Műcsarnok A/lap 2016

kiállítások | megnyitók | tárlatvezetések | konferenciák | múzeumpedagógia | zene- és táncművészet | irodalom | filmklub Műcsarnok-könyvek | könyvtár | könyvesbolt | Műcsarnok anno... | Műcsarnok-hírek és -programok 4. szám, 2016. július–augusztus–szeptember

4 0 #

I T E Z S É V MŰ

ÁGAK

w

u ok.h n r a ucs m . w w

ÁGAK | ELÁGAZÁSOK | LEÁGAZÁSOK ÁGAK: kapcsolódások, összetartozások, szétágazások a művészetben. A természetművészetben éles váltás következett be az 1980-as években, amikor a nagyszabású „land”-projektek ellenében elindult a „kis gesztusok” mozgalma, amely hozzáférhetőbb, megfoghatóbb módon közvetítette az ember és természet közötti modus vivendit és annak szimbólumait, a tulajdonképpeni műalkotásokat. ELÁGAZÁS ez is, mint oly sok más a művészettörténetben, és magában a természetművészetben is, a kultúra önmagát újra meg újra ki- és megtaláló megújulásában. LEÁGAZÁSOK: két kiállításunk szól apákról és fiúkról.

Az utód alkotó édesapja nyomdokaiban haladva teljesíti ki, vagy éppen értelmezi újra az örökölt tudást és motívumkincset.

DEMO RÁCIA, PEGAZUS és MÁGIA

A kiállításon látható animációs munkák közül Nadja filmje az első pillanattól magával ragadott. Talán a személyes élmények, talán a kortárs irodalom iránti közös vonzódásunk, vagy az állatok életünkben való szimbolikus jelenléte kapcsolt össze bennünket.

Beszélgetéseink során Nadja elmesélte, hogy 16 éves korában került Amerikába, a gimnázium elvégzése után főiskolai ösztöndíjat kapott. Diplomája megszerzését követően egy ideig New Yorkban (Mahattanben) élt, ám hét év után hazatért. Több film rendezőasszisztense volt, dolgozott más munkák mellett A friss levegő, A nyomozó, a Valami Amerika 2, valamint a Liza, a rókatündér forgatásain. 31 évesen iratkozott be a MOME animációs szakára.

MEGNYITÓ

A fényképezést demokratikus eszköznek tartjuk.

Utat tört magának, a városi úri nép hóbortjából mindenki számára elérhető eszközzé vált, a fotó ott van az otthonokban, a hétköznapokban és az ünnepekben, albumokban, komódok tetején, a pénztárcákban és a naptárak lapjai között.

A technikai fejlődés fokról fokra változtatta az ormótlan fotóapparátot és az alkímiához hasonlító fotózási folyamatot az alkalmazások, a filterek és a publikációs felületek olyan birodalmává, amelyet a zsebünkben hordozhatunk. Ezt a fejlődést jelképezi a bátorságát összeszedő ifjú gavallér is, aki okostelefonján lovagolva tiporta le a kikötői kávézót belengő félénkséget.

Sejtelmes neszek Öröm, hogy a Képek és Pixelek Fotóművészet – és azon túl kiállításunkon szerepelt Andrasev Nadja A nyalintás nesze című animációs filmje, mely a cannes-i filmfesztivál Cinéfondation programjában megosztott harmadik díjat nyert. A filmes egyetemek legjobbjainak seregszemléjére már bekerülni is nagy érdem; idén először vehetett részt magyar animációs alkotás a Cinéfondation programban.

Itthon, a nemzetközi megmérettetések előtt, a Mediawave Fesztiválon a legjobb magyar animációs filmnek választották Nadja alkotását a magyar filmkritikusok. A cannes-i díjat pedig újabb nemzetközi siker követte, az Animafest Zágráb fesztivál diákfilmzsűri különdíját nyerte el.

Részletek Kimmo Lehtonennek, a Ratamo Kreatív Fotográfiai Központ (Jyväskylä, Finnország) igazgatójának a KÉPEK és PIXELEK című kiállítás megnyitóján elhangzott beszédéből

Görögországot a demokrácia bölcsőjeként tartjuk számon, és jómagam is éppen a fényképezéshez kapcsolódóan kaptam Görögországban egy nagyszerű leckét a demokráciából. 2010 augusztusában éppen megérkeztünk Patra kikötőjébe, hogy megkezdjük a várva várt vitorlástúránkat.

A szép esti napfényben betértem a kikötői kávézó teraszára, a szomszédos asztalhoz pedig leült egy fiatal lány meg egy fiú. Félénken ültek egymással szemben, és emlékszem még, ahogy elábrándoztam a szerelmen és az ifjúságon. Nem telt azonban bele sok idő, elkészült az első incselkedő fotó, amire a túloldal is fotóval válaszolt. Hamarosan már hasonlítgatták a képeket, nevetgéltek, és elkészült az első közös szelfi – már felszabadultan, már egymás mellett ülve.

Fazakas Réka

Azért természetesen az események valódi pegazusa a fotó volt!

Számos összefüggésben szoktunk hangot adni súlyos aggodalmunknak a fotó, és ezzel egyetemben a vizuális történelem fennmaradásával kapcsolatban. Az archiválás szakterületét tekintve meg tudom ezt érteni. De ha a fényképezést hagyományként és gyakorlatként tekintjük, nem osztom az aggodalmat. A fontos képekkel törődünk, ezek számunkra mérhetetlenül becsesek.

A digitális kép megjelenésével a fényképben a pillanat mágiája átalakult. A számítógépből ismert parancs, a törlés (delete) globális fogalommá és gyakorlattá vált. Két évtizeddel ezelőtt ifjú gavallérunknak bizony sokat kellett volna várnia, hogy kiderüljön, a padon ülő ifjú hölgy portréja megfelel-e reményeinek és várakozásának.

Ma ez már ott, a padon megtörténik, nevetgélve, szörnyülködve, de végül a megfelelőt megtalálva.

A fényképnek az a magával hordozott tulajdonsága, hogy tartós, nem veszett oda a képáradattal. Azt is merem állítani, hogy a fényképnek a szelektálás és az elvetés nyomán megvalósuló demokratizálódása jelentősen növelte mindan�nyiunk tudatosságát, jobban megértjük a fénykép hatását és narratív módszereit.

Amikor Helsinkiben az 1930-as években a Pietinen fivérek ajtajuk fölé kitették a táblát: Reklámfotózás, az akkori kollégák ezt szakmai öngyilkos-

ságnak tartották. És nézzük meg, hova jutottunk azóta: a fotósklubok virágkorát a képes folyóiratok robbanásszerű terjedése követte. Később jött a televízió, ugyanakkor a fényképezés „fotóművészetté” fejlődött. Talán a fényképezés fejlődését ilyen nagy ívekben, a saját tapasztalatainkhoz igazítva kellene értékelnünk.

Olyan korban élünk, amelyben egy kép birtoklása, a publikálást is beleértve, mindenkinek jogában áll. A közönség fragmentált és aktivizálódott – talán jobb név lenne a fogyasztó? A Pietinen fivérek reklámtáblája igazi útjelző volt.

Minden kornak szüksége van útmutatókra, a fényképnek is a saját úttörőire. A fénykép rendkívül szerencsés, hogy még mindig a saját korának gyermeke, mindig új, és mivel képlékeny, folyamatosan átalakul, néhányak szemében veszélyes is. Az ezredforduló idején észrevettem, hogy az Európa-szerte tartott előadásaimban elhangzó „fotóművész” kifejezésre kivétel nélkül mindenki reagált. Volt, aki boldogan fogadta, kihúzta magát. Meglepő volt azonban számomra, hogy hezitálással, visszautasítással is találkoztam. Mintha egy homályos definíció akadálya lehetne az alkotásnak vagy az alkotói létnek.

A fényképezés önmagában nem művészet, de a fotó a nagyszerű lehetősége a művészetnek. Ennek a kiállításnak a volumene, közel 200 alkotó, valósággal lélegzetelállító, a kiállítás

és alkotói előtti kihívás ugyanúgy. A falakon látható most egy egész nemzet, és annak utóbbi tíz éve. Önmagában persze nem fedhet ez le mindent, ami a tíz év alatt történt. Erős, átgondolt, gazdag válogatást viszont képes adni.

Az európai fotó az utóbbi évtizedek során szinte ugrásszerűen került fel a galériák és múzeumok falára, és a filozófus Ludvig Wittgensteint kissé elferdítve így lehetne most idézni: Amiről nem lehet beszélni – azt le kell fényképezni. Nagy ívekben nézve a fényképhez hozzátartozik a benne élő mágia is.

Diplomafilmje, A nyalintás nesze, mely Bodor Ádám Megbocsátás című novelláját dolgozza fel, hozta meg számára az igazi, önálló sikert.

Az adaptáció az író utólagos, teljes megelégedésével készült. A novella tömörsége, abszurditása, visszafogott humora rögtön megragadta Nadja figyelmét, azonnal tudta, hogy filmet szeretne belőle készíteni.

Az idejét főleg a virágainak szentelő, magányosan élő nőt a szomszéd macskája figyeli, az ő szemében válik még inkább szürreálissá a nő és a növények közötti viszony. Az álla-

tok és növények szimbolikus jelenléte általában is fontos a művész számára, ezekből kiindulva szeret alkotni. Nadja tudta, hogy nagy merészség ehhez a Bodor Ádám-novellához nyúlni, ám épp ebben érezte a kihívást.

A novellaként jól működő történetből nem következett automatikusan, hogy könnyen átültethető lenne az animáció nyelvére, ám az rögtön egyértelmű volt számára, hogy az animációs szempontból rendkívül inspiráló írásban sokféle lehetőség rejlik. Tudta, hogy vagy kompromisszumokat kell kötni, vagy vállalni, hogy egészen más lesz az eredmény. Így született meg a Bodor-szövegből kiinduló, ám egészen újszerű film. A filmkészítés során az alkotót beszippantotta a novella világa, sőt, állítása szerint, később a történet elkezdett átszivárogni életébe. Egy macska éppúgy figyeli a művész mindennapi tevékenységeit, miként azt a filmben láthatjuk.

A novella rengeteg kérdést vet fel, amelyeket az olvasónak kell továbbgondolnia.

A nyalintás nesze egyfajta választ ad a Bodornovella kérdéseire, ám ez csak egyetlen a több lehetséges megoldás közül. A sajátosan sűrített nyelvi fordulatok és szavak helyett a filmben neszeket, zörejeket, zenét hallunk, miként erre a cím is utal. A szöveg teljes elhagyásával a hangok veszik át a főszerepet, melyek így is minden szükségeset elmondanak, ugyanakkor a sejtelmesség és többértelműség érzését is megőrzik, sőt még intenzívebbé

és

a

kiállítótérben

Az animációban az erotika és szexualitás fokozottabban jelenik meg, mint a novellában, ami mind az alakok, növények és környezet vizuális ábrázolásában, mind a neszeket hallva megfigyelhető. A film készítése során az alkotó egyre inkább elmozdult az intimitás és az erotika felé, hangsúlyozva, hogy az egyedülálló nőt intim tevékenységek végzése közepette (öltözködés, fürdés) figyeli meg a voyeur szereplő, vagyis e filmbeli macska.

A megfigyelő szemében eltúlzottá válnak a valóságban visszafogottabb tevékenységek, mint például egy növény megsimítása.

A megfigyelt nő bármilyen gyengéd megnyilvánulása izgató, titkos tevékenységgé lényegül át, amiről az állat képtelen levenni a tekintetét.

A novellának is, az animációs filmnek is gazdag szimbólumrendszere van: a növények és állatok, a szerelem és az erotika, a halál és az éltető víz, a nő-férfi kettőssége; a szerelemért (vágyért) emberré változás szimbolikája

mind ősi motívumok, melyek az élet teljességét, ciklikusságát, dualitását hordozzák, számos előképpel mind az irodalomban, mind a filmművészetben. Valamennyi közül talán a metamorfózis a legkülönösebb és legabszurdabb, hiszen az mindig csakis valami felsőbb erő – például a szerelem – miatt lehetséges. A filmművészeti előképekből (Berlin felett az ég, Angyalok városa) ismert motívumok helyett ebben az animációs filmben a hős állatból válik emberré, hogy az addig csupán vágyott viszony végre beteljesülhessen.

Andrasev Nadja animációs filmje vizuálisan, audiálisan és a történet szövésében is izgalmas és szerethető alkotás, mely újat tud mutatni önálló műként és irodalmi parafrázisként is. A nyalintás nesze fontos szerepet kapott a kiállításon, Nadja életében, sőt immár a sajátomban is, hiszen így a macska (vagy egér) jelenlétét mostantól egészen újszerűen is értelmezhetem.

Cannes-ban

teszik. A neszek és hangok világa új jelentésréteget és értelmezési lehetőséget ad a történetnek. A digitális animáció sajátosan irreális színhasználata érzést, életkort és vágyat is kifejez. A tükrökön keresztüli láttatások, a kollázsolt látványvilág és a motivikus ismétlődések is mindig szimbolikus értelműek.

A magyar fotótörténetről eleget tudok ahhoz, hogy felismerjem a kiállításban a magyar fotó hagyományát. Finnként nem tudom ezeket a képeket teljesen megfejteni. Tudom, hogy van bennük sok minden, ami számomra észrevétlen marad. Az univerzális témák kezet ráznak a gyökerekkel és a tradícióval. Ilyen szempontból a kiállítás számomra kifejezetten magyar.

A lelkemben érzem a jelenlétet, a nyelvem szavakat próbál formálni, de sikertelenül – pont olyasvalami ez, amit le kell fényképezni.

Szeretnék köszönetet mondani és gratulálni a kiállításon részt vevő művészeknek egy ismert idézettel – még akkor is, ha valószínűleg ez már sokaknak elcsépelten hangzik: Nem elég a tehetség – magyarnak is kell lenni.

fordította: Haris Éva

02

03

HELY, AHOL Chochol Károly lírai hangvételű, fekete-fehér Elfeledve – Paksi zsidó temető sorozata (2004) mellett kapott helyet Fejér János szintén fekete-fehérben készült Szarajevó-sorozata, mely tíz évvel később készült, talán nem véletlenül, egy zsidó és egy muszlim temető képzelt identitásunkat, múltunkat feledő igyekezetünket megkérdőjelezve. A bennünk élő egykori Moszkva tér nappali és éjszakai életképeit mutatja be 2014-ben készült sorozatával Móricz-Sabján Simon. Balla András fekete-fehér „temetetlen fái”, melyek a Holt-Tiszánál és a Pilisben készültek, és Menedék (2010) című könyvében kaptak méltó helyet. Budapesten él az a fotóművész, akinek a képei „párizsiak”, Bruno Bourel Flört velem című képe az Ilyen a szerelem (1989–2014) című albumban kapott helyet. A fiatal lány nemcsak a párjával flörtöl, hanem a kép készítőjével is, kedvesen és pajkosan, hogy nagyon ne vehessük komolyan, de költözzön egy kis melegség a szívünkbe. Vancsó Zoltán Komló (2015) című fotója olyan esti kép, amely önállóan is megállja a helyét: a lehangolóból, a csúnyából esztétikai csodát varázsol: fölébe kerülünk a valóságnak, miközben kapaszkodunk bele.

Bácsi Róbert László Transznisztria-sorozatának (2014) egy képe kimustrált szárnyashajó Benderben. Orrával a jövőbe mered, szárnyalásra készen, de képtelenül, egy reménytelenséggel teli roncskorszak látomásaként. Németországi nyarak tájképei (2012–2014) címmel készíti Major Ákos azt a sorozatot, ahol családok pihennek a Watt-tengernél. A króm lakókocsinak támasztott összehajtható székeken ülő cool házaspár plasztikmosollyal ügyet sem vet egymásra vagy a szürreális lakókocsi sötétjéből kikukucskáló kisgyerekre. Önbátorításában ironikus, egyben szimbolikus, ahogy a férfi a csukott esernyőjével felfelé mutat Dezső T. Tamás Május 1.-sorozatának (2006–2007) fotóján, magányosan, a munka hadának a lépése itt már nem dobog többé. Újra és újra visszatérni ugyanazokra a helyszínekre, 1983–1994 között IV., VII., IX., XIII. kerületi utcákat keres fel Kiss-Kuntler Árpád, megnézni, hogy változott-e a város. 100 lépés távolságról.

Néha a felismerhetetlenségig, néha a gépkocsibejáró ajtaja is még mindig ugyanaz.

Gárdi Balázs Kenyában készült Víz front sorozatának egyik képén valószínűleg etnikai csoportok közötti harc folyik a vízért, az arcokon elszántság és feszültség, a gyilkolásnak talán csak a víz szab határt. Az elviselhetetlen létből az elviselhetőnek képzeltbe igyekvők a fémesen csillogó melegítő takarókba burkolózott migránsok Molnár Zoltán Zöldhatárok (2015) című fotóin, ők nem állnak meg a folyóparton, besétálnak komfortzónáinkba, mindennapi életünk részei lesznek, akár tetszik ez nekünk, akár nem.

Révész Tamás valóságos időutazása után visszatér az eredeti helyszínekre, Roma képek 35 év távlatában (Szilvi) (1975, 2011) című sorozatával megrendítő és állandóságukkal lenyűgöző életképeket mutat be romákról. A kocsma előtt kalapját megemelő férfi, a háttér ugyanaz, talán a kocsma állapota romlott csak kissé.

Ipolytölgyes VI. (az Isten sohasem téved sorozatból) (2011), Bege Nóra az Ipolytölgyesi Szent Erzsébet Szeretetotthonában készült képei a fogyatékkal élők élethez ragaszkodását, önkifejezési vágyát mutatják nagy intenzitással. Hernád Géza Tivadar című képe a Lipótmező, törékeny elmék (2007–2009) sorozatból már-már nosztalgikus emléket állít a bezárt elmegyógyintézetnek, a megsárgult, a betegek fotóit tartalmazó betegkönyv lapjain szereplő, a 19. század végén született ápoltak nevei Krúdyt és a Monarchiát idézik.

A magyar társadalom torzó identitására figyelmeztet Stiller Ákos Roma Biblia-sorozata (2015).

A Bemerítés előtt pásztorok fohászkodnak átszellemült arccal Istenhez, térdig vízben állva festői, biblikus jelenetben. A sorozatot ellenpontozza, ugyanakkor ki is egészíti az Alkoholfogyasztás Magyarországon sorozat (2014) „A 75 éves Ernő bácsi egy felessel indítja napját a VIII. kerületben” című képpel. A tolószékben ülő, amputált lábú idős ember sorsába beletörődő alakja: az átszellemült élni akarás, a transzcendencia rögmagyar valóságban gyökerező képei.

Pályi Zsófia Balaton, a magyar tenger (2013) sorozata ikonikus: bajuszos, szemüveges úr, megfontolt, bölcs, kontemplatív: Nagy Imrétől Martonyi Jánosig érő parabola.

A GLOBÁLIS ROZSDATEMETŐTŐL A KOMFORTZÓNÁKIG Hangulatképek Miszlivetz Ferenc szociológus, történész tárlatvezetéséről Köszönet Vedres Ági fotóművésznek az összefoglalóért

Kiss Tanne István: Rozsdazóna II.

HELY, AHOL Globális rozsdatemető. Fejes Endre klas�szikus könyvcíme ötlött fel bennem először Kiss-Tanne István fotói láttán. Ez az, ami körbevesz minket, szűkre vagy tágra szabott világunk, a táj, a hely, amely ismerős számunkra, ahol élünk, Rozsdazóna-sorozatában (2008) megkopott csövek kanyarognak az égbe, a miskolci Diósgyőr-Vasgyár lassan eltűnő, szétmálló épületei itt mégis erőt és szépséget sugároznak. Mintha haza-, vagy inkább visszaérkeztem volna az életembe: a belváros és bel-Buda lépcsőházai, az esztétikailag-építészetileg mesterien megkomponált bérházak Sebestyén László Titkos udvarok sorozatában (2014–2015) egyszerre beszélnek múltról, jelenről és a jövőről. Körfolyosók, erkélyek, reneszánsz loggiák, villák és palotabelsők régi korokat és mai-holnapi rejtélyeket idéznek. Vajon mi történik a félrehúzott függönyök mögött? A résnyire nyitott kapun ma ki lépett az utcára?

A Déli pályaudvar és az Örs vezér tér feliratai a 2-es metró aluljárójában, két nő egymással pontosan egy vonalban ül és vár, fejük felett az óra mértani metszéspont, így látja Landthaller Judit a várost Ívek és egyenesek (2014) középpontos szimmetriájában. Az M4 Kálvin téri metróállomása jövőbeli, 21. század végi, egy űrhajó belsejét, egy ismeretlen galaxis épületeinek belső tereit járjuk be Bujnovszky Tamás R X, R XVI. (2014) képein.

Chochol Károly, Elfeledve – Paksi zsidó temető II. Landthaller Judit: Ívek és egyenesek 1.

VARÁZSLAT Kurucz Árpád Pekingi étterem (2012) című fotója vált a Képek és Pixelek tárlat emblémájává, a képen egy pekingi takarítónő porszívózza éppen az éttermi szőnyeget, a kép előterében egy csapat aranyhal úszik át az éttermen. Szeretnék kifogni egyet, de mi lesz, ha nem ő az, aki teljesíti három kívánságomat. A halak a kínai globális valóság és álmaink világa között úszkálnak – nagyon konkrétan, mégis sejtelmesen.

Kurucz Árpád: Pekingi Étterem

Révész Tamás: Roma képek 35 év távlatában (Szilvi az alsószentmártoni iskolában 1975-ben és felnőtt korában)

tárlatvezetés

Pályi Zsófia: Balaton, a magyar tenger (részlet a sorozatból)

London Katalin: Komoróczy Géza író, hebraista

SZEMBEN Ránézek, és ő is rám néz. Nem lehet elbújni a tekintetek elől. London Katalin Komoróczy Géza író, hebraistáról 2013-ban készített arcképe több mint portré. A szempárok itt beszélnek. Kaiser Ottó körberajzol, kiemel, Rubik Ernő feltaláló (2008) portréja a fekete háttérből kiemelkedik, mosollyal szája szegletében. Őszinte gyermekarcok, a szemek tiszták, fényesek. Néhol riadt, mégis egyenes tekintetekkel állunk szemben Baricz Kati

gÉn-sorozatában (2006). A fotográfus gÉn-je is határozottan szembenéz velünk. Ezek a képek festmények is lehetnének, akár a reneszánsz Madonna-ábrázolások. Schild Tamás Szépcigánynak lenni című fotósorozatán (2010) ragyogóan szép roma arcokat látunk, valamiféle belső boldogsággal, vidámsággal teliek.

04

Szilágyi Lenke: Alaptábor, Pakisztán

Baricz Kati: gÉN (részlet a sorozatból)

NÉZŐPONT Szilágyi Lenke Alaptábor, Pakisztán (2012) és az Ipari táj rókával, Tornanádaska (2015), ezek a fotók sokkolók, a környezetszennyezést látjuk, hogyan tesszük tönkre, hogyan romboljuk le magunk körül a természetet, a Földet.

