Studia Comitatensia 40. by Ferenczy Múzeumi Centrum

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

SZERKESZTŐ: MRAVIK PATRIK TAMÁS

SZENTENDRE 2022

TARTALOMJEGYZÉK

A Studia Comitatensia rövid története. Szerkesztői előszó helyett

RÉGÉSZET Ottományi Katalin A Szigetmonostor-Horányban feltárt kikötőerőd késő római kerámiája Harag Mátyás Adatok a kora középkori szőlőműveléshez – Szőlőmetsző és szüretelőkések

az avar kori szállásterületről

TÖRTÉNELEM Schramek László A nagykőrösi plébánia újjáalapítása 1778-ban Muskovics Andrea Adalékok a történeti Budai borvidék történetéhez. A budaörsi szőlőművelés és „pincefalu”

NÉPRAJZ Sz. Tóth Judit Az ünnepi szokások tárgyai II. Jeles napok

110

MŰVÉSZETTÖRTÉNET Szilágyi Zsófia Júlia Írók Kovács Margit levelesládájában

144

Kopin Katalin Atelier – Interjúk szentendrei művészekkel

162

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A STUDIA COMITATENSIA RÖVID TÖRTÉNETE. SZERKESZTŐI ELŐSZÓ HELYETT

1972-ben jelent meg a Studia Comitatensia első száma, és ma, ötven évvel később a negyvenedik évfolyam kiadásához érkeztünk el. Bár a tudomány és a muzeológia világa rendkívül sokat változott ezalatt a négy évtized alatt, a Studia részben sikerrel meg tudott őrizni eredeti célkitűzéséből, és a mai napig fórumaként szolgál a Pest megyei múzeumokban, tudományos intézményekben felhalmozott szakmai tudás közvetítésének. Ebben a rövid bevezető esszében a Studia Comitatensia ötvenéves történetének egyes meghatározó momentumait szeretném vázlatosan felvillantani, amin keresztül megmutatkozhat az a sokszínű szakmai közösség, melynek együttműködésében az évkönyvek megszülettek. A Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának égisze alatt induló periodika alcíme – Tanulmányok Pest megye múzeumaiból – is tükrözte a megyei múzeumok együttműködését jelző szándékot. A kezdeményezés Ikvai Nándor néprajzkutatótól, a ceglédi Kossuth Múzeum, majd 1968tól a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága és az utóbbi központjának számító Ferenczy Múzeum igazgatójától érkezett, aki a kutatói terepmunka, az intézményvezetés mellett a tudományszervezésre is nagy hangsúlyt helyezett. 1988-ban bekövetkezett haláláig összesen tizenhárom évfolyamot szerkesztett: az általánosabb Pest megyei tematikájú kötetek mellett nemcsak szerkesztette az elkészült szövegeket, de kutatásvezetőként koordinálta a Tápiómente1 és a Börzsöny2 néprajzát elemző vizsgálatokat is. Az első évfolyam nyitótanulmánya Ikvai tollából a Pest megyei múzeumok katalógusa volt, végigtekintve a tartalomjegyzéken pedig érezhető, hogy a sokszínű Pest megyei tudományos és muzeológiai világ leírása nem légből kapott: a szentendrei mellett az aszódi, a ceglédi, a penci, a tápiószelei és a váci múzeum is képviseltette magát. Az első számokba elsősorban a Pest megyei múzeumok és kiállítóhelyek muzeológusai írtak, a nagyobb múzeumoktól a kis falumúzeumokig és gyűjteményekig számos intézményből publikáltak tanulmányokat. A Pest megyei kapcsolatokat – ahogy később látni fogjuk – nemcsak a különböző múzeumok jelenléte, de számos közösen írt tanulmány és közösen végzett kutatómunka

1 2 3 4 5

jelentette, illetve az is gyakran előfordult, hogy egy-egy település kutatója más Pest megyei települést érintő témáról értekezett, ami ugyancsak serkenthette a közös munkát. A szakmai közösséget az 1962-től működő megyei múzeumi igazgatási rendszer is erősítette. Ez állandó fórumot jelentett a kapcsolattartásra – mint a hivatalos eseményekre való meghívás, kiadványok átadása, cseréje, előadások megtartása vagy kölcsönös szakmai segítségnyújtás. A Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának központi intézményeként a Ferenczy Múzeum szakfelügyelői, tanácsadói feladatokat is ellátott, így közvetlen kapcsolatot tartott fenn a megye más múzeumainak dolgozóival. Ennek a koordinációnak a része volt a Studia szerkesztése is, amit a legtöbb szám esetében a Ferenczy Múzeum muzeológusa, tematikus számok esetében az adott szakterületért felelős kutatója végzett. Az általánosabb Pest megyei témákkal foglalkozó – elsősorban néprajzi, régészeti és történettudományos cikkeket közlő – klasszikus tanulmánykötet-formátumú számok mellett már a hetvenes évektől megjelentek forrásközlő kötetek, valamint egy- vagy többszerzős monográfiák is. A néprajzi tematikájú forrásközlések egyik korai példája a Studia 4. száma, amely egy 1972-től induló kutatás részeként közölte a Galgamácsa faluban élt Dudás Juli szövegszerűen és rajzos formában megalkotott emlékeit. A kötet a Ferenczy Múzeum néprajzkutatója, I. Sándor Ildikó által gondozott egodokumentum-együttesen keresztül mutatja be a település életét.3 Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a Studiában kaptak helyet egyes Pest megyei települések történetét sokszerzős monográfia formájában, széles megyei és fővárosi szerzőgárdával feldolgozó kötetek. Ide tartozik a Cegléd városának történetét az őskortól egészen a szocializmus jelenéig feldolgozó kötet, amiben a ceglédi Kossuth Múzeum muzeológusai mellett Nagykőrös, Gödöllő, Békéscsaba és számos budapesti kutatóintézet, múzeum kutatója is részt vállalt.4 Ehhez hasonló nagy volumenű vállalkozásként Vác városának históriáját adta közre két kötetben a periodika.5 A Studia Comitatensia tematikus számai nem csupán egyes településekhez, tájakhoz kapcsolódtak: számos kötet a különböző Pest megyei

Ikvai 1985b; Ikvai 1985c. Ikvai 1977. Vankóné Dudás 1976. Ikvai 1982. Sápi 1983a; Sápi 1983b.

MRAVIK PATRIK TAMÁS

A STUDIA COMITATENSIA RÖVID TÖRTÉNETE. SZERKESZTŐI ELŐSZÓ HELYETT

vonatkozású témákat különböző tudományos diszciplínák szerint is problematizálta. A legnagyobb számban publikált régészeti profilú kötetek mellett,6 ha fokozatosan csökkenő súllyal, de továbbra is helyet kapott a néprajz,7 és önálló számmal képviseltette magát a művészettörténet,8 az irodalomtörténet9 és a történettudomány több aldiszciplínája is (gazdaság- és társadalomtörténet,10 művelődéstörténet).11 Az önreflexió megnyilvánulásaként tekinthetjük, hogy 2004-ben a Studia Comitatensia múzeumtörténeti számot adott ki, amikor az adott intézmény muzeológusa írta meg a nagykőrösi, a szentendrei, a tápiószelei, a nagytarcsai, az abonyi, az isaszegi és a gödöllői múzeumok történetét.12 Ugyancsak a visszatekintést tükrözi az alapító Ikvai Nándor emlékének szentelt két, néprajzi szövegeket tartalmazó szám is. A periodika az itt felsorolt tudományos mezőn, a Pest megyei perspektíván túlra is tekintett, ez a kitágított szemszög mutatkozik meg a – korábban említett – Börzsöny néprajzát feldolgozó tanulmányokban, illetve a Honfoglalás és államalapítás-kori temetők az Ipoly mentén című monográfia közlése esetében is.13 A témák eklektikusságából egyrészt a Studia sokszínűsége, másrészt profiljának hibriditása, körülhatárolatlansága is kitűnhet. A megyei szervezet intézményi (szakmai és adminisztratív) ernyője alatt futó periodika következetesen a megyei múzeumok eredményeire és az ide vonatkozó témákra koncentrált, annak 2012-es megszűnésével azonban bizonytalanná vált az intézmények helyzete és tudományos képviselete. Erre a bizonytalanságra próbált reagálni 2014-ben a megújult szerkesztőbizottság: a sorozatot a Ferenczy Múzeum Évkönyveként, de a Pest megyei tudományos képviseletet megtartva próbálták új alapokra helyezni.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

„Az új irányelvek és arculat mentén a jövőben a múzeumi évkönyvet a korábbi nevén, Studia Comitatensia, de új folyamként jelentetjük meg. Ez egy lektorált, valamennyi múzeumi szakágat felölelő és rendszeresen megjelenő tudományos publikáció lenne, amely nem csak, illetve nem elsődlegesen a belső múzeumi szakemberek tanulmányaira redukálódna, hanem általánosságban az egész Pest megye történetére, néprajzára, régészetére, irodalomtörténetére, művészettörténetére vonatkozó, lehetőség szerint összehasonlító megközelítésű, illetve kiemelkedő helyi jelentőségű tudományos kutatások fórumává válna.”14

PENC ZEBEGÉNY

VERSEG

VÁC PILIS

Ettől az évtől kezdve a Studia a Ferenczy Múzeum – majd 2015-től Ferenczy Múzeumi Centrum – Évkönyveként jelent meg, ugyanakkor tudatosan határozta meg a Pest megyei dimenziót mint folytatni kívánt örökséget. A Studia Comitatensia történetének vázlatos feldolgozása során arra is kísérletet tettem, hogy a Pest megyei múzeumok közötti kapcsolódásokat a periodikában való megjelenés és közös munka alapján vizuálisan is ábrázoljam. Az ábrán különböző színekkel jelölt múzeumok méretaránya a Studiában való megjelenés arányait mutatja, az alapján, hogy az adott múzeum dolgozói közül hányan publikáltak tanulmányt a kötetekben.15 A múzeumok között futó vonalak pedig azokat az eseteket jelölik, amikor egy adott település múzeumában dolgozó kutató valamilyen más Pest megyei témával foglalkozott az adott publikáció önálló vagy társszerzőjeként.16 A Studia Comitatensia ilyen módon megszülető hálózati térképe jól mutatja a Pest megyei múzeumok bevonását a tudományos munkába. Ezek közül a legtöbb tanulmány a szentendrei Ferenczy Múzeum muzeológusai tollából szüle-

VISEGRÁD

PÓCSMEGYER

SZEN TENDRE

ASZÓD FÓT

GÖDÖLLŐ KISTARCSA

BUDKALÁSZ

ISASZEG

NAGYTARCSA

ÜRÖM

PÉCEL

KÓKA

SOLYMÁR

PÁTY BIATORBÁGY

BUDAÖRS

TÁPIÓSZEN TMÁRTON

ÉRD

TÁPIÓSZELE

SZÁZHALOMBATTA

ALSÓNÉMEDI

NYÁREGYHÁZA

DABAS

ALBERTIRSA

CEGLÉD

RÁCKEVE

ABONY

NAGYKŐRÖS

1. ábra: Budapest és Pest megye múzeumainak és más tudományos-kulturális intézményeinek részesedése és tematikus kapcsolódásai a Studia Comitatensiában megjelent publikációk alapján (1972–2021)

6 7 8 9 10 11 12 13 14 15

Ikvai 1985a; Maróti 1991a; Maróti 1991b; Ottományi 2007; Rajna 2011. Ikvai 1987; Novák 1994a; Novák 1994b; Farkas 2004b. Lóska 1990. Farkas–Novák 1989. Farkas 1995. Farkas 1996. Farkas 2004a. Bakay 1978. Majorossy 2014: 7. Szentendre és Budapest esetében némileg stilizált az arányosítás. A szentendrei Ferenczy Múzeum, ma Ferenczy Múzeumi Centrum és a budapesti múzeumok, intézmények az ábra által tükrözöttnél is kiemelkedőbb arányban jelentek meg: az összes vizsgált Studiában megjelent tanulmány több, mint harmadát jegyzik budapesti intézmények és több, mint a negyedét a Ferenczy Múzeum dolgozói. Nem minden kötet jelölte a szerző intézményi affiliációját, így összesen 27 szám esetén volt lehetőség az adatokat felvenni és a vizsgálatot elvégezni.

MRAVIK PATRIK TAMÁS

A STUDIA COMITATENSIA RÖVID TÖRTÉNETE. SZERKESZTŐI ELŐSZÓ HELYETT

tett. Még inkább igaz ez az intézményi átalakulás utáni időkre, amikor a kisebb múzeumok financiális és szakmai korlátok miatt már nehezebben tudtak megjelenni, mint a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának ernyője alatti időszakban. A Ferenczyt a ceglédi Kossuth Múzeum, a nagykőrösi Arany János Múzeum és a váci Vak Bottyán (ma Tragor Ignác) Múzeum követi. A nagyobb megyei múzeumok mellett – főleg a hetvenes-nyolcvanas éveket tekintve – látványos a kisebb gyűjtemények, falumúzeumok jelenléte is: visszatérő szerzőként jelentek meg a penci Falumúzeum (ma Jakus Lajos Cserhátalja Falumúzeum), a ráckevei Árpád Múzeum, az aszódi Petőfi Múzeum vagy a tápiószelei Blaskovics Múzeum dolgozói. Mellettük pedig egy-egy szöveg erejéig további kisebb Pest megyei múzeumhelyek (Abony, Budaörs, Gödöllő, Isaszeg, Kistarcsa, Nagytarcsa, Tápiószentmárton, Százhalombatta, Zebegény) is jelentkeztek eredményekkel. Az ábra keresztmetszeti képet mutat a Studia szerzői által kirajzolódó hálózat teljes ötven évére vetítve, ezért az időbeli változásokat nem lehet leolvasni róla. A változás egyik legfontosabb tényezője a kisebb múzeumok – falumúzeumok, kiállítóhelyek – jelenlétének fokozatos megszűnése. Ezeket a gyűjteményeket számos esetben egy, a lokális örökség és történelem felkutatását és védelmét küldetéstudatosan végző személy állította össze, gondozta – sőt még arra is maradt kapacitása, hogy az eredményeket publikálja. Ennek a gyűjteményszervezői-értelmiségi karakterformának az átalakulását, sőt olykor megszűnését nemcsak a megyei múzeumi rendszer említett átalakítása vagy az elmúlt évtizedekben lezajló leépítések eredményezték, hanem általánosabban a kultúra társadalmi és politikai funkcióváltozásának is az eredménye. A múzeumok jelenléte mellett az egyes vonalak a témaválasztások hálózatosságát illusztrálják, aszerint, hogy az egyes tanulmányok milyen más Pest megyei vonatkozású témára koncentráltak.17 Ez alapján a publikálási potenciál mellett a közös témák iránti kutatói érdeklődés is megmutatkozik. Kiolvashatók regionális alapon szerveződő témaválasztási stratégiák, így például Pest megye – a ceglédi és nagykőrösi múzeumok központi helyzetével kirajzolódó – délkeleti része vagy a Szentendre és Vác központú északi régió. A nagyobb múzeumok közelsége több okból is serkenthette a közös munkát: részben lehetőséget nyújtott

a közös tanulmányok, közös kutatómunka elvégzésére, illetve elképzelhető kutatási témákat biztosított. A hálózat éleiként értelmezhető vonalak sűrűsége mutatja az adott települések közötti tudományos érdeklődés erősségét: a legvékonyabb szálak egyetlen tanulmányt jelentenek (ezek sok esetben inkább a kutató egyéni érdeklődését mutatják), míg a koncentrikusabb vonalak egy-egy nagyobb volumenű kutatás eredményeit tükrözik (pl. a Cegléd és Vác várostörténetét vagy a Tápiómente néprajzát feldolgozó kötetek). Az is feltűnő, hogy milyen erőteljes a budapesti intézmények (elsősorban múzeumok, levéltárak) jelenléte a hálózatban. Ez egyrészt az ő sikeres bevonásukat jelenti, másrészt azt, hogy a Pest megyei témák akár várostörténeti, akár régészeti, akár néprajzi vonalon is jelenthettek vonzó perspektívát a fővárosban dolgozó szakembereknek. A Pest megyei témák, sok esetben a még hiányzó alapkutatások publikálása továbbra is fontos feladata lehet a periodikának, ugyanakkor az önreflexióra is szükség van annak érdekében, hogy megértsük a tudományos közösségek nehézségeinek, olykor felbomlásának természetét, és reagálni tudjunk a szakterületünket ért kihívásokra. Az itt vázolt hézagos ív csak felvillantja a Studia Comitatensia ötven évet és negyven számot felölelő történetét, mégis jelen formában is szolgálhat némi tanulsággal e dilemmák kapcsán. Az ötven év alatt lezajló változások – a megyei intézményrendszer leépítését követő finanszírozási bizonytalanságok, különböző politikai befolyásra való törekvések, illetve a piaci logika megjelenése a kultúra területén – nemcsak egy ilyen múzeumi évkönyv, de az egész múzeumi szakma pozícióját kérdőjelezték meg. Élményalapú szolgáltatás, a helyi értékeket reprezentáló kiállítóhely, társadalmi párbeszédet fenntartó kulturális tér, tudományos tevékenységet végző intézmény? A múzeumok esetében máig nem eldöntött kérdés, és bármelyik utat választjuk, egészen máshova helyeződik a tudományos munka funkciója és jelentősége. A jelen bizonytalansága arrafelé vezet, hogy egy kisebb falumúzeum kulcsát legfeljebb az önkormányzat épületéből lehet megszerezni; és egyre nehezebb az adott gyűjtemény iránt elkötelezett, a folyamatos bizonytalanságok és különböző szakmai, gazdasági elvárások közepette az elvégzett munkáról tudományos keretek között számot adni tudó múzeumi szakma működése. (Mravik Patrik Tamás)

Értelemszerűen egy adott múzeum munkatársaként publikáló szerző a legtöbb esetben saját településével kapcsolatos témákat dolgozott fel, de ahogy az ábra mutatja, számos más Pest megyei vonatkozású témában is megjelentek tanulmányok.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Felhasznált irodalom Bakay 1978 Bakay Kornél: Honfoglalás és államalapítás-kori temetők az Ipoly mentén. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múltjából 6 (1978)

Farkas–Novák 1989 Farkas Péter – Novák László (szerk.): Irodalomtörténeti tanulmányok. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 19 (1989)

Farkas 1995 Farkas Rozália (szerk.): Gazdaság- és társadalomtörténeti tanulmányok. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 25 (1995)

Farkas 1996 Farkas Rozália (szerk.): Művelődéstörténeti tanulmányok. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 26 (1996)

Farkas 2004a Farkas Rozália (szerk.): Múzeumtörténeti és régészeti tanulmányok. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 28 (2004)

Farkas 2004b Farkas Rozália (szerk.): Néprajzi-történeti tanulmányok. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 29 (2004)

Ikvai 1977

Lóska 1990 Lóska Lajos (szerk.): Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 20 (1990)

Majorossy 2014 Majorossy Judit (szerk.): A Ferenczy Múzeum Évkönyve. Új Folyam. Studia Comitatensia. A Ferenczy Múzeum Évkönyve 33 (2014)

Maróti 1991a Maróti Éva (szerk.): Régészeti tanulmányok Pest megyéből. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 21 (1991)

Maróti 1991b Maróti Éva (szerk.): Régészeti tanulmányok Pest megyéből. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 22 (1991)

Novák 1994a Novák László (szerk.): Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 23 (1994)

Novák 1994b Novák László (szerk.): Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 24 (1994)

Ottományi 2007

Ikvai Nándor (szerk.): Börzsöny néprajza. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 5 (1977)

Ottományi Katalin (szerk.): Régészeti tanulmányok. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 30 (2007)

Ikvai 1982

R ajna 2011

Ikvai Nándor (szerk.): Cegléd története. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 11 (1982)

Rajna András (szerk.): Régészeti tanulmányok. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 31 (2011)

Ikvai 1985a

Sápi 1983a

Ikvai Nándor (szerk.): Régészeti tanulmányok Pest megyéből. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 17 (1985)

Sápi Vilmos (szerk.): Vác története I. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 13 (1983)

Ikvai 1985b

Sápi Vilmos (szerk.): Vác története II. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 14 (1983)

Ikvai Nándor (szerk.): Tápiómente néprajza I. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 15 (1985)

Ikvai 1985c Ikvai Nándor (szerk.): Tápiómente néprajza II. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 16 (1985)

Sápi 1983b

Vankóné 1976 Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 4 (1976)

Ikvai 1987 Ikvai Nándor (szerk.): Életmód-kutatások Pest megyéből. Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 18 (1987)

OTTOMÁNYI KATALIN

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A SZIGETMONOSTORHORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

A Szentendrei-sziget keleti szélén, közvetlenül a Dunaparton fekvő épület mint „Horányi hídfőállás” szerepel a szakirodalomban. Nagy Lajos 1935. évi ásatásának eredményeképpen alaprajzát is ismerjük. Ezen pontosított Maróti Éva 1995. évi feltárása.1 A téglalap alakú főépület (22 × 16 m) észak–déli tengelyű, nyugati két sarkán egy-egy torony, keleti oldala szárnyfalakban folytatódik, melyek szögletes toronyban záródnak. Innen futottak le merőlegesen a Dunáig tartó, mára már elpusztult falak, melyek a kikötőt zárhatták közre.2 Maróti Éva ásatása az épület belső részében hozott új eredményeket. Előkerült az emeletet tartó két középső, kőalapozású téglapillér, belső osztófalak, kemence, két terrazzo padló és a déli helyiség alsó padlója alatt kis téglafülkék.3 Az építmény a vele szemben lévő, hasonló alaprajzú Dunakeszi kikötőerőddel együtt a Dunán való átkelést, a túlparttal való összeköttetést biztosította a Valentinianus-korban (1. tábla).4 Jelen tanulmány a kikötőerőd eddig közöletlen kerámiaanyagát dolgozza fel, kiemelve azt a fontos szempontot, hogy egy nagyon rövid időszak, a 370-es évek jellemző edényeiről van szó.

lépcsős védelmi rendszer alakult ki (1. tábla 1). A Duna jobb partján lévő táborokkal, őrtornyokkal szemben a Szentendrei-szigeten, majd a Duna bal oldalán élő barbároknál is épültek ellenerődök, illetve kikötőerődök. Ezek az erődített kikötők egyben raktárak, utánpótlási bázisok is voltak, melyeket a fontosabb átkelőhelyeknél emeltek. A kereskedelmet éppúgy szolgálták, mint a védekezést. Némelyik hídfőállásként is funkcionálhatott.5 Feladatuk a megfigyelés és a szomszédos Barbaricummal való kapcsolattartás, nem pedig a támadás volt. Helyőrségük a Dunán őrjáratozva, római befolyás alatt tartotta a provincia legfontosabb vízi útját.6 A Szentendrei-szigeten három kikötőerőd található, valamennyi a sziget keleti oldalán, a barbárokkal szemközt. (A provinciával határos nyugati oldalon kevésbé volt szükség erődítményeket építeni, itt a Duna jobb partján lévő táborok és őrtornyok biztosították a limest).7 A kikötőerődök többnyire párosan épültek, a Duna két partján. Északról dél felé haladva az első kikötőerőd kvád földön, Nógrádverőcén található.8 Vele szemben a szigeten Kisoroszi, Hosszúréti-dűlőben feltételezhetünk egy hasonló építményt.9 Átlósan szemKikötőerődök a Szentendrei-szigeten ben, a Dunabogdány-Kőhídon lévő, kerítésfallal körülvett őrtoronnyal kapcsolatban is felmerülhet Lépcsőzetes védelmi rendszer egy jobb parti hídfőállás lehetősége.10 A következő kikötőerőd a szigeten Tahitótfalu-Bolhavár.11 A késő római korban katonai erődítmények Szemközt a Barbaricumban, Vác területén jelenleg sűrű láncolata épült ki a Dunakanyarban. Több- nem bizonyítható az ellenerőd megléte,12 a jobb 1 2

3 4 5

6 7

9 10

Ottományi Katalin, PhD régész ottomanyi.katalin@gmail.com

11 12

MRT 7: 295–296, 29/4. lelőhely; Maróti 2003: 197–199, Abb. 5 (Nagy Lajos alaprajz), Abb. 43 (1995. évi alaprajz). MNM adatbázis: https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/12630 (letöltve: 2021. 04. 08). A 0100 hrsz. Duna-mederben Tóth János Attila, Nagy Levente és Korom Anita 2003 nyarán, alacsony vízálláskor egyenes vonalban köveket, téglákat láttak a vízben és a vízparton, amelyek Tóth János Attila szerint a kikötőerőd rakpartjának maradványai. Maróti 2003. A torony belső mérete: 17,8 × 12,2 m, falvastagság az alapozásnál 215 cm, felmenő falnál 90 cm; az ásatás eredményeinek, rétegeinek leírását a továbbiakban csak mint a kerámia előkerülési helyszíneit említem. A mai napig van átkelőhely a Horányi révnél. Maróti felsorolja a régebbi kutatásban szereplő elnevezéseket, irodalmi hivatkozásokkal együtt: hídfőállás, révállomás, kikötő, őrtorony, erődített horreum (raktár). Nem zárható ki a lehetőség, hogy egyszerre több funkciót is betöltöttek (Maróti 2003: 197, 1. lábjegyzet). Kis létszámú (kb. 30–50 fő), de állandó helyőrséggel rendelkeztek (Mráv 2017: 113). Soproni Sándor még négy sorban tagolódó erődítményrendszert feltételezett a szigetnél (Soproni 1978: 72–76). Azonban a sziget nyugati partján vagy közepén épült, régebben római őrtornyoknak tartott épületeknél jelenleg kétséges, hogy római vagy középkori maradványok-e (pl. Kisoroszi-Kápolna, Kisoroszi-Pusztatemplom, Tahitótfalu-Szentpéter, Szigetmonostor-Pusztamonostorok, Szigetmonostor–Fácános-kert, Szigetmonostor–Felső-rétek). Részletesebben ld. Varga 2012: 165–169, 26. kép (a rómaiak a dunai szigeteket „senki földjének” tartották). Bár elképzelhető, hogy amelyik erődítmény pont szemben van egy-egy jobb parti táborral vagy őrtoronnyal, mégis római kori lehetett, pl. Visegrád-Szentgyörgypuszta 1. – Kisoroszi-Kápolna; Dunabogdány-Váradok – Tahitótfalu-Szentpéter stb. Soproni 1985: 77–78, Abb. 42; MRT 9: 20/3. lh. (Verőce–Dunamező-dűlő). A Szentendrei-szigettől nyugatra, Szobon van az első ilyen kikötőerőd a Barbaricumban (MRT 9: 28/26. lh). Vele szemben Pilismarót-Basaharc 3. őrtorony (Soproni 1985: 77, Beil. 1.41; Visy 2000: 50–51, Solva 34: Terentius és Frigeridus dux-bélyeges téglák). MRT 7: 10/5. lh. (Kisoroszi–Pásztor-kert: Caris tribunus, Lupicinus tribunus téglák); Soproni először őrtoronynak, majd kikötőerődnek vélte (Soproni 1985: 77); Varga 2012: 157, 9–12. kép. Kovács 2019: 188, 736. lábjegyzet; ásatás nem történt. Soproni a kerítésfallal körülvett, budakalászi típusú őrtornyokhoz sorolta (Soproni 1978: 61), bár az 1952. évi terepbejárásán még a horányihoz hasonló alaprajzú építménynek tartotta (SZFM Adattár 1253-77); MRT 7: 8/10. lh. (azonos lehet az Arányi Lajos által Bolhavárnak nevezett hídfőállással. Valentinus tribunus téglabélyege keltezi). MRT 7: 30/19. lh., 35. kép; Soproni 1978: 74–75, Taf. 78; Varga 2012: 155, Kat. 3–36, 7–8. kép. Bolhavárral szemben, Vácon is feltételeztek egy kikötőerődöt régebben (Mócsy 1990: 107; Visy 2000: 53, Vác–Csata-dűlő, a Gombás-patak torkolatánál), de ez mindmáig nem igazolódott be. Vácon több római kőemlék is előkerült, melyek minden bizonnyal Aquincumból kerültek ide. Tahitótfalu-Bolhavárból származó bélyeges téglákat is kötöttek tévesen váci lelőhelyhez (MRT 9: 492, 496). Miután a másik két, a szigeten lévő kikötőerőddel szemben van ellenerőd a bal parton, nagy valószínűséggel itt is volt, csak még nem került elő, vagy már nyoma sincs. 17

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

parton viszont majdnem szemben Dunabogdány (Cirpi) tábora és egy kérdéses őrtorony a sziget nyugati oldalán (Tahitótfalu-Szentpéter).13 Dél felé haladva Szigetmonostor-Horány következik, a jelenleg ismertetett kikötőerőddel.14 Vele szemben, a Duna bal partján Dunakeszinél tártak fel egy hasonló alaprajzú építményt.15 A provincián belül szemben Szentendre tábora (Constantia), átlósan dél felé pedig, Szentendre és Pomáz határán, a Dera-pataki kikötőerőd. Már Nagy Lajos felvetette, és Soproni Sándor átvette azt a véleményt, hogy ez utóbbi helyen hídfőállás volt, ahonnan a szigetre átvezető út indult, mely a horányi és dunakeszi hídfőálláson keresztül tartott a Barbaricumba. Ez az átkelőhely biztosította az utánpótlást a csak pár kilométerre fekvő gödi táborhoz.16 A Szentendrei-sziget a szarmata–kvád határ és a Csörsz-árok előterében feküdt. Így a dunai átkelést ezen a határszakaszon mindig a szigeten keresztül kellett biztosítani – erre utal a három kikötőerőd megléte is.17

gyobb toronyból indulnak ki az L alakú szárnyfalak, lefutnak mindkét oldalon a Dunához, sarkukon és végükön kisebb tornyokkal megerősítve (2. tábla 1–2). Az így, három oldalról zárt négyszögek Duna felőli oldalát többnyire már elvitte a víz, ezért kérdéses, hogy nyitott kikötő volt vagy itt is fallal záródott az erődítmény. A legújabb rekonstrukciók zárt négyszögként ábrázolják e kikötőerődöket, melynek kapuja a Duna felőli frontról nyílt (2. tábla 3).18 Az erődítmények teljes területe kb. 50 × 40 m. Az átlag 2,5–3,5 méter vastag fallal épült középső tornyok többemeletesek lehettek, belsejükben az emeletet két pillér támasztotta alá.19 Kisebb eltérések természetesen vannak a típuson belül, elsősorban a méretekben és a tornyok elhelyezkedésében. Például Szigetmonostoron a téglalap alakú központi torony két nyugati sarkát szögletes saroktornyokkal megerősítették, továbbá a szárnyfalak egyforma vastagságúak a főfallal. A Szentendre, Dera-pataki kikötőerőd szárnyfalain nincs saroktorony, és főépülete négyzet alakú (a belső pillér hiánya az ásatás hiAlaprajz ányára is visszavezethető).20 Az udvart bekerítő vékonyabb szárnyfalak és tornyok eltérő építési A kikötőerődök alaprajza nagyjából egységes technikája miatt felmerült, hogy ezeket később („verőcei típusú hídfőállás”). Egy középső, na- építették hozzá a vastag falú, nagy tornyokhoz.21 13

14 15 16 17

20 21

2. 1. tábla: 1: a Szentendrei-sziget késő római erődítményei (Varga 2012: 26. kép alapján); 2: az egymással szemben lévő horányi és dunakeszi kikötőerődök (Mráv 2017: 32. kép)

A sziget nyugati partján, Tahitótfalu-Szentpéter lelőhelyen régebben egy római őrtornyot (Cirpi táborának ellenerődjét) vagy hídfőállást feltételeztek (MRT 7: 30/4. lh; Soproni 1978: 72–73; Soproni 1985: 77), mely lehetséges, hogy csak középkori templomrom (Varga 2012: 154–155). Soproni 1978: 75–76; Visy 2000: 55, Ulcisia 8. Soproni 1978: 79; MRT 9: 5/9. lh. 78–79; Mráv 2017. MRT 7: 28/36. lh., 33. kép; Soproni 1978: 71–72; Mráv 2017: 105; a Dera-patak torkolatánál 2010-ben, a víz alatti kutatás során partra merőleges falakat mértek fel (Tóth 2012: 361–362: kormeghatározó lelet nincs). Dél felé továbbhaladva már ritkábbak lesznek a kikötőerődök. A bal parton Káposztásmegyernél volt talán egy ilyen épület (Caris tribunus bélyeges tégla), vele szemben egy őrtorony, a Budapest, Kossuth Lajos üdülőpart 85. szám alatt (Varga 2011a 116a: 1, 9, 12. kép; Varga 2012: 26. kép; Visy 2000: Ulcisia 4. és 11. burgus); Visy 2000: Matrica 13 (Szigetújfalu, Ercsivel szemben, feltételezett kikötőerőd. Varga Gábor szerint nem az: 2012: 167); Visy 2000: Intercisa 16 (Szalki-sziget; Varga 2012: 167 – középkori), Annamatia 12 (Bölcske, Öregszigeti hídfőállás a jobb parton. Ld. még Mráv 2009), vele szemben a bal parton Annamatia 13 (Harta-Káli major), Lussonium 1 (Dunakömlőd, Imsós a bal parton), Lugio 1 (Dunafalva, a bal parton, Dunaszekcső táborával szemben, ld. még Mráv 2008). A főépület mindig a környék legmagasabb pontjára épült, így többnyire csak az maradt ránk. A Duna felőli végén lévő tornyokra gyakran csak a cölöpalapozások utalnak (ld. Nógrádverőce, Szob, Bölcske); Mócsy 1958: Abb. 12 (Dunafalva: zárt fal a Duna menti oldalon); Nagy 1998: 35, 1. kép (a Dera-pataki kikötőerőd eredeti alaprajzán kiszedett fal nyomai láthatók a Duna felőli oldalon. Ld. 2. tábla 2); Mráv 2017: 111–112, 45. kép (Dunakeszi rekonstrukció, a Duna felőli oldalon lévő fallal. Ld. 2. tábla 3). Amennyiben zárt volt, a faszerkezetű kikötő az erődfal előtt helyezkedett el. A másik, régebbi elképzelés szerint a víz felé nyitott kikötőben, a két fal által közrefogott, védett partszakaszon rakodtak és kötöttek ki a hajók (Mócsy 1990: 107, 5. ábra 1–2). A legkisebb épület Szentendre, Dera-pataknál (47 × 38 m), a legjobban ismert pedig Dunakeszin (50,5 × 43 m). A központi tornyok mérete kb. 20–24 × 16–20 méter, felmenő falai vastagsága 2,2–3,2 m között és vegyes, téglával kevert falazási móddal készültek (az alapfal lehet akár 3,5 m széles is). A szárnyfalak hossza 12–16 m, a Dunáig lefutó fal Dunakeszin maradt meg a leghosszabban (28 m), Nógrádverőcén pedig 30 méterre jelentkezett a vízparti torony cölöpalapozása. E szárnyfalak kevésbé vastagok (1,3–2 m), és rosszabb minőségben épültek. A kis tornyok mérete kb. 4–7,5 méter átmérő között mozog. Szigetmonostor-Horányban mind Nagy Lajos, mind Maróti Éva ásatásán kerültek elő belső helyiségek és kemence maradványai. Dunakeszin az udvar belsejében egy félig nyitott szín nyomai (Mráv 2019: 10). A méretekhez ld. még Nagy 1998: 36–38. A szárnyfalak közepén lehetett két kis torony (Nagy 1998: 35–37). Ld. 2. tábla 2. Paulovics 1934: 160 (Nógrádverőce: a főépülettől távolodva egyre rosszabb minőségűek a falak, ezért gondolta későbbi hozzáépítésnek, amit aztán hamarabb is bontottak el); Szigetmonostoron Nagy Lajos tartja későbbinek az északnyugati saroktornyot, mert nincs kötésben a toronyfallal, de a szárnyfalakat egykorúnak írja a főépülettel. Ezt Maróti Éva ásatása is alátámasztotta (Maróti 2003: 198, Abb. 3–4; 4. tábla 2); Nagy 1998: 35–38 (Szentendre, Dera-pataknál elválik a központi torony és a szárnyfalak. Szerinte a főépület horreumként épült, és csak később kerítették be az udvart). A vízparti tornyok és a szárnyfalak viszont egyidősek és egyforma falazásúak, bár a tornyok falai szélesebbek és mélyebben alapozottak (BTMA H.3125-2015); Mráv 2019: 10 (Dunakeszin az északi szárnyfal később épült hozzá a központi toronyhoz, és rosszabb minőségben. Frigeridus utódja fejezhette be az építkezést).

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Ez azonban a legtöbb helyen nem bizonyított, és így nem is töltené be eredeti funkcióját a kikötőerőd. A főépület azért épülhetett jóval vastagabb fallal, mert több emeletet kellett megtartania. Kívülről valószínűleg árok vette körbe.22 Keltezés

A kikötőerődök építése – a korábbi véleményekkel ellentétben, melyek Diocletianus- vagy II. Constantius-kori keltezést feltételeztek – a téglabélyegek alapján Valentinianus császárhoz köthető. A kikötőerődökre olyan külpolitikai helyzetben volt szükség, amikor rendszeres szállítások folytak a túlparti barbárokhoz, illetve az ott állomásozó csapatokhoz.23 A 370-es évek elején indult nagyszabású erődítési munkálatokhoz kapcsolódott nemcsak a provincián belüli limesszakasz, de a barbárokkal való összeköttetést biztosító hídfőállások és a túlparti ellenerődök építése is. A központi rendelkezésre 370-ben Noricumból induló őrtorony- építkezések 371 végére – 372 elejére Visegrádig jutottak.24 Miután ezek az erődítési munkálatok szakaszosan haladtak lefelé a Duna folyásának irányában, a Szentendrei-szigeten talán ennél kicsivel később, valószínűleg 372 első felében kezdték az építkezéseket, Frigeridus vir perfectissimus dux vezetése alatt.25 Valentinianus császár utasítása alapján Equitius magister döntött az illyricumi tartományokban folyó katonai építkezésekről. Az építőmunkát pedig megosztották a határmenti és a mozgó 22 23

3. 27

2. tábla: 1: kikötőerődök alaprajzai a Szentendrei-szigeten (Varga 2011b: 93. kép); 2: a Szentendre, Dera-pataki kikötőerőd alaprajza (Nagy 1998: 1. kép nyomán); 3: a dunakeszi kikötőerőd rekonstrukciója (Mráv 2017: 45. kép) 29

hadsereg kötelékébe tartozó csapatok között. Az építőanyag biztosítása, ahogyan arról a bélyeges téglák is tanúskodnak, a dux és rajta keresztül a helyi, limesnél állomásozó katonaság feladatkörébe tartozott. A tribunusok és centuriók nevével fémjelzett téglák azon csapatok vezetőire utalhatnak, akik a téglákat készítették (a legión belül centuriók voltak a téglavető műhelyek parancsnokai).26 Amelyik bélyegből a legtöbb van, azokkal építették eredetileg az erődítményt, a többit valószínűleg csak a későbbi javításokban használták fel. Szigetmonostoron például Iovinus centurio nevét találjuk az alapozás alatti téglafülkékben, Verőcén és Tahitótfalun pedig Lupicinus tribunus téglája a legtöbb (1. táblázat). Az egyidőben zajló gyors és központilag szervezett építkezések miatt több valeriai téglaégető termékét is felhasználhatták, bár a Dunakanyarban folyó építkezésekhez nyilvánvalóan a Dunán szállították a téglákat, észszerű távolságból. Egyelőre csak Terentius tribunus tégláit tudjuk az esztergomi téglavető műhelyhez kapcsolni, és talán Frigeridus dux és Valentinus tribunus egyes bélyegtípusait az aquincumi katonaváros téglavető műhelyéhez.27 Térségünkben legkésőbb épülhetett Dunakeszi kikötőerődje, ahol a visszaazonosítható téglák többsége a 373–374re keltezhető OFAR-csoportba és a Legio X. Gemina bélyeges tégláihoz tartozik. Ez utóbbiak egyike a déli saroktorony alapfalába beépítve került elő.28 Kevés ilyen tégla a másik barbaricumi kikötőerődből, Verőcéről is ismert.29

Ezt még csak Szobon igazolta ásatás (MRT 9: 328); Mráv 2017: 107. Mócsy András szerint 294 után épültek a táborok szarmata területen (Mócsy 1958: 100–102; Mócsy 1990: 107). Soproni Sándor pedig az alföldi sáncrendszer feltételezett használati idejére, 324–378 közöttre keltezte (Soproni 1978: 78–79, 87, 91–92); Valentinianus-kor: Kovács 2019: 180; Mráv 2009 (ld. a Valentinianus-kori gödi tábort és a hatvani őrtornyot). Visegrádról két építési tábla is ismert: Lepencén 371-ben épült a kerítésfallal körülvett őrtorony (Gróf–Gróh 2006: 9–11), 372-ben pedig a Visegrád-Kőbányai őrtorony (Soproni 1985: 111, Abb. 51). Mindkét helyről ismerünk Frigeridus dux nevével fémjelzett téglákat, Lepencén a korábbi duxszal, Terentiusszal együtt (Lőrincz 1999: 54); Visy 2000: 49 (Solva 35. és 24. burgus). Az építési feliratok alapján Soproni Sándor az Esztergom és Szentendre közötti szakasz erődítési munkálatait 371–373 közötti időszakra tette (Soproni 1978: 201–202). Kovács 2019: 177–181: a hídfőállások anyagából hiányoznak a Frigeridust megelőző Terentius dux (368–371) bélyeges téglái. A két dux közti váltás 371-re tehető (Lőrincz 1999; Lőrincz 2006: 105); Szob az egyetlen, ahol egy szórvány Terentius dux-bélyeges tégla is van, de kérdéses, hogy a kikötőerődhöz köthető-e. Ha igen, akkor ez, a legnyugatibb kikötőerőd épült legelőször. A szobi hídfő ásatásáról csak Caris tribunus téglabélyege ismert (371–373), ami a megépítéshez vagy az átépítéshez egyaránt tartozhatott. A többi bélyeges tégla (Terentius dux, Frigeridus dux, Valentinus tribunus) csak szórványként került elő Szob területén (MRT 9: 328, 26/28. lh.). Vele szemben Pilismarót-Basaharc 3. burgus, ahol ugyancsak van Terentius és Frigeridus dux-tégla is (Visy 2000: 46). Lehet, hogy egyszerre épült a jobb parti burgus és a bal parti kikötőerőd 371-ben. Lőrincz 1991: 193–194, 197 (az építkezést végző csapat és a téglákat készítő csapat nem mindig ugyanaz); régebben a tribunusokat az építkezéssel megbízott csapatok vezetőinek tartották. Miután nevük több helyen is előkerült, vagy egy vexillatiót vezettek, melyek végigerődítették a limesszakaszt (úgy, ahogy Esztergom és Visegrád térségében a legio I. Martia különítménye), vagy valószínűbb, hogy a parancsnokságuk alatt álló csapatok a téglákat készítették és szállították az egyes építkezésekhez. Kelemen–Merczi 2019: 154; Havas 2019: 67 (Kiscelli út – Bécsi úti ipartelep téglavető műhelyében Frigeridus vp dux és ap Valentini, ap Valentini tri bélyeges téglák). A többi tégla készítési helyét is valahol e térségben, Esztergom és Aquincum között kell keresnünk, ahonnan még gazdaságos volt a szállítás a Dunakanyar egyes építkezéseihez. Mráv 2017: 114 (az OFAR-csoport téglái falazótéglák, a többi tetőfedő); az OFAR és a Legio X Gemina magistri figlinariumait megnevező téglabélyegek keltezéséhez ld. Mráv 2009: 55–58; a gödi táborban is hasonló bélyegek kerültek elő, és az bizonyíthatóan 373-ban épült. A dunakeszi kikötőerőd építését, mely a gödi táborba való szállításhoz szükséges hídfő védelmét látta el, valószínűleg kicsivel hamarabb kezdték, és használatba is vették. Lőrincz 1999: 54 (a 370 darabból mindössze 12 db).

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

A kikötőerődök némelyikében padlómegújításra és hozzáépítésre is van bizonyíték, pl. kettős padlóra Verőce és Szigetmonostor esetében. Ez a felújítás elég gyorsan követhette az építést.30 Esetleg az átépítések idejére utalhatnak Verőcén a 373–374-re keltezhető OFAR magister feliratú téglák, bár az is lehet, hogy a bal parti erődítmények eleve később épültek egy kicsivel, mint a provinciában lévők.31 Dunakeszin Mráv Zsolt feltevése szerint 374–375-ben a kvád király halála félbeszakította az építkezést, és utána gyorsabban, kevésbé jó kivitelben folytatták a kikötőerőd építését, ezért rosszabb minőségűek a szárnyfalak és a kisebb tornyok.32 Régebben úgy gondolták, hogy a szárnyfalakat és kis saroktornyokat nemcsak később építették hozzá a főépülethez, de hamarabb is adták fel, és 380 után már csak a könnyebben védhető, zárt központi tornyot lakták. Ez egyelőre nem bizonyított.33 A kikötőerődök fennállásának időtartama kérdéses. Többségüket kiürítették és felhagyták (pl. Szigetmonostor-Horány, Dunakeszi). A kérdés csak az, hogy mikor. Soproni Sándor felsorolja őket a valeriai limes 378-at túlélt erődítményei között, bár besimított kerámia csak a verőcei kikötőerődben volt.34 Mráv Zsolt véleménye szerint egy, legfeljebb két évtizednyi használat után tervszerűen feladták őket. E feladás oka a római határpolitika megváltozása. Valentinianus csá-

30 31

32 33

34 35 36

szár halála után a bal parti előretolt helyőrségek elvesztették szerepüket, már nem volt szükség átkelőhelyekre, összekötő kapcsokra a provincia és a barbaricumban állomásozó római katonák között. A 4. század végére azokat a kikötőerődöket, amelyiket nem pusztított el egy barbár támadás, a rómaiak elhagyták.35 Amelyiket feladták és kiürítették, ott a leletanyag nagyon szegényes. Téglabélyegeken kívül néhány érem és kevés kerámia található bennük. Ez utóbbiak a 4. század második felének szokásos típusait tartalmazzák. Kivételt képez Dunakeszi, ahol az ásatás során elég jelentős kerámia-, fémés éremanyag került felszínre az erőd udvarának déli fala mellett.36 Ha a kikötőerőd – nagy valószínűséggel egy barbár támadás során – leégett (pl. Nógrádverőce), akkor jelentősebb mennyiségű leletanyag maradhatott ránk. Hasonló a helyzet, ha ásatás is folyt a területen.37 Némelyikben későbbi keltezést is lehetővé tevő besimított kerámia, üvegedények, csontfésű és egyéb töredékek, néha érmek is előkerültek (pl. Nógrádverőce, Dunafalva, Bölcske).38 Mindezek alapján a kikötőerődök egy csoportja megérte az 5. század első harmadát is. A római érmek (II. Valentinianus, Theodosius és Honorius) azt támasztják alá, hogy ekkor még a limesrendszer részeként működtek, és helyőrségüket barbárokkal kevert katonaság (és családtagjaik) alkotta.39

Verőcén két téglapadló, közvetlenül egymás alatt (Paulovics 1934: 161); Horányban talán leégett az alsó padló, mert égett foltok és sávok látszanak a metszetben (Maróti 2003: Abb. 21, 39). Az OFAR-csoport bélyegei Valeriában elsősorban a kikötőerődökben, azon belül is főleg a bal parton lévőkben, ld. Verőce, Dunakeszi, Dunaújváros–Szalki-sziget, Bölcske (jobb part), Dunakömlőd-Zádor-Imsós, Dunafalva és a barbaricumi építkezéseknél (Göd, Cífer-Pác, Oberleisberg stb.) fordulnak elő. A Leg. X. Gemina Magister neves tégláival hasonló a helyzet (Dunakeszi, Bölcske, Zádor-Imsós, Göd). Ld. Kovács 2019: 179–180; miután valamennyi falazótégla, nem a későbbi tetőjavításokhoz, hanem az eredeti építkezéshez vagy az alaprajzot is érintő bővítésekhez tartoznak. Mráv 2017: 111 (a saroktornyok tetőomladékában már nincsenek bélyeges téglák). Soproni Sándor a szerinte II. Constantius alatt épült hídfőállások átépítését 380 körülre teszi. Ekkor bontották el a Dera-pataki kikötőerőd kisebb tornyait (Soproni 1978: 71). Ezzel szemben Nagy Mihály azt állítja, hogy a kikötőerődök főépülete eredetileg horreum volt, és csak később épültek hozzá a kikötőt körbezáró szárnyfalak és tornyok. Szerinte már 374-ben felhagyhatták a Dera-pataki erődöt, és nem a római korban, hanem később bonthatták el a nógrádverőcei tornyokat (Nagy 1998: 35–38). Soproni 1985: 69, 77–78 (Szentendre–Dera-patak, Szentendrei-sziget, Szob, Verőce, Dunakeszi). Mráv 2017: 115–116; Nagy Mihály feltevése szerint már a 374-es kvád–szarmata támadás során elpusztultak (Nagy 1998: 38). Valentinianus érem Szigetmonostorról és Dunakesziről (a főtorony padlószintjén). Ez utóbbi helyen még kb. 80 db érem (közöletlen). Kerámiájuk feldolgozása folyamatban; Mráv 2017: 113–114: Dunakeszin csontfésű, militaria leletek, viseleti tárgyak és fémművességre utaló nyomok. A Dunakanyarban lévő kikötőerődöknél ásatás történt már Szobon (Finály Gábor 1908, Nagy Mihály 1989–1990), Verőcén (Paulovics István 1934), Dunakeszin (Rómer Flóris 1877, Nagy Lajos 1935, Mráv Zsolt 2002–2019), Szigetmonostor-Horányban (Nagy Lajos 1935, Maróti Éva 1995) és Szentendre, Dera-pataknál (Nagy Lajos 1934). A leletanyag publikálása viszont sehol sem teljes (a régi ásatások anyaga részben elveszett, az újak pedig közöletlenek). A többi kikötőerődről (Tahitótfalu, Kisoroszi) csak felszíni terepbejárásokból tudunk. Soproni 1985: 78, Taf. 21 (Verőce); Ottományi–Soós 2023 (megjelenés előtt): 8–10. tábla (Verőce); Mráv 2008: Dunafalván az erőd kezdetétől az 5. század közepéig rendkívül gazdag leletanyag (hagymafejes fibula, övveretek, karperec, bronz öntési hulladék, bélyeges téglák, mázas és besimított kerámia, favödör ezüst pereme). Több mint 50 érem, a legkésőbbi rétegekben Theodosius érmek; Bölcske: 5. századi ezüst tárgyak, érmek (II. Valentinianus, Honorius) és hasonló korú, a közeli Duna-mederben elsüllyedt hajórakomány kerámiaedény is (Beta 2009; Gaál 1998: deformált edények, a közelben gyárthatták). Bölcske és Dunafalva esetében nem tudjuk, hogy feladták vagy leégett. Bár az is elképzelhető, hogy egy-egy barbár népcsoport telepedett be a római falak közé; Dunakeszin feltételezi az ásató, hogy a már pusztulóban lévő délkeleti toronyban még a tető beomlása előtt rövid időre megszállt és tüzet gyújtott egy kisebb népcsoport (Mráv 2017: 116).

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

1. táblázat: A Szentendrei-sziget kikötőerődeiből származó bélyeges téglák40 Bélyeges téglák

Szigetmonostor-Horány*

TahitótfaluBolhavár**

KisorosziPásztorkert (Hosszú-rét)

Verőce

301

Frigeridus dux

3 + 3****

Valentinus trb.

16 + kb. 31

Lupicinus trb.

Dunakeszi***

8 ?

4+1

Terentianus trb.

Olympus trb.

Caris trb.

Iovinus

Szentendre, Dera-patak

76 + kb. 42

centurio Luppianus centurio Lupus centurio OFARN LEGXGMAG

1 vagy 2 1

2 12

12 6

*Az ásatáson előkerült téglák mellett + jellel írtam be a korábbi, bizonytalan számú téglabélyeget. A táblázat nem tartalmazza a névhez biztosan nem köthető kis töredékeket. ** Előkerült még három Bessula feliratos tégla is. Lőrincz Barnabás csak hét Lupicinus téglát említ, Varga Gábor huszonegyet közölt. *** Caris tribunus bélyeges-téglát Szilágyi János említ, Valentinus tribunust Kovács Péter. Mráv összesítésében nem szerepelnek. Vincentia- és Lupicinus-tégla (MRT 7, 296, 5. lábjegyzet). **** Ebből két darabon együtt Valentinus tribunusszal.

Lőrincz 1999; Mráv 2017; Maróti 2003; Varga 2012 és MRT 7. kötet alapján. Nagy Lajos szigetmonostori ásatásának téglabélyegei rajzzal együtt a BTM adattárában őrződtek meg (BTMA H. 3475-2017). Máshol, a régebbi publikációkban nincs szám szerinti felsorolás. Szob nem szerepel a táblázatban, jelenleg csak egy Caris tribunus bélyeg ismert innen, a többi nem köthető egyértelműen a kikötőerődhöz (MRT 9: 26/28. lh; Nagy Mihály ásatási anyaga még közöletlen). A szigettől délre, az első, feltehetően kikötőerődként értelmezhető, káposztásmegyeri építményből is egy Caris bélyeges tégla ismert (Varga 2011a: Kat 20. 6, 9. kép).

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

Kerámiaanyag – rétegződés Jelen feldolgozásban 88 db késő római kerámia szerepel, melyek kb. fele-fele arányban származnak Nagy Lajos régebbi, illetve Maróti Éva újabb ásatásából.41

nek nincs pontosabb lelőhelye a leltárkönyvben (77.131.42.), elképzelhető, hogy ez utóbbiak is az erődön kívül kerültek elő. 1995. évi ásatás

Maróti Éva az ásatás leletanyagából mindössze a téglabélyegeket közölte, továbbá egy majdnem ép vas pajzsdudort.46 Az ásatásáról előkerült kb. Az 1935. évi ásatás anyagából a szentendrei Fe- 230 edénytöredékből a legtöbb késő kelta kerárenczy Múzeumba került az 1953. évi átvételi el- mia, és csak 45 darab késő római. ismervény szerint egy láda kerámia (kb. 200 db), több késő római érem és vaseszköz.42 Ebből Késő kelta kerámia az 1977. évi leltárkönyvben és a valóságban is Körülbelül 180 edény töredékei, melyek kétmindössze egy doboz kerámia van meg, továb- harmada korongolt.47 Nagyrészt az északi pilbá egy fél mázas tál, melyet 1993-ban adott át lérnél lévő kelta gödörből származnak, továbbá a Budapesti Történeti Múzeum (6. tábla 1); a más a déli rész alsó padlója alatt lévő fekete rétegből, korszakokból származó töredékeket leszámítva de szétszórva az egész erőd területén is előforösszesen 43 darab késő római kerámia.43 Több- dultak. A probléma csak az, hogy gyakran együtt sége mázas edény (22 db) és házi kerámia (19 db a késő római kerámiával (ld. 2. táblázat), tehát perem), simított felülettel mindössze kettő ké- a gödröt kivéve zárt kelta réteg nem állapítható szült. Az előkerülési helyről és rétegződésről nem meg.48 Egy festett sávos töredék (5. tábla 1), nésok mindent tudunk. Nagy Lajos ásatási naplója hány grafitos csöbör darabja (5 db, kettőn fésűs alapján a torony rétegződése a következő volt: díszítés: 5. tábla 2.) és nagyon sok szürke, korona döngölt padló felett 35–50 cm vastag római golt, simított kelta edény tartozik ide; S-profilú szint, felül téglaréteggel. E tetőomladék alatt tálak (5. tábla 5.), duzzadt peremű és behúzott lévő római szemétrétegből származnak a kerá- peremű tálak, kihajló peremű, behúzott nyakú miacserepek. A téglaréteg felett 1 méter vas- fazekak (tojás alakú fazék), néha besimított hultag homokos feltöltődés, majd kevert malteros lámvonalakkal díszítve (6 db; 5. tábla 3). Egy simíréteg, benne 15. századi sarkantyú.44 A későb- tott oldaltöredékből orsógomb készült (5. tábla 4). bi leltárkönyv a cserepek előkerülési helyéről A nagy méretű, sötétszürke házikerámia-homcsak nagyon kevés információval rendelkezik. bárok (egyiken bekarcolt hullámvonalköteg) már Kb. a töredékek feléről állapítható meg, hogy az 1. századi, kora római időszakra utalnak. az erőd belsejéből (6 db) vagy a külső részéből A kelta kerámia kora a La Tène D vége – római származnak (17 db).45 A többinél nincs pontosabb foglalás időszaka, vagyis a Kr. u. 1. század első helymeghatározás. Miután a külső részről szár- fele–közepe. Egy piros festett kis töredék, a hámazó dörzstálperem (77.131.15.) másik töredéké- zikerámia-hombárokhoz hasonlóan, már biztoNagy Lajos ásatása

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

san kora rómainak tartható. A késő kelta telep életének a római hadsereg limes menti feltűnése vethetett véget.49 Kézzel formált kerámia: megközelítőleg 50 edény töredéke. Többsége kihajló peremű kisebb-nagyobb fazék (5. tábla 6). Ez az edényforma, erősebben vagy enyhébben kihajló peremmel, mind a késő kelta, mind a római kézzel formált kerámiára jellemző.50 Egy bevagdosott peremű kis tálka egyik darabja az 1. téglafülkéből, másik a 2. terrazzo alatti fekete betöltésből származik (5. tábla 8).51 A kézzel formált töredékek többnyire a késő kelta periódus edényei lehettek, még ha kevert rétegből, késő római kerámiával együtt került is elő némelyik.52 A késő római katonai erődítményekre nem jellemző ez a kerámiafajta, bár a 4. század végén, kis mennyiségben újra megjelenik.53

Rétegződés Maróti Éva 1995-ben egy észak–dél irányú kutatóárokkal vágta át a főépületet. Közepén megtalálta a két pillért, melyek kőalapozása az alsó terrazzo padlóhoz kapcsolódik. A felső, kevert réteg alatt római kori pusztulási omladék, sok bélyeges téglával (legtöbb Iovinus-bélyeggel). Elkülönített Késő római kerámia két terrazzo padlót, közte törmelékes föld volt. Feltűnően kis mennyisége (45 db) valószínűleg A két terrazzo között és felett elsősorban Valenazzal magyarázható, hogy a hídfőállást elhagyó tinus tribunus nevével jelzett téglabélyegek.57 katonák kiürítették állomáshelyüket és maguk- Az erődfal zoklija −170 cm mélységben jelentkekal vitték a még hasznosítható tárgyakat, edé- zett, ez volt az eredeti, alsó terrazzo padlószint. nyeket. Tisztára söpörték az épületet, ahogy ez A kutatóárok mindkét végén belső helyiségek a hasonló korú és alaprajzú dunakeszi erődnél is falai bontakoztak ki, az északiban konyhára utaló megfigyelhető.54 Nagy Lajos ásatásán a megtalált kemence. A déli fal közepén lévő belső helyiség kerámiatöredékek többsége az épületen kívüli falai kőből, a bejáratnál téglából épültek (belsejérészből került elő. Ide, a fal tövébe dobálhatták ben két malomkőtöredék). Az alsó terrazzo alatt, ki a szemetet, az eltört edényeket, használatra a helyiség négy sarkából háromban téglafülkék már nem alkalmas tárgyakat a kikötőerőd lakói.55 kerültek elő (3. tábla 2–5; 4. tábla 3). A fülkét al49

51 41

44 45

46 47

A hídfőállás területe nem lett teljesen feltárva. Mind a két ásatás kutatóárkokkal történt, és az alaprajz tisztázására irányult. Sőt a régi leletanyag nagy része nem is maradt meg, tehát következtetéseket csak a meglévő kerámia alapján vonhatunk le. SZFM Adattár 1311–78 (a Budapesti Történeti Múzeum Régészeti Intézete által átadott leletanyag jegyzéke). Az érmek (Philippus, II. Constantius, Valens), bronzkarikák, vasszögek, vaskés és vaseszközök azóta elvesztek, és a meglévő, beleltározott kerámia is jóval kevesebb. Maróti Éva szerint a lista valószínűleg nem hiteles, hiszen az 1935. évi ásatás és az 1953-as átadás között az épület anyaga összekeveredhetett más lelőhelyekkel (Maróti 2003: 199). SZFM Ltsz. 77.131.1–56: ebből 8 db Árpád-kori és középkori, 3 avar, egy bronzkori és 7 db kelta edénytöredék, továbbá egy vastárgy és egy csontcső (részletesebben ld. MRT 7: 295–296, 11–17. és 30–34. lábjegyzetek). A díszítetlen, házikerámia-oldaltöredékeket nem őrizték meg; SZFM Adattár 3129-96: átvételi elismervény a Horányból származó BTM 52011 leltári számú táltöredékről. BTMA H.192–79 (Nagy Lajos feljegyzései az 1935. évi ásatásról); BTMA H.3475-2017 (Nagy Lajos ásatási fotói). 77.131.1–8: 6. sz. részről, őrtorony belseje; 77.131.9–25: 3. sz. helyről, őrtorony külső része; 77.131.27–56: nincs pontosabb lelőhely. A bélyeges téglák jegyzékéből tudjuk, hogy hét munkahely volt (az 1. sz. rész az őrtorony külső, Duna felőli oldala, a 2. sz. rész a belseje; BTMA H.3475-2017; lásd 9. tábla). Maróti 2003: 202–212, 30. lábjegyzet, Abb. 30, 32–38. Az anyag a mai napig leltározatlan. Ennél jóval több oldaltöredék került elő, de ha látszott, hogy az össze nem illő töredékek egy edényhez tartoznak, akkor egynek vettem ezeket. Természetesen még így is maradt sok jellegtelen szürke, simított és kézzel formált darab, ami ugyanannak az edénynek a része lehetett, de külön lett számolva. A gödör sem zárt, hiszen beleásták a pillért. Itt a két terrazzo réteg között is említ az ásatási napló S-profilú tálat, illetve kézzel formált kerámiát (ásatási napló 1998. X. 18: északi pillérnél). A téglafülkék környékén is sok a kelta kerámia, mert ezeket is az erődítmény alatti fekete földbe ásták bele (ebben a mélységben kevés őskori töredék is van).

Horányban az is gyakori, hogy több töredék egy nagyobb edényhez tartozott, melyet összetörve otthagytak, vagy ezek még az erőd építésekor kerültek az alapozásba (pl. a nagy mázas fazekat kb. 15 töredékből állítottuk össze, melyek a 3. téglafülke környékén, szétszórva kerültek elő). Ritka a törése után másodlagosan égett töredék (3 db). Nem egy elpusztult, leégett erődítmény anyaga maradt ránk, bár kisebb égésnyomok a pillérek körül (alsó terrazzo felett) és a téglafülkék felett is megfigyelhetők.56

54 55 56

Kelta telepek a Szentendrei-szigeten több helyen is előfordulnak. Némelyik továbbélt a római kor 1–2. századáig, és a markomann háborúk alatt pusztulhatott el. Kisoroszi (MRT 7: 10/1–3. lh.), Tahitótfalu (MRT 7: 30/5, 7, 10, 21. lh.), Pócsmegyer (MRT 7: 22/2. lh.), Szigetmonostor (MRT 7: 29/4, 10, 13, 15–16, 24. lh.). Térképre vetítve ld. Varga 2012: 166, 26. kép. Horváth 1998: 69, Typ V.2, VI, IX.2; Jelinčić 2015: 131–134, Fig. 139 (1. fazéktípus: 1–2. század, de néha még 4. századi rétegben is előfordul), Fig. 141 (2. fazéktípus: 1–4. század vége); Kelemen 2014: 57, 24–25. kép (Kesztölc-Tatárszállás, 4. század). A perem bevagdosása főleg fazekakra jellemző, bár néha csészén is előfordul a késő kelta – kora római időszakban (Horváth 1998: 70–71). Az ásató néhány kézzel formált kerámiát késő rómainak tart, például az alsó padló bontásából előkerült nagy méretű, vastag falú fazéktalpat és oldaltöredékeit (Maróti 2003: 30. lábjegyzet). Rétegét tekintve mindkét korszak lehet, de anyaga és kivitele alapján nem különíthető el a többi, keltákhoz sorolt kézzel formált edénytől. Soproni Sándor késő rómainak tart egy kihajló fazékperemet (Soproni 1985: Taf. 10.14), amit a topográfia a késő avar töredékek közé sorol be (MRT 7: 295–296, 30. lábjegyzet). A kora és késő római kézzel formált edények szétválasztásában az sem segít, hogy milyen más leletanyaggal együtt kerültek elő. Többnyire kelta szürke simított kerámiával, de előfordul mázas edényekkel is. Pontosabb kormeghatározásuk egy későbbi feldolgozás feladata lesz. Pl. Ács-Vaspusztán 8,5%, Leányfalun 3%, Pilismarót-Malompatakon 0,3% stb. (Ottományi 1991: 44); Soproni Sándor a besimított kerámiával együtt történő feltűnését barbár népcsoportokhoz köti (Soproni 1985: 51). Egyrészt valóban a lakosság barbárosodása, másrészt a kerámiagyártás egyszerűsödése eredményezi a kézzel formált edények számának növekedését a 4. század vége felé (Ottományi 2004: 277); a kvád területen fekvő, nógrádverőcei kikötőerődben feltűnően sok került elő, de kérdéses, hogy egy korábbi kvád telephez vagy a római erődítményhez tartoztak-e (Ottományi–Soós 2023 [megjelenés előtt]: 17–18. tábla). Mráv 2017: 115–116. Dunakeszin a déli szárnyfal külső és belső oldalán, a pusztulási omladék alatt volt leletekben gazdag humuszos feltöltés (Mráv 2017: 113). Másodlagosan égett 6 mázas és 13 házikerámia-töredék, bár a peremek égése a használat során is keletkezhetett (6. tábla 3–4; 7. tábla 6; 8. tábla 5–9). Az égett törésfelületűek (3 db) származhatnak leégett omladékból, terrazzo padlóból vagy a mázas töredékek esetében átégett tapasztásból; égett, fekete csík látszik a metszetrajzon az 1–2. terrazzo szint között (talán ezért kellett a padlót megújítani?), továbbá a déli helyiség téglafülkéinél a déli fal zoklija felett, a téglák tetejénél (3. tábla 3–4; Maróti 2003: Abb. 20, 21, 39). A felső terrazzo alapozása törött téglákból, az alsó terrazzóé kövekből állt. A padlók töredezettek és megsüllyedtek. Helyenként csak vastag terrazzotörmelék, máshol pedig három padlórészlet is látszik a metszetrajzokon (Maróti 2003: 200, Abb. 20, 39). 3. tábla 5.

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

kotó téglákon Iovinus centurio bélyegzője szerepelt. A fülkék közt fekete, szénszemcsés föld (benne kevert őskori, kelta és késő római kerámia). Egyetlen, a feltáráskor bolygatatlannak tűnő fülke a 3. számú, benne építési áldozatként értelmezett

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

vas pajzsdudor.58 Talán az ugyanitt és környékén talált összetört, nagy mázas fazék, eredetileg szintén valamely építési áldozathoz kapcsolódó esemény, esetleg lakoma maradványa lehetett (6. tábla 7–9).59

2. táblázat: A késő római kerámia előkerülési helyek szerinti megoszlása lelőhely 1. té g l af ü l ke d é l i részén, tegula mellett (fülkén belül)

mázas (26 db) 1 bögreoldal

2 – 3 . t é g l a f ü l k e bögre (6. t. 4), körül, fekete föld + 3. fazék (6. t. 7), téglafülke + 3. téglafülke és déli fal sarka + 1 bögreoldal déli fal melletti (1.) téglafülkéből, fekete rétegből + déli fal és déli téglafal közötti vastag fekete rétegből, −160 cm + déli fal és déli téglafal közötti 2. terrazzo + déli téglafal és észak–dél irányú falsarok, alsó terrazzo + déli fal mellett, 2. terrazzo alatti fekete réteg −115 cm + szórvány a déli résznél (temetéskor)

házi kerámia (53 db) 1 tagolt peremű tál (8. t. 1), 1 oldal

1 szürke, 3 kf

1 profilált korsóperem, 2 fazékperem (8. t. 9), 35 szürke (5. t. 5; hom1 fazéktalp 9 oldal, bár, orsógomb: 5. t. 4), 2 talp 1 besimított, 1 grafitos, 22 kf (5. t. 6–7; nagy fazék), bronzkor

mázas (26 db)

simított (9 db)

Épület délkeleti sarkából, belül a gépi elhordás szintjén

1 fazékváll, függőleges sávokkal

Nyugati falsarok belső oldalán (északi végénél), −25–30 cm

1 korsóváll

Nyugati falcsonk keleti

1 csillámos, keményre égetett

Déli téglafal nyugati rábontás, felső terrazzo felett

3 oldal szemcsés, keményre égetett

Déli pillér délkeleti sarkából

1 oldal

1 szürke

Déli pillér környéke, kidobott földből

3 oldal

1 szürke hombár, 1 kf 1 fenőkő

Maróti 2003: 202–203, Abb. 19–30 (a téglafülke felett a terrazzo sértetlen volt). Mindhárom téglafülke belsejében voltak állatcsontok is (nincs meghatározva). A téglafülkés helyiség nyugati falának tisztításakor egy kis ezüst pohárka került elő (ásatási napló 1995. X. 24). Talán a 2. vagy 3. fülkében lehetett; feltűnően ép és jó minőségű a BTM 52011 számú fél mázas tál is (6. tábla 1), sajnos előkerülési helyéről semmilyen feljegyzés sem maradt.

2 lassú korongolt, avar?

Északi pillér nyugati részén, tégla alól

1 vízszintes peremű fazék 1 korsófül (+ fényes, 1 oldal fekete oldal)

Északi pillér környékén, kidobott földből

Déli fal és déli téglafal között, rábontás, paticsos rész

kelta (84 db)* 1 szürke

1 oldal, 1 nyak

Északi pillér és északi téglafal között, téglafal déli oldalán, fekete rétegből

1 szürke, 1 grafitos

házi kerámia (53 db)

oldala

Északi pillér, északkeleti sarok alsó terrazzóból

1 vízszintes tálperem, 1 alávágott fedő,

lelőhely

kelta (84 db)*

Déli falnál rábontás, téglafülkés kamra falának külső oldalából (3. fülke)

simított (9 db)

2 oldal

Északi fal és északi téglafal környékén, kidobott földből, a temetésnél

1 fedőhornyos perem

1 besimított

2 oldal

4 szürke, 1 grafitos

2 oldal

1 grafitos, 2 szürke, 2 kf

77.131.3–8. őrtorony belső része, 6. sz. hely

bögre (6. t. 3)

1 vízszintes tálperem (8. t. 4), 1 fedő (8. t. 5)

2 avar, 1 Árpád-kor

77.131.9–25. őrtorony külső része, 3. sz. hely

(dörzstál: 6. t. 2), bögre/fazék (6. t. 5), 10 oldal (7. t. 2), 3 talp

2 vízszintes tálperem (8. t. 2–3), 7 fazék (8. t. 8), 1 fedő (8. t. 6)

3 kelta szürke

77.131.26–56. horányi őrtorony

dörzstál (6. t. 2), fazékperem, 2 oldal, 2 talp

BTM 52011, Horány

vízszintes peremű csésze (6. t. 1)

tál (8. t. 12), fazék (8. t. 13)

1 vízszintes peremű tál, bronzkor. 2 bögre (8. t. 7, 11), 3 4 kelta szürke, fazék, 1 fedő 1 kf, 3 avar, 6 Árpád-kor, 1 középkor

*Ennél jóval több van, de a táblázatban csak azokat a rétegeket tüntettem fel, ahol késő római kerámia is volt. Valamennyi kézzel formáltat ide soroltam.

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Ha megnézzük a táblázatot, kitűnik, hogy kelta kerámia a hídfőállás építési szintjén szinte mindenhol előfordult, a késő római kerámiával együtt. Valószínűleg az építéskor megbolygatott kelta telep anyaga került vissza az alapozás alá, sőt ezt a kevert földet használhatták a két terrazzo padló közti feltöltéskor is. Még az elvileg zárt rétegnek tekinthető terrazzo padlók és a 3. számú téglafülke is tartalmazott kelta simított, besimított és kézzel formált töredékeket.60 Mázas kerámia csak a déli helyiség téglafülkéiből és környékéről – ott is az erőd építési szintjéről, az alsó terrazzóból és a második terrazzo alól – került elő.61 A simított és házi kerámia előkerülési megoszlása egyenletesebb. A kutatóárok déli és északi feléből egyaránt származnak. Bár többsége ezeknek is a téglafülkékhez és az alsó szinthez kapcsolható, de a felső terrazzo felett és a gépi humuszolás szintjén is van egy-két oldaltöredék.

Kivitel szerinti megoszlás százalékban

1. ábra: A korongolt kerámia kivitel szerinti megoszlása (százalék)

A feldolgozott kerámia – összesen 88 db – kivitel szerinti százalékos megoszlása annyiból megtévesztő, hogy egyrészt nem őrződtek meg Nagy Lajos ásatásából a díszítetlen házikerámia-töredékek, másrészt teljesen kihagytam a bizonytalan keltezésű, kézzel formált kerámiát. A korongolt kerámián belül mégis tükrözi azt a képet, ami a késő római erődökre és telepekre általánosan jellemző, vagyis, hogy a legtöbb a mindennapi életben, sütés-főzésre használt házi kerámia (ezt a számot az oldaltöredékek mennyisége csak nö-

3. tábla: 1: a horányi kikötőerőd alaprajza, Nagy Lajos és Maróti Éva ásatása alapján; 2: a téglafülkés helyiség felülnézete; 3–5: a téglafülkés helyiség metszetei (Maróti 2003: Abb. 19–21)

64 65

velné). Másik jellemző csoport a mázas kerámia, amiből oldaltöredékek is találhatók (százalékaránya valószínűleg azért viszonylag magas). A legkevesebb a simított felületű edény, és teljesen hiányzik a besimított díszítésű kerámia.62 Ez utóbbi tényt talán az magyarázhatja, hogy a kikötőerőd pusztulási omladékában bélyeges téglákon kívül nem volt más leletanyag. Így az előkerült kerámia egy nagyon rövid időszak, a Valentinianus-kor 370-es éveinek edényeit képviseli. Abból sem a teljes spektrumot, hiszen az erődöt a távozó katonák kisöpörték, és a szemétként kihajított hulladékból csak nagyon kevés került elő és őrződött meg számunkra. Mázas kerámia A feldolgozáshoz rendelkezésünkre álló 88 db késő római kerámia közel egyharmada (29,5%), vagyis 26 db készült mázas felülettel.63 Forma Tál (6 db) Egy vízszintes peremű csésze fele (teljes profil), egy dörzstál galléros pereme és négy, belül mázas oldal- és talptöredék tartozik ide. Ez utóbbiak formája kérdéses. Valamennyi Nagy Lajos ásatásán került elő. Vízszintes peremű csésze: ez az egyik, leggyakrabban használt, késő római mázas edénytípus. Formája fémedényekre és sigillata chiara tálakra vezethető vissza. Mázas felülettel a 4. század második harmadában jelenik meg, és egészen az 5. század első harmadáig használják Pannoniában.64 A szigetmonostori fél edény jó minőségű, fényes mázú (6. tábla 1; 7. tábla 1). Az anyagában lévő kissé kiálló, mázon is átütő kavicsszemcsék a kikötőerőd más edényeinél is megfigyelhetők. Az ugyancsak Valentinianus-korban épült, nógrádverőcei kikötőerőd mázas kerámiájának is vezető formája. A szobi hídfőállásban pedig egész készletek kerültek elő belőle.65 A közelben lévő, ugyancsak Valentinianus-kori, mázas kerá-

Egy kézzel formált fazékperem a 3. fülkéből összeillett a 2. terrazzo alatti fekete betöltés egyik peremtöredékével (ld. 5. tábla 6). A nagy, S-profilú tál töredékei pedig az 1. téglafülkéből, a 2. téglafülke felett, a 2. terrazzo alatt és a legalsó fekete betöltésből egyaránt kerültek elő (5. tábla 5). Még legfelül, a gépi elhordás szintjén is volt kelta kerámia (ásatási napló 1995. X. 13). Bár van egy felszíni szórvány is, de hozzáillik a legalsó rétegből származó fazéktöredékekhez (6. tábla 7). Kicsit hasonló anyagösszetétele van néhány olyan régebbi ásatási anyagnak, ahol szintén nincsenek díszítetlen oldaltöredékek. Ilyen pl. az ugyancsak Valentinianus-kori, pilisszántói őrtorony (Ottományi 2021: 1. ábra: a házi kerámia 60%, a mázas edény 24,2%, a simított 14,3%, és 1,5% a besimított kerámia). Ez darabszámra jóval több, csak sok töredék összeillik, vagy ha nem is illik össze, de egy edényhez tartozik. Cvjetićanin 2006: 34–39, LRG 27a; Groh–Sedlmayer 2002: Abb. 132/669 (Hayes 52 forma utánzata, Mautern, Kr. u. 350–400/500); Jelinčić 2015: 145, Fig. 153 (3–5. század eleje); Jeremić 2009: 79–81, Fig. 49. Type I/25 (Saldum). Ottományi–Soós 2023 (megjelenés előtt): 4. kép 4–6; a szobi anyag közöletlen.

