PozitívPénz - Bankvilág 101 (Positive Money magyarul) by Exopolitics Hungary

PozitívPénz – Bankvilág 101

1./6.: Első rész: Elterjedt félreértések a bankvilágról A bankok működésével és a pénz eredetével kapcsolatban nagyon sok zavaros képzet él. Nagyon kevesen látják át igazán mi és hogyan történik. Közgazdasági végzettséggel rendelkezőknek talán valamivel több elképzelésük van, de nagyon sok közgazdasági kurzus továbbra is egy olyan modellt oktat, amely már évtizedek óta nem állja meg a helyét. Az igazán aggasztó az, hogy sok politikus és közgazdász még mindig ezzel az elavult modellel dolgozik. A következő közel egy óra során felfedezzük, hogyan működnek a bankok igazán, és hogyan keletkezik a pénz. Először azonban tisztáznunk kell az ellentmondásokat, és meg kell ismernünk mi a probléma azzal, amit a legtöbb ember a bankok működéséről gondol. A banki tevékenységről alkotott első számú elképzelés: "A széf" Legtöbbünknek gyerekkorában volt malacperselye. Az ötlet rendkívül egyszerű: apró összegeket teszünk a perselybe, és amikor az ínséges idők elérkeznek, a pénz még mindig ott vár ránk. Sok ember számára a pénz ily módon való biztonságos tárolásának ideája felnőtt korában is megmarad. Az ICM által a Cobden Centre megbízásából végzett közvéleménykutatás szerint a britek harmada még mindig úgy gondolja, hogy a bankok így 1

működnek. Amikor tájékoztatták őket arról, hogy a bankok nem csak tárolják a pénzüket, ami kizárólag csak arra várna, hogy a betétesek azt felvegyék, válaszuk ez volt: "Ez így nem jó - Nem adtam nekik engedélyt arra, hogy használják a pénzemet." A gondolat, hogy a bankok csupán csak biztonságosan elzárva tartanák a pénzünket, csupán illúzió. A bankszámla nem egy széf. A bank nem veszi át pénzünket, viszi le a trezorba, rakja be egy dobozba, és írja az elejére a nevünket. És nem is tárolja egy széf elektronikus megfelelőjében. Ami valójában történik, amikor pénzünket egy bankba tesszük, az az, hogy a pénzünk a bank tulajdonává válik. Ez így van. A pénz amit befizettünk, onnantól kezdve már nem is a miénk. (Szerk. megj.: egyébként sem a miénk, mert valójában az adott ország központi bankjáé, mi csak használjuk; hasonlóan a bankkártyánkhoz, ami a banké, mi csak használjuk.) Amikor fizetésünket a számlánkra utalják, az a pénz a bank jogos tulajdonává válik. Mivel a bank tulajdonává lesz, tulajdonképpen arra használhatja, amire csak szeretné. De mik azok a számok, amik a bankszámlánkon megjelennek? Az nem pénz? Jogi értelemben nem. Ezek a számok bankszámlánkon csupán bejegyzések, hogy a bank valamikor a jövőben ennyi pénzt köteles kifizetni nekünk. A bank könyvelésében, ez egy ügyfél felé fennálló kötelezettség. Ez egy kötelezettség, mert a pénzt vissza kell fizetni, valamikor a jövőben. A kötelezettség fogalma valójában nagyon egyszerű, és nagyon fontos, amennyiben szeretné megérteni, a bankok működését. Gondoljon csak arra, ha 2

kölcsönkér ötven fontot egy barátjától, lehet, hogy tesz egy bejegyzést a naptárjába, hogy emlékeztesse arra, valamikor a közeljövőben, az ötven fontot vissza kell fizetnie. Számviteli nyelven, ez egy kötelezettség, a barátja felé. Így a bankszámlaegyenlege valójában nem olyan pénzt jelent amit a bank az ön nevében őriz. Csupán azt mutatja, hogy van egy jogi kötelezettségük arra vonatkozóan, hogy valamikor a jövőben visszafizessék önnek a pénzt. Hogy ténylegesen rendelkeznek -e a pénzzel, amikor kéri, az egy másik kérdés, de később majd beszélünk még róla. A banki tevékenységről alkotott második számú elképzelés: "A közvetítő" A britek fennmaradó kétharmadának már valamivel jobb elképzelése van arról, hogy a bankok valójában hogyan működnek. Ők úgy gondolják, a bankok a megtakarítók pénzét veszik át, és kölcsönzik ki. A Cobden Center felmérése - melyet korábban már említettünk - rá is kérdezett, vajon tartanak -e ettől az eljárástól: a válaszadók mintegy 61 %-a azt mondta, hogy mindaddig nem bánja, amíg némi kamatot kap, és a bank nem válik felelőtlenné. Az az elképzelés, hogy a bankok közvetítőkként működnek a megtakarítók és a kölcsönvevők között, meglehetősen általános. E szerint az elképzelés szerint a bankok pénzt vesznek kölcsön azoktól, akik megtakarítanának, mint pl.: a nyugdíjasok, és vagyonosabb emberek, majd ezután a pénzt olyanoknak adják kölcsön, akiknek hitelre van szükségük: fiatal családoknak, amelyek házat vásárolnának, vagy kisvállalkozásoknak, melyek beruháznának és fejlődnének.

A bankok ebben a modellben azon keresnek, hogy a hitelfelvevőktől több kamatot szednek, mint amennyit a megtakarítóknak fizetnek. A kamatok közötti különbség adja a nyereségüket. Ebben a modellben a bankok csupán szolgáltatást nyújtanak azzal, hogy pénzt kapnak azoktól, akiknek nincsen rá éppen szükségük, és odaadják azoknak, akiknek szüksége van rá. Ez ugyanakkor az is jelenti, ha senki sem akar megtakarítani, akkor senki sem lesz képes kölcsönt felvenni. Elvégre, eszerint ha senki sem bízza megtakarítását a bankra, a bank nem lenne képes kölcsönt nyújtani. Ez azt is jelenti, hogy ha a bankok túl sokat, túl gyorsan hiteleznek, a végén elfogy a pénzük, amit kölcsön adhatnak. Ebben az esetben a felelőtlen hitelezés csak rövid ideig tartana, és a bankoknak le kellene állniuk, amint kifogynak az emberek megtakarításaiból, amit beruházhatnának. Ez azt jelenti, hogy jó az országnak, ha megtakarítunk, mert ez több pénzt fog biztosítani a vállalkozások számára a növekedéshez, ami több munkahelyhez és egy egészséges gazdasághoz vezet. Ez az, ahogy sok közgazdász is gondolkodik. Sőt sok egyetemi közgazdasági képzésen még mindig azt tanítják, hogy a beruházások mennyisége a megtakarítások függvénye. Ez azonban teljesen rossz elképzelés, ahogyan azt hamarosan látni fogjuk. Eddig azonban nem beszéltünk arról, hogy a pénz valójában hogyan is keletkezik. A legtöbb ember feltételezi, hogy a pénzt az állam, vagy a központi bank hozza létre --végül is, ez az, ami rá van írva minden 5, 10 és 20 fontos bankjegyre. 4

2./6.: Második rész: Mi a probléma a tankönyvi pénzmultiplikátor modellel? Láttuk mindkét elképzelést, ahogy az emberek többsége szerint a bankok működnek. Mindkettő hibás. Ez nem túl meglepő, mivel a Positive Money csapattal ellentétben a legtöbb ember nem azzal tölti idejét, hogy a bankok működésről elmélkedjen. És a bankok működése bonyolult, ami azt is jelenti, hogy a legtöbb ember feladja, hogy megértse. De mi van a gazdasági és pénzügyi hallgatókkal? Ezeknek a hallgatóknak és végzősöknek kicsivel több elképzelésük van a bankok

működéséről.

Olyasvalamit tanítanak nekik amit "pénzmultiplikátornak" neveznek. A pénzmultiplikátor történet szerint a bankok teremtik a gazdaságban lévő pénz többségét. A történet szerint: Egy ember besétál a bankba és letétbe helyezi ezer fontos fizetését készpénzben. A bank tudja, hogy általában az ügyfeleknek nem lesz szükségük a teljes ezer fontra azonnal. Cárhatóan csak egy kis részét költi el az egyes napokon, a következő hónap során elosztva. A bank úgy határoz, hogy a betét egy nagy része "kihasználatlan" és nem lesz rá szükség az adott napon. Egy részét tartalékként visszatartja, mondjuk 10 százalékát a betéti összegnek (ebben az esetben 100 font), és kikölcsönzi a 900 fontot valaki másnak, akinek kölcsönre van szüksége.