A mai világ legtávolabbi pontjait sem kíméli a globális pusztítás, a folyók szennyezése. Önzésünk, rövidlátásunk, közönyünk és tehetetlenségünk relikviái. Újfajta határok képei ezek, lehet az határkő, tábla, épület, egy színesre festett fadarab.

Szántóföldet és erdőt szel ketté a szürke drótkerítés Péter Ildikó, #022. Határok – Borders sorozatának (2015) egyik alkotásán.

A fotók mindegyike sajátos Nézőpontból Szembenéz velünk, Testképeink mi vagyunk, ez az a Hely, ahol élünk a Varázslat a látottakban, bennünk születik meg, a képekkel együttesen.

Vedres Ági: Titkos szeretők

TESTKÉP A kép címe: Titkos szeretők (2005), több mindenről lehetne itt beszélni, Freud és Jung.

Vágy, férfi és nő, a fürdőszobai mosdó csaptelepe, vörösre festett női köröm, egy női test tükröződése a fém felületén. Vedres Ági fotója szimbólumokkal teli. A Magyar Múzsák (2014) egyike Tunyogi Henriette táncművész, elmosódott aktképe mozog, mozdulatai lebegő, árnyszerűen finom mozgásfázisok Tóth György sorozatán.

05

Henrique Oliveira: Cím nélkül Untitled, 2009, Courtesy of the artist and Galerie GP & N. Vallois, Paris, France

KEMÉNY ISTVÁN

HIPNOTERÁPIA

Kortárs művek a természet tükrében a világ minden tájáról. A művek inspirációja és kerete a természet, a földön – és földben – létező élet, a folytonosan egymásra ható kapcsolatot ember és környezete között.

Ez az összefüggés a kiállítás elgondolkodtató üzenete.

Ahmad Nadalian: A természet rendje, Aghulus-fok, Dél-Afrika Order of nature, Cape Aghulus, South Africa, 2008

LÁNYI ANDRÁS: ÖKOESZTÉTIKA (Részletek a katalógusban megjelent tanulmányból) Egy ökológiai belátáson alapuló esztétika szempontjából súlyos félreértés volna a műalkotás értelmét a természet utánzásában vagy éppen idealizálásában látni. A természet önmagában fenséges és gyönyörű, ezt a tökélyt semmiféle természetkultusz, természethű vagy természetimádó művészet nem képes reprodukálni, és nem is volna semmi különös értelme annak, hogy megtegye. Az ember számára elérhetetlen összhang és egész-ség, amit a természetnek tulajdonítunk, lehet az emberi viszonylatok ábrázolásának végső horizontja, de maga közvetlenül nem ábrázolható. A műalkotásban úgy jelenik meg, mint a saját „elintézetlen” léthelyzetünkből származó örökös sóvárgás, gyötrelem és elragadtatás forrása.

Egyedül a művészet képes e hontalan és veszendő, sorsával megbékélni képtelen lény, az ember világát éppé, otthonossá tenni: ép-íteni. Ábrázolni, amit nem tudhatunk és fel nem foghatunk: a természet kimeríthetetlen titokzatosságát. A műalkotás eredetéről értekező Martin Heidegger szavaival: a maga elrejtettségében tenni el-nem-rejtetté a földet. Következik ebből, hogy az ökoesztétika ugyanolyan kevéssé lehet természetelvű, mint az ökoetika. A katharzis forrása itt, az ítélet alapja amott nem az egybeesés, hanem a különbség és a távolság aközött, amit a természet rendjéről sejtünk, és amit az ember sorsaként tapasztalunk.

Műcsarnok 2016. július 27. – október 16.

Természet, művészet, kultúrák, emberek – a világ elfeledett egysége

06

Ahhoz, hogy a világ változzon, előbb el kell tudnunk képzelni másmilyennek. Ebben látom minden művészet, jelen esetben az ökoesztétika kitüntetett szerepét. Hogy egy példával éljek: Bukta Imre műcsarnokbeli kiállítása nem tudósítás volt egy Másik Magyarország létéről, hanem az odáig alaktalanból és megnevezhetetlenből a művész állított elő egy odáig csak latensen létező másik országot, amelyben napi céljaink hirtelen céltalannak, életünk minősége nyilvánvalóan silánynak bizonyult, s a veszteség, ami felett oly könnyen napirendre tértünk – egy kivágott erdő, egy eltűnő életforma –, tűrhetetlenül, szívbe markolóan fájdalmasnak. „A forma az utolsó ítélet a dolgok fölött”, írja az ifjú Lukács György. Hozzátehetjük, hogy ezt az ítéletet minden esetben rögtönítélő bíróság hozza, mert az esztétikai ítélet az ítéletet végrehajtó cselekedettel egyidejűleg születik – a formateremtés aktusában.

Ön most szomorú.

Szomorú, szomorú. Úgy érzi, még sose volt vidám.

De nem gondol a szomorúságra, csak szomorú. Ön most szomorú.

Szomorú, szomorú, nagyon. Átadja magát a szomorúságnak.

Magasról akar lenézni élete színterére.

Megfelel erre egy pad is, ha rááll, egy repülőút még jobb lehetne.

Műholdra gondol, de elveti: túl nagy gesztus volna, elvesznének a részletek. Önnek most nincs szüksége megoldásra. Ön szomorú. Nem áll föl a padra, inkább leül rá. A rügyeket nézi.

Most pattannak ki éppen, mert április van, 2016.

A motoros sóhajok jutnak eszébe, amikkel majd az ősszel a művelt világ kertészei a sétautakról félrefújják az avart. Ön most szomorú, szomorú, szomorú. A gépekre gondol. Arra, hogy idézőjelbe tették, és megfojtják az embert, és arra, hogy mindenki erre gondol.

A gondolkodás gépeire gondol, a közhelyekre. Hogy száz éven belül a közhelyek is eltűnnek az emberekkel együtt.

Szegény talicska, és veled mi lesz? Ön ezt gondolja, mert a jövővel ellentétben a talicskát jól ismeri, és lát is egyet éppen gyermeki bizalommal dolgozni egy virágültető nő kezében.

Ön szomorú. Nem végtelenül, csak nagyon-nagyon.

Az életkorára gondol. Ön öreg. Öregebb a koránál. Ön modern.

Tapasztalt modern. Ön egy tizennyolcadik századi úr.

Kétéves volt, mikor a szomszéd birtokon egy fészerben megindult a gőzgép, és hatvan múlt, mikor egyszer az utcán, szokott reggeli sétája közben, az ötéves Marx úgy megbámulta a copfját, amit a tarkóján felejtett öregkorára.

Ön szomorú. A tapasztalataira gondol és az emlékeire. Kis gesztusokra, amiket észrevett, következtetésekre, amiket levont. Az összefüggésekre, amiket talált. Büszke rájuk.

A pillangó-effektus pillangójára gondol, akinek egy-két választ most már akár tudna is adni: mikor lebbentse a szárnyát, mikor ne, mennyire, sőt, talán hogy miért. Arra gondol, hogy fel kéne kutatni a pillangót, mert ismert többet is: egyiknek ma súlya és hatalma van, a másik könnyű és szabad maradt, de a módszer ugyanaz: mozdulatlanul maradni, megvárni, hogy leszálljon, és ő kérdezzen, ha akar.

Ön szomorú. Gyermekeire, az ifjúmarxistákra gondol, akik most vannak felkészülőben, most halmozzák fel a tudást.

Döbbenten merednek rá a korra, melyben élnek tudják, hogy spektákulum amit látnak, hazugság, de mindent megnéznek, mindent megjegyeznek, megvitatnak, rendszerbe illesztenek.

Cselekvésre készülnek: ezt a csodálatos függönyt, ami itt lóg előttünk, és amit velük együtt ön is megbűvölve bámul, és amire rá van vetítve, festve a mögötte zajló előadás, vagy nincs is mögötte semmi, mert annyira dúsan redőzött, olyan titokzatosan hullámzó függöny ez – egyszóval a valóságot – az igazságról fellebbenteni.

Erre készülnek ők. Elszántak és szigorúak, de önnel elnézőek, mert tudják, hogy korszerűtlen, de azt is, hogy szomorú, és a szomorúság egészen sohasem korszerűtlen, és ön hálás ezért nekik, és arról, amit érez, hogy ezt a függönyt fellebbenteni épp akkora munka lenne, mint a pillangót jobb belátásra bírni – erről inkább hallgat, mert hátha mégis csak hit meg logisztika kérdése mind a kettő, és mert ők úgyis jól tudják, milliárd dollárra lebontva és százezer halálnyi pontossággal ismerik a fellebbentés költségvetését, sőt tisztában vannak azzal is, hogy hogy hol csalhat ez a költségvetés, hol lehetnek benne szándékosan hamis adatok, hol dolgozhat benne vírus, összeesküvés, és hol pusztán a káosz. Ők ezt már mind megtanulták, és ön nem szeretné, hogy kinevessék, ön hiú. Eszébe jut, hogy hiúságból még akkor régen, aznap délelőtt az első borbélynál levágatta a copfját,

meg az, hogy az élettapasztalata épp csak annyira használható gyermekeinek, az ifjúmarxistáknak, mint a copfja.

A copfjára gondol. Ön egy copf.

Most sajnálja magát.

A szerelmére gondol, aki félmeztelenül vezette a barikádra a forradalmat, és hét emberöltővel később egy múzeumban kicsúfolta önt, aki nem akart vele átmenni a Pokol Kapuja alatt, amit téglánként megszámozva raboltak el Mezopotámiából sok más értékes rommal együtt, mert akkor még ott volt minden erő, ahol a múzeum ma is áll: centrumában a szabad világnak.

Ön szomorú. A centrumra gondol és szülőhazájára a periférián.

Felnéz: buszon ül: ott van.

Mindkét oldalon titokzatos-sárga repceföldeket lát. Nagyon megtetszenek önnek ezek a képek, a lélegzete is eláll. A művészetre gondol, de közben eszébe jut, hogy repcét vetni olcsó, könnyen művelhető, a félgyarmati agrokultúra jele, és puszta véletlen, hogy a repcetáblák gyönyörűek is: mind egy-egy gonosz érv amellett, hogy szülőhazája parasztjai elbutultak: a nagyapjuk ide még húszfélét vetett.

A busz méltósággal halad, a repcetáblák delejes fénnyel világítanak.

Ön szomorú. Barátaira, a művészekre gondol.

Az anyagaikra, a termeikre, a munkáikra, a kurátoraikra, akik terelgetik, nyírják, gyógyítják, eladják, és fájó szívvel le is vágják őket, ha kell, a gazdag gyűjtőikre gondol, a megnyitóbeszédeikre, kis pezsgőre gondol metszett üvegpohárban vagy műanyagban, a lázadásaikra mindez ellen, a vitáikra és a törvényszerű elbukásaikra gondol. Ön szomorú. Az elbutulásra gondol.

A sajátjára és a barátaiéra.

A prostitúcióra gondol és tanáraira, akiktől azt tanulta, hogy a művészet segít, erőt ad, szabadságot, hitet, és hogy önnek is ez volna a dolga, de ön csak szomorú. Hogy a feltörő szégyent elkerülje, gyorsan a régi mesterekre gondol, akik tisztább szívvel adták el magukat mediciknek, második gyuláknak, és arra a tiszta szívre gondol, hogy tiszta volt-e tényleg, de másodszor átgondolva is arra jut, hogy tisztább. És most fogja el a szégyen, amit az előbb még elhessegetett.

Testvéreire, az ezoterikusokra gondol, akik mindig is szelíd mosollyal nézték a művészeket, tudták, hogy máshol van a mélység, az anyagról pedig szeretettel, de mint egy drága öreg kutyáról beszéltek, aki nemsokára meghal.

Majdnem húszéves szegény, már nem lát, süket, kövér, alig bír járni, de még nem szenved talán, és nem tudja, hogy beteg, ilyenformán beszéltek testvérei

az anyagról is, teljes felelősséget vállalva érte, de mégis fölényesen. Mint akik túlélik, és el fogják temetni az anyagot egy természetfölötti rend szerint. Ön szomorú. Érzi, hogy mindig úgy gondolt testvéreire, ahogy ők az anyagra. A gyermekgyógyászi diplomájukra, a praxisaikra, a hasznos életükre is. A gyógyításra gondol.

A szülői házra gondol, és Atlantiszra, aki majdnem huszonkét évesen halt meg, és együtt temette el a kertben a család.

Hazamegy testvéreihez. Leülnek a fűbe használt fényében a napnak, holdvilágnál.

Azt mondják, szomorúnak tűnik. Á, most éppen alig, válaszolja, és végre elmosolyodik. Nem faggatják. Ők mesélnek, de később felolvasnak egy verset: De majd midőn újból felmerül a tengerekből Atlantisz szigetének vizes arca, mosoly lesz azon. Pedig mindenki azt várta, hogy majd valami borzalmas utolsó fintor fog előkerülni, de a műholdfelvételek alapján egyértelmű, hogy Atlantisznak nyugalmas, boldog álma volt.

Ki írta, kérdi, és nemsokára bóbiskolni kezd.

Testvérei suttogva tanácskoznak, plédet hoznak ki, és lábujjhegyen surrannak be a szülői házba, magára hagyva önt a kertben a palack borral, amit önnek nyitottak.

Kinyitja a szemét. Szabad.

A tengerpartra gondol, ahova mindig későn érkezett. Mindig csak üres palackot talált. Valaki már elutazott a hajótöröttért, vagy kiengedte az ifritet.

A két gyerekre gondol, akiket a tengerparton Szent Ágoston talált, amikor napi ideges sétájára kirobogott, tűnődni a létező legegyszerűbb világmodellen, a Szentháromságon, amit nem értett, pedig ő állította fel.

Kislány volt és kisfiú.

Egy-egy kagylóval ástak a vizes homokban.

Hát ti mit műveltek, kérdezte tőlük.

Belemerjük a tengert ebbe a lukba!

De hisz ez épp olyan lehetetlen, mint a Szentháromságot megérteni, rikkantotta Szent Ágoston, és aznap mint egy költő, úgy örült a gondolatnak, hogy a világ egy lukba merhető.

De ön szomorú. Önnek nincs feloldás. Ül egy padon a parkban.

A fák lombot hajtottak ön körül, mert május lett, 2016.

Egy galambot lát. A szeme oldalra néz, mintha nem érdekelné a csőre.

Szomorú. Arra gondol, hogy ön talán a boldogsággal van így.

De nem csalódott, nem dühös, nem türelmetlen, ki se neveti magát.

Nem is elégedett. Szomorú.

Szomorú, ünnepélyesen.

A szomorúságra gondol. Erőt merít belőle.

Megfürdeti benne az üres üveget. Feláll a padról.

Az első adagot egy virág tövére önti. Locsolni kezd.

07

Balogh Krisztián: Éjjel fa Night tree, 2014

„Az első ember, akinek eszébe jutott, hogy egy darabka földet elkerítvén így szóljon: ez az enyém, s aki elég együgyű embereket talált, hogy ezt elhiggyék, volt a polgári társadalom megalapítója. Mennyi bűntől, háborútól és gyilkosságtól, mennyi nyomorúságtól mentette volna meg az emberi nemet, aki ekkor kihúzza a karókat, betemeti az árkot, s azt kiáltja felebarátainak: őrizkedjetek attól, hogy erre a csalóra hallgassatok! Elvesztek, ha elfelejtitek, hogy a föld gyümölcse mindenkié, a föld viszont senkié”.

(Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek. Fordította Kis János.)

A. GERGELY ANDRÁS

UTÓPIA, MÍTOSZ & PERFORMANCE Ha a kiállítás alkotásait és a katalógus szövegeit egybeolvassuk, szinte együttesen mutatkozik meg társadalom és közösség, anyag és kontextus, utópia és mitizálódás, valamint a Föld átlátható univerzuma mint természet és tulajdon „felvilágosult” arculata, ahogyan e Rousseau-sorokban is.

Mennyi jó utópia, mily rajongó mítoszformálás, s az emberi nagyság erkölcsökben, „még romlatlan állapotokban” meglelhető képzete fűtötte a felvilágosult perlekedőket, mikor az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről, alapjairól és természeti örökségéről akkortájt (1755) vizionálható idealizált állapotok uralták el a filozófusok eszmevilágát…?!

Rousseau a tudományokról (1750), a társadalmi szerződés esélyeiről (1762) elmélkedve és az akkori „fejlett társadalomban” a népfelség elvét keresve, sőt a civilizatorikus előnyöktől akár szabadulva is kimondja: a „természeti ember” ősi közösségek egyede, ekképpen pedig szabad és egyenlő, s mégannyira az, ha leszámol a munka, az önzés, a felhalmozás és a magántulajdon béklyójával…, az alapvető életösztön révén pedig a szépre-jóra alkalmasság intézményei segíthetik, mígnem az egyenlőtlenség önkényuralma nem nehézkedik rá… A harmonikus „természeti állapot” föltevésével (ahol szerinte csupán életkori, értelmi, nemi egyenlőtlenség létezhetett) a képzelt viszony morális törvények és ökológiai egyensúly víziójának minősül már kortársai szemében is, mégannyira a mai normaképzetek idejében. A Rousseau, Voltaire, Montesquieu, Tocqueville, Morgan, Engels, Tylor és követőik révén újragondolt fejlődéstörténet telis-tele maradt a vadság, barbárság és civilizáció lépcsőfokain látszólag éppen a természet fejlődés létráján „fölfelé” ballagó ember evolúciós feladattudatával, majd Darwin nyomán a természeti harc és progresszió föltételeivel/esélyeivel számolgató („természetes”-nek tartandó) egyenlőtlenségi víziókkal. A „természetvallások” történelmi státust át nem élő részesei (eredeti aktorai, az úgynevezett bennszülöttek, őslakosok), továbbá hívei (a Másság elfogadói), majd kritikusai azonban nemcsak törzsi világok egyedei lehettek, vagy az archaikus, „primitív” népek, hanem a modernitások minden08

kori részesei is, akik egész voltuk legfőbb indítékát a gyarapodásban, tulajdonlásban, fölhalmozásban és a „rossz kísértésében” képzelték megragadhatónak. Rousseau még a moralizálóvá tévő kérdést (melyet a dijoni akadémia tett föl: „A tudományok, illetve a művészetek fejlődése javította-e az emberi erkölcsöket?”) tagadó válaszával hárítani tudta, mondván: nem, a kultúra és civilizáció egyenesen megrontotta a világot, így romlatlanságát a természeténél fogva jó, szépre-jóra alkalmas ember „visszanemesítésével” lehet csupán elképzelni, újra fölfedezett természethittel. Sőt ekkor még találkozhatott a purparléban Voltaire „vademberével” is, akiről a képes literátori beszéd során derül ki, mennyivel szelídebb és bölcsebb, jobb és lelkileg nemesebb, mint „civilizálódott” kortársai, státusuk és önhitük szerint „nemes” egzisztenciák.

A rousseau-i válasz: „belenyugodni vagy ellenállni”, s ez még számos természetvallási megfontolással gazdagodott az időben, avagy sokszor inkább kalandorok, felfedezők, földrajzosok, néprajzosok s később kulturális antropológusok révén vált pontosabbá – de mindvégig körülvette a naiv természetről és annak fölemelő pompázatosságáról szóló vágyképeket. Idézzük föl a „Vámos Rousseau” egzotikus szürreálját, vagy Picasso afrikai ideáljait, Gauguin tájait és asszonyait, Odilon Redon angyali szimbolikus világait és bukolikus földrészeit, de akár a hazai „gödöllőiek” mitikus történeti performance-ait, Amrita Sher-Gil térgazdag indiai szimbolizmusát, vagy másutt és más kultúrákban az indiános álomvilágokat, a popkultúrák keleti rajongásait, a hippikultuszok konstruált antivilágait, vagy akár napjaink újpogány hazai őskultuszait… Szól-e ezekben a „darabka elkerített földekben” és világokban dúskáló vágyképben egyéb is, mint a megszállás, bírvágy, uralás, „megsegítés”, másként gondolás szimbólumokba átvetített variánsa, kesergése, intimizálása? Nem az lett-e a rousseau-i fejlődésideál és mitizált precivilizációs múltkép, amit épp a vallási normák kritikusai tekintettek a „szabályozatlanság” gyönyörűségének és az angolkertdivatok bázisának? Lett-e vagy maradt-e menthető – nemhogy az „archaikus ember”, a „primitív lélek”, de maga a természeti táj és tér –,

amit ne akarna kisajátítani valaki más? S ha e térben ott is lakoznak istenek – a fák, felhők, állatok, éghajlati tünemények, vizek, hangok, színek vagy események eredendő lakói –, van-e még, aki érti hangjukat, tolmácsolni tudja és akarja szándékaikat, normáikat, vagy akár csak megérteni mibenlétüket, igazukat, jogaikat? Van-e más a hiteken, vallásokon, eszményeken, ideálokon túli, gazdasági és tulajdoni érdektől független idea, mely a „vissza a természethez” vágyképét, az antropomorfizált utópiát nem az alárendelés, az úrhatnám hatalompatológia mentén, hanem az ökoszisztéma egészében és az együtt élő kultúrák összhangjában vágyik megnevezni? Jung például az „archaikus ember” lélektanával ismerkedve megannyi afrikai, óceániai, ausztráliai dél-amerikai példával illusztrálja, miként zajlik a „természeti” lény és a civilizációs hatások, szerepek folytonos konfliktusa, tanulási folyamata, állandó változása: „»Magic is the science of the jungle.« A baljós előjel arra ösztönöz, hogy azonnal meg kell változtatni az eddigi tevékenységet, mellőzni kell a tervezett vállalkozást, módosítani a lelki hozzáállást. Ezek bizonyára mind nagyon célszerű intézkedések, tekintettel a véletlenek csoportosulására és a primitív embereknek a lelki kauzalitást illető tökéletes járatlanságára. Mi megtanultuk – hála az úgynevezett természetes okok egysíkú preferenciájának –, hogy elválasszuk a szubjektív lelki jelenségeket az objektív természetesektől. Ezzel szemben a primitív ember lelke környezete tárgyaiban foglal helyet. Nem ő esik bámulatba, hanem az objektum, egy mana, vagyis az rendelkezik varázserővel, ennélfogva minden láthatatlan hatás, amit mi szuggesztibilitásnak vagy képzelőerőnek tulajdonítanánk, számára kívülről jön. (…) A lelki történés objektív, és a külvilágban zajlik. Még az álmaik is realitások, különben figyelemre sem méltók.