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

miát is gyártó, kerítésfallal körbevett őrtornyok egyikéből sem kerülhetett ide. Bár Leányfalun ez az egyik fő forma, de talpkiképzése szinte mindegyik edénynek más. A budakalászi tálak pedig többnyire vállban megtörő típusok, bár van egy csészeperem is.66 A dunabogdányi táborleszűkítés anyagában előfordulnak hasonló formák, de itt helyi gyártásra egyelőre nincs bizonyíték.67 A tokodi műhely vízszintes peremű csészéi között pedig ritka a díszítés (bevagdosás, bekarcolás) nélküli perem.68 Visegrád-Gizellamajorban is jellemző a vízszintes peremű csésze, de gyakoribb válltöréssel vagy díszített peremmel.69 A brigetiói tábor mázas csészéi is nagyon hasonlók (talpuk nem maradt meg).70 Galléros peremű tál (6. tábla 2): a tálperem belsejéből nem maradt meg akkora töredék, hogy a kavicsozás meglétére bizonyítékot szerezhessünk, de valószínűleg nagy méretű dörzstál vagy keverőtál lehetett. Peremének külső széle ferdén levágott, enyhén bordázott, ritka forma. Ugyanilyen peremű tálakból több is került elő a nógrádverőcei hídfőállásból.71 Kicsit hasonló, tagolt peremű dörzstálakat a tokodi műhely gyártott.72 A dörzstál a mázas edények használatának legelejétől a legvégéig jelenlévő edényforma. Katonai környezetben a leggyakoribb.73 Ritka, hogy olyan kevés fordul elő, mint Horányban.74 A horányi tálak anyaga keményre égetett, de nem annyira, mint a fazekaké. Mázuk belül összefüggő, néha kívül is (77.131.18). Máskor csak mázfoltosak kívül. Egy esetben piros festés a külső oldalon (77.131.19). Festés és máz együtt ritkán figyelhető meg a késő római korban. Elsősorban dörzstálak peremén, néha külső oldalán, a 3. század végétől kezdve egészen a Valentinianus-korig.75

Korsó (10 db) Perem nincs. A kívül mázas oldal- és talptöredékek közül négy biztosan, további hat valószínűleg ide sorolható (ez utóbbiak bögrék is lehettek). Egy vékony falú válltöredéket felül körbefutó bemélyített vonalak tagolnak (7. tábla 2). Hasonló díszítés vastagabb fallal is előfordul (77.131.16). Mind a kettőn fényes, összefüggő, sötétzöld máz. A többi oldaltöredéken és a három talpon csak mázcsíkok és pettyek láthatók. Valamennyi keményre égetett. Bögre vagy fazék (10 db) A töredékek fele bögréhez, másik fele fazékhoz köthető. Az öt peremből három kihajló, kettő fedőnek kiképzett, profilált peremű fazék. Kihajló perem: a két kihajló bögreperem egyike kívül, bemélyített vonalakkal tagolt (6. tábla 3–4).76 Máza fényes, összefüggő, míg a másik bögrén csak mázcsíkok láthatók. Mindkettő foltosan, másodlagosan égett. A kihajló peremű fazék pereme egyenesre vágott, teljes profilja összeállítható a töredékekből. A 3. téglafülke környékéről, a fülke belsejéből, az alsó terrazzóból és a terrazzo alatti fekete betöltésből kerültek elő darabjai (6. tábla 7–9; 7. tábla 4). Máza mindenütt, még a peremén is csak foltokban van meg, és gyakran megfolyt, mázcsíkos. Kihajló peremű, mázas és mázpettyes bögrék, fazekak, ha ritkábban is, mint a tálak és korsók, azért több helyen előfordulnak a limes mentén.77 A hasonló korú és alaprajzú kikötőerődökben is, pl. Nógrádverőcén.78 Leggyakrabban Budakalász-Luppacsárdán, ahol a horányihoz hasonló megfolyt, szinte bespriccelt díszítés a jellemző. Itt valószínűleg gyártották is a Valentinus-korban.79

2. 66 67 68 69 70 71 72 73 74

4. tábla: Ásatási fotók (1995): 1: légifotó; 2: az északnyugati saroktorony; 3: a 3. számú téglafülke; 4: erődfal a Duna felől (2005)

76 77

78 79

Ottományi 1991: 15–16, 9–10. tábla (behúzott talp, magas talp); Ottományi 2004: 269–270, I. t. 2, 4, 6, 7. Ez utóbbi az egyetlen, melynek csak a pereme maradt meg, és valószínűleg válltörés nélküli csésze volt. Ottományi 1999: 337, Pl. I.5–10. A legközelebb eső szentendrei tábor és temető anyagából sem ismerünk kerámiagyártásra utaló nyomot, és egyelőre hasonló, vízszintes peremű mázas tál sincs közölve. Bónis 1991: 109–110: Abb. 1. Ottományi 2015: 28–29, 7. kép 1, 16. kép 3; Ottományi 2020: 10. tábla 5. Miklósity Szőke 2008: 161–162, I. tábla 1–4. A feldolgozás folyamatban (Ottományi–Soós 2023 [megjelenés előtt]: 3. kép 4, 4. kép 7, 6. kép 6). Bónis 1991: 89, 123–129, Abb. 11. 2–3; Jeremić 2009: Fig. 48, Type I/23 (Saldum, 4–6. század). Cvjetićanin 2006: 21–29, LRG 1–8 (3. század vége – 5. század eleje); Ottományi 2015: 27–28, 154. lábjegyzet. Például Tokodon a tálak felét ez alkotta (Bónis 1991: 89), Ács-Vaspusztán a tálak 43%-át (Ottományi 1989: 507), Leányfalun a tálak 30%-át (Ottományi 1991: 17). Ugyanakkor Budakalász-Luppacsárdán egyetlen darab sem volt (Ottományi 2004: 268–271). Ács-Vaspuszta: Ottományi 1989: 507, 509, Fig. 117.45, 50, 54 (Constantinus dinasztia – Valentinianus-kor); Dunabogdány (Ottományi 1999: 338, Pl. III. 2); Balatonalmádi (Palágyi 2004: 55, 17. ábr. 12); Pilisszántón egy tálperemen és egy korsó oldalán láthatunk mintás festést (Ottományi 2021: 8. tábla 5, 9. tábla 10). Az osztott perem a mázas kerámián belül elsősorban korsóknál fordul elő, bögréknél ritkább. Ld. Chinelli 2010: Pl. 2.1b, 1e (Wien-Leopoldau). Visegrád-Gizellamajor: Ottományi 2020: 33, Fig. 5.6, Fig. 14.2; Ottományi 2015: 31, 12. kép 3 (D/III. helyiség), 19. kép 6 (délkeleti torony); Leányfalu (Ottományi 1991: 22. t. 1: füles bögre); Brigetio: Miklósity Szőke 2008: 166, IV. tábla 2–5 (anyaguk olyan, mint a házi kerámiáé). Ottományi–Soós 2023 (megjelenés előtt): 7. kép 6 (kihajló perem), 7–8 (fedőhornyos perem). Ottományi 2004: 270–271, IV. tábla 1, 5–6 (bögre), IV. tábla 9. és VI. tábla 1, 9–10 (fazék).

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

5 cm

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A balatonalamádi fazekaskemence mázpöttyös bögréi és fazekai bizonyítják, hogy itt egyszerre égettek mázas és mázatlan edényeket a 4. század utolsó harmadában.80 Moesia, Dacia területén is megtalálhatók, változatos formákban.81 Fedőhornyos perem: a fazekak másik típusa fedőhornyos peremmel készült. A nagyobbik töredék vállát bemélyített vonalak díszítik. Máza fényes, összefüggő (6. tábla 5–6). A kisebbik töredéken kívül egy sárgásbarna mázpetty.82 Leányfalun gyártottak is ugyanilyen peremű és díszítésű mázas füles bögrét vagy fazekat. A forma és díszítés együtt a visegrád-gizellamajori kiserőd házi kerámiájában is megtalálható.83 Mázas fazekak hasonló peremmel, de díszítés nélkül Budakalászon találhatók.84 Néha Moesia, Dacia területén is előfordul, többféle peremkiképzéssel, főleg máznyomokkal a külsején.85 Az oldaltöredékek közül a vékonyabbak bögréhez (kb. 3 db), a vastagabbak fazékhoz (2 db) tartoztak. Ez utóbbiak között van egy talp is. Anyaguk nagyon keményre égetett, néha apró kavicsos (a házi kerámiához hasonló). A formák ugyancsak a házi kerámiára jellemzők. A kikötőerőd mázas edényeinek formai összetétele szokatlan a pannoniai mázas kerámiában (2. ábra). Más telepeken elsősorban tálalóedények, korsók és tálak készülnek mázas felülettel, és ezen belül is a legtöbb a római étkezési kultúrára jellemző dörzstál. Horányból ez utóbbi tálak szinte teljesen hiányoznak, viszont feltűnően sok a bögre- és fazéktípus. Ilyen összetétel található pl. a kerítésfallal körbevett Valentinianus-kori őrtoronyban Budakalász-Luppacsárdán, ahol a Horányihoz hasonló spriccelt, megfolyt mázzal borított bögre- és fazékformák hasonlóan nagy mennyiségben kerültek elő (és nincs mázas dörzstál sem). Budakalászon ez a szokatlan formai ös�szetétel valószínűleg a helyi gyártás következménye.86 Közelsége és az edények hasonlósága folytán esetleg innen szállíthatták – a Duna vízi útján – Horányba is ezeket a fazekakat. Bár némelyik típust – mint pl. a fedőhornyos fazékperem,

Mázasedény-formák

2. ábra: A mázas edények formai megoszlása (darabszám)

Anyag színe

3. ábra: A mázas töredékek anyagának színe (darabszám)

7. 80 81 82 83 84

5. tábla: Késő kelta kerámia: 1: festett sávos; 2: grafitos; 3: besimított; 4: orsógomb; 5: S-profilú tál; 6–7: kézzel formált kerámia

vállán bekarcolt díszítéssel – Leányfalun gyárthatták. Horányban a mázas edényformák ös�szetétele nem a mindennapi használatot tükrözi. Az 1995. évi ásatáson csak bögre- és fazéktöredékek kerültek elő, és ez a néhány edény talán az alapozáshoz, építési áldozathoz köthető. A régebbi ásatás anyagának viszont, melyhez többnyire az erőd fala mellé kidobott töredékek tartoznak, már több köze van a szokásos napi használathoz (valamennyi tál és korsó innen származik).

85 86

Palágyi 2004: 55–56, 16. ábra 11–13. Cvjetićanin 2006: 90, LRG 156–157, 160–162 (4–5. század), Fig. 15 (máznyomokkal). Ltsz. 77.131.39. Sötét téglaszínű, pereme a használatban feketére égett. Szájátmérője alapján (17,2 cm) fazék. Ottományi 2015: 10. kép 4. Ottományi 1991: 19, 26. t. 29 (peremén összefüggő máz, máshol csak pöttyök. Házi kerámia változata is van); Ottományi 2004: 271, V. tábla 1–3 (bögre), Kat. 46–47 (Budakalász). Cvjetićanin 2006: 89, LRG 155 (4–5. század fordulója), Fig. 14.9, 11, Fig. 15.15 (máznyomok). Ottományi 2004: 266–272 (10 tál, 7 korsó, 13 bögre vagy fazék; a töredékek 46,5%-a mázas kerámia).

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Anyag, kivitel

A mázas edények kivitele nagyon hasonló. Többnyire sötétvörös színűek (8 db), vagy rétegesen égve kívül-belül vörös, középen szürke (5 db), esetleg a vörös edényen vékony szürke réteg a máz alatt (6 db). Ritkább a szürke anyagból készült edény. Ilyenkor lehet vékony vörös réteg a máz alatt (3 db), vagy a szürke edény belül (nem a máz alatt) sárgásbarna (2 db), esetleg egyszínű szürke (2 db). Az égetés minőségétől, hőfokától vagy oxigénnel való ellátottságától függ az anyag színe. Az ólommáz összetétele pedig befolyásolja a máz színét. A máz zöldesbarna (11 db), zöld (7 db), amikor vékonyabban vitték fel (megfolyt, mázpetty), akkor világosabb sárgászöld (6 db) vagy sárgásbarna (1 db) színű. Ritkán fényes (4 db; 6. tábla 1, 2, 5; 7. tábla 2), többnyire kopott. A máz színe egyértelműen nem mindig állapítható meg, pl. egy bögre válla világos zöldesbarna mázas (kopott), másodlagosan égett pereme sötétzöld mázas (fényes), belsejében világosabb zöld foltokkal (6. tábla 4; 7. tábla 3). Az egy edényen belüli eltérő színű máz attól is függhet, hogy érte az edényt a hő és az oxigén a kemencén belül. A máz a tálakat és korsókat összefüggően borítja, sőt a bögrék peremén is lehet összefüggő. A fazekak testén és a bögrék, esetleg korsók alsó felén viszont a legjellemzőbb a megfolyt mázcsíkos, foltos, mázpettyes felület (6. tábla 9). Ezt a mázcsíkos felületet az égetés során nem jól megtapadó, az egész felületen nem szétterülő, hanem megfolyó ólomoxid okozza.87 Egyes műhelyekre, leletcsoportokra nagyobb mennyiségben jellemző ez a felületkezelés, tehát itt szándékosságot is kereshetünk benne (ld. Budakalász-Luppacsárda). Anyaguk keményre égetett, jól iszapolt, homokos (csillámos), de apró kavicsok vagy nagyobb, mázból kiálló fehér kavicsok is megfigyelhetők benne (10 db). Néha a fehér mészszemcse kipattogzott, és lyukak maradtak a helyén. A bögrék és fazekak anyaga a házi kerámiához hasonlóan kemény. Összefüggő festés egyetlen tál külső oldalán látható (77.131.19). 87 88 89 90

9. 91

6. tábla: Mázas kerámia

Másodlagos égés: egyrészt lehet a fazekak pereme és külső fele foltosan égett (4 db; 6. tábla 3–4), ami a használat közben is kialakulhatott.88 Másik esetben a törés után, másodlagosan égett meg az edény (2 db).89 A 6. tábla 4. edény a déli helyiségben lévő 2. terrazzo alól származik. Itt (a metszetrajz szerint) az 1. terrazzo felett voltak égett foltok, rétegek. Az 1. téglafülkében lévő, törésénél foltosan égett töredéket talán a téglafülkék belső tapasztása és rituális kiégetése során használták fel.90 A mázas edények egységes anyaguk, színük, gyakori mázcsíkos kivitelük alapján valószínűleg egy műhelyben készülhettek. Ez alól nem képez kivételt a máshol is leggyakoribb formájú, vízszintes peremű tál sem. Sötétvörös színe, kavicsos anyaga, kívül mázfoltos felülete a többi edényhez kapcsolja. Gyártóműhelyük talán a sok hasonló edényt tartalmazó, ugyanilyen korú, Budakalász-Luppacsárdán feltárt őrtoronyban működhetett.91 Bár egy eddig ismeretlen műhely megléte sem kizárt Szentendre körzetében.92 Réteg és keltezés A töredékek többsége (22 db) Nagy Lajos ásatásából származik, és rétegtani helyzetükről szinte semmit sem tudunk. Az épületen kívül került elő a 6. tábla 5. bögre és a 7. tábla 2. korsónyak, továbbá egy dörzstál és két talptöredék. Az épület belsejéből a 6. tábla 3. bögre. Az 1995. évi ásatás mind a négy mázas edényének töredékei a téglafülkék környékéről származnak. Vagy a fülkék belsejében (1. és 3. téglafülke), vagy a 2–3. fülke közötti részen. Mélységét tekintve a fekete betöltésből (−115–160 cm), az alsó, 2. terrazzóból és alatta. Sőt miután vannak összeillő töredékek a 2. terrazzóból és az alsó fekete betöltésből, ezeket nem nevezhetjük elkülönülő rétegeknek (6. tábla 4). Tehát többségét az építés idejéhez, vagyis a téglafülkék keletkezésének és az alsó padló létrehozásának idejére keltezhetjük. Esetleg építési áldozat volt a nagy fazékban, és a fülkék tapasztásához is használhattak mázas töredékeket. A felső, pusztulási omladékból nem került

Olgyay 2017: 347–348. Ltsz. 77.131.39–40. és 6. tábla 3–4. Ltsz. 77.131.17 (talp) és 1. számú téglafülke belsejében oldaltöredék. Bögre oldaltöredéke, törésnél foltokban megégve. Belül szürke, kívül a máz alatt vékonyan vörösre égett, máza világoszöld. Keményre égetett (hasonlít a 6. tábla 4. edényéhez, de vékonyabb falú és keményebbre égetett). Méret: 4,5 × 4,2 × 0,4 cm. Lh.: 1. számú téglafülke belseje, déli rész, tegula mellett; Maróti 2003: 202 (a 3. számú téglafülke tetején a tegulatöredékek alatt átégett agyagtapasztás és habarcs. Alját és oldalát is kitapasztották, belsejében szénszemcsés föld). A Nagy Lajos ásatásáról származó, másodlagosan égett töredékek lelőhelyéről közelebbit nem tudunk (egyik az épület belsejéből, másik kívülről került elő). Ottományi 2004: 268 (a töredékek vörös, barnásvörös színűek, ritkább esetben szürkék. Anyaguk keményre égetett, apró kavicsos, sóderes soványítással, és csak a töredékek egyharmada homokkal soványított). A szentendrei temető anyagában egyetlen mázzal spriccelt, festett korsó található, mely rossz minősége alapján talán rontott edény lehetett (Maróti–Topál 1980: 118, 40. tábla 3).

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

elő mázas edény. Mindez korukat a 370-es évek első felére teszi, amit a 4. század második felére jellemző formák is alátámasztanak. Későbbi típus vagy díszítés nincs köztük.

Korsó (3 db) Egy nagy méretű korsóhoz tartozó, simított korsófül formája alapján sorolható ide, miután a késő kelta kerámiában a füles korsó ritka. A késő római, többosztatú szalagfülek viszont használatosak az Simított felületű kerámia egy- illetve kétfülű, simított korsókon egyaránt (7. tábla 5). A fülhöz tartozó oldaltöredéken féAz épület kerámiájában nagyon sok simított nyes, fekete, vízszintes simítás. Hasonló nagy felületű töredék található (kb. 130 db), de ezek méretű, füles korsók több helyen is előfordultöbbsége a késő kelta periódushoz köthető. Késő nak a 4. század végétől, mind a limes mentén rómainak talán kilenc-tíz töredék tartható. Simí- (pl. Szentendre, Visegrád), mind a belső települétásuk majdnem összefüggő, többnyire vízszintes, seken (pl. Budaörs). Tárolóedényként is használcsak egy-két nyak-, váll- és fültöredéken függőle- ták őket.97 A másik töredék egy kis, profilált korsóges irányú. Besimított minta nincs közte. perem, rajta függőleges simításnyomokkal.98 Egy korsóvállon pedig fényes, sötétebb, függőleges Forma simítás látható.99 Tál (1 vagy 2 db) Egy enyhén kihajló peremű, mély tálka, kavicsos, keményre égetett anyaga alapján lehet késő római (8. tábla 12).93 A forma egyébként kelta – kora római előzményekre vezethető vissza. Van még egy tál, mely környezete alapján inkább késő kelta lehetett, bár hasonlók a késő római anyagban is előfordulnak. Oldaltöredékeinek felülete kívül sűrű vízszintes vonalkázással, majdnem összefüggően simított, belsejében függőleges besimított vonalak. Simítása fényes, sötétebb (helyenként fekete). Egyik töredéke sötétszürke, kívül-belül feketére égett, a többi töredék világosabb szürke.94 A behúzott peremű tálak belsejében láthatunk mind a késő kelta, mind a késő római periódusban ilyen, függőleges vonalakkal történő besimítást.95 Amennyiben késő római, a limes menti táborokban több helyről van hozzá analógia a 4–5. század fordulójáról.96

Fazék (5 db) A vízszintesen kihajló, enyhén fedőhornyos peremű, körbefutó vonalakkal tagolt vállú fazék formája alapján valószínűleg késő római (8. tábla 13).100 Függőleges simítás látható még egy fazékvállon. Egy lapos fazéktalp szemcsés anyaga alapján lehet késő római, akárcsak két oldaltöredék. A simítás többnyire anyaggal egyszínű, fényes. A nagy méretű, vastag falú, sötétszürke, simított felületű hombárok a késő kelta periódusban gyakoribbak, bár a római kor végén is előfordulnak.101 Előkerülési körülményeik (az 1995. évi ásatás kelta gödre, alsó fekete betöltés stb.) és a velük együtt mindig jelen lévő kelta kerámia inkább a korai keltezést valószínűsítik.

Hasonló származik a nógrádverőcei hídfőállásból (Ottományi–Soós 2023 [megjelenés előtt]: 8. kép 1); Friesinger– Kerchler 1981: Abb. 3.1, 7. (Mautern); Vagalinski 2002: 171, KY 192; Jelinčić 2015: 146, Fig. 152.102 (3–4. század). 94 Lh.: déli fal mellett, 2. terrazzo alatti, fekete rétegből −115 cm + déli fal és déli téglafal közötti fekete réteg (a leletanyag fele kelta, másik fele késő római) + téglafülkés helyiség északkeleti sarok, fekete, a terrazzo alatt (csak kelta leletanyag). A rajzoláshoz túl kicsi. 95 A kelta tálak belsejében gyakori a besimított díszítés, de inkább hullámvonal, ívminta, vízszintes vonalak, rácsminta. A függőleges vonalkázás ritka. Bónis 1969: Abb. 26.14 (függőleges), 12, 12, 15–18 (hullám), Abb. 31.9, 13 (vízszintes), 10–11 (ívminta), Abb. 42.29 (ferde vonalkázás), Abb. 94.21–22 (hullámvonal), 23 (rácsminta) stb. 96 Visegrád-Gizellamajor: Ottományi 2015: 8. kép 3, 252. lábjegyzet további analógiákkal (délnyugati saroktorony); Grünewald 1979: 76, Taf. 71.2–3 (Carnuntum, Fabr.B); Friesinger–Kerchler 1981: Abb. 3/5, 13 (Mautern); Gassner 2000: Abb. 198; Groh–Sedlmayer 2002: 235–236, Abb. 144. 728, 1180 (4–5. század fordulója). 97 Ottományi 2006: I. tábla 2 (Szentendre); Ottományi 2012: 262, 208. kép 3, 6 (Budaörs, további analógiákkal); Ottományi 2015: 38, 13. kép 8 (Visegrád); Conrad 2007: 214, Abb. 4 (Iatrus, Amphora IV. típus). 98 Déli fal mellett, 2. terrazzo alatti, fekete rétegből −115 cm. Szürke színű, törése vörös, keményre égetett; pontos formája kérdéses, de hasonló peremek több helyről is ismertek a limes mentén. Pl. Nógrádverőce (Ottományi–Soós 2023 [megjelenés előtt]: 8. tábla 4); Ács-Vaspuszta: Ottományi 1989: Fig. 121.17 (II. Constantius–Valentinianus-kor). 99 Maróti Éva a naplóban besimításnak írja, de inkább csak simított felület. Világosszürke, kívül sötétebb színű töredék, közepesen keményre égetett, kicsit kavicsos anyagból. Valószínűleg késő római. Hasonló simítású edényvállak pl. a Valentinus-kori pilisszántói őrtoronyból (Ottományi 2021: 13. tábla 11); a balatonalmádi fazekaskemencéből (Palágyi 2004: 55, 17. ábra 1–4, 4–5) stb. 100 Hasonló peremű fazék besimított díszítéssel a nógrádverőcei kikötőerődből: Ottományi–Soós 2023 (megjelenés előtt): 8. kép 9; Budakalász-Luppacsárda (Ottományi 2004: 276, IV. tábla 7); Esztergom (Kelemen–Merczi 2019: 147, 42. tábla 435); Vagalinski 2002: 182, KY265–269; Conrad 2007: Abb. 31.1179 (Iatrus C fázis, két füllel); a forma inkább a házi kerámiára jellemző, pl. Ács-Vaspuszta: Ottományi 1989: Fig. 128.11 (Valentinianus-kor). 101 Leányfalu: Ottományi 1991: 34. tábla 1 (anyaga kavicsos, csak a pereme simított); Vagalinski 2002: 190, Д314–317, 324. 93

7. tábla: Mázas (1–4), simított (5) és házi kerámia (6)

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Anyag, kivitel

A simított edények anyaga jól iszapolt, néha kicsit kavicsos (2 db), közepesen keményre, ritkábban keményre (4 db) égetett. A simítás többnyire fényes, az anyagnál kicsit sötétebb, egy esetben fekete. A fekete, fényes besimítás máshol gyakran időrendi különbséget jelent, és a legkésőbbi csoporthoz kapcsolható. Horány esetében inkább a rossz égetés (túlégés) következménye, mert itt megfigyelhető, hogy a korsó másik darabján (fül) a simítás csak sötétebb, de nem fekete. Néha csak simításnyomok maradtak (2 db).

Réteg 3.

Réteget tekintve az alsó terrazzo padlóból, az alatta lévő fekete betöltésből, a felső, gépi humuszolás szintjéről és a kidobott földből származnak simított edényeink (a kutatóárok déli és északi feléből egyaránt). Velük együtt minden esetben került elő kelta simított kerámia is, tehát elkülönítésük a sötétebb szín, kavicsosabb anyag vagy forma alapján valószínű, de nem teljesen biztos.

Házi kerámia Forma 7.

A leletanyagnak több mint a fele házi kerámia (53 db; 60,3%). Elsősorban bögre- és fazékforma, jóval kevesebb tál és pár darab fedő. Korsóperem egyáltalán nincs. Az oldaltöredékek formához kötése kérdéses.

10.

11.

Tál (6 db) Tagolt felsőrészű tál (8. tábla 1): az egyenesen álló, tagolt peremű tálforma kora római előzményekre vezethető vissza. A 4. század második felében újból gyakori lett, éles válltöréssel, simított, mázas és házikerámia-kivitelben egyaránt. Ez utóbbi mindig szemcsés, keményre égetett anyagból készült. Felső része lehet egy- vagy

12.

Házikerámiaedény-formák

4. ábra: A házi kerámia formai megoszlása (darabszám)

kétosztatú.102 Horányban a 3. számú téglafülke belsejében került elő, tehát a hídfőállás építési szintjén. A Valentinianus-kori őrtornyok, hídfőállások kerámiájában gyakori itt a Dunakanyarban. A nógrádverőcei kikötőerőd anyagában mázas és simított felülettel fordul elő (a házikerámia-tálak pereme ott csak egyosztatú).103 A budakalászi hasonló tálak elsősorban mázas felülettel készültek, a leányfalui tálak pereme pedig egyosztatú. Jobban hasonlít a dunabogdányi táborleszűkítés, a pilisszántói őrtorony és az Ács-Vaspusztai tábor anyagára.104 Vízszintes peremű, vállban megtörő tál (5 db; 8. tábla 2–4): a forma szintén kora római előzményre vezethető vissza, de a 4. századi házi kerámiának is jellemző táltípusa.105 Peremük szélén többnyire egy bemélyített vonal fut körbe, néha a válltörésen is. Kisebb, nagyobb változatban egyaránt előfordul Horányban (szá: 12–20 cm). Valamennyi szürke, keményre égetett, homokos, apró kavicsos, de jól kidolgozott anyagból készült. Négy töredék Nagy Lajos ásatásából származik (erőd belső és külső része), egy pedig 1995-ből, a 3. téglafülke külső oldalából. Ez a táltípus a Valentinianus-korban épült, Budakalász-Luppacsárdán feltárt kiserőd legjellemzőbb tálformája, de nemcsak házikerámia-, hanem mázas kivitelben is.106 A nógrádverőcei hídfőállás házikerámia-táljainak is vezető típusa.107 A katonai erődítményekben máshol is megtalálható ebben a korban.108

Bónis 1942: XXII. t. 4, 6 (kora római); Horváth 2011: 615–617, Abb. 12 (Keszthely-Fenékpuszta); Friesinger–Kerchler 1981: simított (Abb. 2.2–7, Abb. 3.11.), házi kerámia (Abb. 8. 9, 11, 13), további analógiákkal (Mautern); Mautern, tábor 6. periódusa: Gassner 2000: 217–218, Abb. 185 (analógiákkal); Groh–Sedlmayer 2002: 218–220, Abb. 140.744 (simított), Taf. 40.744 (6. periódus); Carnuntum (Grünewald 1979: 59, Taf. 52. 5–14); Petznek 1998: 230–231 (Typ 13.3); Modrijan 2020: 323–324, Fig. 6. 1–2 (Szlovénia: Ančnikovo gradišče, 5. század). 103 Ottományi–Soós 2023 (megjelenés előtt): 6. tábla 1 (mázas), 8. tábla 2 (simított), 11. tábla 1 (házi kerámia). 104 Leányfalu (Ottományi 1991: 8–9, 3. t. 13); Pilisszántó: Ottományi 2021: 9. kép 3 (mázas és házi kerámia), 12. kép 6 (simított); Dunabogdány (Ottományi 1999: 353, Pl. VIII. 8); Ács-Vaspuszta: Ottományi 1989: Fig. 116.27 (5. század eleje); Visegrád-Gizellamajor: Ottományi 2015: 18 (további analógiákkal), 9. kép 1. 105 Groh–Sedlmayer 2002: 212–218, Abb. 139 (1–3. század); Ottományi 2012: 239–242, 190. kép (kora római), 192. kép 10–12 (késő római). 106 Ottományi 2004: 272–273, II. t. 2–6. 107 Ottományi–Soós 2023 (megjelenés előtt): 11. tábla 3–9 (egyiknek a peremén bekarcolt hullámvonal). 108 Dunabogdány: Ottományi 1999: 344, 353, Pl. VI.3, IX.5 (bekarcolt hullámvonal); a Visegrád-Gizellamajori edények formája hasonló, de gyakran fehéresszürkére égtek (Ottományi 2015: 9. kép 2–3; Ottományi 2020: 51, Fig. 12. 2–3); Pilisszántó (Ottományi 2021: 2. kép 3–8). 102

12.

8. tábla: Házi kerámia (1–11), simított tál és fazék (12–13)

5 cm

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A római étkészlet alapvető táltípusából, a be- másodlagosan égett (13 db). Ha csak a perem húzott peremű tálból egyetlen darab sincs Ho- széle égett, akkor az a használat következménye rányban. is lehet, például a fedőknél (8. tábla 5–6), fedőhornyos fazekaknál.115 Ritkábban a bögre vagy Bögre és fazék (16 db perem + 27 db oldal) fazék oldala is foltosan fekete, nem csak a pereme Az ide sorolható 16 peremből három talán bögre (pl. 8. tábla 7–9; vízszintes peremű fazéktöredék). volt, a többi fazék. A legegyszerűbb kihajló pe- Törésfelülete csak egy fazéknak égett (7. tábla 6). remmel mindössze egy bögretöredék található Ez utóbbi égett rétegből származhatott. Kettő (8. tábla 7). Ilyen peremmel számtalan variáció ugyanabból, a déli rész 2. terrazzója alatti fekete készült a kis helyi műhelyekben a 4. század- rétegből került elő, mint a másodlagosan égett ban.109 A fazekak többsége (13 db) fedőhornyos mázas peremek, egy pedig a 3. téglafülke oldaperemmel készült (8. tábla 8–10).110 Egy szintén lából. A többi Nagy Lajos ásatásából való. fedőhornyos bögre pereme kívül tagolt (8. tábla 11).111 Valamennyi általánosan használt forma a Lelőhely, réteg 4. században. Ugyanezek a típusok mázas felülettel is előfordulnak Horányban. Vízszintes peremű A töredékeknek majdnem a fele (21 db) a téglafülnagy fazék egy darab az északi pillérnél.112 Az ol- kés helyiségből származik. Az 1. és 3. fülkékből, a daltöredékek formába sorolása kérdéses (27 db, 2–3. fülkék közötti, fekete szemcsés földből, toebből egy nyak, egy talp). vábbá a 2. terrazzo alatti és feletti betöltésből. Figyelembe véve a mázas kerámiánál tapasztalt Fedő (4 db) összeillő darabokat – a felső terrazzo felett lévő Peremük alávágott (8. tábla 5–6). Szájátmérőjük három oldaltöredéket kivéve –, ezek a kikötőerőd 10–18 cm között mozog. Háromnak a pereme építésének idejéhez köthetők (8. tábla 1, 9). A többi a használat során másodlagosan égett.113 Az egész az északi és déli pillérnél (11 db), továbbá a nyugati 4. században gyakori, a Dunakanyar Valentinia- falcsonknál (2 db) került elő az alsó terrazzóból, nus-kori őrtornyaiban, kiserődeiben éppúgy, mint a pillér téglaszintje alól (vízszintes és fedőhornyos a belső erődökben.114 fazékperem) és a kidobott földből. Tehát csak a jellegtelen oldaltöredékek azok, melyek nem Anyag, kivitel köthetők biztosan az építés idejéhez. A Nagy Lajos-féle ásatáson az épület belsejéből két darab, Valamennyi házikerámia-töredék keményre külső részről 10 db származik (ld. 2. táblázat). égetett. Kb. a fele szemcsés (26 db), apró kavicsos (14 db), de többnyire jól iszapolt. SzürKeltezés ke színűek (sötét- vagy világosszürke, esetleg kívül-belül sötétebb, törésfelületén világosabb A horányi kikötőerőd építése a téglabélyegek (Friszürke). Barna (2 db) vagy belül vörös, kívül szürke geridus dux, Valentinus és Lupicinus tribunus, Io(4 db) színben csak kevés készült. Néhány töredék vinus és Lupus centurio) alapján 371–373 közöttre, 109 110

111

112 113 114

115

Budakalász-Luppacsárda: Ottományi 2004: 273, IV. t. 2–3 (további analógiákkal a 61–63. lábjegyzetekben); Ottományi 2015: 21, 10. kép 1–2 (Visegrád-Gizellamajor); Ottományi 2021: 4. tábla 1–7 (Pilisszántó). Ltsz. 77.131.9 (6 db), 10, 26, 31–32. + a déli falnál, 2. terrazzo alatt, −115 cm (4. rajz) és két kis perem a 2–3. téglafülke közötti fekete, szemcsés földből, valamint az északi pillérnél; Ottományi 1989: 518–523, Fig. 128–129 (Ács-Vaspuszta: kevés Constantinus-dinasztia kori, a II. Constantius-kortól egyre nagyobb mennyiségben, és még az 5. század elején is van); Ottományi 1999: 357–358, Pl. XI. 6–8, XII. 1–4 (Dunabogdány: keltezéssel és analógiákkal); Ottományi 2004: 273, V. t. 4–7 (Budakalász-Luppacsárda); Ottományi 2015: 22, 6. kép 10 (Visegrád-Gizellamajor); Ottományi 2021: 5. tábla (Pilisszántó); Jeremić 2009: 95, Fig. 52. Typ II/18 (Saldum, 4. század második fele); Conrad 2007: Abb. 52.1034, Abb. 53.1038–1039 (Iatrus B fázis, II. fazéktípus). Ács-Vaspusztán a Constantinus-dinasztia kori rétegektől a 4. század végégig keltezhető (Ottományi 1989: Fig. 130– 131.26–34, további irodalommal); Leányfalu (Ottományi 1991: 27. tábla 34); Groh–Sedlmayer 2002: 280–282, Abb. 158 (Mauterni tábor 5–7. periódus, 4–5. század). Északi pillér nyugati része, tégla alatt, egy edény három darabja. Sötétszürke, másodlagosan feketére égett (rajzoláshoz túl kicsi a perem); analógiák pl. Ács-Vaspusztáról: Ottományi 1989: Fig. 27.41–42 (II. Constantius-kor – 5. század eleje). Ltsz. 77.131.3, 13, 33 (másodlagosan égett a peremük); 1995-ben a déli falnál, 3. fülke külső oldalából. Ottományi 2004: 274, VI. t. 6 (Budakalász-Luppacsárda); Ottományi 2015: 24, 9. kép 6–7, 18. kép 3 (Visegrád-Gizellamajor); Ottományi 1991: 14, 36. t. 4 (Leányfalu); Ottományi 1999: 358–359, Pl. XII. 8 (Dunabogdány); Ottományi 1989: Fig. 132.17 (Ács-Vaspuszta: 4. század közepe – 5. század eleje); Ottományi 2021: 3. kép 6–7 (Pilisszántó); Grünewald 1979: 64, Taf. 59.21–23 (Carnuntum); Horváth 2011: 625, Abb. 7.5-6, 8 (Keszthely-Fenékpuszta); Jeremić 2009: Fig. 60. Type VIII/4. 118 (2–4. század, Saldum). Ilyeneket más lelőhelyeken is találunk, ahol nincs egyéb másodlagosan égett kerámia, pl. Pilismarót-Malompatak (Ottományi 1996: 126–127, Abb. 9. 7b: leányfalui fazéktípus és fedő pereme).

9. tábla: Téglabélyegek Nagy Lajos ásatásáról (BTMA H.3475-2017)

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

Valentinianus uralkodásának idejére tehető.116 Valeria tartomány katonai igazgatásának élén ekkor, 371 második felétől egészen 373–374 fordulójáig Frigeridus dux állt (dux Valeriae ripensis).117 A két feltárás során napvilágot látott téglabélyegeknek több mint a fele (kb. 52%, 118 db) Iovinus centurióhoz köthető, aki a téglákat gyártó műhely parancsnoka lehetett.118 Az ő bélyeges téglái kerültek elő az alapozáskor épített téglafülkékben, és a beomlott tető maradványait tartalmazó felső omladékban is ezek voltak többségben. Tegulán, imbrexen és falazótéglán egyaránt előfordul a neve. Valentinus tribunus téglái (kb. 47 db, 20,7%) a régi ásatáson elsősorban az erőd külső, Duna felőli részén kerültek elő, az új feltárás során pedig az átépítés felső terrazzo padlója alatt és felett. Miután ugyaninnen Iovinus centurio téglái is ismertek, nagy időbeli eltérés nem lehet a két padlószint között. Valentinus tribunus neve tetőfedésnél használt imbrexre is rákerült, legalább két esetben Frigeridusszal együtt. Talán a tetőmegújításhoz használták fel tégláit.119 Melyik műhely gyárthatta ezeket a téglákat, honnan szállíthatták ide, Horányba? Iovinus centurio bélyeges téglái a limes mentén Cirpi táborától Szentendrén, Budakalászon és Aquincumon át Intercisáig előkerültek. Sőt a barbaricumban épült hatvani őrtoronyban is volt belőle.120 Szigetmonostorra valószínűleg a legközelebbi szentendrei táborból került, hiszen itt vezetett át a barbaricumba tartó útvonal is.121 Valentinus tribunus téglái 116

117

118

119

120 121

122 123

Aquincumon kívül a többi kikötőerődből (Szob, Tahitótfalu, Dunakeszi), kerítésfallal körbevett őrtornyokból (Leányfalu, Budakalász-Luppacsárda, Dunabogdány-Kőszegtő, Hatvan-Gombospuszta), Szentendre–Hunka-dombról és a szentendrei táborból ismertek. Talán ez utóbbi helyről szállították Horányba, bár hozhatták Aquincumból is. Aquincumban gyártóhelye is ismert, a katonaváros téglavető műhelyében (Frigeridus dux tégláival együtt).122 Egy-egy műhely terméke – a Duna vízi útján – természetesen több helyre is eljutott, a gazdaságosságnak megfelelő távolságon belül. Frigeridus dux hivatali idején belül kicsit szűkíthetjük még az építkezés idejét. Az építési feliratok alapján tudjuk, hogy 372-ben épült a Visegrád-Kőbányán lévő őrtorony. Egy-egy őrtorony felépítése viszonylag kevés időt vett igénybe, főleg, hogy egyszerre több csapat is dolgozott az erődítési munkálatokon.123 A horányi kikötőerőd esetében segíti a keltezést a vele szemközti, hasonló rendeltetésű dunakeszi erődítmény építési ideje. Valószínűleg a 373-ban Gödön elkezdett, de be nem fejezett tábor építkezéséhez szükséges szállítások miatt építették Frigeridus dux vezetése alatt az odavezető átkelőhely két oldalán lévő kikötőerődöket. Először a szigeten lévő horányi, majd a bal parti, dunakeszi kikötőerőd épülhetett, és csak miután ezek elkészültek és biztosították a szállítási útvonalat, kezdhettek neki a Barbaricumban lévő gödi tábornak. Ezt támasztja alá a bélyeges téglák megoszlása is:

A korábbi publikációk csak a Nagy Lajos által közölt bélyegtípusokat sorolták fel, számszerű adatok nélkül (Lőrincz 1999: 56; Maróti 2003: 203). A BTM adattárába azóta beleltároztak egy kézzel írt jegyzéket (Nagy Tibor hagyatékából), mely az 1–7. számú munkahelyekre lebontva közli az ásatáson előkerült téglabélyegek rajzait (BTMA H.3475-2017: a jegyzék elején szereplő dátum valószínűleg fel lett cserélve a budakalászi ásatás idejével. „1932. X. hó 10-én, az ásatás kezdődött Horányban”). Összesen 125 darab tégla rajzát tartalmazza, melynek egyharmada az 1. számú helyről, a torony külső, Duna felé eső részéről (41 db), nagyobbik fele a torony belsejéből (2. sz. hely: 54 db) származik. Legtöbbször Iovinus centurio és Valentinus tribunus neve szerepel. Frigeridushoz három tégla köthető, egyik közös Valentinus tribunussal, egy másikon pedig csak a dux felirat maradt meg. Kb. 50 darab olyan túl kicsi töredék található itt, melyet nekem nem sikerült konkrét személyhez kapcsolni (nem vagyok a téma szakértője). Így jelenleg 227 db bélyeges tégla ismert Horányból (9. tábla). Az egyes téglabélyegek keltezését ld. Lőrincz 1999; Lőrincz 2006: 105 (371 második felére keltezhetők legkorábban Frigeridus dux téglái, 373–374 fordulójáig); Frigeridus téglabélyegei a valeriai limesen különösen Solva és Aquincum között gyakoriak, de megtalálhatók dél felé egészen Baracsig (Annamatia), sőt a barbaricumi építkezéseken (Hatvan, Göd) is előfordulnak. Szentendrén csak a Hunka-dombi kiserődből ismert (Maróti 2003: 204; Kovács 2019: 179). Lupicinus tribunus és Lupus centurio csak egy-egy darabbal képviselteti magát Horányban. Maróti Éva ásatási anyagában ez a szám 77% (Maróti 2003: 205); Lőrincz 1991: 193: a legióknál a téglavető műhelyt (figlina vagy officina) egy centurio vezette. Az egyes kemencék munkavezetői voltak a Magistri figlinarum. A téglabélyegek felirata: Ap(paratu) Iovini vagy Ap(paratu) Valentini tri(buni), vagyis Iovinus, illetve Valentinus tribunus intézkedésére (történt a tégla elkészítése). Maróti 2003: 203–206, 212 (16 db); Iovinus centurio téglabélyegei a felső terrazzóban és omladékrétegben is előkerültek, míg Valentinus nem szerepelt a legalsó szinten. Mindketten Frigeridusszal egy időben töltötték be hivatalukat (Kovács 2019: 181). Frigeridus dux és Valentinus tribunus neve közösen, egy téglabélyegen pl. a Leányfalun és Budakalász-Luppacsárdán lévő, kerítésfallal körbevett őrtornyokban, a szobi kikötőerőd környékén és Aquincumban (pl. Kossuth L. üdülőtelep 21. Ld. Nagy 1937: 272) szerepel. Kovács 2019: 179; Maróti 2003: 205. Téglavető műhely Szentendréről egyelőre nem ismert, de a bélyeges téglák alapján a katonai táborok körzetében minden esetben kell téglavető műhellyel számolnunk (Lőrincz 1990: 85). Bár az újabban feltárt dömösi és esztergomi kemencék alapján a téglavetők és a katonai egységek állomáshelyei nem mindig esnek egybe (Kelemen–Merczi 2019: 153). Maróti 2003: 204–205; Havas 2019: 71; Lőrincz 2006: Abb. 2 (Frigeridus dux tégláinak elterjedési térképe). Kovács 2019: 177; pl. Esztergomban 48 nap alatt készült el, RIU 771.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

a 373–374-re keltezett OFAR-csoport téglái – melyek Dunakeszin és Gödön is többségben vannak – nem találhatók meg Horányban. Így ez utóbbi építése korábban, talán még 372 végén – 373 elején megtörtént.124 A két kikötőerőd Valentinianus halála után rövid ideig még használatban maradt (lehetséges, hogy a szárnyfalak és kisebb tornyok csak ekkor épültek Dunakeszin). A dunakeszi ásatások eredményei alapján Mráv Zsolt úgy véli, hogy a császár 375. évi halála és a gödi tábor építésének feladása után az utánpótlási útvonalat biztosító dunakeszi és a vele szemközti szigetmonostori kikötőerődre már nem volt szükség, így azokat hamarosan felhagyták. A dunakeszi főépület teteje nem leégett, hanem beomlott, és ugyanolyan tervszerűen kiürítették, mint a szigetmonostori építményt.125 Esetleg már a 380-as limes átszervezésekor feladták, de lehet, hogy csak Theodosius halálakor, 395-ben.126 Ezt támasztja alá a szigetmonostori kerámia alapvetően római jellege, a barbár hatású és már a 4–5. század fordulójához köthető edények hiánya is. Összehasonlítás a Dunakanyar Valentinianuskori építményeinek kerámiájával A horányi hídfőállás kerámiája leginkább az ugyancsak Valentinianus-korban épült, kerítésfallal körbevett két őrtorony, a Budakalász-Luppacsárdán feltárt és a Pilisszántó-Kálvárián lévő építmények anyagához hasonlít. Bár kissé korábbi is azoknál, hiszen nem leégett, hanem feladták, és kerámiája elsősorban az építkezés szintjéhez köthető.127 Mindhárom helyen leggyakoribb tálforma a vállban megtörő, vízszintes és tagolt peremű tál, de míg Horányban elsősorban házi kerámiából, addig Budakalászon és Pilisszántón mázas kivitelben is gyakori, sőt Pilisszántón simított felülettel is előfordul. A mázzal lespriccelt, mázcsíkos, foltos, pöttyös bögrék és fazekak viszonylag nagy men�nyisége Budakalászra és Horányra jellemző, de Pi124

125 126

127

128 129

lisszántón is van mázas fazék, sőt hombár is. Mind a három helyen ugyanazokat a hagyományos, 4. századi kihajló és fedőhornyos peremű formákat használták a házi kerámiában, sőt Horányban és Budakalászon mázas felülettel is. Mind a három lelőhelyen hiányoznak a későbbi, ún. leányfalui vagy tokodi fazéktípusok. Továbbá nincsenek a Dunakanyarban oly jellemző fehéressárgára égett, korongolásnyomokkal bordázott kivitelű házikerámia-edények sem. Ez utóbbi házi kerámiák a legkésőbbi, a 4–5. század fordulóját is megért őrtornyok, táborok anyagára jellemzők leginkább (mint Leányfalu, Visegrád-Gizellamajor, Tokod). Hiányuknak lehet időbeli és térbeli oka egyaránt. Bár az általam vizsgált katonai építmények többsége Valentinianus-kori, de leletanyaguk általában a későbbi pusztulási omladékból származik. Ezzel szemben a horányi hídfőállás kerámiája szinte kivétel nélkül a legalsó építési szintről, a 370-es évek első feléből való. Miután átépítésnek nincs nyoma, így 4. század végi vagy 5. század eleji megújításról és továbbélésről nem beszélhetünk. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy az egy stílust, egy fazekasműhely vagy vándormester ízlését tükröző formák és kivitel csak szűk körben, egy-egy műhely környékén terjedtek el. Ilyen gyártóhelyek pl. Tokod, Pilismarót-Malompatak, Visegrád-Gizellamajor, Leányfalu, majd lefelé a Dunán Szekszárd környékén és Dél-Pannoniában találunk hasonló „leányfalui fazekakat”.128 Én valószínűbbnek tartom az időbeli különbséget, hiszen sem Horány, sem Budakalász nincs olyan messze pl. Leányfalutól, hogy ne juthattak volna el oda a műhely termékei az 5. század elején, ha álltak volna még ezek az épületek. Az időbeli különbséget támasztja alá a besimított kerámia hiánya is. Sem Horányban, sem Budakalászon, sem Pilisszántón nem fordulnak elő a jellegzetes, 4. század végi rácsmintás, murgai mintás edények, a galléros peremű korsók és bikónikus tálak.129 Horányban esetleg más képet

Az Ammianus Marcellinus híradása szerint a 373-ban épülő gödi erődben és a vele közel egykorú dunakeszi kikötőerődben is a bélyeges téglák többsége az OFAR-csoportba és a Leg. X. Gemina tisztneves bélyegeihez tartoznak (Mráv 2009; Mráv 2017: 114). Ilyenek nincsenek Horányban, így mindenképpen korábban épült. Bár az is lehetséges, hogy az OFAR-csoport falazótégláit csak a bal parti erődítményekben használták fel, és akkor nem időbeli oka van a hiánynak. Iovinus centurio, akihez a horányi téglák többsége köthető, Dunakeszin mindössze egy darabbal képviselteti magát, és Valentinus tribunus sem szerepel (ld. 1. táblázat). Mráv 2017: 111–116. Soproni 1985: 77, Taf. 10.12–14 (felsorolja a 380-as éveket túlélt erődítmények között Horányt is, sávokkal simított és kézzel formált kerámiát közöl innen). A 395 körüli feladást támasztják alá azok a kiürített erődítmények, ahol még Theodosius érem is található a padlószinten vagy a pusztulási omladékban. Ilyen pl. a Nánási úti, kerítésfallal körbevett nagyobb burgus (Budai Balogh 2011) stb. Budakalász-Luppacsárdán a horányihoz nagyon hasonló a bélyeges téglák összetétele is: Frigeridus dux, Valentinus tribunus, Iovinus és Luppianus centurio (MRT 7: 48). Pilisszántó kicsit hamarabb épülhetett, Terentius dux parancsnoksága alatt, 370–371-ben (a Legio II. Adiutrix téglái kerültek még innen elő). Ld. MRT 7: 152; Ottományi 2021: 77. Ottományi 1991: 65, 5. térkép (a leányfalui fazékforma elterjedése). Soproni említ besimított kerámiát Budakalászon, de a valóságban mindössze egyetlen ilyen töredék van (Soproni 1985: 69–70; Ottományi 2004: 265). Budakalász-Luppacsárdán csak egy üvegpohár-töredék köthető a 4–5. század fordulójához, az erődítmény többi kerámiája nem ilyen késői.

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

kapnánk, ha nem ürítik ki a hídfőállást a katonák eltávozáskor: talán a pusztulási omladékban későbbi edények maradványai is lettek volna. Valószínűbb azonban, hogy a hídfőállások használata rövid életű volt, a 4. század végi határvédelem már feladta őket.130 A tanulmányban használt rövidítések átm: átmérő BTM: Budapesti Történeti Múzeum db: darab fv: falvastagság kf: kézzel formált lh.: lelőhely ltsz.: leltári szám m: magasság ph: peremhosszúság szá: szájátmérő SZFM: Szentendrei Ferenczy Múzeum tá: talpátmérő A táblákon lévő tárgyak katalógusa131 5. tábla: Késő kelta kerámia 1. Halvány téglaszínű alapon a festett fehér és szélesebb vörös sávok váltakoznak. Jól iszapolt, nem keményre égetett. Méret: 4,5 × 4 × 0,6 cm. Lh.: északi pillér északi fele, kelta gödör, −140 cm. 2. A nyaki borda alatt bevagdosott díszítés. Sötétszürke, grafitos anyag. Lh.: északi pillér déli fele, kelta gödör, −130–152 cm. 3. Világosszürke, jól iszapolt és égetett. A besimítás fényes, anyagánál kicsit sötétebb. Méret: 14,5 × 6 × 0,6 cm. Lh.: északi pillér déli fele, kelta gödör. 4. Orsógomb, edényoldalból kialakítva, középen átfúrva. Sárgásbarna színű, kívül vízszintesen simított. Átm: 3,4 cm, fv: 0,6 cm. Lh.: déli fal mellett, 2. terrazzo alatt, fekete rétegből, kb. −115 cm. 5. Világosszürke, jól iszapolt, csillámos anyagból. Felülete kívül fényesen, belül kopottan, vízszintesen simított. Szá: 20 cm, meglévő m: 8 cm. Lh.: déli fal és déli téglafal közötti vastag fekete rétegből −160 cm + 2. téglafülke felett, fekete rétegből + déli fal mellett, 2. terrazzo alatti, fekete rétegből −115 cm + déli fal melletti, 1. téglafülkéből, fekete rétegből. 130

131

6. 1995.6. rajz. Kézzel formált. Feketére égett, belül kicsit világosabb szürke, csillámos, kavicsos anyagból. Szá: 12 cm. Lh.: déli fal mellett, 2. terrazzo alatti, fekete rétegből −115 cm + téglák alatti fekete + 3. téglafülkéből. Kora kérdéses. 7. Kézzel formált kis csésze, a perem széle sűrűn bevagdosva. Fekete színű, talpa foltosan barnára égett. Anyagában néhány nagyobb csillám és kavics. Szá: kb. 7,5 cm, m: 3,5 cm, tá: 5 cm. Lh.: déli fal mellett, 2. terrazzo alatti fekete réteg, –115 cm + 1. számú téglafülke. Kora kérdéses. 6. tábla: Mázas kerámia 1. BTM 52011 (7. tábla 1). Téglaszínű, jól iszapolt, közepesen keményre égetett. Anyagában néhány kiálló, nagyobb kavics. Belül és a peremén világos, zöldesbarna, fényes máz, kívül világosabb sárgászöld, sárgásbarna mázpettyek. Szá: 17,5 cm, m: 5,5 cm, tá: 5,5 cm. 2. 77.131.15 + 42. Galléros pereme tagolt, a széle vízszintesen kihajló és vonalakkal halványan bordázott. Téglaszínű, a máz alatt helyenként szürkére égett. A peremén foltosan, belül ös�szefüggően világos zöldessárgás barna máz. Keményre égetett, de nem annyira, mint a fazekak. Anyagában egy-két nagyobb, fehér kavics. Két össze nem illő töredék (szájátmérő-számoláshoz túl kicsik). Ph: 6,7 + 6,3 cm. Lh.: őrtorony külső része, 3. sz. hely. 3. 77.131.8. Téglaszínű, pereme és oldalfala foltosan feketére égett (törése nem!). Keményre égetett, benne szétszórtan néhány kavics (néha lyuk maradt a helyén). Közepesen jól iszapolt. Kívül megfolyt sárgászöld máz. Szá: 10 cm. Lh.: őrtorony belső része, 6. sz. hely. 4. 1995.1. rajz (7. tábla 3). Kívül tagolt peremű bögre több töredéke. A perem másodlagosan sötétszürkére égett (belül helyenként sötétvörös), kívül összefüggő sötétzöld, foltokban sötétebbre égett máz, perem belső oldalán világosabb zöld mázfoltok. A nem égett válltöredék kívül-belül sötét vörösesbarna színű, törése szürke, rajta kívül világos, zöldesbarna kopott máz. Vállán egy alig bemélyedő vonal fut körbe. Keményre égetett, kicsit csillámos anyagból. Szá: 11 cm. Lh.: déli fal és téglafal között, 2. terrazzo (égett töredék) + déli fal mellett, a 2. terrazzo alatt, fekete rétegből –115 cm (égett töredék) + 2–3. téglafülke körül, fekete, szemcsés földből.

Ugyanakkor Nógrádverőcén van besimított kerámia, de azt a kikötőerődöt nem feladták, hanem egy támadás során leégett, valószínűleg később, mint a többi hasonló építmény. Besimított kerámia kikötőerődöknél még két helyen említhető. A káposztásmegyeri, feltehetően kikötőerődnél előkerült három korsótöredék egyikén biztosan besimított, a másik kettőn inkább csak simított sávos díszítés (Varga 2011a: 128, 12. kép 42–44. Szemcsés házikerámia 12. kép 45, 47); a Dunafalván lévő kikötőerőd kutatása során említ az ásató besimított edényeket (Mráv 2008: 184: Theodosius érmek és más gazdag, 5. század közepéig keltezhető leletanyag). Az ásatási rajzokat Lukács Katalin és Mali Antal, a tárgyrajzokat Mali Antal, a tárgyfotókat Deim Balázs (Ferenczy Múzeumi Centrum) készítette. Restaurálta Lukács Katalin (Ferenczy Múzeumi Centrum). Munkájukat ezúton is köszönöm.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

5–6. 77.131.14. Vállán két bemélyített vonal fut körbe. Belül vörösesbarna színű, törése szürke, máz alatt vékony vörös réteg (rétegesen égett). Anyagában nagy kavicsok (a mázon is átütnek), keményre égetett. Máza zöldesbarna, fényes, összefüggő. A perem belseje foltosan mázas. Szá: 14 cm. Lh.: őrtorony külső része, 3. sz. hely. 7–9. 1995.2. rajz (7. tábla 4). Fazék több töredéke (kb. 15 db). Kívül-belül vékony sötétvörös réteg, törése sötétszürke. Keményre égetett, anyagában apró, helyenként nagyobb kavicsok. Kívül foltokban világoszöld és sötétzöld máz, helyenként vízszintesen vagy ferdén futó sárgásbarna mázcsíkok, belül és a peremén nagyobb foltokban barnászöld máz. Alsó felén a máz megfolyt, sötétzöld nagyobb foltok, ebből világosabb csíkok indulnak. Mintha bespriccelték volna az edényt mázzal. Szá: 14 cm, tá: 8,5 cm, m: 20,5 cm. Lh.: 2. terrazzo alatti fekete rétegből –115 cm + déli fal és déli téglafal közötti vastag fekete rétegből –160 cm + 3. téglafülke és déli fal sarka + 3. téglafülke belseje (5 db) + 2–3. téglafülke körül, fekete föld + déli téglafal és észak–déli irányú falsarok, alsó terrazzo + déli részből szórvány a temetéskor + felszíni szórvány. 7. tábla: Mázas (1–4), simított (5) és házi kerámia (6) 1. = 6. tábla 1. 2. 77.131.22. Vékony falú korsó has- és válltöredéke. Felül a vállán két bemélyített vonal fut körbe. Sötétszürke, jól iszapolt, keményre égetett. Kívül fényes, sötétzöld máz. Méret: 8 × 8 × 0,4 cm. Lh.: őrtorony külső része, 3. sz. hely. 3. = 6. tábla 4. peremtöredéke 4. = 6. tábla 7. peremtöredéke 5. Középen bordával kettéosztott szalagfül. Sötétszürke színű, törése világosabb. Kívül sötétebb, fényes simítással. Van egy valószínűleg hozzá tartozó, kívül fényes feketére simított oldaltöredék is (vízszintesen simított). Keményre égetett, jól iszapolt. Fülszélesség: 3,5 cm, fülvastagság: 1 cm, meglévő hossza: 7,5 cm. Lh.: északi pillér északkeleti sarok, alsó terrazzóból. 6. 77.131.26. Fedőhornyos fazékperem. Anyaga apró kavicsos, keményre égetett. Foltosan, másodlagosan feketére égett, de nemcsak a pereme, hanem a törésfelület egy része is. Ahol nem égett, ott halvány téglavörös színű. Szá: 12,4 cm.

2. 77.131.12. Perem szélén és a hastörésen egyegy bemélyített vonal fut körbe. Sötétszürke, keményre égetett, apró kavicsos, de jól eldolgozott. Szá: 18 cm. Lh.: őrtorony külső része, 3. sz. hely. 3. 77.131.11. Perem szélén egy bemélyített vonal fut körbe. Középszürke, kívül sötétebb, belül világosabb. Keményre égetett, jól iszapolt, egykét kisebb kavics az anyagában. Szá: 12 cm. Lh.: őrtorony külső része, 3. sz. hely. 4. 77.131.7. Középszürke, apró kavicsos, viszonylag jól iszapolt, keményre égetett. Szá: 20 cm. Lh.: őrtorony belső része, 6. sz. hely. 5. 77.131.3. Barna színű, perem széle a használat során sötétebbre, foltosan feketére égett. Keményre égetett, szemcsés felületű, de jól iszapolt. Szá: 10 cm. Lh.: őrtorony belső része, 6. sz. hely. 6. 77.131.13. Világosbarna színű, perem széle enyhén feketére égett. Keményre égetett, jól iszapolt. Szá: 14 cm. Lh.: őrtorony külső része, 3. sz. hely. 7. 77.131.28. Világosabb szürke színű, perem széle és külső fele másodlagosan sötétebb szürkére égett (törése nem égett). Jól iszapolt, csillámos, keményre égetett. Szá: 11 cm. 8. 77.131.9. Belül világosabb, kívül sötétebb szürke, a perem széle másodlagosan égett (törése nem égett). Jól iszapolt, csillámos, keményre égetett. Szá: 11,5 cm. Lh.: őrtorony külső része, 3. sz. hely. 9. 1995.4. rajz. Világosszürke, pereme és külseje másodlagosan feketére égett. Keményre égetett, szemcsés, apró kavicsos anyagból. Szá: 12 cm. Lh.: déli fal mellett, 2. terrazzo alatti, fekete rétegből –115 cm. 10. 77.131.32. Középszürke, apró kavicsos, keményre égetett anyagból. Szá: 14 cm. 11. 77.131.27. Sötétszürke, apró kavicsos, csillámos, keményre égetett anyagból. Szá: 11 cm. 12. 77.131.34. Sötétebb szürke, törése világosabb. Kívül-belül vízszintesen simított. Jól iszapolt, a törésfelületén néhány apró, fehér kavics. Közepesen keményre égetett. Szá: 16 cm. 13. 77.131.30. Válla két bemélyedő vonallal tagolt. A perem teteje és az edény külső fele vízszintes simításokkal borított. Középszürke, simítás anyaggal egyszínű, fényes. Jól iszapolt, közepesen keményre égetett. Szá: 13,5 cm. (Soproni 1985: Taf. 10.12–13)

8. tábla: Házi (1–11) és simított (12–13) kerámia 1. 1995.3. rajz. Világosszürke, szemcsés, apró kavicsos, keményre égetett anyagból. Szá: 14 cm (túl kicsi a töredék, lehet, hogy a mérés nem pontos). Lh.: 1. téglafülke déli részén, tegula mellett (fülkén belül).

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Hivatkozott irodalom

Gassner 2000

Jeremić 2009

Modrijan 2020

Jeremić, Gordana: Saldum. Roman and early Byzantine Fortification. Belgrade: Institute of Archaeology, 2009.

Beta József: A bölcskei kikötőerőd római pénzei. In: Gaál Attila (szerk.): A bölcskei kikötőerőd. Feliratok és leletek a Dunából. Szekszárd: Wosinszky Mór Megyei Múzeum, 2009, 71–80.

Gassner, Verena: Die Keramik mit Ausnahme der Terra Sigillata. In: Gassner, Verena – Groh, Stefan – Jilek, Sonja – Kaltenberger, Alice – Pietsch, Wolfgang – Sauer, Roman – Stieglitz, Herma – Zabehlicky, Heinrich: Das Kastell Mautern – Favianis (Der Römische Limes in Österreich 39.) Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 2000, 184–314.

Modrijan, Zvezdana: Pottery from the Late Roman Hilltop Settlement at Ančnikovo Gradišče (Slovenia). In: Rei Cretariae Romanae Fautorum Acta 46 (2020), 317–326.

Bónis 1942

Gaál 1998

Bónis Éva: A császárkori edényművesség termékei Pannoniában. Die kaiserzeitliche Keramik von Pannonien 1. (Dissertationes Pannonicae Ser. 2. No. 20.) Budapest: A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Érem- és Régiségtani Intézete, 1942.

Gaál Attila: IV–V. századi kerámia edények a Duna-meder bölcskei (Tolna megye) szakaszáról. In: Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 20 (1998), 19–48.

Gróf–Gróh 2006

Kovács 2019

Gróf Peter – Gróh Daniel: Visegrád római emlékei. (Altum Castrum 6.) Visegrád: Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeuma, 2006, 15–42.

Kovács Péter: Pannonia története a késő római korban (Kr. u. 284–395). Budapest: Pytheas Könyvmanufaktúra, 2019.

Groh–Sedlmayer 2002

Lőrincz Barnabás: A hadsereg építkezései. Bélyeges téglák. In: Mócsy András – Fitz Jenő (szerk.): Pannonia Régészeti kézikönyve. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990, 85–86.

Beta 2009

Bónis 1969 Bónis Éva: Die spätkeltische Siedlung Gellérthegy–Tabán in Budapest. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1969.

Bónis 1991 Bónis Éva: Glasierte Keramik der Spätrömerzeit aus Tokod. In: Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 43 (1991), 87–150.

Groh, Stefan – Sedlmayer, Helga: Forschungen im Kastell Mautern-Favianis. Die Grabungen der Jahre 1996 und 1997. (Der Römische Limes in Österreich 42.) Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 2002.

Budai Balogh 2011

Grünewald 1979

Budai Balogh Tibor: Az utolsó kísérlet. I. Valentinianus és a birodalom határvédelme. In: Ókor 1 (2011), 85–97.

Grünewald, Mathilde: Die Gefäßkeramik des Legionslagers von Carnuntum. (Der Römische Limes in Österreich 29.) Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 1979.

Chinelli 2010 Chinelli, Rita: Late Roman Glazed Pottery Production in the Eastern Alpine Area and Danubian Provinces – The Case of Vindobona. In: Magrini, Chiara – Sbarra, Francesca (eds.): Late Roman Glazed Pottery in Carlino and in Central-East Europe. (BAR Int. ser. 2068.) Oxford: BAR Publishing, 2010, 41–50.

Conrad 2007 Conrad, Sven: Die Gefäßkeramik. In: Iatrus-Krivina. Spätantike Befestigung und frühmittelalterliche Siedlung and der unteren Donau. Band VI Ergebnisse der Ausgrabungen 1992–2000. (Limesforschungen Band 28.) Mainz am Rhein: Verlag Philipp von Zabern, 2007, 209–265.

Cvjetićanin 2006 Cvjetićanin, Tatjana: Late Roman Glazed Pottery. Glazed pottery from Moesia Prima, Dacia Ripensis, Dacia Mediterranea and Dardania. (Archaeological Monographies 19.) Belgrad: National Museum, 2006.

Friesinger–Kerchler 1981 Friesinger, Herwig – Kerchler, Helga: Töpferofen der Völkerwanderungszeit in Niederösterreich. Ein Beitrag zur völkerwanderungszeitlichen Keramik (2. Hälfte 4–6. Jahrhundert n. Chr.) in Niederösterreich, Oberösterreich und dem Burgenland. In: Archaeologia Austriaca 65 (1981), 193–266.

Havas 2019 Havas Zoltán: Az aquincumi helytartói székhely tégla építészete. (PhD doktori disszertáció.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, 2019.

Horváth 1998 Horváth Friderika: Handgeformte spätkeltische und römische Keramik in Esztergom und ihrer Umgebung. In: Alba Regia 27 (1998), 65–81.

Horváth 2011 Horvath Friderika: Das spätantike Keramikspektrum in Keszthely–Fenékpuszta – erste Ergebnisse. In: Heinrich-Tamaska Orsolya (Hrsg.): Keszthely–Fenékpuszta im Kontext spätantiker Kontinuitätsforschung zwischen Noricum und Moesia. (Castellum Pannonicum Pelsonense 2.) Budapest–Leipzig– Keszthely–Rahden: Verlag Marie Leidorf GmbH, 2011, 597–652.

Jelinčić 2015 Jelinčić Vučković, Kristina: Rimsko selo u Provinciji Gornjoj Pannoniji: Virovitica Kiškorija Jug. Roman Village in the Province of Upper Pannonia: Virovitica Kiškorija south. (Monographiae Instituti Archaeologici 7) Zagreb: Institut za arheologiju, 2015.

Kelemen 2014

Mócsy 1958

H. Kelemen Márta: Késő római vendégfogadó az Aquincum– Brigetio közötti diagonális út mentén, Kesztölc-Tatárszálláson. In: Archaeologiai Értesítő 139 (2014), 35–70.

Mócsy András: Die spätrömische Schiffslände in contra Florentiam. In: Folia Archaeologica 10 (1958), 89–104.

Kelemen–Merczi 2019

Mócsy 1990

H. Kelemen Márta – Merczi Mónika: Az esztergomi Várhegy a római korban. Esztergom: Magyar Nemzeti Múzeum, 2019.

Mócsy András: Bal parti erődítmények. In: Mócsy András – Fitz Jenő (szerk.): Pannonia régészeti kézikönyve. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990, 106–107.

Lőrincz 1990

Lőrincz 1991 Lőrincz Barnabás: Organisatorische Fragen der Herstellung und Verwendung von Ziegelstempeln. In: Specimina Nova 17 (1991), 191–211.

Lőrincz 1999 Lőrincz Barnabás: A későrómai hídfőállások bélyeges téglái Valeriában. In: Pannoniai kutatások. A Soproni Sándor emlékkonferencia előadásai, Bölcske 1998. Szekszárd: Wosinszky Mór Megyei Múzeum, 1999, 53–68.

Lőrincz 2006 Lőrincz Barnabás: Spätrömische Offiziere und Unteroffiziere im pannonischen Heer aufgrund der Ziegelstempel. In: Specimina Nova 20 (2006), 103–120.

Maróti 2003 Maróti Éva: Ein römisches Gebäude bei Szigetmonostor-Horány. In: Szabó Ádám – Tóth Endre (Hrsg.): Pannonica Provincialia et Archaeologia. Studia sollemnia auctorum hungarorum, Evgenio Fitz octogenario dedicata. (Libelli Archaeologici Ser. Nov. No. 1). Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum, 2003, 197–236.

Maróti–Topál 1980 Maróti Éva – Topál Judit: Szentendre római kori temetője. In: Studia Comitatensia 9 (1980), 95–172.

Miklósity Szőke 2008

Mráv 2008 Mráv Zsolt: Dunafalva, késő római kikötőerőd. In: Régészeti Kutatások 2008. Budapest: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal – Magyar Nemzeti Múzeum, 2009, 183–184.

Mráv 2009 Mráv Zsolt: A Valeria ripensis provincia határán létesített késő római kikötőerődök keltezéséhez. In: Gaál Attila (szerk.): A bölcskei kikötőerőd. Feliratok és leletek a Dunából. Szekszárd: Wosinszky Mór Megyei Múzeum, 2009, 51–70.

Mráv 2017 Mráv Zsolt: Rómaiak Dunakeszin. In: Kerekes Dóra (szerk.): Dunakeszi története I. A kezdetektől 1910-ig. Dunakeszi: Dunakeszi Város Önkormányzata, 2017, 100–120.

Mráv 2019 Mráv Zsolt: Késő római kikötőerőd Dunakeszin. In: Várak, kastélyok, templomok. Évkönyv. Kökény: Zöld Infó Média Kft., 2019, 6–10.

MRT 7 Dinnyés István – Kővári Klára – Lovag Zsuzsa – Tettamanti Sarolta – Topál Judit – Torma István: Magyarország Régészeti Topográfiája 7. Pest megye régészeti topográfiája. A budai és szentendrei járás (XIII/1). Budapest: Akadémiai Kiadó, 1986.

MRT 9 Dinnyés István – Kővári Klára – Kvassay Judit – Miklós Zsuzsa – Tettamanti Sarolta –Torma István: Magyarország Régészeti Topográfiája 9. A szobi és váci járás. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1993.

Nagy 1937 Nagy Lajos: Az Aquincumi Múzeum kutatásai és gyarapodása az 1923–1935. években. In: Budapest Régiségei 12 (1937), 261–275.

Miklósity Szőke Mihály: Késő római mázas kerámia Brigetio legiotáborából. In: Komárom Megyei Múzeumok Közleményei 12 (2006–2008), 159–196.

OTTOMÁNYI KATALIN

A SZIGETMONOSTOR-HORÁNYBAN FELTÁRT KIKÖTŐERŐD KÉSŐ RÓMAI KERÁMIÁJA

Nagy 1998

Ottományi 2021

Nagy Mihály: Nagy Lajos, a Dunakanyar késő római védőrendszerének kutatója. In: Budapest Régiségei 32 (1998), 35–43.

Ottományi Katalin: A pilisszántói késő római őrtorony kerámiája. In: Studia Comitatensia 39 (2021), 48–85.

Olgyay 2017

Ottományi–Soós 2023

Olgyay János: Római ólommázas kerámia a Barbaricumban. Adalékok a Maros völgyének kereskedelmi kapcsolataihoz. In: Tasnádiné Gábor Szilvia – Czukor Péter (szerk.): Út(on) a kultúrák földjén. Az M43-as autópálya Szeged-országhatár közötti szakasz régészeti feltárásai és a hozzá kapcsolódó vizsgálatok. Szeged: Móra Ferenc Múzeum, 2017, 345–368.

Ottományi Katalin – Soós Eszter: A nógrádverőcei kikötőerőd késő római kerámiája. Studia Comitatensia 2023 (megjelenés előtt)

Ottományi 1989

Palágyi 2004 Palágyi Szilvia: Veszprém megyei leletmentések publikálatlan római kori kemencéi. In: Veszprém megyei Múzeumok Közleményei 23 (2004), 49–72.

Ottományi Katalin: Late Roman pottery. In: Gabler Dénes (ed.): The Roman fort at Ács-Vaspuszta (Hungary) on the Danubian Limes. (BAR Int. Ser. 531/1–2.) Oxford: BAR Publishing, 1989, 482–571.

Paulovics István: A nógrádverőcei római erőd feltárása (előzetes beszámoló). In: Archaeológiai Értesítő 47 (1934), 158–163.

Ottományi 1991

Petznek 1998

Ottományi Katalin: Késő római kerámia a leányfalui őrtoronyból. In: Studia Comitatensia 22 (1981), 5–144.

Petznek, Beatrix: Römerzeitliche Gebrauchskeramik aus Carnuntum. Ausgrabungen des Bundesdenkmalamtes 1971 bis 1972. Teil 1. In: Carnuntum Jahrbuch 1997 (1998), 167–323.

Ottományi 1999 Ottományi Katalin: Late Roman pottery in the Dunabogdány camp. In: Antaeus (Communicationes ex Instituto Archaeologico Academiae Scientiarum Hungaricae) 24 (1999), 333–373, 726–738.

Ottományi 2004 Ottományi Katalin: A Budakalász–Luppacsárdai őrtorony késő római kerámiája. In: Studia Comitatensia 28 (2004), 265–294.

Ottományi 2006

Paulovics 1934

Soproni 1978 Soproni Sándor: Der spätrömischen Limes zwischen Esztergom und Szentendre. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1978.

Soproni 1985 Soproni Sándor: Die letzten Jahrzehnte des pannonischen Limes. München: C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, 1985.

Tóth 2012

Ottományi Katalin: A szentendrei tábor besimított díszítésű kerámiája. In: Specimina Nova 20 (2006), 121–146.

Tóth János Attila: Szentendre, Szentendrei-Duna-ág. In: Régészeti Kutatások 2010. Budapest: Kulturális Örökségvédelmi Hivatal – Magyar Nemzeti Múzeum, 2012, 361–362.

