A gyermek és ifjúsági néptáncantológiákról

Úgy esett, hogy hosszú évek után újra eljutottam az Örökség Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Népművészeti Egyesület hagyományos gálaműsoraira, amelyek közül a gyermekekét önállóan, az ifjúsági korosztályét a Martin György Néptáncszövetséggel közösen rendezték meg. Korábban rendszeres látogató voltam, igyekeztem követni a gyerekek néptáncos mozgalmát – olykor tudósítottam is róla a pedagógiai sajtóban. Így most jóformán hirtelen lebbent fel a függöny, s a XXI. század harmadik évtizedéről láthattam összefoglaló képet. Bízvást hiteles lehet a kép, hiszen közel harminc produkciót láthattunk a kora tavaszi hétvégén az Eiffel Műhelyházban, s ráadásként csaknem ugyanennyi jeleskedő szólistát is.

Fogadjuk el legalább munkahipotézisnek: ez a minta alkalmas arra, hogy – ha nem is egészen objektív – valóságos tükörként kínálja fel magát egy összegző elemzés kísérletének!

Először is szóvá kell tennem, hogy örömömre a két nap alatt nyoma sem volt ideológiai ihletésű „nemzetieskedésnek”, a szakma szakmaként viselkedik, s nem lép napi indoktrinációs ábrándok szolgálatába. Talán egyetlen konferálásban kapott a „magyarság megőrzésének küldetése” hangsúlyt, de ez sem hangzott agresszíven. A másik örömöm az volt, hogy a csoportok, koreográfiák nem támaszkodtak a „jajdeédes” legkisebbek tapsra késztető színpadi beállítására. Egy előadáson fordult ilyesmi elő, a legényke becsületére legyen mondva: állta a sarat, rendben kitáncolt minden lépést.

Jó választ adott a két antológia – az „ifjúsági” és a „gyermek” – arra a kihívásra, amit a néptáncnak az iskolarendszerbe, jelesül az alapfokú művészetoktatásba illesztése jelentett. Az iskolavilág szervezettsége, a tanítás módszeressége áll a „nyereség” oldalon. Tegyük hozzá: a táncpedagógus-képzés hatékonysága áll a jelenség mögött. Ugyanakkor szemmel láthatóan sikerült megőrizni az együttesi lét, közösségi lét (mondhatni közművelődési) hagyományait, értékeit is. Mindezt szerencsére – a legjobbak esetében – mégsem „falta fel” az iskola. Valami hihetetlen magas szintű, biztonságos és kreatívan alkalmazott tánctudás mutatkozott meg valamennyi produkcióban, érvényesült – ahogy mondani szokták – a „táncos anyanyelv”. Ráadásul az együttes színpadi mozgás rafinált megoldásait is „profi módon” teljesítették a fiatal táncosok. Párokból körré változás, visszabomlás, szólisták kiválása, vonulások, csoportok, alak-

Egy pedagógus néző jegyzetei

zatok szembefordulása, fésűszerű áthatolás a szereplők között – mind-mind élvezettel gyakorolt rutin volt. Miközben a fergeteges tempókban alaposan megizzadtak legénykék és leánykák, a produkció nem lett „izzadtságszagú”, a játék, a tánc öröme mindvégig látható maradt, a mosolyok nem a koreográfus beállítására mutatkoztak. Tegyük hozzá: kiválóan, stílusosan énekeltek a gyerekek, fiatalok.

Gyönyörű, hiteles kosztümökben járták a táncot a gyerekek, fiatalok. Tudták „viselni” a viseletet. Elő nem fordult elveszített pántlika, a tánc sodrában megbomló öltözet. Fontos látvány volt számomra, hogy a hitelesség mellett nem uniformisba öltöztek a lányok, ki-ki egyéniségének megfelelő lábbelit, kötényt, blúzt, mellényt viselhetett.