Az Elgon-hegység környékén élők például a legkomolyabban közölték, hogy ők sohasem álmodnak, legfeljebb a sámánjuk. Ő pedig kérdésemre azt válaszolta, hogy mióta az angolok bejöttek az országba, már ő sem álmodik. Persze az apjának még voltak nagyszabású álmai, tudta, hová vándorolt a csorda, hol tartózkodnak a tehenek borjaikkal, mikor van háború vagy dögvész. Most már csak a district commissioner tud mindent, ők semmit. Ugyanolyan rezignált volt, mint egyes pápuák, akik úgy vélik, hogy a krokodilok nagy része belépett az angol adminisztrációba. Ugyanis egy bennszülött fegyenc egyszer megszökött a hatóságoktól és miközben egy folyón megkísérelte az átkelést, egy krokodil súlyosan megcsonkította. Azóta feltételezik, hogy az egy rendőrségi krokodil volt. Az Isten már csak az angolok álmaiban beszél, hiszen övék a hatalom, nem pedig az elgoni varázslóé” (Jung 1974).

Persze az elgoni varázsló hatalma és a brit adminisztrációval küzdő népesség természetképe nemcsak a természeti funkciók és társadalmi struktúrák átlátásához szolgál eszközül, hanem a mentális gyarmatosítás elleni mechanikus fegyver is. Lewis Mumford írja e fejlődéstudományi és természetfelfogási elgondolások értelmezéseként: „A hódítás, a népirtás és a bosszú visszatérő, krónikus tünete minden »civilizált« államnak; Platón szerint »természetes« állapotunk a háború. Itt az történik, amivel később is annyiszor találkozunk; a királyi hatalom e tökélyre fejlesztett eszköze az óriásgép, megszületvén maga teremtette meg azokat az új célokat, amelyeket később szolgálni látszott. (…)

A modern történészek elkendőzik e tényeket, mert a »civilizált« embernek, ha meg akarja őrizni önbecsülését, vagyis az életmentő illúziót, miszerint racionális lény, el kell felednie ezeket a rossz emlékeket. A civilizáció két pólusa tehát a mechanikusan megszervezett munka és a mechanikusan megszervezett pusztítás és népirtás. (…) Hobbes harcias primitív emberének még annyi történelmi realitása sincsen, mint Rousseau nemes lelkű vademberének.

Akárcsak a madarak világában, a »territorialitás« elve a határkövetelések rendezésének nyilván barátságos módozataihoz vezethet, és csak később, a tulajdon és az előjogok megszerzésének »civilizáltabb« korában került sor a háborúra” (Mumford 1986: 72–73., 38.). A fegyveres erőszaknak a közösségi jogon belüli szerepe és konvenciói szerint – mint Mumford is figyelmeztet – nem a „vadak” természetrajza és biológiai önfenntartásuk kérdései voltak alapjai, hanem a „magasabb” civilizációk jellegzetes önképei, melyek minden bűnt és eltévelyedést önkényesen belelátnak a „primitív idők történetébe” (uo. 38.).

A „primitívek” mindenkori „leprimitívezése” épp oly uralmi eszköz, mint a „civilizáció” felmagasztalása.

A „primitív technikákra” rátalálás is ennek fókuszában áll. Ismerek neves keramikust (Berecki-Kossak Katalint), akinek időről időre elemi igénye támad arra, hogy visszalátogasson kedvenc dogon falujába, hogy a vörösagyagos kerámiák készítéstechnikáit valamiféle „visszasejtesítés” reményében, az elemi tartalmakra és ősi szertartásokra építő kenyai hagyomány-örökségesítés importálójaként hozza európai művészeti piacra. Persze ez sincs a hagyomány és újítás parallel megoldásai nélkül, sem a változás állandósága nélkül… A természetművészet, s maga a természet mint művész rendszerint nem kis, hanem hatalmas és sodró természetű, szeszélyes és tökéletes is. Aki pedig arra veszi az irányt, hogy kihallja szavát, megértse szimbolikus tökélyét, kitermelhet megannyi értelmezést, melyek a tudás és közlés piacán azonnali csereér-

tékkel bírnak, vagy korszakokat átívelve is tartósítanak valamit abból, amit archaikus értékként vizionálunk. Ezek válnak erőteljesebb akarat, fókuszált közlés vagy interpretált magabiztosság révén utópiákká, meginterjúvolt sorsigazságok képzeteivé, refolklorizált örökséggé, traditumok parancsaivá.

Természet és ember képzelt-vágyott viszonya vagy „megrendelt” valósága azonban már hiába kerestetik a vadságok korába visszavetített népeknél.

Előadják a mitikus szertartásaikat, hónapokig készítik maszkjaikat, hetekig sajtolják festékeiket, gyűjtögetik a tollat, faanyagot, agyagot, s dúdolgatják a szertartás hangjait – azután beülnek Thomson motorcsónakjukba, és beviharzanak a városi tévébe, interjút adni vagy térségi innovációs projektben tanácsadóskodni… (Boglár Lajos majd’ minden könyvében ontja a hasonló helyzetek leírásait – persze miután magát a rítust is aprólékosan jellemezte).

De aligha van etnológiai archívum a világ bármely pontján, ahol ne lenne relatíve teljes készlete az őslakos népek vagy más kultúrák mítoszait övező tárgyaknak, narratíváknak, s minden néprajzi múzeum megküzd a változatok mind teljesebb verzióival – amire a szociálantropológus Edmund Leach csak kedvesen legyint: elég már a „lepkegyűjtemények” gyarapításából, színességük ámulatából, inkább a jelentésterek és mögöttes tartalmak megértése, a Másságok kedvelése-elfogadása a feladat immár. A természetmítoszok és a természet művészeti lenyomatai nélkül aligha van etnológiai tudás, a prezentációk végtelen száma nemcsak az antropológusok, hanem a szimbólumok gyűjtői, mítoszfejtők szótárai, kortárs átértelmezések feltárói, leképezői számára is végtelen variánsok hatalmas tárházai. Ami megérteni való, az inkább a jelentések tere, a közlések mikéntje, a mutatkozások oka és módja, a nagy és átfogó világképekbe illeszkedő belátások feldolgozórendszerei számára jelent kihívást. No meg a természetművészek számára, akik nemcsak koncepciózusan formálják a művészeti szcénák rendjét, hanem értelmező alakítói, kételkedő opponálói egyúttal a világrend megváltozott mítoszrendjének is. „Gyorsan megállapíthatjuk, hogy a szimbólumok, a mítoszok és a szertartások – akár vándorlás útján jutottak el valahová, akár spontán módon, a helyszínen alakultak ki – mindig bizonyos egzisztenciális korlátokra világítanak rá, amelyek nem feltétlenül történelmiek, s amelyeket az ember akkor fedez fel, amikor elhelyezi magát a Mindenségben” – írja Mircea Eliade, aki kötetek során át közelített a nagy jelképrendszerek, jelentésuniverzumok, történeti archetípusok, vallásvilágok hermeneutikájának fő kérdései felé (Eliade 1997:42). S talán az sem véletlen, hogy az izmusos korszakokra következő, visszaható kérdésfeltevések épp román vallásfilozófus, lengyel teológus-filozófus (Leszek Kolakowski, Bronislaw Baczko) vagy orosz teoretikusok (Meletyinszkij, Loszev), meg magyar etnológusok (Boglár Lajos, Dornbach Mária, Vargyas Gábor, Sántha István, Nagy Zoltán és mások) interpretációival kiegészülve keresik újra a „természeti népek” természetességét. Avagy: azt a negatív utópiát, visszakereshető hitelességet, ami ebből még megmaradhatott, s napra nap változik mégis.

Szövegek, szertartások, szimbólumok, megjelenítésmódok és olvasataik (akár filozófus, nyelvész, műértő, folklorista, régész vagy zenetudós, szobrász vagy gazdaságtörténész legyen is értelmezőjük) mindig az imitációból, az imágóból, az utánzásból és reprodukálásból indulnak ki, amikor az emberi képzelet vég nélküli ismétlésekből és teleológiákból fakadó variánsait vizslatják. A romba dőlt mitológiák, átalakult imitációk, nosztalgikus imágók, mesterkélt újrateremtések többsége valami megközelíthetetlen és visszahozhatatlan eredetiség nyomába szegődik, mely, ha meg is kerül valahol (mondjuk egyiptomi királysírokban vagy azték templomrom alatt, indián rezervátum múzeumában vagy nemzeti pantheon mélyén, porló pergameneken vagy rekonstruált szertartásokban), már mindig mássá lett, mint „természeti” mivolta kínálná. S ha rajtakapjuk a kutatót, hogy nemcsak „adatközlői” változtak, s nemcsak önmaga is, hanem körül az értelmező szertartások rendje és szótára is, mindjárt nem marad más, mint a sajnálat, a még „autentikusabb” eredetiség felkutatásának szándéka, vagy a mindörökkön ősivé avatott jelképek újraértelmezése. Vagy épp a kutatói önreflexió, a művészi válasz lehetőségének keresése: mitől nem az már, ami egykor „természetes” volt. Dornbach Mária írja le a kubai santería szertartások, orisa-kultusz húszéves kutatása nyomán: „Monografikus jellegű munkám a rabszolga-kereskedelem révén Kubába hurcolt nyugat-afrikai jorubák vallási kultuszának szinkretikus változásáról és a 20. század végén fellelhető formájáról kíván széleskörű képet felvázolni…” [hogyan kerül] „…morfologikus szintre a mozaikszerű, térbeli szinkretizmus, a rákövetkező intézményes szakaszban átalakul és ismét rendszerré válik a vallás, melyen belül bizonyos számú joruba istenség katolikus szenttel azonosul.” Itt idézi föl, hogy mintegy kérdőre vonva a szárnyasáldozatot végzőt, miért késsel esik a tyúk torkának, mikor évszázadok hagyománya volt erre más technikát alkalmazni, s még tavaly is ezt tartották… a most kapott válasz: „Újabban mi ezt így csináljuk…!” S ha az ember maga, tettei és eszközei, értékei és szertartásai, úgy a természet is változik, más a fogalma a tájnak, térnek, egésznek vagy résznek, univerzumnak vagy efemer töredéknek, más a szótára az elbeszélőnek és megismerőnek is, miért is ne lehetne „újabban” a régi vagy régóta az új? Képet alkot, visszavetítettet vagy képtelent, banálist vagy referenciálisat, totálist vagy mikroszkopikusat bárki, aki ebbe a természeti homályba világít bele… „Természet” és ember képzelt viszonya, az idő zsarnokságában vergődő kutató érzékenysége, az értelmezési keret és élményközvetlenség adott vagy konstruált módja már önmagában is elvitatja a természet létének, vallásának, mindenkori többletjelentéseinek vízióját. Erre még rárakódik művészi intimitásokban, ami ezt körülveszi emberi alkotókészségben, ami érthetővé és átélhetővé varázsolja mindazt a kreatív univerzumot, ami itt és épp most még átlátható. A múló pillanat etnológiai kimerevítése, a természetvallás alkalmi fohásza, a szimbólumfejtések „általános” érvényű üzenetei vagy irodalmi konnotációi világosan jelzik, hogy nincs „objektivált valóság”, nincs

vitathatatlan „realitás” – csak képek, képzetek, közlésmódok, üzenetek vannak, zárt vagy nyitott rendszerekben, közeli vagy ismeretlenül távoli eszköztárakkal. Georges Dumézil írja le egy példával a földi Paradicsom mítosza mintájára formált „Óceániai Paradicsom” képét e „hiperrealista” csalatkozás folyamatában: „Százötven éve minden nagy európai irodalom lelkesen magasztalta a Csendes-óceán paradicsomi szigeteit, mint a boldogság menedékeit, holott a valóság nem adott okot a rajongásra: »A táj lapos és egyhangú, az éghajlat egészségtelen, a nők csúnyák és hájasak«. Ám a »csendes-óceániai paradicsom« képe ellenállt a »valóságnak«, a földrajzi és egyéb realitásoknak. Az objektív valóságnak ugyanis semmi köze sem volt a teológiai természetű »csendes-óceániai paradicsomhoz«, amely magába olvasztotta és a saját képére formálta az összes paradicsomi képet, mindazt, amit a pozitivizmus és a szcientizmus száműzött” (Dumézil 1997:13).

A „primitív gondolkodásmóddal” foglalkozó módszeres kutatások ugyanakkor minden archaikumot, szimbólumot, igét, fohászt, jelet és jelöletlenséget a premodern társadalmak örökségeként halmoztak föl, s ezekben vagy ezekkel szemben álltak fel a „szcientikus” magabiztosságot az élményközpontú alkotói attitűddel elvitató alkotók egyre gyarapodó körei is. Sőt, ha kell és lehet az utópiák sok évezredes történetének gyökereit meglelni, s máig meghosszabbítani, mennyire lehet eltávolodnunk attól az önképtől, hogy az immár minden archaikus kötődéséből végképp mentessé válni próbáló ember technikai utópizmusa (ideológiasemleges, jólétpárti, belső lényegünkre fókuszált modellje) a manipulált környezettel és szüntelen halmozódó tárgyi világgal együtt egészen az ember és természet egyensúlyának teljes megbomlásáig hajszolja önmagát, művileg tárggyá és képpé üresített énjét pedig kiszolgáltatja az immár nem természeti, hanem manipulált biológiai és környezeti sorvasztások, új mitológiák tömegének. A technika teokratái meghagyják-e a belső és lényegi élet kiüresedését, a lelki elsorvadást, „a politikai viszonyok bírálatával” és a boldogság elérésének mindennemű akadályával szembeni türelmetlenséget mint olyat, amely mítosztalanság állapotában az új ábrándok gesztusait, performance-ait élteti talán, de mégsem magát a meggyőződéses embert, az ontológiai értelemben tisztának megmaradt személyiséget emeli méltó helyére… Ha „az utópista számára az egyetlen tűrhetetlen tény a gonosz létezésének botránya ebben a máskülönben tökéletes, vagy lehetőségileg tökéletes világban”, akkor lehet-e az archaikus embert, a „természeti embert” a maga gonoszaitól, félszeitől, mitikus őseitől és hőseitől függetlenül elgondolnunk? Mert hát ő maga nem gondolja el így magát, nem él az utópia fogalmával sem, de performance-aiban mindvégig újratermeli, élővé konstruálja a mindenkori mítosz igényét és valóságképét. Az ő valósága pedig éppúgy konstrukció, mint a miénk, csak őt hidegen hagyja a mi boldogtalanságunk, minket meg az övé… A „Csendes-óceáni Paradicsomok” pedig éppúgy végtelen ugrások, történetietlen képzetek vagy képtelen performance-ok, mint a morális és prepolitikai utópiák történelemellenessége, melyeknek célja a történelem megszakítása, kiugrás a történelem folyamatából az állandó

tökéletesség életszerűtlen állapotába (Ruyer 1950 – utalja Molnár 1992:13–19., 291.).

Lehet-e és szabad-e akkor hát a természetben magában zajló természetművészetet a tér adottan kész dimenziói közül a falak határolta alkotótérbe „átemelni”? Marad-e passzív az alkotó ember, ha „visszanemesedik” a természethez, vagy épp kitágítja annak lüktető életszerűségét az emberlét belső szférái, a lelkiismeret, a psziché, a tolerancia és empátia felé is? Esetleg épp fordítva: utópiák gyártójává merészkedik a kortárs mítoszt építő, a performer bátorsággal új természeti hierarchiákra figyelmet irányító? S visszahat-e az alkotóerő, a habitus, a hatás a művészi magatartás révén magára a természetre, a domináns életfeltételek belátására, a természet hierarchiájának újrakomponálására? Ne mondjunk még „igen”-t, mielőtt a kelet türelmét és bölcselmét a nyugati természetleküzdés úrhatnámságával össze nem vetjük! Az alázat, a reflexivitás, a „falusi” vagy alternatív városszéli élet belátásai ugyancsak rituálék, performatív kihívások, magán-paradigmaváltások egyszersmind.

Az „expanzionista-aktivista” attitűd, az amerikai land art, nature art, environmental art, ecological art térhódítása mintegy fél évszázada már, s ma az evolúciós teóriák élő és élettelen formák kulturális jelentéstartalmainak értelmezésére vállalkozó kísérletei talán részben tükrözik az életmódra és a megélhetés-túlélés esélyeire vonatkozó felfogások, a kollektív tudat megismerésének kísérletét, az értékrendi átalakulási folyamatokat, a kapcsolathálózatok és normák, eszközhasználati típusok és ökokulturális sajátosságok megnevezését, a mitikus perspektívát éppúgy, mint új túlélési modellek keresésének dilemmáit. Az environmentalizmus bátorsága az esztétikai funkcióval szemben immár nem a privát tulajdonról, nem a hierarchiáról árulkodik többnyire, hanem a természettel való újfajta szövetkezés utópiájáról, majdnem tán mítoszáról is (lásd még Mumford munkáit, Fraser vallás- és mágiahistóriai összgyűjteményét, vagy Katona Bernadett inspirációértelmezését, Kapitányék életmű-terjedelmű szimbolizációköteteit és mai alternatív művészportréit).

A kortárs természetművészet talán már nem csak a művészi jelenlét tradicionális, lokális, kézműves és komplex harmóniára törekvő szándékában mutatkozik meg, mely az alkotó és befogadó ellentétpárjára épült sokáig, de immár megbillent, s a hierarchia helyébe a befogadó közösség reflexív viszonyát éppúgy a műtárgy funkcionalitásához rendeli hozzá, mint egykoron a felfedezés párjaként a megszállás/ indoktrináció jótéteményét elvető, élményközösségi harmóniát kereső belátások. Ez ha „magas” (kultúra, mint az ősi Egyiptomban vagy az inkáknál), ha „mély” (mint Óceánia vagy Szibéria népeinél), ha nemzetközi vagy lokális, intim módon érvényesülő vagy performatív – végső fokon a lehetségest szolgálja. Avagy talán épp a „karókat” szedegeti vissza, miként Rousseau vizionálta egykor, vagy mint a természet ökológiájának, a kortárs kultúra természetfogalmának, vagy a változó antropológiai „embertudománynak” új interpretációit teszi lehetővé a művészeti szcéna tükrében…

Hivatkozott és felhasznált szakirodalom A. Gergely András szerk. 2004 Ökológia – kultúra – embertudomány. Környezet és ember a paradigmaváltások korában. /Szöveggyűjtemény/. Budapest – Sopron. Online: http://mek.oszk.hu/01700/01710 | Andróczky Csaba 1988 A mítosz fenomenológiai átértékelődése. Online: http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/88/androczky.html Baczko, Bronislaw 1978 Lumières de l’utopie. Payot, Paris. | Barley, Nigel 2012 Egy zöldfülű antropológus kalandjai. Feljegyzések a sárkunyhóból. Typotex, Budapest. | Birket-Smith, Kaj 1965 The Paths of Culture. University of Wisconsin Press (m. 1969 A kultúra ösvényei. Általános etnológia. Gondolat, Budapest, 312–321.). | Boglár Lajos 1995 Az őskultusz. In Vallás és antropológia. Szimbiózis, Budapest. | Boglár Lajos 1996 Mítosz és kultúra. Két eset. Szimbiózis, Budapest. | Dornbach Mária 2009. Istenek levesestálban. Az afrokubai santería. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest. | Dumézil, George 1952, 1997 Előszó Mircea Eliade: Images et symboles. Édition Gallimard, Paris; valamint in Eliade: Képek és jelképek, 7–31. | Durkheim, Émile (1912) 2003 Az animizmus. In A vallási élet elemi formái. L’Harmattan, Budapest, 55–74. | Eliade, Mircea 1997 Képek és jelképek. Európa Könyvkiadó, Mérleg sor., Budapest. | Eriksen, Thomas Hylland 2009 A pillanat zsarnoksága. Gyors és lassú idő az információs társadalomban. L’Harmattan, Budapest. | Fontenrose, Joseph 1966 The Ritual Theory of Myth. Berkeley, Los Angeles. | Frazer, James George 2005 Az aranyág. Osiris, Budapest. | Herskovits, Melville Jean 1949 Man and His Work: The Science of Cultural Anthropology. Knopf, New York. | Hubbes László Attila – Povedák István szerk. 2015 Már a múlt sem a régi… – Az új magyar mitológia multidiszciplináris elemzése. Magyar Kulturális Antropológiai Társaság (MAKAT) Modern Mitológiakutató Műhely – MTA–SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, Vallási Kultúrakutatás Könyvei 18. Szeged–Budapest. | Ingold, Tim ed. 1994 Humanity and Animality. In Companion Encyclopedia of Anthropology. Routledge, London, 14–32. | Jung, Carl Gustav 1974 Az archaikus ember. http://mek.oszk.hu/02000/02013/html/archaik/ | Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 2014 Alternatív életstratégiák. Typotex, Budapest. | Katona Bernadett 2013 Természetművészet és hatalmi kérdések. Kultúra és Közösség, 2:133–138. http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2013/2/KEK_2013_2_08.pdf | Kerényi Károly 1939 Homérosi himnuszok Herméshez, Pánhoz, Dionysoshoz. Budapest. Ford. Devecseri Gábor, bev. Kerényi Károly. Kétnyelvű Klasszikusok V., Budapest. | Leach, Edmund Ronald 1961 Rethinking Anthropology. Athlone, London. | Lévi-Strauss, Claude 1964–68 Les Mythologiques I–III., Paris. | Lévy, Pierre 1997 Cyberculture. Odile Jacob, Paris. | Lévy-Bruhl, Lucien 1927 L’âmeprimitive. Paris. | Loszev, Alekszej 2000 A mítosz dialektológiája. Európa, Budapest. | Marett, Robert Ranulph 1900 The Threshold of Religion. Routledge, London. | Meletyinszkij, Jeleazar 1985 A mítosz poétikája.

Gondolat, Budapest. | Molnár Tamás 1992 Utópia – örök eretnekség. Szent István Társulat, Budapest. | Molnár Tamás 2001 A gondolkodás archetípusai. Kairosz Kiadó, Budapest. | Mumford, Lewis 1922 The Story of Utopias: Ideal Commonwealths and Social Mythes. Bony and Liverigh, London. | Mumford, Lewis 1965 The Human Prospect.

Arcturus Books, Southern Illinois University Press, Carbondale. | Mumford, Lewis 1986 Az Új Organon. / Az óriásgép tervezete. / A „civilizáció” terhe. In A gép mítosza. Európa Könyvkiadó, Budapest, 45–93., 257–311. | Ruyer, Raymond 1950 L’Utopie et les Utopies. Presses Universitaires de France, Paris. | Strauss, Leo 1999 Természetjog és történelem. Pallas Stúdió, Budapest. | Todorov, Tzvetan 2005 A rossz emlékezete, a jó kísértése. Mérlegen a XX. század. Napvilág Kiadó, Budapest. | Trencsényi-Waldapfel Imre 1960 Mitológia. Gondolat, Budapest. | Tylor, Sir Edward Burnett 1871 Primitive Culture: researches into the development of mythology, philosophy, religion, art, and custom. J. Murray, London. | Varga Zoltán 1984 Búcsú az utópiától. Forum, Újvidék.

