polaroid
Jeno Eugène DETVAY
polaroid
Jeno Eugène DETVAY
BEKE LÁSZLÓ Detvay Jenő Eugène Léván Ráhangolódás (szükség esetén elhagyható)
Valószínűleg senkit nem érdekel – sem olvasót, sem kiállításmegnyitó-közönséget, legkevésbé magát a művészt –, hogy mennyire személyes dolog számomra ennek az írásnak a megírása. Ilyenkor úgy érzem, hogy az írás megindulásához rengeteg mindent el kell mondanom, mielőtt eljutok a „lényeghez” (Detvay munkáihoz), amit aztán az írás végén el kellene távolítani… de addigra már sajnálok eldobni minden szót, annyira személyessé és fontossá vált számomra az írás során.
(Közbevetőleg jegyzem meg, hogy Detvay Jenő arra kért: a róla szóló írásból jelöljek ki egy rövidebb részt, amit majd fel lehet olvasni – szlovákul vagy angolul? – a kiállításmegnyitón. Így az írásomnak már kettős struktúrája van, még mielőtt megszületett volna. Az is idetartozik, hogy immár megrögződésemmé vált: nem írom meg a kiállításmegnyitó szöveget. Legfeljebb a felét – néha azt is csak vázlatosan. A második felét a helyszínen adom hozzá, mintegy korrigálva az első felét. Ebből következik, hogy néha nagyon sokat beszélek, ami a többséget mélységesen untatja, néhányan viszont kijelentik, hogy rengeteg soha nem hallott dolgot mondtam, emiatt szeretik a megnyitó szövegeimet. Amikor erről beszéltünk, Detvay úgy fogalmazott, hogy mások ilyenkor felkészületlennek tartanak. Felkészületlenség vagy felületesség persze nem mindegy – az egyik rosszabb, mint a másik. Előzetes megjegyzéseim egy része máskülönben azért okafogyott, mert ez a kiállításmegnyitó le lesz (van) írva, ami engem eleve korlátok közé szorít és önfegyelemre int.) (De máris a lényegnél tartok. A pár nappal ezelőtti műteremlátogatáson megállapítottuk, hogy Detvay munkamódszeréhez tartoznak az asszociációk, másképpen szólva minden látványról vagy fotóról eszébe jut valami vagy „minden”. Ezt igazolja másfelől, hogy amikor beszélgettünk fotóiról, nekünk is – főleg nekem – mindenről eszünkbe jutott valami, alig bírtuk abbahagyni. Másnap Jenő e-mailen visszaigazolta, hogy a beszélgetés nagyon jó volt.)
Fontos-e a személyesség? Attól függ, kié. Tegnap este egy fotós barátom elmesélte, hogy egy nagyon fontos ismerőse azt mondta a munkáiról: „számomra ezek nem fotók.” Egy másik, talán még fontosabb (művész) ismerőse erre azt mondta: „Hülyeség!” Én az utóbbi véleményemmel értek egyet. Detvayra alkalmazva: egyfelől elmondhatjuk, hogy nem az a lényeg, hogy fotó-e vagy sem, hanem hogy jó-e és művészet-e (igen), másfelől nagyon is fontos, hogy fotó-e vagy sem (igen is, meg nem is), mert éppen a fotó sajátszerűsége és minden mástól elkülönítése Detvay munkáinak az egyik érdeme.
Egy poén: Detvay Jenőt sokszor összekeverem a szomszéd utcában lakó, és rokon művészi felfogású Lévay Jenővel. Ha már Detvay Léván állít ki, miért ne állíthatna ki Lévay Jenő Detván? Esetleg mindketten Déván? (A szlovákiai Léva (Levice) nem tévesztendő össze Levočával, azaz Lőcsével. A szlovákai Dévény (Devín) természetesen szintén nem tartozik ide.)