A kölcsönvevő felveszi a 900 fontját és elkölti a helyi autókereskedőnél. Az autókereskedő nem szeretne ennyi pénzt tartani az irodájában, így a pénzt elviszi egy másik bankba. A bank ismét úgy gondolja, hogy a pénz jelentős részét felhasználva újabb hitelt tud nyújtani. Visszatartja a 10 százalékát - 90 fontot - és a maradék 810 fontot kikölcsönzi. A 810 fontos kölcsönfelvevő a pénzt elkölti, amely így újból megjelenik egy banknál. Amelyik bank megkapja, visszatart 10 százalékot - 81 fontot - és 729 fontos kölcsönt nyújt. A folyamat tovább folytatódik, ugyanazt a pénzt újból és újból kikölcsönzik, de 10 százalékot minden alkalommal visszatartanak. Vegyük észre, hogy az az ügyfél, aki a bankba fizette a pénzt, még mindig úgy gondolja, hogy a pénze a bankban van. Számlakivonata megerősíti, hogy a pénz ott van. Bár csupán 1000 fontnyi készpénz kering, a bankszámlák összege növekedett, csakúgy, mint a teljes adósság mennyisége. A folyamat elméletileg addig tart, míg kb. 200 kör után majdnem a teljes eredet összeg tartalékban van, és csupán egy penny töredékét hitelezik ki újra. Mostanra a bankszámlák teljes összege mintegy 10.000 font. A multiplikátor, amelyet még mindig sok egyetemen tanítanak, azt jelenti hogy a bank általi betételfogadás, majd a betét egy részének tartalékba helyezése, majd a maradék kihitelezése, pénzt hoz létre a semmiből, mivel ugyanaz a pénz duplán van elszámolva minden alkalommal amikor újra kihitelezik.

A modell szerint amennyiben a tartalékráta - ami az ügyfél pénzének tartalékként visszatartott része - 10 százalék, akkor a teljes pénzmennyiség kb. a gazdaságban lévő készpénzmennyiség tízszeresére nőhet. Ezt a modellt piramisként lehet leginkább elképzelni. A készpénz a piramis alapja, és ezután a tartalékrátától függően a bankok a pénzmennyiséget többszörös kihitelezéssel megtöbbszörözik - multiplikálják. Amit most azonban most megmutattunk egy teljesen rossz, és pontatlan leírása annak, ahogyan a bankrendszer valójában működik. Az Egyesült Királyságban a bankok már évek óta nem így működnek. Ennek ellenére, a modellt továbbra is használják, amikor arról van szó, hogy hogyan keletkezik a pénz, csakúgy az egyetemeken, mint az interneten terjedő videókon. Mielőtt öt hónapot töltöttünk volna azzal, hogy megértsük a rendszer hogyan működik, azelőtt mi is úgy hittük, hogy így működik valójában. Az, hogy a piramis modellt ma is használják, három problémával jár: Először is azt jelenti, hogy a bankoknak meg kell várniuk, amíg valaki pénzt tesz be a bankba, mielőtt hitelezhetnének. Ez azt is jelenti, hogy a bankok passzívan reagálnak arra, amit az ügyfelek tesznek, és megtakarítással rendelkező emberekre várnak, mielőtt hitelezni kezdenének. Ez nem így működik, ahogy azt később látni fogjuk. Másodszor ez azt is jelenti, hogy a központi banknak teljes ellenőrzése van a gazdaságban lévő pénz mennyisége fölött. A pénzmennyiséget meg tudják változtatni vagy a tartalékráta (ez az arány amit az ügyfél betétjéből tartalékként

félre kell rakni) vagy a (piramis alját biztosító) monetáris bázis (készpénz) mennyiségének megváltoztatásával. Például, ha a Nemzeti Bank törvényes tartalékrátája 10%, akkor a teljes pénzkínálat a gazdaságban lévő készpénzmennyiség tízszeresére nőhet. Ha a Nemzeti Bank a tartalékrátát húsz százalékra növeli, a pénzkínálat csupán a készpénzmennyiség ötszörösére nőhet. Amennyiben a tartalékrátát 5%-ra csökkentenék, úgy a pénzkínálat a készpénzmennyiség húszszorosára nőne. Másik lehetőség az lenne, hogy a Nemzeti Bank a készpénz mennyiségét változtatná meg. Ha további ezer fontot nyomtatna és ezt forgalomba hozná a gazdaságban, amennyiben a tartalékráta még mindig 10%, akkor az elmélet szerint a pénzkínálat összesen 10 ezer fonttal nőne, miután a bankok végigmentek az újrakölcsönzés folyamatán. Ez a folyamat a monetáris bázis megváltoztatása a gazdaságban. A legfontosabb feltételezése ennek a modellnek azonban az, hogy a Bank of England, a Federal Reserve vagy az Európai Központi Bank teljes kontrollal rendelkezik a gazdaságban lévő pénzmennyiség fölött. Ha megváltoztatják az alapot - több központi banki pénz rendszerbe pumpálásával, akkor a teljes pénzmennyiségnek növekednie kellene: ha megváltoztatják a tartalékrátát, akkor a piramis oldalainak meredeksége változik. De a modell szerint végül a tartalékráta megakadályozza a pénzkínálat további növekedését. Valamikor eléri a piramis csúcsát és a pénzkínálat nem növekszik tovább. Tehát semmi lehetőség nincsen arra, hogy a pénzkínálat kikerüljön az ellenőrzés alól.

Ez mind elterjedt és szép elképzelés, de van egy apró probléma. Majdnem minden, amit a bankok működéséről ez a modell tanít, rossz. Valójában, Charles Goodhart, a londoni School of Economic professzora, aki több, mint 30 évig a Bank of England tanácsadójaként dolgozott, ezt a modellt a következőként jellemezte: "annyira befejezetlen leírása a pénzmennyiség meghatározásának, hogy tulajdonképpen félrevezető" Megbocsátható lenne a tankönyvekkel szemben, hogy elavultak, ha a változások az utóbbi néhány évben történtek volna, végül is sok szabály változott a pénzügyi válság alatt. De Goodhart professzor ezt 1984-ben mondta. 27 év elmúltával az egyetemi hallgatók még mindig a bankok működésének pontatlan leírását tanulják. Ez komoly probléma. Ha ezek a hallgatók később közgazdászokká, és tanácsadókká válnak a kormány mellett, és valójában elképzelésük sincs arról, hogy a pénz hogyan "működik", akkor a gazdaság könnyen nagy bajba kerülhet. Várjunk csak...már abban is van! Fel kell hívnom a figyelmet, hogy ezek a videók az Egyesült Királyságra vonatkoznak, nem volt időnk arra, hogy pontosan utánajárjunk, hogyan működnek a dolgok az USA-ban vagy Európában. De azoknak, akik az USA-ból valók: egy 1992-es tanulmány szerint, mely egy ma is használt egyetemi tankönyvre hivatkozik, azt állítja "a multiplikátor modell ... leginkább egy félrevezető és befejezetlen modell; legrosszabb esetben teljes mértékben rosszul felállított model"

A lényeg a pénzmultiplikátorról: 1. Az Egyesült Királyságban nincsen tartalékráta: már jó ideje nincs. 2. A Bank of England nem rendelkezik valós ellenőrzéssel a pénzmennyiség felett, de még az elektronikus központi banki pénz felett sem (erről később még beszélünk) 3. A Bank of England-nek valójában nincsen kontrollja a felett, hogy mennyi pénz van a gazdaságban mindösszesen. Nem csak közgazdászok rendelkeznek rossz információval. Még a Kincstárban dolgozó emberek, is úgy gondolják, hogy a tankönyvi példa szerint működnek a dolgok. Olyan levelekkel rendelkezünk, a Kincstártól, melyek az alábbiakat állítják: „A pénz kontrolljával kapcsolatban, egyedül a Bank of England az, amely a monetáris bázist meghatározza. Ez bankjegyekből és érmékből és a kereskedelmi bankok által a Bank of England-nél tartott tartalékokból áll. A kereskedelmi

bankok

felelősek

magánszemélyek

és

vállalkozások

hitelezéséért, és nincsen jogkörük arra, hogy pénzt teremtsenek vagy nyomtassanak, digitálisat vagy másmilyent sem.” Olyan emberekre bízni a gazdaságot, akiknek a pénz működéséről alkotott fogalmai hiányosak, nagyon veszélyes. Olyan, mintha olyan mérnök hallgatókat hagynánk felhőkarcolókat építeni, akiknek nincsen fogalmuk a gravitációról.