09

Szervátiusz Tibor: Tüzes trónon (1968-72)

ARS POETICA

„A század művészi törekvéseit ismerem, de nem tartom jogosnak megkésve átvenni azt, amit valahol már kialakítottak. Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét.

Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni. Szeretem az anyagokat. Tisztelem szerkezetüket, szépségüket, keménységüket. Mégis azt mondom: puszta formát létrehozni nem elég.

Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát. Ha szellemi erejét az anyagra tudja kényszeríteni. Ha az anyag kénytelen egy egész nép feszültségeit, az egész emberiség sorsát magába zárni és örökké hordozni.”

A tárlat a két szobrászművész – apa és fia – életművének retrospektív igényű bemutatása.

A Műcsarnokban közel százharminc alkotáson keresztül ismerheti meg a közönség a kolozsvári születésű alkotók életművét.

2016. július 27. – október 16.

BARTÓK „Bartók esetében a zene volt az én nagy kiinduló élményem. Tehát már nem az élő Bartók, az ember, hanem a visszatért lelke, megkristályosodott tiszta szellemisége. Az én képzeletemben úgy jelent meg, mint szigorú, zárt acélszerkezet, amely a zene szétnyíló diszharmóniájával robban ki ezen zártságból, kötöttségből. Az egyszerű mészkövet találtam hozzá méltónak, találónak, kifejezőnek.

A primitív anyag lyukacsos felülete természetszeretetét, egyszerű emberségét sugallja.” „A forma egyszerű, homogén. Maszkszerűsége a hazai és idegen faragott népi maszkokra utal. Egyszerű, népi forma, lapos, kemény és merev asszociáció, zenei megfelelőjével, a pentatonnal. Öthatod az alap. És talán a III. zongoraverseny lassú tétele alig több vagy bonyolultabb ennél.”

10

10 | 11

BÖRTÖN (SZÜLŐFÖLDEM, ERDÉLY) „Egy kegyetlen, rideg szerkezetű kompozíció, amelynek a vízszintes és függőleges oszlopai egy börtön rácsait idézik, ugyanakkor egy nagy keresztet képeznek. Tele vannak apró kis vibrációkkal. Ezek mintha a rácsok mögött lévő emberek reszkető idegszálai lennének. A rácsok mögül vaslemezből kalapált emberi maszkok, nem is arcok tekintenek ki a szabad világ felé vágyakozva, fájdalmasan és szenvedve. Ezek a maszkok azokat az embereket jelképezik, akiket elfogtak, bezártak, megvertek és megöltek. […] Értették az emberek nemcsak nálunk, hanem Berlinben is. Az akkori Nyugat-Berlinben is ki volt állítva a Spandauban, ott az emberek úgy néztek rá, mint a vasfüggöny jelképére, és sírva álltak többen előtte. S amikor áttelepülni készültem Magyarországra, csak ezt az egyetlen szobromat engedték áthozni, a többire azt mondták, az román nemzeti vagyon. Ettől viszont alig várták, hogy megszabaduljanak!”

KOLOZSVÁRI KRISZTUS „Formailag pontosan olyan drámaiságot, szenvedést, vergődést sugároz, mint a Dózsa.

Ez olyan kisebbségi Krisztus, amelyet annyira a világ végébe, pusztába taszítottak, hogy még keresztet sem kapott. Őt nem feszítették keresztre, a szegek ott vannak a kezében és lábában, de keresztje nincs. Szenved és vergődik a világmindenségben kifeszítve, s még feltámadni sem tud, mert keresztje sincsen, amelyről levehetnék. A keresztet mi kaptuk, az elszakított területek magyarjai, s hordozzuk, cipeljük minden terhével együtt.” A Börtönnel együtt „ketten váltak előtanulmányává a Tüzes trónon című szoborhoz, amely méretben és mondanivalóban is túlnőtt emezeken”.

TÜZES TRÓNON „A nagy Dózsa-szobrot apró vörösréz lemezekből forrasztottam, hegesztettem, csepegtettem, vagyis létrehoztam a fémolvasztásnak a gyöngyöző, rücskös felületét, amely nagyban erősíti a mű drámai hatását. Ezekhez a szobraimhoz még vázlatot sem készítettem, az egészet felépítettem, s munka közben fejlesztettem, alakítottam.” „Dózsa ismeretes, ismert a tragédiája. Ennél tágabb értelmet akartam adni a műnek, belesűríteni a bukásainkat, tragédiáinkat, a későbbi tüzes trónjainkat.

Benne vannak tehát a későbbi forradalmi bukásaink, de benne van Trianon is. Tulajdonképpen Trianon teljes kifejezése, mivel a végtagjai hiányoznak, levágták, leégették. Megmaradt a törzs, amely kegyetlenül vergődik, szenved, kínlódik az életért, a megmaradásért.

De továbbmenve: ebben benne van az egész huszadik század, a két világháború iszonyú sok pusztulása, tragédiája. Utal az atomháborús veszélyekre, Hirosimára, Nagaszakira, s így az egész emberiség tragédiája benne sűrűsödik.”

PETŐFI-SZOBROK

„A két nagy Petőfi-szobromat is fémből terveztem eredetileg, azonban az áttelepülés körüli sok idegesség, titkosrendőri zaklatások, no meg a pénztelenség miatt végül is fában faragtam meg őket. A Petőfi-szobraimnál is ugyanígy tetten érhető az a szándékom, hogy a konkrét példát egyetemes mondanivalóval társítsam. Ismerjük Petőfinek a sorsát, vállalását, tudjuk azt is, hogy milyen durván tiporták le a forradalmunkat, szabadságharcunkat.

A szoborral azonban általában a magyar szabadságvágynak is emléket akartam állítani, tehát belesűrítettem az 56-os forradalmat is. S azzal, hogy a Petőfi halála című műalkotás álló figurát mutat, azt akartam sugallni, hogy a magyar szabadságvágy örök, s a szabadság legyőzhetetlen.”

PETŐFI ERDÉLYBEN „Egy fiatal élet, egy nagyszerű zseni várta keményen, büszkén, keserűen, hogy brutálisan megöljék, ledöfjék, elpusztítsák, mint annyi mást, mint Dózsát és a többit, mindenkit, kik tenni mertek valamit az emberért, az emberiségért.

Mindenki elszaladt, ellovagolt, elszekerezett mellette. S őt megölték, kifosztották, letépték róla a ruhát, a csizmát, s otthagyták vérbe fagyva, egyedül. […] Látom, hogy döftek, szúrtak le akkor egy egész forradalmat, egy egész nép élni, létezni akarását. Hát nem jelképe ez a hely egy korszaknak? Hát nem ismerős ez a kép az emberiség életében? Ott fekszik. Eddig tart az út, itt a vége. Itt élete legnagyobb áldozatát hozta. De itt kezdődik, itt van folytatása, most már szédítő magasságban, a mindenséget súroló arányokban. Most már sérthetetlen, most már a miénk, bennünk él és lüktet minden idegszála. Az emberi akarat ereje, nagysága. Tiszta csillogás. A forrás, mint Petőfi vére buzog, csobog örökké a puszta domboldalon, ellep füvet, virágot, kórót, s beborítja az egész világot.”

NAPISTEN-SZOBROK „Nem nevezném ezeket a szobrokat nonfiguratívnak, csak azért mert nem a látható világot mutatják meg. A témákat a magyarság ősi hitvilágából vettem, a régiek istenként tisztelték a Napot, s a székelyek ma is faragják a kapukba.

Elkészítettem a Napisten szerelmét, a kedvét és rendjét többek között. Az első, a Napisten szerelme valójában a diaszpóra márványból.

Nagyjából egy kerek formát alkot, középen az anyanemzetet jelképező gömb, sugárzó napforma, ehhez körös-körül kapcsolódik hat kisebb sugárzó napkorong, jelentve az elszakított magyarságot, de ugyanakkor az összetartozást is. […] A sorozat többi tagja már fémből készült […] Ezt a sorozatot akkor hagytam abba, amikor székelyföldről egy nagyobb társaság keresett fel a műtermemben, s azt mondták, hogy sokak kérését tolmácsolják. Térjek vissza a róluk, az erdélyi népről is szóló műveimhez.

Mélységesen meghatódtam, és folytattam a megkezdett utamat, hogy népemről, nemzetemről szóljak a szobrászat nyelvén.”

ADY „Az első ilyen megvalósítás a diplomamunkám volt. Ez mintegy háromméteres nagyságban az ülő Adyt ábrázolta. Tömör, nagy, nyugodt, sima formákból terveztem s faragtam. […] A tanáraim addig piszkáltak miatta, hogy nem volt erőm befejezni. Jött Bukarestből a fő művészeti tanár, és kérdezte az egyik főiskolai tanártól […], hogy ki ez a nagy alakzat. Azt mondta az én tanárom, aki maga is magyar származású, hogy ez egy szifilitikus, alkoholista magyar költő, s legyintett. Így vették el a kedvemet a folytatástól, míg aztán egy napon nekiestem a kalapáccsal és szétvertem a szobrot.” Ez az andezitfej „ennek a létre nem jött, ülő Ady-szobornak a folytatása. […] Szinte annak a kárpótlásaként kezdtem el faragni ezt a szobrot. Magam mel-

lett akartam tudni szellemét, magyarságát. […] Ez a szobrászatban a csodálatos dolog, hogy lelket lehel az anyagba. Előttem áll egy andezittömb, s azt addig csiszolom, faragom, koptatom, érlelem, amíg az egyszerre Adyvá kezd válni. Ady csömöre, dühe, undora, népéért való aggodalma ott lüktet a kőben s általa kifejeződnek az én hasonló érzéseim is.”

LÉTPORTRÉK „Elkészült az első tömör fejet ábrázoló művem Kis Katinak a feje alapján. Ami már nem egyedi portré, hanem inkább egy népcsoport jellemzőit tömörítő létportré. Ezekből nőtt aztán majd sokkal később ki az Adyt, Móriczot, Szabó Dezsőt ábrázoló portrém.” Arcmásaimat „létportrénak nevezem, mert fényképszerű portrét nem készítettem senkiről, azt a műfajt idejét veszítettnek tartom a fénykép és a film megjelenése után. Nem arcot, sokkal inkább sorsot ábrázolok, tömörítek be egy portréba.

A sorban a következő a Bartók-fej, amelyben egy kicsit a zenéjére is szerettem volna utalni. S talán sikerült is abban az egyszerű mészkőben ezt megjeleníteni. Megalkottam másféleképpen is Bartókot. Itt a zeneszerző bronzalakja két, kissé elhajló kopjafa között áll. A két fejfa az ősi kultúra nyomait hordozza. Ez jelzi azt az ihletet, amelyből Bartók is táplálkozott, s megalkotta hatalmas életművét, amelyet annyira szeret a világ. […] Megfaragtam még Szabó Dezsőt, Németh Lászlót is. Azért is készítettem el róluk a szobrot, mert szerettem volna, ha mind körülöttem vannak, akiket nagyon szerettem, szellemileg tanítóimnak tudtam.

Erősítést adtak nekem a kisebbségi sorsban, de később is, hiszen valahogyan mindig kisebbségbe kerültem.”

ÍROTT KÖVEK „Azt gondolom: találó névvel illettem a Tamási -emlékművet, amikor írott kőnek neveztem el, hiszen adott egy nagyméretű természetes szikla, amely önmagában is gyönyörű képződmény, a természet remekműve, s abba dombormű formájába került bele a szobrász, a szobrászok üzenete. Jelesül, ebben az esetben nem egy portré készült a székelység nagy írójáról, hanem egyfajta összesítés a műveiről.” „Fiatalkoromban sokat jártam a természetet, a hegyeket, a nagy sziklás havasokat, s az ott látott monumentális sziklaalakzatok és csodálatos természeti jelenségek alapvető élményeimmé váltak. […] Amint lehetőségem adódott, ezekből a hatalmas sziklákból komponáltam olyan műveket, amelyekben a sziklák elhelyezése már önmagában sugall mondanivalót, szépséget. Ilyen módon igyekeztem minél kevesebbet eltávolítani belőlük, csak jeleket akartam írni beléjük, dombormű formájában. Ezeket még fokoztam oly módon, hogy valóságos írásokkal folytattam a formai üzeneteket. »Magyarok Nagyasszonya, segítsd meg magyar népedet!« (Boldogasszonykő), »Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért...« (Nagymarosi Pietà), »Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk...« (Magyar Oltár).”

KICSI BÁLVÁNYOK „A kis méreteket is szeretem, a monumentalitásnak nem feltétele a nagyság. Főleg fában dolgozom kisebb léptékben. Kicsi bálványokat, madonnákat, csángó és kalotaszegi lányokat faragtam, s faragok ma is pihenésképpen.

Ezekben kísérleteket is folytattam, formai elgondolásaimat próbáltam ki, aminek alapján a nagy szobraimnak a tömör formavilága is megszülethetett.” „Lírai alkotásaim a kicsi bálványok, amelyek bármelyike alkalmas lenne arra, hogy nagy méretben köztéren álljon.”

Részletek Szervátiusz Tibor írásaiból

GÓTIKUS ÉS GROTESZK „Az a helyzet, hogy én véletlenül katolikus vagyok. Édesanyám katolikus volt, édesapám pedig református […], én katolikus lettem.

Ebben nevelkedtem fel, és mégis: ott vannak ezek mellett az elnyújtott, idézőjelbe tett gótikus szobraim mellett azok az összenyomott groteszk szobrok is, amelyek, ugyebár, Borsos [Miklós] szerint már »protestáns« művek lennének. Én erre azt tudom mondani, hogy mikor nagyon elfáradok, akkor menekülök egy ilyen világhoz, ki akarok törni a nehézségek alól, akkor mind felfele törekvő dolgokat csinálok. Mikor megütnek, pofon ütnek, belém rúgnak, akkor összeroskadok. Összeroskadok, és akkor ilyen nyomott szobrokat csinálok. Nem törekszenek fel az égre és az Istenhez. Hanem teljesen összezsugorított szobrok, nyomorult szobrok.”

EMRÉ BÁ’ „Meghívtak Csíkmenaságra. Onnan egy nap átmentünk a közeli Pottyandra. Ott, a korcsma

előtt egy pár székely legény nagyban kacag.

Nézem, hát ott van Emré bá’, egy szegény falusi ember, egy kicsit ütődött is, elég lőcsös lábú, játszadoznak, itatják az öreget, biztatják, hogy táncoljon, s az táncol nagy boldogan. Egyszer csak a hegyek közül előtűnik egy ember, hos�szú zsinegen szép kis bárányt vezet. És ahogy odaér a csoporthoz, az egyik legény felkapja a kisbárányt, Emré bá’ ölébe nyomja e szavakkal: nesze, legyen neked is egy bárányod! Az öreg nagy boldogan, kótyagosan bekapja a kabátja alá, s elszalad vele. A kocsmával szemben volt a háza, oda vitte nagy örömmel a bárányt. Persze aztán utánaszaladtak, és elvették tőle a jószágot. Én hazamentem mindjárt. Fát nemigen lehetett találni, csak fenyőt, de szerencsém volt, kaptam egy darab nyírfát. Annyira nekiestem a szobornak, hogy két nap alatt kifaragtam…”

CSÁNGÓ SIRATÓASSZONY „Lent voltam Lészpeden széjjelnézni. Egyszer megyek az országúton, látom messziről, hogy jön egy tehénszekér, rajta koporsó, utána tömegnyi ember, bekanyarodnak a temető felé […] leemelik a koporsót, beteszik a sírba, a népség körülállja és kezdi hányi a földet.

Aztán mindenki elmegy, a szekér is, a sírásók maradnak, meg a halott menye és a lánya. Ott kopogott a koporsón a föld, s egyszer csak a menye odaállt és elsiratta az apósát. […] Aztán egyedül maradt a lánya, állt a sírnál és siratta az apját. Tisztán emlékszem rá, ahogy mondta: »Édesapám, hogy húználak ki téged a sírból!« Amikor hazakerültem, papírt vettem elő, és 3-4 változatban megrajzoltam, a fő gondolatom az volt: hogy húználak ki téged a sírból. S akkor rögzítettem ezt a mozdulatot; összehúzza a nyakát, a feje egészen a nyakában, a keze pedig, a lecsüngő két keze, mintha kihúzná a sírból az édesapját. Így született meg a siratóm. Úgy is faragtam meg, mintha a nő is egy koporsóban lenne.”

Szervátiusz Jenő: Madonna (1936)

CANTATA PROFANA „A Művészeti Akadémián tanítottam, Kolozsvárt, Mátyás szülőházában. Egy délelőtt, hogy jövök ki, s megyek át a Bocskai-ház felé, ott áll Jagamas János folklorista, népdalgyűjtő.

Beszélgetünk, s mondja, van egy téma, jó lenne fába faragni, román kolinda, Bartók zenésítette meg […] »gyere el hozzám az intézetbe, s lepergetem neked.« Összejöttünk, s mint jó pedagógus elmondta Bartók elgondolását. […]

Két beszélgetés, hallgatás után megszületett.

Hazamentem kis műtermembe, s egy kétméteres fába dolgozni kezdtem. Nem értek a zenéhez, de éreztem, hogy hol van a nagy ös�szecsapás, éreztem, hogy Bartók eredeti mondanivalóját nem lehet puskával kifejezni, ahhoz íj kell. Tudtam Bartók természetszeretetéről, magam is sokat jártam a havasokat, láttam szarvastemetőt a Hargitán, méteres mohában elpusztult szarvasünőt, piros gombákat, és láttam élő szarvast, el tudtam képzelni a beszélőt, a támadót, az elmenő fiatalokat, a forrásból ivót, a szabadságra vágyót.”

Részletek Szervátiusz Jenő írásaiból

SALY NOÉMI

TÉRIDŐKÉPEKRŐL

Elhangzott A boldog békeidők 3D-ben című kiállítás megnyitóján, 2016. június 28-án Ki ne emlékeznék azokra a kemény lapokra nyomtatott mesekönyvekre, amelyek általában a szomszéd gyerek birtokában voltak, s amelyeket kinyitva váratlanul, illetve nagyon is vártan előemelkedett az oldal síkjából a száztornyú lovagvár, a rablók barlangja vagy a banya kunyhója? Nálunk a családban itt-ott lappang még a könyvespolcok alján egy-egy viharvert példány, és mondhatom, a mostani, tévén, mozin, videón és neten edződött kölykök nem kisebb ámulattal csodálják ezt a pofonegyszerű spektákulumot, mint valamikor mi magunk.

Ez az élmény villant be elsőnek, amikor pár napja orromra biggyesztettem a piros-zöld szemüveget. Dédanyám és dédapám lépett elő a térben, amelyet ezerszer láttam régi kétdimenziós fényképeken, s más dédanyák és dédapák, akiket ők láthattak volna, olyan tereken, amelyeket ma már nem láthatunk.

A sztereofotóról kazalnyi irodalom olvasható az interneten, én is innen tudtam meg, hogy Sir Charles Wheatstone már 1832-ben szerkesztett egy tükrös sztereoszkópot, amivel ábrákat lehetett nézegetni, majd 1840-ben Talbot és Collen készített sztereo-talbotípiákat, 1841-ben pedig Fizeau és Claudet sztereo-dagerrotípiákat.

1854-ben a London Stereoscopie Company 10 000féle albuminos sztereoképet gyártott és forgalmazott, s ezt 1858-ra megtízszerezték. 1862-ben egy német cég már félmillió eladott példánynál tartott. Az 1890-es években a három legnagyobb erre szakosodott amerikai sztereocég milliószámra gyártotta és adta el a sztereoképeket.

Az első ismert magyar sztereo-dagerrotípiát Strelisky Lipót készítette 1850-ben. Calderoni 1860-ban a sztereoszkópok legnagyobb raktáraként hirdeti üzletét, Kozmata és Társa 1867-ben ajánlja sztereoképeit a Vasárnapi Újságban.

A sztereoképek nézegetése fölért egy mai szupermozi nyújtotta élménnyel. 1863 őszén egy francia vándormutatványos érkezik Pestre: „a régi füvészkertben megnyittatott a Salon Parisien egészen ujnemű stereoscopokkal, itt még soha nem látott nagy választékban, mely szerint az egész világon át utazhatni; ugyanis látható: Jáva, India, Törökország, Nubia, Spanyolország, Angol- és Franciaország, Ausztria, Németország, China, Japán, Muszkaország, Svéczia és Norvégia… Savoya, Jeruzsálem (…) 40 óriási készülék, hol mindegyik készülék 25 darab képet tartalmaz, mindezeket mindenki széken ülve, önmaga egy csavar segítségével, maga előtt elvonultatja. Csinosság és kényelemről gondoskodva van. (…) A terem naponkint 10 órától este 9-ig nyitva lesz, egész nap füttetik és légszesszel világíttatik.” 1863-ban már egy hazai vállalkozó kér építési engedélyt „díszes bódé felépítéséhez a Városligetben, amelyben stereoskóp kiállításokat rendezne”.

12

Érdekes, hogy a sztereofotó viszonylag gyorsan kiment a divatból. Nyilván mert elkészíteni és nézegetni is sokkal macerásabb, mint egy sima felvételt. Jött a diavetítő, aztán hamarosan a mozi…

Nagyot vesztettünk. És nagyot nyertünk most ezzel a szép kis kiállítással. Mert itt az ember csakugyan belép egy másik tér és egy másik idő kapuján, s hiába tudja: mindez csak illúzió, optikai trükk. A múlt beszippant. Hallani a Szajna hajósainak kiáltásait, a velencei galambok burrogását, a Niagara szörnyű dörgését és a kötéltáncos szívdobogását. Érezni az íriszek illatát, asszonyok parfümjét, friss lócitrom, sűrű kávégőz és viaszos bajuszpedrő sajátosan budapesti elegyét. Veszélyben az életünk a friscói Market Street kocsijai között, de amott épp erre csikorog a sztambuli villamos. Feltétlenül adjunk két garast a dervisnek – jobbra lent –, és kérjük áldását, még jól jöhet.

Mert ha sikerül visszakóvályognunk valahogyan a mába, el kell gondolkodnunk a mi mai felelősségünkön és lehetőségeinken. Fényképek milliárdjait törlik ki a Földön nap mint nap, könnyű kézzel, egyetlen gombnyomással.

A digitális fényképezőgépek, iPhone-ok és okostelefonok véletlenszerűen fennmaradó képeit egy-két nemzedék múlva már senki nem fogja tudni leolvasni. Fogalmunk sincs, hogy fognak viselkedni százötven év múlva azok a vegyszerek, festékek és papírok, amelyek tíz-húsz évvel ezelőtti képemlékeinket – ma még – őrzik.

Mit fognak látni belőlünk az utódaink, akár legszűkebb családunk kései tagjai? A törlés veszélyes dolog, sokkal veszélyesebb még a megőrzésnél is, ami szintén az. De őrizni is muszáj. Mert a fénykép a maga sajátos módján a valóságot, művészi szinten pedig az igazságot is megmutatja. Ha ezek elvesznek, vége lesz a világnak.

