arról, hogy a művészet igen egyszerűen megfogalmazott szerepe az, hogy segít élni. Másfelől viszont a műértésünk csak akkor lehet megalapozott, lehetőleg minél teljesebb, ha biztos tudás, szakértelem, érvrendszer áll mögötte. Még egyszerűbben fogalmazva: a szakbarbárságot és a „lilaságot” egyaránt igyekszem elkerülni. Azt próbálom elérni, hogy a szakmailag megalapozott, elmélyült, alapos elemzés révén a megértés is teljesebb, gazdagabb legyen. A legnagyobb siker számomra az volt, amikor egy ilyen elemzés után az egyik hallgató spontánul felkiáltott: jé, tényleg! – Milyen módszereket használsz a filmkultúra terjesztésében? – Tanítás, írás, szerkesztés – ebben a fontossági és „erő”– sorrendben. A tanításban természetesen fontos a tudásanyag, hogy legyen mit mondanunk, de legalább ennyire lényegesnek tartom a formát, hogy érthetően adjuk át a mondanivalónkat. Óráról-órára küzdök azért, hogy minél szervezettebben, világosabban, az időkeretek pontos betartásával beszéljek. Hasonlóan fontosnak tartom a hallgatókkal történő személyes konzultációt. Igyekszem gyorsan és érdemben válaszolni, ha megtisztelnek a bizalmukkal. Az írás a mai napig kihívás: nem írok könnyen, s rengetegszer újraolvasom a szövegeimet. Itt is szinte a gondolatisággal egyenrangúnak érzem a stílust. Nem vagyok távolról sem szépíró, de néha úgy érzem, a szöveg megformálása tereli a gondolataimat is. Talán ezért sem tudok vázlatból dolgozni, hanem a címtől haladok a vége felé, s „kész” szöveget írok – amit aztán rengeteget javítgatok.

A lovag sakkozik a halállal Bergman Hetedik pecsét című filmjében.

Búvópatak 2015. június–július – Havonta, munkatársaiddal megosztva, tartasz – az egyetemi szemeszter idejében – az Uránia Nemzeti Filmszínházban filmelemzéseket és kötetlen beszélgetéseket. Mik a legfontosabb feladatai egy mozgóképes moderátornak? – A Közelkép-est a Filmtudomány Tanszék és a Metropolis folyóirat közös rendezvénye, ahol 2014/15 első félévében éppen én voltam a házigazda. Mint moderátornak a legfontosabb feladatom az, hogy láthatatlan legyek, azaz egy-egy rövid kérdéssel, felvetéssel irányítsam a beszélgetést. Szerencsére a közönség igen aktív, nem beszélve a kollégáimról, így meglehetősen formális ez a moderátori szerep. – Az elmúlt félévben négy felvezető előadást hallottunk a filmek előtt a te házigazdai mentorálásod alatt (Utóélet, Szabadesés, Fehér Isten, Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan). Valójában milyen célt szolgálnak ezek a 10–15 perces gondolatébresztők? A nézőket milyen módon lehet bevonni a közös gondolkodásba? – Mindenekelőtt rá lehet irányítani a figyelmet az új magyar filmre, másodsorban pedig a tanszékünkre. Jó értelemben vett (ön)reklámról van tehát szó, amit remélhetőleg a közönség is élvez. Az aktív jelenlétük legalábbis ezt igazolja. Bevonni nem kell különösebben a nézőket, megszólalnak ők szerencsére maguktól is, s nagyon jókat mondanak. – 2003–2014 között öt könyved (A Titanic zenekara, Filmolvasó könyv, Másvilágok, Káoszkeringő, Az eredendő máshol), kétszáznál is több tanulmányod jelent meg, közben nyolc szöveggyűjteményben, illetve tanulmánykötetben szerepeltél, sőt négy klasszikus magyar film DVD változatának a munkatársa voltál. Rangos konferenciákon veszel részt, gyakran külföldön is. Mik a fő kutatási területeid? – Fő kutatási területem a magyar film 1945 utáni története. A könyveim is elsősorban ehhez a témához kapcsolódnak, így az első (A Titanic zenekara), amely a doktori dolgozatomból született, a hetvenes évek korszakát mutatja be, vagy a Gothár Péterről szóló monográfia (Káoszkeringő). A megjelenés előtt

