Bőgőtől a fakanálig... Beszélgetés Juhász Katalin néprajzkutatóval, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének munkatársával A folkMAGazin olvasói régi ismerősként köszönthetik Juhász Katalin néprajzkutatót, a lap „Ételek – hagyományok” című rovatának szerkesztőjét és állandó szerzőjét. Épp itt volt már az ideje annak, hogy megkérdezzük mindarról, ami nem föltétlenül a gasztronómia témakörébe tartozik. Például arról, hogy honnan indult, s onnan mit hozott magával.
6
„Erikával és édesanyánkkal, 1966-ban”
„Érettségi után szüleimmel nagyanyám kertjében, 1979-ben”
– Békés megyéből származom, gyomai vagyok, s úgy érzem, hogy meghatározó volt az első tizennégy év, amit ott töltöttem. Persze akkoriban még nem gondoltam, hogy mennyit jelent az, amit otthonról hozok. Ebbe sok minden beletartozik: így például az ételek, a Körös, a Kner Nyomda, az általános iskolai élmények vagy éppen a tisztálkodási szokások, amivel később sokat foglalkoztam. – Gyomáról nekem csak a nyomda jut eszembe. – Gyoma nagyközség, amikor én ott éltem, tízezer lakosa volt. A szomszéd település Endrőd. Az 1700-as években, amikor a török után új lakókat telepítettek a tájra, Gyomára felvidéki magyarokat és tótokat, később evangélikus németeket telepítettek be, de úgy, hogy Gyomára a reformátusokat, Endrődre pedig a katolikusokat. Ezért is volt később állandó az elkülönülés és a konfliktusok. Ráadásul a két település társadalmi struktúrája is eltérően alakult. Gyoma városiasabb, polgárosultabb, viszonylag kevesebb gyerekkel, Endrődön viszont rengeteg volt a nagycsalád, és a paraszti létforma dominált. Endrődről sokan mentek ki például Amerikába, jóval többen, mint Gyomáról. Persze, én ezekről a dolgokról gyerekként mit se tudtam, hiszen én egy szegényparaszti családból származom, egyik
oldalról teljesen földnélküli, endrődi, a másik oldalról pedig egy feltörekvő dévaványai-gyomai kisbirtokos családból. – Mi maradt meg ebből a gyerekkorodra? – Mi a község perifériáján, egy olyan utcában laktunk, ahol inkább szegény sorsú emberek éltek. Nekem természetes volt a szüleimmel közös szoba, hogy a vizet a kútról vittük kantában, hogy az árokparton játszottunk mezítláb. Fogalmam sem volt, mi az a zongora, a fürdőszoba, egyáltalán, milyen a polgári életmód. Édesanyám óvónő, tehát első generációs értelmiségi, s így a kultúra azért beszivárgott, de ez a kultúra inkább már az akkori modernséghez, a szocializmushoz kötődött. Voltak otthon könyveink szép számmal, s voltak modern bútoraink is. Az én szüleim a lakókörnyezet terén nem ragaszkodtak a hagyományoshoz, mindent lecseréltek a kor divatja szerint. Kockaházunkat, ahol nagyapámmal együtt éltünk, a hatvanas évek miliője jellemezte. Az elmúlt korokba apai nagymamám révén láttam bele. Ő még egy régi, háromosztatú, búbos kemencés parasztházban lakott, és – például – sütött kenyeret is. Sok akkori mozzanat felmerült bennem a későbbi munkám kapcsán, például a családi disznóvágások,