(Ennyi rabulisztikus és fölösleges fecsegés engem mindenki más szájából hallva halálra untat, de most természetesen más a helyzet. Akárhogy is legyen, felhatalmazom Detvayt és a Szerkesztő urat, hogy nyugodtan húzzon ki mindent, amit fölöslegesnek vagy nem ide tartozónak ítél.)
(Közben elmentem Kerekes Gábor temetésére a Fiumei úti sírkertbe. Tényleg nagy fotográfus volt, és mindenki lerótta koporsója előtt a tiszteletét, aki a magyar fotóéletben számít. Detvayval is jó barátságban volt. Tegnap Gera Mihály is meghalt. Hazatérve, döbbenten tapasztaltam, hogy elveszett a pénztárcám, személyazonossági igazolvánnyal, bankkártyákkal, egyéb nagyon fontos kártyákkal. Néhány óra döbbent letargia után előkerült Csorba Csilla kocsijából, ahol kicsúszott a zsebemből vagy a táskámból.) Előzmények
Detvayt két-három évre szem elől tévesztettem. Azt megelőzőleg éveken át „dolgoztam vele együtt”, ami kissé eufemisztikus kifejezés, mert inkább arról volt szó, hogy többször a segítségemet kérte munkássága propagálásában, majd megnyitottam és kommentáltam néhány általa rendezett kiállítást. Fotográfiai és művészeti tevékenységét Maurer Dóra és Papp Tamás környezetében, illetve a Ganz-Mávag gyár Művelődési Házában kezdte, majd feleségével, Hangyál Judittal együtt megnyitotta a Bolt nevű helyiségét, melynek egyik fő tevékenysége kiállítások rendezése volt. (Jellemző a név: ekkortájt vagy valamivel korábban nyílt meg Simon Zsuzsa „irodá”ja, szintén alternatív galéria.) Kiállította saját és mások műveit, elsősorban fotókat és fotóműveket, de nem csak azokat. A Bolt bezárásakor megjelentetett egy impozáns katalógust, melyben mintegy 60 kiállítás anyaga szerepelt, különleges, de átfogó képet nyújtott az egész magyar alternatív fotóművészetről; ugyanakkor tekinthető egyfajta könyvobjektnek vagy könyvritkaságnak is. Hosszú, Franciaországban töltött éveinek kapcsolatait ugyancsak bevonta hazai művészetszervezői tevékenységébe. Újabb kiállításai sem nélkülözték a különlegességet. A bécsi Collegium Hungaricumban magyar és osztrák művészeket gyűjtött össze, akik a fotóval extrém kapcsolatban álltak. Baranyay András, Czeisel Balázs, Herendi Péter és Hajdú József (használt röntgenfelvételekre készített fotók) mellett Armin Bardell maga az „állóvíz” és a mozdulatlanság. Befőttesüvegekben hoz létre uborkatenyészeteket, melyekben észrevétlenül zajlik az élet: a fénykép a természeti folyamatokat modellezve halad a pusztulás felé. Az alkotó nagy súlyt helyez arra, hogy ugyanezeket a helyzeteket, illetve képeket más és más kiállításon, más és más társadalmi környezetben mutassa be, míg Michael Michlmayr hosszú, vízszintes sávokba rendezi a nagyvárosi járókelőket, akik hol ritmikusan tagolják a teret, hol libasorban menetelnek, aszimmetrikus szekvenciákat alkotnak, a szabályosságot és a szabálytalanságot váltogatva ismétlődnek. Igyekszik olyan „tér–idő-kontinuumokat” létrehozni, melyek a fotó, a film, a videó, vagy akár a sportpályákon használatos célfotográfia időspekulációit kombinálják egymással. A célfotó Detvaynak is kedvelt témája: a lóversenypályáról származó felvételeit objektek és installációk formájában szokta kiállítani. Detvay kiállításait és kiállítási turnéit következetesen játssza át a vizuális élményrögzítésbe és naplóírásba. Végigutaztaja Európa számos országán Papp János (aki egy tiszteletre méltó, már nem élő személy) arcképét, vagy Baranyay András és Haris László képző- és fotóművészek munkáit. Röptetem a képet című akciója (utazása) során természeti és nagyvárosi környezetben,