44. oldal álló következő pedig film és irodalom kapcsolatát vizsgálja az 1945 és 1995 közötti időszakban. Ebben sajátos filmtörténeti metszetben tekintem át az államosított filmgyártás majd’ ötvenéves, a közvetlen előzményekre és következményekre is kitekintő történetét. Elsősorban nem az adaptáció elméleti kérdése érdekel, hanem film és irodalom együttműködése az adott időszakban. S ahogy említettem, lezártam a Jeles-mo nográfia kéziratát, de ennek a kiadása még bizonytalan. – Milyen karácsonyi üzeneteket vittél a gyermekeknek Szőts István Emberek a havason és Melyiket a kilenc közül? című filmjeinek a bemutatásakor a gyáli Zrínyi Miklós Általános Iskolába? – Nem a kérdésre fogok válaszolni, de számomra nagyon fontos ez a lényegtelennek látszó különbségtétel. Nem karácsonyi üzenetet vittem a gyermekek elé, hanem két filmet, amelyekben megjelenik a karácsony motívuma. Ez visszavisz a korábbi kérdéshez, a szakmaiság és a filmek jelentésének kiegyensúlyozott viszonyához. Nem tudok és nem akarok a karácsony üzenetéről beszélni, mivel nem vagyok prédikátor. Filmesztétaként a karácsonyról mint motívumról tudok beszélni, s csak remélem, hogy ezen az „esztétikai” úton eljutunk a karácsony művészet által megfogalmazott üzenetéig. – Hogy látod: mennyiben más a filmes élmény befogadása, elmélyítése, a róla való közvetlen disputa a kisgyerek- és kamaszkorban és a felnőtteknél? Mennyire akarják az ilyen beszélgetéseket az említett korosztályok? Elég bátrak saját érzéseik, bizonytalanságaik feltárásához? – Egyértelműen igen – legfeljebb korosztályokként más formában. Nemcsak a filmek változnak, hanem a filmről való diskurzusok is. A fiatalok körében rendkívül népszerűek a különféle kritikai site-ok, a Youtube-csatornákon megjelenő vi deók ritikák, mint pl. a Hollywood Hírügynökség. A fiam erről írta a szakdolgozatát. Neki már ez jelenti a filmekről szóló disputát. Szűk Balázs

Végh L ászló

Az aranykori embertől a világválságig A világválság és a magyarság

Természetes környezetünk romlása miatt földrészünket is érintő népvándorlás kezdődött. Észak-Afrika és a Közel-Kelet csaknem egész területén egyre szárazabbak a telek, mind kevesebb az édesvíz, erősödik a sivatagosodás. Évről-évre romlanak a legeltetés, a földművelés és a halászat feltételei, miközben a térség népessége robbanásszerűen nő. Megindult az érintett területek lakosságának tömeges menekülése. Nem munkalehetőségért érkező gazdasági menekültek, hanem elsősorban környezeti menekültek érkeznének hozzánk. Országuk létfeltételeinek romlása, az ivóvíz mindennapos adagolása, a vízhiánnyal járó növekvő elégedetlenség és kétségbeesés, belső villongások miatt hagyják el országukat. Ráadásul a hanyatló USA zűrzavart gerjesztve igyekszik az útjában álló kormányzatokat megbuktatni, ami erőszakhoz és háborúk sorának kirobbanásához vezetett. Csak az átlagosnál sokkal jobb anyagi helyzetben lévők menekülhetnek, mert mindenüket eladva ki tudják fizetni az embercsempészeket.