3./6.: Harmadik rész: Hogyan teremtik valójában a bankok a pénzt? Mielőtt megnéznénk, hogy a pénz valójában hogyan keletkezik, meg kell vizsgálnunk, hogy valójában a pénz mely fajtáit használjuk a gazdaságban. Gyakorlatilag három fajta "pénzt" használunk a gazdaságban. A társadalom tagjaként, csupán kettőt használhattál közülük. A legegyszerűbb formája a készpénz -- az 5, 10, 20 és 50 fontos bankjegyek és a fémérmék, amiket általában tárcánkban hordunk. Ahogy valószínűleg tudod, a kormány, illetve a Királyi Pénzverde és a Bank of England készítheti el ezeket. (hazánkban a Magyar Pénzverő Zrt. és az MNB). Ha a sajátodat próbálnád meg otthon elkészíteni, elég hamar a rendőrség kopogtatna az ajtódon hajnali kettőkor. Most képzeld el, hogy ki kell fizetned az albérletedet és a főbérlődnek a számlája egy másik banknál van. Ha belépsz az internetbankodba és átutalod a pénzt a főbérlődnek, a te bankodnak valamennyi pénzt kell küldenie a főbérlőd bankjának, hogy rendezzék a tranzakciót. Természetesen a bankok nem szeretnék ezeket a kifizetéseket fizikai készpénzben lebonyolítani mivel ennyi pénzt körbehurcolni még akkor is veszélyes, ha védett pénzszállító furgont és biztonsági őröket használnak lövedékálló mellényekben és sisakokban. Ehelyett

egyfajta

elektronikus

pénzt

használnak,

amit

"jegybanki

számlapénznek" hívnak. Jegyezd meg ezt, mert sokszor hallod még majd a videóban. 11

A jegybanki számlapénz tulajdonképpen a készpénz elektronikus változata, amelyet a bankok használnak arra, hogy kifizetéseket teljesítsenek egymás felé. A jegybanki számlapénzt a Bank of England (MNB) hozza létre -- később megnézzük hogyan -- és kizárólag olyan számlákon lehet "tárolni", amelyeket a nagy bankok vezetnek a jegybanknál. Hogy ilyen számlád legyen a Bank of Enland-nél, banknak kell lenned. Mint a társadalom tagja, nem tehetjük rá kezünket jegybanki számlapénzre. Csak készpénzt használhatunk. Tehát az első két fajta a 1) készpénz és a 2) jegybanki számlapénz. Emlékezz rá hogy a jegybanki számlapénz a készpénz elektronikus formája, melyet csak bankok használhatnak, hogy a kifizetéseket egymás között rendezhessék. A harmadik fajta pénz, olyan, amelyet nem a Bank of England hoz létre, sem a Királyi Pénzverde, vagy más kormányzati szerv. Ez a harmadik fajta pénz az, ami jelenleg is a számládon van. Ez a pénz csupán néhány szám egy számítástechnikai rendszerben. A banktisztviselők és közgazdászok által használt zsargonban ez a fajta pénz a "kereskedelmi banki pénz", "látra szóló betét" vagy "számlapénz": mindezek a kifejezések ugyanazt jelentik és felcserélhetők. Banki passzívaként is hivatkozhatnak rá -- ez a számviteli kifejezés, mivel ez a pénz egy banki passzíva, vagyis kötelezettség arra vonatkozóan a banknak mennyit kell a jövőben valamikor neked kifizetnie.

Jogi értelemben a számok a bankszámládon egyáltalán nem számítanak pénznek. Ennek ellenére ugyanazt a célt szolgálják, mint a 10 és 20 fontos banjegyek, amiket a tárcádban hordasz. Ez az elektronikus kereskedelmi banki pénz az, amely a brit gazdaságban használt pénznek a 97%-át teszi ki. Kevesebb, mint 3%-a a pénzkínálatnak készpénz, amelyet a kormány állít elő. Az összes elektronikus kereskedelmi banki pénzt a bankok hozzák létre, amelyet most el is magyarázunk hogyan.

A lufi modell Vizsgáljuk meg újra a multiplikátor modellt, amelyet a korábbi videóban láttunk. Emlékezz, hogy ez azt mondja ki, hogy a pénzrendszernek van egy monetáris alapja. Az egyszerű verzióban ez az ’alap készpénz’. A valóságban ez nem csak készpénz, hanem ez többnyire a jegybanki számlapénz, amelyet a bankok a jegybanknál vezetett számlájukon tartanak. Az is igaz, hogy ez az alap olyan pénből áll -- készpénz vagy elektronikus -- amelyet a jegybank, vagy a pénzverde állít elő. Nézzük meg a piramis tetejét. A fennmaradó rész a harmadik fajta pénzből áll -az elektronikus kereskedelmi bankok által teremtett pénz. Vagyis a piramis alja az állam által létrehozott pénz, a tetején a kereskedelmi bankok által létrehozott pénz. Emlékszel, hogy azt mondtuk, hogy elméletileg a piramist a tartalékráta korlátozza? Nos, nincsen tartalékráta, és ez már évek óta így van. (itthon ingadozó, választható: 2, 3, 4 vagy 5%)

Ez azt jelenti, hogy a gazdaságban lévő pénz mennyisége valójában nem korlátozott. Anélkül nőhet, hogy egy ponton túl valami megállíthatná. Vagyis a piramis nem a megfelelő forma, hogy leírja a pénzrendszert. Valójában ez közelebb áll egy kereskedelmi banki pénzből álló lufihoz, amit egy kisebb jegybanki pénz lufi köré helyeztek. Ebben az esetben a jegybanki pénz a készpénz és a jegybanki számlapénz. Amint láthatjuk, a Bank of England-nek relatív kevés kontrollja van afölött, hogy mekkora a bankok által létrehozott lufi teljes nagysága. Nem tudják igazán kontrollálni, mennyi pénz van a gazdaságban, még akkor sem, ha azt állítják. A külső, kereskedelmi bankok által létrehozott lufi kontroll nélkül nőhet és a Bank of England nem tudja megállítani -- legalábbis a jelenlegi monetáris berendezkedésben. Ezt láttuk a válság előtt. 2006-ban a külső kereskedelmi bankok által létrehozott pénzlufi 80-szor volt nagyobb, mint a belső monetáris alap. A multiplikátor nem 10-szeres volt, mint ahogy a tankönyvi modellek sugallják, hanem 80-szoros. Amikor a bankok pánikba estek a válság során és elzárkóztak a hitelezéstől, a Bank of England rengeteg extra jegybanki pénzt pumpált a belső lufiba, a monetáris lazítás („quantitative easing”) néven ismert eljárás keretében. De ez nem vezetett a külső lufi jelentős növekedéséhez. Jelenleg a külső lufi -- a kereskedelmi bankok által teremtett pénz -- csupán 14szer nagyobb a belső lufinál. Ez is mutatja, hogy nincsen valódi kapcsolat a

jegybanki pénz mennyisége és aközött, hogy mennyi pénzt képesek a bankok létrehozni.

Mi határozza meg a gazdaságban lévő pénz mennyiségét? Mi határozza meg a bankok által a külső lufiban létrehozott pénz és az állam által létrehozott belső lufiban lévő pénz arányát? Mi határozza meg mennyi pénzt hoznak létre a gazdaság számára? Kutatásunk alapján úgy tűnik, hogy a bankok által létrehozott pénz mennyiségét nem a tartalékráták, nem a rendeletek vagy a Bank of England kontrollja határozza meg. A valóság az, hogy a teljes pénzmennyiség a bankok ún. bizalmától függ. Ha magabiztosak a bankok, akkor több pénzt hoznak létre azzal, hogy többet hiteleznek. Amikor megijednek, visszafogják hitelezésüket, amely csökkenti a pénzteremtést. Vagyis a külső lufi nagysága valójában a bankok bizalmától és ösztönzőitől függ. Másképp a gazdaságban lévő pénz mennyisége a banktisztviselők hangulat-ingadozásától függ. Mivel a gazdaságban lévő pénz mennyisége határozza meg a gazdaság egészségét, jó ötletnek tűnik, hogy egy ilyen fontos dolgot a bankárok hangulatingadozása döntsön el? Nagy valószínűséggel nem!

Valójában hogyan teremtenek a bankok pénzt a semmiből? Rendben, térjünk vissza a számokhoz a bankszámládon. Ezeket a számokat a bank hozza létre. A számoknak a döntő többsége akkor keletkezett, amikor valaki hitelt vett fel. Lássuk, hogy ez hogyan történik. Egy ügyfél, nevezzük Róbertnek, besétál a Barclays bankba és 10 ezer font kölcsönért folyamodik háza felújítására. A Barclays egy gyors automatizált hitelképesség-vizsgálatot követően úgy dönt, hogy az ügyfél megbízható és vissza tudja fizetni a kölcsönt. (szerk. megj.: ez is a színjáték része, hiszen tudják, hogy ha mindenki visszafizetné a hitelét, amit ők a levegőből állítanak elő, akkor összedőlne a rendszer; de azért kellően szigorú hitelképesség-vizsgálatot tartanak, hiszen az sem jó, ha senki nem fizeti vissza. Csak ne túl sokan.) Az ügyfél aláírja a hitelszerződést, amiben vállalja a 10 ezer font tőketartozás és kamatainak megfizetését a következő négy éven belül, az előre meghatározott havi törlesztőrészletek szerint. Ez a kölcsönszerződés jogilag kötelezi az ügyfelet a visszafizetésre. Ez azt jelenti, hogy ez a szerződés 10 ezer fontot (és kamatait) ér. Mivel ez egy eszköz, a Barclays lekönyveli mérlegében. Ha még nem találkoztál pénzügyi mérleggel korábban, ne izgulj, ez elég egyszerű. Két oldala van a mérlegnek. Az egyik részén azok a dolgok szerepelnek, amiket a bank birtokol -- ez lehet pénz, más pénzügyi termék, mint pl. kötvények és