A sztereofényképek – a maguk még sajátosabb módján – a valóságnak egy mélyebb szintjére vezetnek, közelebb visznek az igazsághoz.

Egy olyan világban, ahol virtuális valóságok, manipulált információk, számtalanféle érdekelvű hazugság labirintusában kell bolyonganunk, kevés üdítőbb dolgot lehet elképzelni, mint hogy egyszerű, de igaz múltbeli pillanatokat éljünk át. Éljünk.

Gyáni Gábor

Részletek Gyáni Gábor A boldog békeidők 3D-ben című kiállításon elhangzott tárlatvezetéséből Kezdjük a legfontosabb kérdéssel, mi ennek a kiállításnak legalábbis a részbeni tárgya.

Az egyik oldalon Budapest látható, a másik oldalon ugyan nem, viszont ott is nagyváros alkotja a képek uralkodó témáját. A magyar főváros – Bécs mellett – a közép-európai metropolisok egyik legfontosabbika, egyszersmind a korabeli vizuális reprezentációk kitüntetett tárgya. Olyan időben került sor Budapest építészeti és társadalmi arculatának a fotográfia jóvoltából való rögzítésére, amikor ez a hely a metropolissá válás hőskorát élte. A mai délutánon is olyan helyen vagyunk, a Hősök terén, amelyik a századfordulón keletkezett: akkor épült ki az Andrássy út végén, ahol azelőtt, legalábbis az 1870-es évektől szinte semmi sem volt és a Sugárút minden különösebb átmenet nélkül folytatódott a Városligetben, Európa egyik legismertebb városi közparkjában, ami akkor már jó ideje készülgetett Christian Heinrich Nebbien valamikori (1816) tervei alapján. Mi jellemzi a Hősök terét, ahol azóta is ott áll a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum és a Millenniumi emlékmű (az utóbbi kialakítása a húszas években fejeződött be csupán). Mindenekelőtt a tér egyik fő jellemvonása a monumentalitás: tágas, nyitott tér helyezkedik el itt, ahol a kultúra képviseletében egyszerre van jelen egy képzőművészeti gyűjtemény és egy kiállítóhely. A tér további fontos alkotóeleme a nemzeti történelem, még ha csak utalás formájában is. A történelmet idézi a Szépművészeti Múzeum, valamint a Műcsarnok is építészeti megjelenésével, lévén hogy a két épület a hamisítatlan historizmus korabeli terméke. A Millenniumi emlékmű másfajta történelmi asszociációkat kelt: a magyar honfoglalásra kíván emlékeztetni, ami a magyar nemzetállamiság történelmi-eszmei megalapozásához, annak korabeli igazolásához járult hozzá különösen hatásos eszmei és érzelmi erővel. Az említett épületek és az emlékmű által keretezett tér mindmáig arra szolgál, hogy méltó módon adjon helyet emlékező ceremóniáknak, nemzeti ünnepélyeknek és rituáléknak.

Az emlékezet és az emlékeztetés mindeme szimbolikus helyei egyaránt fontos alkotóelemei a modern nagyvárosnak, amely minden újszerűsége és modernsége ellenére ezer szállal kapcsolódik mind a valóságos, mind pedig a vágyott, az elképzelt múlthoz. Mindez így együtt a látás, a láttatás erejével teszi élő tapasztalattá a múltat a jelen világába zárt nagyvárosi ember számára. Ez maga is amellett szóló bizonyíték, hogy a vizuális tapasztalatszerzés elsőrendű fontosságú a modern városi életben.

Erre a városi tömegélet is rákényszeríti a nagyvárosiakat, nevezetesen arra, hogy egyedül a látás, a tekintet útján tegyenek szert pozitív tudásra, tájékozódóképességre és identitásra.

Hiszen idegenek élnek itt idegenek között, akik rendszerint nem szóban, hanem egymást látva próbálják megérteni egymást, és így navigálnak a nagyváros tengerében.

Itt, ezen a ponton érnek össze a teremben kiállított fényképek, a városképi reprezentáció mint történelmi tanúságtételei, és a történelmi nagyváros által a városi ember számára tartogatott mindennapi tapasztalat világa.

Jelen kiállítás kettőjük szoros belső kapcsolatát érzékelteti az utókor embere számára.

A vizualitásnak a modern városi életben, elsősorban a nagyváros fejlődésében betöltött kivételesen nagy jelentősége pluszként abból is ered, hogy ez a hely nem spontán módon, hanem tervezés útján keletkezik és alakul a továbbiakban. A politikai vezetők a szakemberekkel (építészekkel, mindenféle mérnökökkel) összefogva tudatosan teremtik meg az új városi teret, benne megannyi kivételes objektummal. Ennek a teremtő aktusnak a kiindulópontja, és egyben az eredménye, hogy a látás, a láthatóság kezdi ezt az emberi tárgyi világot uralni. Kimondott cél ugyanis a vizuális tetszés kiváltása, és kimondatlanul pedig többnyire az vezeti a várostervezőket és az építészeket, valamint a társadalom „mérnökeit”, hogy az okos, a racionális és a jól tájékozott tekintet számára teremtsenek kellő fizikai teret és társadalmi aurát. Ezt a szándékot fejezi ki a racionális (a geometrikus) utcaszerkezet, a rácsszerkezet adaptálása a kor nagyszerűségre igényt tartó európai nagyvárosaiban. E törekvés indokoltsága már azért is könnyen érthető, mert a nagyvárosok a tömegtársadalom színterei is egyúttal, ahol a rendszerint milliós nagyságrendű népességtömörülés a káosz lehetőségével és egyben annak kivédhetetlenségével kecsegtet. A korabeli Budapest sem kivétel ez alól. Az 1890-es évek elképesztő, kétszázezres bevándorlási többlete segítette hozzá a magyar fővárost ahhoz, hogy az 1910-es évek végére elérje a milliós lélekszámot.

Adva van tehát egy viszonylag szűk téren ös�szezsúfolódó hatalmas embertömeg, melynek nyilvános élete merőben más, mint ahogy a múltban volt. Számunkra ma természetes és megszokott mindaz, ami a nyilvános nagyvárosi térben történik, ahogy a dolgok ott történni szoktak, a metropolis fejlődésének a képek által dokumentált hőskorában azonban mindez újnak, meglepőnek számított, és akár abnormálisnak is tetszhetett. Ennek a viselkedésmódnak egyik legfeltűnőbb vonása az emberi beszéd, a verbális kommunikáció szinte teljes

hiánya, sőt az erre irányuló igény igen csak korlátozott mibenléte. Ha csak futó pillantást vetünk is az itt kiállított képekre, nyomban észrevehetjük, hogy a nyilvános térben megjelenő nagyvárosi ember idegenként tekint a másikra: elvétve elegyedik vele szóba, miközben sok, talán túlontúl is sok vizuális impulzus éri mind a fizikai környezet nagyszerűsége (tágassága, esztétikai megformáltsága és monumentalitása), mind a város eseménydús történései folytán. Az ebben a térben szüntelenül izgő-mozgó emberek nagy száma és sokfélesége megan�nyi izgató tapasztalattal szolgál a nagyvárosiak számára. A kizárólag csupán a fürkésző tekintetre, a tudást egyedül biztosító látásra hagyatkozó nagyvárosi modern személyiség hamar megtanulja azonban olvasni azt a szöveget, ami végül létrehozza benne magában (!) a vizuális jelek sokaságából összeálló nagyváros akkor érvényes imázsát.

Amikor azt állítom a városról, hogy az csupán „szöveg”, amit a benne élők folyton olvasnak, vitán felül metaforikus értelmet adok mindannak, amiről az itt látható trükkös képek szólnak: a jelek azon erdejéről szólok ily módon, amely az erdőt lassanként kiismerő (vagy abban időnként elvesző) nagyvárosi ember tudását (és képzeletét) jelenti a saját világáról. Így, ezen a módon érdemes az itt kiállított fényképekre pillantanunk, mely képek egyszerre szolgálnak a korabeli, a kortárs intelligens tekintet tényének dokumentálására, valamint a valamikori valóság vizuális reprezentációjának a céljára. Ez utóbbi esetben arról árulkodnak a képek, hogy miként látták, és hogyan szerették volna látni az akkori emberek saját újonnan megteremtett világukat.

Ha így áll a dolog, a szóban forgó kettős vizuális élmény, hogy tényleg a történelmi várost látom ezeken a képeken (ilyen volt, és helyenként ma sem nagyon más Budapest), illetve hogy ilyennek érzékelte akkoriban a város, pontosabban a nagyvárosi ember a maga világát, akkor kijelenthető: a kiállítás fényképanyaga a tekintet által létesített emberi világot idézi fel „csupán” számunkra. A város „szövegét” ez alkalommal a tekintet olvassa és ruházza fel azzal a jelentéssel, ami talán a történelmi tapasztalatnak is megfelel valamiképpen.

Az utóbbi azonban nagyon is kétséges!

Akad itt egy csábító analógia, amit a mai képnéző és a képet a fényképész szemével látó (és ekként azt meg is örökítő) valamikori szemlélődő horizontjának az összevetése kínál: mind két esetben az ember csak néz, hogy ennek alapján értelmezze a látottakat, de soha sem beszél. A korabeli nagyvárosi ember nem elegyedik szóba másokkal (legalábbis nem teszi ezt az utcán), noha a kávéházban, a társaskörben, a kocsmában vagy a pártszékházban igen.

A róluk készült képek mai szemlélői maguk is csak néznek, és ennek nyomán értelmezik a látványt, hiszen nem kérdezhetem már ki a képen látott embereket, akik felkínálják ugyan a látványukat a mai néző-befogadónak, de saját szóbeli magyarázatokkal már nem szolgálhatnak önmagukról. Az írott történelmi források persze erre is képesek lehetnek, ez azonban most nem áll rendelkezésünkre: a kiállítóteremben még rövid feliratok sem töltenek be ilyen (eligazító) szerepet. A képi látvány önmagában képviseli a múltat.

Ez az, ami oly sokatmondóvá teszi a teremben kiállított vizuális városi reprezentációkat.

A város képi ábrázolása nem tekint egyébként vissza különösen hosszú múltra: a kora újkori holland (németalföldi) és észak-itáliai festők, olykor festőiskolák (pl. a delfti festők) „találmánya” volt csupán. A fényképes képrögzítés 19. századi feltalálása új lehetőségeket hozott ezen a téren is, így a táblaképfestészet (a veduta) helyébe hamarosan a nagyvárosi fotográfia lépett. S miközben az impresszionisták főként párizsi vásznai arról tanúskodnak, hogy az általuk meghonosított új képi felfogás, tehát a gyorsan elillanó benyomások adekvát festé-

szeti reprezentációja mély belső összefüggést mutat a nagyvárosi modernitás mentális világával, mely utóbbiban semmi sem szilárd és tartós, és csak a puszta benyomás létezhet (a másikról), a realista képi megjelenítést felmutató, azt egyben ambicionáló fényképészet lassanként átveszi a festészettől a városábrázolás jól bevált szerepét. A fénykép mint kifejezőeszköz egyáltalán nem felel már meg azonban annak a nagyvárosi, a modernitást sugalmazó tapasztalatnak, aminek rögzítésére a festészeti reprezentáció előbb említett iránya törekedett több-kevesebb sikerrel. A városfényképészet ugyanis hangsúlyozottan realista törekvést juttat érvényre, jóllehet nem a reális, hanem újfent csak szimbolikus reprezentáció tárgyaként tekint a város nyers valóságára: eszményített vagy csupán vágyott emberi és tárgyi világ képét rögzíti ugyanis, ami legalább annyira vall a saját fantáziájáról, mint amen�nyire az akkori élet prózai tényéről tudósítja a kép szemlélőjét.

S akkor sem változik sokat a helyzet, amikor a kifejezetten krónika jellegű fényképészeti megörökítés (lenne) a cél, mint történt az Erzsébet híd tervezett (és meg is valósult) létesítésével felszámolt (lebontott és átépített) történeti pesti belváros Klösz György és mások által való megörökítésekor, amire a fényképészek a 19. század legvégén a városi tanács megbízásából kerítettek sort.

S végül: a realista fényképek városi (budapesti) reáliái dokumentumként sem teljesen haszontalanok számunkra. Ezek a képi megjelenítések az írott forrásoknál közvetlenebbül és persze érdekesebben is „szólnak” a városról, mert olyan érzéki hatást keltenek a nézőben, amire az olvasott beszéd kevésbé látszik alkalmasnak: a szemünk előtt látjuk és ezzel szinte kézzelfoghatóan „tudjuk” is, a képzelet útján tehát nyomban birtokba vesszük a múlt absztrakt világát. A régi Budapest látszólag éppen úgy nézett ki, mint ahogy a mai Budapest, azzal a nem csekély különbséggel, hogy hol volt akkor járda, és különálló úttest, és hol volt akkor még motoros járműforgalom?

Jószerivel sehol. A képeken láthatjuk, hogy a nagyvárosi ember szabadon kószál az utcai nyilvános térben, mely kószálás, ahogy az eredeti francia kifejezés (flâneur) is sugallja, a középosztályi férfi nyilvános élet cselekvésbeli megnyilvánulása. Ezt a kószálást, pontosabban annak modern tapasztalatát a 19. század közepi párizsi poéta, Charles Baudelaire, a nagyvárosi élet „festője” öntötte versprózai formába, hogy a 20. században a filozófus Walter Benjamin fogalmazza át társadalomés mentalitástörténeti elbeszélésbe (Passagen-Werke). A flâneurie (a kószálás) a modern, a 19. századi Párizs által modellált és egyben anticipált modernitásnak volt jellegzetes megnyilvánulása az emberi magatartás és gondolkodás síkján: azt fejezte ki „látványos módon”, hogy a modern ember szabad és autonóm lény, aki szinte állandóan a nyilvános térben tartózkodik, amikor pedig folyton ott lézeng, szükségképpen elvész a nagyvárosi forgatagban, mert idegenként kénytelen bolyongani a többi idegen között, akik az ő számára mind kiismerhetetlenek, hiszen csak látásból ismeri őket úgy-ahogy, ez azonban kevés a valódi tudáshoz és kivált a bensőséges kapcsolat megteremtéséhez. Hiába tartózkodik tehát a flâneur folyton a többiek (a többi kószáló) testközelében, ennek ellenére fényévnyi távolságra áll tőlük, legalábbis ezt érzi, és így gondolkodik az emberi kapcsolatok dolgáról.

Messze jutottunk a valóságosan és szimbolikusan egyaránt többdimenziós és itt kiállított képeket szemlélve, pontosabban messze elrugaszkodtunk attól, hogy pőre dokumentumokként vegyük csupán számba a képi reprezentációk e fajtáját. Talán mégsem lesz azonban haszontalan, ha ezzel a tudattal felvértezve közelítünk a régi (városi) tájképekhez és fényképes ábrázolásokhoz, mint tesszük most is, amikor jelen kiállítást felkeressük.

13

Orosz István grafikája – 120 éves a Műcsarnok

Medve Mihály

Térugrás Paradoxóniába

Schopp Ildikó

Orosz István budapesti és pozsonyi kiállítása kapcsán A szabad, olykor bolondozó játékosság Orosz István művészetének, többsíkú jelentéstartalmat hordozó, talányos képi világának egyik meghatározó eleme. Talán megengedhető, ha mondandóm formai kereteit – a játék kedvéért – egy társművészettől, a zenétől kölcsönzöm. A szonátaforma tételrendjét követve tehát íme a szöveg falra, holdezüstre, csörgősipkára és fára komponálva.

Az osztályoknak, iskolai csoportoknak ajánlott programok mellett heti rendszerességgel 7–12 éves gyerekeknek hirdettünk képzőművészeti foglalkozássorozatot. A KAVICS kreatív alkotó vizuális csoport „ars poeticája”, hogy a cselekvésen keresztül valósulhat meg igazán a játékos művészeti foglalkozás. Célja az aktuális kiállításokhoz kapcsolódóan az élményszerű felfedezés, az inspiráló ismeret- és tapasztalatszerzés, mely az alkotási folyamatokba integrálódva aztán vizuális alkotásként jelenik meg.

NYITÓTÉTEL A FAL METSZETSOROZAT RITMUSÁBAN

A létezés működési módja paradox!

Orosz István művei előtt állva a nem látható világ képei tárulnak elénk. Orbis nonsensualium pictus – a láthatatlan világ képekben lefestve –, változtathatjuk paradoxonná Comenius századokon át forgatott pedagógiai művének címét. A rendezettnek, logikusnak, minden ízében megismerhetőnek és megtanulhatónak hitt világ másik arcát láthatjuk a falakon a mágikus művészet tükrében.

A metszeteken megépíthetetlen falak és épületek, zavarba ejtő perspektívák és nem várt látószögek, rejtett jelek és jelentések. A lebegő, súlytalan, de mégis valóságos falak nem zárják fogságukba a nézőt, hanem eloldozzák, és járatlan, végtelen utakra terelik képzeletét.

LÍRAI LASSÚ TÉTEL AZ EGYSZERRE KINT ÉS BENT PARADOXONJÁRÓL ARS POETICA (Orosz István verse) Azt szeretném, – sőt már le is vagyon írva, hogy’ kell szerkeszteni (lásd még: perspektíva), hogy a hold, vagy mindegy, a hold tükörképe, egy pohár boromba éppen beleférne.

Azt akarom, és ez egy kortyintás csupán, hogy bent ragyoghasson a hold ezek után, persze tudom, költő ettől még nem vagyok: hátra vannak még, hej, az összes csillagok.

TÁNCTÉTEL

Ne rejtegessük: a Bolondok hajója metszetsorozat haláltánc. Hiába a gazdagon redőzött ruhájú alakok sora, a végeláthatatlanul fonódó indák és levelek, madarak, lovak, mérnökeszközök, megváltó tudós könyvek. Mindez a reneszánsz gazdagság együtt koponyákat formáz. A titokzatos allegorikus bárka az emberi gyarlóságok megtestesítőit viszi utolsó útjára. A víz, a szél és a hajó foglya a lusta, a kéjenc, a feneketlen étvágyú, az álomszuszék, a kicsapongó, a hízelgő, a kevély, a jóra rest, és sorolhatnám vég nélkül. A bolondok hajóján mi magunk hányódunk a végtelen vizeken. Kiáltson értünk valaki, bárki Villon-Faludy hangján: „Véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg.”

FÁBÓL FARAGOTT FINÁLÉ

A Deszkametria sorozat darabjai síkban tartott, mégis erőteljesen térbe bomló optikai csapdák, varázslatok, transzformációk. Amint mozgunk előttük, hozzájuk való viszonyunk és önmaguk folyamatos újraértelmezésére késztetnek. Pillanatról pillanatra változó helyzetünk elmulaszthatatlan újradefiniálása pedig nem pusztán a térről alkotott képzeteinket kérdőjelezi meg, nem várt módon az időben is megbontja a megszokott rendet és bizonyosságot. Váratlanul átbillenünk a túloldalra, a jelenségek mögé. Valójában átjárót kapunk a látvány filozófiájába… és onnan messze tovább, a végtelen, önmagunk, a létezés értelme és talán a töretlen Egész felé. A láthatatlan világ felé.

Orosz István műveinek bűvkörében megértünk valamit, amit nem értünk. Mert a létezés logikája paradox. Paradoxónia egyetlen komolyan veendő lakója pedig a bolond.

Műhelymunka Képzőművészeti foglalkozásaink, melyekre 7–12 éves, alkotni szerető iskolások jelentkeztek, június 1-jén befejeződtek. A fiatalok egy összefüggő, bár alkalmanként módosuló történetben készítették vizuális munkáikat – természetesen befolyásolt minket a munkaterületünk, a kiállítások változatossága. „Amikor a világ a feje tetejéről a talpára billen”, kezdődött tavaly októberben a történet… Van az úgy, hogy nem találod a helyed, és még az is előfordulhat, hogy nem ott ébredsz, ahol megszoktad, na, akkor kell minden bátorságodat, kíváncsiságodat összeszedve felfedezned, hogy milyen világba csöppentél.

Történetünkben vándoroltunk, valós és képzeletbeli világokban kalandoztunk, ismerkedtünk a lehetséges és lehetetlen körülményekkel, egymással és nem utolsósorban a különböző vizuális technikákkal. A KAVICS olyan sokszínű alkotóközösséggé vált, mely lehetőséget teremtett pszichoszociális készségek fejlesztésére, a vizuális nyelv, a látható világ képélményeinek, térélményeinek percepciójára, befogadására és azoknak érzelmi és értelmi feldolgozására, vizuális reprezentációjának megjelenítésére, gyakorlására.

Szerveződött egy csapat, akik bátor felfedezőkként keresték a válaszokat, akik történetünkben megfigyeltek, felfedeztek és terveztek például túlélő utazásra alkalmas kétéltű járműveket, mobil lakásokat, vízlepárlókat – ha épp óriási klímaváltozás következne be.

Vörösváry Ákos gyűjteményében varázslatos jelekkel találkoztunk, hol szuszékon, hol tibeti imaképeken, hol arcok ráncaiban találtunk rájuk, ezekből a megfigyelésekből készültek a családnak védelmet nyújtó, csupa pozitív gondolattal töltött egyedi jókívánságok. Épültek színes üvegházak, amik harmonizálták az elültetendő magokat, így segítve a növények növekedését. Schöffer hangulatgenerátora bűvöletében pasztellben rögzítettük tél végi várakozó érzéseinket, téren, időn és fényen túl.

Az álcázás nagymestereivé váltunk, amikor

buborékban, szivárványosan utaztunk egri fiatal művészek munkái között. Készültek víz alatt is tökéletesen működő álarcok, csikóhal képében medúzák közé merészkedtünk. Farsangra tibeti zászlókat terveztünk, és Holi ünnepi portrékat festettünk a tavasz, a világosság és az újjászületés megünneplésére, távolról követve McCurry színes képes útinaplóját A Frissen kiállításban Orosz István munkáin keresztül tévedhettünk el a valóság és illúzió tereiben, kreálhattunk kompozita állatokat és terveztünk labirintust számukra.

A Képek és pixelek – fotóművészet és azon túl című kiállítás lehetőséget kínált arra, hogy a csoport kipróbálja a fényképrögzítést, beszéltünk kompozícióról, montázst, monotípiát készítettünk, Kerekes Gábor munkáit szemléltük. Kézbe vettünk fényképezőgépet és kamerát – kísérleteztünk! Versenyt lassultunk, mint Magyar Ádám munkáján a szereplők, vagy épp galaktikus térkompozíciót készítettünk, amin nehéz volt az áthaladás. Végül nem ejtett fogva minket az időgép (Rizmayer Péter munkája), bár többször is időben előre-hátra is kipörögve mutathattuk meg egymásnak fontos emlékeinket múltból és jövőből, de nem ragadtunk sehol, se múltban sem jövőben, így októberben újra indulhatunk, vizuális kalandra fel!