Eközben a gazdagabbak még gazdagabbak lesznek. A világgazdaságot meghatározó néhány száz nemzetközi nagyvállalatot és tulajdonosi körüket ábrázoló hálózat nagyon erős összefonódásokat mutat. 2014-es felmérés szerint a világ 80 leggazdagabb milliárdosa ugyanannyit birtokol, mint a világ népességének szegényebb fele, azaz 3,6 milliárd ember. A 10 leggazdagabb közül 8, a 80 leggazdagabb közül 35 USA-állampolgár. Nekik ez sem elég, tovább akarják korlátozni a nagyvállalatok ellen fellépni képes, a természetes környezetüket és állampolgáraikat óvó államok és önkormányzatok jogait. Földrésznyi vagy annál is nagyobb szabadkereskedelmi övezetek kialakításán fáradoznak. Már létezik a NAFTA (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény) és ilyen övezet az EU is. Most készülnek megkötni a TPP (Csendes-óceáni kereskedelmi társulás) és a TTIP (Transzatlanti kereskedelmi társulás) egyezményt. Bennünket az utóbbi, a NAFTA és az EU államait magába foglaló érint. A TTP és TTIP a befektetések mindenek fölötti védelmét tartja szem előtt. A helyi vállalkozások nem lehetnek előnyben az övezet más államaiból érke-

45. oldal ző befektetőkkel szemben. Továbbá az ott működő külföldi társaságnak joga van akár több száz millió dolláros kártérítést is kérni, ha szerinte az ország, megye vagy város hatósága üzleti érdekeit sértő környezet- vagy fogyasztóvédelmi előírást léptet életbe. Vagy olyan feltételeket támaszt, amely mellett nem éri meg neki ott megtelepedni és emiatt tekintélyes haszontól eshet el a jövőben. Az egyezmény szerint a perben nem az érintett ország bírósága, hanem az erre a célra választott, megfellebbezhetetlen döntést hozó háromtagú nemzetközi bíróság dönt. Mivel az ilyen esetekre nincsenek kidolgozott vagy általánosan elfogadott jogszabályok és ritka a hozzá hasonlítható korábbi eset, a háromtagú bíróság maga hozza meg a törvényt és egyidejűleg ítélkezik is. A készülő szabadkereskedelmi egyezményeket aláíró országok nép által választott testületei elvesztik jogaik jó részét, és azokat nagyvállalatokra, közöttük külföldiekre ruházzák át. Vagyis a hatalom a senki által meg nem választott, felelősségre nem vonható emberek kezébe jut, hivatalosan is a leggazdagabb részvényesek gyakorolják, ők fognak dönteni a munkajogi, termék minőségi, biztonsági és környezeti kérdésekben. Hogy ez mit jelent, az 1992-ben aláírt NAFTA működése mutatja. Tömegesen szűntek meg a jól fizetett USA-beli munkahelyek, mivel az üzemeket a jóval alacsonyabb béreket fizető Mexikóba és más, az USA-val szabadkereskedelmi egyezményt kötő államba telepítették át. Röviden: a haszon a leggazdagabbaké, a kockázat és a teher pedig a népeké. A kormányzat helytartótanáccsá zsugorodik, mindezt el kell a néppel fogadtatnia és meg kell büntetnie mindazokat, akik a növekvő egyenlőtlenségbe és jogfosztottságba nem törődnek bele. Mindezt megtehetik velünk, mivel a sajtószabadság a múlt emlékévé vált. A lapok, a kép- és hangcsatornák tulajdonosai maguk döntenek arról, mit közölhetnek szerkesztőik és a kevesekhez eljutó valósághű híranyag hatása nem számottevő. Továbbá a közvélemény alakítása és a hirdetés szakmává vált,