derivatívák, banki épületek, számítógépek és ami a legfontosabb, a kölcsönök, amiket folyósított. Hogyan birtokolhatsz egy kölcsönt? Nos, ha valaki aláír egy szerződést, amiben azt ígéri, hogy pénzt fizet neked, akkor ez a szerződés valamennyit ér. Ez a bank egy eszköze. Róbert esetében, a szerződésben az szerepel, hogy 10 ezer fontot és kamatait fizeti meg, a következő néhány évben, ami legalább 10 ezer fontot ér a banknak, ezáltal ez a bank számára egy eszköz. Vagyis a bank további 10 ezer fontot könyvel le mérlegében. BARCLAYS Bank mérlege (első lépés) (Bal oldal) Eszközök (Amivel a hitelfelvevők tartoznak a banknak + a bank pénze) Hitel Róbertnek: + 10.000 font És mi történik a pénzügyi mérleg másik oldalán? A másik oldalt forrás oldalnak nevezzük. Ez azt tartalmazza, amivel a bank másoknak tartozik. Ezen az oldalon találjuk az arra vonatkozó bejegyzést, hogy a bank egy másik banktól vagy nyugdíjalaptól pénzt vett kölcsön. De itt találjuk az ügyfelek számláit is, mivel -- ha emlékszel - az egyenleged csupán egy szám, ami azt mutatja, hogy a bank ígéri, hogy amint kéred, visszafizeti a pénzedet. Amikor Róbert aláírta a szerződést, amiben megígérte, hogy 10 ezer fontot és kamatait visszafizeti a következő 10 évben, ezt azért tette, mert pénzt akart 17

kapni a banktól. A bank ennek megfelelően létrehoz egy új számlát Róbertnek, amit a bankkártyájához köt és beír 10 ezer fontot a számítógépes rendszerbe. Ez a 10 ezer font egy kötelezettség a bank részéről Róbert felé és a mérleg másik oldalán jelenik meg. (Jobb oldal) Források (Amivel a bank tartozik betéteseinek + a bank saját tőkéje) Róbert új számlája: 10.000 font Most, amikor Róbert elmegy egy ATM-hez, hogy ellenőrizze egyenlegét, 10 ezer fontot lát, amivel nem rendelkezett korábban. A bank csupán annyit tett ennek a pénznek a létrehozásához, hogy számokat írt egy digitális bankszámlára. Senkinek nem csökkentette a bankszámla egyenlegét, és nem kapott pénzt valami nyugdíjastól és mozgatta át Róbert számlájára. Vagyis a kereskedelmi banki pénz létrehozása -- ez az a pénz, amit az emberek általában használnak -- ennyire egyszerű: 1. az ügyfél aláírja a szerződést és 2. a bank számokat ír egy új bankszámlára, amit az ügyfélnek hozott létre. Ez az új kereskedelmi banki pénz új vásárlóerőt -- pénzt -- jelent a gazdaságban. Róbert most el tud menni és a pénzt elköltheti a gazdaságban, bankkártyáját használva, internetbankon keresztül, de fel is tudja venni készpénzben egy ATM-ből is.

Bankok közötti elszámolás: egységes kifizetés De van egy kis komplikáció. Mi történik, ha Róbert elmegy és újonnan létrehozott kereskedelmi banki pénzét egy olyan boltban költi el, amelynek nem a Barclays-nál van a számlája, hanem mondjuk a Lloyds-nál? Ha ez történik a Lloyds 10 ezer fontot akar a Barclays-tól. A Barclays ennek megfelelően 10 ezer fontot utal át jegybanki számlapénzben a Lloyds-hoz, hogy rendezze a tranzakciót. Vegyük észre, hogy a Lloyds számára a 10 ezer font jegybanki számlapénz fogadása a jegybanknál vezetett számláján pont olyan jó, mintha a Barclays egy teherautóban átvinne 10 ezer fontnyi készpénzt. Ám jóval kényelmesebb a bankoknak a jegybanki számlapénz, mint a készpénz tologatása. A bankok egymás közötti kifizetéseit, „bankközi elszámolásnak” nevezzük és nagyon fontos, hogy megértsük, mert döntő fontosságú abban, ahogyan a bankok a teljes pénzkínálat fölött ellenőrzést gyakorolnak. Először is nézzük meg a legegyszerűbb bankközi elszámolást, két bankkal és két ügyféllel. Róbert, amikor megkapja hitelét, rögtön a barkácsáruházba megy és 10 ezer fontot költ mindarra, amire szüksége van. A pénztárhoz megy és Visa bankkártyájával fizet. Itt van az egyszerűsített verziója annak, ami a színfalak mögött történik: Először is a barkácsáruház bankkártya leolvasója automatikusan kapcsolatba lép a Visaval és ezt mondja "Kérem 10 ezer fonttal az xxxxxx számú kártyát megterhelni." 19

A Visa számítógépes rendszere ezután megkérdezi a Barclays számítógépes rendszerét: "Róbert szeretne 10 ezer fontot elkölteni a bakkártyájával. Rendben?" A Barclays számítógépes rendszere ellenőrzi a számlaegyenleget és visszaüzen "Rendben". A Barclays számítógépes rendszere csökkenti Róbert számlaegyenlegét 10 ezer fonttal. Most a Visa számítógépes rendszere kapcsolatba lép a Lloyds-al és azt jelzi: "küldök nektek 10 ezer fontot a barkácsáruház számlájára". A Lloyds ezután jóváírja a barkácsáruház számláján a 10 ezer fontot. Mindamellett fontos, hogy a barkácsáruház tulajdonosai, amikor belépnek az internetbankjukba, két számot látnak. Az egyik a "bankszámla egyenleg", a másik az "elérhető egyenleg". Néhány napig azután, hogy Róbert a boltba jött, a számla egyenleg 10 ezer fonttal magasabb lesz, mint az elérhető egyenleg. A Róbert által elköltött 10 ezer font nem elérhető a barkácsáruház számára még. Miért? Nos a színfalak mögött, a Barclays-nak el kell számolnia a Lloyds-al. Amikor a Lloyds megkapja az üzenetet hogy valaki 10 ezer fontot költött a barkácsboltban, frissíti a számlaegyenleget, és felkéri a Barclays hogy "Küldjétek a pénzt." A Barclays elszámolhatna a Lloyds-al úgy, hogy 10 ezer font készpénzt átszállít, de a valóságban ez csak nyűg lenne a bankoknak, amihez találniuk kellene egy helyet, ahol a pénzt tárolni tudják és egy furgont biztonsági őrrel, hogy átszállítsa.

Ehelyett, a Barclays úgy számol el, hogy 10 ezer fontot utal át a Bank of England-nél vezetett számlájáról a Lloyds Bank of England-nél lévő számlájára. Amint a Loyds megkapja a 10 ezer fontot a Bank of England-nél vezetett számlájára, frissíti az elérhető egyenleget a barkácsbolt számláján. Bankközi elszámolás: nagyszámú kifizetés -- többoldalú (multilaterális) nettó elszámolás Ez egy egyszerű példa volt amely csak egy tranzakciót tartalmazott két banki ügyfél között (Róbert és a barkácsbolt). És csak két bank szerepelt. Azonban Nagy Britanniában nagyjából 50 millió embernek van bankszámlája. Néhányan több elektronikus tranzakciót is csinálnak egy nap, mindezt több, mint 50 különböző banknál. Valójában minden egyes nap több, mint 60 millió tranzakció történik a bankszámlák között az Egyesült Királyságban különböző fizetési rendszereken keresztül, mint a Visa, a Mastercard, a beszedési megbízások és az online átutalások. Ha a bankoknak a Róbert esetében is látott teljes procedúrán keresztül kéne verekedniük magukat minden olyan apró-cseprő tranzakció esetén is, mint például mikor valaki egy szendvicset vesz a boltban a bankkártyáját használva, akkor ez rendkívül rövid idő alatt okozna nagyon nagy rendetlenséget. De van egy ügyes módszer arra, hogyan egyszerűsítsék az egészet. Ezt hívják „többoldalú (multilaterális) nettó elszámolásnak”.