országhatárok demonstratív átlépésével ideiglenes „galériákat” jelöl ki, miközben egy fotója időről időre ténylegesen „repül” a levegőben. (lásd még: http://issuu.com/boltgallery)
A Bolt Galéria és Kiadó Fotográfiai viszonyok című könyve többek között Detvayék bérházának udvarán került bemutatásra. Jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni: ismeretlen és „talált” fotók ütköznek benne híres (Füst Milán, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső…) vagy ismeretlen szerzők fotográfiáról írott gondolataival, melyeket viszont jelentős fotóművészek (Pécsi József, Székely Aladár…) „illusztrálnak”. Egy furcsa „kukázott” képsorról, mely valamilyen szabadtéri spárgainstallációt dokumentál, a könyv megjelenése után derült ki, hogy ki a szerzője. Detvay Jenő új kiállítása
A művész jelenlegi stratégiájának fegyvertára: az írott, grafikus és képi naplózás, a beállított és megkomponált, valamint véletlenül és esetlegesen felvett fotók, a talált és reciklált fényképek létrehozása mellett a technikai beavatkozás a képkészítés különböző stádiumaiba. A képek tematikája első látásra kevéssé érdekes – sokkal inkább dominál a monumentális, súlyos, szürke, szürkés fekete, hamvas faktúrájú, időnként homályos, időnként tűéles, tónusgazdag, nagyvonalú, letisztult összhatás. Az előállítás közös nevezője a szkennelés – a digitalizáció korának elkerülhetetlen velejárója. (Detvay időközben néhány év munkájával egész gyűjteményét digitalizálta, sőt egy időben megpróbált szkennelésből mint bérmunkából is megélni.) A „kennerek” (nem szkennerek!J) számára sokatmondó lehet, hogy Detvay kiindulásként különböző méretű Polaroid felvételeket készít (gyakran lyukkamerával), ezekből elkülöníti a negatívot, majd más képekkel vetíti össze. Jelen cikk szerzője szerint fontos, a művész szerint kevésbé, hogy a kész kép fekete keretben, üveg alatt jelenik meg (ugyanis ezáltal markáns „testet” kap, ami szükséges a kiállítási objektummá váláshoz.) A művész szándéka szerint fontos hangsúlyozni, hogy a képek szegélyének egyenetlenségeiből, „megcsurgásaiból” befeketedéseiből következtetni lehessen a képkészítés „kézműves” karakterére, éppúgy, mint az 1970-es évek dokumentarista és konceptuális fényképezésében a fekete képszegély a teljes negatívfelület felhasználásának bizonyítéka volt. Ami akkor a „valóság”, a „realitás” jelzése volt, az most a szofisztikált, kifinomult képalkotási eljárásáé. A technika ismertetéséből, a szikár leírásból úgy tűnhet fel, mintha a képek témája érdektelen lenne. A motívumok csaknem nonfiguratívak, de hamar kiderül, hogy inkább titokzatosak. Szinte provokatívnak tűnik egyik másik felnagyított motívum fallikus jellege. Egy hatalmas gömb talán egy lámpabúra vagy edény metamorfózisa. (Egyébként az ilyen találgatások megfogalmazásakor az interpretátor az egyre gyengülő vizuális emlékezetét is vizsgáztatja.) Brancusi tojására emlékeztető formák, lágy tárgyak, áttetsző, egyszerre pozitív–negatív objektumok, palackok, vízalatti világok, kamera-részletek, makrofelvételek, bolygók, ufók vagy annak látszó vizuális képzetek. Valójában a fény és árnyék tiszta megnyilvánulásai.* A Podmaniczky utcában, Detvay Jenőhöz menetfelfigyeltem egy világítástechnikai bolt kissé nagyképű reklámfeliratára: „Formát adunk a fénynek.” Ez a mondat Detvay műtermében nyeri el igazi értelmét. A fotográfus újabban kezekkel, pontosabban tenyerekkel foglalkozik. Korábban a kézfej, az ujjak, a ráncok, az ujjlenyomatok absztrahálása és monumentalizása foglalkoztatta – ma egyre