Búvópatak 2015. június–július lélekmérnökei a tudatosra és a tudatalattira vonatkozó és a történeti (evolúciós) lélektani ismeretek birtokában tervezik, alakítják, mit vásároljunk, mint szavazzunk. Már a vadászógyűjtögető csoport tagjai, az egymást nagyon jól ismerő emberek is tartottak a hazugságtól és félrevezetéstől. Mivel a csoportban mindenki ismert mindenki mást és a körülményeket is, a nagy hazugság azonnal lelepleződött és elkövetője ellehetetlenült. Emiatt csak kicsit lehetett hazudni és így ösztöneinkbe íródott, hogy a csoporthoz tartozó nagyrészt igazat mond és csak apróságokban vezethet félre. Ezért ma védtelenek vagyunk a nagy hazugsággal szemben. Ugyanis a képernyőn és a közéletben gyakrabban megjelenőket a tudatalattim ismerősnek, csoportomhoz tartozónak veszi. Ezért hatékony a híres emberrel való hirdetés, elhiszem, amit mond. Ugyanezért hatásos az ismert közéleti személyiség kép- és hangcsatornákból áradó nagy hazugsága is. Csupán az apróbb részletekben kételkedünk. De csak addig, amíg a hazudozó le nem bukott. Nemcsak azért sodródunk, mert félrevezetnek bennünket, hanem azért is, mert ősi vadászó-gyűjtögető ösztöneinket követve elsősorban a jelenre összpontosítunk és a többiekhez igazítjuk viselkedésünket. Kerüljük a járatlan utakat és szeretnénk valamilyen nagyobb csoporthoz tartozni, ahol biztonságban érezhetjük magunkat. A melléfogásokat is könnyebb feldolgozni, ha mások is ugyanezt csinálták és együtt jártuk meg. Amikor a csoportszellem válságba sodorja az embereket, az irányváltáshoz pár százalékuk helyzetfelismerése és irányváltása is elegendő lehet. A felmérések szerint a magyar törekvő és igényes, szeretne minél jobb teljesítményt nyújtani. Továbbá idegen szóval individualista, rajtunk kívül csak az angolszászok értékelik ennyire nagyra az egyént. Míg a rangsor élén álló USA-ban ez önközpontúságnak feleltethető meg, nálunk inkább egyénközpontúságról beszélhetünk. Nálunk is működik a csoport-

Búvópatak 2015. június–július szellem, de nem elsősorban a másikat lessük, hogy mit csinál, hanem magunk szeretnénk a helyzetet átgondolni és úgy dönteni. Mindenkinek van ötlete, nemcsak a vezető értelmiséginek. Nem hagyatkozunk olyan könnyen szabályra, a törvény betűjére, hanem a tényleges helyzetet igyekezünk mérlegelni. Míg az átlagos magyar egyénközpontú, a sok önző, önközpontú mellett voltak és vannak közöttünk nem is olyan kevesen személyközpontúak, a világ egészéért felelősséget érzők is, akik tehetségüket és életüket a magyarság felemelésére tették és teszik fel. Történelmünk során a zsarnoki rendszer nem tudott meggyökerezni, az Aranybulla és a vallási békét hozó tordai országgyűlés határozatai népünk szellemiségének hű kifejezői. Nem véletlen, hogy az Aranybulla és a Magna Charta nagyjából egy időben született. Míg a szigetlét védelmében élő angolszászok a sok évszázados belső küzdelem után rájöttek, hogy jobb összefogni, mint egymást pusztítani, és azóta erőszakos indulataikat kifelé irányítják, addig az Európa szívében élő magyarság történelme az állandó külső nyomás miatt nem követhetett az angolszászéhoz hasonló vonalat. Az egyénközpontú gondolkodás nehézkessé teheti a közös törekvések megvalósulását: „Itten oltárt minden ember / Ön bálványáért emel – / És az ilyen önző nemzet / Életet nem érdemel” írta A magyar nemzet című versében Petőfi 1845-ben. De válságos helyzetekben az egyénközpontúság előnyös. Igazi túlélő nép a magyar, a Kárpát-medence viharos történelme nevelt minket ilyenné. Veszthet ugyan az ország háborúkat, de mivel mindig vannak közöttünk, akik rájönnek arra, mit lehet ezek után tenni, a nép fennmaradt. Kifinomult népünk veszélyérzete. Jó előre megérezzük, ha kedvezőtlen fordulat fenyeget és a fennálló rendszer csak átmeneti. Csak azt nem tudjuk egy ideig, mi az igazi fenyegetés és mit tehetünk a túlélésért. Így a csapások előtti időszakokban bizonytalanná vagy éppen kapkodóvá válunk, mindenki szeretné tudni, hogy mi várható, és ő maga és családja mit tehet. Nagy lehet később a pusztulás, viszont nem annyira teljes, mint akkor lenne, ha a nép nem volna olyan éber és az egységesen felsorakozna valamilyen tökéletlen terv mögött. Jelenlegi állapotaink, az egyezségre képtelenség, a szenvedélyek mögött a közelgő hatalmas válság veszedelme rejlik. Amikor a különböző közösségek vagy személyek hallanak arról, ténylegesen milyen jövő előtt állhatunk, sokan azonnal felfogják, mi következik. Minél közelebb él valaki a természethez, annál gyorsabban megérti, mi fenyeget, és komolyabban csak a vezető réteg egy része ámítja magát. Hogy micsoda erőt képvisel a magyarság, azt nemcsak a hódítások túlélése, forradalmai és szabadságharcai tanúsítják, hanem a békés időkben nyújtott teljesítményei is. Miután a törököket kiűzték, csupán kétmillió magyarul beszélő maradt meg, és az elpusztult magyarság pótlására hatalmas tömegek települtek be országunkba, Mégis a rákövetkező két évszázadban a kétmillió magyar képes volt egymilliónyi németet, félmilliónyi ugyancsak német nyelvjárást beszélő zsidót és legalább egymilliónyi szlávot, örményt és másokat a magyar nyelv önkéntes vállalására késztetni. Miképpen, nem könnyű megérteni. Pedig az erő, a hatalom, a szervezettség és minden számba vehető tényező a németül beszélők mellett szólt, azaz már régen el kellett volna németesednünk. Nyelvében él a magyar, a magyarság vállalására nem csupán egyénközpontú népünk befogadóképessége, hanem elsősorban a magyar nyelv késztette a beolvadókat. Legnagyobb kincsünk az anyanyelvünk, melynek szóképzési rendszerét mintha egyenesen a beszédet feldolgozó agyközpont működéséhez tervezte volna valaki. Az idegen szavakat kivéve, szókészletünk szóbokrokba csoportosítható, és az ilyen jellegű szavakkal dolgozó

46. oldal elméből sokkal gyakrabban pattanhatnak ki újabb gondolattársítások és ötletek. Hazánk egyedülálló természetföldrajzi adottságai is túlélésünknek kedveznek, a Kárpát-medence, a Föld egyik legzártabb medencéje, egyedülálló életlehetőségeket ad. Mivel a Kárpátok magas hegylánca és az Alpok nem zárják le teljesen, a térséget jellemző déli, délkeleti és északnyugati légáramlatok bejutnak a medencébe, és emiatt időnként az alföldi részek fölött is jelentős csapadék hullhat. Továbbá a Kárpátokból lezúduló folyók valamint az Alpok felől érkező Duna hatalmas mennyiségű vizet hoznak a medencébe. Az alföldi részek mezőgazdasága az áradások kihasználására épült, ezek vizét az ember vezette a megfelelő területekre. Mivel a folyók kiöntését úgysem tudták volna megakadályozni, egyenesen várták az áradást, és azt szabályozták, hogy a folyó hol lépjen ki medréből, miként terítse szét fokozatosan áradó vizét. Amint a folyó szintje közelítette az árvizes szintet, az emelkedő ár kiléphetett a fokon és megkezdhette az elárasztandó terület elöntését. Nagyon alkalmas a kiáradt sekély, felmelegedő víz a halak ívására és az ivadékok fejlődésére. Úgyhogy az áradás végeztével a fokokat lezárták és a vizet egy ideig, amíg az ivadékok és halak megfelelően fejlődtek, kint hagyták az ártéren. Utána a fokokat megnyitották, és a vizet rácson illetve hasonló eszközökön keresztül vezették vissza a folyóba. Így a kis halak a folyóba kerültek a nagyobbakat pedig kifogták. Az árterület különösen alkalmas hely vizet kedvelő gyümölcsfák, mint a szilva, bizonyos dió és almafajták számára. Gyümölcsösökön kívül zöldséget és vízkedvelő növényeket is neveltek az ártéren. Ridegen tartott állatokat tartottak a gazdag legelőkön, és az erdőkben teleltették őket. Az ártéri gazdálkodás áldásait csak a helybeliek tudták élvezni, termékeinek csak kisebb részét lett volna érdemes nagyobb távolságra szállítani. Ez magyarázhatja, hogy a terjeszkedését a befektetés-haszon elvet mérlegelő Római Birodalom, miközben az Itáliához hasonló adottságú Dunántúlt valamint Erdélyt birtokba vette, nem hódította meg az Alföldet. A természeti adottságokhoz oly jól illeszkedő fokos gazdálkodásnak az úrbéri határozatok és a folyók szabályozása vetettek véget. A gabonatermelés és a vízi szállítás kedvéért beszántották, tönkretették a fokok rendszerét alkotó vízműveket. Emiatt az áradások vize nem tudott visszafolyni és a pangó vizek pár évtizeden belül elmocsarasították az Alföldet. Az újabb folyószabályozás az Alföld kiszáradásához vezetett és vezet, miközben az egyre magasabbra épülő gátak sem tudják megakadályozni az árvizeket. Mivel a világméretű felmelegedés nemcsak fokozódó kiszáradáshoz, hanem szélsőségesebb időjáráshoz is vezethet, nem nehéz megjósolni, hogy a természet az Alföldön pár évtizeden belül visszaállíthatja a korábbiakhoz hasonló vízjárást. Amikor az északnyugati és déli légáramlat a Kárpát-medence fölött találkozik, a kialakuló légörvényléssel hatalmas mennyiségű, napokig ömlő csapadék hullik a térségre és ez még a hóolvadással is egybeeshet. Megtörténhet, hogy a Körösök és Maros vízgyűjtő területeiről, a Felső-Tisza vidékéről és a Sajó és a Hernád vízgyűjtőjéből egyidejűleg zúdul az Alföldre az áradás, sőt ez még egybeeshet a Dunán levonuló árhullámmal is. Az így kialakuló, együtt levonulni képtelen árvizek a magasabban fekvő területeket kivéve a teljes Alföldet elönthetik. Nem arról van szó, hogy mindenben a 300 évvel ezelőtti mezőgazdaságra térjünk vissza. Hiszen az azóta elterjedt kukorica nagyon jól terem az ártéren. Ahogyan a közép-amerikai térség országai teszik, kenyérgabonaként is termeszthetnék. Vége