Amikor rengeteg magánszemély és üzlet fizet egymásnak, ez rengeteg pénzt jelent, amelyek különböző bankok között folynak. Ezért a bankok, különösen az UK-ban használatos BACS rendszerhez hasonló rendszerek esetén (amely csoportos beszedési megbízásokat és átutalásokat kezel, itthon ez a GIRO), azt csinálják, hogy: először az összes kifizetést egy nagy számítógépes adatbázisba helyezik el, anélkül, hogy bármilyen pénz mozogna. Aztán a nap végén, vagy néhány óránként, lefuttatnak egy folyamatot, amely annyi fizetést olt ki egymás ellen, amennyit lehet. Például képzeljük el a Lloyds egyik ügyfele elküldi albérleti díját -- 350 fontot -főbérlőjének Barclays-nál vezetett számlájára. De ugyanazon a napon, egy ügyfél a Barclays-nál elküldi saját bérleti díját, 400 fontot saját főbérlőjének, aki éppen a Lloyds-nál van. A két kifizetés majdnem kioltja egymást: a kioltás -vagy a hivatalos zsargonban nettósítás -- után csupán 50 fontot kell átmozgatni a Barclays-től a Lloyds-ba. (szerk. megj: a folyamat meggyorsítása érdekében nem véletlenül helyezkednek el a City of Londonban a nagy bankok központi épületei egymás közvetlen közelében: a tőzsdei adás-vételeknél is hasonló az elv, ahol a nanoszekundumok is számítanak: ha közelebb vannak egymáshoz a szerverek, gyorsabbak a profittranzakciók) Mivel milliónyi kifizetés oltja ki egymást ebben a rendszerben, az összegek amelyeket a bankok valójában átutalnak csupán töredékei a teljes kifizetések összegének. Ezért van az, hogy bár 2007-ben az RBS bank ügyfelei közel 700 milliárd fontnyi betéttel rendelekeztek számláikon, az RBS-nek csupán 17 milliárdja volt, hogy ügyfelei számára kifizetéseket hajtson végre. Ez a 17 milliárd azonban több, 22

mint elég volt arra, hogy végrehajtsa a nettósított kifizetéseket minden nap végén. A részleges tartalékkal működő banki tevékenység Ez a nettósítás az jelenti, hogy a banknak csupán egy nagyon kis mennyiségű pénzre van szüksége, a teljes összeghez képest, amivel ügyfelei felé tartozik bármely időpillanatban. Tudják, hogy bármely kifizetés, amelyet egy másik bank felé tesznek nagy valószínűséggel ki fog oltódni a beérkező kifizetések által. Néhanapján, a banki ügyfelek többet költenek, mint keresnek, és a nap végén a banknak pénzt kell kifizetnie más bankoknak, hogy rendezze ezeket a kifizetéseket. Azonban, megint más napokon az ügyfelek többet kapnak fizetésben és más jövedelemben, mint amennyit kifizetnek és a bank más bankoktól kap pénzt a nap végén. Idővel a teljes pénzmennyiség, amelyre a banknak szüksége van, nem változik sokat. Az egyetlen olyan időpont, amikor minden pénzükre szükség van, amivel az ügyfeleiknek tartoznak, az az, amikor az ügyfelek pánikba esnek és fel akarják venni pénzüket mindannyian egyszerre. Ez az, ami a Northern Rock bankkal történt az Egyesült Királyságban és a Wachoviával az Egyesült Államokban, és ez nagyon gyorsan tönkretehet egy banko. Ez a folyamat az, ami miatt a "részleges tartalékkal működő banki tevékenység" kifejezés használatba került, mivel a bankok csupán egy töredékét képesek visszafizetni ügyfeleik pénzének. 23

A tartalék számlák és a valós idejű elszámolási rendszer Beszéltünk a jegybanki számlapénzről, amelyet a kereskedelmi bankok a Bank of England-nél vezetett számláikon tartanak. Ezeken a "tartalék számlák"-on nem készpénzt tárolnak, csupán elktronikus, jegybanki számlapénzt. Fontos megérteni azt, hogy annak ellenére, hogy a jegybanki számlapénzt a Bank of England hozza létre, ezek csupán számok egy fájlban, nagyon hasonlóan egy Excel táblázathoz, és egy milliárdot ugyanannyi idő létrehozni belőle, mint begépelni ezt: 1.000.000.000 A

150

milliárd

fontnyi

jegybanki

számlapénz

semmivel

sem

kézzelfoghatóbb, mint a számok ezen a képernyőn, valójában a jegybanki számlaegyenlegek kevesebb helyet foglalnak a Bank of England számítógépes rendszerében, mint egy átlagos Lady Gaga szám a nyakadba akasztható, hüvelykujj méretű MP3 lejátszódon. A számítógépes rendszer, amely nyilván tartja a jegybanki számlapénzt, az ún. Valós Idejű Bruttó Elszámolási Rendszer vagyis a VIBER – az egyesült királysági Real Time Gross Settlement Processor, azaz RTGS magyar megfelelője. A valós idejű elszámolás valójában nem olyan bonyolult, mint aminek hallatszik (általában igaz ez minden pénzügyi dologra). Az elszámolás azt jelenti, hogy a bankok arra használhatják, hogy elszámoljanak egymással -- más szavakkal, ez egy módszer arra, hogy pénzt utaljanak át egymásnak.

A valós idejű bruttó elszámolás azt jelenti, hogy bármilyen fizetési instrukciót, amelyet a számítógépes rendszernek küldenek, az azonnal végrehajt. Ha 100 ezer fontot küld a rendszer, azonnal 100 ezer fontot utal át automatikusan. Ez eltér a többoldalú nettó elszámolástól, amit korábban ismertünk meg, amelyben a kifizetéseket sorba állítják, kioltják egymás ellen, és a végső nettó összeget utalják át. Amikor egy kifizetés átmegy a VIBER (az UK-ban RTGS) rendszeren, azt végelegesnek tekintik. Ez azt is jelenti, hogy kockázatmentes. Ha egy bank tartozik egy másiknak, mindig van egy kis esély arra, hogy az egyik nem tud fizetni a másiknak. De ha a jegybanki számlapénz megérkezik a jegybanki tartalékszámlára, az azt jelenti, hogy az ügylet lezárult, mivel a jegybanki számlapénz olyan, mintha készpénz lenne -- ez a legbiztonságosabb eszköz amit birtokolhatunk. Szóval a nap végén, a többoldalú nettó elszámolási rendszerben kioltják egymást a kisebb kifizetések a különböző bankok között, és jelzik a Valós Idejű Bruttó Elszámolás Rendszernek (VIBER), hogy nettó mennyivel tartoznak egymásnak a bankok. A VIBER számítógépes rendszer ezután átutalja a jegybanki számlapénzt azoktól a bankoktól, amelyek tartoznak, azokhoz a bankokhoz, amelyeknek tartoznak. Összefoglalás Ismételjük

át,

amit

eddig

átvettünk,

mielőtt

megvizsgálnánk,

hogy

tulajdonképpen mi határozza meg azt, hogy mennyi pénzt tudnak a bankok létrehozni. 25

Láttuk, hogy a tankönyvi pénzteremtési modell szerint a monetáris alap (melyet a jegybank vagy az állam hoz létre) határozza meg a teljes pénzkínálatot, azzal, hogy újra és újra kihitelezi ugyanazt az összeget. Láttuk, hogy ez a modell teljesen pontatlan. Nincsen természetes korlátja a pénzkínálat növekedésének, és jobb, ha két lufiként tekintünk rá, mint piramisként. Láttuk, hogy a bankok egyszerűen pénzt hoznak létre azzal, hogy számokat írnak be az ügyfél bankszámlájára, amikor hiteleznek. Amikor aláírod a szerződést, a bank egy eszközt kap, amely ellensúlyozza az új forrást, amit a számládra való beírással hoznak létre. (Szerk. megj: hitelek esetén az ingatlanfedezet szintén ezt szolgálja, az a banki fiat pénz valódi fedezete.) Amikor az ügyfél azt a pénzt elkölti, amit a bank létrehozott, és ezek a kifizetések más ügyfelekhez kerülnek, más banknál a bankok felhívják a másik bankot, amely a pénzt létrehozta és arra kérik, hogy jegybanki számlapénzben rendezze a tartozást. Ám mielőtt ez megtörténne, a fizetési rendszerek, mint a BACS és a Visa debit (Magyarországon GIRO) kioltják a kifizetéseket egymás ellen, vagyis csupán a nettó különbözetet kell a bankoknak a nap végén rendezniük, vagyis átutalni a bankok között. Ez a nettósítás jelentősen csökkenti azt, hogy mennyi jegybanki számlapénzzel kell rendelkezniük adott időben. Néhány bekezdés múlva megismerjük, hogy tulajdonképpen mi limitálja azt, hogy mennyi pénzt teremthetnek a bankok. De először érdemes megkérdezni,

hogy azok a számok, amelyeket a bank létrehozott, tényleg pénznek tekinthetőke…

4./6.: Negyedik rész: Mi határozza meg azt, hogy mennyi pénzt hozhatnak létre a bankok? Tulajdonképpen akkor mi is korlátozza, mennyi pénzt hozhatnak létre a bankok? Valószínűleg láttad már a pénzmultiplikátor modell leírását az előző fejezetekben. Eszerint a modell szerint a bankoknak ügyfeleik pénzének egy részét tartalékban kell tartaniuk. A tartalékráta általában 10%, ami azt jelenti, hogy minden 100 fontra, amit a bankban helyeznek el az ügyfelek, a banknak 10 fontot valahol tartalékolnia kell (Magyarországon 2-3-4-5%). Ez azt is jelenti, hogy a bankok csupán tízszeresére tudják növelni a pénzkínálatot a valódi állam által létrehozott pénzhez képest, a modell szerint. Azt mondtuk, hogy ez a modell teljesen pontatlan, legalábbis az Egyesült Királyságban. Először is a kötelező tartalékráta Nagy Britanniában nem 10%, hanem nulla. (Szerk. megj: Kérdés, hogy akkor miért is van a bankoknak szükségük „válság” esetén feltőkésítésre munkával megkeresett közpénzből.) De még ennél is alapvetőbb fontosságú, hogy a tartalékráta csak akkor korlátozná a pénzmennyiséget, amelyet a bankok létre tudnak hozni, ha a