A Kavics programját Schopp Ildikó művészetpedagógus és Csernovszky Júlia, a Képzőművészeti Egyetem hallgatója tartotta.

Fotók: Kővári György Márió, Csernovszky Júlia

Hajóra!

16

17

A Fotók és Pixelek Slam Showcase by Slam Poetry Budapest meghívásos versenyének díjnyertes alkotása Faa Balázs Csendélet című munkája nyomán

KEMÉNY ISTVÁN

Fényképsztori

Csakhogy az a rohadt idő, az mindig el van érkezve.

Most is. Arra, hogy in medias res-kessek, hogy nincs is amúgy értelme.

Én hálás vagyok egyébként mindenért, amit az élettől kaptam, pl. ha az evolúció elsiette volna, most kloákám lenne, jegyzem meg halkan.

Mégis mit csinálok itt? A haláltól félek, meg attól, hogy nem lesz időm mindent kihazudni magamból? Ez nem gáz? Élek, mint hatlövetűvel tarkónlőtt hétfejű sárkány; hathetedéig beavatott, az elveimmel párospingpongozom: leszarva itt, csere ott.

Aki keres, az talál. Aki jól keres, azt találják.

Aki a kákán is csomót keres, mindenen csomót keres. Én nem keresek csomót. Szart se keresek.

Pedig adnám. Sőt, tukmálnám.

Mert amúgy van a világon nagyon sok ,,mi”.

Elvileg párban járnak, gyakorlatilag meg mint a fekete zokni.

Méltósággal tudnak veszíteni, annyit gyakorolták.

Már nem nekik áll följebb, sőt, szinte petyhüdt,

Kemény Zsófi

Túl fiatalon? Túl sokat? Túl az Óperencián?

De nem vagyok kurtafarkú kismalac, ez a legnagyobb hibám.

Nem erőszak a disznótor, hanem... disznótor.

Az erőszak az valami más; túl az Óperencián, túl a tolerancián...

megaztán két magányos ember együtt is csak két magányos ember együtt.

...erdő mélyén mosolyog a fakszni, oda biza odamegyünk lakni, ha tényleg kell úgyis oda fogom adni, de próbálkozz már egy icipicit, baszki...

A fiú borderline-os nárcisztikus, a lány nem is tudom.

Egy jól elaléló ál-élő jelölt.

A Fight és Még Mindig Fáj Club oszlopos tagja. De főleg, ő az, aki tanul a hibáiból; már tudja hogy kell elkövetni őket.

Lehet, hogy téved, de esküdni simán merne, utánanézne, hogy igaza van-e, de nincs most ideje erre.

Meg inkább észrevétlenül visszavált E/1-be. Én ugyanazt eszem, mint anno Ádám meg Éva.

Ott egy szép piros alma!

De mi az isten az a szépírós alma?

Amelyik olyan kukacos-kodó?

(Jöhet egy jó borkostoló, de nem egy hóbortos yoló?)

De Éváéknál még nem volt erkölcs, az egyetlen, ami bármi lényegest mind megzabál, és ők a felnőtt életük nagy részét úgy élték le, hogy nincsen halál, én meg futok itt, mint a párhuzamos a végtelenben, vagy már a végén vagyok, mint a végtelen az előző párhuzamban?

Vagy ez ok-okozat? (Most mit dadogok?) Én még érettségizni is halott nyelvből érettségiztem, pár réghalott olasz meg az én titkunk, hogy ha latinul káromkodok, megtisztelve érzed magad, hát jól futue teipsum!

Ez a felvétel 2002-ben készült Litvániában, a Balti-tenger partján. Életem legjobb, igazából egyetlen valamirevaló fotója.

Pontosan az van rajta, amit előre elképzeltem: a két kislányom, amikor először látják a tengert. Már jártam a képen látható helyen pár évvel azelőtt, ezért tudtam, hogy egy fenyőkkel borított homokdűnére kell felmászni, és annak a tetejéről fog majd feltűnni a tenger. Tudtam, hogy a gyerekek innen neki fognak rohanni a tengernek, és nekem a nyomukban kell maradnom, hogy elkapjam a legjobb pillanatot. Arra kellett tehát figyelnem, hogy ne maradjak le tőlük, és tartsam készenlétben a fényképezőgépet. Anyukájuk, átérezve a dokumentálás fontosságát, előreengedett. A terv tökéletesen sikerült: azóta is büszkén vallom, hogy pont olyan jó lett a kép, mintha Robert Capa készítette volna. Persze van pár aprócska különbség: Capának több tízezer ilyen fotója van, nekem meg csak ez az egy. És egyéb hiányosságai is vannak a képnek: nem lett elég éles, és van rajta egy folytonossági hiány is (valószínűleg egy homokszemcsétől) - szóval technikailag se tökéletes. Továbbá be kell vallanom, hogy nem terveztem meg a kompozíciót: véletlenül sikerült – és ha százszor próbálkoztam volna, még egyszer akkor se sikerültek volna így az árnyékok, a mozdulatok, Lili karmozdulata, Zsófi mosolya. Ez bizony mind igaz. De mégiscsak ihletett pillanatban sikerült megnyomnom a gombot, mert csoda történt: én – szerényen – csak magát a Boldogságot szerettem volna ábrázolni, de szebbre sikerült a kép: még az is rákerült, hogy a boldogság milyen bonyolult dolog, és annyiféle boldogság van, ahány élőlény.

18

Pedig én csak a Hupikék Törpikékből a hupike akartam lenni, de hirtelen tök más lettem, isteni, hogy mindig mások döntenek rólam, értem és helyettem, de mindenkinek kijár egy kommersz elcseszett, de szép iroda, keresni a végső megfejtést: FELDOBOM: TALP, LEESIK, MICSODA?

18 | 19

Az életed nagyon vadas. Nem kenyered a kölcsönkenyér. Élsz, mint hekk a vízben. Egzotikus fűszerekkel tömöd tele a vadas életed.

Néha megőrülsz, mint aki szereti a salátát, de senkinek nem kívánod a barom-fin kívül a halálát.

Szereted a magyaros ételeket, de a Szerájba is eljársz, mikor anyád épp azt főz, és nem, nem tudsz dönteni. Nem is akarsz. Mangalica, a legjobb barátnőd, pörköltben mondjuk jobban bírod, mint rántva. Ő mindig be van sózva. Együtt fogyóztok minden hétfőn.

Krisztus is majdnem szak-ács volt. Néha megpróbálnád megváltani te is a villágot. Nagykanállal falod az életet. Nem akarsz le-késni semmiről.

Az időd nagy részét Pap Rikával töltöd. Összeszűritek a levet, nem kerülgetitek a forró kását: Tiramizu! Olyan ennivaló vagy! Te vagy a cukorborsó! De néha pitatkoztok is: könyörgök, most miért nem szósz? Hát be-tojás. Te… te hólyag felfújt!

Még nem adtad fel a lepényt, hogy megtalálod a Nagy Ő-zlábgombát!

De egyelőre az köt le, hogy megélhetési evészavaraid vannak.

Valamit ki kéne sütnöd, csakhogy hamuba sült pogácsa nélkül még Londonba se indulhatsz mosogatni...

Lecsóró vagy, mondjuk ki, nincs aranygaluskád. Se mákültetvényed. Mégis te akarsz lenni a legnagyobb kúlbász a környéken. A cézársaláta. Hát bűnözz!

Gasztro no more virsli, te magad vagy Las Vega. Ha nyersz, majd dől a halászlé.

A diszkóban is egész éjjel szeletelsz. Azt mondod a bandáskenyerednek, hogy: zsírkaraj a buli!

Ha viszont madárnak néznek és nem tejelnek az ügyfelek, és nem vagy elég Erős Pista, könnyen megiszod a levét, mert lecsuszázol, lógni, rombolni, elba-flódni, a kezedben már mindig ott a sós spangli.

Pedig tudod, hogy sokan feketeerdő tort ülnének a tetemed fölött. De te csak Tejföl és járj!

Bűnözz tovább!

Ha lángos egész Magyarország, az összes ház és az erdő is lángos, és a szarvasbombák felrobbannak, és te már becsináltál és most becsinált vagy, akkor is folytasd a bűnözést!

Jó magyar hummusba veted el a köménymagot, amiből a tudás körtefája majd kinő. Körülötte sok vakondtúrástorta. Körtés Kürtős kaláccsal kürtölsz, hátrafele nyálazol, mikor összefut a nyál a szádban, vissza Hagy Magyarországot!

Kilóg a lúdláb, nem szalontüdőképes, amit gondolsz, elvesztél, sőt, elhíztál, ez egy ízes bukta.

Vesztenye püré seszínhabbal. Túrógombóc van a torkodban, félsz.

Már a sajt is megírja, hogy bűnöztél, Ejnye-Beigli, de a sajt az mondjuk bűzlik; hazudnak. És penészesek. Mindegy, ha bűnöztél, körözött leszel.

Kilencvennapos letöltendő! Menny, pokol vagy tisztítókúra.

Ha az életed vadas, nem jó, ha hánysz. De jó lenne ha legalább megtanulnál végre főzni.

19

LŐRINC KATALIN BEVEZETŐJE AZ

ÉS AZON TÚL. TÁNC, FILM, FOTÓ CÍMŰ PÓDIUMBESZÉLGETÉSEN

LANSZKI ANITA A tánc megörökítése álló- vagy mozgókép segítségével a XX. században általánossá vált – kulturális intézményekben, majd egyre inkább az otthonokban is felbukkantak a fotók és a filmek, ahogy a század második felétől már amatőrök is kísérletezhettek a mozdulatok rögzítésével.

A mozgást megörökítő fotós és filmes alkotások megítélésével, recepciójával kapcsolatos legfontosabb XX. századi diskurzusokban a következő kérdések kerültek előtérbe: 1.) Az alkotás a magas- vagy popkultúra részét képezi-e?

2.) Hogyan irányítja a (mozgó-)kép alkotója a néző figyelmét a keretezéssel, plánozással?

3.) Hol helyezkedik el az alkotás a fikció és a dokumentáció tengelyén?

4.) Milyen megjelenítési lehetőségeket nyújt az analóg vs. digitális technológia?

Ha azonban a közvetítő médium természetét vizsgáljuk, ezek a többnyire modernista kérdésfeltevések átértékelődnek a posztmodern utáni korban, főleg az internet, azon belül a web 2.0 térnyerését követően. A táncot megörökítő alkotásokkal ugyanis már nemcsak múzeumokban, mozikban és a televízióban találkozunk, hanem az interneten is. Sőt bizton állíthatjuk, hogy a közösségi média és a videómegosztó felületek a táncos tartalmak legfőbb közvetítői.

A felhasználók egyszerűen terjeszthetik saját maguk vagy mások alkotásait, de nap mint nap találkozhatunk olyan képekkel, videókkal, melyeknél immár nem az a kérdés, hogy ki (profi vagy amatőr), mi célból (balettpremier vagy tehetségkutató műsor) készítette azokat, hanem a középpontban csakis maga a terjesztett tartalom, az izgalmasnak, érdekesnek vagy akár formabontónak ítélt mozdulat(sor) áll.

Fontos momentum a megosztás aktusán túl, hogy ezek a platformok lehetővé teszik, hogy a befogadók kommenteléseken keresztül inter-

aktív párbeszédet alakítsanak ki az alkotásokról.

A diskurzus kiszélesítése mellett még a befogadó nézőpontja is megválasztható, hiszen a YouTube-on megjelent egy külön csatorna a 360°-os videók számára, lehetővé válik tehát, hogy a néző saját maga válassza meg, honnan nézi végig az előadást.

A különböző technológiák robbanásszerű szaporodása azonban nemcsak a táncművészeti alkotások befogadására gyakorol hatást, hanem magára az alkotási folyamatra is.

Az elmúlt évtizedekben mozgáselemző szoftverek jelentek meg a 3D-s filmgyártásban (legismertebb a Motion Capture), melyek segítségével pontosan lemodellezhető az emberi mozgás, lehetővé válik tehát digitális karakterek, virtuális terek animálása, ily módon a valós tér mozgásai kibővíthetők a kiterjesztett valóság irányába is. A rendező, a videóművészek, a koreográfus és a táncművészek összművészeti alkotást hoznak létre.

Példaként említhető Maria Takeuchi, Frederico Philips és Shiho Tanaka As-phyx-i-a című műve (2014), melyben a markerpontok összekötése izgalmas látvánnyá teszi a mozgáskombinációt.

Gideon Obarzanek és a Chunky Move pedig a színpadi és a virtuális teret elegyíti és hozza kölcsönhatásba karaktereivel a Connected című alkotásban (2011).

A trendeket vizsgálva a következő lépés valószínűleg az lesz, hogy mobileszközökre (okostelefonok, táblagépek, intelligens szemüvegek) töltött AR-alkalmazások (AR = augmented reality, azaz kiterjesztett valóság) segítségével válik a közönség a színpadon látott mixed reality, azaz kevert táncvalóság részévé.

AZ INTERAKTIVITÁS ESZKÖZEI

A TÁNCBAN AZ ÚJ ÉVEZRED KEZDETÉN

Azért találkoztunk néhányan itt, a Műcsarnok álló- és mozgóképszemléjének helyszínén, hogy arról beszélgessünk, mit jelent a kép (vagy a pixel) a táncművészet felől szemlélve.

Az ember és környezete vizuális megjelenítését prezentáló anyagot végignézve úgy tűnik, kevesen jelentkeztek a test mozdulatára koncentráló művekkel. Mintha a vizualitás fókuszába ma az „érthetőbben ” kommunikáló arc, valamint ember és tárgyi környezetének szociális viszonya kerülne inkább. Érthető, mert felgyorsult világunkban azonnali, primer információkat várunk el, nincs idő az élmény feldolgozására, a testmozdulat „elfogása”, tetten érése és szóra bírása pedig nehezebb, érzékenyebb feladat, mert elgondolkodtat, nehezebben „találunk rá szavakat”…

Ez azonban a szociológiai, antropológiai és pszichológiai szemszög, s az én megbízatásom (lévén hivatásos táncművész és táncteoretikus) értelemszerűen arra szól, hogy beiktassak egy egészen más szemszöget: a táncosét.

Milyen lehetőséget kínál tehát a testmozgás illékony pillanatainak megragadása a táncos, valamint a táncot szemlélő néző számára?

Táncosként azt tapasztalhattam, hogy radikálisan kiszélesíti az önreflexió, a kontroll lehetőségét: utólag összehasonlíthatjuk a saját mozgásélményt a felvételeken látottakkal, és ez össze sem hasonlítható azzal, amit a tükör mutat – ha egyáltalán van. A néző számára pedig olyan pillanatok ragadhatók meg, olyan mozdulatutak/fokok/szögek/formák válnak láthatóvá, melyet a néző a székén ülve csak egy bizonyos látószögből kap meg – vagy egyáltalán nem.

Ha én most felállok, és néhány mozdulatot végzek, és a félkörben itt helyet foglaló jelenlévők a náluk levő eszközzel mind ugyanakkor és ugyanazt fotóznák/rögzítenék a mozdulatsoraimról, mindenkién valami más látszódna. Nem beszélve az utómunkálatokról, melyet még otthon majd elvégeznének: a kivágás/keretezés, montírozás vagy a színvilág alakítása a legkülönb digitális módszerekkel stb..

De tágítsuk ki a képet, s ne csak művész-befo-

20

gadó közti viszonyról, hanem azok funkcióiról is essen szó. Arról például, miért és kiknek készülnek felvételek a táncról, ki és miért láthat ilyet.

Lehet cél az eseti, random megörökítés, vagy a tudatos dokumentálás, ilyenkor a kép készítője kiszolgálja a táncművészt.

Ahol viszont a mozgó ember és a képfelvevő-alkotó ember egyszerre, közösen alkot meg valamit, tehát a kamerának mozgok és nem a nézőtérnek, s a kamera mögött álló „tröszt” indikációi szerint, ott már nem csak egyenrangúság van, hanem teljesen átveheti a vezető szerepet a kamera mögött álló ember.

(Ha valaki most azt mondaná maguk közül, hogy álljak az asztalra, és ott végezzem az előbb felkínált mozdulatsort, már erről lenne szó.) És akkor ott van korunk legújabb audiovizuális lehetősége, miszerint a telefonommal felvett képanyaggal bármikor elérhetem a fél világot a világhálón, s ha például az itt készített kattintásaikat felteszik egy közösségi oldalra, mindenkié más és más közönséget fog elérni, és az sem mindegy, milyen szöveggel, milyen információk kíséretében posztolják.

nélküliek (mint a balettben vagy az európai néptáncokban), de bírhatnak jelnyelvi vagy szimbolikus jelentéssel, mint számos ázsiai táncban. A tánc kifejezhet gondolatokat, érzelmeket, vagy elmondhat egy történetet is.

Ezek között eligazodni, a legfontosabbakat észrevenni kell bizonyos műveltség, vagy inkább szakmai jártasság. Tudnunk kell, hogy mit miért fényképezünk. A fotóművészet nemcsak a pillanat művészete, hanem a gondolkodásé is.

Az ösztönösség és a tudatosság, az intuíció és a kreativitás együtt kell hogy megjelenjen munka közben.

EIFERT JÁNOS

TESTBŐL FONT JELBESZÉD

Ha van illanó anyaga a művészeteknek, akkor a tánc valóban az. A táncelőadás varázsa, amelyben a koreográfia szépsége, a táncos szuggesztív egyénisége, a mozgás virtuozitása a zenével, díszlettel és jelmezzel együtt jelenik meg, a függöny legördülése után már csak elhalványuló emlékeinkben él tovább, majd kifakulva kihullik onnan is. A jó fényképpel azonban megőrizhető az élmény.

Gondolatok a táncfényképezésről

Fotók: Eifert János

20 | 21

Lukianosz írta: „...a világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is, mint az ősi SZERELEM kísérő tüneménye.” Ha a kozmikus ritmusra, a Nap, a Föld és a többi bolygó ös�szehangolt ritmikus „körtáncára”, a légzés és a szívverés 1:4 arányszámára gondolunk, amely a legegyszerűbb táncgyakorlattól a legösszetettebb színpadi bravúrig meghatározóan jelen van a táncban, akkor ez pontos megállapítás.

De a lényeg ennél jóval több, hiszen a tánc nemcsak utánozza a valóságot, hanem maga is eleven valóság, ahogy Noverre mondta a XVIII. században: TERMÉSZET. Titkait csak az élő ember természetéhez igazodva lehet kifürkészni. Az elvont fogalmakat, szimbólumokat is az élő emberi test hordozza, élő időbeli ritmusban, élő háromdimenziós anyagszerűségben.

Ezért nevezi Lukács György szellemesen önmagát hordozó visszatükröződés-komplexumnak a táncot.

A tánc-, a mozdulatélmény megőrzésének, rögzítésének, ha úgy tetszik, dokumentálásának igénye ősidőktől fogva ismert. Legkorábbról az őskőkorszakból származó barlangi, valamint a bronzkori sziklarajzok maradtak ránk, későbbről pedig rajzok, festmények, szobrok, és a jelen időben a fénykép, a film és videó őrzi meg ennek az illékony művészetnek a jelenlétét. Nehéz meghatározni valamelyik művészeti ág elsőbbségét, de kétségtelen, a táncosok a fotográfiát különösen előnyben részesítik.

Gyakran előfordul, hogy az ábrázolt koreográfia vagy táncos már rég elfelejtődött volna, ha a róla készült fénykép kiállításokon, fotóalbumokban, valamint újságok, folyóiratok lapjain nem éltetné tovább.

Balett, néptánc, klasszikus balett, modern balett, dzsessztánc, kifejező tánc, mozgásművészet, szabadtánc, varietétánc, hastánc, sztepptánc, ukrán tánc, kanásztánc, színpadi tánc, menyasszonytánc, üveges-tánc, akrobatikus tánc, autentikus tánc, mozdulatművészet… Nehéz eligazodni a tánc sokféleségében.

A táncmozdulatok lehetnek közvetlen tartalom

A táncfényképezést sokan tekintik alkalmazott fotográfiának, hiszen úgy gondolják, célja és feladata a dokumentálás, egy esemény hírszerű rögzítése. A magam részéről többet gondolok erről: a hazai és nemzetközi fotográfia történetét tanulmányozva láthatjuk, mennyire gazdagok vagyunk az olyan táncot ábrázoló művekben, amelyek megtermékenyítően hatottak a fotóművészet más területeire, műfajaira is. Testből font jelbeszéd (ahogyan Dienes Valéria jellemezte ezeket a stílusteremtő táncfotókat), amely nem csak a táncról, hanem a művészet lényegéről „tudósít”.

Leggyakrabban előadás közben fényképezhetünk, de előfordulhat, hogy külön fényképezésre kiírt próbán, közönség nélkül dolgozhatunk.

Ez esetben – a koreográfus, rendező és a táncosok segítségével – újrarendezhetünk egy-egy jelenet. A táncfényképezéshez, ugyanúgy, mint a portréfényképezésnél, a megfelelő atmoszféra szükséges. Ezt megteremteni pszichológiai ismereteink, empatikus képességeink segíthetnek. Megnyerni a táncosokat, hogy az adott pillanatban a legnagyobb teljesítményt nyújtsák. Ez nemcsak az ugrások magassága, a lábak feszítése, a pózok kirajzolása miatt szükséges, hanem az átélés miatt is. Az arcon megjelenő érzelmek nélkül ugyanis „fagyos” a kép, a táncosok mintha fabábok vagy gépemberek lennének, úgy hatnak kifejezéstelen arcukkal.

21

versus globális Kányádi Iréne

A Műcsarnok „Képek és pixelek” című fotóművészeti szalonjához kapcsolódóan az erdélyi művészeti szcénát többek között Éltes Barna Édesanyánk, Ütő Gusztáv Lokális versus globális és Balázs Zoltán Ahogy fent, úgy lent című performance-ai képviselték.

Az erdélyi akcióművészet alaptémája az identitáskeresés, a helyi, lokális jegyek felmutatása, a transzszilvanizmus gondolatköre, nem feledve természetesen Székelyföld földrajzi meghatározottságait és szellemi hagyományát sem. Ugyanakkor az erdélyi művészeket sohasem az elzárkózás jellemezte, mindig is törekedtek a nyugati és anyaországi művészeti jelenségek reflektálására. „Az identitással foglalkozó, mára tengernyi szakirodalom az utóbbi évtizedek globális problematikájára reflektál.

Jórészt hiányzik ebből az anyagból a különböző uralmak alatt élt, azokat a hagyományok erejével túlélő, helyben maradt, mai emberek tudatos identitásának kérdése. E témában Erdély különösen fontos kutatási terület lehet” – nyilatkozik erről Ütő Gusztáv az „Akcióművészet székelyföldön” című könyvében. És ez valóban most, napjainkban is olyannyira fontos, mint a huszonöt évvel ezelőtti kommunista diktatúrában. „Lokális versus globális”: a cím magáért beszél, hiszen az e fogalmakon belüli tematizálás lehetősége végtelen: gazdasági, politikai szinten éppúgy, mint a hagyomány és a technika, a mikro- és makrovilág, vallás vagy szekularizáció felől közelítve.