Ottományi 2012

Vagalinski 2002

Ottományi Katalin: Római vicus Budaörsön. In: Ottományi Katalin (szerk.): Római vicus Budaörsön I. Budapest: Archaeolingua, 2012, 1–407.

Vagalinski, Lyudmil: Burnished Pottery from the First century to the Beginning of the Seventh Century AD from the Region South of the Lower Danube (Bulgaria). Sofia: Nous Publishers Ltd., 2002.

Ottományi 2015 Ottományi Katalin: A Visegrád–Gizellamajorban feltárt késő római kiserőd keltezése a kerámia anyag alapján (Déli épületszárny). Archaeologia — Altum Castrum online magazin. 2015. március, 1–93. http://archeologia.hu/ottomanyi-visegrad-gizellamajor-keramia-anyaga (letöltve: 2022. 09. 01.)

Ottományi 2020 Ottományi Katalin: Újabb adatok a Visegrád-Gizellamajorban feltárt, késő római erőd nyugati épületszárnyának kerámiájához. In: Studia Comitatensia 38 (2020), 68–118.

Varga 2011a Varga Gábor: Római kori őrtornyok Budapesten (Mítosz és valóság). In: Archaeológiai Értesítő 136 (2011), 115–134.

Varga 2011b Varga Gábor: Római kori őrtornyok Pest megyében és Budapesten. In: Visy Zsolt (szerk.): Rómaiak a Dunánál. A Ripa Pannonica Magyarországon mint világörökségi helyszín. Pécs 2011, 79–83.

Visy 2000 Visy Zsolt: A Ripa Pannonica Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2000.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Ottományi K atalin

K atalin Ottományi

A Szigetmonostor-Horányban feltárt kikötőerőd késő római kerámiája

The Late Roman Pottery of the Harbour Fort Uncovered in Szigetmonostor-Horány

A Szentendrei-sziget keleti szélén, közvetlenül a Duna-parton fekvő Szigetmonostor-Horányi kikötőerődben Nagy Lajos (1935) és Maróti Éva (1995) folytatott ásatást. Maróti Éva a főépület belsejében két terrazzo padlószintet, a déli helyiségben alapozás alatti, építési áldozatokat tartalmazó téglafülkéket talált. Az építmény a vele szemben lévő, hasonló alaprajzú dunakeszi kikötőerőddel együtt a Dunán való átkelést biztosította a 4. század utolsó harmadában. A késő római korban többlépcsős védelmi rendszer alakult ki a Dunakanyarban. A Duna jobb partján lévő táborokkal szemben a Szentendrei-szigeten, majd a bal parti barbároknál is épültek ellenerődök, illetve kikötőerődök. Ezek az erődített kikötők egyben raktárak is voltak, melyeket a fontosabb átkelőhelyeknél emeltek. A Szentendrei-szigeten három ilyet ismerünk (Kisoroszi, Tahitótfalu, Szigetmonostor). A horányi kikötőerőd keltezése a téglabélyegek (Frigeridus dux, Valentinus tribunus, Iovinus centurio) alapján Valentinianus uralkodásának idejére, 372–373 fordulójára tehető. A Frigeridus dux felügyeletével zajló építkezéshez a Iovinus centurio vezette csapat gyárthatta a téglákat, mivel az ő bélyeges téglái kerültek elő az alapozáskor épített téglafülkékben. A két ásatásból előkerült kb. háromszáz kerámiatöredéknek közel egyharmada késő római (88 db), a többi kelta kerámia. Amikor a rómaiak felhagyták a kikötőerődöt, tisztára söpörték, így leletanyag elsősorban az alapozás szintjén, a padló alá épített téglafülkéknél maradt meg. Itt – valószínűleg építési áldozatként – egy vas pajzsdudor és néhány mázas edény került elő. A régi ásatásból származó kerámia többsége a főépületen kívül mint kidobott szemét maradt ránk. Az edények keltezése mindezek alapján egy nagyon rövid időszakra, a 370-es évek első felére tehető. A korongolt kerámiaanyag nagy része (60%) a mindennapi sütés-főzéshez használatos házi kerámia. Viszonylag sok a mázas edény is (30%). Ezen belül a mázzal spriccelt bögrék és fazekak dominálnak. Simított kerámia csak pár darab (10%), besimított díszítésű edény nincs. A Dunakanyarban épült kikötőerődök építésük után kb. egy-két évtizedig lehettek használatban. Ezt támasztja alá a szigetmonostori kerámia alapvetően római jellege, a barbár hatású és már az 5. század első feléhez köthető edények hiánya.

Lajos Nagy (1935) and Éva Maróti (1995) did excavations in the eastern part of Szentendre Island, in the harbour fort of Szigetmonostor-Horány, lying directly on the Danube shore. Éva Maróti found two terrazzo floor levels inside the main building, and brick cabins containing construction sacrifices under the foundation of the southern room. The building, together with the port fort of Dunakeszi, lying opposite it and having a similar ground plan, ensured the crossing of the Danube in the last third of the 4th century. In the late Roman period, several multiple-staged defence systems were formed in the Danube Bend. Opposing forts and harbour forts were built on Szentendre Island opposite the camps on the right side of the Danube and then at the Barbarians on the left side. These fortified harbours were also storerooms that were built at major crossing points. We know about three of these on Szentendre Island (Kisoroszi, Tahitótfalu, Szigetmonostor). Based on the brick stamps (Frigeridus dux, Valentinus tribunus, Iovinus centurio) the harbour fort in Horány can be dated to the ruling of Valentinianus, the turn of 372-373. Almost one-third of the ca. three hundred pottery fragments found during the two excavations are Late Roman (88 pieces), all others are Celtic. When the Romans gave up the harbour fort they swept it clean so the material of finds remained mainly on the level of foundation, in the brick cellars under the flooring. Here – probably as construction sacrifices – an iron umbo and a couple of other glazed pots were found. Most parts of the pottery found during the old excavation were found outside the main building, surviving as thrown-away trash. Based on all of these, the pots can be dated for a very short period, the first half of the 370s. A larger part of the wheeled ceramic material (60%) is domestic pottery used for everyday cooking. The amount of glazed pots is relatively large (30%). Among these, mugs splashed with glaze and cooking pots are dominant. There are only a few pieces of smoothed ceramics (10%) and there are no pots with smoothed-in decorations. This is supported by the fundamentally Roman character of the ceramics of Szigetmonostor, and the lack of pots influenced by Barbarians or ones that can be already connected to the first half of the 5th century.

HARAG MÁTYÁS

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

ADATOK A KORA KÖZÉPKORI SZŐLŐMŰVELÉSHEZ – SZŐLŐMETSZŐ ÉS SZÜRETELŐKÉSEK AZ AVAR KORI SZÁLLÁSTERÜLETRŐL1

Bevezetés A Kárpát-medencei avar kori szállásterületen2 folyó földművelésről csak csekély mennyiségű írott forrás áll rendelkezésünkre, így a növénytermesztés-, életmód- és gazdaságtörténet rekonstruálásában a régészetre és társtudományaira (integrált archaeobotanika, archaeozoológia, klímakutatás stb.) aránytalanul nagy feladat hárul. Az utóbbi évtizedekben azonban a régészeti topográfiákhoz kapcsolódó terepbejárások, az autópálya-feltárásokkal és egyéb nagyberuházásokkal kapcsolatos nagyfelületű telepfeltárások, archaeobotanikai mintavételek, továbbá a vaseszközök és növényi maradványok összegyűjtését és elemzését célzó munkák nyomán összetettebb képet alkothatunk az avar kori mezőgazdaságról, mint ahogyan azt a források leegyszerűsítő, toposzokat ismétlő híradásai alapján megtehetnénk.3 Mesterszakos szakdolgozatomat az avar kori növénytermesztésről írtam, de elsősorban a mezőgazdasági vaseszközök elemzésére koncentráltam. Katalógusomba 138 lelőhely 278 tárgyát, illetve 41 szórványeszközt, összesen 319 tételt vettem fel. Az összegyűjtött anyag több mint kétharmada (226 darab) sarló volt, a többi kapa (24 darab), ekevas (23 darab), csoroszlya (15 darab), kasza (14 darab), szőlőmetsző és szüretelőkés (9 darab), valamint ásólapát vagy ásóvasalás (8 darab). Az említett tárgytípusok közül csak a szőlőmetsző és szüretelőkések tekinthetőek a szőlőművelés specializált eszközeinek, amely szerepüket a metszőollók 19. századi megjelenéséig szilárdan megőrizték. Ezzel szemben az ásóknak és kapáknak nemcsak a kertekben és szőlőkben vették hasznát, hanem tulajdon1

3 4

Harag Mátyás Régészeti szakügyintéző Somogy Megyei Kormányhivatal Építésügyi és Örökségvédelmi Főosztály Építésügyi és Örökségvédelmi Osztály haragmatyas93@gmail.com

6 7

képpen bármilyen földmunkában, így célszerűnek láttam ezeket a szőlőmetsző késektől külön tárgyalni.4 Írott források Az avar korból a szőlőtermesztésre, a szőlőmetsző kések használatára vonatkozó írott vagy képi forrásunk nincsen,5 ugyanakkor az avar kori népesség borfogyasztásáról három kútfő is beszámol. Az avar történelem korai időszakából említésre méltó Theopylactus Simocatta híradása, aki Priskos bizánci hadvezér 599 nyarán és őszén avar felségterületen folytatott hadjárata kapcsán említi, hogy a bizánciak a bortól lerészegedett avar fennhatóság alatt élő gepidákon rajtaütöttek: „A főparancsnok által kiküldött katonák átkeltek a közeli (Tisza) folyón, s ott a gepidák három helységére bukkantak. A barbárok, mit sem sejtve az előző napon történtekből, lakomát ültek, és összegyülekezve helyi ünnepet tartottak […] a rómaiak rátámadtak a bortól elkábult barbárokra és szörnyű mészárlást vittek végbe: harmincezer barbárt semmisítettek meg.”6

Szádeczky-Kardoss Samu hívta fel a figyelmet Aventinus egyik történeti adatára, amely a kagán és a jugurrus belviszályáról és a jugurrus meggyilkolásáról szól. Nem kizárt, hogy a megkérdőjelezhető hitelességű, más kútfőben nem szereplő adatot a bajor történetíró egy mára elveszett forrásból merítette: „A hunok egymással meghasonlottak. Sigur király, miután alulmaradt, saját népétől elűzetett. Vejéhez, Tudun herceghez menekült, aki apósának, Sigur királynak jó borban erős mérget adott, s ezután magát választotta királlyá.”7

Ezúton is szeretném kifejezni hálámat egykori konzulensemnek, dr. Vida Tivadarnak a segítségéért, illetve hogy közöletlen leleteire hivatkozhattam, továbbá dr. Müller Róbertnek, dr. Kenéz Árpádnak és dr. Pető Ákosnak tanácsaikért és lektorálásukért, valamint dr. Rupnik Lászlónak és dr. Mravcsik Zoltánnak, hogy hivatkozhattam közöletlen disszertációikra. Az általam vizsgált terület lehatárolásakor az ADAM tanulmányában közölt 1. térképmellékletet vettem alapul, amely a késő avar kori szállásterület legnagyobb vélt kiterjedését mutatja a régészeti lelőhelyek (elsősorban a temetők) alapján (Szentpéteri 2002: 1. melléklet). Elemzésemet kiterjesztettem a Felső-Duna völgyében egészen az Enns folyóig, amely a frank források szerint az avarok és a bajorok közti határfolyó volt a 8. században (Szőke 2019: 23–29), így kerülhettek a saladorfi depólelet szőlőmetsző kései és a szórvány alsó-ausztriai eszköz a tanulmányba. A szemléletváltáshoz vezető legfontosabb állomásokról összefoglalóan lásd: Harag 2018: 7–11. Az ásólapátokat és ásóvasalásokat külön cikkben dolgoztam fel (Harag 2020). Az avar kori kapákat a 2021. november 12-én, Székesfehérváron tartott Hadak Útján konferencián mutattam be, és eredményeim a konferenciakötetben szándékozom közölni. A szőlőfürt-ábrázolásos szíjvégek és övveretek meglétét már Kiss Attila sem tartotta a helyi szőlőművelés bizonyítékának, az ornamentika eredetét a késő hellenisztikus művészetből eredeztette (Kiss 1965: 135). Az általa összegyűjtött szíjvégeket – újabbakkal kiegészítve – az avar kori növényi ornamentikáról írott könyvében Szenthe Gergely a késő antik körbe tartozó, átlagon felüli méretű szíjvégek közt tárgyalja, többségük a szőlőfürtös-lótuszpalmettás indamintás típusba (1. típus, lásd: Szenthe 2020: 525–532, 2283 j., 202–203. kép) tartozik, de vannak fürtökkel, hármaslevelekkel, volutakelyhekkel díszített palmettarácsos példányok is (2. típus; Szenthe 2020: 204. kép). Az 1. típus motívumkincse Közép-Ázsiából és Kínából eredhet, és kazár vagy bizánci közvetítéssel kerülhetett a Kárpát-medencébe (Szenthe 2021: 488). Szádeczky-Kardoss 1998: 134. Szádeczky-Kardoss 1998: 285.

HARAG MÁTYÁS

ADATOK A KORA KÖZÉPKORI SZŐLŐMŰVELÉSHEZ – SZŐLŐMETSZŐ ÉS SZÜRETELŐKÉSEK AZ AVAR KORI SZÁLLÁSTERÜLETRŐL

Szakmai körökben jóval közismertebb és a szőlőtermesztés kapcsán is gyakran idézik a 10–11. században keletkezett Suda-lexikon Bulgaroi címszava alatt leírtakat, amelyből Krum bolgár kánnak az avarok ellen (803-ban vagy 804-ben) vezetett hadjáratáról értesülünk.8 Az említett forrás elsősorban Krum bolgár kán intézkedéseit igyekszik megmagyarázni, közöttük a bulgáriai szőlőtőkék kivágásának okait. Olajos Terézia szerint elképzelhető, hogy valós rendelkezésekről van szó, ugyanakkor azt sem tudta kizárni, hogy a híradásnak a szőlők kipusztítására vonatkozó pontja irodalmi toposzra vezethető vissza.9 A kérdéses szövegrészlet Olajos Terézia fordításában: „…Hogy az avarokat erőszakkal teljesen megsemmisítették ugyanazok a bolgárok. Krem (Krum) pedig megkérdezte az avarok közül ejtett hadifoglyokat: »Mit gondoltok, mi miatt pusztult el ura(lkodó)tok és egész népetek?« S (erre azt) válaszolták, hogy: »Elszaporodtak az egymás elleni vádaskodások, s elpusztították a legderekabb és legértelmesebb férfiakat, aztán a nem igaz úton járók és a tolvajok lettek a bírák szövetségesei, továbbá volt részegeskedés, mert a bor szaporodtával (szinte) mindnyájan részegesek lettek; aztán jött a megvesztegethetőség, továbbá az üzletelés, mert mindenki kereskedő lett és egymást csalta. Ezekből fakadt a mi végzetünk«. Ő (Krum) ezek hallatán összehívta mind a bolgárokat és törvényt hozván […] elrendelte, hogy […] az összes szőlőültetvényeket gyökerestől tépjék ki.”10

Az írott források – ha hitelességüket elfogadjuk – azt sugallják, hogy az avar korban nemcsak az elit, hanem a társadalom szélesebb rétegei is hozzáférhettek a borhoz. Az ilyen mértékű borfogyasztás intenzív borimport ellenére sem képzelhető el helyi termesztés nélkül. Még nagyobb szerepet tulajdoníthatunk a helyi vitikultúrának, ha figyelembe vesszük, milyen kevés régészeti leletet tudunk a borimporthoz kapcsolni. A 9. század elején a végnapjait élő Avar Kaganátus szomszédságában, a Bajor Hercegség területén – a 818 környékén keletkezett salzburgi zsoltároskönyv ábrázolása11 (1. kép) alapján – bizonyosan használtak boroshordókat, de ilyen, egyértelműen vasalt, dongás hordókhoz köthető maradványo8 9 10 11 12 13 14

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

„A kagán követeket küldött kérve, hogy Priskostól indiai fűszereket kapjon. A fővezér készségesen teljesítette a kérést: borsot küldött, szegfűszeget, fahéjat és kostosnak nevezett illatos gyökeret. A barbár megkapta ezeket a római ajándékokat és rendkívül örült, hogy fűszerekkel ilyen jól ellátták.”15

1. kép: Hordóábrázolás a salzburgi zsoltároskönyvben, https:// upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/15/Monatsbilder_Salzburger_Handschrift_818.jpg (letöltve: 2022. 02. 26.)

kat egyelőre nem találtak az avar kori szállásterületen.12 A Kárpát-medencei avar kori sírokból és telepekről eddig meglehetősen kevés (9 darab) amfora ismert, amely a kutatók szerint kizárja a rendszeres borkereskedelem létét, inkább az elitek közötti kapcsolattartás (pl. diplomáciai ajándék) bizonyítékai lehetnek.13 Továbbá ezek közül az újrahasznosított római kori csákberényi és az elveszett kiskőrös-pohibuji példány nem tartható import kerámiának. Az amforák tartalmát illetően is kétségek merülnek fel, hiszen a kunbábonyi és a kölkedi amforák az LR 2B típusba tartoznak, amelyekben elsősorban (de valószínűleg nem kizárólagosan) olívaolajat szoktak szállítani, valamint az amforák űrmérete – az említett 53 literes kunbábonyival szemben – csekélynek mondható, maximum néhány liter bor tárolására voltak alkalmasak.14 Két okból is érdemesnek tartom idézni ugyancsak Theophylactus Simocatta tudósítását: egyrészt tanulságos abból a szempontból, hogy bizonyítja az elitnek a köznéptől eltérő, különleges igényeit, másrészt szemléltet egy olyan szituációt is, amikor luxusélelmiszerek ajándékozás útján cseréltek gazdát:

A kérdéses hadjáratról legutóbb összefoglalóan Szőke Béla Miklós írt (Szőke 2019: 107–114). Olajos 2001: 21–25. Olajos 2001: 26–28. Brunner 1988: 194. Az információt köszönöm Pórszász Annának, aki szakdolgozatában avar kori favödröket gyűjtött össze. Csiky–Magyar-Hárshegyi 2015: 180. Csiky–Magyar-Hárshegyi 2015: 175–177. Említésre érdemes, hogy korábban a fűszeres borok megszűrésével hozták kapcsolatba az ún. „szűrőkanalakat”, amelyeket a témával legutóbb behatóan foglalkozó Lőrinczy Gábor és Straub Péter inkább kozmetikai eszköznek tart. Véleményük szerint feltehetően valamiféle púder rostálására, szitálására használhatták őket (Lőrinczy–Straub 2005: 129).

A régészeti leletanyag fényében nem kétséges, hogy a Bizánci Birodalom területén előállított bor az avar kori szállásterületre is eljutott, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy a bizánci bor csak egy szűk társadalmi réteg számára volt hozzáférhető, és inkább csak az avar kor elején. Éppen ezért a források által adatolt tömeges – de a sugalmazottnál talán kisebb mértékű – borfogyasztás hátterében helyi szőlőtermesztést kell feltételeznünk, amiről a növényi maradványokon túl az alábbiakban részletesebben elemzett szőlőmetsző kések tanúskodhatnak. Kutatástörténet A magyar kutatásban az 1970-es évekre fogalmazódott meg a középkori (pontosabban a kora Árpád-kori) szőlőtermesztés kettős eredetének gondolata. Egyaránt számoltak azzal a lehetőséggel, hogy a honfoglaló magyarság a szőlőtermesztés ismeretében érkezett a Kárpát-medencébe,16 illetve azzal is, hogy a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében – elsősorban a volt római Pannonia provincia területét alkotó Dunántúlon – a római kor óta töretlen, legfeljebb erősen visszaszoruló, római hagyományokat őrző szőlőművelést talált. Olyan neves néprajztudósok, mint Bátky Zsigmond, Vajkai Aurél, Vincze István vagy Takács Lajos részben éppen az ágés szőlőmetsző kések vizsgálata során jutott arra 15 16

18 19 20 21

a következtetésre, hogy a római kori és a középkori–újkori magyar szőlőművesség összekapcsolható.17 E kutatók eredményeire – bár úttörő munkát végeztek a témában és értékes adatokkal gyarapították ismereteinket az eszköz használatát illetően – rányomta a bélyegét, hogy legtöbbször bizonytalan vagy téves régészeti adatokból, félredatált leletekből indultak ki. Ezekre a problémákra később Müller Róbert is felhívta a figyelmet,18 és mint az később bebizonyosodott, a középkori szőlőmetsző kések nem vezethetőek le a helyi római kori példányokból.19 Mindez egyrészt azért történhetett meg, mert a magyar régészet sokáig nem fordított kellő figyelmet a mezőgazdasági vaseszközökre, másrészt azért, mert olyan szőlőmetsző kés, amelyet a népvándorlás korára lehetett volna keltezni, nem volt ismert. Pontosabban a magyar régészeknek és néprajzkutatóknak nem volt még ekkor tudomása arról, hogy 1933-ban Morvaszentjános határában egy olyan depólelet került elő, amelyben szőlőmetsző kések is voltak (SZK4-SZK6). Az említett leleteket – Magdalena Beranová szerint – Jan Eisner a kora középkori szőlőtermesztésre vonatkozó adatok hiánya miatt nem „merte” szőlőmetsző késekként meghatározni, így ágvágó szerszámként lettek közölve.20 Az avar kori szőlőtermesztés lehetőségéről elsőként Kiss Attila értekezett 1965-ben megjelent Zur Frage des Frühmitteralterlichen Weinbaues im Karpatenbecken című cikkében. Kiss azzal magyarázta az avar korra, de egyáltalán a népvándorláskorra keltezhető eszközök hiányát, hogy az eszközök egy része túl nagy sírmellékletnek (például kádak, prések), másrészt nem kimondottan létezhettek specializált eszközök.21 A magyar régészettudomány részéről először Müller

Szádeczky-Kardoss 1998: 124. Erre néhány, a szőlő- és bortermeléssel kapcsolatba hozható bolgár-török eredetű jövevényszó utalhat. Ezek meglétéből a kutatás arra következtetett, hogy a magyarság vándorlása alatt – talán éppen az írott források szerint szőlőskertekkel rendelkező kazárokkal való együttélés során – sajátította el. A kutatás éppen ezért is tartotta nagy jelentőségűnek a kazárokkal (is) azonosított szaltovo-majaki kultúra területén a cimljankszki földvárból előkerült (lásd Pletnyova 1967: Pиc. 38, 6) baltás szőlőmetsző kést (Bartha 1968: 86–87; Füzes–Sági 1968: 362; Füzes 1971: 117). A honfoglaló magyarság keletről hozott szőlészeti ismereteit Moór Elemér nyelvész kétségbe vonta, véleménye szerint ugyanis a szőlőművelés ismeretét a Kárpát-medencében élő bolgár-törököktől és dunántúli szlovénektől vette át a magyarság (Moór 1963: 415). Erre reagált Füzes Miklós (Füzes 1971), védve a hazai szőlőkultúra kettős eredetének elméletét. Müller Róbert szerint a hazai kutatók közül Bátky Zsigmond volt először, aki Kuzsinszky Bálint nyomán felvetette a szőlőmetsző kések kontinuitásának lehetőségét (Müller 1982: 510. jegyzet). Ugyancsak a szőlőmetsző késekre támaszkodva következtetett a római és középkori eszközök közötti kontinuitásra Vincze István (Vincze 1957: 94), Takács Lajos (Takács 1973: 264–265) és Vajkai Aurél, akinek Római emlékek a Dunántúl néprajzában című, a Pécsi Múzeum értesítőjének 1939–1940-es számában megjelent cikkére többen is hivatkoznak (Kiss 1965: 3. jegyzet; Müller 1982: 518–519), de művét nem tudtam megszerezni. A korai kutatástörténetről összefoglalóan Müller Róbert ír (Müller 1982: 518–519). Müller 1982: 523. Beranová 1980: 225. Kiss 1965: 132. A telepfeltárások megindulása előtt az avar kor régészeti hagyatékát is elsősorban a temetők leletei képezték. Maga Kiss Attila a helyi római kori népesség népvándorlás kori továbbélésének kutatása miatt is fontosnak tartotta a „késő római népesség által termesztett, és elsősorban csak mesterséges beavatkozással életben tartható növényfajták és állatfajták” vizsgálatát (Kiss 1966: 110).

HARAG MÁTYÁS

ADATOK A KORA KÖZÉPKORI SZŐLŐMŰVELÉSHEZ – SZŐLŐMETSZŐ ÉS SZÜRETELŐKÉSEK AZ AVAR KORI SZÁLLÁSTERÜLETRŐL

Róbert foglalkozott behatóan a mezőgazdasági vaseszközökkel. Müller főleg a magyarországi régészeti leletanyagra támaszkodva dolgozta ki – többek között – a császárkortól a kora újkorig tartó időszak szőlőmetsző késeinek tipológiáját és fejlődéstörténetét.22 A morvaszentjánosi, illetve egy szórvány ausztriai szőlőmetsző kés alapján bizonyítottnak látta, hogy a Kárpát-medence környékén a baltás szőlőmetsző kés már a magyar honfoglalás előtt ismert volt.23 A néprajzkutatók eszközkontinuitás-elméletét azonban, mint fentebb is említettem, élesen bírálta. Véleménye szerint az a körülmény, hogy a római kori szőlőmetsző késeket nem lehet a népvándorlás korában kimutatni, arra utal, hogy a szőlőművelés színvonala nagyon visszaesett, „a keresztény rítushoz szükséges bort egészen alacsony szintű műveléssel állították elő”.24 Ez lehet egyben a magyarázata annak is, miért nincsen kapcsolat a római és középkori szőlőművelésben használatos eszközök (így értelemszerűen a szőlőmetsző kések) között.25 Ez a színvonalcsökkenés abban is megnyilvánulhatott, hogy nem használtak a szőlőmetszéshez olyan speciális eszközt, mint a szőlőmetsző kést.26 Továbbá Müller Róbert szerint a szőlőkultúrában jelentős fejlődés a frank térítőtevékenységgel egy időben és azzal ös�szefüggésben indulhatott meg, amely nagyfokú szőlőtelepítéssel és új eszközök elterjedésével (a „morvaszentjánosi típusú” szőlőmetsző kések, esetleg ásóvasalások) járt együtt.27 1987-ben jelent meg Joachim Henning munkája, amiben egész Dél-Kelet-Európa mezőgazdasági vasesz22 23 24 25 26

27 28 29

30 31

közanyagát vizsgálta, jóllehet Müller Róbertnél szűkebb időbeli keretek között (Kr. u. 1. évezred).28 A két kutató munkája alapján megállapítható, hogy az eszköztípus több évszázados használata során formája, kialakítása több változáson esett át, amelyekből a korabeli szőlőtermesztés technikáira, színvonalára is következtethetünk, sőt a biztos, jól keltezhető kontextusból származó tárgyak segítségével a szórványleletek is datálhatóvá váltak. A szőlőmetsző késeken és egyéb vaseszközökön kívül a növényi maradványok, elsősorban a bortermő szőlő (Vitis vinifera L. syn. Vitis Vinifera L. subsp. vinifera) magleletei tekinthetők a helyi szőlőtermesztés bizonyítékának. A növényi mag- és egyéb maradványok gyűjtése a 20. század közepe előtt korántsem volt bevett gyakorlat a magyarországi régészetben: 1968-ig csak három népvándorláskori lelőhelyről kerültek elő borszőlőmagok (Balatonszentgyörgy, Keszthely-Fenékpuszta, Szegerdő).29 Ezek a leletek is csak azért nem kallódtak el, mert a keszthelyi Balaton Múzeumban a régészek mellett 1959-től archaeobotanikus is tevékenykedett Füzes (Frech) Miklós személyében.30 A természettudományok szerepe csak az elmúlt néhány évtizedben értékelődött fel a régészetben. Az ásatásokon egyre gyakoribb jelenség a mintavételezés, amely olykor archaeobotanikus jelenlétében és közreműködésével történik. Ennek köszönhető, hogy a közelmúltban négy avar kori lelőhelyen találtak borszőlőmagokat.31 A szőlőmagok morfometriai vizsgálata is jelentős fejlődésen ment keresz-

Müller 1982: 520–526, 28. kép Müller 1982: 376–377. Müller 1982: 523. Müller 1982: 523. Müller 2019: 356. Müller Róbert azon megjegyzésével, hogy az avar kori sarlókkal nem lehet szőlőt metszeni, csak részben tudok egyetérteni. A nagy méret és a penge esetleges fogazása (amelynek az aratásnál volt fontos szerepe) az ivarsarlók többségének esetében valóban kizárja, hogy a szőlőmetszésnél alkalmazták volna őket, és inkább a fűvágó, illetve arató funkciót valószínűsíti. Ugyanakkor több olyan kis méretű sarlót is ismerünk, amelyek hosszúsága a morvaszentjánosi-típusú szőlőmetsző kések hosszúságával azonos mérettartományba esik (az épebbek közül például: Bélmegyer-Telekmegyer, Szalkai tanya, 7. sír – h: 26 cm; Pécs-Kertváros, 231. sír – h: 22,5 cm). Az említett sarlók (Harag 2018: katalógus AI.7.10.; AI.7.70.) kis mérete egyes közösségek fejletlenebb, kevesebb termésátlagot eredményező növénytermesztéséről tanúskodhat (bár mind a pécs-kertvárosi, mind a bélmegyeri temetőkben több, „normál méretű” sarló is volt), vagy egy speciális növénycsoport (kölesfélék) aratására szolgáltak. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a Müller Róbert által is említett „multifunkcionalitásra”, illetve a differenciálatlan eszközök használatára néprajzi párhuzamaink is vannak: a köles és olaszmuhar bugáinak learatásához egyszerű vaskést és nem sarlót használtak (Ortutay 1981: 360–361). Müller 1996: 365–366. Henning 1987. P. Hartyányi–Nováki–Patay 1968: 47–48. Az egyik említett sír a keszthely-fenékpusztai déli erődfal előtti temető 1966/67-es sírja (Sági–Füzes 1968: 360; Müller–Fóthi–Kustár 2010: 54), míg a másik a Horváth László és Bakay Kornél által feltárt balatonszentgyörgyi 9. századi temető egyik sírja (a temető leírása: Szőke 1996: 130). Sem a tanulmány, sem a későbbi feldolgozás nem említi, hogy Füzes Miklós és Sági Károly híradása szerint az 1966/31-es sírban két darab szenült bortermőszőlő-magot (Vitis vinifera L. subsp. vinifera [Gmel.] Hegi) találtak (Füzes–Sági 1968: 360; Müller 2010: 54). A tanulmány továbbá szintén hallgat a szegerdői 9. századi telep venyigedarabjáról (Füzes–Sági 1968: 96; Gyulai 2005: 272; Gyulai 2011: 218). P. Hartyányi–Nováki–Patay 1968: 7. Hódmezővásárhely-Kopáncs II/11. (Pető et al. 2012); Dunaszentgyörgy, Kaszás tanya, M6, Tengelic RM 20. lelőhely 64/68. sír (Kenéz–Pető 2015); Szekszárd, Varga Peti-dűlő, 1. lelőhely (Berzsenyi–Ódor 2016); Malacky (Látková–Hajnalová–Havlík 2019: 80).

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

tül a 19. század óta; a botanikusok igyekeznek meghatározni olyan paramétereket, amelyek segítségével akár a recens, akár a régészeti korú szőlőfajták is nagyobb biztonsággal különíthetőek el egymástól.32 Ebből a szempontból kiemelt jelentőségű az alább is tárgyalt dunaszentgyörgyi lelőhelyen előkerült szőlőmaglelet elemzése.33 A kutatás tehát elfogadja a kora Árpád-kori szőlőtermesztés kettős gyökerének elméletét, de érdemben csak a helyi, honfoglalás előtti szőlőművességet tudta vizsgálni. A római – egyébként csak helyi jelentőséggel bíró –34 szőlő- és gyümölcstermesztés továbbéléséről az archaeobotanikusok kedvezőbb,35 Müller Róbert pedig kedvezőtlenebb véleményt fogalmazott meg.36 A szőlőtermesztés kontinuitását eddig elsősorban a Balaton-régióban lehetett kimutatni: a késő római kortól a 7. század közepéig pollenvizsgálatok alapján,37 ezt követően pedig a 10. századig növényi makromaradványok (szőlőmagok) alapján, a 9. században és a 11. századtól továbbá írott okleveles anyag alapján is igazolható a szőlőtermesztés a térségben.38 Mindez összeegyeztethető a késő antik maradványlakosságnak a keszthely-fenékpusztai erdőben és környékén kimutatható kora népvándorlás kori továbbélésével. E romanizált közösség alkotta a magját más, önként betelepülő vagy az avarok által betelepített késő antik és germán elemekkel együtt az avar kori Keszthely-kultúrának.39 E népesség körében a keresztény vallásgyakorlás kimutatható, így már Kiss Attila is joggal vetette fel, hogy esetükben a bor nemcsak élvezeti cikk, hanem a liturgia része is volt.40 A növényi maradványok mellett a történeti klíma kutatásában is történtek előrelépések. Eltekint32 33 34

35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47

ve a részletes kutatástörténet bemutatásától,41 említésre méltó, hogy már Kiss Attila felhívta sokat említett cikkében a figyelmet arra, hogy a sztyeppe és a Kárpát-medence klímája, növényvilága, hidrológiája olyannyira eltérő, hogy az itt megtelepedő avarság már nem folytathatta (vagy legalábbis nem olyan sokáig) korábbi nomád életformáját.42 Györffy György Monyin és Siskov monográfiájára hivatkozva említi, hogy a 9. századi felmelegedés hatására a szőlőművelés határa is északabbra tolódott.43 Véleményük szerint az általuk rekonstruált avar kor végi felmelegedés idején, amely katasztrofális lehetett a helyi népesség állattenyésztésére és az azzal összefüggő földművelésére, valamint jelentősen hozzájárulhatott az Avar Kaganátus bukásához, talán éppen csak a szőlőművelés volt eredményesen folytatható.44 Johannes Preiser-Kapeller kutatásai is részben alátámasztják Györffy György elsősorban toponímiai és történeti adatokra épített elméletét, ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy hiba egyetlen tényezőt kiragadni a sok közül, hiszen az avarokat sújtó extrém időjárási viszonyok a Karoling Birodalmat is érintették, és nem gátolták meg az Avar Kaganátus nyugati területeinek elfoglalását.45 Magdalena Beranová cseh kutató a szlávok földműveléséről írott könyvében46 és utóbb az avarok földműveléséről írott tanulmányában47 Kiss Attila felvetéseit alapul véve elképzelhetőnek tartotta, hogy e romanizált közösség közvetíthette a 7–8. században (az „avar–szláv kultúra” vagy az „avar–szláv együttélés” idején) a szőlőtermesztés ismereteit a Dunától északra lakó szlávok felé. A kutatás egyetért abban, hogy a 9. században a Karoling Birodalom keleti irányú expanziója és

Mravcsik 2019: 20–21. Kenéz–Pető 2015. A római Pannonia szőlőtermesztésével és borászatával legutóbb Dálnoki Orsolya foglalkozott (Dálnoki 2004). Az egyik pannoniai római kori felirat több szőlőfajtát is említ (Mócsy 1990: 128). A pannoniai borok nem éppen jó hírnévnek örvendtek, túl száraznak tartották őket (Gyulai 2001: 65), arról nem is beszélve, hogy vidékünkön nagy hagyománya lehetett az árpából vagy kölesből erjesztett sör (sabaium) fogyasztásának (Dzino 2005: 58–59). A sör fogyasztását és a részegeskedést egyébiránt a barbárokra és a katonákra jellemző, megvetendő dolognak tartották (Dzino 2005: 61; 63–64). Borsódi Martin és Kulcsár Valéria pedig Barbaricumban folyó esetleges szőlőtermesztésre utaló leletekre és növényi maradványokra hívták fel a figyelmet (Borsódi–Kulcsár 2020: 161–166). Füzes–Sági 1968: 362; Gyulai 1987: 144. Müller 1982: 523. Sümegi et al. 2012: 12, Fig. 3. Pető Ákos ugyanakkor felhívta a figyelmemet arra, hogy a kivaduló szőlők is termelnek pollent, így fenntartással kell kezelnünk az adatokat. Gyulai 1987: 144–145. A kérdésről összefoglalóan további szakirodalommal: Vida 2018: 29–31. Kiss 1965: 135–136. Az avar kor éghajlattörténetére vonatkozó kutatásokról összefoglalóan a szakdolgozatomban írtam (Harag 2018: 27–31). Kiss 1965: 131. Hasonló véleményt fogalmazott meg Révész László is a honfoglaló magyarság korai fejedelmi központjának kérdésköre kapcsán, kritizálva Györffy György szállásváltó utakat feltételező elméletét (Révész 1994: 147). Györffy–Zólyomi 1994: 23. Györffy–Zólyomi 1994: 28. Preiser–Kapeller 2018: 10. Beranová 1980. Beranová 1986.

HARAG MÁTYÁS

ADATOK A KORA KÖZÉPKORI SZŐLŐMŰVELÉSHEZ – SZŐLŐMETSZŐ ÉS SZÜRETELŐKÉSEK AZ AVAR KORI SZÁLLÁSTERÜLETRŐL

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

főleg a keresztény térítés hatására a szőlőter- rizont legkorábbi depói közt tartanak számon.54 mesztés jelentősége tovább növekedhetett a Du- A keltezhetetlenségükből adódóan a váci és sanántúlon, Moráviában és a Cseh-medencében.48 ladorfi depóleletek joggal szerepelhetnének akár egy Karoling-kori vagy honfoglalás kori mezőgazA régészeti leletanyag területi eloszlása daságról szóló munkában is. E vasdepókat sokés kontextusa féle vastárgy, zömmel mezőgazdasági eszközök alkotják, ugyanakkor a szőlőmetsző kések így is A szőlőtermesztésben felhasználható eszközök csak kis számban és viszonylag ritkán találhatóak (szőlőmetsző kések, laposkapák, irtókapák, ásók meg e leletegyüttesekben.55 és ásóvasalások), akárcsak a szőlőmagmarad- A depóleletek földbekerülésének oka vitatott ványok többsége is a Kárpát-medence nyugati a szakirodalomban. A hagyományos értelmezés felében, illetve a mai Szlovákia területén került mellett, amely ellenséges támadásokkal vagy elő (1. térkép), amit a Kaganátus nyugati és keleti nyugtalan, háborús időszakokkal kapcsolja össze területeinek eltérő gazdasági hagyományai is a deponálást,56 léteznek más magyarázatok is. magyarázhatnak.49 A szőlőmetsző kések zöme Ilyen alternatíva a szakrális indíttatás feltételedepóleletből származik. Csupán két sírlelet (SZK2 zése,57 sőt Florin Curta az amerikai őslakosoknál és SZK3) és egy szórványeszköz (SZK1) szerepel az is megfigyelt „potlecs” szokásával is kapcsolatba adatgyűjtésemben. A két sírban előkerült eszköz hozta a jelenséget, amely során a versengő elit ténylegesen sírmellékletnek tekinthető, míg az hatalmának fitogtatatása végett pusztította el saásók és kapák egy részéről joggal merül fel, hogy ját javait.58 Jómagam a hagyományos értelmezést a sír kiásásakor vagy kirablásakor veszítették el tartom elfogadhatónak, főleg annak fényében, őket.50 A temetkezésekből előkerült mezőgaz- hogy mezőgazdasági vaseszközök zsákmányoládasági vaseszközök döntő többsége (91%) sarló sáról bizánci forrás is megemlékezik Thessaloniké volt, míg a többi tárgytípus előfordulása csak környékének az ostromot megelőző felprédálása esetleges.51 Nem kizárt, hogy a szőlőmetsző idején: kések és egyéb éles tárgyak (például kaszák)52 „[A] vasba öltözött lovasok öt órakor hirtelen minugyanabból a megfontolásból kerültek a sírokba, denfelől megindultak, s mert a városbeliek mit mint a sarlók.53 A szőlőmetsző kések nagy része sem tudtak előre, rájuk vetvén magukat részben depóleletekből származik, amelyek általában akár lemészárolták, részben foglyul ejtették mindatöbb száz évig változatlan formában gyártott zokat, akik arattak; velük együtt birtokba vették tárgytípusokból (főleg vaseszközökből) állnak, az ott talált csordák legtöbb állatját és az aratási és pontosabb keltezésükre csak egy-két esetben munkák felszereléseit is.”59 nyílik lehetőség. Ilyen szerencsés lelet a késő avar A félelem a mindennapi megélhetést segítő kori övvereteket is tartalmazó morvaszentjánosi vaseszközök elrablásától tehát indokolt lehetett. leletegyüttes, amelyet a 8–10. századi depóho48 49

50 51 52

1. térkép: A szőlőtermesztéssel és borimporttal kapcsolatba hozható leletek, a vaktérképek forrása: http://terkep.network. hu/kepek/vakterkepek_tori_orara/karpat_medence_vakterkep_terkep_2 (letöltve: 2018. 11. 30.) Piktogramok: a): amfora; b): szőlőmag; c): baltás szőlőmetsző kés; d): szüretelőkés; e): laposkapa; f): irtókapa; g): ásólapát; h): ásóvasalás. Lelőhelyek: 1. Andocs, Temető utca, Orvos-ház; 2. Bratislava-Devínska Nova Ves (Pozsony-Dévényújfalu), Tehel’ňa; 3. Bečej (Óbecse), ulica Pionir; 4. Budakalász-Dunapart, Dunai kisföldek; 5. Budapest-Budafok, Vöröskereszt utca; 6.Cheșereu (Érkeserű); 7. Csabrendek; 8. Dány-Dánsár; 9. Dunaújváros; 10. Dunaszentgyörgy, Kaszás tanya M6, Tengelic RM 20. lelőhely; 11. Dvory nad Žitavou (Udvard)-Intravillan; 12. Fonyód-Ilonaberek; 13. Gajary (Gajár)-Pustatina Vrablicova II; 14. Gajary (Gajár)-Stolička; 15. Gátér, vasútállomás; 16. Hajós-Cifrahegy; 17. Hódmezővásáhely-Kopáncs; 18. Hunya; 19. Kereki, homokbánya; 20. Kiskőrös-Pohibuj, Mackó-dűlő; 21. Kölked-Feketekapu B; 22. Kunbábony, homokbánya; 23. Malacky; 24. Moravský Svätý Ján (Morvaszentjános); 25. Nadrljan (Adorján), Adorján út; 26. Keszthely-Fenékpuszta, déli erődfal előtti temető; 27. Keszthely, Városi temető, Sörházkert; 28. Pincehely; 29. Pölöske; 30. Regöly, Majsai bozót; 31. Saladorf; 32. Sióagárd; 33. Szegvár-Szőlőkalja; 34. Székesfehérvár, Pozsonyi út; 35. Szekszárd, Varga Peti-dűlő, 1. lelőhely; 36. Tiszavasvári, Vörös Hadsereg útja (Eszenyi telek); 37. Vác

53 54 55 56

58 59

Müller 1982: 522–523; Látková–Hajnalová–Havlík 2019: 88; Szőke 2019: 114, 859. jegyzet. Gyulai Ferenc az archaeobotanikai anyag elemzése alapján úgy véli, hogy az alföldi területekre a kevésbé igényes, míg a Dunántúlon a kényesebb növények termesztése, a római vagy antik tradíciókon alapuló gyümölcs- és szőlőtermesztés lehetett jellemző (Gyulai 2011: 22–223). Harag 2020: 129. Harag 2018: 20. Példaként említhető, hogy az Alsópáhok-Hévízdomb II. lelőhelyen feltárt házba (169. objektum) eltemetett halott mellett egy rövid kasza és vasbalta is előkerült, amelyet Müller Róbert a vasbabonával hozott összefüggésbe (Müller 2012: 471–473). A kérdésre vonatkozó szakirodalmat szakdolgozatomban igyekeztem összefoglalni (Harag 2018: 20–24). Curta 2011: 315. Curta 2011: 311. Beranová továbbá említést tesz egy Mikulčicéből származó depóról, ahonnan két baltás szőlőmetsző kés is ismert, képét is közli (Beranová 1980: XXVIII., bal alsó sarok, az egyik függőlegesen, a másik fekvő helyzetben). Az általam is vizsgált korai szlovákiai depókat Zlata Čilinská feltételezése szerint vándorkereskedők rejthették el az avar–frank háborúk idején (Čilinská 1984: 171). A deponálással összefüggő egyéb kérdések bemutatására (például az elrejtők személye és indíttatása) e munkában nem vállalkozhatok. A szóban forgó depókat csak nagyon ritkán hozták összefüggésbe bármilyen kultikus gyakorlattal vagy áldozati felajánlással. Bár már Jan Eisner is foglalkozott a kérdéssel, Boris Novotný volt az, aki egy egész cikket szentelt a témának. Az ő vizsgálatának középpontjában a balta alakú öntvényrudak álltak (Novotný 1969). Ő hívta fel továbbá a figyelmet a mikulčicei VIII. templom apszisában előkerült depóleletre is, amelyet egy keresztény kultuszhelyen megnyilvánuló pogány áldozati szokásnak tartott (Novotný 1969: 205,223, Abb. 12), valamint a Kurt Langenheim által publikált pępicei leletre is, ahol a votív felajánlásra nemcsak eszközök, hanem velük eltemetett növényi maradványok is utalhatnak (Novotný 1969: 212). Ennek kapcsán Müller Róbert hívta fel a figyelmemet arra, hogy a vaseszközöket, mint értékes tárgyakat a templomban is őrizhették, ugyanis a templomoknak a középkorban mentsvár funkciójuk is volt (Szabó 1969: 195–197). Curta 1997: 251–252. Szádeczky-Kardoss 1998: 159.

HARAG MÁTYÁS

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

ADATOK A KORA KÖZÉPKORI SZŐLŐMŰVELÉSHEZ – SZŐLŐMETSZŐ ÉS SZÜRETELŐKÉSEK AZ AVAR KORI SZÁLLÁSTERÜLETRŐL

A leletanyag elemzése

görög hatásra terjedtek el a Római Birodalom területén, mások pedig éghajlati indokokat feltéA fentiekben felsorolt kilenc leletet két nagy teleztek emögött.66 A császárkori Pannonia terücsoportra oszthatjuk: baltás (SZK1; SZK3; SZK4; letéről ismert szőlőmetsző kések néhány kivételSZK5; SZK6; SZK7; SZK8; SZK9), illetve balta nél- lel67 mind balta nélküliek, de ez nem jelenti, hogy küli (SZK2) szőlőmetsző és szüretelőkésekre. a későbbi, népvándorlás kori példányok „fejA szakirodalomban a balta megléte vagy hiánya lettebb” eszközök volnának a római koriaknál. ennél az eszköztípusnál mindig is alapvető osztá- Egyrészt azért, mert mint említettem, a balta lyozási szempont volt, ugyanis az eltérő kialakí- nélküli metszőkések használata bizonyos művetású eszközökkel eltérőképpen lehetett dolgozni. lési módoknál igen célszerűnek bizonyult, másA szálvesszős művelésnél a balta a fiatal hajtások részt a baltát más eszközzel (például ténylegesen sérülését okozhatja, így ennél a művelési mód- baltával, fejszével) is ki lehet váltani.68 Viszont nál ajánlatosabb volt a balta nélküli metszőkést kétségtelenül szőlőmetsző késként azonosíthahasználni.60 A Budakalászról előkerült, előrehajló tók azok a hosszú, keskeny pengével, rendkívül íves pengéjű, egyélű tárgy (SZK2) az egyetlen kis méretű baltával (securis) és a középső vagy balta nélküli példány. Méretéből adódóan nem felső állású nyéltüskével rendelkező eszközök, is tarthatjuk szőlőmetsző késnek, sokkal inkább amelyekből mintegy nyolc példányt ismerek az álszüretelőkésnek, szedőkésnek,61 bár Müller Ró- talam vizsgált területről (SZK1; SZK3; SZK4; SZK5; bert szerint „multifunkcionális” eszköz lehetett, SZK6; SZK7; SZK8; SZK9). Ezek az említett szürea szüretelésen kívül akár fűzvesszők bőrének telőkésnél valamivel nagyobbak, hosszúságuk lehántására vagy bőrvágásra is használhatták.62 20–30 centiméter között változik, pengeszélesPárhuzamait a 8–10. századi Bulgáriából ismerjük ségük viszont közel azonos.69 Az említett leletek elsősorban, amely alapján arra is gondolhatunk, is alapvetően további két variánsra oszthatóak: hogy a nyéltüske vége a sarlókhoz hasonlóan egy keskeny pengéjű (SZK1; SZK4; SZK5; SZK6; fel lehetett hajtva, de Moráviából (Pobedim) SZK7; SZK8; SZK9) és egy szélesebb pengéjű is előkerült egy hasonló méretű példány.63 variánsra, mely utóbbit a régészeti leletanyagA baltás szőlőmetsző kések a kopaszmetszésű ban csak egy példány (SZK3) képvisel. A keskeny fejművelés során bizonyultak hasznosnak. A fej- pengéjű variánst helyenként a szakirodalomban művelés alacsony tőkeművelésű forma, amelyre „morvaszentjánosi típusként” is emlegetik, a vaa mi éghajlati viszonyaink között azért volt szük- riáns legismertebb lelőhelye után. E leletek kétség, mert a szőlőfürtök beéréséhez nemcsak ségtelenné teszik, hogy a Kárpát-medencében a napfényre, hanem a talajról visszaverődő me- a magyar honfoglalást megelőzően is használtak legre is szükség volt.64 A metszés alkalmával baltás szőlőmetsző késeket, ugyanakkor, mint azt az egyéves vesszőket mindig visszavágják, és korábban említettem, Müller Róbert arra is rámucsak a rejtett rügyekből fejlődhetnek a következő tatott, hogy nem vezethetőek le a helyi, római évi vesszők (kopaszmetszés), továbbá a folytonos kori példányokból.70 Moráviából és a Cseh-mevisszavágást követő tápanyagtorlódást követően dencéből,71 valamint a Balkánról is több korabeli, a tőke formája „fej alakú”, pontosabban kis mé- nagyon hasonló példányt ismerek (Henning G2b retű, bunkószerű lesz.65 A baltás eszközök hátán és G4b típusok), ugyanakkor néhány kora bizánci megfigyelhető ún. „baltával” (securis) távolították időszakra keltezhető, szélesebbnek tűnő pengéjű el a tőke öreg vagy elhalt részeit. Az eszköztípus szőlőmetszőkés-lelet arra utal, hogy az eszközeredete vita tárgya, korábban ugyanis úgy vélték, forma valóban a császárkor végén, illetve a késő

60 61 62 63 64 65 66 67 68

1. tábla: 1: SZK1 (Müller 1982: 523); 2: SZK5 (Müller 2019: 212); 3: SZK6 (Müller 2019: 212); 4: SZK4 (Müller 2019: 212); 5: SZK8 (Müller 2019: 211); 6: SZK7 (Müller 2019: 211); 7: SZK9 (a szerző felvétele); 8: SZK2 (a szerző felvétele); 9: SZK3 (a szerző felvétele)

69 70 71

Vincze 1957: 74. Henning 1987: 96. Müller 2019: 356. Henning 1987: Taf. 38, 1–18, főleg a 11 (Jakimovo, kat. 219). A pobedimi szüretelőkés képét Bialeková közli (Bialeková 1981: 42, 33. kép). Müller 1982: 516. Lőrincz–Barócsi 2010: 71, 149. Müller 1982: 515–516. Müller Róbert a császárkori Pannoniából mindössze egy baltás példányt ismert (Müller 1982: 522, kat. 1629), míg az említetten kívül Rupnik László két másikat is (Rupnik 2014: SZK 13, 36). Müller 1982: 516–518. Bár ismerünk egy, a szőlőszüretelő késekhez hasonló méretű baltás kést Cosņából (Henning 1987: Taf. 37. 30, kat. 104). Müller 1982: 276. Például Mikulčicéből és Brno-Líšeňből említenek baltás szőlőmetsző késeket (Beranová 1980: tab. XXXIV.3., XXVIII).

HARAG MÁTYÁS

ADATOK A KORA KÖZÉPKORI SZŐLŐMŰVELÉSHEZ – SZŐLŐMETSZŐ ÉS SZÜRETELŐKÉSEK AZ AVAR KORI SZÁLLÁSTERÜLETRŐL

antikvitásban alakulhatott ki, csak az általam vizsgált területről délre.72 A budafoki eszközt (SZK3) elsőként Erdélyi István azonosította szőlőmetsző késként, és az avar kori szőlőtermesztés bizonyítékaként kezelte,73 ugyanakkor Müller Róbert nem fogadja el az azonosítást.74 A kérdéses tárgy esetében a nyéltüskéhez tartozó törésfelületet nem sikerült megfigyelnem, csak a balta csonkjánál. Az azonban kétségtelen, hogy a balta nagyobb lehetett, körülbelül 2,5 centiméter széles és 2,7 centiméter hosszú, a fentiekben tárgyalt típus baltáinál tehát valamivel szélesebb, de hasonló hosszúságú. A kérdéses tárgy kialakítását és leélezését tekintve valóban rokonítható a félhold alakú pengéjű szőlőmetsző késekkel (Henning G3b típus), így feltételezem, hogy a késhez egy keskeny nyak és egy nyéltüske is tartozott.75 A leletet az övgarnitúra a 8. század végére – 9. század elejére keltezi, Henning szerint is ebben az időszakban lehettek használatban a már említett G3b típusú kések.76 Az általam vizsgált szőlőmetsző kések hossza és pengeszélessége közel azonos a római kori példányokéval,77 ugyanakkor összevethető súlyadatokkal nem rendelkezünk. Csak feltételezem tehát, hogy nem lehet jelentősebb különbség a késő népvándorlás kori szőlőmetsző kések között. Tömegük így a majdnem teljes váci példányéhoz (SZK9) hasonló lehetett (47 g), általánosságban kissé könnyebbnek tartjuk őket, mint a római eszközöket.78 A budakalászi szüretelőkés (SZK2 – 24 g) alapján pedig azt lehet valószínűsíteni, hogy a szüretelőkések súlya fele akkora lehetett, mint a metszőkéseké.

73 74 75 76 77 78 79 80

81 82

Az avar kori szőlőművelésről a régészeti leletanyag és a növényi maradványok alapján A baltás szőlőmetsző kések és a budakalászi szüretelőkés is specializált eszközök, a tőkék rendszeres metszésére, gondozására, illetve az érett fürtök szüretelésére szolgáltak, míg a tanulmányban nem tárgyalt irtó- és laposkapák, valamint ásólapátok és ásóvasalások a szőlőültetvények rendben tartásában, a ves�szők ültetésénél is hasznosnak bizonyulhattak. Minden eszköz adott volt tehát ahhoz, hogy az avar kori szállásterületen viszonylag gondozott, karbantartott szőlőskerteket is kialakíthassanak. Ugyancsak a szőlőtermesztésre utal, hogy az avar kori, archaeobotanikus által vizsgált magok többsége a bortermő szőlőhöz (Vitis vinifera L. syn. Vitis Vinifera L. subsp. vinifera) tartozott.79 Ezt némileg kétségbe vonja Müller Róbert, aki Füzes Miklóstól származó szóbeli információja alapján valószínűsíti, hogy a kivadult bortermő szőlő is megőrzi a fajta jellegzetességeit.80 A dunaszentgyörgyi 8. századi avar sírban előkerült bortermőszőlő-magok kapcsán Kenéz Árpád és Pető Ákos ellenben azt írja, hogy a magok nagy mérete és csőrhossza, valamint más, a magokon mérhető paraméterek alapján több különböző termesztett fajta is elkülöníthető. Ez mindenképp a rendszeres szőlőtermeléssel hozható összefüggésbe,81 és mivel a szőlőtermesztés speciális tudást igényel, a kutatók egybehangzó véleménye szerint az igen fejlett mezőgazdaság indikátora lehet.82 A baltás szőlőmetsző kések megléte, mint azt a fentiekben részletesen kifejtettem, felveti

Henning 1987: 96, Taf. 37, 7–18; 25–30. A kora bizánci időszakra keltezhető leletek közül főleg a žeglicai (Henning 1987: Taf. 37, 27, kat. 613.) hasonlít a későbbi szőlőmetsző késekhez. Müller Róbert is elfogadja, hogy az eszköztípus római előképekre vezethető vissza, említést is tesz továbbá a Sadovec melletti Golemanovo Kale római rétegeiből származó szőlőmetsző késről (Müller 2009: 204), és képét is közli (Müller 2009: 2. kép 4). Erdélyi 1992. Müller 2019: 6. jegyzet. Müller Róbert továbbá arra is felhívta a figyelmemet, hogy nem ismer egyetlen olyan metszőkést sem, amely pengéjének a felső része a hátoldalon is élezett. Joachim Henning mutat be hasonló kialakítású eszközöket (Henning 1987: Taf. 37, 20–24). Henning 1987: 96, Abb. 46. Rupnik 2014: 222, 136. ábra. Rupnik 2014: 222, 136. ábra. Sági–Füzes 1968: 95; Pető et al. 2012: 189–190, 10–11. ábra; Kenéz–Pető 2015: 693, 695, 3. kép; Berzsenyi–Ódor 2016: 30. Müller 1982: 522–523. A kivadult szőlőtőkén, amelyet a kereki (Somogy megye) vár udvarán találtak, a termés egészen apró bogyókból állt, amelyek a kis fürtökön ritkásan helyezkedtek el, de a magok nagy méretűek és csőrösek voltak (Müller Róbert szíves szóbeli közlése). Kenéz–Pető 2015: 696–697. Ezzel ellentétes véleményt fogalmazott meg Vincze István, aki szerint a bortermelés kialakulhatott, illetve folyhatott egyes területeken anélkül is, hogy számottevő szántóföldi növénytermesztéssel kellene számolni. A hivatkozott Fekete-tenger melléki és bulgáriai településeken a bortermelés mellett a halászat volt az a jövedelmező foglalkozás, amiből a helyi lakosság élt. Ennek nyomán elképzelhetőnek tartja, hogy akár az állattenyésztés mellett is folytathattak – az alábbiakban részletesebben bemutatni kívánt – ligetes szőlőművelést, vagy a vadon termő szőlők termését gyűjtögethették (Vincze 1975: 148). Ugyanakkor úgy vélem, hogy az intenzív szántóföldi növénytermesztés eszközei, illetve a többé-kevésbé letelepedett életmód elengedhetetlen ahhoz, hogy a már említett „gyűjtögetésnél” fejlettebb szőlőművelési módok meghonosodhassanak egy-egy vidéken.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

a lehetőségét alacsony tőkeművelési módoknak, például a kopaszmetszésű fejművelésnek. A dunaszentgyörgyi 64/68. sírból nem csak bortermő szőlő (Vitis vinifera L. subsp. vinifera [Gmel.] Hegi), hanem ligeti szőlő (Vitis sylvestris C. C. Gmel. – syn. Vitis vinifera L. subsp. sylvestris) magjai is előkerültek.83 A kétivarú, többnyire fekete, ritkán fehér bogyójú ligeti szőlő areája a Mediterráneumtól Nyugat-Ázsiáig terjed, a Kárpát-medencében őshonosnak tekinthető.84 Valószínűleg a ligeti szőlőből, polygenetikus úton (egy időben, de több helyen) alakulhatott ki a bortermő szőlő (Vitis vinifera L. syn. Vitis Vinifera L. subsp. vinifera) is.85 A ligeti szőlő természetes élőhelye a vízpartokhoz közel található, ugyanakkor az utóbbi évszázadokban igencsak visszaszorult. A neolitikumtól kezdve biztosan gyűjtötték szerte Európában, így a Kárpát-medencében is.86 Savanykás bogyótermését önmagában is lehetett fogyasztani, de egyes néprajzi adatok alapján finom bort is készítettek belőle.87 A dunaszentgyörgyi halott sírjába a szőlő bogyóként került, bár a szőlőmaglelet vizsgálata során felmerült, hogy akár megaszalva, mazsolaként is tehették a fiatal fegyveres férfi tarsolyába.88 A ligeti szőlő vadon, emberi beavatkozás nélkül is megterem, kúszónövényként erdei fák fatörzsére és lombkoronájára is felfuthat. Az őskorban – és Égető Melinda szerint még az Árpád-korban is – művelésbe vehették a természetben talált szőlőtőkéket. A tőkék körüli aljnövényzetet kiirtva, a fák lombkoronáját megritkítva és a szőlőtőkéket megmetszve már mennyiségi (sokkal több bogyó terem, méretük is nagyobb) és minőségi (magasabb a cukortartalom) javulást lehetett elérni, szőlőligeteket lehetett kialakítani. 89A bortermő szőlő vesszőinek élő fára történő felfuttatása a császárkorban igen népszerű szőlőtermelési mód volt (vinea arbustiva, arbustum), egyaránt futtatták a szőlőt kőrisre, juharra, tölgyre, nyár83 84 85

86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98

fára és olajfára, valamint fügefára.90 A ligetes szőlőművelés Égető Melinda szerint elsősorban a folyóvölgyekben és az állóvizek partján – a ligeti szőlő természetes élőhelyén – volt lehetséges, ahol a víztükör természetes hőszabályozóként működik.91 Mind Belényesy Márta,92 mind Égető Melinda93 nyugati szakirodalom alapján említést tett egy a középkori Magyarország területéről származó, és még talán Nagy Károly parancsára Nyugat-Európába áttelepített, akár a Vitis sylvestrisből nemesített szőlőfajtáról vagy fajtacsoportról. A nyugat-európai írott forrásokban a 11–12. századtól kezdve adatolt hunischen druben vagy balatine nevű szőlőfajta vagy fajtacsoport a hazai viszonyokhoz messzemenően alkalmazkodhatott, ugyanakkor áttelepítve más éghajlatú és talajú területekre már nem adhatott olyan minőségű bort, ezért termesztését egy idő után már tiltották. A kérdéssel Vékony Gábor részletesebben is foglalkozott.94 Az említett kifejezés olykor a „frank szőlővel”, illetve „frank borral” szerepel együtt, azzal szembeállítva, így míg a „frank” az értékesebbet, a „hun” az értéktelenebbet, tehát a szőlő vagy bor minőségét jelöli.95 Vékony Gábor szerint elképzelhető, hogy a hunnische, hûnisc stb. jelzők a „hun” népnévből is származhatnának, és ez azt is jelenthetné, hogy akár „avar szőlőként” értelmezhetnénk a kérdéses kifejezést, hiszen a 8–9. századi frank források „hunként” emlegetik az avarokat.96 Vékony Gábor szerint a balatine szó sem feltétlenül a Balaton nevéből eredeztethető, hanem inkább a Balaton eredeti jelentésével (sáros) állhat összefüggésben, és olyan szőlőfajtát jelölhetne, amelyet árterek, mocsarak, folyó- és tópartok melletti ültetvényeken termesztettek.97 Mások szerint a fejér szőlő vagy a hajnos kék, esetleg a hajnos zöld fajta lenne a kérdéses szőlő leszármazottja.98

Kenéz–Pető 2015: 695. Gyulai 2001: 107. Gyulai 2001: 104–107. Egyébként a legrégibb borszőlőmagok a levantei partvidékről, illetve a Kaukázus vidékéről származnak, utóbbi területen már a Kr. e. 5–4. évezred fordulójától kezdve termesztik. A bor- és csemegeszőlő-fajtákat egy alfajba (Vitis vinifera subsp. vinifera) és három alfajba sorolják, ezek közül a magyarországi szőlők a convarietas mediterranea vagy prole spontica elterjedési csoportba tartoznak (Gyulai 2001: 104–107). A mai Magyarország területéről ismert legkorábbi, biztosan ligeti szőlő magjaiként azonosítható maradványok Sé késő neolitikus, lengyeli kultúrás telepén kerültek elő (Gyulai 2001: 83). Égető 1980: 72. Szintén ő idézi Oláh Miklós püspök sorait is, aki szerint a ligeti szőlőből készült bor „nem kevésbé ízes, mint az, amit néhány belga helyen az ottani földön termelnek a lakosok és pénzért kínálnak” (Égető 1980: 70). Kenéz–Pető 2015: 697. Égető 1980: 61. Surányi 1985: 164; Égető 1980: 54. Égető 1980: 71. Belényesy 1955: 11. Égető 1980: 61. Vékony 2004. Vékony 2004: 137–138. Vékony 2004: 137–138. Vékony 2004: 139–140. Gyulai 2001: 193. De „Gouais blanc” néven is ismert, származására vonatkozóan további elképzelések is találhatóak az ampelográfiai szakirodalomban (Mravcsik 2020: 25).

HARAG MÁTYÁS

ADATOK A KORA KÖZÉPKORI SZŐLŐMŰVELÉSHEZ – SZŐLŐMETSZŐ ÉS SZÜRETELŐKÉSEK AZ AVAR KORI SZÁLLÁSTERÜLETRŐL

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Összefoglalás

Moravský Svätý Ján (Morvaszentjános) (SK) 1933-ban a Morva folyó bal partján, folyamszabályozási munkák során került elő egy depólelet egy vasbográcsban, amelyet egy másik vasbográccsal borítottak le. A depólelet több vastárgyat, köztük mezőgazdasági vaseszközöket (ásópapucsok, kapa, ekevas) és bronz övvereteket, valamint szíjvégeket is tartalmazott, amelyeknek párhuzamait az avar kori temetők anyagából ismerjük. A leletegyüttes első feldolgozója Jan Eisner volt. Müller Róbert hívta fel a kutatás figyelmét a depóleletre, ugyanis nemcsak jellegzetes avar kori tárgyakat, hanem ritka mezőgazdasági vaseszközöket is tartalmazott. A leletegyüttest a 8. század végére – 9. század elejére lehet keltezni, egyike a legkorábbi késő népvándorlás kori depóleleteknek. SZK4 (1. tábla 4). Szőlőmetsző kés. Nyéltüskéje egyenes, majd előregörbülő, lekerekített hegyű pengében folytatódik, amelynek hátából keskeny balta emelkedik ki. Méretek: h: 26,3 cm; nyh: kb. 13,1 cm; íh: 12,4 cm; psz: 1,9 cm; bh: nincs adat; bsz: 1,7 cm; t: nincs adat (SNM (Bratislava), ltsz.: 6914.). Irodalom: Müller 1982: 276, kat. 1229. SZK5 (1. tábla 2). Szőlőmetsző kés. Nyéltüskéje a penge előtt kiszélesedik, úgy folytatódik az egyenes, majd előrehajló, lekerekített hegyű pengében, melynek hátoldalán, a középtájon valószínűleg külön darabból a pengéhez hegesztett balta emelkedik ki. Méretek: h: 22 cm; nyh: nincs adat; íh: 17,3 cm; psz: 2,3 cm; bh: nincs adat; bsz: 2 cm; t: nincs adat (SNM (Bratislava), ltsz.: 6913.). Irodalom: Müller 1982: 276, kat. 1230. SZK6 (1. tábla 3). Szőlőmetsző kés. A nyéltüske egyenes, majd előrehajló pengében folytatódik. A penge hátoldalán, középtájon emelkedik ki a keskeny (vagy töredékes?), valószínűleg különálló vasdarabból a pengéhez hegesztett balta. Méretek: h: 24,7 cm; nyh: 13,5 cm; íh: 10,8 cm; psz: 1,9 cm; bh: nincs adat; bsz: 1,1 cm; t: nincs adat (SNM (Bratislava), ltsz.: 6912.) Irodalom: Müller 1982: 276, kat. 1231.

Az avar kori szállásterületen folyó egykorú szőlőtermesztésre a borfogyasztásra utaló írott forrásokon kívül a növényi maradványok és a mezőgazdasági vaseszközök, köztük is elsősorban a szőlőmetsző és szüretelőkések utalnak. A bizánci területekről származó bor importja a tárgyalt korszakban nem volt jelentős. Feltehetően már korábban, de a 9. század elején már bizonyosan – eszközeit tekintve – a korabeli közép-kelet-európai színvonalon álló szőlőtermesztéssel számolhatunk. A bortermő szőlő több fajtájának termesztése mellett kimutatható a vadon termő ligeti szőlő gyűjtése is, sőt nem kizárható, hogy bort is készítettek belőle, valamint az sem, hogy nemesítésével is próbálkoztak. A Kárpát-medencében folytatott, a császárkorihoz képest jelentősen visszaesett, de a palinológiai kutatások fényében legalább Keszthely környékén feltételezett kontinuus vitikultúrát az avar korban déli hatások érték, amelyek egyelőre csak a balkáni párhuzamokkal rendelkező, kora bizánci időszakban kialakult eszköztípusok formájában nyilvánul meg. Az eszközök, illetve előképeik számos úton-módon (eszközök zsákmányolása, népcsoportok betelepülése vagy betelepítése, kereskedelem) juthattak el az avar kori szállásterületre, ahol lemásolhatták és gyárthatták őket. Vélhetően elsősorban a Dunántúlon számolhatunk rendszeresen metszett és gondozott szőlőültetvényekkel, valamint vízparti szőlőligetekkel, ahol az avar korban romanizált maradványlakosság és betelepült vagy betelepített késő antik keresztény közösségek is nagy számban éltek. Innen terjedhetett tovább a szállásterület más pontjai felé és azon túl, így a Felső-Dunavölgye, Északnyugat-Szlovákia, majd Morávia és a Cseh-medence irányába is. Mind az említett területeken, mind a Dunántúlon a szőlőtermesztés a 9. század elején a kereszténység terjedésével új lendületet kaphatott (például több szőlőültetvény telepítése, új fajták behozatala, esetleg új művelési módok megjelenése), de erre vonatkozóan nincsenek pontosabb ismereteink. Az újabb leletek fényében ismét megerősítést nyert a kutatás azon álláspontja, miszerint a helyi, magyar honfoglalás előtti szőlőtermesztési ismereteknek, hagyományoknak is nagy szerepe lehetett a kora Árpád-kori szőlőművelésünk kialakulásában.

Leletkatalógus99 A tanulmányban használt rövidítések: h: hosszúság nyh: nyélhosszúság íh: ívhosszúság psz: pengeszélesség bh: balta hosszúsága bsz: balta szélessége t: tömeg Ausztria (szórvány) Szórvány szőlőmetsző kés. SZK1 (1. tábla 1). Nagy méretű, felső nyélállású szőlőmetsző kés. Enyhén ívelt, hosszú nyéltüskéje egyenes, majd előregörbülő, lekerekített hegyű pengében folytatódik, amelynek hátából keskeny balta emelkedik ki. Méretek: h: 32,1 cm; nyh: 12,3 cm; íh: 17 cm; psz: 2,5 cm; bh: 2,9 cm; bsz: 1,4 cm; t: nincs adat (MNÖ100 [Sankt Pölten], ltsz.: ismeretlen). Irodalom: Müller 1982, 276, 522–523, 30. kép Budakalász-Dunapart, Dunai kisföldek, 1496. sír Bolygatott férfisírból származó szüretelőkés. SZK2 (1. tábla 8). Kis méretű, sérült szüretelőkés. A felső nyélállású, téglalap alakú nyéltüske egyélű széles pengében folytatódik, amely a végén előrehajlik és elkeskenyedik. A nyéltüske vége és a hegy letörhetett, a penge sérült. Méretek: h: 13 cm; nyh: 4 cm; íh: nincs adat; psz: 2,2 cm; t: 24 g. (FMC, ltsz.: ismeretlen). Irodalom: Vida s. a. r. Budapest-Budafok, Vöröskereszt utca, 15. sír Bolygatatlan, övveretes férfisírból származó vaseszköz. A jobb combcsontnál előkerült övforgó alatt került elő. SZK3 (1. tábla 9). Vas metszőkés (?) félhold alakú töredéke, a nyél hiányzik. A penge belső íve egyértelműen élezett, a rövidebb szakaszon a penge egyélű, a hosszabbik szakaszon, a végén pedig kétélű. A penge hátoldalán felismerhető a balta maradványa, illetve a törésfelület, amely alapján a balta eredetileg kb. 2,5 cm széles lehetett. Hogy pontosan hol csatlakozott hozzá a nyél, nem lehet megállapítani. Méretek: h: 9 cm; nyh: nincs adat; íh: 7,5 cm; psz: 3,5 cm; bh: 2,7 cm; bsz: 2,5 cm; t: 11 g (BTM (Budapest), ltsz.: 72.01.20.). Irodalom: Erdélyi 1992: 67–69; Nagy 1995: 193–196, Abb. 90. 5, Abb. 91. 2, Taf. 133. 44.

A szakdolgozatomban a szőlőmetsző kések és ágvágók között tárgyaltam a Szarvas, Grexa téglagyár 236. sírjából előkerült tárgyat (Harag 2018: 77, kat. AI.6.3.), elfogadva Juhász Irén meghatározását (Juhász 2004: 42, Taf. XXX). A kérdéses tárgyról azonban a leltárkönyvi adatok nyomán kiderült, hogy egy töredékes rövid kasza (Harag 2022: 153, RK18). 100 BTM – Budapesti Történeti Múzeum, Budapest; FMC – Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre; MNÖ – Museum Niederösterreich, Sankt Pölten; SNM – Slovenské Národné Múzeum, Bratislava-Pozsony; TIM – Tragor Ignác Múzeum, Vác

kerek, alig 0,5 átmérőjű, sekély, teknős aljú gödör volt – 11 darab vastárgyból álló depólelet került elő. Müller Róbert szerint egy dongás edénybe vagy sajtárba tehették a tárgyakat. A leletet feldolgozó Anna Preifalk a késő középkorra keltezte tévesen, Müller Róbert a jellegzetes eszközök alapján a 9. századra datálta. Véleményünk szerint a depóban nincs olyan tárgy, amely az avar kor végére történő keltezést kizárná. Az depólelet körül több korszak objektumai kerültek elő, néhányukban késő népvándorlás kori kerámiatöredékekkel. SZK7 (1. tábla 6). Szőlőmetsző kés. Nyéltüskéje egyenes, majd előregörbülő, lekerekített hegyű pengében folytatódik, amelynek hátából keskeny balta emelkedik ki. Méretek: h: 27,6 cm; nyh: kb. 13,3 cm; íh: nincs adat; psz: 2,4 cm; bh: 3,2 cm; bsz: 1,4 cm; t: nincs adat (ltsz.: ismeretlen). Irodalom: Müller 2009: 203, 1. kép 1. SZK8 (1. tábla 5). Szőlőmetsző kés, a balta és a hegy kissé sérültnek tűnik. Az elhajlott nyéltüske egyélű, kissé ívelődő, majd előregörbülő, lekerekített hegyű pengében folytatódik, amelynek hátából keskeny balta emelkedik ki. Méretek: h: 29,6 cm; nyh: kb. 14 cm; íh: nincs adat; psz: 2,7 cm; bh: 2,8 cm; bsz: 1,3 cm; t: nincs adat (ltsz.: ismeretlen). Irodalom: Müller 2009, 203, 1. kép, 2.

Vác A lelőhely a Vác városától északnyugatra, de még a város közigazgatási határán belül a Lósi-patak völgyének („Katalin-völgy”) délkeleti lejtőjén található, jelenleg erdő. Itt 2015-ben egy fémkeresős 11 darab tárgyból álló depóleletet talált, amelyet a váci Tragor Ignác Múzeumnak szolgáltatott be. A depólelet környékén egy későnépvándorlás korra keltezhető települést is azonosítottak. SZK9 (1. tábla 7). Restaurálatlan, erősen korrodálódott, sérült hegyű, baltás szőlőmetsző kés. A felhajtott végű, a markolat farostmaradványait is megőrző, téglalap átmetszetű nyéltüske egyenes, egyélű pengében folytatódik, amely a balta után ívelődik és kétélű lesz. A penge hátán téglaSaladorf (A) lap alakú balta figyelhető meg. Méretek: h: 21,5 Saladorf területén 2003-ban, a Bécs–St. Pölten cm; nyh: 9,5 cm; íh: 11,5 cm; psz: 1,2 cm; bh: 2,8 vasútvonal fejlesztését megelőző ásatások során, cm; bsz: 2 cm; t: 47 g (TIM [Vác], ltsz.: 7/6/2020). az 1654. objektumban – amely egy szabálytalanul Irodalom: közöletlen.101

101

A váci depólelet jelenleg még közöletlen. A leletegyüttest a tudományos közönség előtt a 2018. október 6-án Mosonmagyaróváron megtartott Hadak Útján konferencián mutattam be, és a konferenciakötetben szándékozom a feldolgozást megjelentetni.