A kellékeket illetően a pad alkalmazása volt a leggyakoribb. Ülőbútorként, állványként, a játékok eszközeként szolgált – lehetővé tette a színpadkép vertikális tagozását, mondhatni a játék többszintűségét. Olykor talán mégis formalizmusnak tűnt ez az eszköz, nem szolgálta a mondanivalót, illetve behozatala, eltávolítása meg-megroppantotta a tánc ritmusát. Volt persze olyan koreográfia is, ahol a rekvizitek beállítása maga is a játék részévé vált. Nem volt sok kellék. Tán egyetlen esetben tűnt stílustörésnek műanyag-szőlőtőkék és művirágok elhelyezése a színpadon – e díszlet meg is bosszulta magát, fel is borult a tánc sodrában némelyik.

A tartalmat illetően. Jellegzetesnek tűnt az erdélyi, moldvai, bukovinai, sőt román táncanyag erőteljes prioritása. A határon túli magyar néptánchagyományt néhány felvidéki, ezúttal gömöri anyag képviselte. Határainkon belül élő nemzetiségeink tánckultúrájának megjelenítése most szegényesebb volt korábbiaknál. Volt román, némi sváb, és a szlovákság ízeit mutató tirpák motívumokra támaszkodó koreográfia, s a szólisták blokkjában egy cigánytánc-kettős. Ugyanakkor meglepően több koreográfiában is megjelent a tőlünk inkább nyugatra élő motívum: a jobbkézzel majd balkézzel váltogatott tréfás fenyegetés gesztusa. Néhány éve ez jóformán tabusítva volt a gyerek-néptáncban.

A koreográfiák túlnyomó többsége magára a táncra fókuszált. Mondhatni klaszszikus dramaturgia. Bejönnek a fiúk, kivágják a legényest, verbunkot, beszaladnak a lányok, párválasztás, majd igen gyors tempójú, vidám párostánccá alakul a jelenet. Persze, ennek is van önmagában mondanivalója. A kamaszokat, pelyhedző bajuszú ifjakat mégiscsak ez, a párválasztás rituáléja érdekli. Ezt az érzést kóstolgatták a színpadon is. Olykor finom lírai prológussal és fináléval, akár például a hoppon maradt, illetve a szeretőre lelt leányok rövid némajátékával. Ennek megfelelően a játék képzeletbeli – többnyire a koreográfia címében vagy leheletfinom ábrázolással, stílusosan megjelenített helyszíne maga is tánctér: csárda, templom eleje, táncház, mulató.

A megelevenített-megújított népszokás-játékok közül a „turka” szerepelt két ízben, volt lucázás, gergelyezés, verbunk –mindegyik korszerű átírásban. Elfogadom az átírások szükségszerűségét, nyilván a csoportok adott fiú-lány összetétele is indokolja, mégis felvetődik bennem: illik-e a leányoknak Lucát köszönteni, mikor ennek hagyományos tartalma mégiscsak a legények aktivitását jelenti. A népi gyerekjátékok kevesebb koreográfiában szolgáltatták a koreográfia bázisát, ahol igen, ott ihletetten, hamvasan, a korosztály sajátosságainak megfelelő módon jelentek meg.

Ám a kortárs-néptánc üzeneteiből a mostani válogatásban kevesebb jutott. A párhuzamos többszólamúság ritkábban jelent meg a színpadon. Voltak ugyan – főként a fentebb már emlegetett – prológusokban, zárlatokban utalások a mai élet reflexióira, de a hagyomány és a kortárs-világ feszültségeiben felizzó, üzenetet hordozó produkció kevesebb. Szép – bár táncon kívüli – példa a finom szimbolikára, amikor a színpad homlokterében táncukat befejező kar lassú tempóban hátrál a háttér felé, miközben a fények fokozatosan kihunynak, hogy a zene halkuló utolsó ütemeire már csak az emlék marad.

Tán a legemlékezetesebb mégis az a turka-játék volt, ahol a riasztó-ijesztő állatfigura jelmezébe végül egy lányka bújt, s a játék végén a tél (a gonosz) pusztulását jelképező szarvas szörny köpenyét levetve maga énekelt szomorú siratót az immár mozdulatlan bábu felett. Gazdag, komplex üzenet volt.

De mi ne mondjunk siratót! Örvendezzünk! A gyerek- és ifjúsági néptánc szép tavaszát köszönthettük 2023 márciusában.

Trencsényi László