– Látott minket csókolózni a recepción. – Hu-húúú! Pamela huhogva nevetett, és én sem tudtam visszafojtani a mosolyomat; beleborzongtam a beismerésbe. – Az ördögbe is, Odelle, nem gondoltam volna, hogy képes vagy ilyesmire. Quick biztosan kedvel téged, mert a legtöbb lányt ezért már kipenderítette volna. – Pamela, fogd be! – Óóó, hiszen neked tetszik a srác! – Ne légy már ilyen idióta. – Jól van, jól van. Pamela feltartotta a kezét, az ujjain megcsillantak a gyűrűk a fényben. – Én is pont ilyen voltam, amikor Billyvel találkoztam – mondta. Én éltem a gyanúval, hogy két férfi nem különbözhet egymástól annyira, mint Lawrie és Billy, de ráhagytam. – Olyan, mintha az ember nem kapna levegőt – mondta Pamela. – Nekem az égvilágon semmi gondom sincs a lélegzéssel. Felnevetett. – A kis beképzelt. Őszintén, Odelle, biztos, hogy titokban nem vagy afrikai hercegnő? – Trinidadi vagyok. – Kösd fel a bugyogódat. Vagy tudod, mit, talán inkább ne kösd. – Pamela! – Ugyan… – suttogta. – Csináltátok már? – Semmi közöd hozzá. Gúnyosan elmosolyodott. – Szóval nem. Hát akkor rajta, Odelle. Nem tudod, miről maradsz le. 183
Benyúlt a recepcióspult alá, és letett elém egy barna papírzacskóba csomagolt tárgyat. – Boldog szülinapot! – mosolygott szélesen, és feketével kihúzott szemében csak úgy csillogott a huncutság. Gyanakodva méregettem a csomagot. – Mi van benne? – Nézze meg, Miss Bastien. Felemeltem a papír szélét. A zacskóban két levél tabletta volt. – Ezek csak nem… – De bizony. Akadt egy kis tartalékom. Arra gondoltam, talán szükséged lehet rá. Pamela meglátta az arckifejezésemet, és elbizonytalanodott. – Nem kell elfogadnod… – De, köszönöm. Elfogadom. Pamela elvigyorodott. Mulatságosnak találtam, hogy az emberek milyen eltérő ajándékokkal mutatják ki a barátságukat – Quick egy notesszel, Pamela fogamzásgátló tablettákkal. Én heteken át regényeket tukmáltam Pamelára, ami mindent elárul rólam. Pamela ajándéka a praktikus érzékiségét tükrözte, az élvezetek hajszolásának pragmatikus megközelítését. Egy hajadon lánynak nem kis dolog volt akkoriban tablettákhoz jutni, egyetlen orvos sem írta volna fel. – Honnan szerezted? – kérdeztem. Rám hunyorított. – Megdörzsöltem a csodalámpát. – Na, mondd már, honnan? – Lady Brook Szexuális Tanácsadó Központja – adta meg magát. – Minden eshetőségre. A táskámba dugtam. 184
A születésnapomon Lawrie elvitt a surrey-i házba. Azt mondta, hogy Gerry nincs otthon, és meg akarja mutatni nekem. Abban a közel hat évben, amit eddig Angliában töltöttem, egyszer sem találkoztam azzal a bukolikus mennyországgal, amivel Trinidadban etettek minket. Felkészültem a sövénykerítésekre, a morzsálódó, sárga zuzmóval borított Eleonóra-keresztekre, a gyümölcstől roskadozó őszi fákra, a lépcső mellett dobozokban tojást kínáló falusi boltokra. Aztán amikor megpillantottam Lawrie házát, kiderült, hogy a képzelgéseim valóban nem voltak túlzóak, és átfutott a fejemen, hogy gyarmati tanítóim talán egyedül az angol vidékről mondták el az igazságot. Lawrie családja egy Baldock’s Ridge nevű helység mellett lakott, egy vörös téglás Viktória korabeli udvarházban. Gyermeki egyszerűséggel a Vörös Ház névre keresztelték. Előtte meglett korú almáskert húzódott, az ablakkeretekről hámlott a festés. Elbűvölő volt. Odabent azonban nem sok jele mutatkozott a női jelenlétnek, annak ellenére, hogy Lawrie anyja csak nemrégiben halt meg. Méltóságteljesen foszladozó, fogasokra akasztott báli ruhákat akartam, dohányfüsttel átitatott székeket az ebédlőben, szentimentális festményeket a falakon, kutyaszőr szagát régi piknikplédeken. De semmi ilyesfélével nem találkoztam. Lawrie anyja vagy spártai életet élt, vagy Szarházi Gerry eltakarította a halott felesége emlékét. 185