HARAG MÁTYÁS

ADATOK A KORA KÖZÉPKORI SZŐLŐMŰVELÉSHEZ – SZŐLŐMETSZŐ ÉS SZÜRETELŐKÉSEK AZ AVAR KORI SZÁLLÁSTERÜLETRŐL

Felhasznált szakirodalom

Curta 1997

Gyulai 1987

Kenéz–Pető 2015

Bartha Antal: A 9–10. századi magyar társadalom. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1968.

Curta, Florin: Blacksmiths, warriors, and tournaments of value: dating and interpreting early medieval hoards of iron implements in eastern Europe. In: Ephemeris Napocensis 7 (1997), 211–268.

Gyulai Ferenc: A gyümölcs és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpád-kori településéről. In: Zalai Múzeum 1 (1987), 123–159.

Belényesy 1955

Curta 2011

Belényesy Márta: Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a XIV. században. In: Néprajzi Értesítő 37 (1955), 11–30.

Beranová 1980

Curta, Florin: New remarks on Early Medieval Hoards of Iron Implements and Weapons. In: Macháčhek, Jiří – Ungerman, Simon (Hrsg.): Frühgesichtliche Zentralorte in Mitteleuropa. Bonn: Brill, 2011, 309–332.

Kenéz Árpád – Pető Ákos: Szőlőmaradványok egy avar fegyveres férfi sírjából Dunaszentgyörgy-Kaszás-tanya lelőhelyről. In: Türk Attila – Balogh Csilla – Major Balázs (szerk.): Hadak útján XXIV. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak XXIV. konferenciája. Esztergom 2014. november 4–6. Budapest–Esztergom: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Régészeti Tanszék – Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kar Magyar Őstörténeti Témacsoport – Archaeolingua, 2015, 691–706.

Beranová, Magdalena: Zemedelstvi starych slovanu. Praha: Academia, 1980.

Csiky–Magyar-Hárshegyi 2015

Bartha 1968

Beranová 1986 Beranová, Magdalena: Die Archäologie über den Pflanzen produktion bei den Hunnen, Awaren und Protobulgaren. In: Památky Archeologické 77 (1986), 81–103.

Berzsenyi–Ódor 2016

Gyulai 2001 Gyulai Ferenc: Archaeobotanika. A kultúrnövények története a Kárpát-medencében a régészeti-növénytani vizsgálatok alapján. Budapest: Jószöveg Kézikönyvek, 2001.

Gyulai 2005 Gyulai Ferenc: Archaeobotanikai kutatások a Balaton-környékén. In: Zalai Múzeum 14 (2005), 263–298.

Csiky Gergely – Magyar-Hárshegyi Piroska: Wine for the Avar elite? Amphorae from Avar period burials in the Carpathian Basin. In: Tsetskhladze, Gocha R. – Avram, Alexandru Hargrave, James (eds.): The Danubian lands between the Black, Aegean and Adriatic seas (7th century BC – 10th century AD). Proceedings of the fifth international congresson Black Sea Antiquities (Belgrade – 17–21 September 2013). Oxford: Archaeopress Publishing, 1995, 175–182.

Gyulai Ferenc: Újabb eredmények a késő népvándorláskor archaeobotanikai kutatásában: magvak és tanulságok. In: Kolozsi Barbara – Szilágyi Krisztián Antal (szerk.): Sötét idők falvai. 8–11. századi települések a Kárpát-medencében. (Tempora Obscura 1–2.) Debrecen: Déri Múzeum Régészeti Tár, 2011, 209–252.

Gyulai 2011

Berzsenyi Brigitta – Ódor János Gábor: Archeobotanika. Avar kori növénymag-leletek, Szekszárd, Varga Peti dűlő, 1. lelőhely. In: K. Németh András (szerk.): Nem térkép e táj. Régészeti kutatások eredményei Szekszárd területén 2006–2015. Kiállítási katalógus. Szekszárd: Wosinksky Mór Megyei Múzeum, 2016, 30.

Dálnoki 2004

Harag 2018

Dálnoki Orsolya: Pannonia provincia római kori bor- és szőlőkultúrája. (PhD disszertáció) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, 2004.

Bialeková 1981

Dzino 2005

Harag Mátyás: Növénytermesztés az avar korban: vaseszközök és növényi maradványok. (MA szakdolgozat.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, 2018.

Bialeková, Darina: Dávne slovanské kováčstvo. Bratislava: Tatran, 1981.

Dzino, Danijel: Sabaiarius: Beer, Wine and Ammianus Marcellinus. In: Mayer, Wendy Trzcionka, Silka (eds.): Feast, fast or famine. Food and drink in Byzantium. Brisbane: Australian Association for Byzantine Studies, 2005, 57–68.

Harag 2020

Borsódi–Kulcsár 2020

Harag Mátyás: Avar kori ásólapátok és ásóvasalások az avar kori szállásterületről. In: A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 4 (2020), 125–134.

Borsódi Martin – Kulcsár Valéria: A kiskésit! Egy új eszköztípus a szarmata Barbaricumban? In: Istvánovits Eszter – Kulcsár Valéria (szerk.): Párducz 111. Konferencia Párducz Mihály (1908–1974) emlékére. Szeged–Nyíregyháza: Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszék, 2020, 153–176.

Erdélyi 1992

Harag 2022

Erdélyi István: Újabb régészeti adat a magyarországi kora középkori szőlőművelés történetéhez. In: Annales Universitatis Literrarum et Artium Miskolciensis 2 (1992), 67–69.

Brunner 1988

Égető 1980

Brunner, Karl: Wovon lebte der Mensch? Zur Wirtschaft geschichte der Baiern im Frühmittelalter. In: Dannheimer, Heger – Dopsch, Heinz (Hrsg.): Die Bajuwaren. Von Severin bis Tassilo 488-788: Gemeinsame Landesaustellung des Freistaates Bayern und des Landes Salzburg Rosenheim/ Bayern/Mattsee/Salzburg 19. Mai bis 6. November 1988. Korneuburg: Prähistorische Staatssammlung – Amt der Salzburger Landesregierung, 1988, 192–197.

Égető Melinda: Középkori szőlőművelésünk kérdéséhez. In: Ethnographia 91 (1980), 53–78.

Harag Mátyás: Rövid kaszák és nádvágók az avar kori szállásterületről. In: Hága Tamara Katalin – Kolozsi Barbara – Nagy Emese Gyöngyvér (szerk.): Sötét idők hétköznapjai. A 2020ban Debrecenben megrendezett konferencia kiadványa. (Tempora Obscura 5.) Debrecen: Déri Múzeum Régészeti Tár, 2022, 147–170.

Čilinská 1984 Čilinská, Zlata: Depoty Želežnŷch predmetov z konca 8. stor. na Slovensku. In: Studeníková, Etela – Zachar, Lev: Zbornik Prác Ludmile Kraskovskej. Bratislava: Slovenské Národné Múzeum, 1984, 163–171.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Füzes 1971 Füzes Miklós: Régészeti-növénytani megjegyzések Moór Elemér: A bors és szőlő c. cikkéhez. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10 (1971), 115–126.

Füzes–Sági 1968 Füzes F. Miklós – Sági Károly: A balatoni szőlőkultúra pannon gyökerei. In: Filológiai Közlöny (1968), 347–363.

Györffy–Zólyomi 1994

Henning 1987 Henning, Joachim: Südosteuropa zwischen Antike und Mittelalter. Archaologische Beiträge zur Landwirtschaft des 1. Jahrtausends u. Z. Berlin: Akademie Verlag, 1987.

Juhász 2004 Juhász Irén: Das awarenzeitliche Gräberfeld in Szarvas-Grexa-Téglagyár, FO 68. mit 51 Abbildungen und 71 Tafeln. (Monumenta Avarorum Archaeologica 7.) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum – MTA Régészeti Intézet, 2004.

Kiss 1965 Kiss Attila: Zur Frage des frühmittelalterlichen Weinbaues im Karpathenbecken. In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1964 (1965), 129–139.

Kiss 1966 Kiss Attila: Pannónia római kori lakossága népvándorláskori helybenmaradásának kérdéséhez. In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1965 (1966), 81–123.

Látková–Hajnalová–Havlík 2019 Michaela Látková – Mária Hajnalová – Miroslav Havlík: Grapevine and viticulture tradition in Mikulčice. In: Přehled výzkumů 60 (2019), 79–91.

Lőrincz–Barócsi 2010 Lőrincz András – Barócsi Zoltán: A szőlő metszése és zöldmunkái. Budapest: Mezőgazda, 2010.

Lőrinczy–Straub 2005 Lőrinczy Gábor – Straub Péter: Újabb adatok az avar kori szűrőkanalak értékeléséhez III. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Studia Archeologica 11 (2005), 127–145.

Moór 1963 Moór Elemér: Bor és szőlő (A szőlőtermelés kialakulása népünknél az idetartozó szókészlet tükrében). In: Nyelvtudományi Közlemények 65 (1963), 413–423.

Mócsy 1990 Mócsy András: Mezőgazdaság. In: Mócsy András – Fitz Jenő (szerk.): Pannonia régészeti kézikönyve. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990, 127–129.

Müller 1982 Müller Róbert: A mezőgazdasági vaseszközök fejlődése Magyarországon a késővaskortól a törökkor végéig. In: Zalai Gyűjtemény 19 (1982)

Györffy György – Zólyomi Bálint: A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezreddel ezelőtt. In: Kovács László (szerk.): Honfoglalás és régészet. Budapest: Balassi Kiadó, 1994, 13–37.

HARAG MÁTYÁS

ADATOK A KORA KÖZÉPKORI SZŐLŐMŰVELÉSHEZ – SZŐLŐMETSZŐ ÉS SZÜRETELŐKÉSEK AZ AVAR KORI SZÁLLÁSTERÜLETRŐL

Müller 1996

Ortutay 1981

Szabó 1969

Takács 1973

Müller Róbert: Die Awaren und die Landwirtschaft. In: Daim, Falko (Hrsg.): Reitervölker aus dem Osten. Hunnen und Awaren. Eisenstadt: Amt der Burgenlandischen Landesregierung, 1996, 365–371.

Ortutay Gyula (szerk.): Magyar néprajzi lexikon 4. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981.

Szabó István: A középkori magyar falu. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1969.

Takács Lajos: Bozótkések és rokon szerszámok a Dunántúlon. In: Ethnographia 84 (1973), 241–273.

Pető et al. 2012

Szádeczky-K ardoss 1998

Vékony 2004

Pető Ákos – Kenéz Árpád – Herendi Orsolya – Gyulai Ferenc: A késő avar kor növényhasznosítási és tájgazdálkodási potenciáljának értékelése egy dél-alföldi telepen végzett mikro- es makro-archaeobotanikai vizsgálat tükrében. In: Kreiter Attila – Pető Ákos – Tugya Beáta (szerk.): Környezet-Ember-Kultúra. A természettudományok és a régészet párbeszéde. Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Örökségvédelmi Központ, 2012, 181–195.

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai 557-től 806-ig. (Magyar őstörténeti könyvtár 12.) Budapest: Balassi Kiadó, 1998.

Vékony Gábor: Hûnisc drûbo – hun szőlő; ßúsud izdßan – bizánci párlat. In: Erdei Gyöngyi – Nagy Balázs (szerk.): Változatok a történelemre. Tanulmányok Székely György tiszteletére. Budapest: Budapesti Történeti Múzeum, 2004, 137–142.

Müller 2009 Müller Róbert: Egy kora középkori vaseszköz lelet Saladorfból (Alsó Ausztria). In: Somogyvári Ágnes – Székely György (szerk.): „In Terra quondam Avarorum…”. Ünnepi tanulmányok H. Tóth Elvira 80. születésnapjára. Kecskemét: Katona József Múzeum, 2009, 203–214.

Müller–Fóthi–Kustár 2010 Müller Róbert – Fóthi Erzsébet – Kustár Ágnes: Die Gräberfelder vor der Südmauer der Befestigung von Keszthely-Fenékpuszta. (Castellum Pannonicum Pelsonense 1.) Budapest–Keszthely–Leipzig–Rahden: Leidorf, 2010.

Müller 2012 Müller Róbert: Késő népvándorlás kori gödörházba temetett halott Alsópáhokról. In: Kvassay Judit (szerk.): Évkönyv és jelentés a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat 2009. évi feltárásairól. Budapest: MNM NÖK, 2012, 461–484.

Müller 2019 Müller Róbert: Opponensi vélemény Vida Tivadar: A sztyeppei, a bizánci és Meroving birodalmak között, kulturális változások a Kárpát-medence nyugati felén a 6-7. században című, az MTA doktora fokozat elnyerésére benyújtott disszertációjából. In: Zalai Múzeum 24 (2019), 355–361.

Mravcsik 2019 Mravcsik Zoltán: A Vitaceae család termesztett fajainak evolúciója, domesztikációja és diverzitása a Kárpát-medencében a morfometriai vizsgáltok tükrében. (PhD disszertáció) Gödöllő: Szent István Egyetem Környezettudományi Doktori Iskola, 2019.

P. Hartyányi–Nováki–Patay 1968 P. Hartyányi Borbála – Nováki Gyula – Patay Árpád: Növényi mag- és termésleletek Magyarországon az újkőkortól a XVIII. századig. In: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1967–1968 (1968), 5–84.

Pletnyova 1967 Плетнёва, Светлана Александровна: Откочевий к городам: Салтово маяцкая культура. Москва: Наука, 1967.

Preiser-K apeller 2018 Preiser-Kapeller, Johannes: The climate of the Khagan. Observations of the history of the Avars (6th–9th century AD). In: J. Drauschke, Jörg – Kislinger, Ewald – Kühtreiber, Karin – G. Scharrer - Liška, Gabriele – Vida Tivadar (Hrsg.): Lebenswelten zwischen Archäologie und Geschichte. Festschrift für Falko Daim zu seinem 65. Geburtstag. (Monographiendes RGZM. Band 150.) Mainz: Römisch-GermanischenZentralmuseums, 2018, 311–324.

Rupnik 2014 Rupnik László: Római kori vasszerszámok Pannoniából. (PhD disszertáció.) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, 2014.

Novotný 1969

Surányi Dezső: Kerti növények regénye. Budapest: Mezőgazdasági Kiadó, 1985.

Olajos Terézia: A IX. századi avar történelem görög nyelvű forrásai. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely, 2001.

Szenthe Gergely: Növényi ornamentika a késő avar kori díszítőművészetben (Kr. u. 8. század – 9. század eleje). (A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 3.) Budapest: Magyarságkutató Intézet, 2020.

Szentpéteri 2002 Szentpéteri József (Hrsg.): Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa. (Varia Archeologica Hungarica 13/1.) Budapest: Archäologisches Istitut der Ungarische Akademie der Wissenschaften, 2002.

Szőke 1996 Szőke Béla Miklós: Karoling-kor. In: Költő László – Vándor László: Évezredek üzenete a láp világából. Kaposvár–Zalaegerszeg: Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága – Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996, 123–135.

Szőke 2019 Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor Pannóniában. Budapest: Martin Opitz – Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kar Régészeti Intézet, 2019.

Vida 2018 Vida Tivadar: A sztyeppei, a bizánci és a Meroving birodalmak között. Kulturális változások a Kárpát-medence nyugati felén a 6-7. században. (Akadémiai doktori értekezés) Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, 2018.

Vida s. a. r. Vida Tivadar: Late Antique Continuity and Early Byzantine Innovation: A Case Study from Pannonia. In: Fehr, Hubert – von Rummel, Philipp – Pohl, Walter (Hrsg.): Romanness after Rome – Archaeological Perspectives (400–900 AD). Berlin – Boston – im Druck: Millenium-Studien, é. n.

Vincze 1957 Vincze István: Magyar szőlőmetsző kések és metszésmódok. In: Néprajzi Értesítő 39 (1957), 71–101.

Vincze 1975 Vincze István: Taposók és prések. In: Ethnographia 86 (1975), 104–152.

Révész László: Vezéri sírok a Felső-Tiszavidéken. In: Kovács László (szerk.): Honfoglalás és régészet. Budapest: Balassi Kiadó, 1994, 139–150.

Nagy Margit: Awarenzeitliche Gräberfelder im Stadtgebiet Budapest. (Monumenta Avarorum Archaeologica 2.) Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum – Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézet, 1995.

Olajos 2001

Szenthe 2020

Révész 1994

Nagy 1995

Novotný, Boris: Depots von Opfersymbolen als Reflex eines Agrarkultes in Großmähren und in wikingischer Skandinavien. In: Památky Archeologické 60 (1969), 197–227.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Surányi 1985

Sümegi et al. 2012 Sümegi Pál – Törőcsik Tünde – Jakab Gusztáv – Gulyás Sándor – Pomázi Péter – Majkut Péter – Páll Dávid Gergely – Persaits Gergő – Bodor Elvira: The Environmental history of Fenékpuszta with a special attention to the climate and precipitation of the last 2000 years. In: Journal of environmental Geography 3–4 (2012), 5–14.

HARAG MÁTYÁS

ADATOK A KORA KÖZÉPKORI SZŐLŐMŰVELÉSHEZ – SZŐLŐMETSZŐ ÉS SZÜRETELŐKÉSEK AZ AVAR KORI SZÁLLÁSTERÜLETRŐL

Harag Mátyás

Mátyás Harag

Adatok a kora középkori szőlőműveléshez – Szőlőmetsző és szüretelőkések az avar kori szállásterületről

Details to Early Medieval Vine Culture – Vine Dressing and Vintage Knives from the Accommodation Area of the Avar Period

Az avar kori szállásterületen folyó egykorú szőlőtermesztésre a borfogyasztásra utaló írott forrásokon kívül a növényi maradványok és a mezőgazdasági vaseszközök, köztük is elsősorban a szőlőmetsző és szüretelőkések utalnak. A bizánci területekről származó bor importja a tárgyalt korszakban nem volt jelentős. Feltehetően már korábban, de a 9. század elején már bizonyosan – eszközeit tekintve – a korabeli közép-kelet-európai színvonalon álló szőlőtermesztéssel számolhatunk. A bortermő szőlő több fajtájának termesztése mellett kimutatható a vadon termő ligeti szőlő gyűjtése is, sőt nem kizárható, hogy bort is készítettek belőle; valamint az, hogy nemesítésével is próbálkoztak. A Kárpát-medencében folytatott, a császárkorihoz képest jelentősen visszaesett, de a palinológiai kutatások fényében legalább Keszthely környékén feltételezett kontinuus vitikultúrát az avar korban déli hatások érték, amelyek egyelőre csak a balkáni párhuzamokkal rendelkező, kora bizánci időszakban kialakult eszköztípusok formájában nyilvánultak meg. Az eszközök, illetve előképeik számos úton-módon (eszközök zsákmányolása, népcsoportok betelepülése vagy betelepítése, kereskedelem) juthattak el az avar kori szállásterületre, ahol lemásolhatták és gyárthatták őket. Vélhetően elsősorban a Dunántúlon számolhatunk rendszeresen metszett és gondozott szőlőültetvényekkel, valamint vízparti szőlőligetekkel, ahol az avar korban romanizált maradványlakosság és betelepült vagy betelepített késő antik keresztény közösségek is nagy számban éltek; innen terjedhetett tovább a szállásterület más pontjai felé és azon túl, így a Felső-Dunavölgye, Északnyugat-Szlovákia, majd Morávia és a Cseh-medence irányába is. Mind az említett területeken, mind a Dunántúlon a szőlőtermesztés a 9. század elején a kereszténység terjedésével új lendületet kaphatott (például több szőlőültetvény telepítése, új fajták behozatala, esetleg új művelési módok megjelenése által), de erre vonatkozóan nincsenek pontosabb ismereteink. Az újabb leletek fényében ismét megerősítést nyert a kutatás azon álláspontja, miszerint a helyi, magyar honfoglalás előtti szőlőtermesztési ismereteknek, hagyományoknak is nagy szerepe lehetett a kora Árpád-kori szőlőművelésünk kialakulásában.

In addition to the written sources referring to wine consumption, plant remains and agricultural iron tools, especially vine pruners and harvesting knives point to contemporaneous vine cultivation in the Avar accommodation area. The import of wine from the Byzantine region was insignificant in the discussed period. We can take into consideration vine cultivation of the contemporaneous East-European standards at the beginning of the 9th century certainly – considering its tools – but probably even earlier. Apart from cultivating several varieties of vinicultural vines, the gathering of wild grove grapes is demonstrable, in fact, it cannot be ruled out that people even produced wine from it and attempted to improve it. The continuous viticulture carried on in the Carpathian basin, which has declined significantly compared to the imperial period, but which is assumed to be at least in the vicinity of Keszthely in the light of palynological research, was affected by southern influences during the Avar period, which for now only manifests itself in the form of tool types developed in the early Byzantine period, which have Balkan parallels. The tools and their prototypes could have reached the accommodation area of the Avar period in numerous ways (looting of tools, settlement of ethnic groups, trade) where they could be copied and manufactured. Presumably, mainly in Transdanubia we can count on regularly pruned and tended vineyards, as well as waterside vine graves where the remaining population, Romanized in the Avar period, and the settled late antique Christian communities lived in a large number; it could spread from here to the other parts of the accommodation area and beyond, like to the Upper Danube Valley, north-western Slovakia, then Moravia and the Bohemian Basin. With the spreading of Christianity in the early 9th century, vine cultivation must have gained a new impetus both in the already mentioned areas and in the Transdanubia (for example planting several new vineyards, importing new varieties, or by the appearance of new cultivation methods), but we do not have more precise information about this. In light of the new findings, the standing point of the research was confirmed again that the local knowledge and tradition of vine cultivation from before the Hungarian Conquest played a great role in the development of viticulture in the early Arpad era.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

SCHRAMEK LÁSZLÓ

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A NAGYKŐRÖSI PLÉBÁNIA ÚJJÁALAPÍTÁSA 1778-BAN

A Buda elestét követő török hódoltság és a reformáció együttes következményeként a középkori katolikus plébániahálózat az Alföld jelentős területén elenyészett. Nem történt ez másként Nagykőrösön sem, ahol a katolikus plébánia gyökerei az érett középkorig nyúltak vissza. Plébánia e településen 1300-ban már bizonyosan működött.1 A jómódban élő egyházközség Szent László tiszteletére szentelt templomot is épített a középkor folyamán, amely mindmáig megtekinthető a város főterén.2 A török hódoltság alatt a lakosság túlnyomó többsége áttért a református hitre.3 Nagykőrösön 1784-ben 9310 fő lakott,4 az 1770-es években a népességnek csupán kevesebb, mint egy százaléka tartozott a katolikusok közé.5 A váci egyházmegye e szerény kisebbség lelki gondozására mégis önálló plébániát alapított 1778-ban. Miért érdekes az utókor számára ez a csaknem negyed évezrede történt egyházközség-alapítás? A válasz véleményem szerint egyszerű. A történeti irodalom a 18. századot az erőltetett katolizálás időszakának tartja.6 Nagykőrös példája tehát lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk a református népesség katolikus terjeszkedéssel szembeni védekezési lehetőségeit, illetve a protestáns közösség hozzáállását a más felekezethez tartozóhoz. Ahhoz, hogy az 1778. évi folyamatokat áttekinthessük, vissza kell repülnünk az időben a 17. századig, hogy a szembenálló felekezetek érzelmeit megértsük. A múlt tisztázása során a források problematikájába ütközünk, ugyanis a török hódoltság kora és a 18. század mindennapi életét bemutató egykorú városi források java részükben elkallódtak. Mind a katolikus, mind a református közösség megőrizte azonban a soraik között terjedő szájhagyományt. Előbbiek ismereteit a Váci Püspöki és Székeskáptalani Levéltárban őrzött plébániai háztörténet, a historia domus (VPKL Nk HD) közvetíti számunkra. A kötetet valószínűleg az 1778. évi plébánialapításkor kezdték el vezetni, így bizonyos benne foglalt eseményektől évszázados, de legalább több évtizedes távolság választja el. A dokumentummal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az általa közölt adatok – ahol összevethetők más dokumentumokkal – pontatlannak bizonyulnak (lásd alább az első,

1 2

Schramek László, PhD főlevéltáros – igazgató Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára schramek.laszlo@mnl.gov.hu

3 4 5 6 7 8

1732. évi plébániaalapítási kísérlet leírásánál vagy a plébániaalapítás 1772. évi kezdeményezésénél). Sőt a dokumentumban foglalt 1780-as évekre vonatkozó adatokat sem sikerült mindig független forrásból ellenőrizni. Emiatt a dokumentum információit óvatosan kell kezelnünk. A protestáns közösség múltról őrzött ismereteit Balla Gergely Nagykőrösi krónika című munkája hagyományozta ránk, amely a város 1758 előtti történetét dolgozza fel. A szerző hozzávetőleg 1710 és 1772 között élt a városban, amelyet jegyzőként és bíróként hosszú időn keresztül irányított.7 Balla munkáját a 18. század középső harmadában jegyezte le, így a hódoltság korától ezt a munkát is több emberöltőnyi idő választotta el. Balla Gergely saját korára vonatkozóan a szemtanú megbízhatóságával vagy éppen tévedéseivel közölte ismereteit. A plébániaalapításra vonatkozó legtöbb forrás az egykorú közigazgatás működése során keletkezett, így azok a Magyar Királyi Helytartótanács, a Magyar Királyi Kancellária, a Váci Püspökség kancelláriája vagy Pest-Pilis-Solt vármegye hivatalában láttak napvilágot. Ezek adatai gyakran tükröződnek egymásnál, sőt kiegészítik, hitelesítik egymást. Felekezeti viszonyok Nagykőrösön a szatmári békéig A katolikus és az új hitű népesség együttélése a reformáció elterjedése után a szájhagyomány szerint eleinte békés volt, a középkori templomot a felekezetek közösen használták. A helyi emlékezet ugyanakkor megoszlik azzal kapcsolatban, hogy a gyülekezetek közötti kapcsolat miként hidegült el. A felekezetek közötti viszonyt mérgezhette Draskovich György váci püspök 1631. évi akciója, aki több településről is elzavarta a református lelkészeket, helyükre pedig plébánosokat kívánt kinevezni.8 Még ha ez nem is érintette Nagykőröst, a hír eljuthatott oda. A protestáns helytörténeti hagyomány szerint néhány katolikus fiatal egy döglött kutyát helyezett a lelkész szószékére. Eszerint az elpusztult állat mellső lábait úgy állították be, ahogy a tiszteletes szokta tartani a karját igehirdetés közben.

MKL 9. 2004: 510–511. Novák 2008: 160. Galgóczy 1896: 451. Dányi–Dávid 1960: 120. Őri 2003: 354. Mályusz 1939: 3. skk. Balla 1856. Molnár 2001: 74.

SCHRAMEK LÁSZLÓ

A NAGYKŐRÖSI PLÉBÁNIA ÚJJÁALAPÍTÁSA 1778-BAN

A hagyomány szerint az ízetlen tréfa a református köznépet feldühítette, vasvillákat és dorongokat ragadva támadtak a katolikusokra, és megtiltották nekik a templom használatát.9 A megtámadott katolikusok a város földesurához, Keglevich Miklós Torna megyei főispánhoz fordultak segítségért.10 A korai katolikus hagyomány (a plébánia historia domusának első bejegyzései) megerősíti a templom közös használatát a 17. század közepéig. Ekkoriban a tehetősebbé váló protestáns elöljáróság üldözni kezdte a katolikusokat, akiket kiűztek a templomukból. Keglevich Miklós a megtámadott fél védelmére kelt 1668-ban, és szigorúan megparancsolta a katolikusok szabad vallásgyakorlásának biztosítását.11 Későbbi egyháztörténeti kutatások azonban vitatják a korai békés együttélést, és azt feltételezik, hogy a templom csak a török elleni felszabadító háború vagy a Rákóczi-szabadságharc alatt került a reformátusok kezére.12 Keglevich Miklós 1668. évi levele arra utal, hogy ekkor állandó plébánia nem működött a városban, mivel katolikus egyházi emberek látogatásáról tesz említést. Az oszmán uralom alóli felszabadulást (1686) követően Dvornikovich Mihály váci püspök egyházmegyésnek tekintett minden olyan templomot – köztük a nagykőrösit is –, amelyet egykor a katolikusok építettek, jóllehet azzal tisztában volt, hogy a nagykőrösi Szent László-templomot a református lelkész használta.13 A korabeli jogszabályok azonban ettől valamelyest eltérő helyzetet teremtettek. Az 1681. évi országgyűlés XXVI. törvénycikk 12. §-a úgy rendelkezett, hogy a protestáns egyházak birtokában álló imaházak továbbra is használatukban maradjanak. A nagykőrösi templom helyzetében Dvornikovich szándékaival ellentétben változás nem következett be, sőt Nagykőrös térségében az egyházközségek alapítása is csupán vonta-

9 10 11

12 13 14 15 16 17

tottan haladt, a térség katolikus lakóinak lelki gondozásában még a 18. század első évtizedeiben is a kecskeméti és szolnoki ferences rendház szerzetesei játszottak kulcsszerepet.14 Első plébániaalapítási kísérlet (1732) A nagykőrösi egyházközség megalapításának szándéka az 1730-as évek elején jelentkezett először. A kecskeméti ferences házfőnök jelentést küldött a váci konzisztórium részére, miszerint sok katolikus él Nagykőrösön a hitehagyás veszélyének kitéve. A helyi katolikus közösség emlékezetében – a historia domus tanúsága szerint még évtizedekkel később is – a plébánia megalapításának elmaradása csalódásként élt, mivel úgy vélték, hogy a püspöki konzisztórium a szükséges helyeken nem járt közben, és nem tett mást, minthogy a várost egyházkormányzati szempontból az alpári plébániához csatolta.15 A püspöki konzisztórium jegyzőkönyvei között azonban találunk néhány bejegyzést, amelyek árnyalják ismereteinket. Kropff Ádám kecskeméti ferences házfőnök kérelme 1732. január 31-én érkezett Vácra, amelyben jelezte, hogy a kőrösi katolikusok szentségekkel történő ellátásáról gondoskodni kell.16 Ezt követően a testület a város legnagyobb földesurához, a fentebb említett Keglevich Miklós unokájához, gróf Keglevich Józsefhez fordult, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket. Keglevich jelezte szándékát, miszerint egy házat kíván kijelölni a misék bemutatása és egy telket temető létesítése céljából. Véleménye szerint azonban az intézkedéshez a társbirtokosok hozzájárulása is szükséges volt a birtok oszthatatlansága miatt. A gróf álláspontját a konzisztórium nem osztotta, 1732 végén javaslatot tett arra, hogy a gróf saját részbirtokán jelöljön ki helyet a plébánia számára. A vita azonban ezen a ponton megrekedt.17 A konzisz-

Balla 1856: 14. Galgóczy 1896: 452. VPKL Nk. HD. 3. „Én buzini Keglevich Miklós, nemes Torna vármegyének főispánja adom tudtára mindenkinek, akiknek illik ez levelemnek rendében, hogy értvén helyi katolikus embereket Kőrös várasában lenni, akarván azért a megnevezett Kőrös várasában lakozó katolikus emberek isteni buzgóságából felindulván az anyaszentegyháznak szokása szerént religiojuknak exercitiumát. Ez okáért valakik, ki az kőrösi jószágomban laknak parancsolom ezer arany büntetése alatt, hogy valamikor a katolikus egyházi emberök, papok, barátok oda akarnak menni, az catholica religionak módja szerént való istenes szolgálatjára istenes induljatjokbúl, minden háborgatás és ellentartás nélkül megengedjék, és ellentartói jószágomban lakom emberek ne legyenek, és ne merészöljék magukat opponálni, és ellent tartani semmi mód és szín alatt, följebb kiadott erős büntetés alatt, melynek nagyobb erősségire és elhitelére adtam ez levelemet pecsétemmel és kezem írásával megerősítvén.” Chobot 1915: I. 299. Nagy 1869: 161–182, 168. Borovszky 1911: 425; Chobot 1915: I. 300. Galgóczy 1896: 453; Chobot 1915: I. 300; VPKL Nk HD 4. VPKL PAC 1. k. 501. VPKL PAC 1. k. 529, továbbá VPKL PAC 1. k. 561; VPKL PAC 1. k. 568; VPKL PEC 1. k. 358.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

tórium tehát felvette a kapcsolatot a legtekintélyesebbnek tartott földesúrral – az egyházközség szervezésének elmaradása inkább ez utóbbinak és birtokostársainak róható fel. A városban a felekezetek közötti kapcsolatról az elkövetkező évtizedekből csupán információfoszlányok maradtak fenn. A reformátusok 1734-ben fenyegetéssel elérték, hogy egy katolikus mesterhez feleségül menő asszony társuk ne merjen katolizálni.18 A városi polgárság – ha érdekei megkívánták – nyájasan viselkedett az egyházi vezetőkkel. A bíró és a szenátus 1744ben fényes külsőségek között, mintegy hatvan lovasból álló bandériummal fogadta Althan Mihály Károly megyéspüspököt, aki bérmálási körútja közben látogatta meg a mezővárost.19 A kortárs Balla Gergely krónikájában a felekezetek együttélésének újabb epizódjaként a református templomtorony felújításának esetét örökítette meg. Emlékezete szerint az egyházközség engedélyt nyert magasabb helyről a rossz állapotú ingatlanrész felújítására. Azonban a váci konzisztórium igyekezett ellehetetleníteni a munkálatokat azáltal, hogy az uralkodói engedély bemutatását követelte.20 Balla Gergely ezt az eseményt 1758ra helyezi, azonban a Váci Püspöki Konzisztórium fennmaradt jegyzőkönyvei nem tartalmaznak az ő verzióját megerősítő bejegyzést. A Pest megyei nemesség 1756. augusztus 30-án járult hozzá a templom harangtornyának felújításához Zlinszky József főszolgabíró írásbeli jelentése nyomán.21 A katolikus plébániahálózat visszaépülése Nagykőrös környékére mindeközben ütemesen haladt. Tápióbicskén 1719-ben, Abonyban 1737-ben, Cegléden 1746-ban, Irsán és Tiszaalpáron 1760-ban alapították meg az egyházközséget.22 Tiszakécskén is állt már a plébánia 1744-ben.23 Egyházkormányzati szempontból Nagykőrös évtizedeken át Abony filiája volt.24 E tényről azonban a helyi egyházközség háztörténete megfeledkezett. Ennek hátterében számos tényező állhatott: akár a nagykőrösi katolikus népesség ismerethiánya, akár az – ahogy azt a későbbiekben látni fogjuk –, hogy a helyi katolikus közösség lelki gondozását

18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28

kecskeméti és ceglédi egyházmegyés és szerzetes papok látták el. A historia domus kizárólag a plébánia újraalapítása előtti állapotról rendelkezik információval, amikor a település Alpárhoz tartozott. Amennyiben a térképre pillantunk, azt látjuk, hogy Cegléd lényegesen közelebbi anyaegyház lett volna. Talán az ottani plébánia nagysága mellett a parókusoknak nem lett volna lehetőségük a nagykőrösi hívek lelki gondozására. A másik közeli település, amely anyaegyháza lehetett volna Nagykőrösnek, Kecskemét volt, itt azonban a katolikus plébánia csupán 1772ben alakult újjá, amikor a ferences atyák a város feletti egyházi joghatóságot visszaadták a váci egyházmegyének.25 Plébániaalapítás (1777–78) Az 1770-es évek közepére tehát Pest megye déli részén Nagykőrös maradt az egyedüli nagyobb lélekszámú lakott hely, amelyben a váci püspökségnek plébániája még nem állt. A klérus azonban a helyzeten idővel változtatni akart. A folyamatot a császári és királyi hadsereg hozta mozgásba. Az 1760-as évek második felében a Caramelliezred Szenus nevű kapitánya először azt járta ki, hogy a főtisztek elszállásolását szolgáló ún. kvártélyházban szentmiséket lehessen bemutatni.26 Ez azonban még nem elégítette ki a katolikusok igényeit, hiszen a katonaság általában csak a téli félévet (november 1-től április 30-ig) töltötte a téli szállásokon, továbbá ezredenként csak egy káplán szolgált a seregben, aki nem mindig e városban nyert elhelyezést. A továbblépés nyilvánvalóan egy állandó káplán letelepítése vagy önálló egyházközség alapítása volt. A nagykőrösi plébánia historia domusa szerint 1772-ben Erdélyi József kecskeméti plébános tett javaslatot a nagykőrösi plébánia megalapítására.27 Az egyházközség létesítésére vonatkozó javaslat valójában 1776-ban született meg.28 A püspöki konzisztórium 1777. augusztus 29-én kezdeményezte a Helytartótanácsnál az egyházközség alapítását. A kérelem indokaként a helyben

VPKL PAC 1. k. 608. Galgóczy 1896: 79. Balla 1856: 134. MNL PML IV.1.a. 21. k. 817. Chobot 1915: I. 428–430. VPKL LV 4. k. 239. VPKL LV 4. k. 272. „In hoc oppido sunt aliquot serviles personae catholicae, quorum curam gerit reverendus dominus plebanus Abonyiensis”; VPKL AP HD 5. MKL 6. 2001: 418. Galgóczy 1896: 453. Galgóczy 1896: 454. VPKL PAC 9. k. 370.

SCHRAMEK LÁSZLÓ

A NAGYKŐRÖSI PLÉBÁNIA ÚJJÁALAPÍTÁSA 1778-BAN

lakó katolikusok nagy számát, a mezőgazdasági munkákra és a városi vásárokra érkező hívek sokaságát, a szomszédos plébániák messziségét, továbbá a katonák lelki gondozását emlegették.29 A helytartótanács 1777. szeptember 16-i válaszában egy alapos vizsgálat elvégzését rendelte el a püspökségi és a Pest megyei tisztviselők részvételével, amelynek tisztáznia kellett a hívek számát, lelki gondozásuk eddigi módját, továbbá a leendő plébános és egyházi alkalmazottak ellátását szolgáló jövedelmek nagyságát.30 Az említett eljárást Vida István főszolgabíró és a korábban már említett, ekkorra már előléptetett Erdélyi József kerületi esperes végezte el 1778. január 14-én. Ennek eredményeként – Nagykőrös város összeírása alapján – 67 katolikus lakót találtak a településen.31 A város a katolikus lakosok alacsony számával igyekezett rávezetni a bizottságot arra, hogy az egyházközség alapítása felesleges. Erdélyi József esperes a korábbi lelki gondozást hiányosnak tekintette, mivel szerinte az alpári plébános túl messzi élt, a misézést és a szentségek kiszolgáltatását a Kecskemétről a város kocsiján fuvarozott ferencesek vagy a ceglédi és kecskeméti plébános biztosította. A bizottság válaszából látszik, hogy a plébánia alapításának szükségességéről élénk vita alakult ki a város és az esperes között. A pap és az alkalmazottak ellátására csak rendkívül csekély jövedelem állt rendelkezésre. Ezek között első helyen kell megemlíteni a város által fizetendő, a püspöki tizedből a területi plébániát megillető ún. sedecima jövedelmet, amely évi 92 forintot tett ki, a házzal rendelkező lakosoktól érkező párbért és a katolikus, valamint evangélikus lakosok stólajövedelmét. Erdélyi József vállalta, hogy az egyházmegye jövedelemkiegészítésért folyamodik majd Mária Teréziához.32 A püspökség azzal érvelt a plébánia alapítása mellett, hogy a mezőváros széles határaiban az összeírásban szereplőnél lényegesen több

29 30 31 32 33 34 35

36 37 38 39 40

katolikus élt, a vásárok alkalmával jelentős számú katolikus érkezett a városba, és a mezőgazdasági munkák miatt tekintélyes felső-magyarországi tömeg állt alkalmazásban a településen. Végezetül ismét felvetették a városon áthaladó katonai egységek lelki szükségleteit.33 A városi polgárság ellenvetésében hangoztatta, hogy a helyben élő katolikusok lelki gondozása a korábbi módon biztosítható. Úgy érveltek, hogy a városba érkező látogatók a plébánia jövedelmeit nem emelik, tehát a személyzet ellátását nem segítik. Ezenkívül sem városi házhelyet, sem földet nem tudnak adni a plébániai alkalmazottak megélhetésére.34 Kiegészítették ezt azzal is, hogy egy plébános letelepítése a városi békét fenyegeti.35 A plébániai háztörténet tanúsága szerint az elöljáróság felháborodott a plébánia megalapításának gondolatán, és el akarta űzni a katolikusokat a városból, a szolgálók szerződését pedig a megszokott határidő előtt fel kívánták mondani.36 A nyugtalanság tényét azonban más forrás egyelőre nem támasztotta alá. A városvezetés aggodalma azonban nem volt teljesen légből kapott. Veresegyházán 1719-ben a református lakosok rátörték a templom ajtaját a misét mondó plébánosra.37 Dunapatajon 1731-ben okozott nyugtalanságot az egyházközség létesítése.38 Egy plébánia alapítása a korszakban maga után vonhatta a tervezett katolikus betelepítést és a templom elvételének veszélyét, miként az Szentesen történt 1750 körül.39 A Helytartótanács egyházi ügyekkel foglalkozó bizottsága 1778. március 14-én tárgyalta a nagykőrösi plébánia alapításának ügyét. A testület Okolicsányi Imre püspök elnöklete mellett a püspökség álláspontját is magáévá tevő felterjesztéssel élt a királynő felé. A testület egyúttal javasolta, hogy a református lelkészeket tiltsák el a katolikusok esetében a szentségek kiszolgáltatásától.40

MNL OL C 38 Diocesis Vaciensis No. 12. 3.r.–4.r. MNL OL C 38 Diocesis Vaciensis No. 12. 5.r. Alpár 1777–78. évi kánoni látogatása során mintegy 130-ra becsülték a nagykőrösi leányegyházban lakó katolikusok számát. Lásd VPKL LV 7/2. k. 660. MNL PML IV.1.d. 86/1778. 8–14. MNL PML IV.1.d. 86/1778. 25–30. MNL PML IV.1.d. 86/1778. 17–24. MNL PML IV.1.d. 86/1778. 22–23. „…Mert nem titkolhatjuk, hogy félünk más ilyetin forma helységeknek példáiból is szomorúan taníttatván, hogy azon belső több száz esztendőktől fogva usuált békességünk sokféle módokon, talán olyatin okon is, melyet vajha fájdalmasan másokon ne tapasztalnánk, de melyet a tekintetes és tisztelendő deputiációnak tekéntetétől viseltetve, most alázatosan elhallgatunk, kétség kívül turbáltatni fog.” VPKL Nk HD 9–10. Horváth 1995: 254–255. Tóth 2011: 199. Schupiter 1928: 142–144. MNL OL C 38 Diocesis Vaciensis No. 12. 30.v.–31.r.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Nagykőrös elöljárósága 1778 télutóján kérelemmel fordult az uralkodóhoz a plébános letelepítésének mellőzése érdekében.41 A testület levelében megismételte a fentebb ismertetett érveket: egyészt a katolikusok alacsony számát, másrészt a belső béke megőrzésének vágyát hangoztatta, mivel a plébános kinevezése meg szokta zavarni a nyugalmat.42 A beadvány azonban vagy későn érkezett, vagy eleve eldöntött kérdést feszegetett. Mária Terézia 1778. április 10-én olyan határozatot juttatott el a Helytartótanácshoz, ami utasította a földesurakat egy templom, plébánia és iskolai házhely kijelölésére. A királynő jelezte, amennyiben a földesurak katolikusok, akkor hozzá is kell járulniuk a költségekhez.43 Mária Terézia a katolikus hit gyorsabb terjesztése miatt támogatta a plébánia alapítását, egyúttal ígéretet tett arra, hogy a Lelkészi Pénztárból (Cassa Parochorum) évente 100 forint segélyt utalnak a plébános részére. Az uralkodónő a juttatás legfontosabb feltételeként megszabta, hogy egy káplán minden vasárnapon, ünnepnapon, sőt gyakran hétköznapokon is szentmisét mutasson be.44 A Kancellária azt követően értesítette Nagykőrös tanácsát, hogy utóbbi kérelme elutasításra talált.45 Az uralkodói rendeletben foglaltakat a Helytartótanács 1778. április 21-én továbbította a Váci Püspöki Konzisztóriumnak, Pest megye közgyűlésének, továbbá a budai tankerületi igazgatónak. Pest megye feladata lett, hogy egyeztessen a katolikus lakosokkal, a földesurakkal az épületek terveinek és a költségbecslések elkészítése céljából. E dokumentumokat jóváhagyásra fel kellett terjeszteni a Helytartótanácshoz.46 A püspökség 1778. május 20-án döntött Hatos Imre plébánosi

41 42

43 44 45 46 47 48

49 50 51 52

kinevezéséről, akinek a kvártélyházban kívántak szállást kijelölni. A plébános megélhetéséről azonban a püspökség még egyeztetni kívánt a város elöljáróival.47 A földesurak azonban ezúttal sem tudtak eleget tenni az uralkodói utasításban foglaltaknak. Keglevich Ádám gróf a családi birtok oszthatatlanságát hozta fel kifogásként, Forgách Miklós és Keglevich József pedig jelezte, hogy a városi tanács birtokjogait évekkel korábban megváltotta.48 Ez a gyakorlatban azt eredményezte, hogy az uralkodói parancs alapján a városnak kellett gondoskodnia a plébános elhelyezéséről. Ennek első, ideiglenes helyszíne a kvártélyház lett, amelyet Svetich Jakab, Pest megye főispáni adminisztrátora is jóváhagyott.49 A városi tanács 1778. július 16-án tudomásul vette a döntést, mivel Erdélyi József kecskeméti esperes és Vida István főszolgabíró ezen a napon mutatta be a testületnek a plébániai kormányzót.50 A váci egyházmegye ettől a dátumtól számította Hatos Imre kinevezését.51 A plébánia infrastruktúrájának kialakítása A fiatal egyházközség számos nehézséggel nézett szembe. A plébános ideiglenes lakóhelyen, templom nélkül kezdte meg munkáját. Hatos Imre halála négy hónappal hivatalba lépése után, 1778 őszén újabb nehézséget idézett elő. Nagykőrös lakói – a historia domus tanúsága szerint – már-már az isteni igazság jelének tekintették a halálesetet. Az utód, Molnár Mihály atya 1778. december 1-jén kezdte meg a szolgálatát, aki néhány hónapig elődjével egy misszióban szolgált.52 A bajor örökösödési háború végén a hadsereg

A dokumentum keltezés nélküli, a Kancellária 1778. március 23-án iktatta. MNL OL A 39 1505/1778. „Sed etiam si haec omnia aliter se, quam prout habent, haberentur, nec ullam introductioni ad nos parochi Romano-Catholici objicerent difficultatem, id etiam nobis necessitatem recurrendi ad Augustum Majestatis Vestrae Sacratissimae Thronum pro nostri benigna ab hoc onere dispensatione imponeret; quod per introductionem ejus, fidelis Majestatis Vestrae Sacratissimae populi hujatis pax et tranquillitas interna non sine magno publici commodo hucdum vigens, perinde, ac aliis locis, ad quae iidem introducti sunt, turbaretur, quae turbationes quantopere populum non tantum affligere, sed ad sua quoque curanda languentem et remissum reddere soleant, dici non potest; sed eaedem, ut plurimum etiam ad infinitas quaerelas, et recursus quibus Majestatem Vestram Sacratissimam similes fatigare, non sine magnis expensis coguntur, causam praebere consueverunt.” (5.r–v.) MNL OL A 39 1778/1778. 5. r. MNL OL A 39 1778/1778. 5. v. MNL OL A 39 3027/1778. 1. r. MNL OL C 38 Diocesis Vaciensis No. 12. 3.r.–4.r. 35. r.–36. r. VPKL PEC 7. k. 371–372. MNL PML IV.1.d. 86/1778. 4–6. „dummodo et magistratus loci, qui a catholicis dominis terrestribus complura coemit possessoria, ad effectum determinationibus inclytae universitatis adstringatur, terminum hic et nunc statuere nequeo, sed cum Pesthini cum cointelligentia reliquorum idem, qui ad praesens negotium gerendum per me deputabitur, notum redderet, interea vero totaliter cum addictione persevero.” MNL PML IV.1.d. 86/1778. 6. MNL PML V.202.a. 9. k. 142. VPKL PAC 10. k. 192. VPKL Nk HD. 16.

SCHRAMEK LÁSZLÓ

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A NAGYKŐRÖSI PLÉBÁNIA ÚJJÁALAPÍTÁSA 1778-BAN

újra elfoglalta a kvártélyházat, és Molnár Mihályt kizavarták onnan, helyette egy nemes özvegyas�szony házában jelöltek ki számára szállást. Ez ellen viszont az érintett tiltakozott, így a plébánost visszaengedték korábbi kvártélyába.53 Nagykőrös Vida István főszolgabíró és az abonyi plébános jelenlétében 1779. április 15-én utalt ki három lakóházat és két szárazmalmot a plébánia céljaira, sőt ez utóbbi telkeket térítésmentesen bocsátották a klérus rendelkezésére. A város ragaszkodott hozzá, hogy a malmokban álló építőanyagot megtarthassa, valamint a három házat az egyház fizesse ki.54 A rendkívül rossz anyagi körülmények között lévő katolikus közösségnek ismét Mária Terézia nyújtott segítő kezet, mivel hozzájárult ahhoz, hogy a Lelkészi Pénztár két év alatt 8 000 forintot fizessen a templom, a plébánia és iskola megépítésére. Ebből az összegből tudták a három ház vételárát, 890 forintot kifizetni.55 Ezzel párhuzamosan elkezdődött az épületek megépítése. Ezt az tette lehetővé, hogy a város a kása- és a búzamalmot 1779–80 fordulójára elbontotta és a telket az egyház rendelkezésére bocsátotta. Itt Molnár Mihály plébános haranglábat építtetett, amelyhez az építőanyagot a város adományozta. A harangot Vácról küldték Nagykőrösre, amelyet először 1780. január 4-én reggel 9 és 10 órakor szólaltattak meg.56 A templom építése igencsak vontatottan indult. Zerdahelyi Gábor segédpüspök a plébánia 1782. évi látogatásakor tízezer téglát és száz öl követ kért a várostól a munkálatokhoz, mivel az a földesúri jogok jelentős részét megváltotta. Korábban láttuk, hogy Mária Terézia a földesurak anyagi támogatását is elvárta a plébánia alapításakor. A templom alapkövét 1782. május 20-án tették le.57 Az építkezést az a körülmény is lassította, hogy Migazzi Kristóf 1785-ben távozott a váci püspöki székből. A főpap ugyanis bécsi érsek is volt, és II. József döntése értelmében csak egyik javadalmát őrizhette meg. Távozását követően a városi tanács – a plébániai historia domus szerint – még egy kísérletet tett arra, hogy meg-

53 54 55 56 57 58 59 60 61 62

VPKL Nk HD. 17–18. MNL PML V.202.a. 9.k. 220. VPKL Nk HD. 21. MNL PML V.202.a. 9.k. 267. VPKL Nk HD. 24. VPKL Nk HD. 28–40. VPKL LV 8/1. k. 536. VPKL LV 8/1. k. 536. és 543. VPKL LV 8/1. k. 540–541. Tóth 2011: 175.

gátolja a templom megépítését. A tanács álláspontja szerint ugyanis a püspökség mindössze két jobbágy és tíz cselédcsalád részére kívánt templomot emelni. A Kubinyi Lajos evangélikus nemesből, Kostyán János katolikus főszolgabíróból és Belkovich István ceglédi plébánosból álló vegyes bizottság megállapította, hogy a város vádjai megalapozatlanok voltak. A templomot 1788. január 9-én reggel fél 9-kor Kozma József kanonok, kecskeméti főesperes miséjével szentelték fel.58 Az egyházközség megalapításának folyamata ezzel lezártnak tekinthető. A plébánia kezdeti felszereltsége szerénynek is legfeljebb jó szándékkal volt nevezhető. Az 1782. évi püspöki látogatás során kiderült, hogy ereklye nincs a városban, szentségimádásokat és körmenteket nem tartanak. A szentély mécsesét csak vasárnaponként gyújtották meg.59 A hiányos felszereltség a plébánia lakosságának társadalmi összetételével volt magyarázható. A város 7841 lakójából mindössze 172-t találtak katolikusnak, akiknek nagy része béres, mesterember, napszámos volt.60 Az 1782. évi kánoni látogatás igazolta a városi elöljáróság gyanúját, miszerint ilyen kevés katolikus bajosan tud eltartani egy plébániát. 1. táblázat: a nagykőrösi plébánia jövedelmei az 1782. évi kánoni látogatás alapján61 jövedelem

összeg

városi sedecima

92 Ft

lelkészi pénztár támogatása

100 Ft

stólajövedelem

17 Ft 10 dénár

összesen

209 Ft 10 dénár

2. Benevolet meditatio, 3. Liber evang. Hung., 4. Vollständiger Katekhismus tomus 2) a misekönyvön (Missale) és szertartáskönyvön (Rituale) kívül.63 A templom felszereléséhez a szomszédos ceglédi plébánia is hozzájárult egy oltárterítő ajándékozásával.64 Összefoglalás A nagykőrösi plébánia újjáalapítása a hódoltság után mintegy nyolcvan esztendővel, második kísérletre sikerült. Az eljárást a református többségű városi elöljáróság eredménytelenül próbálta hátráltatni, jóllehet a katolikus közösség anyagi lehetőségeire vonatkozó ismeretei az utólagos jövedelemfelmérés alapján helytállónak bizonyultak. A nagykőrösi egyházközség alapításával kapcsolatban azonban még néhány észrevételt kell tennünk jelen elemzés keretei között. Az államigazgatási eljárás egyes elemei hasonlítottak a protestáns egyházközségeknél mutatott gyakorlathoz.65 Ezúttal is összeírták az érintett felekezethez tartozók létszámát, és felmérték a közösség anyagi erőforrásait. A különbség azonban ez után következett. Ugyanis Mária Terézia a pénzügyi források elégtelensége ellenére is hozzájárult az egyházközség létesítéséhez. A hiányzó anyagiakat a Lelkészi Pénztár (Cassa Parochorum) pótolta, sőt a templomépítéshez is hozzájárult. Ma felettébb szokatlannak tarthatjuk, hogy Nagy-

kőrös református elöljárósága a helyszíni vizsgálóbizottság, valamint a Kancellária számára küldött levelében is a belső béke megszűnését féltette a plébánia alapításával kapcsolatban. A 18. századi Pest megyében és a város közvetlen közelében azonban több példát is ismerünk, amely a vezető testület gyanúját megalapozta, ahogy arra fentebb utaltunk. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy Kiskunhalas városában a katolikus egyház visszatérése szintén a helyben elszállásolt katonák kvártélyházbeli miséivel kezdődött 1751-ben. Ekkor még itt is csupán szórványos szentségkiszolgáltatással találkozunk, mint később Nagykőrösön, de Esterházy Károly püspököt ez indította további lépésekre.66 Ezek után felmerül bennünk a kérdés, vajon a császári hadsereg elszállásolt egységei más protestáns vagy ortodox településeken is segítették-e a katolikus visszatérést, vagy Nagykőrös és Kiskunhalas elszigetelt eseteket mutat be. Végezetül a nagykőrösi helytörténetírás számára sem teljesen felesleges újra megvizsgálni a városi redemptio, azaz földesúri kötelmektől való megszabadulás történetét. Úgy tűnik, ennek egyes elemei már a 18. század utolsó harmadára megvalósultak. A földesurak egy része arra hivatkozva tagadta meg a hozzájárulását a plébánia alapításához, hogy ekkor már nem gyakorolta jogait. A helytörténeti irodalom azonban ezt a folyamatot csupán a 19. század második és harmadik évtizedére helyezi.67

Az egyházközség saját jövedelme a kimutatás alapján 209 forint 10 dénárt tett ki. Patachich Gábor kalocsai érsek már jó fél évszázaddal korábban is mintegy 150 forintot tartott kívánatosnak egy vidéki plébános számára a szerény életvitelhez.62 A plébánia mindössze négy teológiai mű öt kötetével rendelkezett (1. Idea sapientis,

63 64 65 66 67

VPKL LV 8/1. k. 537, 541. VPKL LV 8/1. k. 537. Schramek 2017: 34, 39. Nagy 1936: 7–8. Galgóczi 1896: 56–64; Novák 2008: 44.

SCHRAMEK LÁSZLÓ

A NAGYKŐRÖSI PLÉBÁNIA ÚJJÁALAPÍTÁSA 1778-BAN

Források Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) A 39. Acta Generalia C 38. Acta Cassae Parochorum Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára (MNL PML) IV.1.a. PPS vm. Nemesi Közgyűlésének iratai. Közgyűlési jegyzőkönyvek IV.1.d. PPS vm. Nemesi Közgyűlésének iratai. Közigazgatási iratai V.202.a. Nagykőrös város tanácsának iratai. Tanácsülési jegyzőkönyvek Váci Püspöki és Székeskáptalani Levéltár (VPKL) Abonyi plébánia iratai (AP), Historia Domus (HD) Libri visitationum (LV) Nagykőrösi plébánia iratai (Nk), Historia Domus (HD) Protocolla Actorum Consistoralium (PAC) Protocolla Expeditionum Consistoralium (PEC) Magyar Katolikus Lexikon (MKL) 6. kötet 2001 9. kötet 2004

Hivatkozott irodalom

Horváth Lajos: Veresegyház története 1945-ig. Veresegyház: Veresegyház Nagyközség Polgármesteri Hivatala, 1995.

Mályusz 1939 Mályusz Elemér: A türelmi rendelet. II. József és a magyar protestantizmus. Budapest: Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, 1939.

Molnár 2001 Molnár Antal: Adatok a váci püspökség török kori történetéhez. In: Egyháztörténeti Szemle 2 (2001), 57–86.

Nagy 1869 Nagy Iván: Berkes András váczi nagyprépost és kora. In: Knauz Nándor (szerk.): Magyar Sion 7 (1869), 161–182.

Nagy 1936 Nagy Szeder István: Kiskun-Halas város története oklevéltárral III. Kiskun-Halas: Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1936.

Novák 2008 Novák László Ferenc: „Hej, Nagykőrös híres város…”, Nagykőrös: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Arany János Múzeum, 2008.

Őri 2003

Balla Gergely: Nagykőrösi krónika. Kecskemét: Szilády Károly Könyvnyomdája, 1856.

Őri Péter: A demográfiai viselkedés mintái a 18. században. Lélekösszeírások Pest megyében, 1774–1783. (Kutatási Jelentések 75.) Budapest: Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézet, 2003.

Borovszky 1911

Schramek 2017

Borovszky Samu (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye monográfiája II. Budapest: Országos Monográfia Társaság, 1911.

Schramek László: II. József türelmi politikájának érvényesülése Pest megyében. In: Levéltári Közlemények 1–2 (2017), 29–47.

Chobot 1915

Schupiter 1928

Chobot Ferenc: A Váczi Egyházmegye történeti névtára. Első rész: Az intézmények története. Vác: Dercsényi Dezső Vállalata, Pestvidéki Nyomda, 1915.

Schupiter Elemér: Az egyház újjáalakulása és fejlődése. In: Nagy Imre (szerk.): Magyar városok monográfiája 3. Szentes. Budapest: Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1928, 142–159.

Balla 1986

Dányi–Dávid 1960 Dányi Dezső – Dávid Zoltán (szerk.): Az első magyarországi népszámlálás 1784–1787. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára, 1960.

Galgóczy 1896 Galgóczy Károly: Nagykőrös város monográfiája. Budapest: Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomda Részvénytársaság, 1896.

Horváth 1995

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Schramek lászló

László Schramek

A nagykőrösi plébánia újjáalapítása 1778-ban

The Re-establishment of the Nagykőrös Parish in 1778

A katolikus egyház 1778-ban tudott plébániát alapítani Nagykőrösön, amelynek lakossága túlnyomó többségben a református felekezethez tartozott. A rendszeres katolikus vallásgyakorlat az 1760-as évek második felében kezdődött, amikor a városba elszállásolt katonaság tábori lelkésze mutatott be szentmiséket. A kecskeméti plébános ennek rendszertelensége miatt kezdeményezte a katolikus egyházközség alapítását 1776-ban, amelyet a Váci püspökség a következő esztendőben karolt fel. Egy új plébánia létesítéséhez szükség volt Mária Terézia engedélyére, aki azt a Magyar Királyi Helytartótanács előzetes vizsgálatától tette függővé. A vizsgálat során megállapították, hogy a település katolikus lélekszáma alacsony, a katolikusok anyagi ereje nem teszi lehetővé egy plébánia fenntartását. A város református elöljárói emellett felekezeti összetűzésektől is tartottak az egyházközség alapítása miatt. Mária Terézia a vizsgálati eredmények és a város vezetőinek véleménye ellenére hozzájárulását adta az egyházközség létesítéséhez. A templom és plébánia helyének kijelölését nehezítette, hogy a város földesurai közül már többen is átadták jogkörüket a városi tanács részére. A királynő a plébánia létesítéséhez 8 000 forint és fenntartásához évi 100 forint segítséget nyújtott. A templom felszentelésére ennek ellenére is 1788 januárjáig várni kellett.

The Catholic church was able to establish a parish in 1778 in Nagykőrös, where the vast majority of the population belonged to the Presbyterian denomination. Regular Catholic worship started in the late 1760s when the field chaplain of the military stationed in the city held masses. These masses were held irregularly, so the parson of Kecskemét initiated the establishment of a Catholic parish in 1776 that was taken up by the episcopacy of Vác in the following year. For establishing a new parish, Maria Theresa’s authorization was needed and she made it depend on the preliminary investigation of the Hungarian Royal Council of Governor. During the investigation, it has been found that the number of Catholic inhabitants of the city is low and the financial means of the Catholics did not make the maintenance of a parish possible. The Presbyterian prefects of the city were also afraid of denominational conflicts because of the establishment of the parish. Despite the outcomes of the investigation and the opinions of the leaders of the city, Maria Theresa authorized the establishment of the parish. By this time many of the landowners of the city had already handed over their authority to the city council which made marking the location of the church and the parish difficult. The queen gave 8000 forints for the establishment of the parish and 100 forints per year for its maintenance as aid. Despite all of this, the dedication of the church could only happen in January 1788.

Tóth 2011 Tóth Tamás: Si nullus incipiat, nullus finiet. A magyar egyház újjászületése a törökök kiűzése után Patachich Gábor és Patachich Adám kalocsa–bácsi érsekek tevékenysége tükrében (1733–1784). Budapest–Róma–Szeged: PPKE Egyháztörténeti Kutatócsoport; Gál F. Hittudományi Főiskola, 2011.

MUSKOVICS ANDREA ANNA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

A 19. század második negyedétől egyre több borai minőségét és mennyiségét kiemelő leírást olvashatunk Budaörsről. Ennek oka, hogy az 1830-as évektől a Budai borvidék egyik legjelentősebb települése Budaörs lett. Az itt termelt borok fontos szerepet játszottak a kereskedelemben, a lakosság tekintélyes részének a szőlő jelentette a biztos megélhetést. Hol van azonban ma már a híres budaörsi bor, és hol vannak a települést körülölelő szőlőhegyek, a Kő-hegy oldalán megbújó pincék és az előttük álló több száz présház? Néhány évtized alatt ez a virágzó kultúra szinte nyomtalanul eltűnt, és ma már csak egy-két parcella szőlő és épület őrzi mementóként az egykor az életet, a megélhetést jelentő budaörsi szőlő és bor emlékét. Az 1720-as évektől németekkel betelepített Budaörs gazdálkodásában néhány évtized alatt a szőlőé lett a vezető szerep, a 19. század második harmadára Budaörs a történeti Budai borvidék egyik legjelentősebb szőlőtermesztő településévé vált. Ezt nemcsak a település mellett kialakult „pincefalu” mutatta, hanem a század második felében keletkezett leírások is. Galgóczy Károly 1877-ben így írt a budaörsi szőlőtermesztésről: „A szép fekvésü szőlőhegyeket, melyek a budai Sashegy irányában huzódnak, a nép kitünő gonddal és szorgalommal miveli, s azokon a sashegyihez hasonló igen finom veres bort termel, évenként mintegy 20-30,000 akó mennyiségben, melyet külföldre szokott eladni budaeörsi sashegyi czim alatt, 15, 20, 25 forintjával akónként.”1

Az évtizedek során nemcsak a budaörsi bor, hanem az itt termett csemegeszőlő is fontos kereskedelmi áru lett, már a 19. század utolsó harmadában is jelentős mennyiségben szállították piacra. Az 1880-as évek, ahogy a Kárpát-medence más bortermő vidékein is, itt is fordulópontot jelentett. A filoxéra következtében a történeti Budai borvidék elpusztult. Bár a budaörsi szőlők jelentős részét újratelepítették, a borszőlők helyett még inkább előtérbe kerültek a csemegefajták, valamint rátértek az őszibarackra, amelynek köszönhetően Budaörs és környéke a hazai őszi-

1 2

Muskovics Andrea Anna, PhD néprajzkutató Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény, Budaörs a.muskovics@heimatmuseum.hu

barack-termesztés vezető központja lett. Ennek ellenére a pincék és a présházak továbbra is használatban voltak, hiszen saját szükségletre készítettek bort, de emellett a pincesorok hangosak voltak a mulatságoktól is, a férfiak egyik központi találkozóhelyeként működtek. Az 1946-os kitelepítés azonban végleg megpecsételte a budaörsi szőlő- és borkultúra sorsát: a szőlőterületeket elhagyták, az épületek jelentős része elpusztult. Tanulmányomban ezt a két évszázados történetet szeretném komplex módon bemutatni, mind a témákat, mind a forrásokat tekintve. A történeti áttekintés mellett az épületek típusaival, gazdasági és társadalmi funkciójával, a főbb munkafolyamatokkal, valamint a kitelepítés hatásával is foglalkozom. A terjedelmi korlátok miatt jelen tanulmány inkább vázlatnak tekinthető, és elsősorban azoknak a témáknak a részletesebb bemutatására törekszem, amelyeken belül több sajátos budaörsi jegyet véltem felismerni.2 Történeti áttekintés A művelési ágazat megszilárdulása A budaörsi szőlőművelés korai időszakáról kevés adattal rendelkezünk, a fennmaradt oklevelek azonban egyértelműen mutatják, hogy a középés kora újkorban is műveltek a területen szőlőt. A művelési ág történetében az első töréspontot a 16–17. századi török háborúk jelentették. Korábban általános volt az a nézet, hogy a törökök, mivel nem fogyaszthatták a bort, erőszakkal irtották a szőlőket. Mára bebizonyosodott, hogy mindez nem igaz, mert bár alkoholt nem ihattak, de a bor fontos adó és kereskedelmi cikk volt, a szőlőt pedig egyéb módon is hasznosíthatták (például pekmez készítése). Budaörsön, bár bizonyos szintű visszaesés bekövetkezett, szintén folyamatos maradt a szőlőkultúra a 16. század folyamán, ezt tükrözik a budai szandzsák összeírásai is. Az 1546-os adatok azt mutatják, hogy ekkor a termelési viszonyok jók voltak, a bortermelés családonkénti átlaga –

Galgóczy 1877: 50. Buda-vidéken 2011-ben kezdtem meg kutatásaimat a doktori disszertációmhoz. Vizsgálataim ekkor a szőlőfeldolgozás és a bortárolás építményeire terjedtek ki, a gyűjtéseket kilenc mai településen végeztem: Biatorbágy (Biát és Torbágyot 1966-ban egyesítették), Budajenő, Budakeszi, Budaörs, Etyek, Páty, Perbál, Tök, Zsámbék. Már a terepmunka elején egyértelművé vált, hogy bár egy kis területről van szó, az egyes települések eltérő utat jártak be, és a téma kutatásának egészen más lehetőségeit adják. Épp emiatt már disszertációmban is négy települést, Budaörsöt, Etyeket, Pátyot és Tököt tekintettem mintának, alaposabb kutatásoknak alávetve őket. A korábbi évek vizsgálatai azt is megmutatták, hogy bár Budaörs azon települések egyike, ahol a filoxérát követően a borszőlő jelentősen visszaszorult, de a présházak és a pincék továbbra is központi szerepet játszottak, a csemegeszőlő termesztése pedig vezető ágazattá vált az őszibarack mellett; a fennmaradt forrásoknak és képanyagnak köszönhetően pedig egyes témák kutatására a legalkalmasabb terület volt. Mindezek vezettek arra, hogy Budaörsön szélesebb körű kutatásokat végezzek, és hogy vizsgálatomat disszertációm leadása után is folytassam. A disszertáció könyvvé formált változatát lásd: Muskovics 2019a.

MUSKOVICS ANDREA ANNA

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

külbirtokosok nélkül – 1830 pintet tett ki. Ezt Ezt követően – köszönhetően a járvány- és hábokövetően permanens csökkenést látni, de a fo- rúmentes időszaknak – békésebb, a társadalmi és lyamatos hanyatlás ellenére is egészen 1596-ig, gazdasági viszonyok megszilárdulásának kedvező a település lakatlanná válásáig művelték a földek évtizedek következtek. egy részét.3 A nyugodtabb, stabilabb időszak először a laA vidék fellendülése Buda 1686-os visszafogla- kosságszámban mutatkozott meg, az 1744. és lását követően kezdődött meg, amiben jelentős az 1771. évi dikális és taxális összeírások, valaszerep jutott a rácoknak, akik megteremtették mint a lélekösszeírások is folyamatos emelkea kadarka alapú szőlőkultúrát. Erről az időszakról dést mutatnak.7 Budaörs esetében feltétlen ki kell Budaörssel kapcsolatban nem maradtak fenn ada- emelni, hogy jelentősen nőtt a zsellérek létszátok, de a fejlődést szemléletesen mutatja Simon ma. A járás valamennyi településén emelkedett Clement 1715-ös leírása a Buda környéki szőlőkről: a számuk, aminek elsődleges oka a szűk határ „A budai oldalon a vidék hegyes és dimbes-dom- volt, de Budaörsön és Budakeszin kiugróan nagy bos, tele van szőlőskertekkel, ahol jó években arányban voltak jelen. Az 1828-as összeírás szeegy jófajta bor terem, ami meglehetősen hasonlít rint a 18–60 év közötti családfők 87, illetve 82%-a a francia, bordói vörösborokhoz.”4 volt házas vagy házatlan zsellér.8 Ez kedvezett A szőlőművelés tekintetében újabb jelentős a szőlőművelésnek, a zsellérek számára ugyanis fordulat a 18. században köszöntött be, amikor a felemelkedést, a kiutat a szabadabb jogállású a török hódoltságot követően, a század elején szőlők birtoklása, művelése jelenthette. Tovább megkezdődtek a betelepítések.5 A földesurak segítették a budaörsi szőlőművelés felvirágzását jobbágy és munkaerő hiányában nem tudták a talajadottságok, a domb- és hegyvidéki határ megművelni birtokaikat, így mielőbb szükség kiváló minőségű borok készítését tette lehetővé. volt új lakókra. Budaörsre gróf Zichy Péterné Ber- Ezt támasztják alá a 18. század közepéről rendelcsényi Zsuzsanna 1720-ban telepítette be az első kezésünkre álló kilenc pontos kérdőívre adott vánémet családokat, képviselőik 1721 áprilisában laszok is, amelyek Buda-vidéken igazán jó minőírták alá gróf Bercsényi Zsuzsanna előtt a telepí- séget csak Budaörssel kapcsolatban említettek.9 tési szerződést. A földesúr számos kedvezményt, A szőlő kimagasló jelentőségét támasztják alá többek között háromévi adómentességet adott, a statisztikai adatok is. Egy 1789-es összeírás a kijelölt házhelyen kívül pedig mindenki részére szerint Budaörs határának a 32,7%-a volt szőlő.10 szántót és rétet biztosított. A szőlőkkel és ezzel Ezt a 18. században meginduló fellendülést muösszefüggésben a borkiméréssel kapcsolatban tatják az uradalmi épületek, valamint a század a szerződés ötödik és hatodik pontjai intézkedtek, utolsó harmadától megjelenő, a szőlő- és boramelyek értelmében a telepesek jogot nyertek kultúrával kapcsolatos épületek is. Nemcsak a szőlők telepítésére és három évig a borkimé- az uradalmi dézsmapince állt már, hanem egy résre is az esztendő adott időszakában.6 Az 1720- 1778-as német nyelvű, kéziratos térkép alapján tól érkező telepesek egyrészt a török hódoltság egyértelműen megállapítható, hogy ekkor már után letelepedett, majd a Rákóczi-szabadságharc a Kő-hegy déli oldalán összefüggő, feltehetőleg következtében menekülni kényszerülő rácok sző- présházakkal rendelkező pincesor alakult ki.11 lőit vették birtokukba, de a kedvező feltételeknek köszönhetően érdekükké vált az is, hogy új A szőlőművelés virágkora területeket ültessenek be. Ennek ellenére, bár a feltételek adottak voltak, hosszú éveknek, évti- A 18. század második felében elkezdődő fellenzedeknek kellett eltelnie, mire a földek műveltté dülés a 19. században teljesedett ki, annak is inváltak és a szőlőkultúra vezető szerepre tett szert. kább második harmadától. Fényes Elek 1851-es A stabilabb, egyenletesebb fejlődés az 1739-ben munkájában Budaörs lakosairól azt írta, hogy pusztító pestis elvonulta után kezdődhetett meg. „főkép szőlőmivelésből élnek”.12 A századból 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12

Káldy-Nagy 1985: 469–470. Clement 1994: 99. A rácok jelentős részének a Rákóczi szabadságharc következtében el kellett menekülnie. Magyar nyelven közli: Filipszky 2004–2005: 20–22. Dóka 2008: 324–325; Őri 2003. Dóka 2008: 336–337. Novák 2006: 138. Buda-vidék más településein ez az arány 3 és 5% körül mozgott (Őri 2003: 347). MNL OL S 11. No.0830:78. Fényes 1851: 184.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

az első részletesebb statisztikai adatok 1865-ből maradtak fenn, ezek szintén mutatják a szőlőművelés vezető szerepét.13 Ezt erősíti meg 1877-ben Galgóczy Károly leírása is, aki a határ fő termékének, a lakosság legfőbb jövedelemforrásának a bort tartotta. A sashegyihez hasonló minőségű vörösborokról beszélt, amelyeket külföldre adtak el „budaeörsi sashegyi” név alatt. A szőlőművelés vezető szerepét támasztja alá az is, hogy tavasztól őszig mintegy ezer idegen munkást alkalmaztak a budaörsiek. Szabadházy Andor, Frank András és Kreisz József 1873-ban, a bécsi világkiállításon érmet és díszoklevelet nyert, az 1878-as párizsi közkiállítás nemzetközi bíráló bizottsága által pedig két budaörsi borkiállító, Frank István és Kreisz József lett kitüntetve. Több gazda külföldi borkereskedőkkel állt kapcsolatban, és évenként tetemes mennyiségű bort szállítottak ki.14 Mind a statisztikai adatok, mind a településről szóló leírások jól mutatják, hogy bár már az 1730as években látszódott, hogy a fő gazdasági ág a szőlő lesz, különböző okok miatt (állandó elvándorlás, járványok) ekkor még nem tudott igazán nagy jelentőségre szert tenni. Ennek csak a 18. század második felében beköszöntő nyugodtabb évtizedek adták meg a lehetőségét, ekkor kezdett megszilárdulni az a gazdálkodási rendszer, amely aztán egészen a 19. század utolsó negyedében megjelenő filoxéra pusztításáig jellemezte Budaörsöt. A filoxéra és következményei A filoxéra az egész magyarországi szőlőművelést fordulóponthoz juttatta, „de az az átalakulás, a mely a vármegye szőlőmívelésében a filloxera-pusztítás következményeként beállott, a maga nemében páratlanul áll”.15 A vész egy rendkívül virágzó gazdasági ágat semmisített meg, melynek nyomai, ahogy Drucker Jenő írta, „örökké meg fognak maradni”.16 A Budai borvidék ezt követően soha többé nem nyerte vissza jelentőségét, több, a szőlő- és borkultúrában korábban vezető szerepet betöltő településen szinte teljesen felhagytak a szőlőműveléssel – ekkor pusztultak el például a Szentendrei-sziget településeinek szőlőhegyei.17

13 14 15 16 17 18 19 20 21

1. kép: Csemegeszőlőt szállító asszonyok. A hátukon lévő kosarat a Hutschapinglnek nevezett kendőbe kötötték (fotó: Andreas Ritter gyűjteményéből)

Az ország számos más területéhez hasonlóan itt is teljes készületlenségben találta a vész a szőlősgazdákat, ami elsősorban a filoxéra pusztításában való kételkedésből, valamint a védekezési módok ismeretének hiányából fakadt. A filoxéra a vármegyében 1880. június 13-án Tótfaluban (ma Tahitótfalu) bukkant fel először.18 A jelentések szerint Budaörsöt és környékét csak 1892-re érte el a fertőzés, a készületlenséget, a bizonytalanságot azonban jól mutatja, hogy valójában már 1884-ben észlelték a szőlők ilyen jellegű megbetegedését: „Már május 31-én a budaörsi határban, közel Budapesthez, szintén találtak inficiálva közel 15 negyed szőlőt, mely Conrád Sebestyén tulajdona.”19 Az 1880-as évek közepi megjelenést támasztják alá Elisabeth Herczog naplóbejegyzései is. Először 1885-ben írt a filoxéráról, és az ezt követő évekből mindig olvasni a pusztításról. Egy 1889-es bejegyzésében már arról számolt be, hogy a szőlők hiányában a családok elvesztik bevételüket: „Bor kevés termett idén, még a házi fogyasztásra sem elég, mert a szőlőskertek legtöbbje tönkrement, se munka, se kereset, a kenyér kevés, elpusztulnak a disznók.”20 Az ilyen jellegű beszámolók 1891–1896 között is folytatódtak, nem egyszer a naplóíró nosztalgikusan gondolt vissza az elmúlt szüretekre.21

MMÁSzTF 1865: 252–253. Galgóczy 1877: 50–52; Borászati Lapok, 1878. 11. 25., 174–175. Pettenkoffer 1911: 97. Drucker 1905: 27. Pócsmegyer példáját lásd: Muskovics 2019b: 54–58. A filoxéra Buda-vidéki pusztításáról lásd: Muskovics 2019a: 57–66. Borászati Lapok, 1884. 07. 10., 153. Tóth–Kovács, Dr. 2014: 118. Az 1885–1897 közötti bejegyzéseket lásd: Tóth–Kovács, Dr. 2014: 117–122.