inkább a kezek, ujjak gesztusai. Pontosabban egyetlen gesztus: amikor valaki a két tenyerét rányomja egy képlékeny felületre, vagy még provokatívabban, egy üveglapra (ablaküvegre), mely az illető személy és a kamera (a fényképész és a néző) között szinte láthatatlanul elválasztja és összeköti a tekinteteket. A kéz mint a kézművesség eszköze, mely a vizualitás és a mögötte működő szellemiség médiumaként tevékenykedik. Budapest, 2014. május
* A cikk utólagos ellenőrzése során kiderült, hogy az emlékekre támaszkodó „fenomenológiai” jellemzés meglehetősen pontatlan. Számos konkrétum, világosan felismerhető tárgyi részlet szorult háttérbe, illetve a tudatalatti önkényesen kiegészített és átformált bizonyos részleteket. Kérdés, hogy ez a felismerés változtat-e a lényegen. De mi Detvay művészetének lényege?
Súčasná stratégia umeleckého arzenálu Eugena Detvaja spočíva v grafickej ručnej denníkovej forme stvárnenia. Nájdené, reciklované staré fotografie sa pod jeho rukou dostávajú do novej dimenzie. Na prvý pohľad fádne, sa pretavujú do monumentálnej tóniny, ktorá je charakteristická mnohorakosťou až ťažobnou hĺbkou sivej farby. Vývinový proces týchto obrazcov u Detvaja vždy začína skenovaním – digitalizáciou. Pre východisko ďaľších obrazov používa umelec sistém Polaroidu, keď negatívnu vrstvu oddelí tohto materiálu a spája ju s inými obrazcami. U umelca je dôležité aby divák – príjemca chápal proces vývoja týchto obrazov aj s jeho „nedostatkami“ akými sú polámané, znehodnotené okraje, potečence, flaky, ktoré zdôrazňujú ručný charakter práce. Aj na jeho predošlých prácach priznáva plný formát negatívu aj s jeho priesvitným okrajom. Znaky reality tohto procesu sofistikujú vývojový plán obrazu. Po týchto slovách sa niekomu môže zdať, že obsah jeho obrazov už ani nie je tak dôležitý. Motívy sú - až na výnimky nefiguratívne, ale rýchlo prídete na to, že skrívajú akési tajomstvo: až provokatívnym sa zdá zväčšený falický motív, obrovská gula pripomína svietidlo, formy pripomínajúce Brancusiho vajce, priesvitné zároveň negatívne aj pozitívne artefakty, podvodné svety, detaily fotoaparátu, makro snímky, vesmírne telesá, ufá, alebo ich pripomínajúce vizuálne objekty. Toto všetko nájdete v tu vystavených Detvayových obrazoch. Reklama na ceste k umecovmu bytu v Budapešti až prehnane pišne hlása: DÁME FORMU SVETLU. Tento slogen sa stáva skutočnosťou v ateliéry Jeno Detvaya. Jeho súčasné tvorivé aktivity smerujú k štúdiu rúk. Na rozdiel od minulých podobných tvorivýc ciest keď ruku stvárňoval v zväčšených detailoch, svoju pozornosť upriamil na kožu, jej záhyby, teraz študuje jej gestikálne formy. Presnejšie: jediné gesto, gesto ruky ako sa pritláča do tvárneho materiálu. Ďalej prítlakom ruky o sklo, umiestnením fotoaparátu vznikajú zvláštne spojnice pohľadov. Ruka, ako symbol kultivovaného a kreatívneho tvárnenia a v nej pulzujúci obsah, remeselná siritualita - tak by sa dal charakterizovať počin, ktorý dešifrujeme v týchto nových umeleckých dielach.
© Jeno Eugène DETVAY