Leültem a konyhában, és csukott szemmel vártam, hogy Lawrie elkészítse a teát. Csak legyen vele óvatos. Az ember nem botlik bele egy ilyen képbe, Odelle. Hirtelen támadt dühvel hessentettem el Quick szavait. Hát el akarja ezt rontani nekem? – Tessék – nyújtott át Lawrie egy csorba szélű kék bögrét. – Odakint még mindig szép, meleg idő van. Kiüljünk a kertbe? Kezemet a bögrére kulcsolva, a szőnyeg nélküli folyosón át követtem Lawrie-t a kertbe. A hátsó kert egy kicsit rendetlen volt, mint Hodgson Burnett regényeiben, telis-tele elvadult bokrokkal és göcsörtös szilvafákkal, mentát hajtó törött terrakottacserepekkel, viruló vadárvácskákkal. A hosszú pázsitszalag végében üvegház állt, az ablakaira úgy rászáradtak a sár és az esővíz csíkjai, hogy nem lehetett tőlük belátni. Ki gondozta vajon ezt a helyet? Talán valaha régesrégen Lawrie munkálkodott az ágyások között. – Mióta laksz itt? – kérdeztem. – Kisebb megszakításokkal egész életemben itt éltem. Volt egy lakásunk Londonban is, de az anyám egyszer csak nem szerette többé a várost. Itt jobban érezte magát. – Megértem. Szép itt. Lawrie felsóhajtott. – Akadnak szép pillanatok. Egy ideig némán üldögéltünk, és hallgattuk a rigókat az alkonyatban. – Várod már, hogy Reede mit fedez fel legközelebb? – kérdeztem. Elnézett a gyümölcsfák felé. – Mi van, ha tényleg lopott kép? – Nem a te hibád lenne – sem pedig az anyádé. 186
– Hát… nem. Gondolom, nem. Képzeld el, ha tényleg egy vagyont ér! Te jó ég, milyen képet vágna Gerry! Ezt az egy dolgot hagyta rám anyám, és egy vagyont ér! – Ha eladnád, nem maradna semmid sem az anyádtól. Felém fordult, és metsző tekintettel pillantott rám. – Ne érzelegj. Anyám volt a legkevésbé szentimentális ember, akit valaha ismertem. – Szerintem elég szentimentális dolog, hogy a végrendeletében egyetlen festményt hagyott rád. – Te nem ismerted – mondta. – Valószínűbb, hogy az a kép egy csőre töltött fegyver. – Ezt hogy érted? Lawrie szemét az előttünk burjánzó vadonra szegezte, és belekortyolt a teájába. – Mindig is vonzotta a bajt. Azt hiszem, téged nagyon kedvelt volna. – Miért? Én soha nem vonzom a bajt. – És persze néha tele lett tőle a tököm. – Hé! Aztán közölte, hogy húsos pitét készített, engem pedig ámulatba ejtett, hogy tud főzni. Eltűnődtem, hogy vajon mikor tanulhatta meg; úgy sejtettem, hogy az élete elég nagy részében magáról kellett gondoskodnia. Azt mondta, megterít, mert én vagyok a szülinapos – így, mialatt ezzel foglalatoskodott, begyújtotta a sütőt és villákat keresett, megragadtam a lehetőséget, és felmentem az emeletre. Beléptem az egyik tágas hátsó szobába, ahol az ablakokon át rézsútosan, érett whiskyszínben betűztek a kora esti napsugarak, a fénypászmákban porszemek örvénylettek. Itt sem voltak sem kisebb, sem nagyobb szőnyegek a padlón, sem képek a falon, csak egy ágykeret és 187