MUSKOVICS ANDREA ANNA

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

A filoxéra pusztítását és a felújítási kísérletek sikerességének mértékét legszemléletesebben a statisztikai adatok mutatják. Ezekből jól látható, hogy Buda-vidéken a terület szempontjából Budaörsön volt a legnagyobb a pusztulás, a szőlők közel 80%-a veszett oda néhány év alatt. A budaörsi gazdák leleményességét, az új helyzethez való alkalmazkodását azonban jól mutatja, hogy 1913-ra már az 1873-asnál is nagyobb terület volt szőlővel beültetve, és ez a növekedés még a harmincas években is megfigyelhető volt. Ekkorra azonban már a csemegefajták (elsősorban a csiri-csuri) kerültek túlsúlyba, és a korábbiaknál jóval jelentősebb arányban voltak a szőlőkben gyümölcsfák is, azon belül is őszibarackfák. A gyümölcsként értékesítendő szőlőket mindig gyalog vitték haza a lányok és az asszonyok, így óvhatták meg a szőlőszemeket a sérüléstől. Két kosarat kötöttek magukra, egyet a hátukra, egyet pedig a mellkasuk elé, és volt, aki még a kezébe is fogott egyet-egyet, ritkább esetben vödröt (1. kép). Miután hazaértek, megkezdődött a válogatás, ugyanis rothadó szem nem maradhatott a fürtök között, mert az az egész termést tönkretette volna. A válogatás során kicsipkedték a hibás szemeket, majd a fürtöket párosával ös�szekötözték. A spárga mindkét végére egy-egy fürtöt lógattak fel, majd kisebb rudakra akasztották őket. Ezek a rudak kerültek a Kraxnnak nevezett állványra, amit nagyon gyakran a szőlőszobának is nevezett hátsó szobában állítottak fel. A fából készült állvány általában a szoba teljes szélességében állt, három szintet alakítottak ki, és ezekre tették a rudakat, amelyeken a fürtök lógtak (2. kép). Ezután a szobát lezárták és kénezték. Bizonyos időnként az asszonyoknak és lányoknak azonban valamennyi fürtöt át kellett nézniük egyenként, hogy kiszedjék a hibás szemeket. Ez rengeteg időt igényelt, de így egészen karácsonyig, néha húsvétig is kitartott a szőlő. A főváros piacain a friss gyümölcsért nagy pénzeket fizettek, így ez a budaörsi családoknak jelentős jövedelmet jelentett. Fontos megjegyezni, hogy bár nagy területen folytatódott a szőlőművelés, a társadalom szerkezetében jelentős átalakulást okozott a filoxéra. Azok a gazdák, akik tőke és pénz hiányában nem tudták helyreállítani a szőlőiket, ipari munkára kényszerültek. Ha megnézzük a felnőtt lakosság foglalkozás szerinti megoszlását, jól látszik, hogy az 1900-as évek elejétől fokozatosan csökkent a mezőgazdaságban dolgozók aránya.22

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A szőlő- és borkultúra szakrális és gazdasági jellegű épületei

2. kép: A Kraxnnak nevezett állvány, amelyre a szőlőfürtöket lógatták fel (fotó: Andreas Ritter gyűjteményéből)

A 19. század utolsó negyedéig a szőlőtermesztés, azon belül is elsősorban a borszőlőfajták jelentették a budaörsi családok többségének a megélhetést. Ebben a filoxéra után történt változás, a gazdálkodás rendszere alapjaiban átalakult. Már nem kizárólag egy művelési ágra rendezkedtek be, hanem a két lábon állást (szőlő- és őszibarack-termelést) választották, ami biztosabb alapot adott az egyes gazdaságok számára. Ez az új rendszer az 1920-as évekre szilárdult meg. A virágkor azonban csak rövid ideig tartott, először a háborús évek törték meg a lendületet, majd a kitelepítés, amelynek következtében alapjaiban bomlott fel a korábbi társadalmi és gazdasági rend. Mielőtt azonban ennek a tragikus folyamatnak a részleteivel megismerkednénk, tekintsünk ki az egykor virágzó „pincefalura”, az ott felépült épületek típusaira és a bennük zajló életre, a kitelepítés ugyanis nemcsak a művelési ágban, hanem a tárgyi világban is jelentős pusztítást vitt véghez.

A szőlő- és borkultúrával kapcsolatban – jelentőségüket tekintve – a legfontosabb épített emlékek a présházak és a pincék. Emellett azonban a szőlőhegyen vagy a település egyes pontjain más jellegű épületek is megtalálhatók voltak, de ezekre jelen írás keretei között csak röviden térek ki. Kecskés Péter az egyéni vagy közösségi használatban lévő épületeknek rendeltetésük és építészeti megoldásaik szerint több csoportját különböztette meg: szőlőkunyhók, szőlőbeli hajlékok, présházpincék, lyukpincék, dézsmaházak és dézsmapincék, szakrális rendeltetésű épületek.23 A felsorolt típusok közül Budaörsön szinte valamennyi megtalálható volt. A Zichyek óbudai uradalmában négy központot alakítottak ki, ezek egyike Budaörsön volt: a mai Templom téren, az egykori leányiskola, majd posA présházak és pincék építészeti jellemzői tahivatal helyén állt. A kastélyépületet 1719–1720 körül kezdték építeni, amely alatt nagy pincét A „pincefalu” kialakulása alakítottak ki. Ez mind a mai napig látható, és mutatja, hogy gróf Bercsényi Zsuzsanna a kezde- Az első hiteles adat Budaörs szőlőfeldolgozó tektől kiemelkedő szerepet tulajdonított a sző- és bortároló épületeivel kapcsolatban Kneidinger lőművelésnek. A központi dézsmapince mellett András 1778-as német nyelvű, kéziratos térképe, más pincéi is voltak az uradalomnak, például amely a Kő-hegy déli oldalán már összefüggő, a mai Farkasréti úton az egyik épület dézsma- feltehetőleg présházakkal rendelkező pincesort házként szolgált.24 ábrázol. Szintén láthatók a hegytől északnyugatra Az uradalmi épületek mellett megtalálhatók vol- és keletre az első építmények, bár számuk ekkor tak a szőlő- és borkultúrával kapcsolatos szak- még nem jelentős.30 rális emlékek is. A gazdálkodó nép állandóan ki Lényeges változások a 19. század első felében volt szolgáltatva az időjárás körülményeinek, így történtek, ekkor nagy mértékben emelkedett a jó termés érdekében az égiekhez fohászkodtak, a présházak és pincék száma, ami a szőlőművelés tőlük kértek áldást munkájukra. A település te- fellendülésére utal. Az 1859-es második katonai rületének, határának, lakóinak védelme érdeké- felmérés személetesen mutatja, hogy számuk ben szobrokat, kápolnákat emeltek tiszteletükre, a többszörösére nőtt. Körbevették a teljes Kő-hehogy közbenjárásuk által védve legyenek a külső gyet, összefüggő sor alakult ki a Budakeszi utcáeredetű bajtól, csapástól.25 Miután Buda-vidéken ban, de a Kálváriadomb és a Kő-hegy déli részén a legjelentősebb művelési ággá a szőlőműve- is már két sorban álltak.31 Ezt az állapotot szemlés vált, így elsősorban a településeken és azok léletesen írta le 1854-ben Josef Vinzenz Haeufler: határában Szent Orbánnak állítottak emléket. „Egy egész borospincékből álló falucska húzódik A budaörsi Szent Orbán-szoborra sajnálatos mó- végig a hegyek lábánál, amelynek sziklás oromdon alig van adatunk, meglétére az egyházi jel- zatai egy várrom látványát idézik.”32 Az utolsó legű forrásokból következtethetünk. A canonica részletes térkép 1879-ből maradt fenn, a település 23 24 25 26 27 28 29 30 31

A részletes adatokat táblázatos formában lásd: Muskovics 2019a: 59–60, 64–65.

visitatiókból annyi derül ki, hogy 1889-ben Kreisz Ottokár állíttatta.26 A szobor a nyugati határ közelében kapott helyet, ott, ahol az út Budakeszi felé elágazik. Az 1940-es évek végén bontották le, amikorra az épülő Ipari Szerelvény- és Gépgyár felé tartó vasútvonal útjában állt. Ledöntött részei sokáig a töltés oldalában hevertek, de helyreállítására senki sem gondolt, így azok szép lassan elkallódtak.27 A Szent Orbán tiszteletére emelt szobor mellett Budaörsön még egy szakrális emlékkel kapcsolatban rendelkezünk pontosabb adatokkal, ez pedig a Starentanz-kápolna. A filoxéra pusztításától kezdve Havi Boldogasszony ünnepén (augusztus 5.) a papság vezetésével ide vonultak a hívők.28 A kápolnáról annyit tudni, hogy 1808-ban állíttatta Hely József. Ez a Farkasréti úton áll, nevét az ottani dűlőről kapta (Starentanz: seregélytánc), ahol régen jórészt szőlőt műveltek.29

Kecskés 1982. Hauser 1989: 56–57. Bartha 1990: 219. Vass 2002: 196. Hauser 1985: 131. Bonomi 1933: 60. Boross–Várhegyi 2010: 36. MNL OL S 11. No.0830:078. HM HIM HT B.IX.a. 1124. XXXII. Sec. 51. Haeufler 1854: 10.

MUSKOVICS ANDREA ANNA

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

3. kép: Budaörs belterületének 1936-os térképe, amelyen jól láthatók a Kő-hegy körüli pincesorok (fotó: BJHGy 2022.1.3)

tagosítási térképe jól mutatja, hogy a század második felében sem álltak le az építkezésekkel.33 Bár újabb pinceterületek nem keletkeztek, a Kő-hegytől északnyugatra eső rész ekkorra már sűrűn beépült. Az újabb épületek iránti igényt támasztja alá, hogy az úrbéri per végén, 1879 márciusában elkészített mérnöki utasításban új pincehelyek kialakításáról rendelkeztek: „…pinczehelyekül pedig a falu nyugati oldalán a biai ut és a présházak közötti terület jelöltetik ki”.34 Pontosan nem tudni, hogy a jó évtized múlva megjelenő filoxéra miatt mennyi épület készült el ezekből, azt azonban jól mutatja, hogy még a század utolsó negyedében is igény mutatkozott új présházak és pincék kialakítására (3. kép). Elhelyezkedés és típusok A présházak és pincék elhelyezkedésüket tekintve változatos képet mutatnak. Lehetnek a külső határban, függetlenül a szőlőhegytől vagy a szőlőhegy aljában. Előfordulhatnak a belterület szélén, valamint a településen belül is vagy a lakótelektől függetlenül, vagy a lakótelken. Állhatnak magányosan vagy csoportosan, alkothatnak pincesort vagy pincefalut. Ez a változatos elhelyezkedés nemcsak egy-egy tájegységen, egy-egy kisebb településcsoporton belül mutatkozhat meg, hanem előfordulhat az is, hogy egy településen belül találkozunk a különböző elhelyezkedési módokkal.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

4. kép: Lakóház a Budapesti úton, amelynek alsó szintjén a présház kapott helyet (a szerző felvétele)

5. kép: Présházas lyukpincék a Kő-hegy lábánál (fotó: BJHGy 2017.1.334)

Buda-vidék települései jól mutatják, hogy egy kisebb területen is milyen változatos formákat alakíthattak ki: szinte valamennyi, előbb felsorolt elhelyezkedési mód ismert volt.35 Voltak települések (például Etyek és Tök), ahol az épületek egy része a határban, más része a belterületen volt, hol csoportosan, hol magányosan történt meg a kialakításuk. Ezzel szemben például Budaörsön, Budakeszin vagy Perbálon egységes képpel lehet találkozni. Budaörsön az épületek többsége a belterület szélén, a szőlőhegytől függetlenül kapott helyet, ezáltal szinte különálló falut alkotva a település mellett (3. kép). Az épületek szabályos utcasorokat képeztek, ezáltal még inkább azt a benyomást keltették, mintha egy külön faluról lenne szó. A település széli csoportos elhelyezkedési formán kívül még egy volt megfigyelhető, ez pedig a présházak és pincék lakótelken történő felépítése. Ha kitekintünk országos szintre, akkor a présházak lakótelken történő kialakítása a városi építkezés jellemzője volt, sok esetben ezeket a lakóház alá építették. Buda-vidék azért speciális ilyen szempontból, mert több településen (például Solymáron és az egykori Torbágyon) ezek nem a lakóépület alatt, hanem azzal egybeépülve, a gazdasági épületek között vagy különállóan, az udvaron kaptak helyet. Ezzel szemben Budaörsön a lakóház melletti pincék városokra jellemző formája figyelhető meg, a présházat a lakóház alatt alakították ki. Ez elsősorban a főúton, a mai Budapesti úton volt jellemző, de nagyon ritka típusnak tekinthető (4. kép). Szemben az épületek elhelyezkedésével, a típusok egységesebb képet mutatnak Buda-vidéken, az uralkodó forma a présházas lyukpince: különb-

ség abban figyelhető meg, hogy ezek mellett milyen számban voltak jelen a lyukpincék.36 Arányukra a mai állapotokból következtethetünk, és ezek alapján megállapítható, hogy Budaörs mutatta a legegységesebb képet, itt szinte egyáltalán nem voltak feldolgozó nélküli bortárolók. Egységes képpel találkozhatunk akkor is, ha az épületek kialakítását nézzük meg. A présházas lyukpincéken belül két fő formát különíthetünk el. Egyrészt beszélhetünk felmenő falú épülettel rendelkező présházas lyukpincékről, másrészt pedig boltozott présházas lyukpincékről. Előbbi forma országszerte általános, lényege, hogy az épület épített falakkal és tetővel rendelkezik. A másik fő típusnál a pince elé nem egy rendes házat építettek, hanem felboltozták az épületet, amire aztán földet hordtak. A présházas lyukpincék ezen formája legnagyobb számban Pátyon és Perbálon látható, ezen a két településen kizárólagos típusnak tekinthető. Nagy számban ismert még Tökön, de több példája figyelhető meg Biatorbágyon, Budajenőn és Zsámbékon is. Ezzel szemben Budaörsön és Budakeszin ismeretlen volt. A felmenő falú présházzal rendelkező lyukpincéknél alapvetően az építési módokban és a felosztásban figyelhetők meg kisebb különbségek. Egyrészt rendelkezhetnek rövid oldali, másrészt hosszú oldali bejárattal. Budaörsön az előbbi típus fordult elő nagyobb számban, de a hosszú oldali bejárat is ismert volt (5. kép). Formák, építőanyagok, esztétikai jegyek A pincék keletkezéséről pontos ismereteink nincsenek. Az írott források hiányában csak becslé36

33 34 35

MNL OL S 11. No.0833. MNL PML IV.165a. Budaörs úrbéri pere. Mérnöki utasítás, 1879. 03. 29., 12. doboz. Ezzel kapcsolatban lásd: Muskovics 2019a: 81–94.

sekre és feltételezésekre van lehetőség. Szintén keveset tudni az építésükkel kapcsolatos engedélyekről. A gazda tulajdonát a présháznak kimért terület képezte, ezt a részt kellett megszerezni. Ezután mindenki addig fúrt be, ameddig szeretett volna, utólagos bővítésre is lehetőség volt. Figyelni arra kellett, hogy a szomszéd pincébe ne törjenek át. Az írott források közül egyedül az úrbéri perekben találni adatokat az engedély kérdésével kapcsolatban, igaz, ezek sem pontosan említik a területszerzés módját. A budaörsi úrbéri perben az alperesek, a volt úrbéresek többször megemlítették, hogy a présházak és pincék a közlegelőben „az uradalom beleegyezésével – s minden jogfentartás nélkül lettek felépitve”. Mindez azt mutatja, hogy engedélykérésre többnyire szükség volt, de fizetséget nem kellett adni. A 19. század utolsó harmadáig a kijelölt területek méretével kapcsolatban sincsenek pontos adataink. Először az 1879-es mérnöki utasításban olvashatunk erről, ekkor 15 négyszögöl hos�szú és minimum 5 négyszögöl széles területek kiosztásáról rendelkeztek. Mivel ezeket a már meglévő présházsorok folytatásában jelölték ki, valószínűsíthető, hogy korábban is nagyjából hasonló területekhez jutottak a gazdák.37 A pincék kialakítását a gazdák maguk végezték, mesteremberekre csak boltozáskor volt szükség. Barátok, komák, rokonok, szomszédok egymást segítve alakították ki ezen épületeket. A muka télen, kézi eszközökkel történt. A pince kialakításának két módját ismerték: ásták vagy fúrták. Az előbbi eljárásmód lényege az volt, hogy a területet kinyitották, azaz a földet jobbra és balra kidobták. Ezután kőből megépítették a lábazatot, majd következett a boltív készítése. Ez a régen fából, a 20. század második felétől pedig a vasból készült ramonád segítségével történt. Ez a boltozás nélkülözhetetlen, ezáltal igen értékes eszköze volt. Méterenként mentek előre, és a ramonádra jobbról-balról tették fel a köveket vagy a téglákat. Hosszabb fogásokkal nem lehetett haladni, mivel nem érte be a kezük. Ahhoz, hogy ne rogyjon meg, két oldalról egyenletesen kellett felrakni az építőanyagot. Mikor a sor majdnem összeért, középre ékelést, zárókövet tettek be. Ennek elkészülte után a földet rögtön visszahordták, ez akadályozta meg, hogy a boltív két oldalról megrogyjon. Csak ezt követően vették ki a ramonádot. Az így kialakított pincék elengedhetetlen része a gádor. Ezt az építési módot síkabb terü-

A rendszerezési kísérletekről és a néprajzi terminológiáról lásd: Muskovics 2019a: 108–117. (A Buda-vidékre vonatkozó oldalak: 113–117). MNL PML IV.165a. Budaörs úrbéri pere. Mérnöki utasítás, 1879. 03. 29., 12. doboz.

MUSKOVICS ANDREA ANNA

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

6. kép: Présházban kialakított gádor (a szerző felvétele)

7. kép: Maradék és vágott kövekkel, valamint téglával boltozott pince (a szerző felvétele)

letek esetén alkalmazták, de munkaigényessége miatt csak a 20. század második felétől vált országszerte jellemzővé a pinceépítéseknél, amikor a nagyobb gépek segítéségével a földet könnyen ki lehetett dobni. Buda-vidéken korábban elsősorban Budaörs alsóbb, lankásabb részein építették ilyen módon a bortároló helyiségeket, de a gépek elterjedéséig a nem megfelelő domboldallal rendelkező területeken is inkább gádorral rendelkező fúrt pincéket alakítottak ki. A másik építési mód tehát a pincék fúrása. A borok tárolásához arra volt szükség, hogy télen-nyáron körülbelül 12 fok legyen a pincében. Ahhoz, hogy ezt elérjék, 4–5 méteres földmagasságra volt szükség. A pincéket ezért megpróbálták olyan területre építeni, ahol megfelelő magasságú volt a domboldal. Ebben az esetben viszont a fúrás volt a könnyebben kivitelezhető és célszerűbb eljárási mód. Ennek során méteres szakaszokban kellett haladni. A munkát kézi erővel végezték, csákányok, ásók, vésők segítségével jutottak előre. A földet talicskával hordták ki és vitték a pince tetejére. Ennél az építési módnál lehetőség volt a boltozás elhagyására, ha megfelelő minőségű volt a talaj. Amennyiben viszont szükséges volt, akkor folyamatosan építették, ahogy haladtak előre. A pincék fúrással, vájással történő kialakítását alacsonyabb domboldalak esetén is alkalmazták, ilyenkor viszont feltétlenül szükség volt a gádorra. Ez tulajdonképpen a pince védett, föld alatti lejárata. Ennek segítségével érték el azt, hogy a pince megfelelő mélységben legyen. Két fő típusa volt. Meredekebb lejtés esetén minden esetben lépcsőket tettek: ezek régen földlépcsők voltak, amelyeket oldalt téglával támasztottak meg, élére pedig fát helyeztek. Ezt a megoldást egyrészt a lépcsőn gurított hordók megóvására

alkalmazták, másrészt azért, hogy ne omoljon le a fokok széle. Amennyiben nem túl meredek lejáróra volt szükség, akkor volt, hogy egyszerű lejtős gádort hoztak létre. Ez a hordók mozgatásánál jelentett előnyt. A két típust ötvözhették is, voltak olyan gádorok, amelyeknek az egyik oldalán lépcső, a másikon pedig lejtős rész volt. A gádor a legtöbb Buda-vidéki településen megfigyelhető volt, hol kisebb, hol nagyobb számban. Építésének két módja volt, és ebben Budaörs eltér a többi településtől. Buda-vidéken az volt az általános, hogy a présház hátsó falán nyíló ajtó után indult. Ezzel szemben Budaörsön másképp történt a kialakítása, itt nyílása a padló síkjában volt, teljes terjedelmével a padlószint alatt kapott helyet. Ez nem volt praktikus, mert nagy helyet foglalt el (6. kép). Emiatt több présházban kétszárnyas deszkaajtóval zárták le, amit mindig lehajtottak, ha itt dolgoztak. A pincék építésével kapcsolatban a másik fő kérdés a boltozás. Ásott pincék esetében ez elengedhetetlen volt, a fúrt pincéknél viszont a talajadottságoktól függött. Amennyiben szükség volt rá, akkor amint méteres hosszúságban kitalicskázták a földet, azonnal megkezdték a boltozást. Keskeny részt kellett fogni, hogy a föld meg tudja tartani saját magát. A lábazatot általában kőből tették ki, utána pedig kővel vagy téglával boltoztak, ami ennél az eljárásmódnál is a ramonádra került. A kővel történő boltozás a 18–19. században általános volt. A tégla a 20. századtól kezdte kiszorítani a követ, ami legtovább a lábazatnál maradt meg (7. kép). A boltozást mindig kőműves végezte, de az anyagszállítás, a segédmunka biztosítása a gazda feladata volt. Budaörsön általános volt a boltozás, kevés pincét hagytak boltozatlanul. Ezeket szalmával, törekkel

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

hordták tele, és kiégették. Budaörssel kapcsolatban meg kell említeni, hogy itt a Kő-hegy felsőbb részein már dolomitba is vájhatták a pincéket, ahol természetesen nem volt szükség boltozásra. A pincék építésével kapcsolatban még az alaprajzról kell szót ejteni. Ezek nagysága a tulajdonosok szőlőterületétől, a termelt bor mennyiségétől függött. Ez országszerte így volt, sokkal inkább a pincék méretében tükröződött a termelt mennyiség, mintsem a présházakén. Budaörsön, de egész Buda-vidéken egységes képet mutatnak a pincék alaprajzi szempontból: szinte kizárólagos volt az egyágú pince, amely nem ágazott el. Budaörsön ezek hossza a 6–7 méterestől egészen a 40 méteresig terjedhetett. A felmenő falú présházak építési módjukban a lakóházakhoz hasonlóak. Budaörsön elsősorban követ használtak, amit vagy helyben, vagy valamelyik közeli településen szereztek be. A tetőnél kizárólagos volt a szarufás megoldás. Az 1930-as évektől a tetőfedő anyag is egységes képet mutat, elsősorban cserepet használtak. A korábbi évtizedekben még sok présházat fedtek zsuppal, de ez rendkívül tűzveszélyes volt.38 Az épületek belső felosztása szintén egységes volt: általában leválasztottak egy kisszobát vagy, ahogy a helyiek mondták, Trinkstube-t, Weinstübere-t (8. kép). A présház többi része egy tér volt, a feldolgozásnak adott helyet. A présházak padlással is rendelkeztek, ennek kialakítását az épület típusa határozta meg: az útra hosszanti tengelyükkel párhuzamosan elhelyezkedő présházaknál többnyire bentről oldották meg a feljutást, valamelyik sarokban helyezték el a létrát. A rövid oldalú bejárattal rendelkezőknél viszont kívül alakították ki. Ez kétféleképpen történt: vagy az utcai homlokzaton volt a padlásfeljáró, vagy pedig hátul, ha a felső utca olyan magasságban volt, mint az épület hátsó részén az ajtó. Így a kocsival közvetlenül a feljárat mellé lehetett állni. Budaörsön különösebb díszítéseket nem alkalmaztak a présházaknál, de a homlokzat kialakítása egységes formában történt, amelyek így együttesen már jelentős esztétikai értéket hordoztak. A nagyobb méretű nyílászárók a felmenő falú présházas lyukpincékre jellemzőek. Ezekre egy vagy két ablakot tettek. Az utcára rövid oldalukkal néző épületeken általában egy ablak volt. Ez, amennyiben volt kisszoba, ahhoz tartozott. Szemben a boltozott présházak szellőzőivel, a felmenő falú épületek már rendes ablakokkal rendelkeztek, amelyeken a rács és a spaletta többnyire 38

8. kép: Présház kisszobája (Trinkstube, Weinstübere) (a szerző felvétele)

ablaküveggel is kiegészült. A spaletták esztétikai funkcióval is bírtak, de elsődleges feladatuk itt is a védelem, valamint a bejutó fény és levegő szabályozása volt. Kinyitásukkal beereszthették a meleget, bezárásukkal pedig biztosíthatták a présház és a pince hűvösen tartását. Az ajtók többnyire keményfából készültek, sokszor kívülről vaslemezborítást kaptak, amely az élettartamukat növelte. Szintén a védelmüket szolgálta a süllyesztett kialakítási mód: így próbálták megvédeni az időjárás viszontagságai ellen. Az ajtók díszítettségét általában redőnyözöttségük adta meg: ez lehetett vízszintes, függőleges vagy sugaras. Egyéb díszeket ritkán alkalmaztak. A présház díszítettségét még a kő ajtókeret, illetve az azon található zárókő adta meg. Érdekesség, hogy Budaörsön az építés évét és a tulajdonos monogramját nem mindig az ajtó fölé tették: volt, hogy az ajtó és az ablakok közé vagy pedig a ház sarkába helyezték (9. kép). Buda-vidék településein az épületek díszítettsége egységes formát mutat. Volt azonban egy díszítőelem, ami csak Budaörsön volt jellemző. A legtöbb présház ablakait, ajtaját, valamint homlokzatát fehérre meszelt csík keretezte (5., 9. kép).

Az egyik legnagyobb tűz 1916. augusztus 19-én pusztított, amikor suhancok gyújtogattak a Kő-hegyen: délután 4 óra tájban tizenhárom présház égett le teljes berendezéssel (Tóth–Kovács, Dr. 2014: 145).

MUSKOVICS ANDREA ANNA

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

11. kép: Szüret az egyik szőlőben (fotó: BJHGy 2017.1.1285) 9. kép: Présház, amelyen az építtető monogramja és az építés éve nem a bejárat feletti zárókövön, hanem az épület szélén kapott helyet (a szerző felvétele)

A présházak és pincék gazdasági funkciója A présházakra és pincékre elsősorban mint a szőlőfeldolgozás és a bortárolás építményeire gondolunk. Ez valóban így van, emellett azonban számos más funkciót is betölthettek. Kiemelkedő szerepet játszottak a férfiak társasági életében, és nem egyszer szükséglakásként is szolgáltak, háborúk alatt menedéket adtak a családnak. Elsődleges gazdasági funkciójuk mellett pedig egyéb termények tárolására is szolgálhattak.39 A budaörsi gazdák is fontosnak tartották a bor magában történő raktározását, ennek ellenére a pincék és a présházak sokszor helyet adtak más terményeknek is – igaz, ezeket megpróbálták elkülöníteni. Az épületek ezen funkcióját nagyban meghatározta a szőlőművelés jelentősége, a pincék alaprajzi formája, valamint a szőlőfeldolgozó és bortároló építmények típusai. A bor tárolása mellett a pincéket általában gyümölcs-, esetleg zöldségtárolásra használták. Szintén mindenütt megfigyelhető volt a présházakban történő széna-, esetleg gabona- vagy egyéb takarmánytárolás (10. kép). Emellett viszont további, speciális szerepet is betölthettek ezek az épületek. Budaörsön Úrnapja előtt a virágokat a pincében papírra téve őrizték, hogy az ünnepig frissek maradjanak. Mivel sok háznak nem volt 39 40 41

10. kép: A széna felpakolása a présház padlására (fotó: Andreas Ritter fotógyűjteményéből, Rudolf Hartmann)

pincéje, a virágokat a borospincébe kellett vinni, és onnan előző nap vagy Úrnapja hajnalán hozták el. Télen a szekeret helyezték el a présházban. Az ekkor nem használatos, nagy helyet foglaló mezőgazdasági eszközök (borona, vetőgép) présházban történő tárolására szintén vannak adatok. Budaörssel kapcsolatos érdekesség még, hogy a törköly tárolása egy külön erre a célra kialakított törkölyös gödörben (Trebergrube) történt, ritkább esetben egy e célra épített betonkádban. A gödör általában a présházban kapott helyet, és miután megtelt, sárral letapasztották.40 A szőlőfeldolgozás eszközkészlete A szőlőművelésben az egész család részt vett, mindenkinek megvolt a maga feladata. A nehezebb munkákat, a nyitást, a permetezést, a trágyázást a férfiak végezték, a nők elsősorban a zöldmunkában vettek részt, de sokszor kapáltak is.41 A legnagyobb, de egyben legörömtelibb munka azonban a szüret volt, ekkor a család apraja-nagyja a szőlőkben tartózkodott (11. kép).

Tették mindezt annak ellenére, hogy a borászati szakirodalom már a 19. században is azt hangsúlyozta, hogy a bor mellett más dolgokat nem lehet tárolni. Példaként lásd: Gyürky 1860: 107; Nyáry 1876: 97. Budaörsön, ahogy Buda-vidék más vizsgált településein sem, korábban nem volt elterjedt a pálinkafőzés. A törkölyből inkább csigert készítettek. Ezt a németek Trunkweinnak nevezték. A szőlőmunkák Budaörsön is a megszokott rend szerint haladtak: kora tavasszal, a nyitással kezdődtek. Ezt a metszés követte, amely nagyban meghatározta a termőképességet, ezért, ha tehette, a gazda maga végezte, de ha segítségre volt szüksége, akkor is csak többéves tapasztalattal rendelkező férfiakat hívtak erre a munkára. A metszést követően három munkafolyamat kísérte végig a gazdákat a szüretig: a kapálás, a zöldmunka, valamint a permetezés, amelyeket évente többször is el kellett végezni. Az éves rendhez kevésbé kötődő, elsősorban az időjárástól függő munka volt a lemosott föld rendezése. Ezt puttonyokban vagy Schwingennel vitték fel a szőlőkbe. Utóbbi egy lapos, fonott eszköz volt, amire rátették a földet, majd kézbe fogták és felhordták. Az erózió ellen úgy próbáltak védekezni, hogy a meredek domboldalba vágókat, árkokat ástak, ami megfogta a lecsúszó földet.

Emellett ez a munka szorosan kötődött a présházakhoz és pincékhez is, elsődleges funkciójuk ugyanis a szőlő feldolgozása és a bor tárolása volt, emellett a szüretelés, a darálás és préselés eszközeit is itt tartották. A szüret az edények gondos előkészítését igényelte. Egyrészt a tisztaság miatt, másrészt, hogy ne szívja magába a must egy jelentős részét az egy éve száradó faanyag.42 A munka két részből állt. Először gondosan lesúrolták az eszközöket, majd ezt követően dagasztották őket. Azzal kapcsolatban ellentmondóak a vélemények, hogy ez utóbbi munkafolyamatra mely eszközöknél volt szükség. Vannak, akik szerint mindegyiknél, mások szerint csak a kádaknál. Többnyire minden eszközt megemlítettek, de a kádak dagasztását különösen is hangsúlyozták. Az edényeket, ha kevesebb víz állt rendelkezésre, fejjel lefelé fordították, és vizes zsákokat terítettek rájuk. Ezeket folyamatosan permetezték, locsolták. Ha a közelben nagyobb mennyiségben volt víz, akkor a fenekükre állították őket, és vizet töltöttek beléjük. Az eszközöket helyi kádárok készítették, többnyire keményfából, tölgyből. Egyedül a puttonyhoz használtak puhafát, fenyőt. Ez kevésbé volt tartós, de itt az elsődleges szempont a súly volt, a szőlő hordásához minél könnyebb eszközre volt szükség. Szüretelőedénynek a zománcozott, később a műanyag vödröt használták. Ez az egyetlen munkafolyamat a feldolgozás során, amelynél már az emlékekben sem él a faeszköz. A szőlő összegyűjtésére szolgáló puttonyról már több adat maradt fenn. Az emlékezet kizárólag ezt

42 43 44 45 46

az eszközt őrizte meg, bár korábban Budaörsön is használhattak csöbröt, amit Buda-vidéken a 19. század második felére szorított ki a puttony.43 A puttony hátoldalán általában magasabb dongákkal rendelkezett, ezzel megakadályozva, hogy a vödörből a puttonyos nyakába ömöljön a szőlő. Ma többnyire erre a formára emlékeznek, de a fényképek egyértelműen mutatják, hogy magasítás nélküli forma is előfordult. A puttonyosok száma a szőlő nagyságától és a szüretelők számától függött, általában egy vagy két férfiember végezte ezt a feladatot. Az összegyűjtött szőlőt a puttonnyal egyből a présházba vitték darálni, ha az épület a szőlő végében volt. Amennyiben erre nem volt lehetőség, akkor kocsira tett kádba vagy lajtba öntötték (12. kép).44 A lajtot az 1920-as, 1930-as évekre teljesen kiszorította a kád, erre az eszközre ugyanis az idősek sem emlékeznek, csak a régi fényképek őrizték meg emlékét. Visszaszorulása feltehetően a darálás présházba kerülésével magyarázható, a zúzatlan szőlőt ugyanis nem lehetett a zárt lajtokban szállítani. A kádakból többet is ki kellett vinni, az egyiket mindig a szőlő végében hagyták, ebbe gyűjtötték a szőlőt addig, amíg a szekér a nagyobb káddal vissza nem ért. Ha a szőlőknél elhelyezett kisebb kádak előbb teltek meg, mint ahogy a szekér a présházból visszajött, vagyis ha a szüretelők nem tudták hová rakni a leszüretelt fürtöket, akkor kényszerű szünetet tartottak. Ezt Geschirrfeiernek, vagyis edényünnepnek nevezték. Ezt az időt arra használták fel az asszonyok, hogy a kis kupacokba rakott csemegeszőlőt összegyűjtsék.45 A szállításhoz a hagyományos szekereket alakították át. Oldalrészét leszedték, és a négy kerékre hosszú gerendákat szereltek, amire láncokkal erősítették rá a lajtot vagy a kádakat. Az utolsó fürtök elhozásának napján a gazda a lószerszámokat fényesre tisztította, és ha utoljára hajtott ki a kocsijával, akkor a lószerszámba és a lovak sörényébe színes szalagokat font. Erről mindenki láthatta, hogy ez a gazda befejezte a szüretet. Ezt a napot külön meg is ünnepelték. Mindenkit, aki a szüretben részt vett, a présházban közös ebéddel vendégelték meg. A gazda néha egy pár szőlőlevélből még koszorút is font, amelyre szép fürtöket erősített.46

Az edények tisztán tartására a borászati szakírók is felhívták a figyelmet. Nyáry Ferenc például legalább annyira fontosnak tartotta, mint a borkezelés során végzett bármely más munkát (Nyáry 1876: 75). A csöbör meglétét a hagyatéki leltárak mutatják. Példaként lásd: Bia – MNL PML IV.260b. 2268/1865. 39. doboz; Tök – MNL PML IV.260b. 6174/1870. 128. doboz; Etyek – MNL FML IV.407. 5401/1874. 73. doboz. Buda-vidék több településén félfenekű hordóba gyűjtötték a szőlőt, de ennek megléte Budaörsön nem mutatható ki. Ritter 1996: 142–143. Ritter 1996: 143.

MUSKOVICS ANDREA ANNA

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

12. kép: A szőlő szállítása lajtban (fotó: BJHGy 2017.1.193)

A feldolgozás helyszínének ma már többnyire a présházat jelölik meg. A 20. század első felében, illetve azt megelőzően viszont általánosabb lehetett a szabadban történő feldolgozás. Pontosabban az első munkafolyamatot, a taposást, majd az ezt felváltó darálást végezték el a szőlőben. A darálók elterjedésére a hagyatéki leltárak adatai alapján következtethetünk. Mindösszesen két településről, Biáról és Etyekről vannak adatok az 1860-as, 1870-es, 1880-as évekből, de a darálók nagyobb számban csak az utóbbi településen voltak jelen.47 A 19. század végén, a 20. század elején viszont gyorsan terjedt ez az eszköz, amit az bizonyít, hogy adatközlőim közül a legidősebbek sem emlékeznek már a taposással történő szőlőtörésre, emiatt az ennek során használt taposókádakra sem.48 Mikor a présházhoz megérkezett a szekér, akkor a lajtot ráfordították egy kádra, és abba ürítették a szőlőt. A kádakból fickóval (Sechtl), egy egyfülű dongás faedénnyel vagy kézzel merték ki a szőlőt, és puttonyban vagy valamilyen nagyobb edényben, fertályban (Viertl), vödörben hordták be a présházba, ahol a daráló már egy kádon állt. Ebbe Buda-vidék legtöbb településén szűrőkosarat, szűrőkast helyeztek, de ez az eszköz Budaörsön nem volt ismert. Itt helyette szűrőrácsot használtak, de ezt is csak a nagy mennyiségű

szőlővel rendelkező gazdák. Ebből fickóval merték ki a mustot. Ott, ahol nem használtak rácsot, a levet is a présbe öntötték. A nagyobb terméssel bíró gazdák a must hordóba juttatását egy facsatorna segítségével oldották meg; ott, ahol kisebb mennyiség volt, a fertállyal hordták le a hordókba. A fából készült csatornákat később kiszorította a slag, és megjelentek a szivattyúk, amik meggyorsították és megkönnyítették a munkát. A hordóba töltést mindenütt a töltike (Gieskandl) segítette. A fehérszőlő készítésénél a darálás után rögtön megkezdték a préselést, míg a piros fajtákat állni hagyták. Ez a német településeken többnyire a kősúlyos bálványprésekkel, a magyarlakta területeken viszont az alulhajtós, középorsós fasajtókkal történt, bár kisebb számban ezek is megtalálhatók voltak Budaörsön. Gyűjtéseim során a bálványpréseknek többnyire az előnyeit emelték ki. Egyrészt jóval nagyobb mennyiséget lehetett velük kipréselni, másrészt nem igényelték, hogy az ember mindig mellettük legyen. Hátrányaként egyedül nagyságát említették. Az itt elmondott eszközök Buda-vidéken általánosak voltak, elsősorban csak az elnevezésekben voltak különbségek. Az eszközváltások terén is egységes kép tárul elénk. A 19. század végére a puttony kiszorította a csöbröt, a daráló pedig a taposókádakat, ezt követően azonban évtizedeken keresztül szinte egyáltalán nem változott az eszközkészlet. A feldolgozás során használt edények egészen a 20. század utolsó harmadáig megmaradtak, és jelentős részük még ma is ismert, a változás csak az anyagot érintette, a formát nem. A faeszközök nehezek voltak, rendben tartásuk sok időt igényelt, emellett a kádármesterek kihalása után a beszerzésük is nehézkesebb, költségesebb lett. Ezért szép lassan megjelentek a gyári prések, valamint a műanyag edények. Ennek a váltásnak azonban elsősorban azokon a településeken volt jelentősége, ahol folyamatos maradt a szőlőkultúra. Budaörsön a kitelepítések következtében lezajló jelentős pusztulás miatt százával tűntek el ezek az eszközök már az 1940es évek második felében, így folyamatos eszközváltás nem rajzolható ki.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A présházak és pincék társadalmi életben betöltött szerepe

A pincebeli élettel kapcsolatban elsősorban az 1930-as évektől rendelkezünk adatokkal, de az épületek kezdetektől betölthettek ilyen szeA gazdálkodás különböző ágazataihoz kapcsolódó repet. Erre utal az 1783-as canonica visitatio is. épületek elsősorban valamilyen munkavégzés Ebben Johann Nepomuk Hartmann plébános arról vagy bizonyos termények, eszközök tárolása cél- számolt be, hogy szüret idején gyakran vasárnap jából jöttek létre, emiatt természetes volt, hogy is dolgoztak az emberek a pincékben, és az év építészeti leírásuk mellett funkciójuk vizsgálata során vasárnap sokan a pincékben ragadnak, ott felé ezen irányból közelítettek. Ennek megfelelő- ünneplik a szentmisét. en a szőlőbirtok az épületekkel együtt elsősorban „Sokan szokás szerint e napokon nem veszik figazdasági üzemhelyet jelentett, a szőlő feldolgyelembe, vagy nem kérdik meg, hogy szabad-e gozásának, a bor tárolásának és kezelésének terményt széthordani, a telt edényeket a pincéka helyszínét. Ugyanakkor a gazdák mindennaből kihordani, nagy zajjal a hordók abroncsait igazpi és közösségi, társadalmi életében is jelentős gatni, gabonára gondolni, a lisztet a malomból szerepet töltöttek be, így ezekre az épületekre hazaszállítani, a szállítást esti időben végezni. […] is hatással volt az azt használó ember. Amiatt is Délelőtt és délután a nyílt, általános vendégesfontos az ilyen irányú vizsgálatuk, mivel közös kedés szünetel ugyan, de a reggeli égetett szesz egységet alkottak a lakóházzal, másrészt vannak fogyasztására még reggel és istentisztelet előtt olyan gazdasági és társadalmi változások, ameösszejönnek a kocsmában és szanaszét a pincéklyek inkább a gazdasági építményeken hagytak ben, ahol a délelőtti istentisztelet alatt mindig nyomot. A szőlő tehát nemcsak munkát, hanem többen vannak, mint a templomban, mindkét szórakozást is jelentett, a kijáró gazdák számára nemet számítva.”49 a heti kemény munkában ez adta a pihenést, így A ma élők emlékezetében már nem elevenek az épületeknek folyamatosan kellett alkalmazkod- az egykori pinceszerezések, korábbi gyűjtések niuk az őket rendszeresen használók igényeihez, azonban bizonyítják a budaörsi gazdák állandó az újabb és újabb funkciókhoz. kijárását. A források hiányában a társadalmi, közösségi „Különben is az volt a szokás, hogy a férfiak minden események bemutatása általában a terepmunka vasár- és ünnepnap délelőtt kimennek a borossorán gyűjtött anyaggal lehetséges. Budaörsön pincébe, hogy utánanézzenek, nem szivárog-e azonban, ahol a kitelepítés véget vetett ennek a a hordó. Mivel a borospince általában két kiloszórakozási formának, leginkább a régi fotók és méternél is nagyobb távolságra volt a lakóházleírások szolgálnak forrásul. tól, a családnak bizony gyakran kellett várnia az ebéddel.”50

13. kép: Férfiak csoportja az egyik présház előtt (fotó: BJHGy 2017.1.838) 47 48

Példaként lásd: Bia: MNL PML IV. 260b. 1702/1869. 99. doboz; Etyek: MNL FML IV.407. 4400/1872. 73. doboz. Recens gyűjtés hiányában arra vonatkozóan sajnos már nem tudunk választ adni, hogy melyik eljárásmódnak mi lehetett az előnye és a hátránya. A borászati szakirodalom viszont már a 19. század közepén a darálás elsődlegességét hangsúlyozta a tiprással szemben, ezt ugyanis jóval gyorsabb és tisztább munkafolyamatnak tartották. A gyorsaság nem csak a munkaidő lecsökkenése miatt volt fontos. Így érhették el, hogy a must a lehető legrövidebb ideig érintkezzék a törköllyel. A szőlőmalmokkal szembeni egyetlen éles kritika az volt, hogy a malom összezúzza a magvakat, aminek következtében fanyarabb bor készül. Ezt a problémát viszont a bogyózórosta alkalmazásával áthidalhatták (Tersánczky 1869: 296; Szilárd 1909: 149).

49 50 51 52

Itt ezeket az eseményeket Kellerpartie-nak nevezték. Ha nem ünnepnap volt, akkor többnyire késő ősztől tartották az összejöveteleket, amikor már nem volt tennivaló a földeken (13. kép). Ilyenkor kóstolták meg az újbort is, melynek során kölcsönösen járták egymás pincéjét. Pincézéskor a kisszobában jöttek össze, de ha a társaság túl nagy volt, akkor a lakomát a présházba tették át, ahol ilyenkor felfordítottak egy kádat. Általában gulyást főztek erre az alkalomra.51 Hogy ne kelljen túl gyakran lemenni a pincébe, egy-egy Viertelt, egy negyedest, vagyis egy húszliteres faedényt töltöttek meg borral, amit az asztal közepére helyeztek, és ebből mindenki annyiszor tölthette meg a poharát, ahányszor akarta.52

Vass 2002: 93. Ritter 1996: 89. A gulyást többnyire a férfiak készítették el, ezért pincegulyásnak (Kellergulasch) nevezték (IVDE Freiburg Nachlass Bonomi. Sammlungen 4/1/549–4/1/612. doboz. 4/1/569–4/1/578. dosszié; Bonomi 1976: 317). Ritter 1996: 152.

MUSKOVICS ANDREA ANNA

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

A rendszeres vasárnapi kijárás mellett a budaörsi férfiak bizonyos ünnepekkor is kimentek pincéikbe. Az egyik, ott megtartott szokás a farsangtemetés volt, amely hagyomány azonban a 20. századra kihalt. Bonomi Jenő 1933-ban megjelenő szakdolgozatában számolt be a férfiak farsangbúcsúztató szokásáról, és már akkor azt írta, hogy ez hatvan-hetven éve volt szokásban. Leírásából megtudjuk, hogy Budaörsön a farsang utolsó három napját a férfiak kint töltötték a présházak kisszobáiban. Az utolsó napon, farsangkedden éjfél előtt, mikor eljött a farsangtemetés ideje, „a jóbarátok borosüveggel a hónuk alatt, abba a pincébe igyekeztek, ahol farsang utóján együtt voltak”. Az ajtón belül – feltételezhetően a présház ajtaján belül – árkot ástak, amibe egymás mellé elhelyezték a magukkal hozott üvegeket egy rövidebb versike kíséretében. Ezt a gödröt azután deszkával lefedték, és majd csak a böjti időszak végén nyitották ki, amikor közösen, némi harapnivaló mellett elfogyasztották az italokat.53 Szintén Budaörsről vannak arra vonatkozó adatok, hogy főleg a fiatal férfiak és legények újév napján hiányoztak a templomból, mert a szilvesztert szívesebben töltötték valamelyik vendéglőben vagy pincében, mint otthon. 54 Ugyanezeket a helyeket látogatták a sorozásra hívott legények is. Már a sorozás előtti vasárnap megkezdték a vendéglők és a borospincék látogatását. Egyik pincét a másik után keresték fel, és ebben azok is részt vettek, akiknek nem volt saját boruk. Éjjel-nappal tartott a mulatozás, napközben egyik vendéglőből a másikba, éjszaka pedig pincéről pincére vonultak.55 A pincékben végződött a húsvét hétfői Emmausz-járás is (14. kép). Ez a kifejezés utalás az e napi evangéliumra, amely annak a két tanítványnak a történetét mondja el, akik húsvét hajnalán Jeruzsálemből egy Emmausz nevű faluba mentek és útközben Jézussal találkoztak. A felnőttek délután a határba, a földekre vagy szőlőkbe mentek, majd útjuk valamelyik pincében végződött. Szintén kimentek a templom búcsúnapjának délutánján,56 valamint az úrnapi körmenet után. Ez utóbbi a borosgazdáknak jövedelmet is jelentett, ugyanis a budaörsi körmeneten sok látogató is részt vett, akik utána betértek egy pohár borra a pincékbe.57

A présházak és pincék társadalmi funkciójával kapcsolatban még az épületek háborúban betöltött szerepét kell megemlíteni. Buda-vidéken jelentős szerepet játszottak ezek az épületek az értékek elrejtésében, de több településen menedéket is jelentettek az emberek és a bujkáló katonák számára. Több történetet is sikerült összegyűjteni arról, hogyan próbálták eldugni az élelmiszert, a ruhákat. Általános volt, hogy a pince végébe rejtették el a legfontosabb dolgokat, majd falat húztak eléje. Több helyen a présház padlójába vagy a szőlőbe ásták el az értékeket. „[M]ert apám az pedig asztalos mester volt egyébként, és volt neki egy nagy satupadja [a présházban – M. A. A.], vagy mit tudom én micsoda. […] S annak az árnyékába lefúrtunk egy nagy lukat és abba beletettük az összes élelmiszert és szépen le lett takarva. De aztán utána egy-kettőre megtanulták, és mire legközelebb odamentünk, már nem volt semmi se.”58

A pincék második fontos szerepe a lakosok elbújtatásában, megvédésében volt. Hogy mennyien költöztek ki, elsősorban attól függött, hogy men�nyire érte el a front az adott települést, illetve, hogy hol helyezkedtek el a présházak és a pincék. A közvetlenül a falu szélén, esetleg a falun belül lévő épületek kevésbé voltak alkalmasak búvóhelynek, így ilyen szerepet a budaörsi pincék sem nagyon tölthettek be. Ilyenkor inkább a lakóházaknál lévő pincéket használták óvóhelyül, vagy pedig nem a kisebb pincékbe mentek ki, hanem valamelyik nagyobb épületben gyűltek össze.

14. kép: Fiatalok összejövetele 1936 húsvét hétfőjén (fotó: BJHGy 2017.1.903)

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Budaörsön az ostrom alatt például a lakosság és a tárgyi eszközök között is jelentős volt egy része az egykori uradalmi pincébe húzódott. a pusztulás, százával égették el a préseket és „Az apácáknál kerestünk menedéket. A Leányisa faedényeket, illetve hordták el építőanyagnak kola alatti pincében rengeteg ember zsúfolódott a présházak tetőzetét, falazatát. A pusztulást össze: nők, gyerekek, öregek. Talán több mint jól szemlélteti Komjád-Konrád János visszaemezren. […] Az oldalszárnyban az apácák egy oltárt lékezése: állítottak fel. A pincében kút is volt. A hetekig tartó megpróbáltatások alatt ott gyerekek születtek és többen meghaltak. Nekünk a lépcsőn jutott már csak hely.”59

A szőlő feldolgozására és a bor tárolására létrejövő pincék nemcsak gazdasági funkcióval, hanem számos más szereppel is rendelkeztek. A férfiak életében a legfontosabb szórakozóhelyek voltak, a mindennapi spontán találkozások és a rendszeres hétvégi baráti összejövetelek mellett több ünnepi alkalom helyszínei lehettek. Ugyanakkor válságidőszakokban, katasztrófák közeledtével ezrek számára jelentették a menedéket, az életet. Ezen szerepekre az általam vizsgált településről több adat is ismert, és ezek egyértelműen mutatják, hogy e funkciók az évszázadok során mindvégig megvoltak, igaz, nem változatlanul. Az épületek minden esetben alkalmazkodtak a használók igényeihez, a történelmi és gazdasági változásokat figyelembe véve kaphattak új funkciót. Emiatt a présházak és pincék társadalmi életben betöltött szerepét minden esetben ezeknek a folyamatoknak a kontextusában kell vizsgálni. A kitelepítések hatása a szőlő- és borkultúrára A történeti áttekintésről szóló fejezetet azzal a gondolattal zártam, hogy az 1920-as évek elejétől megfigyelhető virágzó időszaknak a háború, majd az azt követő kitelepítés60 egy csapásra véget vetett, a korábbi gazdasági és társadalmi rend alapjaiban bomlott fel. Mit jelentett mindez a szőlő- és borkultúra esetében? A kitelepítés az egész mezőgazdaságot érintette, de a változások mértéke eltérő volt az egyes ágazatokat tekintve. A legjelentősebb csapás a szőlőművelést sújtotta, mivel az új telepesek nagy része olyan területekről érkezett, ahol ez a művelési ág nem volt jelentős, így sokan nem értettek a szőlőhöz. A gazdasági épületek 59 60

53 54 55 56 57 58

100

Bonomi 1933: 41; Bonomi 1937: 24. A farsangtemetés pincéhez kötődő szokása még Budakeszin volt megfigyelhető. Leírását lásd: Muskovics 2019a: 194. Ritter 1996: 87. Ritter 1996: 98. A budaörsi templomot Nepomuki Szent János tiszteletére szentelték fel. Búcsúját a május 16-át követő vasárnapon tartják. Ritter 1996: 111, 123. Muskovics Andrea Anna: Interjú W. J-sal, 2013. 03. 13. (a szerző tulajdonában).

61 62

„Lebontották a legtöbb borházat; először a tetőanyagot, gerendákat, léceket, deszkákat vitték Budapestre egy bútorgyárba eladni. Ott felfűrészelték az anyagot, kívül-belül furnérokat ragasztva rá, s egykettőre készen voltak az új bútorok. Mikor már fogytán volt a faanyag is, sorra került a tetőcserepek és a téglák eladása. Végül ez az anyag is elfogyott.”61

A kitelepített településeken a pusztulás, a rablások a vezetők számára is súlyos problémákat okoztak, ugyanis a gazdátlanul maradt lakóházakat, présházakat és pincéket a folyamatos fosztogatás fenyegette, több esetben önkényesen történt meg az elfoglalásuk.62 Erre utal a Kis Újság 1946. február 15-i száma, amelyben arról számoltak be, hogy több mint háromszáz borpincét és lakóházat fosztottak ki Budaörsön, de ahogy írták, csak „mint iskolapélda állt előttük Budaörs, amelynél most már tisztán leszürhetjük a tapasztalatokat”. A cikk szomorú képet festett a településen uralkodó helyzetről. „Egy rendőrzászlóalj jelenléte nem volt képes megakadályozni, hogy a községnek majdnem minden borpincéjét és lakatlanná vált házát a világtáj minden oldaláról beszivárgó fosztogatók fel ne törjék és ki ne rabolják! Több mint háromszáz borház vaslemezes, nehéz faajtaját verték pozdorjává nagyrészt az éjszakai órákban és folyatták ki, vagy vitték el, sokszor kocsikon is, a száz és száz hektoliternyi bort. Milliárdnyi érték tűnt el, vagy ment itt pusztulásba és a mindenre elszánt brigantik nem egyszer az ott lakó kevésszámú magyar telepesek életét is veszélyeztették.”63

Budaörsön 1947. december 15-én egy műszaki felügyelő által felmérést is készítettek az állapotokról. A jelentésből tudni, hogy harminc olyan romépület, illetve romépületrész volt, amelynek lebontása indokolttá vált. Továbbá a Máriavölgy utcában található száz pincét és présházat úgy nevezték meg, mint amelyre a községnek nincs

Steinhauser 2009. A magyarországi németséget sújtó kitelepítési rendelet az 1945. december 22-i kormányülésen, a kollektivitás alapján született meg. A kitelepítést Budaörsön kezdték meg, ahonnan január 19-én indult el az első szerelvény. A budaörsi kitelepítésről lásd: Grósz 2010. (Különösen: 111–316.) Kovács, Dr. 2005: 87. A rablás és fosztogatás mértékét, a helyzet súlyosságát szemléletesen mutatja be a Szabad Szó 1946. április 6-i számában megjelent Rögtönbíráskodás vár a sváb ingóvagyon elrablóira című írás. Ebből kiderül, hogy számos panasz érkezett azzal kapcsolatban, hogy a kitelepített németek ingó vagyontárgyait illetéktelenek törvényellenesen sajátítják el, részben a leltárazás előtt, részben viszont annak befejeződése után. (Szabad Szó, 1946. 04. 06.) Kis Újság, 1946. 02. 15.

101

MUSKOVICS ANDREA ANNA

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A szükséghelyzetben több család önkényes alapon olyan présházakat is elfoglalt, amelyeknek tulajdonosait nem telepítették ki, és a gazda esetleg csak évtizedek múlva vehette újra birtokba saját ingatlanát. Összegzés

15. kép: Az egykori présházsorokra sokszor csak a kicsi telkek, a szűk utcák és az átalakított épületek közt megbújó présházak utalnak (a szerző felvétele)

16. kép: Az egyik utolsó, eredeti formájában megőrződött présház (a szerző felvétele)

szüksége, így házaikat a telepesek ezek anyagából tatarozták.64 A kitelepítés nem csak a szőlőművelés jelentőségében, a gazdálkodás rendszerén belül elfoglalt helyében és az épületek elhagyásában mutatkozott meg. Nagymértékű pusztulás ment végbe az eszközök között is. Bálványprések tucatjait, de akár százait semmisítették meg. Ezt jól mutatják Hauser József 1970-es, 1980-as években folytatott gyűjtései, amelyek során csak egy ilyen prést talált.65 Az eszközök pusztulásáról számolt be Komjád-Konrád János is:

amely folyamatot az épületek elhagyása mellett azok lakóházzá alakítása is felgyorsította. Az üresen maradt présházak másrészről viszont a legkülönfélébb speciális funkciókat tölthették be, mint tárolás, gombatermesztés stb. A megmaradt épületek továbbélésének másik útja a szükség- vagy állandó lakássá alakítás volt (15–16. kép). A 20. század első felében Budakeszin, Pátyon és Zsámbékon nagyobb számban fordultak elő pincelakások. Utóbbi két településen a háború után megkezdődött ezek felszámolása. Ellentétes folyamat zajlott le viszont Budakeszin és Budaörsön, ahol a német kitelepítések után a szőlőfeldolgozó és bortároló épületeket lakásként kezdték használni. Ezek némelyikét még az 1980-as években is lakták a szegényebb családok. Az új telepesek száma magasabb volt, mint a kitelepítetteké, így idővel elfogytak a lakóházak. Azok, akiknek nem jutott hely, kénytelenek voltak a présházakat elfoglalni, amit idővel megpróbáltak lehetőségeiknek megfelelően átalakítani, átépíteni. A szükséghelyzetet, a rászorultságot, az új telepesek anyagi helyzetét jól mutatja, hogy nem csak a présházzal rendelkező pincékbe költöztek be. A kitelepítések után több épületet elbontottak, építőanyagnak vitték el, csak a pince maradt meg. Idővel ezekbe is beköltöztek, így a 20. század második felében az egykori bortárolók egy részét pincelakásként kezdték használni.

„A borházakból elvitték a vaspréseket, szüretelő kádakat, hordókat, borszívó gépeket stb. Ezeket a holmikat mind eladásra, Budapestre vitték. […] Mikor ezek a berendezési tárgyak már elfogytak, a borházak lebontására került a sor.”66

Az 1945 utáni változások harmadik hatása a funkcióváltásban mutatkozott meg. A pusztulást túlélt présházak és pincék is elvesztették a korábbi másfél évszázadban betöltött szerepüket. Még azokon a településeken is (például Tökön), ahol folytonos volt a pincekultúra, az idősebb generációk elhunytával megritkultak az ilyen találkozási alkalmak, az egykor németek által lakott településeken viszont ezek a változások már évtizedekkel korábban, a kitelepítés utáni években bekövetkeztek. A szőlőkultúra visszaesésével a szőlőhegy társadalmi szerepe is szinte teljesen megszűnt,

65 66

102

Budaörs a 19. század első évtizedeire a történeti Budai borvidék egyik legjelentősebb szőlőtermesztő településévé vált, a családok egy jelentős részének ez a művelési ág jelentette a megélhetést. A gazdák és a gazdasszonyok élelmességét jól mutatja, hogy nemcsak borszőlőket termesztettek, hanem már az 1870-es években is nagy mennyiségben vitték piacra a csemegeszőlőt. Ennek a virágzó kultúrának a legszebb emléke a település határában kialakult „pincefalu” volt, ahol szinte minden budaörsi rendelkezett legalább egy présházzal és pincével. Ezek az épületek nemcsak szüretkor, a szőlő feldolgozása során voltak hangosak, hanem a nagyobb ünnepeken és a hét meghatározott napjain is, amikor a férfiak itt töltötték el szabadidejüket. A művelési ágban az első törést az 1880-as, 1890es években pusztító filoxéra okozta, amelynek következtében a szőlők többsége kipusztult.

A budaörsi gazdák azonban ragaszkodtak földjeikhez, amelyeket új fajtákkal telepítettek be, a sorok közé pedig barackfákat ültettek. Ez is mutatta rátermettségüket, egyrészt ugyanis a két lábon állást választották, másrészt pedig a piac igényeihez igazodtak, ezzel előtérbe helyezve a csemegefajtákat. Budaörsön tehát, szemben sok más településsel, a század végén ismét virágzásnak indult a szőlő- és borkultúra. Ennek az új gazdasági rendszernek azonban a németek kitelepítése egy csapásra véget vetett. Szinte néhány év alatt pusztult el egy közel két évszázados kultúra, annak minden tárgyi és szellemi emlékével. Bár a betelepített családok egy része megpróbálta folytatni a szőlők művelését, az 1950-es évektől lezajló változások, gondolva itt elsősorban a téeszesítésre, ismét gátat vetettek a fejlődésnek. Mindezek miatt a szőlőterületek aránya tovább csökkent, és a még meglévő épületek jelentős részét is átalakították. Ezzel a 20. század utolsó harmadára az egykor virágzó kultúrának szinte minden emléke elveszett. Ma már csak néhány szőlő, épület és faeszköz, valamint az idősek emlékezete őrzi annak a művelési ágnak az emlékét, amely oly sok évtizeden keresztül a budaörsi családok fő megélhetését adta.

Jelentés a budaörsi romházak, illetőleg romprésházak bontásából származó épületanyagok felhasználásáról, 1947. 12. 15. Lásd: Hauser é. n.: 153. cédula. A Buda környéki települések közül a budaörsihez hasonló mértékű pusztulás Budakeszin ment végbe, ahol az egykori présházsorok mára nyomtalanul eltűntek. Mindez elsősorban az épületek típusaival, valamint azok elhelyezkedésével állhat kapcsolatban, ugyanis a település közelében álló, felmenő falú présházak alkalmasak voltak mind építőanyagnak, mind lakóháznak történő átalakításra. Hauser é. n. Kovács, Dr. 2005: 87.

103

MUSKOVICS ANDREA ANNA

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

Források Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) S 11. Térképtár (16. sz. – 2007). Kormányhatósági fondokból kiemelt térképek (17. sz. – 20. sz.) Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltára (MNL FML) IV.407. Megyei törvényhatóságok, szabad királyi városok és törvényhatósági jogú városok (1543–1950). Fejér Vármegye Árvaszékének iratai (1872–1950) Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára (MNL PML) IV.165a. Megyei törvényhatóságok, szabad királyi városok és törvényhatósági jogú városok (1446– 1950). Pest-Pilis vm. Cs. Kir. Úrbéri Törvényszék és a Pest-Solt vm. Cs. Kir. Úrbéri Törvényszék egyesített iratai (1770–1923). Pest-Pilis megyei úrbéri perek (1770–1912) IV.260b. Megyei törvényhatóságok, szabad királyi városok és törvényhatósági jogú városok (1446– 1950). PPS vm. Központi Árvatörvényszékének iratai (1861–1872). Iratok (1861–1872) Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Térképtár (HM HIM HT) B.IX.a. Európa. Magyarország, Osztrák–Magyar Monarchia, Osztrák Birodalom 1918 előtt. Általános topográfiai térképek Institut für Volkskunde der Deutschen im östlichen Europa Freiburg (IVDE Freiburg) Nachlass Bonomi

Hivatkozott irodalom Bartha 1990 Bartha Elek: A szakrális célú határbeli építmények funkcionális kérdései. Keresztek, szobrok, kápolnák. In: Ház és Ember 6 (1990), 219–226.

Bonomi 1933

Grósz 2010 Grósz András (szerk.): Jogfosztások Budaörsön. Entrechtungen in Budaörs (1944–1948). Budaörs: Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény/Jakob Bleyer Heimatmuseum, 2010.

Novák 2006

Bonomi 1937

Gyürky Antal: A szőlőmivelés és borkezelés ujabb elvei. Pest: Emich Gusztávnál, 1860.

Nyáry 1876

Bonomi, Eugen: Deutsches Burschenleben im Ofner Bergland. In: Südostdeutschen Forschungen II (1937), 1–56.

Haeufler 1854

Bonomi 1976 Bonomi, Eugen: Essen und Trinken in Budaörs und Solymár bei Budapest. In: Jahrbuch für ostdeutsche Volkskunde 19 (1976), 306–340.

Haeufler, Josef Vinzenz: Buda-Pest. Historisch-topographische Skizzen von Ofen und Pest und deren Umgebungen II. egység. Pest: Verlag v. Gustav Emich, 1854.

Nyáry Ferencz: Szőllő és pincze. Az okszerű szőllőmívelés és borkezelés kézikönyve. Selmeczbányán: Joerges Ágoston, 1876.

Őri 2003

Boross–Várhegyi 2010

Hauser József: Szőlő-barack. Budaörs: Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény, é. n. (D-2008.013.10. Kézirat.)

Boross Nóra – Várhegyi István: Budaörs keresztjei. Kreuze in Budaörs. Budaörs: a szerzők kiadása, 2010.

Hauser 1985

Pettenkoffer 1911

Clement 1994

Hauser József: Budaörsi krónika. Budapest: Zrínyi Katonai Könyvkiadó, 1985.

Pettenkoffer Sándor: Szőlőmívelés és borászat. In: Borovszky Samu (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye II. (Magyarország Vármegyéi és Városai.) Budapest: Országos Monografia Társaság, 1911, 93–108.

Clement, Simon: Simon Clement 1715-ös utazása Budától Légrádig. In: Gömöri György (vál., ford., a bev.-t és a jegyzeteket írta): Angol és skót utazók a régi Magyarországon. Budapest: Argumentum, 1994, 99–104.

Dóka 2008

Drucker 1905 Drucker Jenő: Magyarország szőlőgazdasága: az 1905. augusztus 19–23-ig Tátralomniczon rendezett borkiállitás alkalmából. (A Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületének Kiadványa 5.) Budapest: Pátria, 1905.

Fényes 1851 Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára I. Pest: Kozma Vazul Nyomdája, 1851.

Filipszky 2004–2005 Filipszky István: Nehéz kezdet. Budaörs története 1720-tól 1730-ig. In: Vass Jenő Sándor (szerk.): Elődeink öröksége. Tanulmányok Budaörs múltjából II. Budaörs: Budaörs Város Önkormányzata, 2004–2005, 11–40.

104

Muskovics Andrea Anna: Gazdasági stratégiák a Duna természeti viszonyai között. Pócsmegyer gazdálkodása a XIX. századtól napjainkig. Pócsmegyer: Zöldszigeti Kör Polgári Kulturális Egyesület, 2019.

Gyürky 1860

Borászati Lapok, 1878, 1884

Szabad Szó, 1946

Muskovics 2019b

Galgóczy Károly: Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült megye monographiája. Harmadik rész. Budapest: Weiszmann Nyomda, 1877.

Novák László Ferenc: Pest-Pilis-Solt vármegye népe a XVIII. században. (Archivum de János Arany Nominati III.) Nagykőrös: Arany János Múzeum – Nemzeti Emlékhely Alapítvány, 2006.

Muskovics Andrea Anna: Interjú W. J-sal, 2013. 03. 13. (a szerző tulajdonában)

Kis Újság, 1946

Galgóczy 1877

Bonomi Jenő: Az egyházi év Budaörs német község nyelvi és szokásanyagában (tekintettel Budaörs környékére). (Német Philologiai Dolgozatok.) Budapest: Pfeifer F., 1933.

Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye népességi és nemzetiségi viszonyai (1701–1840). In: Soós István (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához II. (Előmunkálatok Pest Megye Monográfiájához 5.) Budapest: Pest Megyei Monográfia Közalapítvány, 2008, 265–359.

Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény (BJHGy)

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Hauser é. n.

Hauser 1989 Hauser, Josef: Beiträge zur geschichtlichen und wirtschaftlichen Entwicklung von Wudersch/Budaörs. In: Beiträge zur Volkskunde der Ungarndeutschen 8 (1989), 7–84.

K áldy–Nagy 1985 Káldy–Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546–1590. évi ös�szeírásai. (Pest Megye Múltjából 6.) Budapest: Pest Megyei Levéltár, 1985.

Kecskés 1982

Ritter 1996 Ritter, Michael: Ein Jahr in Budaörs. Egy naptári év szokásai Budaörsön. Budaörs: k. n., 1996.

Steinhauser 2009 Steinhauser Klára: A régi pince titka. Tömegeknek nyújtott menedéket a második világháborúban. In: Budaörsi Napló 11 (2009), 31.

Kecskés Péter: Szőlőhegyi épületek. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 5. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982, 91–93.

Szilárd 1909

Kovács, Dr. 2005

Tersánczky 1869

Kovács József László, Dr.: Rögös utakon. Auf steinigen Wegen. (Regélő Múlt 5.) Budaörs: Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzat, 2005.

Tersánczky József: A jobb szőlőmüvelés, borkészítés és pinczegazdálkodás korszerü könyve. Nagykanizsán: Fischel Fülöp Nyomdájában, 1869.

MMÁSzTF 1865

Tóth–Kovács, Dr. 2014

Magyarország művelési ágak szerinti terjedelme és földjövedelme. Buda: Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1865.

Tóth Györgyné Bencze Mária – Kovács József László, Dr. (szerk.): Hausbuch. Budaörs: Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény, 2014.

Muskovics 2019a Muskovics Andrea Anna: Buda-vidék présház- és pincekultúrája. Építészeti és társadalomnéprajzi megközelítés (19–20. század). (Életmód és Tradíció 17.) Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet, 2019.

Szilárd Gyula: Szőlő és pince. Budapest: Pátria Irodalmi Vállalat és Részvénytársaság, 1909.

Vass 2002 Vass Jenő Sándor: Egyházlátogatások Budaörsön 1397–1933. Budaörs: Budaörs Város Önkormányzata, 2002.

105

MUSKOVICS ANDREA ANNA

ADALÉKOK A TÖRTÉNETI BUDAI BORVIDÉK TÖRTÉNETÉHEZ. A BUDAÖRSI SZŐLŐMŰVELÉS ÉS „PINCEFALU”

Muskovics Andrea Anna

Andrea Anna Muskovics

Adalékok a történeti Budai borvidék történetéhez. A budaörsi szőlőművelés és „pincefalu”

Additional Data to the History of the Vine -district of Buda. The History of Vine Culture and the “Cellar Village” in Budaörs

Tanulmányban Budaörs szőlő- és borkultúrájának két évszázados történetét igyekeztem komplex módon bemutatni: a történeti áttekintés mellett az épületek típusaival, gazdasági- és társadalmi funkciójával, a főbb munkafolyamatokkal, valamint a kitelepítés hatásával is foglalkoztam. A vizsgált település az 1830-as évektől a történeti Budai borvidék egyik legjelentősebb szőlőtermesztő települése lett, amely nemcsak boraival, hanem csemegeszőlőjével is kiemelkedett az 1870-es évekre. Ezt az évtizedeken át tartó lendületet a filoxéra törte meg, amely után Budaörs sajátos utat járt be a Buda-vidéki települések között. Míg több településen csak részben állították helyre a szőlőket, itt 1913-ra már nagyobb terület volt beültetve, mint a filoxéra előtt. A budaörsi gazdák élelmességét pedig jól mutatja, hogy a vész után a két lábon állást választották, a csemegeszőlő mellett az őszibarackra tértek át, amelynek köszönhetően Budaörs az ország egyik legjelentősebb őszibarack-termesztő központja lett. Ennek a virágzó kultúrának a legszebb emléke az a több száz présház és pince volt, amelyek elhelyezkedésüket tekintve egyedülállóak voltak Buda-vidéken: a présházas lyukpincék a település határában külön „falut” alkottak. Az egységes formában kialakított szőlőfeldolgozók és bortárolók közel két évszázadon át központi szerepet játszottak a gazdák életében, nemcsak gazdasági, hanem társadalmi funkciót is betöltöttek, a férfiak szórakozásának fő színterei voltak. Ennek a virágzó időszaknak a kitelepítés egy csapásra véget vetett: présházak százait rombolták le és hordták el építőanyagnak, többtonnányi faeszközt tüzeltek el. A megmaradt épületek többsége is elvesztette hagyományos szerepét, lakóházzá alakultak. A szőlőket az új lakók fokozatosan elhagyták, egyrészt azért, mert nem értettek a művelésükhöz, másrészt azért, mert az 1950-es évektől bekövetkező gazdasági változások nem kedveztek a művelésnek. Ezzel a 20. század utolsó harmadára az egykor virágzó kultúrának szinte minden emléke elveszett. Ma már csak néhány szőlő, épület és faeszköz, valamint az idősek emlékezete őrzi annak a művelési ágnak az emlékét, amely oly sok évtizeden keresztül a budaörsi családok fő megélhetését adta.

106

In my study I try to present the two-century-long history of the vine culture of Budaörs in a complex manner: apart from the historical overview, I also discuss the types, economic and social function of the buildings, the main working processes and the effects of the relocation. Due to the limitations in length, this essay can rather be considered an outline and I touch upon themes in more detail in which I recognize more specific marks of Budaörs. The examined settlement became one of the most significant vine-producing villages of the Buda vine district from the 1830s, it excelled not only with its wines but also with its table grapes by the 1870s. This momentum lasting for decades was stopped by the phylloxera after which Budaörs took a unique path within the settlements of the Buda region. While in some of the settlements vines were only partly restored, here a larger area was covered than before the phylloxera by 1913. The resourcefulness of the farmers of Budaörs is greatly illustrated by the fact that after the disaster they chose to keep going and started producing peaches beside table grapes thanks to which Budaörs became one of the most significant peach-producing centres of Hungary. The most beautiful memory of this prospering culture is the hundreds of press houses and cellars that were unique in their positioning in the Buda region: the hole cellars with press houses at the border of the settlement formed a separate “village”. The grape processors and wine stores, created in a unified form, played a central role in the farmers’ lives for almost two centuries, not only having economic but also a social function, they were the main location of the men’s entertainment. This prosperity ended in a flash when the resettlement happened: hundreds of press houses were destroyed and taken away as construction material and tons of wooden tools were burnt. Most of the remaining buildings had lost their functions, as well, they got turned into houses. The vines were gradually abandoned by the new tenants, partly because they did not know how to cultivate them and partly because the economic changes starting in the 1950s were not favourable for cultivation. With this, by the last

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

third of the 20th century, almost all memories of this once prospering culture got lost. Today only a few vines, buildings and wooden tools, and the memories of the elderly preserve the memory of the land use that used to be the main livelihood of the families in Budaörs.