47. oldal

Valóságműsor, világnyelven

…avagy virágnyelven? (Mintha ez esetben a dolog egyre menne.) Az idegent, a nagyon mást, a mitőlünk alapvetően elütőt kis falunkban japánnak mondják. (Főleg mondták, amikor még tudtak magyarul; kik, ha nem a régi öregek.) Mert hogy… mi más lett volna a trianoni megszállást véghezvivő szerecsen katona a francia lobogó alatt, aki után már ott sompolygott a szabad rablást előkészítő cseh, román, szerb „előőrs” utóvéd középen. Reality show, vagy mi a rosseb. Sőt, állami tévén – közpénzen, azaz a mi zsebünkre. Azoktól elszedett fillérekből, akik erre (nevezzük néven, nyelvrongálásra) nem adtak fölhatalmazást. Nem rég indult a Munkaügyek – Ir-Reality Show című agyament vállalkozás. A műsor lehet akár jó is – hogy nézne bele az efféle kínálatba, aki magyarként a (föltehetőleg a) munkaügyet illetően magyarul szeretne tanulni valamit… –, csak hát: nem értjük! Ha nagyon akarjuk, netán, valamennyire. De annyira nem, hogy rákapcsoljunk erre az adásra. Adjátok a föladónak, az angol-amerikaiaknak. (Nyelvi, miegyéb, példának okáért fizetőpincér) Gazdátoknak. Annyi. (Ir)Reality Show… Hogy oda ne rohanjak. (…rohanjunk.) Még ha az IRA ügyeiről szólna. Hogy s mint. Miközben a realizmus, hogy is mondjuk… Szóval hogy, ha már így nevezzük, nekünk mást jelent. Példának okáért: „Ez lesz majd az ötödik rend korszaka, az evangéliumi szegények kiváltságos nemzedéke, az igazi: eget-földet egyesítő realizmus eljövetele: a teremtett dolgok szép rendjének, az ember isteni elsőszülöttségének szombatja”. Legalábbis a szent életű szögedi bölcs, Bálint Sándor szerint (minő véletlen, Szent ez a föld… című művében). Hacktion címmel krimisorozat a „magyar” képcsatornán. Hacktion – akcion, valami akció? De mi a büdös franc? Mert nem értjük. Krimi? Egyenesen aktion-krimi(sorozat)!… Mintha létezne bűnügyi történet mozgalmasság nélkül. Nem szólva a rémfilmről, amivel reggel, délben, este szórakoztatják kisdedeinket… thriller nevezet alatt. Példának okáért „amerikai thriller”… (Mi más lenne, minden napra több tojás hollywoodi szemét.) Ha ki tetszenének írni, hogy mit jelent, tán kevesebben néznék. Nem elég rémes enélkül is ez a mái („Hollywood”-ból irányított?) „való világ”? Meg aztán hogy „werkfilm”… Tetszenek tudni, mire föl? Mármint hogy filmnapló… Rajzfilmről meg őkelméék már rég nem tudnak, nekik a rajzfilm egyszerűen animációs mozi… Jobb esetben. Hogy ne folytassuk, mert lemegy a nap. (És soha többé föl nem akar kelni.) Ezzel ki tetszenek bennünket – magyarokat – rekeszteni. – Mit emlegeted, hogy „magyar”, te magad vagy kirekesztő. Aki nem magyar, az már nincs is?! Van, de. A maga nyelvén szólva ő sem a miénket forgatja. – Akció, produkció!… – például a(z őszödi rém) bábszín ház(á)ban. Egyenlő elbánást, gyerekek! Könyörgöm, nem lehetne?