egy teljesen üres ruhásszekrény, ha nem számítjuk azt a maroknyi drót vállfát, melyek megcsörrentek, amikor kinyitottam az ajtaját. A szegélyléc mentén hátukra fordult, kékes legyek. Felpöndörödött, kifakult iratcsomók és papírokkal teli dobozok mindenütt. Megpróbáltam elképzelni Lawrie anyját ebben a házban: a külsejét, a házasságát Gerryvel, mindazt, ami kitöltötte az életét, miután az első férje meghalt a háborúban. Sehol nem láttam róla fotókat, de a levegőnek igen enyhe parfümillata volt, kifinomult, csábító, fás illat. Óvatosan leültem a fém ágykeret szélére, és eltűnődtem, vajon egy másik család megtölti-e ezt a teret ismét élettel, újabb lehetőségekkel, reményekkel és kudarcokkal. Hirtelen elfogott az aggodalom, hogy Cynth soha többé nem áll szóba velem. Fel kell hívnod, gondoltam. Már túl régóta megy ez. Legalább írj neki. Felkeltem az ágyról, és az ablakhoz léptem, hogy kinézzek a hömpölygő surrey-i dombvidékre ebben a rendkívüli fényben. A könyökömmel egy újabb halom papírra támaszkodtam, és megint eszembe jutott Quick figyelmeztetése Lawrie-val kapcsolatban. Vajon mi zavarta benne annyira? Semmi köze sem volt hozzá, mégsem tudtam kiverni a megjegyzéseit a fejemből. Szórakozottan átpörgettem egy köteg papírt az ablakpárkányon. Főként számlák voltak: az egyik a hentestől még 1958-ból, aztán egy parkolójegy a guildfordi bevásárlóközpontból, villanyszámlák, egy Baldock’s Ridge-i kóruskoncert műsorfüzete 1949-ből. Íme, egy ember, aki nem dobott ki semmit, Lawrie mégis azt állította, hogy az anyja nem az a fajta nő volt, aki megőrizte a számlákat. A kóruskoncert műsorfüzete alatt egy hártyavékonyságú szórólap lapult egy fiatal brit alkotók munkáiból 188
rendezett kiállításról, 1955-ből. Kinyitottam. A London Galériában rendezték a Cork Streeten, és bárki is volt az, aki elment és megnézte, ceruzával áthúzta a művészek nevét és a munkáik címét. Nyoma sincs, írta a lap aljára. Nyoma sincs, minek? – töprengtem. A megjegyzést író személy bosszúsága világosan látszott abból, ahogy a grafit a papírra nyomódott. Összehajtottam a szórólapot, a zsebembe csúsztattam, és lementem a földszintre, miközben azt mondogattam magamban, hogy abból a papírhegyből odafönt ez senkinek sem fog hiányozni. Lawrie gyertyákat gyújtott, és üres borosüvegekbe, meg egy fényes, tekervényes kidolgozású gyertyatartóba állította őket, amely meglehetősen emlékeztetett egy gyilkos fegyverre. Minthogy addigra bealkonyult, a konyhában ültünk asztalhoz, hogy elfogyasszuk a húsos pitét, és igyunk az almaborból, amit a szomszéd készített az almáskert terméséből. – Boldog születésnapot, Odelle! – mondta Lawrie, és megemelte a poharát. – Köszönöm. Olyan érzésem van itt, mintha elbújtunk volna a világ elől. – Jól hangzik. – Nem sok jele van annak, hogy Gerry itt lakik. Az emeleten elég nagy a rendetlenség. – Annak inkább az anyám az oka. Gondolom, Gerry el fogja adni a házat. – Mennyi ideig voltak házasok? Lawrie töltött még almabort a poharainkba. – Lássuk csak. Én tizennégy éves voltam – akkor hát tizenhat évig. – Hogyan halt meg? 189