107

SZ. TÓTH JUDIT

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

A népszokásokban szereplő tárgyak, kellékek, vizuális elemek nem alkotnak olyan jól definiálható egységes csoportot, mint a paraszti tárgykultúra más területei. Önálló csoportosításuk, népművészet körébe való besorolásuk újabb keletű, és számos kérdést vet fel. „A hagyomány tárgyait”, a születés, a gyermekés ifjúkor, a lakodalom, a temetés, valamint a naptári szokásokban megjelenő tárgyakat elsőként Viski Károly tekintette át a Magyarság Néprajza II. kötetében. A tárgyakat a szokáscselekménytől különválasztva tárgyalja, de foglalkozik azok eredetével, ami későbbi csoportosításuk alapjául szolgál. Kiemeli, hogy a népszokásokban olyan tárgyak is szerepelnek, melyek elsődlegesen köznapi használatra készültek, de a szokásba bekerülve, mágikus tartalommal telítődve új funkciót kapnak. Emellett a szokásokban jelen vannak természet adta kellékek is.1 Mivel egy tárgy csak a funkciójával, a szokásban betöltött szerepével együtt értelmezhető szokástárgyként, a hagyomány tárgyai még sokáig csak a szokásleírásokban szerepeltek több-kevesebb részletességgel. A kutatók figyelme az utóbbi időkben fordult feléjük. A szokások tárgyainak témaköre a megyék népművészetét bemutató kézikönyvsorozat köteteiben jelent meg önálló fejezetként. Az emberi élet fordulóit és a jeles napokat naptári rendben követő tanulmányokban a szokástárgyak a rendelkezésre álló anyag függvényében változó hangsúllyal, különböző megközelítésben szerepelnek: hagyományos szokásleírásként, illetve eredetükre, funkciójukra, jelentésükre, esztétikai értékükre fókuszálva.2 A téma elméleti kérdéseivel, a szokástárgyak rendszerezésével, az ünnephez való viszonyával Verebélyi Kincső foglalkozott. A népszokásokban megjelenő tárgyakat több csoportba sorolta.3 Az első csoportba azok a tárgyak és eszközök tartoznak, melyeket a hétköznapi tárgykészletből emelnek át alkalmanként a szokáseseménybe, és ennek során az adott szituációnak megfelelő sajátos funkcióval és jelentéssel ruházzák fel. Tehát szinte bármilyen tárgy válhat tágabb értelemben vett szokástárggyá. Erre példa Pest megyéből a disznóvágás forrázóteknője, ami mint „koporsó”

Sz. Tóth Judit néprajzkutató, muzeológus Ferenczy Múzeumi Centrum judit.sztoth@muzeumicentrum.hu

110

2 3 4 5 6

szerepel a sváb farsangtemetéseken. A köznapi tárgyak gyakran lettek mágikus célú szokáscselekmények eszközeivé is. Azért etették hordóabroncsba szórt magokkal a baromfit Luca napján, hogy egy helyre tojjanak. A második csoportba a köznapi tárgyak ünnepre készített változatai tartoznak: többségükben textilek, melyek reprezentációs céllal jelennek meg az emberélet fordulóin vagy a naptári év ünnepein, olykor mágikus tartalommal (szentelési kosárkendő, karácsonyi abrosz). A leggazdagabb a szűk értelemben vett szokástárgyak csoportja, melyek az adott alkalomra készültek. Egyik részük maradandó, valódi szokástárgy: a szokás elengedhetetlen tartozékai (betlehem), illetve funkciójának alapvető megvalósulását biztosító céltárgyai (húsvéti korbács, májusfa, kiszebáb). Eredetileg ezekhez kötődött a legtöbb mágikus funkció.4 A szokástárgyak másik része valóban alkalmi, rövid életű. Ide tartoznak például az ünnepi kalácsok, de ide tartoznak a növények felhasználásával készített kellékek, díszítmények (lakodalmi jelvények, ünnepi koszorúk, virágszőnyeg), vizuális ábrázolások és elemek is.5 A tanulmány első részét követően – mely az emberi élet szokástárgyaival foglalkozott6 – jelen tanulmány a jeles napok szokástárgyait, vizuális elemeit mutatja be Pest megyei anyag alapján. A megye népessége, a magyarokkal együtt élő német, szlovák, szerb, rác (horvát) etnikum sokszínű népi kultúrája, megőrzött hagyományai gazdag anyagot szolgáltatnak a témához. A szokásokat, a hagyomány tárgyait az egyházi év naptári rendjében tekintjük át. Többségük a római katolikus és a görögkeleti, néhány az evangélikus vallású népesség körében fordult elő. Téli ünnepkör A téli ünnepkör kezdetén, advent ünnepnapjain a háztartás köznapi és ünnepi tárgyai kerültek be a szokásokba. A két jeles naphoz, Miklóshoz (december 6.) és Lucához (december 13.) alakoskodó szokások kapcsolódtak, melyekben az öltözeteknek van jelentősége.

Viski 1935: 396–397. Horváth 1996; Kapros 2000; Lengyel 2000; Imrő 2001; Császi 2005; Ratkó 2014. Verebélyi 2005a: 157–158; 2005b. Verebélyi 2005a: 158. Verebélyi 1993. Sorra veszi a néphagyományban megjelenő vizuális ábrázolásokat, azokat komplex művészettörténeti, művelődéstörténeti, ikonográfiai megközelítésben mutatja be. Sz. Tóth 2021.

111

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

a Luca-alaknak viszont ijesztőnek, mert természetfeletti lényt jelenített meg.7 A fehér ruhás, ijesztő Lucák fonóbeli alakoskodók voltak. A legények álöltözetül köznapi textileket, alsószoknyát, abroszt, lepedőt terítettek magukra. A Tápió vidékén, Kókán fehér álarcos, fehér ruhába öltözött asszonyok jártak a házakhoz a gyerekeket kiseprűzni. Nem beszéltek, csak mutogattak, kezükben tollseprűt vittek, a szülők a gyerekeket ijesztgették velük.8 A Luca-alakoskodás sajátos változata alakult ki a pilisi szlovák közösségekben. Itt is az asszonyok alakoskodtak, de a jóságos, ajándékozó Lucát jelenítették meg, tehát szépek voltak. A legdíszesebb ünnepi viseletet, az újmenyecskék öltözetét vették magukra. Az ünnepi öltözetű Luca Pilis hegységbeli jellegzetesség, másutt nem ismert. A szokás legteljesebb formájában Pilisszántóról ismert. Luca estéjén több női és férfi Luca járta a falut (1. kép). Az asszonyok az újmenyecskeként viselt saját vagy örökölt ruhájukba öltöztek: fehér szoknyába és széles fehér köténybe, hímzett pruszlikba, fehér, csipkefodros vállkendőbe. A fejükön hímzett menyecskefőkötő színes szalagokkal – ezek átlátszottak a rákötött tüll fejkendőn (skropka), ami lakodalma után az új asszony 1. kép: Férfi és női Luca, Pilisszántó (Ferenczy Múzeumi jellegzetes fejviselete volt. Az arcukat szintén Centrum, f 22718) tüllkendő takarta. Nemcsak az öltözet, de a szereplők látszólag A németeknél a Mikulás (Niglo) személyesen spontán cselekvése is a hagyomány megszabta látogatott el a gyermekekhez vagy legalább keretek között zajlott. Pilisszántón két-három az ajtajuk elé. A szokásban szereplő álöltözet régi Luca asszony (Lucia) járt együtt. Kezükben faruhadarabokból állt. Egy férfi családtag, szom- kanalat, szentképet és kis fehér batyuban pattoszéd öltözött fel, kifordított bundát és kucsmát gatott kukoricát, cukorkát vittek. Őket egy férfi viselt, derekára tehénláncot kötött, arcára ken- Lucának (Lucak) öltözött asszony kísérte fehér derből bajuszt és szakállt ragasztott vagy bőrből, ingben, fehér bő gatyában vagy alsószoknyában, rongyból álarcot tett. Zsákban, néhol hátikosár- fején csipkés fehér kendő, arcát fehér lepellel ban vitte az ajándékot. Nem a jóságos püspököt, takarta el, kezében meszelő. öregapót jelenítette meg, kifejezetten ijesztő Házról házra jártak, de nem szólaltak meg, csak alakot öltött (a bunda, guba az 1930-as években mutogattak, s itt kaptak jelentőséget a magukmár ismeretlen ruhadarab volt a főváros környéki kal vitt használati tárgyak. A Lucak mókázva gyerekek számára), ezért sok helyen nem enged- „meszelt”, takarított. A Luciák imádkoztatták ték be a házba. Mikor a ház előtt megcsörgette a felnőtteket és a gyerekeket (2. kép). Jutalmul a láncot, a szülők megnyitották az ajtót, ahol be- a batyuból cukorkát, pattogatott kukoricát szórgurította a magával hozott diót, almát, narancsot, tak eléjük, tréfálkozva a fakanállal igyekeztek ránémi édességet. Nem csoda, hogy e félelmetes csapni a kezükre. alakot felváltotta a jóságos és láthatatlan aján- A naphoz kötődő, a magyar vidékeken ismert dékozó, Nikolasch. lucaszék a hiedelem tárgyiasulása. Elkészülte A paraszti élet esztétikai normái a népszokások- szertartásszerű cselekvéssor eredménye, mely ban, így a résztvevők megjelenésében is érvé- csak akkor töltötte be funkcióját – gazdája akkor nyesültek. Eszerint a betlehemezőknek szépnek láthatta meg róla a boszorkányokat az éjféli mikellett lenniük, mert bibliai történet szereplői; sén –, ha ezt betartva dolgozott, azután elégette

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A katolikus egyházban középkori gyökerű szokás volt, hogy karácsonyra a pap, a kántor, a tanító a családoknak ostyát küldjön. A reformáció után a szokást az evangélikus egyház is megtartotta. Karácsonyra egész ostyát sütöttek, amit az iskolás gyermekek hordtak szét a híveknek alkalmi vers kíséretében. A nagytarcsai evangélikusoknál az 1830-as évekből említett ostyahordás az 1910es évekig volt szokásban. Az ostyát a kántortanító felesége sütötte. December 25-én úrvacsoraosztáskor kaptak belőle a hívek, a többit az iskolások szlovák köszöntővers kíséretében hordták szét a házakhoz.10 Az ostyahordás Magyarországon fokozatosan megszűnt, azonban a karácsonyi ostya sütése az ország északi övezetében a 20. században is tovább élt.11 Pest megyében a szlovák közösségek őrizték meg az ostyahordás szokását. A Tápió mente néhány településén több fehér és egy-egy piros, zöld, sárga ostyát vittek a gyerekek kosárba téve a híveknek az ünnep előtti napokban. A háziak a kántor számára adományt, élelmet tettek a kosárba, a gyerekeket némi pénzzel jutalmazták. A színek jelentését köszöntőversük tartalmazta:

2. kép: A Lucák imádkoztatják a háziakat, Pilisszántó, 1981 (Ferenczy Múzeumi Centrum, D 1305)

az így létrehozott tárgyat. A lucaszék tehát, ha létezett is mint valós tárgy, szerepét betöltve nem maradhatott meg, de számtalan elbeszélés őrzi. Eszerint általában tizenkétféle fából készített négylábú kisszék volt. A Bagon fennmaradt hagyomány szerint Luca napjára már egy félig kész sámlinak kellett lennie, amin karácsonyig minden este csak egy koppintást volt szabad végezni.9 Az advent második felében készített karácsonyi ostya nem maradandó anyagú szokástárgy. Étel, melynek a készítési eszköze, az ostyasütő is szokástárgynak minősül. A sütését, létrehozását nem kísérte rituális cselekvés, csak az elfogyasztását. Az ostya készítőit és felhasználóit egykor az ostyahordás szokása kapcsolta össze. Az áldozási ostya, szentostya sütése régen a katolikus és evangélikus kántortanítók feladata volt. 9 10 11

7 8

112

Dömötör 1982: 49. Barna 1985: 743.

12 13 14

„Öröm és békesség legyen ura e háznak, mit Isten angyala mondván pásztoroknak. Én is pásztorként hoztam az ostyákat. Fehér ostya jelzi Krisztus tisztaságát, a zöld szín az ő ártatlanságát, piros, érettünk szent vére hullását, sárga, keserű poharát és halálát. Ezeket mondván, az Úrnak nagy hálákat mondok és boldog ünnepeket kívánok!”12

Mogyoródon a katolikus kántor és az evangélikus tanító és felesége sütötték a karácsonyi ostyát. Más-más szövegű vers kíséretében az iskolások vitték el a családokhoz, annyit, hogy minden családtagnak jusson. A szállítás fedeles ostyahordó kosárban történt, amibe a háziak viszonzásként élelmet tettek.13 A gyerekeknek pár fillért adtak. Az egyházközségekben, plébániákon a helyben történő kézi szentostyasütés legkésőbb az 1930as évekre mindenütt megszűnt.14 Egyes vallásos falvakban a karácsonyi ostya kultikus szerepe egészen a 20. század közepéig, akár napjainkig megőrizte az ostyasütés gyakorlatát, az ostyasütő használatát. Az ostyasütő vasak sokszor a sekrestyések, harangozók családjában magánhasználatba kerültek. Ezek hámorokban, gyárakban

Sz. Tóth 1988: 62. Molnár–Molnárné 2002: 126–127. Kisbán 1997: 525. Barna 1985: 747. Farkas 1988: 165. Perger 2020: 221.

113

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

készültek az egyházi előírásoknak megfelelően, mégsem teljesen azonosak. Mintájuk hasonló, és csak az egyik lapján szerepel két nagy és két kisebb körbe foglalt vallási szimbólum: feszület, IHS, Jézus szíve. A készítő mesterek bizonyos keretek között szabadon formálták meg e jelképeket. A feszületet rendszerint sorminta keretezi, a tápiószelei ostyasütőn a kínzatás eszközei veszik körül (1. tábla 1). Ostyasütők találhatók a megye néhány kisgyűjteményében is, vésetük egyértelművé teszi templomi eredetüket (1. tábla 2–3–4). Gyűjtemények és magánemberek egyaránt őriznek ettől eltérő jellegű, nem egyházi mintázatú, helyi kovácsmesterek által készített sütővasakat. Ez az ostyasütő vas más úton, a városi polgárságtól jutott el a falusi parasztsághoz a 19. század folyamán. Az eszközzel együtt terjedt el a házi ostyasütés terméke, az édes ostya, a tejjel és tojással készített süteményféle (molnárkalács), amit nemcsak karácsonyra, de más ünnepekre is készítettek.15 A sütővas formája a templomiéval azonos, kerek vagy szögletes páros vaslap, ollószerűen nyíló hosszú nyélen. Sütőfelületüknek azonban mindkét lapja másként díszített, ami a viszonylag vastag kisült tésztán jól látható. Pontokból, vonalakból, ívekből kialakított geometrikus vagy stilizált mintájuk változatos, előfordul rajtuk vallási szimbólum, általában a kereszt (1. tábla 5). Igényes kovácsmunkák, a vasművesség népművészeti szempontból jeles alkotásai. Használatuk alkalmairól, az édes ostya fogyasztásáról Pest megyei adataink nincsenek. Az egyházközeli személyekhez került eszközök révén maradt fenn az ostyasütés, a karácsonyi ostya fogyasztásának szokása, Pest megyében legtovább a Pilis hegység katolikus szlovák falvaiban.16 A karácsonyi ostyát mindenütt az áldozási ostyasütővel, csak lisztből és vízből készítették. A feszületet, Jézus szívét vagy más szimbólumot ábrázoló köralakú részeket azonban nem vágták ki, hanem meghagyták a sütővas felületének méretében – ezt az ostyalapot szentelménynek tekintették a családok.17 Pilisszántón a plébánián lévő sütővasakat lehetett kölcsönkérni, azzal sütöttek sima és petrezse15 16

114

lyemleveles ostyát. Emellett használatban voltak olyan sütővasak, melyeket kovácsmester készített, és mintájuk csak egy-egy vallási szimbólum csupán, kifejezve, hogy az ostya vallási ünnep étrendjén szerepel (1. tábla 6). Ezekkel is csak a hagyományos, lisztből, vízből sütött karácsonyi ostyát készítették. Pilisszentkereszten ma a korábbi harangozó süt, aki az édesanyjától örökölte a hagyományt, az eszközt és a sütési eljárást. Családja segítségével több száz darabot készít a falubeliek és az elszármazottak számára. Az egykori templomi sütővas felülete igen megkopott, mintázata alig látszik. Az ostya tésztája azonos az áldozási ostyáéval, csak liszt és víz, de a fehér mellett színeseket is készít, így minden család több fehér és színes ostyát kap. Korábban sárgarépa, cékla levével, tojás sárgájával, most ételfestékkel színezik. A piros Jézus vérét, a fehér az Oltáriszentséget, a sárga a rózsafüzért jelképezi. A kész darabok szélét ollóval egyenesre vágják. A lovak és marhák számára egykor külön petrezselyemleveles ostyát sütöttek, amit kenyér közé téve etettek meg a jószágokkal (1. tábla 7). Mivel a faluban nem foglalkoznak állattartással, ilyet már nem készítenek. Korábban az ostyát a harangozó saját gyermekei vitték el, később házhoz jöttek érte a vásárlók. Szokás volt a korongalakú részt kivágva a karácsonyfára akasztani. Az ostyahordás szokásának nincs nyoma a faluban. A karácsonyi ostya fogyasztása keresztény szimbolikában gyökerező szokás, szerves része a karácsonyi böjti vacsorának. Az ostya Krisztust jelenti, az ostyával Krisztus, vele áldás kerül a házba. A vacsora kezdetekor eltörték, mézbe mártva először ezt fogyasztotta el minden családtag. Az ostya töréskor lehullott vagy megmaradt darabjait összegyűjtötték, a karácsonyi morzsához tették, amivel bajelhárító céllal füstölték ki a házat. Vallásos családokban az ostya fogyasztása újjáéledt. Pilisszentkereszten meg lehet vásárolni a helyi hagyomány szerint készített színes ostyát. Van, aki maga készíti a rokonság számára. Többen szlovákiai üzletekben vásárolják.18 A karácsony hagyományvilágában számos olyan szokást találunk – a betlehemestől a karácso-

Kisbán 1997: 525. Szórvány adatok előfordulnak az ostyasütésről: Püspökhatvanban az 1930-as években egy nyomorék asszony sütötte, gyerekek hordták szét, cserébe élelmet kapott. Berényiné é. n. A karácsonyi ostya fogyasztásáról: szenteste a Csepel-szigeti rácok is mézbe mártott ostyát fogyasztottak. Szilágyi 2013: 73. Mogyoródon, Dabason, Ecseren újjáélesztett szokás. A tridenti zsinat óta az Agnus Dei-t, Krisztus monogramját, szenvedésének eszközeit, halálát és feltámadását vagy az ezekre utaló szimbólumokat lehetett az Eucharisztia ostyáján megjeleníteni. A Jézus Szentséges Szíve ábrázolását a 19. század végén betiltották. Perger 2020: 222. A régi szokást Mogyoródon a három évtizedig ott működő kántor élesztette újjá közösségi formában, elektromos készülékekkel; az édes tésztájú kántor ostyából a település minden családja kap.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

1. 2.

1. tábla: 1: templomi ostyasütő, Tápiószele, Néprajzi ház; 2: 1926-ig használt templomi ostyasütő, Pilisborosjenő, Német Nemzetiségi Tájház; 3: templomi vassal sütött karácsonyi ostya; 4: házi ostyasütő, Petőfi Múzeum, Aszód; 5: ostyasütő mintája, Galgamácsa, Ferenczy Múzeumi Centrum, ltsz. N 74.45.3.; 6: karácsonyi ostyasütő vas, Pilisszántó, magántulajdon; 7: karácsonyi ostyák, Pilisszentkereszt

115

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

3. kép: Pomázi betlehemesek, a betlehemi istálló előtt gyertyák, 1930 körül (magántulajdon)

nyi asztalig –, melyben jellegzetes tárgy, öltözet, kellék szerepelt. A karácsonyi dramatikus szokások három változata volt ismert, a betlehemezés, a bölcsőcske és a csillaghordás vagy háromkirályjárás. A betlehemezést a magyaroknál és a szlovák, szerb, dalmát, rác nemzetiség körében is megtaláljuk. A betlehemes pásztorjáték szereplői az angyalok és pásztorok, köztük az öreg pásztor. Az öreg pásztor alakja és vele a játék mókázó, világi része az ismert szövegek alapján kimaradt némely nemzetiség játékából. Tökölön egészen 2005-ig rác köszöntőének alkotta a betlehemest, amit néhány sor kivételével együtt énekelt az öt-hat fős, nagyobb fiúkból, legényekből álló csoport.19 Egyforma öltözetben, fehér nadrágban és ingben voltak, fejükön hengerforma papírsüveg, szentképekkel, színes papírlánccal díszítve. Házikóforma betlehemet, perselyt és csengőt vittek magukkal.20 A szerb betlehemesben a pásztorok és angyalok mellett a három napkeleti király is szerepel. Öltözékük jellegében egységes: az angyalok fején kereszttel, csillaggal, szalagokkal díszített papírsüveg volt, a királyok kezében kard. Egy korábbi fényképen egyikük botra rögzített nyolcágú csillagot tart. A két pásztor vállán látható hímzett subák e ruhadarab egykori használatáról tanúskodnak (3. kép). A pásztorjáték szereplőinek öltözetéről általában megemlékeznek a szokás lejegyzői, de a legfontosabb kellékről, a betlehemről, annak anyagáról, formájáról, berendezéséről nem szólnak. Ritkán egy-egy csoportkép örökítette meg a szereplőkkel együtt, 19 20 21 22 23

116

Szilágyi 2006: 35–36. Szilágyi 2013: 161. Farkas 1988: 160–161. Szacsvay 1984: 244. Szacsvay 1984: 244.

néhány darab közgyűjteményekben látható, berendezés nélkül. A betlehemek a születéstörténetet jelenítették meg, a Kisjézust vitték be a házakba. Papírból, deszkából barkácsolták vagy mesterember által készültek. Belsejükbe kivágott képeket, szentképeket ragasztottak. Három formájuk fordult elő: az istálló- és a templomalakú, valamint ennek variánsa, a bábtáncoltató betlehem. 1935-ben a dalmát betlehemi istálló két, derékszögben álló deszkalapra, papírfigurákkal, moha és szalma felhasználásával készült. Az istállót elemmel működő villanykörte világította meg. Kis méretű, könnyen kézbe fogható volt. 1935–54-ig jártak vele betlehemezni Szentendrén dalmát, az 1930as évek végétől már magyar nyelvű szöveggel (2. tábla 1). A pomáziak betlehemi istállója a hos�szanti oldalán nyitott, sematikus házforma volt, a jászol fölött két angyal, elejére két gyertyát erősítettek (3. kép). Mogyoródon a betlehemezők kis tornyú házikóját pajtának nevezték, benne volt a jászol állatfigurákkal és papírképekkel.21 A templomformájú betlehemek közt is voltak kisebbek, a gyerekek kezébe illők (2. tábla 2). Többségük azonban jóval nagyobb, hordozásukra két oldalán fogantyú szolgált. A kétszárnyú ajtaját kinyitva láthatóvá válnak a belsejébe ragasztott szentképek, kis figurák, amit az emlékezők szerint gyertya vagy elemlámpa világított meg. A nemzetiségek szokásaiban szintén templomformájú betlehemeket találunk. A tököli betlehem masszív anyagú, tömzsi, de tág belső terű templomocska (2. tábla 3). Az ócsai betlehem formájában a helyi templomra ismerhetünk (2. tábla 4). A nagy méretű dunabogdányi betlehem szintén a helyi templomot formázza (4. kép). A pomázi szerb betlehemet a szerb templom mintájára mesterember készítette, és már egy 1930 körül készült fényképen is látható (5. kép). Zöld-arany festését idővel megújították (2. tábla 5). Több generáció karácsonyi emléke fűződik hozzá; ma is használják a templomban előadott játékban. A bábtáncoltató betlehemes játékok tartalmuk szerint nem képviselnek külön típust, a táji típusok sajátos változatai.22 Ez is élőszereplős pásztorjáték, egy szervesen bele nem tartozó bábjátékbetéttel, ami a vásári bábjátékok hatására történt átvétel.23 Pest megyében Tinnyén (és a szomszédos Komárom-Esztergom megyében) volt szokás, az első bábos betlehemet egy

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

6. 5. 2. tábla: betlehemek: 1: dalmát betlehem, Szentendre, Ferenczy Múzeumi Centrum, ltsz. N55.122.1; 2: Galgamácsa, Ferenczy Múzeumi Centrum, ltsz. N74.41.1.; 3: Tököl, Helytörténeti Múzeum; 4: Ócsa, Tájház; 5: Pomáz, szerb klub; 6: bábtáncoltató betlehem, Tinnye, Tóth Jánosné gyűjteménye

117

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

4. kép: Betlehemescsoport a templomban, Dunabogdány, 1965 (magántulajdon)

5. kép: Szerb betlehemesek. A templomformájú betlehemet ma is használják, Pomáz (magántulajdon)

helyi asztalosmester készítette az 1910-es évek- a szereplők megjelenésén és a játék ünnepben ben.24 A két háború között már több ilyen betle- betöltött, később hozzá kapcsolódott funkcióján hemmel járták a környék településeit. A helyben volt. A szereplők mindig lányok voltak, és mint őrzött bábtáncoltató betlehemmel az 1960-as Jézuskák, angyalok arra törekedtek, hogy szépek, évek végéig gyakorolták a szokást, szereplői különlegesek legyenek, a vizualitás, a látvány az angyalok, pásztorok és az öreg pásztor. A bet- különlegesen hangsúlyossá vált. lehemet a két angyal vitte, akiknek fején díszes, A németeknél „négy lány jár énekelni, karácsony hengeralakú papírsüveg volt. Mikor a háziaktól estéjén fehér ruhában, fehér fátyollal, kék-piros elköszöntek, a nekik szánt adományt – aprópénzt szalagosan, ezek a Krisztkindlsinger-ek, az angyaés ezüstözött diót – a gyerekek a süvegükbe do- lok, s ezek viszik be a szobába a gyerekek közé bálták. a feldíszített karácsonyfát, amin aranyos papírA betlehem formája széles, deszkából és papírból láncz, czukor, dió, játék s más van.”26 készült kéttornyú templom (2. tábla 6). Kétszár- A szokás szereplőit krisztkindliknek mondták, nyú ajtajának kinyitásakor láthatóvá válik a két- Mária, Szent József és a két angyal (angyal és szintes, színpadszerű belső tér. Alsó szintjén van őrangyal) szerepét is lányok játszották. A csoport a jászol az állatokkal. A felső a bábszínpad, ahol olykor más – fűzfavesszőt vivő, csengettyűs – a bot testű „babák” (katona, menyecske, pap) egy résztvevővel is kiegészült. Szalagokkal feldíszített kivágott sínben mozognak. A bábjáték nem kap- fehér ruhában, sváb viseletben voltak mindnyájan. csolódik a betlehemi történethez, az öreg pásztor Mária fején fátyol vagy korona volt. Pest megyéjelenete utáni vásári közjáték csupán, melyben ben a legdíszesebb, a közép-dunántúlival rokon a huszár legyőzi az ördögöt. megjelenésűek a zsámbékiak voltak.27 Ruhájuk A németajkú katolikus településeken nem szentképekkel, szalagokkal teletűzdelve, kezüka pásztorjáték, hanem a bölcsőcske egy változata, ben a századelőn nagy, szentképekkel díszített, a Chriskindlspiel, Christkindli volt szokás. Fő mo- mézeskaláccsal, aranyozott dióval teli örökzöld tívuma a szálláskeresés, mely az osztrákoknál „csillagot”, „karácsonyfát” vittek (6. kép). A 20. száönálló dramatikus játék.25 Elterjedésében jelentős zad közepén, amikor már nem hordták a viseletet, szerepe volt a leányiskolákban tanító szerzetes- alkalmi leplekből, fehér ruhadarabokból alakítotnővéreknek, akik bizonyára hatással voltak a játék ták ki jelmezüket a szereplők (7. kép). A német külsőségeire, a szereplők megjelenésére is. nyelvű szokás szereplőit Kristkindliknek, maA szokás jellegzetes tárgya a betlehemi jászolt gyar beszédben Jézuskáknak nevezik a régi falusi jelképező kis bölcső a benne fekvő babával – karácsonyokról mesélők.28 Ámulattal töltötte el a Kisjézus esztétikai minőséget nem hordoz, a gyerekeket, hogy a lányok hosszú hajukat szaa szokásban a jelenléte szimbolikus. A hangsúly badon, kibontva hagyták, legtöbbször előre fé24 25 26 27 28

118

Szacsvay 1984: 241. Manga–Szendrei 1981: 536. Nyilas 1911: 32. S. Lackovits 2000: 47–49; Jelli–Lugmayer 1981: 111. A Dunántúlon megőrzött eredeti játék szereplőinek megnevezése: angyalok, Mária és a Jézuska, aki a fűzfavesszőt, korbácsot vitte. A Christkindl vitte be és adta át a gyerekeknek szánt ajándékot. S. Lackovits 2000: 45, 48.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

6. kép: Chriskindlspiel szereplői kibontott hajjal, kezükben a csillag, Zsámbék, 1902 (Jelli–Lugmayer 1981: 111. )

7. kép: Chriskindlspiel szereplői, Solymár (magántulajdon)

sült hajukkal takarták el az arcukat. A Kristkindlik hegyével lefelé, ostyát, szentképet, almát, diót a gyerekek szemében valóban a Jézuskák voltak, tettek rá. A karácsonyfa megnevezésére néhol tőlük kapták meg a szülők által előkészített aján- a német karácsonyi játék nevéből eredő kifejezést dékokat. Miután az angyal kérésére elmondták használták. A német–szlovák lakosságú Pilisszentaz erre az alkalomra tanult imádságot, Mária kereszten kriskindel, a pomázi szerbeknél, tököli behozta a karácsonyfát. Emiatt a legnagyobb, rácoknál kriszkindla volt a karácsonyfa. legerősebb lányt választották erre a szerepre. A szerb családokban az ajándékot a szoba földAz ajándék átadása a játékba utólagosan bekerült jére terített szalma rejtette. Nem volt szokás elem, a karácsonyi ajándékozás terjedésével függ a karácsonyfa-állítás, az erre vonatkozó kifejezés össze.29 Néhol szokás volt, hogy a játék végén is hiányzott a nyelvből. Pomázon, ahol magyarok, Mária egy szál vesszővel megérintett minden- németek, szlovákok, szerbek éltek együtt, a kriszkit a házban, ezt mondva: „Friss és egészséges! kindla lett a karácsonyfa szerb neve.32 Előfordult, Maradjatok egészségben, amíg újra eljövök!”30 hogy katolikusok január 6-án, vízkeresztkor – orA vesszőt a családnál hagyták. todox karácsonykor – átadták karácsonyfájukat Az ünnep jelképe, a karácsonyfa újabb elem szerb szomszédjuknak. A gyermekes szerb csaa paraszti kultúrában. Elterjedéséhez hozzájárult, ládokban idővel megjelent a díszített fenyőág, hogy a főváros környéki katolikus templomokban majd a karácsonyfa is, a szalma pedig jelképes már az 1930-as években állítottak fel karácsony- mennyiségűre fogyott. fákat. A tököli rácok karácsonyi koszorúja, „karácsonyNagytarcsán a 20. század elején tuskóba rögzí- fája”, a kristkindla – az 1930-as évek előtti nevén tett vagy a lámpa húzójára kötözött fenyőága- božično kolo – egy köralakú, fenyőgallyakból álló kat díszítettek fel az asszonyok. Selyempapírba „plafondísz” volt, amin mézeskalács, selyempacsomagolt kockacukrot, főzött szaloncukrot is pírba csomagolt cukor, alma, dió csüngött.33 tettek rá.31 Bagon és más településeken, ahonnan A szoba mennyezeti gerendájára erősítették fel. többen jártak a fővárosba piacozni vagy munkába, A közepébe tojáshéj testű, papírszárnyú galambot az 1930-as években már ott vásárolt fenyőt vit- függesztettek (8. kép). A madár ősi szimbólum, tek haza. Becsomagolt égetett cukorral, dióval, a keresztény kultúrában a lélekmadár, a Szentlélek papírrózsákkal, süteménnyel díszítve a sublót megjelenítője. A parasztcsaládokban a lámpátetején tartották. Gyorsan polgárosodó telepü- hoz erősített, ajtónyitásra föl-leszálló galambot léseken, Budakeszin, Törökbálinton ugyanekkor a gyermekeknek készítették ünnepek idején. már bolti díszek is kerültek a fára. Erdős vidéken, Ilyen formában jelent meg a szentendrei dalmáígy a Pilisben borókát vágtak karácsonyfának, tok és a tököli rácok karácsonyi koszorújának az asztal fölötti sarokba, a gerendára akasztották közepén is. 29 30 31 32 33

Egy korábbi, Európában ismert fehér leples, gyermekeket intő, ajándékozó alak került át utólagosan a karácsonyi játékba. S. Lackovits 2000: 48. Gaschler 1997: 35. Molnár–Molnárné 2002: 125. Golub 2001: 78. Szilágyi 2013: 86.

119

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

nálata folytán különleges erővel ruházódott fel: az élet jelképe lett, ebből vetették az életet, a búzát. A rajta összegyűlt morzsához szintén mágikus cselekmények fűződtek. Pilisszentlászlón, amikor besötétedett, a szlovák család egy férfi tagja hátán egy batyu szalmával bekopogott, majd szlovákul köszöntőt mondott – ez hasonlóan zajlott a szerb családokban is. A szalmát az asztal alá terítették. Vacsora előtt a gazdasszony végigfüstölte és megszentelte a házat és a gazdasági épületeket. A szobaasztalra az ünnepi abrosz alá pár szem búzát, kukoricát és pénzt tettek, hogy biztosítsák azok jövendő bőségét. Az asztalon volt a Luca-naptól hajtatott zöld búza égő gyertyával és a vacsora rituális ételei: ostya, méz, dió, alma. A család felállva imádkozott az asztal körül, ezután az apa a szoba négy sarkába dobott egy-egy diót. „Az vót az ajándék a négy saroknak, észak, nyugat, 8. kép: A tököli rácok karácsonyi koszorúja, božično kolo dél, kelet.” Először a mézbe mártott ostyát fo(Szilágyi 2006: 149.) gyasztották el, hogy édes legyen az életük, majd az annyi szeletre vágott almát, ahányan az aszA madárformájú karácsonyi dísz készítése Pi- talnál ültek, hogy ha eltévednének, a családra lisszentkereszten volt szokás. Eredetéről, első gondolva hazataláljanak. Csak ezután következett készítőiről nincsenek adatok, ügyes kezű tót as�- a vacsora. Ezek a cselekmények ősi egészségvaszonyok az 1930-as években már foglalkoztak rázsló, jövendőt biztosító rítust őriznek, néhány vele, és a vörösvári piacon árulták a tojásmadarat elemük napjainkig megmaradt. vagy házaltak vele. A madár teste színes papír- A vacsorához az érdi rácoknál is tartozott ostya, ral, textildarabokkal bevont kifújt tojás, szárnya először ezt fogyasztották mézbe mártva, majd és farka legyezőszerűen hajtogatott papír, feje a mézbe mártott fokhagymát és almát is, amit és zsinórszerű díszítése kákabélből van, amit annyi felé vágtak, ahány családtag volt.34 A karámaguk gyűjtögettek (3. tábla 1). Készítettek csonyi asztal, annak minden tartozéka mágikus a madár testéhez hasonlóan díszített tojásalakú erővel telt meg a szentestén. Ennek megfelelően karácsonyfadíszt is. A későbbiekben elmaradt használták fel a későbbiekben elsősorban a karóla a nehezen beszerezhető kákabél, felváltották rácsonyi morzsát (maradékot, leesett darabot, a könnyen hozzáférhető, tetszetősebbnek tartott morzsát) füstölésre. A rácok az asztalra búzáanyagok. ból, kukoricából keresztet formáltak, a közepéA karácsonyi asztalnak, a karácsonyi vacsorának be pénzt tettek. A keresztre vékonyan szénát generációkon át ismétlődő, állandó elemeket hintettek, erre terítették a karácsonyi abroszt, tartalmazó gazdag hagyománya van, amely kato- amiből vetéskor majd a magokat szórták. A pénzt likus magyar vidékekről jól ismert. A Pest megyei a gazda az éjféli misén a perselybe dobta. A szénát szlovákok és szerbek hasonlóan gazdag szokásai az éjféli mise után megetették a jószágokkal. A ház padlójára szórt szalmát három nap múlva viszont kevésbé ismertek. Az ünnepet megtisztelték azzal, hogy csak ünne- vitték ki, tyúkfészek lett belőle.35 peken használatos vagy külön erre az alkalomra A katolikus szokásokkal ellentétben a velünk készített abrosszal terítettek. Anyaga vidéken- élő szerbek rítusos cselekményekben, jelkéként változott, a polgárosultabb helyeken da- pekben bővelkedő karácsonyi hagyományai maszt, másutt szőttes pamutvászon vagy szerb- nem vagy alig ismertek. A görögkeleti ünnepek vászon volt, legtöbbször piros mintával, olykor a Julianus-naptár használata miatt tizenhárom hímzett vallásos szöveggel: „Dicsértessék a Jézus nappal később követik a nyugati keresztény ünKrisztus; Szűz Mária”. A karácsonyi abrosz hasz- nepeket. Szent karácsony estéje január 6-án van.

34 35

120

Szilágyi 2013: 73. Szilágyi 2013: 85–86.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

5. 3. tábla: 1: madár kifújt tojásból, Pilisszentkereszt, Ferenczy Múzeumi Centrum, ltsz.: N55.111.1; 2: karácsonyi kalács, Csobánka; 3: karácsonyi kalács, Pomáz; 4: karácsonyi kalács és kenyér, Pomáz, 2014; 5: vaszilicák, újévi kalácsok, Pomáz

121

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

A szerb karácsonyi asztal legjellegzetesebb elemei a meghatározott formájú és szimbolikájú kalács- és kenyérfélék. Valódi szokástárgyak, melyekhez mindig rituális cselekvéssor kapcsolódott. A veliki kolač, a karácsonyi kalács az ünnep legfontosabb tárgyi kelléke, máig funkcionáló attribútuma. Jelentőségét jól lehet követni az ünnepi rítusokban. Nem elsősorban étel, hanem ceremoniális mozzanatok meghatározó kelléke egészében, részeiben és morzsájában is.36 Mágikus erejű szimbólumok vannak rajta, mágikus cselekmények kapcsolódnak hozzá. A kenyértésztából sütött kerek kalács, rajta a tésztából formált díszítményekkel a helyi hagyomány által megszabott, mégis egyedi alkotás. Elkészülte rituális cselekvéssor eredménye, elfogyasztása szintén rituális módon történik. Régi szokás volt, hogy a karácsonyi kalácsot a gazdasszonynak 6-án hajnalban, napfelkelte előtt kellett elkészítenie. Felső peremét tésztafonat veszi körbe, tetején két tésztafonat kereszt alakban, közepére egy nagyobb, szélre négy kisebb tésztarózsa kerül. Ezek a kalács állandó tartozékai. Négy részre osztott tetejére figurális elemek kerülnek. A vallási szimbólumok (Isten keze, Kisjézus pólyában, galamb) jelenléte egyértelmű, emellett a nap, a hold és a megélhetést biztosító tevékenységek jelképei szerepeltek rajta: búzakéve, szőlőtőke, hordó, ökör, kotlóstyúk (3. tábla 2, 3, 4). A tésztafonat búzakalászra emlékeztet. A madár a lélek, újjászületés jelképe. A családi hagyományt megtartva egy részük ma is ott van a kalácsokon, olykor aktualizálva, a családtagok tevékenységére utaló új szimbólumokkal (pl. könyv) kiegészítve. A közepébe bazsalikomágat – Szentendrén bukszust – és gyertyát szúrtak. A kalács nincs megszentelve, de rituális jelentősége és megformálása alapján párhuzamba állítható a görögkatolikus húsvéti kaláccsal, a pászkával, mely Krisztus testének szimbóluma.37 A kalácsot egy terményekkel, gyümölcsökkel teli tál tetejére teszik, a benne lévő javak a bő termést, egy értékes pénzdarab az anyagi jólétet kívánja biztosítani (9. kép). Az abrosz alatt szalma, az asztalon hajtatott búza, dió, alma, mézes pálinka és egy „egészség” megnevezésű kenyér (zdravlje) is volt nemrégiben. Ennek tetején annyi bevágást tettek, ahány családtag ülte körül az asztalt, és még egyet a ház, egyet pedig a szegé36 37 38 39 40

122

9. kép: Szerb karácsonyi asztal: karácsonyi kalács a termé nyekkel teli tálon, zöld búza, ételek, Szentendre, 1960 (Fe renczy Múzeumi Centrum, f 1459)

nyek számára. A kenyeret szenteste elfogyasztották, a kalácsnak viszont karácsony első, második és újév napján is volt szerepe. A rajta égő gyertyát minden alkalommal borral oltották el. A gyertyát eltették, az év során vihar elhárítására gyújtották meg. A karácsonyi asztalon lévő, ezáltal megszentelődött javaknak a görögkeletiek is mágikus erőt tulajdonítottak, velük igyekeztek biztosítani a szaporulatot, a bő termést, a család egészségét. A kalács ma is szerves tartozéka a szerb ünnepnek, napjaink gyakorlatában mágikus jelentősége esztétikai jelentőségűvé lényegült át.38 Pomázon szokás volt figurális, napot, holdat és szőlőskertet formázó kalácsot is sütni úgy, hogy az egymás mellé tett három nyers kalácstészta sütéskor összeforrt, egy kalács lett belőlük.39 Amíg állattartás folyt, sütöttek kerek pereceket is, amit szentestén az ökrök szarvára akasztottak, majd megetettek velük. A figurákkal díszített karácsonyi kalács a rácoknál és a dalmátoknál is ismert, a čurek. A közepébe Tökölön pálcára csavart, bevagdosott tésztából búzakalászt is készítettek. A vacsora után négyfelé vágta a gazda, egy negyedét elfogyasztotta a család. A többit karácsony első és második napján és újévkor fogyasztották el.40 Újévkor a szerb asszonyok Vaszilije-napi ajándék kalácsokat, vaszilicákat sütöttek rétestésztából vagy kelt tésztából. Pomázon ezzel ajándékozták

Kiss 1988: 64. Bálint 1989: 295. A pászka szélén tésztafonat, a töviskoszorú, közepén tésztából kereszt, metszéspontjában és végeinél öt tésztarózsa, Krisztus öt szent sebe. Közöttük tésztából madarak vagy más jelképek szerepeltek. Kiss 1988: 64. Kiss 1988: 69. Szilágyi 2006: 37.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

meg a rokon gyerekeket, a lányoknak fiú-, a fiúknak leányformájú kalácsot adtak, a szemük fekete szőlőszemekből volt (3. tábla 5). A megszűnt szokást napjainkban a Ruzmarin táncegyüttes tagjai újították fel. Vízkereszt ünnepéhez tartozott a háromkirályok megjelenítése, a háromkirályjárás, csillaghordás szokása, mely valamikor dramatikus játék, a betlehemes része volt. Az újkorban a vízkereszti csillagozáshoz kapcsolódott, és egyetlen énekből álló köszöntő, adománygyűjtő szokás lett belőle.41 Fiúk és lányok egyaránt járták. A magyarok mellett a németek is ismerték, gyakorolták, németül énekelve. A németek „némely faluban betlehemet visznek, másutt csak a vízkereszti csillaghordás szokásos. Négy lány viszi ezt: angyal, őrangyal, Mária és József” – írták a századfordulón.42 Mogyoródon három lány járt háromkirály képében, fehér parasztruhában, kibontott hajjal, fejükön papírsüveggel. Egyikük nyeles, hengerforma csillagot vitt. Mások, a pilisvörösvári, a budaörsi leány háromkirályok pedig rúdra ragasztott csillaggal jártak. A magyarok játékában fiú voltak a szereplők, kiugratható csillagot vittek magukkal. Turán a fiúk öltözete térdig érő fehér ing volt, fejükön keménypapírból hegyes csákó, beragasztva színes papírral. A szerecsen király arca bekormozva. A rugós botra szerelt, ezüstpapírral bevont csillagot Menyhért vitte. Az ének „Szép jel és szép csillag” refrénjénél a csillagot néhányszor előre ugratta. A másik kettő kezében kard volt.43 A vízkeresztet követő farsangi időszak szokásai a farsang végére sűrűsödtek. Ezekben alkalmi kellékek, rögtönzésszerű álöltözetek és gondosabb jelmezek szerepeltek, nem vagy csak ritkán fordult elő állandó szokástárgy. Farsangkor a lányok rozmaringból, mirtuszból bokrétát ajándékoztak udvarlójuk kalapjára, a legények ezzel mentek a bálba. Az is előfordult, hogy a cékla kihajtott színes levelét használták a farsangi kalapdíszhez. A pilisszántói fuvarosok, akik a budai úton lévő vendégfogadókban törzsvendégnek számítottak, farsang környékén a kocsmárosnéktól alkalmi díszt, farsangvirágot (fasangove pero) kaptak a kalapjukra. A farsang jellemzője, az álarcos maskarázás nem csak egy naphoz kapcsolódott. A maskarások többször megjelentek a fonókban és azoknál

41 42 43 44 45

a házaknál, ahol disznót vágtak. A cigányasszonyt, boltost, borbélyt, hentest, állapotos nőt megjelenítő legények – olykor asszonyok – a fejükre harisnyát húztak, álarcot tettek. Nem szólaltak meg, csak mutogattak, nehogy felismerjék őket. Szerepüknek megfelelően tréfálkoztak, ételt, italt gyűjtöttek. Előfordult állatalakoskodás, láncon vezetett medve, kecske vagy más – különösen a megye alföldi régiójában. A farsanghoz kapcsolódó ritka szokástárgy a táncos kerék. A keréken forgó, táncoló bábu több helyen előfordult a megyében: Pomázon a szüreti felvonuláson (Jancsi és Juliska), Budakeszin farsangkor (Hans und Grete); Békásmegyeren a farsangi felvonuláson, ahol kocsikon az év különleges eseményei élőképek formájában voltak láthatók, és a menetben ott forgott egy kerék, rajta „táncoló” bábukkal. „Ehhez egy parasztkocsi merev elülső tengelyéhez szereltek egy fekvő kocsikereket. Amikor a lóvontatású tengely megindult, körben forogni kezdett a vízszintesen elhelyezett kerék. Erre a kerékre két felöltöztetett, ember nagyságú bábut erősítettek, melyek a kerékkel együtt forogtak.”44

Egykor a hamvazószerdai maskarás felvonulás része volt a táncos kerék Pilisszentkereszten, ahol szlovák és német lakosság élt együtt. A helyiek szerint a németek révén került a falu farsangi szokásaiba, a szomszédos szlovák településeken nem ismerték.45 Sajátos fejlődési utat járva ez a szokáselem kikerült a felvonulásból, önállósodott. A falujáró táncos kerék, a simonjúdázás farsangvasárnapi téltemető szokás lett. Egy lóvontatású parasztkocsi mögé hosszú rúddal egy fekvő kocsikereket szereltek, rá két bábut (Simon a Juda) erősítettek, és végigjárták a falut. A szokás magyarázata szerint a tél végét, a tavasz közeledtét szimbolizálja, amit tánccal, mulatsággal, a gondok elengedésével kell ünnepelni. Úgy tartották az öregek: „Jozef Mariu aj Simon Judu zabiju zimu” (József Mária és Simon Júda megöli a telet). Júda a hagyomány szerint egy igen lusta asszony volt, aki csak mulatni szeretett, Simon pedig a párja. A közel életnagyságú, szétszedhető bábukat egy helyi ezermester készítette az emlékezet szerint az 1980-as évek végén, amikor a szokást felújították. Ruhájukat is akkor kapták. A női bábun a helyi szlovák népviselet van, ma-

Tátrai 1990: 115. Nyilas 1911: 32. Schram 1972: 57. Gaschler 1997: 37. Ujváry 1983: 229. Ujváry szerint a táncos kerék német közvetítéssel került hozzánk. A 20. századi adatok szórványosak, az egykori német telepítésű és vegyes nemzetiségű falvakból valók.

123

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

10. kép: Farsangi táncos kerék, simonjúdázás Pilisszentke reszten, 2006 (a szerző felvétele)

gyar nemzetiszín szalagokkal. A férfi ruhája stilizált (4. tábla 1). A hajtó a fogat gazdája, mellette ült régen a falu egyik elöljárója is. A felszalagozott lovas kocsin zenészek (harmonikás és dobos), hátul a kormányos foglal helyet. Ő hátrafelé fordulva ül, és egy kar segítségével olykor átfordítja a rúd végéhez erősített kocsikereket, amitől a bábuk ellenkező irányba forognak, egymás kezét fogva táncolnak (10. kép). Farsang vasárnapján mindig a délelőtti mise után indult a Simon-Júda a falu régi utcáin, ahol az őslakosok, azaz a szokást még ismerők háza előtt megállva, sváb vagy tót zenét játszva a kormányos és a helyi férfiak megtáncoltatták az asszonyokat. A szokás fontos része volt a tánc, az asszonyoknak nagyokat ugorva kellett táncolniuk, hogy nagyra nőjön a kukorica, a kender vagy más vetemény (11. kép). A szokás eredeti formájában pár éve szűnt meg, a táncos kerék ma a Pilisi Fánkfesztiválon látható. Jellegzetes sváb szokás volt a farsangtemetés, mely egy temetés parodizálását jelentette a Pilisben és a Dunakanyar német községeiben, ún. prédikációs halottas játék formájában.46 Általában „a farsangot”, Pomázon „Farsang Ferkét” temették. Egyedül Visegrádon temettek „Karnevál Herceget”, mely a királyi város olasz hatást mutató farsangi hagyományainak emléke a népes szereplőgárdával együtt.47 A szokás húshagyó kedden este 10–11 óra tájban valamelyik helyi kocsmában, vendéglőben zajlott. Egy forrázóteknőbe belefeküdt egy legény, a farsangot jelképező halott. Temetési menetet parodizálva vitték be a táncterembe. Előttük ment

12. kép: Farsangtemetés Pilisvörösváron, 2004 (fotó: Halper János)

11. kép: Simon-Júda megtáncoltatja a háziakat, Pilisszentke reszt, 2006 (a szerző felvétele)

a pap a kántorral, ministránsokkal, mögöttük az özvegy és a siratóasszonyok. Olykor több szereplő, doktor, borbély is jelen volt. A szokás helyi sváb dialektusban zajlott, az egyházi szertartást utánzó latin szövegparódiákkal. Az asszonyok jajgattak, tréfás, pajzán szövegekkel siratták az iszákos halottat (12. kép). A játék különösebb előkészületet nem igényelt, a szereplők rögtönöztek, a pap „latin” szövege volt néhol leírva. Öltözetük jelzésszerű volt, alkalmi kiegészítőkkel, a pap derekán kötél, nyakában „stóla”. Az asszonyokon fejkendő, kötény, berliner kendő, zsebkendő. Mindenütt azonos volt a legfontosabb kellék, a disznóforrázó teknő – a sváb háztartások legnagyobb méretű fateknője. Pilisszentkereszten szekéroldalra fektették a szemfedővel letakart halottat. Békásmegyeren viszont csak az üres koporsót vitték a bálterembe, s a játék végén üres pénztárcákat beletéve vitték ki, „temették el”.48 A játék vége az 1920–50-es években különféleképpen zajlott. Az archaikusabb változatban a teknőben fekvő legényt (farsangot, telet) ki-

vitték a teremből és kiborították a hóba, néhol a patakba. A másikban a játék a vendéglő falain belül maradt, a halottat vízzel, szódával lelocsolták, mire kiugrott a teknőből, „feltámadt”. A zenekar egy utolsó számot játszott, majd a bíró leállította a zenét, mert éjfélre, a nagyböjt kezdetére mindenkinek haza kellett érnie.49 Római katolikus közösségekről lévén szó, a szokáscselekmény időpontja ténylegesen a farsang végét, a böjt kezdetét jelentette. De a sváb far„Kiselica krásna (Gyönyörű kisze sangtemetésekben egyértelmű a tél végére utaló De si husi pásla hol őriztél libát? jelentéstartalom is, akárcsak a nagyböjti télkihorTam dole, na dole Ott lent, odalent dó szokásokban, ami a Galga menti, Pest környéki Richtárovom dróve…” a bíró udvarában…) magyar és szlovák településeken volt jellemző. A falu végére érve a bábut a Rákos-patakba dobták vagy elégették.54 Tavaszi ünnepkör A népszokásokban tavasztól őszig a virágoknak, növényeknek volt nagy szerepe: barka, lombos ág, A tél, a halál kihordásának szokása a pilisi és virág kapcsolódott hozzájuk, valamilyen szokása pest környéki szlovákoknál is létezett, és ismer- tárgy készült belőlük, vagy maga a szokás tárgyiaték a Pest menti magyar településeken is. Ideje sult általuk: májusfa, virágszőnyeg, aratókoszorú, vagy a virágvasárnapot megelőző feketevasár- szüreti koszorú. Bár ez az anyag nem tartós, nem nap, vagy virágvasárnap volt. Megtestesítője egy is szánják ténylegesen tartós használatra. Vannak felöltöztetett szalmabáb, a kisze, kiszi, kiszelica. köztük olyanok, melyeket a szokáshagyomány A kiszebáb egyszerű, könnyű anyagokból, fá- vagy a hozzájuk fűződő hiedelem szerint egy évig, ból és szalmából készült úgy, ahogy a kislányok a következő ünnepig meg kellett őrizni. Illetve a rongybabát készítették. A telet, bajt, beteg- olyanok, melyek emléktárggyá válhattak. séget, a rosszat jelképezte, eszerint öltöztették A zöld ágak hordozása, a zölddel való díszítés ócska női ruhákba, fejére menyecskésen rossz a természet megújulását köszöntő mágikus kendőt kötöttek. Végül megsemmisítették: vízbe célú szokás a virágvasárnaptól pünkösdig tardobták, esetleg elégették. tó időszakban. Virágvasárnapi tavaszköszöntő

49 50 46 47 48

124

Ujvári 1978: 145. A kutató utal a szokás szláv és osztrák változataira, vidékünkről azonban nem hoz adatokat. Visegrádi Hírek 1993. 02. 4–5. Gaschler 1997: 37–38.

Sári községben feketevasárnap „egy nagy kóczbabát végighurczolnak a faluban s a végén beledobják a patakba”. 50 Pilisszántón kiszelica a felöltöztetett szalmabábu neve, ezt vitték a lányok énekszóval a falun végig, az út végén megtépték, és a patakba dobták. A szokás megszűnését Pilisszántón gyorsította, hogy a plébános megbüntette a részt vevő lányokat.51 Bagon és a Galga mente magyar falvaiban a 20. század első felében szintén élt a kiszi, a szalmabáb, vele a böjt kihordásának szokása.52 Felső-Galga mentén minden faluban hasonlóan zajlott a kiszehordás, melyben a téltemetés és a tavasz bejövetelének mozzanata is tetten érhető. Menyecskének való jó ruhákba öltöztettek egy szalmabábut, kivitték a szomszéd falu határába, ott levetkőztették, és úgy dobták a vízbe. A menyecskeruhába felöltöztettek egy lánykát, és így mentek vissza a faluba. „Kifelé te savanyúság, befelé te sódar” – énekelték szlovákul a házakhoz betérve. Viszonzásul tojást kaptak.53 Isaszegen a kiszejárás, kiszehajtás virágvasárnapi leányszokás volt. A menyecskének öltöztetett szalmabábot kici, kiszőce, banya néven is emlegették. Mint a tél, a böjt, betegség megszemélyesítőjét, szlovákul énekelve vitték végig a falun a kiszét, minden sarkon megállva körültáncolták.

51 52 53 54

Sz. Tóth 2006: 169. A szokás felújítása az 1990–2000-es években tapasztalható a települések farsangi rendezvényein. Nyilas 1911: 35. A szokást napjainkban felújították. Agócs é. n. Sz. Tóth 1988: 66. Berényiné é. n. Majsa 2019: 23.

125

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

énekes szokás volt a szlovák Pilisszántón és Pilisszentkereszten a lányok zöldágjárása (nové leto). A fiatal lányok színes szalagokkal, a háború után krepp-papírral feldíszített zöld ágakat magasba tartva, énekelve járták a házakat. Rokonokhoz és azokhoz a fiús házakhoz mentek, ahonnan locsolókat vártak húsvétkor. Hosszú énekük a természet megújulásáról, a közelgő húsvétról szólt. „Nove leto, nove (Új nyár, új Des tag dlho bolo? Hol voltál ilyen sokáig? U studenki, u rubenki. Tisztásnál, forrásnál voltam. Cos tam robivalo? Mit csináltál ott? Rucki, nohi prala. Kezemet, lábamat mostam. S cim s atiralo? Mivel törülköztél? S cervenima vajci Piros tojással Z bilima koláci Fehér kaláccsal Ej, haj, zeleni háj!...” Ej, haj, zöld liget!...)

A lányok a köszöntésért tojást kaptak, amit hímes tojásnak festettek meg.55 A barka, szintén zöld ág, a katolikus egyház rítusában szentelmény lett. A görögkeleti egyházban leveles fűzfaágakat (vrbica) szentelnek és visznek a virágvasárnapi körmenetben. A fűzág a barkához hasonlóan óvó, bajelhárító szentelmény, melynek mágikus erőt tulajdonítottak, és egészségvarázsló rítusok eszköze is. A felnőttek megcsapkodták velük a gyerekeket, ezt mondva: „Nőjél, mint a fűzfa! Légy egészséges, nőjél nagyra!”56 A szobában az ikon mögé tűzve tartották, tartják ma is az ágat. A barkaszentelés a katolikus egyházi liturgia szerint zajlott, de megfigyelhetők benne helyi szokáselemek is. Sok faluban a barkát, barkacsokrot a hívek viszik magukkal a templomba. A német családokban szokás volt, hogy a család egy-egy fiú kezébe adta az összes barkát, ő vitte el és tartotta magasra szenteléskor, amiért a rokonoktól némi pénzt kapott. Ahol nem volt gyerek, egy szomszéd fiúcskára bízták a csokrot. A szálakat bukszuságakkal, tavaszi virágokkal kötötték csokorba (13. kép). A szokás ma is él. A csokrokat gyermekek tartják, de a felnőttek kezében is van barka. Solymáron, Vörösváron azok a férfiak, akik az egyházi elöljáróság tagjaként mennek a körmenetben, 100–130 cm hosszú egyenes barkaszálakat vittek és visznek. Piliscsabán, Pilisvörösváron a fiúk szintén gazdagon díszített barkaággal érkeztek a nagymisére. A szentelés után hazaérve a kertben a földbe tűzték a bokrétát, ami húsvétig ott is maradt. 55 56 57 58

126

Agócs é. n. Kiss 1988: 82. Szilágyi 2013: 74; Szilágyi 2006: 66. Verebélyi 1993: 92.

Ekkor tettek belőle a házra, a melléképületekre. Pilisszentivánon a barkacsokrot bukszuságakkal körülvéve, szalagcsokorral díszítve egy kisebb rúdra kötötték. Ezt fogták a gyerekek, és a 20. század közepén már szokás volt, hogy hazaérve leszúrták a kertben, majd a csokor alá készítették a nyuszifészket. A csokorból húsvét vasárnapján vagy már virágvasárnap egy-egy szálat kivittek a temetőbe. Tettek a padlás födémgerendájába, az istállóba, hogy védjen a tűztől, villámtól, minden veszedelemtől. Húsvétvasárnap a gazdák barkaágat szúrtak a szántóföld sarkába, a szőlőbe. Általános szokás volt virágvasárnap szentelt barkát vinni a temetőbe, az elhunyt családtagok sírjára. Virágvasárnap a tököli rácok is szentelt – olykor apró papírvirágokkal feldíszített – barkaszálat tűztek a családtagjaik sírjára. Mellé piros tojást és pénzt is tettek a gyermekek számára, azzal, hogy az ott nyugvó rokon ajándéka.57 A húsvéti ünnepek előtt az asszonyok, különböző társulatok tagjai különös gonddal készültek a templomdíszítésre. Kiemelkedő alkalom volt a szentsír elkészítése, mikor a közösség díszítő ösztöne, ízlése a hagyományoknak és a liturgiai elvárásoknak megfelelő méltó díszletek között láttatta a halott Krisztus testét (14. kép). A karácsonyhoz hasonlóan a húsvéthoz – mint a legnagyobb keresztény ünnephez – is hozzá tartoztak az ünnepi textilek. Sok családban a szentelésre vitt ételek letakarására hímzéssel, csipkével díszített külön kendőt használtak. A szoba asztalát a legszebb abrosszal terítették le, erre kerültek a szentelt ételek (4. tábla 2). A húsvéti nyuszi hozta ajándék a 20. század közepéig nem volt szokás. Az őskeresztények egykori húsvéti keresztelésével hozható kapcsolatba a keresztgyermekek húsvéti megajándékozása, mely a németeknél szinte szertartásos formát öltött. A családok között nemzedékeken át öröklődő kölcsönös komaság volt. A keresztanya húsvétkor kendőbe kötött ajándékot, mézeskalácsot, narancsot, festett vagy csokitojást vitt a keresztgyermekeinek vagy küldött el a saját gyermekeivel – akik ott megkapták keresztanyjuktól a maguk hasonló ajándékát, tojást is. A tojás, mint a feltámadt Üdvözítő jelképe a keresztanya keresztséggel vállalt kötelezettségeire emlékeztetett.58 A mézeskalácsosok virágvasárnap állították fel sátrukat sok helyen, hogy az asszonyok húsvétra megvásárolhassák a mézes süteményeket.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

5. 4. tábla: 1: farsangi táncos kerék, Pilisszentkereszt; 2: ünnepi abrosz, Börzsöny Múzeum, ltsz.: 76.8.1; 3: húsvéti korbács, Tinnye; 4: úrnapi koszorú, Kullkraud, Solymár; 5: úrnapi csokor, Lustauk, Pilisvörösvár; 6: Szent Iván-napi koszorú, Szentendre

127

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

14. kép: A feldíszített szentsír nagypénteken, Pilisvörösvár (Zsámboki Szabolcs gyűjteménye)

Díszítették egyszerűen, gyertyát csöpögtetve rá, kedvesük nevét is ráírták viasszal, monogramját szappannal, vagy leveleket rátéve mintázták. Mintázott, írott tojást általában az udvarló és a keresztgyermek kapott. A püspökhatvaniak vasárnap festették a tojásokat, az írott tojást a keresztgyerekeknek adták más húsvéti ajándékkal együtt. A locsolók egyszerű piros tojást kaptak.61 A húsvéti tojásból a fiúgyerekek kezén 13. kép: Barkaszentelésre várva, feldíszített csokrokkal, Soly játék lett: összekoccantották vagy pénzt próbálmár, 2011 (a szerző felvétele) tak beledobni. A nagyon törött héjú tojásokat helyben megették. A tojás az új élet szimbóluma, a locsolók jutalma. A locsolás ősi termékenységi, tisztító erejű rítus. Mulandó szokástárgy, megyénk gyűjteményei- A magyarok mellett a szerbek körében is szokás ben nem is található meg. Régen nagypénteken, volt a locsolkodás, melynek kelléke Pomázon Krisztus kereszthalálának napján festették a to- és Szentendrén a megszentelt tavaszi virág volt. jást. Bagon a fiúk és legények a kútnál locsolták A lányok virágot szedtek a határban (vagy vetmeg a lányokat, amiért piros tojást kaptak. Mellé ték a piacon a szentlászlói, szentkereszti tót as�a 20. század közepétől a kisfiúk csokihímest, szonyoktól), jellemzően kankalint vagy amilyen pénzt is, a nagyok a locsolásért hímzett zsebken- virág éppen nyílott. Kis csokrokba kötötték és dőt és egy szál virágot kaptak minden lánytól.59 elvitték a templomba, ahol a pap a reggeli misén A szerb leányok is nagypénteken festették a to- megszentelte. A legények e megszentelt virágjást, amit díszítettek is. Leggyakrabban növények csokrokat vízbe mártva hintették, locsolták meg (lóhere, vadpetrezselyem) levelének lenyoma- a lányokat.62 ta adta a mintát a hagymahéj levébe vagy bolti A németeknél nem volt szokás, csak a harmincas festékbe mártott tojáson. Kedvelték a feliratos évektől kezdett terjedni a locsolkodás kis vízzel tojásokat, amikor csak a viasszal írt betűk – jókí- vagy kölnivel. Eleinte egy rövid egészségvarázsló vánságok, nevek, más szövegek rövidítései, be- jókívánsággal locsoltak, ugyanazt mondták, mint tűjelei – díszítették a színes tojást: H V (Hristos aprószentekkor: „Frisch und gesund!” (Friss és voskres), D M (dragi moj).60 egészséges [legyél]!) A gyerekek egyszerű sváb Mivel nagyon sok locsoló fordult meg a lányos versikét mondtak, amiért némi pénzt kaptak. házaknál, többnyire egyszínű tojást festettek. Vö- „Husvétkor nem szokás locsolódni, de piros tojást röshagyma héjával vörösbarnára, krepp-papírral sokat készítenek a lányos háznál […]. Hímezik is pirosra, bolti festékkel más színekre formálták. a tojást, a nevét is ráírják annak, a kinek szánták.” – 59 60 61 62

128

Sz. Tóth 1988: 68–69. Kiss 1988: 88. Berényiné é. n. Kiss 1988: 92.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

írták a szlovákokról a 20. század kezdetén.63 Pest megye nyugati felében a szlovákok nem locsolkodtak, az egészségvarázsló rítus egy más formája, a húsvéti korbácsolás, sibálás, vesszőzés volt szokás Pilisszentlászlótól Tárnokig egyaránt. A korbács (siba) – szintén zöld ág – a szlovák tavaszkezdő szokások legfőbb tartozéka. Eszköz és rítus a 20. század első felében még szervesen összekapcsolódott. A nagyobb legénykék maguk készítették a korbácsot, míg a kisebbeknek apjuk, nagyapjuk csinálta meg, akiktől idővel megtanulták. Pilisszántón a sibát virágvasárnap délután fonták nyolc szál fűzvesszőből. Egyenes markolata, csavart fonású szára volt, a szálak elkeskenyedő végét csomóra kötötték (4. tábla 3). A korbácsot vasárnap este szokás volt kipróbálni a lányok lába szárán, jól suhog-e. Ezt előlegnek (zavdanki) nevezték. A gyerekek hétfőn kora reggel indultak a rokonokhoz, szomszédokhoz. Régen főleg festett tojást kaptak, később már pénzt is a sibálásért. Minden szlovák faluban ugyanazt a verset mondták, ami egy hosszabb köszöntő szövegromlásos része: „Sibiribi, mäsne ribi, (Verem a halat, zsíros halat Ot korbáča kus koláča A korbácstól, darab kalácsot Pint vina, sem vajco!”64 Egy pint bort, ide a tojást!)

A legények a lányos házakat járták. A korbácsolásért kedvesüktől hímes tojást és a gomblyukba tűzött virágot kaptak. Később szokás lett, hogy minden lány szalagot kötött a korbács végére. A szokás a 20. század második felében átalakult, a legénykék kölnivízzel locsoltak, ezzel együtt egy ideig korbácsoltak is. Napjainkban, mikor a locsolkodás is megszűnőben van, a korbácskötést és a sibálást hagyományőrző családok, együttesek tartják életben. A görögkeleti egyház a húsvéthétfőt követő hétfőn ünnepli a halottak húsvétját (ruzicalo). Ilyenkor a szerb asszonyok viaszgyertyát, piros tojást – korábban ételt, italt is – tesznek a sírokra.65 Régen a szegényeké lett, ma a gyermekeké, mint az ott nyugvó rokon ajándéka. A szokás párhuzama a rácok korábban említett virágvasárnapi temetői ajándékozása. A tavaszi ünnepkörben többször előfordult a tavaszköszöntő, mágikus erejű zöld ág. A májusfát is ebbe a szokáskörbe sorolták a kutatók. Újabb megközelítése szerint a közösségi és az egyéni májusfaállítás a tisztelet kifejezésének, illetve szerelmi ajándéknak tekinthető. A májusfa nem

63 64 65 66

15. kép: Májusfa lányos ház kerítésében, Solymár, 2009 (a szerző felvétele)

a szokás kelléke, hanem a szokás megtestesülése, maga a szokás.66 Megyénkben a májusfa állításának mindkét formája élt és él kis mértékben ma is. A tiszteletadás kifejezésére állítottak májusfát a középületek előtt, elöljáró házánál, a kocsmák, vendéglők előtt, jelezve a vendéglős népszerűségét a legények körében. A fa rendszerint egy fenyőszál volt, melynek ágait csak a tetején hagyták meg, szalagot és egy üveg bort kötöttek rá. Sok helyen kereskedőtől vásároltak szálfát, és egy lombos fa koronáját erősítették a tetejére. A fa felállítása, a mulatság, a hozzá kapcsolódó ügyességi játékok, a kitáncolás, az ezekben való részvétel a közösség ünnepe volt. Utódja ma a falu májusfájának állítása és a majális. Az egyénileg, lányoknak ajándékozott fát titokban kellett kivágni, feldíszíteni és felállítani. A falu határában nőtt fiatal fát (nyár, nyír, gyertyán) vágtak ki. A díszítése helyi szokás szerint változott. A rajta lévő szalagot (esetleg ajándékot)

Nyilas 1911: 32. A közép-dunántúli szlovák falvakban az eredeti, hosszú verssel sibáltak. S. Lackovits 2000: 148–149. Kiss 1988: 141. Verebélyi 1992: 240, 244.

129

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

általában a legény vette, de néhol a lány adta és díszítette, a felállítás a tudtával, közreműködésével történt. A szokás a házasulandó legények és az eladósorban lévő lányok közötti ajándékozás, az elköteleződés, a házassági szándék nyilvános kifejezése volt (15. kép). Májusfát a magyar, szlovák, német legények egyaránt állítottak. Törökbálinton a legény barátaival az erdőben egyenes fenyőt vágott, ágait levágva csak a csúcsát hagyták meg. Színes szalagokkal, néha borosüveggel feldíszítve a lány háza elé állították. Pilisszántón a legények a leány tudtával vitték a májusfát a lányos házakhoz. Az üveg bort és a szalagokat a lány adta hozzá. Kötött a fára még egy kendőt is, maszarski rucsnyik (henteskendő) volt a neve. Amikor a legény a fát lebontotta, övé lett a bor és a kendő, amit büszkén viselt.67 Májusfát a komoly udvarlótól, vőlegénytől várták és kapták a lányok. A Galga mentén a család készült rá, a legényt megvendégelték. Hasonlóan történt Zsámbokon is, ahol az emlékezők szerint rúdra erősített lombkorona volt a májusfa, a lány szalagozta fel, kendőt és bort is rakott rá.68 A gyári szalagot mindenütt kiszorította a krepp-papír, ma is ezzel díszítik a májusfákat. A májusfa állításának másik, bár ritkább alkalma a pünkösd volt. A Galga mente és a Tápió mente néhány falujában volt jellemző. Bagon pünkösd szombatján este kapták a májfát azok a lányok, akiknek komoly szeretője volt. A legények a kapun belülre állították, így a család tudtával történt, és a lány díszítette fel, szalagokat, slingelt kendőt, egy üveg bort vagy más italt kötött rá. A sok ajándék idővel „hivalkodássá vált”, a májfa a módosabb lányok kiváltsága lett. A fát pünkösd hétfőjén döntötték le, amikor meg is vendégelték a legényeket. Bagon pünkösdkor a falu számára is felállítottak négy díszítetlen májfát a templom előtt. Módosabb családok fiai, akiknek erdőilletékességük volt, gyertyánfát hoztak az erdőről. Pünkösdhétfőn a litánia után táncos mulatsággal dűtötték ki a fákat, amit a gazdák megvásároltak, az árát a pünkösdi mulatságra költötték a legények.69 Pünkösdkor a megye északi felében élő szlovákok zöld ágakkal díszítették a szobát. A templomok zöld ágakkal való díszítésére a paraszti gyakorlatban a 19. századból van adat.70

16. kép: Szentképekkel díszített lombkápolna, Torbágy (magántulajdon)

Ahol a májusfaállítás időpontja pünkösd volt, ez nagymértékben befolyásolta a templomok pünkösdi díszítését: jelentős szerepet kapott a májfa. Szép példái, máig élő hagyománya van a Tápió mente két településén, Mende és Maglód evangélikus templomában. Korábban ide is a legények hozták a szalagokkal, slingelt, fehér kendőkkel, hímzett zsebkendőkkel díszített májfákat. A kis mendei templomban napjainkban is három-három kisebb fa méretű, 2,5–3 méteres nyárfaágat állítanak mind a nők, mind a férfiak padsora mellé. Ágaikra kézimunkák, kendők, zsebkendők, terítők kerülnek, a korábbinál nagyobb számban. A fő helyekre ún. pillangókat tesznek: a kikeményített kézimunkát középen szalaggal átkötve. Az oltárkerítést virágokkal borítják be, főleg pünkösdi rózsával. A templomdíszítést pünkösd szombatján vagy vasárnap reggel végzik, és hétfő délután bontják le.71 A tavaszi zöld ág a szerbeknél pünkösdi koszorú formájában van jelen. Pünkösdkor a görögkeleti templomokba is zöld lombokat állítanak, a padlót fűvel szórják fel. Erre az alkalomra készülve hos�szú fűszálakat vágnak. A liturgia közben a hívek letérdelvén kis koszorúkat kötnek az összesodort fűből, és mint szentelményt, otthon a szobában, gyakran az ikonképre akasztva tartják a következő pünkösdig. Úrnapját, az Oltáriszentség ünnepét a legnagyobb pompával a főváros környékén élő németek ünnepelték meg, a 20. század első felében

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

még egységes szokásrend szerint. Legjellegzetesebb eleme az úrnapi koszorú és a virágszőnyeg.72 Úrnapján négy oltárt állítottak, állítanak a településen vagy a templom körül a négy égtáj szerint. Az oltárok a Budától északra fekvő településeken többnyire falazott úrnapi kápolnákban, másutt évente elkészített lombkápolnákban voltak, melyeket az elődöktől örökölt módon, településenként különféleképpen alakítottak ki, díszítettek fel. Eredetileg meghajlított ágakból volt, később valamilyen vázat alkalmaztak, ezek közeit, a sátor falát lombbal „szőtték” be, virágokat tűztek bele. Volt, ahol szentképek sokasága fedte vagy alkotta a kápolna elejét (16. kép). Budaörsön műtermi kellékeket, féloszlopokat is beépítettek. Volt, ahol rúdra fűzött koszorúk és csüngő szalagok sora vagy virágokból kötött korona volt a lombsátor jellegzetes dísze. A falazott kápolnákat zöld lombok, virágfüzérek és koszorúk díszítették. A sátordíszítésben szerepe van az egyéni szépérzék mellett az adott oltárt, kápolnát állító családban öröklődő mintának a berendezési tárgyaktól kezdve a virágok fajtájáig, színéig. Az oltár mögötti sátorfal díszítéséhez, háttérként a nem sváb közösségekben ünnepi textileket, terítőt, csipkés ágylepedőt, függönyt is elhelyeztek. Úriban az egyik sátor belsejét minden évben zsebkendőkkel díszítették, egy szál rózsát tűzve mindegyik közepére.73 Az oltárokra templomban őrzött régi oltárterítők, gyakrabban a család tulajdonában lévő kézimunkák, horgolt terítők kerülnek ma is. A monstrancia és kereszt mintája általában szerepel rajtuk. A koszorú a sváb úrnapi hagyomány szerves része, szokástárgya, melyet a koszorúknak a sátrakban való tömeges elhelyezése tesz jellegzetessé. Minden család több koszorút kötött mezei virágokból, kerti virággal kiegészítve. A kápolnákat több száz koszorú borította be. Idővel a legtartósabbnak bizonyuló, sárga virágú borsosvarjúháj-koszorú (Sedum acre, Kullkraut, Herrgottskraut) terjedt el a sváb közösségekben (4. tábla 4). Népszerűségét növelte a színe: a sárga (arany) az Oltáriszentséget jelképező szín. Csupán Pilisvörösváron volt jellemző a kilencféle virágból és lestyánból kötött úrnapi csokor (Lustauk) (4. tábla 5). A körmenet és a szertartás az előírásoknak megfelelően mindenütt azonos, de egyes mozzanatokban, a kápolnakészítésben, főleg a növények 72

67 68 69 70 71

130

Agócs é. n. Lapu 1986: 157. Sz. Tóth 1988: 69. Verebélyi 1992: 239. Barna 1985: 788. A pünkösdi templomdíszítés Mendén ma már a szellemi kulturális örökség része.