"tartalék" pénzt valóban kivonnák a körforgásból és egy széfbe vagy elektronikus megfelelőjébe raknák. Ha a Bank of England valóban megkövetelné a bankoktól, hogy 10 font készpénzt vagy jegybanki számlapénzt tartsanak meg minden 100 font után, amit az ügyfél bankszámlájára írtak, akkor ez a pénzkínálatot a monetáris alap (készpénz plusz jegybanki számlapénz) kb. tízszeresében limitálná. A piramis modell ebben az esetben valóban működne. De ez szinte soha sem így történik. Amikor még volt tartalékráta az Egyesült Királyságban, ezt likviditási rátának hívták. A likviditási ráta félrevezetően hasonlít a tartalékrátához de alapvetően különböző. A likviditási ráta a bankoktól megköveteli, hogy likvid eszközöket tartsanak betéteik meghatározott arányában. Amennyiben a likviditási rátát 10%-ban határoznánk meg, akkor a bank minden 100 font után ügyfelei számláján 10 fontot kellene, hogy tartson likvid eszközökben. Most nyilván azon gondolkozol, mi a különbség e között és a normál tartalékráta között? Nos a legfontosabb a likvid eszköz kifejezés. A likvid eszközök magukban foglalják a készpénzt és a jegybanki számlapénzt, de más dolgokat is tartalmaznak, kiemelten állampapírokat. Míg a tankönyvi modellekben használt tartalékráta szerint a bankoknak készpénzt kell tartaniuk és jegybanki számlapénzt az ügyfeleik bankszámláinak teljes egyenlegének arányában, a likviditási ráta lehetővé teszi, hogy a bank a készpénzzel és a jegybanki számlapénzzel államkötvényeket vásároljon. A 28

kötvényeket szintén el lehet számolni a likviditási ráta felé, ami azt is jelenti, hogy ha a bank egyáltalán nem tart készpénzt vagy jegybanki számlapénzt, akkor is teljesítheti ezt az arányt. De a legfontosabb részlet itt az, hogy ha egy bank a jegybanki számlapénzből állampapírt vásárol, a jegybanki számlapénz egy másik bankhoz kerül. Más szavakkal nem kerülnek ki a körforgásból -- továbbra is a rendszerben forognak tovább. Ez azt jelenti, hogy a likviditási rátának a tartalékrátával szemben nincsen korlátozó hatása a teljes pénzmennyiségre, amelyet a bankszektor teremt. Vagyis a likviditási ráta nem korlátozza a bankszektor képességét a pénzteremtésre. Az Egyesült Királyságban valóban használatban volt a likviditási ráta. Valójában a bankok a 19. század közepétől átlagosan teljes kötelezettségeik 60 százalékát tartották likvid eszközökben. Ez egy önként vállalat tartalék követelmény volt -- ez az, amennyit a bankok tudtak, hogy vissza kell tartaniuk ahhoz, hogy elkerüljenek egy bankpánikot. Az 1866-os bankválságot követően a Bank of England lett a "végső hitelező" (szerk. megj: közpénzből), elkötelezve magát a bankok (szerk. megj: magáncégek) hitelezése mellett, amennyiben kifogytak pénzükből, hogy teljesíthessék kifizetéseiket. Amint ez a biztonsági háló létrejött, a bankok likvid tartalékaikat 30%-ra csökkentették. 1947-ben, amikor a Bank of England-et államosították, a formális likviditási rátát 32%-ban határozták meg. Ez a tartalékráta arra kötelezte a bankokat, hogy 29

32 fontnyi készpénzt, jegybanki számlapénzt és állampapírt tartsanak minden 100 font után, ami ügyfeleik számláján volt. Természetesen, mivel az állampapírok némi kamatot termeltek a jegybanki számlapénzzel és a készpénzzel szemben, a bankok annyit próbáltak a 32%-ból állampapírban tartani, amennyit csak tudtak. 1963-ban a likviditási ráta 28 százalékra csökkent. A Bank of England szavaival: "1971 előtt a kereskedelmi bankoknak a betétek 28%-nak megfelelő likvid eszközt kellett tartaniuk. 1971-től ez enyhült és egyben ki is szélesedett, a bankoknak ezentúl megfelelő kötelezettségeik 12,5%-át kellett likvid eszközben tartaniuk. A szabályzói és gazdasági környezet kombinációja egybe esett a 20. század

leggyorsabb

hitelnövekedésével,

hozzájárulva

bankok

likvid

eszközeinek csökkenéséhez, mely végül a 70-es évek végére 5% alá süllyedt". Az idézetben a "hitelnövekedés" valójában a bankok által teremtett pénz mennyiségének növekedését jelenti, következésképpen az adósságállomány jelentős növekedését is. Végül 1981-ben a likviditási rátát teljesen eltörölték. Ha a Bank of England már nem határoz meg likviditási rátát, van természetes követelmény arra vonatkozóan, hogy a bankok mennyi likvid eszközt tartsanak ügyfélbetétjeik arányában?

Más szavakkal, van természetes határa a

rendszernek? Nincs.

Nézzük

meg

még

egyszer

központi

banki

elszámolási

rendszert.

Emlékeztetőül: 46 bank vezet számlát a Bank of England-nél. A nap végén, amikor minden kifizetést sztorníroztak egymással szemben, a bankoknak el kell

számolniuk egymás között, a pénzt a jegybanknál vezetett tartalékszámláik között átutalva. Nagyon fontos azonban, hogy a jegybanki tartalékszámlák egy zárt kört alkotnak. Technikailag lehetetlen, hogy a jegybanki számlapénz hagyja el a kört, mert definíció szerint a tartalékok számok a központi banknál vezetett számlákon és kizárólag a Bank of England képes arra, hogy létrehozzon, vagy megsemmisítsen jegybanki számlapénzt. Vagyis, amikor az összes kifizetést klíringelték a nap végén és a bank megtudja, mennyire van szüksége ahhoz, hogy rendezze a tartozásokat, néhány banknak pénzt kell kifizetnie más bankoknak, és megint más bankok pénzt kapnak a többi banktól. Mi történik akkor, ha az egyik banknak nincsen elég jegybanki számlapénze a nap végén, hogy kifizesse a többi bankot? Mivel ez egy zárt rendszer, matematikailag bizonyos, hogy valamelyik másik banknak több pénze van, mint amennyire szüksége van. Ekkor az történik, hogy az a bank, amelyiknek több jegybanki számlapénze van, mint amennyire szüksége van, kölcsönadja annak, amelyiknek nincsen elég. A jegybanki számlapénznek a kereskedelmi bankok közötti kölcsönzését hívjuk bankközi piacnak. Ameddig azok a bankok, amelyeknek több jegybanki számlapénze van, mint amennyire szükségük van, boldogan kölcsönöznek azoknak a bankoknak, amelyeknek kevesebb van mint amennyire szükségük van, addig az összes bank képes arra hogy végrehajtsa kifizetéseit, és nincsen semmi gond.

Tehát: egy bank képes arra, hogy új pénzt hozzon létre a társadalom számára, még akkor is, ha nincsen megfelelő mennyiségű jegybanki pénze, mivel tudja, hogy a nap végén, amikor minden kifizetést rendeznek, egy másik bank mindig fog tudni kölcsönözni ahhoz, hogy rendezni tudja kifizetéseit. Vagyis ameddig a bankok ugyanabban az ütemben növelik hitelezésüket, a pénzkínálat anélkül tud növekedni, hogy szükség lenne a jegybanki pénzmennyiség növelésére. Vagyis a bankok nem függnek a jegybanki pénz mennyiségétől, mielőtt hiteleznének. Létrehozhatják a hitelt először, majd később néznek a tartalékok után, más bankoktól kölcsönözve azt. Együttesen a bankok képesek arra, hogy majdnem korlát nélkül növeljék a pénzkínálatot, anélkül, hogy a jegybanki pénz mennyisége korlátot jelentene. A pénzügyi válság előtt a kereskedelmi banki számlapénz és a jegybanki pénz mennyisége közötti arány 80:1 volt. Természetesen ez csupán abban az esetben működik, ha a bankok hajlandóak kölcsönözni egymásnak. Ha úgy gondolják, hogy a többi bank nem fizeti vissza a kölcsönt, akkor nem fognak kölcsönözni. Ha néhány bank úgy dönt, hogy visszatartja jegybanki tartalékait és nem vesz részt a bankközi piac tranzakcióiban, úgy matematikai bizonyossággal kijelenthető, hogy néhány másik banknak nehézségei lesznek a kifizetéseivel. Ha ez megtörténik akkor az egész fizetési rendszer nagyon gyorsan darabjaira esik. Ez történt a pénzügyi válság során.