Búvópatak 2015. június–július

Szóról szóra Kurta Miska

rovata

Nyelvünk lebecsülése, nyelvünkbe való furakodás… Mint a költő által emlegetett telepes, Nagymagyarországunkon, aki mit nem művel. Beengedjük, mert a török (a tatár, ez, az) fölégette a házát, hazájából elkergette, otthontalanná válva kér mihozzánk bebocsátást. Fészket rakhat Nagymagyarorszá gunkban, föllélegezhet, ember módra kezdhet megint élni, hogy a második nemzedék már kihúzza magát, ránk dörrenjen: mit keresünk mi az ő ősi földjükön, irány Ázsia, ahonnét jöttünk!… Betolakodás a javából. Honfoglalás. Szavanként. Szórul szóra. Gyakran már egyszerre egész mondattal. Hacktion; a mi milliárdjainkon. Ez az: mindig ez járta. A mi vérünkön híznak jó kövérre. Pedig: Shó(w)zni tilos! (Lehetne.) Sózni azaz show-zni. Mert mit nem mondanak… nagy jó celebjeink. A sómanok. Sümenek. Sótlan sajtalan bogárkáim. Sóműsor! – mondá a műsorközlő. Hogy most mi nem fog következi! Sóműsor. Sózott műsor? Már azt is sózzák? Tengeri sóval, asztali sóval, finom sóval, kősóval, nyalósóval, jódozott sóval? Jódozott só és man=(men). (Mene tek el.) Takarodtok már? – Nem vagy te egy kicsit idegenellenes? Hogy lennék. Majd ha az angol-amerikai Budapestet ejt Bjúdapeszt (más nyelvet használó egyéb nemzetbéli meg többek közt Budim pest) helyett; cége neve, műsora címe (stb.) magyar lesz… Lehet majd nálunk is… Annyi minden. Addig csak: szemét. És mérgező. Az, kútmérgezés. Nyelvi taposóakna. Kikerülni… Ha lehet. Lehet? Ha meg tetszenek engedni… Nem tudjátok? Újabban a járda sózása: tilos! (Már ha igaz.) Ez a sózás is. Tilosba tévedt! (Aki show-z(ik).) Nyelvérzékünk szerint. Mert a törvény… Nem azt védi. Épp az eltévelyedést? Ákádémiailag. Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Á rpád Támogatónk a Tervezőszerkesztő: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Fark as Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Gera Katalin, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1. Felelős vezető: Pethő László Sokszorosítás ideje: 2015. június – Sokszorosítás sorszáma: 6/2015. E-mail: posta@buvopatak.hu Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353. ISSN 1588-9335 Kiadja: Búvópatak A lapítvány Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12. A kiadásért felelõs: Csernák Árpád búvópatak alapítvány A Búvópatak Alapítvány számlaszáma: 10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Kapolcsi macska – Ország László fotója

Megrendelhető a Búvópatak Akik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukat szíveskedjenek jelezni az impresszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.