73 74 75

másodlagos felhasználásában paraliturgikus vonások figyelhetők meg. Az Oltáriszentséggel a négy égtáj felé adott áldás nyomán úrnapja minden növényére szentelményként tekintettek a hívek: a megáldott virágnak, lombnak, koszorúnak, sziromnak mágikus erőt tulajdonítottak. A koszorú óvta a házat a vihartól, villámcsapástól. A bejárati ajtó fölé vagy annak közelébe helyezték, és tettek a melléképületekre, az istállóba, kútra. Az előző évit sem dobták ki, hanem áttették máshová, ott maradt, amíg szét nem esett, a szél el nem fújta. Újabb szokás Solymáron és környékén koszorút vinni a temetőbe is a családtagok sírjára. A sátorból vitt gallyat nagy vihar esetén a tűzbe dobták, elégették. A virágok szirmából pedig teát főztek, torokgyulladás, szemgyulladás gyógyítására használták. Úriban egészségvédő céllal a jószágokkal is megetették, felhasználásig pedig kis csomókba kötve a szekrényben tartották.74 A virágszőnyeg közepére csak a pap lépett az Oltáriszentséggel, ezért a középső sáv szirmainak különös gyógyító erőt tulajdonítottak. Párnába töltve szokás volt beteg ember feje alá tenni. Nemcsak a katolikusok, hanem evangélikusok is vittek haza az úrnapi füvekből, reformátusok is kértek a virágból, koszorúból. A virágszőnyeg az úrnapi szokások része, nevezhető vizuális elemnek, alkalmi díszítésnek. Az Oltáriszentség útjának elkészítése valójában maga a szokás. Az úrnapi virágszőnyeget, mint a liturgiát kiegészítő, az ünnep pompáját emelő cselekedetet az egyház is elfogadta. A virágszőnyeg-készítés a Buda környéki svábok szokása, ebben a formában az országban máshol nem ismert, illetve általuk került át néhány településre.75 A négy oltárt közel két kilométer hos�szan kötötte össze a virágszőnyeg, melyhez csak mezei virágot, a határban szedhető növényeket használtak – idővel ez kiegészült kerti virágokkal, rózsaszirommal. A lósóska magjából, az akác, a bodza lemorzsolt virágaiból egységes felületet lehetett kialakítani. Mikor kevesebb virág nyílt, aprított fűvel, levelekkel pótolták. A virággyűjtés Budaörsön Szentháromság vasárnapján hajnali misével kezdődött. A szín és fajta szerint több napon át gyűjtött virágokat pincében tartották. Az ünnep előtti napon történt a virágfejek leszedése és a koszorúkötés.

A témáról bővebben: Sz. Tóth 2020. Barna 1985: 791. Barna 1985: 792. Sz. Tóth 2020: 169. A két háború között már készítettek virágszőnyeget Csömörön, ahol a Budaörsről betelepült németektől vették át a szokást, és máig gyakorolják. Virágszőnyeg több más, svábok lakta településen is volt az oltárok előtti hosszabb-rövidebb szakaszokon. A II. világháború után kezdték készíteni többek között Pilisvörösváron és Pilisszentivánon. Visegrádon mohaalapra rakott templomi virágszőnyeg van.

131

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

és ünnepelt. Fennmaradása a mélyen vallásos sváb közösségeknek, családoknak köszönhető, ahol öröklődött az ismeret a díszítendő területtel és a motívumkinccsel együtt. Változott a díszítés módja, a geometrikus minták helyett több lett a figurális, a vallási szimbólum (Oltáriszentség, galamb, kereszt, szív, horgony) és a szöveg. Egyre kevesebb a mezei virág, növekszik a virágfejekből, levelekből lerakott dekoratív elem. Felhasználnak más, nem növényi anyagokat is a minták kitöltésére. Elkészítésében mindig szerepe volt, de lényegessé vált az esztétikai minőség, a vizualitás. Mára a modern technika eszközeivel megörökítik, ami hozzájárul a szokás népszerűsödéséhez, terjedéséhez.

17. kép: A budaörsi virágszőnyeg, 1940 (fotó: Fortepan 20837)

Csütörtökön, úrnap hajnalán a férfiak kijelölték a szőnyeg nyomvonalát, a mintázást sablonok segítségével a nők végezték. Minden család a portája előtti szakaszon dolgozott, a középületek előtti részeket a távolabb lakók, iskolások, egyesületek tagjai díszítették. A virágszőnyeg Budaörsön és néhány közeli faluban az utat szinte teljes szélességében borító hosszanti csíkokból állt, a stációk előtt vallási és nemzeti szimbólumokat és szöveget tartalmazó nagyobb felületetekkel (17. kép). Budakeszin fehér kőporsáv volt a virágszőnyeg alapja, erre került a geometrikus vagy stilizált növényi, futószőnyegre emlékeztető minta. Két oldalán vastagon leterített, aprított fű borította az utat, melynek szélét zöld ágak szegélyezték (18. kép). A mintázáshoz fa- vagy fémsablonokat használtak. Az úrnapi dekoráció sajátos változata volt a színes kőporból (dolomit) mintázott solymári úrnapi szőnyeg a templom előtti téren.76 Fehér, sárga, vörös kőporból papírsablonok használatával készítették el a szőnyegmintát, közepére vallási jelképek kerültek (19. kép). A budaörsi, budakeszi, törökbálinti virágszőnyeg már a harmincas években idegenforgalmi látványosság lett, ami visszahatott a szokás alakulására, folytonosságára. Bár az ötvenes években jócskán lerövidült a virágszőnyeg, a hagyomány nem szakadt meg. A megfogyatkozott sváb közösségek ragaszkodtak hozzá, hiszen a legnehezebb időkben hitük megvallásának lehetséges módja volt. Míg az utcát díszítették, a lélek is készült

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Nyári ünnepkör

18. kép: Virágszőnyeg a fűvel borított úton, Budakeszi (fotó: De Ponte József, Budakeszi Helytörténeti Gyűjtemény)

19. kép: Kőporszőnyeg Solymáron, 1979 (fotó: dr. Jablonkay István)

A Buda környéki szerbek Szent Iván-napjának (július 7.) jellegzetesebb eleme, szokástárgya az Iván-napi koszorú (Ivanjski venac), amihez számos szokás, rítus fűződött. Az ünnep, Ivandan előtti napon kellett szedni hozzá a vadon nőtt ivánvirágot (Ivanjsko cveće, tejoltó galaj, Galium Verum). A szedés az asszonyok, lányok feladata volt. Otthon estefelé ők kötöttek koszorúkat belőle. A koszorúkötéshez szervesen hozzá tartozott, hogy közben az „Ivan bere lan...” (Iván szedi a lent) kezdetű párválasztó éneket énekelték, melynek szövege utal a nap szerelemvarázsló voltára.77 Minden családban több koszorú készült. Egykor külön koszorút kötöttek a házra és a melléképületekre, istállóra, csűrre, kútra, hogy óvja meg a portát a vihartól, veszedelemtől, szerencsétlenségtől. A Szent Iván-napi koszorú nem egyházi szentelmény, de a katolikusok szentelt barkájához, úrnapi koszorújához hasonlóan bajelhárító mágikus erőt tulajdonítottak neki. Ezen túl szerelmi jóslás, szépségvarázslás is kapcsolódott hozzá. Pomázon az eladó lányok a háztetőre is dobtak koszorút, ami, ha fennmaradt a tetőn, a leány közeli férjhez menését jövendölte. Szintén Pomázon a koszorún keresztül nézték a napfelkeltét, hogy ragyogó küllemük legyen; vagy piros rózsát tűztek bele, hogy pirospozsgásak legyenek. Gyógyító hatást is tulajdonítottak neki: ha beteg fürdővizébe mártották, a beteg gyógyulni kezdett, a sebek bevarasodtak.78 77 78 79 80 81 82

132

Sz. Tóth 2017.

A koszorú ősi formaváltozata napkorongalakú, a növény hosszú, virágos végének szabadon hagyásával kialakult forgórózsa forma (4. tábla 6). A sárga ivánvirág közé eredetileg semmilyen más növényt nem tettek: sem zöldet, sem virágot, mert a hiedelem szerint konkolyos lett volna a búzájuk.79 Budakalászon kötöttek közé piros muskátlit vagy fehér szentpétervirágot a rigómezei csatában elesettek emlékére.80 A koszorú tömöttebb, kerek formájú későbbi változatát is készítik. A koszorúkötés eredete nem tisztázott. A szerb családokban élő hagyomány szerint betelepedésük óta készítik, és a bejárati ajtó fölött vagy a ház udvari falán helyezik el, a régit pedig elégetik. A koszorúkötés tanítása, hagyományainak újjáélesztése évek óta folyik. A Szent Iván-napi koszorú ma elsősorban identitásjelző szerepű, a szerb etnikumhoz tartozás jelképe. A legfontosabb mezőgazdasági munka, az aratás befejezését mindenütt megünnepelték. Ennek része volt az aratási koszorú, Galgamácsán örömkoszorú.81 Az aratás utolsó napján a búzaföldön kötötték, és ünnepélyes formában adták át a koszorút a gazdának vagy az uradalmi intézőnek, aki megvendégelte őket. A magyar, szlovák, szerb aratómunkások körében egyaránt szokás volt.82 A bagiak, akik gazdákhoz szegődtek el „kenyeret keresni”, az aratás befejeztével felköszöntötték a gazdát kalászos búzából, virágokkal kötött koszorúval, amit a mestergerendára vagy a tornácra akasztottak (5. tábla 1). Mágikus erőt is tulajdonítottak neki, néhol a jó termés érdekében a kalászokból kimorzsolt szemeket a jövő évi vetőmag közé keverték. Tápiószentmártonban nagy, köralakú koszorút készítettek, amit nemzeti színű szalaggal fontak át. Lányok vitték be az urasághoz egy rúdon, aki a koszorúért pénzt és bort adott az aratóknak, ezután pedig a majorban vagy az uraság udvarán aratóbál volt. Szentmártonkátán az aratás végén átadták a koszorút a földbirtokosnak, és csak a cséplés végeztével rendezték az aratóbált a kocsmában az egész község számára. A legények és a lányok magyar ruhába öltözve járták végig a falut. Egy-egy alkalommal a kocsmai bálra is csináltak aratókoszorút, amit a táncterem közepén a mennyezetre akasztottak föl.83

Kiss 1988: 102. Golub 2001: 76. Kiss 1988: 103. Eperjessy 2004: 95. Vankóné 1976: 173. A szerbek „aratáskor megtartják – legalább kicsinyben – a zsetvát, az aratást befejező ünnepet, a mikor koszorút visznek a gazdának s ilyenkor táncz is van, és ők is eljárják a kólót.” Nyilas 1911: 37. Barna 1985: 799.

133

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

20. kép: Aratóünnep Zsámbékon két szalmakoszorúval (Sváb Tájház, Zsámbék)

A 20. század elejétől az aratóünnep önálló ünneppé vált. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter rendeletének köszönhetően – mely a régi szokások felújítására szólított fel – már a 20. század első évtizedeiben a kalászkoszorúk és kenyerek megáldásával zajló „arató- és kenyérünnepek” szerveződtek díszes felvonulással.84 Az ünnepség Szent István napjához, augusztus 20-hoz kapcsolódott, ekkorra már a csépléssel is végeztek. Koszorút ekkor is kötöttek, olykor kettőt is, és aratóbált is tartottak. Hidegkúton az aratóünnepet a legények szervezték. A bált évente más vendéglőben tartották, onnan indult és érkezett vissza a menet. Az 1937-es eseményt megörökítő fényképek az arató felvonulási körmenetek rendezettségét mutatják. A részt vevő gyermekek magyar ruhában, kis kosarakkal, a nagylányok kenyérrel a kezükben láthatók, az aratási koszorút négy sváb ruhás leány viszi. Utánuk sváb ruhás fiatal asszonyok következnek sarlóval, férfiak kaszával és gereblyével a vállukon. A menetet rezesbanda kísérte. Szabadtéri misén, olykor a templomban került sor a koszorú és a kenyér megáldására. Az ünnep bállal ért véget, ahol a költségek fedezésére elárverezték a koszorút.85 Az aratókoszorú az egyik legváltozatosabb szokástárgy, mely „használatát” követően emléktárgy lett. A szalmából, kalászos búzaszálakból, virágokkal, papírrózsával, szalagokkal feldíszített koszorúk formájáról elbeszélésekből és a résztvevőket megörökítő csoportképek ré-

84 85 86 87 88

134

vén tudunk, ahol részben vagy egészben a koszorúk is láthatók (20. kép). Mivel a nyilvánosság elé, közszemlére kerültek, alaposabb munkával, nagyobb művészi igényességgel és változatosabb formagazdagsággal készültek, mint a korábbiak. A munka nagy kézügyességet igényelt. A kön�nyű anyag teret adott a kreativitásnak, egyéni ízlésnek, de az alapforma igazodott a helyi szokásokhoz. Az alapforma leggyakrabban koszorú vagy korona volt, de más mértani forma is lehetett, amit csiga- vagy táblaalakú (tükör) részekkel, csüngőkkel, kalászbokrétákkal, papírvirágokkal, szalma- és papírfüzérekkel variáltak tovább. Zsámbékon, Pesthidegkúton a koszorút (Schnitterkranz) jellemzően kisebb-nagyobb szalmacsigák, négyzetek sokaságából állították össze.86 A megye alföldi részén nagy, sok kalászt is tartalmazó aratókoszorúk készültek (5. tábla 2). Formája miatt Úriban az aratókoszorúnak kosár volt a neve (5. tábla 3).87 A Galga vidékén, Penc környékén kisebb, kockaformájú vagy csúcsos változatot készítettek hosszú füzérekkel, csüngőkkel. Ezeket nem vállon, hanem magasba emelt rúdra akasztva vitték (5. tábla 4). A megyében meglévő koszorúk a közgyűjteményekben az 1970–80-as évekből valók, többségük a múzeum számára készített rekonstrukció (5. tábla 5).

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Őszi ünnepkör Bár a megye hegyvidéki része egykor híres bortermelő terület volt, és a szüreti munka bizonyosan mulatsággal zárult, az ismert szüreti mulatságok – akárcsak az aratóünnepek – egy 20. század eleji miniszteri rendelet nyomán alakultak ki, és egységes forgatókönyv szerint zajlottak.88 A szüreti felvonulásokon mindenütt szinte azonos volt a menet összetétele, a résztvevők öltözete és a kellékek. A báltermet szőlőfürtökkel díszítették ott is, ahol nem termett szőlő. Ez alkalomra tisztségviselőket választottak: bírót, bírónét, jegyzőt, kisbírót, betyárt, csikóslegényeket és csőszleányokat. A felvonulás jó alkalom volt a fiatalság megmutatkozására, a bál egy emlékezetes mulatságra. A lovas legények csikóslegények voltak, lobogós ujjú ingben, mellényben, bő gatyában,

Tátrai 1990: 195. Az 1950–60-as években a termelőszövetkezetekben felújították az aratóünnepet, a korábbiakhoz hasonló formai jegyekkel, búzakoszorúval, összekapcsolva az új kenyér bemutatásával. Kröninger 1999: 53. Kröninger 1999: 37, 56. Barna 1985: 799. Tátrai 1990: 203.

5. tábla: 1: Maczó Mihályné: Aratóünnep, Ferenczy Múzeumi Centrum, ltsz.: N87.24.1; 2: aratókoszorú, Ócsa, Tájház; 3: aratókosár, Úri, Kossuth Múzeum, ltsz.: N80.82.1; 4: aratókoszorú, Penc, Jakus Lajos Falumúzeum; 5: aratókoszorú, Péteri, Falumúzeum; 6: Katalin-báli tabló, dr. Jablonkay István Helytörténeti Gyűjtemény, ltsz.: 2002.63.1.

135

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

21. kép: A bíró és bíróné feldíszített hintója a szüreti felvonuláson, Zsámbék (magántulajdon)

derékra kötött kendő, kalap volt rajtuk. A ruhákat jelmezkölcsönzőből hozatták. A legjobb lovas lett a betyár – sötétkék vagy fekete vászoninget és gatyát viselt. Ez az alföldi pásztoröltözetet stilizáló csikósruha ugyanúgy jelmez volt a legények számára, mint a lányok magyar ruhája (párta, piros pruszlik, zöld kötény, nemzetiszín szalagok), amit a nemzetiségek lányai is magukra öltöttek, mint magyar népviseletet. Ugyanakkor a bíró és bíróné szerepében lévő pár a saját viseletében ült a kocsin, amit olykor különösen szépen feldíszítettek szőlőfürtökkel, szőlőlevelekkel, virágfüzérekkel (21. kép). A menet elmaradhatatlan résztvevői voltak a cigánynak öltözött alakok rozoga kocsijukkal. A legszebb fürtökből kötött szüreti koszorú a szüret eredményes befejezését jelképező tárgyból a szüreti mulatság jelképe lett. Formája leggyakrabban hosszabb vagy szélesebb harangalakú vagy gömbölyded volt. Eleinte csak szőlőfürtökből és levelekből kötötték, lehetett ritkább vagy tömöttebb (22. kép). Később virágot, szalagot, más gyümölcsöt is tettek közé. A nehéz koszorút egy vagy két rúdra akasztva rendszerint legények vitték a menetben. Az esti mulatság dísze volt, majd éjfélkor elárverezték. Mindenszentekkor – akárcsak húsvétkor – a sváb keresztanyák ajándékot vittek a keresztgyermekeknek. Az elsődleges ajándék arasznyi kis fonott kalács, a mindenszentek kalácsa (Heilingstrizl, Heiligenstritzel), amit csak e napra sütöttek a pékek és a gazdasszonyok. Lehetőség szerint egy szép almát, keresztszülőalmát (Godlapfel) is adtak némi édességgel együtt.89

89 90 91

136

22. kép: Szüreti szőlőkoszorú a Lupa csárda előtt, Bagi bácsival (Sváb Tájház, Budakalász)

Az advent előtti utolsó bált, a Katalin-bált mindenütt megrendezték, hiszen utána hosszú ideig nem volt mulatság. Solymáron a szokás egy jellegzetes kelléke tette szó szerint emlékezetessé ezt az alkalmat, az évente elkészített Katalin-kép.90 Katalin-nap előtt a felnőtt legények bírót, jegyzőt, szolgabírót és esküdteket, egy teljes „községi elöljáróságot” választottak maguk közül. A tagok mindegyike meghívta azt a leányt, akinek udvarolt. Az elöljáróságról a nevek, titulusok, a bál helyének és időpontjának feltüntetésével évente pompás tabló készült festett díszítőmotívumokkal, például a katonáskodásra utaló képekkel (5. tábla 6). Készítőiről azonban nincsenek információk. A tabló peremére fehér szalaggal megkötött mirtuszcsokrokat, a legények kalapjára való bokrétákat tűztek. A tablót, képet elvitték a vasárnapi nagymisére, majd zenekari kísérettel a bíró házához, aki megvendégelte az ifjúságot. Délután átvonultak a vendéglőbe, a tisztségviselő legények megkülönböztető öltözetben: a bíró ünnepi, rövid fekete kiskabátot, az elöljáróság többi tagja fehér kabátot viselt fekete csizmanadrággal, és szalagos rozmaringos kalapot (23. kép). A bálteremben a Katalin-képet a bíró mögötti főfalra helyezték. A mulatság hétfőn folytatódott, ekkor a legények a kalapjukon lévő bokrétát a Katalin-képről levett bokrétára cserélték. A bál zárásakor az utolsó tánc csak a választott elöljáróságé volt. A képet a vendéglők évekig őrizték.91

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

23. kép: Legények a Katalin-báli képpel, Solymár (Seres 1993: 285)

Összefoglalás A jeles napok szokásaiban, a hozzájuk kapcsolódó tárgyak és elemek gazdagságában a megye etnikai és vallási sokszínűsége tükröződik. Különösen érdekes közöttük a nem tartós használatra szánt, egyszeri alkalomra elkészített tárgyak csoportja, az ünnepi kalácsfélék és a koszorúk. Készítői mindig asszonyok, a készítést a múltban rituális mozzanatok kísérték, és mágikus funkció is tartozott hozzájuk. Az esztendő hagyományvilágában számos olyat találunk, amit jellegzetes, sokszor művészi törekvést képviselő tárgy (aratókoszorú) és vizuális alkotás kísért. E tekintetben egyedülállóak a sváb úrnapi szokások, melyekben a növények esztétikai minőséget hordozó díszítményeket alkotnak. A bemutatott jeles napi szokástárgyak és elemek jó része nem eltűnt hagyomány, hanem máig élő vagy a hagyományéltető törekvéseknek köszönhetően újjáélesztett, identitást erősítő gyakorlat.

Ritter 1996: 149. A rajzokkal, festéssel díszített emléklapok, jókívánságok a 18–19. században német nyelvterületen terjedtek el. E műfajnak Magyarországon csak néhány példánya ismert, német településekről. Verebélyi 1993: 58–59. Seres 1993: 285. Az 1950–70-es években csak a Katalin-bált tartották meg, majd ez is elmaradt. 2005-től a Herbst Rosen néptáncegyüttes elevenítette fel a Katalin-kép készítését.

137

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

Hivatkozott irodalom

Golub 2001

Manga–Szendrei 1981

Szilágyi 2013

Golub Xénia: Szerbek. In: Laszlovszky József (szerk.): Pomáz. Természeti kincseink, történelmünk, kulturális örökségünk. Pomáz: Pomáz Város Önkormányzata, 2001, 68–80.

Manga János – Szendrei Janka: Szálláskeresés. In: Bodrogi Tibor et. al. (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 4. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981, 536.

Szilágyi József: Az ercsi, érdi és tököli rácok eredete, valamint népszokásai. Tököl: a szerző magánkiadása, 2013.

Horváth 1996

Molnár–Molnárné 2002

Horváth Sándor: Népszokások, vallásos élet. In: Gráfik Imre (szerk.): Vas megye népművészete. Szombathely: Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1996, 267–309.

Molnár Lajos – Molnár Lajosné: A 700 éves Nagytarcsa. Nagytarcsa: Nagytarcsa Község Önkormányzata, 2002.

Sz. Tóth Judit: Jeles napi szokások, hiedelmek. In: Korkes Zsuzsa (szerk.): Bag. Néprajzi tanulmányok II. Aszód: Petőfi Múzeum, 1988, 59–90.

Bálint 1989

Imrő 2001

Nyilas 1911

Sz. Tóth 2006

Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Budapest: az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1989.

Imrő Judit: Szokások. In: Imrő Judit – Kapitány Orsolya (szerk.): Somogy megye népművészete. Kaposvár: k. n., 2001, 413–436.

Nyilas István: A vármegye népe. Borovszky Samu (szerk.): Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye II. Budapest: Országos Monografia Társaság, 1911, 1–37.

Barna 1985

Jelli–Lugmayer 1981

Sz. Tóth Judit: Megújuló szokások a Pilis-hegység német közösségeiben. Farsangtemetés. In: Márkusné Vörös Hajnalka – Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek – A dunántúli németek kulturális jellemzői. Veszprém: Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 2005, 163–183.

Barna Gábor: Jeles napok szokásai a Tápió mentén. In: Studia Comitatensia 16 (1985), 737–826.

Jelli, Martin – Lugmayer, Anton: Zsámbék/Schambek. Bildgeschichte einer schwäbischen Gemeinde im Ofener Bergland/Ungarn. Zsámbék – Gerlingen: Heimatverein, 1981.

Perger Gyula: „A szent miseáldozatnak materiája...” Az ostyasütés eszközei. In: Barna Gábor (szerk.): Eucharisztia és úrvacsora a magyarországi vallási kultúrában 2. Szeged: MTA – SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, 2020, 214–233.

K apros 2000

R atkó 2014

Kapros Márta: A szokások tárgyainak népművészete. Az emberélet fordulói. In: Kapros Márta (szerk.): Nógrád megye népművészete. Balassagyarmat: k. n., 2000, 237–253.

Ratkó Lujza: A vallási élet és az ünnepi szokások tárgyai. In: Ratkó Lujza (szerk.): Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népművészete. Nyíregyháza: Jósa András Múzeum, 2014, 627–679.

Sz. Tóth 2020

Kisbán 1997

Ritter 1996

Sz. Tóth 2021

Kisbán Eszter: Táplálkozáskultúra. In: Füzes Endre – Kisbán Eszter (szerk.): Magyar Néprajz IV. Életmód. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1997, 417–583.

Ritter, Michael: Ein Jahr in Budaörs. Egy naptári év szokásai Budaörsön. Budaörs: Stark János, 1996.

Sz. Tóth Judit: Az ünnepi szokások tárgyai I. Az emberi élet szokásai. In: Studia Comitatensia 39 (2021), 168–189.

Schram 1972

Tátrai 1990

Schram Ferenc: Turai népszokások. Szentendre: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1972.

Tátrai Zsuzsanna: Jeles napok – ünnepi szokások. In: Hoppál Mihály (szerk.): Népszokás, néphit, népi vallásosság. Magyar néprajz VII. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990, 102–264.

Agócs é. n. Agócs Attiláné: Pilisszántói népszokások. In: L. Gál Éva – Mali László – Szőnyi József (szerk.): Pilisszántó. Pilisszántó: Pilisszántói Önkormányzat, é. n. https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_ nemzetisegek/szlovakok/pilisszanto/index.htm (letöltve: 2020. 02. 10.)

Berényiné é. n. Berényiné Lami Mónika: A felsőgalgamenti parasztság élete képekben, írásokban. H. n.: Püspökhatvani Szlovák Kisebbségi Önkormányzat és a Pobocska, é. n. https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/szlovakok/puspokhatvan/a_felsogalgamenti_parasztsag_elete/index.htm (letöltve: 2021. 01. 21.)

Császi 2005 Császi Irén: A népszokások tárgyai. In: Petercsák Tivadar – Veres Gábor (szerk.): Heves megye népművészete. Népművészeti örökségünk. Eger: Heves Megyei Múzeumi Szervezet, 2005, 467–512.

Dömötör 1982

Kiss 1988 Kiss Mária: Délszláv szokások a Duna mentén. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1988.

Kröninger 1999

Dömötör Tekla: A magyar népszokások művészete. In: Varga Marianna (szerk.): Népművészeti akadémia IV. Néprajzi előadások. Budapest: TIT és a Népi Iparművészeti Tanács, 1982. 39–56.

Kröninger, Hans (szerk.): Pesthidegkút. Története, krónikája, hagyományai. Budapest: Budapest II. kerület Német Kisebbségi Önkormányzat, 1999.

Eperjessy 2004

Lapu 1986

Eperjessy Ernő: Szent Iván-napi virágok és koszorúk. Adatok a Buda környéki szerbek Szent Iván napi szokásaihoz. In: Válogatás a magyarországi nemzetiségek néprajzi köteteiből 5. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság, 2004. 87–103.

Lapu Istvánné: Viseletek és szokások Zsámbokon. Közreadja: Korkes Zsuzsa. (Múzeumi Füzetek 33) Aszód: Petőfi Múzeum, 1986.

Farkas 1988

Lengyel Ágnes: A szokások tárgyainak népművészete. A jeles napok. In: Kapros Márta (szerk.): Nógrád megye népművészete. Balassagyarmat: Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2000, 254–272.

Farkas György: Gidres-gödrös Mogyoród. Mogyoród: Községi Tanács, 1988.

Gaschler 1997 Gaschler, Josef et al.: Szülőfalunk Békásmegyer. Budapest: Braunhaxler Német Hagyományokat Ápoló Egyesület, 1997.

138

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Lengyel 2000

Majsa 2019 Majsa Györgyné: Isaszegi néphagyományok. In: Kovácsné Halomházi Zsuzsa (szerk.): Isaszeg a történelem tükrében. Isaszeg: Isaszegi Múzeumbarátok Köre, 2019, 22–27.

Perger 2020

Seres 1993 Seres István: Solymár története és néprajza. Solymár: Helytörténeti Alapítvány, 1993.

S. Lackovits 2000 S. Lackovits Emőke: Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepi szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki falvakban. Veszprém: Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 2000.

Szacsvay 1984 Szacsvay Éva: A vallásos bábjátékok társadalmi háttere. In: Balázs Géza – Hála József (szerk.): Folkór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoportja, 1984, 238–245.

Szilágyi 2006 Szilágyi József: A tököli rácok története és népszokásai. H. n.: a szerző magánkiadása, 2006.

Sz. Tóth 1988

Sz. Tóth 2017 Sz. Tóth Judit: A solymári úrnapi szőnyeg. In: Pilipkó Erzsébet (szerk.): Vallási kultúra és életmód a Kárpát-medencében 10. Veszprém: Laczkó Dezső Múzeum, 2017, 722–746.

Sz. Tóth Judit: A legméltóságosabb ünnep. Úrnapja a sváb népi vallásosságban. Studia Comitatensia 38 (2020), 164–187.

Ujváry 1978 Ujváry Zoltán: A temetés paródiája. Temetés és halál a népi játékokban. Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 1978.

Ujváry 1983 Ujváry Zoltán: Játék és maszk III. Dramatikus népszokások. Debrecen: Bihari Múzeum, 1983.

Vankóné 1976 Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. In: Studia Comitatensia 4 (1976)

Verebélyi 1993 Verebélyi Kincső: A hagyomány képei. (Folklór és etnográfia 74.) Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 1993.

139

SZ. TÓTH JUDIT

AZ ÜNNEPI SZOKÁSOK TÁRGYAI II. JELES NAPOK

Verebélyi 2005a Verebélyi Kincső: A szokások tárgyai. In: Pócs Éva (szerk.): Tárgy, jel, jelentés. „Tárgy és folklór” konferencia Vaján. Budapest: L’Harmattan, 2005, 53–61.

Verebélyi 2005b Verebélyi Kincső: Szokásvilág. (Studia Folkloristica et Ethnographica 46.) Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, 2005.

Viski 1935 Viski Károly: A hagyomány tárgyai. In: Györffy István – Viski Károly (szerk.): A Magyarság Néprajza II. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1935, 396–414.

140

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Sz. Tóth Judit

Judit Sz. Tóth

Az ünnepi szokások tárgyai II. Jeles napok

Objects of Festive Customs 2. Notable Days

A szokástárgyak számba vételének igénye, esztétikai szempontú megközelítése a népművészeti örökségünket bemutatandó megyei monográfiák születésekor, az 1990-es években merült fel. Pest megye bővelkedik a szokásokhoz kapcsolódó tárgyakban és vizuális elemekben, bemutatásuknak helye van megyénk színes kulturális örökségében. Az emberi élet szokástárgyait követően jelen tanulmány a Pest megye területén élő magyar, német, szerb, rác, szlovák közösségek népi kultúrájából a jeles napi szokások tárgyait és azok változását mutatja be. Ezek egyik része a helyi szokások, esztétikai normák szerint előállított maradandó tárgy, a szokás elengedhetetlen tartozékai, például az istálló- vagy templomformájú betlehemek, melyek ismert darabjai a helyi templomok mintájára készültek. Többségüket a megye tájmúzeumai és tájházai őrzik, vagy megváltozott formában ma is használják. Másik, nagyobb részük mulandó anyagokból egyszeri alkalomra készített „tárgy” vagy növényekből létrehozott alkotás, vizuális elem. A kiszebáb, a húsvéti korbács, a májusfa a szokás alapvető megvalósulását biztosító céltárgyak, a szokástárgyak közül eredetileg ezekhez kötődött a legtöbb mágikus funkció. A hagyományéltető törekvéseknek köszönhetően ma is találkozni velük. Ide tartoznak a változatos formájú aratási koszorúk, a szüreti koszorú, a katolikusok karácsonyi ostyája, a jelképes formájú és díszítményű, rituális funkciójú ünnepi kalácsok a görögkeleti szokásokban. A Pest megyei sváb hagyományban kiemelkedő jelentősége van a növények díszítő funkciójú alkalmazásának a vallási ünnepeken. Legszebb példái a paraliturgikus gyakorlatban szereplő koszorúk és az úrnapjára készített díszítmények. A virágszőnyeg-készítés a Buda környéki svábok Magyarországon egyedülálló hagyománya. A bemutatott jeles napi szokástárgyak és elemek jó része nem eltűnt hagyomány, hanem máig élő vagy a hagyományéltető törekvéseknek köszönhetően újjáélesztett, identitást erősítő gyakorlat. A tanulmányban a szokásokat szövegközi archív fényképek illusztrálják, az egyes tárgyak pedig külön táblákon szerepelnek.

The need to enumerate customary objects, and aesthetically approach them arose in the 1990s when the county monographs were published that presented its folk art heritage. Pest county has numerous objects and visual elements connected to festivities, their presentation has a place in the colourful cultural heritage of our county. After presenting the customary objects of human life, this study presents the customary objects of notable days and their changes from the folk culture of Hungarian, German, Serb and Slovak communities living in Pest county. Some of these objects are durable ones created by the local customs and aesthetic norms and are essential accessories of the customs, such as nativity scenes in the form of stables or churches, the known pieces of which are modelled after local churches. Most of them are kept in county museums and folklore museums or are still used in a modified way. The larger part consists of “objects” created of ephemeral material for one single occasion or creations made of plants, visual elements. The kisze puppet, the Easter whip and the Maypole are objects ensuring the realisation of the custom, out of the customary objects, the most magical functions were connected to these. Thanks to the efforts to keep traditions alive they can be seen even today. These are the harvest wreaths in various shapes, the vintage wreath, the Christmas host of the Catholics and the festive challah bread of symbolic form and adornment with ritual function in the Greek Orthodox customs. In the Swabian tradition of Pest county, the decorative use of plants has great significance during religious festivities. The most beautiful examples of these are the wreaths of paraliturgical practice and the decorations created for Corpus Christi. Creating flower carpets is the unique tradition of the Swabians living around Buda in Hungary. Most of the presented customary objects and elements of notable days are not from extinct traditions but alive, or thanks to the efforts to keep them alive, revived, identity strengthening practices. In the study, the customs are illustrated by intertext archive photographs, and each object is presented in separate tables.

141

SZILÁGYI ZSÓFIA JÚLIA

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

ÍRÓK KOVÁCS MARGIT LEVELESLÁDÁJÁBAN

Szilágyi Zsófia Júlia irodalomtörténész, muzeológus Ferenczy Múzeumi Centrum julia.szilagyizsofia@muzeumicentrum.hu

Váratlan ötletnek tűnhet a Kovács Margit ha- a keramikus közötti kapcsolat a lelkendező megisgyatékában őrzött levelezésből csak az írókat, merkedéstől az utolsó levelekig, az udvarias kapaz irodalmi élet szereplőit kiemelni, arra azonban csolatfelvételtől a meleg hangú levélváltásokig. jó gyakorlat, hogy modellezzük a sztárkeramikus Az 1969. december 28-i első levélben Jókai Anna örökségeként fennmaradt levelezés szerkezetét, a Vak koldusassszony című szobor megvásárlásájellegét, az életmű kutatásában kijelölhető sze- ról, a rá tett hatásról és az elragadtatásáról számol repét, várható eredményességét. Elsődlegesen be, mint művész a művésznek. A kétezer forinfontos tisztázni, hogy a művésznő halála után a múzeumba került hagyatéki anyag leveleket tartalmazó egysége még a feldolgozás kezdeti stádiumában van, annyi azonban már kijelenthető, hogy a hosszú, aktív pályának csak töredékét fedi le a kisebb részben a 60-as évekre, nagyobb részben a 70-es évekre datálható levelezés. Szerencsés körülmény, hogy Kovács Margit lendületes, nagy betűivel piszkozatokat készített a leveleihez, amelyekből bőven akad a hagyatékban. Hangsúlyozni kell, hogy nincs birtokunkban a két háború között, illetve a háború alatt fogalmazott és kézhez kapott levelezés. Ennek a korai időszaknak az igencsak szórványos dokumentumait más hagyatékokban (például Azcél György, Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni vagy Kaesz Gyula hagyatékában) lehet megtalálni. Az 1977-től meginduló hagyatéki eljárás során 1979-ben a múzeumba került Kovács-levelezés feldolgozása, kutatása csak eseti jelleggel, véletlenszerűen indult meg: lényegében egy eddig feltáratlan korpuszról van szó. Az érdektelenség meglepőnek tűnhet a rendkívül népszerű, sikeres pályát ismerve, de jószerivel a teljes életművet felölelő és reprezentáló gyűjteményi egység a művészettörténészek számára nem tartogatott 1. kép: Kovács Margit: Vak koldusasszony. 1970-es évek eleje szakmai kihívást, mindamellett a mesterségesen archív fotó Ferenczy Múzeumi Centrum, Képzőművészeti gerjesztett népszerűség, a szentendrei közegben Adattár idegen művészi teljesítmény, a sokszorosított kerámiafigurák, „nippek” devalváló hatására szak- tért vásárolt szoborra – bárhogy is torzul később mailag hiteltelenné váló œuvre-rel szemben ta- az emlék1 – Jókai Anna nívódíja volt a fedezet: núsított idegenkedés jele is lehet. „[K]arácsony előtt, zsebemben a darabom nívóA húsz–huszonöt szereplőt vizsgáló elemzés díjával hasznos ajándékok után törtem magam a rendelkezésre álló dokumentumok tekintetéa városban, s ekkor megláttam a Maga Kolduben nagy eltéréseket mutat. A teljes mértékben sasszonyát a kirakatban. Elbűvölt. Nem tudtam rekonstruálható levelezéstől a csupán egy levél tovább menni, megrendültem, beléptem, kifizetalapján indítható nyomozás két végletével érzétem a kétezer forintot és hazacipeltem. Most itt keltethető az aránytalanság. áll, közel az íróasztalomhoz, naponta többször Szerencsés kivételként tekinthetünk a Jókai Anna ránézek, belémsajdul valami.”2 (1932–2017) -levelezésre. Az írónő rendszeresen Kovács Margit válasza a levél nyitómondatához – küldött levelei mellett a Petőfi Irodalmi Múzeum- „magamról tudom, milyen ritkák az életben ban megtalálhatók Kovács Margit válaszlevelei is, az olyan pillanatok, amikor valami, amit létrehoz melyekből jól követhetően kirajzolódik az író és az ember, el is jut valahová – és hír érkezik róla” – 1

144

„Kedves tárgyaim közül két szobrot említenék. Mindkettő Kovács Margit műve. Az egyik címe: Vak koldusasszony. Egy szentendrei kiállításon láttam először, és annyira megragadott, hogy novellát írtam róla. Ezt pedig elolvasta Kovács Margit, s a szobrot nekem ajándékozta. Szeretek ránézni, mert témája ellenére nem lehangoló alkotás. Sőt! A koldusas�szony világtalan szemeivel mintha többet »látna«, mint sokak a szemükkel. S talán fontosabb dolgokat.” Podonyi 1995: 12. FMC ItD 2021.1 – 1969. december. 28.

145

SZILÁGYI ZSÓFIA JÚLIA

ÍRÓK KOVÁCS MARGIT LEVELESLÁDÁJÁBAN

kapcsolódik leginkább, a művészt ért visszajelzés örömére reflektál: „[H]álás vagyok érte, hogy megírta, mert azóta úgy duruzsol bennem az öröm. – Mert valóban úgy van, hogy oly boldoggá és hálássá tesz bennünket, ha megtudjuk, munkánk valahol a kis életükkel meg tudnak szólítani valakit.”3

A levél tovább is ebben a modusban folyik, zárásként egy invitációval. Hogy a találkozás nem történt meg, egy sokkal későbbi levél megjegyzéséből derül majd ki, de a kapcsolat személyességére az 1970. június 19-én kelt következő, Kovács Margit Műcsarnokban nyitott gyűjteményes kiállításáról beszámoló levél megszólításából („Drága Margit”) következtethetünk,4 melyben Jókai Anna a kiállított művek hatásáról az első levélhez hasonló elragadtatással lelkendezik:

A megindultság már másnap megfogalmazódott a levélben. Nem kétséges, hogy tetszett a darab, mert alig egy hónapra rá Kovács Margit egy Jókai Anna-könyv vásárlásáról és gyors benyomásairól is beszámol az írónőnek. „Köszönöm kedves gesztusát – megpendültem tőle. De egy lófejjel megelőztem: tegnap megvettem könyvét. Most ugrottam neki – és megint az élet frissességével hat – már az első lapokon is. – Kóstolót már kaptam a TV-ben, ahol nagy kíváncsisággal vártam magát és örültem, hogy ilyen csinos, fiatal és olyan természetesen okos.”8

A kapcsolat kezdeti tapogatózást követő folytatódásáról 1974-ig nincsen nyom. Ekkor Kovács Margit kurta levélben ad hírt édesanyja haláláról, s mintha valami elakadást oldott volna a szomorú apropó, megindul újra a levelezés. A két alkotó „[C]sodálatos. Ha nem tudnám, hogy a zavartalan ismét munkát cserél. 1975. októberi levéllel küld boldogság állapotából nem születik nagy művéKovács Margit egy lányfigurát Jókai Annának,9 aki szet, akkor azt írnám: Kovács Margit boldog. ValaA reimsi angyal című gyűjteményes novelláskömi átszűrt, megszenvedett boldogsággal. […] Nem tetével viszonozza az ajándékot. S bár a köszötudnám írásban elmondani. Szomorú emberke nőlevél beszámol a dedikációról – „[m]eghatott vagyok én, s úgy tudok megrendülni, ha ilyesmit és nagyon kétkedő mosollyal olvastam meselátok, hogy szinte gyermekes.”5 beli, szép ajánlását” –, a kötet nem maradt meg A kiállítás múzeumunkba került vendégköny- a hagyatékként átvett Kovács Margit-könyvek vében visszakereshető Jókai Anna bejegyzése: között. Egy Kovács Margit-naptár, valamint egy „A régi – és a réginél is még nagyobb elragadta- kis Virgo feliratú Mária gyermekkel sokszorosított tással: Jókai Anna.”6 A tiszteletteljes lelkendezés csempekép is került a levelek szerint ajándéknem egyoldalú. Már januárban két levéllel is Jókai ként Jókai Annához – utóbbi talán épp a hat évvel Anna írásainak hatásáról számol be Kovács Margit, az első levél után sorra került személyes találszinte versengő lelkesedéssel. kozó alkalmával. A várakozást felülmúló találko„Izgatottan vártam a Rádióban darabja közvetítését zásról tanúskodik Jókai Anna túlzó megszólítása, […] Aztán kezdődött a darab. Készületlenül ért a tegeződés és persze a levél elragadtatottsága: (sajnos nem olvastam előző formájában). Talán jó is, hogy készületlenül ért, mert így rögtön úgy a sodrásába kerültem, mintha gyorsfolyású vízbe dobtak volna és az ár rögtön magával ragadott. Olyan igazi élet fortyogott, kavargott ebben a házban, hogy az ember nem is színházi közönség volt, hanem aktív résztvevője. […] Olyan élő és olyan igaz és erős a darab, hogy csak teljes veleéléssel tud az ember reagálni.”7

A kérdéses színdarabot 4447 című könyvéből a Szolnoki Szigligeti Színház kérésére írta Jókai Anna, a Fejünk fölül a tető címet kapott alkotást 1970. január 25-én közvetítette a Kossuth Rádió. 3 4 5 6 7 8 9

146

„Drága tündér-Margit, azért nem telefonon kereslek, mert nem szeretnélek az agyag mellől kimozdítani egy esetleges rossz időpontban. A Máriát és a Gyermeket a fejem fölé akasztottam, ők vigyáznak rám. Csodálatosan simul a csontszínű falra. Az este emlékét, amit együtt töltöttünk, őrzöm. Bárcsak eltanulnám Tőled ezt a magasrendű harmóniát...”10

Az 1976. január 19-én írt levélében Kovács Margit biggyeszti mondandója végére: „[é]n is őrzöm találkozásunk emlékét”. 1976 áprilisi levelében Jókai Anna egy bikát szelídítő, írói bizonytalanságaiban bátorítást jelentő lánykát említ. Erről

PIM Kézirattár, Gynsz. 3482. – Budapest, 1969. december. 29. 1970. június 6. – június 28. között íródott levelek. FMC ItD 2021.2 – 1970. június 19. FMC AD 2022.11590 PIM Kézirattár, Gynsz. 3482. – Budapest, 1970. január 26. PIM Kézirattár, Gynsz. 3482. – Budapest, 1970. február. 18.– A gesztus mibenlétéről nem tudunk. A Jókai Anna otthona című filmben látható az Ülő kislány című Kovács Margit-figura. Talán erről a kerámiáról lehet szó. Ezt a kis szobrot a kedvencei közt említi az írónő: „Kedves tárgyaim közül két szobrot említenék. […] A másik Kovács Margit-szobor ülő kisleányt ábrázol, aki jellegzetesen féloldalra hajtott fejjel, kíváncsi arckifejezéssel vár. Aki tudja, sok minden történhet még vele, hiszen élete elején áll. Aki bízik a jövőben.” (Podonyi 1995: 12.) FMC ItD 2021.8 – 1976. január. 16.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

a szoborról azonban nincs tudomásunk, talán egy Európa elrablása témájú munka lehetett, amilyet az Iparművészeti Múzeum gyűjteménye őriz.11 1976–77 fordulójának ünnepeihez kapcsolódó ide-oda jókívánságok zárják a levelezést, többször utalva Kovács Margit egyre gyengébb egészségi állapotára. Utolsóként egy 1974. november 6-i levelet idézek, a mindenkit „megigéző” Ötszemközt című Vitray Tamás-tévéműsor visszhangját:

tematikájában pedig a sötétbarnákkal színezett, formálásában hasonló, anyagában simább felületet adó terrakotta használatával megoldott Gyász I., Gyász II., Öregasszony, Nefelejcsszemű koldusasszony, Halászasszonyok műcsoportba sorolható. Jókai Anna mellett Török Sándor (1904–1985) is az állandóbb levelezőtársak közé tartozik, de csak 1974-től datálhatóan követhetjük valamelyest a kapcsolatot. Sorjáznak a köszönőle„A tévébeszélgetés – számtalan íróbarátom körévelek, kerámiafigurák mellett naptár és fotó is ben is – nagy, nagy elragadtatást okozott. Én, aki nagy hálálkodásra készteti íróját, de személyes annyira a fenébe kívánok minden viselkedést, pózt, megjegyzések, információk nemigen olvashatók szinte ujjongtam: a nagy egyéniség mindig vállalja ki a levelekből. Az 1975-ös karácsonyi, kis appönmagát, s éppen ezzel emelkedik ki az átlagból.”12 likált gyertyával és fenyőággal díszített üdvözAkárha olvasta volna mondjuk az Esti Hírlap lőlapon ugyanaz a József Attila-idézet szerepel, híradását: mint Jókai Anna karácsonyi levelében: „ó Uram „Kovács Margit tegnap este elsősorban emberajándékozz meg csekélyke magammal engem”.15 ként fedeztette fel magát velünk. Közvetlensége, Mellékelt küldeményként érkezik Szent Ferenc egyszerűsége; gondolkodásának kristálytisztasáEgyszerű imádsága, feltehetően Török Sándor ga, magatartásának szépsége végigvonult ezen fordításában: „Itt küldöm ezt a szép és Magának a gondolatilag is gazdag beszélgetésen. Úgy volt igen való imádságot […] Különben is Szent Ferenc őszinte, hogy óvakodott az önmutogatástól, májól áll magának! Hjaj a Fiorettit kellene kerámiába sok megkérdőjelezésétől. Nem akart a nézőre kovácsmargitosítani.”16 kacsintani – mint hajdanán, színésznőnek készülTörök Sándor újságírói, írói, rádiós munkája melve tette a tükörben –, látszott: nem határozta el, lett a háború után legfontosabb hivatásának hogy most híveket toboroz. Önkéntelen nevetései, az antropozófia népszerűsítését tartotta. Tittűnődő elcsendesülései, sztorizó jókedve, önkos antropozófiai előadásokat és szemináriumagáról adott jellemzése-vallomása mind-mind mokat tartott 1954-től a lakásán, majd lett jóval hozzájárult ahhoz, hogy felcsillanjon előttünk egy később, 1989-ben Vekerdy Tamás mestereként különleges tisztaságú emberi lélek, egy nagy műa magyarországi Waldorf iskolák, a „Török Sánvész arca.”13 dor” Waldorf-pedagógiai Alapítvány névadója. Jókai Anna (feltehetően) utolsó levelében mel- Az a gondolat, amit Kovács Margit munkájáról lékel egy kivágatot a Film Színház Muzsika című (munkásságáról) megfogalmaz, tükrözi antropolapból, amin ő maga látható nagyon fiatalon zófiai szemléletét: a kapcsolatfelvétel „ürügyét” adó Vak koldusas�„És most ebből [ajándékba kapott naptár], régi szony szoborral.14 A fekete-fehér képről is jól kiemlékeimből, a szentendrei gyűjtemény látásából, vehető, hogy ez a korábban a szakirodalomban – a műhelyben kétszeri jártamból és a K. M-al való ez érdemben Brestyánszky Ilona Kovács Margit kétszeri találkozásomból leírom ide, hogy mi az Ő című 1974-ben megjelent monográfiáját jelenti – titka, művei hatása: A régiek úgy építettek szent és a gyűjteményünkben is csak fotóról ismert helyet, templomot hogy a beavatottak kikeresmunka a hatvanas években alakuló, sorozatként is ték hol van a térben a valóban, mintegy szellemi értelmezhető rusztikusan formázott samottszoberővonalak által határolt »templom« és ezt aztán rok csoportjába tartozik. Legközelebbi rokona »kitöltötték« – kővel, márványoszlopokkal, [felépía Vasárnap című kerámia vagy a Janus Pannonius tették?], »láthatóvá tették«, – K. M. megcsinálja Múzeum gyűjteményébe került Gesztenyesütő, a művet és a mű körül: kialakul – a templom.”17

11 12 13 14 15 16 17

Az Európa elrablása szobor az Iparművészeti Múzeum honlapján: https://gyujtemeny.imm.hu/gyujtemeny/szobor-europa-elrablasa/24699 (letöltve: 2022. 07. 22.) FMC ItD 2021.78 – 1974. november. 6. Harangozó 1974: 2. Jókai 1976: 8. FMC ItD 2021.52 – 1975 karácsonya FMC ItD 2021.53 – 1977. április 17. Az I Fioretti di san Francesco (Assisi Szent Ferenc Virágoskertje) címen ismert életrajzra, legendáriumra utal. FMC ItD 2021.49 – Budapest, 1975. október 17.

147

SZILÁGYI ZSÓFIA JÚLIA

ÍRÓK KOVÁCS MARGIT LEVELESLÁDÁJÁBAN

Az erőteljes spiritualitás és az aránytévesztett tásból. Az a megsejdítés, amiről Török Sándor párhuzam mellett a levél a kapcsolat jellegére számol be a tévéadás kapcsán, mintha igazolódna is utal. A kétszeri találkozás nem sejtet szoro- a szintén 1975 februárjában kelt Dienes- levélben: sabb, akár baráti viszonyt, ezt támasztja alá, hogy „Mikor megállok egy-egy műved előtt, nem is azt a levélben mindvégig megmarad a Kovács Margit érzem, hogy »mű« előtt állok, hanem hogy bemegszólítás és a szokatlan, egyes szám harmadik szélnek hozzám. […] Persze abban a te »házadszemélyben megfogalmazott állítások a címzettban« lehetne álmaidat (vagy valóságaidat) továbről a címzettnek. Kapcsolatuk eredete egyelőre bálmodva nézegetni azt az igazságot, hogy van nem ismert. Gondolhatnánk, hogy a Keresztény valami emberközi »eszméletcsere«. Azért írtam Zsidók Szövetségének alelnökeként, a Zsidó Taoda a nevem mögé a könyvedbe azt, hogy »Felnács Ideiglenes Intézőbizottságának tagjaként ismertelek!«. Egyszerűen viszonoztam neked azt, akár 1944-ben is kapcsolatba kerülhettek, de erre hogy velem gondolkoztál, veled gondolkoztam. vonatkozóan csak a Radnóti Miklós megmentéLegmélyebben hatott rám az édesanyád arca. És sére kétségbeesetten segítséget kérő Gyarmati az a két, ellenkező előjelű párhuzamos körív, amit Fanni, Radnóti feleségének visszaemlékezése »Annunciation«-nak neveznek; de az már megint nyújthat támpontot. filozófia; de egészen a misztikáig. Ez a kettő pedig „Ha már itt tartunk, e tetemrehívó emlékezéseknél, azt is elmondom, hogy egyetlen ember volt, aki sehogyan sem tudott beletörődni a saját veszélyeztetettsége mellett sem, hogy Miklós elveszhet, ez Acél [sic!] Gyuri volt, aki 44 tavaszán, elvivéséig, minden nap mellette volt. Mikor megtudta, hogy Borba vannak vezényelve, rábeszélt, próbáljuk meg az utolsó szalmaszálat, a Zsidó Hitk.-ben a rosszemlékű »Tanácsot«, ahol Stella Adorján volt akkor a Honv. Min.-i összekötő. Ő kikérhetett akkoriban a munka-szolg. századokból embereket. Meg az író Török Sándor is ott volt funkcióban. Ez utóbbihoz kora reggel a lakására rohantam, hogy segítsen. Elhárított, hogy ne nyugtalankodjam, talán jobb, ha kiviszik az országból. – Acél elkísért a Hitközségbe, ahol Stella kereken elutasított, mondván, nem is ismeri, kiről van szó, nem tehet semmit. – Teljesen összetörten jöttünk el.”18

Meglehet, hogy nem csak Gyarmati Fanni (Fifi) ismerte Török Sándort, hanem Kovács Margit is, az viszont bizonyos, hogy mint mindvégig egymást segítő barátnők, Fifi beszámolt a kudarcról. A levelezésből végül egy Dienes Valériáról szóló beszámolót citálok. Egy tévéinterjú kapcsán állapítja meg Török Sándor a két nőről, Dienesről és Kovácsról, hogy „tisztaságuk rokon. Minden amit elgondoltam, ebben összegződött: magának kellene megmintázni őt”.19 Ám Kovács Margit nem készített portrészobrokat. Egyetlen ismert arcmás édesanyjáról készült. Épp ezt a szobrot emeli ki Dienes Valéria Kovács Margitnak írt egyetlen ismert levelében a szentendrei kiállí-

valószínűleg egy.”20

Az emelkedett hangnem maximumát Kun Erzsébet (1926–1996), azaz Kunitzer Szonja levelei jelentik. A gyűjteményben található első levele 1976-ból Kovács Margittal való első találkozás hatásáról számol be túláradó érzelmességgel: „Drága Világcsoda! […] Kezdjük azzal, hogy úgy készültem erre a találkozásra, mint az első szerelmetes randevúmra. Hogy mint Petőfi egykoron hazafelé, én egész úton odafelé azon gondolkodám, milyen okosakat fogok mondani, ha végre szembetalálkozunk. Aztán ahogy megláttam, úgy elbambultam, hogy semmi, de semmi nem jutott eszembe. Magamfajta vén újságíróval, aki élete során igazán mindenféle szerzettel találkozott: világhírességektől kiskorú utcaseprőinasig, ilyen rövidzárlata az elmének csak akkor fordul elő, ha olyan már-már természetfölötti lénnyel találkozik, mint Kovács Margit. Még amikor hazaértem is valósággal sokkos állapotban voltam!”21

Ha lehetséges, a következő levél még tovább fokozza az elragadtatást, tárgya a Kovács Margit-figurák hogylétéről adott tudósítás, valójában inkább szüntelen lelkendezés: „[Ú]j otthonukat pillanatokon belül megszokták, a környezet tetszik nekik, és minket is megkedveltek. […] De azt még hozzá kell fűznöm, hogy a szobrai tényleg élnek. Minden nap mások, ahányszor rájuk néz az ember újabb mondanivalójuk van. Nagyon velük kell élni ahhoz, hogy megértsük mindazt, ami bennük van. De aki megérti őket, azt hosszú percekre, órákra is boldoggá teszik...”22

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

A levelek hőfoka ezt követően sem csökken.

segít datálni a levelet: az 1970-ben megjelent kötet és Devecseri Gábor 1971-es halála közötti szűkös időben keletkezett. A két vers a hátrahagyott verseket tartalmazó Mulandóság cáfolatául című kötetben jelent meg. Békés András intenzív barátságban volt Kovács Margittal,27 feltételezett közeli kapcsolatukban teljesen elképzelhető, hogy „protekciós”, még gépiratban megismerhető verssel kedveskedjen neki. Mindazonáltal az Erdő megjelent az Élet és Irodalom 1970. évi A tegeződés kölcsönösséget feltételez, az aláírás – karácsonyi számában, A mulandóság cáfolatául Kun Erzsébet helyett Szonjád vagy Szonjádtól – (lefoszlott a címről a Két vers) a Népszabadság egyre bensőségesebb. A levelekben említett ugyancsak karácsonyi számában.28 ajándékként kapott, illetve jelképes összegekért A Tóth Árpád Társaságban megismert költő-, de vásárolt kerámiák sokszorosított figurák (olvasó főleg fordítótárs Vas István (1910–1991) egyik verlány, imádkozó lány). Az utolsó levélben Szonja se is írásra késztette Kovács Margitot. Erről egy arra kéri Kovács Margitot, hogy telefonon keresse Vas István-hagyatékban fennmaradt levélből tufel a 85 éves édesapját, azaz dr. Kunitzer István dunk – annak ellenére, hogy nem saját hagyatéki neves nőorvost, onkológust, akiről egy az Új Tü- anyag, mégis idézem a párhuzam és a „pendülés” körben megjelent képes tudósítás Kovács Margit okán: szobrait is bemutatja – amik azonban az Iparmű„Kedves Vas István! Meg kell írnom – ha késve is – vészeti Vállalat boltjaiban árult tucatfigurák.24 Egy hogy az »És«-nek múlt heti számában mennyire névjegykártyán adott köszönetből kiderül, hogy megpendültem Novemberi helyzetkép című vera születésnapi kedves telefont megejtette Kovács sére. Milyen helyeslő fejbólintásokkal kísértem – Margit, de hogy honnan indult a Kun Erzsébettel kissé mélabús rokoni örömmel. Mert monstre kötött ismeretség, nem tudni. Meglehet, hogy sétálásaimnak útja legtöbbször – Margithíd és könyvben is megjelent Kovács Margit-portréjához a Sziget – a Casinóig. És ezek a mellékajtón befutszerette volna megismerni a művésznőt.25 Hogy kosó tavaszi szelek szagukkal, párájukkal, fényükKovács Margit olvasott-e Kun Erzsébet-írásokat kel mindig elbűvölnek. – Annyira beszippantottam az udvarló leveleken túl – nem tudható. a verset, hogy meg kellett mondanom.”29 Pedig a rajongók leveleivel bombázott Kovács A Radnóti Miklóshoz kötődő szoros barátság, Margit maga is „megpendül” olykor, s őszinte a gyakori látogatások a Pozsonyi úti lakásban, gesztussal hangot ad saját lelkesedésének, tisz- a Gyarmati Fannival megmaradó kapcsolat biteletének. Az elszórtan fennmaradt és utolérhe- zonyos, hogy Kovács Margit ismeretségét is jető levelek alapján lehetetlen és egyben megté- lentette, ahogy az is bizonyos, hogy a Szántó vesztő is lenne kirajzolni irodalmi ízlését – viszont Piroskával közös néhány kiállítás miatt is volt személyiségét, elfogódottságait, közéletiségét kapcsolat kettejük közt – a levél hangneme mégárnyalhatjuk ezek alapján. Devecseri Gábornak sem igazol kitüntetett viszonyt. A barátságait, (1917–1971) írja: az írói, intellektuális eszmélkedését bámulatos „Meg kell írnom e pár sort. Megkaptam külön legérészletességgel feltérképező Vas önéletrajzi pelve Békés Andrástól két versét: az »Erdő«-t és írásaiban Kovács Margitot semmilyen vonatkoa »Két vers a mulandóság cáfolatául«-t. Jaj ez olyan zásban nem említi. Hacsak nem tekintjük annak szép, olyan igaz és ezért oly ringatóan vigasztaló a kerámiamadonnákra tett megjegyzését, melyés biztos. – Köszönöm minden derűsen-halandó ben a kritika a lipótvárosi közegre irányul ugyan, nevében.”26 önkéntelenül idézi azonban a Kovács Margit-keráA levele végére kerekített üdvözlet („És a gyö- miákat, főleg annak ismeretében, hogy Gyarmati nyörű, örömteli Variációkat is, magának és Reich Fanniék garzonlakásának falán is találkozhatott Károlynak is. Ismeretlenül sok üdvözlettel K. M.”) sokszorosított madonnáinak egyikével:30 „Te olyan vagy, mint egy olymposzi istennő, aki egyetlen intéseddel a boldogság záporát zúdítod rám, én meg egy ostoba liba vagyok, aki sehogy sem tudom, miként szerezzek Neked örömöt. […] De azért ne felejts el egészen! Jó? És ne is vess meg, ha olykor bolondabbnak tűnök a kelleténél, inkább szeress érte. Akkora esemény vagy az életemben, hogy nem csoda, ha belekompolyodom.”23

23 24 25 18 19 20 21 22

148

Radnótiné 2009: 1148. FMC ItD 2021.47 – Budapest, 1975. február 12. FMC ItD 2021.72 – Budapest, 1975. február 28. FMC ItD 2021.56.1 – 1976-ban, hétfőről keddre virradóan FMC ItD 2021.57 – 1976. február 12.

26 27 28 29 30

FMC ItD 2021.58 – 1976-ban, egy októberi vasárnapon Magyar 1981. Kun 1986. FMC ItD 2021.82 – d. n. Gyűjteményünkben 49 képeslap és 17 levél található Békés Andrástól. Devecseri 1970a, Devecseri 1970b. OSZK Kézirattár, 424/1394. – Budapest, 1975. január 2. A XIII. kerületi Radnóti Miklós Művelődési Központban megvalósult emlékszobában látható Madonna kis Jézussal kerámiakép egyik festetlen változata múzeumunkban is megtalálható (K79.67), festett változatait Kovács Margit az édesanyja emlékére készített tablóba foglalta (K96.65).

149

SZILÁGYI ZSÓFIA JÚLIA

ÍRÓK KOVÁCS MARGIT LEVELESLÁDÁJÁBAN

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

„Az a valóban nyeglén és tájékozatlanul európaiaskodó közeg, az a legtágabb értelemben vett Lipótváros felkarolt mindent, valódit és talmit, amiben a parasztságról esett szó, Bartók parasztdalaitól kezdve […], egészen Zilahy Süt a nap-jáig és azokig az édeskésen álnépies kerámia madonnákig, amelyek akkor kezdték meg diadalútjukat az Újlipótváros garzonlakásaiban.”31

„Alighanem ehun küldöm összes műveimet. – Mert hiába incselkedik velem a Hívság – és hiába nézel te néha rám a pedagógus és az állatidomár hipnotizáló szigorával – én mint az örök rossz diák – csak nem írok – csak nem írok. Pedig hogy szeretnék! De honnan vegyem az időt? Hisz, ahhoz sincs elég, hogy ezt a szeretett, átkozott kulimászt gyúrjam! – No de nem baj – megmarad az illúzió, hogy írásom vonzó, zamatos, és olyan színes lett volna, hogy a külföldi olvasóitok ostromára mindig új és új kiadást kellett volna nyomtatnotok és az emberek letiporták volna egymást, hogy megszorítsák a kezeimet, amellyel ezeket a halhatatlan – mondjuk – bötüket írtam. Nézd – én már színésznő is akartam lenni, sanzonénekesnő és táncosnő. – Néha játszom magamnak és – sírok, oly szép. Néha énekelek magamnak, noha már csak két hangszálam zeng – néha ropom a táncot a rádió muzsikájára – és még elbűvölöm közönségemet. – Most majd írni is fogok magamnak néha néha. És olvasóim tűzbemennek majd értem. Legyen nekem könnyű az illúzió! Édesszép Péter – kötetem végére értem. És ha esetleg gyűjtöd nagy írók autogramját, íme: Kovács Margit üdvözöl személyesen és sok nosztalgiával[.]”37

Granasztói Pál (1908–1995) Vallomás és búcsú című könyvének olvasmányélményéről is egy köszönőlevélből, illetve a hagyatékban található fogalmazványból tudunk: „Buta dolog, mikor a nyájas olvasó tollat ragad, hogy közölje az íróval – mennyire tetszett írása. Butaság ide–butaság oda – mégis megteszem. Úgy megpendített. Olyan őszinteség, szép humánum, az élet sokízű zamata árad belőle, mint talán abból a napsütötte borból a siklósi kancsókban.”32

A levél nem feltétlenül árulkodik arról, hogy ismeretlenül írta-e ezt a levelét Kovács Margit, de a közelmúltban megjelent Egy patrióta élete című hátrahagyott, Granasztói életírásából szerkesztett kötetből úgy következtethetünk, hogy nem ismerték egymást.33 Nagy Péter (1920–2010) irodalomtörténész, egyetemi tanár, a „Corvina félelmetes címerállata”34 leveleiből nincs a hagyatékunkban, mindössze egy fogalmazványt ismerünk Kovács Margittól. A név azonban Kovács Margit egy eddig lappangó, csupán a hagyatékában őrzött fekete-fehér fotóról ismert korai fülkereliefjéhez vezet. Pontosabban szólva vezetne, ha bármi kideríthető lenne. A XII. kerületi, egykor Nagy Péterék lakta Árnyas út 40. alatti, szégyenszemre omladozó műemléki védettségű ház falába beépített Trubadúr című, ritkán használt zölddel és a megszokott paradicsompiros élénk mázzal színezett fülkereliefről nem ismert, mikor és miért került Nagy Péterhez. A Kovács Margit-fogalmazvány – melynek mása a Nagy Péter-hagyatékban igazolja, hogy nem maradt piszkozatban – egy lendülettel megírt, kiváló retorikával felépített elutasítása egy felkérésnek, méghozzá – meglepő módon – írói felkérésnek. Közelebbit azonban nem tudhatunk. Az MTA-ban kutatható Nagy Péter-hagyaték még egy Kovács Margit-levelet őriz, majd tíz évvel ké31 32 33 34 35

150

2.kép: Kovács Margit: Trubadúr. 1930-as évek második fele magántulajdon

sőbbi keltezéssel, s bár vitriolos fricska, csupán egy szabadkozó levélre adott rövid válasz. Tehát nem ad kulcsot a megfejtéshez, ahogy Nagy Péter Levelek Piroskához címmel megírt visszaemlékezése sem, de a címszereplő Nagy Piroska (Nagy Péter külföldön élő lánya) vagy a házat egykor megvásárolva a kerámiát is „öröklő” mai tulajdonos sem. Nagy Péter irodalompolitikai helyét, szerepét, szerteágazó nexusait ismerve értelmetlen és kockázatos feltételezésekbe bocsátkozni.35 A Lakáskultúra egyik 1980-as számában bemutatva Nagy Péterék értelmiségi otthonát – különösen a feleség, Zombory Éva grafikus révén – az ismert iparművészek közül jónéhányat felsorol munkájukkal együtt, Kovács Margitot és kerámiáját azonban nem említi.36

Vas 1981: 155. FMC ItD 2021.80 – Budapest, 1961. április 16. A Kádár János 1977-es pápalátogatását megemlítő rövid bejegyzés „egy neves keramikusművész”-ként utal Kovács Margitra, az ajándékot készítő keramikusra. Granasztói 2021. Kovács Margit levelének megszólítása. FMC ItD 2021.83 – Budapest, 1964. április 21. A háború után a Külügyminisztériumnak, majd az MTA Titkárságának munkatársa, az 1950-es években az Írószövetség Nevelési Osztálya és a Szépirodalmi Kiadó vezetője, majd 1963–66 között a Corvina Kiadót vezeti. 1971-től az ELTE Világirodalmi Tanszékét irányítja, egy évad (1978/79) idejére a Nemzeti Színház igazgatója, 1985-től az UNESCO magyar nagykövete. Bárándy 1980.

A könyvírásról szőtt tervről nem sokat tudunk, ezzel együtt Nagy Péter akkoriban, mint a Corvina Kiadó igazgatója sikert szimatolhatott egy ilyen vállalkozásban – ahogy erre az ironikus válasz következtetni enged –, ezért kérhette fel Kovács Margitot. Két másik felkérésről is tudunk, melyben Kovács Margittól az életpályájáról szerettek volna saját írást kicsikarni. Juhász Ferenc az Új Írás főszerkesztőjeként tett kísérletet rá, hogy a lapban 1974-ben megindított Pályám emlékezete című rovatnak megnyerje Kovács Margitot: „Havonta jelentkező sorozatunkat a továbbiakban úgy szeretnénk bővíteni, hogy a társművészetek és a politikai, tudományos, gazdasági élet kiváló egyéniségei is vallhassanak életútjukról, érdeklődési körükről, magánemberi és közemberi gondjaikról. Ezúton szeretettel megkérem, hogy folyóiratunkat tisztelje meg (kb. 10-15 gépelt oldal terjedelmű) önéletrajzi írásával, melyhez 15-20 fotót (a legszemélyesebb jellegűektől kezdve minden dokumentum jó!) kérünk mellékelni.”38

sebb és közvetlenebb segítség felajánlása mellett sem tudta befűzni a művésznőt: „[n]agyon kérem, hogy kérő-hívó szavunkra ne mondjon nemet! Ismétlem: én minden segítséget megadok; segítek a képeket kiválasztani, az anyagot megírni stb.”39 Z. Szabó László győri irodalomtörténész is visszaemlékezései megfogalmazására buzdítja Kovács Margitot. A Nagy Péternek írt levélben említett szigorú pedagógusi tekintet Z. Szabó levelén is átsüt: „Múltkori ottlétünkkor ígéretet tettem, hogy ha másképp nem, hát levelezés formájában kényszerítem ki Margitkából azt az emlékezés-kötetet, amit – ne haragudjon az agresszív kifejezésért – »kötelessége« mielőbb valóra váltani. Ha már így a kellős közepébe másztam, következzék az első »házi feladat«. Ha jól emlékszem, abban egyeztünk meg, hogy én megpróbálom arra biztatni, hogy egyegy levelében az életének egy-egy szakaszáról, helyzetéről, állapotáról vagy szerzett benyomásairól számoljon be. […] Tehát: most hogy közelg a karácsony, az ember mindinkább belebujik emlékeibe. Sok-sok emlék villan fel – sokszor rendszertelenül benne. És ezek az emlékek unos-untalan a gyermekkor tisztaságát, gondtalan örömét idézik. Az első feladat tehát ez lenne. Címéül tán ezt is adhatnám: A HÁZ. Ha megkérhetem, írjon erről. A házról, ahonnan élete elindult. Ténylegesen a HÁZ-ról. Hogyan nézett ki. Hogy ékelődött a többiek közé, és miért volt mégis más! Mit jelentett a házrengeteg közepette mégis egy teljesen más világot? Mi adta ennek a háznak a lelket? Hogyan, miként élt a sok-sok lakás lélektelennek, ismeretlennek tűnő tömegében, egy lélekző, emberies valóságként? Hogyan vezetett tovább a város többi szálai felé láthatatlan kezével. Hogyan ismertette meg magával az embereket? Mit jelentett a HÁZ családot összefogó melegsége? Gondolom, kérdés van elég. Úgy képzelem, a világ fokozatos megismerését ezen a vonalon lehet majd folytatni. Hiszen a ház után következik majd a VÁROS, a TERMÉSZET, az EMBEREK.”40

Kovács Margitot ez utóbbi felkérések már nem ereje teljében találták meg, minden bizonnyal betegsége is belejátszott abba, hogy nem lett az írásból semmi. Az Új Írás Nagy Lászlóval induló Pályám emlékezete sorozata a közismert Ahogy Nagy Péternek, úgy Juhász Ferencnek keramikusnak szólt. A győri lokálpatrióta Z. Szasem sikerült szóra bírni őt. De hasonlóan járt bó László kérése szívhez szólóbb, a kapcsolat Szakolczay Lajos is, aki ismételt, sokkal személye- is közvetlenebb lehetett, akár közös ismerősük,

37 38 39 40

FMC ItD 2021.83 – Budapest, 1964. április 21. FMC ItD 2021.70 – 1976. június 16. FMC ItD 2021.71 – 1976. június 23. FMC ItD 2021.94 – Győrött, 1976. december 18.

151

SZILÁGYI ZSÓFIA JÚLIA

ÍRÓK KOVÁCS MARGIT LEVELESLÁDÁJÁBAN

a Szép Magyar Beszéd Országos Versenyt Z. Sza- (1921–2000) írt levélfogalmazványából: bóval közösen indító Péchy Blanka révén, akár „Kedves Szabolcsi Miklós! Ne gondoljon a kellea Radnóti Emlékbizottságon keresztül alakulhaténél bolondabbnak, ha most azt írom, ne hozza tott az ismeretség. a Csillag mégsem a kis cikkemet. A múltkor 1955-ben, a Csillag című lap kérésére született gyorsan és kedvvel megírtam. Gyorsan, mert Firkalatok kerámiáról és egyebekről című írása mesterségembe vágó munka tornyosodott köazonban csupa lendület, harci kedv és vallomás. rülöttem és kedvvel, mert örültem ebben a más vízben pancsolni egy kicsit. – De miután beszéltem magával telefonon – újra elővettem és átolvastam. És meglepődtem, hogy a párnapos távlat is a mondottak átgondolására késztetne. – Ha egy írás nyomtatásban megjelenik, vállalni kell érte a felelősséget és a riposztokra felvértezve készen állni. – Erre ez a gyorsan lefirkantott írás nem elég érett.”42

Kovács Margit ezután is megmaradt tehát a bűbájos, de önmagára tetszetős páncélt szíjazott művésznek, miközben a cikkben egy élénken tájékozódó, jól érvelő, a kollégái számára – ezt a hagyatékban megmaradt szerteágazó levelezés is tanúsítja – mindig elismerést, segítséget, tiszteletet kiharcoló önérzetes művész képe mutatkozik meg. Füst Milán Őszi vadászat című kötetében szereplő Önvallomás a pálya végén ars poeticája, „szívem és kezem mindig is a teljes szabadságot szerette”43 ihleti őt is elmondani:

3. kép: Kovács Margit: Firkalatok kerámiáról és egyebekről című, a Csillag folyóiratba szánt cikk kézirata 1955 Ferenczy Múzeumi Centrum, Irodalomtörténeti Gyűjtemény

„Engem is rögtön feszélyez a kötöttség – bármilyen laza is. Ezért kivételesen jó emberi és művészi kapcsolat kell ahhoz, hogy a megrendelőt inspiráló munkatársnak, és ne kissé ellenszenves idegennek tekintsem. Ezért van a megrendelt munkák közt kevésszámú olyan, amelyet annyira szeretnék, mint a saját szakállra készültet. Igazán kedves munkáimnál – rendszerint már a munka kezdésétől – valami zsongó öröm árad bennem. Gondolom – eső utáni napsütésben a veréb vagy a rigó örülhet így, ha följebb és följebb röpdös az ágakon. Olyan öröm és – bocsánat a kifejezésért – olyan áhítat: hogy az áradás hátára kap és hogy munkám örömet ad nekem és remélem másnak is. De tudom – éppen mert van bennem tisztességtudás – hogy nemcsak verebek és rigók vannak a természetben – de sasok is. Nem kívánok a sasok nyelvén szólni, csak azt kívánom, hogy saját hangomhoz örökké megmaradjon bennem a fentnevezett zsongásra való képesség.”44

A felkérésről csak a bevezetőből következtethetünk: „A Csillag felkért, írjak számára cikket munkámról, terveimről, problémáimról stb. Lehet olyan kis jegyzetféle is, amit csillagocskák osztanak fel, jelölve a lefirkált gondolatok ide-odacsapongását.”41 A szövegben idézett Füst Milán-kötet és a két Veres Péter-cikk említése jelzi, hogy 1955 második felében fogalmazhatta meg a szöveget – a „szószátyár fazekas” azonban nem küldte el a Csillag szerkesztőségének, visszarettent a kitárulkozástól, a vallomástól. A tény mellett, hogy Veres Péternek két cikke is válaszra ingerli Kovács Kovács Margit neve hiányzik a Csillag repertóri- Margitot. Az egyiknek gondolatát45 felkapva toumából, ismerjük indokait is Szabolcsi Miklósnak vábbfűzi, a másiknak46 személyét érintő kritikáját,

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

a vele együtt terítékre került pályatárs, Pekáry István mundérját is védve, elhárítja.47 Érzékenysége, önérzete így-úgy kanyarodva a „virágozzék minden virág” jogát hirdeti: „Vannak monumentális egyéniségek és monumentális tehetségek. Ezek eposzokat írnak, freskókat festenek, hősi témákat szobrásznak vagy egyszerű témákat monumentálisan oldanak meg. Emellett írhatnak gyöngyöző szonetteket vagy festhetnek leheletfinom aquarelleket is. De vannak olyan alkatú művészek is, akiknek lélekzetéből nem telik eposzra, csak szép dalra. Nem nagyregényre, csak igen jó novellára, nem freskóra, vagy gránitba faragott hősi emlékműre, de megindító kisplasztikára vagy gazdag szép hímzésre.”