Az egyetlen lehetőség arra, hogy ezt elkerüljük, a központi bank kezében volt: olyan mennyiségű tartalékot pumpált a rendszerbe (szerk. megj: emlékezzünk az excel fájlra), hogy minden egyes banknak több volt, mint amennyire szüksége volt. Ez azt jelentené, hogy a bankoknak többé nincsen szükségük arra, hogy egymástól kérjenek kölcsön. És ez az, amit a monetáris lazítás (quantitative easing) elért: olyan mennyiségű jegybanki pénzt pumpált a jegybank a rendszerbe, amivel szükségtelenné vált az, hogy a bankok egymásnak kölcsönözzenek. Eddig láttuk, hogy nincsen likviditási tartalékráta, és a bankoknak nincsen igazán szükségük központi banki pénzre ahhoz, hogy hitelezzenek. De mi van a tőkemegfelelési mutatókkal, azaz a bázeli megállapodással („bázel 2”, „bázel 3”), amikről gyakran hallani? A tőkemegfelelési mutató valami meglehetősen másra utal, de ahhoz, hogy megértsük miért, újból rá kell néznünk a mérlegre. Emlékszünk arra, hogy az eszköz oldal mutatja azt, ami a bank tulajdonában van, beleértve az összes hitelét, a forrás oldal minden olyat mutat amivel a bank más társaságoknak vagy magánszemélyeknek tartozik. Van egy harmadik része is a mérlegnek, amelyet „saját tőkének” hívnak. A saját tőke egész egyszerűen az az összeg, amely a tulajdonosoknál marad, ha a cég összes eszközét értékesítik és kötelezettségeit teljesítik.

Csőd

elkerülése

érdekében

bank

eszközeinek

meg

kell

haladnia

kötelezettségeit. Amikor valaki nem fizet vissza egy kölcsönt, és leáll a törlesztéssel, a banknak tulajdonba kell vennie a házat és értékesítenie, általában egy aukción. A bank általában kevesebbet kap az aukción, mint a kölcsön eredeti értéke. Ez azt jelenti, hogy pénzt veszít a ház tulajdonba vételével. A mérlegben lévő jelzálogkölcsön, amely eredetileg negyed milliót ért, egy házzá alakult, amelyet eladnak kevesebb, mint negyedmillióért. Vagyis ha a kölcsönöket nem fizetik vissza, az csökkenti a bank eszközeit. Amennyiben a kölcsönöknek csak töredékével történik meg ez, nincsen probléma. A bank ugyanis úgy számol, hogy 100-ból egy-két kölcsön problémá; ez részét képezi a kockázatnak, és a többi kölcsönből befolyó kamatoknak fedeznie kell ezeket a veszteségeket. Amennyiben azonban mindenki egyszerre válik fizetésképtelenné, a bank eszközei gyorsan elolvadnak. Ha a bank eszközei annyira lecsökkennek, hogy az esközök kisebbek a tartozásainál, akkor a bank inszolvenssé válik, fel kell számolni és bezárni. A probléma az, hogy amíg a felszámolás zajlik, a legtöbb ügyfél nem fér hozzá a pénzéhez. Ez jelentős problémákat okozhat a gazdaságban, és akár pánikhoz is vezethet, amikor az emberek megpróbálnak hozzáférni más számláikhoz, más bankoknak is problémát okozva ezzel. Annak érdekében, hogy ez ne következhessen be, létrehozták az úgynevezett „Bázel kritériumokat” vagyis a tőkemegfelelési mutatókat.

A tőkemegfelelési mutatók tulajdonképpen megkövetelik a banktól, hogy kellően nagy buffere legyen ahhoz, hogy elviselje az esetleges veszteségeket. Minél nagyobb a buffer, a bank kölcsönei közül annál több dőlhet be, mielőtt inszolvensé válik. Nem megyünk bele részletesen abba, hogyan működik a szisztéma, de egy fontos dolog, amelyet meg kell érteni az a következő. Ha egy bank nyereséget ér el hitelezése révén, a profit növeli a tőkebuffer méretét. Amennyiben tőkebuffere nagyobb, akkor megengedheti, hogy további hiteleket helyezzen ki. Vagyis, ha a gazdaság fejlődik, a bankok hitelkihelyezési képessége is javul. Ez további hitelnövekedéshez vezet, amely növeli a profitot, és tovább növeli hitelezési képességüket. Más szavakkal, a tőkemegfelelési követelmények nem korlátozzák a bankok pénzteremtését, ha a gazdaság növekszik. Ugyanakkor korlátozzák azt, ha a gazdaság rosszul teljesít. (Szerk. megj: tehát azért kell növekedni a gazdaságnak, hogy a bankok pénzteremtése növekedjen. Modern világunkban azért kell egyre többet dolgozni egyre kevesebb pénzért, azért kell a GDP-nek minden áron növekednie, akkor is, ha ez semmilyen életszínvonal növekedéssel nem jár a többség részére, hogy a bankok profija nőjön. A capital-izmus: bank-izmus. A nemzet, az ember csak szükséges rossz hozzá.) Ahogy láttuk, egy nemzet pénzkínálata a bankok hitelezésétől függ, ami azt jelenti, hogy a tőkebuffer a pénzkínálat stabilitását rontja. A legfontosabb ugyanakkor, hogy a tőkemegfelelési tartalékokat nem azért hozták létre, hogy korlátozzák azt, hogy mennyi pénzt teremthetnek a bankok vagy hogy mennyire hitelezhetnek felelőtlenül.

Ez egyszerűen csak arra szolgál, hogy ha a dolgok rosszul alakulnak és a hitelek bedőlnek, a banknak legyen elég buffere, hogy elkerülje a csődöt. Összefoglalva, ismét feltesszük a kérdés: mi korlátozza a bankokat a pénzkínálat növelésében? Semmi. Láttuk, hogy a tartalékráta, amely a tankönyvekben szerepel, soha nem létezett az Egyesült Királyságban. Láttuk, hogy a likviditási ráta, amely valaha létezett, csökkent, majd eltörölték, és akkor is amikor létezett, csak a pénzteremtés sebességét korlátozta, de teljes méretét, hogy meddig nőhet, nem. Láttuk, hogy a tőkemegfelelési mutatók és a Bázeli kritériumok a bank csődjének megakadályozására szolgálnak, hogyha bedőlnek a hitelek. Nem a veszélyes hitelezésük megállítására vagy annak korlátozására sem, hogy mennyi pénzt hozhatnak létre hitelezés által. És bár a tőkemegfelelési követelmények korlátozhatják a hitelezést egy banki krízist követően, azonban nem akadályozzák meg a hitelezés növekedését, a pénzteremtés sebességét gazdasági fejlődés idején. Azt is láttuk, hogy nincsen természetes korlátja annak, hogy a bankok milyen gyorsan tudnak pénzt teremteni. Tudják, hogy még akkor is, ha nincsen elég központi banki számlapénzük hogy fizessenek, képesek lesznek ezeket kölcsön kérni egy másik banktól, vagy a központi banktól. Ez mind azt jelenti, hogy pénzteremtés egyetlen korlátja a bankok hitelezési hajlandósága. És hajlandóságuk a bizalomtól függ.

Más szavakkal, egy nemzet pénzkínálata a bankok és bankvezérek hangulatingadozásaitól függ. Ez egyértelműen ostoba módja a gazdaság vezetésének. (Szerk. megj: vagy sokkal inkább nagyon is rafinált módja)

5./6.: Ötödik rész: Ez tényleg pénz vagy csak hitel Esetleg hallhattad már, hogy néhányan úgy gondolják, hogy a bankok nem pénzt teremtenek, hanem csak hitelt. Ezt a választ kapjuk gyakran az olyan közszolgáktól és emberektől, akik megpróbálják tagadni, hogy a nemzet teljes pénzkínálatát a bankok hozzák létre. Hadd mutassam meg, hogy a számok, amiket a bankok hoznak létre, miért pénz és nem csak hitel. A hitellel kapcsolatos kulcskérdés, az hogy van egy olyan jellemzője, amit hitelkockázatnak hívnak. A hitelkockázat annak a kockázat, amikor egy személy vagy cég tartozik neked pénzzel és azt nem fizeti vissza. Ha kölcsönzöl 50 fontot egy megbízhatatlan barátodnak, aki még a múltkori kölcsönét sem adta meg, akkor meglehetősen nagy hitelkockázat kapcsolódik a kölcsönhöz, mivel jó eséllyel nem adja meg időben a mostani tartozást sem. Vagyis, ha a bankszámládon lévő számok nem pénz, hanem csak követelés, akkor valamennyi hitelkockázatnak kell kapcsolódnia ehhez a pénzhez. Más szavakkal, kell lennie valamennyi kockázatnak, hogy a bank nem fizeti vissza tartozását. És ahogy azt a Northern Rock, a Wachovia és az izlandi bankok esete mutatja, egész jó esélye van annak, hogy a bankod nem fizet ki téged.