Bár ezeket az akciókat eredetileg különállóknak szánták, tematikájukat tekintve és organikusan egymás után következve a nézőnek az volt az érzése, hogy egységes egészbe olvadtak össze. Az akció kezdeményezője Ütő Gusztáv performance-művész, aki úgy az erdélyi, mint a nemzetközi szférában e műfaj elismert képviselője. Az Ütő-performance-okat már a romániai rendszerváltás előttről, valamint a tíz éven át általa megszervezett AnnART Nemzetközi Élőművészeti Fesztivál-ról (1990– 1999) – amely Szent Anna tavát nemzetközileg is e műfaj rangos színterévé emelte – is ismerhette a művészeti szcéna.

A lokális versus globális szintagmát hallva elsősorban a globális világgazdaság térszerveződésére, a határok elmosódására gondolunk, másrészt pedig arra, hogy a művészet és kultúra hogyan definiálja magát ebben a közegben.

Vannak-e határai, van-e nagyvárosi vagy vidéki jellege, jelen kontextusban pedig fontos kérdéseket vet fel abból a szempontból is, hogy az erdélyi művészet hogyan viszonyul az anyaországhoz, vagy egyáltalán a nemzetközi művészeti élethez. A posztmodern világszemléletben már nem számít újdonságnak, hogy a centrum és periféria viszonya megváltozik, a centrum elveszíti monopoljellegét és a periféria ezáltal vele egyenrangú szerephez jut. Ebben az esetben ez akár szó szerint is értelmezhető: Székelyföld mint a magyar periféria, a határőrség.

22

A performance-sorozatot Éltes Barna „Édesanyánk” című cselekménye nyitotta. A cím nem véletlenszerű, a csíksomlyói búcsúhoz kötődik, hiszen a két esemény ugyanazon a napon történt, így a címmel a művész a csíksomlyói Máriára mint a székelyek védőanyjára utalt.

A cselekmény megrendítően szép volt lírai hangvitelével. A művész által használt anyagok: a só, a tilinkó és a székely ing. A Parajdról vitt „hazai só”-ból négyszer, négyzet alakúra kiírta rovásírással az „Édesanyánk” szót, majd a maradék sót a négyzet közepére öntötte, és tésztaszerűen „meggyúrta”, utalva ezzel a kenyérre. A kenyér és a só a folytonosság, a jólét, a bőség, a termékenység és az örökkévalóság szimbólumai. A só szimbólumának rengeteg interpretációja lehetséges, de fontosnak tartom megemlíteni a Mk. 9,50 bibliai idézetet, amely szerint: „Jó a só, de a só, ha ízét veszti, mivel adtok néki ízt? Legyen bennetek só és legyetek békében egymással.” Éltes Barna akciója egyértelműen utal a vallási szempontból is értelmezhető örökké tartó hűségre.

Miután kiöntötte a sót a tér közepére, a székely inget ráterítve vörös festéket – amely egyértelműen a vér, az áldozathozatal, élet és halál, a lélek, az éltetőerő szimbólumaként értelmezhető – csepegtetett rá. A cseppek lassan és súlyosan hulltak az ingre, összekeveredtek az alatta levő sóval, miközben egy fájdalmasan szép dallamot fütyölt. A közönség az élmény hatása alatt lassan felocsúdva eszmélt rá, hogy egy tilinkó szomorú hangjaira már el is kezdődött Ütő Gusztáv performance-a – organikusan kapcsolódva az előzőhöz. Ütő Gusztáv mélyen szimbolikus elemekből és ezeket idéző anyagokból építkezett: madártoll, székelyföldi ásványvizes kupakok, füstölő (tűz) és víz. Ég és föld, tűz és víz: az éltető alapelemek. Cselekményének fő motívuma a földi világ égiekkel való kapcsolatteremtési lehetősége és szükségszerűsége. Ütő kifeszített egy ragasztószalagot, majd arra tíz centiméterenként madártollakat ragasztott, miközben a tilinkó szavára – amely végigkísérte az egész cselekménysort –, visszapörögve a ragasztószalag mentén, a fejére ragasztotta azokat. A tollak az égiek és a földiek közötti kapcsolatteremtést vagy annak a lehetőségét szimbolizálták. Majd a terem közepére kiszórt egy zsák ásványvizes kupakot („Borszék”, „Málnásfürdő” stb.). Ezek a kupakok Székelyföld természeti kincseire utaltak (ásványvizekben, erdőkben gazdag tájaira), amely gazdagságot – a művészi vallomás szerint – már évtizedek óta idegen nemzetek használják ki. A kupakok szétszórva hevertek a tér közepén, majd a művész egy mágnessel körüljárva azokat Nagy-Magyarország térképét alakította ki a kupakhalmaz kontúrjaiból. Lokális versus globális – talán ebben a jelenetben érződött leginkább, lévén ez a megfogalmazás elsősorban a gazdasági szakirodalomban használatos. Cselekményét folytatva a tilinkó hangjaira, sűrű tempójú

legényessel körbetáncolta a kupakokból kirajzolódott térképet, miközben meggyújtotta a kezében levő füstölőt. Így a tűz tisztító erejét, a melegséget, a fényt, az érzelmeinket hangsúlyozva ki. Mindeközben a kezére rovott botok voltak akasztva, amelyek az általa 1990 óta szervezett rendezvények emlékbotjai: AnnART, zabolai Tájmisztika Alkotótábor stb. – utalva ezzel nemcsak a földrajzi-történelmi, hanem a székely szellemi hagyományokra is. Ütő Gusztáv performance-ához szervesen kapcsolódott Balázs Zoltáné, az „Ahogy fent, úgy lent” című akció. Ennek a mozgatórugója – ahogyan a cím is sugallja – a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Tabula Smaragdina című írás. A szerző ebben a műben a kozmikus rend egy olyan hasonlatosságát fejti ki, amely szervesen egy egészbe kapcsolja össze a makro- és a mikrovilágot. „Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, így érted meg az egy varázslatát.” (…) „És ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.”

Balázs az akciója során búzaszemeket használt.

A búza, a mag, az éltető és megújuló élet erejének a szimbóluma itt nemcsak anyagi, hanem szellemi szinten is erőteljes jelentésű. A szellemi megújulás és újjászületés erejét hangsúlyozta és a látható jelenségek mögötti láthatatlan összefüggésekre hívta fel a nézők figyelmét.

Balázs Zoltán cselekményével kezdődően az akciósorozat dinamikája megváltozott, felgyorsult. A művész, hátán egy búzaszemmel teli vetőmagos zsákkal, a közönség kíséretében kivonult a Műcsarnokból a Hősök terére, megkerülte, a szobrok mellett, és a szobrokra rászórta a búzaszemeket.

A művészet zárt teréből a szabadba kilépve megadta a bekapcsolódási lehetőséget a kint levő emberek, a turisták számára is. Élt a performance-művészet adta nagy eséllyel: a szabadsággal, a nyitottsággal, így lehetőséget adva a kint lévőknek is arra, hogy ők is részt vegyenek az alkotási folyamatban.

A Hősök tere megkerülése, búzaszemekkel végigszórása, mondhatnánk, paradoxális tett volt, szinte abszurd történet. A magot jó földbe szokták vetni, itt pedig hangosan koppantak a szemek a Hősök tere márványán. A magvetés alapvetően egy jó hír története. Ezzel az abszurd magvetői akciójával a művész megkérdőjelezte, hogy jó termést hoznak-e ezek a magok. Balázs Zoltán így beleépítette a cselekményébe annak utóéletét is.

Allan Kaprow-val együtt mondhatjuk: „Ha figyeled, hogy performance-od miként hat valódi életedre és partnereid valódi életére; és ha figyeled, hogyan befolyásolja a társadalmi és természeti környezetet, akkor ez a nyomon követés is performance és alapkutatás lehet.”

Fotók: Kányádi Iréne és Lungu Arnold

23

Műcsarnok anno...

I. MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS Műcsarnok, megnyitó: 1950. augusztus 19.

Megnyitotta: Révai József népművelési miniszter

A RENDEZŐSÉG FELHÍVÁSA

A „Dolgozó Nép Alkotmánya” című augusztus 20-i kiállítás fordulópontot jelent a magyar képzőművészet életében. Képzőművészeink ezen a kiállításon mutatják be azokat az alkotásokat, melyek a haladó művészek korszerű feladatainak megértéséről adnak bizonyságot.

A rendezőség felszólít minden magyar képzőművészt, hogy vegyen részt az augusztus 20-i kiállításon. A részvételhez nem szükséges a szövetségi tagság.

A kiállításon való részvétel feltételei: I. A kiállításra beküldhető festmény, szobor, grafika (legfeljebb 5 darab). A témák feldolgozhatók a képzőművészet bármely anyagában.

II. A kiállításra kerülő műveknek "A DOLGOZÓ NÉP ALKOTMÁNYA" eszmei tartalmát, gondolatvilágát kell a képzőművészet eszközeivel kifejezésre juttatni.

A Tájékoztató az alábbi témák megadásával nyújt segítséget művészeinknek: 1. Rákosi elvtárs a Ház folyosóján beszélget parasztképviselőkkel.

2. Színházi páholyban a munka hősei ülnek.

3. Traktorállomáson felvonulnak.

4. Az első traktor a faluban.

5. Bevezetik az első villanyt X helységben.

6. Munkásvállalatvezető a munkahelyen brigáddal tárgyal.

7. A dolgozók átveszik az üzemet.

8. X gyár üzemi négyszöge tárgyal.

9. 1949. december 28-án Gerő elvtárs beszél a Sportcsarnokban az új vállalatvezetők előtt.

10. Közös munka a határban.

24

11. Keresztülvágott mezsgye. (Tagosítás.)

12. Szövetkezet alakulógyűlésén.

13. Aratóünnepen.

14. Sztahánovista munka közben X üzemben.

15. Munkában a brigád.

16. Munkamódszer-átadás.

17. A bányába új gépet állítanak be.

18. Frontfejtés X aknában.

19. Muszka elvtárs a Moszkvába induló vonat ablakából integet.

20. Élmunkások díszvacsorája.

21. Sztahánovista otthona.

22. Karácsonyi bevásárlás.

23. Alkotmány elfogadása a parlamentben.

(A lépcsőn jönnek fel az új képviselők).

24. Helyi tanácsok választása községben.

25. Helyi tanács ülése.

26. Ifjúmunkások munkában.

27. Kajakozók a Dunán.

28. Pihenő a Galyatetőn.

29. Munkás, este az otthonában.

30. Parasztok pihenése.

31. Dolgozók iskolájában.

32. Munkás-festőiskola.

33. Munkásszínjátszók próbálnak.

34. Szovjet sztahánovisták (Bikov) meglátogatják a magyar X üzemet.

35. Csecsemőotthonban. Napköziben.

36. Férfiak, nők együtt dolgoznak a munkapadoknál..

37. Balatonon nyaraló SZIT-esek.

38. Falusi orvos gyermekeket vizsgál.

39. Úttörő-vasút (és -tábor).

40. Mérnökök közös munkája a dolgozó munkásokkal.

41. Üzemi pártnap.

42. Pártiskolán.

43. Május elsejei felvonulás.

44. Választások napján.

45. Választások után gyűlés a Köztársaság­ téren (1949. május 6.).

46. Népnevelők munkában.

47. Dekoráció készítése az üzemben (az utcán).

48. Készülődések Sztálin születésnapjára.

49. Sztálini műszak.

50. Bírósági tárgyalás munkás-ülnökkel.

51. Kép a Rajk-tárgyalásról.

52. Játszótér berendezése.

53. Fásítás.

54. Hídépítés.

55. A munkaverseny eredményét jelzik a táblák.

56. Az új honvédség katonatisztje régi munkahelyén.

57. Egy honvéd olvas és körülötte katonák állnak.

58. Május elsejei díszszemle.

59. Falujáró honvéd.

60. Új fegyvernemek a magyar honvédségben.

61. Honvédpártnap.

62. A honvéd sportol (táncol, énekel).

63. Tiszt a honvédek között.

64. Határvadászok idegen ügynököt (disszidáló tőkést) fognak el a határon.

65. Mereszjev szovjet hős látogatása magyar katonák között 66. A magyar és szovjet határőrök találkozása.

67. MNDSZ kultúrautó falun.

68. Bábszínházat játszanak a gyerekeknek.

69. Falusi traktorista lány.

70. Rendőrnő az utcán gyermeket vezet.

KÉPZŐMŰVÉSZEINK NAGY LELKESEDÉSSEL KÉSZÜLNEK AZ ALKOTMÁNYUNK ELSŐ ÉVFORDULÓJÁN RENDEZENDŐ NAGY AUGUSZTUSI KIÁLLÍTÁSRA BERDA ERNŐ angyalföldi műterme ablakából egy vasgyár csarnokába láthatunk be. Köröskörül mindenütt gyárak. Festőállványán felvázolt kompozíció: üzemi tervértekezlet. A falon még két megkezdett kép. Az egyik szövőműhelyt ábrázol, fiatal, erős szövőmunkással. Címe: Ifjúmunkás a többtermelésért. A másikon tisztjelölt beszélget volt üzemében az ifikkel.

Az arcokat közelről mutatja meg a művész.

Mindegyik jellegzetes munkásarc.

– Munkámban segítségemre van az, – mondja Berda Ernő, – hogy ·jól ismerem a munkásokat, hiszen itt születtem, Angyalföldön nőttem fel és magam is gyárban dolgoztam. A téma nem új számomra. A múltban is munkásokat festettem. A felszabadulás óta mindig arra igyekeztem, hogy születő új társadalmunk döntő, aktuális mozzanataihoz hozzászóljak képeimmel. Ezekkel a képekkel is ez a szándékom. A tervteljesítés, a többtermelés és a honvédség döntő tényezője a békeharcnak.

Mindezt az alkotmány tette törvénnyé és joggá, amiért évtizedeken keresztül harcolt a magyar munkásmozgalom.

CSÓK ISTVÁN, a magyar festők nesztora, fiatalos hévvel beszél az augusztusi kiállításról. A nyolcvanöt éves mesterből életvidámság sugárzik.

– Tudom, hogy az emberek szívesen gyönyörködnek a jól és szívvel megfestett tájképekben. Most, amikor már felszabadult dolgozó népünk egyre jobban érdeklődik a művészet iránt, különösen gondosan, szeretettel kell festenünk. Az életteli tájképben a festő a világot tárja fel, amelyben az ember él és munkálkodva jövőjét építi. Tájképeimben azt az optimista, jövőbe vetett hitet szeretném kifejezni, amelynek szilárd alapja és biztosítéka Népköztársaságunk Alkotmánya.

ANTAL KÁROLY traktorállomásra készül, mert egy traktoroslány alakját akarja élet!nagyságnál nagyobb bronzszobornak megmintázni.

– Nagy lelkesedéssel tölt el, – mondja –, amikor mindenütt látom, hogy a nők milyen bátran élnek az alkotmányadta jogukkal és milyen nagyszerűen megállják helyüket a termelő munkában. Különösen tetszenek nekem a traktoroslányok. Sok merészséget és hősiességet, nagy akaraterőt sejtek bennük. Azt hiszem, az új embertípus legszebb példái közé tartoznak.

Szeretném közelebbről megismerni őket

és olyan szobrot készíteni róluk, amelyben önmagukra ismerhetnek, - és büszkék lehetnek magukra.

BENCZE LÁSZLÓ munkájának már jórészét elvégezte. Műterme falán 200 X 125 cm méretű nagy kép függ. Kislányát ölében tartó és szeretetteljesen magához ölelő parasztanya látható derűs, koratavaszi tájban a képen. A festőállványon ugyanekkora, munkában lévő kép, már ez is csaknem kész. Címe: „Termelőszövetkezeti csoport Sztálin elvtárs születésnapját ünnepli.”

A másik állványon a harmadik kép vízfestményvázlata: hazatérés a gyárból.

Ha futja az időmből, – jegyzi meg Bencze László – még egy kettős portrét is festek, mégpedig Dubjága elvtársnőt, az ittjárt szovjet sztahánovista szövőnőt, amint átadja munkamódszerét egy magyar szaktársnőjének.

Szabad Művészet, 1950. 3-4.

HOGYAN KÉSZÜLTEK MŰVÉSZEINK AZ I. MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁSRA Egy festőnő a Pesthidegkúti termelőszövetkezet cséplési munkáihoz járt ki, ott készítette el vázlatait. A dolgozók a pihenőórában körülállták s szeretettel, kíváncsi érdeklődéssel nézték az elkészített rajzokat. „Senkitől se tanultam annyi egyszerű igazságot, mint ezektől a kedves és őszinte kritikusoktól” – mondta a festőnő. „Megnézem, milyenre csinálta a lovamat” mondta az egyik újgazda. „Nagyon sovány, az én lovam nem ilyen sovány… Lehajol?

Az jó. Jó a mozdulat.

De akkor tegyen elé egy kis szénát. Nem hajol le ok nélkül a ló.” Pár vonással a kissé vékonyra sikerült paripából egészséges, jó parasztlovat formált a művész s odakerült a széna is a ló előrehajtott feje elé. A kép, a vázlat egyszerre élettel telt meg. A többi dolgozó is megtette megjegyzéseit. Szinte belenyúltak a képbe, hogy jobb legyen, igaz legyen. Kedves tréfálózással is segítő munkatársai lettek a készülő képnek. „Mit keresnek itt a pelyvás-lányok?

Ezek nem segítenek, csak útban vannak.”

S a festőnő, aki a „kompozíció” szempontjai szerint építette fel a képet, rájött arra, hogy úgy is lehet komponálni, hogy az élet igazsága is érvényre jusson a kompozícióban. A cséplőgép előtt álló mázsa olyan beható és részletes szakkritikát kapott, hogy maga a festőnő is mázsaszakértő lett a beszélgetés végén.

Szabad Művészet, 1950. 5-6-7.

25

RÉVAI JÓZSEF NÉPMŰVELÉSI MINISZTER MEGNYITÓ BESZÉDE AZ I. MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁSON Tisztelt közönség, kedves elvtársak!

Ez a kiállítás, amelynek megnyitására gyűltünk ma össze, az első Magyar Képzőművészeti Kiállítás hazánk felszabadítása óta.

Ebben a tényben képzőművészeti kultúránk bizonyos elkésése is kifejeződik. Abban, hogy képzőművészeink csak most állnak népünk elé termésükkel, benne van az, hogy hosszú időbe tellett, amíg ez a termés megérett. Ezt a kiállítást – mondjuk meg – hosszú válság, belső vívódások, a múlt rossz hagyományaival való szakítás elkerülhetetlen harcai előzték meg.

De azért van ennek az elkésésnek bizonyos értelemben pozitív oldala is.

Azt az eredményt, ami ma a kiállításon előttünk áll, képzőművészetünk kiharcolta, kivívta, kiküszködte magának – és ezért a termés, ha talán késői is, de értékesebb, mert szervesebb fejlődés eredménye. Nem mondom azt, hogy ez a kiállítás már teljes fordulatot jelent a·művészeti öncélúsággal, a formalizmussal, a képzőművészet eszmei tartalmának és a valóságot kifejező formáknak hadat üzenő polgári dekadenciával való szakítás dolgában.

De bizonyos, hogy ez a kiállítás jelentős lépés előre ezen a téren. Elmondhatjuk, hogy képzőművészetünk nagyban és egészben igenis rálépett a helyes útra. Képzőművészeink már igyekeznek a népnek dolgozni.

Nem feladatom, hogy ennek a kiállításnak a megnyitásán egyben behatóan értékeljem is az elért eredményeket. Ez a hivatása magaslatán álló művészeti kritika dolga lesz, maguknak a művészeknek, a képzőművészeti szövet-ségnek a feladata lesz és tegyük hozzá: e kritikában szava lesz és kell, hogy legyen, magának a népnek, mégpedig nem utolsó sorban. Talán a legnagyobb eredmény, amit ettől a kiállítástól várunk és remélünk, az lesz, hogy dolgozó népünk éppúgy ·odafordul az új magyar képzőművészethez és a maga ügyének tekinti azt, mint ahogy a magáénak tekinti már az új magyar irodalmat. Azt reméljük és kívánjuk, hogy dolgozó népünk e kiállítás révén meglátja, hogy képzőművészeink már

26

neki dolgoznak, vagy igyekeznek neki dolgozni, próbálják az ő világát ábrázolni, az ő törekvéseit kifejezni.

Mire alapítom ezt a reményemet és hitemet?

Arra, ami új ezen a kiállításon. Új – először – az, hogy képzőművészeink témában az új élet, az új valóság, az új ember felé fordulnak vagy kezdenek fordulni. Megjelentek a vásznon, a szobrokon a dolgozó ember, épülő szocializmusunk új típusai, a sztahánovista, a traktoros, a pártmunkás, a honvéd, a feltörekvő dolgozó nő, az új szocialista ifjúság. A dolgozó ember téma volt régi képzőművészetünkben is, de inkább csak mint a más javára végzett nehéz testi munka járuléka, mint a munkában szenvedő ember.

Most először jelenik meg alkotó emberként, aki önmagáért és a közösségért dolgozik. Új ezen a kiállításon – másodszor –, hogy képzőművészeink zöme a közérthető művészi kifejezésmód felé fordult, ami egyben azt is jelenti, hogy megértette a néphez fordulás feladatát és kötelességét. Új ezen a kiállításon – harmadszor –, hogy fiatal, friss tehetségek bukkantak fel, szinte az ismeretlenségből, a nép sűrűjéből. Üdvözöljük őket és ígérjük, hogy minden erőnkkel támogatni fogjuk további fejlődésüket és teljes kibontakozásukat. Új szocialista kultúránk egészséges fejlődése effajta vérfelfrissülés nélkül, új tehetségek felbukkanása és megsegítése nélkül lehetetlen. Új a kiállításon – negyedszer –, hogy régi, érett, nagy tehetségű művészek jelentős része komolyan fáradozik azon, hogy ábrázolásban, formában, kifejezésben közeledjék a realizmushoz, tehát hozzánk, a néphez. Mi örömmel üdvözölünk minden lépést ebben az irányban, még ha ez a közeledés a realizmushoz nem is jelenti egyben és azonnal egész művészi világnézetük, tematikájuk, eszméik átalakulását a szocialista realizmus jegyében. Mi nem vagyunk türelmetlenek, mert hisszük, hogy tehetséges művészek, ha valóban komolyan veszik saját alkotó munkájukat, végsősoron nem zárkózhatnak el annak az új életnek

a hatásától, amely körülöttük alakul ki.