Mintha belecsíptek volna Lawrie-ba. Láttam, ahogy bezárul az arca, éreztem, hogy védekezik. Azonnal megbántam a kérdést: olyan voltam, mint elefánt a porcelánboltban. Óvatosan letette az üveget. – Nehéz elmagyarázni. – Nem is kell. Nem kellett volna megkérdeznem. Ne haragudj. Éppen úgy kotnyeleskedem, akárcsak Quick. – Anyám öngyilkos lett – mondta Lawrie, és a szavak súlyossá tették közöttünk a levegőt, a konyha légköre leves sűrűségűvé vált. Ahogy Lawrie-ra néztem, az jutott eszembe: ilyen lehet, amikor egy szellem kiszorítja a szuszt az ember mellkasából. – Ne haragudj – mondtam. – Annyira sajnálom… – Semmi baj. Tényleg, minden rendben. Végül úgyis elmondtam volna neked. Ne kérj bocsánatot. Nem kell, hogy emiatt rosszul érezd magad. Őszintén szólva nem volt nagyon meglepő. Kétségbeesetten igyekeztem kigondolni valamit, amivel megtörhetném a csendet, de úgy tűnt, hogy a beismerés valamit felszabadított benne. – Megpróbáltunk segíteni neki. Mindig próbáltunk. Most meg már rá sem tudok nézni arra a barom Gerryre, mert ahányszor csak egymásra pillantunk, tudom, hogy arra gondol: és ha többet tettél volna? És én is pontosan ezt gondolom. De nem az ő hibája. Mindketten a másikra mutogatunk. – Föl sem tudom fogni. – Hát én sem, pedig én a fia voltam. Mozdulatlan volt, és nagyon halkan beszélt, és én szerettem volna felállni és átölelni. De úgy éreztem, képtelen vagyok megmozdulni a leves sűrűségű 190
levegőben, és nem is voltam biztos benne, hogy ő is szeretné. Eszembe jutott a konyha Cynth esküvőjén, ahol Lawrie bizonyára épp azon igyekezett, hogy magához térjen az előző két hét történései után – én pedig úgy viselkedtem, mint a saját anyám karikatúrája, és goromba voltam, amikor meg akarta dicsérni a versemet… – Na szóval, ennyi – mondta. – De temperamentumos volt, sok mindent csinált, és élvezte az életet: tulajdonképpen ezért is emlékeztetsz rá. Most pedig itt van a festmény. – Igen. – Nos hát. Hirtelen felsóhajtott. – Elmondtam neked. Jesszusom. Esküszöm, ennél rosszabb nem lesz. Most te mesélj nekem valamit. – Nekem nincs mit mesélnem. – Mindenkinek van legalább egyvalamije, Delly. Hallgattam. Lawrie hátradőlt, és belekotort a konyhaszekrény fiókjába a háta mögött. – Aha. Gerry mindig elszór egy párat. Meglóbált egy csomag vékony szivart. – Csatlakozol? Bementünk a hátsó szobába, és Lawrie kitárta a franciaablakot. Az éjszaka még mindig illatozott a nedves fűtől és az égő fa füstjétől, denevérek cikáztak ki-be a kertben. – Akár a Paradicsom – mondtam, és még Lawrie parázsló szivarjának a füstjét is kellemesnek éreztem. Leültem a kanapéra, és Lawrie-t néztem, ahogy az ablakkeretnek támaszkodik. – Azt nem tudom – felelte Lawrie. – De az biztos, hogy nem hallani az országút zaját. Kiskoromban a Pán 191
Péter volt a kedvenc könyvem. Azt játszottam, hogy ez a kert Sohaország. – Gerry pedig Hook kapitány? – Haha, nem, ez még Gerry előtt volt. Akkor még csak én voltam, meg Anya. – Én is kettesben voltam anyámmal. Lawrie felém fordult. – Mi történt apáddal a háborúban? Tekintve, hogy Lawrie elmondta az anyja öngyilkosságát, úgy éreztem, nekem is fel kell idéznem a történteket, noha nem sok kedvem volt hozzá. – Hát – kezdtem –, apám eladta a biciklijét meg a trombitáját, hogy kifizesse az átkelést Angliába 41ben. Elsétált a Légügyi Minisztériumba, átment az orvosi alkalmasságin, és kapott egy tizenkét hetes alapkiképzést. Vadászpilótaként szolgált a Királyi Légierőnél. Aztán három évvel később Port of Spainben anyám megtalálta a krétával felírt nevét azon a táblán, amin a halálozásokat közölték. Lawrie odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét – meleg volt, és én minden figyelmemmel összpontosítottam rá. – Részvétem, Odelle. – Köszönöm. Nem emlékszem rá, de arra igen, hogy milyen volt nélküle élni. Anyámat nagyon megviselte. Leült mellém. – Milyen volt ott, a szigeten a háború alatt? – Az emberek meg voltak rémülve, hogy mi lesz, ha Hitler győz. Trinidadban van az egyik legnagyobb kőolaj-finomító. A partjaink mentén a német tengeralattjárók már torpedózták a brit hajókat. – Ezt nem is tudtam. 192
– Tudtuk, mit akar Hitler, ismertük az uralkodó fajra vonatkozó tervét. Mindig is részt akartunk venni a harcokban. Apám sem volt kivétel. Belekortyoltam az almaborba. – Anglia eleinte nem lelkesedett az ötletért, hogy a gyarmatok is besegítsenek, de amikor rosszabbra fordultak a dolgok, kellett nekik a segítség. – Mit gondolsz, visszamész? Haboztam. A legtöbb angol, akivel találkoztam, azzal a várakozással tett fel kérdéseket Trinidadról, hogy a kedvéért egy szál magamba sűrítem az egész szigetet a maga bonyolultságában. Egyikük sem járt ott, így az ő szemükben különleges példányok voltunk, a valóságnak egy trópusi Petri-csészéből kiemelkedő megannyi darabkája, akik egészen a legutóbbi időkig az angol zászló tövében csücsültek. Az angolok érdeklődésében, Pamelához hasonlóan, többnyire nem volt rosszindulat (kivéve, amikor igen), de a faggatózásuk mindig azt eredményezte, hogy másmilyennek éreztem magam, jóllehet úgy neveltek, hogy tökéletesen értettem a brit szokásokat, hiszen én is a Birodalom gyermeke voltam. Amióta megismertem, Lawrie egyetlen kérdést sem tett fel Trinidadról. Nem tudtam, hogy udvariasságból teszi-e, vagy mert egy cseppet sem érdekli – akárhogy is, én többnyire örültem, hogy elmulasztott rávilágítani az élettapasztalatainkban rejlő különbségekre. Latint tanultam és Dickenst olvastam, de azt is észrevettem, hogy a világosabb bőrű lányokat a fiúk nagyobb figyelemben részesítik, és ennek valószínűleg ők sem voltak tudatában. A szigeten a legnagyobb „különbséget” az angolok fehér bőre okozta közöttünk. A Temze partján azonban a szigeten élt életünk összetettsége egyetlen fenotípusra redukálódott: a feketére. 193
Kiadja a Libri Könyvkiadó Kft. és a József Attila Kör Irodalmi Egyesület Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Keresztesi József Olvasószerkesztő Györke Mária A borítót Ami Smithson (Picador art department) tervei alapján Váradi Zsolt készítette Szerzőfotó Harry Borden Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Nyomdai előkészítés tété Készült 2017-ben a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató ISBN 978-963-310-850-5 ISSN 1585-6542
t&SơT OơL NJT[UJLVN ÊT LÛMÕOÕT BUNPT[GÊSB .JOEB[ BNJÊSU " CBCBIÃ[ ÙSOĒKÊU T[FSFUUÛL m T[JQPSLÃ[Ó T[FMMFNFTTÊHHFM ÙKSBHPOEPMWB u ELLE
.FHQJMMBOUPUUBN B GFTUNÊOZU B DTPNBHUBS UÓCBO /FN WPMU OBHZ ÊT OFN WPMU LFSFUF " LÊQ NBHB FHZT[FSƢ WPMU VHZBOBLLPS OFN MFIFUFUU LÕOOZFO NFHGFKUFOJ B[ FHZJL PMEBMPO FHZ MÃOZ BLJ B LF[ÊCFO UBSUKB FHZ NÃTJL MÃOZ MFWÃHPUU GFKÊU B NÃTJLPO QFEJH FHZ ÛMơ PSPT[ MÃO BNFMZ NÊH OFN SVHBT[LPEPUU FM IPHZ B[ ÃMEP[BUÃSB UÃNBEKPO 0MZBO IBOHVMBUB WPMU NJOU FHZ UBONFTÊOFLw "[ WPMU B LÛMÕ OÕT IPHZ OPIB OFN WPMU UFTUF B MFCFHơ MÃOZ FHZÃMUBMÃO OFN UƢOU IBMPUUOBL #FJOWJUÃMU B LÊQCF EF B T[FNÊCFO ƘHZFMNF[UFUÊTU MÃUUBN