Valóban, jogi szempontból, a bankszámládon szereplő számok nem tekinthetők pénznek. Csak egy ígéret a banktól a fizetésre. Az ígéret az, hogy a bank vagy készpénzt ad, amikor kéred, vagy elektronikus átutalást teljesít más bankok felé a nevedben. Ez azt sugallja, hogy hitelkockázat kapcsolódik a bankszámládhoz, mivel a bank lehet, hogy nem lesz képes téged kifizetni. És ez azt jelentené, hogy a bankszámládon lévő összeg nem pénz, hanem csak követelés. Valóban, a Bank of England pont ezt emeli ki különbségként a készpénz és a bank által létrehozott pénz között. 2013-as 3. negyedévi közleményükben ezt írják: "A Bank of England bankjegyek, vagyis a pénz a zsebében, a központi banki pénz egy formája, amelyet a köz hitelkockázat nélkül tart. Ez azért van így, mert a központi bank mögött ott áll a kormány." Érdekes! Vagyis a készpénznek azért nincsen hitelkockázata, mert a jegybank áll mögötte, amögött meg a kormány. De a kereskedelmi bankok mögött nem áll ott a kormány. Vagyis ebből következik, hogy a számok, amit az emberek számláira írnak, követelések és nem pénz. De álljunk meg egy percre! A brit kormánynak van egy sémája, amelyet Pénzügyi Szolgáltatások Kompenzációs Rendszerének hívnak, vagy FSCS-nek. (Magyarországon ez az Országos Betétbiztosítási Alap - OBA) E séma 85.000 fonting biztosítja a kifizetéseket, ha csődbe menne a bank, és elveszítené a pénzedet. Ezt a garanciát elméletileg a bankok hozzájárulásai finanszírozzák, de ha a bankok hozzájárulásai nem elégségesek, mint ahogy a pénzügyi krízis során is láthattuk. Ekkor az adófizetőknek kell a maradék pénzzel előállni.

Gondold csak végig egy pillantra, hogy mit jelent ez. E garancia egyenértékű azzal, mintha kormány azt mondaná: "A banknak adod a pénzedet, amivel azt csinálhatnak amit akarnak; és ha mind elvesztik, más emberek és a te adóforintjaidat fogjuk arra használni, hogy biztosan ne veszítsél egy fillért sem." Ez hol jelenti azt, hogy a bankok mögött nem áll ott a kormány? Itt a lényeg. A számládon lévő összeg, amit a bankok odaírnak, akkor és csak akkor lenne követelés és nem pénz, ha valódi esély lenne arra, hogy nem kapnád vissza az összes pénzed. (szerk. megj: az OBA révén ez ki van zárva elméletben, ám de facto azonban előfordulhat: ha túl sok pénzről van szó, vagy ha már a biztosított határérték feletti pénzedről gondolkodsz) Ebben az esetben a bankbetétek, a számok a számládon, valóban kockázatos befektetések lennének. Bárki, aki bankba rakja a pénzét, el kellene, hogy fogadja, hogy elveszítheti valamennyi pénzét. Ha ez volna a helyzet, a bankok csak hitelt hoznának létre, bár ezt a fizetési rendszer lehetővé tenné, hogy fizetőeszközként használjuk. De azáltal, hogy a kormány belép és garantálja ezt a banki tartozást, teljesen megszünteti ezt a kockázatot. (szerk. megj: egy bizonyos mértékig) Valójában a számokat, amit a bankok létrehoznak, teljesen fedezi az állami garancia, vagyis nincsen hitelkockázatuk. Nincsen különbség a bankjegy kockázata, amelyet a Bank of England hoz létre, és a bankszámlára írt számok között, valamelyik kereskedelmi bankban. Összefoglalva A számok a számládon, pont ugyanolyan jók, és pont annyira biztonságosak, mint a készpénz, amit a Bank of England hozott létre, mivel a számládon lévő 39

számlákat is az állam garantálja. Más szavakkal, amit a bankok létrehoznak, amikor számokat írnak a számládra az pénz és nem hitel. Amikor az állam belép, hogy garantálja azt, hogy egy fillért sem veszítesz, még akkor sem, ha a bankod valami ostobaságot csinál, és emiatt nem tud téged kifizetni, akkor ezzel az állam gyakorlatilag átalakítja a kockázatos banki hitelt egy kockázatmentes pénzzé, amelynek immár az adófizetők pénze a fedezete. Ugyanakkor az állam továbbra is engedélyezi a bankoknak, hogy a pénzt a semmiből hozzák létre korlátlan mennyiségben (szerk. megj: miközben mi adófizetők összességében véve is véges pénzzel rendelkezünk erre fedezetként…). Mellesleg, valószínűleg a fő ok, amiért a közszolgák a Kincstárban és a Bankfelügyeletnél vitatják, hogy a bankok pénzt hoznak létre, az az, hogy ebben az esetben elismernék, hogy a bankok megszerezték a jogot a pénz létrehozására Ekkor annak a súlyos következményeivel is számolniuk kellene, hogy az állam egyik legerősebb jogosultságát átadták a rövid távú profitot hajszoló magánvállalatok gyülekezetének. [tüntetések hangja]

6/6.: Hatodik rész: Hogyan semmisül meg a pénz Emlékszel hogyan keletkezett a pénz, amikor a bank hitelt hozott létre? Ha valaki visszafizeti a kölcsönt, az ellentétes folyamat zajlik le és a pénz éppenséggel megsemmisül. Gyakorlatilag teljesen eltűnik a gazdaságból.

Ez alapvető fontosságú, mivel ha mi, a köz, elkezdjük csökkenteni az adósságunkat, azzal, hogy kevesebb hitelt veszünk fel és többet fizetünk vissza, akkor a gazdaságban lévő pénz mennyisége zsugorodni kezd. Ha közösen csökkentenénk adósságunkat 1 milliárd fonttal, akkor a pénzkínálat szintén 1 milliárd fonttal csökkenne. Egy milliárddal kevesebb pénz cserélne kezet a gazdaságban. Ha jelentősen csökkentjük az adósságot, akkor a pénzkínálat csökkenése lelassíthatja, vagy meg is állíthatja a gazdaságot. Gondolj csak arra a problémára, amikor a bankok a hitelválság idején nem hiteleztek. Bár mi mind úgy gondoljuk, hogy jó ötlet lenne megszabadulni az adósságtól, és legtöbbünk igyekszik megszabadulni adósságától, mindaddig, amíg a jelenlegi rendszert tartjuk meg, lehetetlen lesz csökkenteni a kollektív adósságunkat anélkül, hogy lelassítanánk, vagy potenciálisan tönkretennénk a gazdaságot. Nézzük át, hogy pontosan hogyan semmisül meg a pénz, amikor egy hitelt visszafizetnek. Kezdjük Róberttel, aki még mindig 10.000 fonttal tartozik a Barclays-nek, de a pénzt már elköltötte, számlaegyenlegét lenullázva. Néhány hónap múlva Róbert úgy dönt, hogy 1.000 fontot visszafizet a hitelből. Egy másik banknál vezetett számlájáról átutalja a pénzt a Barclays-nál vezetett számlájára. Nem mutatjuk a központi banki pénzt a folyamatban, mivel már láttuk, hogy a klíring során bármilyen változást a tartalékokban valószínűleg semlegesít egy ellentétes irányú tranzakció. Nem változtat meg semmit lényegesen.

Most Róbert még mindig 10.000 fonttal tartozik a Barclays-nak, de számláján van 1000 font. Ennek eredményeként a Barclays 1.000 fonttal tartozik Róbertnek. Amikor Róbert felhívja a Barclays-t és azt mondja, hogy vissza szeretne fizetni 1.000 fontot hiteléből, a Barclays csak annyit tesz, hogy csökkenti Róbert számláját nullára, és csökkenti a kint lévő hitel összegét 1.000 fonttal. Gyakorlatilag, mind az eszközök és kötelezettségek semlegesítik egymást. (Szerk. megj: igazából pont azért vannak úgy megalkotva a hitelkonstrukciók, hogy amikor már jó sokat törlesztettél vissza, igazából akkor se csökkenjen jelentősen a tartozásod vagy régi devizahiteleknél még többel is tartoztál, mint amenyit felvettél, hogy továbbra is legyen pénz a gazdaságban – a bankok pénze a bankok gazdaságában). Mivel a közkézen forgó pénzkínálat a bankszámlákon lévő pénzből áll, a hitel visszafizetése e módon éppenséggel csökkenti a pénz mennyiségét a gazdaságban. Pénz, a köz által használt pénz semmisült meg a hitelrészlet visszafizetésével. Természetesen, most, hogy Róbert hitele részben visszafizetésre került, a Barclays elkezdhet vadászni egy újabb hitelkihelyezési lehetőségre, és helyettesítheti vele; ebben az esetben új pénz keletkezne, és a pénzkínálat ismét nőne. De ha a bankok félnek a hitelezéstől, például, egy jelentős pénzügyi krízist követően, és a társadalom a saját adósságának visszafizetését próbálná elérni, akkor a pénzkínálat csökkenne.

Még érthetőbben: ha több pénzt szeretnénk a gazdaságban, több adósságot kell felvennünk. És ha kevesebb adósságot szeretnénk a gazdaságban, akkor kevesebb pénzünk lesz.

Forrás: A szöveg a Positive Money alapítvány „Banking 101” című videósorozatának magyar nyelvű felirata, a PositiveMoney.org youtube csatornájáról. Köszönet a fordítónak.

angol

eredeti

szöveg

New

Economic

Foundation

(neweconomics.org) kiadásában megjelent „Where Does Money Come From?” című könyv alapján készült.