Továbbfűzve:

„nemcsak rózsa vagy rezeda, fenyő vagy fűzfa terem. A talaja is más, a formája is más, a virága is gyümölcse is más minden növénynek. Van aki a violát szereti – van akinek a dinnye ízlik; de azért a kamilla is virág és a cseresznye is gyümölcs: hadd nőjjön”.

Veres Péter kritikáját nagyrészt lependeríti („nem vagyok én olyan csiricsáré meg olyan groteszk vagy olyan népiesch”), az idő ítéletére apelláló kitétel elevenébe talál, s megnyilatkozásainak állandó témájává érlelődik: „Mert mindig az a hő fohászom, hogy ha már nem leszek – egy kicsit éljek tovább a munkáimban.48 […] Legalább azt szeretném, ha az idő, annyiban igazolna bennünket Veres Péterrel szemben, hogy a késői utód, a magyar művészet mezején, ilyen szerény kis virágnak ismerjen el.”49 A Szabolcsi család nemcsak Szabolcsi Miklósnak írt levéllel (fogalmazvánnyal), hanem nagybátyja, Szabolcsi Bence egy csodálatát kifejező dísztávirattal, unokahúga, Szabolcsi Éva egy szülei emlékét idéző hálás levéllel szerepel gyűjteményünkben. Szabolcsi Bence hetvenedik születésnapjára Kovács Margit egy kis kerámiát küld a zenetörténésznek: „Épp tegnap munka közben szólt hozzám is a rádióból. – És én annyira

48 41 42 43 44 45 46

152

FMC ItD 2021.88 FMC ItD 2021.77 – d. n. Idézi maga a levél is, de kötetben: Füst 1955. FMC ItD 2021.77 – d. n. Füst 1955. Veres 1954.

49 50 51 52

megpendültem, meghatódtam és föllelkesültem, hogy erre a spontán gesztusra szántam el magam. Evvel a kis hajadonnal kívánok minden szépet és jót magának, családjának – és ezen körösztül a honnak és mindannyiunknak.”50 Az 1969. augusztus 3-án papírra vetett piszkozat áthúzott sorai szerint első felindulásból egy „tűzrőlpattant álszent kis Zsuzsanna” lett volna a küldemény, az augusztus 6-án a Kovács Margit-figurával pózoló Molnár Edit-fotó szerint végül egy Olvasó lányt kapott a professzor. Ugyanebben az évben Hadd tegyük le a késői mécsest az ő sírja mellé címmel készült egy emlékező rádióadás Radnóti Miklósról, itt olvasta fel Kovács Margit a Nem tudhatom című versről szóló visszaemlékezését. Kis híján húsz évvel később a Népszavában51 hozzák le a Radnótira emlékező írást, egy gondolattal szűkebb szöveggel azonban, mint a hagyatékban megőrződött piszkozatban olvasható: „A hosszú évek szép barátságából, ahol a napok, az évek úgy fűződnek egymáshoz, hogy valami egységes szép tájjeleget adnak hasonlóan a meghitt tájakhoz, amelyek fölött végigfutnak fények és árnyékok vidámmá, szomorúvá, feszültté és félelmessé téve a tájat.”52 A kimaradt mondat idézte „hosszú évek szép barátsága” sokkal inkább a Radnóti Miklósné Gyarmati Fannival (1912–2014) való kapcsolatra illik, hiszen az emlékezésben is nevesítve, 1935-től ismerték egymást, laktak egy házban a Pozsonyi út 1-ben, és voltak Kovács Margit haláláig szoros barátságban. A bevezetőben hangsúlyozott aránytalanság leginkább ennek a kölcsönösen fontos kapcsolatnak a dokumentálására igaz – a három emelettel lejjebb lakó Fifivel ritkán érintkeztek levélben, a hagyaték egyetlen levele az 1976-ban kórházban gyógyuló Kovács Margitnak szól. A megszólítás bensőségessége, „Édes Prutyikám” kölcsönös, Kovács Margit is használja a Gyarmati Fanni hagyatékában olvasható leveleiben: „Édesegy Prutyi!” Az MTA Kézirattárában őrzött levelek külön értéke, hogy a háború és az

Kovács Margit Rózsa Gyulának szóló fogalmazványában, melyben a művészettörténész Pekáry Istvánról szóló kritikájának (Rózsa 1975) éles, bántó stílusa miatti felháborodásának ad hangot, szinte szó szerint a Csillagnak szánt írás érvelését, a rigó–sas párhuzamot használja: „Úgy érzem, hogy ahányféle ember, ahányféle adottság, ahányféle bölcső és emberi sors mind meghatározója a kifejezés módjának, erejének, hangjának, és hogy megint előcibáljam sokszor elcsépelt elképzelésemet, hogy nem lehet csak úgy kapásból összehasonlítani a sast a rigóval, a csalogányt a barázdabillegetővel, a galambot a sólyommal, mert mindegyik a maga formájára teremtődött. Úgy röpül, fütyül, csupog, kering, trilláz – ahogy tud.” (FMC Ad 2022. 11591 – Budapest, 1975. július 17.) „És ki hitte volna, hogy ebben az édes városban akad majd egy ilyen mesebeli öreg kertes kis ház, ami befogadja cserepeimet, hogy itt éljenek, szuszogjanak talán egy további életbe” – Kovács Margit fogalmazványa a Szentendrén nyíló múzeumával kapcsolatosan. (FMC Ad 2022.11589) Mindegyik idézet a Csillagnak szánt szövegből való. FMC ItD 2021.88 FMC ItD 2022.3 – Budapest, 1969. augusztus 3. Tertinszky 1988. FMC ItD 2021.84 – d. n.

153

SZILÁGYI ZSÓFIA JÚLIA

ÍRÓK KOVÁCS MARGIT LEVELESLÁDÁJÁBAN

azt követő évek (1950-ig) időszakáról adnak hírt, a Radnótit hazaváró reménykedő cetli vagy a bujdosás kényszerűségében való távollét híradásait követően a meginduló élet és munka bizakodása érződik a szegedi Központi Pártiskolába címzett levelekben – és mindvégig a szoros barátság, szeretet: „Édes Fifikém, még a holdsarló sem olyan szép mióta elmentél.”53 A barátságban telt hosszú évek vége felé a kórházba írt levélben egy berni lelkészről ad hírt Gyarmati Fanni: „Féléve írt nekem egy ismeretlen berni úr, előbb németül, majd franciául, hogy Miklós kötetét megismerte magyar ismerősein át, ezért meg is tanult kicsit magyarul, majd látta a szobor reprodukciót és ide akar jönni, hogy megismerje a helyet, ahol élt. […] Részben kísérve, részben egyedül mindent megnézett 3 nap alatt, hozzám Szentendréről jött teljesen elragadtatva Tőled (a naptárat már kint mutatták neki), megtudva, hogy te is itt laksz, majd elájult a szálak összefutásán és üzeni, hogy hő imáiba foglal és élete nagy gyönyörűségét köszöni Neked.”54

Marcus Bieler, a berni lelkész Radnóti Miklós-fordításai 1979-ben Gewaltmarsch címen jelentek meg a Corvina kiadásában. 1976–77-ben négyalkalmas előadássorozatot tart Radnóti életéről és költészetéről Bernben, melynek programját is elküldi Kovács Margitnak. Áprilisi francia levele nem a költőről faggatja, hanem a kerámiák iránti rajongásról (kiemelve a Legyetek jók és a Nefelejcsszemű koldusasszonyt) szólnak, októberi sorai pedig, immár németül, köszönő sorok egy Radnóti-fordítás kíséretében. A Pozsonyi út 1. a közös pont Kovács Margit és Boldizsár Iván (1912–1988) hosszú ismeretségében is. Persze Radnóti Miklósra emlékezve fogalmazódnak meg a következő sorok: „[A] negyvenes évek elején egymás szomszédságában laktunk. Radnóti a Pozsonyi út legelején, abban a házban, ahol ma is dolgozik közös barátunk, Kovács Margit, a tündérországból ideplántált keramikus és szobrász; én pedig nyolc házzal északabbra. Radnótiéknak első emeleti erkélyük szinte karnyújtásnyira volt az utcától. Hazafelé menet felsziszegtem az erkélyre, kijött Miklós vagy a felesége, és megbeszéltük, hogy felmenjek-e, vagy más barátok vannak.”55

53 54 55 56 57 58

154

MTA Kézirattár Ms2675/203 – Budapest, 1947. július 17. FMC ItD 2021.62 – 1976. június 20. Boldizsár 1975. FMC ItD 2021.79 – Budapest, 1971. július 3. Boldizsár 1968. FMC ItD 2021.16 – Budapest, 1973. július 2.

Boldizsár Iván hetvenes évekből ránk maradt levelei alig-alig tükrözik az egész pályát végigkísérő támogató rajongást, katalógusok előszavait, kiállításokra írt megnyitóbeszédeit. 1971. július 30-án nyitotta meg Kovács Margit győri kiállítását Boldizsár Iván, a „cserébe” kapott köszönő sorokat egy fogalmazvány őrzi: „Bülbülszavú Iván! Hadd köszönjem meg, hogy oly szépen zengett rólam és gyermekeimről, hogy nekem szívemet, nekik cserepeit [?] megolvasztotta. Mindannyiukat szeretettel ölelem, Margit”56. A már toposzokba merevült túlzó rajongást A tündér címen megjelent írása érzékelteti leghívebben57 – de a kétségtelenül opportunista Boldizsár Iván őszinteségének határait kitapogatni lehetetlen, túlzó jelzői s az örökké fiatal Margit toposza levelében is feltűnik: „Világédes, világtündér Margit! Magán nem lehet túltenni. Én szeretnék Magának örömet és meglepetést szerezni és Maga küld nekem gyönyörű vázát és kedves virágot. Pirulnék, ha nem gondolnék én is régi barátságunkra, amely az idők folyamán még szebben megérik, ahogy Maga egyre fiatalodik és én egyre öregszem.”58

Valószínűsíthetően háború előtti ismeretség Mollináry Gizella (1896–1978) is, aki egyensúlyát vesztett szellemi állapotra valló, zavaros levelekkel bombázza Kovács Margitot. Az első levél Gyovai Eszter fafaragó számára tagfelvételi ajánlást kér a Művészeti Alaphoz Kovács Margittól. Ebben nehezen követhető szabadkőműves kapcsolatra apellálva számít a művésznő hálájára, Gyovai Eszter ajánlását – a borítékba megőrzött fogalmazvány tanúsága szerint (s a hagyatékban további piszkozatok alapján kikövetkeztethetően) – Kovács Margit meg is írta, tagságát maga is kérvényezte. A további levelek is a valóságvesztett Mollináryt mutatják be, háború előtti és újabb versek gépiratait, Mollináry-életrajzokat, fotókat rejtenek. Az egykor a Nyugatban publikáló költőt, rendkívül népszerű írónőt a személyes tragédiái és a háború utáni mellőzöttsége válasz nélkül maradó beadványok írójává tette. A két művésznő kapcsolatának eredete, jellege, valós tartalma és minősége – egyelőre – ismeretlen. A teljesség kedvéért említem meg azokat, akik egy-egy, többnyire köszönő-, köszöntő vagy rész-

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

vétnyilvánító levéllel szerepelnek a gyűjtemény- Népnek fogalmazott, elégedetlenségének hangot ben. Passuth László egy születésnapi köszöntő és adó gépiratból is kiolvasható: egy részvétnyilvánító levelét köszöni meg Kovács „Kodály Zoltán rádióban szóban és írásban megMargitnak, Koczogh Ákos névnapi és újévi jókíkongatta a harangot, hogy felhívja arra a veszélyre vánságokkal, Bibó István két szabadkozó köszöa figyelmet, amit a helytelen és a magyar nyelv nőlevéllel képviselteti magát. Füst Milánné alig pár számára idegen szóképzés okozhat. Például: hónappal Kovács Margit halála előtt a „legteheta »szóval« és a »kultur« szó helytelen használata ségesebb és legbájosabb” Margitkát öleli, Püski és kapcsolása. Olyan ember intelme ez, akiről tudIstván a Guggenheim Múzeumból küldi üdvözjuk, mivel tartozik neki a nemzet és olyan ügyben letét, Komját Aladárné a Kovács Margit-szobrok szól, ami mindnyájunk ügye. A nyelv két fóruma, lelkében megszülető érzéseit köszöni, Gyergyai mint a rádió és az újság, ahonnét – éppen mert Albert részvétéről biztosító, biztató („merítsen olyan óriási hatóköre van – a legtisztábban kellene erőt munkájából”) sorait küldi édesanyja halálakor. hangzani a nyelvnek – a füle mellett engedi el ezt az intelmet.”61

Mindemellett mégis túlzás volna következtetésként megfogalmazni, hogy a kerámiákon gyakran vizuális elemként megjelenő szöveghasználat A levelekből kirajzolódó személyiség árnyaltabb, ennek az elköteleződésnek a megnyilvánulása, elevenebb, mint az interjúk, újságcikkek egysíkú de az irodalmi szövegekre reflektáló vagy irodalelragadtatással megrajzolt portréi, sokkal inkább mi adaptációnak tekinthető munkáinak közege – sejtetik Kovács Margit népszerűségének titkát. bár csak közvetve, de – jól érzékelhető. Retorikailag hatásos, képekben, allegóriákban fogalmazó írásaiban a lendületes könnyedség, magabiztosság párosul hol érintettségről árulkodó érzelmességgel, hol távolságtartással, gyakran malíciával. A levelekben a kerámiák keletkezésének körülményei, a témaválasztás indítékai, a megformálás problémái, alkotói dilemmák nem kapnak hangot, nem szolgálnak adalékul. Az irodalmi tájékozódás igénye érzékelhető, inkább esetlegességgel, mint biztos ízléssel, de mindig kíváncsisággal és kultúraféltéssel, kultúra iránti felelősséggel. Nem rest újságnak, rádiónak írni. Padisák Mihály például így válaszolt a Bródy Sándor utcából címezve: „Örültünk, hogy az adásunkban szereplő fiatal költő ars poeticája és versei felkeltették a figyelmét. A költő neve: Baranyi Ferenc. Munkahelye: az »Egyetemi Lapok« szerkesztősége.”59 A „Rádió Vezetőségének” írt levele („És most azért írok a Rádiónak /másodízben már/, h. megkérdezzem mért hallani őt [Péchy Blankát] oly ritkán. Mért nem szerepel többször. Hogy ünnepelték hosszú hallgatása után, mikor megint egyszer Adyt v. Heltait szavalt.”60) is bizonyítja ilyen irányú elkötelezettségét, ahogy egy Szabad ***

59 60 61

FMC ItD 2021.19 – 1963. január 29. FMC ItD 2021.20 – Budapest, 1957. május 1. FMC ItD 2021.90 – Budapest, 1955. szeptember 5.

155

SZILÁGYI ZSÓFIA JÚLIA

ÍRÓK KOVÁCS MARGIT LEVELESLÁDÁJÁBAN

Források Ferenczy Múzeumi Centrum, Irodalomtörténeti Adattár (FMC ItD) 2021.1 Jókai Anna levele Kovács Margitnak. 1969. december 28. 2021.16 Boldizsár Iván levele Kovács Margitnak. Budapest, 1973. július 2. 2021.19 Padisák Mihály (Magyar Rádió) levele Kovács Margitnak. 1963. január 29. 2021.2 Jókai Anna levele Kovács Margitnak 1970. június 19. 2021.20 Kovács Margit levele a Magyar Rádiónak. Budapest, 1957. május 1. 2021.47 Török Sándor levele Kovács Margitnak. Budapest, 1975. február 12. 2021.49 Török Sándor levele Kovács Margitnak. Budapest, 1975. október 17. 2021.52 Török Sándor levele Kovács Margitnak. 1975 karácsonya 2021.53 Török Sándor levele Kovács Margitnak. 1977. április 17. 2021.56.1 Kun Erzsébet levele Kovács Margitnak. 1976 2021.57 Kun Erzsébet levele Kovács Margitnak. 1976. február 12. 2021.58 Kun Erzsébet levele Kovács Margitnak. 1976. október 2021.62 Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni levele Kovács Margitnak. 1976. május 20. 2021.70 Juhász Ferenc levele Kovács Margitnak. 1976. június 16. 2021.71 Szakolczay Lajos levele Kovács Margitnak. 1976. június 23. 2021.72 Dienes Valéria levele Kovács Margitnak. Budapest, 1975. február 28. 2021.77 Kovács Margit levélfogalmazványa Szabolcsi Miklósnak. 2021.78 Jókai Anna levele Kovács Margitnak. 1974. november 6. 2021.79 Kovács Margit levele Boldizsár Ivánnak. Budapest, 1971. augusztus 3. 2021.8 Jókai Anna levele Kovács Margitnak 1976. január 16. 2021.80 Kovács Margit levélfogalmazványa Granasztói Pálnak. Budapest, 1961. április 16. 2021.82 Kovács Margit levélfogalmazványa Devecseri Gábornak. 2021.83 Kovács Margit levélfogalmazványa Nagy Péternek. Budapest 1964. április 21. 2021.84 Kovács Margit Egy vers születése címen megjelent írása [1969] 2021.88 Kovács Margit Firkalatok kerámiáról és egyebekről című kiadatlan írása

156

2021.90 Kovács Margit levélfogalmazványa a Szabad Nép szerkesztőségének. Budapest, 1955. szeptember 5. 2021.94 Z. Szabó László levele Kovács Margitnak. Győrött, 1976. december 18. 2022.3 Kovács Margit levélfogalmazványa Szabolcsi Bencének. Budapest, 1969. augusztus 3. Ferenczy Múzeumi Centrum, Képzőművészeti Adattár (FMC Ad) 2022.11589 Kovács Margit fogalmazványa a Szentendrén nyíló múzeumáról 2022.11590 Vendégkönyv – Kovács Margit Gyűjteményes kiállítása a Műcsarnokban, 1970 2022.11591 Kovács Margit levélfogalmazványa Rózsa Gyulának. Budapest, 1975. július 17. Petőfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár (PIM Kézirattár) Gynsz. 3482. Kovács Margit levele Jókai Annának Budapest, 1969. december 29. Gynsz. 3482 Kovács Margit levele Jókai Annának. Budapest, 1970. január 26. Gynsz. 3482 Kovács Margit levele Jókai Annának. Budapest, 1970. február 18. Országos Széchényi könyvtár, Kézirattár (OSZK Kézirattár) 424/1394 Vas István-hagyaték, Kovács Margit Vas Istvánnak. Budapest, 1975. január 2. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ, Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye (MTA Kézirattár) Ms2675/203 Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni-hagyaték, Kovács Margit levele Gyarmati Fanninak. Budapest, 1947. július 17.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Hivatkozott irodalom Bárándy 1980 B. I. (=Bárándy István): Egyszerű eszközökkel. In: Lakáskultúra 2 (1980), 18–19.

Boldizsár 1968

Rózsa 1975 Rózsa Gyula: Tej és Méz. Pekáry István kiállítása az Ernst Múzeumban. In: Népszabadság, 1975. 07. 12., 6.

Tertinszky 1988 Tertinszky Edit: Egy vers születése. In: Népszava, 1988. 04. 09., 8.

Boldizsár Iván: A tündér. In: Tükör 11 (1968), 13.

Vas 1981

Boldizsár 1975

Vas István: Mért vijjog a saskeselyű? I. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981.

Boldizsár Iván: Kortársunk, Radnóti Miklós. In: Népszabadság, 1975. 05. 18., Vasárnapi Melléklet 7.

Veres 1954

Brestyánszky Ilona

Veres Péter: Néhány szó az iparművészeti vitához. In: Csillag 12 (1954), 2378–2381.

Brestyánszky Ilona: Kovács Margit. Budapest: Corvina Kiadó, 1974.

Veres 1955

Devecseri 1970a

Veres Péter: Öregek és fiatalok. In: Irodalmi Újság 31 (1955), 1–2.

Devecseri Gábor: Erdő. In: Élet és Irodalom, 1970. 12. 26., 9.

Devecseri 1970b Devecseri Gábor: A mulandóság cáfolatául. In: Népszabadság, 1970. 12. 25., 21.

Füst 1955 Füst Milán: Önvallomás a pálya végén. In: Füst Milán: Őszi vadászat. Budapest: Magvető, 1955, 5–14.

Granasztói 2021 Granasztói Pál: Egy patrióta élete. Magyarországon, a XX. században. (Tények és Tanúk.) Budapest: Magvető Kiadó, 2021.

Harangozó 1974 (harangozó): Tv- notesz. In: Esti Hírlap, 1974. 11. 04., 2.

Jókai 1976 Jókai Anna: Kalandozások. In: Film Színház Muzsika 52 (1976.), 8–9.

Kun 1986 Kun Erzsébet: Családmesék. Budapest: Magvető Kiadó, 1986.

Magyar 1981 Magyar Pál: Orvos volt Óbudán. Emlékek, történetek hat évtizedből. In: Új Tükör 35 (1981), 20–21.

Podonyi 1995 (Podonyi): Érdemes a jót remélni. Jókai Anna író kedvenc szobrai. In: Kurír, 1995. 07. 20., 12.

R adnótiné 2009 Radnóti Miklósné levele Lengyel Balázsnak, 1964. 04. 12., In: Holmi 9 (2009), 1148.

157

SZILÁGYI ZSÓFIA JÚLIA

ÍRÓK KOVÁCS MARGIT LEVELESLÁDÁJÁBAN

158

Szilágyi Zsófia Júlia

Zsófia Júlia Szilágyi

Írók Kovács Margit levelesládájában

Writers in Margit Kovács’ Correspondence

A múzeum Képzőművészeti Adattárában őrzött Kovács Margit hagyaték máig feldolgozatlan. Állandó kiállításának 2019-es átrendezése kapcsán felmért irodalmi levelezés került leltározásra. Ennek a munkának az összegzéseként a tanulmány számba veszi Kovács Margit irodalmi kapcsolatainak jellegét, intenzitását, az életmű kutatásában adódó lehetséges hozadékát. Fontos kiemelni, hogy a hagyatékban Kovács Margit életének jórészt utolsó évtizedéből megmaradt anyagból dolgozhatunk, így összegzés helyett inkább a dokumentálás, a kapcsolati háló feltérképezése, valamint Kovács Margitnak a levelekből, kiadatlan írásokból megismerhető egyénisége, nyelvhasználata, irodalmi tájékozódása lehet érdekes.

The bequest of Margit Kovács, stored in the Fine Arts Archive of the museum has not yet been processed. In connection with the rearrangement of her permanent exhibition in 2019, literary correspondence was taken into inventory. Summarizing this work, this study considers the character and intensity of Margit Kovács’s literary connections and their potential benefits for the research of her oeuvre. It is important to highlight that the material in the bequest is mostly from the last decade of the life of Margit Kovács, so instead of a summary, documentation and mapping of the network of relationships and personality, language use, literary orientation of Margit Kovács, which can be learned from the unpublished writings, can be interesting

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

159

KOPIN KATALIN

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

ATELIER – INTERJÚK SZENTENDREI MŰVÉSZEKKEL

Kopin Katalin művészettörténész, muzeológus Ferenczy Múzeumi Centrum katalin.kopin@muzeumicentrum.hu

162

A kutatás célja a szentendrei kortárs művészet dokumentálása és publikálása életútinterjúk készítése által. A hosszútávú kutatás során a szentendrei művészek életművében bekövetkező fordulópontokat, irányzatokat, tendenciákat, stílusvariációkat, formanyelvi sajátosságokat térképezem fel, és forrásértékű, dokumentatív életútinterjúk formájában rögzítem. Célom, hogy műteremlátogatások és interjúk segítségével képet kapjak és bepillantást nyerjek a szentendrei kortárs művészet közelmúltjába és jelenébe, egyfajta kordokumentumot hozva létre. Kutatási szempontjaim között szerepel a művek megközelítési és kifejezésmódjának elemzése, valamint az alkotások tartalmi síkjainak és rétegeinek meghatározása a beszélgetések során. A művek műfaji megoszlását, az esetleges hangsúlyeltolódásokat is vizsgálom. Az életútinterjúk készítése során kísérletet teszek a „szentendrei művészet” fogalmának meghatározására az egyes életműveken belül, legyen szó akár topográfiai, akár stiláris értelemben vett „szentendreiségről”, valamint külön hangsúlyt fektetek a kapcsolati háló, a baráti, szakmai kapcsolatok bemutatására. Az egyes művészekkel készült interjúk videói művészeti almanachként és oral history gyűjteményként kerülnek be a múzeumi adattárba; az eddig elkészült interjúk közül most két beszélgetést közlök szöveges formában. Bartl József (1932–2013) festőművésszel 2012-ben beszélgettem pesterzsébeti otthonában – ez volt az utolsó rögzített interjú 2013-ban bekövetkezett halála előtt. Az interjú a 2012-ben megvalósult egyéni kiállítása előtt készült (JelTranzit, Bartl József egyéni kiállítása, MűvészetMalom, 2012); sok elhangzó információ segítette a kiállítás és a kapcsolódó katalógus létrejöttét, az interjú rövidebb, szerkesztett változata pedig megjelent az Új Művészet 2012. decemberi számában. Bartl Józsefet 1972-ben választották be a Szentendrei Régi Művésztelep tagjai közé. Kondor Bélával és Klimó Károllyal egy időben kaptak állandó műtermet az újjáépített épületekben. Élete és pályája szorosan összefonódott Szentendrével, és meghatározó alakja volt a szentendrei művészeti életnek. Idén lenne kilencvenéves, ezért emléke előtt tisztelegve közöljük a tíz évvel ezelőtt készült interjút. Lukoviczky Endre (1939–) ugyanazon generáció tagja, mint Bartl József, ő máig is aktívan alkot a szentendrei Új Művésztelepen, ahol 1969-ben kapott műtermet képzőművész feleségével, Bálint Ildikóval. A vele készült interjút 2021. május 3-án rögzítettük, a szöveges interjú rövidebb változata az Új Művészetben jelent meg 2021 decemberében.

„Kettős világban éltem” – Interjú Bartl József festőművésszel (2012. július 11.) Ön Soroksáron született. Milyen közeg, miliő határozta meg a gyerekkorát? Mi jellemezte Soroksárt az 1930-as években? Művészeti szempontból egyedül a zene volt meghatározó. Volt kétszázötven zenész Soroksáron, közéjük tartozott apám is. Ő trombitán játszott. Az eredeti szakmája szerint szabó volt, de mindennap elővette a trombitáját. Ő és zenésztársai nagyon lelkes emberek voltak, de többnyire amatőrök. Egy-kettő volt közülük, aki Akadémiát végzett. Nálunk tartották sokszor a próbát, tehát ilyen közegben nőttem fel, ez vett körül. Igazából festészettel nekem nem volt kapcsolatom, bár volt néhány távoli rokonom, akik szobafestők voltak, és az udvart kifestették tájképekkel, meg a szobákba pingáltak angyalokat és egyéb figurális képeket, a maguk naiv módján. Ezek az élmények, hatások is hozzájárultak ahhoz, hogy ön a Művészeti Gimnáziumot választotta? Anyám szövőnő volt, az ő vágya volt, hogy textiltervező legyek. Soroksáron lakott a hazai Fésűsfonó Szövőgyár igazgatója, hozzá mentünk el érdeklődni, hogy hol lehet továbbtanulni a textil-

1. kép: Bartl József: Önarckép, 1964

163

KOPIN KATALIN

ATELIER – INTERJÚK SZENTENDREI MŰVÉSZEKKEL

tervezést. Az ő tanácsára kerültem a Szépműves Líceumba. Textil szakon kezdtem, amit Kántor Andor vezetett. Nagyjából húszan voltunk egy osztályban, de ebből tizenöt lány volt. A csipkeveréstől kezdve a hímzésekig sok mindent csináltunk, amíg eljutottunk a szövőszékig. 1949-ben átalakították és átszervezték az iskolákat, akkor indították be a Művészeti Gimnázium táblaképfestő szakát, mert korábban csak díszítőfestészet volt. Kántor Andor kapta meg az új szak vezetését, és ő volt az, aki a textil szakról áthívott az új, induló osztályába.

2. kép: Bartl József: Gyűjtemény, 1994

Tehát ő volt az, aki meglátta Önben a festészet és a képzőművészet iránti érdeklődést és elhivatottságot? Sok mindent köszönhetek neki: már az 50-es években kivitt minket a szentendrei művésztelepre, és megismertetett a szentendrei művészet szellemiségével, az ott alkotó művészekkel. Ön 1949–52 között járt a Művészeti Gimnáziumba. Milyen festői szemléletet kaptak a tanároktól, mennyire volt szabad mozgásterük az alkotásban? Nagyon szabad légkör uralkodott a gimnáziumban a Képzőművészeti Főiskolához képest, ami abban az időben kemény, száraz, becsontosodott oktatást kínált. A Főiskolán három hétig rajzoltunk ceruzával egy gipszfejet. A gimnáziumban ezzel szemben nagyon szabadon engedett minket Kántor. Már 1949–50-ben ismertük az impresszionistákat, kubistákat, főként Cezanne, Van Gogh, Picasso volt ránk nagy hatással. Ez köszönhető Kovásznai Gyurka évfolyamtársunknak is, aki sokkal tájékozottabb volt nálunk. Hétvégenként

164

a Szépművészeti Múzeumba és a Magyar Nemzeti Galériába látogattunk közösen. A külföldi mesterek közül tehát az impresszionisták, posztimpresszionisták álltak példaként Önök előtt a gimnáziumi évek alatt? Igen, és szabadon megválaszthattuk az igazodási pontjainkat, Kántor ebbe nem szólt bele. Érdekes volt, hogy a tanulmányaink befejezése után az osztályból mind a kilencen leültünk és sorra vettük egymás munkáit, elmondtuk a véleményünket egymás műveiről. 1952-ben felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára. A Művészeti Gimnázium után egyértelmű volt, hogy folytatja festészeti tanulmányait és kitart a festői pálya mellett? Lelkesített és biztatott Kántor Andor is, meg aztán nekem már ekkor nagy kedvem volt a festészethez. És szerencsére elég jól felkészítettek minket a gimnázium alatt, úgyhogy a teljes osztályt felvették a Főiskolára. Milyen volt a felvételi rendszer 1952-ben? Nehéz volt bekerülni a Főiskolára? Nehéz volt. Nem öt perces krokikkal kerültünk be, egy hétig rajzoltunk egy fejet, és egy hétig egy aktot. A bizottság minden nap végignézte az összes felvételiző munkáját. A módszerük az volt, hogy ha valakinek a munkája nem felelt meg, ha úgy látták, hogy ebből nem lesz semmi, akkor levették a tábláról a rajzot. Másnap, ha az ember nem találta a művét a teremben, akkor tudta, hogy számára véget ért a felvételi. Ezekben az években a tanároknak ki volt adva, hogy járják a vidéket és kutassanak fel tehetségeket. Volt, aki így került oda, de aztán sírva hagyta ott a főiskolát, mert nem erre számított, nem volt felkészült. Mi mind a hatan bekerültünk Kántor Andor osztályából: Major János, Kovásznai György, Keserü Ilona, Perczel Antal, Gönczi Béla és jómagam. Milyen volt a mester-tanítvány kapcsolat ebben az időszakban? Ki volt Önre nagyobb hatással, Papp Gyula vagy Bernáth Aurél? Először Papp Gyula volt a mesterem, aki az 1920as években a weimari Bauhausban tanult és dolgozott, tehát tág horizontú tanár volt. Az első évet követően Bán Bélához kerültem, aki szabadabb felfogású volt, mint Papp Gyula. Vele jó kapcsolatot ápoltam, jó osztályzatokat kaptam, szerette, amit csináltam, de a harmadik év második félévében egy osztályzás miatt összeveszett a tanári karral, és otthagyta a főiskolát. Ekkor tanár nélkül maradtunk. Elmentünk Bortnyikhoz, mind a kilencen az osztályból, és mivel nem volt tanárunk, azt kértük, hogy hívjuk meg Csernus Tibort. Bortnyik kinevetett bennünket, nem vette komolyan a kérésünket.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Hogyan kerültek kapcsolatba Csernus Tiborral? A felvételink évében, 1952-ben volt Csernus Tibor diplomavédése, amire Kántor elvitt minket. Ez komoly esemény volt, egy vörös lepellel borított asztalra pakolták műveiket a diplomázók, akiknek a bizottság előtt kellett szóban megvédeniük a diplomamunkájukat. Csernusnak ekkor már nagy hírneve volt, így sokan érdeklődtek a védése iránt, alig fértünk be a Barcsay Terembe.

3. kép: Bartl József: Életöröm, 1978 1

Végül kit jelöltek ki mesterüknek? Fónyi Géza lett a mesterünk, aki a következő év végén megbuktatott. Számára a szürke szín volt a kiindulópont, nem kedvelte az impresszionistákat. Egy ronggyal összekente a képet, és azt mondta: „Na most fessen!” Úgy gondolta, szürke nélkül nem létezik festészet. Mi Kovásznaival és Keserüvel más vonalon mozogtunk, számunkra a szín volt az első. Amit részemről zokon vett, hogy én mindig elmondtam, hogy a Bernáthhoz szeretnék kerülni. A sikertelen osztályzás után elmentem Bernáthhoz, és elhívtam az osztályunkba, hogy nézze meg a képeimet, ekkor ugyanis ő volt a tanszékvezető. Amikor végigment a Fónyi-osztályon, ahol mindenkinek ki voltak rakva a munkái, az én képeimet nem találta. Ekkor Bortnyikhoz fordult, és kérte, hogy az ő osztályába kerülhessek. Ezt Bortnyik elutasította, mondván, egy évet várni kell. Így lettem évvesztes. Mi történt Önnel ez alatt az egy év alatt? Volt egy olyan szabad évem, amikor a Sortex nevű soroksári szabadiskolát látogattam, amit Iván Szilárd vezetett. Aztán sokat jártam Csepelre, ahol Ilosvai Varga tanított. Nekem nagyon jól jött ez az egy év, mert szabadon dolgozhattam, minden kötöttségtől mentesen. A Vörös Csepel Gyár művészeti szabadiskolája bőven el volt látva festékkel, vászonnal ebben az időben. Év végén bevittem a munkáimat a főiskolára, és a bizottság megszavazta a tanulmányaim folytatását. Bernáth ekkor is mellém állt, és átvett az osztályába. Ezekben az években mennyire lehetett eltérni az elvárt és kötelező tematikától, stílustól? Nagyon keményen meg volt szabva, mit hogyan lehet ábrázolni. Bernáth is úgy korrigált, hogy ha valaki nem azt csinálta, amit ő javasolt, akkor a következő alkalommal kikerülte a növendéket és nem szólt hozzá. Ha valaki az általa támasztott mesterségbeli követelményeket nem teljesítette, akkor azt két-három hétig is mellőzte. Ez elég volt ahhoz, hogy a hallgató megtörjön és teljesítse, amit a mester javasolt.1 Milyen jövőkép élt, élhetett Önben, mint fiatal pályakezdő művészben az 1950-es években? Mennyire riasztotta a politikai, társadalmi közeg? A politikai ideológiákkal nem foglalkoztunk, úgyhogy én elég gyakran mentem a tanulmányi osztályra, mert nem szóltam hozzá a szeminá-

Bernáth Aurélt 1945-ben nevezték ki a Képzőművészeti Főiskola tanárává. 1948–1949 között a Magyar Művészet c. folyóirat szerkesztője volt. Pedagógiai tevékenységének megítélése ambivalens, az 1956 utáni időszak némileg fellazuló kultúrpolitikai légkörében kanonizálta a nagybányai festők stílusát és egyedüli követendő példaként állította tanítványai elé a posztimpresszionizmus értékeit. Ezzel bár sikeresen kitágította az ötvenes évek elején diktált szocreál tematikai és stíluskereteit, 1957-től az 1960-as évek végéig bebetonozta a posztimpresszionizmust, mint festészeti ideált. Az egykori Gresham-kör meghatározó alakja és alapítója, aki az 1920-as években maga is kitérőt tett az expresszionista-absztrakt kísérletek irányába, eltérést nem tűrő, meggyőződéses pedagógiai elvei szerint a fáradt, becsontosodott posztimpresszionizmust diktálta növendékeinek.

165

KOPIN KATALIN

ATELIER – INTERJÚK SZENTENDREI MŰVÉSZEKKEL

riumokhoz. A politikai vezetőink Lukács Ágnes és Antal Ilona voltak, és ha valaki nem jól szerepelt a politikai szemináriumon, akkor átküldték a tanulmányi osztályra. Nem volt mese, a párttörténetet tudni kellett. Önt mi foglalkoztatta ebben az időben? Csendéleteket, portrékat, enteriőröket festett? Megcsináltam a kötelező tanulmányokat, de ettől függetlenül otthon vagy hétvégén, mikor beszöktünk a főiskolára Kovásznaival és Majorral, akkor Cezanne, Klee, Braque, Matisse hatása alatt festettünk. De ezeket nem mutattuk meg Bernáthnak. Magunknak festettük.

tunk, aztán bementünk a Főiskolára, onnan néztük végig, amint az oroszok levonulnak a Dunára. 1959-ben diplomázott. Milyen művekkel készült a védésre? 1959-ben már nem volt piros asztalos védés. De azért volt olyan buzgó hallgató, aki egy baltával rohanó parasztot festett diplomamunkaként, és a műve kapcsán a teljes marxista ideológiát és valamennyi parasztháborút végigmondta. Én Sortex-lányokat festettem, valamint dunai tájakat. Kerékpárral jártam ebben az időben a Duna-partot, vittem vásznat és festéket, sokszor Ráckevéig is eljutottam.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

műtermek is voltak. Bekerültem a Stúdió vezetőségébe, ahol nagyon jó volt a társaság: Gy. Molnár István, Major János, Sváby Lajos, Melocco Miklós. Az előbb említette a kettős világot – az absztrakt művek jelentették művészetének másik pólusát? Igen, többen csodálkoztak is ezen. Amikor egy alkalommal eljött hozzám Wagner János és Tót Endre, látták, hogy az állványon egészen más van, mint amit a kiállításokon láttak tőlem.

6. kép: Bartl József: Trombitás, 1971

4. kép: Bartl József: Két trombitás emlékére, 1980

Hogyan tudtak tájékozódni a külföldi művészet irányába, hozzájutottak könyvekhez, kiadványokhoz? A Főiskola és a Szépművészeti Múzeum könyvtárába jártunk, de ha már háromszor kértük ki a Cezanne-kötetet, akkor felírták a nevünket, mint rossz irányba haladó növendékét. Stílusának, festői világának alakulásában kinek az életművét tartotta példaértékűnek, iránymutatónak a főiskolás évek alatt? Kleet nagyon szerettem, sok képem született az ő hatására. Diáktársai közül kivel szövődött szorosabb kapcsolata? Hárman voltunk barátok, Kovásznai Gábor György, Major János és én. Később Major Jánost és Kovásznait is kirúgták a főiskoláról. Major két-három éven át készítette a szerszámait a rézmetszéshez, sokan tanultak tőle rajzolni, ő központi figura volt a főiskolán. Hogyan élték meg az 1956-os forradalmat a főiskolán? Akkor is a Major Jancsiéknál voltunk a Kun utcában. Kovásznai Gyurkával a Köztársaság téren mászkál-

166

5. kép: Bartl József: Fejfák, 1977

A főiskolát 1959-ben fejezte be, első fontos kiállítása 1963-ban volt a Mednyánszky Teremben. Mi történt Önnel 1959–63 között? Én szerencsés voltam, mert már a főiskolás évek alatt is megvették a csendéleteimet. Volt olyan, hogy amit hivatalosan festettünk a főiskolán, azt megvette a Képcsarnok. Ebben az időben két világban éltem, bár a csendéletfestés is örömet okozott. Bán Bélának és Bernáthnak is nagyon tetszettek ezek a csendéletek és az akvarelljeim. Abban az időben a főiskola befejezése után beléptünk a Fiatal Művészek Stúdiójába, ahol negyedévente hirdettek ösztöndíjakat, valamint

1963-ban nyílt meg első jelentős önálló kiállítása a Mednyánszky Teremben. Mit állított ki ekkor? Tájképeket, csendéleteket, portrékat állítottam ki. A tárlat előtt egy hónappal kaptam meg a Derkovits-ösztöndíjat, ami akkor háromezer forint volt, tehát egy teljes fizetésnek felelt meg. Anyagi függetlenséget biztosított számomra három évre. A kiállított akvarelleket egyben megvásárolta a Képcsarnok. Megvan a vendégkönyv is, minden jelentős művész eljött megnézni a kiállítást. Scholz Erik, Breznay, Barcsay Jenő, Schéner Mihály írt a vendégkönyvbe. 1964-ben kezdett el népművészeti gyűjtőutakra járni Baranyába és más vidéki helyszínekre. Mi volt a célja ezeken a gyűjtőutakon? A népi kultúra, folklór megismerése, a motívumkincs gyűjtése, egy népművészeti gyűjtemény kialakítása? Ebben az időszakban már érlelődött a látványfestészettől való elszakadása – mi volt az első lépés, ami az absztrahálódó formák, geometrikus jelek irányába vitte? Ekkor jött haza az egyik barátom Németországból, akinek volt autója. Nagyon sokat jártunk a Börzsönyben, Baranyában, egészen a szerb határig elmentünk. Engem festészeti szempontból érdekeltek a tárgyak, beállítottam őket csendéletnek. Élveztük ezeket a gyűjtéseket, fillérekért lehetett vásárolni. Később Klimó Károllyal is jártunk gyűjteni. A Műcsarnokban 1981-ben már csak absztrakt képeket állítottam ki.

Nagyon fontos momentuma pályájának, hogy 1972-ben beválasztották a Szentendrei Művésztelep tagjai közé. Hárman kerültünk be a művésztelepre 1972-ben, Kondor Béla, Klimó Károly és én. Megvannak a dokumentumok, nyomtatványok és iratok a felvételről. Mi vonzotta Önt Szentendrére, az ott dolgozó mesterek, a művésztelep hangulata, a város miliője…? Először talán a város építészete volt rám hatással. Nem véletlen, hogy Korniss Dezsőtől Vajda Lajosig sokan gyűjtötték a szentendrei motívumokat. Bánovszky első perctől kezdve a látványt festette, Korniss az elvont dolgokat. Eltérő nézeteket vallottak bizonyos kérdésekben a telepen alkotó művészek, de azért este leültek beszélgetni. Kondor reggelente kiült újságot olvasni, Korniss végigsétálta néhányszor a kertet. Esténként szalonnát sütöttünk, összeült a társaság. Nagy sütések-főzések alkalmával eljött Vas István, Szántó Piroska, Major Tamás, Beck Judit is. Voltak nagy éneklések is, Vas István kuplékat énekelt, Korniss az oroszországi fogsága idején tanult dalokat. Egyfajta közösségként működött a művésztelep. Olyan eltérő szemléletű festők, mint Korniss és Bánovszky is jó barátok voltak. Milyen emlékei vannak Kondorról, Kornissról, Barcsayról? Én Kondor Béla ablakára láttam rá. A műtermében egész éjjel égett a villany, reggelre mindig megfestette az új képét és behívott, hogy mit szólok hozzá. A müncheni olimpiai eseményeket is megfestette másnap reggelre, gyorsan reagált az eseményekre. Korniss nagyon zárkózott ember volt. Nála nagyon rend volt a műteremben, steril körülmények között dolgozott, csak jó minőségű holland festékekkel festett. Többször megfordult nálam Soroksáron, egy alkalommal hangszalagra rögzítettem, amint énekel. Barcsay minden délben lejött a Zenta utcából a művésztelepre, megnézte a képeimet, ellátott tanácsokkal, aztán együtt elmentünk ebédelni a Teátrum vendéglőbe. Mindenki egyöntetűen támogatta az ön beválasztását a telep tagjai közé? Nem. Mindenki egyöntetű támogatását csak Kondor élvezte, ő tíz szavazatot kapott. Mi Klimóval csak nyolcat, tehát ketten nem támogattak. Kmetty egy levelet is írt, melyben hármunkat javasolt felvételre. Sokan szerettek volna bekerülni az újjáépült művésztelepre 1972-ben? Ezt nem hozták nyilvánosságra. Csak később tudtam meg, hogy Kondor Béla például háromszor felvételizett. Persze voltak sértődött emberek

167

KOPIN KATALIN

ATELIER – INTERJÚK SZENTENDREI MŰVÉSZEKKEL

is, akiket nem vettek fel, például Szántó Piroska. És külön csoportot alkotott Bálint Endre, Vajda Júlia és a köréjük gyülekező művészek. Mennyire helytálló az a megállapítás, hogy Szentendrére kerülésekor lépett igazán a saját útjára? Mi hatott ott Önre inspirálóan? Az Ilosvaival és Korniss-sal való kapcsolat révén egyértelművé vált és kikristályosodott saját festői stílusom. Ilosvai kiváló kolorista volt, Korniss festészete a látványtól való elrugaszkodás, az absztrakció irányába tett lépéseim miatt volt fontos számomra. De azért nem szakítottam a látványfestészettel sem, párhuzamosan élt egymás mellett a két festői látásmód. Sokáig éltünk a Képcsarnok számára festett képek eladásából, Klimóval hetente vittük be zsűriztetni a csendéleteinket az Aulich utcába. Ennek köszönhetően nem kellett mással foglalkoznom, megélhettem a festészetemből. Kántor elintézte, hogy felvegyenek a Művészeti Gimnáziumba tanítani, de ezt nem vállaltam, mert nem jutott volna időm a festészetre.

megrendelésre az 1980-es években, és sokat akvarelleztem is. Lux Antal festőművész barátomnak volt egy felszerelt grafikai műhelye, ott készítettem a 1960-as években szitanyomatokat, de érdekelt és lenyűgözött a litográfia is. Szerintem a litográfia a legszebb grafikai műfaj. A Szentendrei Grafikai Műhelyben is készítettem minden évben egy szitanyomat-szériát. Mely kiállításait tartja a legfontosabbaknak? Az első kiállításom 1963-ban a Mednyánszky Teremben emlékezetes maradt számomra. A Műcsarnoki kiállításom is fontos momentum volt 1981-ben. Ott 1970-től 1980-ig mutattam be az absztrakt műveimet, egységes anyagot állítva ki. Ulmban is volt egy nagy kiállításom, Lux Antallal és Misch Ádámmal is sok közös kiállításon vettünk részt. Fontosak a szentendrei kiállításaim is, 1992-ben, majd 2002-ben a Szentendrei Képtárban. Valamint nagyon sok külföldi tárlaton vettem részt, a legtöbb Németországban, Spanyolországban, Olaszországban, Hollandiában, Svédországban volt. Mennyiben helytálló az a megállapítás, hogy Ön topográfiailag soroksári, de szellemiségében szentendrei festő? Ez teljes mértékben igaz, mert a motívumaim, a szemléletem Szentendréhez köthető. Soroksárt pedig az otthonomnak tekintem. „Ez álmaimban is benne van” – Interjú Lukoviczky Endre képzőművésszel (szentendrei Új Művésztelep, 2021. május 3.)

1939-ben született Békéscsabán, szlovák családban. Milyen volt a családi háttere? 7. kép: Bartl József: Színes jelek feketében, 2003 Az én elődeim mindannyian szlovákok voltak, a Felvidékről költöztek Békéscsabára a török kivoAkkor ez részben tudatos döntés volt, hogy nem nulás után, ami akkor egy vákuum volt a magyar kíván a festészetében társadalmi problémákkal területen, kellett a munkaerő. Én szlovák iskofoglalkozni? lába jártam, ott is érettségiztem. Mi csak a maEngem a szín érdekelt, a tájak és a népművészeti gyar és orosz irodalmat tanultuk idegen nyelven, szimbólumok, jelek, de a társadalmi problémák az összes többi tantárgyat szlovákul. Nagyon nem foglalkoztattak, kívül helyeztem magamat szerettem ezt a nyelvet, ami a mai napig is így rajtuk. van. Annak idején bekerültünk a szlovák iskolába, Meg tudná fogalmazni, hogy mi volt a festői ami 1949-ben alakult, a többi szegény tanyasi programja, milyen célokat tűzött ki maga elé? gyerekekkel, akik vályogviskókban laktak, ahogy Mindig gyönyörködtetni akartam a festészetem- mi is, és se földünk, se semmink nem volt, csak mel. Öröm nélkül nálam nem születik kép. A szín öt gyerek, akik mindig éhesek voltak. Apám mingyönyörűsége, lüktetése is motivált. dig azt mondta, hogy csak parasztgyerekek ne A festészet mellett még milyen műfajokat, tech- legyünk, menjünk tanulni. Ekkoriban a szlovákok nikákat próbált ki? csináltak egy olyan agitációt, hogy körbejárták Volt, hogy készítettem üvegmozaikokat vagy biciklivel ezt a tanyasi világot és hívták a gyeszobrot faragtam, de ezek csak mellékjátékok rekeket szlovák iskolába. Mikor összejöttünk az voltak. Két nagy méretű gobelint is terveztem iskolában, minden gyerek ruhája folt hátán folt

168

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

volt, olyan szegénység volt. Először mindenkit tetvetlenítettek, cipőt adtak, ruhát adtak, alsóneműt adtak, mindent levetettek velünk, lenyírták a hajunkat is. Az iskola végig ingyenes volt számunkra. Mi rendkívül rossz helyzetből kerültünk be az iskolába, és az öt testvérem közül négyen diplomát szereztünk. Mokos József szakköre az első jegyzett hely, ahol képzőművészetet tanult. Milyen volt ott a légkör és milyen művészi alapelvek szerint zajlott az oktatás? Ez álmaimban is benne van. Mokos Józsi bácsit annyira szerettük, olyan pedagógus volt, aki megszerettette velünk a művészetet. Csodáltuk, mikor megjelent Rembrandt-sapkában, óriási palettával és rengeteg ecsettel, így mentünk ki plein air festeni. Tizenkét éves lehettem, körbeültük és ámulattal néztük, mikor festett, szóltunk neki, hogy „Mester, az a fa barna, miért festi lilára”? Akkor megmagyarázta, hogy az árnyékban egészen mások a fények – nagyon gyakorlatias volt, és közvetlen stílusban oktatott, mi követtük, mintha hozzá tartoztunk volna. A kedvenc elődöm, aki három évvel korábban járt ide, az Fajó János volt, mindig néztem a rajzait. Utána én jöttem, és Bereznai Péter nézte az én rajzaimat, így alkottunk egy generációs sort. Meséljen a rádióamatőr múltjáról. Miért volt fontos az ön számára, hogy kapcsolatot teremtsen távoli helyekkel, emberekkel? Én alapvetően bukásra álltam nagyon sok tárgyból – attól függetlenül, hogy rádióamatőr voltam és a fizikatanáromnak építettem egy rádiót, mégsem volt hajlandó nekem jobb jegyet adni, aztán festettem neki nagy képeket, így nagy nehezen kaptam egy kettest. Gimnazistaként nagyon rossz tanuló voltam, de a gyakorlati érzékem kiváló volt. Ifjúsági repülőgép-konstruktőr és -építő voltam, ezen a vonalon Junior Európa-bajnok lettem. Amikor ezt is meguntam, átmentem rádióamatőrnek. Itt adóvevőket csináltam, és Argentínával is beszéltem morzejelekkel, nagyon szerettem morzézni. Miért választotta az Iparművészeti Főiskola textil szakát? Azt tudtam, hogy ha én ide nem kerülök be, akkor nekem befellegzett. 1957 őszén vettek fel az Iparművészeti Főiskolára, onnantól kezdve öt évig jártam oda. Bár gimnáziumban nem voltam jó tanuló, a főiskolán első évtől az utolsóig kitűnő voltam. A rangsorban elsőként jutottam be a Főiskolára, és ott megkérdezték, hányasra érettségiztem, mondtam, hogy kettesre. Utánam mindenki úgy nyilatkozott, hogy négyesre vagy ötösre érettségizett. Úgy szégyelltem ma-

gamat, hogy én vagyok az egyetlen kivétel, aki kettesre érettségizett. Ennek ellenére 1960-ban köztársasági ösztöndíjat kaptam. Alapjában véve a marxista-leninista hókuszpókuszt nem értettem, erre azt mondták a tanáraim, ha már mindenből kitűnő vagy, illene ezt is megtanulni, de ez nem ment nekem. A párttitkár mindig kiabált velem, hogy „Lukoviczky, ezt tanuld meg, mert nem lesz ember belőled”, hát úgy látszik, nem lettem ember, mert nem voltam hajlandó megtanulni. Ennek ellenére a tanár jó szándékú volt, nem írta be az elégtelent az indexbe, hanem két hét múlva beírt egy négyest. Textil szakon kezdtem, ez azért volt fontos nekem, mert nem volt ruhám, olyan szegények voltunk.

8. kép: Lukoviczky Endre műtermében. Fotó: Deim Balázs.

1962-ben végzett, a tanárai Dudás Jenő, Molnár Béla, Hincz Gyula, Rákosy Zoltán voltak. Milyen alapokat kapott tőlük? Az egyik tanárom Dudás Jenő volt, aki akadémista szemléletű volt, ha odaültünk egy tárgy elé, azt szívvel-lélekkel kellett megrajzolnunk. Nagyon figyelt arra, nehogy véletlenül 6B-s ceruzával rajzoljunk, hanem válasszunk kemény grafitot. Muszáj volt az arányokat pontosan megrajzolni. Egy évig volt kockológia – mit tudsz egy évig egy kockán rajzolni? De van mit rajzolni egy kockán, különböző megvilágításban, dőlésszögben, változó árnyékokkal. Dudás Jenő erre nagyon háklis volt, és nagyon vigyázott, hogy mindenki sajátítsa el az arányérzetet, a perspektivikus ábrázolást. Aki a legnagyobb hatással volt rám, az Rákosy Zoltán, tőle azt tanultam, hogy egy kép megalkotásához fegyelem kell, hogy végig tudd vinni azt a kompozíciót és elképzelést, ami a fejedben van. Színkultúrát is adott nekünk, és kitekintést nyújtott a nyugat-európai művészet felé, behozott olyan könyveket, amikhez nem juthattunk hozzá. Mi csak Munkácsyig tanultuk a művészettörténetet, esetleg megemlítették még Rippl-Rónait, de az már rázós téma volt.

169

KOPIN KATALIN

ATELIER – INTERJÚK SZENTENDREI MŰVÉSZEKKEL

9. kép: Lukoviczky Endre. Fotó: Deim Balázs.

Na most ő hozott be könyveket, elmagyarázta, mi az a festészet, addig mi nem is nagyon festettünk. Tervezett-e valaha textilt, volt-e köze a textiliparhoz? A szabás-varrás nekem azért jött be, mert Picasso volt az, aki házilag otthon varrt magának ingeket, ruhákat, és ez nagyon imponáló volt, hogy egy ilyen híres festő otthon készíti a saját ruháit. Mivel én textiles voltam, megtanultam varrni, én varrtam az öltönyeimet, megtanultam gomblyukakat szegni, nadrágot és kabátot szabni. Mire ez gördülékenyen ment, már nagyon értettem a varrógépekhez. A főiskolán valamelyik varrógép mindig tönkrement, „ki ért hozzá”? Hát jött a Lukoviczky – göndör hajú, magas, vékony voltam, szerettek a lányok, és ha hívtak, mindig mentem javítani a gépeket, és nem csak a varrógépeket, hanem a keramikusok korongozógépeit is. Én voltam a szerviz. Először textiltervezéssel foglalkoztam, később áttértem a gobelinkészítésre, de nem régi típusú gobelineket szőttem, hanem egy új technikát fejlesztettem ki, és így csináltam egy nagy kárpitot, amin két ló viaskodik, egy fehér és egy fekete, ez volt a diplomamunkám. Hincz Gyula bírálta el, ő volt akkor a főiskola igazgatója, kölcsönösen kedveltük egymást.

170

Visszajárt Békéscsabára? Békéscsabára nem szerettem visszajárni, egyedül Mokos Józsi bácsihoz mentem szívesen, vele megmaradt a kapcsolatom, mindig érdeklődött felőlem. Olyan rosszul esett az iskolának, hogy nem mentem be, mert én voltam az első, akit főiskolára felvettek. Nem is nagyon hitték, hogy felvettek, mert másoknak nem sikerült. Kik alkották a baráti körét? Járt művésztelepre? Filmesekkel voltunk nagyon jóban, a bátyám pedig jogász volt, így azt a kört is jól ismertem. Nyáron jártunk művésztelepekre: Veszprémben egy nagyon jó művésztelep volt, ott állandóan festettünk napközben, és persze lányokkal is ismerkedtünk. Én ebben az időben sokat sportoltam, tornász voltam, ezért kézenállásban közeledtem feléjük. Modellek jöttek a közeli cigánytelepről, és mi is jártunk oda portrékat rajzolni. A textiltervezés után hogyan jutott el a sokszorosító grafikáig? Milyen technikákkal kísérletezett? Elsősorban a fametszet érdekelt, de nem bütüre vágott fán dolgoztam, hanem fenyőfát használtam: volt egy kétajtós szekrényünk, aminek mind a két ajtaját felvágtam, és arra csináltam fametszeteket. Ezután linómetszettel kísérleteztem,

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

de valahogy nem éreztem gazdaságosnak. És akkor jött az a gondolat, hogy próbáljak meg olyan alapot csinálni, ami képlékenyebb, így jött a gipszmetszés, amit addig senki nem csinált. Tudtam, hogy egyenesre kell önteni, először üvegre öntöttem, amihez szerkesztettem egy keretet, ezután megfordítottam, és konyhai eszközöket használva belevéstem a motívumokat. Utána jött a probléma, mert ha gipszre festéket kenek, az rögtön beszívja, mert nem kifelé adja a festéket, hanem befelé, kellett valami olyan anyagot találnom, amivel bevonhattam a gipszet. Textiles koromból ismertem a latexet, és ezt próbáltam ki gipszfelületen, tökéletesen bevált, nem változtatta meg a motívumokat, és miután megszáradt, különböző színű festékeket kentem rá. Nem volt olyan homogén a felület, mint a linómetszet esetén, hanem mintha festve lenne, vibrált rajta a festék. Nagyon sokáig csináltam, akkor ebből is éltem, mert sok helyen kiállítottam, és vásároltak is tőlem. Fogalmam sincs, hogy azóta ezek hová kerültek. Miből lehetett megélni friss diplomásként? Diplomázás után semmi lehetőség nem volt, kidobott minket a főiskola, és csinálj, amit akarsz. Mivel nagyon jól rajzoltam, könyveket illusztráltam, a Valóság Kiadónak dolgoztam, különböző újságoknak, és a szlovákoknak is nagyon sok kiadványt illusztráltam, legalább nyolc könyvet. Többek között Hamletet illusztráltam és Don Quijotét, könyvborítókat terveztem, és próbáltunk megélni a feleségemmel, Bálint Ildikó festőművésszel, aki még főiskolás volt. Sokfélét csináltam, az Iparművészeti Főiskola azért volt jó, mert sok technikát megtanultam, Barcsaynak raktam mozaikot a Magyar Színházban, elmentem freskót festeni, szekkót készítettem, nagyon jó technikai alapokat kaptam. Abban az időben nem volt rossz ez az élet, olyan nem volt, hogy ne lett volna pénz. Vígan éltem, mint egy önálló művész. Lehetett utazni ebben az időben? Milyen lehetőségei adódtak? A nászutunk is olyan volt, hogy engem kiengedtek Olaszországba, de a feleségemet nem, tehát egyedül mentem nászútra. Volt egy circulare jegyem, ami azt jelentette, hogy oda utazhattam Olaszországban, ahova szerettem volna. Három hónapig voltam kint, és végigjártam egész Olaszországot, még a szicíliai maffiának is dolgoztam. 1963-ban volt ez az egész attrakció, először Milánóban rajzoltam a Mondadori lexikonokba, csak mindig az volt a probléma Olaszországban, hogy két hét múlva fizettek, pedig két hetet soha nem voltam egy helyen. Átmentem Genovába, onnan Pizzába, aztán Rómába, végül egészen lementem

Szicíliába, ott pedig a maffia tudott egy kicsit alkalmazni. De nem angyalos géppisztolyokat festettem, hanem karácsonyi képeslapokat, naptárakat meg kalendáriumokat. Amikor befejeztem, megjött két fazon, egyikük zakója egy kicsit kidudorodott, géppisztoly volt benne, kicsapta az asztalra az óriási pénzt, és azt mondta, hogy ez az enyém. Olyan sok volt, hogy én tiltakozni akartam, erre szólt a háziúr, hogy vegyem csak el, mert az jár nekem. Így ki tudtam fizetni az albérleteimet mindenhol. Annyi Szűz Máriát soha nem festettem, mint akkor, sokszor az egész vendéglátó családot is megfestettem. Az elején nagyon nehezen beszéltem olaszul, de mindent megrajzoltam, így kommunikáltam. Merre járt még, mi volt Önre nagy hatással? Elmentem megnézni Taorminát is, annak idején ez a hely olyan volt, ahogy Csontváry megfestette, azzal a különbséggel, hogy a kis hajók helyett amerikai csatahajók állomásoztak a vízen. Na, hagyjuk is Szicíliát. Engem inspiráltak az itáliai mesterek, például a Sixtus-kápolnába többször visszatértem, középen lefeküdtem, és úgy néztem a jeleneteket. Akkor még megvolt az a sfumato, ami később eltűnt a restaurálás során. A több száz éves levegő, füst, por, gyertya szépen rárakódott és összehozta az egészet, nekem akkor jobban tetszett. 1967-ben az Ernst Múzeumban rendezték meg a Fiatal Művészek Stúdiójának kiállítását, ami az új művészeti áramlatok miatt alig kaphatott nyilvánosságot. Kik állítottak ki és mi volt a betiltás fő indoka? Nagyon érdekes volt ez az egész kultúrpolitika – engem nem nagyon zavart, hogy tiltott művész lettem, nem gátoltak meg abban, hogy fessek, a kezemet nem kötötték le, hagytak dolgozni, legfeljebb nem vásároltak tőlem. Ez most nagyon jól hangzik, hogy tiltott művész volt az ember. A rendszerváltás után szóltak, hogy Keserü Ilonával, Bak Imrével, Fajó Jánossal, akikkel annak idején tiltott zónába kerültünk, alkossunk valamilyen egységes platformot. De én nem akartam sehová tartozni, én nem akartam zseni lenni, nem akartam világraszóló dolgokat létrehozni, de nagyon szerettem dolgozni, festeni. A 67-es kiállításon egy csendéletet állítottam ki, amit Picasso hatása alatt festettem, mert a kubizmus és konstruktivizmus nagyon közel állt hozzám: a jelenlegi munkáimon is látszik, hogy van valami előzménye ennek a játéknak, a festészet így működik, hogy vannak előképek. Én azon csodálkoztam, hogy 1967-ben szinte fejünket vették a kiállítás miatt, 1969-ben pedig megkaptam a szentendrei Új Művésztelep egyik műtermét.

171

KOPIN KATALIN

ATELIER – INTERJÚK SZENTENDREI MŰVÉSZEKKEL

10. kép: Lukoviczky Endre műterme. Fotó: Deim Balázs.

Hogy történhetett ez? Mit jelentett ez az Ön számára és milyen volt ott a légkör? Egyszer, amikor 1968-ben Kucs Bélával kijöttünk Szentendrére agyagért, a régi Szentendrei úton haladtunk Budakalász felé. A HÉV keresztezte az utunkat, amíg álltunk, az Ildi kiugrott a kocsiból, és vett egy újságot, abban volt benne, hogy Szentendrén építik a művésztelepet. Ezután kijöttünk és megnéztük a helyet, pont ebbe az épületbe jöttünk be, ahol most is ülünk. Sok ház még nem volt kész, lassan épült ez a művésztelep, mert egyik kapun behozták az építőanyagot, a másikon pedig kivitték – Szentendrének van azért stílusa! Amikor Ildi elolvasta az újságot, abban az szerepelt, hogy lehet pályázni a műteremre, én pedig azt mondtam neki, hogy ne írjál, mert úgysem kapunk műtermet. De ő ennek ellenére megírta azt a hárommondatos kérvényt. Akkor Pesten laktunk a Damjanich utcában, jogcím nélküli lakók voltunk. Egyszer csak kapjuk a papírt, hogy a zsűri többek közt minket is beválasztott – nekünk nem volt semmink, csak egy használt autónk. Ezt is úgy tudtam megvenni, hogy 1968-ban Szófiában volt a Világifjúsági találkozó, és annak voltam a fő grafikusa, azért annyi pénzt kaptam, mikor hazajöttem, hogy egy lakást ugyan nem tudtam belőle venni, de egy használt autót igen. Szentendrén egészen más élet kezdődött, ezt a művészlakást én teljesen átalakítottam, a parkettától kezdve a galériáig minden a saját munkám. Én amúgy is szeretek fizikai munkákat végezni, barkácsoló típus vagyok.

172

1968–1978-ig a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség plakáttervező grafikusa volt. Hogy jött létre ez az együttműködés? 1968-ban pályázat útján a Demokratikus Ifjúsági Világszövetséghez kerültem, aminek Párizsban volt a központja. Nekik terveztem plakátokat, és ezek világhírűek lettek, nyugodtan mondhatom, mert többször is felbukkant a világhíradóban, amint amerikai tüntetők az általam tervezett háborúellenes plakátokkal vonulnak. Ők sok munkával elláttak. Nyert magyar pályázatokon is? 1974-ben történt az az ominózus eset, hogy elnyertem a Váci Zeneiskola jeligés pályázatát, amire az egész országból lehetett jelentkezni. A szentendreieknek nem nagyon tetszett, hogy én nyertem, sem a váciaknak, de hát jeligés volt, ki a franc tudta, hogy ki van a borítékban. Fel is voltam jelentve, hogy sokkal nagyobb művészek vannak, és miért Lukoviczky nyerte meg, de hát a jeligés pályázat az ilyen. Korábban soha nem csináltam faintarziát, négy évig dolgoztam a Váci Zeneiskola lépcsőházán, 1974–78-ig, teljes szabadságot kaptam a lektorátustól. Olyan zöldes-lilás furnért kaptam Dél-Amerikából, amit az itteni késekkel nem tudtam vágni, mert a legkeményebb kés is kicsorbult. Külföldi ösztöndíjakra is volt lehetőség? Olasz ösztöndíjat kaptunk 1984-ben Ildivel, és kimentünk három hónapra Rómába a Collegium Hungaricumba. Nagyon szeretjük Olaszországot, de akkor csak Rómában és a környékén

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

jártunk. Szőnyi Zsuzsáéknál is megfordultunk többször a Triznya-kocsmában, nagyon barátságosak voltak, az egész Római Akadémia oda járt, még most is azok a legjobb barátaim, akikkel akkor együtt voltunk ott. Nagyon jól éreztük magunkat, a végén pedig a Vatikánban csináltunk egy csoportos kiállítást. Mikor járt először New Yorkban, és miért volt Önre ennyire szemléletformáló, stílusalakító hatással? 1980-ban jártunk először Amerikában, Readingben, az Ildi rokonai éltek ott, de mi inkább New Yorkban töltöttük az időt. Akkor építették az Ikertornyokat, az egyik kész volt, a másik még épült. Én nem tudok angolul, de minden szláv nyelven beszélek, mindig kérdezték, hogyan tudtam olyan sokat beszélni az építőkkel, hát úgy, hogy az egyik szerbül beszélt, a másik lengyelül, a harmadik szlovákul, a negyedik pedig magyar volt. Lefeküdtem az ikertornyok aljába, és tátva maradt a szám, ahogy az épületek az ég felé magasodtak. Mi vonzotta New Yorkban, a város architektúrája, mozgása, tere volt Önre leginkább hatással? Mettől meddig utazott rendszeresen New Yorkba, kikkel került ott kapcsolatba, volt-e ott kiállítása, vásároltak-e Öntől? 1985-ben kaptunk egy amerikai ösztöndíjat hat hónapra – ez a Reagen-korszak idején történt –, nagyon elegáns ösztöndíj volt, mindennel elláttak, mindenhova elmehettünk, mindent fizettek. Három hónapot bírtunk kint tölteni, mert nyáron nagyon fullasztó New York klímája. Megismertük az ottani művészeket, akik mindig kérdezték, tanítunk-e, erre azt válaszoltuk, hogy mi szabadúszók vagyunk mind a ketten. Nagyon csodálkoztak, mert New Yorkban csak három művész volt, aki szabadúszó, mindannyian dolgoztak is valahol, hogy pénzt keressenek. Christónál is voltunk, bolgárul tudtam vele kommunikálni. Ez az ösztöndíj és az ekkor létrejövő kapcsolatok azt eredményezték, hogy körülbelül száz-százhúsz művem van kint Amerikában, ebből nagyon sok a gipsznyomat, mert őket is nagyon érdekelte, és festmények. Aztán hazajöttünk, és az volt az ukáz, hogy menjünk be az amerikai nagykövetségre mind a ketten, mondtam Ildinek, hogy mosolyogni, mert a túloldalról úgyis fotóznak.

Jakovits József 1965–1987-ig New Yorkban élt. Hogyan kerültek kapcsolatba? Jakovits az egy külön szám, ha elkezdek róla beszélni, az legalább két napig fog tartani. Úgy hívtak ki New Yorkba, hogy tanítsak szitanyomást az amerikaiaknak. Én azt hittem, hogy tényleg értenek hozzá, hát kiderült, hogy nem. Olyan korszerűtlen gépeik voltak, hogy azt mondtam, ezen nem lehet dolgozni. Akkor ismertem meg Jakovits Józsefet, akinek csináltam egy szitasorozatot az ösztöndíj időtartama alatt. Egy szitagép Amerikában harmincezer dollár volt a 80-as években, ezért inkább vettem egy üveglapot, két ablakbilincset, és megcsináltam a gépet, ezen készültek a Jakovits-sziták. Ezután abban segítettük őt, hogy hazatérhessen Magyarországra. Amikor hazajött, másfél mázsa akrilfestéket hozott, azt mondta nekem, hogy ő nem fogja felhasználni ezt, mondtam neki, hogy „Jaki, add ide nekem”. Eddig a pillanatig nem festettem akrillal, csak olajat használtam, nagyon szeretem az olajat, de érdekelt az akrilfesték is. Ettől fogva kezdődött az akrilkorszakom – ennek a festéknek rengeteg előnye van, rögtön szárad, azonnal rádolgozhatok, módosítható, ez fordulatot hozott a festészetemben. 1981-től kezdve saját szitanyomatai mellett Barcsay, Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Konok Tamás, Vasarely szitamappáit készítette. Hogyan került kapcsolatba ezekkel a mesterekkel? Engem nagyon felkaptak, mivelhogy nagyon precíz voltam, és azokat a szitákat, amiket a főiskolán sem tudtak megcsinálni, áthozták hozzám – „vigyétek Lukoviczkyhoz, majd ő megcsinálja”! Így kerültek hozzám a Bálint Endre-sziták, nála volt montázs, fotó, amiket meg kellett oldani. Nagyon szeretem a szitát, annyira kifejlesztettem ezt a technikát. A Gyarmathy Tihamér-mappa volt számomra nagy dolog és a Barcsay-mappa; külön kapcsolatom volt Vasarelyvel is, neki huszonnyolc szitát csináltam, bár most is lenne belőle legalább ennyi. Itt a műteremben készültek: volt egy szitagépem, amit én konstruáltam mechanikusan magamnak, olyan gépet csináltam, amivel a praktikusság és pontosság volt a célom.

173

KOPIN KATALIN

ATELIER – INTERJÚK SZENTENDREI MŰVÉSZEKKEL

Melléklet Bartl József: Önarckép, 1964 olaj, vászon 40 × 28 cm Jelzés jobbra lent: Bartl A művész hagyatéka Bartl József: Gyűjtemény, 1994 olaj, vászon 50 × 50 cm Jelzés jobbra lent: Bartl 94 A művész hagyatéka Bartl József: Életöröm, 1978, olaj, vászon 95 × 48 cm Jelzés a hátoldalon: Bartl 78 SZFM 81.6 Bartl József: Két trombitás emlékére, 1980 olaj, farost 51 × 61 cm Jelzés balra lent: Bartl 80 SZFM 98.32.

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

K atalin Kopin

Atelier – interjúk szentendrei művészekkel

Atelier – Interviews with Artists of Szentendre

Az interjúk két alkotó életútja által mutatják meg a szentendrei művészet néhány jelentős pillanatát. Bartl József a Szentendrei Régi Művésztelep, Lukoviczky Endre a szentendrei Új Művésztelep tagjaként a saját pályájuk alakulása mellett több fontos közéleti, művészeti eseményt is felidéznek, kitérnek a pályatársak alkotói világára is. A Bartl Józseffel készült interjú 2012-ben készült, míg Lukoviczky Endrével 2021-ben beszélgettünk. Mindkét interjú a kezdetektől, első inspirációktól, korai tanulmányoktól mutatja be a szakmai utat, kitérve a mester-tanítvány viszonyra, számba véve az első jelentős kiállításokat, az útkeresés fázisait, a festői stílus változásait, alakulását és néhány sorsfordító eseményt.

The interviews present a couple of notable moments of the art in Szentendre through the life of two artists. József Bartl as a member of the Szentendre Artists’ Colony, and Endre Lukoviczky as a member of the New Artists’ Colony recall several public art events and touch upon their colleagues’ artistic world besides talking about their own careers in the interviews. The interview with József Bartl was done in 2012 and I interviewed Endre Lukoviczky in 2021, both interviews present their professional career from the beginning, the first inspirations, early studies, touching upon the relationship of master and apprentice, considering important exhibitions, phases of finding their paths, changes and formation of pictorial styles, and a couple of life-changing events.

Bartl József: Fejfák, 1977 olaj, vászon 48,8 × 36,7 cm SZFM 78.7 Bartl József: Trombita, 1971 olaj, farost 40,5 × 68 cm Jelzés jobbra lent: Bartl SZFM 74.7. Bartl József: Színes jelek feketében, 2003 akril, vászon 70 × 110 cm Jelzés jobbra lent: Bartl 2003 SZFM 2014.1

174

175

178

179

STUDIA COMITATENSIA 40. A FERENCZY MÚZEUMI CENTRUM ÉVKÖNYVE

Kiadó

Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre

Felelős kiadó Prosek Zoltán, múzeumigazgató Szerkesztő Mravik Patrik Tamás Grafikai tervezés Herr Ágnes Tördelés Sarkadi Imola Korrektor Zelei Bori Angol fordítás Greskovics Eszter Fotók

A szerzők és a fotóknál megjelölt intézmények

Nyomdai kivitelezés EPC Nyomda

ISSN 0133-3046 A kiadványt támogatta SZENTENDRE 2022