Végül pedig: új ezen a kiállításon az, hogy az új feladatokkal való birkózás jegyében felbomlóban vannak a magyar képzőművészet régi, egymással szembenálló, megkövesedett csoportjai, amelyek sokszor inkább klikkek voltak, mint valódi stílusirányzatok. Persze, látni még sok kiállított művön, ki tartozott a műcsarnokiakhoz, ki a Gresham-csoporthoz, ki a neoklasszicistákhoz, ki a szocialista csoporthoz, az expresszionistákhoz, vagy az absztraktokhoz. De azt is látni, hogy ezek a csoportok idejüket múlták, hogy a régi képzőművészeti csoportok egészséges és tehetsége elemei közös plattformra lelnek azoknak az új képzőművészeti feladatoknak megoldása közben, amelyeket az új élet vet fel. (…) Úgy érzem, hogy szükséges két fő veszélyről beszélnem, amely helyes útra lépő magyar képző-művészet egészséges fejlődését fenyegeti.

Az egyik veszély abból származik, hogy az új témákhoz egyesek úgy nyúlnak, hogy munká-jukat nem hatják át egyben az új eszmék is. Lehet az új témákat hidegen, holtan is ábrázolni, úgyszólván megrendelésre. De az új téma, a közérthető ábrázolás csak akkor vezet képzőművésze-tünk valódi megújho-dásához, ha a mű-vész ki tudja fejezni a maga nyelvén azokat az új eszméket, ame-lyek népünk megú-juló életét formálják.

A szocialista realizmus nemcsak téma, nemcsak közérthetőség, nemcsak stílus kérdése, hanem az ·eszmei tartalom kérdése is.

A művésznek harcosan, pártosan ki kell fejezni tudni a harcoló és építő nép érzelmeit és törekvéseit. Ezt – ha egyáltalán helyénvaló ez a kifejezés – jobbfelé mondom. Balfelé viszont a másik veszélyre kell figyelmeztetnem: az eszmei tartalomnak magas művészi formában kell jelentkeznie, mert enélkül könnyen külsőségekre korlátozódik. Attól, hogy egy képen ott van az ábrázolt munkás kezében a Szabad Nép, lehet az még halott csendélet is.

Mindezt nem azért mondom, hogy művészeinket elbátortalanítsam; ellenkezőleg, bátorítani akarom őket: haladjanak tovább a helyes úton,

de lássák és küzdjék le a veszélyeket.

Amikor ezt a kiállítást az újjáépített Műcsarnokban megnyitjuk, nem szabad megfeledkeznünk arról, ami e falakon kívül történik.

Miközben mi itt képző-művészetünk eredményeinek örülünk, sokezer kilométerre tőlünk és mégis olyan közel hozzánk, ágyúk dörögnek, egy szabadságáért küzdő nép városait és falvait, gyermekeit és asszonyait pusztítják bar-bár, idegen hódítók.

Abból az ellentétből, hogy mi Budapesten képzőművészeti kiállítást nyitunk meg és Koreában egy szabad nép vére omlik, ne vonja le senki csupán azt a következtetést, hogy íme, az imperialista barbárok gyilkolnak, mi pedig békésen építjük az új kultúrát. Inkább azt a következtetést kell levonnunk, hogy a festő ecsetjének, a szobrász vésőjének is fegyvernek kell lennie. A művészet is nevelje, acélozza népünket, hogy szükség esetén mi is helyt tudjunk állni az imperialista barbárokkal szemben.

Mi békében akarunk élni, emelni akarjuk népünk életszínvonalát. Ez azt jelenti, hogy egyben szebbé, tartalmasabbá, emberibbé akarjuk tenni életét. Ehhez kell művészeink és művészetük segítsége. Népköztársaságunk alkotmánya maga kötelez bennünket a haladó művészet támogatására.

Művészeink bízhatnak Pártunk, államunk, kormányunk legmesszebb-menő támogatásában. Mi viszont hadd bízzunk abban, hogy művészeink segíteni fognak nevelni népünket munkára és harcra, hazaszeretetre és a szabad népekkel való szolidaritásra. Hadd bízzunk abban, hogy segíteni fognak nevelni dolgozóinkat helytállásra, azokkal a ·barbárokkal szemben, akik fel akarják dúlni a mi épülő és szépülő szocialista otthonunkat is.

Ezzel nyitom meg az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítást.

Szabad Művészet, 1950. 8.1.

„EZ A MŰVÉSZET AZ ÉLETBŐL NŐTT KI” ELSŐ VÉLEMÉNYEK A KIÁLLÍTÁSRÓL Soha még nem keresett fel magyar képzőművészeti kiállítást olyan hatalmas tömeg, mint augusztus 20-án az l. Magyar Képzőművészeti Kiállítást. Több mint húszezren nézték meg ezen az egy napon a Műcsarnokban kiállított képeket és szobrokat.

A Műcsarnokban a felszabadulás előtt, az elmúlt rendszerben is rendeztek nagy, úgynevezett „nemzeti kiállításokat”, de akkor az úri Magyarország feudális és tőkés urainak kiszolgáltatott magyar képzőművészet az uralkodó osztályok szolgálatában, az urakról az urakhoz szólt. A kiállítás látogatói is ők voltak. Ha a Műcsarnokba azelőtt betévedt az elnyomott és kizsákmányolt nép fia, nem a maga, hanem az urak életét tükröző, azok hatalmát dicsőítő művekkel találkozott. A nép és elnyomói közötti éles ellentét és tátongó űr a művészetben is világosan megmutatkozott.

Ha akadtak is művek, amelyek a nép életével foglalkoztak, legtöbbjük meghamisította azt.

Ezek a művek elterelték a figyelmet a szociális ellentétekről és a „jótékony társadalmi béke” elködösítő ürügyével ugyancsak az elnyomók érdekeit szolgálták. Ha olykor-olykor megszólalt egy becsületes hang, amely a nép nyomoráról és szenvedéseiről beszélt, sohasem kerülhette el a hivatalos körök durva ítéletét, amelynek a feudálburzsoá kritika mérges felhördüléssel adott hangot.

Ez volt a múlt, amelyet elsöpört a felszabadult nép ereje. És ez az erő új országot épített.

A háború rombolásaiból újjáépített Műcsarnok is erről tanúskodik. Az idesereglő hatalmas tömegek, a nép államának dolgozó fiai már tudják, hogy ez a művészet az övék, róluk és hozzájuk szól. Leolvashatjuk ezt az arcokról és megállapíthatjuk a lépten-nyomon felhangzó véleményekből is. Azok, akik a „régi világban” sohasem jártak kiállításra, most otthonosan mozognak a Műcsarnok termeiben. Gyönyörködve szemlélik a műveket, beszélgetnek róluk, sőt élénken vitatkoznak is felettük és bátor, találó kritikát is mondanak. (…)

– Ez a művészet az életből nő ki – állapítja meg a Néphadsereg egy őrnagya. – Életünkben a problémák egymással összefonódva jelentkeznek: a béke és annak megvédése, a termelés és a tanulás, a reakció elleni harc és az új ember kiformálása és a többi mind szorosan összefüggő kérdések. Azok, – véleményem szerint – a legjobb művek, amelyek ezeket az összefüggő kérdéseket együtt ragadják meg és így tárják elénk. Általános gazdasági és politikai fejlődésünket mutatja végső fokon a nagy érdeklődés is a kiállítás iránt, és viszont, a tömegekkel való kapcsolata a művészeknek ezeken a műveken keresztül

mutatkozik meg konkréten. A Szovjetunió és a felszabadító szovjet hadsereg iránti szeretet határozottan domborodik ki a kiállításon s ez is azt bizonyítja, hogy szilárdan állunk a Szovjetunió vezette béketábor frontján. Örömmel tölt el az is, hogy a néphadsereggel ilyen sok mű foglalkozik s ebben a békénk őrei iránt érzett szeretetteljes kapcsolatot látom.

– Azelőtt is gyakran jártam kiállításra, – mondja Herczeg Ferenc, a Bútoripari Egyesülés előadója – de a múltban a kiállításokon valami nyomott, idegen légkört éreztem. A különcködés és a torzság útvesztőjében nehéz volt eligazodnia annak is, aki járatos volt a művészetben. A kapitalista világ betegségét éreztem ezekben a művekben, amelyek távol álltak a néptől. Fárasztottak és lehangoltak ezek a kiállítások. A mostani kiállításon a friss, életvidám hang az, amely elsősorban megkap.

Zsitva Ilona, harmadéves közgazdászhallgatónak az tetszik legjobban a kiállításon, hogy népi demokráciánk fejlődését tükrözi.

– A múlt művészetével nem foglalkozhattam, mert szegény voltam, – mondja – de azt hiszem, jól ítélem meg a kiállítást, ha legnagyobb jelentőségét abban látom, hogy láthatóvá teszi mindazt a változást, amely' a felszabadulás óta végbement hazánkban. Sok alkotást láttam, amely a tanulással foglalkozik. A kis diákoktól kezdve az analfabéta anyókáig, mindenki tanul. A tanulás, a fejlődés nagy igyekezetének tükrözése, igen felemelő. A falu fejlődése közelről érint, mert védőnő voltam, s ősszel agrárszakos leszek az egyetemen. Éppen ezért örömmel látom a traktoroslányokat, a gépállomást és a szövetkezeti mozgalom fejlődését ábrázoló műveket.

Nemcsak virágzó jelenünk, hanem szép jövőnk is kifejeződik a legjobb alkotásokon.

Szabad Művészet, 1950. 8.3.

A MŰFAJOK GAZDAGSÁGA Magyar Képzőművészeti Kiállításon legnagyobb számmal a zsánerképek szerepelnek.

Köztük találjuk a kiállítás legjelentősebb darabjait. Pór Bertalan, Bán Béla, Benedek Jenő, Bencze László, Domanovszky Endre, Bernáth Aurél, Berény Róbert s még igen sok más művészünk itt látható munkája mindenekelőtt a „műfaj”, a zsánerkép sokféle lehetőségére, szinte kimeríthetetlen gazdag-ságára hívja fel figyelmünket.

Az I. A zsánerkép-festészet új virágbaszökkenése elsősorban a „téma,” a „szüzsé”, a kép tartalma, mondanivalója fontosságának egészséges felismerésére vezethető vissza.

A „szüzsét” (a témát) a formalizmus kísérelte meg „kikapcsolni” a művészetből. A művészetnek az élethez való eleven kapcsolatát vágta el ezzel, s rálépett arra a veszélyes útra, melyen a

témátlanság, a mondanivaló nélküli beszéd végül is az értelmetlenség zűrzavarához vezetett.

Az értelem újjászületéséről, az értelem jogaiba való forradalmi jelentőségű visszahelyezéséről beszélhetünk a modern képzőművészet történetében az életképfestés újjászületésével kapcsolatban. A semmit nem mondó, öncélú „szerkezetek” vagy bomlott, megfoghatatlan „víziók” helyébe a haladó és a kibontakozás útját kereső művész visszahelyezte az ember, a valóság eleven, sokrétűen gazdag, egészséges, „normális”, azaz természetes' szépségét.

Az új képnek van újra meséje, s van újra hőse.

A művészet újra felismerte ábrázoló hivatását.

S ezzel párhuzamosan újra élő eszméket konkretizál. A művészi munka újra egésszé épült, túljutott az ú. n. „részletproblémák” szűklátókörű töredékességének bénán egyhelyben topogó tehetetlenségén.

A felszabadult művészeknek az alkimista laboratóriumokká változtatott műtermekből ki kellett lépniök – az életbe. (…)

Vannak a fejlődés egész kezdeti fokain álló életképábrázolások, melyekből még méla hangulat, a régi „sötét” témájú zsánerképek fojtott levegője árad. Makkay József „Falusi orvos gyermeket vizsgál” című képe tipikus példája a még mindig nyomorhangulatot árasztó, régi típusú zsánerképnek – pedig a festő minden bizonnyal a falu újjászületésének egyik fontos jelenségéről akart beszélni.

Van példa a felszínes „népieskedés” hatásvadászó ügyeskedéseivel operáló zsánerfestészetre is a kiállításon. Mihalovics Mihály a „Lépjenek be a termelőszövetkezetbe” c. kép festője számára sokkal fontosabb volt a cifraszűr népies „díszmagyarjának” dekoratív motívuma a kép témájánál.

Mindkét művész festőmodorban a „Munkácsy-hagyomány” ápolójának tekintheti magát. (…)

Pór Bertalan „Rákosi elvtárs parasztküldöttekkel beszélget” c. képével kapcsolatban ugyan a befejezettség szempontjából még sok kifogás emelhető, mégis szinte jelképi jelentő-sége van ennek a festménynek a kiállítá-son.

A mester, saját vallomása szerint nem tudta (az idő rövidsége miatt) a kellő befejezettségig érlelni alkotását. De már így, félig készen is rendkívül őszinte közvetlenséggel és hiteles életszerű-séggel ragadta meg Rákosi elvtárs egyénisé-gének nagyszerű emberi vonásait, s kifejezésre tudta juttatni azt a bensőséges szeretetet, mellyel dolgozó népünk Rákosi elvtársat körülveszi. Ha a kép még nincs is egészen befejezve - mégis egész szíve van már. S ez döntő jelentőségű dolog. Ugyanígy a Sztálin elvtársról festett portré művészi tökéletessége s emberi őszintesége szempontjából egyelőre figyelmen kívül hagyható mellékkörülmény a kar elrajzolásának hibája, hiszen minden valószínűség szerint ez is csak az időhiány rovására írható s maga a művész látja legvilágosabban azt a pár részlethibát,

melyet további munkával ki kell tisztáznia.

Mindkét képet mondanivalójának bensőségessége, lelkes őszintesége és érzelmi gazdagsága a kiállítás legjelentősebb alkotásává avatja. (…)

A régi típusú polgári portrét a hivalkodó elegancia hamis előkelősége, vagy a semleges ünnepélyesség olcsó máza jellemezte.

A dolgozó ember reális arcképét nem lehet e régi sablonok „szellemében” megfesteni. Azért nem, mert egészen másfajta tartalmak teszik emelkedetté, széppé, vagy ünnepi jellegűvé a dolgozó ember alakját, mint a régi világ „előkelőit”. A portré igazi művészének ezeket a tartalmakat kell kifejezésre juttatni alkotásaiban.

A realista életábrázolás és jellemábrázolás is ismeri az ünnepi emelkedettséget. De ez az emelkedettség nem üres külsőség, hanem eleven tartalom. A munka hőseinek ábrázolása érvényre kell hogy juttassa az emberi magatartás hősiességet; a jellem határozottságát és szépségét. Az új ember, a jövőt építő, felszabadult dolgozó típusa - hős-típus.

S a típust a jelkép tisztaságával is meg lehet fogalmazni. Az eszményítés nem idegen a realista életábrázolástól. Az ilyen jelképi jelentőségre emelő tipizálásnak példája az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon Ék Sándor „Dunánál” c. „ideál­portréja”, mely a győztes Vörös Katona nagyszerű emberi alakját állítja elénk, s Imre István „Folyamőr” c. festménye. (…)

Külön kell beszélnünk azokról a portrékról, melyek az emberiség felszabadításért, a munkásosztály győzelméért vívott világtörténelmi harc nagy vezéreit ábrázolják. Ezekben az emelkedetthangú, igaz lelkesedést kifejezésre juttató portrékban a történelmi nagyságot és az emberi közvetlenséget egyformán meg tudják éreztetni a művészet mesterei. A kiállítás legszebb, legőszintébb képei közé tartozik Pór Bertalan Sztálin-portréja. E mellett Pátzay Pál, Baksa Sós György és Farkas Aladár Sztálin és Lenin portréi közelítették meg leginkább a nagyszerű feladat megoldását. (…)

A szocialista realizmus megvalósítása a legnagyobb igényeket támasztja művészeinkkel szemben: Nem „stílus-ötleteket”, hanem igaz életismeretet és mesteri művészi tudást követel, s mélyebb, teljesebb emberi odaadást. A szocialista-realista művészet a legkomolyabb emberi vizsga művészeink számára.

Az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás tanúsága szerint az első vizsgát megfelelő eredménnyel tette le felszabadult magyar képzőművészetünk.

Akik a magyar művészet ügyét szívükön viselik, nyugodtan nézhetnek további fejlődése elé.

Szegi Pál, Szabad Művészet, 1950. 9.1.

Az összeállítás a Műcsarnok Könyvtár és Archívum gyűjteménye alapján készült.

27

KIÁLLÍTÁSOK

Műcsarnok Kunsthalle, Budapest

Budapest, Hősök tere, Postacím: H-1406 Pf. 35.

Telefon: +36 1 460 7000, Fax:+36 1 363 7205 E-mail: mucsarnok@mucsarnok.hu Honlap: www.mucsarnok.hu

ÁZBEJ & ÁZBEJ

ÁGAK

Nyitvatartás:

07. 27. – 09. 11.

kedd–vasárnap 10.00–18.00 csütörtök 12.00–20.00 hétfőn zárva

SZERVÁTIUSZ JENŐ SZERVÁTIUSZ TIBOR

Könyvtár:

hétfő-csütörtök 10.00–17.00 BBS Archívum: kutatóknak időpont-egyeztetéssel

07. 27. – 10. 16.

TERMÉSZETMŰVÉSZET – VÁLTOZATOK

JEGYÁRAK

07. 27. – 10. 16.

JÓSZAY ZSOLT SZOBRAI 08. 03. – 09. 11.

ÉVES MŰCSARNOK–BELÉPŐ

A névre szóló kártya a MŰCSARNOK, a MŰCSARNOK#BOX és a MŰCSARNOK#KAMARATEREM kiállításaira biztosít korlátlan belépési lehetőséget tulajdonosának a megvásárlástól számított 12 hónapig, kedvezményes áron 6000 forintért, diákoknak és nyugdíjasoknak 3000 forintért.

ÉVES BELÉPŐ ISKOLÁK RÉSZÉRE

KÖZÉP Középületek_közvetlen közelségben

Idén is vásárolhatnak éves Műcsarnok-belépőt az iskolák.

Az iskola nevére szóló kártya a megvásárlástól számított 12 hónapig biztosít korlátlan belépési lehetőséget a MŰCSARNOK, a MŰCSARNOK#BOX és a MŰCSARNOK#KAMARATEREM kiállításaira.

Kedvezményes áron, diákonként 3000 forintért.

A kártyával a múzeumpedagógiai programokon való részvétel ingyenes!

További információ: Schopp Ildikó, schopp.ildiko@mucsarnok.hu, 36/30 410 47 55

09. 24. – 10.22.

KONTROLL 09. 20. – 10. 30.

AKTUÁLIS JEGYÁRAK A MŰCSARNOK KIÁLLÍTÁSAIRA ÁGAK

Ázbej & Ázbej | Természetművészet–változatok Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor

MŰCSARNOK BARÁTI KÖR Legyen a Barátunk! Érdekli a képzőművészet, a kortárs kultúra, a megújuló hagyományok?

Szívesen tanúja lenne, hogyan épül egy kiállítás? Megismerkedne és beszélgetne kurátorokkal és művészekkel, szeretné elsőként kézbe venni legújabb művészeti, irodalmi kiadványainkat?

Akkor csatlakozzon a Műcsarnok 2015-ben újraindult baráti köréhez! Jelentkezéséhez írjon e-mailt, vagy töltse ki online a honlapunkon található jelentkezési lapot!

A baráti kör tagjai térítésmentesen látogathatják kiállításainkat és a kísérőprogramokat, a nagyközönség és a megnyitó előtt járhatják végig egy-egy kiállításunkat, bepillanthatnak a kiállítófalak mögé, végigkísérhetik egy-egy mű installálását és jelentős kedvezménnyel vásárolhatják meg a Műcsarnok albumait, kiadványait. Különleges szolgáltatásként évente több alkalommal zártkörű tárlatvezetésen vehetnek részt a kurátorokkal vagy a meghívott vendégekkel, a kulturális vagy közéletben ismert és elismert szakemberekkel, akikkel utána egy-egy pohár bor mellett beszélgetésre is alkalom nyílik.

E-mail cím: baratikor@mucsarnok.hu honlap: http://www.mucsarnok.hu/mucsarnok/mucsarnok_barati_kor.php

A Magyar Művészeti Akadémia intézménye Institution of the Hungarian Academy of Arts

művészetialap

4. szám, 2016. július–augusztus–szeptember

Szerkesztés: Bán András | Wirth Imre Szöveggondozás, programok: Bán Ildikó | Murka Ilona | Tomka Eszter | Wirth Imre Design: Vizvárdi András Kiadó: Műcsarnok Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Szegő György művészeti igazgató ISSN 2416-3457 © Műcsarnok Nonprofit Kft., a szerzők, valamint a fotók jogtulajdonosai

Teljes árú | 1800 Ft Diákoknak, pedagógusoknak és nyugdíjasoknak (érvényes igazolvánnyal) | 900 Ft Családoknak (egy vagy két szülő, három gyermek) | 2700 Ft Kiegészítő jegy a családi jegyhez (további gyermekenként) | 700 Ft Csoportos – 10 fő felett | 1300 Ft (együttes belépés esetén, személyenként) Csoportos diák, pedagógus és nyugdíjas – 10 fő felett | 650 Ft (együttes belépés esetén, személyenként) Kedvezményes | 300 Ft (múzeumi belépővel, valamint érvényes AICA vagy ICOM kártyával rendelkezőknek, továbbá művészeti iskolák hallgatóinak és oktatóinak)

KOMBINÁLT JEGY (MINDHÁROM KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTÉSÉRE JOGOSÍT)

Teljes árú | 1900 Ft Diákoknak, pedagógusoknak és nyugdíjasoknak (érvényes igazolvánnyal) | 950 Ft Családoknak (egy vagy két szülő, három gyermek) | 3000 Ft Kiegészítő jegy a családi jegyhez (további gyermekekként) | 800 Ft Csoportos – 10 fő felett | 1500 Ft (együttes belépés esetén, személyenként) Csoportos diák, pedagógus és nyugdíjas – 10 fő felett | 750 Ft (együttes belépés esetén, személyenként) Kedvezményes | 400 Ft (múzeumi belépővel, valamint érvényes AICA vagy ICOM kártyával rendelkezőknek, továbbá művészeti iskolák hallgatóinak és oktatóinak)

Jószay Zsolt szobrai | Műcsarnok#Box

Teljes árú, diák-, pedagógus-, nyugdíjas- és csoportos jegy | 400 Ft Turisztikai vagy egyéb érvényes kedvezménykártyával valamennyi kiállításra | a kártyán szereplő kedvezménnyel Szakmai (érvényes MAOE, MKISZ, IKT kártyával vagy újságíró-igazolvánnyal) | ingyenes Térítésmentes (gyermek 7 éves korig, mozgássérült és fogyatékkal élő kísérőjével) | az összes kiállításra ingyenes Fizetésnél elfogadható utalványok: SZÉP kártya (szabadidő: K&H, MKB, OTP) és Edenred kultúra- és sportutalvány.

Az árak tartalmazzák a 27%-os áfát.

Támogatók: