Dr. Lányi Gy. - Korszerű akvarisztika by Nagy György

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

DR. LÁNYI GYÖ RGY KORSZERŰ AKVARISZTIKA

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

DR. LÁNYI GYÖRGY

KORSZERŰ AKVARISZTIKA

GONDOLAT KIADÓ • BUDAPEST 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966 Szakmailag ellenőrizte DR. HORTOBÁGYI TIBOR egyetemi tanár, biológiai tudományok doktora

Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója • Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója • Felelős szerkesztő: Bíró Sándor • Műszaki vezető: Kálmán Emil • Műszaki szerkesztő: ifj. Vaisz György • A borító és kötésterv Lengyel János munkája • A színes felvételt Kassányi Jenő készítette • Megjelent 9000 példányban, 40,26 (A/5) ív + egy táblázat, 24 oldal fekete és 8 oldal színes képmelléklet terjedelemben • Ez a könyv az MSZ 5601-59 ás 5602-55 szabványok szerint készült G O 4 0 6 -f - 6 6 6 8 66.892 Egyetemi Nyomda, Budapest

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

TARTALOM

AZ AKVARISZTIKA ÉS TÖRTÉNETE………………………………………………… AZ AKVARISZTIKA BIOLÓGIAI ALAPJAI …………………………………………….. A VÍZI SZERVEZETEK KÖLCSÖNHATÁSA A KÖRNYEZETTEL ………………………. A TÁPANYAGOK ……………………………………………………………………………….. ASSZIMILÁCIÓ (ÁTSAJÁTÍTÁS) ÉS DISSZIMILÁCIÓ (LÉGZÉS) …………………….. KÖRFOLYAMATOK, AMELYEKEN AKVARISZTIKÁNK NYUGSZIK ………… .………. AZ AKVÁRIUM BIOLÓGIAI-KÉMIAI JELENSÉGEINEK PERIODIKUS VÁLTOZÁSAI …………………………………………………………………………………… A BIOLÓGIAI EGYENSÚLY………………………………………………………………… A KÖRNYEZET BIOLÓGIAI JELENTŐSÉGE AZ AKVÁRIUMOKBAN ………………… AZ AKVÁRIUM VIZE ……………………………………………………………………….. AZ AKVÁRIUMVÍZ FIZIKAI SAJÁTOSSÁGAI ………………………………………………. AZ AKVÁRIUMVÍZ OXIGÉNTARTALMA ……………………………………………………... AZ AKVÁRIUMVÍZ KEMÉNYSÉGE ……………………………………………………… AZ AKVÁRIUMVÍZ PH-ÉRTÉKE………………………………………………………………. CSERSAVAK ÉS HUMINANYAGOK AZ AKVÁRIUM VIZÉBEN ………………………. MÉRGEZŐ ANYAGOK AZ AKVÁRIUM VIZÉBEN ………………………………………… AZ ÉDESVÍZI AKVÁRIUM VIZÉNEK KEZELÉSE …………………………………………. A vízkeménység beállítása …………………………………………………………………. Vízlágyítás forralással és hígítással ……………………………………………………. Vízlágyítás vegyi anyagokkal ……………………………………………………… Vízlágyítás ioncserélő műgyantákkal ………………………………………………….. A víz pH-értékének megváltoztatása ……………………………………………............ A VÍZ TISZTÍTÁSA ÉS KEZELÉSE ……………………………………………………………... Az akváriumvíz kezelése cser- és huminanyagokkal …………………………….. Gázok és szerves bomlástermékek eltávolítása az akváriumvízből ………. Az „öreg” akváriumvíz időnkénti felfrissítése ………………………………………. A TENGERI ÉS A KEVERT (FÉLSÓS) AKVÁRIUMVÍZ …………………………………………

13 19 19 20 22 22 27 34 35 38 39 41 43 46 50 51 53 53 54 56 58 67 69 69 70 72 73

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUM MÜSZAKI KÖVETELMÉNYEI, ELHELYEZÉSE ÉS ÜZ EMELTETŐ BERENDEZÉSEI ……………………………………… ………………… .

A MEDENCÉK ………………………………………………………………… ……….... AZ AKVÁRIUMOK ELHELYEZÉSE ……………………………………… …. AZ AKVÁRIUM MESTERSÉGES MEGVILÁGÍTÁSA ………………… …... AZ AKVÁRIUM SZELLŐZTETÉSE ………………………………………… … AZ AKVÁRIUM VIZÉNEK SZŰRÉSE; SZŰRŐANYAGOK ÉS SZŰRŐK ÉSZÜLÉKEK…………………………………………………………….... ..... Mechanikus szűrés …………………………………………… ……………. Vegyi szűrés ………………………………………………………………… … Talajfiltrálók ……………………………………………………………… ….. Belső filtrálók ……………………………………………………………… … Külső filtrálók ……………………………………………………………… … AZ AKVÁRIUMOK FŰTÉSE É S FŰTŐBERENDEZÉSEI …………… ….. Hőszabályozó berendezések ……………… …………………………… …

78 91 96 101

AZ AKVÁRIUM BERENDEZÉSE …..……………………………………… …

132

ÁLTALÁNOS TECHNIKAI ÉS ESZTÉTIKAI KÖVETELMÉNYEK … …. AZ AKVÁRIUM BERENDEZÉSÉNEK ELŐKÉSZÍTÉSE ……………… .. AZ AKVÁRIUM TALAJÁNAK ELŐKÉSZÍTÉSE ………………………… … AZ AKVÁRIUMI NÖVÉNYEK ÜLTETÉSE ……………………………… …. AZ AKVÁRIUM DEKORÁCIÓS ELEMEI ………………………………… … A MEDENCE VÍZZEL VALÓ FELTÖLTÉSE……………………………… .. A HÁTTÉR -DIORÁMÁS SZEKRÉNYEK ………………………………… …. BIOTÓP -AKVÁRIUMOK BERENDEZÉSE ……………………………… …..

132 134 137 143 148 154 155 158

AZ AKVÁRIUM BETELEPÍTÉSE …………………………………………… …

164

A) VÍZ INÖVÉNYEK …………………………………… ……………………… …..

164

AZ A KVÁ RI UMI NÖ V ÉN Y EK GONDOZÁ SA…… ……… …… ……… ……… …… … R i tk í tá s , me tszé s , a l gá tlan í tás … ……… ……… ………… ……… ……… …… .. Vé de le m a . nö vé nye vő á l latok e l le n …… ……… ………… ……… ……… … .. Á tte le l te té s , s zapo rí tá s …… ……… ……… ……… ………… ……… ……… …… .. V ÍZINÖ V ÉN Y EK GY Ű J TÉSE, S Z ÁL LÍ TÁ SA … ……… …… ……… ……… ……… .. C RYP TOGAMA E - V IRÁG TA LAN NÖV ÉNY EK ……… …… ……… ……… ……… .. C h lor oph yta — z öld mos za tok … ……… ……… ……… ……… ……… ……… … .. C h ar oph yc e ae — cs i ll á rkák … ……… ……… ……… ……… ……… ……… … … . B r yo ph yta — mo hák … …… ……… ……… ……… ………… ……… ……… …… … H ep atic ae — m áj moh ák …… ……… ……… ……… ………… ……… ……… … … . Mur c i — lombos moh ák …… ……… ……… ……… ………… ……… ……… …… … P te r id o p h yta — h a ras z tok … ……… ……… ……… ………… ……… ……… … … . Is o é tac e ae — du rda fü v e k … ……… ……… ……… ………… ……… ……… …… … F il ic ale s — v alód i pá frán yok … ……… ……… ……… ……… ……… ……… … .. H ydr o p te r id e s — v íz ipá frán yok ……… ……… ……… ……… ……… ……… … .. Ma rsi le ace ae — ló he re pá frá n yok …… ……… ……… …… ……… ……… …… .. S alv in iac e ae — ús zópá frán yok ……… ……… ……… ……… ……… ……… … .. S P ERMA TOPHY TA (PHAN ER O GAMA E) - VI RÁGOS NÖV ÉNY EK …… …… … Ang io s p e rm ato p h y ta — zárv a te rmők ……… ……… ……… ……… ……… … …

164 169 170 171 172 173 173 173 176 176 176 180 180 180 182 182 183 184 184

110 111 112 113 115 119 122 127

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Dicotyledonopsida—kétszikűek ………………………………………………………. Ranuncalaceae — boglárkafélék ……………………………………………….. Nymphaeaceae — tündérrózsafélék ………………………………………………… Ceratophyllaceae — tócsagazok …………………………………………………….. Cruciterae — keresztesvirágúak …………………………………………………….. Callitrichaceae — mocsárhúrfélék …………………………………………………… Acanthaceae — akantuszfélék ……………………………………………………….. Elatinaceae — látonyafélék …………………………………………………………. Trapaceae (Hydrocaryaceae) — sulyomfélék …………………………………….. Onagraceae (Oenotheraceae) — ligetszépefélék ………………………………….. Haloragaceae — süllőhínárfélék …………………………………………………….. Primulaceae — kankalinfélék …………………………………………………………. Gentianaceae — tárnicsfélék …………………………………………………………. Scrophulariaceae — tátogatók ……………………………………………………….. Lentibulariaceae — rencefélék ……………………………………………………….. Droseraceae — harmatfűfélék ……………………………………………………….. Lobeliaceae — lobéliafélék ………………………………………………………….. Monocotyledenopsida — egyszikűek …………………………………………………….. Alismataceae — hídőrfélék …………………………………………………………… Butomaceae — virágkákafélék ………………………………………………………… Hydrocharitaceae — békatutajfélék ………………………………………………. Zosteraceae (Potamogetonaceae) — békaszőlőfélék ………………………….. Aponogetonaceae — vízikalászfélék ……………………………………………….. Najadaceae — tüskéshínárfélék …………………………………………………….. Cyperaceae—palka- vagy sáskafélék ………………………………………………. Bromeliaceae — broméliafélék ……………………………………………………….. Pontederiaceae — vízijácintfélék …………………………………………………….. Araceae — kontyvirágfélék …………………………………………………………. Lemnaceae — békalencsefélék ………………………………………………………..

184 184 184 188 189 190 191 192 193 194 195 200 201 202 204 205 206 206 206 216 217 224 226 230 231 234 234 236 247

B) GERINCTELEN ÁLLATOK ………………………………………………………………..

250

AZ AKVÁRIUM GERINCTELEN ÁLLATAI ………………………………………………. GERINCTELENEK BEGYŰJTÉSE ÉS SZÁLLÍTÁSA …………………………………. A GERINCTELENEK GONDOZÁSA ÉS SZAPORÍTÁSA ……………………………… VÉGLÉNYEK (PROTOZOA) ……………………………………………………………….. SZIVACSOK (PORIFERA) ………………………………………………………………….. CSALÁNZÓK (CNIDARIA) ………………………………………………………………….. Hidraállatok (Hydrozoa) ……………………………………………………………….. Hidroidok (Leptolida) …………………………………………………………………… Virágállatok (Anthozoa) ………………………………………………………………… FÉRGEK (VERMES) ………………………………………………………………………… Laposférgek (Platyhelminthes) ……………………………………………………….. Hengeresférgek (Nemathelminthes) ………………………………………………. Villásférgek (Aschelminthes) ………………………………………………………….. Gyűrűs férgek (Annelida) ……………………………………………………………… Kevéssertéjűek (Oligochaeta) ………………………………………………………… Soksertéjűek (Polychaeta) ………………………………………………………….. ÍZELTLÁBÚAK (ARTHROPODA) …………………………………………………………. Rákok (Crustacea) …………………………………………………………………….

251 258 262 265 268 269 269 271 271 273 273 274 274 275 275 277 279 279

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Levéllábú rákok (Phyllopoda) ……………………………………………………………… Ágascsápú rákok (Cladocera) …………………………………………………………. Kagylósrákok (Ostracoda) ………………………………………………………….. Evezőlábú rákok (Copepoda) ………………………………………………………… Kacslábú rákok (Cirrhipedia) ………………………………………………………….. Ászkarákok (Isopoda) …………………………………………………………............. Bolharákok (Amphipoda) ……………………………………………………………….. Hasadtlábú rákok (Mysidacea) ……………………………………………………….. Tízlábú rákok (Decapoda) ………………………………………………………….. Úszórákok (Natantia) ……………………………………………………………………. Mászórákok (Reptantia) ………………………………………………………………… Sáskarákok (Stomatopoda) …………………………………………………………….

279 281 281 281 283 284 284 285 285 285 285 288

Rovarok (Insecta) ………………………………………………………………………….

288

Kérészek (Ephemeroptera) ……………………………………………………………… Álkérészek (Plecoptera) ………………………………………………………………… Szitakötők (Odonata) …………………………………………………………………… Csíkbogarak (Dytiscidae) ………………………………………………………………. Keringőbogarak (Gyrinidae) ………………………………………………………….. Csiborok (Hydrophilidae) ……………………………………………………………… Vízi fátyolkák (Megaloptera) …………………………………………………………. Igazi szúnyogok (Culicidae) ………………………………………………………….. Árvaszúnyogok (Chironomidae) ................................................................ Tegzesek (Trichoptera) …………………………………………………………………. Búvárpoloskák (Corixidae) …………………………………………………………….. Csíkpoloskák (Naucoridae) …………………………………………………………….. Fenékjáró poloskák (Aphelochiridae) ………………………………………………. Törpe vízipoloskák (Pleidae) …………………………………………………………. Hanyattúszó poloskák (Notonectidae) ………………………………………………. Víziskorpiók (Nepidae) ………………………………………………………………….. Vízmérő poloskák (Hydrometridae) ………………………………………………….. Molnárpoloskák (Oerridae) ……………………………………………………………. Zugpókok (Agalenidae) ………………………………………………………………… Atkák (Acaridea) …………………………………………………………………………. Puhatestűek (Mollunka) ……………………………………………………………….. Párosidegűek (Amphineura) …………………………………………………………. Kagylók (Lamellibranchiata) …………………………………………………………. Csigák (Gastropoda) …………………………………………………………………… Pajzskopoltyús csigák (Aspidobranchiata) …………………………………………. Fésűkopoltyús csigák (Ctenobranchiata) …………………………………………… Hátulkopoltyús csigák (Opistobranchiata) …………………………………………. Tüdős csigák (Pulmonata) ……………………………………………………………… Lábasfejűek (Cephalopoda) ………………………………………………………….. Nyolckarú lábasfejűek (Octocera) …………………………………………………….. Tízkarú lábasfejűek (Decapoda) ……………………………………………………… Tapogatókoszorúsok (Tentaculata) …………………………………………………… MOHAÁLLATOK (BRYOZOA) ………………………………………………………….. TŰSKÉSBŐRŰEK (ECHINODERMATA) …………………………………………….. Tengeri liliomok (Crinoidea) ………………………………………………………………..

288 289 290 291 291 292 292 293 294 295 296 296 296 296 297 297 298 298 298 299 299 300 300 302 303 303 306 307 308 309 309 310 310 311 311

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Tengeri csillagok (Aeteroidea) …………………………………………………………. Kígyókarú csillagok (Ophiuroidea) ............................................................ Tengeri sünök (Echinoidea) ………………………………………………………….. Tengeri uborkák (Holothurioidea) ……………………………………………………. ELŐGERINCHÚROSOK(PROCHORDATA) ……………………………………………… Zsákállatok (Tunicata.) …………………………………………………………………. Farkos zsákállatok (Copelata) ………………………………………………………… Aszcidiák (Tethyoidea) …………………………………………………………………. Szalpák (Thaliacea) …………………………………………………………………….

312 312 313 314 314 315 315 315 316

C) HALAK ……………………………………………………………………………………….

317

MIT KELL TUDNI A HALAK AKVÁRIUMBA TELEPÍTÉSE ELŐTT? ……………….. AKVÁRIUMI HALAK BESZERZÉSE …………………………………………………….. AKVÁRIUMI HALAK SZÁLLÍTÁSA ……………………………………………………….. A HALAK BETELEPÍTÉSE AZ AKVÁRIUMBA ………………………………………….

317 318 319 323

AZ AKVÁRIUM GONDOZÁSA..…………………………………………………………….

324

A) AZ AKVÁRIUM GONDOZÁSÁNAK ALAPELVEI

…………………………………….. AZ AKVÁRIUM KARBANTARTÁSÁNAK RENDSZERES TEENDŐI ÉS AZ AHHOZ SZÜKSÉGES SEGÉDESZKÖZÖK ………………………………………………………… NAPI GONDOZÁSI TEENDŐK …………………………………………………………….. A HETENKÉNTI KARBANTARTÁSI MUNKÁK ……………………………………… A HAVONKÉNTI KARBANTARTÁSI TEENDŐK ……………………………………… AZ AKVÁRIUM KORATAVASZI KARBANTARTÁSI MUNKÁI ……………………….. ŐSZI KARBANTARTÁSI MUNKÁK ……………………………………………………….. RENDKÍVÜLI GONDOZÁSI TEENDŐK ……………………………………………….. Az akvárium káros mértékű algásodása …………………………………………… Beavatkozás az akváriumvíz megzavarosodásakor ………………………………. Teendők a hidrák és planáriák elszaporodásakor ………………………………..

324

B) AZ AKVÁRIUMI HALAK ETETÉSE ................................................................

341 341 347 347 349 355 359 361 361 362 363 365 366 367 367 369 370 370

A HALETETÉS ALAPELVEI ………………………………………………………………… ÉLŐ HALTÁPLÁLÉKOK ……………………………………………………………………. Tubifex …………………………………………………………………………………….. Planktoneleség …………………………………………………………………………… Szúnyoglárvák …………………………………………………………………………… Enchytraeus ……………………………………………………………………………… Grindál …………………………………………………………………………………….. Földigiliszta ………………………………………………………………………………. „Mikró” …………………………………………………………………………………….. Artemia ……………………………………………………………………………………. Drosophila ………………………………………………………………………………. Paramecium ………………………………………………………………………….….. Euglena ……………………………………………………………………………………. Alkalmi élőeleségek ……………………………………………………………………. SZÁRÍTOTT ÉS MŰELESÉGEK ………………………………………………………….. Háztartásban előforduló kisegítő eleségek ………………………………………… Szárított Daphnia (szárított vízibolha) ……………………………………………….

325 326 328 331 331 332 333 333 338 339

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Szárított Cyclops …………………………………………………………………………. Szárított Tubifex …………………………………………………………………………. Szárított Artemia ………………………………………………………………………… Szárított saláta …………………………………………………………………………… Szárított mikroszervezetek ………………………………………………………….. Mesterséges haleleségek (műeleségek) ……………………………………………..

371 371 371 371 372 372

AZ AKVÁRIUMI HALAK BETEGSÉGEI, AZOK MEGELŐZÉSE ÉS GYÓGYÍTÁSA AZ AKVÁRIUMI HALBETEGSÉGEK MEGELŐZÉSE …………………………………. A HALBETEGSÉGEK FELISMERÉSE ………………………………………………….. AZ AKVÁRIUMI HALAK GYÓGYÍTÁSA ……………………………………………….. FERTŐZŐ HALBETEGSÉGEK ………………………………………………………….. Fertőző hasvízkór (Septicaemia haemorrhagica) …………………………………. Fluorescens baktériumok okozta megbetegedés ………………………………… Halak gümőkórja (Tuberculosis piscium) …………………………………………… Baktériumos bőr- és úszógyulladás, úszórothadás ……………………………… Akváriumi halak lymphocystózisa (Lymphocystosis piscium) ……………….. Algák okozta halbetegségek …………………………………………………………. Akváriumi halak oodiniósisa ………………………………………………………….. Mikroszkopikus gombák okozta betegségek ……………………………………… Ichthyophonus-betegség (Ichthyophonosis) ……………………………………… Halpenész fertőzés (Dermatomycosis saprolegniacea) …………………………. Véglények okozta halbetegségek …………………………………………………….. Fátyolbetegség (Costiasis) …………………………………………………………….. Octomitus-bélfertőzés (Octomitosis) ………………………………………………. Chilodonella-betegség (Chilodonosis) ……………………………………………… Cyclochaeta-betegség (Trichodinosis) ……………………………………………… Darakór (Ichthyophthiriasis) ………………………………………………………….. Spórás véglények okozta betegségek ………………………………………………. A neonhal és más akváriumi halak plistophorabetegsége (Plistophorosis)….. Férgek okozta halbetegségek ………………………………………………………… Gyrodactylus-betegség (Gyrodactylosis) …………………………………………… Kopoltyúférgesség (Dactylogyrosis) ………………………………………………. Szemférgesség (Diplostomosis) ………………………………………………………. Szegfűférgesség (Caryophyllosis) ……………………………………………………. Szalagférgesség (Ligulosis) ………………………………………………………….. Buzogányfejű férgek okozta bélfertőzés (Acanthocephalosis) ………………… Halpiócák okozta fertőzés (Piscicolosis) ……………………………………………. Rákok okozta halbetegségek ………………………………………………………… Haltetvesség (Argulosis) ……………………………………………………………….. Kagylólárvák okozta fertőzés (Glochidiosis) ……………………………………..

374 375 376 379 387 387 393 393 394 394 394 395 396 396 399 400 400 401 402 402 403 405 405 406 406 407 408 410 410 411 411 412 412 413

I. KÖRNYEZET OKOZTA NEM PARAZITÁS HALBETEGSÉGEK ………………… Meghűlés ………………………………………………………………………………….. Lúg- és savártalmak ……………………………………………………………………. Oxigénhiány (Anoxemia) ……………………………………………………………….. Gázbuborék-betegség (Emphysematosis) ………………………………………….. Mérgezések (Intoxications piscium) ……………………………………………….. Gyomor- és bélgyulladás (Enteritis) ...........................................................

414 414 415 416 417 417 419

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Elhízás (Adipositas alimentaria) ……………………………………………………… Ikravisszamaradás ………………………………………………………………………. Sérülések, sebesülések ………………………………………………………………… Daganatok (Neoplasmata) ………………………………………………………………

420 421 421 422

III. ÖRÖKLÖTT HALBETEGSÉGEK ……………………………………………………….

422

Angolkóros csonttorzulások (Rachitis) ………………………………………………. Veleszületett csonttorzulások ………………………………………………………… Örökletes színtorzulások (Melanizmus, xanthorizmus, albinizmus, alampia)..

422 423 424

AZ AKVÁRIUMI HALAK TENYÉSZTÉSE ……………………………………………….

426

A DÍSZHALTENYÉSZTÉS SZAPORODÁSBIOLÓGIAI ÉS EGYEDFEJLŐDÉSTANI ISMERETEI ……………………………………………………. A DÍSZHALTENYÉSZTÉS ÖRÖKLÉSTANI ALAPJAI …………………………………. AZ AKVÁRIUMI HALAK TENYÉSZTÉSÉNEK TECHNIKÁJA ……………………….. I. A díszhaltenyésztés előkészítő szakasza ……………………………………………. II. A díszhaltenyésztés szaporítási szakasza …………………………………………… III. A díszhaltenyésztés ivadéknevelő szakasza ……………………………………..

427 436 444 444 447 452

IRODALOM …………………………………………………………………………………….

457

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVARISZTIKA ÉS TÖRTÉNETE

Akváriumon általában a vízinövények és vízben élő állatok huzamos tartására és megfigyelésére alkalmas, átlátszó, síkfalú rendesen négyszögletes — medencét értünk. A világszerte meghonosodott akvárium kifejezés a latin aquarium (aqua = víz) szóból ered, amely tulajdonképpen víztartót jelent. Ám ma már senki sem gondol puszta víztartóra, de még Csak haltartályra sem, aminők a régi aranyhalas üvegek és porcelánedények voltak, vagy amilyenek manapság a vásárcsarnoki haltároló medencék. Az akvárium fogalmához ugyanis mindenképpen hozzá tartozik a benne kialakult életközösségnek, a gondozott fajok természetszerű környezetének a szoros kapcsolata magával a technikai eszközzel, hiszen az akvárium falai között részben a mi telepítésünk révén, részben pedig természetes módon megtelepedett növényi és állati szervezetek (baktériumok, moszatok, állati egysejtűek, kerekesférgek, alámerült, vízen úszó és mocsári növények, csigák, halak stb.) élik egymásra utalt életüket. Míg az akvárium szó önmagában csupán az eszközt ős életközösségét jelenti, addig akvarisztikán az akvaristának a természetszeretet, öntevékeny megfigyelés és tenyésztés szenvedélyén alapuló tudományos ismeretszerzési és kedvtelési kapcsolatát értjük, amely az akváriumra vonatkozó tudományos és gyakorlati ismeretek összességét is magában foglalja, tehát egyben az akvárium ismerettan fogalomkörét is fedi. Az akvarisztika mint tudományos kedvtelés, a természettudományok törvényszerűségeit alkalmazza, ugyanakkor maga is mindig újabb adatokkal és megállapításokkal gazdagítja a tudományt. Igen alkalmas természettudományos ismeretek sokoldalú, szemléltető módon, szórakozva történő elsajátítására, széles körben való terjesztésére. Az általános iskolai Tanterv és Utasítás (1963) az akváriumot mint szemléltetési eszközt közvetlenül a film után említi (24. old.), a Nevelési Terv (1963) pedig a nevelőmunka egyik hasznos eszközét látja benne (138. old.). Az akvárium az iskola élő szertárának elmaradhatatlan tartozéka, az iskolai biológiai szakkörök alapvető megfigyelési eszköze.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A régi egyiptomiak már külön haltartókat létesítettek a házuk táján, amelyekben kétségkívül nemcsak haszonhalakat tartottak. Bizonyítják ezt az ásatások során feltárt ó-egyiptomi rajzok, amelyeken a gazdag főurak egysíkú halas medencéiben olyan apró — étkezési célra aligha alkalmas — nílusi halfajokat sikerült Haeckelnek meghatároznia, amilyenek manapság is mint akváriumi díszhalak ismeretesek (Haplochromis, Mormyrus, Distichodus, Clarias, Synodontis, Tetraodon fajok). A Théba romjaiból való egyik ilyen értékes lelet óegyiptomi előkelő halászt ábrázol, aki díszes faragású székén ülve haltartójából

1. ábra. Az akvarisztika története terén eddig figyelmen kívül hagyott, páratlan értékű dokumentum Théba romjaiból, amely hieroglifáról Herman Ottó a következőket írta: „Ékes, formás széken egy Ó-előkelőség foglal helyet, s bevetette horgát egy mesterséges haltartóba, egy valóságos aquáriumba, mely a padozat alá is terjed; ezt a részét pedig a felső résszel egy felszálló köti össze. A lotosz (lótusz) a haltartóban éppen fakadó félben van, s ott evickélnek körülötte a Chromis és Bagrus halak." Az említett két hal — a nílusi szájköltő hal (Chromis nilotica L.) és a nílusi harcsa (Bagrus schilbeides CUV.) — ma is gondozott akváriumi díszhalak.

horgászik*. A haltartóban éppen Isis és Osiris istenek szent virága, a lótusz fakad, s körülötte ott evickélnek az akváriumokban ma is gondozott nílusi szájköltőhalak és nílusi Bagrus harcsák. A régi Róma házi kertjeiben, a római paloták csarnokaiban ugyancsak gyakoriak voltak az olyan négyszögletes, süllyesztett medencék, amelyeket — díszes kiképzésükből következtetve — nemcsak esővízgyűjtésre (impluviumok), illetve fogyasztási halak tárolására (piscinák), hanem bizonyára a halakban való gyönyörködés céljaira is építettek. Ilyen díszes haltartókat tártak fel Pompejiben is. A spanyolok által meghódított Mexikóban (a XVI. század legelején) az

*Lásd Herman Ottó: A magyar halászat könyve (1887). I. köt. 51. old. 23. ábra.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

aztékoknál olyan haltartókat találtak, amelyek feltehetően megfigyelési célokat is szolgáltak. Foglyul ejtett vezérüknek, Montezumának az állatkertjében már édesés tengervízi medencékben gondoztak ős figyeltek meg halakat. A díszhalkultusz, a díszhaltenyésztés igazi bölcsője azonban a régi Kína földjén ringott, ahol Szju Cin-szin, a pekingi Szun Jat-szen park aranyhaltenyésztő dinasztiájának sarja, mai tenyészetvezetője szerint a Tan-U dinasztiájának végén (időszámításunk előtt 906-1278) a Czeczján, Gánszin ós Hancsszon tartományokban már tenyésztették az aranyhalakat. Számos — a népi fantázia naiv bájával fűszerezett — legenda kering ma is a kínai nép körében az aranyhalak keletkezéséről. A valóság azonban az, hogy a régi kínaiak a sárga pigmenttúltengésű (xanthorisztikus) elváltozásokra hajlamos ezüst kárászból (Carassius auratus gibelio) hosszú évszázadokig tartó türelmes kiválogatással és beltenyésztéssel tenyésztették ki a kínai aranyhalat (Carassius auratus auratus). A kínaiak ma is a „népművészet” egyik ágának tekintik az egyre újabb és bizarrabb formákat produkáló aranyhaltenyésztést, és ez a szemlélet tükröződik a vázák, csipkék, festmények, épületdomborművek, kirakati dekorációk, sőt a mai gyufacímkék és bélyegek aranyhal-ornamentikáján is. Az ősi kínai aranyhaltenyésztésről szóló első megbízható jelentések 1369-ből származnak. Ebben az évben alapított Hung-Vu császár King-te-csenben egy porcelánmanufaktúrát, amelyben sárkánydíszes edényeket, ún. sárkányos tálakat készítettek az aranyhalak tartására. Ezeket a fél hordó formájú sárkányos dísztálakat 1700 körül a talpazattal ellátott, félgömb alakú, felül kifelé hajló hullámos peremmel díszített aranyhaltartó „üvegharangok” váltották fel, amelyek később Európában is elterjedtek. Az első aranyhalak a sárkányos tálakkal együtt 1611-ben kerültek Európába, ahol helyenként — így például Portugáliában — a szabadba is kirakták, s azok ott csakhamar elvadultak. 1700 táján Engelbert Kaempfer német útirajzíró számolt be először a „King-Jo”-ról, egy „piros, farkánál aranysárga” halról, s ezzel széles körben megismertette az aranyhalat. Kezdetben nagyra értékelt, igen drága állat volt s ezért főúri, sőt királyi udvarokban is becses ajándéknak számított. Így jutott hozzá 1750-ben Pompadour asszony és Alekszej Mihajlovics orosz cár is. Az aranyhalak tartása és tenyésztése mindinkább elterjedt, de továbbra is csak kerti tavakban és átlátszatlan falú, széles haltartókban. Mintegy 500 évvel ezelőtt az aranyhaltenyésztés kultusza Kínából átterjedt Japánba. Ettől kezdve mindkét helyen megindult a vetélkedés a mind bizarrabb tenyészformák (aranyhal-torzok) kitenyésztésére. Így jöttek létre az üstökös- és fátyolfarkú, égrenéző, teleszkóp- és hólyagos szemű, tojástestű, oroszlánfejű stb. aranyhalak, amelyeket a pekingi Szun-Jat-szen parkban 1912-től megnyílt állandó aranyhal-kiállításon mutatnak be, s 1949 óta a központi állami tenyészetben több mint 40-féle tenyészformában szaporítanak. A vízinövények és állatok egymás életműködését kiegészítő, természetszerű közös élettérben való tartásának (a mai értelemben vett akvarisztikának) a kialakulását azonban mégsem az aranyhalkultusznak, hanem a természettudományok előrehaladásának köszönhetjük. Neves természettudósok (Swammerdam, Leeuwenhoek, Réaumur, Schaffer és Trembley) kísérleteikhez már tartottak különféle edényekben vízinövényeket és állatokat. Ám hiányzott még az állat és növény

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

egymásra hatásának szemlélete, s így az átlátszatlan falú kísérleti edénykékben az élőlények hamarosan elpusztultak. Az első valóban használható mikroszkóp alkotója, a holland Leeuwenhoek (1632-1723) még kőedénykékben tartotta kutatási élő anyagát, s bizony folytonos pusztulások miatt nagy nehézségekkel küszködött, hogy állandóan élő növények és állatok legyenek kéznél vizsgálataihoz. Az akvarisztika eredete szoros összefüggésben van az oxigén felfedezésével, amely a XVIII. században az angol Priestley és a svéd Scheele fáradozásainak köszönhető, továbbá a lélegzés szerepének mint az oxigén közrejátszásával végbemenő égési folyamatnak a francia Lavoisier és az angol Priestley részéről történt kimutatásával, akik ezt a folyamatot halakon is bebizonyították. Az olasz Spallanzani és más kutatók különböző víziállatokon végzett kísérleteik alapján megállapították, hogy a lélegzési folyamat során az állatok oxigént vesznek fel és széndioxidot adnak le, tehát addigelé a kísérleti állatok azért pusztultak el minden esetben, mert a víz elfogyasztott oxigénje helyébe felszaporodott a víz széndioxidtartalma és semmi sem pótolta a lélegzéshez nélkülözhetetlen oxigént. Erre alapította a holland Ingenhouss a XIX. század elején folytatott kísérleteit, amelyekben kimutatta, hogy testének felépítéséhez minden növény napfény segítségével széndioxidot használ fel. Ez volt az első lépés a növények és állatok közti kapcsolatok teljes megértéséhez, s e felismerést már a következő években angol kutatók hasznosították is az első igazi akváriumokkal végzett kísérleteikben. 1841-ben dr. S. H. Ward növényekkel és halakkal édesvízi akváriumot rendezett be, amelynek vize sokáig tiszta és használható maradt. Ez úttörő lépés volt az akvarisztika felé, mert elsőként bizonyította be, hogy vízinövények és vízi állatok megfelelő arányú közös tartásával a medence vize huzamosabb ideig tiszta marad és a sikeres gondozáshoz s tenyésztéshez a feltételek így biztosítva vannak. 1842ben dr. Johnston megállapította, hogy a medencéjében fejlődő tengeri algák megóvták a tengervizet az egyébként bekövetkező megbomlástól. Honfitársainak hasonló gyakorlati megfigyeléseit sajátjával egybevetve, 1850-ben a vegyész Warrington fektette le először az akváriumi gondozástechnika tudományos alapjait. Különösen kiemelte a szerves hulladék gyors eltávolításának szükségességét — a víz megzavarosodásának elkerülése, a növényi és állati életfeltételek megóvása szempontjából. E felismerésének jelentőségét egyik tengeri akváriumán elért eredményeivel támasztotta alá, amelyben a víz 6 hétig is teljesen tiszta maradt, s néhány viaszrózsát 5 hétig sikerült gondoznia. Hasonló eredményes irányban dolgozott honfitársa, Philip Henri Gosse is, aki 1850-ben a londoni állatkertben az első tengeri akváriumokat állította ki, ezt két év múlva egy állandó jellegű akvárium-kiállítás követte, amely azután a londoni állatkert Akváriumává fejlődött. Egyébként Gosse volt az, aki 1855-ben egyik írásában az „aquarium” szót először használta. Az angol eredményekről tudomást szerezve — Emil Adolf Rossmässler, az 1848-as forradalmi gondolataiért és magatartásáért üldözött német természetbúvár nyomban felismerte az akváriumban rejlő értéket a nép természettudományos nevelése, felvilágosítása terén. 1856-ban cikket írt a Gartenlaube című népszerű tudományos folyóiratban Der See im Glase (Tó az üvegben) címmel. Ez a nagy feltűnést keltett cikk csírájában tartalmazta mindazt, amin a mai korszerű akva-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

risztika alapszik. A gondozást illetően már tudományos alapokra helyezett akvarizálást e nagyhatású cikk avatta tudományos jellegű kedvteléssé, igazi kultúrmozgalommá, s minthogy a cikkben kifejtett gondolatok a német nép körében termékeny talajra találtak, az 1856. évet tekinthetjük az akvarisztika születési óvónk. A következő esztendőben jelenik meg Az édesvízi akvárium című munkája, amely már e tudományos kedvtelés első kézikönyve. Benne találhatjuk az akvaristák jelmondatává vált klasszikus meghatározást : „Az akvárium a szoba derűs ékessége, ós egyúttal örökös élő forrása a szórakozva tanulásnak.” Az akvarisztika Céljaként a természetnek, az élővilág változékonyságának és összefüggéseinek a megismertetését tekintette. Ettől kezdve a Rossmässler elindította úton rohamos fejlődésnek indult az akvarisztika Németországban, majd elterjedt egész Európában, sőt a tengerentúlon is. A megnövekedett érdeklődésnek megfelelően sorra létesülnek nagy nyilvános Akváriumok és alkalmi akvárium-kiállítások. 1860-ban nyílt meg Bécsben az első akvárium-kiállítás, 1861-ben pedig Párizsban a külön épületben berendezett első nyilvános Akvárium. (A Gosse által 1850-ben felállított legelső akváriumok még a londoni állatkert madárházának csupán egy részét foglalták el.) E példákat a többi fővárosban is hasonló létesítmények követték. Az 1867. évi párizsi világkiállításon bemutatott nagy akvárium-kiállítás igen nagy visszhangra talált. A gazdagon berendezett Berlini Akváriumot 1869-ben Alfred Brehm, a világhírű német zoológus alapította. A tengerparti kutatóintézetek is sorra építették Akváriumaikat. Az első ilyen Tengeri Akváriumot Nápolyban 1874-ben alapítják, s az ezt követőt pedig Helgolandban. A magyar akvarisztika kialakulásáról sajnos igen kevés adatunk van. Annyi bizonyos, hogy már a múlt század utolsó évtizedeiben nálunk is akadtak akvaristák. Erre engednek következtetni haladószellemű nagy természettudósunknak, Herman Ottónak egyes hazai halfajok akváriumi tartására vonatkozó utalásai. Az 1887-ben megjelent A magyar halászat könyve című művének II. kötetében a szivárványos ökléről ezt írja: ,,... haltartók díszéül sűrű zsákokkal merítik” (699. old.). A vágó csíkról pedig megállapítja: ,,... újabb időben mint csinos és kitartó aquariumhal dívik” (731. old.). A lápi pótról feljegyzi, hogy „... a fogságban hamar szelídül, gazdáját megismeri, s kézből kapdossa táplálékát” (734. old.); majd: „ .. nálam megtörtént, hogy az egyik akkora vérrokont kapott be, hogy nem bírta lenyelni, s így belefúlt a falatba” (735. old.). Herman Ottó tehát maga is akvarista volt, aki az akváriumot tudományos megfigyelésekhez használta. Már a múlt század nyolcvanas éveiben Budapesten Seifert bécsi mérnök akváriumkiállítást rendezett, amelyen fátyolfarkú aranyhalakat mutatott be. A századvégi magyar akvaristák közül is ismerünk néhányat: Pázmán Ferencet, a régi Népszínház tagját, Procop Jenő gyógyszerészt, aki hőforrásainkban a Vallisneriát honosította meg. Nem sokkal a századforduló után, 1907-ben már megjelenik az első magyar akváriumkönyv, Krenedits Ferenc Aquáriumi tanulmánya, s alig néhány évvel később Temesváry Dezső összegyűjti a magyar akvaristákat az Osztrák—Magyar Zoológiai Társaság keretében. Ez volt tulajdonképpen az első magyarországi akva-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

rista szervezeti csoport, amelynek szerepét azonban 1912-ben már egy önálló magyar akváriumegyesület, a Budapesti Akvárium és Terrárium Egyesület vette át. A két világháború közti időszakban néhány szakmunka megjelenése — így 1924-ben Kellner Jenő: A szobaaquárium, 1931-ben Behyna Miklós: Az akvárium berendezése és gondozása, majd 1938-ban ugyanennek a műnek a Természettudományi Társulat által megjelentetett, gazdagabb képanyaggal ellátott, bővített kiadása: Az akvárium élővilága, berendezése és gondozása; és az 1937 novemberében napvilágot látott, de csak 1939-ig működött első magyar nyelvű akvarista folyóirat, a szép kiállítású Az Akvárium jelezték, hogy az igények nálunk is megnövekedtek az akvarisztikai ismeretek iránt. A fennálló társadalmi viszonyok és a második világháború kirobbanása azonban megakadályozták, hogy az akvarisztika akkoriban Magyarországon is igazi tömegmozgalommá váljon. A második világháború utáni évtizedben az akvarisztika világszerte megindult rohamos fejlődése — ami elsősorban az azelőtt nehezen szaporítható ún. „probléma-halak” tenyésztés-technikája kidolgozásának, új fajok tömeges behozatalának és az akvárium műszaki berendezései nagyfokú korszerűsödésének tulajdonítható — nálunk is mindinkább érezteti hatását. Szakköreinkben hamarosan elterjednek az új gyakorlati módszerek és díszhalállományunk is — főként az utóbbi évek során — rendszeresen gazdagodik új fajokkal. Díszhal-tenyésztőink egyre sikeresebb eredményeket érnek el a kényesebb fajok akváriumi tenyésztése terén, s ezzel a külföldi akvarista körök elismerését vívják ki. Külföldön nagyra értékelik a magyar akvaristák szakirodalmi és propaganda munkáját is.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVARISZTIKA BIOLÓGIAI ALAPJAI

A VÍZI SZERVEZETEK KÖLCSÖNHATÁSA A KÖRNYEZETTEL A vizek lakóit anyagcseréjük szerint három csoportba sorolhatjuk. Az első csoportot azok az élőlények alkotják, amelyek testük szerves anyagait széndioxidból, vízből, oldott sókból építik fel, a Nap sugárzó energiájának fel használásával. Így állítanak elő szénhidrátokat (cukrokat és keményítőt), amelyekből testük többi anyagát is felépítik. Ezt a táplálkozásmódot autotrófiának nevezzük. A limnológiában termelés-biológiai szempontból termelőknek (konstruktívoknak) nevezik ezeket a szervezeteket, ugyanis szerves anyag-termelésük mértékétől függ az egész vízegység (pl. egy tó) termelt összes szerves anyag készlete (biomasszája), — közvetve a halászat szempontjából fontos halhústermőképessége is. A vizek autotróf táplálkozású, termelő szervezetei a zöld festékanyaggal (klorofillal) rendelkező moszatok (algák) és a fejlettebb vízinövények (vízimohák, vízi harasztok, és a vizek virágos növényei). A kész szerves anyagokra utalt élőlényeket heterotrófoknak, termelésbiológiai szempontból fogyasztóknak (konzumenseknek) nevezzük, mert ezek a termelők által produkált kész anyagokat fogyasztják. Ide tartozik a vizekben élő valamennyi állati szervezet, a legkisebbtől a legnagyobbig. A vizek élőlényeinek harmadik csoportját alkotó szervezetek lényegében, ugyancsak heterotróf módon táplálkoznak, vagyis kész szerves anyagokat fogyasztanak. Csakhogy ezek a már élettelen formában jelenlevő összetett szerves vegyületeket széndioxiddá, vízzé és ásványi anyagokká bontják le. Ezért ezeket a szerves anyag maradványait elemi részekre lebontó élőlényeket elbontó (decomponáló vagy reducens) szervezeteknek nevezzük. Ide a vizekben élő baktériumok és gombák tartoznak, amelyeknek jelentős szerepük van a vizek anyagforgalmában.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A TÁPANYAGOK Az akváriumi növények életéhez a következő fontos elemek szükségesek: szén (C), hidrogén (H), oxigén (0), nitrogén (N), kén (S), foszfor (P), kálium (K), magnézium (Mg), kalcium (Ca), vas (Fe), mangán (Mn), bór (B), réz (Cu), cink (Zn), molibdén (Mo), kobalt (Co). Ezeket az ún. alapanyagokat többnyire csak csekély koncentrációban igénylik a vízinövények, de ha ez a kevés hiányzik belőlük, akkor fejlődésük fennakad, sőt hiánybetegségek (sárgulás, levelek kilyukadása, lankadás) következnek be. Némelyik elemből csupán annyi is elegendő, hogy nyomokban legyen jelen, ezért nyomelemeknek, újabban pedig mikroelemeknek nevezzük őket. Ha azonban a vízből teljesen hiányoznak ezek (a vízinövények többsége a tápanyagokat a levelein keresztül veszi fel), akkor az ilyen mikroelemeknek (bér, cink, kobalt, mangán, molibdén, réz) a hiánya ugyancsak zavarokat idézhet elő a vízinövény életében, vagy legalábbis megakadályozhatja, hogy szép, erőteljes példányokat tenyésszünk belőlük. Miután a korszerű akvarisztikában mellőzzük a régebben alkalmazott és sok kellemetlenséget okozó földkeveréket, s helyette a növényeket jól kimosott (lágy vizű akváriumok esetében ki is savazott) homokba ültetjük, a fent felsorolt tápanyagokat mesterségesen, tápoldatokban juttatjuk növényeinknek. A fő növényi tápoldatokat az általában ismert és bevált Knopp-féle tápsóoldattal, mint alap-tápoldattal* adhatjuk, amelynek összetétele egy liter desztillált viz törzsoldatra: 1,00 g salétromsavas kalcium (Ca[NO3]2) 0,25 g keserűsó (MgSO4) 0,25 g savanyú foszforsavas kálium (KH2PO4) 0,12 g kálisó (KCl) 0,12 g konyhasó (NaCl) 1-2 csepp vasklorid (FeCl3) E sók feloldásakor arra ügyeljünk, hogy a keserűsót csak akkor vigyük oldatba, amikor már a többi só mind feloldódott, különben gipsz (CaSO 4) válik ki, amit a lebegő víz gipszkristálykák okozta zavarodásáról is észrevehetünk. Tanácsos a törzsoldatot színes falú (zöld, barna) vegyszerüvegben, ill. világos falúban sötét helyen tárolni, mert különben bealgásodhat, s a parányi növények használják fel már előre a tápanyag nagy részét. A Knopp-féle törzs-tápoldatból az akváriumban gondozott növények gyér vagy dúsabb volta szerint 10 literenként 1-1,5 millilitert (ml), azaz mérőhengerrel mérve 10-15 köbcentimétert (cm') keverünk az akvárium vizébe.

*Az alap-tápoldatokban — így a Knopp-félében is — a növények számára szükséges, ugyanakkor a víz keménységet meghatározó sók is benne foglaltatnak. Az alap-tápoldat jelzett adagolása és így a keménységet adó sók koncentrációja azonban oly csekély, hogy e sókat a jelenlevő növények — kellő főnyen — hamarosan felveszik. Ezért az alap-tápoldat mellőzése csak az egészen lágy (2-4 német keménységi fokú) és s ó m e n t e s vizet igénylő, ikráztatásra kihelyezett halfajok (pl. a vörös neonhal — Cheirodon axelrodi) esetében indokolt.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Másik — kalciumot egyáltalában nem tartalmazó — alap-növénytáp a Wagnerféle tápsóoldat: 1l 15 15 25 40

desztillált víz g ammóniumfoszfát g káliumnitrát g nátriumszulfát g ammóniumszulfát

Ebből a törzsoldatból minden 5 liter akváriumvízre számítva 3-4 cseppet adagolunk. Vízinövényeink „trágyázására” gyakran az ammóniumnitráttal önmagában is igen jó eredményt érhetünk el, ha négy héten keresztül hetenként egyszer, 30 liter akváriumvízben 1 grammot oldunk fel belőle. Az alap-tápoldaton kívül, amelynek adagolását a növények fejlődése (a tápanyagok felhasználása) szerint — ami nagyban a fényviszonyoktól is függ —4-6 hetenként meg kell ismételni, kívánatos a mikroelemeket is tápoldat formájában megadnunk, hogy ezzel akváriumi növényeink erőteljes fejlődését és szaporodását biztosítsuk. Erre a célra igen alkalmas a Hoagland-féle A—Z oldat, amely 18 liter desztillált vízre (törzsoldat) a következő vegyi anyagokat tartalmazza: 0,5 g lithiumchlorid (LiCl) 1,0 g kristályos rézszulfát (CuSO4 • 5H2O) 1,0 g cinkszulfát (ZnSO4) 11,0 g bórsav (H3BO3) 1,0 g alumíniumszulfát (Al2[SO4]3) 0,5 g kristályos cinkklorid (ZnCl2 • 2H2O) 7,0 g kristályos mangánklorid (MnC1 • 4H2O) 1,0 g kristályos nikkelszulfát (NiSO4 • 9H2O) 1,0 g kristályos kobaltnitrát (Co[NO3]2•6H20) 1,0 g titánoxid (TiO2) 0,5 g káliumjodid (KJ) 0,5 g káliumbromid (KBr) Ezt a nyomelemes kiegészítő tápoldatot ugyancsak 4-6 hetenként adjuk, mégpedig az akváriumvíz minden 50 literére — a benövényesedés és a megvilágítás mértéke szerint — 1 vagy 2 ml-t (10 vagy 20 cm3-t). Ügyeljünk a túladagolás elkerülésére, mert amilyen kedvező hatást gyakorolhatnak a mikroelemek növényeinkre (ha csakugyan „nyomokban” vannak jelen), éppoly károsak lehetnek az akvárium lakóira nagyobb töménységben. A szabad vizekben, de a természetszerűen telepített akváriumokban is a tápanyagok körforgását tapasztalhatjuk. A vízi növények szervetlen vegyületekből szerves anyagokat építenek fel. Ezek szolgálnak táplálékul az állati szervezeteknek, amelyek azt testük anyagának gyarapítására használják fel. Az állatok anyagcsere-végtermékei, valamint a növényi és állati hulladékok mint tápanyagok jutnak vissza a növényekhez.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A. vízben élő állatok anyagcseréjében a következő anyagok felvétele ós szervezetükből való kiválasztása játszik közre. 1. 2. 3. 4. 5. 6.

Anyagfelvétel oxigén szénhidrátok ………… zsírok ……….. fő tápanyagok fehérjék) ……….. szervetlen sók és víz vitaminok

Anyagleadás 1. széndioxid 2. víz 3. ürülék és vizelet

ASSZIMILÁCIÓ (ÁTSAJÁTÍTÁS) ÉS DISSZIMILÁCIÓ (LÉGZÉS) Az akváriumban a következő fontos folyamatok egészítik ki egymást: 1. széndioxid-felhasználás és oxigénleadás = növényi asszimiláció; 2. oxigén-felhasználás és széndioxid-leadás = disszimiláció (növényi és állati lég-

zés). Ha a két folyamat (1. és 2.) az akváriumban egymást kiegészíti, akkor növényes állatvilágának anyagcseréje egyensúlyban van. Ellenkező esetben az élőlények súlyos ártalma, sőt pusztulása következhet be, mégpedig az 1. túltengése esetén a biogén meszesedés, lúgosodás és az oxigéntúltermelés okozta gázödéma („buborékbetegség”) miatt; ill. a 2. túltengése esetében pedig a víz túlsavanyodása és fulladás miatt. Mindebből következik, hogy az akvaristának munkáját elsősorban az akvárium élővilágának helyes arányára, az anyagcsere egymást kiegészítő folyamatainak egyensúlyára kell irányítania. KÖRFOLYAMATOK, AMELYEKEN AKVARISZTIKÁNK NYUGSZIK A légköri oxigén a természetben és az akváriumban egyaránt nélkülözhetetlen gáz az állatok és növények oxidációs folyamataihoz, s csekély mennyiségben a baktériumok is hasznosítják oxidációs, nitrogén- és kénmegkötő életfolyamataikban. A növényi asszimilációval termelt — vízben oldott — oxigéntöbbletet nemcsak maguk az állatok, hanem az akváriumban keletkező hulladék anyagok és bomlási folyamatok is csökkenthetik, sőt az utóbbiak túlhalmozódása nagyfokú (pl. a halakra életveszélyes) oxigénhiányt idézhet elő. Igen nagyfokú oxigénelvonás keletkezhet pl. halaink túletetése, az el nem fogyasztott szárazeleség rothadásnak indulása, vagy a föl nem lakmározott nagyszámú vízibolha (Daphnia) légzése, a fenékre ülepedett hulláinak bomlása, a talajban elszaporodott csővájó féreg (Tubifex) légzése következtében. Sokan figyelmen kívül hagyják, hogy az élő táplálékállatok mindegyike külön légzési egység, s így a medence összes vízmeny-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nyiségéhez viszonyított nagy tömegük igen számottevő oxigénfogyasztó. A halakkal való túlnépesítés a vízinövények termelte oxigén mennyiségéhez képest ugyanilyen bajokhoz vezethet. E tekintetben régóta törekednek az akvarisztikai irodalomban olyan ideális arányokat megadni, amelyek a régebbi szakkönyvekben helytelenül használt „biológiai egyensúly” fenntartásához a kezdő akvarista számára biztos útbaigazítást nyújtanak. Általános tájékoztatáskánt mi is közöljük, hogy az akvárium alapterületének egyharmadát elfoglaló egészséges, bő oxigéntermelésű (finom levélzetű) alámerülő növényzet mellett — minden egyes 3-4 cm-es halra 5 liter, egy-egy 6-7 cm-es

példányra 7 liter, míg a 10-14 cm-es példányokra 10 liter vizet számíthatunk. A gyakorlatban azonban számolnunk kell a fajonként változó oxigénigénnyel is. Például a szabadból frissen betelepített példányok sokkal „oxigénéhesebbek”, mint az akváriumban nemzedékeken keresztül akklimatizálódott (alkalmazkodott — igénytelenebbé vált) utódok. Nagyobb oxigénigényűek a folyóvizekből származó (rheophil) fajok, mint az állóvízből betelepített és továbbtenyésztett fajok. Csekélyebb oxigénigényűek a béllélegzők (csíkok, páncélosharcsák), és a víz színéről szippantott levegőt is hasznosító trópusi labirinthalak. Más az oxigénfogyasztása ugyanazon faj különböző fejlettségű példányainak, és kisebb ugyanazon egyed oxigénigénye egészséges állapotban és nyugodt környezetben, mint zaklatott körülmények között vagy betegen, amikor a kopoltyúfedők szaporább nyílása is jelzi a mohóbb légzést. A légvételek száma percenként 15 ős 150 közt is váltakozhat. Egyetlen faj különböző eredetű egyedeinek nagyobb oxigénigényét az is előidőzheti, hogy egyes akvaristák halaikat feleslegesen erős — apró és dús buborékoszlo-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

pú — szellőztetéssel „elkényeztetik”. Az ilyen kitágult kopoltyúfedőjű — egyébként mérsékelt oxigénigényű — halak kedvezőtlenebb viszonyok közé kerülve megsínylik azt, hogy nagyobb oxigéntelítettséghez szoktatták őket. Mindebből megérthetjük, hogy a fenti adatok csak tájékoztatásul szolgálhatnak; érvényességükhöz a gyakorlatban szerzett tapasztalatok, valamint az egyes fajok speciális oxigénigényének az ismerete is szükséges. Ha az akvárium növényeinek oxigéntermelése nem fedezi a velük együtt tartott állatok oxigénszükségletét (a gázanyagcsere

3. ábra. A szén akváriumi körforgásának vázlata

egyensúlyán felüli népesítés, szaporítással keletkező ivadéktömeg miatt), akkor az oxigén mesterséges utánpótlásáról (szellőztetésről) kell gondoskodnunk. Az akvarisztika számára másik igen fontos körfolyamat a szén útja a vízi életközösségben. Már ismertettük az egész élővilág szempontjából legfontosabb vegyületnek, a széndioxidnak (CO2) az asszimiláció során történő felhasználását, és visszakerülését a vízbe. A széndioxid rothadási és erjedési folyamat révén is keletkezik, de ez az akváriumban alárendelt jelentőségű. Az akváriumvíz elnyelt széndioxidgáz-tartalma elsősorban a benne élő állatok anyagcseréjének aktivitásától, vagy mesterséges szellőztetéssel a vízbe vezetett levegő gáztartalmának a feloldásából ered (a légköri levegőben 0,033% CO2 van). Az akváriumvíz széndioxid-hiányát szódavizes palack széndioxid-készletével szüntethetjük meg, ha a szelepes csapjával lefelé fordított üveg felül összegyűlő széndioxidgázából a csapra húzott gumicsövön keresztül egy szájával lefelé az akvárium vízszintje alá rögzített pohárba vagy üvegcsőbe szívatjuk a szén-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

dioxidot. A hiányzó széndioxid-mennyiséget azután a víz az üveg lefelé nyílt gázkészletéből fogja elnyelni (széndioxid-trágyázás). Foglalkoznunk kell a kén akváriumi körforgalmának a szerepével is, mert az idevágó ismeretek hiányában a kén káros következményeitől már sok akvarista szenvedett kudarcot. Minden fehérjevegyület ként tartalmaz. Az akvárium vizében a kén többnyire szulfátok alakjában is jelen van. A medencében a fehérje bomlástermékeiből felhalmozódó kén tartalmú anyagokat a kén- baktériumok redukálják, s az állatokra rendkívül mérgező hatású, a záptojás

4. ábra. A kén akváriumi körforgalmának vázlata

szagára emlékeztető kénhidrogén (H2S) keletkezhet. Különösen a medencében felgyülemlő állati és növényi hulladék (ürülék, állati hulla, rothadó növényi részek), idejében el nem fogyasztott szárított eleség bomlásából, rothadásából halmozódhat fel veszélyes mennyiségű kénhidrogén. A keletkezett kénhidrogén azután további bakteriális redukció révén kénsavvá oxidálódik, amelyet azonban az akvárium vizében jelenlevő karbonátok szulfáttá semlegesítenek. A szulfátokat a vízinövények, mint tápanyagot használják fel, de egyes baktériumok (így pl. a Sporovibrio desulfuricans) redukciós tevékenysége útján ismét kénhidrogénné épülhet fel. A kénbaktériumok* termelte kénhidrogént az akvárium vizében nitrátok hozzáadásával is közömbösíteni lehet. A nitrátokat ugyanis a denitrifikáló baktériu-

*A H2S-képző kénbaktériumok gyakran puszta szemmel is felismerhetők — az akvárium fenekén, üvegfalán, köveken alkotott szürkésfehér telepekről. Különösen gyakoriak a mozgékony fehér Beggiatoa alba is a mozdulatlan fehér Thiothrix nivea kénbaktériumok. A vizet és a köveket pirosra festhetik a bíborbaktérium (Chromatium) telepek. Ezek egyébként a klorofillhoz hasonló festékanyaguk, a bakterioklorofill révén széndioxid-asszimilációra is képesek.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

mok nitrogénné redukálják, amely a kénhidrogént eloxidálja. 1 mg kánhidrogént 1 mg pétisóval lehet közömbösíteni, de vigyáznunk kell vele, mert túladagolással ammóniák is keletkezhet, vagy utána nagymérvű algásodás indulhat meg. Helyesebb és kényelmesebb ezért a szerves hulladék-felhalmozás megelőzése rendszeres medence-tisztogatással (hulladék eltávolítása iszaplopóval), és a túletetés elkerülésével. Az elhárítás kitűnő eszközei a mesterséges szellőztetés és a jól működő vízszűrő-berendezés is. Az akváriumban lejátszódó körfolyamatok között a nitrogén (N) is fontos szerepet tölt be bonyolult útja során. Vízi növényeink anyagcseréjükhöz nitrogénvegyületeket is igényelnek; nitrogén- és foszfáthiány következtében fejlődésük megakad és sínylődnek. Minden vízben megtalálhatjuk a nitrogént, sőt már a vízvezetéki vízzel is kerülhet medencénkbe nitrát. Miután valamennyi fehérjevegyület nitrogén tartalmú — halaink a táplálékban veszik magukhoz a nitrogént, majd részben urin anyagcsere-végtermékükkel juttatják azt vissza az akvárium vizében oldódó, nem mérgező húgyanyag — karbamid CO(NH2)2 — alakjában. Ezt a végterméket baktériumok fermentjeikkel ammóniumkarbonáttá [(NH4)2 CO3] változtatják. Más baktériumok az ammóniumkarbonátot nitritté (NO2) oxidálják; megint más fajok ez utóbbit a növények tápanyagául szolgáló nitráttá (NO3) tovább oxidálják. Előfordul, hogy bizonyos baktériumok (pl. a Sporovibrio desulfuricans) a nitrátot veszélyes sejtméregre, ammóniákra (NH3) bontják le. A vízinövények számára szükséges hiány-nitrátot növénytápoldatokkal (pl. Knopp-tápsó) pótolhatjuk. A literenként 30 mg-on felüli nitráttartalom azonban már ártalmas az állati életre! A nitrit és ammóniák jelenléte pedig az akváriumvízben mindig vészt jelző tünet halainkra nézve. Különösen a bomlástermékektől szinte mentes tengertérségekből (pl. korall-szirtek) és kristálytiszta fo-

5. ábra. A nitrogén akváriumi körforgalmának vázlata

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lyóvizekből származó halfajok érzékenyek az akváriumvíz legcsekélyebb nitrit-, nitrát- és ammóniák-szennyeződésére. Ma már azonban ezeket a legkényesebb vízi állatfajokat is sikerrel tartják olyan akváriumokban, amelyekben egészséges zöld algavegetációval vagy a WOPATIT SBW (VEB Farbenfabrik, Wolfen) nitrátmegkötő műgyantán való filtrálással gondoskodnak a nitrogén tartalmú bomlástermékek megkötéséről, teljes távoltartásáról. A legtöbb akváriumi állat számára kielégítő, ha a nitrogénvegyületek káros mértékű jelenlétét a hulladék anyagok rendszeres eltávolításával, túlnépesítés esetén pedig szellőztetéssel és egyszerű vízszűréssel előzzük meg. Az akvárium talajába berakódó (fenéktalajon keresztül való filtrálás esetén még szaporodó) hulladék fehérjéi is nitrogénlebomlással járó rothadásnak indulnak. Ennek során medencénk talajában idővel aminek, fenolok, kénhidrogén, valamint a nagy buborékok alakjában elő is törő, a növényi cellulóz rothadásából származó mocsárgáz (metán, CH4) keletkeznek. Ezért tanácsos a régen szokásos földkeverékek helyett (amelyeknek szerves anyag tartalma gyorsan bomlásnak indult) tisztán kimosott folyami homokot használni. Ha azonban elszennyeződik — ami rendszeres tisztogatás és mérsékelt népesítés mellett csak hosszú évek múltán következik be—, ezt is cseréljük ki újra.

AZ AKVÁRIUM BIOLÓGIAI—KÉMIAI JELENSÉGEINEK PERIODIKUS VÁLTOZÁSAI A belvízkutatók, a limnológusok már számos tudományos munkájukban bebizonyították, hogy a tavak és más belvizek rendszeres biológiai-kémiai vizsgálatának adatai az egymást követő hosszabb vagy rövidebb időegységen belül (hónapok, évszakok, vagy akár napszakok szerint) törvényszerűen ismétlődő periódusos jelenségeket mutatnak. Ezek a szakaszos változások az évszak, hónap vagy napszak sajátos meteorológiai (hőmérsékleti, napsugárzási, csapadékeloszlási stb.) viszonyaitól befolyásolt asszimilációs—disszimilációs termelékenységi változásokból, valamint az ezekből eredő vízkémiai ingadozásokból tevődnek ki. Az éghajlati és tápanyagforgalmi eltolódások olykor egészen extrém jelenségekhez vezetnek (mint a továbbiak során tárgyalandó „vízvirágzás”), és egyes alacsonyabb rendű élőlények ugyanazon fajain szembetűnő alaki változásokat (ciklomorfózist) eredményez. Így például egyetlen kerekesféreg vagy planktonrák (pl. változófejű vízibolha — Daphnia longispina cucullata), sarlós vízibolha (Bosmina longirostris) faj esztendőn belüli példányai a hónapok és évszakok szerint sorjába rakva — egymástól jelentős testformabeli eltéréseket mutatnak. Ezek a periodikus biológiai és kémiai változások élettanilag legfontosabb jelenségei a szabad természettől több-kevesebb eltéréssel az akvárium életközösségében is lezajlanak, hacsak azok bekövetkezését műszaki beavatkozással (állandó szellőztetéssel, vízszűréssel, mesterséges megvilágítással, a víz eredeti vegyi összetételének megváltoztatásával stb.) előre meg nem akadályozzuk.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A meteorológiai változások a zárt helyiségekben (szobákban, középületek csarnokaiban stb.) felállított akváriumok életére csak mérsékelten hatnak. Itt nem érvényesülnek a szél és az esők vízfrissítő (oxigéngyarapító és vízlágyító) hatásai, és a nap ibolyántúli sugaraiból is alig jut valami az akváriumba, mert azok nagy részét az ablak és a medence üvegfala elnyelik. Akváriumunkra azonban ez egyáltalában nem hátrány, mert a fény nemcsak felülről (mint a tavaknál), hanem oldalról is éri, és az ablakon át beszűrődő fény — ha az akvárium meg- felelő helyen van — elegendő vízinövényeink számára. Ha pedig a természetes fény kevés akváriumunk növényeinek életműködéséhez (északi fekvés ablaktól távoli elhelyezés, borús, sötét idő esetén), akkor mesterséges megvilágítással elegendő fényt biztosíthatunk a vízinövények fejlődéséhez. A meteorológiai tényezők közül azonban a szobában elhelyezett akvárium életére is kihatással lehetnek a légnyomásváltozások. A légnyomás viharok előtti süllyedésének hatására felszabadul a vízben lekötött oxigén egy része. Így a 20 C fokú akváriumvíz 775 mm-es légköri nyomáson literenként 6,48 cm3 oxigént tud lekötve tartani, de a légnyomás 750 mm-re való csökkenésekor ugyanez a hőfokú víz literenként már csak 6,28 cm3 oxigént tartalmaz. A légnyomáscsökkenést, főleg pedig a levegő elektromos töltöttségét béllélegző halaink (pl. a réti csík) megérzik, és nyugtalan magatartásukkal jelzik („időjós halak”). Veszélyesebb ennél az akvárium életközösségére a hirtelen besötétedés vagy a tartósan borús időjárás, mivel az elhúzódó disszimilációs tevékenység során felszaporodik a víz szénsavtartalma, a növényi oxigéntermelés pedig teljesen szünetel, az előzőleg elszaporodott mikroszkopikus növénykék (algák) és virágos vízinövények hosszabb sötétségben elpusztulnak és elrothadnak. Ezen a káros időjárási behatáson (amely a természetben a nagyobb vízfelület, a hullámzás, esőzés folytán nem okoz ilyen kritikus helyzetet) a mérsékelt, helyes arányú népesítés, vagy megint csak az akvárium mesterséges megvilágítása, rendszeres szellőztetése segíthet. A szabad vizekhez hasonlóan az önszabályozásra utalt úgynevezett „egyensúlyi” akváriumokban is napszakos változásokat tapasztalhatunk. Mennél kisebb egy állóvíz, annál nagyobb változásoknak (hőmérséklet, pH-érték, keménység) van alávetve. Ilyen szempontból az akváriumok — még a nagyobb méretűek is — miniatűr „tavaknak” tekintendők, amelyek ráadásul nemcsak felső, hanem oldalsó megvilágítást is kapnak. Így azután a mesterségesen létesített kis vízi életközösségünk sokkal szélsőségesebb mértékben reagál a környezeti időszakos futtásokra, mint a természetes vizek. Ennek igazolására grafikonon bemutatjuk egy délkeleti fekvésű ablak közelében felállított 75 literes akvárium hőmérsékletének, oxigéntartalmának és pH-értékének óránként mért egy napi változását. Az akvárium halakkal és növényekkel arányosan telepített, hat hónapja berendezett, tehát „öreg vizű” medence volt, talajfiltrálás és külön szellőztetés nélkül. A vizsgálat ideje (március 17) előtt 12 órával a filtrálást is beszüntettük. Az akvárium vizét bimetallos hőkikapcsolóval összekötött elektromos fűtőtest fűtötte, a víz hőfoka 24 C° alá sohasem süllyedt. Így annak ellenére, hogy a szobahőmérséklet a kora reggeli órákban 16 C°-ig is süllyedt, délben pedig a fűtés ás a napsütés folytán 27 C°-ra emelkedett — a medencében a víz hőfoka csak a déli és a koradélutáni órákban emelkedett 26 C°-ig. Önműködően szabályozott akváriumfűtés nélkül a

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

medence vízhőfokának változása már nagyobb ingadozásokat mutat, amint ezt az előbbi akváriummal azonos űrtartalmú, mellette elhelyezett, de külön fűtés nélküli kontroll-akvárium hőmérsékletének adatai is mutatják. (6. ábra.) Szembeötlőbb eltéréseket tapasztalhatunk az akvárium napszakos életfolyamataitól befolyásolt oxigéntartalom változásán. A vizsgált medencében az oxigéntelítettség 25 C°-on és 760 mm-es légköri nyomáson 8,2 mg/l volt. A kora délutáni órákig az erős napsugárzás hatására a víz oxigéntartalma a 9,8 mg/l túltelítettségi értékre szökött fel, míg a kora reggeli órákra 4,5 mg/l-re süllyedt. Az azonos űrtartalmú és népesítésű kontroll-akváriumban ugyanezen vizsgálati idő alatt végig szellőztetés folyt, s így ennek a medencének az oxigéntartalma — az egészen csekély ingadozásoktól eltekintve — egész napon át kiegyenlítettnek mondható. (7. ábra.) Jelentős változásokat olvashatunk le a vizsgált akvárium hidrogénion-koncentrációjának (pH) napszakos görbéjéről is. Ugyanakkor a kontroll-medence egész nap szellőztetett és filtrált vizének pH-értékei nagyfokú kiegyenlítettséget jeleznek. (8. ábra.) A bemutatott grafikonok szemléltetően bizonyítják, hogy az akváriumvíz élettani szempontból fontos kemizmusa a nap folyamán jelentős változásokat szenved, amely az adott vizsgálati időpontnál hosszabb idejű és erősebb napsugárzású hónapokban (júniusban, júliusban) még ennél is szélsőségesebb határértékek között mozog. A műszakilag kezelt akvárium vizének kontroll adatai pedig pregnánsan igazolták, hogy a víz kemizmusának a medence lakóira veszélyessé válható szélsőséges változásait a rendszeres mesterséges szellőztetés vagy akárcsak egy jól működő szűrőberendezés is megakadályozhatja, s a biológiai—kémiai folyamatokat kedvezően befolyásolhatja. A napi szakaszosság mellett az akvárium életében évszakos szakaszosságot is megfigyelhetünk, amely főként a nem szabályozott akváriumokban és a téli-nyári évszakok befolyásoló tényezői hatására a legszembeötlőbb. A hőmérsékletet illetően a nagyon meleg nyári napokon a medence hőfoka külön fűtés nélkül is akár 28-30 C°-ra emelkedhet, ami meghaladhatja a délszaki növények és állatok kívánt optimumát, s ha ezekre talán nem is nagyon hátrányos, de fokozza élettevékenységüket (meggyorsítja anyagcsere-folyamatukat), s erre a gondozásnál figyelemmel kell lennünk: a megnövekedő oxigénigényt finomabb porlasztású, dúsabb szellőztetéssel kell kielégíteni, a növények gyors elszaporodását gyakoribb ritkítással és vízszűréssel (lebegő algák) kell mérsékelni. A hidegvizet kívánó szervezetekre (pl. hazai halakra, Északi-, Földközi-, Fekete-tengeri állatokra) viszont egyenesen veszélyessé válhat ez a nagymérvű vízmelegedés, amit a medence hűvösebb, kevésbé megvilágított helyre való átrakásával, durva porlasztású erős szellőztetéssel, sót olykor a víz mesterséges hűtésével is meg kell akadályozni. A szerves bomlástermékek kedvező létfeltételeket teremtenek a parányi állati szervezetek — ázalékállatkák (Infusoria) és kerekesférgek (Rotatoria) — elszaporodásának. Az akváriumvíz „infuzóriásodása” a megzavarosodásáról, ködössé, majd tejszerűvé válásáról ismerhető fel. A rengeteg állati egysejtű disszimilációja egyrészt nagymérvű oxigénelvonást eredményez, másrészt a csil-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lós véglények a halak testének nyálkarétegét is megtámadják, izgatni kezdik, ezért azok úszójukat összehúzzák, testüket meg-megrázzák, úszójuk idővel kirojtosodik, testük kisebesedik, s a nyílt sebkapukon bőrparaziták (Saprolegnia, Costia, Chilodonella stb.) telepedhetnek meg. Halaink levegő után kapkodnak, a víz színére jönnek — „pipálnak” —, és kellő időben való közbelépés nélkül előbbutóbb megfulladnak (ezt az elpusztult állat tátvamerevedett szája jelzi). Ennek a szomorú folyamatnak elejét vehetjük a medence világosabb helyre való állításával, mesterséges megvilágítással, szellőztetéssel, vízszűréssel. A nyári túl nagy fény- és hőhatások által az akvárium vizében keletkező kiegyensúlyozatlan, egészségtelen anyagforgalmi viszonyokat a hosszantartó, intenzív napsütésű, meleg nyári napok után a szabad belvizekben és a sok fénynek kitett akváriumokban észlelhető „vízvirágzás” tükrözi. A víz „kivirágzását”, szinte átláthatatlan sűrűségű zöldülését gyorsan elszaporodó lebegő növényi mikroszervezetek hatalmas tömege idézi elő. Az akváriumban többnyire a Chlorophyceák és Euglenophyceák „színezik” zöldre a vizet. Egy részük a külső vízszűrő berendezés szűrőrétegein fennakad, de a legkisebb fajok — a Chlorellák és Carteriák — még a szűrőrétegek sűrű szövedékón is keresztüljutnak, ezért eltávolításuk csak a velük táplálkozó vízibolhák (Daphnia magna, Daphnia pulex) tömeges betelepítésével lehetséges. Erős bezöldüléskor 1 cm3 akváriumvízben 850 000 Mycrocystis aeruginosa, vagy 1 000 000 Carteria cardiformis lebegő algafaj is található. Ennek az óriás tömegű asszimiláló növénynek az oxigéntermelése folytán az akvárium vize nagymérvű — 400%-ig is felszökő — oxigén-túltelítettségűvé válhat, ami a halak pusztulásához vezető gázbuborék-betegséget okozza (a hal vérében kiváló oxigénbuborékok vérkeringési zavarokat, majd fulladást eredményeznek). Az erőteljes asszimilációval együtt jár a medence vizének biogén meszesedése és ellúgosodása, amely a halakra életveszélyes 9 pH fölé viheti a víz hidrogénionkoncentrációját. Amellett sejtmérgek, ammónia és kénhidrogén is keletkezhetnek az elpusztuló algák rothadásnak induló tömegéből, este pedig a nagymérvű diszszimiláció következtében a szénsavtartalom szaporodik fel. Amikor a lebegő moszatok folyton növekvő tömege fokozott asszimilációjával, tápanyag-elvonásával egyre inkább aláássa saját létfeltételeit, akkor a maga pusztulását készíti elő: a „vízvirágzás” megszűnik, az akvárium vize fokozatosan kitisztul. A kristálytisztává vált, tápanyagszegény vízben további algaképződést nem észlelünk; a medence vize ideális „öreg vízzé” változik. Az elpusztult és fenékre rakódott algatömegből a baktériumok lebontó munkája révén termékeny iszapréteg keletkezik. Az akvárium napi és évszakos periodikus biológiai—kémiai folyamatai csakis a helytelen akváriumgondozás — meg nem felelő elhelyezés, aránytalan népesítés, a tisztogatás elhanyagolása, szükséges esetben a műszaki beavatkozások (mesterséges megvilágítás, szellőztetés, vízszűrés) elmulasztása — következtében eredményezhetnek szélsőséges, káros jelenségeket. Szakszerű üzemeltetés mellett az akvárium vize hosszú időn át kristálytiszta, életközössége pedig kiegyensúlyozott, egészséges marad.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A BIOLÓGIAI EGYENSÚLY A biológiai egyensúly nem valami állandósult hidrobiológiai egyensúlyi állapotot, hanem a folyton változó tényezők szüntelen kiegyenlítődésének, egyensúlyba való visszaállásának a folyamatát jelenti. A természetben a legkisebb víznek is megvan a maga kialakult élővilága. Az akvárium azonban több tekintetben különbözik a szabad vizek viszonyaitól. 1. A természetes vizek legtöbbje nagyobb hőmérsékleti ingadozásoknak van kité-

ve, mint az akvárium. Emiatt is, és kivált a szél okozta felületi vízmozgatás hatására a szabad vizek rétegei felfrissülnek, felületükön nem keletkezhet olyan bőrszerű hártya, mint medencéink lefedett vízszínén. Az akváriumban a vízmozgatást mesterséges szellőztetéssel kell biztosítanunk. 2. A természetes vizek sótartalma — annak ellenére, hogy állandóan párolognak — általában egyforma marad a földalatti forrásoktól és az esővíztől való hígulás folytán. Akváriumainkban viszont a belső és külső hőmérsékleti különbségek miatt állandó jelentékeny elpárolgás tapasztalható. A párolgás okozta hiányt többnyire csapvízzel pótoljuk, ami a sótartalom (keménység) folytonos növekedéséhez vezet. 3. Medencéink sűrű népesítése következtében igen nagy szerves anyagforgalom bonyolódik le bennük. Könnyen keletkezhet a bomlástermékek felszaporodása folytán oxigénhiány. Gyorsan állhatnak elő szélsőséges határértékek a tápanyagban, a vízkeménységben, és a pH-ban. Mindezek a szabad vizekben sokkal mérsékeltebb ingadozások közepette mennek végbe. 4. A medence lakóit együtt tarthatóságuk és egymáshoz való számbeli arányuk előzetes mérlegelésével magunk telepítjük, távol tartva tőlük a rájuk nézve káros társakat, ellenségeket. Így az akvárium lakói között hiányzik a létért folyó harccal járó állományszabályozás. Mindebből következik, hogy az akváriumok olyan biológiai egyensúlyáról, amilyen a természetes vizekben tapasztalható, nem beszélhetünk. Az akvaristák többsége az önszabályozáson alapuló természeti egyensúlyi állapot helyett az akvárium oxigéntermelő zöld növényeinek és széndioxidot leadó állatainak gázcsere-egyensúlyi arányát tekinti és nevezi tévesen „biológiai egyensúlynak”. Ha valamely akvárium életközösségét magára hagynánk — egy idő múlva bizonyára létrejönne benne valamiféle biológiai egyensúly, ez azonban legtöbb halunk számára aligha nyújtana megfelelő létfeltételeket. Az akvaristák maguk is igyekeznek akváriumukban egyensúlyt kialakítani, ám eközben nem a természetes állapotok reprodukálására törekednek. Hiszen medencéikben — igényeiknek megfelelően — az élőlények egyes csoportjait előtérbe helyezik, másokat pedig háttérbe szorítanak vagy teljesen kiküszöbölnek. Az akvárium anyagcsere-forgalmi és népesítési egyensúlyának fenntartásához az akvaristának rendszeresen be kell avatkoznia az akváriumi életközösség életébe, s ehhez gyakran műszaki berendezést is igénybe kell vennie. Éppen ezért az akváriumi életközösségek a természetes vízieknél többnyire egyoldalúbbak, összetételük ritkán tükrözi a természetes viszonyokat.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A KÖRNYEZET BIOLÓGIAI JELENTŐSÉGE AZ AKVÁRIUMOKBAN A legtöbb halfaj alkalmazkodó képessége eléggé nagy. A legtágabb határok között mozog az olyan fajoké, amelyek a természetben is többféle víztípusban fordulnak elő. Ilyen „életrevaló”, mindenfelé utat törő akváriumi halunk például a tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus), amely a pisztrángszinttáj vizeitől az alsóbb szinttájú, lassúbb folyású vizekig, tavakig és mocsarakig, sőt a tengeröblökig mindenféle víztípusban elterjedt, jól feltalálja magát. De ha medencéjében nem találja meg a fészeképítéshez szükséges növényzetet és az ivari arány feltételeit, akkor e széles ökológiai skálájú ivadékgondozó faj szaporodását sem várhatjuk. Vele szemben a szűk környezeti adottságokhoz specializálódott halfajok példájaként említhetjük a neonhalat (Hyphessobrycon innesi). Ez a kedvelt díszhal — több más dél-amerikai fajjal együtt — a hegyek őskőzetéből fakadó és sűrű őserdőkön keresztül folydogáló patakok árnyékolt, a bepergett levelektől sötét aljzatúvá és igen enyhén csersavassá váló vizében él. Ezért az akváriumban is alacsony pH-jú és keménységű (lágy) vizet, sötét aljzatot és hátteret, szaporodásához pedig még külön letakarást igényel. Mégis előfordul, hogy a díszhalgondozók nem éppen ezeknek a környezeti faktoroknak megfelelő viszonyok között tartják, s ez a lenyűgöző állat — amint az akvaristák mondják — ilyen esetben is „kemény legénynek” bizonyul. Csakhogy a hosszú időn keresztül így tartott neonhalak azonkívül, hogy nem nyújtják teljes színpompájukat — a tenyésztésbe fogásukkor sem bizonyulnak alkalmas tenyészállatoknak. Itt bizonyosodik be a díszhaltenyésztés helyes tétele: „a sikeres tenyésztés a helyes halgondozás koronája”. Ez kifejezi, hogy a tenyésztési törekvés előbb az illető halfaj egyedeinek mindvégig helyes tartását, gondozását, vagyis a megkívánt környezeti tényezők biztosítását követeli az akvaristától. A fajonként eltérő környezeti igényt sok akvarista még manapság sem értékeli kellőképpen. Így azután kudarcok érik, amikor minden úgynevezett „problémahalat” uniformizált környezetben (lágy és alacsony pH-jú, tőzeggel barnított vízben, tőzeg „mulmmal” borított aljzaton stb.) kíván tartani. Ilyen szempontból azonos elbírálás alá veszi a neonhalat az üvegsügérrel, és csodálkozik, ha ez utóbbi a neonhal számára kedvezően berendezett akváriumban csakhamar tönkremegy. Sokan arra is hajlamosak, hogy a közös halcsaládba tartozó valamennyi fajt egyazon módon gondozzák. Így „egy kalap alá veszik” a dél-amerikai Amazonas vízrendszeréből származó pontylazac-félék tartási feltételeit az afrikai Kongó vízrendszeréből származó kongólazacéval (Phenacogrammus interruptus), holott az Amazonas vize sószegény, a Kongóé viszont sóban gazdagabb, noha ez nem jelenti egyben a Kongó vizének nagyobb keménységi fokát is (nem mindegyik sóvegyület okoz keménységet). Másfelől a „probléma-halak” egy részét (amelyeknek tenyésztéséhez a szakmunkák lágy vizet jelölnek meg) sem helyes egész életén át az ikrázási lágy vízben tartani. Ladiges és Sioli hidrobiológusok helyszíni vizsgálatai például azt mutatták, hogy az Amazonasz vize az év nagy részében középkemény, csak az esős időszakban lágyul fel, s ekkor kezdenek ívni az ott élő halak. Ezért azok a tenyésztők járnak el helyesen, akik az Amazonaszból származó halakat középkemény (11-12 nk°-ú) vízben tartják, és csupán a tenyészmedencében juttatják őket lágy (4 nk°ú) vízhez. Ilyenkor a hirtelen lágy vízbe kerülés igen serkentőleg hat e halak ivar

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

mirigyeinek működésére. Ha az Amazonast. vidékéről idekerülő halak között mégis találunk olyanokat, amelyek fajleírásánál a szerzők a felnevelésre is lágy vizet ajánlanak, akkor azok nem magából az Amazonasz folyamból, hanem annak lágyvizű mellékfolyójából, a Rio Negróból származnak. A hal élettanilag legfontosabb környezeti eleme — valamennyi tényezőt beleértve — a víz, s ez leginkább a kevéssé alkalmazkodóképes halfajok esetében jut igazán kifejezésre. A vízösszetétel iránti fajonként eltérő igény pontos ismeretéhez szükség volna akváriumi halaink természetes lelőhelyein végzett vízanalízisek adataira. Ez legtöbb halunk esetében hiányzik, mégis a korszerű vízkémia gyakorlati módszereivel, a kiváló díszhaltenyésztők számos próbálkozásával, s mindezek összevetéséből eredő gazdag tapasztalatuk révén ma már a díszhalak többségére nézve ismerjük a tartás és tenyésztés szempontjából legfontosabb tényezőket (vízkeménység, pH, sótartalom). E megbízható adatokból mintegy vissza tudunk következtetni az egyes fajok természetes élőhelyének vízkarakterére. Abból kiindulva, hogy a hal egészséges fejlődése és szaporodása szempontjából a víz vegyi összetételének, a bomlástermékek kiküszöbölésének, és általában a nagyfokú higiéniának döntő szerepe van, dr. Meder osztrák akvarista — mellőzve az akvárium természetes összbenyomásának igényét — a halak fő életfunkcióinak optimális kielégítését tartja a legfontosabbnak. Ezt az általa propagált akváriumi haltartás-módot funkcionális akvarisztikának nevezzük, inert az akváriumot nem a természetet idéző dísznek, hanem a hal fő életfunkcióit művileg kiszolgáló eszköznek tekinti. Meder tehát száműzi a dekoratív, a természetszerűen berendezett, de ugyanakkor szerves bomlástermékek és kórokozók képződésének eshetőségét magában rejtő medencét, s helyette a halakat talaj és növények nélküli, berendezetlen, csupán műszaki eszközökkel (fűtőtesttel, levegőporlasztóval, filtrálóval, hőmérővel stb.) ellátott akváriumba helyezi, amelynek vizét előzetesen beállítja. A szigorú higiéniát preventív anyagok (huminanyagok, fertőtlenítőszerek), valamint egyszerűen kiemelhető, könnyen letisztítható műaljzat (üveggolyók, műanyagból vagy üvegcsövekből készült ikrarács, műanyagvatta) és „műnövények” (e célra műanyagból gyártott „vízinövények”) alkalmazásával éri el. Bizonyos, hogy az ilyen haltartás megfelelő lehetőségeket teremt olyan tudományos kísérleteknek, amelyekre a természetes berendezés zavarólag hatna. Jó eredményeket hozott ez a rendszer az igen érzékeny (Infusoriára kényes) ikrájú és ivadékú „problémahalak” tenyésztésében is. Egyébként azonban a funkcionális akvarisztika szemlélete nem felel meg annak az általános célnak, amelyet az akvaristák a szemetlelket gyönyörködtető akváriumokkal el akarnak érni. A fenti haltartási mód mindenkori alkalmazása azért is helytelen, mert figyelmen kívül hagyja, hogy a hal látó élőlény (kivéve a föld alatti és barlangi vizek elcsökevényesedett szemű vakhalait), tehát környezeti érzékeléseit részben a látáson keresztül szerzi. Ezen nem azt értjük, hogy a halnak környezetével szemben ugyanolyan „esztétikai” igényei volnának, mint magának az akvaristának, de a hal mégiscsak szemével érzékeli azokat a környezeti elemeket, amelyek számára

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

bizonyos szempontból (mint rejtőzködőhely, leselkedő fedezék, állandó tanyahely, ikrázási, ivadékgondozási lehetőség, csapattársak stb.) élettanilag is fontosak, másfelől a hal idegrendszerére hatva a jobb közérzet kialakításához járulnak hozzá. Úgyis mondhatjuk: a hal „otthonosan érzi magát” (még akkor is, ha a berendezés nem teljesen a természetet tükrözi, hanem csupán azt utánozni igyekszik, de a hal élettanilag igényelt fontosabb környezeti elemeit nyújtja).

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUM VIZE

Természetes vizet akváriumvízként általában csak ritkán alkalmaznak (tengerpart közelében, vagy lágyvizű patakok mentén), mert felhasználása azzal a veszéllyel jár, hogy vele együtt olyan moszatfajok, ázalékállatok és paraziták kerülnek be az akváriumba, amelyek ott igen rövid idő alatt elszaporodva veszélyeztethetik állataink egészségét és az egész medence berendezését. A természetes vizek közül leginkább felhasználhatjuk a tiszta levegőjű vidékeken külön e célra beállított edényekben (nem a háztetőről lecsurgó) esővizet és a megolvasztott hólét, azonban még ezeket is szűréssel meg kell tisztítanunk a szennyeződéseiktől. A leggyakrabban azonban az akvaristák a városi vízvezeték vizét használják fel akváriumvízül, ha az nem t a r t a l m a z a halakra káros mértékű alkotórészeket (klórt, vasat stb.). A v í z v e z e t éki víz fúrt k u t a k b ól (pl. a fővárosunkat ellátó káposztásmegyeri kutak közép-kemény vize) vagy természetes forrásokból (pl. Köln város vezetékbe kötött forrásainak lágy vize) származnak. Aszerint, hogy lágy- vagy középkemény-, sőt kemény vizet kívánó állatokat szándékozunk-e akváriumban tartani — az adott vízvezetékvizet lágyítani, illetve keményíteni kell, esetleg káros alkotórészeitől (p1. klórtartalmától) is meg kell szabadítani (lásd az akváriumvíz kezelésénél). Az akvárium élővilágát eredeti előfordulásának megfelelő vízigénye szerint három nagy csoportra oszthatjuk. 1. Édesvíziek: amely csoporton belül azonban még megkülönböztethetünk igen lágy (0-4 nk°-ú) és sómentes vizet kedvelő fajokat (pl. Cheirodon axelrodi); lágy (4-8 nk°-ú), savanyú vizet kedvelőket (pl. Rasbora maculata); közepesen kemény (8-12 nk°-ú) semleges kémhatású vizet kedvelőket (pl. Pterophyllum scalare); kemény (12-18 nk°-ú), enyhén lúgos vizet kedvelőket (pl. Lepomis gibbosus); és nagyon kemény (18-30 nk°-ú) vizet igénylőket (pl. Telmatherina ladigesi). Emellett vannak a víz lágysága mellett bizonyos — keménységet nem okozó — sótartalmat kívánó fajok (pl. Phenacogrammus interruptus,

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Aphyosemion fajok), továbbá hidegvíziek (10-20 C°) és melegvíziek (20-30 C°). 2. Tengeriek: amelyek vizének sűrűségmérővel mért sókoncentrációja a származási hely (tenger) szerint változik, s ezen belül — ugyancsak a származási helynek megfelelően — hőigényük a 9-12 C° (pl. északi-tengeriek), a 14-18 C° (pl. földközi-tengeriek), és a 26-30 C° (déli korallszirtiek) változik. 3. Kevert- (félsós vagy „brak”) víziek: amelyek az édes- és sósvíz keveredési zónájából származnak, s így alkalmazkodni tudnak a két víztípus keveredési sűrűségének különböző fokozataihoz. Ezért az ilyen félsósvizű fajok akár a tiszta édesvízhez is hozzászoktathatók, mindamellett jobb feltételek mellett tarthatók, ha édesvizükben 10-15 0/00 (ezrelék) tiszta konyhasót (NaC1) oldunk fel (Mollienisia fajoknak), vagy 5-10 0/00 mesterséges tenger vizet keverünk ahhoz (Scatophagus, Monodactylus, Tetrodon, Periophthalmus stb. fajoknak).

AZ AKVÁRIUMVÍZ FIZIKAI SAJÁTOSSÁGAI

Az akváriumvíz hőmérséklete az akvárium környezetének (p1. a szoba) hőmérsékletéből, a medence elektromos akváriumfűtése esetében pedig az alaphőmérsékletből (a levegő hőfokától) és a medencefűtés összhőhatásából adódik. A víz csekély hővezető képességénél fogva csak lassan, fokozatosan melegszik fel és ugyancsak lassan adja le hőjét, mindamellett tekintetbe kell venni, hogy az akvárium vize viszonylag kis tömege miatt a szabad vizeknél jóval nagyobb hőingadozásoknak van alávetve, mégpedig annál inkább, mennél kisebb a medence űrtartalma. Ha a szobában a kisebb akváriumok a nap különböző szakában nagyobb hőmérséklet-ingadozásnak vannak kitéve, mindenképpen jó szolgálatot tehet egy akár olcsóbb (bimetálos) hőszabályzó. Hűvösebb helyiségekben, vagy nagyobb téli éjszakai lehűlések idején pedig jelentős hőmegőrzést biztosíthatunk, ha a vázas medencék széleihez az oldallapokkal és a fedőlapokkal azonos méretű üveglapokat erősítünk ragtapasz-szalaggal vagy Cellux szalaggal körülragasztva (az érintkező széleken). Az így kettőssé váló üvegoldalak és gumicsíkokkal megmagasított kettős fedőlap közötti levegő, mint hőszigetelő réteg megakadályozza a medence erősebb lehűlését, hőingadozását. Egyébként az akváriumvíz szellőztetése elősegíti, hogy a medencefűtés során előálló hőmérsékleti rétegeződés minél hamarabb az egész medencén belül kiegyenlítődjön. Az akvárium vizének hőmérsékletét a szaküzletekben forgalomba hozott borszeszes, sörétsúlyzós speciális akváriumi hőmérőkkel ellenőrizzük. Ezek általában 10-40 C° között mutatják a hőfokot. Az akváriumvíz színe a gondozott állatok szempontjából egyáltalán nem közömbös. Az egészen friss (csapról vett, desztillált vízzel elegyített vagy műgyantával lágyított) akváriumvíz színtelen, tisztaságánál fogva szinte ezüstösen csillogó. Patakokból, tiszta vizű folyókból származó halfajok az ilyen vizet kedve-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lik. A több szerves anyagot, hullámzással felkorbácsolt üledéket tartalmazó tavakból és zavarosabb vizű, sok hordalékot vivő folyókból származó halfajok viszont jobban kedvelik az idővel enyhe zöldes, sárgás, barnás színárnyalatot nyerő akváriumvizet. Ezért az ilyen halak medencéinek friss vizébe — ha a feltöltés után rövidesen betelepítésre kerülnek — az akvaristák gyakran adnak 2-30/00-nyi arányban Trypaflavint, (Xantakridint), amellyel a vizet egészen enyhe halványzöld árnyalatúvá festik. A trópusi őserdei folyóvizekből vagy tőzeges mocsarakból származó halak meg a sárgásbarna árnyalatú vizet kedvelik, ezért ezek akváriumvizét az akváriumi szűrőanyagoknál ismertetendő tőzeg (torf) filtrálóval, vagy egyszerűen a vízhez kevert huminsavas kivonattal sárgásbarna árnyalatúvá színezik. Az akváriumvíz szürkés, fehéres, ködös elszíneződése a medence talajának hiányos kimosásától, a szennyezett talajrészeknek a talajtúró halak és Tubifex által történő felszínre hozásától, vagy mikroszkopikus állatok (Infusoria, Rotatoria) tömeges elszaporodásától ered. Az akváriumvíz zöld elszíneződése lebegi zöld moszatok nagyfokú elszaporodásától („vízvirágzás”) származik. A lebegi szennyeződéseket jól működő szűrőberendezéssel távolíthatjuk el, de a víz zavarossá, ködössé, fehéressé és zöldessé válása mindenkor valamiféle hibán figyelmeztet, amelyet egyszerűbb megelőzni, mint megszüntetni. Az akvárium vizében oldódott festékanyagok egy részét (pl. a fertőtlenítési, halgyógyászat célokra gyakran használt akridin származékokét (Acryflavin, Trypaflavin, Xantakridin stb.) a vízinövények feldolgozzák, más részük oxidációs redukció során színtelenedik el, a többit pedig filtrálóban hidrafin-szénnel (aktívszén féleség) szűrhetjük ki, amellyel egyben elejét is vehetjük az akváriumvíz elszíneződésének. Az akváriumvíz szaga az akvarista számára figyelmeztető jel. A friss akváriumvíz általában szagtalan. A huzamosabb időn át helyesen kezelt vízen csak enyhe szagokat (növények, halak sajátos szagát) észlelhetjük. A bűzös rothadásos, szaglószervünket bántó szag mindenkor azt jelzi, hogy a medencében szerves anyagok nagymérvű felhalmozódása és bomlása folyik. Az iszapszagot és karbol-szerű szagot kék moszatok tömege terjeszti. A fehérje bomlástermékeiből bakteriális úton felszabaduló kénhidrogén záptojásra emlékeztető szaga komoly veszélyt jelent. A medence talajába hoszszabb idő alatt sok szer9. ábra. Chromulina rosanoffii (WOR.) BÜTSCHLI nevű ves hulladék rakódik, sárgamoszat (Chrysophyta), amely az akváriumok víztükamely ott bomlásnak rén aranyosan fénylő, olajos rétegnek tűnő biológiai hárindul. A talajfiltrálók tyát, neusztont alkot. Az ostoros sejtek a medencében a felületre nyomulnak, s a felületi hártya minden meggyorsítják az akvámm-ében mintegy 40.000 egyed zsúfolódik. riumtalaj szerves anyaMozgatott (élénkebben szellőztetett) vízben az gokkal való elegyedek alámerülnek, s a neuszton megszűnik szennyeződését. A sok (Sebestyén Olga nyomán) bomlásterméket (metángázt, kénhidrogént,

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ammóniát) tartalmazó talaj fölötti vízréteg — ha különben tisztának is látszik — bűzös; az ilyen medence talaját és vizét cserélni kell. Viszont a medence vizének megfelelő szűrőanyagokon való rendszeres filtrálása hosszú ideig megőrzi az akváriumvíz tisztaságát, s megőrzi a kellemetlen szagot okozó szerves bomlástermékek felhalmozódását. A szűrőanyagok közül a hidraffin-szén megköti a vízben oldott káros gázokat, bomlástermékeket. A felületi feszültségnek, amely az akváriumvíznek, mint folyadéknak a gáznemű és szilárd testekkel való érintkezési határain tűnik szemünkbe, szintén jelentősége van a vízi életben. Számos hidrobiológiai vonatkozástól (úszólevelű növények levélfelszínének szárazon maradása, hidrák, örvényférgek, vízicsigák megtapadása a felszíni hártya alsó oldalán, a víz tükrén szaladgáló vízi-poloskák, keringőbogarak stb.) eltekintve, itt inkább a nyugalomban levő akváriumvíz felületén kialakuló összefüggő hártyát említjük, amely számos, szabad szemmel nem látható apró szervezetből (baktériumtelepekből, moszatokból, gombákból) áll. E parányi szervezetek vízhártyát alkotó közösségét neusztonnak nevezzük. Főleg szellőzetlen, sok szerves anyagot tartalmazó, keveset háborgatott akváriumvizek felszínén képződik, olykor poros, fehéres-szürkés, máskor olajosan csillogó felületként. Az aranyosan csillogó akváriumi neuszton például a Chromulina rosanoffii nevű sárgamoszat (Chrysophyta) tömegétől eredhet, amely algákból a felületi hártya minden négyzetmilliméternyi területén 40 000 egyed is zsúfolódhat. A medence vizét a levegőtől elzáró és csúnyán is ható hártyát a medencéből könnyen eltávolíthatjuk, ha megfelelő méretű itatóspapírt a víz színén óvatosan végighúzunk.

AZ AKVÁRIUMVÍZ OXIGÉNTARTALMA

A vízben oldott oxigénre utalt akváriumi állatok gondozásához elsőrendű követelmény, hogy vizüknek a számukra szükséges oxigéntartalma meglegyen. A természetes vizek oxigénje — mint láttuk — egyrészt a vízinövények asszimilációjából, másrészt a víz mozgásakor (vízesés, vízsodrás, eső, szél okozta hullámzás) belekeverődő levegőből származik. Az akváriumok vizében elnyelt oxigén ugyancsak eredhet a vízinövényektől (moszatok, hínárok). Az úgynevezett „egyensúlyi” akváriumok állatai csupán erre vannak utalva. A levegő oxigénjének megkötését főleg műszaki beavatkozással — szellőztetéssel — érjük el, amikor is a membrános vagy dugattyús légkompresszor által összesűrített levegőt vékony csövön vezetve a medence vizébe nyomjuk és ott porlasztóval buborékokká oszlatjuk szét. Erre a medence túlnépesítésekor, oxigénigényesebb fajok gondozásakor, vagy általában az asszimiláló növényzet hiányában van szükség. A víz oxigéntartalmának növelésében legfontosabb a levegő porlasztásmódja (a porlasztóból feltörő buborékok nagysága), mert ezek adják a víz oxigénoldási folyamatához az érintkezési felületet, ami számítással is bizonyítható. Így például 1 cm3 űrtartalmú egyetlen légbuborék felülete 4,8 cm2; 10 buborék összfelülete, ame-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lyek űrtartalma együttvéve ugyancsak 1 cm3, már 10,4 cm2-t tesz ki; 100 buborék felülete pedig (szintén csak 1 cm3-ben) összesen 22,5 cm2! Ezek alapján Kramer vizsgálatokat végzett, s a különféle fokozatú levegőporlasztásokra vonatkozóan a következő eredményeket kapta (1 táblázat). 1. táblázat óránként 10 liter levegő 100 liter akváriumvízben az oxigéntartalmat növeli -

mg/l O2-ve l: 1,5

Közepes buboréknagyságú szellőztetéskor Finom porlasztású (igen apró buborékú) szellőztetéskor

2,2

Levegő porlasztás fokozata

Durva (nagy buborékú) szellőztetéskor

3,3

Durva porlasztással (nagy buborék], hevesen feltörő levegőoszloppal) ugyan gyorsabb eredményt lehet elérni, ami a medence halait fenyegető nagyfokú oxigénhiány megszüntetését célzó gyors segítségként, avagy általában élénk vízmozgást igénylő (rheofil), a szabadból frissen betelepített állatoknál, s a túlságosan felmelegedett akváriumvíz hűtésekor lehet indokolt. Ez azonban nagyfokú levegőpazarlással jár. A filtrálók szűrt vizével a medence vizébe jutó durva buborékszemek nem pótolják a porlasztásos szellőztetés oxigéngazdagító hatását, mert minél apróbbak, tömegesebbek és lassabban felszállók az akváriumi porlasztóból távozó levegőbuborékok, annál több oxigént köt meg belőlük a víz, és fordítva. A víz literenkénti oxigéntartalmát milligrammban (mg/l), illetve köbcentiméterekben (cm3/l) fejezzük ki. 1 mg 02 = 0,7 cm3 02; 1 cm3 02 = 1,42857 mg 02 . Minél melegebb a víz azonos légnyomáson, annál kevesebb oxigént tud lekötve tartani, és fordítva. Ez akvariszKülönböző hőmérsékletű víz oxigéntikai szempontból különös figyelmet telítettségi szintjei, 760mm-es légérdemlő körülmény (az oxigéntartalom nyomáson, 1 liter vízre: csökken a víz felmelegedésekor, halszállításkor stb.). 2 . táblázat Az akváriumvíz oxigéntúltelítettségénél — amely a kifejlett halakon kívül a fejlődő C° mg/1 0 2 cm 3 /l 0 2 , ikrákra és a halivadékra is veszélyes — sokkal gyakoribb probléma az akvarisz0 14,56 10,19 tikában a vízben oldott oxigén hiánya, amely az oxigénszükséglet alsó határát 5 12,73 8,91 meghaladó disszimilációs széndioxid fel10 11,25 7,87 szaporodásának a következménye. Az 15 10,06 7,04 oxigénszükséglet alsó határa Schäperclaus 20 9,09 6,38 szerint a pontyokra 0,5 mg/l, a pisztrán25 8,26 5,78 gokra pedig 1,5-2 mg/l, amely már rövid 30 7,52 5,26 időn belül fulladásukat okozza. Akváriumi halaink azonban normális légzésükhöz legalább 3-3,5 mg/l, nyáron s

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

egyébként vizüknek a szokásosnál magasabb hőfokán minimum 5-5,5 mg/l oxigént igényelnek. Az 5-8 mg/l oxigén általában a legtöbb akváriumi hal számára kielégítő. Az akváriumvíz oxigéntartalmát tehát gyakran kívánatos ellenőrizni, módszeres megfigyelések esetén pedig más tényezők mellett az oxigéntartalom minimumának, maximumának, vagy átlagos szintjének a megállapítása is igen tanulságos. Az oxigén meghatározásának igen egyszerű módja a következő: Üvegtechnikai szaküzletekben beszerezhető 50 cm3 űrtartalmú úgynevezett oxigénpalackot úgy töltjük meg a vizsgálandó akváriumvízzel, hogy ha üvegdugóval lezárjuk, levegőbuborék ne maradjon benne. Ezután az üvegdugót ismét leemeljük, pipettával 3-4 csepp jódkálium tartalmú nátronlúgot adunk hozzá, majd csepegtetős üvegből 3-5 csepp mangánkloridot (MnCl2) cseppentünk hozza. Ekkor barnás csapadék keletkezik, amelynek színárnyalati intenzitását a könyvünkben közölt Hofer-féle színskálával összehasonlítva mg/l-ben és cm3/l-ben leolvashatjuk vizünk oxigéntartalmát.

AZ AKVÁRIUMVÍZ KEMÉNYSÉGE

Az édesvízi akvárium lakóira a víz keménységének fontos élettani hatása van. Vannak vízinövényfajok (pl. az Aponogeton fenestralis) és halfajok (pl. a Hyphessobrycon innesi), amelyek trópusi hazájuk lágyvizű otthonához (őskőzetből fakadó, s mészmentes mederágyban tovafolyó patakvizéhez, vagy tőzeges gödrök időszakos tavacskáihoz) alkalmazkodtak. Ezek akváriumban is csak akkor érzik jól magukat (ami színpompájukon és viselkedésükön mérhető le), és csak akkor szaporíthatók, ha eredetinek megfelelő keménységű akváriumvizet biztosítunk számukra. Más fajok (pl. az Amazonasz folyóban élő Cichlidák, Characidák) pedig középkemény vízben is jól érzik magukat, minthogy eredeti lakóhelyükön is az év nagyobbik részében ilyen vízben élnek, ellenben szaporodásuk idején lágy vizet igényelnek, mert hazájukban az esős évszak beköszöntésével természetes vizük is lággyá változik, mely hirtelen vízkeménység csökkenés serkentőleg hat ivarmirigyeik működésére. A trópusi vidékek lágy vizei egyébként baktériumokban és ázalékállatkákban is szegényebbek. Sioli pl. az Amazonasz folyamvidék különböző keménységű vizeiben 5,8-6,7 pH-érték mellett a következő számú baktériumot találta: 1 német összkeménységi fokú víz 1 köbcentiméterében 8 baktériumot, 8 német összkeménységi fokú víz 1 köbcentiméterében 27 000 baktériumot, 15 német összkeménységi fokú víz 1 köbcentiméterében 60 000 baktériumot. Nyilván ennek tulajdonítható, hogy bizonyos trópusi díszhalfajok ikrái és zsenge ivadékai igen érzékenyek a baktériumokkal és a csillós egysejtűekkel szemben. Sőt, a baktériumok és az ázalékállatok nagyobb tömegét az ilyen halfajok fejlettebb példányai is igen megsínylik. Más halfajok viszont a ke-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

mény(ugyanakkor azonban tiszta, semleges kémhatású) vizet kívánják, mint általában hazai halaink, vagy a trópusi eredetűek közül például az indiai üvegsügér (Chanda lala). A celebeszi napsugárhalak (Telmatherina ladigesi) pedig már az igen kemény vizet kedvelik; lágy vízben úgynevezett „lágyvíz-sokkot” szenvednek; a víz színére jönnek, mintha oxigénszomjuk lenne, vergődve úszkálnak, ős ha sürgősen nem tesszük őket kemény, vagy direkte felkeményített vízbe — elpusztulnak. Mindebből megérthetjük, hogy az akváriumvíz keménységének fajok szerinti igényét (amely adatokat konkrétan az akváriumi halfajok tartási ős tenyésztési útmutatásaiban, a második kötetben találhatunk meg) messzemenően figyelembe kell vennünk. A víz keménységét a benne oldott kalcium- (Ca) és magnézium- (Mg) sók okozzák. Ennek mértéke a keménységi fok. 1 német keménységi fokon a literenként 10 mg CaO-dal egyenértékű Ca- és Mg-sók mennyiségét értjük. (A francia keménységi fok literenként 10 mg CaCO3-ra vonatkoztatja a Ca- és Mg-sókat; az angol és amerikai keménységi fok ugyanezt 0,7 liter vízre számítja.) Megkülönböztetünk változó vagy karbonátkeménységet (v. k. németben: K.H.) és állandó- vagy nem karbonátkeménységet (á. k., németben: N.K.H.) A kettő összege az összes keménység (ö.k., németben: G.H.) A magyar akvarisztika is a német keménységi fokot használja. Ha külön utalást nem találunk akvarisztikai irodalmunkban a keménységi adatokra vonatkozóan, akkor német összes keménységi fokokat értünk rajtuk. Jelük: nk° (németben dGH°). A változó- vagy karbonátkeménységet a mész és a magnézium szénsavas sói, a hidrokarbonátok [Ca(HCO3)2, Mg(HCO3)2] okozzák. A hidrokarbonátok igen laza kötésű vegyületek, s azáltal, hogy a széndioxid (CO2) a vízből nagyon könnyen kiválik, a karbonátkeménység nagyobb része forralással eltávolítható a vízből. Az állandó vagy nem karbonátkeménységet a kalcium és a magnézium ásványsavas sói: a szulfátok (CaSO4 — gipsz, MgSO4 — keserűsó), a kloridok (CaCl2, MgCl2), a nitrátok [Ca(NO3)2], [Mg(NO3)2] és a foszfátok (CaHPO4, MgHPO4) okozzák, de a kalcium és magnézium szerves savas sói és hidroxidjai is közrejátszanak benne. Az állandó keménység fő részét többnyire a kalciumfoszfát (gipsz) alkotja, ezért ezt a keménységet gipszkeménységnek is mondják. Az állandó keménységet meghatározó sók a víz forralásakor nem válnak ki. Az akvarisztikai gyakorlatban többnyire csak az összes ke10. ábra. a) állandó térfogatra kalibrált egyszerű ménységet mérik német fokokpipetta; b) tized-köbcentiméter egységekre kalibban (nk°, dGH°), amelyeket a rált Mohr-pipetta; c) mérőhenger (menzura); d) következőképpen értékelünk: büretta; e) Erlenmeyer-lombik

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

0— 4 nk° = igen lágy víz 4— 8 nk° = lágy víz 8-12 nk° = közepesen kemény víz 12-18 nk° = kemény víz 18-30 nk° = nagyon kemény víz 30 és ennél több nk° = rendkívül kemény víz A víz összes keménységének meghatározásához a szakirodalomban többféle módszert (Boutron—Boudet-félét, Clark-félét, Blacher—Winkler-félét stb.) találhatunk. Ámde ezek mindegyike sokféle vegyszert, speciális mérőeszközt, számításokat, és általában kellő vegyelemzési gyakorlatot igényel. Ezért az alábbiakban az összes keménység meghatározásának legegyszerűbb módszerét, a dr. Papp Szilárd- és Farkas Imre-féle káliumsztearátos módszert ismertetjük, amely igen egyszerűen végrehajtható és külön számításokat sem követel. Szükséges hozzá: 1db 1 db 1 db

csapos büretta, cm3-beosztással, vagy 0,1 cm3-fokbeosztású Mohr-pipetta, 100 cm3 (illetve a Mohr-pipetta alkalmazásánál 10 cm3) űrtartalmú fehér porceláncsésze (esetleg ennek megfelelő méretű Erlenmeyer-lombik is megfelel, ha alája fehér papírlapot teszünk),

1 üveg

Farkas-féle káliumsztearátos mérőoldat, amelynek elkészítési receptjét lábjegyzetben adjuk meg.* (Tanácsos ezt a mérőoldatot vegyész ismerősünkkel vagy vegyészeti laboratóriumban elkészíttetni.)

A meghatározáshoz cm3-fokbeosztású állványhoz, rögzített csapos üvegbürettát a felső 0 jelzésig megtöltjük káliumstearátos mérőoldattal. A fehér porceláncsészébe (vagy Erlenmeyer-lombikba) pipettával vagy mérőhengerrel (menzúrával) a vizsgálandó vízből 100 cm3-t mérünk be. Ezután a büretta csapját megnyitva, kevés mérőoldatot csurgatunk a vizsgálati vízhez, és azt üvegpálcával jól elkeverjük. Ezt mindaddig végezzük, amíg a vizsgált víz színe tartósan (az elkeverés után is) rózsáslila színbe csap át. Ekkor a büretta fokbeosztásáról leolvassuk a fogyott köbcentiméterek számát. Az elfogyott káliumsztearát oldat köbcentiméterének száma adja a víz összes keménységi fokának a számát. Vegyszer takarékosság kedvéért végezhetjük ezt a titrálást (térfogatos mérést) 0,1 cm3 beosztású Mohr-pipettával is. A porceláncsészébe előzetesen bemérünk 10 cm3 vizsgálandó vizet. Amikor a maradandó rózsáslila színátcsapás megtörténik, leolvassuk a Mohr-pipettáról a fogyott mérőoldat tized-köbcentimétereinek számát. Ez esetben minden 0,1 cm3 fogyott mérőoldat 1 német keménységi foknak felel meg.

*A káliumsztearátos mérőoldat készítéséhez mérjünk le 10 g sztearinsavat ős 1 g fenolftaleint, ezeket 800 cm3 metilalkoholban — vízfürdőn, enyhe melegítéssel — oldjuk fel. Kihűlés után 4%-os metilalkoholos káliumhidroxiddal közömbösítsük, hogy az oldat enyhén rózsaszínű maradjon. Ezután az oldatot metilalkohollal 1 literre egészítsük ki, és 0,780 faktorú n/20 báriumkloriddal állítsuk be oly módon, hogy 10 cm báriumklorid oldatra (amelyet desztillált vízzel 100 cm3-re felhígítunk) 10 em3 káliumsztearát oldat fogyjon. Ennek a káliumsztearát oldatnak 1 köbcentimétere — 100 cm3 víz vizsgálata esetén —1 német keménységi foknak felel meg. Az elkészített mérőoldatot felhasználásig üvegdugós vegyszeres folyadéküvegben jól ledugaszolva tároljuk.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUMVÍZ pH-ÉRTÉKE A pH-érték (ponctus hidrogenii = hidrogénmolekulák súlya) a víz természetes kémhatását: semlegességét, illetve savas vagy lúgos voltát jelzi. Ez a kémiai jelzőszám a vízben, vizes oldatokban jelenlevő hidrogén- (H+) ionok súlyát fejezi ki egy liter vízre vonatkoztatva, ezért hidrogénion-koncentrációnak (pH) nevezzük. A vegyileg tiszta — tehát közömbös, semleges — vízben tízmilliomod gramm1/10 000 000 =1/107 szabad hidrogénion van. Minthogy ezt tizedestörttel kifejezni hosszadalmas volna, ezért e szám negatív logaritmusával (7) fejezzük ki. Az ilyen szigorúan semleges vízben azonban nemcsak a savanyúságot adó hidrogénionok (H+) grammsúlya 1/10 000 000 (107), hanem pontosan ugyanennyi a lúgosságot adó hidroxilionoké (OH-) is, ezért a vegytiszta víz (H +OH) képlete H2O. A savak a vizes oldatokban H-ionokat adnak le, mégpedig minél erősebb a sav, annál többet. Ezáltal a víz H-ion-koncentrációja növekszik, miközben OH-ionjaié ugyanannyival csökken. Éppen ennek fordítottja következik be a víz lúgosodásakor: a hidroxilionok grammsúlya növekszik, míg ugyanannyival csökken a Hionoké. Ennek alapján egyedül a hidrogénionok koncentrációjának számadatából megállapíthatjuk, hogy például az akváriumvíz savanyú-e vagy lúgos. Miután a semleges oldat literenkénti H-ion grammsúlyának negatív logaritmusa 7 — ezt az 1/10 000 000 g hét nullájáról is leolvashatjuk —, így az ennél savanyúbb oldatok pH-értéke 7-nél kisebb szám, egészen 1-ig (1 pH = 1/10 g H+), a 7-nél nagyobb számok pedig növekvő értékben egyre lúgosabbak, egészen 14-ig (13 pH = 1/10 000 000 000 000 g H+ és 110 g OH-, 14 pH = O g H+ és 1 g OH-). Egy-egy egész pH-szám a hozzá legközelebb esőhöz (például 6-7, vagy 7-8) képest a hidrogénion-koncentráció tíz törtegységű eltérését jelzi, ezért a közbeeső pHfokozatokat törtszámokkal (pl. 6,8 pH, 7,6 pH, stb.) fejezzük ki.

Az akvarisztikai szempontból azonban csak az 5-9 pH közötti értékek jönnek számításba, inert az ez alatti savas (5-4) és e feletti lúgos (9-10) pH-értékek az akváriumi halak nagy többségére már halálosak. Ezen belül a következő halélettani pH-határértékeket különböztethetjük meg:

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

5,5 pH alatt = halélettani szempontból igen savanyú víz, csupán néhány trópusi halfaj számára alkalmas; 4,5-5,0 pH már a legtöbb halfajra nézve halálos. 5,5-6,5 pH között = enyhén savanyú víz, amely általában a halakra ártalmatlan. A trópusi eredetű akváriumi halak egy részére kimondottan kedvező. 6,6-8,0 pH között = a szénsavtartalmánál (CO2) fogva jól tompított (jól pufferolt) akváriumvíz természetes pH-ingadozása. Akváriumi halaink nagy többsége számára a legkedvezőbb (optimális) pH-határértékek. 8,0-0,0 pH között = enyhén lúgos víz, amely a halakra rövid időn át általában ártalmatlan. Kevés halfaj az enyhén lúgos vizet 8,5 pH-ig még kedveli is. 9,0 pH fölött = halélettani szempontból igen lúgos víz. A 9,2-10,0 pH a kevésbé tűrőképes fajokra, a 10,2-10,8 pH pedig a legszívósabb fajokra is halálos lúgossági érték. A növényekkel és állatokkal arányosan népesített akváriumok vizének pH-ja tehát a disszimilációs folyamatok során képződő kevés széndioxid, illetve az aszszimilációs folyamat során keletkező enyhe lúgképződés puffer* hatása miatt a halak és vízinövények számára általánosságban megfelelő, normális pH-értékek között mozog. A pH-érték ugyanis sohasem konstans (állandó) szám, hanem az életfolyamatok függvényeként az akvárium vizében folytonosan változik. A mindennapos gyakorlatban ezért az akváriumvíz pH-jának ellenőrzése nem feltétlenül szükséges. Halainkra veszélyes pH-eltolódások csak rendellenes esetekben következnek be. Ilyen okok: 1. erős megvilágításra rendkívül elszaporodott növényi szervezetek túlzott mértékű asszimilációja okozta kimerülő mésztartalom (akváriumvíz biogén meszesedése), s így a pufferolás hiányában előálló nagyobb lúgképződés; 2. hosszas sötétség következtében tartósan szünetelő asszimilációval párhuzamosan a túlnépesített állati szervezetek és vízinövények együttes disszimilációjának túlsúlyra jutása folytán keletkező magasabb szénsavtartalom. Ilyen rendellenesség gyanúja esetén — amelyekre számos jel, pl. az állatok normális magatartásának megváltozása, színük elhalványodása, nyugtalanságuk, „pipálás”, vízinövények sárgulása, pusztulása, a víz zavarossá, tejszerűvé válása utal — már igenis kívánatos a víz pH-jának is az ellenőrzése és a megfelelő sürgős intézkedés. Az akvarisztikában a pH-érték rendszeresebb ellenőrzésének főképp egyes trópusi eredetű díszhalfajok és növények tartásában, tenyésztésében van jelentősége. Az egyes fajokra vonatkozó, speciális pH-érték optimumokat a szakmunkák fajismertető tartási és tenyésztési adatai közt találjuk. Az alábbiakban Sterba nyomán — csupán általános tájékoztatásként — bemutatjuk néhány vízinövényés díszhal-csoport kedvező pH-értékeit (1. 12. ábra). Az ábrán a „legtöbb akváriumi növény” és a „legtöbb édesvízi hal” pHhatárértékei (vastag vonal) általában a vegyes népesítésű társas akváriumokra, míg a többi határkategóriák az átlagostól eltérő pH-igényű fajokkal betelepített biotóp akváriumokra vonatkoznak. A pH-t azonban az akvarisztikában sohasem önmagában értékeljük, hanem más tényezőkkel, mindenekelőtt a vízkeménység *A gyenge savak (pl. szénsav) és alkálilúgok elegyedésekor keletkező savanyú alkálisók (pl. hidrokarbonátok, hidrofoszfátok) olyan oldatokat hoznak létre, amelyek kevés erősebb sav, illetve lúg hatására sem változtatják pH-jukat, mert H-ionokat asszociálnak, illetve disszociálnak, tehát hasonlóan tompítják a fölös H-, illetve OH-ionok számát, mint a vasúti kocsik ütközője (der Puffer) az ütközést. Ezért tompítóknak, pufferoknak nevezték el őket.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

gel való összefüggésben. Így élettani hatásában a halakra és ikrákra hasonló lehet valamely keményebb, de ugyanakkor alacsonyabb pH-jú (savanyúbb) víz, valamint egy másik, az előbbinél lágyabb, de magasabb pH-értékű akvárium-viz. A trópusi eredetű pontyfélékhez tartozó razbórák és a pontylazacok egyes csoportjában az ikrák megtermékenyítése (az ondósejtek mozgási képessége miatt) és a megtermékenyült ikrák fejlődése a víz sótartalmától és pH-jától is függ. Ám az ékfoltos razbóra (Rasbora heteromorpha) ikrái — Sterba adatai szerint — egyaránt jól fejlődnek a következő akváriumvizekben: 7,5 pH — 2-2,5 nk°; vagy 6,5 pH — 3-4 nk°; vagy 6,0 pH — 5-6 nk°.

12. ábra. Akváriumi növények és halak kedvező pH-tartományai

A víz megfelelő összetételét egyébként a peték megtermékenyülése is jelzi. Ha a feltételek kedvezők, akkor az ikraszemek nagyítóüveggel (lupe) tisztáknak, épeknek látszanak. Ha a feltételek kedvezőtlenek, — az ikraszemek szétesnek, felszívódnak. vagy fehéressé válnak (elpenészednek). A víz keménységének és pH-jának ez az összefüggése különben a legtöbb díszhalra hasonló érvényű. A pH-mérés legpontosabb az elektromos pH-mérő műszerrel. Ennek az elektrometrikus módszernek a hibahatára mindössze 0,1 pH, de e műszerek magas ára megnehezíti elterjedését. Akvarisztikai célra igen megfelelő a kémiai gyakorlatban is bevált kolorimetriás pH-meghatározás, amely azon alapszik, hogy különböző gyenge savas vagy bázisos természetű festékek a különféle pH-fokozatokon feltűnően változtatják színűket. Ezeket indikátoroknak (jelzőknek) nevezzük. Így például a methyl-vörös 4,45,6 pH között pirostól sárgáig, a brómkrezolbíbor 5,2-6,8 pH között sárgától bíborpirosig, a brómthymolkék 6,0-7,6 pH-ig sárgától kékig, a krezolvörös 7,2-8,8 pH-ig sárgától vörösig, a thymolkék pedig 8,0-9,6 pH-ig a sárgától kékig változtatja színét — megfelelő átmeneti színárnyalatokban. Ilyen szűk pH-határok közti egyes indikátorokat azonban a gyakorlatban hosszadalmas volna használni. Ezért

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

a vegyészeti gyárak olyan indikátor keverékeket állítottak össze és hoztak jelzőfolyadék, illetve jelzőpapír alakjában forgalomba, amelyek igen tág (1-14, 1-10) határok közt mutatják az egész (tízes) értékű pH-számokat. Ilyenek a nálunk gyártott (Chinoin—Magyar Pharma) „UNIVERZÁL” indikátor-/olvadék, amely 1-14 pH-ig minden tízes rendű (1,0) pH-értéket jelez, és az „UNIVERZÁL” indikátorpapír, amely 1-10 pH-ig alkalmas a tízes rendű pH-számok jelzésére. Mindkettőhöz a gyár nyomtatott összehasonlító színskálát mellékel, de számunkra csak az indikátorfolyadék alkalmas, mert az indikátorpapír a legcsekélyebb szakszerűtlen kezelésre és raktározásra már hamis adatokkal reagál. A pH-meghatározást „UNIVERZÁL” indikátorfolyadékkal úgy végezzük, hogy az ismeretlen pH-jú vízből keveset (1-2 ujjnyit) teljesen tiszta keskeny kémcsőbe töltünk, majd erre az indikátorfolyadékból pipettával avagy szemcseppentővel néhány cseppet adunk. Összerázás után a színskála elé helyezzük a kémcsövet, kikeressük a megfelelő színt, amelyről leolvassuk a pH-számot (pl. 6,0 vagy 7,0 pH-t, és a közbeeső 0,5 pH-értéket. Jelen esetben p1. a 6,5 pH-t a jó színérzékelésűek színárnyalati becsléssel állapíthatják meg). Az univerzális indikátorfolyadékok azonban csak nagyjából megközelítő tájékoztatást nyújtanak a víz semleges, lúgos vagy savas fokozatáról tízes (1,0), esetleg ötös (0,5) pH-nagyságrendben. Ha azonban az akvaristát a közbeeső pHértékek is érdeklik, minthogy azok egy-egy egész (tízes) pH-szám közt élettani szempontból jelentős eltérésre figyelmeztetnek, akkor mégis szüksége van egyes szűkebb határértékű indikátorokra, amelyek a 4,5-9,6 pH-ig terjedő „akvarisztikai pH-tartományban” jelzik a pH-számok törtfokozatait is. Ilyen széltében-hosszában alkalmazott indikátor a brómthymolkék, amely festékanyagot 0,1 százalékban oldunk 20 százalékos alkoholban. Ezt az univerzális indikátorfolyadékoknál ismertetett módon 6,0-7,6 pH-ig vehetjük igénybe. A jelzett határok közti pHfokozatokon a következő színárnyalatokat mutatja: 6,0 6,2 6,4 6,7 6,9 7,2 7,6

pH pH pH pH pH pH pH

= = = = = = =

sárga zöldes árnyalatú sárga sárgászöld zöld szürkészöld szürkéskék kék

Az univerzális indikátorral lúgosnak talált vízhez a 8,0-9,6 pH határok között a thymolkék indikátort használjuk, amelynek mérőoldatát a brómthymolkékéhez hasonló módon állítjuk elő. Színárnyalatai a különféle pH-értékeken: 8,0 8,4 8,7 9,0 9,3 9,6

pH pH pH pH pH pH

= = = = = =

sárga szürkéssárga szürke szürkéslila szürkéskék kék

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Az előzetes tájékozódáskor a brómthymolkék-indikátor alsó jelzéshatáránál (6,0 pH) savasabb jellegűnek talált vízhez a methylvörös indikátort használjuk. Ennek a festékanyagnak 0,2 százalékos oldatát használjuk 90 százalékos alkoholhoz adva. A 4,4-5,8 pH közti fokozatokon a következő színárnyalatokat jelzi: 5,8 5,5 5,0 4,7 4,4

pH pH pH pH pH

= = = = =

sárga sárgás narancsszínű narancs narancspiros piros

CSERSAVAK ÉS HUMINANYAGOK AZ AKVÁRIUM VIZÉBEN Cserző anyagok csaknem minden növényben, de főként a fák leveleiben, kérgében, gyökereiben fordulnak elő. Úgy viselkednek ezek, mint a savak: semleges és savas oldatokból kicsapják a fehérjéket, amelyekkel oldhatatlan vegyületet alkotnak, s ezáltal az állatok bőrének felső részét megvastagítják (bőrcserzés). A bőr nyálkahártyájára gyakorolt sajátos kémiai hatásuk folytán megakadályozzák, hogy a baktériumok kedvező táptalajra találjanak a beteg bőrön és sebkapun, illetve, hogy azon áthatolva elszaporodjanak. A huminsavak ugyancsak cserző karakterűek, a bőrre cserzőleg hatnak. A cserző anyagok tehát egyrészt a galluszsavnak és digalluszsavnak a szőlőcukorral alkotott vegyületei (tannin), másrészt fenol karakterű vegyületek (huminanyagok). Egyes trópusi eredetű édesvízi halak igénylik a cser- és huminsavakat akváriumvizükben, miután eredeti otthonuk vizei gazdagok ezekben az anyagokban. A trópusi őserdők sűrű lombsátorából levelek tömege pereg alá. A vastag lombréteget baktériumok korhasztják szét, majd az alázúduló trópusi esők vize kilúgozva a folyókba mossa a kioldott cser- és huminanyagokat (innen pl. a Rio Negro sötét, „fekete”, plankton szegény vize). Ezek a vízben oldott anyagok a hozzászokott halfajok számára fontos védelmet nyújtanak a baktériumok és a csillós egysejtűek (ázalékállatok) ellen, amelyekkel szemben ezek a halfajok különösképpen érzékenyek. A cser- vagy huminsavak hiánya főleg az ilyen fajok példányait vagy szaporítási sikerét veszélyeztetik. A közönséges akváriumvízben cser- és huminanyagok nemigen fordulnak elő*. Ezért az ilyen igényű trópusi díszhalak akváriumába mesterségesen kell ezeket belejuttatni. Erre szolgál a csersavpor (tannin), a hegyilápról származó tőzeg (torf), valamint a vegyileg nyert huminanyag kivonatok. Ezek közül az elsőt és a harmadikat egyszerűen a medence vizéhez adagoljuk, a másodikat (a tőzeget) pedig mint

*Kemény és öreg akváriumvízből a medence üvegfalára, köveire, növényeire rakódik és ott barnás bevonatot alkot a huminsavas mész (doplerit), amelyet számos akvarista tévesen kovaalga-bevonatnak tekint.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

szűrőanyagot a filtrálóba helyezve, vízátszűréssel vonjuk ki. Használatuk módját az akváriumvíz kezelésénél fogjuk részletezni. De már itt utalunk arra, hogy amilyen jótékony hatásúak megfelelő adagban ezek az anyagok a baktériumok és infuzóriumok károsításának a kiküszöbölése terén, olyannyira veszélyesek is lehetnek már kissé túladagolva, például a tenyésztésnél. A cserző hatás következtében ugyanis az ondósejtek hamar elveszíthetik mozgásképességüket, és így az ikrák megtermékenyítetlenek maradnak, esetleg az ikrahéjak vastagodnak meg tőle úgy, hogy az embrió nem bírja azt felpattantani. E téren aztán ugyancsak szükség van a jó tenyésztői érzékre. A fölösleges cser- és tőzeganyagokat az akváriumvízből hidraffinszénen való egyszeri átfiltrálással szűrhetjük ki.

MÉRGEZŐ ANYAGOK AZ AKVÁRIUM VIZÉBEN Az akvárium vizébe mérgező anyagok is kerülhetnek, amelyek következményeképpen a halakon mérgezési tünetek mutatkoznak — teljes étvágytalanság, levertség, közönyös magatartás, esetleg nyugtalanság, ijedősség —, majd hirtelen elhullanak. Az ilyen halakat (ha még idejében észrevettük a bajt) megmenthetjük, ha azonos hőfokú friss vízbe tesszük át őket és a hőmérséklet fokozatos emelése mellett vizükben 10 literenként 5 gramm konyhasót oldunk fel. Az akváriumi halakat veszélyeztető egyik méreg a klórgáz, amely a vízvezetékről való közvetlen medencefeltöltés esetén juthat az akváriumba. A vízművek ugyanis gyakran fertőtlenítik az ivóvizet literenként átlag 0,25 mg klórral. Ebből azonban a csöveken és a „csapoláskor” nagyobb mennyiség veszendőbe megy (a vízművekhez közelebb eső helyeken nagyobb, a távolabbiakon kisebb a klórtartalom). A csapoló helyeken általában már 0,1 mg/l a csapvíz klórtartalma. A vezetéki víz klórtartalmát könnyen kimutathatjuk 100 cm3 vizsgálati vízhez adott 3 cm3 jódos keményítőoldattal.* A klórtól az oldat megkékül. Gyakran egyszerű ízlelés útján is felismerhetjük ivóvizünk klórozottságát. 0,1-0,2 ing/l klórtartalom akváriumi halainkra — alacsonyabb hőmérsékleten, talaj és növények hiányában — már halálos lehet. Berendezett akváriumban ez a koncentráció nem halálos ugyan, de feltétlenül káros hatású a halakra. A csapvizet klórgáz tartalmától tiszta edényben való melegítéssel, vagy a medencébe való betöltéskor szétporlasztással (a gumicső végének laposra nyomásával) szabadíthatjuk meg. Az akvárium feltöltött vizéből a klórt a medence felfűtésével és erősebb porlasztású szellőztetésével, vagy pedig hidrafin-szenes szűrőn való filtrálással távolíthatjuk el. A klórnál sokkal mérgezőbbek a fenol vegyületek, amelyek az izolálásra használt szigetelőmassza fenol tartalma esetén olykor a csapvízben is előfordulhat-

* 10 g folyékony keményítőt 1 liter forrásban levő vízben oldunk, majd 10 g káliumjodiddal is 0,3 g higanyjodiddal tartósítjuk.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nak, azonban inkább gyári szennyvizekkel jutnak a folyókba (ezért természetes vizet akváriumi célra felhasználni veszélyes). Már 0,1 mg/1 klór-fenol is igen veszélyes lehet a díszhalakra. A növényvédelemben és a közegészséget veszélyeztető rovarok elleni védekezésben egyre gyakrabban használt kontakt- vagy érintő mérgek (DDT, DFDT, Yhexan, stb. tartalmú rovarirtó porok) is komoly veszélyt jelenthetnek az akvárium vizében. Oda a szobanövények permetezésekor, porozásakor kerülhetnek a medence hiányos letakarása vagy a szellőztető készülék közvetítésével, sőt úgy is, ha halainkat olyan szúnyogálcával vagy vízibolhával etetjük, amelyek begyűjtési helyének vizébe ilyen mérgek jutottak. Ha e táplálékállatok pocsolyalelőhelyeit szúnyogirtás céljából közvetlenül teleszórták kontaktméreggel — ekkor feletetésükre többnyire már nem is kerülhet sor, mert az érintőmérgeknek literenként 10 mgnyi jelenléte már egy órán belül teljesen megbénítja azokat. Már emiatt is mindig ügyeljünk arra, hogy csakis élénken mozgó táplálékállatot etessünk fel! Az akvaristák gyakran feledkeznek meg arról, hogy a helyiség levegőjébe jutó mérges gázok is okozói lehetnek a halak pusztulásának, különösen úgy, hogy az akváriumi szellőztető készülék a sűrített levegővel együtt azokat is sűrítve nyomja a medence vizébe. Különösen veszélyes a nikotin, amelynek 10 mg/l koncentrációja az akváriumvízben már halálos. A nikotin egyrészt a szobanövények nikotinos permetezésekor, másrészt a helyiség dohányfüsttel való telítődésekor kerül a medence vizébe. Ipartelepek közelében vagy laboratóriumokban, ahol az akváriumot környező levegő mindig tartalmazhat káros gázokat, tanácsos a szellőztető készülék és a medencébe bevezető gumicső közé gázmosó palackot beiktatni, amelyet házilag magunk is könnyen elkészíthetünk. Egy literes palack kettősfuratú dugójának egyik nyílásán keresztül 4 mm átmérőjű légvezető csövet vezetünk csaknem a palack aljáig. Ennek a dugón kívüli részét csatlakoztatjuk a szellőztetőtől jövő gumicsőhöz. Ezután a palackot 2/3 részéig 10-20%-os nátronlúgoldattal töltjük meg, majd a másik dugófuratba olyan kivezető csövet illesztünk, amelyiknek alsó vége- a lúgoldat fölötti légtérbe ér. Ennek a légvezetéknek a dugón kívüli végét az akvárium felé vezető gumicsőhöz csatlakoztatjuk. A nátronlúg a beléje buborékoló levegő káros gázszennyeződését leköti, s így csak a lúgréteg fölött összegyűlő, megtisztított levegő fog az akvárium vizébe kerülni. Igen veszélyesek — már csekély koncentrációban is — egyes fémek oldott sói, amelyek a medence fémvázának rossz szigetelése, fémköpenyű akváriumi fűtőtestek, tisztogató eszközök alkalmazása, réz szorító csavaroknak a medence vizébe érése, izolálatlan halaskannákból, fürdőszobai kályha fémtartályából való vízvétel (!) közvetítésével kerülhetnek a medencébe. A különböző fémféleségek mérgező hatása eltérő.

Igen erősen mérgező fémek: vörösréz, cink, ezüst, higany. Nagyon mérgező fémek: sárgaréz, ólom, nikkel, a három vegyértékű króm, ón, kadmium, és mészszegény vízben az alumínium is. Kevésbé mérgező fémek: vas, hatvegyértékű króm, mangán, kobalt, lithium. Nem mérgező fémek: kalcium, magnézium, nátrium, kálium, bárium, stroncium.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A fémek esetében tehát különösen a rézre és a cinkre kell igen ügyelnünk, mert már legcsekélyebb koncentrációjuk is halálos lehet halainkra. Így W. Speyer szerint a rézszulfát 0,0002 arányban (2 mg/l) 20 órán belül halálos lehet a halakra. Mérgezési források lehetnek még az akvarisztikában a következők: a) Sárga és fekete gumicsövek és színes PVC-csövek — az ártalmatlan piros gumicsövek ős színtelen PVC-csövek helyett. (A mérgezést a csövekből kioldódó festékanyagok okozzák; különösen a sárga gumicső igen mérgező.) b) Friss míniumos kitt, ha nagyobb felületen érintkezik a vízzel, s attól nincs kellően izolálva. c) Friss cement, amelyet kövek, sziklák összeépítésére, sziklafalak és teraszok létesítésére szoktak akváriumban használni. Ezért az ilyen cement-építményeket 14-20 napig kell — gyakori vízcserékkel — kiáztatni. d) A medencesarkok, fém-érintkezési felületek szigetelésére használt, alkalmatlan összetételű — pl. fenoltartalmú — izoláló masszák (kábelmasszák). Nem mérgező, és szigetelésre teljes értékű a valódi Inertol. e) A fehérjék akváriumi bomlásakor keletkező nitrogénvegyületek: a kevésbé mérgező nitrát, a mérgezőbb nitrit, és a nagyon mérgező ammóniák. A nitrátból 100-300 mg/l, a nitritből 10-20 mg/l, az ammóniákból pedig 0,2-0,5 mg/l már igen mérgező hatású. A mérgeket a halak többnyire kopoltyújukon, részben pedig a bőrükön keresztül veszik fel. A méreganyagokat nem mindig sikerül kémiai módszerekkel kimutatni. Kérdéses esetben viszont tájékoztató biológiai vizsgálatként alkalmazhatjuk a Naumann-féle D. m.-próbát. E célra a könnyen megfigyelhető nagy vízibolhákat (Daphnia magna) használjuk, amelyekből nem sokat a vizsgálandó vízbe teszünk. Az erősen mérgezett vízben a nagy vízibolhák egy napon belül pusztulnak el; a nagyon mérgezettben 10 napon belül; a mérgezettben 10 nap után; az enyhén mérgezettben hosszabb idő múltán degenerálódást tapasztalhatunk rajtuk, míg a nem mérgezett vízben hosszabb idő múlva sem észlelünk semmiféle károsodást.

AZ ÉDESVÍZI AKVÁRIUM VIZÉNEK KEZELÉSE A VÍZKEMÉNYSÉG BEÁLLÍTÁSA A tartandó vagy tenyésztendő halfaj által igényelt vízkeménység beállításánál általában a rendelkezésünkre álló csapvíz keménységéből indulunk ki. Ezt vagy lágyítani, vagy keményíteni kell. Az utóbbit mészkő- (pl. márvány-) zúzaléknak az akváriumvízbe helyezésével érhetjük el, s főképp csak az egészen lágyvizű vezetékvízzel rendelkező külföldi városok (pl. Köln) akvaristái alkalmazzák, ha középkemény vagy egészen kemény vizet kedvelő halakat kívánnak gondozni. Nálunk, s általában a legtöbb országban azonban a lágyvizet igénylő akváriumi halak számára a csapvizet lágyítani kell. A rendelkezésünkre álló csapvíz keménységét természetesen felhasználása előtt meg kell határozni, amelyre vonat-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kozóan már bemutattuk a számunkra legegyszerűbb, megbízható módszert, a Papp— Farkas-féle vízkeménység meghatározást. A vízkeménység csökkentésének, a vízlágyításnak az akvarisztikában három módját alkalmazzuk: 1. a csapvíz lágyítása forralással és hígítással, 2. a keménységet okozó anyagok kicsapása vegyi anyagokkal, 3. a csapvíz lágyítása ioncserélő műgyantákkal.

VÍZLÁGYÍTÁS FORRALÁSSAL ÉS HÍGÍTÁSSAL A csapvíz keménységét 1. forralással, 2. desztillált vízzel, 3. esővízzel, 4. hólével való hígítással csökkenthetjük, illetve ez utóbbiakat önmagukban is felhasználhatjuk akváriumvíz gyanánt. A csapvíz forralásakor a változó keménységet okozó sók (a kalcium- és magnézium hidrokarbonátok) a vízből kiválnak, de az állandó keménységet előidéző többi só (gipsz, keserűsó, mészsalétrom stb.) oldatban maradnak. A tiszta, zománcozott edényben való forralás után a kicsapódott sók egy idő múlva az edény aljára fehéres rétegben leülepednek, és a kihűlt vizet óvatosan lefejthetjük (leszívjuk) üledékéről, esetleg — ami még jobb — szűrőpapíron átszűrjük. Ezzel a budapesti csapvíz (8-16 nk°) általában 4-5 fokkal lesz kisebb keménységű. A kevésbé lágy vizet igénylő akváriumi halak (pl. dániók, díszmárnák, nagyobb cichlidák stb.) számára ez a részlegesen lágyított csapvíz már megfelelő, a kényesebb fajoknak pedig igen jó arra, hogy ezt keverjük desztillált-vagy esővízzel. Hátránya viszont, hogy sok tüzelőanyagot, s nagyobb mennyiség készítésekor sok fáradozást igénylő, időt rabló eljárás. A desztillált víz ugyan a legköltségesebb, de egyben a legcélszerűbb és legmegbízhatóbb megoldás is, mert semmiféle ellenőrizetlen vegyi alkotórészt nem viszünk be vele az akváriumba. A 0 nk°-ú desztillált víz azonban 3-4 nk°-ra is keményedhet, ha kékes vagy színtelen üvegekben raktározzuk, ugyanis ezek az üvegfajták kevés kalciumot és lúgot adnak le. Desztillált vizet csakis zöldes falú üvegballonokban tároljunk! Ezt azért is érdemes mindig otthon tárolnunk, mert akváriumunk elpárolgott vizét vele pótoljuk; ellenkező esetben a csapvíztől akváriumvizünk egyre keményebbé válik. A legtisztább desztillált vizet üveg desztilláló készülékből nyerjük; alkalmatlan viszont számunkra a rézüstös készülékből származó desztillált víz. Ugyancsak nem felel meg céljainknak a visszafolyó ipari kondenzvíz, amely többnyire ásványi olaj (kenőolaj) szennyeződéseket tartalmaz, amelytől csak szénszűrőn való filtrálással szabadítható meg. Az alábbi számítási móddal előre pontosan kiszámíthatjuk a csapvíz hígításához szükséges desztillált víz mennyiségét: a) b)

csapvíz keménységi foka kívánt keménységi fok szükséges vízmennyiség keménységi kitevő

= keménységi kitevő = felhasználandó csapvíz mennyisége

Dr. Lányi György

c) d) e)

Korszerű akvarisztika 1966

keménységi tényező —1 = hígítási faktor; hígítási faktor X csapvíz mennyisége = felhasználandó desztillált víz mennyisége; desztillált víz mennyisége + csapvíz mennyisége = összes vízmennyiség.

Ha például 120 liter vízre van szükségünk, amelynek az eredeti 24 nk° helyett 4 nk fokúnak kell lennie, akkor a fentiek alapján a következő számítást végezzük:

a) b) c) d) e)

24 : 4 = 6(keménységi kitevő); 120 : 6 = 20 l csapvíz; 6 — 1 = 5 (hígítási faktor); 5 x 20 = 100 1 desztillált víz; 100 + 20 = 120 1 összes vízmennyiség, amely azonban most már 4 nk°-ú.

Az esővíz és a hólé természetes lágyvizek, amelyeket kevés kezelés után közvetlenül felhasználhatunk a csapvíz lágyítására, avagy néhány fokos (3 — 4 nk°) keménységük folytán tisztán is alkalmasak ikráztatóvíznek. Az esővizet tiszta edényekben, lehetőleg tiszta levegőjű vidéken kell gyűjteni. A háztető szennyezett cserepein és csatornáin lecsurgó esővíz céljainkra nem alkalmas. Ipari vidékek káros gázokkal fertőzött levegőjéből az aláhulló esőcseppek oldják a halakra esetleg veszélyes szennyeződéseket. Az ilyen vidéken gyűjtött esővizet felhasználás előtt feltétlenül hidraffinszén-szűrőn kell átfiltrálni. A tisztán összegyűjtött esővizet is meg kell tisztítani a levegőből beléhulló koromszemcséktől és egyéb szennyeződésektől. E célból szűrőtölcsérbe vizesen betömködött steril vattarétegen szűrjük át. (Kisebb vízmennyiséget szűrőpapírral is szűrhetünk.) A megszűrt esővizet zöld üvegballonokban, sötét helyen tároljuk felhasználásig. A havat is tiszta helyről gyűjtsük be, és megfelelő méretű edényekben, számolva az

13. ábra. Esővíz vagy hólé megszűrésére szolgáló gravitációs szűrő, Lovas nyomán. 1. a gravitációs szűrő steril vattával vagy perlonvattával töltött harang-része; 2. a szűrt vizet felfogó akvárium vagy üvegballon a szűrő csepegtető csővégződésével; 3. a szűrt vizet gyűjtőmedence fölött elhelyezett, esővizet vagy hólevet tárolótartály az összeállított gravitációs szűrővel; 4. a 6mm átmérőjű gumicsőbe illő, 10 cm hosszú, elszűkített végű üvegcsődarab

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

elolvadáskor bekövetkező térfogat-növekedéssel, otthon felolvasztjuk. Utána az esővízhez hasonló módon, steril vattán (ha szennyezett levegőjű vidékről gyűjtöttük; hidraffinszén-szűrőn is) átfiltráljuk. A magyar akvaristák számára egyébként a szabad természetben is akad lágyvíz beszerzőhely: a Csikóvári-tó. Ez Pomáztól északnyugatra, a Visegrádi hegységben emelkedő kettős hegy (Nagy-Csikóvár 556 m., Kis-Csikóvár 461 m.) oldalán terül el. A tómedencét őskőzet, andezit láva béleli ki, s így az ott összegyűlő esővíz nem keményedik. VÍZLÁGYÍTÁS VEGYI ANYAGOKKAL A keménységet okozó anyagok kicsapására többféle vegyi anyagot használnak fel, amelyek közül azonban akvarisztikai célra csak kevés alkalmas*. Ez utóbbiak közül néhányat ismertetünk: 1. „Trisózás”. A kereskedelmünkben „Trisó” néven forgalomba kerülő tisztítószert akvarisztikai vízlágyításra is használhatjuk. Ez a só (trinátriumfoszfát, Na3PO4) nemcsak a csapvíz változó (karbonát-) keménységét, hanem az állandó (nem karbonát-) keménységét is kicsapja, a következő képletsor szerint: 3 Ca(HCO3)2 + 2 Na3PO4 = Ca3(PO4)2 + 6 NaHCO3 3 Mg(HCO3)2 + 2 Na3PO4 = Mg3(PO4)2 + 6 NaHCO3 3 CaSO4 + 2 Na3PO4 = Ca3(PO4)2 + 3 Na2SO4 3 MgSO4 + 2 Na3PO4 = Mg3(PO4)2.+ 3 Na2SO4 Az eljárás egyszerű (pontos mérést nem igénylő) módszere: 20 liter csapvízhez 1 evőkanál „Trisó”-t adunk, többször jól átkeverjük és ülepedni hagyjuk. 2 nap alatt az edény alján túrós csapadék gyűlik össze. Miután a csapvíz keménysége az év folyamán mindig változik, nem biztos, hogy a fenti adag megfelelő, s így vizünkben még lekötetlen „Trisó” lehet jelen. A szabad „Trisó” esetleges jelenlétének ellenőrzésére kiveszünk a leülepedett vízből 1 liternyit, és ahhoz kevés — 2-3 deci — csapvizet adunk. Ha ez a vízmintánk „megtörik” (zavarossá válik), akkor még lekötetlen „Trisó” van az ülepített vízben. Ennek megszüntetésére további néhány liter csapvizet töltünk a már „Trisó”-val kezelt vízhez, mindaddig, míg az újabb ellenőrzés során a vízminta már nem törik meg. A trinátriumfoszfátos reakciók során keletkező nátriumhidrokarbonátos és nátriumszulfátos vegyületek a vizet lúgossá változtatják. A pH meghatározása után foszforsav óvatos, fokozatos hozzácsepegtetésével és alapos elkeverésével beállítjuk a megfelelő pH-t, majd a leülepedett lágyvizet vékony gumicsővel — papírszűrőn — lefejtjük, elválasztjuk az alján összegyűlt túrós csapadéktól. 2. Mész—szóda eljárás. A karbonát- és a magnéziumkeménységet szünteti meg ekvivalens mennyiségű mész hozzáadásával, a következő képletsor szerint : Ca(HCO3)2 Ca(OH), = 2 CaCO3 + 2 H20 MgCO3 Ca(OH)2 = CaCO3+Mg(OH)2

*A külföldön és elvétve nálunk is használatos Komplexonnal való vízlágyítás ismertetését azért mellőzzük, mert kellő gyakorlat és elővigyázat nélkül komoly bajt idézhetünk elő vele. A már kissé túladagolt Komplexen ugyanis a halak szervezetéből meszet von el!

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A kalciumhidrokarbonát tehát kalciumkarbonát alakjában, a magnéziumhidrokarbonát, pedig mint magnéziumhidroxid csapódik ki. Az állandó keménységet ezután szódával küszöböljük ki (CaSO4 + Na2CO, = CaCO3 + Na2SO4). A mész—szódás eljáráshoz pontosan meg kell határozni a lágyítandó víz karbonátkeménységét, mert enélkül esetleg csak részleges lágyítást végzünk. 10 liter víz 1 karbonátkeménységi foka = 0,1 gramm CaO (mész) 10 liter víz 1 összes keménységi foka = 0,1 gramm CaO (mész) A kicsapódó kalciumkarbonát idővel leülepszik és a kitisztult vizet vékony gumicsővel lefejtjük az üledékről, szűrőpapíron filtráljuk. Az állandó (nem karbonát) keménység eltávolítására 1 nk fokonként 0,19 g vízmentes szódát, vagy 0,51 g kristályos szódát adunk 10 liter vízhez. Itt ismernünk kell a víz összes keménységi fokát. A nem karbonátkeménység teljes megszüntetése érdekében a szóda csekély túlsúlya szükséges. Ez azt jelenti, hogy a szódaadagot a csapvíz mért nk fokának 1°-kal növelt értékéhez mérjük. Ezzel az eljárással főleg a magas változó és az alacsony állandó keménységű vizek lágyíthatók jól. Itt is arra kell ügyelni, hogy a lágyítás kapcsán igen megnövekszik vizünk lúgossága, ezért a lágyított víz átszűrése után — pH-mérés közben — a vizet savanyítással a kívánt pH-ra állítjuk vissza. 3.Oxálsavas eljárás. A csapvíz részleges sótalanítását is maga után vonja, minthogy a karbonátkeménységet okozó kalciumsókat eltávolítja. Ezért az akvaristák szívesen használják fel „probléma-halak” tenyésztési vizének előállítására. Amennyi siker, ugyanannyi balsiker is volt már vele, s az utóbbi kudarcok abból származtak, hogy a kárvallottak nem tartották be pontosan a lentebb ismertetett feltételeket. Az oxálsav az alábbi vegyi reakciók alapján lágyít: Ca(HCO3) + 2(COOH)2 = Ca(COO)2 + 2CO2 + 2H20 CaSO4 + (COOH)2 = Ca(COO)2 + 2H2SO4 A magnéziumkeménység tehát itt nem szűnik meg, mivel a magnéziumoxalát oldékonysága nagyobb a kalciumoxaláténál. Az eljárás során főként 3 körülményre kell nagyon ügyelni. 1. Az oxálsav nagyobb mennyiségben mérgező, ezért túlsúlyra jutását meg kell akadályozni. 2. Az oxálsavas oldat vízhez adásakor szabad savak — főleg kénsav — keletkeznek, emiatt e műveletet csakis üveg-, porcelán- vagy zománcozott falú edényben végezhetjük. 3. Mivel a kalciumoxalát igen alacsony pH-n nem válik ki, ezért nátriumhidrokarbonáttal a pH-értéket legalább 5,0-re azonnal be kell állítani. 1 nk° 1 liter vízből való eltávolítására 22,5 mg kristályos oxálsav szükséges; 10 liter víz 1 nk°-kal való csökkentéséhez tehát 0,225 g. Legkényelmesebb olyan oxálsav oldattal dolgozni, amelynek 1 literében 45 g oxálsav van. Ebből az oldatból 1 ml 2 nk°-t távolít el 1 liter vízből. Az oxálsavas vízlágyítást a következőképpen végezzük. Üveg-, porcelán-vagy zománcozott edénybe 10 liter csapvizet (alapvizet) töltünk, amelynek összkeménységét meghatározzuk (pl. 16 nk°). Minthogy a magnéziumkeménység

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

a legtöbb vízben a kalciumkeménységnek mintegy 10 százalékát teszi ki, — a 16 nk°-ból 1,6 fokot le kell vonni. Ha mármost csapvizünket maradéktalanul mészteleníteni akarjuk, annyi oxálsav-oldatot kell felhasználnunk, amennyi 161,6 = 14,4 nk° kicsapásának 10 liter vízben megfelel, tehát (10 x 14,4) : 2=72 ml oxálsavas törzsoldatot (1 1-ben 45 g krist. oxálsav). Ezt a 72 ml-t mérőhengerrel (menzúra) mérjük le, és keverés közben a vízhez adjuk. Ezután nyomban megmérjük a víz pH-ját, amely legtöbbször 4,5 pH alatt van. Ekkor egy késhegynyi háztartási szódabikarbóna (nátriumhidrokarbonát) port kezdünk apránként a vízhez adagolni. Mindenegyes hozzászórás után megkavarjuk a vizet, megvárva a szódabikarbóna teljes oldódását, majd ismét pH-t mérünk. Mindezt addig folytatjuk, mígnem vizünk pH-értéke legalább az 5,0-t eléri. Már a szódabikarbóna hozzáadása közben kicsapódik a mész az oxálsavhoz kötött finom fehér csapadék alakjában, ezért fontos, hogy a szódabikarbóna hozzáadást mihamarabb elvégezzük. A megfelelő pH-beállítása után vizünket több óráig állni hagyjuk, majd a tiszta vizet szűrőpapíron keresztülvezetve lefejtjük. Mielőtt oxálsavval lágyított vizünket felhasználnánk, még egyszer ellenőriznünk kell, hogy a mészkicsapás tökéletes volt-e, illetve nincs-e jelen a vízben szabad oxálsav. Ehhez két színtelen falú, tiszta vizespoharat veszünk. Az egyikbe a lágyított vízből kb. 100 ml-t, majd erre a nem lágyított vízből (csapvízből) kb. 50 ml-t töltünk; aztán a kettőt jól összekeverjük. Ha egy óra múlva a víz teljesen tiszta (töretlen) marad, akkor a lágyított vízben nincs oxálsav-többlet; ha viszont vízmintánk megzavarosodik, akkor ezt az oxálsav túlsúlya okozza, s ez esetben az egész lágyítást az előzőnél csekélyebb mennyiségű oxálsavval meg kell ismételni, vagy pedig a lágyított vízhez megfelelő mennyiségű csapvizet kell hozzákeverni. A másik pohárban ugyancsak kb. 100 ml lágyított vízmintába 5 csepp oxálsavoldatot és 1 ml 10%-os ammóniákoldatot cseppentünk, s ezzel azt vizsgáljuk, hogy minden mészmennyiség kivált-e. Ha ez a vízmintánk egy óra múlva is tiszta marad, akkor igen; ha megzavarosodik, akkor még szabad mész van benne. A lágyított víz keménységének meghatározása megmutatja, hogy az elért keménységi fok elegendő-e, vagy oxálsav-oldat hozzáadásával még tovább kell folytatnunk a lágyítást. VÍZLÁGYÍTÁS IONCSERÉLŐ MŰGYANTÁKKAL A díszhaltenyésztőket, akik sok medencével és gyakran váltott, friss ikráztató vízzel dolgoznak, de a havonta csak 50-100 liter lágyvizet „fogyasztó” akvaristákat sem elégíthették ki az alapvíz (0° keménységű, sómentes víz) előállításának az előbbiekben ismertetett kémiai módszerei. A nagyobb mennyiségű alapvíz készítéséhez szükséges speciális edények korlátozott volta, s főleg az időt rabló elővigyázatos előállítási technika miatt sem kedvelik a fenti módszert. A sok desztillált víz pedig nemcsak költséges, hanem szállítási nehézségeket is támaszt. Ezért olyan megoldást kellett keresni, amellyel olcsón, viszonylag egyszerű eszközökkel és eljárással nagy mennyiségű alapvízhez lehet jutni.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Találtak is, mégpedig a korszerű ipari vízlágyítás és laboratóriumi gyakorlat terén már bevezetett ioncserélő műgyanták akvarisztikai célokra történt kipróbálásával. Külföldi és hazai akvaristák kitűnő eredményei bizonyítják, hogy az ioncseréléssel nyert alapvíz minősége és biológiai értéke megközelíti a kg-tisztább desztillált vizét, alkalmazása pedig egyszerű, kényelmes és olcsó. A vegyi gyárak készítette bonyolult összetételű műgyanták 0,3-1,5 mm nagyságú szilárd szemcséje összességében nagy felületet képvisel. Egyesek konyhasóval, illetve sósavval előkezelve meg tudják kötni a keménységokozó sók kationjait — ezek a kationcserélők. Más műgyanták pedig szódaoldattal előkezelve e sók még bent maradt anionjait is kiküszöbölik, — ezeket anioncserélőknek nevezzük. Bizonyos üzemeltetés után elvesztik ionkicserélő képességüket, de ekkor az előbbi vegyi anyagokkal regenerálhatók, tehát szakszerű kezeléssel úgyszólván örökös élettartamúak. Használatuk megértéséhez azonban tisztáznunk kell néhány kémiai fogalmat. A vegyületeket alkotó elemek, gyökök pozitív vagy negatív töltésűek. Az ilyen töltéssel bíró részeket ionoknak nevezzük. Ha az ionok elektromos térbe kerülnek, a pozitív töltésűek a katód felé vándorolnak, ezért ezeket kationoknak mondjuk, míg az anód felé vándorló negatív töltésű ionokat anionoknak nevezzük. Alább felsoroljuk a vízben előforduló sók, savak, lúgok leggyakrabban előforduló ionjait.

Kationok

Anionok

Calcium (Ca++) Hidrokarbonát (HCO3-) Magnézium (Mg++) Karbonát (CO2- -) Nátrium (Na+) Klorid (Cl-) Kálium (N+) Szulfát (SO4-) Ammónium (NH4+) Foszfát (PO4- -) Ferro (Fe++) Nitrát (NO3-) Mangán (Mn++) Nitrit (NO2-) — a víz alkotó részeivel — hidrogén (H+) Hidroxil (OH-)

Az ionok kémiai jele után következő + jel a gyök pozitív töltését (kation voltát), a — jel pedig negatív töltését (anion voltát), e jelek száma pedig az illető ion vegyértékét jelzi, vagyis azt, hogy hány hidrogénnel vagy annak megfelelő értékű más ionnal képes vegyületet alkotni. (Pl. a szóda egy vegyértékű nátrium- és karbonátionok vegyülete = Na + CO3-; a keserűsó viszont két-vegyértékű magnézium- és szulfátionokból áll = Mg+ + SO4-- stb.) Ha a kationcserélő műgyanták konyhasóval (Na+ Cl-) történt előkezelése (szaknyelven: nátrium-fázisa) vagy sósavval (H C1-) végzett előkezelése (hidrogénfázisa) után csapvizet folyatunk át rajtuk, akkor a következő érdekes vegyi folyamatokat tapasztalhatjuk.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Nátrium-fázis Kationcserélő

Na+ Na+

Kationcserélő

Na+ Na+ Na+ Na+

Kationcserélő Kationcserélő

Na+ Na+

+ Ca (HCO3)2 kalciumhidrokarbonát + Mg S04 magnéziumszulfát +CaSO4 kalciumszulfát (gipsz) +KCl káliumklorid

=Kationcserélő

Ca++

+NaHCO3 nátrium hidrokarbonát +Na2SO4 nátriumszulfát +Na2S04 nátriumszulfát

=Kationcserélő

Mg++

=Kationcserélő

Ca++

=Kationcserélő

K+ K+

+Ca(HCO3)2 kalciumhidrokarbonát +MgSO4 magnéziumszulfát (keserűsó) +CaSO4 kalciumszulfát (gipsz) +KCl káliumklorid

=Kationcserélő

Ca++

+H2CO3 szénsav

=Kationcserélő

Mg++

+H2SO4 kénsav

=Kationcserélő

Ca++

+H2SO4 kénsav

=Kationcserélő

K+ K+

+NaCl nátriumklorid (konyhasó)

Hidrogén-fázis Kationcserélő

H+ H+

Kationcserélő

H+ H+

Kationcserélő

H+ H+

Kationcserélő

H+ H+

+HCl sósav

Mindebből láthatjuk, hogy a nátriummal aktivált kationcserélő gyantán átvezetett csapvíz kalcium-, magnézium-, káliumionjai eltűntek, illetve nátriumra cserélődtek ki. Vizünk lágy és lúgos (9,5 pH feletti) lett. A hidrogén-fázisú (sósavval aktivált) kationcserélő gyantán átfolyt csapvizünk keménységokozó kationjai pedig mind hidrogénionokra cserélődtek ki, amelyek az anionokkal savakat alkottak. Ez esetben is tehát lágy, de itt meg erősen savanyú (2-3 pH-jú) vizet nyertünk. Ha ezeket akarnánk alapvízként felhasználni, akkor a Na-fázis után a lúgot kellene közömbösíteni, H-fázis esetén pedig a savtartalmat kellene lúggal a megfelelő kémhatásúra beállítani. E vizek iontartalma azonban egyáltalában nem csökken; az ilyen víz elektromos vezetőképessége nem változik. Lényegében ugyan lágy, de sótartalmában alig változott vizet kapunk. Az akvarisztikai célokra alkalmas, több trópusi halfajnak szükséges sószegény vízhez, illetve az akváriumi vízbeállításhoz ideális, a desztillált vízhez hasonló alapvízhez akkor jutunk, ha az anionokat is eltávolítjuk a hidrogénfázisú kationcseréléssel lágyított vizünkből. Erre a célra az anioncserélő műgyantákat használjuk, amelyek aktiválására a gyári előírások általában a nátriumhidroxidot (NaOH) ajánlják. Ez azonban erős maró hatása (lúgkő!) miatt üzleti forgalomban nem kapható, ezért aktiválásra, regenerálásra közönséges szódát (Na2CO3) használunk. Ez utóbbinál ugyan szénsav keletkezik, de ez már a gyűjtőedénybe való csurgásakor széndioxidra és vízre bomlik, a széndioxid legnagyobb része pedig szellőztetéssel vagy magától is eltávozik a vízből. A sómentes alapvíz előállítása érdekében az anioncserélés előtt a vizet hidrogén-fázisban működő kationcserélő

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

gyantaoszlopon engedjük keresztül. Ekkor — mint előbb láttuk — különböző erősségű savak keletkeznek, amelyeknek anion gyökei a hidroxil-fázisú (OH-), illetve hidrokarbonát-fázisú (HCO3-) anioncserélő gyantával az alább ismertetett változásokon mennek keresztül. Hidroxil-fázis Anioncserélő

OHOH-

+H2SO4 kénsav

=Anioncserélő

SO4- -

Anioncserélő

OHOH-

+HCl sósav

=Anioncserélő

Cl-

Anioncserélő

OHOH-

+H2CO3 szénsav

=Anioncserélő

HCO3-

+ H2O víz (kész sómentes alapvíz

Hidrokarbonát-fázis Anioncserélő Anioncserélő Anioncserélő

HCO3HCO3HCO3HCO3HCO3HCO3-

+H2SO4 kénsav +HCl sósav +H2CO3 szénsav

H2CO3 szénsav gyűjtőedénybe csorgás

=Anioncserélő

SO4- -

=Anioncserélő

Cl-

=Anioncserélő

HCO3HCO3-

+H2CO3 szénsav +H2SO3 szénsav +H2SO3 szénsav (nem változott)

H2O + CO3 víz széndioxid az akvárium vizéből eltávozik

Ily módon mindkét esetben (OH--fázis, HCO3--fázis) csapvizünkből tiszta, sómentes vizet nyerünk, amely alapvízként a desztillált vízzel egyenértékű. Az utóbbi években már nálunk is gyártanak kitűnő minőségű és céljainkra igen alkalmas műgyantákat*. Ezek kapacitását és egyéb műszaki adatait a forgalomba hozó vállalatok prospektusai adják meg. Az árut többnyire légmentesen lezárt műanyagzsákokban hozzák forgalomba, mert az ioncserélő gyantáknak nagyon árt a kiszáradás; erre a továbbiak során is ügyeljünk! A gyanták kapacitását CaO g/műgyanta-literben adják meg, ami azt jelzi, hogy egy liter nedves állapotban levő műgyanta hány gramm CaO-nak megfelelő mennyiségű iont képes kicserélni. (Például valamely kationcserélő gyanta 25 Ca0 g/l kapacitású, akkor e gyanta 1 litere — minthogy 1 liter vízben 10 mg CaO = 1 nk°-kal —

*A magyar gyártmányú, kitűnő minőségű ioncserélő gyantákat a Nitrokémia Ipartelep (Fűzfőgyártelep) készíti és az is hozza forgalomba. Számunkra a styroldivinilbenzol alapú szulfósavas kationcserélő, a VARION KS (sárgásvörös színű apró gyöngyök) és a styroldivinilbenzol alapú erős bázisú anioncserélő, a VARION AD (fehéres apró gyöngyök) a megfelelők. A kationcserélő litersúlya 750-800 g/l, minimálisan alkalmazandó rétegvastagsága 600 mm, kapacitása 39-50 g, 10%-os NaCl-dal illetve 10%-os HCl-el regenerálható. Az anioncserélő litersúlya 600-700 g/l, minimális rétegmagassága ugyancsak 600 mm, kapacitása 17-23 g Ca0/l; 4%-os NaOH-dal regenerálható.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

2,500 nk°-nak megfelelő vízmennyiséget tud 0°-ra lágyítani. Vagyis 10 nk°-os csapvízből 250 1-t, 12 nk°-osból [pl. a budapesti csapvíz] 200 l-t, 15 nk°-osból 170 1-t, 20 nk°-osból pedig 125 l-t képes 0° keménységűvé átalakítani.) Egyszerű kationcserélő szűrő gyanánt sok akvarista külső filtrálót használ, amelynek szűrőanyagát előzetesen aktivált kationcserélő gyantával tölti meg. (Az alul vékony üvegvatta-rétegre helyezett gyantát nedvesen, vízrárétegezés közben kell berakni, különben a szemcsék közt légbuborékok keletkeznek, ami nagyban csökkenti a gyanta ioncserélő kapacitását!) Ez elvileg a célnak ugyan megfelelne, de veszélyes olyan medencére rákapcsolni, amelyben már halak is élnek. Kellő ellenőrzés hiányában ugyanis a medence vize nemcsak a kelleténél jobban lágyulhat, hanem a pH is eltolódhat a halakra veszélyes érték felé. Szakszerűbb és célravezetőbb a műgyantákat gravitációs szűrőbe helyezve a vízcsap közelében felhasználni, ahol az átszűrt vizet előbb üvegekben, ballonokban fogjuk fel. A gravitációs szűrő falapra függőlegesen felerősített 4-5 cm átmérőjű, 80-100 cm hosszú üveghenger, amelyet alul és felül átfúrt gumidugóval zárunk. A gumidugók kivezető üvegcsöve legalább 10 mm átmérőjű legyen. Aljára 2-3 cm vastagságban üvegvattát, majd erre a felhasználandó gyantaréteget tegyük. Ez utóbbi legalább 60 cm magas rétegű legyen. Az üveghenger teljes magassága a gyantaoszlop magasságát legalább 20 cm-rel haladja meg. Miután általában nem elégszünk meg csupán a kationok kicserélésével, hanem egyúttal vizünk sótalanítására is törekszünk, célszerű a kation- és anioncserélő gyanták gravitációs szűrőit egymás mellett, közös faállványon elhelyezni. A kationés anioncsere egymást követő munkafázisainak praktikus elvégzésére dr. Lovas Béla ügyes elrendezésű gravitációs szűrőberendezést szerkesztett, amelyet bemutatunk és használatát is ismertetjük. A szűrőberendezést a 15. áb14. ábra. Egyszerű vízlágyító gravitációs szűrők; rán látható elrendezésben maa) deszkalapra erősíthető, alsó üvegcsapgunk is összeállíthatjuk. Szüksészabályozású egyszerű kationcserélő; b) günk van egy falra akasztható fatalpazatra erősített, felül gumidugóval zárt közös faállványra; teteje vízszinanioncserélő

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

tes polcban végződik; erre tesszük az aktiváló, illetve regeneráló folyadékos üvegeket. A deszkalaphoz jobbról a kationcserélő oszlop üveghengerét rögzítjük, s ennek alsó üvegcsövét gumi esővel, a vízcsappal kötjük össze. T-alakú üvegcsőelosztás révén ugyanide torkollik az aktiváláshoz használt sósav üvegéből levezetett cső is. Minden vezetéket bevezetése előtt és kivezetése után szorítócsavarral vagy laboratóriumi kis csappal látunk el. A kationoszlop tetejéről kivezető Tüvegcső egyik ágának vezetékét közvetlenül összekötjük a baloldalon elhelyezett anioncserélő oszlop hengerének alsó bevezetésével, a másikat pedig az elhasznált sósavat felfogó, alul elhelyezett edénybe vezetjük. Az aniongyanta üveghengerén alulról felfelé átfolyó víz a felső T- (vagy Y-) alakú elosztócső egyik ágán mint sótalanított tiszta víz az alul elhelyezett, szűrt vizet felfogó nagy üvegbe, a másik ágáról levezető cső pedig az anioncserélő gyantaoszlop aktiválásához elhasznált szóda alsó gyűjtőedényébe vezet. A Szerző az itt közölt vázlaton

15. ábra. Kationcserélő berendezés működési elve (Lovas nyomán). 1. vízcsap; 2. és 3. szorítók; a) gumidugó; b) víz-tér; c) műgyantaoszlop; üvegvatta; e) sócső, amelyet egyúttal manométerként használhatunk; f) vastagabb, 12-15 mm belső átmérőjű üveg-, PVC- vagy gumicső. A többi cső 10 mm külső átmérőjű

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

számokkal látta el a szűrőrendszer csapjait, s külön táblázatban feltüntette, hogy az egymást követő munkafázisoknál mely csapokat kell kinyitnunk, illetve zárva tartanunk (lásd a 15. ábrát). Kívánatos ezt az ábrát és csapkezelési táblázatát tussal lerajzolni és a készülék faállványára ragasztani; így ha megakadunk, gyorsan megtaláljuk a megfelelő megoldást. Ha az egyik gyantaféleség kapacitása jelentékenyen nagyobb, mint a másiké (p1. a magyar Varionnál a kationcserélő KS kb. kétszer nagyobb kapacitású az anioncserélő AD-nál, a német Wofatitnál viszont éppen az anioncserélő MD kapacitása csaknem kétsze-

15, ábra folytatása. Kation—anion cserélő vízlágyító készülék szerkezeti rajza. K=kationcserélő, A= anioncserélő műgyantaoszlop. A számok a nyitható és zárhatócsapok, illetve szorítók számozását jelentik, [a nyitási és zárási sorrendet az alsó táblázat jelzi]. Jobbra : a szűrőhengerek gumidugójának vezeték elágazásai A kation—anion cserélő vízlágyító készülék kezelési táblázata

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

rese a kationcserélő F-nek), akkor a kisebb kapacitású gyantaoszlop mennyiségét az egyforma teljesítmény érdekében növelni kell (a Varionnál az anioncserélőből, a Wofatitnál pedig a kation-cserélő gyantából 50-60%-kal több kell, mint a másikból). Ez a kisebb kapacitású gyantához használandó üveghenger 10-15 cm-es magasságnövelését igényelné, ami nemcsak esztétikai, hanem kezelési szempontból sem kívánatos. Ezért a két egyforma magas henger közül a nagyobb kapacitású gyantaoszlopét 4 cm, a kisebb kapacitásúét pedig 5 cm átmérőjűre készíttessük. Az üveghengerek felső végébe rögzítendő gumidugókat Lovas kettősfuratúra tervezte (lásd az 15. ábrát). Az egyik furatból vezet ki a T-alakú elosztócső; a másik furatba pedig egy kis elszorítható gumicső-darabkával ellátott rövid üvegcsövet (legalább 10 mm-es átmérőjűt) illesztünk. Ezt „légzsilipnek” használjuk, ha netalán levegő kerülne a szűrőhengerbe. A levegőt vagy gázt úgy távolíthatjuk el, hogy a készülék összes szorítócsavarját (csapját) lezárjuk, a gumicső darabkáról a szorítót levesszük, s a nyíláson keresztül fapálcikával vagy üvegrúddal megszurkáljuk, megkavarjuk a gyantát. A gyantákat felhasználásuk előtt 24 óráig lapos tálban vagy széles szájú befőttesüvegben duzzasztjuk; ugyanis a hengerbe szárazon betöltött gyantaoszlop nagyfokú duzzadásával az üveghengert szétrepesztheti. A gyanta betöltésekor a henger alsó csapját (3) zárjuk el és a hengert félig töltsük meg csapvízzel. A gyantát evőkanállal adagoljuk a hengerbe, s közben üvegpálcával kavargassuk meg, hogy a légbuborékok eltávozhassanak. A Varion KS-ből (kationcserélő) vagy a Wofatit MD-ből (anioncserélő) 600 g-ot, a Varion AD-ből (anioncserélő) vagy a Wofatit F-ből (kationcserélő) pedig 800 g-ot töltsünk be. A minimális rétegvastagság a hengerben 60 cm legyen. Végül a felső gumidugót megnedvesítve szorítsuk be a henger nyílásába. Ezek után következik a műgyanták aktiválása (ioncserélésre való előkészítése), illetve a már használt gyanták regenerálása. Ha csupán kationcserélést végzünk, akkor az egyszerű kationcserélő oszlop töltetét tiszta konyhasóval hozzuk nátriumfázisba. E célra 10%-os konyhasóoldatot készítünk, s abból egy liter gyantára — 200-300%-os vegyszerfelesleget használva — általában 3,5 litert (350 g NaCl/l) töltünk a szűrőcső feletti vegyszerüvegbe, miközben még az összes csap zárva van. Ezután kinyitjuk a 2-es szorítót, majd óvatosan a vízcsapot, és csupán annyi vizet engedünk a levezető csőbe, hogy az légbuborékmentes legyen. Ekkor a vízcsapot elzárjuk és kinyitjuk a 3-as szorítót. Erre megindul a konyhasóoldat légbuborékmentes áramlása a szűrőcsőben. Az oldatot 2 liter/óra sebességgel engedjük át (a szorítóval szabályozva a lassú átfolyást). Ha az egész (3,5 liter) konyhasóoldat átfolyt és összegyűlt az oszlop alatti gyűjtőedényben, az aktiválás, avagy a regenerálás megtörtént, és semmi értelme sincs annak, hogy ezt az elhasznált sóoldatot még egyszer a gyantára vezessük, ahogyan azt egyesek hibásan teszik. A regenerálást követően a gyantát alaposan mossuk ki. Egy liter gyantához 5-6 liter csapvizet felhasználva, azt immár gyorsabban, mintegy fél óra alatt engedjük át az oszlopon. Mosáskor a 3-as és 2-es szorítókat nyitva hagyjuk, majd a vízcsap óvatos elcsavarásával a csapvizet egyidejűleg eresztjük a szűrőoszlopra és a levezető csőre, amely utóbbi ekkor úgy működik, mint egy manométer. Ennek alapján szemünkkel jól érzékelhetjük a mosás és az ioncserélés helyes fo-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lyássebességének megfelelő vízmagasságot, ezt nyomban jelöljük is meg a háttérlapon, s így ezután már csak e vonaljelet figyelve, a vízcsapot hamar tudjuk megfelelő sebességűre szabályozni. Az ioncserélést sohase végezzük részletekben, hanem egyhuzamban merítsük ki a gyanta kapacitását. Ha a lágyítással elkészültünk, akkor előbb a vízcsapot (1) zárjuk el, majd a 2-es és a 3-as számú szorítókat. A regenerálást azonban majd csak a következő igénybevétel előtt végezzük el újra. A nátriumfázisú gyantával nyert lágyvizünk lúgos, ezért azt majd a felhasználás alkalmával (amikor a még behalasítatlan medencébe betöltöttük) néhány csepp foszforsavval közömbösíteni kell. Kombinált ioncserélésnél, amikor kation- és anioncserélést is végzünk, akkor a kationcserélő műgyantát nem nátrium-, hanem hidrogén-fázisba hozzuk. Ezt az aktiválást 5%-os sósavval (HCI) végezzük. Itt is nagy vegyszerfelesleggel dolgozzunk; egy liter gyantához 3,5 liter 5%-os sósavat használjunk (2,4 liter csapvízhez óvatosan 400 cm3 tömény sósavat töltünk). Ezzel az aktiválást, illetve regenerálást ugyanúgy hajtjuk végre, mint azt a nátriumfázisnál ismertettük. Az «ioncserélő gyantaoszlop aktiválásához — regenerálásához szódaoldatot (Na2CO, ± 10 H20) használunk 7%-os koncentrációban. Az eredeti előírás szerint ebbe még 0,5% NaOH-t is kellene adnunk a CO, azonnali lekötése céljából. Miután azonban az alsó vízáramú szűrőkben a CO2-buborékok mechanikus úton is eltávolíthatók, — nincs szükség a NaOH-ra. Fél liter anioncserélő gyanta regenerálásához 2,5 liter szódaoldat elegendő, amelyhez a kristályos szódából (amelyben 10 molekula kristályvíz van) 175 g-ot, a vízmentesből viszont csak 2,7%-os oldatnak megfelelő 70 g-ot oldunk fel. Sok időt takaríthatunk meg, ha a kation- és az aniongyanta-oszlopot egyszerre regeneráljuk, amelyet a Lovas-féle kombinált ioncserélő berendezésen a következőképpen végezhetünk el (lásd a táblázatot az ábrán). 1. A szorítók megfelelő nyitásával és a csapvíz nyomását igénybe véve a lúgcsövet légtelenítjük. Amikor e csőből az összes levegő kibuborékolt a szódatartályba, akkor 2. az anion-regenerálásnál megadott szorító nyitó-záró helyzetével (lásd táblázat) megindítjuk a szódaoldat 2 liter/óra sebességű folyását. 3. E folyamattól függetlenül, most a kation-oszlop savcsövét légtelenítjük, majd 4. a megfelelő szorítók nyitásával a sav átfolyását is elindítjuk, ugyancsak 2 liter/óra sebességgel. 5. Vigyázzunk, hogy egyik edény se ürüljön ki egészen, tehát a megfelelő szorítókat időben zárjuk le. 6. Előbb a kation-oszlopot mossuk ki, fél óra alatt 5 liter csapvizet engedve rajta keresztül, s ezután 7. kapcsoljuk össze a két oszlopot: a kation-oszlop itt (hidrogén-fázisban) savanyú vizét kapcsoljuk rá az anion-oszlopra. Az anioncserélő gyantaoszlop átmosását is 5 liter vízzel, fél óra hosszat végezzük. Ezzel berendezésünket üzemkész állapotba hoztuk. Az oldatok elkészítésével együtt kb. 4 óra szükséges, amiből azonban tényleges munkaidő ráfordításunk

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

csupán 30-40 perc. Így viszonylag kevés idő alatt és kis költséggel 100 liter kifogástalan minőségű alapvizet nyerünk, amely a kombinált eljárás kezdetén enyhén lúgos, azután semleges, majd a végén savas kémhatású lesz. A végleges pH-t a felhasználás alkalmával (szódabikarbónával) a kívánt értékre beállíthatjuk. A teljes sótalanításról egyébként egyszerű próbával győződhetünk meg. Az anion-oszlopról a szűrt vizet gyűjtő üvegbe csurgó vízből 2 ujjnyit veszünk kémcsőbe. Erre néhány csepp 1%-os ezüstnitrát-oldatot adunk. Ha az anion-gyantánk jól működik, semmiféle zavarosodásnak nem szabad bekövetkeznie (legfeljebb csekély opalizálódást észlelhetünk). Mihelyt azonban már zavarosodást tapasztalunk (ami az ezüstklorid kiválásától ered, tehát só van jelen), abbahagyjuk a szűrést, s ha még további sótalanított vízre van szükségünk — a gyantaoszlopokat újból regeneráljuk és csak azután folytatjuk a szűrést. Ha az ioncserével előállított (0° keménységű) alapvizet forralt csapvízzel kívánjuk keverni, akkor mérjük meg a forralt csapvíz keménységét (nk°-át) és végezzük el a következő számítást: előállítandó víz mennyisége 1-ben X kívánt keménységi fok (nk°) forralt csapvíz keménysége l-ben (F/l) forralt csapvíz keménységi foka (nk°) Például, ha 60 liter 6 nk°--ú akváriumvizet akarunk előállítani, és a forralt csapvíz meghatározott keménysége 8,0 nk°, akkor a vízkeverékhez szükséges forralt csapvíz mennyisége 60 x 6 F/l = = 45 liter, 8 tehát a 60 liter 6 nk°-os akváriumvíz elkészítéséhez jelen esetben 45 liter forralt csapvíz és 15 liter ioncseréléssel nyert 0°-ú alapvíz szükséges. Lágy akváriumvizünk előállítása — bármely módszerrel — fáradságot, pénzt igényel. Ezt a vizet azonban csak úgy tarthatjuk a kívánt keménységi fokon,. ha megakadályozzuk annak visszakeményedését. Ez utóbbi veszély akkor fenyeget, ha 1. a medence talaja keménységokozó anyagokat tartalmaz; 2. a kövek, sziklák összeépítéséhez cementet használunk; 3. ha az, elpárolgott vizet rendszeresen csapvízzel pótoljuk. Az 1. és 2. pontokat részletesebben az akvárium berendezésénél tárgyaljuk. A 3. pontot illetően pedig jegyezzük meg, hogy medencénk elpárolgott vizét csakis teljesen lágy alapvízzel (desztillált víz, kémiailag vagy ioncseréléssel lágyított víz, esővíz) pótoljuk. A VÍZ pH-ÉRTÉKÉNEK MEGVÁLTOZTATÁSA A pH tárgyalásakor már megállapítottuk, hogy az akváriumvíz pH-értékét sohasem tekinthetjük állandónak, mert az a medencében lezajló biológiai folyamatok (asszimiláció—disszimiláció) következtében folytonosan változik. A csekélyebb változásokat a víz pufferanyagai (hidrogénkarbonátok) szűkebb határok (6,8-7,5 pH) között viszonylag kiegyensúlyozzák. A víz pH-értékének megváltoztatására, „beállítására” tehát csak speciális esetekben kerül sor, nevezetesen:

Dr. Lányi György

1. 2. 3.

Korszerű akvarisztika 1966

ha a jól pufferolt akváriumvíz pH-jáná] savanyúbb vizet igénylő halakat kívánunk tartani vagy szaporítani; ha nagyfokú asszimiláció okozta erős lúgképződést akarunk közömbösíteni ; ha vegyi anyagokkal vagy ioncserélő műgyantákkal előállított lágy alapvíz túl savas vagy túl lúgos kémhatását kell közömbösítenünk.

Az akváriumvíz savanyítása terén elméletileg mindegy, melyik savféleséget használjuk fel erre a célra. Mégis ha savanyú közeget kedvelő vízinövény fajoknak is kedvezni akarunk, akkor a foszforsavat válasszuk, amellyel a természetes vízben igen ritkán előforduló, de a növényi tápanyagforgalom szempontjából hasznos foszfátok jutnak az akváriumvízbe. Egyes trópusi halak természetes vizének (pl. az Amazonasz folyamvidékének) jelentékeny klorid- és szulfáttartalma van (túlnyomórészt anion-tartalmú vizek); ezek számára pedig a sósavval vagy kénsavval történő savanyítás a kívánatos. A cser- és huminanyagokkal (amelyről a következő alfejezetben lesz szó) csak a pufferolatlan vizek — desztillált víz, vegyileg és ioncseréléssel lágyított vizek, esővíz, egyes forrásvizek — savanyíthatók. A szerves savak, mint például a borkősav, citromsav, ecetsav rövid idő múlva megzavarosítják a vizet, ezért ilyen célra nem alkalmasak. A savanyítás művelete nagyfokú elővigyázatosságot követel. Az adagolás mértékére táblázatot nem adhatunk, mert ez az adott víz hidrokarbonátjainak menynyiségétől, vagyis a karbonátkeménységtől függ. A karbonátkeménység nélküli vizek már néhány csepp savra nyomban savas vegyhatással reagálnak; ugyanakkor a magas karbonátkeménységű vizek néhány ml sav ellenére még lúgos reakciót adnak. Itt tehát mindenképpen magunknak kell próbálkoznunk. Egyes gyakorlott akvaristák ezt a műveletet már halakkal népesített medencében is elvégzik. Ez azonban a halakra nézve igen kockázatos eljárás s még gyakorlott egyéneknél is hirtelen bekövetkező bajokat eredményezhet. Ezért a savanyítást lehetőleg még a halak betelepítése előtt végezzük. E célból a tömény savat tartalmazó vegyszerüvegből pipettával néhány milliliter savat vegyünk ki és azt a beállítandó akváriumból származó 5 liter vízhez adjuk (üvegedényben!). E víz pH-ja az alapos összekeverés után savas lesz, s ebből az alacsonyabb pH-jú vízből öntözgetünk kisebb adagokat a medence vizéhez*. Közben azonban erősebben szellőztessük vagy üvegpálcával kevergessük a vizet. Minden egyes adagolás után újra meg újra mérjük meg a beállítandó víz pH-ját, míg csak a kívánt értéket el nem érjük. Ha vizünk a beállítás során igen alacsony pH-értékűvé vált, vagy a vízlágyítás végén túl savanyú vizet kapunk, akkor a semleges vegyhatást, illetve a csekély savanyúság felé való eltolást szódabikarbóna-oldattal érhetjük el. Ez esetben is oldatunkat folytonos kavargatás közben, részletekben adagoljuk az akvárium vizébe, és minden adagolás után mérjünk pH-t.

*A savakkal — kivált azok töményebb oldataival — igen óvatosan bánjunk Kizárólag üvegdugós folyadéküvegben, élelmiszertől távol, jól elzárható helyen tároljuk azokat. A padlóra, asztalra vagy ruhára fröccsent savfoltokat szóda-, vagy szódabikarbóna-oldattal azonnal közömbösítsük. Ruházatunkon legjobb e célra az ammóniák. A bőrünket érő savat bő vizes öblítéssel azonnal távolítsuk el.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A VÍZ TISZTÍTÁSA ÉS KEZELÉSE Az AKVÁRIUMVÍZ KEZELÉSE CSER- ÉS HUMINANYAGOKKAL A cser- és huminanyagok kémiai sajátságairól, természetes előfordulásáról, élettani hatásáról és akvarisztikai szerepéről már szóltunk. Ezúttal e sajátos biológiai hatású, savas jellegű anyagok akvarisztikai alkalmazásáról beszélünk. A csersavpor ( Acidum tannicum) vagy tannin a gyógyszertárakban fillérekért kapható sárgás, púderfinomságú por. Ebből bizonyos csersavigényű trópusi halfajok ( Aphyosemion-félék és egyes pontylazac fajok) számára 1 grammot teszünk 100 liter vízbe. Egyéb trópusi fajoknak viszont 250-500 literre adjunk 1 grammot, s ezt se egyszerre oldjuk fel a medence vizében, hanem benépesített akváriumban, tíz részletben, húsz napon keresztül adagoljuk. A medence berendezésekor az állatok betelepítése előtt legalább három nappal a csersavpornak már feloldva kell lennie. Ha a medence vize vastartalmú volt, akkor a csersav kékesfekete színeződést idéz elő, amely azonban néhány napon belül megszűnik, mert ez a festőanyag a vízben nem oldódik, és magától leülepszik. A csersavnak olyan általános kedvező akváriumi hatása van, hogy már csekély koncentrációban is megakadályozza a felhasználatlan ételmaradékok baktériumos rothadását és a bomlástermékeket kedvelő egysejtűek tömeges elszaporodását. Ennek érdekében kívánatos egészen kevés tannint időről időre a medence vizébe juttatni, amelynek csekély adagját a gyakorlati tapasztalatok alakítják ki. Egészen durván azt mondhatjuk, hogy hetenként egyszer 0,05 gramm csersavport tehetünk 100 liter akváriumvízbe. A növényi főzetekből (pl. tealevélből, csertölgy-kéregből, gyökerekből) kifőzött és átszűrt cseranyagok természetesen kisebb cserzőhatásuk miatt veszélytelenebbek a tiszta csersavpornál, de ezekről — változó csersavtartalmuk miatt — még kevésbé adhatunk meghatározott adatokat. A huminanyagok közül az akvarisztikában elsősorban a humusz jöhet számításba, amely növényi és állati szervezeteknek mikroorganizmusok okozta tökéletlen elbomlásából keletkezik. (A csernozjom talajok 20% humuszt tartalmaznak; a barnaszén is humin-tartalmú.) Az akvarisztikában a fiatalkorú humusz nem használható; erre csakis a jól átérett hegyiláp tőzeg vagy más-néven mohaláp tőzeg felel meg, amely mészmentes és a halakra káros szennyeződéseket nem tartalmaz. E tekintetben érdemes összehasonlítani a különböző tőzegtípusok 100 rész szárazanyagra vonatkozó kémiai analízisének fontosabb adatait :

Hegyiláp (mohaláp) tőzeg Átmeneti (dombvidéki) láp tőzeg Síkvidéki láp tőzeg

Mész

Nitrogén

Foszfát

0,25 1,00 4,00

0,8 2,0 2,5

0,10 0,20 0,25

A fenti táblázatból láthatjuk, hogy számunkra csakis a hegyilápról származó tőzeg alkalmas; sík- és dombvidéki lápjainkról származó tőzeg tehát nem használható. A valódi hegyvidéki mohatőzeget akvarisztikai és kertészeti célokra

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

általában külföldről hozatják (dortmundi torf). Kétséges esetben legjobb próbát végezni a felhasználandó tőzeggel, amelyből keveset desztillált vízben kifőzünk. Ehhez az oldathoz azonos mennyiségben 5%-os ammóniákoldatot (szalmiákszeszt), majd néhány csepp oxálsavat adunk. Ha tőzegünk nem tartalmaz meszet, akkor az oldat nem zavarosodik meg; ellenkező esetben a tőzeg alkalmatlan számunkra. A mohaláptőzeg vízben kioldódó anyagai, a huminsav, krezol és kreozot bitumenszármazékok az akváriumvizet sárgásbarna árnyalatúra színezik, ezzel mintegy beárnyékolják azt, a víznek enyhe savas kémhatást kölcsönöznek, s gátolják a baktériumok és ázalékállatok élettevékenységét. Mindezzel ideális létfeltételeket teremtenek az őserdei vizekből származó, csersavanyagokhoz szokott, s így a bakteriális fertőzéssel és infuzóriával szemben érzékeny halfajoknak, amilyen pl. a jól ismert neonhal is. A tőzeg (torf) említett anyagait kivonhatjuk és egyszerűen hozzáadhatjuk akváriumvizünkhöz. A másik alkalmazási mód: a hegyiláptőzeget filtrálóba tesszük és átfiltrálással lúgozzuk ki belőle a huminanyagot (Medermódszer). Huminanyagot, nyerhetünk a hegyitőzegből, ha azt híg ammóniával lúgozzuk ki, majd enyhe savval a lúgot közömbösítjük. A tőzegkivonatok nagy körültekintést igénylő előállítása miatt huminkivonatokat készen is hoznak az akvárium szaküzletekben forgalomba. Ezek általában sötét barnás fekete, sűrített oldatok, amelyek adagolására a készítményekhez mellékelt használati utasítások adnak útbaigazításokat. Vásárláskor ellenőrizzük, hogy széngázszagú-e a készítmény, mert az ilyen teljesen alkalmatlan akvarisztikai célra! Huminanyagokat por alakban is forgalmaznak (a magunk készítette tőzegkivonatot besűrítve és kiszárítva mi is poríthatjuk). A por alakú huminsavból 5 l akváriumvízbe 5-6 centigrammot tegyünk. A tőzegből származó huminanyagok felhasználására nézve általában a következőket tartsuk még szem előtt: 50 literes akvárium méretig tőzegkivonatot használjunk. Ezen felüli űrtartalomnál az alábbi mennyiségű tőzeget tegyük az akvárium szűrőberendezésébe: 50-100 literes medencéknél 0,5-1 litert 150-200 literes medencéknél 1,5-2 litert 250-300 literes medencéknél 2,5-3 litert Ha a huminanyagokat túladagoltuk volna, akkor timsóoldatos habkővel szűrhetjük ki azt az akvárium vizéből. GÁZOK ÉS SZERVES BOMLÁSTERMÉKEK ELTÁVOLÍTÁSA AZ AKVÁRIUMVÍZBŐL A huzamosabb ideig üzemeltetett akvárium vizében még gondos tisztogatás mellett is felhalmozódnak az állatok anyagcseretermékei, amelyek mérgező hatású nitrogén bomlástermékekre redukálódnak; és növényi részek, táplálékmaradékok rothadásából keletkező gázok: mocsárgáz (metán), kénhidrogén, széndioxid oldódnak fel a vízben. A halak által a vízbe ürített urin növekedésgátló méreganyagokat is tartalmaz. Medencénk rendszeres tisztogatásával, a gondozási sza-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

bályok betartásával ezek a szervesanyag bomlási, rothadási folyamatok nagyban csökkenthetők, és a képződő kevés nitrátot az egészséges vízi-növényzet is megkötheti. Mégis előfordulhat, hogy kénytelenek vagyunk nagyobb tömegű halat közös medencében nevelni (pl. halivadék felnevelésekor, halkereskedelembe n stb.), s azok már nagyobb fokú bomlásterméket juttatnak a medence vizébe. Máskor meg éppen a szerves bomlástermékekre, vízben oldott gázokra különösképpen érzékeny halakat (pl. diszkoszhalak, lazacfélék stb.) gondozunk, amelyeknek sűrűn kellene vizet cserélni, ami kényes és fáradságos feladat. Ilyenkor kitűnő szolgálatot tesz a szénfiltrálás, vagyis az akváriumi (külső vagy belső) szűrőkészülékek (leírásuk a technikai részben következik) szűrőtölteteként alkalmazott hidraffin-szén. A hidraffin-szén apró, matt-fekete szemcsékből álló, nagy aktivitású, fémes szennyeződéstől mentes műszénféleség (hasonló, mint a gázálarcokban használt aktívszén). Kramer próbálta ki és vezette be ezt az akvarisztikába. Eleinte kizárólag csak a tengeri akváriumokhoz vették igénybe, ahol kétségkívül fontos szerepe van az ürülék és táplálékmaradék bomlástermékeinek gyors megkötésében, amelyek a tengervizet rövid időn belül használhatatlanná tennék. A hidraffin-szén puszpáng (buxus) fából készül, 20.000 atmoszféra nyomáson. Nagyfokú porózitása következtében igen nagy felületű, ezért könnyen köt meg — adszorbeál — gázokat, klórt, fenolokat és általában nagy-molekulasúlyú szerves anyagcseretermékeket. Viszont nem köti meg a vízinövények táplálkozásában fontos kismolekulasúlyú sókat (például kloridokat, szulfidokat, nitrátokat és nitriteket). Emellett igen értékes tulajdonsága az oldott káros gázok (pl. kénhidrogén, metán), a klór és a festékanyagok megkötése is. Az utóbbi tulajdonsága folytán azonban ne használjuk olyan ikráztató medencékben, ahol a víz savanyítását mohaláptőzeggel (torf) végezzük, vagy olyan medencéknél, amelyekben például Trypaflavint oldottunk fel. Határozottan előnyös hatású nagyobb tömegű halivadék felnevelésére. Erről kísérletileg is meggyőződhetünk. Két medencében ugyanazon fajú, korú és számú ivadékot azonos körülmények közt neveljünk, de az egyik medence vizét hidraffinszénnel rendszeresen filtráljuk, a kontrollmedencéét viszont nem. A hidraffin-szénnel kezelt medencében az ivadék szembetűnően jobban, erőteljesebben fejlődik, mint a kontroll medencében, ahol a nagyszámú hal ürülékéből feloldódó növekedés-gátló méreganyagok vetik vissza a növekedésben levő állatok normális fejlődését. A hidraffin-szenet kimondottan akvarisztikai célokra állítják elő külföldön. Nálunk ez idő szerint még nem gyártják, de a Műszéngyártó Vállalat forgalomba hoz a MŰÁRT-on keresztül egy aktívszén féleséget „Nuxit 11” néven, amely a hidraffin-szén tulajdonságait eléggé megközelíti. Közvetlen felhasználásra azonban azért nem alkalmas, mert cink kloriddal állítják elő, s így cinknyomokat tartalmaz. Ez utóbbitól „Komplexon III”-mal való áztatással szabadítható meg, de legjobb a fémnyomoktól való megszabadítását magára a Műszéngyártó Vállalatra bízni, amely azt szívesen elvégzi, s ezáltal e műszén készítmény akvarisztikai célokra is alkalmassá válik. A hidraffin-szenet felhasználás előtt le kell öblíteni a raktározása során keletkezett szénportól, és tanácsos még kifőzni is, hogy a pórusok közé szorult gázoktól megszabadítsuk. Utána a filtráló szűrőtartályába töltjük — vízrétegezés köze-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

pette, nehogy a szénszemcsék közt légbuborékok maradjanak. A hidraffin-szenet óvni kell a lebegő szennyeződéssel való eltömődéstől, ezért a durvább szennyeződést előszűrővel vagy előszűrő réteggel kell védenünk. Ez utóbbi lehet aprószemű kavics, kvarchomok, üvegvatta, vagy ami ennél még jobb: akvarisztikai perlonvatta. 100 liter vízre 1000 gramm hidraffin-szenet számítsunk, legalább 15 cm rétegvastagságban. A hidraffin-szenet rendszeres filtrálás mellett 4-5 hónaponként cseréljük ki. Ilyenkor a régit ne igyekezzünk izzítással regenerálni, — legjobb, ha újat használunk. Egyébként a hidraffin-szén szűrőképességéről egyszerű próbával győződhetünk meg. A filtráló beszívócsövét olyan üvegbe állítjuk, amelybe kb. 1-2%os metilénkékoldatot töltöttünk. A szűrt víz kivezető csövét irányítsuk fehér porcelántál fölé, és indítsuk meg a filtrálást. Ha hidraffin-szenünk még jó, — a kifolyó megszűrt víz teljesen színtelen; ellenben ha ez a kék színeződést megtartotta, akkor feltétlenül új szénnel kell a régit kicserélnünk. AZ „ÖREG” AKVÁRIUMVÍZ IDŐNKÉNTI FELFRISSÍTÉSE „Öreg” víznek nevezzük az akváriumban bizonyos ideig — legalább három hétig — használt akváriumvizet, amelyet azelőtt biológiai szempontból nagyra értékeltek. A jól ledugaszolt üvegben vagy üvegballonban, sötét helyen (kamrában stb.) tárolt vizet, amely tehát biológiai és kémiai változásoknak gyakorlatilag nincs kitéve, nem tekintjük „öreg” víznek. Az így raktározott alapvizet például hoszszú idő múlva is még friss vízként használhatjuk. A tulajdonképpeni „öreg” akváriumvíz — biológiai és kémiai folyamatok következtében — eredeti összetételében többé-kevésbé megváltozott víz. Ugyanis a medencébe betöltött víz nem független tartozéka akváriumunknak, hanem állandó kölcsönhatásban áll annak talajával, növényeivel, mikroszkopikus szervezeteivel, halaival stb. Ha a medence talaját és egyéb berendezési elemeit (kövek, fa-. dekoráció stb.) jól választottuk meg, alaposan kimostuk, kiáztattuk, növény-. és állatvilágát pedig helyes arányban telepítettük, s emellett rendszeresen tisztogattuk, a gondozás során nem követtünk el durva hibát, akkor eredeti vizünk hosszabb időn keresztül használható marad, abban káros elváltozás nem következik be. Ha mindezeken kívül a medence vizét rendszeresen szellőztettük, s kiváltképp, ha szakszerűen filtráltuk is, — használhatóságát még tovább fokoztuk. Ennek idejére azonban időtartamokat nem jelölhetünk meg, hiszen az „öreg” akváriumvíz minősége — amint arra már utaltunk — sokféle tényezőn múlik, amelyeket külön-külön és együttesen is figyelembe kell venni, vagyis magát az akvárium vizét is gondozni kell. Mindamellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az „öreg” akváriumvíz többnyire telítve van a benne élő állatok anyagcseretermékeivel. Az akváriumi állatok által kiválasztott anyagok (ürülék, urin, nyálkaváladék stb.) közvetlenül vagy biokémiai átalakulás folytán a vízben oldódnak. Az etetésből visszamaradó hulladék (elpusztult plankton-szervezetek tetemei, műeleség-maradék), valamint a vízinövények elhalt részeinek rothadásából veszélyes sejtméreg, kénhidrogén

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

keletkezhet. Az etetéssel az akváriumba bevitt rengeteg fehérjét a halak lebontják, s az általuk kiválasztott egyszerű nitrogéntartalmú vegyületekből baktériumok közreműködésével ammónia is keletkezik, amely rendkívül mérgező hatású. Ezt ugyancsak baktériumok a kevésbé mérgező nitritté, majd nitráttá alakítják át. Minél több halat gondozunk együtt a medencében, annál hamarabb halmozódnak fel ezek a termékek az akvárium vizében, kedvezőtlenné téve a létfeltételeket halaink számára. A vízben oldott bomlástermékeknek azonban csak egy részét távolíthatjuk el a szokásos eljárásokkal. Ha az „öreg” akváriumvíz e káros hatásait el akarjuk hárítani, — a legtöbbet az egészséges, jól asszimiláló vízinövényzettel érhetjük el, s itt elsősorban az alámerülő növények jöhetnek tekintetbe. Minél több submers növény ( Myriophyllum, Vallisneria stb.) jut egy halra, annál inkább számíthatunk vizünk tisztán maradására. Mindamellett — a közhiedelmekkel ellentétben — az akváriumi növények az állandóan szaporodó nitrátnak csupán egy részét tudják lekötni. Ha az „egyensúlyi” népesítésnél a különféle halméretekre megadott literszámot is érvényesíteni tudjuk, akkor a halak termelte csekély hulladékanyagot a baktériumok le tudják bontani és mint tápanyagot adják át a vízinövényeknek. A legtöbb hal egyébként a természetben sincs állandó összetételű vízhez szokva. Az „öreg” akváriumvíz tehát korántsem kedvező biológiai hatású halainkra nézve, ha abban túlhalmozódnak az állatok által kiválasztott anyagcseretermékek vagy más káros (pl. növényi rothadásból eredő) bomlástermékek. Az akváriumvíz ilyen megváltozására azonban az akváriumi halak érzékenysége fajonként eltérő. A legérzékenyebbek e tekintetben a természetben állandó vízfelfrissüléshez szokott fajok (pl. vitorláshalak, diszkoszhalak stb.), amelyek már 1-1,5 hónapos „öreg” vízben is étvágytalanokká válhatnak, sőt táplálkozásukat (főleg az öreg állatok) be is szüntethetik. Ezért az ilyen fajok vizének egy részét gyakrabban, a többiét ritkábban, a régivel azonos hőfokú friss vízzel cseréljük ki. A medence víztömegének 1/4 —1/3 részét óvatosan leszívatjuk, s helyébe a megfelelően temperált friss vizet — a berendezésre és a halakra vigyázva! — a régi fölé rétegezzük. Szaporításkor gyakran az egész vízmennyiséget frissel — többnyire a réginél lágyabbal — cseréljük ki, illetve a szülőjelölteket a szaporító akvárium előre elkészített vizébe helyezzük át. A TENGERI ÉS A KEVERT (FÉLSÓS) AKVÁRIUMVÍZ A tengervíz különféle sóknak — főleg a nátrium- és magnéziumkloridnak, a keserűsó néven ismert magnéziumszulfátnak —, valamint nyomokban előforduló elemeknek 3-4%-os oldata. A különféle tengerek sótartalmának határértékei: Atlanti óceán……………………………………………3,5-3,6% Földközi-tenger ………………………………………. 3,3-3,8% Adriai-tenger ………………………………………….. 4,05%

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Fekete-tenger ………………………………………… 1,58-1,77% Északi-tenger …………………………………………. 3,0 —3,6% Keleti-tenger ………………………………………….. 0,7 —2,0% A különböző tengerek vizének sói azonos arányúak, csupán sűrűségük különböző. Az areométerrel (sűrűségmérővel) ellenőrizhető sókoncentráció 18 C°-on: a Földközi-tengerben ………………………………... 1,027-1,028 az Északi-tengerben……………………………………1,021-1,023 a Keleti-tengerben ……………………………………..1,017-1,021 A tengerparttól távoli helyeken — így nálunk is — nehéz hozzájutni természetes tengervízhez, — de nem nagy költséggel és viszonylag csekély fáradsággal kitűnő minőségű mesterséges tengervizet állíthatunk elő, amely a kényesebb tengeri állatok akváriumi tartására is igen alkalmas. A mesterséges tengervíz-receptek közül az újabb keletű akvarisztikai szakmunkák E. Wiedemann 1954-ben publikált receptjét ismertetik. Erről a legáltalánosabban használt receptről Csányi Vilmos biokémikus akvaristánk kimutatta*, hogy kényesebb tengeri állatok tartására nem alkalmas. Szerinte ugyanis a Wiedemann-féle recept tengeri növénytápsó (N-tartalma kb. 1000-szerese, P-tartalma pedig kb. 500-szorosa a természetes tengervíznek). Csányi a tengervíz saját kémiai analízise után olyan receptet állított össze, amely teljes mértékben pótolni tudja a tengervizet. Ez a recept a következő: 2729,16 g nátriumklorid (NaCl) 514,34 g magnézium-klorid (MgCl2 + 6 H20) 2,67 g orto-bórsav (H3BO3) 0,18 g lithium-klorid (LiCl) 0,21 g alumínium-szulfát (Al2[SO4]3) 73,93 g kálium-klorid (KCl) 8,52 g nátrium-bromid (NaBr) 0,5 g kálium-jodid (KJ) 0,02 g kálium-nitrát (KNO3) 704,78 g magnézium-szulfát (MgSO5 + 7 H20) A fenti sókat pontosan mérjük le és oldjuk fel egyszerre 80 liter desztillált vízben (lehet ioncseréléssel nyert alapvíz is), és a teljes oldódás után további 10 liter vízben külön oldjunk még fel 2,47 g stroncium-kloridot (SrCl2) 113,51 g kalcium-kloridot (CaCl2) valamint másik 10 liter vízben 19,69 g nátrium-hidrokarbonátot (NaHCO3) 0,16 g nátrium-hidrofoszfátot (Na2HPO4) Végül az oldatot összekeverjük és hozzáadunk még 1 ml vízüveget. Ez a 100 liter sóoldat még töményebb, mint amilyen sűrűségű tengervízre szükségünk lesz, ezért a tartandó állatok eredeti tengervizének megfelelő sűrűséget (lásd előbb) areométer (fajsúlymérő) segítségével, desztillált vizes hígítással állítsuk be. A sűrűség beállítása után következik a nyomelemeket tartalmazó törzsoldat elkészítése. Ezzel a kiegészítéssel válik majd mesterséges tengervizünk a kénye*Csányi Vilmos: Tapasztalataim a tengeri akvarisztika területén. Akvárium és Terrárium IV. évf. (1959) 3. szám, 113-118. old.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

sebb tengeri szervezetek számára is teljes értékűvé. Az alább felsorolt vegyi anyagokból oly csekély mennyiséget kell beszereznünk, hogy azok anyagi megterhelést alig jelentenek. 1 liter desztillált vízben oldjunk fel: 24 mg réz-szulfátot (CuSO4 5 H2O) 18 mg kobalt-kloridot (CoCl2) 2 mg kálium-kromátot (K2CrO4) 12 mg arzén-trioxidot (As2O3) 1 mg nátrium-wolframátot (WCl3) 30 mg nátrium-fluoridot (NaF) 60 mg cézium-kloridot (CsCl) 10 mg ólom-nitrátot (Pb[NO3]2) 300 mg mangán-szulfátot (MnSO4) 700 mg rubidium-kloridot (RbCl) 25 mg cink-szulfátot (ZnSO3) 160 mg vas-szulfátot (Fe2[SO4]3) 20 mg nikkel-kloridot (NiCl2) 30 mg szelén-nitrátot (Se[NO3]2) 2 mg kadmium-kloridot (CdCl2) 1 mg titán-dioxidot (TiO2) 3 mg ezüst-nitrátot (AgNO3) 1 mg ón-kloridot (SnCl2) 200 mg ammónium-molibdátot ([NH4]6Mo7O24) Ebből a nyomelemes törzsoldatból minden 10 liter mesterséges tengervízhez adjunk 1 ml-t. Ezután, hogy biológiailag is megfeleljen a természetes tengervíz minőségének, „oltsuk” be egy kevés „öreg” tengervízzel*, majd a medencébe betöltve, világítsuk meg fénycsővel, s erőteljes szellőztetés mellett mintegy 3-4 hétig hagyjuk állni. Ezalatt a „beoltott” mikroszervezetek (algák, zooplankton) jól elszaporodnak és mesterséges tengervizünkből szinte „valódi” tengervíz válik. A tengervíz pH-ja általában 7,3-8,0 között van. Ha a rosszul kezelt medencében mégis savanyodna, akkor kevés szódabikarbóna-oldattal a pH-t a kívánt határok közé állíthatjuk. A tengervíz sótartalmánál fogva a fémekkel érintkezve mérgező vegyületeket hoz létre. Emiatt — hacsak nem öntöttüvegű medencét használunk — a fémrészeket gondosan kell szigetelnünk a tengervíz maró hatásától, különben tengeri állataink csakhamar mérgezett közegbe kerülnek. Ugyancsak maró hatású a tengervíz a gittrétegre is, ezért a víznek a gittel érintkező felületeit is alaposan szigetelni kell (az erre használható anyagokat a következő fejezetben tárgyaljuk). Trópusi eredetű, édesvízinek ismert akváriumi halaink között akadnak olyan fajok is, amelyek jobbára a tengertorkolatok, tengerparti lagúnák, deltavidékek, tengeröblök kevertvizű (ún. brakvízi) zónájában élnek, ahol tehát a tenger sós vize az odaérkező édesvízzel keveredik. Általában az ilyen halfajok fokozatosan hozzászoktathatók a tiszta édesvízhez is, gyakran így is tartják őket, igazán azonban csak akkor érzik jól magukat és szaporíthatók, ha eredeti életfeltételeiknek meg-

*E tekintetben a Fővárosi Állat- és Növénykert Akvárium osztálya szívesen áll az akvaristák rendelkezésére.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

felelően édesvizükhöz bizonyos arányban tengervizet is keverünk. Ilyenek — többek közt a Scatophagus, Monodactylus, Tetrodon, Periophthalmus, Toxotes fajok, sőt a Mollienisiák nagyobb része is. Az ilyen halfajok vizébe akvaristáink egyszerűen konyhasót tesznek (10 literenként egy csapott evőkanálnyit, pl. a Mollienisiák vizébe). Helyesebb azonban, ha a fenti mesterséges tengervízből (esetleg természetesből) 10 —.15%-, részarányban keverjünk az édesvízhez. A tengervíz kezelésével kapcsolatban elsősorban az ún. „nitrát-problémáról” kell szólnunk. Míg az édesvízi akváriumokban a nitrátképződés csupán kivételes esetekben, pl. a diszkoszhalakra nézve jelentős, addig a tengeri akváriumokkal kapcsolatban ez központi probléma — a tengeri állatok rendkívüli nitrátérzékenysége miatt. A legkényesebbek e tekintetben a bomlásanyagoktól teljesen mentes meleg tengerek — milliárdnyi korallpolipocskától szüntelenül „filtrált” — vizéből származó, ragyogó szépségű korallszirti halak. A kényesebb tengeri szervezetek már 0,1 mg/l ammóniától, avagy 40-50 mg/l nitráttól elpusztulnak. A közepes tűrőképességű állatok is legfeljebb 100-150 mg/l nitrátot képesek csak elviselni. A probléma azért komoly, mert a friss tengervíz alig tartalmaz nitrátot. Az újonnan feltöltött tengeri akváriumban az állatok ezért jól érzik magukat, azonban az etetések és az állatok anyagcseréje következtében néhány hét alatt tengervizünk nitráttartalma eléri a kritikus mennyiséget. Az állatok előbb étvágytalanná válnak, majd rövidebb-hosszabb idő múlva sorra elhullanak. A tengervíz nitráttartalmának felszaporodása okozta káros következményeket a medence vizének időről időre történő rendszeres kicserélésével háríthatnánk el. A tengervíz megszerzése a tengertől távoli helyeken fáradsággal és költséggel jár. Amellett a gyakori vízcseréket a kényesebb tengeri állatok mindenképpen megsínylenék. Kisegítő megoldás e téren a hidraffin-szénnel való filtrálás (10 liter tengervízhez 0,5-1 liter hidraffin-szenet számítva). A hidraffin-szén teljesen megköti az oldott fehérjéket, ammóniát és a nitrit, nitrát 15-20%-át. A nitrát-probléma tökéletes megoldását erősbázisú anioncserélő műgyantákkal érhetjük el. Az NDK tengeri állatokkal foglalkozó akvaristái már évek óta kitűnő eredménnyel használják e célra a WOFATIT ~jelzésű anioncserélő műgyantát. Tapasztalatuk szerint a WOFATIT ~ a tengervízből 5 g NO3/l-t köt meg, s egyidejűleg más szerves szennyeződéseket is kiszűr. Ha mindjárt a medence feltöltése után helyezik üzembe, akkor eleve megakadályozza a nitráttartalom emelkedését. A tengervíz — magas kloridtartalmánál fogva —magától regenerálja ezt az erősbázisú, kiváló műgyantát. Csányi Vilmos fentebb említett cikkében ismerteti, miként lehet bármely erősbázisú anioncserélő műgyantát a tengervíz nitrátjának megkötésére alkalmassá tenni. A szerző 100 liter tengervízhez (amelynek NO3-tartalma a veszélyes 100 mg/l értéket elérte) egy liter erősbázisú anioncserélő gyantát (pl. VARION AD, WOFATIT MD, AMBERLITE IR-4B stb.) használ, s ezen előzetesen olyan tengervizet folyat át, amely az ő mesterséges tengervíz-receptjében megadott sókat nem 34%-ban, hanem 18-20%-ban tartalmazza, tehát az eredeti receptben szereplő sómennyiségeket (a nyomelemeket is — a KNO3 kivételével!) 20 liter desztillált vízben oldja fel. Egy liter gyantán 5 liter sóoldatot áramoltat át kb. 3 órán keresz-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

tül. Ezután az így kezelt gyantát a tengeri akvárium filtrálójába teszi (előfiltráló töltettel védve azt a lebegő szennyeződéstől), és 4-5 napig szórj keresztül rajta a medence vizét. így a nitrátmennyiség 30-35%-át tudja eltávolítani. Ezután a gyantát újra regenerálja, és a filtrálóba visszahelyezve újabb 30-35% nitrátot köt meg vele. Természetesen a kevesebb nitrát eltávolítása hamarabb megy végbe. Ezzel a módszerrel anélkül, hogy a tengervíz összetételén bármit is változtatnánk, megoldhatjuk a nitrát-problémát. A mesterséges tengervízből többet készítsünk, mint amennyi akváriumaink egyszeri feltöltéséhez szükséges, az előre nem várt esetekre is számítva. A tengervíz tárolására kizárólag becsiszolt üvegdugós nagy vegyszerüvegek (20-30 literesek), illetve üvegballonok (60 literesek) alkalmasak. Az elpárolgott tengervizet is desztillált vízzel (vagy alapvízzel) pótoljuk.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUM MŰSZAKI KÖVETELMÉNYEI, ELHELYEZÉSE ÉS ÜZEMELTETŐ BERENDEZÉSEI

A MEDENCÉK Az akvárium beszerzése vagy elkészítése előtt el kell döntenünk, hogy felállítandó medencénk a szoba díszét szolgáló társasakvárium, vagy egyes fajok speciális igényét kielégítő biotópakvárium, avagy tenyészakvárium lesz-e. Az akvárium megválasztásában a rendeltetési szempontokon kívül pénztárcánk, ízlésünk és lakásunk adottságai is közrejátszanak. A kezdőben gyakran merül fel a kérdés: nagyobb vagy kisebb medencével kezdjen-e akvarizálni? Kellő útbaigazítás nélkül többnyire azt a téves nézetet vallja, hogy a kicsiny akvárium megfelelőbb a gyakorlati készség elsajátításához. Ajándékozáskor is rendszerint a legkisebb méretű akváriummal lepik meg az emberek szeretteiket. Pedig a kicsi akváriumok berendezésének, élővilágának épségben való fenntartása, ellenőrzése és kezelése sokkal nehezebb, mint a nagyobbaké. Az utóbbiak fizikai—kémiai viszonyai kiegyenlítettebbek, nincsenek annyira kitéve nagyobb ingadozásoknak, öntisztuló képességük, élettani egyensúlyuk könnyebben fennmarad, mint az egészen kisméretűeké. A túl kicsi akváriumoknál már a legcsekélyebb hiba is komoly bajokat idézhet elő. A nagyobb méretű medencék gondozása tehát egyszerűbb, könnyebb velük az akvarizálás gyakorlatát elsajátítani. Kivitelezésüket illetően megkülönböztetünk 1. kisegítő-, 2. öntöttüvegű, és 3. vázas akváriumokat. Kisegítő akváriumnak tekintjük az olyan — eredetileg nem akváriumi célokra készült — edényeket, amelyeket több-kevesebb hátrányuk ellenére bizonyos esetekben felhasználunk. Ilyenek a közönséges befőttes üvegek, a nagyobb uborkásüvegek, a négyszögletes akkumulátor- és preparátumüvegek. Ezek közül a kisebb, 1,5-2 liter űrtartalmúak alacsonyabbrendű vízi szervezetek (hidrák, piócák, vízirovarok és lárváik, vízicsigák stb.) megfigyelésére alkalmasak. A nagyobb, 510 literes edényekben pedig már apróbb halakat, halivadékokat is tarthatunk. A gerinctelen állatok megfigyelésére beállítandó négyszögletes preparátumüvegeket vagy akkumulátorüvegeket politúrozott vagy befestett furnérlemezes

Dr. Lányi György

hosszú ládatokban egymás mellé sorakoztathatjuk, minden egyes üvegnek megfelelő négyszögletes ablakot vágva a ládában. Így az egész igen dekoratívan hat, kivált, ha a láda megmagasított fedelébe világítóberendezést is szerelünk. A vízirovarokat (búvárpókok, csíkbogarak, vízipoloskák stb.) tartalmazó üveget dobozfedélszerű keretbe rögzített hálószövettel zárjuk le, mert különben könnyen megszökhetnek. Öntött üvegű akváriumon a kimondottan akváriumi célra gyártott, egy darabba öntött négyszögletes üvegmedencét értjük, amely már az igazi akvárium alapvető műszaki követelményével rendelkezik: átlátszó, síkfalú, négyszögletes tartály. Előnyei: fém- és gittérintkezési felületei nincsenek, ezért veszélyes anyagok nem oldódhatnak ki belőle, és könnyen tisztán tartható. Emiatt szívesen alkalmazzák szaporító, karantén (elkülönítő) és gyógykezelő medence, valamint tengeri akvárium gyanánt. Igen alkalmas kísérleti célokra is. Hátrányai: könnyen törik, váratlanul — sokszor hirtelen huzat vagy egy alája került kvarchomokszemcse hatására is — megreped. A formába öntött üvegmassza megszilárdulásakor légbuborékok szorulhatnak az üvegfalak anyagába, az egyenlőtlen lehűlés folytán feszülések, különböző szilárdságú felületrészek keletkeznek, amely hibák olykor csak az üzemeltetés közben bukkannak fel, amikor már bajt idéztek elő. Az öntött üvegfal sohasem olyan sima, mint a hengerelt üveglap, ezért többé-kevésbé torzít. Ha valamelyik oldala megreped, ezzel az egész medence használhatatlanná válik. Az öntöttüvegű akvárium alá minden esetben tegyünk nemezlapot, vagy több rétegben vastag posztót. A medencét ne állítsuk huzatos helyre, se kályha vagy radiátor köz-

Korszerű akvarisztika 1966

16. ábra. a) öntöttüvegű akvárium; b) műanyag falú, egy darabból sajtolt, tégla alakú medence ; fenékrésze a talaj magas ságáig festett; c) fordított csonkagúla alakú műanyag-akvárium, világítóernyőt magában foglaló, dobozszerűen záródó műanyagfedéllel (NDK-modell)

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

vetlen közelébe. A fedőüveget oldalainak felső peremére, kis bemetszéssel ráerősített parafadugók tetejére fektessük. Külföldön már megjelentek az átlátszó műanyagból készült, egy darabból sajtolt — műanyag medencék, amelyek egyelőre csak kisebb méretben készülnek. Nem törékenyek, könnyen kezelhetők, kiválóan alkalmasak tenyésztési és gyógykezelési célokra, viszont faluk könnyen karcolódik, homályossá kopik. Remélhetőleg rövidesen nálunk is elterjednek ezek a praktikus és viszonylag olcsó műanyag medencék. Vázas akváriumoknak a síküveg (táblaüveg, tükörüveg) lapokból álló, hegesztett fém- vagy műanyagkeretbe gittelt medencéket nevezzük. Előnyük, hogy sima, torzításmentes üvegfaluk a belső tárgyak valóságos képét adják; tartósak; megfelelő elkészítésük esetén törési veszélyük csekély, tehát biztonságosak. Ha mégis valamelyik oldalukat törés vagy repedés érné, akkor a hibás oldal kicserélhető, az öreg, kiszáradt kötőanyagú vázas akváriumok pedig újraüvegezéssel megmenthetők, illetve felújíthatók. Helyesen méretezve a nagy víznyomást is kibírják, tehát a nagyméretű medencék technikai feltételeinek is megfelelnek. Hátrányuk — a viszonylag magasabb áron kívül — csak akkor mutatkozhat, ha hibás építés miatt mérgezéssel veszélyeztetik a bennük gondozott állatokat. Hiányos belső szigetelésük esetén a gittelt felületeken (a sarkokban) penészgombák és nyálkás moszatok telepednek meg, amelyek később fertőzés gócai lehetnek. Mindezek a hátrányok azonban kifogástalan elkészítéssel teljesen kiküszöbölhetők. Vázas akváriumokat — s ez is egyik előnyük — mindenféle kívánt méretarányban lehet készíttetni. A medence formájának a tartandó növények és állatok tömegéhez, méretéhez, az egyes halfajok mozgási igényéhez, a tenyésztendő faj szaporodási és felnevelési feltételeihez, továbbá a szobaberendezés keretébe bele illő esztétikai követelményekhez kell igazodnia. A dísz- és társasakváriumoktól általában megköveteljük a lehetőleg nagy rálátási felületet, a hosszirányban megnyúlt, nem túl széles és magas formát. Magas, lapostestű -es nagyobb termetű halfajok (Metynnis, Pterophyllum, Symphysodon stb.) az átlagosnál magasabb és keskenyebb, a csapatosan és gyorsan úszó fajok (Danio, Esomus, Laubuca stb.) pedig igen hosszú kiúszóteret nyújtó medenceformát igényelnek. A tenyészakváriumoknak a zsenge ivadék számára szükséges sekély vízoszlop miatt alacsonyaknak kell lenniük.

A kedvező méretarányok a következők: Társas- és díszakváriumok szélessége a medence hosszának 1/2-1/3 része, magassága pedig a szélességnél nem sokkal (csupán a szélesség 1/5—1/4 részével) több. Például: 36 cm (hosszúság) 44 cm 50 cm 70 cm 100 cm 120 cm 150 cm

X X X X X X X

18 22 25 35 38 40 60

cm (szélesség) cm cm cm cm cm cm

X X X X X X X

25 28 30 40 50 55 70

cm (magasság) cm cm cm cm cm cm

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Magasabb vízoszlopot kedvelő, lapos és magas testű halak speciális méretű medencéinek magassága a medence hosszúságának 2/3-a, szélessége pedig annak 1/3-a. Például: 90 x 30 x 60 cm, 120 X 40 x 80 cm. Hosszú kiúszóteret igénylő, gyorsúszású csapathalak speciális méretű medencéinek szélessége és magassága — a medence hosszának 1/4-e legyen. Az ilyen medencét jó rendezhetősége, változatosan kiképezhető víz alatti tájának dekoratív hatása miatt gyakran díszül szolgáló társasakváriumként is alkalmazzák. Például: 120 x 30 X 30 cm, 160 x 40 x 40 cm. A tenyészakváriumok magassága és szélessége a medence hosszúságának 1/3a. Például: 45 X 15 X 15 cm, 60 X 20 x 20 cm, 90 x 30 X 30 cm. A különféle méretarányú négyszögletes, egyenes keretszélű — a gyakorlatban általánosan elterjedt — akváriumokon kívül akadnak különleges medenceformák is, kivált a külföldi kereskedelmi forgalomban. Ilyenek a felfelé szélesedő trapézformájú, sarokban való elhelyezésre szolgáló háromszögletű, és a műanyagból

17. ábra. a) társasakvárium céljaira alkalmas, tégla formájú vasvázas medence; b) tenyészakvárium céljára kedvező, nyújtott formájú vasvázas medence; c) fordított csonkagúla alakú, világítóernyővel fedett medence (NSZK-modell); d) műanyag keretléces akvárium (NDK-modell)

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

sajtolt tv-képernyő formájú akváriumok. Ezek kétségkívül újszerű megoldások, amelyeket a modern lakás vonalaihoz különleges formákkal igyekeznek illeszteni. Ámde mind a háromszögletű, mind a trapéz alakú medencék berendezési lehetőségei korlátozottak, a halak számára sem nyújtják a legjobb mozgási feltételeket. Amellett az akváriumnak nem bizarr formájával, hanem belső összképének szépségével, érdekességével kell különleges esztétikai hatást elérnie. A medencék méreteit űrtartalmuk kapacitásával, literben is ki szoktuk fejezni, ami az adott akvárium váz- és üvegfal vastagsága, valamint a feltöltendő vízmennyiség ismerete szempontjából egyaránt fontos szám. Ezt a medence méretadatai alapján úgy számíthatjuk ki, hogy a hosszúság, magasság és szélesség centiméter számait megszorozzuk, s az így nyert értéket osztjuk ezerrel. (Például, ha akváriumunk 50 X 20 X 30 cm méretű, akkor annak űrtartalma 30 liter; a 120 x 40 x 55 cm medence méretű pedig 264 liter.) A vázas akváriumok kerete általában fémből, mégpedig bádogból, vaslemezből, rozsdamentes könnyűfémből (pl. dúralumíniumból) készül. Külföldön már elterjedtek a nagy szilárdságú, egy darabból sajtolt műanyagvázas akváriumok, amelyek korróziómentesek, higiénikusak és tengeri akváriumnak is igen alkalmasak. Az utóbbiakat típusméretekben gyárilag készítik, a fémkeretűeket viszont ezektől eltérő méretben is elkészíttethetjük lakatosüzemekben, illetve a szaküzletek közvetítésével. A bádogváz szilárdsága kisebb a vasvázúnál, ezért csak kisebb medencék készítéséhez alkalmas. Anyaga ónozott bádog, amelyet lemezvágóval a kívánt méretre szabunk, pontosan a közepén derékszögben behajlítunk, majd a sarkokat szegecseléssel vagy forrasztással összeillesztjük. Igen fontos, hogy a víztől megfelelő szigetelő anyaggal (lásd később) többszörösen beecseteljük. A vasvázas medencék keretéül a vaskereskedésben szegletvas („winkli”) néven, különféle szélességben (keret szélessége mm-ben) és erősségben (keret vastagsága mm-ben) forgalomba kerülő vaskereteket használjuk. A pontosan kiszabott szegletvas darabokat a kívánt méretben összehegesztik, és a sarkoknál a hegesztéskor keletkező egyenetlenségeket simára csiszolják. Nagyobb (70 cm-en felüli) medencék alsó hosszanti széleit egy vagy két merevítő vasléccel összekötjük, hogy ezzel a fenéklemez számára biztonságosabb felfekvést, teherelosztást teremtsünk. Különböző medenceméreteknél a szegletvas és a vasbádog erőssége a következőképpen változik (l. a 3/a táblázatot). Az akvárium oldalfalának jóminőségű (karcolásmentes, légbuborék nélküli), színtelen, síkfelületű, hengerelt vagy húzott táblaüveget (ablaküveget); 7 mm vastagságon felül pedig foncsorozás nélküli tükörüveget használjunk. Az üvegfal vastagsága nagyban az oldallapok magasságától függ. Erősebben karcolt üveget még fenék- vagy háttéroldalnak se használjunk, mert a víznyomástól az ilyen bármikor könnyen végigrepedhet! A fenékoldalt vasbádogból, erre fektetett üveglapból vagy — ma már ez a legelterjedtebb — kizárólag üveglapból vágjuk ki. A fenéküveg az oldalfalnál valamivel vastagabb legyen. A különféle méretű medencékhez üzembiztonsággal felhasználható üveglapok erősségét Loderstedt alábbi táblázata (3/b) mutatja:

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

3 /a táblázat Medenceméret cm-ben

szélessége

hossza

Szegletvas erőssége mm-ben

magassága

sarkok szélessége

vastagsága

Bádogkeret vastagsága mm-ben

10X10

1,0-1,5

15X15

1,5-2,0

15X15

1,7-2,0

20X20

2 -2,6

20X20

2 -2,6

20X20

2,6-2,7

20X20

2,7-2,9

25X 25

2,9

25X25

3,4

100

25X25

3,4

120

30X30

4,0

130

30X30

4,0

140

40X40

4,0

150

45X45

5,0

200

100

50X50

8,0

3/b táblázat

Üvegfal vastagsága cm-ben

Üvegfal hossza cm-ben

100

110

120

130

140

150

30 2,5

2,8 3,3 3,8 4,1 4,2 4,4 4,6

4,9

3,4 4,3 5,1 5,6 6,0 6,3 6,5

6,7

6,9

7,0

7,1

4,4 5,1 5,8 6,5 7,2 7,7 8,2

8,4

8,7

8,9

9, l.

9,2

6,0 6,5 7,5 8,5 9,3 9,7

10,2

10,7

11,1

11,4

11,6

11,7

6,6 7,3 8,2 9,0 10,0 10,9

11,6

12,2

12,7

13,1

13,4

13,6

7,4 8,2 8,8 9,3 11,0 12,2

13,1

13,7

14,3

14,9

15,6

16,1

Üvegfal vastagsága mm-ben

A medenceváz beüvegezése előtt a fémkeretet a rozsdásodás és a mérgező fémsók kioldódásának elkerülése végett alaposan szigetelnünk kell. Nálunk e célra ez idő szerint az egyszerű míniumos alapozást alkalmazzák. A vasbádog és szegletvas széleket kívül-belül egyaránt jól bekenjük míniumfestékkel, majd teljes száradás után ezt még legalább kétszer megismételjük. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy még a legalaposabb míniumos alapozás esetén is a medence vízzel állandóan érintkező részei előbb-utóbb lekopnak és rozsdásodásnak

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

indulnak. Külföldön szigetelésként a megfelelő színre befestett vaskereteket átlátszó polisztirol műanyag fóliaréteggel vonják be. Kémiai rozsdamentesítést magunk is végezhetünk. E célra kb. 50-60 százalékos foszforsavat, kb. 2,5 százalékos cinket használjunk, amihez az erősebb bevonóképésség érdekében még 10 százalék spirituszt vagy glicerint adunk. A vas részek zsírtalanítására Trisó- vagy Ultra-oldat megfelel. A fémkeret rozsdamentesítése és zsírtalanítása után következik az alapozás. A legrégibb a már említett lenolajfirniszes-míniumos alapozás, amelynél csupán arra kell ügyelni, hogy a míniumréteg sehol se maradjon lakkfesték nélkül, mert vízzel érintkezve abból csekély mennyiségű ólomszennyeződés kerülhet a vízbe, ami a kényesebb halakra ártalmas lehet. Fedésre — a legújabb megállapítások szerint — nem alkalmasak az egyszerű lenolajfestékek, sem az átlátszó csónaklakkok, mert a víztől megduzzadnak. Ugyancsak kerüljük a hajótestek festésére gyártott speciális lakkokat is, mert ezek az algák és kagylók megtelepedése (a biológiai korrózió) elleni mérgeket tartalmaznak. Legalkalmasabbak céljainkra a jóminőségű lakkfestékek, mint a D—D (desmodur — desmophen) lakkok; amelyeket viszont csakis száraz környezetben szabad a fémkeretre vinni, ügyelve, hogy azon légbuborékok és kihullott ecsetszálak ne maradjanak. Ideális szigetelést érhetünk el a már ismertetett foszfátos rozsdátlanítás után a klórkaucsuk-lakkal. Ez finom filmhártyaszerű réteget alkot száradás után, tehát a lakkot jól kell eldolgozni, nehogy a filmhártyán folytonossági hiányok keletkezzenek. A jól alapozott klórkaucsuk-lakk tartós, vízhatlan, a tengervíz maró hatásának is ellenáll, és igen alkalmas cementépítmények szigetelésére is. Miután különböző színekben kerül forgalomba, nemcsak szigetelhetjük, hanem a kívánt tónusúra színezhetjük vele cementezett sziklaépítményeinket. Igen jó izoláló lakk — előzetes rozsdátlanítás után — a fenolmentes bitumenlakk, amellyel négyszer-ötször is átfesthetjük a kereteket. Az NDK-ban vízvezetékcsövek és ivóvíztartályok izolálására gyártott speciális festékek közül akvarisztikai célra kitűnők a régen ismert „Inertol 49 W”, s az újabban forgalomba került „Hydrabit” és „Preolit T”. Az akváriumok vázának színe felállításuk helyének jellegéhez mérten ízlésünk szerint változhat. Modern, világos falú lakásokban még ma is gyakoriak a csontszínű medenceszélek (ezt a fehér lakkfestékhez kevert kevés okkersárgával érjük el). Mind gyakoribbá válnak a világos borsózöld, dióbarna és fekete szegletű medencék. Hatásosak a sötétebb zöld alapra bronzfestékkel rávitt „aranypatinás” keretek, valamint „erezéssel” a politúrozott fa mintázatát utánzó színhatások. A sima szegletvas fekete lakkfestékkel való befedése a kovácsolt vas hatását kelti, s ezért jól illenek a kovácsolt vasból készült szobaberendezéshez. Készíttethetünk medencéket és akváriumállványokat kovácsoltvas díszítéssel is. A nikkelezett, illetve krómozott szélű akváriumok tükrös fémfelületükkel kissé ridegek, s csak akkor hatnak jól, ha valamennyi medencénk és azok állványai is mind egyformán krómozottak. A nikkelezett vagy krómozott keretszélt a kész medence vízzel való feltöltése után kenjük be vékonyan bórvazelinnal (ezt gyakran meg kell ismételni). Házilag nehéz javíthatóságuk és felújíthatóságuk miatt még nemigen terjedtek el

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

a jövőben talán gyakrabban látható szórtfestésű (dukkózott) és eloxált keretű medencék. A medenceváz üvegezéséhez megfelelő kötőanyagot szaküzletből készen szerezhetünk be vagy az alábbi receptek szerint magunk állíthatunk össze. Közönséges ablakgitt önmagában erre a célra nem alkalmas. Akváriumgitt-receptek: 1. 1 kg jóminőségű ablakgitthez 1 evőkanál lenolajat (ásványolajat semmi esetre sem!) adunk, míniumporból pedig annyit, hogy az egész massza intenzív vörös színű legyen; vagy: 2. 1 kg tiszta firniszgitthez (csak többéves állott firniszből készüljön!) 1 evőkanálnyi míniumport keverünk, ehhez iszapolt száraz krétából annyit adunk, hogy a gyurma rugalmasan szilárd, de ne törékeny legyen. Csak annyi gittkeveréket készítsünk egyszerre, amennyit rövid időn belül fel is használunk. A jóminőségű akváriumgitt sokáig rugalmas marad, s ha a medencét még üzemeltetési szünet alatt is vízzel feltöltve hagyjuk, akkor nem szárad ki teljesen. A frissen üvegezett medence — a hibás üvegezésen kívül — csak akkor szivárog, ha helytelen szállítás közben a gittrétegben hajszálrepedések keletkeznek, amelyek azonban vízkőlerakódás következtében maguktól is eltömődhetnek, vagy a még puha gittcsíkot kés lapjával összenyomhatjuk. A későbbiek során a csepegést úgy szüntethetjük meg, hogy a szivárgás helyét kissé kikaparva megtörüljük, és az alábbi gyorsan szilárduló gittféleség valamelyikével hirtelen betömködjük. 1. 50 gramm ólommázat vagy ólomport (méreg!) 5 cm, glicerinnel puha gitté keverünk; vagy: 2. 70 gramm iszapolt száraz krétát 30 gramm lenolajjal puha gitté gyúrunk, majd kevés hegedűgyantával öszszekeverjük, az egész masszát kissé felmelegítjük és gyorsan felhasználjuk. Csekély szivárgás (csepegés) elállítására olykor a szárazra törült helyre gyorsan odanyomkodott színtelen vagy barna cipőpaszta is beválik. Ha azonban a medence gittrétege nagyon kiszáradt, több helyen is keletkezhetnek repedések és a medence már folyni kezd. Ilyen esetben az egész medencét újra kell üvegezni (gyakran a megszilárdult gittrétegből az üvegeket nem sikerül épségben kiszedni, s újakról kell gondoskodni). Ha a medence üvegfala reped meg valahol (akár öntöttüvegűről is van szó), mindenekelőtt gondosan ki kell szárítani, a megrepedt felületet pedig tiszta benzines, majd száraz vászondarabbal gondosan át kell törölni. Ezután 2-3 cm széles gyógyászati ragtapasszal a repedést kívülről úgy ragasszuk le, hogy a tapasz a repedés végeinél legalább 2-2 cm-rel hosszabban túlérjen. A ragtapaszt körmünkkel vagy egy kés fokával jól az üveghez simítsuk, hogy alatta légbuborék ne maradjon. Ezt követően színtelen híg nitrolakkal, vagy — ami még jobb — feloldott mastix-gyantával (Mastisol-lal) kenjük át a ragtapaszt s az így javított medencéket egy napig száradni hagyjuk.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A medence vázának beüvegezése meglehetősen nagy gyakorlatot, precíz munkát igényel. Mindenekelőtt az üveglapokat kell pontosan kiszabni. Ha nincs kellő gyakorlatunk, legjobb ezt szakemberre bízni. Elülső oldalüvegnek lehetőleg tükörüveget válasszunk, a többi oldal jóminőségű, hibátlan táblaüveg lehet. A hibásan szabott oldallapok a feltöltést követően a felesleges gittréteg kiszorítása után egymáshoz feszülnek, és ettől megrepednek, vagy annyira hézagosak, hogy sarkuknál széles gittréteget hagynak szabadon. Az egymástól így távolabb eső oldallapokat belülről a sarkokba nyomott gittrétegre tapasztott függőleges lefutású üvegcsíkkal szokták lefedni. Ezek az üvegcsíkok azonban a gittsarok megszilárdulása után leválnak és a medence vizével szabadon érintkező — darabokban letöredező — gittsarkokba penészgombák és nyálkás kékalgák telepednek, a későbbi fertőzési gócok forrásai. A jól illeszkedő üvegfalaknak egymáshoz párhuzamosan illeszkedő, legfeljebb csak 1-2 mm széles gittérintkezési vonalakat szabad hagyniuk. Az oldallapoknak sohasem szabad a fémkeret aljára nehezedniük és a fenéküvegnek az oldalfalak között feküdnie, hanem az utóbbinak az egész fenékteret ki kell töltenie, s az oldalüvegeknek a fenéklapra kell helyeződniük!

18. ábra. A vázas medencék helytelen és helyes beüvegezési módja. A bal oldali vázlatok a medencék feltöltése előtti állapotot, a jobb oldaliak pedig az oldal- és fenék-üveglapoknak a feltöltés utáni, víznyomás okozta helyzetváltozását mutatják (Sterba nyomán) Ezek szerint az üveglapok szabásakor a méreteket a következőképpen állapítsuk meg: Fenéküveg: alsó medenceváz belső terébe teljesen beleillő méretek, mínusz 2 mm az üveglap hoszszából és szélességéből. Elülső és hátsó oldalüvegek: a fenéküvegen állnak, ezért: keretváz magassága belülről mérve mínusz a fenéküveg vastagsága mínusz egyszer 3 mm gittréteg-vastagság = oldalmagasság; keretváz hossza belülről mérve minusz kétszer 3 mm gittréteg-vastagság =oldalhosszúság;

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Jobb és bal oldali üveglapok: a szélső oldalüvegek az elülső és hátsó nagy üvegoldalak között ugyancsak a fenéküvegen állnak, ezért keretváz magassága belülről mérve mínusz az elülső oldalüveg vastagsága mínusz a hátsó oldalüveg vastagsága mínusz kétszer 3 mm gittréteg-vastagság = oldalszélesség; keretváz magassága belülről mérve mínusz a fenéküveg vastagsága mínusz egyszer 3 mm gittréteg-vastagság = oldalmagasság.

Nagyobb, főleg hosszú medencéknél a fenti számítási eredményből néhány millimétert még le kell számítanunk, vagyis az összeilleszkedési vonalaknál kissé nagyobb hézagot kell hagynunk, tekintettel a nagy medencék üveglapjainak nagyobb terhelés okozta meghúzódására és a 2-3 milliméterrel vastagabb gittrétegre. Az üvegezésnél az egyes oldallapok begittezése a következő sorrendben történjék: 1. fenéklap, 2. elülső és hátsó lapok, 3. oldalsó lapok. Az akváriumgittből hosszú „gittkolbászt” gyúrunk, és azt egyenletesen a vázhoz nyomkodjuk, s amikor ezt az üveglap valamennyi ráfekvési felületénél elvégeztük, az üvegtáblát behelyezzük, majd a kerethez nyomjuk. (Vigyázat! Ne az üveglap közepét, hanem a ráfekvési széleit nyomjuk.) A gitt egyenletesen feküdjék az üveghez és levegőbuborékok, folytonossági hiányok, rések ne legyenek közte. Az üveglapok összeilleszkedési sarkainál a hézag legfeljebb 3 mm széles lehet. A fenék legjobb szigetelési módja a vasbádog fenekű medencéknél is, ha utóbbira még üveglapot is fektetünk. Ilyenkor a bádog és az üveglemez közé átlós irányban is szélesebb „gitthidakat” tapasztunk; a gittnyúlványok („hidak”) közötti üres részeken viszont lyukakat fúrunk a bádoglemezbe, ahol a melegtől kiterjedő levegő távozhat. Erre nagyon ügyeljünk, ellenkező esetben a szigetelő üveglap nem nehezedik egyenletesen a gittrétegre s ez a medence folyni fog. Az üvegezés befejezése után következik a gittérintkezési felületek szigetelése, mert a friss gitt mérgező anyagokat juttat a medence vizébe. Különösen fontos a tengeri akváriumok igen alapos gitt-szigetelése, ahol ennek hiányában a sós víz hamarosan mérgezővé változhat, és a kimaródott gitt helyén rövidesen folyni kezd. A gitt szigetelését csak azután végezzük, ha az üveglapok végleges helyzetbe 19. ábra. A bádog fenéklap beüvegezésének helyes módja nyomódtak, hiszen (Sterba nyomán) a feltöltés után a

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

víz nyomása a felesleges gittréteget még kipréseli. Előbb tehát a medencét vízzel töltjük fel; a 100 literes és annál nagyobb űrtartalmúakat tanácsos igen fokozatosan, 1/4-1/2 részig, majd 3/4 részig és végül teljesen feltölteni. 2-3 napos állás után a vizet cseréljük. A felesleges gittet a váz széleinél késsel vagy borotvapengével a keret szélén levágjuk és eltávolítjuk; a beszennyeződött széleket borotvapengével óvatosan végigtisztogatjuk, majd száraz ruhával megtörüljük. „Újabb háromnapos állás után a vizet leeresztjük és a belső oldalakat kiszárítjuk. Csak ezután kerülhet sor a belső gittfelületek és a behajló peremrészek szigetelésére. A medence belső szigeteléséhez kábelmasszát, aszfaltot, aszfaltlakkot és egyéb gyári készítményt ne használjunk, ha csak nem győződtünk meg arról, hogy nem tartalmaznak vízben kioldódó mérgező anyagokat. A gyári készítmények közül tengeri akvárium-

20. ábra. Akvárium-lefedési módok: 1. a medence felső vázpereméhez erősített habgumi- műanyag szorítócsavarok ; 3. a befelé hajló vasszélre húzható fedőüvegtámasztó hajló pereméhez erősített fedőüveg-támasztó csíkok 1-1,5 mm vastag alumínium- vagy hátratámasztható); 6. a fedőüveg hátratámasztásának másik megoldása; 7. a fedőüveg üveg két részre osztva, elülső darabja a fénycső ernyőtokjához támasztható; a tartók alumínium- vagy (folytatás a 88. oldalon)

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

céljaira is biztonsággal használhatjuk a klór-. kaucsuklakkot és az NDK-ban gyártott „Inertol 4925” izoláló festéket, vagy a söriparban használt sörszurkot is. Megfelelő jó szigetelőmasszát magunk is előállíthatunk 3-4 rész fenyőgyantát (hegedűgyanta vagy colophonium) 1-2 rész marhafaggyúval, vagy ami még jobb: méhviasszal óvatos melegítés közben összeolvasztunk. Ennek az elegynek nem szabad sem túl lágynak, sem nagyon keménynek, rugalmatlannak lennie. Ezért a meleg elegyből próbaképpen csöppentsünk keveset papírlapra. Megszilárdulás után a masszafoltnak rugalmasnak (de nem ragadósnak) kell lennie. Hajlítgassuk a papirost: ha a foltréteg megrepedezik, akkor az elegy túl kemény, s kevés méhviaszt vagy faggyút adjunk hozzá; ha viszont túl lágynak találjuk, akkor kevés gyantával dúsítsuk. A kész elegy felmelegítve bármikor később is felhasználható. A keveréket folyékony állapotban az előzőleg megtisztogatott és megszárított gittérintkezési sarkokba és a felső peremszélek belső felületére ecseteljük. A teljes száradás után ezt a műveletet még legalább kétszer megismételjük. A berendezett és benépesített akváriumot (a vízből kiemelkedő mocsári növényekkel beültetett paludárium kivételével) fedőüveggel takarjuk be. Ezzel megakadályozzuk a víz beszennyeződését, nagyobb hőingadozását, a nagyobb

(folytatás a 88. oldalról) szivacs alátét; 2. a medence belső peremére erősíthető — a fedőüveg lejtését biztosító gumilapocska; 4. ugyanaz a vízpárát összegyűjtő csepegtető csúcscsal; 5. a medencébe PVC-lemezből, a keskenyebb oldalon U alakú bemélyedéssel (az elülső fedőüveg etetéskor lejtésének megoldása műanyag bevonatú drótokkal, illetve fémlemez csíkokkal (a fedővastagabb vonallal ábrázolva); 8. üveg nélküli fénycsőernyős lefedés, csepegtetőbordás műanyaglemezzel

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

mértékű elpárolgást és a mozgékony halak kiugrását. A párolgó víz jelentékeny része nagy cseppekben összegyűlik a fedőüveg alján, s így az időnként magától visszacsepeg, vagy a fedőüveg ferdére emelésével visszacsurog a medencébe. A rajta összegyűlő porréteg — amelyet rendszeresen el kell távolítani — megmutatja, hogy a víz színére milyen sok por telepedne. A fedőüveg lehetővé teszi, hogy a medence tetején világító berendezést helyezhessünk el. A fedőüveg 2-3 mm vastag, színtelen, egyszerű ablaküveg legyen olyan méretben, hogy az kifelé hajló vázúaknál pontosan az oldalüvegek felső peremére feküdjék, a befelé hajló pereműeknél pedig a körülhatárolt belső üres teret teljesen kitöltse. Természetesen ez utóbbi esetben a fedőüveget a befelé hajló peremhez hegesztett vagy különféle megoldásokkal (csavarozás, csíptetéssel) rögzített tartó lemezkéknek kell alátámasztaniuk. A pontosan kiszabott fedőüveget szellőzőnyílással kell ellátni, ami a műszaki berendezések (szellőztető, szűrő, fűtőtest, hőkikapcsoló) testeinek, illetve kábeleinek bevezetésére, a vízfelszín friss levegővel való érintkezésére, és a fedőlap leemelésének megkönnyítésére szolgál (megfelelő méretben a medence hátsó oldalának egyik sarkát háromszög alakban levágjuk). Nagyobb medencéknél a leemelés megkönnyítésére a hátsó oldal másik sarkán is létesítsünk szellőző sarkot. Nagyméretű medencéknél célszerű a fedőüveget két, sőt három részre osztani, ami a kezelést — kivált az etetéseket — igen megkönynyíti. Külföldön rozsdamentes könnyűfémből kerülnek forgalomba bármely medencére rugalmas csíptetéssel felszerelhető fedőüvegtartó lemezek. Csehszlovák akvaristák gumiból készítettek a medence befelé hajló vázszélére ráhúzható fedőüvegtartókat, melyeknél a fedőüveg szélei a peremre húzott gumilap visszahajló ütközőihez illeszkednek. Igen ügyes külföldi megoldás a befelé hajló medenceszélhez szorítócsavarszerűen felerősíthető, rozsdamentes fémből és műanyagból készült alátét lapocskák, amelyet ábrán is bemutatunk. Az egyik oldalon levő szorítócsavarok alátartó lapocskái a csavar alján, a szemközt levőknél pedig felülfekszenek s így a fedőüveg nem vízszintesen, hanem kissé megdöntve fekszik. Előnye, hogy a párolgás folytán az alján egyébként összegyűlő víz magától visszafolyik a medencébe. Vázas akvárium vásárlásakor a következőkre ügyeljünk: A medence találkozó élei derékszögben álljanak, amit háromszögvonalzóval ellenőrizhetünk. 2. A medence sarkainak forrasztási felületei simára csiszoltak legyenek. 3. Az üvegfalak a medenceméretnek megfelelő erősségűek (vastagságúak), teljesen sima felületűek és hibátlanok-e. 4. A belső gittérintkezési rések — amennyire csak lehetséges — keskenyek legyenek, s a sarkokban gittrétegre ragasztott üvegcsíkoknak nem szabad lenniük. 5. Az eladótól tudjuk meg, hogy a vasvázat rozsdamentesítették-e, illetve milyen anyagot használtak a váz szigetelésére. 6. Állapítsuk meg, hogy eléggé rugalmas-e még a medence gittrétege. 7. A kereskedőtől kérjünk garanciát arra vonatkozólag, hogy a medence a feltöltés után nem folyik, s üvegfalai a szakszerű hazaszállítást és a feltöltést követően nem repednek meg. 8. Garantálja az eladó azt is, hogy a medence belső szigetelésére és vázának festésére nem használtak fel vízben kioldódó mérgező anyagokat. 1.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUMOK ELHELYEZÉSE Az akvárium elhelyezése előtt három kérdés merül fel: a medencét hol, min, és hogyan helyezzük el? A hol kérdés 1. az akvárium lakói által igényelt kedvező természetes megvilágítás feltételeit, 2. a felállítás helyének építészeti adottságait, 3. a helyiség berendezéséhez való alkalmazkodást, és 4. az anyagi lehetőségek szabta dekoratív megoldásokat kell figyelembe vennünk. A természetes megvilágítás kedvező mértékét elsősorban akkor kell biztosítanunk, ha medencénkbe növényzetet telepítettünk és mesterséges megvilágítást nem, vagy csak kiegészítésképpen (pl. csak az esti órákban) alkalmazunk. Akváriumi növényeink fényigénye rövidnapos, illetve hosszúnapos természeti adottságuk, faj szerinti igényük szerint változó, amelyről részletesebben majd a mesterséges medencevilágításról és a vízinövényekről szóló fejezetekben fogunk szólni. Az akváriumi állatok közül a trópusi fajok egy része kedveli a beszűrődő (függönyön, vízinövényeken át mérsékeltebben beeső) napfényt, más része viszont — főképp a rejtőzködő, éjjeli életmódot folytató fajok — kerülik a közvetlen megvilágítást. A hazai (hidegvízi) és tengeri állatok számára pedig egyenesen ártalmas a vizet felmelegítő tűző napfény. Kellő fény hiányában a növények sárgulni kezdenek, majd nyálkásodva elrothadnak. Az üvegfalakra, kövekre, növényekre barna kovamoszatok rakódnak. A talajon az elpusztult növényi részekből rothadó iszap halmozódik fel. A víz ködössé, zavarossá válik a sűrű „felhőkben” elszaporodott ázalékállatoktól. A halak halovány színűek, úszóikat összehúzzák, keveset mozognak, szapora kopoltyúmozgásuk elárulja a légszomjat, esetleg már „pipálnak” is. Erősebb megvilágitáskor a magasabbrendű növények elburjánozva fejlődnek, míg csak a rájuk telepedő nyálkás vagy fonalas moszatbevonatok meg nem „fojtják” őket. A medence egész belsejét (üvegfalakat, talajt, köveket, növényeket, műszaki berendezéseket) vastagon vonják be az algatelepek, amelyek nagyfokú asszimilációját felszálló és a telepek közt megrekedt „oxigéngyöngyök” jelzik. A víz gyakran teljesen megzöldül. A halak bágyadtak, s a növényzet sűrűjében keresnek menedéket. A hidegebb vizet kedvelők már a hirtelen felmelegedéstől is elpusztulhatnak. Elhullások következnek be a közbejövő borús, viharos napokon, sőt az éjszakai nagymérvű disszimiláció, avagy a déli órákban jelentkező oxigéntúltelítettség („gázbuborék-betegség”) és biogén kimeszesedés (a víz halakra halálos mértékű ellúgosodása) következtében is. Kedvező fényviszonyok közt az akvárium növényei üdezöldek, lassan, de állandóan fejlődnek, szaporodnak. A medence falain és berendezési tárgyain egyenletes bevonatú, kevés zöldalga képződik. A mérsékelt algaképződés mellett a medence vize tiszta, az iszapfelgyülemlés lassú, a medence könnyen karbantartható. Az állatok nem szenvednek a túlzott vagy a hiányos mértékű megvilágítástól. A halak nyugodtak, frissek, egészségesek. Az akvárium természetes megvilágítása szempontjából az ablak (üvegezett télikert, veranda, üvegház) égtáj szerinti helye: kedvező — nyugati, igen kedvező — keleti és kedvezőtlen — északi, déli fekvés esetén. Az északi fekvésű hely ősztől tavaszig alig kap a növényi asszimilációhoz ele-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

gendő fényt. Ez esetben a medencét az ablakhoz igen közel kell tenni, lehetőleg azzal párhuzamosan (áteső fénnyel). A hiányzó fénymennyiséget — kivált télen — mesterséges megvilágítással pótolni kell. Az északi fekvés hidegvízi akváriumok felállítására kedvező. Déli oldalon a medencét vigyük az ablaktól távolabb. A túl erős fényt nyáron mérsékeljük félig nyitott redőnyrácsozattal, egyébként ablakfüggönnyel és a medence fény felé eső oldalát vászonnal vagy papírral ragasszuk be, s erősebben szellőztessük. Ha módunkban áll választani, elsősorban a keleti és délkeleti fekvésű ablakelőteret kell előnyben részesíteni, mert itt elegendő nem túl erős, néhány órai reggeli napfényt kap medencénk. Elég jó a nyugati és délnyugati fekvésű ablakelőtér is, itt ugyanis a koradélutáni órákban éri az akváriumot néhány órás napfény, amely legfeljebb csak nyáron válik túl erőssé, amit ekkor árnyékolással mérsékeljünk. Különösképpen az üvegezett télikertekben, verandákon és üvegházakban ügyeljünk a napsütéses órákban a kellő fénytompításra. Az árnyékolás céljára az üvegtetőt, illetve az üveg oldalfalakat lécráccsal, gyékényszőnyeggel vagy ponyvával fedjük le az erős napsütés tartamára. A természetes megvilágításra alapozott medence elhelyezést az égtáji fekvés mellett nagyban befolyásolja az ablak mérete és a fény intenzitása is (az ablak előtti tér vagy utca által szabadon hagyott égbolt, a térszint feletti magasság, a ház előtti árnyékoló fák vagy magasabb épületek, a levegő szennyezettsége, az ablaküveg tisztasága stb.). Általános szabályként elfogadhatjuk, hogy akváriumunk élővilágára a hosszabb idejű direkt napfény kedvezőtlen, a hidegvízi szervezetekre pedig kifejezetten ártalmas; a kívánatos elhelyezést a világos ablakelőtér biztosítja napi néhány órás mesterségesen tompított napsütéssel. Korszerű mesterséges megvilágítást módokkal (lásd később) az akvárium elhelyezésénél a természetes fénytől akár teljes mértékben is függetleníthetjük magunkat. Az optimális mértékű mesterséges fénnyel ki tudjuk küszöbölni a természetes megvilágítás évszakoktól és az időjárástól befolyásolt ingadozásait, hátrányos változásait, ezért a nyilvános akváriumok teljesen műfényre alapított megvilágítása egyre inkább tért hódít, sőt a díszhaltenyészetekben is. Rendszeres mesterséges megvilágításra a lakás bármelyik részét igénybe vehetjük, s így kihasználhatjuk dekoratív medencékkel a sötétebb sarkokat, a szoba terét megosztó válaszfalakat és keresztpolcokat, a hallokat stb., sőt ezáltal az akváriumokat bútorba és falüregbe is rejthetjük. Mindamellett tekintetbe kell venni az állandó világítás üzemeltetési költségeit, amely miatt a legtöbb akvarista a természetes és mesterséges megvilágítás egymást kiegészítő alkalmazására törekszik. A medencét ez esetben olyan helyre állítják, ahol a vízinövényeik számára megfelelő mérsékelt megvilágítást, azaz néhány órányi „szűrt” napsütést kap. A borult napszakban, illetve az alkonyati, koraesti órákban pedig mesterséges fénnyel pótolják a napfényt. Az akvárium helyének kijelölésénél tehát először azt tisztáztuk, hogy medencénk a tervezett helyen kap-e majd elegendő természetes fényt, vagy ha ez hiányzik, mesterséges megvilágítással fogjuk-e üzemeltetni. Ezek után következik a medence elhelyezés min és hogyan problémája, amelyekkel kapcsolatban az alábbi öt alapvető követelményt kell figyelembe venni.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

1. Medencénk tartó polca, asztala, állványa elég erős-e, azaz bírja-e a feltöltött medence tekintélyes súlyát (a medence űrtartalma kilogrammokban kifejezve, plusz e súly kb. 20%-a). 2. Akváriumunk biztonságosan áll-e a helyén? 3. Jól látjuk-e a medencét, vagyis akváriumunk belső képét kényelmesen szemlélhetjük-e majd? 4. Kényelmesen lehet-e majd végezni valamennyi gondozási műveletet; nem veszélyezteti-e az elhelyezés medencénk kívülről vezetett műszaki berendezéseit? 5. A tervezett helyen akváriumunk harmonikusan illeszkedik-e a szoba berendezésébe, építészeti adottságaiba? A medencét felállíthatjuk a lakásban rendelkezésre álló berendezési tárgyakon (alkalmi elhelyezési módok), és kimondottan e célra tervezett és épített létesítményeken (speciális elhelyezési módok). Az akvárium alkalmi elhelyezéséhez kínálkoznak: a) Régi épületek széles ablakpárkányai. Hátrányuk, hogy az itt elhelyezett medencék többnyire túl sok fényt kapnak; maguk a halak áteső fényben vannak, ezért „színteleneknek” látszanak. Fényt visszaverő reflexszíneik ugyanis csak ráeső fényben érvényesülnek. Emellett a medence mögötti ablak nem tisztítható, sőt nem is nyitható. b) A medence nagyságához alkalmas méretű, nem túl alacsony asztalok, tálaló szekrények (kis kredencek), fiókos szekrények (komódok) már alkalmasabbak akvárium alá, mert ezeket az ablaktól távolabb, azzal párhuzamosan, ami a legjobb : az ablakra, merőlegesen helyezhetjük el. Az utóbbi esetben az akvárium keskeny oldala áll párhuzamosan az ablakkal, maga a medence rálátási felületét alkotó elülső oldal ráeső fényt kap, s így a halak tükröződő színei kitűnően érvényesülnek. A medence alá a bútor faanyagának, festésének, fényezésének megóvása érdekében tanácsos linóleumot vagy műanyaglemezt tenni. c) Fali polcok, ha azok a falba vannak építve, vagyis nagy teherbírásúak. Ha olyan szélesek, hogy a rajtuk elhelyezett medence háta és a fal között még 6-12 cm mélységű üres tér marad, akkor ez felhasználható külső háttérdekoráció (ágak, gyökerek, kövek, nádszálak stb.) elhelyezésére. Ha ilyen hátsó tér nem áll rendelkezésre, az akvárium hátsó üvegfalát (s ez minden fal melletti medencére vonatkozik) fessük be kívülről sötét vagy világos kékeszöldre, barnára, vörösesbarnára vagy feketére, mert a fal mintázatának a medencén áttűnő képe igen lerontja a belső berendezés természetes összhatását. A medence méreteihez, kiviteléhez és a lakás stílusához tervezett speciális akvárium-elhelyezési módok; a) Az akváriumállványok többnyire a medence vázkeretéhez igazodó szélességű, erős szegletvasból hegesztéssel összeállított, saját lábon álló fémpolcok, amelyek konzolszerűen a falba is rögzíthetők, ha a fal megfelelő teherbírású (az üreges téglából rakott úgynevezett rabitzfalak erre a célra alkalmatlanok). A szegletvason kívül felhasználhatók még állvány készítésére fémcsövek, bár

Dr. Lányi György

21. ábra. Az akvárium elhelyezési módjai: a) az ablakra merőleges elhelyezés kedvező; b) fali polcon vagy fal előtti állványon a medence mögé háttér dekorációt létesíthetünk; c) a fal mellett az akváriumállványnak kissé a fal felé kell hajolnia, amelyhez 2-2 vas konzolbilinccsel rögzítjük (Frey nyomán)

Korszerű akvarisztika 1966

ezek kevésbé gyakoriak. A szegletvasállványok kétségkívül jobban is illenek a fémvázas akváriumokhoz és statikailag is jobbak, kivált, ha lábaikat alul lemezalátéttel és merevítő szárakkal, polcokkal erősítjük meg. A magasabb állványokat tanácsos egészen a fal mellé állítani, s hátsó lábukat alul és felül konzolszerűen a falba beépített bilincsekkel a falhoz rögzíteni. Kívánatos az állvány lábainak a padlódeszkákat alátartó gerendák fölött és nem az azok közti üres tér fölé nehezedniük, nehogy az alátámasztatlan deszkák besüppedjenek, sőt betörjenek (ez a kérdés a parkettozott és hézagmentes padlójú helyiségeknél elesik). A vasvázas állványok medencetartó polcai pontosan kövessék a medence vázának alsó méreteit és a külső megjelenését (azonos színű zománcfestékkel való festés, díszítés stb.). Nagy medencéket külön állványon helyezzünk el, így érvényesülnek a legjobban. Ezek sokszor a nagy medencével együtt készen kaphatók. Magasságuk 100-110 cm legyen; ennél magasabb statikailag nem tanácsos. Az alsó lábmerevítő sínekre katedrálüveglapot fektetve szobanövények számára alkalmas polcot nyerünk. Egyesek a cserepes dísznövények részére az állvány keskeny oldalaihoz csatlakozó oldalpolcokat is készíttetnek. Több medence közös elhelyezésére leggyakoribbak az oldalpolcos, kamrapolcos és lépcsőzetes állványok. Az oldalpolcos vasállványokon a legnagyobb medence a legfelső polcon foglal helyet. A kisebb méretű akváriumok az állvány jobb és bal oldaláról konzolszerűen kinyúló polcokra kerülnek. Ha több medencét kívánunk így elhelyezni, a felső medencesor alatt még egyet létesítünk. A nagyobb stabilitás érdekében a sínlábak a padló felé szétterpeszkednek. Így 3 vagy akár 6 medence is elhelyezhető

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

együtt. Az oldalsó vagy az alsó polcok közül egyeseket virágtartónak is igénybe vehetünk. A fal hosszában húzódó konzolos vaspolcon több egyforma méretű, vagy legalábbis egyforma magas medencét tudunk sorba rakni. Különösen dekoratívan hatnak és szépen rendezhetők be a fali konzolra, vagy a szoba terét megosztó csőrudakon rögzített polcon vagy kőpárkányon elhelyezett, igen hosszú formájú medencék. Több medence elhelyezésére bevált állványtípus a kamrapolcos (stellage) rendszerű megoldás, amikor az egyes „emeletek” pontosan egymás fölött vannak, akárcsak a kamra üvegtartó polcai. Hátrányuk, hogy a medencék kezelése miatt az egyes sorok között távolabbi térkiképzést kell létesíteni; ezért a legalsó polc túl alacsonyan, a legfelső túl magasan van. Előnyük viszont, hogy kevés helyen a fal melletti terek vagy szobaszögletek gazdaságos kihasználását biztosítják. A lépcsőzetes állványokon 2 vagy 3 egymás feletti polcsor lépcsőszerűen követi egymást. E sorok közel esnek egymáshoz, mindamellett a legfelső sor kezelése — kivált, ha az állvány 3 lépcsőjű — már nehézkes. Az így elhelyezett medencék csak akkor hatnak szépen, ha egyforma méretűek, vagy legalábbis egyforma magasak, és befelé hajló felső peremüknél fogva szorosan egymáshoz illeszkednek. Mind a kamrapolcos, mind a lépcsős akváriumállványok bosszúságukban tetszés szerint növelhetők, s így nagyobb számú medence elhelyezésére alkalmasak. Az ilyen hosszan kiképzett állványok falhoz való rögzítése feltétlenül indokolt. b) Igen hatásosak a bútorba beépített, bútorkivágásokba rejtett akváriumok, valamint az e célból készített ún. „bútorakváriumok”. Meglevő bútordarabok is átalakíthatók állandó mesterséges megvilágítású medencék elhelyezésére, ha tartó polcukat megerősítik és a medence kezelésének lehetőségét a bútor felső polcterének rejtett megoldású nyithatóságával biztosítják. Többnyire könyvszekrényeket és tálaló szekrényeket szokás így átalakítani. Még jobb, ha a szóban forgó bútordarabot már eleve így készítik el. A medencének ez esetben csak az elülső üveglapját és belső megvilágított terét látjuk képszerűen. Az akvárium fémszéleit a bútor faanyaga takarja. A medence kezelését a könyvszekrény felemelhető felső lapja, vagy a medence fölött kiképzett álpolc kinyitható ajtócskája teszi lehetővé. A szekrény kinyitható tetejéhez rögzíthetők a világító fénycső foglalatai. A medence alá tanácsos bádogtepsit tenni, amely az esetleg kifolyó, kicsepegő vizet felfogja és vékony csövön keresztül (ugyancsak a szekrényben) rejtett edénykébe továbbítja. Az előregyártott bútorakváriumok nálunk még nem terjedtek el, de annál gyakoribbak külföldön. c) Az akváriumok egészen különleges dekoratív hatást nyújtó felállítási módja a falkivágásban való elhelyezés. Csak a medence súlyát kibíró, megfelelő vastagságú szobaválaszfalakban valósítható meg, bár a kezelő tér felőli oldalon a medence falból kinyúló részét vaskonzollal alá is lehet polcolni. A falkivágásnak nemcsak a medence biztonságos elhelyezését, hanem annak kényelmes kezelhetőségét is lehetővé kell tennie. Ennek érdekében a medence feletti tér legalább 30 cm magas, az elülső medence oldalnál vékony fal és vakolatréteg takarja ezt a felső kezelő teret és egyben a medence széleit is.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUM MESTERSÉGES MEGVILÁGÍTÁSA Akváriumunkat rendszerint fedett helyiségben állítjuk fel, ahová a Nap sugara csak oldalról, kettős ablaküvegen át szűrődik be. Az akváriumi növények közül pedig a trópusi és szubtrópusi eredetűek a természet szabad ege alatt olyan erős fényáradatban élnek, mint amilyen nálunk a tűző napsugárzás ereje. Ilyenkor sok 10 000 lux erejű fény özönlik földünk felszínére (1 lux 1 gyertyának 1 méter távolságnyi felületre eső fénye; a lux a fény egysége). A szabadban még borús, téli napokon is igen jelentékeny mennyiségű (5000 lux körüli) megvilágítást mérhetünk, ám a szobába ennek már csak kb. 5%-a jut be. Ezt a 250 lux fénymennyiséget is csupán az ablak közelében, tiszta égbolt esetén mérhetjük. Amikor az égbolt nagy részét a szemben levő közeli épület eltakarja, vagy az ablaktól kissé távolabb megyünk, a külső világosságnak már csak 0,5-1%-át kapjuk. Elegendő-e az ablakon beszűrődő 50-250 lux erejű napfény? Trópusi és szubtrópusi vízinövényeink számára kielégítő, ha ezt a fénymennyiséget legalább 12 órán át kapják. Ezek a növények ugyanis az ún. rövid-napszakos növények csoportjába tartoznak, amelyek átlag 12 órás, 50-200 lux erejű megvilágítást igényelnek. Természetesen az ennél hosszabb ideig tartó megvilágítás számukra egyáltalán nem ártalmas. A rövidnapszakos növények között akadnak azonban nagyobb fényerőt kívánó fajok is, mint például a Cabomba és Elodea fajok, amelyek csak 500-1000 lux fényben fejlődnek jól. A mérsékelt égövi vízinövények viszont az ún. hosszúnapszakos növények csoportjába tartoznak, mert ezek vegetációs idejükben hosszabb ideig tartó napfényt kapnak. Ezeknek napi 14-16 órás 500-1000 lux fényt kell biztosítanunk. Ez az oka annak, hogy hazai vízinövényeink a trópusi és szubtrópusi fajokkal szemben „hálátlanabbak”. Különösen ősszel, télen, amikor a hazai vízinövényfajok az akváriumban nem kapják meg a fenti idejű és mennyiségű természetest kiegészítő mesterséges fényt, elsatnyulnak, „felkopaszodnak”, sőt elpusztulnak. Vízinövényeink az életműködésükhöz nélkülözhetetlen napfényt a természetben „felülről”, 22. ábra. A napfény különféle hullámhosszúsáa vízbe hatoló sugarak alakjágú, növényélettani szempontból eltérő értékű ban kapják. Ez nyári hónapoksugár tartományai

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ban, teljes naptűzéskor és szabad víztükrön 100 000 lux; vízre hajló lombbal, náddal, vízen úszó levelekkel (tavirózsák, békalencsék) árnyékoltan 10 000 lux; felhős égbolt és szabad víztükör mellett 15-30 000 lux erősségű lehet. E fénymennyiségnek azonban tiszta, el nem színeződött vízben is már 30 cm mélyen mintegy 50%-a, tőzeggel szűrt tiszta vízben 70%-a ( !), zavaros vízben pedig ennél is nagyobb hányada vész el. A napfény leggazdagabb a látható tartományhoz tartozó 390-750 millimikron hullámhosszúságú sugarakban, amelyek közül a vízinövények fényenergiát felfogó és átalakító anyaga, a klorofill a sárgásvörös színűeket, vagyis az 565-700 millimikron hullámhosszúságúakat tudja a legjobban hasznosítani. Az ibolyántúli (380 millimikronnál kisebb hullámhosszú) ún. ultraibolya sugarak erős — olykor halálos — biológiai hatásúak, ezeket azonban az ablak és a medence üvegfalai kirekesztik; hiányukat vízinövényeink nem sínylik meg. Az ibolyántúli sugarak káros biológiai hatása ellen a növényi és állati szervezetek védekeznek (színtestecskék, pigmentek képzésével, szűrt fényű, árnyékolt környezetbe való húzódással). A vörösön inneni (750 millimikronnál nagyobb hullámhosszú) ún. infravörös sugarak viszont a levegő szennyeződésén, füstön, vízpárán és üvegen is könnyen áthatolnak, s az általuk besugárzott helyet felmelegítik. A fényhatás mennyiségét és minőségét egyébként vízinövényeink fejlődése is jól mutatja. 1. Ha a növények haloványak („sápadtak”) és fejletlenek, törpenövésűek — a megvilágítás igen gyenge; 2. ha a növények túl erőteljesen növekednek, megnyúltak, leveleik sárgászöldek, akkor ez főleg a vörös színtartományba tartozó fénysugarak következménye; 3. ha a növény alacsony marad, levelei viszont sötétzöldek — a nyert fény sugarai nagyrészt rövidhullámú (ibolya) tartományúak. Mindezek alapján az akvárium megvilágítása akkor megfelelő, ha elegendő mennyiségű, azaz napi 12 órán át legalább 200 lux erősségű és a napfény összetételét minél jobban megközelítő, azaz 390-700 millimikron hullámhosszúságú fényt kap. Ezért a kedvező fekvésű, szabad égbolt előtérrel rendelkező, nagy ablakú lakások ablak közeli helyein elegendő a szoba természetes megvilágítása; legfeljebb csak kiegészítő mesterséges világítás szükséges a késő délutáni alkonyati órákban, annyi, hogy a vízinövények a kellő erősségű 12 órai összmegvilágítást megkapják. Az akvaristák a legkedvezőbb természetes fényviszonyok mellett is minden díszmedencét mesterséges világítóberendezéssel igyekeznek ellátni, mert az esti órákban csakis így gyönyörködhetnek annak színpompás lakóiban, s az ilyenkor végzett etetés, medencetisztítás stb. is jó átvilágítást igényel. Gyenge fényviszonyok között, sötét lakásban egész napos (12-16 órás) kiegészítő világítás szükséges. Ha már reggel sötét, borult az idő, a mesterséges megvilágítást mindjárt a reggeli órákban kezdjük. Alkonyatkor pedig ne várjuk meg a teljes besötétedést, hanem arra törekedjünk, hogy a világítás megszakítás és nagyobb fényerőcsökkenés nélkül legalább 12 órán keresztül tartson. Egyébként külföldön már olyan automatikusan, fotócellás vezérléssel működő akváriumi világítóberendezések is kaphatók, amelyek önműködően kapcsolják be a világítótestet. Az akvárium mesterséges megvilágítására a közhasználatú izzólámpákat (vil-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lanyégőket) és a mind jobban terjedő korszerű fénycsöveket alkalmazzuk, speciális ernyőtokokban felszerelve. Az izzók fénye túlnyomórészt vörös sugarakat tartalmaz, ezek hatására pedig vízinövényeink csak vékony, nyurga törzset és gyér lombozatot fejlesztenek. Emellett üzemeltetésük jóval költségesebb a fénycsövekénél, mert a befektetett elektromos energiának csupán 5%-át hasznosítják, a többit, 35%-ot hőfejlesztésre fordítják, szemben a fénycsövekkel, amelyek az energia 17%-át hasznosítják, s csak alig melegszenek. Az alábbi táblázat is bizonyítja a kétféle világítótest gazdaságossága közti jelentős eltérést:

Izzólámpák és fénycsövek akvárium-térfogat szerinti darab- és wattszámának táblázata 4. táblázat Akvárium térfogata (liter) 10 20

Felhasználandó izzólámpa darab

watt

Felhasználandó tényező darab

watt

1 1

15 15

— —

100

150

250 300

4 5

25 25

1 1

40 40

Az izzólámpánál általában egy dm3 akvárium-alapterület kellő megvilágítására 2 wattszám, a fénycsőnél 2/3 wattszám elegendő. Az izzólámpákat ma még hátrányaik ellenére sem nélkülözhetjük, kivált a kisebb medencéknél. Ez esetben azonban a fehéres fényű kriptonégőket használjuk. Ha több kell belőlük, akkor hosszú, henger alakú alumínium fokban, egyenletes elosztásban, vízszintes helyzetben (a fedőüveggel párhuzamosan) rögzítsük azokat. Az ernyőt lássuk el hátsó oldalán szellőző nyílásokkal és szereljünk négy sarkára legalább 15 mm magas parafa-, porcelán- (vezetékszigetelő talpacskákat) vagy gumilábakat. Az ernyőt kívülről az akvárium vázával azonos színűre fessük be, belső ezüstös oldalát azonban hagyjuk festetlenül (natúran), mert így jó tükröző felületet ad. Kielégítő természetes megvilágítású medencék esti megvilágítására igen dekoratív hatású a Lovas Béla által autó szofita égőkből szerkesztett rejtett világítótest, amelyet az akvárium elülső fenti szögletvasa alá rögzíthetünk, s így nem rontja a medence külső képét. E célra olyan 18-20 mm átmérőjű üvegcsövet készíttessünk, amelynek egyik vége kémcsőszerűen zárt, a másik meg

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

szabad. Hosszát úgy méretezzük, hogy a két keskeny oldal közt a medence hoszszában, illetve kábel kivitelezésével jól elhelyezhető legyen. Az üvegcsőbe 110 volt hálózati feszültségre 11-13 darab 12 voltos, 220 voltra pedig 10-11 darab 24 voltos, gépkocsi-reflektorban használatos szofita égőt építsünk be. Az égőket a cső hosszában arányosan osszuk el és sorba kapcsoljuk őket. Az első és az utolsó szofita kivezető szálát az üvegcsövet lezáró gumidugó gumicsövén vezessük ki. Az összeszerelt csövet azután a medence elülső oldalának

23. ábra. a) Lovas-féle akváriumi rejtett világítótest szerelési vázlata (jobbra) és elhelyezése a medence elülső oldalának befelé hajló peremszéle alatt (balra); b) gyári készítésű rejtett világítótest (NSZK modell), amely tapadógumikkal a felső medencekeret mögötti oldalüvegekhez rögzíthető

befelé hajló peremvázába, a két végére fúrt 2-2 kis nyíláson keresztül vezetett fonalhurokkal rögzítsük a szögletvas alá. Miután az égők fölös számban vannak, az alacsonyabb izzási hőfok miatt élettartamuk jelentősen meghosszabbodik, ugyanakkor vöröses fényt adnak. Ehhez hasonló kivitelű, de egyetlen hosszú szofita égővel ellátott akváriumi világítótestet az NSZK-ban készen hoznak forgalomba; tapadógumikkal lehet erősíteni a medence felső széléhez. A rossz hatásfokú izzókkal szemben az akvarisztikában ma már legtöbben a fénycsöveket részesítik előnyben gazdaságosságuk és jobb színösszetételük miatt. 110 és 220 volt feszültségre készülnek, 15, 20, 30 és 40 wattos erősségben. A magyar Tungsram fénycsövek méreteit l. az 5. táblázatban (100. old). Akvarisztikai célra nem mindegyik fénycső-típus felel meg. Dekoratív fényhatások érdekében ugyanis ma már sokféle színösszetételű fénycsövet gyártanak, amelyeket számokkal jelölnek. Amennyire nem megfelelő az izzólámpák vöröses fénye, ugyanúgy nem jók azok a fénycsövek sem, amelyek főleg rövid hullámhoszszúságú, azaz kék és ibolyaszínű fényt sugároznak. Az utóbbiak hatására ugyanis a növények rövid szárúak, sűrű lombozatúak, halaink pedig

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966 5. táblázat Fénycső hossza Fénycső wattszáma

15 20 30 40

az érintkező villák kezdetéig (1)

az érintkező villák végéig (L)

Fénycső átmérője

Fénycső akváriumi ernyőjének hossza

milliméter 437,4

451,6

500

589,8

604

670

894,6

908,8

980

1199,4

1213,6

1280

természetellenesen „hideg”, tompa színárnyalatúak lesznek. A magyar fénycsövek közül az F 7 jelzésű az, amely a napfény összetételét a legjobban megközelíti, de éppen ezért algásít is. Legkevésbé hat az algásodásra a fehér F 3 jelű fénycső. Igen jó hatást lehet elérni különböző színtartományú, párhuzamosan felszerelt fénycsövekkel (pl. sárga F 2 és kékes F 9), amikor a kevert fény mind a hosszú, mind pedig a rövid hullámhosszúságú tartomány előnyeit egyesíti, egyoldalú hátrányos hatásukat pedig kiküszöböli. Újabban az Egyesült Izzóban készülő magyar fénycsöveket már ilyen kevert színösszetételekben is gyártják. Közülük akvarisztikai célra a legalkalmasabbak az F 29 jelzésű (warm-white) csövek. A fénycsöveket hosszú, hengerszerű alumínium ernyőtokba szereljük, amelynek lefelé haladó peremei azonban háztetőszerű meredekséggel fussanak lefelé; így a fényszóró felület megnövekszik. Az ábráinkon bemutatott ernyő keresztmetszet formák közül az aa jelű éppen szűk, hengeres volta miatt nem alkalmas (a medencében nagyobb bevilágítatlan terek maradnak); a bb és cc jelzésűek egyaránt jók, mert ezeknél a legkisebb a bevilágítatlan tér. A medence legjobb térbevilágítását a 25, ábrán bemutatott, az egész fedőüveget beborító lejtős ernyő nyújtja, amelyben a cső az ernyő elülső meredek oldalánál fekszik. A fénycsövekkel a legjobb fényeffektust akkor kapjuk, ha az ernyő magán a fedőüvegen fekszik (a fénycsövek „hideg” fénye miatt nem kell tartanunk a fedőüveg megrepedésétől). Az ernyőtokot az elülső oldalhoz közel helyezzük el a 24. ábra. Akváriumi fénycsövek ernyőinek keresztmetszeti formája, benfedőüvegen; így halaink felső és oldalsó nük a fényeső helyzete és az ernyő elfényt is kapnak. Lehet az ernyő a fedőhelyezési módjai. Közülük a bb vagy üveg közepe táján is, de semmi esetre cc alakú ernyő a jó, mert ezek hagyják a sem megfelelő a medence keskeny oldalegkisebb bevilágítatlan teret lai felől, ahogyan azt egyes akvaristák (Lovas nyomán)

100

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nál láthatjuk. Oldalsó és alsó effektusokkal lehet ugyan dekoratív hatásokat elérni, de így a halak reflexszínei egyrészt nem érvényesülnek, másrészt természetellenes megvilágítás a halakat is zavarja, sőt fiziológiás ártalmakra is vezethet. A fénycső élettartamát döntően befolyásolja a gyújtogatások gyakorisága, valamint a cső izzásának összidőtartama. Fénycsövünk 25. ábra. A medence egész fedőüvegét beborító, azzal tehát annál hosszabb életegyütt felhajtható fénycső-ernyő, amely hátrafelé hosszan elnyúló reflektorfelületével a medencét tartamú lesz, mennél ritegyenlően bevilágítja (Lovas nyomán) kábban kapcsolgatjuk ki és be, illetve minél huzamosabban üzemeltetjük egyfolytában. A hibás gyújtótestet ezért nyomban cseréljük ki, és a fénycsövet a nap folyamán lehetőleg egyhuzamban égessük. Az akvárium korszerű világítása, vagyis a megfelelő mennyiségű, minőségű és elosztású fény az akváriumi életközösség jó fejlődésének, a valóban szép medence titkának egyik kulcsa.

AZ AKVÁRIUM SZELLŐZTETÉSE Az elegendő oxigént termelő növényzettel és megfelelő arányú oxigénfogyasztó állattal gázcsere-egyensúlyban levő akvárium életközössége szellőztetés nélkül is épségben fenntartható. Mindamellett az akvarizálás gyakorlatában a hiányzó oxigén szellőztetéssel való pótlását az alábbi esetekben nem nélkülözhetjük: 1. ha a medence az ún. egyensúlyi népesítési arányon felül van népesítve (ve-

gyes- és rajnépesítésű társasakváriumok, együtt nevelt halivadék stb.); 2. ha a medence hiányos megvilágítása, vagy a rendezéstechnikai okokból mellő-

zött (illetve a szükséglethez képest gyér) növényzet még a medence-űrtartalom és halméret szerint egyébként megfelelő számban népesített állat oxigénfogyasztását sem fedezi; 3. ha a medencében olyan állatokat gondozunk, amelyek a természetben magasabb oxigéntelítettséghez és általában mozgó, nem nagyon felmelegedő vízhez szoktak (szabadhól begyűjtött, frissen importált halak, patakból, folyóból származó fajok, tengeri állatok). E feltétlenül szükséges eseteken kívül az ak-

101

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

várium szellőztetése biztonsági okokból is indokolt: a) ha a napi és évszakos oxigénszint ingadozásait ki akarjuk küszöbölni; b) ha a szélsőséges időjárás-változások okozta nagymérvű oxigéncsökkenés (vi-

har, tartós borús idő, légnyomáscsökkenés) és oxigén-túltermelés váratlan súlya következményeit el akarjuk hárítani; c) ha a nagyobb felmelegedést megsínylő fajokat élénkebb (durvább porlasztású) szellőztetéssel meg akarjuk óvni medencéjük vizének erősebb felmelegedésétől. Mindezeken túl az akváriumvíz szellőztetésének megvan az az előnye is, hogy 1. az egész medence víztömegét állandó körforgásban, fölfelé hajtott áramlás-

ban tartja, s ezáltal a hőmérsékleti különbségeket kiegyenlíti (fűtött akváriumokban különösen nagy előny); 2. a nagyobb mérvű oxigéntelítettségi ingadozások kiküszöbölésével elősegíti a víz egész kemizmusának kiegyenlítettebb szinten való tartását; 3. a víz színén moszatokból, baktérium- és gombatelepekből keletkező zsírszerű, „poros” réteg, a neuszton képződését megakadályozza, illetve a már meglevőt tönkreteszi; 4. a fölösleges és ártalmas gázokat (pl. a klórt) kihajtja az akvárium vizéből. A trópusi eredetű díszhalak általában kisebb oxigénigényűek, mint a hidegvízi hazai vagy tengeri fajok. Közülük nem egy díszhalfaj minden szellőztetés nélkül is jól eltartható. Mindamellett a váratlan esetekre is felkészülve igen biztonságos, ha az akvaristának mindig van kéznél akárcsak egyszerű szellőztető készüléke, amelyet ilyenkor 26. ábra. A szellőztetéssel előidéüzembe helyezhet. Sűrűbb medencenépesízett vízkörforgás (ciklikus áramlás) tésnél, tenyésztésnél, és általában igényeaz akváriumban sebb fajok tartásánál a jó szellőztető készülék az akvarista leghasznosabb segítőtársa, ezért a korszerű akvarisztika ma már alig nélkülözi. Az akváriumi szellőztető készülékek közt megkülönböztetünk a) egyszerű kisegítő, b) víznyomással és c) villanyárammal működő szellőztetőket. Az egyszerű kisegítő akváriumi szellőztetők kis teljesítményű, egyszerű kivitelű, többnyire barkácsolással is könnyen elkészíthető készülékek, amelyeket általában kezdetben, átmenetileg vagy csupán kisegítésképpen alkalmaznak. Legismertebb közülük a régi csepegtetős (vagy injekciós) szellőztető, amely a levegő-kiszorítás elvén alapszik, amikor hulló cseppek formájában víz hatol be valamely zárt edénybe. Legegyszerűbb kivitelezési módja: két db 5-10 literes üveget kettősfuratú gumidugókkal zárunk le; a furatokba üvegcsöveket erősítünk. Az egyik üveget vízzel töltve magasabb helyre (szekrénytetőre, polcra) helyezzük, ahonnan szorító csavarral beszabályozva lassan csepeg a víz a padlóra helyezett alsó palackba. Innen pedig a kiszoruló levegő a másik kivezető üvegcsőhöz csatlakozó vékony gumikábelen át jut az akváriumba. Miután az ilyen egyszerű ké-

102

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

szülék teljesítménye csekély, csupán alacsony vízoszloppal és lazaszövetű porlasztóval (spanyolnád darabka) működtethető. Hátránya még, hogy a megtelő és kiürülő üvegek szintbeli helyzetét folyton cserélgetni kell, tehát csak időnkénti használatra alkalmas. Hosszabb ideig elhúzódó áramszünetkor még elektromos szellőztető készülék birtokában is jó szolgálatot tehet, ha van otthon kéznél egy felfújható labdabelső, amelyet semmi esetre sem tüdővel, hanem fújtató labdával vagy kerékpárpumpával fújjunk fel. Tökéletesebb megoldás a fémből készült légtartály, amely légsűrítést jelző feszmérővel (manométer) és redukáló szeleppel van ellátva. Az akváriumi célra készített, 15-20 literes légtartályos szellőztető belső légterét autópumpával 3-4 atmoszféra nyomásúra sűrítik, és ezt vezetik redukálva az akváriumba. Hátránya az időt rabló és fáradságos pumpálások mellett a viszonylag nem nagy teljesítmény. Ezért mindezeket az egyszerű megoldásokat inkább csak kisegítésre, alkalomszerűen veszi igénybe a korszerű akvarisztika. Igen nagy teljesítőképességűek és alacsony üzemköltségűek a víznyomásra működő akváriumi szellőztetőkészülékek, amelyek a vízvezetékkel vannak összekötve. Már meglehetősen csekély vízmennyiség elegendő ahhoz, hogy e készülékek dugattyúit működésbe hozza. Költségesebb üzemeltetésük ellenére is a modern akvarisztika legelterjedtebben alkalmazott szellőztetői elektromos készülékek. Közülük is a gumimembrános szellőztetők a legnépszerűbbek, annak ellenére, hogy teljesítményük aránylag nem nagy és működésük sem mindig zajtalan. Szerkezetük a villamos jelzőcsengő működési elvére épül, ahol két elektromágneses tekercsrugós vaszárat ránt magához, és a zárra erősített nyelv a csengő harangjához ütődik. A zár ebben a helyzetben az áramot megszakítja, a mágnes a zárat ismét elengedi, és az visszapattan eredeti helyére. E folyamat másodpercenként 20-35-ször is megismétlődik. A membrános szellőztetőknél a csengő harangját kettős rekeszű fémdobra kifeszített gumilemez (membrán) helyettesíti, amelynek két szelepe levegőt szív és nyom a rezgés hatására. Előnyük, hogy csekély (6-8 Watt) áramot fogyasztanak és jó kivitelezésük esetén eléggé hosszú élettartamúak. Szerkezetük kevéssé romlékony; leggyakrabban az „elöregedő” gumiszelepeket és gumimembránt kell rajtuk kicserélni. A membránosnál nagyobb üzemköltséggel dolgoznak, de jóval nagyobb teljesítményűek is a villanymotor meghajtású dugattyús szellőztetőgépek. Ezeket többféle technikai kivitelben és teljesítményfokozati típusban gyártják külföldön. Áruk lényegesen több a membrános készülékeknél. Valamennyi gyártmány lényegében váltóáramú szénkefés motorral meghajtott lendkerék-áttételes megoldáson alapul; a forgó lendkerékhez csuklós dugattyúkarok csatlakoznak, amelyek egy vagy két dugattyút tologatnak a légsűrítő fémhüvelybe. Az elvezetendő levegőt — akárcsak a víznyomásúaknál — itt is tanácsos előbb sűrítőhengerbe bevezetni, hogy a buborékok egyenletes oszlopban emelkedjenek a víz színére. Nálunk nagyobb számú medencéhez is leginkább a membrános elektromos szellőztetőket alkalmazzák; legfeljebb a kisebb teljesítményű készülékekből többet állítanak üzembe. Amennyiben medencéinket a szellőztetés mellett filtráljuk is,

103

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

úgy legalább két kisebb teljesítményű membrános készüléket érdemes párhuzamosan működtetni. A szűrőkészülékek szűrt vizének visszavezetése ugyanis nagyfokú levegőpazarlással jár, ezért megfelelőbb a filtrálókat külön az egyik, a szellőző porlasztókat pedig külön a másik szellőztetőkészülékről üzemeltetni. Egy-két medence szellőztetését azonban a szorítócsavarok megfelelő beszabályozásával egyetlen membrános készülékkel is megoldhatjuk Megjegyezzük, hogy külföldön már nagyobb teljesítményű membrános szellőztetőkészülékeket is hoznak forgalomba (pl. a német WISA), amelyek hatásfokát két membrános dob együttes működtetésével is növelik.

27. ábra. A) Membrános szellőztető készülék egyszerű típusának keresztmetszete: a) légsűrítődob gumimembránnal; b) vasmagos tekercs; c) rezgőkar; B) gumimembrános szellőztető készülék fémdombjának keresztmetszete a szelep- és légvezető furatokkal (a számok a kedvező méreteket mm-ekben jelzik); C) elektromos membránszellőztető vasmagjának helyes méret-arányai. Az a X b adja a keresztmetszetszámot, a d X c az „ablak" keresztmetszetszámát, amelyekből a hálózati feszültség szorzatával a vasmagra felcsévélendő huzal fordulatszámát, illetve átmérőjét kapjuk (Józsa György nyomán)

104

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A nálunk elterjedt membrános szellőztetők legfontosabb alkatrésze a rajzon aval jelölt légsűrítő dob. Ha ennek átmérője kicsi, de a hozzácsatlakozó c-jelzésű rezgőkar hosszú — a dob nagy levegőnyomást biztosít; ha viszont a dob átmérője nagy, ugyanolyan hosszú rezgőkar mellett kisebb nyomást, de lényegesen több levegőt produkál. A dob szívó és nyomó furatán légmentes zárást és könynyű mozgást kell biztosítani a szelepeknek. A gép motorja a b-vel jelölt vasmagos tekercs, amelynek vasmagkeresztmetszete 1,5 cm2-nél ne legyen kisebb. A hasznos vasmagkeresztmetszet egyébként — az erre vonatkozó ábra jelölései szerint — a • b szorzata, amit Qv-vel jelzünk. Ez a keresztmetszet arányos a helyesen méretezett szellőztető teljesítményével. A felcsévélendő huzal menetszámát 60/Qv x hálózati feszültség szorzata adja. (Pl. Qv = 2 cm2, a hálózati feszültség 220 V, akkor 60/2 • 220 = 6600 fordulat.) Teljesítménye nagymértékben függ a rezgő vasnyelv (c) helyes beszabályozásától, ami a tekercses vasmag és a rezgőkar közti távolsággal állkapcsolatban. Igyekezzünk minél nagyobb amplitúdó mellett, verődés nélküli közepes réstávolságot létesíteni, mert az nyújtja a készülék legcsekélyebb 28.ábra. Riasztócsengős nyomáscsökkenésmelegedéssel járó, legkevesebb áramjelző szellőztető berendezés légvezetéke közé fogyasztású, zajmentes működését, és iktatva: „a" = higanyos manométer két vasegyben a gép legnagyobb teljesítméhuzallal ellátott szára; „b" = a higanyos manyét is. A bakelit lapra szerelt készünométer nyomás nélküli szára a jelzőskálával léket vagy egy ráillő tokba zárjuk, (Józsa György nyomán) amelyből csak levegőkivezető csövét és szabályozócsavarját hagyjuk szabadon, vagy pedig a gumiütköző talpakkal ellátott gépet egy kissé tágabb kartondobozba helyezzük, amelynek aljára, habgumiszivacs-lemezt illesztünk. Elektromos szellőztető készülék vásárlásakor az áramfajtát (egyenvagy váltóáram) és a voltban kifejezett 29.ábra. Nagy teljesítményű membrános hálózati feszültséget pontosan meg szellőztető készülék (WISA — NSZK-modell) kell adnunk. A kereskedővel próbálkeresztmetszeti rajza. A rajzon megfigyelhető tassuk ki a készüléket, győződjünk a süllyesztett membrántengely, a szeleprendmeg a teljesítményéről, sajátítszer, a hidas rezgőkar, a levegőbeszívó szűrője, és a motor meg a tok rezgéscsillapító szigetelésmódja

105

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

suk el kezelését, karbantartását (p1. dugattyús gépek időnkénti olajozását), szabályozását. Az értékes gyártmányokhoz egyébként garancialevelet is mellékelnek. A szellőztetőkészülék levegőkivezető csapjától az akváriumhoz 4-5 mm átmérőjű gumicsövön vagy ugyanilyen átmérőjű PVC csövön keresztül vezetjük levegőt. Ha a medence messze van a szellőztetőkészüléktől, vagy több egymás mellett sorakozó akváriumba irányítjuk a levegőt, akkor a fal mellett (a medencék fölött) vezetett 4-5 mm-es kábelek szilárdabb anyagból (celluloid- ólom-, rézcsövek) legyenek. Ezeket kis bilincsekkel vagy U-szögekkel rögzítjük magára a falra vagy alájuk helyezett léccsíkra. Az egyes akvárium-elágazásoknál a kábelrendszert megszakítjuk és oda gumicsatlakozással a szaküzletekben készen kapható T, Y, vagy + alakú levegőelosztó csöveket vagy tűszelepes kis fémcsapokat iktatunk be. Magába az akváriumba a levegőt 4-5 mm átmérőjű üvegcsővel vezetjük tovább. A szaküzletekből beszerzett vékony üveg30. ábra. Akváriumi szellőztető légvezetékcsövet injekciós ampullareszelővel (köének felszerelési tartozékai: a) T alakú römreszelő is megteszi) a kívánt helyen levegőelosztó, tűszelepes szabályozócsappal megkarcoljuk, és könnyedén letörjük. A egybeépítve (balra), és a medence felső leszabott csődarabot gyertyalángon — peremére erősíthető tűszelepes levegőszarövid melegítős után — derékszögben a bályozó csap (jobbra); b) gumikábelre kívánt pontokon behajlítgatjuk, a sarkok erősíthető, egyszerű kivitelű szorítócsavar; nagyobb belapulását hajlítás közben a c) üvegcső légvezetékkel összeszerelt porcsőbe való befúvással ellensúlyozzuk. A lasztókő (az üvegcső és a porlasztókő fala gyertya lángjától képződő kormot csak a közt gumicsődarabka szorul); d) teljes lehűlés után távolítsuk el. Megjejobb fajta kivitelű akváriumi szorítógyezzük, hogy a bevezetőszár el is hagyhacsavar tó, mely esetben a gumikábel a felső váz alatt csatlakozik a lefelé haladó üvegcsőhöz. Ha a levegővezető üvegcső vízszintes alsó szárát a talaj alatt kívánjuk távolabbra elvezetni, hogy a porlasztóból felszálló levegő a „talajból” valamely kő vagy kavicshalom közül törjön elő, akkor nem érdemes a függőleges szárat az alsó könyökrésznél meghajlítani, mert ez a rész előbb-utóbb amúgy is el fog törni, hanem a két részt, kis gumicső darabkával kössük össze. Ha a költségesebb tűszelepes fémcsappal nem rendelkezünk, a levegő mennyiségét az olcsóbb szorítócsavarokkal szabályozzuk be, amelyeket a levegő-bevezető gumicsőre erősítsünk. Amennyiben a levegőt PVC- csövön vezetjük keresztül, úgy az üvegcső elé rövid gumicsővel és csatlakoztató üvegcsődarabkával kössük össze a PVC-csövet, mert a szorítócsavart csakis a gumicsőre szoríthatjuk.

A megfelelően szabályozott levegőmennyiség az egész kábelrendszer legvégére erősített levegőporlaszlóból tör elő kisebb-nagyobb buborékok tömegére oszlatott levegőoszlop formájában. A porlasztók porózus szövetű anyagok. A durvább likacsúak nagyobb buborékokat szórnak, meghajtásuk viszont kisebb nyomást igényel. Ilyen a kiszáradt spanyolnádból ferdére metszett porlasztó. A nádporlasztót virágdísz-foglalatú tokba rejtve (a náddarabkát keresztbe elvágott kis szeletében a kehely csövébe rögzítve) is árusítják; ez azonban természetellenes, giccses megoldás, ezért mellőzzük. A sűrűbb, finomabb pórusú porlasztóanyagok aprószemű,

106

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

sűrű buborékoszlopot produkálnak; átfújásuk azonban nagyobb nyomást, vagyis nagy teljesítményű szellőztetőt igényel. Ilyenek a habkövekből, köszörűt övekből készített porlasztók. Megoldásuk szerint lehetnek henger-, hasáb- vagy kis sziklát utánzó formájúak, amelyek körös-körül szórják a levegőt. A levegővezető üvegcsövet kis gumi-kábelvéggel körülvéve csúsztatjuk az erre a célra kifúrt nyílásba. A kőporlasztók más kiviteli módjai: a vékonyra csiszolt kőlapot cementágyba rögzítik, vagy a kerekre csiszolt köszörűlemezkét gumicső darabkába rögzítik. Készítenek kis műsziklákat is, amelyeknek az üregében helyezik el a porlasztót; a buborékoszlop a kis szikla túlsó oldalán levő nyílásokból tör elő. Igen finoman porlasztanak a nemezporlasztók is, amelyek nemezlapocskáját cserélhető módon kis üvegharangba vagy két kis műanyaglapocska közé szorítják. Külföldön porózus üvegszűrőlapból is készítenek porlasztót. A nádporlasztók néhány hét alatt eltömődnek. Ilyenkor metszéslapjukat megkaparjuk, vagy újra metsszük; később azonban a régi nádat újjal kell kicserélnünk. A kőporlasztókat eldugulásuk után ki kell szárítani, esetleg melegítéssel kiizzítani. A nemezdarabokat eltömődésük után eldobjuk és a tartalékban levő új nemezlapocskákkal cseréljük ki. A porlasztók teljes eldugulását sose várjuk meg, mert az eltömődő porlasztók szellőztető készülékünk nagyfokú megterhelését, sőt elromlását is okozhatják. A jól összeszerelt, helyesen beszabályozott szellőztetővezeték látszólag örökös biztonságú. A valóságban azonban gyakran keletkezhetnek a gumikábel elöregedése folytán repedések, kitágulások, vagy a szorítócsavarok meglazul31. ábra. Különféle akváriumi levegőnak. Az is előfordulhat, hogy a szellőzteporlasztók : 1. ferdére metszett spatőkészülék elromlása (membránrepedényolnád-darabkából készült nádporse, szelepszakadás, szelepberagadás, lasztó; 2. cementtokba épített horzsakő-porlasztó ; 3. foglalat nélküli, négydugattyútömítés lazulása stb.), esetleg szögletes porlasztókő ; 4. természetes csak hálózati feszültségcsökkenés miatt hatást keltő, szabálytalan alakú pornincs meg a kellő teljesítmény. Jó dolog, lasztókő; 5. műanyagtárcsák közé ha ilyen esetben van valamilyen figyelszorított nemezlapos porlasztó ; 6. üveg meztető berendezés, amely jelzi a bajt, s csőbe helyezett nemezkorongos porlaszígy az akvaristának módjában áll a hitó (5-6: a nyíl a filclemezkét bát idejében megkeresnie és kijavítania. mutatja); 7. nemezes porlasztó (a filc(Gumicső, szorítócsavar és porlasztó lap pontozással jelölve), amelynek anyagát szétcsavarozás után cserélhetminden gondos akvaristánál kéznél van jük ki

107

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

odahaza.) Külföldön ún. légkakasokat lehet készen beszerezni, amelyek nyomószelepes fémsípok. Ezeket a szellőztető légvezetékek közé iktatjuk. Ha vezetékben megvan a kellő légnyomás, a légkakas szelepe zár, ha viszont a nyomás csökken, a szelep nyílik és a sípba levegő szívódik, minek következtében éles hanggal jelzi a bajt. Házilag is készíthetünk ilyen berendezést (1.28. ábra) Itt ismertetjük a korszerű akvarisztika újabb technikai vívmányát, az ózonizátort, előrebocsátva, hogy ez a műszaki berendezés nem a szellőztetést helyettesíti, hanem csupán azt kiegészíti, azzal együtt alkalmazható. Az ózont fejlesztő készülékek akváriumi jelentőségét az adja, hogy a medencében — mint szűk élettérben — a növényi és állati anyagcseretermékek rövid idő alatt felhalmozódhatnak, amit csak fokoz az etetésekkel bevitt ételhulladék bomlástermékeinek felgyülemlése. A medence vize csakhamar kedvező közegévé válik a baktériumoknak és a penészgombáknak. Ezért olyan anyagot kellett keresni, amelynek beiktatása kemoterápiás kezelés (fertőtlenítő vegyi anyagok) nélkül is egészséges viszonyokat teremt a medence vizében azáltal, hogy rendkívül meggyorsítja a megindult bomlásfolyamatokat, s ezzel elejét veszi a bomlástermékek és velejáróik — a veszélyes baktériumok, ázalékállatok, penészgombák és más halparaziták — képződésének, elszaporodásának. Ilyen anyag volna az ismert oxigéngáz, amelyből azonban — miután a levegőnél könnyebb — csak bizonyos mennyiséget képes a víz lekötve tartani. Ezért a nála nehezebb, a víz által jobban lekötve tartható 3-atomos oxigént, a villámkisüléskor, elektromos szikraív képződéskor, kvarclámpák égésénél keletkező ózont (03) kell alkalmaznunk, amelynek rendkívüli baktérium-, sőt vírusölő hatása a humángyógyászatban és a szennyezett víznek ivóvízzé való átalakításánál már bebizonyosodott. A kedvező tapasztalatok alapján az utóbbi években az akvarisztikában is eredménnyel kísérleteznek az ózon alkalmazásával, sőt az NSZK-ban különböző teljesítményű ozonizátorokat is gyártanak és forgalmaznak már. A magyar akvaristák számára Andódi László pozsonyi akvarista írt le részletesen egy általa szerkesztett akváriumi ózonizáló készüléket, amelyet a szerző által közölt műszaki adatok, rajzok és fényképek alapján a kellő elektrotechnikai készséggel rendelkező akvaristáink maguk is elkészíthetnek. Ezért az érdeklődők figyelmét felhívjuk a cikkre, amely a Búvár folyóirat VIII. évfolyamának (1963.) 4. számában (217-220 old.) jelent meg. Az akváriumi ózonizátorok a hálózati villanyáram váltóáramú transzformátorral keltett magasfeszültségű (1600-2000 voltos) váltóáramú szikráztatása révén óránként 5-10 mg 03-t fejlesztenek, ami akváriumi célra éppen elegendő. A készüléket a szellőztető és a filtráló készülékek közé kapcsoljuk, s így az ózon a szűrőanyagon már végigáramlott, szűrt vízzel érintkezik. Miután az ózon a gumikábelt néhány óra alatt tönkretenné, légvezetékül csakis PVC csöveket használhatunk. Miután az ózon a levegőnél nehezebb, a vízben ózonréteg keletkezik, amely a medencében kezdődő bomlásfolyamatokat meggyorsítja, eloxidálja, s valamennyi kórokozó baktériumot és egysejtűt elpusztít. Az ózon bomlásánál kizárólag csak tiszta oxigéngáz keletkezhet, tehát káros mellékhatásoktól nem kell tartanunk. Általános higiéniás környezet fenntartására, betegségek megelőzésére Andódi szerint teljesen elegendő naponta kétszer-háromszor két óra hosz-

108

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

32. ábra. Andódi-féle ózonizátor szerkezeti vázlata: 1. kétpólusú kapcsoló 250 V/GA ; 2. biztosíték 0,1 A; 3. glimmlámpa, 220 V; 4. reosztát, 600-900 10-12 W; 5. transzformátor primer tekercse; 6. transzformátor szekunder tekercse; 7. transzformátorpléhek; 8. perforált alumíniumfólia (0,25 mm); 9. sztaniol; 10. üvegcső; 11. szigetelő szalag; 12. dugózár műgyantával beöntött 4 mm-es üvegcsövekkel. A nyilak a levegő bevezetését és az ózon kivezetését jelölik (Ladislav Andódi nyomán)

szat működtetni a filtráló elé bekötött ózonizátort. Beteg halak gyógykezelésénél viszont közvetlenül a szellőztető porlasztókövön keresztül adagoljuk időnként a medence vizébe az ózont, természetesen a beteg állatok állapotának és a víz pHjának rendszeres ellenőrzése mellett. Az ózonizátorral eddig nyert főbb tapasztalatok a következők: A medence bomló szerves-anyagainak lebontása oly mértékben meggyorsul, hogy a víz organikus zavarosodása nem következik be. Ez különösen nagyobb tömegű hal együtt tartása és intenzív etetése mellett nagy előny.

109

Dr. Lányi György

1. 2. 3. 4. 5.

Korszerű akvarisztika 1966

Megszűnik a medence sajátos hal- és mocsárszaga; a vizet igen ritkán kell cserélni. Az ózonnal fertőtlenített vízben nagymértékben csökken az ikrák penészesedése, és így 90-96%-os kelési eredményt érhetünk el. Az élő táplálékállatok ózonnal való előzetes fertőtlenítésével megakadályozhatjuk kórokozók, paraziták behurcolását. A medencében elszaporodott örvényférgeket (planáriákat) kétnapi állandó ózonszellőztetéssel ki lehetett pusztítani (Andódi). Ektoparazitáktól megbetegedett halakat ózonkezeléssel két héten belül lehetett meggyógyítani (Andódi), míg a hasvízkóros halak 90%-át sikerült Trypaflavin egyidejű alkalmazásával és ózonkezeléssel kigyógyítani (Stanislav Frank).

33. ábra. Az ózonizátor elhelyezése az akváriumi szellőztető készülék és a medence között. A szellőztető által összepréselt levegő — az ózonizátorban ózonnal dúsulva — az akváriumi szűrőkészülékbe, s onnan a medence vizébe kerül. Az ózon-vezetés PVC-csöveken keresztül történik

AZ AKVÁRIUM VIZÉNEK SZŰRÉSE; SZŰRŐANYAGOK ÉS SZŰRŐKÉSZÜLÉKEK Ahogyan a szellőztetés sem feltétlenül szükséges az akváriumi életközösség épségben való fenntartásához, ugyanúgy az akváriumvíz szűrése nélkül is — bizonyos igények határán belül — kielégítő módon lehet akvarizálni. Mindamellett a helyesen alkalmazott filtráló (akváriumi vízszűrő készülék) a korszerű akvarisztika fontos segédeszköze, ezért használata mind általánosabbá válik. Valamennyi filtráló üzemeltetéséhez megfelelő teljesítményű szellőztető készülék szükséges. A jól működő vízszűrés fő funkciói: 1. Az akváriumvíz megtisztítása a durva, lebegő, oldatlan állapotú szennye-

ződéstől; esetleg még a vízben elszaporodó apró élő szervezetektől (lebegő algáktól, egysejtűektől, baktériumoktól) is. Ezt a szűrési funkciót mechanikus filtrálásnak nevezzük. 2. Az akváriumvíz megtisztítása az oldott állapotban jelenlevő, láthatatlan szerves bomlástermékektől vagy más vegyi szennyeződésektől. Erre a célra, csak speciális szűrőanyagok (hidraffin szén, szerves anyag megkötő anion gyanták) alkalmasak. Ezt a szűrési funkciót vegyi filtrálásnak nevezzük.

110

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Az akváriumi vízszűrés mellékfunkciója: 1. vízkörforgás létesítése az akváriumban, amely talajfiltráláskor a magasabb

rendű fejlettebb növények számára hasznos tápanyagok talajba való szállítását és a talajbaktériumok elszaporodását segíti elő ; a külső filtráló pedig a visszacsorgó szűrt vízzel enyhe szellőztető hatást és kedvező vízmozgást is biztosít. 2. Szűrőkészülékkel a speciális tartási és tenyésztési követelményeknek megfelelő vegyi anyagokat is juttathatunk az akvárium vizébe (pl. tőzegfiltrálás). MECHANIKUS SZŰRÉS a) Szivacsok. Külső és belső filtrálók kezdő szűrőrétegéül gyakran használnak természetes vagy mesterséges szivacsdarabokat. Rendeltetésük, hogy a legdurvább szennyeződéstől a vizet megszabadítsák. Hátrányuk, hogy hamar eltömődnek, és ha vízcsap alatti nyomkodással nem mossák át őket elég sűrűn, baktériumgócok keletkeznek bennük. Még így is gyakran válnak további használatra alkalmatlanná. Alkalmasabb e célra a habszivacs-hulladék. b) Peronvatta. Akváriumi célra gyártott és külföldön (pl. az NDK-ban) papírcsomagokban forgalomba hozott zöld színű (ikráztatásra is használható) műanyagvatta. Előnye, hogy felső szűrőrétegként a filtráló testbe jól bepréselhető, az üvegcső (filtráló kút) és filterköpeny-széleket jól tömíti; beszennyeződés után vízcsap alatt könnyen kimosható; felhasználási ideje szinte örökösnek mondható. Vigyázzunk, csakis akváriumi célra forgalomba hozott perlon-vattát használjunk, mert más műanyagvatták közül több készítményt petróleumban, illetve más — halainkra ártalmas — vegyi anyagban áztatnak elkészítésük után (ez gyakran a vatta szagáról is megállapítható). c) Üvegvatta. Nálunk könnyebben beszerezhető — hőszigetelésre és fenyőfadíszül („angyalhaj”) is használatos — műszaki cikk. A lebegő szennyeződés felfogására és egyes szűrőrétegek egymástól való elválasztására éppúgy megfelel, mint a perlonvatta, de használata körülményesebb, nagyobb elővigyázatot igényel. Az üvegvatta szálai könnyen törnek, a letört szilánkok a köröm alá szúródhatnak, ahol fájdalmas gyulladást idéznek elő. A letöredezett apró szilánkok a szűrt vízzel bekerülhetnek az akvárium vizébe, s onnan a halak kopoltyúiba juthatnak, ahol gyulladást okoznak. Kisebb halak ettől csakhamar el is pusztulhatnak. Érthető, hogy sok akvarista idegenkedik tőle. E veszélyeket azonban elháríthatjuk, ha az üvegvattát előzetesen lapos edényben vízzel borítjuk. A vizet váltogatva az egész vattaréteget csap alatt többször átmossuk, így a letört szilánkok nagy részétől megszabadítjuk, s magát az anyagot rugalmasabbá, tesszük. Az üvegvattát háztartási gumikesztyűbe bújtatott kézzel fogjuk. A filtrálóba ne az utolsó rétegként tegyük az üvegvattát; utána még egy szűrőréteget iktassunk be, amely az esetleges további üvegszilánkokat felfogja, megköti. (Ilyen módon az üvegvatta igen megfelelő mechanikai szűrőanyagnak bizonyul.) d) Homok és kavics. A homok és kavics régóta bevált vízszűrőanyagok, ame-

111

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lyek a természetben is (folyómedrek, kútágyak) kitűnő szűrők. Kizárólag a lebegő szennyeződés megkötésére alkalmasak. Önmagukban is használhatók a filtráló köpenyének megtöltésére, de még gyakrabban társítják a homokot és kavicsot más szűrőtöltetekkel (üvegvatta, hidraffinszén). A szűrőkészülék megtöltésére csak alaposan kimosott — lágyvizű akváriumokhoz ki is savazott —homokot és kavicsot használjunk fel. Ha legfölülre nem tettünk szivacsot vagy perlonvattát, üvegvattát, akkor a felső réteget durvább, majd egyre apróbb szemű kavics alkossa. Ez alatt következzék a vastagabb homokréteg, legvégül ismét aprószemű és durvább kavicsot rétegezzünk. Alul, a szűrt víz összegyűjtésére a legnagyobb (diónyi) kavicsot — ezek hiányában üveggolyót —helyezzünk a szűrt víz visszavezető csövet védő kútcső köré, amelynek környékét esetleg még perlonvattával védhetjük. Vegyes szűrőrétegnél először a szivacsot, perlonvattát vagy üvegvattát helyezzük el, ezután a homokréteget, majd hidraffinszénből a homokréteg után ezt, majd vékony záró vagy elválasztó vatta (perlon-, üveg-) réteg után a durvább kavicsréteg következzék. Talajfiltrálókban az egész akváriumi talajréteg szűrőanyagként működik. A szennyezett víz a homokon keresztül áramlik a talajfiltráló kavicsréteggel dúsan körülágyazott szívócsöve, illetve szívóharangja felé; így az egész talajréteg állandó átszellőződésben van, s ez elejét veszi a káros talaj gázok felhalmozódásának. e) Bazaltzúzalék. Ez a durvább lebegő szennyeződés megkötésére szolgál. Az apróbb bazaltzúzalékot kezdő rétegként, a durvábbat pedig szűrt vízgyűjtő zárórétegként alkalmazhatjuk. A bazaltzúzalék szűrőanyagként való felhasználása különösképpen bevált a tengeri akváriumok filtrálóinál. VEGYI SZŰRÉS

a) Hidraffin-szén. A vízben oldott állapotban jelenlevő szerves anyagokat köti meg nagykiterjedésű, porózus felületén, tehát a szervetlen sókat (kloridokat, szulfátokat stb.) nem. Így nem távolítja el az akváriumvízből a nitrátokat és ammóniáksókat sem. A szervetlen anyagok közül egyedül a klórt tudja kitűnően megkötni. Akvarisztikai célra csak a teljesen tiszta, ásványi vagy fémes szennyeződést nem tartalmazó, sötétfekete, nem fénylő, hanem matt, szemcsés formájú (nem por alakú) aktívszén használható. A Műszén-termelő Vállalat aktívszén gyártmányai közül a „Nuxit II” az, amelyet a vállalat által cinkmentesítve akvarisztikai célra felhasználhatunk. Külföldön (pl. az NDK-ban) kimondottan akvarisztikai célra gyártott hidraffin-szenet is hoznak forgalomba. A megfelelő menynyiségben (100 1 vízre 1000 g) adagolt hidraffin szenet legfeljebb 5 hónapig használjuk, mert a telítődött szénszemcsék a megkötött szennyeződést egyszerre elengedhetik. b) Tőzeg. Ezt csersavtartalmú, sárgásbarna vízhez szokott trópusi halak akváriumi vizének huminsavas beállításához és „barnítására” használjuk. Hegyi patakokból és brackvizekből származó halaknál azonban a tőzegszűrést feltétlenül kerüljük! E célra csakis a mészmentes hegyi láptőzeg (pl. a dortmundi torf) felel meg, amelyet nedves állapotban akár belső, akár külső filtrálóba helyezünk. A tőzegréteg fölé és alá 2-2 cm vastag homokréteget tegyünk.

112

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A tőzegréteg vastagsága, a tőzeg mennyisége a medence űrtartalmán kívül a növények és halak számától is függ. E tekintetben bizonyos „akvarista megérzésre” vagyunk utalva. Csupán tájékoztatásul: 50—100 literes medencénél 0,5-1 liter hegyiláp tőzeget, 150—200 literes medencénél 1,5-2 liter hegyiláp tőzeget, 250—300 literes medencénél 2,5-3 liter hegyiláp tőzeget, míg 50 liter alatt lehetőleg tőzegkivonatot, vagy a filtrálóban csupán 0,1-0,3 liternyi tőzegbetétet használjunk. A tőzeganyag használhatósági időtartamára sem adhatunk örökérvényű adatokat, mert ez is az adott medence körülményeitől függ. Az átlagos tőzegszűrőket — normál népesítés mellett — legfeljebb fél évig üzemeltethetjük tőzegcsere nélkül. c) Erősbázisú anioncserélő műgyanták. Az ioncserélő gyanták közül egyikmásik erősbázisú anioncserélő gyanta (pl. a magyar Varion AD, az NDK gyártmányú Wofatit SWB) igen alkalmas a szerves eredetű bomlástermékek — így a nitrátok, nitritek, ammóniák, kénhidrogén — megkötésére. Ezért a nitrogén bomlástermékekre különösen érzékeny halfajok (pl. lazacfélék, korallszirti halak stb.) akváriumvizének szűrésére beállítandó filtrálókban újabban sikerrel használják ezeket. Fontos azonban, hogy a gyantaréteg ne közvetlenül a szennyezett vizet kapja, hanem előszűrővel, illetve előszűrő réteggel védjük azt a lebegő szennyeződéstől, továbbá hogy a telítődő aniongyantát még ioncserélő képességének elvesztése előtt regenerált gyantával kicseréljük. E váltogató gyantacserék legkönnyebben a jól hozzáférhető külső filtrálókban valósíthatók meg. A szűrőanyagokkal kapcsolatban mindenkor tartsuk szem előtt, hogy

1. azok csak akkor fejtik ki szűrőhatásukat, ha szemcséik közé nem szorul levegő

(levegőhártya, légbuborék), ezért nedves állapotban, a durvább szemcséjűeket vékony vízréteg alatt töltsük be! Az elszennyeződött szűrőanyag a kívánt céllal ellenkező hatást fejti ki, benne baktériumgócok keletkeznek, a halakra ártalmas anyagokat juttat vissza a medence vizébe, ezért a filtrálók szűrőanyagait rendszeresen ki kell tisztítani vagy cserélni!

TALAJFILTRÁLÓK Az utóbbi időben igen elterjedt, kedvelt vízszűrési mód magának az akvárium homoktalajának szűrőrétegként való felhasználása. A medence egyik (vagy nagyobb medencéknek mindkét) hátsó sarkában a talaj alá épített szívócső, avagy hullámos peremű üvegharang (esetleg kicsorbított peremű, lefelé fordított kis agyagcserép) a köréje rakott perlonvattán s a bőségesen és nagy felületen alkalmazott kavicsrétegen keresztül állandó vízcirkulációt létesít a talajban. Az így mechanikusan megtisztított vizet a szellőztető buborékaival a szűrt víz visszavezető csövén a medence felső vízrétegébe juttatja. A talajfiltrálók előnye, hogy a talaj rendszeres átszellőztetésével megakadályozzák az ott végbemenő rothadási folyamatokat, a bomlásból keletkező mocsárgázok és kénhidrogén felhalmozódá-

113

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

34. ábra. a) egyszerű, L alakúra meghajlított üvegcsőből házilag elkészíthető talajfiltráló, a körülötte kialakítandó szűrő talajréteggel; b) üvegtechnikai megoldású szűrő-harangos talajfiltráló működése; c) átlyuggatott falú műanyagcsőidomdarabokból összeállítható, nagy felületű szűrőhatást kifejtő talajfiltráló, amely az egész medencetalaj „alagcsövezését" nyújtja (1. alatta); d) szellőztetéssel kombinált szűrőcsöves talajfiltráló, kívánt méretűre vágható perforált műanyagcsövekből és porlasztófejet magában foglaló szűrőaknából összeállítva

114

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

sát; a tápanyagokat bejuttatják a gyökerükkel is táplálkozó vízinövények* gyökereihez; s ami nem utolsó szempont: könnyen eltakarhatók, nem rontják a medence belső és külső képét. Hátrányuk viszont, hogy csupán mechanikusan szűrnek, a talajt a rendesnél jóval hamarabb elszennyesítik; általában a talaj félévenkénti kicserélése és a szűrő újrabeágyazása miatt gyakori medence-átrendezést kívánnak. A talajfiltrálók legegyszerűbb típusa egy L-alakban meghajlított, 10 mm átmérőjű üvegcső, amelynek hosszabbik (függőlegesen futó) szárába 4 mm átmérőjű légvezető csövet engedünk le, s rövidebb szárának száját perlon- vagy üvegvattával vesszük körül, végül közvetlen környékére dió nagyságú kavicsokat vagy bazaltzúzalékot, majd mogyoró nagyságú kavicsréteget igazítunk. A homokréteg csak e fölött, illetve ennek folytatásaképpen következhet. Arra minden talajfiltráló esetében igen ügyeljünk, hogy ez a vízgyűjtő kavics- vagy bazaltzúzalék réteg megfelelően vastag és kiterjedt rétegeződésű legyen (lásd 34. ábrát), különben a filtráló szívófelületének tájékán a talajban pangásos szennyfelhalmozódás és rothadási góc keletkezhet! Ennek tökéletesített változata az alsó hajlatában két vagy három sugárban elágazó L-cső, amelyet medencéink méretéhez szabva üvegtechnikusnál készíttethetünk el. A talajfiltrálóknak nálunk legelterjedtebb típusa a harang kiképzésű szívócső, amely szaküzleteinkben (hullámos peremű üvegből) beszerezhető, de házilag is könnyen elkészíthető eltávolított fenekű orvosságos üvegből (Lovas nyomán a 36. ábrán mutatjuk be). Felhasználható alsó harang gyanánt a legkisebb méretű agyagcserép (ún. kaktuszcserép) is, amelynek fenéknyílásába gipsszel rögzíthetjük a szűrt víz visszavezető csövét. Ha az üveg vagy a cserép alsó peremét nem csorbítjuk ki, akkor a sima peremszél alá egy sor durvaszemű kavicsot terítsünk. Külföldön különféle méretekben műanyagból gyártott kerek és négyszögletes talajfiltráló tepsiket is hoznak forgalomba, amelyeket egyszerűen a medence fenekére kell fektetni, kőzúzalékkal, kaviccsal és homokkal betakarni. Előnyük, hogy nagy felületen érvényesül a szívóhatásuk; kezelésük, tisztításuk igen egyszerű. Még praktikusabbak az átlyuggatott falú műanyagcsövek, amelyeket az akvarista tetszés szerint maga szabdalhat el, majd a párhuzamosan elhelyezett hosszanti darabokat derékszögű és T-alakú idomdarabokkal úgy állíthatja össze, hogy az egész csőrendszer a medence teljes fenékfelületét sűrűn áthálózva kitöltse; végül az egyik sarok összekötő idomdarabjához köti be a szűrt vizet vezető csövet. Ez a talajfiltráló (lásd a 34. ábrát) a jó alagcsövezéshez hasonlóan működik, nagy szűrőhatásfokkal.

BELSŐ FILTRÁLÓK Mint megnevezésük is jelzi, olyan vízszűrőkészülékekről van szó, amelyek teljes egészükben a medencében vannak, szűrőanyaggal töltött testük többnyire az akvárium talaján fekszik, vagy abban részben belesüllyesztve, esetleg a

* Cryptocoryne-, Echinodorus-, Sagittaria — stb. félék. 115

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

35. ábra. Talajra állított pohá rba vagy széles szájú befőttesüvegbe házilag készített belső filtráló keresztmetszete

36. ábra. Talajon elfekvő, házi készítésű belső filtráló (Lovas nyomán): 1. gyógyszeres üveg fenékrészének leválasztása (nedves vászoncsíkok között lánggal hevítjük és az üveget forgatjuk); 2. a szűrt vizet visszavezető cső egyenes darabja ; 3. az előbbinek hajlított darabrésze ; 4. a levegővezető cső lángon való hajlításának technikája; 5. levegővezető cső; 6. a szűrt vizet visszavezető és a levegővezető csöveket összekötő gumicső darabka, amelynek oldalán tüzesített kötőtűvel lyukat fúrtunk ; 7. a két csövet összefogó gumigyűrűk (A szitát perforált műanyagleme zből vágjuk ki)

116

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

medence felső pereme alá függesztve foglal helyet. Előnyük, hogy házilag is könynyen előállíthatók vagy olcsón beszerezhetők, és egyszerűen kezelhetők. Hátrányuk, hogy többé-kevésbé rontják az akvárium természetes összképét; a nagyobbakat legalábbis alig lehet természetes dekorációs elemekkel eltakarni. Hátrányuk még, hogy a medence területéből helyet foglalnak el s általában csak kisebb méretű akváriumokhoz megfelelők. A kisebb belső filtrálók szűrőanyaga oly csekély, hogy az hamar elszennyeződik, ezért sűrűn kell kitisztításuk végett a medencéből kivenni és visszarakni, amivel a medence lakóit és berendezését gyakorta háborgatjuk. A legegyszerűbb — házilag is könnyen elkészíthető — belső filtráló a medence méretének megfelelő, széles szájú befőttesüveg (kisebb akváriumokban egy pohár), amelynek közepébe állítjuk majd a szűrt víz visszavezető csövét (benne a légvezetéket), majd köréje rakjuk legalul a durvább szemű kavicsot, üvegvattát, homokot és legfelül az apróbb szemű kavicsréteget. Lehet alul és leg-

37. ábra. Porlasztott szellőztetéssel filtráló, kettősfalú műanyagtokkal

kombinált,

talpán

álló

belső

38. ábra. Porlasztott szellőztetéssel működtetett, talajon fekvő belső filtráló (Duplex—NDK-modell)

39. ábra. Házi készítésű gravitációs belső filtráló (Lovas nyomán). A legfelső vízszintes vonal a medence vizének szintjét jelzi; a felső elhelyezésű szűrőtest a 36. ábrán jelzett módon (1) készül

117

Dr. Lányi György

118

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

felül perlonvattát is alkalmazni, s még célszerűbb az alsó vízgyűjtő teret és az üveg felső nyílását sűrűn perforált műanyaglemezzel lezárni. Ez a talajon álló filtráló a felső üvegszáj egész felületén szívja be a szennyezett vizet, ezért is fontos a széles szájú üveg. Teljesen az előbbi elven alapulnak a fekvő helyzetben összeszerelt, levágott fenekű orvosságos üvegből elkészíthető belső filtrálók (1. 36. ábra). Ha az orvosságos üveget nyaki részével lefelé fordítva rögzítjük a medence felső szélénél, és a szívócsövet a fenék közeléből felvezetve hajlítjuk az üveg töltete fölé, akkor a megszűrt víz felülről fog a medencébe visszafolyni. E megoldás előnye, hogy a filtrálótest nem foglal el helyet a medence talaján. A kereskedelemben a kétféle alapelv számos formailag módosított változata kerül forgalomba. A fekvő helyzetű hengertesteket például mindkét oldali szívófelülettel látják el, amikor is a szűrt vizet visszavezető cső a középrészhez illeszkedik. Az álló helyzetű testeket műanyagból, felül rácsavarható fedéllel, oldalt elhelyezett szívónyílásokkal oldják meg. A fekvő helyzetű filtrálókban több egymásba tolható, egymásra illeszkedő műanyagdob is van, amelyeket perforált lemezek választanak el egymástól. E válaszfalak lecsavarhatók és mindegyik rekesz másmás szűrőanyaggal tölthető meg. Vannak függőleges helyzetben, tapadógumikkal a medence sarkába felerősíthető belső filtrálók is, amelyeknek köpenyébe a megszűrendő vizet a szellőztetésül szolgáló porlasztott levegő hajtja be (Wilheim-filter; csehszlovák alsóáramú filtráló). Az újabb gyári készülékeknél arra törekszenek, hogy a belső filtráló ne igényeljen külön levegőnyomást, hanem a szűrt vizet a visszavezető cső kiszélesítése révén porlasztott levegővel hajtják ki (pl. az NDK-beli Duplex-szűrőnél). Így ugyanazzal a levegőkapacitással a szellőztetést és a filtrálást is meg tudják oldani. (A nem porlasztott levegővel működtetett filtráló — az akvaristák téves elképzelésével ellentétben — nem pótolja az akvárium szellőztetését, inert oxigénpótló kapacitása az elpazarolt levegőmennyiséghez képest — éppen a nagy és ritka buborékok miatt —, igen csekély. Ha ehhez még a szűrőtöltet is elszennyeződik, akkor a szűrt vízzel oxigénelvonó bomlástermékek kerülhetnek vissza a medence vizébe.) A kisebb filtrálótestek mechanikai szűrőanyagát a körülményekhez képest gyakran — de legalább 2 hetenként — tisztítsuk meg; vegyi hatású szűrőtöltetük pedig csak kisebb — 5-20 literes —akvárium vizére elegendő kapacitású.

KÜLSŐ FILTRÁLÓK A legrégibb és ma is a legtökéletesebbnek tekinthető akváriumi vízszűrési rendszert nyújtó készülékek ezek. 1. A többnyire négyszögletes filtrálóköpeny lehet magasabb formájú, öntöttüvegű akvárium, illetve akkumulátorüveg, vagy a kívánt méretben elkészített fémvázas, üvegezett filtrálótest, — ez méreteiben a medence keskenyebbik oldalához igazodik. Az előbbit erős drótkosárral, az utóbbit fémvázának felső széléhez hegesztett kampókkal akasztják az akvárium felső pereméhez. A medencével egyenlő magasságú filtrálótestet a medence mellé is lehet állítani (a kisebbet pe-

119

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

dig alápolcolni). Ha a medence hátsó oldala festve van — a külső filtráló az akvárium mögé is rejthető. A medence keskeny oldalán elhelyezett filtráló köpenyét elölről dekoráló lemezzel (pl. műanyaglappal) takarhatjuk. 2. A vízátemelő cső: 10 mm átmérőjű, U alakúra hajlított üvegcső, amelynek hosszabbik szára a medencébe ér, és legvégén szűrőkosár van (alul kissé kiöblösödő, zártan végződő cső, amelyen több apró lyuk van; ennek hiányában az üvegcső szabad végére gumikarikával ráerősített tülldarabka is megfelel. Felső visszahajló szára rövidebb, csupán a szűrőanyag fölé ér; ez a vége szabad. Leithold annak biztosítására, hogy jelentékenyebb párolgás vagy a víz egy részének leeresztése esetén az ottfelejtett vízátemelő cső ne szívja vissza a medencébe a filtrálótest vizét, — a vízátemelő cső filtrálóba vezető végét meghosszabbítja és azt a szűrőanyagtól kémcsőbe vezetve választja el. A kémcső (epruvetta) felső pereme a felső szűrőréteg fölé ér, s így üzemzavarkor az átemelő cső csupán a kémcsőben meggyűlt vizet vezeti vissza az akváriumba. 3. A kút a filtrálótest méreteitől függően 3-6 cm átmérőjű üveg- vagy celluloid cső. Hossza megegyezik a filtráló köpenyének magasságával. Alsó végén kis bemélyedésekkel létesített „lábak” illetve nyílások biztosítják a vízcirkulációt. A kút rendeltetése a megszűrt víz összegyűjtése, valamint a levegő és szűrt vizet vezető csövek védelme. 4. A levegővezető cső 4 mm átmérőjű üvegcső, amely a kút hosszában fut lefelé és alul U-alakú meghajlítással és hegyes kiképzéssel (elvékonyítással) a

41. ábra. A) Külső filtráló szerkezeti rajza: a) durva kavics; b) finom kavics; c) üvegvatta; d) hidraffin-szén; e) a szűrt vizet gyűjtő kamra, amelyet celluloid szita választ el a hidraffin-széntől, de nagyszemű kaviccsal is kitölthető tér; f) a szellőztető készüléktől levegőt vezető cső; g) a szűrt vizet visszavezető cső gyűjtőaknája; h) a tisztítandó vizet az akváriumból automatikusan átemelő szívócső. B) Korszerű, gyárilag előállított külső filtráló, átlátszó műanyagtestű szűrőkészülék; a szűrt víz nem visszavezető csövön, hanem széles párkányvályún folyik vissza a medencébe

120

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

szűrt vizet visszavezető csőbe torkollik. Felső végét a szellőztető gumikábeléhez kötjük és szorítócsavarral szabályozzuk a megfelelő levegőadagolást, amelynek egymást követő buborékai nagyobb vízoszlopot zárnak közre, mindamellett folyamatos, élénk tempóban töltik vissza a medencébe a szűrt vizet. 5. A szűrt vizet visszavezető cső 6 mm átmérőjű, U-alakban meghajlított üveg- cső, amely a kútban foglal helyet, alsó nyílásába a levegővezető-cső adagoló része torkollik. A felső szár vízszintes kiképzéssel vezet az akvárium fölé, ahol a megfelelő részen lefelé ágazva, tölti vissza a medencébe a kristálytisztára szűrt vizet. Külföldön (pl. az NDK-ban) a szűrt víz visszavezető cső felső hajlatánál zárt hordókiképzést létesítenek (üvegtechnikailag). Ennek az a rendeltetése, hogy összegyűjti a felszálló nagy buborékokat és így a szűrt víz zaj nélkül, nagyobb nyomással ömlik vissza az akváriumba. 6. A szűrőtöltet a kívánt célnak megfelelően változhat. Többnyire legfelül durva szemű, majd aprószemű kavics, ezután üveg-, illetve perlonvatta, 2/3-rész homok vagy hidraffin-szén, legalul vízgyűjtést biztosító, perforált celluloidlemez vagy dió nagyságú kavics, esetleg nagyobb szemű bazaltzúzalék. A legfelső réteg perlonvattával is kezdődhet. 7. A szűrőköpeny-fedelet műanyaglemezből (PVC-lapból) vágjuk ki, a kút és az átemelő cső helyét szabadon hagyva. A filtráló vizének külső beszennyeződését akadályozza meg. Külföldön igen tetszetősek és praktikusak az egy darabból sajtolt, áttetsző műanyagfiltrálók, amelyekben a szűrőtöltetnek és a kútnak beépített külön rekeszei vannak. Olyan is akad köztük, ahol a szennyezett vizet porlasztón hajtják át a filtráló köpenyének legalsó kamrájába; a beáramló víz a szűrőrétegeken alulról felfelé hatolva tisztul meg, és legfelül nem visszavezető csövön, hanem a filtráló köpenyének a medenceszél fölé hajló csúszdáján hömpölyög vissza az akváriumba. Egyes külföldi cégek — számolva a filtráló jelentős mennyiségű levegőfelhasználásával — a külső filtrálóköpenyhez külön kis szellőztetőmotort is hozzáépítenek. Legújabban pedig olyan külső vízszűrő készülékeket is szerkesztettek, amelyek a medence alatt rejthetők el (pl. bútorakváriumoknál, falbasüllyesztésnél, állványnál elfüggönyözéssel), mert a szűrt víz visszavezetését törpe vízszivattyú-motorral oldották meg. A külső filtrálók hátrányaként főleg két érvet hoznak fel: 1. terjedelmes köpenyükkel rontják a medence külső képét; 2. hidegebb helyiségben bizonyos mértékben hűtik a rajtuk áramló vizet, ezzel csökkentik a fűtőberendezés hatásfokát. Mindezekkel szemben igen nagy előnyük, hogy 1. megfelelő méretezésük, helyesen kezelt szűrőanyaguk és jól beállított vízadagolásuk mellett a legjobb és leggyorsabb szűrőhatásfokot nyújtják; 2. szűrőanyaguk nagyobb tömegénél fogva később szennyeződik el, mint a kisebb belső filtrálóké; 3. szűrőanyaguk tisztítása, illetve felújítása a medence belső háborítása nélkül könnyen, kényelmesen végezhető; 4. mechanikai és vegyi filtrálásra egyaránt a legalkalmasabbak.

121

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUMOK FŰTÉSE ÉS FŰTŐBERENDEZÉSEI Mindazokban az akváriumokban, amelyek környezetének hőmérséklete nem biztosítja az állatok által igényelt vízhőfokot, — fűtésre van szükség. Miután az akváriumi díszhalak és növények nagy többsége délszaki eredetű, ez a kérdés akvaristáinkat behatóan érinti. A szubtrópusi eredetű halak egy része (hegyi patakokban, erdei — árnyékolt — folyóvizekben élő fajok) a +18-22 C°-ú vízben érzik jól magukat (pl. Tanichthys, díszsügérek, naphalak stb.). A trópusi eredetű akváriumi növény- és halfajok jelentős része a +22-30 C° vízhőmérsékleti határok között találja meg kedvező hő-optimumát. Így közülük egyes fajokat az év nagy részében a 22-24 C°, a hőigényesebbeket 24-26 C°, sőt pl. a korallszirtieket 26-30 C° hőmérsékleten kell tartani. A 20-24 C°-on tartott állatok vizét általában csak szaporításuk idején tanácsos magasabb hőfokra (2628 vagy 30 C°-ra) emelni, különben szervezetük elpetyhüdik, túl korán fejlődik ki, s már a legkisebb lehűléskor megfáznak, túltápláltakká válnak, ivarmirigyük elzsírosodik és ezáltal tenyésztésre alkalmatlanokká válnak. Az egyenlítő vidékéről származó egyes fajok éppen a nem magas hőmérsékletet kívánják tenyésztésükhöz, miután hazájukban szaporodási idejük a hűvösebb esős évszak kezdetével függ össze, vagy sűrűn árnyékolt őserdei vizekből származnak (p1. a neonhal, amelynek kedvező szaporodási hőmérséklete 23 C°). A hőmérsékleti igények tehát fajok szerint változók; e tekintetben az adott faj, illetve a hőmérsékleti igényük szerint társított fajok speciális igényére legyünk tekintettel. A részletezett tartási és tenyésztési vízhőfok-adatokat az egyes fajok ismertetésekor (a halakra vonatkozó, később megírandó külön könyvben találjuk meg. Általános tájékoztatásul mégis jegyezzük meg, hogy trópusi eredetű akváriumi halaink jelentős részének kedv3ző tartási hőigénye télen átlag 22-23 C°, nyáron pedig 24-25 C°. A legtöbb trópusi halfaj hőigényének alsó határául a 20 C°-ot, felső határául pedig a 32-33 C°-ot tekintsük. E fölött a hal élete veszélyben forog! A halak többé-kevésbé a lassú, fokozatos hőmérsékletváltozásokhoz alkalmazkodnak (a természetben is előforduló hőingadozásokat követő fokozatos vízlehűlések és felmelegedések folytán), azonban képtelenek a gyors hőmérsékletváltozások (az adott hőmérsékletűnél 4-5 fokkal hidegebb vagy melegebb vízbe való hirtelen áthelyezés) károsodás nélküli elviselésére. Mindamellett helytelen a trópusi állatokat és növényeket a szakleírásokban közölt hőmérsékleti adatoknál jelentősen alacsonyabb vízhőfokon „edzeni” vagy annál számottevően magasabb hő-szinten tartani. A hőmérsékleti „szoktatás” csak igen fokozatos lehet, a trópusi élőlényekre csupán szűk határok között mozoghat. A kevésbé hőigényes fajoknak elegendő, ha az akváriumi fűtőtestet télen a szobafűtés szüneteltetésekor (pl. este), nyáron pedig hűvös viharok idején kapcsoljuk be. A hőigényesebb fajokra, ha a helyiség hőmérséklete már nem biztosítja az akvárium vizének 22 C fokát (amely télen-nyáron, éjjel és nappal egyaránt bekövetkezhet), a medencét fűteni kell. Ez rendszeres hőfokellenőrzést

122

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kíván, azonban ezt a felügyeletet az akváriumi hőszabályzó (a fűtőberendezést automatikusan ki- és bekapcsoló) készülékek jól helyettesíthetik. Trópusi állatokat és növényeket csak az tartson, aki ezeket a fűtési követelményeket biztosítani tudja, aki nem sajnálja gondozottaitól a fűtéssel járó költséget. Az akváriumi fűtés hőteljesítményét megszabják még: az akvárium nagysága (méretei), az évszak, a napszak, és a szoba hőmérséklete, továbbá az, hogy menynyire óvjuk a hőveszteségtől a medencét. (Lefedésének módja, elhelyezése bútorban, oldalainak esetleges légszigetelése kettős üvegfallal stb.) Ha medencénk vasvázához körös-körül gumicsíkot ragasztunk és az oldalakhoz megfelelő méretű üveglapokat szorítunk hozzá — alul és felül fehér textilgumiszalagból öszszevarrt gumikarikákkal; ezzel a duplafalú légszigeteléssel villanyfűtéskor 50-60%-os áram-megtakarítást érhetünk el! Az akváriumok fűtésekor vegyük figyelembe a következőket. 1. 2. 3. 4. 5.

Több medencéhez legolcsóbb a szoba rendszeres fűtése. Legjobb fűtési mód az elektromos fűtés. Leggazdaságosabb a vegyes fűtés (a szobafűtés és az elektromos medencefűtés). Olcsóbb a halakat egy fűtött nagy medencében, mint több kisebben átteleltetni. Elektromos fűtéskor az üzemeltetési takarékosság maximumát a helyesen beállított hőszabályzóval érhetjük el.

Díszhaltenyészetekben az állandó hőmérséklet fenntartására elterjedt a helyiség rendszeres fűtése. Nagyobb számú medencével dolgozó magántenyésztők is igyekeznek legalább az ivadéknevelésre és a kevésbé hőérzékeny fajok szaporítására alkalmas hőmérsékletet helyiségfűtéssel megoldani. Erre a célra legjobban megfelel a sajátkezelésű etázsfűtés, olajkályha- és központi fűtés. A hőigényesebb fajok számára azonban még így is kiegészítő medencefűtés szükséges, sőt valamennyi medencében is tanácsos — a szobafűtés esetleges átmeneti üzemeltetési akadályainak esetére számítva —tartalék fűtőberendezést készenlétbe helyezni. Ez a fűtésmód azonban az akvaristák többsége számára (kevesebb akváriumra) egyáltalán nem rentábilis. A korszerű akvarisztika legkedveltebb fűtési módját a nálunk is elterjedt elektromos fűtőberendezések nyújtják. Az előbb ismertetett medencefűtési módokkal szemben az elektromos fűtőtestek — szakszerűen készítve — viszonylag veszélytelenek, olcsók és megbízhatók. Hosszabb ideig magukra hagyhatók, sőt szabályozó berendezéssel automatikus kapcsolásúvá alakíthatók. Méretük 42. ábra. Sóoldatos elektromos U-fűtő viszonylag csekély és így jól elrejthe(Sterba nyomán) tők. Ha a medencében szellőztetünk

123

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

is, hőátadásuk a medence egész vízterében hamar kiegyenlítődik. Üzemeltetésük egyszerű, kényelmes és higiénikus. A legegyszerűbb — házilag is aránylag könnyen elkészíthető — elektromos fűtőtest a sóoldatos U-fűtő. Fémsapkákkal ellátott két szénrudacskák (amelyeket elhasznált zseblámpaelemekből is vehetünk) egy U alakúra meghajlított, 15 mm átmérőjű üvegcső két felső szárába gumidugókkal úgy rögzítünk be, hogy a szénrudacskák vége kb. 1-2 cm mélyen sóoldatba érjen. A rudacskák felső fele a fémsapkával és az erről elvezetett villanydrótszállal a dugó furatában foglalnak helyet. A sóoldatos U-fűtő csak váltóárammal működik; teljesítménye a sóoldat koncentrációjától függ. Az adott medencemérethez és szobahőmérséklethez alkalmazandó hőteljesítményét ezért legjobb különböző töménységű sóoldatokkal kikísérletezni. A nem túl gyorsan melegedő, egyenletes fűtőberendezés kevésbé igényel felügyeletet, a sóoldat ezért meglehetősen híg legyen. A modern akvarisztika legelterjedtebb fűtőberendezései az elektromos hőspirálos fűtőtestek. Ezek egyen- és váltóáramra egyaránt használhatók, igen tartósak és ehhez képest valóban olcsók, melyek vásárlásakor a hálózati feszültséget (voltszámot) és a fűtő kívánt watt számát kell megadni. A hőspirálos fűtőtestek fűtőbetétje vékony üveg vagy porceláncsőre spirálalakban rátekert vékony (0,1-0,04 mm-nyi átmérőjű) 43. ábra. Magasabb medenellenálláshuzalból (cekáz, krómnikkel)- áll, amecéknél fontos, hogy a fűtőtest a fenékig meríthető szilyet homokkal körülvéve nálunk alul zárt üveggetelt fűtő legyen, mert a csőbe (kémcsőbe), külföldön korróziómentes, jól csak felülre belógatott fűtő szigetelt fémtokba is szerelve hoznak forgalomba. az alsó térséget nem meleÁramfogyasztásuk többnyire 10-től 120 wattig gíti fel. F = fűtőtest, H = a terjed, s egyféle fokozatteljesítményben, de többfelmelegített tér alsó határa féle watt-erősségben készülnek. Felső lezárási módjuk szerint vannak a medence vízszintjéből kiálló végű., és víz alá süllyeszthető elektromos fűtők. Az előbbiek csőtestének lezárási módja nem vízhatlan, ezért az ilyen fűtőket úgy kell használni, hogy a felső fűtőtestvéget védő gumicső darab vagy bakelit-kupak a víz fölött legyen. Ez a medencemagassághoz megfelelően választott méretű fűtőtesttel érhető el, amelynek ha végét a talajba szúrjuk, felső védőköpenye mindenképpen a vízszint fölé esik. Arra is ügyeljünk, nehogy a felső részt a fedőlapról vagy medenceperemről visszacsepegő pára érje, tehát a felső kivezető rész a medence fölé is érjen. Még biztonságosabb azonban, ha az ilyen fűtőtest akasztóval van ellátva, amely a fűtőt a medence felső széléhez rögzítve megakadályozza annak alámerülését. Manapság ezeket az elektromos fűtőtesteket egyre inkább kiszorítják az alámeríthető vízhatlan fűtők. Az utóbbiak felső végét gumidugó zárja le, amelynek furatán gumikábelbe ágyazott villanyhuzal lép ki, illetve a huzalt ráhúzott gumicső védi. A biztonságosabb tömítést a gumidugó mastix-lakkal való beöntésével védik. A fűtő alsó végébe beépített jelzőlámpával kiegészítve is hoznak forgalomba alámeríthető fűtőtesteket, amelyek később bimetálos hőszabályzóval összekötve a hőszabályzó

124

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

működését jelzik, illetve annak szabályozását teszik lehetővé. Külföldön (pl. az NDK-ban) nagy medencék számára L alakú fémtokba zárt, ún. szöglet-fűtőket is gyártanak, melyekben a fűtőbetét az L alakú tok alsó (fekvő) szárában foglal helyet. Ezzel a nagyobb víztér gyorsabb, kedvezőbb felfűtését érik el. Ugyanezt azonban a vízhatlan üvegtestű fűtőinkkel is elérhetjük (feltéve, hogy gumikábeles vezetékük elég hosszú), ha azokat a medence fenekén elfektetjük. Minthogy azonban ez esetben a fűtőtest egy részének hőmennyisége az akváriumtalaj felmelegítésére használódik el, — vékony üvegcsőből hajlítsunk két M alakú kis bakot, azok végeit szúrjuk a talajba, s a fűtőt vízszintesen U alakú hajlataikba fektessük. Ha az elektromos fűtőtest vásárlásakor vagy üzembe helyezése előtt meg akarunk győződni üzemképességéről, akkor a hálózati feszültség azonosítása után kapcsoljuk be a hálózatba, fogjuk meg a fűtő csövét, és mihelyt érezzük a melegedést, nyomban kapcsoljuk ki, mert a víz hűtése nélkül a fűtőtest üvegköpenye hamar megrepedhet (nem hőálló üvegből készül)! Az esetleg megrepedt vagy beázott fűtőtestet előbb száraz kézzel áramtalanítsuk (húzzuk ki a csatlakozó dugóját a konnektorból), és csak azután emeljük ki az akváriumból! Ahol kisgyermek is van a háznál, ott különösen ügyeljünk arra, hogy az elektromos akváriumi berendezés vezetékei kellő magasságban, lehetőleg a medence háta mögött, illetve a gyermek számára nehezen hozzáférhető helyen csatlakozzanak a hálózati konnektorba! Hőspirálos elektromos fűtőtestet házilag is könnyen összeállíthatunk. Ehhez azonban először azt kell megállapítanunk, hogy az adott ellenálláshuzalból (cekázból) a készítendő fűtő feszültségéhez és wattszámához hány méter kell. Ha a wattszámot elosztjuk hálózati feszültség számával, — megkapjuk az amperszámot. Ezután a fe44. ábra. Elektromos hőspirálos akváriumi fűtőtestek: 1. szültségszámot a nyert víz alá süllyeszthető, gumikábeles fűtőtest; 2. a műamperszámmal osztva, ködést, illetve kikapcsolást jelző lámpával ellátott — hőszabályzóhoz alkalmazható — fűtőtest; 3. állítható hőszabálymegkapjuk az ellenálzóval egybeépített, fémtokba zárt, 3 fokozatú elektromos lás-ohm (Ω) értéfűtőtest

125

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

két. Ezt a számot osztjuk el végül is az adott cekáz-huzal (átmérője 0,1-0,04 mm közt változhat) méterre vonatkozó ellenállásértékével (Ω/m). Például, ha 20 wattos (W) fűtőt kívánunk 220 volt (V) feszültségre elkészíteni, akkor 20 (W): 220 (V) = 91 (mA), majd 220 (V): 91 (mA) = 2400 (Ω). Adott ellenálláshuzalunk 1 méterre vonatkozó ohm-értéke, műszaki adata szerint 176 Ω/m. Tehát 2400 (Ω): 176 (Ω/m) = 13,60, tehát 1360 cm hosszú huzal kell. A hőspirálos fűtőtest felhasználandó huzalhosszának gyorsabb kiszámítása érdekében táblázatban tüntetjük fel a különböző wattszámú fűtőknek megfelelő amper- és ohmértékeket. 6. táblázat 110 V feszültségnél

220 V feszültségnél Fűtőtest watt-telΩ mA jesítménye

Fűtőtest wattteljesítménye

Ω

2450

5150

1210

3240

136

820

2400

182

605

136

1620

227

485

182

1200

275

405

226

970

304

272

820

455

242

A kiszámított hosszúságú huzalt vékony (kb. 3 mm átmérőjű) üvegcsőre (és ne üveglapcsíkra!) tekerjük fel, gondosan, egymást követő spirálvonalakban. Amikor a végére érünk, a visszavezetendő szálvéget dugjuk át az üvegcsövön és ekként szigetelve csatlakoztassuk a kivezető kábelhez. A kémcsőszerűen kiképzett, de annál lehetőleg vastagabb falú üvegcsövet teljesen száraz, finomra szitált folyami homokkal félig töltjük, a fűtőbetétet beléhelyezzük, a hiányzó részt tovább töltjük homokkal. Végül a gumidugót (amelynek gumikábelén átvezetett kéterű villanydrót két szálát a cekáz jól szigetelt két ágával előzőleg már összekötöttük) az üvegcső felső nyílásába beleillesztjük és fokozatosan csavaró nyomással óvatosan lefelé toljuk. Az alapos bedugaszolást a gumidugó tetejének masztix beöntésével tesszük teljesen vízhatlanná. A lezárás előtt azonban ne felejtsünk el a cső felső szárába az üveghez tapasztva kis cédulát tenni, amely a fűtőtest watt- és feszültségszámát jelzi. Akár magunk készítjük el, akár készen vesszük az elektromos fűtőtestet, a legfontosabb, hogy helyesen állapítsuk meg a kívánt wattszámot, amely az akvárium űrtartalmán kívül a szobahőmérséklet feletti melegítés szükséges mértékétől is függ. Nedl következő táblázata a rendesen beüvegezett és jól lefedett akváriumok fűtőtestének meghatározandó watt-teljesítményéhez nyújt áttekinthető útbaigazítást.

126

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A fűtőtest szükséges watt-teljesítményének meghatározására szolgáló táblázat 7. táblázat A szobahőmérséklet nyújtotta vízalaphőmérséklet fölé igényelt

Medence űrtartalma literben

20 30 40 50 60 70 80 90

4 6 7 8 9 9 10 10

8 11 14 16 18 18 19 20

12 16 20 23 26 28 29 30

16 22 27 31 34 37 38 40

100

felmelegítés C°-ban 6

11 13 16 18 20

20 28 34 39 42 46 48 50

39 55 67 77 85 91 96 98

44 60 74 85 93 101 105 108

47 66 80 93 102 110 115 118

51 71 87 100 110 119 124 128

55 77 93 108 119 128 134 138

59 82 100 115 128 137 144 148

10 20 30 40 50 60 70 80 90 100 120 110 130 140

150

24 33 40 47 51 55 57 59

7 28 38 47 54 59 64 67 69

8 32 44 54 62 68 73 77 79

9 35 49 60 69 76 82 86 89

Szükséges watt-hőteljesítmény

HŐSZABÁLYOZÓ BERENDEZÉSEK A tartós és olcsó hőspirálos fűtőtesteknek minden jó tulajdonságuk mellett megvan az a hátrányuk, hogy nem tudják teljesítményben kiegyenlíteni a szobahőmérséklet év- és napszakos ingadozásaiból adódó vízhőfok eltolódásokat. Így az átlagos szükséglet szerint jól megválasztott teljesítmény mellett is a kívánt vízhőfokhoz képest túlfűtés, vagy — a szoba nagyobb fokú lehűlése esetén — elégtelen fűtés következhet be. Igen káros a hőingadozás a halak szaporodásakor, az ikra kelésekor, és a zsenge ivadék szétrajzása előtt, vagy ha a halak betegek. Ezért gyakran kell a medence hőfokát ellenőrizni, hogy a kívánatos hőhatár túllépésekor a fűtőt kikapcsoljuk, illetve hogy a környezet hőmérsékletének nagyobb fokú csökkenésekor az egyébként megfelelő teljesítményű fűtőtestet erősebbre cseréljük. A gyakori ellenőrzés még a többfokozatú fűtőknél is szükséges, márpedig az akvarista nem őrizheti folyton medencéit sem nappal, sem éjjel. Kitűnően megoldható ez az önműködő hőszabályzó berendezésekkel, amelyek közül az egyszerűbb kivitelűek aránylag olcsók, nagy biztonságot nyújtanak, s a legcsekélyebb túlfűtést is megakadályozva, jelentős áram-megtakarításuk révén árukat rövid idő alatt megszolgálják. Az akváriumi hőszabályzók az elektromos fűtőtesttel egybekapcsolt árammegszakító, illetve azt az árammal ismét összekötő készülékek, amelyek meghatározott vízhőfokra állíthatók be. A hőszabályzó berendezés nyomban kikapcsolja az áramot, mihelyt a vízhőmérséklet a kívánt hőfok fölé emelkedik, és önműködően ismét bekapcsolja azt, ha a víz hőmérséklete a beállított hőfok alá süllyed. Helyes működtetéssel az élettani szempontból nem kívánatos rögzített

127

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

hőfokon való tartás hátrányai kiküszöbölhetők, mert könnyen átállíthatók az egyszerű tartási, nevelési és tenyésztési hőigények, továbbá az év- és napszakos (nappali-éjjeli) hőkülönbségek szerint. A fűtésre használt áramfogyasztásban legalább 30-40% megtakarítást eredményeznek. Az akvarisztikában alkalmazott hőszabályzók működésük és szerkezeti megoldásuk szerint lehetnek higanyrelés (relais) vezérlésű kontakthőmérős, vagy közvetlen vezérlésű bimetálos (bi-metall) berendezések.

45. ábra. A kontakt-hőmérős hőszabályozás eszközei: a) a kontakt-hőmérő; b) a higany-relé (a falra akasztható doboz üvegfalán át kö zépen a jelzőlámpa látható); c) az összeszerelt berendezés: fent a higanyrelés doboz, belőle alul kivezetve a fűtőtest (balra), a kontakt-hőmérő (középen), és a hálózati konnektorhoz vezető drótcsatlakozás (jobbra)

A második csoportba tartozó megoldásnál két különböző összehengerelt fémnek (bimetall kettős fém) a hő okozta kihajlását hasznosítják. A bimetálos hőszabályzók a kontakthőmérős-higanyrelés készülékeknél lényegesen olcsóbbak, könnyebben kezelhetők, és kevésbé kényesek. Ezért nálunk ezek a hőszabályozók terjedtek el leginkább. Hátrányuk azonban, hogy csak megszabott — a nálunk forgalomba kerülők maximálisan 100-150 watt — összteljesítményű fűtő kapcsolására alkalmasak; felső lezárásuk a szabályozócsavar és a drótkivezetés miatt nem vízmentes, ezért könnyen beázhatnak; ilyenkor a szikraoltó kondenzátorukat ki kell cserélni. Élettartamuk állandó üzemeltetésük esetén 2-3 év. Külföldön többféle kivitelben — köztük fix hőfokokra állítható felső műanyagkapcsolóval kiegészítve és a hőspirális fűtővel közös tokba szerelve is — forgalomba kerülnek. A bimetálos hőszabályzó vízhatlanná tehető az

128

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

alámeríthető fűtőtestekhez hasonló eljárással, azonban az ilyen bimetall-hőkapcsolót meghatározott hőfokra (pl. 23 Co-ra) kell egyszer s mindenkorra beállítani, minthogy összeszerelésük után már nem állíthatók. Nálunk a beállító csavarral ellátott, kémcsőbe szerelt bimetálos hőszabályzók terjedtek el, amelyeket alumínium akasztóval a medence egyik sarkába függesztenek, kivezető drótjait pedig a fűtőzsinór egyik megszakított szálának két vége közé kötik. Ezt Józsa György fejlesztette ki és ismertette részletesen (Akvárium és Terrárium II. évf. 2. szám 69-72. old.). A 46. ábra a bimetálos hőszabályzót oldalnézetben szemlélteti. Amint a rajzon látható, az egész szerkezet egy kémesőbe van építve. Egy szigetelőlemez (2) és egy foszfor-bronzlemez (3), amelyek vége ferde kis ütközőre van kihajlítva, műanyag hátlapra (1) van szegecselve. E két egymásra simuló lemeznek a szabályozó csavarral (6) való emelésével vagy süllyesztésével állítjuk be a kívánt hőmérsékletet. A csavart beljebb (jobbra) csavarva maga46. ábra. Bimetálos hőszabályzó szerkesabb hőmérsékletnél fog egymástól eltávozete: 1. műanyaghátlap; 2. szigetelőlemez; lodni a két ezüst érintkező csúcs (4), 3. foszforbronzlemez; 4. ezüst érintkező csúcs; 5. bimetál fémrugó; mivel a bimetall (5) a nyíl irányában 6. szabályozó csavar; 7. szikraoltó hajlik ki. Az érintkező csúcsok ezüst kondenzátor; 8. függőkonnektor; 9. ötvözetű vagy színezüst (az igen jó érinthálózati dugasz kező anyag, a wolfram csak nagy rugónyomásnál, pl. kontaktorokban használható; a bimetálos szerkezetnél erősen kormozódna, hamar szigetelődne, ezért itt nem alkalmazható) korong vagy lencse alakú kis fémdarabok, amelyek nagyságát a kapcsoláskor keletkezett hő, a kapcsolások száma és a rugónyomás szabja meg. 3 mm színezüst érintkező esetén a hőszabályzó 100150 watt összteljesítményű fűtő kapcsolására alkalmas. A bimetall összehengerelt két különböző féme melegedéskor különbözőképpen nyúlik meg, aminek következtében a hőfoktól függően kihajlik. A kihajlás (eltávolodás) nagysága a bimetall fajlagos kihajlási tényezőjétől és az

47. ábra. Közvetlen vezérlésű bimetálos hőszabályzó működési elve (Józsa György nyomán)

129

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ezzel arányos fémrugó-hossztól függ, míg az érintkezéskor szükséges rugónyomás erejét a fémcsík szélessége szabja meg. Az érintkező csúcsok kapcsolásainál bekövetkező erős szikrázás az érintkezők idő előtti tönkremenetelét, „összeragadását” és a rádióvétel nagyfokú zavarását okozná, ezért ezt a hibaforrást a fémrugó (5) alakjának, hajlásszögének megfelelő kiképzésével és szikraoltó kondenzátorral (7) küszöböljük ki. Szikraoltó kondenzátor gyanánt minél nagyobb, 700-1000 V átütési szilárdságút kell közbeiktatni, melynek kapacitása a megszakítás teljesítményétől függően 10 000 pF és 50 000 pF közötti. A bimetálos hőszabályzó közvetlenül kapcsolja a fűtőtestet. A hőszabályzó kéterű vezetékének szétválasztott két végét vagy a már említett módon a fűtő vezetékének megszakított egyik szála közé kötjük be véglegesen, vagy pedig a fűtőt csatlakoztatjuk egyszerű hálózati dugasszal a hőszabályzó egyik megszakított vezetékzsinórja közé iktatott függőkonnektorba (8), majd a készülék vezetékének továbbhaladó két szálát közös dugaszba (9) bekötve, a hálózati konnektorba kapcsoljuk. A fűtővel összekötött hőszabályzó kémcső testére a felső kihajló peremig az alumíniumakasztó gyűrűs részét feltoljuk, majd a még sima lemezfolytatást a medence pereméhez hajlítva függesztő lemezzé képezzük ki. A hőszabályzót ajánlatos az egyik szellőzősarokba rögzíteni úgy, hogy üvegcsövének gumidugós vége legalább 1,5-2 cm-re legyen a víz színe felett, és visszacsepegő pára azt 48. ábra. Korszerű, vízmentes ne érhesse. A bimetallal zárt és nyitott érintzárókupakú bimetálos hőszabálykező csúcsok kapcsolásait kis jelzőlámpa zó mutatja, amelyet ma már a fűtőtestek alsó részébe is beszerelnek. Több medence jelzőlámpácskáit (kis glim-égők) közös kapcsolótáblára is szerelhetjük. A hőszabályzót az akváriumi hőmérő segítségével úgy állítsuk be, hogy a fűtő és hőszabályzó közös hálózati dugaszát a konnektorba dugjuk, s megállapítjuk a jelzőégő működési fázisát, valamint az adott vízhőfokot. Ha a lámpa nem ég és a jelenleginél magasabb vízhőmérsékletet óhajtunk, akkor a beállító-csavart jobbra csavarjuk, mire a bimetál rugójának megfeszítésével az érintkezők zárnak és a jelzőlámpa kigyullad. A hőmérsékletet tovább ellenőrizzük, s amikor a kívánt hőfokot elértük, az állítócsavar balra igazításával eloltjuk a jelzőlámpát. Ezzel az óvatos mozdulattal a bimetál rugóját annyira, lazítjuk, hogy az érintkező-csúcsok éppen csak megszakítsák az áramot. Ettől kezdve a bimetálos hőkapcsoló +0,5-1 C° hőingadozással ezen a hőfokon tartja akváriumunk vizét, mert ha a víz 1 C°-ot hűl, — a bimetál automatikusan újra érintkezést létesít, a fűtést ismét bekapcsolja. Ha a hőszabályzók beállításakor a medence vize magasabb hőmérsékletű a kívántnál, akkor a beállító-csavart balra forgassuk és várjuk a lehűlést. A megfelelő hőfokon, a beállítócsavar forgatásával befejezzük a szabályozást. Mindezt külön edényben, megfelelő hőfokú vízzel is elvégezhetjük.

130

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Hosszabb használat után a szikraoltó kondenzátor átnedvesedhet és zárlatossá válhat (a hőszabályzó kezdetben bizonytalanul, később egyáltalán nem kapcsol ki). Új kondenzátorral a hőszabályzó újra használható. Nem megfelelően méretezett vagy nem színezüstből készült érintkező csúcsok huzamosabb használat után esetleg „lustán” működnek, azaz nem pontosan kapcsolnak, vagy már nem is érintkeznek. E hiba forrása lehet az érintkező csúcsok bekormozódása vagy oxidálódása. Ezt a csúcsok között húzogatott csiszolópapírral tisztíthatjuk le. A hibát azonban a bimetál rugólapjának lazulása vagy a háttérlap vetemedése is okozhatja. Mindkét esetben a régi alkatrészeket újakkal pótoljuk.

131

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUM BERENDEZÉSE

ÁLTALÁNOS TECHNIKAI ÉS ESZTÉTIKAI KÖVETELMÉNYEK Az akvárium berendezésén a benne tartani kívánt növények és állatok életközösségének, ezek létfeltételeinek meg felelő s a tartási,, tenyésztési, szemléltetési, kutatási cél követelményeit kielégítő belső medencetér kialakítását értjük. Tekintve, hogy a berendezés az üzemeltetés eredményességének az alapja, — az akvaristától tervszerűséget, szakszerű, gondos munkát igényel. A medence belső összképének, a mesterséges víz alatti tájnak a megalkotása pedig az akvarista természetismeretének és esztétikai érzékének a próbaköve. Azokat az eseteket kivéve, amikor az akvárium speciális tenyésztéstechnikai, egészségügyi vagy kísérleti célokat szolgál (s a természetszerű berendezés nem vagy csak részben valósítható meg), — az akvárium berendezésének összképe természetes hatást nyújtson (társas díszmedencék). Ha egy medencében csupán egyetlen fajt, illetve közös vidékről származó fajtársakat gondozunk, akkor ebben a biotóp-akváriumban a berendezés igényesebb követelménye: a faj, illetve a közösen előforduló fajtársak eredeti élőhelyének a lehetőségek szerinti megközelítése, az életmódhoz igazodó eredeti környezeti elemek lehető biztosításával és természetes csoportosítósuk utánzásával. Mindenképpen kerüljük azonban — még dekoratív hatásra való törekvés esetében is — a természettől idegen, vagy a természeti eredetű, de az adott víz alatti tájtól idegen, onnan kirívó tárgyak felhasználását. Ide sorolhatjuk a víz alatti agyag-, porcelán- vagy műanyag „szobrokat” (kis búvárok, sellők, törpék, „elsüllyedt” hajók, medúzák, szájukon át levegőbuborékokat szóró, porlasztókövet rejtő halak és békák stb.), összecementezett szikladarabkákból készült várszerű építményeket, és a medence háta mögé ragasztható (külföldön készen is kapható) háttér-képeket vagy sajátkezű háttérfestményeket, mert ezek sohasem hatnak természetesen. Itt említhetjük a víz alatt elő nem forduló, kristályos, márványos, tarka csiszolatú felületükkel onnan kirívó ásványokat, idegenül ható kőzeteket, továbbá az édesvízi akváriumokban nemritkán látható korallképződményeket, valamint a tengeri csiga- ás kagylóhéjakat. Mindezek az akváriumot nem a természetet idéző, annak eredeti szépségeit utánzó szobadísszé, hanem a természet giccsévé teszik. Az akvárium berendezésének a művészete éppen abban rejlik, hogy a természettől idegen tárgyak és

132

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

idegenszerű hatások (pl. intenzív színű hangulatvilágítás) nélkül, csupán a természetes vizekben is előforduló vagy legalábbis oda beleillő elemek természetszerű csoportosításával éri el lenyűgöző hatását. Ez a természetismereten túl messzemenően igényli az akvarista fantázia gazdagságát, ügyességét, művészi érzékét is. Az akvárium berendezésének alapvető technikai és esztétikai követelményei tehát a következőkben foglalhatók össze: 1. Az akvárium berendezése tervszerűséget és gondosságot, szakszerűséget igényel. Az ennek során elkövetett bárminemű hiányosság, illetve mulasztás (pl. a talaj felső homokrétegének hiányos kimosása) a medence üzemeltetése során komoly (esetleg helyrehozhatatlan) következménnyel járhat, ezért ezt a munkát sohasem szabad elsietni! 2. Az akvaristának mindenekelőtt el kell döntenie, hogy milyen növény- és állatfajokat kíván a berendezendő medencében gondozni és milyen céllal. Ha ezt tisztáztuk magunkban, sor kerülhet a berendezési terv elkészítésére. 3. A berendezésnek elsősorban a tartandó növény- és állatfajok életfeltételeihez kell alkalmazkodnia (pl. csapatban. úszkáló halaknak tág kiúszótér, parti üregekben lakóknak barlangszerű kőépítmény, virágcserép vagy üres kókuszhéj szükséges. A dekoratív szempontokat mindenkor rendeljük alá a biológiai követelményeknek. 4. A biológiai alapfeltételek rendezéstechnikai érvényesítése bizonyos speciális tartás- és szaporítás-higiéniai követelmények folytán (pl. Meder-féle funkcionális akvarisztika, nagyüzemi díszhalszaporítás, élettani kísérleteket szolgáló medencék) a természetes környezet teljes vagy részleges mellőzését kívánja. Eltekintve azonban ezektől a különleges esetektől, az akvárium berendezésé akkor felel meg rendeltetésének, ha a gondozott élőlények természetszerű környezetben vannak, sőt a biotóp-akváriumban egyenesen az eredeti élőhely sajátos összképét utánozza kicsiben, az eredeti környezetet próbálja megközelítően szemléltetni. Csakis ilyen igénnyel válik az akvárium az otthon valóban természetes díszévé. 5. Az akvárium berendezéséből száműznünk kell minden idegenszerű tárgyat, illetve az igen mesterkélt megoldásokat, sőt a műszaki eszközök szembetűnő víz alatti részeit (alámerített fűtőtestek, belső filtrálók) is a legnagyobb mértékben természetes elemekkel kell elrejteni. Ha több medencét állítunk fel egymás közelében, — a lehetőséghez képest kerüljük a berendezés mindenféle uniformizálását. Tehát ne ismételjük ugyanazokat a dekorációs elemeket, berendezési módokat; mellőzzünk minden rendezéstechnikai sematizmust; legyen meg minden egyes medencének a lakói karakterisztikus életmódjához és sajátos eredeti lakóhelyéhez igazodó „egyénisége”. Az akvárium berendezés-technikájának műveleti sorrendje: a) a medence elhelyezésének ellenőrzése ás a vízpróba, b) a berendezés megtervezése; c) a szükséges talaj, vízinövények, dekorációs elemek, műszaki berendezések előkészítése; d) a talajozás (medence talajának kimosása, a talajréteg kiképzése, talajba süllyesztett kövek, sziklák ás esetleg talajfiltráló elhelyezése is);

133

Dr. Lányi György e) f) g) h) i) j) k)

Korszerű akvarisztika 1966

a medencén belüli műszaki berendezések elhelyezése; a medence vízzel való feltöltése (szárazon való növényültetésnél csak a gpont után); ültetés (vízinövények beültetése a vízzel való feltöltés után vagy előtt); kiegészítő dekorációs elemek elhelyezése a medencében; diorámás háttérszekrény felfüggesztése a medence hátlapja mögé (egyszerű hátlapüveg-lefestést már az a-pontnál kell elvégeznünk; amennyiben a víz az ültetés és a belső tér dekorálása után zavarossá . válik, — a friss ültetésre való tekintettel óvatos vízcsere végrehajtása; a műszaki berendezések (fűtés; világítás; szellőztetés; filtrálás — ez kiküszöböli az esetleges f-pont műveletét) üzembe helyezése.

Csak a fentiek elvégzése és a növények begyökeresedése, valamint a víz kellő biológiai „beállása” - legalább egy hét — után kerülhet sor a halak betelepítésére.

AZ AKVÁRIUM BERENDEZÉSÉNEK ELŐKÉSZÍTÉSE Mielőtt a medence berendezéséhez hozzáfognánk, tanácsos néhány előkészítő műveletet végrehajtani. Először is győződjünk meg még egyszer az akvárium biztonságos és vízszintes elhelyezéséről. Ha ez megtörtént, a végleges helyére állított medencén még egy vízterhelési próbát hajtsunk végre. A medence vízzel való feltöltésére legalkalmasabb a kb. 2 cm átmérőjű gumicső (kisebb akváriumoknál 1,5 cin átmérőjű is elég), amely elkerülhetővé t eszi a víz esetleg túl gyors nyomásával járó következményeket (gittréteg egyenlőtlen kinyomódása). A nyomáspróbára használt víz ne legyen hidegebb a szoba hőmérsékleténél, mert a hidegebb víznél a külső üvegre rakodó pára és annak csepegése megnehezíti a medence vízhatlanságának ellenőrzését. Az akváriumot a felső pereme alatti 1,5 cm-ig töltsük fel. A feltöltés után vizsgáljuk meg a medence minden oldalát, alját, sarkait, hogy van-e valahol vízszivárgás. Amennyiben nem szivárog, egy óra múlva eresszük le az egész vizet és töltsük fel újból, mert előfordulhat olyan vízszivárgás is, amely csak többszöri vízcsere után jelentkezik. Az ismételt feltöltés után a vizet hagyjuk egy estén át a medencében állni, hogy meggyőződhessünk akváriumunk vízállóságáról. A vízpróba befejezése után a medence vizét teljesen leeresztjük és az üvegfalakat alaposan megtisztítjuk. Az oldalüvegeket a medence előkészítésénél keletkezett bepiszkolódástól (ujjnyomoktól, a kinyomódott gittréteg eltávolítása után ottmaradt olajos foltoktól) tisztítsuk meg. Ezzel elejét vesszük az üvegfalon keletkező vízkőfoltoknak is. Vízzel jól átitatott szivaccsal az egyik oldalüveget kívülbelül enyhe simításokkal végigmossuk, majd mindkét kezünkbe összegyűrt újságpapírcsomót véve, bal kezünkkel a külső, a jobbal pedig a belső oldalt szárazra törüljük. A még puha gittrétegre való tekintettel a belülről kifelé ható törlő

134

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nyomás kissé erősebb legyen, mint a kívülről befelé ható nyomás, és a két papírcsomóval kívül-belül nagyjából egyszerre dolgozzunk. Törlésre szálat hagyó textilanyagot ne használjunk. Az újságpapíron kívül igen alkalmas még tisztításra a szarvasbőr. (Az ablak és a kirakat tisztítására használt gumi törlőlapok nem jók, mert szélük egyenes vonalú foltokat hagy.) Semmi esetre se használjunk akvárium tisztítására vegyi ablaktisztítószereket, mert azok visszamaradó anyagai komoly bajokat okozhatnak! Végül arra is nagyon ügyeljünk, nehogy homokszemcse kerüljön szivacsunkba vagy az újságpapír, ill. a szarvasbőr és a tisztított üvegfal közé, mert az üveget összekarcolja, elcsúfítja, sőt az erősebb karcolástól az üvegfal később meg is repedhet! A vízpróba és üvegtisztítás után esedékes a medence háttérfestése, ha azt nem áteső fényben, hanem fal mellett állítjuk fel. A medence hátsó üveglapján átütő falfestés mintázata idegenül hat, zavaró, de még az esetleg kellemes színárnyalatú egyszerű fal sem nyújt a belső berendezés kidomborítására olyan hátteret, mint a medence falának külső lefestése. Szokás az akvárium háta mögé kis égővel megvilágított diorámás szekrénykét akasztani, amelyet természetes elemekkel (sziklákkal, nádtövekkel, tőzegmoha-csoportokkal stb.) és háttérfestéssel rendeznek be; ez a medence belső terét látszólag igen mélyen megnöveli és szakszerű, mértéktartó megoldásával egészen különleges hatást nyújt. Más esetben csakis egyszínű, egynemű hátteret fessünk a hátüveg külső oldalára, mert az üvegre festett háttérfolytatás (sziklák, növények) sohasem természetszerűen, hanem giccsesen hat. Egynemű (és nem „jégvirág”-mintás) háttérfestésre jó minőségű olajfestéket használjunk, amelynek kedvező színárnyalatát előbb kicsiben, 2-3 színkomponensből keverjük ki. Igen kedvelt a világos kékeszöld háttérszín, de

49. ábra. Berendezési tervvázlatok. Balra: trópusi társasakvárium beültetési terve egyszerű jelek alapján: 1. Limnophila; 2. Cryptocoryne griffithi; 3. Hygrophila; 4. Cryptocoryne undulata; 5. Cryptocoryne affinis; G. Vallisneria; 7. lapos kövek, köztük ós körülöttük Cryptocoryne nevilli; jobbra: cseresznyehasú pompássügér (Pelmatochromis kribensis) biotóp-akváriumának berendezési terve, folt-ábrázolással: a) Cryptocoryne affinis; b) Echinodorus intermedius; c) Cryptocoryne affinis; d) Cryptocoryne beckettii; e) Echinodorus brevipedicellatus; 1-3. barlangot képző nádfal- vagy paratölgykéreglapok; 4. letakart virágcserép

135

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

a növények lombozata és a kövek is jobban kidomborodnak (plasztikusabbak) az egészen sötét zöldeskék, fekete, vagy élénkbarna színtől. A háttér színe egyébként a medence belső berendezésének össz-színhatásával függjön össze. Ha például a sziklák feketék (bazalt), akkor a háttér színe nem lehet fekete, de sötét-kékeszöld sem. A háttér színe mindenkor elütő legyen a fő dekorációs elemek színétől, így az elütő — de a belső dekorációhoz illő, annak a színhatását kiegészítő — szín igen szép hatást kelt. A hátsó üveglapra vízszintes és függőleges ecsetvonásokkal rávitt festéket teljes száradása után még egy soron meg kell erősíteni. A medence előkészítése után készítsük el a berendezés tervét. Döntsük el, hogy a medencében milyen növényeket és állatokat, s mennyit kívánunk telepíteni; ennek és a tartási célnak hogyan lehetne a legmegfelelőbb környezetet kialakítani. Érdemes a belső tér kialakítására tervvázlatot készíteni, amelyen felülnézetben bejelöljük a műszaki berendezések, a különféle növénycsoportok, kőhalmok, sziklateraszok vagy ágak, gyökércsomók helyét. A rendezés közben az eredeti terv a növények lombozatának elterülése, a kövek vagy más dekorációs elemek tetszetősebb elrendezési lehetősége következtében módosulhat (víz alatt és üveg mögött másként hatnak a tárgyak, mint szárazon). Érdemes előzetes tervet készíteni, mert így tudjuk, hogy milyen vízinövényeket, miféle egyéb dekorációs elemet és mennyit készíthetünk elő. Így nem keletkezhet káosz. Magáról a belső összkép kialakításáról a későbbiek során még bővebben szólunk. A terv elkészülte után a tervben szereplő összes anyagot és műszaki berendezést előkészítjük, hogy kéznél legyenek. Először is a műszaki eszközöket veszszük elő. Az elektromos készülékeket még egyszer kipróbáljuk, hogy kifogástalanul működnek-e; a filtrálókat pedig a levegőzárványok elkerülésével (vízrétegzés közben) megtöltjük szűrőanyaggal. Arról is meggyőződhetünk, hogy a kábelekből, elosztókból, szorítócsavarokból elegendő áll-e rendelkezésünkre; a porlasztókat is kipróbáljuk. Ugyancsak előkészítjük a berendezéshez szükséges anyagokat, így a homokot, a kirostált kavicsot, a díszítésül kiválogatott nagyobb, különlegesebb formájú (pl. lapos) és színű darabokat. Külön helyezzük el csomagolópapíron vagy dobozban a kisebb-nagyobb köveket, szikladarabokat, faágakat, gyökereket, fakérgeket és egyéb dekorációs elemeket, ha már medencébe rakhatók. Az összecementezett sziklákat azonban előbb 5-6 hétig vízben kell áztatni (az áztatóvíz gyakori cserélésével). Ugyancsak alaposan ki kell áztatni a faágakat, fagyökereket, fakérgeket, sőt a medencébe helyezés előtt a víz alatt ki nem ázottakat, el nem korhadtakat súllyal leszorított fedelű edényben ki is kell főzni. A mesterséges mulmként használt tőzeget (torf) is előbb főzzük ki, majd lehűlés után vászonkendőbe kötve alaposan nyomkodjuk ki. A vízinövényeket is előkészítjük. A szabadból származókat megtisztogatjuk az algatelepektől és fertőtlenítjük (timsópor vagy konyhasó 5%-os oldatában 3 percig áztatjuk, majd állott vízzel alaposan leöblítjük). Az elsárgult részeket eltávolítjuk, a hosszú gyökereket éles ollóval rövidebbre vágjuk (ez a jó meggyökeresedés feltétele). Ültetésig a növényeket lapos edényben vagy lavórban vízréteg alatt tároljuk.

136

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A talajozáshoz és ültetéshez kis talajsimító deszkalapocskát, ültetőfát (a szárazon ültetéshez) vagy ültetővillát (a víz alatti ültetéshez), gumicsövet, szivacsot, fehér csomagolópapírt vagy újságpapírt, vödröt, deszkalapot készítünk elő, és amikor mindez együtt van, hozzáfoghatunk az akvárium berendezésének viszonylag gyors, de nem elsietett, körültekintő elvégzéséhez. AZ AKVÁRIUM TALAJÁNAK ELŐKÉSZÍTÉSE Az akvárium berendezésének igen fontos alkotórésze a fenéktalaj, amely nemcsak a természetszerű környezet hatáskeltése szempontjából, hanem biológiailag is indokolt. Akváriumi növényeink jelentős része benne rögzül (Fontinalis, Elodea), benne gyökeresedik (Vallisneria, Echinodorus), tápanyagainak bizonyos részét belőle szerzi. A talaj azonban halaink természetes életmódjának biztosítása miatt is nagy jelentőségű (pl. talajban turkáló, táplálékukat ott kereső, a talajba magukat beásó, talajba vájt gödörbe ikrázó és ivadékaikat ott gondozó fajoknak stb.). A jól kimosott és nem túl tömör fenéktalaj természetes szűrőréteg is, kivált fenékfiltrálóval egybekapcsolva. A fenti indokok alapján a talajt csak egészen kivételes esetekben (pl. nagyüzemi ikrarácsos tenyésztésnél, higiéniai viszonyokra kényesebb trópusi halfajok ikráztatásakor, beteg állatok gyógykezelő medencéiben) mellőzzük. Akvárium talajául csakis gyors ülepedő képességű, szerves eredetű alkotórészeket nem tartalmazó talajféleség felel meg. A természetben előforduló talajokról, kőzettörmelékekről és azok iszapolással osztályozott alkotórészeiről közöljük Atterberg táblázatát.

8. táblázat A kategóriája

II.

III.

Szerves talajok

Szerves és ásványi eredetű talajok

Tisztán ásványi eredetű talajok

talaj

természetes előfordulási formája

szemcse jellege

szemcseméret mm-ben

1. 2. 3.

humusz láptalajok tőzegtalajok

a) agyag

0,002-nél kisebb

b) por c) iszap d) kőliszt

0,002-0,02

6. 7.

mezőségi barna talajok mezőségi fekete talajok erdei talajok sziksós talajok

törmelék talajok

e) finom homok

0,02-0,2

kvarchomok

durva homok

0,2-2,0

137

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A táblázatban jelzett talajféleségek közül egyedül csak a 9/f, a durvaszemű (12 mm-es szemcsenagyságú) kvarchomok felel meg céljainkra, ha alapos kimosással megszabadítottuk a-val (agyaggal) és c-vel (iszappal) való szennyezettségétől. A szerves eredetű talajok kioldódó anyagai a vízben rothadási folyamatot indítanak meg, s a p r o p e l (rothadó) környezetben baktérium — kékalga — és penészgomba-telepek szaporodnak el, rothadási folyamatok indulnak meg, és ha a szerves talajt (föld, iszap) a homokréteg alól kitúrják a talajtúró halak és a talajba fúródó Tubifex, akkor kolloidális, apró szemcséjű alkotórészei le nem ülepedő, lebegő anyagával szennyezi a medence vizét. Ezért a régebbi szakkönyvekben a legfelső mosott homokréteg alá ajánlott különféle földkeverékeket (Riemenschneider-Bade-Behyna-féle* stb.) a modern akvarisztika száműzi. E földkeverékek rendeltetése tulajdonképpen a vízinövények tápanyagellátásának a biztosítása volt. Ma azonban már tudjuk, hogy a tápanyagdús fenéktalaj, amely a vízinövényeknek több tápanyagot nyújt, mint amennyit azok fel tudnak dolgozni, komoly veszélyt jelent az akváriumban! A vízinövények gyenge gyökérzetűek lesznek, lassan nőnek, inkább szétterülnek, s a medencében káros algásodás indul meg, amely könnyen tönkreteheti a növényeket. Ezért mosott homokkal felülről és oldalról izolált földalapot (földmagot) manapság már csak kizárólag nagy tápigényű mocsári növények (tündérrózsák, kallák, aglaonémák, papírsások vagy „vízipálmák” stb.) speciális medencéjébe, a paludáriumba teszünk, amelyben viszont rendszerint nem tartunk halakat (vagy csak igénytelen, nem heves mozgású, nem talajtúró fajokat). Tápigényesebb vízinövények (Nuphar, Cryptocoryne, Sagittaria fajok stb.) tisztára mosott homoktalajába Wendt 1 cm átmérőjű agyaggolyóknak a gyökér közelébe dugását javasolja „trágyázás” gyanánt. Az agyaggolyócskákat nedves agyaggyurmából formáljuk és napon kiszárítjuk. A keményre szikkadt agyaggolyókat ujjunkkal a növény gyökere mellé fúrt lyukba, egyenként a homokréteg alá toljuk, majd a homokot fölé zárjuk. Ha gyorsan dolgozunk, az agyaggolyók nem oldódnak a vízben. Korszerű növénytáp-oldatokkal — hozzászámítva az akvárium halainak trágyázó hatását is (nitrát átadás a vízinövényeknek) — mindennemű szerves talajt nélkülözhetünk az akváriumban. Egyébként a nem tápanyag gazdag fenéktalaj erősebb gyökérfejlesztésre serkenti, gyorsabb fejlődésre készteti a növényeket. Ám a homok sem mindegyik alkalmas akvarisztikai célra. Míg a föld az akváriumban bomló iszapot hoz létre és káros algásodást idéz elő, addig a tengeri homok (csiga- és kagylóhéjtörmelék) teljesen terméketlen, s nagy mésztartalma folytán az édesvizet igen keményíti, ezért csakis tengeri akváriumokba használjuk. Ugyancsak alkalmatlan az építkezésekhez használt poros (agyagos) és sárga (márgás) bányahomok is, mert agyag- és mésztartalmánál fogva zavarossá, keménnyé teszi, ásványi anyagokkal szennyezi a vizet. A súrolóporként áru-

*Riemenschneider 1/3 rész réti gyepföld, 1/3 rész mosatlan homok és 1/3 rész agyag keverékét; Bade 2/3 rész láp- vagy tőzegtalajt és 1/3 rész agyag keveréket; Behyna a vakondtúrásból származó réti földet egymagában ajánlotta. Valamennyi sok bomló szerves anyagot és alig ülepedő kolloidális szemcséket tartalmaz.

138

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

sított homok is káros vegyi alkatrészeket tartalmaz. Veszélyes lehet halainkra a gyári szennyvízzel fertőzött, kivált fenollal szennyezett vízszakaszból származó homokszemcséjű és a túl tömör — apró kavics nélküli — kvarchomok is, mert az ilyen igen tömör fenéktalajban alig cirkulál a víz, s pangás, bomló rétegek keletkeznek benne (megfeketedik); a növények gyökérvégei is elrothadnak. Akváriumi talajként csakis a jól ülepedő, 1-3 mm szemcséjű, laza szerkezetű (apró kavicsokkal kevert) kvarchomokot, más néven pataki vagy folyami homokot (pl. Duna fenékkotrásából származót) használjunk. Ennek laza szemcséi közt a víz és a levegő cirkulálhat, ezért nem feketedik meg, a növényeket jól rögzíti, gyökerük egészséges marad, messze elágazik. A kaviccsal való arányos kevertség nemcsak a jó talajszellőződés, hanem a talaj megfelelő kötöttsége miatt is fontos; nélküle a fenéktalaj lejtős helyzetéből hamarabb lehordódik (vízszintessé válik), s könnyebben korbácsolódik fel, a növények kavicsváz nélkül könnyebben szabadulnak ki belőle. A homok előkészítése: A folyamkotrásból származó kavicsos kvarchomokot mindenekelőtt rostáljuk. Rostafémszitákkal előbb elválasztjuk az 1— 2 mm-es homokszemcsét a kavicstól, kövektől, kagylóhéjtól, szeméttől. A kavics és kőkupacból tovább rostáljuk a köles nagyságú (3-4 mm-es) és a borsó nagyságú (67 mm-es) kavicsokat. Ez utóbbi méretű kavicsféleséget később összekeverjük a kiszitált és kimosott homokunkkal, ezzel adva meg számára a kellő kötöttséget, a szükséges lazaságot. A nagyobb és szebb (színesebb) kavicsokból kézzel válogassuk ki a tetszetősebbeket; ezeket okkal-móddal majd dekorációs célokra, illetve a filtrálóhoz (dió nagyságúak) fogjuk felhasználni. Homokmosás: A kiszitált homokkal nem fémfelületű, hanem zománcozott vagy műanyag edényt (pl. lapos fazekat) 1/3 vagy 1/2 részéig töltünk meg, majd vizet öntve rá, egy darab fával alaposan megkavargatjuk. A beszennyeződő vizet némi ülepedési idő után leöntjük, s helyébe frisset töltünk, azután folytatjuk a kavarást. Miután a homokban üvegszilánk és egyéb ismeretlen éles anyag (törött kagylóhéj darab stb.) is lehet, nem tanácsos ezt a munkát kézzel végezni. Nagyobb mennyiségű homokot vödörben mossunk. A homok forgatására itt kisebb kerti ásót is használhatunk, de még célszerűbb a homokréteg alá gumicsövet, kerti öntözőcső végét vezetni és a mosás műveletét a folyó vízre bízni. Nagyüzemű díszhaltenyészetekben, nyilvános akváriumokban a homok mosására nagy tölcséreket, kónuszosan lefelé szűkülő piramis hasábokat használnak, alsó nyílásuknál erős szövetű szitával. A tölcsérekbe a vizet alulról vezetik be, amely felfelé haladva átmossa a homokréteget, s a szennyezett víz felül folyik le. A fadarabbal való homokmosás sokkal fáradságosabb munka, mert a műveletet csak akkor tekinthetjük egy-egy adagnál befejezettnek, ha a legalaposabb felkavarás után a szemcsék igen rövid idő alatt mind leülepednek, és a mosóvíz kristálytiszta marad. A budapesti dunai sóder pl. 30-35-szörös alapos kavargatást és vízcserét igényel (2,5 liter homok mosása kb. fél óráig tart). Ha a homokmosást elsietjük, akkor a feltöltés után vagy az üzemeltetés közben kellemetlen meglepetések érhetnek! A kavics mosása is hasonló módon, bár sokkal hamarabb, kevesebb fáradság-

139

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

gal végezhető. A nagyobb kavicsot és köveket célszerűbb sűrű fonatú kosárba rakva folyó vízben átmosni. A szabad vízből származó talajunk számos fertőző, vagy a medence berendezésére veszélyes élőlényt (kórokozót, algát) is tartalmazhat. Ezért elővigyázatosságból célszerű a kimosott homokot vagy kifőzni, vagy némi felületi szárítás után tepsibe vagy lapos edényekbe téve sütőben át forrósítani. A szaküzletekben gyakran árulnak mosott akváriumi homokot (Újabban polietilén zsákocskákban is). Ellenőrzés nélkül ezt se tegyük az akváriumba. A kavargatási próba gyakran meggyőz bennünket arról, hogy néhány utánmosás még a „mosott homokra” is ráfér. Vannak akvaristák, akik üveggyári homokelőkészítőből származó homokhoz is hozzájutnak. Bár ez kényelmes (1-2 utánmosással kristálytiszta), de ne feledjék: steril, teljesen terméketlen, hófehér, tömör kvarcszemcsékkel van dolguk! Lágy- és savas (6,5-5,5 pH) vizű akváriumokba a folyami homokot csak savazás után tehetjük. Üveg, vagy zománcedényben a kimosott homokra 5%-os sósavat, vagy foszforsavat öntünk, és az egészet 24 óráig melegen, többször megismételt kavarással állni hagyjuk. Ezután a homokot alaposan, a savas reakció teljes megszűntéig vízzel kimossuk, vagy ami még jobb: 24 óráig vizet folyatunk át rajta. A kaviccsal ugyanezt tesszük, de arra 1%-os savoldat is elegendő. A kisavazott homokú akváriumokban a paludáris jellegű növények (pl. Cryptocoryne-félék) gyökérzetét hegyi láptőzegkorpával („Torfmull˝) vesszük körül. Ez legkönnyebben homokréteg közé süllyesztett kis virágcserepekben oldható meg, de több és szétterjedő növényzethez körös-körül a medence 3-4 cm széles homokkerete közé tehetünk nedvesen behelyezett tőzegréteget is a fenékre, amelyet 4-6 cm vastag homok-fedőréteggel borítunk be. A kövek, sziklák egy részét már a talajozásnál be kell építenünk a talaj alá. Ezért már itt legyünk figyelemmel arra, hogy nem akármelyik kőzetféleség felel meg céljainknak. Mindenekelőtt száműznünk kell akváriumunkból a fém- és kéntartalmú köveket, aminők pl. a pirit és a travertin. Az ilyen fém-es kénszenynyeződést tartalmazó kőzetekből akváriumi állatainkra mérgező hatású anyagok oldódnak ki. Veszélyes anyaguk (szulfidok stb.) a vízbe kerül, és azt keményíti is a friss cement, ezért a cementépítményeket (cementtel összeragasztott szikladarabokat, cementből formált sziklákat) felhasználásuk előtt néhány hétig gyakran cserélt vízben áztassuk, majd közvetlenül a betevés előtt kb. 5%-os sósavoldattal mossuk le, és vízzel alaposan öblítsük át. Tengeri és lágy-savanyú vizű akváriumokban mindenképpen tanácsos a cementsziklákat klórkaucsuklakkal beecsetelve szigetelni. A lágy-savanyú vizű medencékbe ne tegyünk mésztartalmú kőzeteket, mint például dolomitot, márványt, mészpátot, mészalabástromot, cseppkövet, tufakövet, mésztufát, travertint, kagylós mészkövet, habkövet. Ugyancsak nem tanácsos minden ellenőrzés nélkül homokkövet és palát som felhasználni, minthogy ezek is jelentős keménységet okozó anyagot tartalmazhatnak. Legjobb a felhasználandó kőből vagy palából kis darabkát kalapáccsal lepattintani, és a következő próbát elvégezni: a letört kőzetdarabkát kémcsőbe vagy kis pohárba téve annyi 5%-os hogy az 5%-os sósavval öntsük le, hogy a mintát befedje. Ha pezsgés közben apró gázbuborékok szállnak fel, akkor a kőzet bizonyára meszet vagy magnéziumot

140

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

tartalmaz. Pontosabb vizsgálat céljából főzzük fel az előbbi próbánkat, és a lehűlés után azonos mennyiségben adjunk hozzá 10%-os ammóniák-oldatot (szalmiákszeszt), majd cseppentsünk hozzá néhány csepp oxálsav- vagy ammonoxalátoldatot. Amennyiben fehér zavarosodás keletkezik, a vizsgált kőzet meszet tartalmaz. Lágy és alacsonyabb pH-jú (6,8-5,5), valamint kemény édesvízi és tengeri akváriumokba egyaránt alkalmas kőzetek a bazalt, gránit, gneisz, kvarc, csillám és csillámpala. A kemény édesvizű és tengeri akváriumokban ezeken kívül felhasználhatjuk még a jól díszítő mésztufát, mészkövet, dolomitot, mészpátot, mészalabástromot, cseppkövet, homokkövet, palát, megkövesedett fát, növényi szerkezetet mutató tőzeg- és barnaszénlapokat. Utóbbiakra vigyázzunk, nem tartalmaznak-e pirites szennyeződést. Igen jól hatnak a medencében a különféle „vízmosta” faágak, gyökerek és fakérgek, amelyek a megkövesedett fadarabokhoz hasonlóan csersavat és többékevésbé erősen oldódó növényi tápanyagokat juttatnak a vízbe. Ennek ellenére ne rakjunk a medencébe túl sok fadekorációt, mert a víz állandóan kilúgozza az elhalt növényi részeket, s a hasznos tápanyagok mellett lassacskán nem kívánatos szervetlen alkotórészek is oldódnak ki belőlük. Ezek azután növelik a víz sótartalmát és keménységét, s eredeti állapotát csak egy részének desztillált vagy esővízzel való kicserélésével tudjuk helyreállítani. A friss vizet oly gyakran kell utána tölteni, amekkora a medence vízmennyisége s a fadekoráció felülete, valamint az alkalmazott fa kilúgozottsága (kiáztatottsága). Az akvárium fenéktalajának a kiképzését három munkafázisra (I—III.) csoportosíthatjuk: I. Az üres medence aljára — ha egyáltalán szándékunkban van — először is a fenékfiltráló harangját, illetve beszívó csöveit helyezzük el úgy, hogy annak szűrt vizet visszavezető csöve a medence valamelyik (nagyobb medencékben esetleg mindkét) hátsó sarkánál vezetődjék fel. Nagy köveket és sziklákat legjobb a talaj alatt rögzíteni. Különösen talajtúró halfajokra veszélyes a nagyobb sziklát, követ csupán a fenéktalaj tetejére tenni, mert az alátúrt szikla eldőlhet, s a magas ablak ily módon a medence üvegét is kitörheti. Üvegfenekű vagy üveglappal szigetelt aljú akváriumokban felettébb ügyeljünk arra, hogy kisebb kavics, de még kvarcszemcse se kerüljön a kő fekvő felülete alá. Ezek ugyanis a terhelés következtében az üveget megkarcolva és élesen nyomva elrepeszthetik! Ezt követően a filtráló harangját, illetve beszívó csöveit előbb dió nagyságú kavicsokkal vagy bazaltzúzalékkal vesszük körül, erre rá és tovább köréje kisebb, mogyoró-, majd borsó nagyságú kavicsréteget teregetünk. Kisebb akváriumokban ez a több rétegű kavicságy főleg a fenékfiltráló szívóharangja vagy beszívócsöve köré kerül, s az erre teregetendő homokréteggel együtt az egyik sarok kissé magasodik. Így talajlejtőt vagy teraszt létesíthetünk. Nagyobb medencékben azonban az egész fenékfelületet ilyen kavicsággyal tölthetjük ki, ügyelve arra, hogy a medence oldalfalainál a széltől számítva legalább 2-3 cm széles homokkeret vegye körül a kavicsréteget. II. A tisztára mosott — lágyvizű akváriumokhoz ki is savazott — homokból

141

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nyirkos állapotban 6-8 cm magas homokkeretet tapasztunk a medence oldalaihoz. Ezután gyengén kimosott, durvaszemű homokból (nyirkos állapotban) kisebb medencékben 2-3, nagyobbakban 4-6 cm magas réteget teregetünk a mosott homokkeret közé. Talajfiltráló kavicsrétegére csakis mosott homokot tegyünk. A gyengén mosott homokot kezünkkel vagy lapos kis simítófával lesimítjuk, enyhén nyomva a talajt. Ennek célja, hogy a szemcsék közé került légüregeket megszüntessük, és így a talaj nagyobb kötőképességét biztosítsuk. Lágy- és savas vizű akváriumokból ez a kevéssé kimosott homokú betét kimarad, helyette jól átmosott, majd kinyomkodott hegyi láptőzeget (Torfmull) teregetünk legalsó talajágyként nyirkos állapotban a homokkeret közé. 50.ábra. Plexiből készült keret, amely a Már az alsó talajrétegnél enyhe lejnövényekkel beültetett talajrészt (vonaltést alakítsunk ki, a hátsó oldaltól az kázott terület) elválasztja a szabad etetőelülső felé, esetleg az egyik keskeny tértől. Így a talajba fúródott Tubifex nem szaporodhat el az egész medencében, s a oldaltól a másik felé. A talajtömörítéskeret határolta részből könnyebben eltákor a lejtő alján kipréselődő vizet szivolítható vaccsal el kell távolítani, mert feltöltéskor az egész vizet zavarossá teheti. Vigyázzunk azonban, hogy ezt a szivacsot azután ne használjuk többé az akvárium oldalüvegeinek a tisztítására is, mert még kimosása után is 51. ábra. Lapos kövek alátámasztása megbújhat likacsai közt kvarcszemhomok alatti kőtalpazatokkal — talajcse; amely tisztításkor üvegünket túró halfajok akváriumában megkarcolja! Régebben az üzemeltetett medence egyszerűbb tisztogatásának megkönynyítésére az akvárium lejtő oldalának egyik sarkában kis üvegcsíkkal ún. iszapsarkot létesítettek. A gyakorlat azonban rácáfolt e mesterkélt létesítmény praktikusságára, hiszen ez a szemétgyűjtő csak a fenéken turkáló halaknak nyújtott alkalmat az odagyűlt hulladék felkorbácsolására, sokszor pedig homokkal feltöltődve nem is tölthette be eredeti hivatását. Ezért ezt manapság már teljesen mellőzzük. A talajozás második munkafázisában helyezzük el az egyik hátsó sarokban (esetleg rövidebb-hosszabb 52. ábra. Házilag is elkészíthető, porúton a legfelső homokréteg alatt is lasztót rejtő műszikla: 1. légvezeték; 2. továbbvezetve) a szellőztetővezetéket, szorítócsavar; 3. porlasztókő; A) a műa legvégére erősített porlasztóval. Ha a szikla belső fala; B) alsó víz-beengedő fűtőtest vége a homokrétegbe rögzül, nyílás; C) légvezetők bevezető nyílása; akkor azt is most tesszük be. EgyD) felső nyílás a buborékok kiengedésére

142

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

máshoz illesztve most süllyesztjük le a teraszt képező kősort, illetve a kétháromlépcsős terasz kősorait is. III. A kevéssé mosott homok- vagy tőzegágyra kristálytisztára mosott homokból felső fedőréteget terítünk és azt kezünkkel vagy a simítófával elsimítjuk, enyhén lenyomkodjuk. Ügyeljünk, hogy a tiszta fedőréteg az oldalszéleknél összetömörüljön az előre odahelyezett tiszta homokkeret-réteggel. Az ezután összegyűlő vizet szivaccsal ismét eltávolítjuk a lejtő aljáról. Erősen túrkáló állatok (pl. Cichlidák, naphalak), illetve magukat a talajba beásók számára (pl. csíkfélék, harcsák, rákok) az egész fenéktalaj csakis kristálytisztára mosott — kaviccsal kevert — folyami homokból állhat! Ezután a talajfiltráló levegővezetékkel egyesített szűrt víz visszavezető csövét a harang talajból kiálló csővégződéséhez kis gumi- vagy színtelen PVC-csődarabkával hozzáerősíthetjük. A második talajozási munkafázisban épített teraszüreget teljesen tisztára mosott homokkal töltjük ki. Tetejére hintsünk mogyoró nagyságú kavicsot, egy részét nyomkodjuk is a felső rétegbe, hogy a terasz homokjának lehordódását megakadályozzuk. Végezetül a műszaki berendezések feltűnő részeit (fűtőtest, belső filtráló szűnőköpenye stb.) tőzeglapokkal, szikladarabokkal, fakéreggel, fűzfa és gabonafélék kimosott, kiáztatott gyökércsomóival takarjuk el. A legtöbbször a talaj ezzel készen áll beültetéséhez. Olyan halak akváriumában, amelyek nem tűrik a begyökeresedett növényzetet (pl. Metynnis-ek, nagytestű Cichlidák), még a talajt fedő dekorációs elemeket (nagyobb kavicsot, követ, faágat, fakérget, gyökeret, kókuszhéjat, virágcserepet vagy a talajon elterülő műnövényt) helyezzünk el a fenéktalaj tetején, s ezzel a medence berendezését el is végeztük.

AZ AKVÁRIUMI NÖVÉNYEK ÜLTETÉSE A fejlettebb típusú vízinövényeket a természetben való megtelepedésük szerint három fő csoportra oszthatjuk: 1. Az első csoport növényei a víz színén úsznak, levelük is ott terül el vagy abból részben ki is nő, gyökerük pedig szabadon a vízbe lóg. A szükséges tápanyagokat tehát kizárólag a vízből veszik fel. A víz színe alatt úszó mohákat (Riccia) kivéve a vizet nem gazdagítják oxigénnel. A víz alatti teret védik a tűző napsugaraktól. Sok halfaj szaporodásához használja fel az úszó vízinövényeket (labirinthalak, pikók stb.). A szabadból akváriumba telepített úszónövények (vízilencsék, rucaöröm) gyökerei közt élősködők (hidrák, halpiócák, más paraziták) bújhatnak meg. Ezeket a vízinövényeket vízen úszó növényeknek nevezzük. 2. A második csoport növényei csupán kapaszkodásul, támasztékul szolgáló gyenge gyökérszálakkal rögzülnek a talajhoz, törzsük és levélzetük a víz színét

143

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

elérve nem nő ki abból, hanem elhajlik alatta. Gyenge gyökérzetük miatt gyakran kiszabadulnak a talajból (pl. hullámverésre, vihar okozta vízfelkorbácsolásra, halak túrására) s ilyenkor a víz színe alatt lebegve is tovább fejlődnek, sőt sarjakat is fejlesztenek. Az akváriumvíz oxigénellátása szempontjából ezek a legfontosabbak, amelyeket víz alatt élő vagy alámerült (submers) növényeknek, népiesen kínároknak is hívunk. 3. Végül a harmadik csoport növényei erős, dús gyökérzettel vagy gumós gyökértörzzsel (rhizómával) gyökeresednek a talajba. Fiatalon vagy magasabb vízviszonyok között teljesen a víz alatt (submers módra) élnek, de később elérve a víz színét, ott szétterítik levelüket (úszólevelűek), avagy pedig kinőnek a vízből (emers, vízből kiemelkedők). Otthonuk a sekélyvizű mocsár, vagy a tavak, árkok, holtágak mocsaras (paludáris) létfeltételeket nyújtó parti öve. Tápanyagukat nemcsak víz alatti levelükön, hanem jelentős részben gyökérzetükön keresztül fedezik. Csupán submers stádiumukban adnak le a vízbe oxigént; úszólevelű és vízből kiemelkedő stádiumukban már csak víz alatt fejlődő hajtásaik, fiatal leveleik jöhetnek e téren számításba. Akváriumi szempontból oxigénfejlesztésük alárendelt jelentőségű. Dekoratív növények, amelyek azonban tágabb teret (vagy medencét) és sok tápanyagot igényelnek. Akvarisztikai szempontból legfontosabbak a sok oxigént fejlesztő, dekoratív lombozatukat a víz alatt szétterítő, kevés talajréteget igénylő alámerülő növények. Ezek adják az akvárium növényzetének többségét. Az úszólevelű és vízből kiemelkedő mocsári növényekből legfeljebb csak néhányat telepítsünk be. A vízen úszó növényekből pedig a berendezés befejezés után helyezzünk annyit a víz színére, amennyi hatásosan díszíti annak felszínét, de ugyanakkor szabad felületet is biztosít a víz légcseréjére, a halak etetésére, de kivált a fény behatolására. Ezért időnként ritkítsuk soraikat, hogy ne nagyon szaporodjanak el.

53. ábra. Gyökeres vízinövények ültetősekor a gyökerek a talajból ne hajoljanak vissza (lásd balra.); a növény „nyakát" (a gyökerek és a levelek találkozási pontját) ne takarjuk el homokkal (lásd jobbról)

144

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

54. ábra. A növények csoportosítási elve az előtér (2) szabadon marad; a középső területrészre (3) egyesével álló, alacsony növények kerülnek; a háttérbe (4) pedig magas, bokros növényeket ültetünk; 1 — rálátás az akváriumra (Frey nyomán)

A vízinövények rendszertanilag a moszatok (algák), a mohák, a harasztok és a virágos növények köréből kerülnek ki. Fajok szerinti ismertetésükkel, rendszertani hovatartozásukkal később foglalkozunk. Az alábbiakban csupán ültetésük technikájáról és elrendezésükről szólunk. Az akváriumi ültetés egyik módja a növények szárazon való beültetése. Előnye a könnyűsége, kivált, ha nagy gyökérlabdájú, vagy nagy rhizómájú növények elültetéséről van szó. Hátránya, hogy a növények lombozata csak víz alatt szétterülve mutatja a növényzet összképét, s ha nem dolgozunk elég gyorsan, növényeink könnyen tönkremehetnek, vagy legalábbis megsínylik az ültetést. A száraz ültetéskor mutatóujjunkkal vagy ültetőfával kellő mélységű lyukat fúrunk a homokban, majd a visszametszett gyökerű növény gyökereit függőlegesen belehelyezzük, másik kezünkkel a talajt a gyökerek köré nyomkodjuk. Vigyázzunk, nehogy a hosszabb gyökerű növények (pl. Cryptocorynék) gyökereinek vége vissza-

145

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

hajolva a talajból kiálljon. A gyenge támaszgyökerű vagy anélküli növényszárakra ügyeljünk, nehogy túl mélyre toljuk a talajba, de ne is álljon ki a szárvég. Az ún. „talajonálló” növényeknél, ahol a levelek egyenesen a gyökértörzsből hajtanak ki (pl. Vallisneria fajok) arra vigyázzunk, hogy vegetációs pontjukat, a „gyökérnyakat” (a gyökerek és a levelek találkozási helyét) a homokba ne süllyesszük, mert akkor az egész növény elpusztul. Azokat a növényeket, amelyeknek alig van gyökerük, vagy a friss beültetés után könnyen kiszabadulnak a talajból, tövüknél 12 nagyobb kaviccsal rögzítsük. (Külföldön erre a célra U-alakú üvegtűket — növénytűket — is hoznak forgalomba.) Ha a szárazon ültetés befejezése után a feltöltendő víz még nem áll rendelkezésünkre, — takarjuk le a beültetett növényeket több réteg selyempapírral vagy vékony fóliával, és locsoljuk meg azt alaposan állott vízzel. A feltöltött akváriumban végzett ültetés előnye az előbbivel szemben az, hogy már közben kialakul a berendezés összképe, egy-egy növény térölelése, dekoratív hatása, és így eszerint szabhatjuk meg az ültetés további menetét. Másik előnye, hogy a növényeket nem kell féltenünk a kiszáradástól, és aránylag gyorsan végezhető. Hátránya, hogy kevésbé szakszerűen végezve a medence vize zavarossá válik, és így cserélni kell. Fontos feltétel itt a növények számára megfelelő hőmérsékletű víz. Ezért ültetés előtt az elektromos fűtőtestet kapcsoljuk be, vagy pedig a víz egy részének felmelegítésével gyorsíthatjuk a munkát. A víz alatti ültetést tiszta, alaposan leöblített kézzel, vagy a még célszerűbb ún. ültető villával végezhetjük. Ez többnyire üvegből (olykor fémből vagy fából) készült, megfelelő hosszúságú bot, amelynek egyik vége kétágú. A gyökér nélküli növénytő szárvégét a villavégek közti tompa éknyílásba illesztve a növényt gyors mozdulattal a kívánt helyre, a megfelelő mélységre szúrjuk le. A villát gyors mozdulattal visszahúzzuk, s a frissen ültetett növény töve körül a homokot kissé elegyengetjük, esetleg 1-2 kavicsot a tő mellé tolunk. Hosszabb gyökerű növények gyökerét lazán a villa egyik ágára csavarjuk s a homokba szúrjuk. Az ültetés befejezése után a víz színére helyezzük az úszónövényeket (ha egyáltalában

55. ábra. Dús növényzetű, sekély trópusi pocsolya karakterét nyújtó medenceberendezés, amelynek „régi települését" az „alámerült" faág, kókuszhéj, néhány szál nád és elszórt ágdarabka kihangsúlyozza (Frey nyomán)

146

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

akarunk ilyeneket az adott medencében tartani) és a medencét fedőüvegével lefedjük. Gyakran átrendezésre kerülő, sűrűn tisztogatott medencében — így főleg szaporító, nevelő és kereskedelmi akváriumokban — a növényeket kis cserepekbe vagy ún. növénytálakba, négyszögletes cserépedénykékbe ültetik, amelyek alul tőzegkorpával vagy mosatlan homokkal, felül kristálytisztára mosott homokréteggel vannak megtöltve. A cserepeket és növénytálakat vagy az Üres medence fenekére, vagy pedig tisztára mosott homok közé sülylyesztik. Vízcsere és medencetisztítás idején a növényeket tartóval együtt kiemelik, majd ismét visszateszik eredeti helyükre. Agyagcserepek helyett kerek és hosszú, szögletes formájú műanyagdobozok is megfelelnek. A növények ültetési elrendezésénél — szépérzékünkön kívül — bizonyos biológiai követelményeket is érvényesítenünk kell. Egyrészt tekintettel kell lennünk a beültetendő vízinövények növekedési formáira, méreteire, életigényére, másrészt a halak környezettel kapcsolatos követelményeire. Így például nagytestű, hosszú úszójú halakhoz semmi esetre se telepítsünk sűrű, terebélyes növényzetet. Ugyancsak tágas kiúszótér szükséges a kisebb, de népes rajban úszkáló és gyors mozgású fajoknak. A begyökeresedett növényeket nem tűrő fajokhoz csupán lebegő hínárcsomók és vízen úszó növények jöhetnek szóba. Tengeri akváriumokban a növényt nem pusztító állatok mellé nagyobb telepű — formára nézve gyakran az édesvízi alámerült növényekre emlékeztető — algákat (pl. tengeri saláta) telepíthetünk. A vízinövények elrendezésének alapelveként fogadjuk el, hogy a 56. ábra. Különféle jellegű vízinövények akváriumi ültetési módja: 1. a szétterülő különféle fajok egymást váltogató növények külön álljanak; 2. a finom levélzetarka összevisszasága nem termétű növények csak bokrosan ültetve hatnak; szetszerű, nem szép. A természet3. az ilyen szikár, ritka levélzetű növények ben is meghatározott körzeten belül csoportosan ültetendők; 4. csak a hajtáscsupán néhány vízinövényfaj fordul csúcsot ültessük el (Frey nyomán) elő; közülük a finom levélzetűeket és a bokrosodó fajokat mindig csoportokban találjuk,

147

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

olykor egész kis víz alatti „erdőket” alkotva. Ezt kell utánoznunk kicsiben az akvárium falai közt is. A bokrosodó hajtársú, finom levélzetű növényeket tehát sose ültessük egyesével, hanem kisebb-nagyobb csoportokba. Felkopaszodott törzsű hínárféléknek ne hagyjuk meg az amúgy is csúnyán ható kopasz szárát, hanem a leveles csúcshajtást vágjuk le és ezt dugjuk a homokba; ezzel a növény bokrosodását (oldalhajtás fejlesztését) is elősegítjük. Az előbbiekkel szemben a nagyra növő és szétterülő levelű növényeket szebben hatnak külön ültetve, sőt kellő fejlődésükhöz megfelelő nagyságú szabad teret igényelnek. Erre már akkor legyünk figyelemmel, amikor fiatal példányait ültetjük el. Biztosítsunk kellő terjeszkedési teret az indásan szaporodó vízinövényeknek is. A legtöbb akvarista már kezdetben szeretné akváriumát sűrűn benövényesedve látni, ám ez mégsem célszerű. Hagyjunk helyet a beültetett növények természetes elszaporodására is. Mindezek figyelembevételével a beültetéskor a növényzet összképét úgy alakítsuk ki, hogy a medence lehetőleg természetszerű, dekoratív hatást keltsen. A magas, széles teret ölelő, sűrű növényeket a medence leghátsó részébe ültessük (ahol a talajréteg is legvastagabb). A lombpárnás hínárcsomókat, növénybokrokat a hátsó sarkokba és a keskenyebb medenceoldalakhoz helyezzük. A kisebb és fényigényesebb növényeket a hátsó magasabb növények elé, a bokros csomók mellé csoportosítsuk. Az előteret hagyjuk üresen kiúszótérnek, legfeljebb néhány egészen alacsony, esetleg a talajon elterülő növényt ültessünk ide. A növények csoportosításába természetesen a mellettük alkalmazott egyéb dekorációs elem (kő, nád, faág, fakéreg, kókuszhéj) elhelyezése is beleszól. Kőhalmok közé vagy magasabb sziklák tetején ügyesen elhelyezve igen hatásosak: a természetben is így előforduló forrásmohák (Fontinalis, Amblystegium). Az indás növényekből (pl. Echinodorus) természetesen hat a medence hosszára Ferde szögben hátulról előre haladó, természetesen fejlődött növénysor, kivált, ha ez a zöld sövény sziklahalmot vagy faágat kerül ki. A növények csoportosítását, illetve fajmegválasztását biotóp akváriumoknál a velük együtt tartandó állatfajok határozzák meg. E téren legalábbis az azonos földrészről való származásra legyünk tekintettel. A biotóp társításra vonatkozóan a későbbiek során, külön alfejezetben hozunk példákat.

AZ AKVÁRIUM DEKORÁCIÓS ELEMEI

A vízinövényeken kívül - melyek lényegében maguk is természetes dekorációs elemek — még számos egyéb tárgyat is alkalmaznak az akvárium berendezéséhez. Rendeltetésük, hogy a mesterségesen létesítendő kis víz alatti tájat változatosabbá tegyék, s egy-egy sajátos természeti elemmel emlékeztessenek a gondozott állatfaj eredeti környezetére. Mindebből következik, hogy akváriumban csak a természetből származó, természetesen ható, az állatokra nem káros tárgyakat használhatunk fel. Csupán a szaporításhoz használt „műanyagnövényekkel” és ikrarácsokkal tehetünk kivételt.

148

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A kövek a növények és halak környezeti egyhangúságát csökkentik. Egy-egy beillő kő vagy kisebb kövekből, nagyobb kavicsokból képzett kőhalom, kavicskupac igen változatosan hat. Viszont mesterkélt az egyforma kövecskékből vagy kavicsokból sorba rakott kőlánc, amely olykor a talajon hosszan elvezetett szellőztető vezeték eltüntetését célozza. Sokkal természetesebb a vezetéket a homok alá rejteni, és csupán a homokba való belépésekor és az előbújó porlasztó körül egy-egy kis kőhalommal elrejteni. A nagy kövek kis medencében sok vízteret vesznek el. A túl sok és sokféle kő az akváriumot mesterkélt, rideg kősivataggá változtatja. Meghatározott kőkiképzések egyes állatfajoknak élettanilag szükségesek (búvóhely, vagy pl. talapzat virágállatoknak). A folyóvízi környezetbe a lekerekített, egymás mellett fekvő kövek illenek. Ha viszont sziklás parti tájat akarunk érzékeltetni, azt magas, szögletes szikladarabokkal és magas teraszt alkotó, egymásra helyezett vagy teraszosan összecementezett sziklafalakkal érhetjük el. Utóbbi megoldásnál azonban az egész hátteret sima cementfallá képezzük ki, hogy az a hátsó üveghez simulva megakadályozza az állatok (halak, rákok) elbúvását, és mögé telepedését (tengeri rózsák, tengeri férgek, puhatestűek). Barlangszerű búvóhelyet több hal- és rákfaj igényel. Ezt nagyobb lapos kövek egymásra-helyezésével vagy cementezéssel készíthetünk. Az éles, hegyes szikladarabok állatainkat megsérthetik, ezért az ilyeneket mellőzzük, illetve a hegyes éleket és csúcsokat tompára csiszoljuk le. Kisebb kövek, kő- és kavicskupacok aljára és közéje hulladékok rakódhatnak, amelyek rothadási gócként szerepelhetnek. Ezért egy-egy kő alatt enyhe mélyedést készítsünk, ebbe süllyesszük a kő alját, és a környező homokot toljuk a kő alsó hajlataiba és alapja köré. A kő és kavicskupac közeibe rakodó hulladékot pedig gyakoribb tisztogatással távolítsuk el. A talaj befedése, sötétítése különösen ragyogó csillogású trópusi halak akváriumában indokolt. A fenéktalaj kristálytisztára mosott felső homokrétege ugyanis igen világos (a berendezéskor szinte csaknem fehér), s fakónak, sápadtnak látszanak a környezet színeihez alkalmazkodó halak. Azok eredeti szép színe, csodás ragyogása csakis a sötét aljzatú és hátterű környezetből csillognak ki. Amerikában talajszínező festékeket is hoznak forgalomba, amelyekkel a homokot sötétre — sokszor egészen szokatlan, idegen színűvé — megfestik. Ez azonban természetellenes, giccses megoldás. Szebb a trópusi vizek levél- és egyéb szerves hordalékiszappal fedett aljzatát utánzó mesterséges mulm. A műiszapot hegyi láptőzegből készítjük úgy, hogy a tőzeget jól kifőzzük, vászonruhában alaposan kinyomkodjuk, és még a feltöltés előtt a fenéken elteregetjük. Ha ez a műiszap szervessel beszennyeződik, leszívjuk és újjal pótoljuk. A mesterséges mulm, amely a homokot szép sötétbarna réteggel fedi be, csak kisebb testű, nem túl heves mozgású halak akváriumába való (pl. neonhalak, afrikai ikrázó fogaspontyok). A homok sötétítésére használhatunk még fekete bazalt kőzúzalékot, amelyet a talaj tetején elteregetünk. A fenéktalaj befedésére igen tetszetősek a növények közötti homokterekre fektetett tőzeglapok, lapos barnaszén lemezek (megkövesedett fák hosszú, lapos szilánkjai), kiázott fakéregdarabok, valamint az előzőleg kiáztatott, elhalt falevelek. Ezek egymás mellett heverő darabjai között kevés homokfelület természetesen kivillan, ezt azonban már ne fedjük le, mert az igen mesterkélt, erőltetett

149

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

volna. A tőzeglapok és szénlemezek a vízinövények tövéig húzódhatnak, de némelyik tőzeglap előre elkészített nyílásába ültetett törpe növény igen dekoratívan hat. Felettébb tetszetős, természetesen is ható dekorációs elemek a faágak fakérgek, gyökerek, amelyek a víz alatti tájnak bizonyos ősi jelleget kölcsönöznek. Mindezek a part menti fák vízbe nyúló, a víztől kiáztatott, szerteágazó gyökereire, a bojtos gyökerű parti növények vízsodrás kimosta sűrű gyökérbojtjaira és a szél tördelte, mederbe hullott, ott elkorhadt, hínárral és moszattelepekkel ellepett ágak iszapra süllyedt képére emlékeztetve a természetet idézik. Fűzfák és gabonafélék (Gramineák) alaposan kimosott, kiáztatott és fertőtlenített bojtos gyökércsomói nemcsak a műszaki eszközök eltakarására, hanem bizonyos halfajok ikráztatására is igen jók. A fadekorációból jelentékeny mennyiségben oldódnak ki a vizet kisebb-nagyobb mértékben barnára színező anyagok, köztük csereanyagok, amelyek olykor előnyösek is, nagyobb mennyiségben azonban károsak lehetnek halainkra. Amellett a teljesen el nem halt és ki nem áztatott fa több helyén penészedési gócok keletkeznek. Ezért dekorációként óvatosan használjuk. Semmi esetre se használjunk fel olyan faágakat, amelyeken akár rothadási, penészedési nyomokat is találunk, se olyanokat, amelyek iszapban eltemetve feküdtek. Céljainkra a szabad vízből származó, fenékre süllyedt, de el nem temetett, vízzel jól körülmosott ágak, kéregdarabok és gyökerek a megfelelők. A folyóvízből származó, a kiáztatásnak legjobban kitett fadarabokat minden további nélkül felhasználhatjuk. Ezek elhalt, teljesen lekérgesedett, élő nedveket már nem tartalmazó fák. A tőzegből származó fadarabok is többnyire alkalmasak. A megkövesedett falemezek, fatörzsdarabok igen kedvelt dekorációs elemek, azonban Hardt és Knaack szerint nitrátot adnak le a vízben, ami kis mennyiségben a vízinövények számára hasznos tápanyag, nagyobb mértékben azonban halainkra káros lehet. A dekorációt szolgáló fadarabokat a berendezési célnak és ízlésünknek megfelelően választjuk ki. A csapatosan úszkáló, gyors mozgású vagy tágas teret igénylő halfajok akváriumába semmi esetre sem valók elágazó, nagy helyet kitöltő faágak. Ehelyett hatásosak az őserdei parti hátteret idéző fakéreg hátfalak, amelyeket paratölgy kérgéből, sőt hazai fák (nyársak, éger- és nyírfák) lehántott kéregdarabjaiból alakíthatunk ki. A megfelelően kifőzött és kiáztatott kéreglapokat alsó végüknél zsákvarró-tűvel átlyukasztjuk. A két egymás közelébe fúrt lyukon műanyagzsinórt húzunk keresztül és azt a másik oldalon egy tapadógumi nyílásába vezetve megkötjük. A fakéreg lapokat így a medence hátsó üveglapjához rögzítjük, megakadályozva azok felúszását, elmozdulását; a kéreglapok alsó szegélyét kevés homokkal takarjuk. Ily módon akár az egész hátteret kéreggel tapétázhatjuk ki; a kéreglemezek közé vagy a kéregdarabok nyílásaiba vízi mohák, vagy más víziharasztok üde párnáit telepíthetjük. Az akváriumba illő ág- vagy gyökérdarabokat legcélszerűbb a vízparton kiválasztanunk. A természet itt is a legjobb tanítómester, megmutatja, milyen víz alatti fa-előfordulási formák a szépek, a természetesek; az innen merített ötletek, az itt kiválasztott fadarabok hatnak az akváriumban is eredetien. Semmi esetre se legyen túl sok a fadekoráció és sokféle, mert a kis térre összezsúfolt fadekorá-

150

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ció erőltetett hatást kelt, s halainkat nagyban akadályozza mozgásukban. Egyes akvaristák a fadekorációkban a túl bizarr formákra, a görcsös, szokatlan elágazású fagyökér részekre és egyéb különleges faképződmények felhasználására törekednek. Az efféle bizarr faalakzatok azonban mindenkor giccsesek, ezért kerülendők. A faágak, kérgek és gyökerek akváriumi előkészítését gondosan végezzük, ha a víz bűzösödését vagy a fadarabok penészesedését el akarjuk kerülni. Még a tiszta folyóvízből hazahozott kiázott fadarabokat se helyezzük medencénkbe előzetes otthoni alapos átöblítés, megtisztítás nélkül. A fadarabok kifőzését megfelelő nagyságú, régi zománcozott fazékban végezzük. (Az étkezési Vagy mosási célra még felhasznált fazekak azért nem alkalmasak, inert a fa kifőzése után a fazék falán visszamaradó anyagok igen nehezen távolíthatók el.) A faágat, gyökeret vagy kérget teljesen vízzel kell elborítanunk. Ha egyes darabok így nem férnének el a fazékban, fűrészeljük le; ezeket a kifőzés után egyszerű facsapokkal illeszthetjük ismét össze. A fának a főzős során szabadon maradó és így teljesen el nem haló részei ugyanis a medencében azután gyorsan rothadásnak indulnak. Amennyiben a fa a benne levő levegő felhajtó ereje folytán a vízből fel akar emelkedni, téglával vagy kövekkel terheljük 57. ábra. Az akvárium fa- és bambusz dekorációjának meg. A fát konyhaelkészítése sóoldatban legalább egy órán keresztül főzzük. A konyhasóból annyit oldjunk a fazék vizében, hogy rövid, erőteljes felkavarás után még kevés só a fazék alján maradjon, amely a felmelegítés során még oldódik. A főzés inkább valamivel tovább, mint rövidebb ideig tartson. Ha a kifőzős megfelelő méretű felhasználható fazék hiányában nem vihető keresztül, a fadekorációt legalább sűrű sóoldattal forrázzuk le, és minden egyes darabját mintegy 10 percig hagyjuk ebben állni. Az alapos kiáztatás ezután éppoly fontos, mint a gondos kifőzés. A fadekoráció rögzítése többféleképpen történhet. Vasvázas medencében a befelé hajló vasperemek közé keresztbe ékelt deszkalemezhez rögzíthetjük a hoszszabb ágak felső végét; bojtos gyökereket is erősíthetünk az ilyen felső keresztléchez. Vigyázzunk, nehogy a lécet a perem alatt, az oldalüvegek közé szorítsuk, mert a fa megduzzadása szétrepesztheti az üveglapokat! Vastagabb, nagyobb fadarabokat alul is rögzíthetünk megfelelően előkezelt deszkaalapzathoz, vagy ami még jobb: plexi műanyaglaphoz. A fatörzs, illetve ág végződéseit faékekkel

151

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

erősítjük az alapzathoz, a végeket vízüveggel beecseteljük és a deszkalapot vagy plexilemezt a medence fenekén még kődarabokkal is megterhelhetjük. Az így rögzített fadekorációt még a talajozás előtt kell az akvárium fenekén elhelyezni, mégpedig úgy, hogy a rögzítő lap és az ágvégek a talaj alá kerüljenek. Legalkalmasabbak dekoráció céljára az égerfa és a fűzfaágak, sűrű gyökérzetül pedig a fűzfa, a rozs vagy búza erős vízsugárral kimosott, kifőzött és kiáztatott gyökérzetéből összekötött kisebb-nagyobb csomók. Az utóbbiakat a kívánt helyeken el is fektethetjük, vagy műanyag fonállal öszszefogva az eltakarandó fűtőtest szigetelt vezetékéhez, a filtrálócső felső végéhez, vagy egyszerűen a vasvázhoz erősítjük. Trópusi édesvízi akváriumokban hatásosak a megfelelően előkészített kókuszhéjak. Ezek egyúttal kitűnő rejtekhelyet is nyújtanak a rejtőzködő hajlamú állatoknak. A kókuszdió héját erősebb szöggel egyik csúcsánál meglékeljük, tejét kiürítjük, majd finom fogazatú kézifűrésszel alsó domborulatát hosszában lefűrészeljük; a héjhoz tapadó húsát eltávolítjuk. A kívánt oldalon ezután, tüzesített vasdarabbal (pl. egy fanyelű csavarhúzó58. ábra. A kókuszhéj megkapó dekorációs elem a val vagy fúróval) a „barlangtrópusi medencében, s egyben kitűnő rejtekhely és nyílást” kiégetjük, mégpedig ivadékgondozó barlang. Megmunkálását a fenti nem szabályosan, hanem rajzok mutatják (Frey nyomán) egyenetlen szélekkel. A kókuszhéjat úgy is felhasználhatjuk dekorációul, mintha az a „fáról vízbe hullott gyümölcs” volna. Ilyenkor a héjat úgy nyomjuk a homok felső rétegébe, hogy a vízbe pottyant és kissé az iszapba fúródott kókusz látszatát keltse. A másik mód: a kókusz héját már eleve közepén hosszában két félre fűrészeljük. A két felet, mint szétnyílt kagylóhéjakat süllyesztjük a homokba, héjuk homokba fúródó belső részét homokkal töltjük ki, és ide indásan szaporodó növénykéket, pl. Echinodorust ültetünk. Ez azt a hatást kelti, mintha a trópusi vízbe hullott és szétesett kókuszhéjak között az odaterjedő növényvegetáció ütött volna tanyát. A nád- és bambusztövek ugyancsak hatásos akváriumi díszítők. A parti náda-

152

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

sok halaihoz, kivált a nádszálak közt zsákmányukra vadászó lesőhalakhoz (pl. csukafélék) különösen illenek. A nádszálakat hazai vizeink partján gyűjthetjük, de a kiszáradt, építkezési célra szánt nád is megfelel. A trópusokról szárinazó bambusznádat horgászboltokban vásárolhatjuk. A hosszú bambuszbotokat akváriumunk magasságának megfelelő darabokra fűrészeljük. Bambuszbotokat csakis trópusi (főleg dél-ázsiai) édesvízi halak akváriumába tegyünk. Mind a hazai nád, mind a bambusz tartós, különösen, ha alsó és felső végüket vízüvegbe mártjuk. Az így impregnált végű nádtöveket vagy bambuszbotokat a homokba szúrjuk, de még jobb ezeket is — az alsó rögzítésű fadekorációéhoz hasonlóan — deszkalap vagy plexilemez előre kifúrt nyílásaiba erősíteni és a tartólemezt a botvégekkel a homok alá süllyeszteni. A nád- és a bambusztövek elrendezésénél arra ügyeljünk, nehogy azok, mint a katonák sorakozzanak egymás mellett, hanem csupán a medence egyik végéből sűrűbben és ritkásabban váltakozó pásztában nyúljanak előre, ridegségüket néhány eléjük és közéjük ültetett szálas zöldnövénnyel (pl. Vallisneria, Sagittaria) enyhítsük. Természetes hatású dekorációs elemek még a barna tőzeglapok, amelyek hosszúkás, lemezes, szabálytalan szélű darabjait a talajra fektetve, vagy végükkel kissé a homokba szúrva a műszaki berendezések elrejtésére használunk. Előbb azonban forrázzuk le és jól öblítsük át ezeket. A tengeri akváriumokat kövekkel, sziklákkal díszíthetjük. Azzal, hogy itt a tetszetős alakzatú és jól formálható mészköveket (mésztufát, dolomitot, darázskövet, cseppkövet, márványt) is felhasználhatjuk, lehetőség nyílik az aljzaton megtelepedve élő vagy a sziklákon barangoló állatok számára teraszos sziklapárkányok, barlangszerű búvóhelyek, vagy néhány elöl heverő alacsony kődarab mögött hirtelen felmagasodó „sziklahegy” létrehozására. Tengeri akváriumokba lehetőleg természetes tengeri homokot tegyünk, amely tengeri csiga- és kagylóhéjak laza törmelékéből áll. Ha erre nincs módunk, a közönséges folyami kvarchomok is megfelel, természetesen a legalaposabb kimosással, és lazaságát alsó kavicságygyal fokozva. A változatosan kialakított kődekoráció, amely a sekélytengerek sziklás partvidékét idézi és a különféle tengeri állatok megtelepedési és rejtőzködési igényét is, egymagában mégis rideg. Ezt a ridegséget azonban a benépesítés után feloldja a tengeri állatok tarka szépsége és bizarr formáik változatossága. A köveken kívül az üdezöldtől a vörös színig terjedő — sokszor az édesvízi akváriumok virágos növényeire emlékeztető telepű — algákat és a talajon elszórt néhány tengeri csiga- és kagylóhéjat is használhatunk. De egyikből se tegyünk a medencébe sokat (itt mindenképpen „a kevesebb — több” elve érvényesüljön). Az ágvégekre, korallvégekre kapaszkodó csikóhalak medencéjébe feltétlenül helyezzünk néhány alaposan kifőzött és kiáztatott, ágas-bogas elágazású vékony faágat. A korall-szikladarabok csak a trópusi tengerekből származó korallszirti halak akváriumába valók. A rejtőzködő természetű, hosszú testű állatoknak (tengeri angolnák, murénák) gyakran nem elegendő a kövekből épített kisebb barlangüreg, ezért ezek környezetébe egy-egy törött végű anyagcsövet is fektessünk a homokra, mint afféle „elsüllyedt amfora maradványokat”. Ezekbe szívesen bújnak be az üregből leselkedő állatok. Miután a túl sok kő tekintélyes tömegű vizet szo-

153

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

rít ki, tanácsos a háttér szikláinak nagyobb részét a tengeri akvárium hátsó üvegfala mögé illesztett diorámába tenni (a dekorációs háttérszekrényekkel külön alfejezetben foglalkozunk).

A MEDENCE VÍZZEL VALÓ FELTÖLTÉSE

Az akvárium feltöltése a berendezés látszólag szót sem érdemlő művelete, ám szakszerűtlen végrehajtása minden addigi fáradozásunkat egy csapásra tönkreteheti; érdemes tehát röviden foglalkozni vele. A feltöltéshez mindenekelőtt megfelelő minőségű vizet kell előkészítenünk. A mi vezetékeink és kútjaink középkemény vizét a lágyabb vizet igénylő fajok számára a vízkémiai fejezetben ismertetett lágyítási módszerek valamelyikével előbb lágyítanunk kell. A műgyantával lágyított és sótalanított alapvízzel vagy desztillált vízzel, esetleg esővízzel keverendő csapvíz arányait az ott megadott képlet alapján kiszámítjuk, majd ezeket a vízmennyiségeket a medencéhez készítjük. A csapvizet klórozás idején (ami főleg ősztől kora nyárig gyakori) vagy 24 órai állással, vagy pedig melegítéssel szabadítjuk meg klórtartalmától. A keményebb vizet kedvelő fajok számára a csap- vagy kútvizet — ha egyébként megfelel — közvetlenül is felhasználhatjuk. Tengervíz sűrűségét még egyszer ellenőrizzük, és ha szükséges - hígítjuk. Trópusi édesvízi akváriumoknál arra ügyeljünk, hogy a délszaki eredetű vízinövények a feltöltés közben, vagy a feltöltés utáni ültetéskor mindjárt kellő langyosságú vizet igényelnek, s a hideg víznek már rövid ideig tartó hatását is megsínylik. Ezért a feltöltendő víz egy-részét tiszta zománcozott edényben (semmi esetre sem szigeteletlen fémedényben!) felmelegítjük, majd elegyítjük a feltöltendő hidegvízzel. A feltöltésnél az a legfontosabb, hogy a felülről alázúduló víz erejétől és sodrától megvédjük a könnyen felkavarodó talajunkat. A vízsodrás könnyen kimoshatja a már beültetett növényeket, kioldhatja a tisztára mosott homok alatt húzódó félig mosottat, vagy a tőzegalapot, de elmozdíthatja, széjjelbolygathatja a talajba ágyazott, illetve azon elrendezett dekorációs elemeket is. Ezért a talajt és a már beültetett növényeket legalább kettős rétegben takarjuk le óvatosan fehér csomagolópapírral. A takaró papírdarabok akkorák legyenek, hogy az üvegfalak széleinél még felfelé hajoljanak. A felfelé hajló papírszéleket megnedvesítve tapasszuk az oldalfalakhoz. Kisebb akváriumokba kancsóból is öntögethetjük a vizet, s az erősebb vízsugarat a papírréteg fölé tartott kezünkre csurgatjuk. (Kezünknek természetesen teljesen tisztának kell lennie; szappanos kézmosás után — a gyűrűt is levéve — kezünket folyó vízben alaposan öblítsük át!) Nagyobb medencékhez ez a módszer lassú volna, ezért helyesebb a feltöltést a vízterhelési próbával kapcsolatban ismertetett módon végrehajtani. A vízzel telt vödröt vagy műanyag kannát a medence pereme felett (a vaskeretre, vagy azon átfektetett deszkára) helyezzük el, és a vizet gumicsővel szívjuk a medencébe. A csőből alázúduló vizet nem a tenyerünkre, hanem kis csészébe vagy tálkába folyatjuk, amelyet felfelé fordított csészealjra állítunk. A medencét a felső peremszéle alatti 1,5-2cm-ig töltsük vízzel.

154

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A feltöltés után a talajra feküdt növényeket algakaparó vagy ültetővilla nyelével igazgassuk helyre. A belső dekorációs elemeken végezzük el az utolsó simítást, s ha a víz még utólagos beállítást igényel (p1. savanyítás), azt is hajtsuk végre. A hőmérő tapadógumiját tapasszuk az egyik keskeny oldal üvegéhez (sohasem az elülső üveglaphoz, ahogyan sok esetben láthatjuk!), s a hőmérő fokbeosztásos oldalát forgassuk a nézőoldal felé. Ha vízen úszó növényeket is akarunk a víz színére telepíteni, azokat is most helyezzük el. Ha növényeinket tápoldattal is ellátjuk, akkor mindjárt kezdjük el az első adagolást, mert a levélzetükön keresztül tápanyagot felvevő növényekkel nem szükséges a begyökeresedésig várni, azok — kellő fény jelenlétében — nyomban asszimilálni kezdenek, tápanyagforgalmuk megindul. Most már tengervizünket is beolthatjuk a régi medencéből származó, s így apró tengeri planktonnal teli 1-2 liter tengervízzel. A medencét végül a fedőüveggel letakarjuk és bekapcsoljuk a világítást. Megindítjuk a szellőztetést is és üzembe helyezzük a vízszűrést. A feltöltés után apró gázbuborékok tömege rakódhat a medence falára és berendezési tárgyaira. Ezek a friss vízből kiváló oxigén buborékai. A friss víz a leggondosabb feltöltés után is kissé megtörhet, megzavarosodhat. Ám mindkét jelenség rövidesen, legkésőbb 23 napon belül teljesen megszűnik; a víz ragyogó tiszta lesz, a kis buborékszemek eltűnnek. Ha melegvízi növényeket telepítünk a medencébe, akkor a fűtőtestet is mindjárt üzembe kell helyeznünk. Az akváriumot legalább egy hétig így hagyjuk. Halakat azonban semmi esetre se telepítsünk a frissen berendezett akváriumba!

A HÁTTÉR-DIORÁMÁS SZEKRÉNYEK

Ha akváriumunkat a szobafal előtt vagy a fal üregében, falspolcon vagy bútorban helyeztük el, — a háttér-dekorációt leghatásosabban a medence üveghátlapja mögé akasztott dioráma szekrénykével valósíthatjuk meg. Az ebben elhelyezett természeti elemek a medence belső berendezésének folytatásaként hatnak, a partvidék köves, gyökeres, nádas szegélyképét vagy a távolba vesző sziklák víz alatti panorámáját nyújtják. Előnyük, hogy a medence üvegére festett, vagy külföldön (pl. az USA-ban) készen kapható és az akvárium háta mögé akasztható háttérfestményekkel szemben, amelyek sohasem hatnak természetesen, a medence belső terét optikailag mélységében megnövelik; a medence vizéből a dekorációs elemek nagyobb része így nem foglal el helyet, s belőlük nem oldódhatnak ki különféle anyagok. A háttérszekrény elkészítése meglehetősen egyszerű; természetszerű berendezése azonban már ügyességet és határozott ízlést, természetismeretet igényel alkotójától. Mindenekelőtt a medence hátlap méretéhez pontosan hozzáillő nagyságú ládát készítsünk falemezből, amelynek oldallapjai a belé helyezendő dekoráció szélességi terjedelmétől, illetve tetszésünktől függően 5-10 cm magas lehet. A szekrénykét a belső szélénél két befelé hajló akasztófüllel függesszük az akvárium széléhez; a felfüggesztés után a szekrény oldallapszegélyeinek nem

155

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

szabad látszaniuk (a szélek a medence hátsó keretváza mögé kerüljenek). A fiók belső lapjait a belé rögzítendő dekorációs elemektől elütő — általában sötét tónusú — természetes hatású színre fessük be.

59. ábra. A háttér-diorámás szekrények. Felül gyökérből és kövekből, alul pedig nádtövekből és agyaggal rögzített száraz tőzegmohából (Sphagnum) készített parti háttér a tavi halak medencéje mögé illik (Frey nyomán)

156

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A diorámát kizárólag természeti eredetű tárgyakból készítjük. Ezek kövek, kavicsok, fakén égdarabok, faágak, gyökerek, kiszárított zsombék- és fűcsomók, kiszárított tőzegmoha- (Sphagnum-) telepek, tőzeglapok, nád- és bambusztövek, lombok és mohapárnák lehetnek. A talapzathoz és egymáshoz való rögzítésükre anyaguk szilárdsága és súlya szerint agyagot, gipszet vagy cementet használhatunk, amelyet száradás után megfelelő színűre festhetünk. Felhasználhatunk a rögzítéshez enyvet, tűket és vékony drótdarabokat, kisebb szögeket is. A növényeket tartó talapzat imitálására, s egyben jól kötő ragasztóanyagul K. Thurm tőzegkorpa és sűrűfolyású asztalosenyv keverékét ajánlja, amelyet fadarabok és tőzeglemez-darabok beágyazásával tehetünk változatos szerkezetű alapzattá. Pataki halak medencéje mögé jól illenek a lapos kövekből ferdén egymásra cementezett kősorok, amelyek lefelé nagy kavicsokban (kavicsrétegben) folytatódhatnak, legfelül pedig mohapárnákban végződhetnek. A ferdén futó kövek monotonságát felülről benyúló, a kövek közé „ékelődő” vastagabb fagyökér elágazásai törhetik meg. Folyami halak medencéje mögé a teraszosan felfelé haladó parti sziklákból, illetve a háttérfestéssel vagy agyagos háttérfelrakással illusztrált parti föveny előtt hirtelen felmagasodó szikladarabokból kiképzett dioráma illik. A felfelé magasodó part fövenyét imitáló agyaghátteret természetszerűen — kisebb-nagyobb üregekkel tarkítva — formázzuk ki és nyomkodjunk közé szabálytalan pásztákban kisebb-nagyobb kavicsokat is. Magas medencéknél a part tetejének panorámáját is a „föveny” fölé építhetjük zsombék- és fűcsomókból, esetleg „elszórt” falevelekből. Tavi és mocsári halak medencéjének háttér-diorámáját nádtövek szabálytalan „növésű” (sűrűbb-ritkásabb) elrendezésével és nádtövek közé enyvvel rögzített tőzegmohatelepekkel alakítsuk ki. A nádtövek lábához tőzegkorpa és asztalosenyv gyurmájából, illetve agyagból készült „iszapaljzatot” tehetünk, amelyre néhány mocsári csiga és kagyló üres héját természetszerűen rögzíthetjük. A hátteret sötétre fessük, vagy tőzeglapokkal tapétázzuk ki, hogy a nádtövek és a tőzegmoha (vagy más kiszárított nádalj-növényzet) jól kidomborodjék. A mocsári hátteret néhány belógó gyökércsomóval tarkíthatjuk. A trópusi halak medencéjének diorámáját a fentieken kívül paratölgykéreggel, bambuszbotokkal, a mangrove fák vízbe nyúló gyökereit idéző léggyökerekkel vagy legalábbis jól elágazó, lefelé haladó talajgyökerekkel, barnaszénlapokkal, megkövesedett fatörzsdarabokkal és tőzegdarabokkal rendezhetjük be, de a trópusi hangulatot kókuszhéjjal, „víz alá süllyedt” levelekkel, mégpedig trópusi szobanövényeinkről leválasztott indás növényrészekkel, 1-1 kisebb pálmalevéldarabkával is megadhatjuk. A trópusi kevertvizű (brak) zónából és a korallszirtek meleg tengereiből származó halak medencéje mögé jól illenek az ágas-bogas korallszirtek, amelyeket esetleg még a tövüknél heverő néhány tengeri csiga- vagy kagylóhéj is tarkíthat. A dioráma háttérszekrény távolságnövelő hatását fokozhatjuk, ha a háttér tárgyak néhány darabja már a medencében megtalálható és a diorámában elhelyezett természeti tárgyak mintegy annak folytatásai. Így a háttér-kövekből néhányat már a medence hátsó üveglapja előtt helyezzünk el, és a diorámában

157

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

folytatódó kövek ezeket teraszosan kövessék. A nád- vagy bambuszháttérnél néhány tő már a medence hátsó homokterében meghúzódhat és a diorámában levő sűrűbb „náderdő” ennek a folytatásaként hat. Még teljesebb a hatás, ha a háttérszekrénykét felülről egy kis égővel megvilágítjuk. E célra a legkisebb méretű izzók (pl. autóreflektor-izzók, sőt zseblámpaizzók) is alkalmasak.

BIOTÓP-AKVÁRIUMOK BERENDEZÉSE

A biotóp-akváriumokban a bennük tartandó élőlények természetes létfeltételeinek biztosítását, környezetük messzemenő megközelítését igyekszünk megvalósítani. A természetes létfeltételek két alapvető komponense: a megfelelő vegyi összetételű, oxigéntartalmú és hőmérsékletű víz, valamint a megfelelő mozgástér (medence). A természetes létfeltételekhez tartozhat azonban egy-egy faj szűkebb otthona, a tulajdonképpeni élettér (biotóp) valamely egészen szűk térre korlátozott darabkája, amelyet főképp a családokat alkotó ivadékgondozó halak választanak ki, vesznek birtokukba és védelmeznek minden más élőlénnyel szemben. Ezt a szűkebb otthont, amely a rejtőzködő, leselkedő halak parti ürege, barlangszerű kőhalom vagy növényfedezék is lehet, territóriumnak nevezzük, a tágabb környezettel szemben, a biotóppal, amelyen a természet kiterjedtebb körzetét értjük, ahol különböző fajok csoportjai vagy társulásai a nekik megfelelő életfeltételeket megtalálják. A biotóp-akvárium berendezésénél tehát az akvarista az általa ismert vidékről származó állatfajnak, vagy legalábbis azonos földrészről származó, együtt tartható fajoknak az élethelyét kívánja szemléltetni, illetve valamennyire megközelíteni. A többnyire műszaki eszközökkel fenntartott miniatűr tóban, az akváriumban ugyanis csak több-kevesebb eredménnyel tudjuk a szabad természetet utánozni. Ennek nem csekély akadálya az, hogy 1. általában kevéssé ismerjük az illető faj, vagy fajok eredeti élőhelyének környezeti képét, 2. távoli vidékek meghatározott élőhelyeiről csak kevés, vagy olykor egyáltalában semmiféle élő környezeti elem (ugyanott élő vízinövényfaj, vagy vele együtt élő állatfaj) nem áll rendelkezésünkre, 3. az akvárium berendezésének esztétikai követelményei miatt is el kell térnünk az eredeti környezet merev követésétől. Mindez okok miatt még a biotópakváriumok berendezésénél is több-kevesebb engedményt kell tennünk, tehát a biotóp fogalmát itt tágabban értelmezve, csupán az eredeti környezet megközelítő utánzására törekedhetünk. A biotóp-akvárium azonban így is igen értékes akvarisztikai törekvést tükröz, mert szűkebb földrajzi területről annak azonos jellegű vizeiből származó fajok társításával, életfeltételeik és eredeti környezetük lehetőségeink szabta megközelítésével az akváriumi tartás optimumút s az akváriumi demonstrálás legnagyobb didaktikai hatását nyújtja. Ezért nyilvános akváriumokban, szakköri bemutató termekben, akvárium-kiállításokon, iskolai szertárakban, élősarkokban a biotóp-akvárium az oktató szemléltetés fontos eszköze, de éppúgy helyet követel magának minden igényes akvarista otthonában is. A biotóp-akvárium lehet egyetlen állatfaj megfigyelését szolgáló egyedi akvá-

158

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

rium, ahol (pl. valamely ismert földrajzi területről és víztípusból származó halfajt) a vele azonos földrészről származó vízinövényfajokkal és víztípusának megfelelő élettelen környezeti elemekkel együtt mutatunk be; de lehet azonos földrészről és hasonló víztípusból származó, egymással együtt-tartható, sőt természetesen is együtt található, tehát összeillő különböző állatfajokból (pl. halfajokból) telepített társasakvárium is. Akár egyedi, akár társas biotóp-akváriumot rendezünk be, alapvető követelmény az eredetit megközelítő vegyi összetételű és hőmérsékletű víz, amelynek adatait az egyes fajok részletes ismertetésében találjuk meg. Az akvarista számára általában a legnagyobb probléma a tartandó halfajjal vagy fajokkal azonos földrészről származó vízinövények megválasztása és beszerzése. Csökkenti a nehézségeket az a körülmény, hogy az élőhelyi környezet kialakításában amúgy is csak egy-egy növényfaj uralkodhat, hiszen a természetben a vízinövények nem tarka összevisszaságban, hanem egy-egy szűkebb területen azonos, vagy csak néhány faj csoportjaiban fordulnak elő. Azonkívül van néhány vízinövény, amely több földrészen is előfordul, s a különféle földrészeken élő fajok csupán szembe nem tűnő bélyegekkel térnek el egymástól. Ilyenek például a Sagittarius és Vallisneria fajok, a Myriophyllum, az Elodea és Limnophila [Ambulia] fajok. Ezeket tehát kisebb engedménnyel többféle földrész biotópakváriumának berendezéséhez is felhasználhatjuk. Mindezek után lássunk konkrét példákat néhány biotóp-akvárium berendezésére. Patakból származó hazai halak (pisztrángok, fürge csellék, kövi csíkok, kölönték stb.) akváriumába: a talaj alsó kavicsággyal jól átcirkulálttá tett durvaszemű kvarchomok, a tetején nagyobb kavicsok és nagyobb legömbölyített kövek. Lapos kövekből 1-2 barlangszerű búvóhelyet is létesítsünk. A kövekre forrásmohák (Fontinalis antipyretica, Amblystegium riparium) csomóit rögzítsük. A háttérbe — tágas kiúszóteret hagyva — faágat vagy gyökeret is tehetünk. A víz kristálytiszta, 10-16 C°-ú, élénken szellőztetett és jól filtrált legyen. A medencét óvjuk az erős napfénytől és felmelegedéstől (izzókkal ne, csak fénycsővel világítsuk meg!). A vízicsigák közül csak a Physa, Ancylus és Theodoxus fajok illenek ide. Csendes folyású vizekből (holtágakból, vizes árkokból) és tavakból származó hazai halak akváriumában a talaj közepes szemcséjű folyami homok, borsó nagyságú kaviccsal keverve. A homok tetejére helyenként diónyi kavicsokat szórhatunk. Élő kagyló tartásakor (pl. szivárványos ökle mellé) az előteret válasszuk el lapos kövekkel a két keskeny oldal mellett U alakban lehúzódó hátsó teraszmagasítástól és ezt a kagyló számára szánt előteret kizárólag finomszemű homokkal töltsük ki. A vízinövényeket mértékletesen alkalmazzuk. A hazai vízinövények csoportjából ide illenek a víziboglárkák (Potomageton fajok), a süllőhínárok (hazai Myriophyllum fajok), a tócsagazok (Ceratophyllum) és tüskés hínárok (hajas); az emers növények közül taviaknál a nyílfű (Sagittaria sagittifolia), a sulyom (Trapa natans), a vízitök (Nupharluteum) és a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba) 1-1 fiatalon betelepített példánya. A víz színére békalencsét, (Lemna, Spirodela) tehetünk. Folyóvízből származó halakhoz a háttérbe parti köveket idéző magasabb sziklákat, a holtágakból és tavakból származóknál nádtöveket

159

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

használhatunk dekorációként. Ha magunk gyűjtjük be a halakat, —a helyszínen figyeljük meg a parti környezet víz alatti képét, onnan hozzunk mindjárt magunkkal növényeket; ily módon a legmegfelelőbben utánozhatjuk a hal eredeti környezetét. A hazahozott növényeket beültetés előtt természetesen alaposan fertőtlenítsük. A vízicsigák közül a Planorbis és a kisebb Limnea fajok valók ide. Lápi, mocsári eredetű hazai halak akváriumában a talaj finomszemű folyami homokból álljon, amelyre kifőzött tőzegkorpából mesterséges iszapot (mulmot) teregetünk. Dekorációnak a háttérbe itt is használhatunk néhány nádtövet, de ugyancsak hatásos ide egy „alásüllyedt” faág vagy gyökér, melyre Chara vagy Nitella moszatok szövedékét telepítjük. A csillárka moszat (Nitella flexilis) üdezöld szövedékével belepett ág vagy gyökér az ősi mocsaras, lápos környezet hangulatát különösen jól adja meg. A növények közül a kálmos (Acores calamus), a mocsári csetkáka (Heleocharis palustris), a pénzlevelű lizinka (Lysimach is nummularia), az átokhínár (Elodea canadensis), a kolokán (Stratiotes aloides), esetleg a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba) kisebb példányai alkalmasak ide. A víz színére a békatutaj (Hydrocharis morsus ranae), a rucaöröm (Salvinia natans) vagy a rovarfogó rencék (Utricularia minor és U. vulgaris) valók. A vízicsigák közül a nagyobb iszapcsigákat (Limnaea auricularia, L. ovata) és az elevenszülő csigákat (Vivipara vivipara és V . hungarica) telepítsük be. A nádon és a bealgásított faágon kívül a jól formálható tőzeglapokat használhatjuk még fel a növények talapzatául és háttér díszéül. Kisebb testű dél-amerikai pontylazacok (Hyphessobrycon, Cheirodon, Aphyocharax, Hemigrammus stb.), törpeszájú halak (Nannostomus, Nannobrycon stb.) és fejreálló lazacok (Anostomus, Chilodus, Leporinus stb.) akváriumában a finom és közepes szemcséjű homokot mesterséges tőzegmulmmal vagy bazaltkőzúzalékkal borítsuk. Esetleg hosszú, megkövesedett falemezeket (barnaszén lapokat) vagy tőzegdarabokat rakjunk a növények lábához. Dekoráció: barna fűzgyökércsomó és a talajra szórt elhalt falevelek. Elöl tágas kiúszóteret hagyunk és a medence hátsó harmadát a két szélén kissé előrenyúló teraszosan magasítjuk. Ehhez megkövesedett falemezeket vagy a fekete bazalt laposra pattintott darabjait használjuk fel. A teraszra finom levélzetű dél-amerikai növényeket ültessünk. (Így pl. Myriophyllum hippuroidest, M. brasiliensét, Ca-bomba aquaticát, C. carolinianát, Bacopa amplexicaulist, B. monnierát, Elodea callitrichoidest, E. densát, Heteranthera zosterifoliát). Ezek közül azonban csak néhány fajt válasszunk ki (általában 1-2 fajt), és ezeket csoportosan, bokrokba ültessük. A belső kép változatosságát inkább élettelen dekorációs elemekkel adjuk meg. A talajhoz hasonlóan a háttér is sötét tónusú legyen. A 23-26 C°-ú kristálytiszta, lágy, szűrt vizet tőzegkivonattal vagy tőzegszűrővel barnítsuk. Nagyobb testű dél-amerikai pontylazacok (Metynnis, Astyanax, Serrasalmus stb.) akváriumában a talaj durvaszemcséjű folyami homok, kaviccsal megkötve. A növényeket, kevéssé tűrik, illetve részben megeszik. Ezért a hátteret magas, lapos felületű kövekkel, hirtelen felmagasodó sziklákkal, talaj alatti alapzathoz rögzített nádtövekkel alakítsuk. A medence közepére néhány lapos követ tegyünk. Néhány erősebben gyökerező, nem nagyon értékes szálas növény ritkás telepítésével is

160

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

megpróbálkozhatunk (így pl. a Sagittaria platyphylával, vagy más dél-amerikai nyílfűfélével, amazónaszi kardfűfélék közül az Echinodorus ,az brevipedicellatusszal)., Az időnként elpusztított néhány tövet újjal pótoljuk. Nagyobb jelentőségűek itt a vízen úszó dél-amerikai növényfajok, így pl. az Eichornia crassipes, Salvinia auriculata, Limnobium stoloniferum, Azolla caroliniana, valamint a felülről belógatott s idővel az algáktól szépen bezöldülő bojtos gyökércsomók. A Serrasalmus fajok (piráják) vérszomjas falánkságát az előtér homokjára fektetett, kevéssé a talajba nyomott macska- vagy kutyacsontváz részekkel (koponya, nyakcsigolyák és néhány borda meghagyásával) szemléltethetjük, de a csontok dekalcinált (mésztelenített) állapotban kerüljenek a medencébe. Ezek idővel bealgásodnak és hatásosan demonstrálják e ragadozó halak mohóságát, amellyel a vízbe hullt állatokat csontvázig „letisztogatják”. Dél-amerikai nagytestű Cichlidák (Pterophyllum, Symphysodon, Astronotus, Cichlasoma stb.) akváriumába, közepes és durvaszemű folyami homok való, igen alaposan kimosva, tőzeg vagy mosatlan homokbetét nélkül. A vitorláshalak és diszkoszhalak tágas medencéiben is csak mérsékelten, inkább a háttérbe helyezzünk növényzetet. Biotóp-társításként csak a magas termetű amazonaszi kardfüvek illenek ide, mint az Echinodorus brevipedicellatus, E. grandifloras, E. paniculatus, E. radicans, E. rostratus, továbbá a dél-amerikai nyílfű-fajok, mint pl. a Sagittaria montevidensis, S. platyphylla és — némi földrajzi engedménnyel — a nyílfüvek submers alakjához hasonlító óriás valiznériák (Vallisneria gigantea) is. A medence leghátsó terébe magas, lapos felületű köveket rakjunk. Búvóhelyül ezek jók is, vigyázva, hogy az egymást félig fedő lapos sziklák egymásra ne dőljenek (lábuknál a térközt alacsonyabb ütközőül használt kődarabokkal töltsük ki). Fedezékül tőzeglapok is alkalmasak (az égetett agyagból és tetőcserépből készült búvóhelyek giccsesek). A nagytestű Cichlasoma és Astronotus fajok fejlettebb példányai nem tűrik a beültetett növényeket, a talajt állandóan túrják, a növényeket erős ajkukkal tövestül tépdesik ki. Ezekhez csak kisebb-nagyobb köveket rakhatunk a medencébe, a háttérbe pedig markánsabb faágdarabot. Az élő vízinövényeket itt szabadon úszó hínár (pl. Elodea densa csomói vagy még inkább vízen úszó növények: Eichornia crassipes, Limnobium stoloniferum, Salvinia auriculata) telepei képviselhetik. A víz 25-30 C°-ú, állandóan szűrt, kristálytiszta, középkemény, jól szellőztetett legyen. A Közép- és Dél-Amerika kis tavaiból, vizesárkaiból származó elevenszülő fogaspontyok (Xiphophorus, Mollienisia stb.) aljzata borsó nagyságú kavics-csal kevert folyami homok. Megfelelő nagyságú medencébe akár 1-3 teraszlépcsőt is készíthetünk. A lapos kövekből épített teraszok a medence hosszában is húzódhatnak mint felfelé kisebbedő ovális „félszigetek”. Az elevenszülők számára az előteret hagyjuk kiúszótérnek, ahová csak néhány egészen alacsony, „előretévedt” kis növényt (pl. az apró fűszerű Echinodorus tenellus-t) ültessünk: A háttérbe azonban — főleg a medence két sarkába —, illetve a teraszmagaslatokra dús lombpárnákat alkotó hínárokat helyezzünk, kellő védelmül az újszülött halacskáknak. A bokrosan ültetett növénycsomók a biotóp-akváriumban a dél-amerikai eredetű Cabomba, Ludwigia, Elodea és Myriophyllum fajokból kerüljenek

161

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ki. Szálas levelű növénycsomók alakíthatók az Észak-Amerika legdélibb részéről származó csavartlevelű valiznériából (Vallisneria spiralis forma tortifolia). A tiszta, középkemény víz általában 20-24, a Mollienisiák esetében 25-27 C° legyen. Az utóbbiak kedvelik az enyhén sós vizet (10 literenként csapott evőkanálnyi konyhasót), valamint az állandóan rendelkezésiekre álló zöldalga táplálékot. Afrikai ikrázó fogaspontyok (Aphyosemion, Epiplatys, Pachypanchax, Nothobranchius stb.) akváriumúban az alacsony vízoszlop 24-26 C°-ú legyen. Talaja finom szemcséjűi folyami homok, tőzegmulmmal fedve. Sűrű növényzet: Limnophila (Ambulia), Lrgarosiphon muscoides (a kereskedelemben évekig Elodea crispa néven szerepelt) és Bacopa bokrokból. Az értékesebb Aponogeton fajok ( A. fenestralis, A. ulvaceus, A. bernierianus) is hatásosan adhatják meg az afrikai biotóp jellegét. A víz színére úszó mohapárnákat (Riccia) helyezzünk, vagy más vízen úszó növény csoportját. Az egyik hátsó sarokból lógassunk be sűrű gyökércsomót (fűz vagy Graminea). Félbevágott kókuszhéjnak a fenéken elfekvő darabja, vagy 1-2 elkorhadt és eltöredezett ágdarabka adhatja meg az esővízzel telt kis afrikai vizesárok „régi elárasztottságának” hangulatát. Az ázsiai pontyfélék (Puntius, Rasbora, Danio, Tanichthys stb.) csapatokban úszkáló halak, amelyek biotóp-akváriumában is a csoportos tartás és élénk mozgás érdekében az előteret szabad kiúszó térnek kell hagyni. A növények közül a különféle Cryptocoryne fajok illenek környezetükbe, mégpedig hátrább a magas C. griffithii, C. cordata vagy C. beckettii és C. affinis („haerteliana”) fajok egyikmásikának csoportja, míg előttük kisebb zöld szigeteket alkotva az apróbb termetű C. nevilliik. A medence sarkaiba egy-egy csomó Hygrophila polysperma vagy Limnophila (Ambulia) sessili f Tora kerülhet. Fadekorációnak bambusznád töveket és több ágra osztódó faágat helyezhetünk medencéjükbe. Az ág homokba fúródott „lábait” ültessük körül alacsonyabb növényekkel (pl. Acorus gramineus var. pusillus, Cryptocoryne nevillii stb.), hogy így az egész még „ősibb” településként hasson. Az ázsiai soktüskéjű sügérek (Nandidák pl. Badis, Nandus) akváriumának talaja kizárólag mosott homok, tetején kavicsokkal. Hátulól előre nyúló faág, tövénél (elágazásai közt) barlangszerű otthonná megmunkált kókuszhéj. Vízinövények: Nomaphila stricta, Caratopteris thalictroides. Az ázsiai labirinthalak (Trichogaster, Colisa, Macropodus, Betta stb.) akváriumába finom szemcséjű homok, bokros csomókban beléje ültetett Limnophila (Ambulia), Synnema triflorum, vagy Hygrophila polysperma növények valók. Az Aponogetonok közül az A. crispus és az A. undulatus illik medencéjükbe. A víz színére úszó vízipáfrányt (Ceratopterist), úszó mohát (Ricciát) vagy békalencséket (Spirodela, Lemna) telepítsünk. A betelepülés régi „patináját” itt is valamely alámerült faággal vagy sűrű, belógatott gyökércsomókkal adhatjuk meg. A bambusz is illő, hatásos dekoráció. Félsós (brak-) vízi trópusi halak (Monodactylus, Scatophagus, Tetrodon, Toxotes, Periophthalmus stb.) akváriumában a 27-30 C°-ra fűtött édesvizéhez 5-10% tengervizet keverjünk. A talaj kizárólag tisztára mosott, durva szemű homokból álljon. A háttereket bizarr formájú természetes sziklák alkothatják, amelyek a nézőoldal felé előretolt, kisebb darabokkal folytatódhatnak. A háttér-diorámában -

162

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

korall sziklatömbök a „távolban húzódó” korallpartok képét idézik. A Toxotesnek (lövőhal) fedezékül használt szerteágazó faág vagy gyökér kell, és csupán magasságának 3/4 részéig feltöltött medence, víz fölé nyúló levelek (Sagittaria, Calla, Aglaonema). A Periophthalmus (kúszógéb) vize csak a medence 1/3 részéig érjen. A homokba hosszan előrenyúló, erős gyökér szerteágazó végei fúródnak; a gyökér nagyobb része kinyúlik a medence légterébe és az egyik keskeny oldalnak vagy hátsó saroknak támaszkodik. A Scatophagusnak (ár gushal) igen fontos a bőséges növényi táplálék (zöldalga, hínár) is.

163

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUM BETELEPÍTÉSE

VÍZINÖVÉNYEK

Az akváriumi állatok számára táplálékot, búvóhelyet, ikrázáshoz aljzatot, ivadékgondozási fészekanyagot, a légzéshez oxigént szolgáltató vízinövények (hidrofitonok) a növények fejlődéstörténeti rendszerének különböző csoportjaiba tartozó állandó vagy részleges vízi életmódhoz alkalmazkodott fajok. Életmódjuk szerint 1. állandóan víz alatt élő, alámerült (submers), 2. víz színén úszó, valamint 3. úszólevelű és vízből kiemelkedő (emers) növényeket különböztetünk meg. Nagyfokú alkalmazkodó képessége folytán azonban az emers fajok egy része fejlődési életszakasza vagy a vízoszlop magassága szerint submers és emers formában egyaránt előfordulhat (pl. a nyílfű — Sagittaria — fejlődési sorrendben víz alatti, úszólevelű, majd vízből kiemelkedő leveleket fejleszt). Rendszertanilag a virágtalan növények közé tartozó moszatok (Algae), mohák (Bryophyta), harasztok (Pteridophyta) törzseiből, valamint a virágos növények, zárvatermők (Angiospermatophyta) törzséből kerülnek ki, a mellékelt táblázatban* szereplő növénycsaládokon és akváriumi szempontból fontosabb nemzetségeken belül. A táblázatban csakis az akváriumi telepítés terén számba jöhető növények szerepelnek. A moszatok közül egyedül a zöldalgákhoz tartozó csillárkamoszatokat (Carophyceae) soroltuk be, mert ezeket a fejlettebb telepű algákat díszes, finom szövedékük miatt az akvaristák már kifejezett céllal telepítik akváriumukba.

AZ AKVÁRIUMI NÖVÉNYEK GONDOZÁSA Az akváriumi növények f é n y i g é n y e ugyan különböző, de azért csaknem valamennyi bőségesebb fényben fejlődik jól. (Így pl. a közkedvelt vízi-kehelyfélék, a Cryptocoryneák, a kevésbé jól megvilágított akváriumokban is eléggé jól megmaradnak, de a gazdagabb fényt azért ezek is meghálálják.

*A 9. táblázat a.köny.végén található 164

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Csupán kevés faj kedveli a csekély fényű, beárnyékolt helyet, mint pl. a kényes madagaszkári rácsnövény, az Aponogeton fenestralis). Az alámerülten élő vízinövények általában kevesebb fényt kívánnak, mint a mocsári és vízen úszó növények. A víz alatt élő hínárokra a direkt napfény az elalgásodás miatt is komoly veszélyt jelent. A hazai vízinövények fő vegetációs idejükben napi 15-18 órás megvilágításhoz alkalmazkodtak; ezek hosszú napszakosak. Ezzel szemben a trópusi eredetűek általában az egyenlítő mentén uralkodó 12 órás megvilágításhoz szoktak; ezek tehát rövid napszakosak. Ennek megfelelően télen - vagy sötétebb helyen levő medencébe a más évszakokban is - a hiányzó természetes megvilágítást néhány órán keresztül kiegészítve vagy teljesen: 12 vagy 15-18 óráig Mesterségesen világítjuk meg. (A mesterséges fénynek azonban megszakítás nélkül, folyamatosan kell a természethez kapcsolódnia.) A hosszú napszakos vízinövények télen még hosszú megvilágításban is rendszerint visszaesnek, vagy teljesen elpusztulnak. A rövid napszakos vízinövényeknek természetesen a 12 órán túli megvilágítás sem ártalmas. Túl erős fényben akváriumi növényeinket algatelepek lephetik el (fonalas moszatok, nyálkás kékalga-bevonatok), amelyek megakadályozva őket az asszimilációban (levelek teljes lefedése) és a tápanyagok felvételében, hamarosan teljes pusztulásukat idézik elő. A nagyfokú algásodás megelőzésével és a káros algák irtásával az akvárium gondozásának fejezetében foglalkozunk majd. A vízinövények fejlődésében komoly következményekkel — akár pusztulásukkal is — járhat, ha a megszokott fénymennyiségüket hirtelen változtatjuk. Így a szabadtéri vagy üvegházi növénykultúrákból akváriumokba áttelepített vízinövények öreg levelei gyakran elpusztulnak, lehullanak, s csak a fiatal levelei alkalmazkodnak az előzőnél kevesebb fénymennyiséghez, amely egyébként az öreg leveleknek is kielégítő lett volna, ha a növény már eleve ilyen fényviszonyok mellett fejlődött volna ki. A kedvelt Cryptocoryneák „betegségnek” vélt levéllyukasodásának vagy levélrothadásának egyik oka éppen a régi fényviszonyok hirtelen megváltozásában keresendő. Ha a „Cryptocoryne-betegséget” nyomban az átültetés után észleljük, valószínű, hogy erről van szó. A v í z k é m i a i ö s s z e t é t e l e a természetben a vízmeder talajával áll szoros összefüggésben. Az oldott sókban szegény tavakban kevés vízinövényfaj, köztük az Isoëtes lacustris, Pilularia globulifara, Subularia aquatica stb. találja meg életfeltételét. Az oldott sókban gazdag tavakban már változatos a vízi flóra. Gessner szerint az ilyen vizekre az Elodea-típusú vízinövények a jellemzők, az átokhínár- és a békaszőlő- (Potamogeton-) félék, a víziboglárkák (Ranunculus) stb. A kolokánok (Stratiotes) és a békalencsék (Lemna) is rendszerint a sókban gazdag vizeket népesítik be. A sókötések közül elsősorban a kalcium- (Ca-) ionok jelenléte fontos, mert a vízinövények fotoszintézisük során főleg a meszet építik be szervezetükbe, és túlfokozódó asszimilációjuk során a levélfelületükön szemmel is érzékelhető biogén mészkiválasztással a vízinövények biológiailag járulnak hozzá az akvárium vizének lágyításához. A kalciumionok további növényélettani jelentősége nagymérvű kolloidaktivitásukban rejlik, amellyel a vízinövények sejtjeiben tömítő plazma-határrétegeket alkotva megakadályozzák a nagyobb molekulájú

165

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

anyagok, például a termelt szőlőcukor (glukóz) kilépését.* A víz kalciumtartalmával igen szoros kapcsolatban áll a pH-érték (a legtöbb természetes vízben 6,0 és 8,5 pH között mozog). A Ca-ionban gazdagabb tavakra a magasabb pH-értékek jellemzők. Azelőtt túlbecsülték a pH jelentőségét a vízinövényekre. Ma már tudjuk, hogy egy-két értékű pH-különbség a fenti határértékeken belül a vízinövényekre nézve nem nagy jelentőségű. A hazai vízinövények a meszes, kemény, 7-8 pH-jú vizeket kedvelik. A trópusi eredetű vízinövényeink egy része a lágy és az oldott huminsavaktól enyhén savanyú vízhez alkalmazkodott, ezért ezek számára a trópusi díszhalak egy része által kedvelt lágy és enyhén savanyított vizet kell beállítanunk. Ilyen trópusi eredetű vízinövények például az Aponogeton, Echinodorus és Cryptocoryne nemzetségek fajai (az utóbbiak ugyanakkor gyökerükön keresztül jelentékeny tápanyagfelvételt igényelnek), a trópusi származású Myriophyllum-fajok stb. A vízinövények fejlődését nagymértékben befolyásolja a vízben oldott növényi tápanyagok jelenléte vagy hiánya, amelyekkel az akvarisztika általános biológiai fejezetében részletesebben foglalkoztunk. A növények fejlődése mindig a legkisebb mennyiségben jelenlevő tápanyag szerint alakul, még akkor is, ha a többi bőségesen áll rendelkezésre (Liebig-féle minimumtörvény). Eszerint a vízinövények fejlődésére a vízben csak nyomokban előforduló mikroelemek (nyomelemek) jelenléte is döntő hatással van. Hiányuk komoly élettani követelményekkel járhat. Akváriumi növényeink hőigénye származási helyük szerint változó. Hazai és hasonló éghajlati területről származó hidegvízi növények az akváriumban is általában csak 14-20 C° hőmérsékleten fejlődnek megfelelően. 20 C° felett többnyire már szétterülnek vagy elhalványulnak, sőt el is pusztulnak. Ugyanakkor a szubtrópusi vízinövény fajok 18-20 C° alatt már rosszul fejlődnek, és 15-16 C° alatt hosszabb idő múlva tönkre is mehetnek. A trópusi fajok jelentős része csak 24-30 C°-on fejlődik jól. Ilyenek az Aponogeton, Ceratopteris, Cryptocoryne, Echinodorus, Eichornia, Hygrophila és Limnophila nemzetségek fajai; míg a szubtrópusiak közé a Vallisneria spiralis, a meleg éghajlati Myriophylumok, Elodeák, Ludwigiák, Sagittariák stb. sorolhatók. Az egyes fajok hőigényét a vízinövények részletes ismertetésében adjuk meg. Az akvaristák egy része általában nem nagy figyelmet szentel növényei speciális hőigényének, s gyakran éppen emiatt azok nem fejlődnek kielégítően vagy hamarosan tönkremennek. Az akváriumi növények hőigénye fajuk speciális igényei szerint kisebb-nagyobb határok között ingadozik. Így például a Vallisneria nemzetségen belül a szubtrópusi eredetű, közönséges, csavartkocsányú valiznéria (V . spiralis) és

*Ez

kísérletileg is igazolható. Ha egy submers növény (pl. átokhínár) hajtását desztillált vízbe helyezzük és néhány órán át erős megvilágítással intenzív fotoszintetizálásra késztetjük, akkor a kísérlet végén a vízből a legfontosabb asszimilációs termék, a glukóz mutatható ki. A kísérletet Ca-ionok jelenlétében megismételve, a növényi sejtek glukózkiválása csökken, sőt keményebb vízben meg is szűnik, mert a glukóz eltávolítását a Ca-ionok erősen gátolják.

166

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

annak az Egyesült Államok déli részéről származó csavartlevelű változata (V. spiralis formatortifolia) 16-21 C°-on is jól díszlik, míg az Új-Guinea és a Fülöpszigetek trópusi vizeiből származó óriás valiznéria (V. gigantea) az akváriumban is 24-30 C° közötti hőmérsékletet igényli. A kívánt hőmérsékletet a vízinövényeknek folyamatosan biztosítsuk. Fokozatos lehűlést bizonyos határig (szubtrópusiak általában 15, trópusiak 18 C°-ig), rövid ideig még elviselnek ugyan, de a hőmérséklet hirtelen változásait — a halakhoz hasonlóan — vízinövényeink is komolyan megsínylik. Az e téren elkövetett hiba általában szállításukkor (hiányos hőszigetelésű csomagolás), vagy a medence teltöltésekor (a növények fölé zúduló túl hideg vagy meleg víz) következik be. Az akvárium növényeit t á p l á l é k f e 1 v é t e l ü k módja szerint három csoportba sorolhatjuk : 1. Azokra, amelyek csaknem kizárólag a gyökereiken keresztül táplálkoznak. ide általában az erőteljes, elágazó gyökerű vízinövények, főleg a mocsáriak tartoznak, mint például a Cryptocoryneák, Marsilea (vízi lóhere), Stratiotes (kolokán), Acorns (kálmos), Trapa (sulyom) stb. Ám ezek is — mint minden vízinövény — a széndioxidot és az oxigént levelükön keresztül veszik fel. Alámerült levelük a sóoldatokat is felveszi. E növények tápdús talajt igényelnek, amely az akváriumban viszont mégsem lehet komposztföld vagy bármiféle földkeverék, mert azok a medence vizét savanyítják, bomlástermékeket hoznak létre, és nagymértékű káros algásodást idéznek elő. A tápanyagokat e növényck számára a mosott homokréteg alatt beágyazott agyagréteggel is biztosíthatjuk. 2. Olyanokra, amelyek levelükön és gyökerükön keresztül táplálkoznak. Ezek levele többnyire finom, áttetsző, de csak ritkán osztott. Ide tartoznak például az Aponogetonok, a Cabombák, az Eichinodorusok, a Sagittariák és a Vallisneriák. Ezek számára elegendő, ha a felső tisztára mosott homokréteg alatt csupán gyengén kimosott homokágyat biztosítunk, némi agyaggal kevert folyami homokból. 3. Alámerült és vízen úszó vízinövényekre, amelyek csaknem teljesen levélzetükön keresztül veszik fel a tápanyagokat. Ezekre általában a karcsú, kecses formák, a finoman szabdalt levélzet és a gyenge, vékony gyökérszálak jellemzők. A levelek finom szerkezete, nagy felülettel járó szabdaltságuk már eleve elárulja, hogy a levélzetnek nagy szerep jut a tápanyagok felvételében és az asszimilációban; a gyökérszálak fejletlensége és elágazatlansága pedig elsősorban e szervek rögzítő, támasztó funkciójára utal. Ide sorolhatók például az Elodeák, a Ceratophyllumok, a Limnophilák (ambúliák), a Myriophyllumok, a Ricciák, a Salviniák stb. E növények ültetés nélkül, szabadon lebegve is megélnek. Számukra a tisztára mosott homok, esetleg az ez alatt beágyazott kevéssé mosott homok is elegendő. Mindezekből kiderül, hogy más-más talajigénnyel kell számolnia az akvaristának, ha csak finomlevélzetű alámerült, vagy vízen úszó növényeket, mással, ha erőteljesebb gyökerű, sima levélzetűeket, s megint mással, ha dúsan elágazó, erős gyökerű mocsári növényeket kíván gondozni. Kielégítő és nem talajforgató állatok esetében bajt sem okozó tápanyagkeveréket biztosíthatunk a legtöbb akváriumi növény számára 1/3 rész félig kimosott folyami homok, 2/4 rész agyag és 1/3 rész

167

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

jól kiáztatott tőzegkorpa (Torfmull) összegyúrt keverékéből. A tőzegkorpa itt csupán a keverék lazán tartására szolgál. Tápigényes növényeknek (tündérrózsák, palkák, vízikelyhek) e keverék aránya következőképpen módosulhat: 1/4 rész homok, 2/4 rész agyag, 1/4 rész tőzeg. A tápkeveréket a kristálytisztára kimosott felső és az oldalszélekhez tapasztott homokréteg alá, illetve közé ágyazzuk. (A leveleiken át táplálkozó növények a víz talajalkotórészeket oldó képessége révén ugyancsak hozzájutnak e tápkeverék homok alá takart tápanyagaihoz.) Igényesebb növényeket, amelyeket a medence átrendezésekor, illetve általános felfrissítése (kicserélése) során nem akarunk fejlődésükben megzavarni — cserepekbe, tálkákba ültetjük, és így süllyesztjük a mosott homokrétegbe. Ennek a módszernek az az előnye, hogy 1-2 gyökeres növény telepítésekor nem szükséges a többi — csupán levélzeten keresztül táplálkozó, kisebb tápanyagigényű — növényt a tápdús altalajjal megterhelni. Különösen előnyös a cserépbe, üvegtálkába vagy műanyag dobozaljba való ültetés akkor, ha a medencében talajfiltrálást végzünk, s általában a szaporító és kereskedelmi medencékben, ahol a gyakori tisztogatások, vízcserék miatt a növényeket sűrűn bolygatjuk. Az ilyenekben gyakran nem is létesítenek fenéktalajt, az ikráztató — illetve búvóhelyet nyújtó növényeket — az esztétikai szempontokat mellőzve — csupán egy-két hosszabb edénybe beültetve az üres medence hátsó terében helyezik el. Az indákkal szaporodó növényeket hosszabb, nagyobb edényekbe ültessük, az egyedül álló, s indás hajtásokat nem fejlesztő növényeket kisebbekben is elültethetjük. A cserepeket, illetve edényeket alul az előbb ismertetett agyagos tápkeverékek valamelyikével töltsük meg nedves állapotban, ebbe ültessük a növényt vagy növényeket, majd a tápkeverék fölé kétujjnyi tisztára mosott, nedves folyami homokot terítsünk. A hevesebb mozgású, magukat a talajba beásó, ott turkáló, sőt azt fel is forgató állatok akváriumában éppúgy, mint az egész fenéktalajt szűrőrétegül felhasználó talajfiltrálás esetén nem alkalmazhatunk agyagos betétet; ilyenkor növényeink számára a szükséges tápanyagokat műtrágyázással biztosítsuk. A növényi tápanyagok tárgyalása során tisztáztuk a vízinövények számára életfontosságú elemeket, s az ezeket kedvező összetételben tartalmazó tápoldatok receptjeit is ugyanott megadtuk. A meszet kedvelő vízinövények számára alaptápoldatként a Knopp-féle, a lágyabb vizet kedvelőknek pedig a Wagner-féle felel meg (lásd 20-21. old.). A mikroelemek időnkénti pótlására kitűnő a Hoagland-féle kiegészítő A—Z oldat (lásd 21. old.). A csaknem kizárólag a gyökerükön át táplálkozó növények a talajfiltráló révén jutnak e vízben feloldott tápanyagokhoz, vagyis a tápsóoldattal megtrágyázott vizet a talajfiltráló szívó hatása e növények gyökeréhez juttatja. A gyökértáplálkozású vízinövények trágyázását szolgálja egyébként még Wendt agyaggolyós módszere is. Finom, iszapolt agyagából nedvesítéssel kb. 1 cm átmérőjű golyócskákat gyúrunk, amelyeket a napon kiszárítunk. E golyókat azután ujjunkkal egyenként a növények gyökereihez dugjuk le, és fölötte a mosott homokot gyorsan eligazítjuk. Ha ezt gyorsan végezzük, akkor a víz nem zavarosodik meg. Növényeink gyenge fejlődése, beteges külseje egyébként normális fényviszonyok mellett mindig tápanyagforgalmi hiányosságokra utal. Így például

168

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

a levelek halovány, fehéres színe (klorofill-szegénysége) gyakran a vas hiányának tudható be. Ilyenkor a klorofill képzése érdekében 1 gramm vas- és magnéziumszulfátot juttatunk 30 liter akvárium vízbe. A növények túltelepítésekor könnyen következhet be széndioxid-hiány, amely növekedési zavarok formájában mutatkozik meg. Ilyenkor csapjával lefelé fordított szódavizes üvegből a csapjára erősített gumicsővel széndioxidot vezetünk az akvárium vizébe (egy üveg széndioxidkészletét 100 liter vízbe), illetve a medence vizére szájával lefelé fordított pohárba vagy kémcsőbe. Jó trágyázó anyag még az ammóniumnitrát, amelyből a medence űrméretétől, illetve a növények mennyiségétől ás tápigényétől függően hetenként vagy 4 hetenként 1 grammot adhatunk 30 liter akvárium vízbe. A levelek széleinek elhalása, a levéllemezek kilyukasodása, az egész levél elrothadása megfelelő fényviszonyok és a növények azelőtt egészséges fejlődése ellenére a tápanyagok hiányát jelenti. Ilyenkor a tápoldat addig elmulasztott rendszeres (kb. 6 hetenkénti) adagolását kell sürgősen pótolni. Ha az alapoldatot addig megadtuk, csak a kiegészítő nyomelemes oldatot nem, akkor csupán ezek feléléséről van szó, amely azonban már egymagában elegendő lehet a levelek elpusztulásához („Cryptocoryne-betegség”). Ilyenkor sürgősen vizet cserélünk, vagy a Hoaglandféle nyomelemes A—Z oldatot adagoljuk a vízbe.

RITKÍTÁS, METSZÉS, ALGÁTLANÍTÁS Amennyire öröm az akvarista számára akváriumi növényeinek egészséges fejlődése, annyira nem kívánatos túlzott mértékű elszaporodása. A túl sűrű, elgazosodó növényzet idézheti ugyan a természetes hínárost, de ne felejtsük, hogy az akváriumban nem követhetjük mindenben a természet viszonyait. A túlszaporodott növényzet veszélye megnyilvánulhat : 1. az asszimiláció szünetelésekor (éjjel, borús időben) nagymérvű széndioxid termelésükben, erősebb megvilágításuk idején pedig oxigén túltermelésükben; 2. a tápanyagoknak-a medence talajából, illetve vizéből való gyors felélésében; 3. a fényigényesebb fajoknak a többiek sűrű takarása révén történő károsításában; 4. a kiúszótér csökkentésében s ezzel az állatok normális mozgásának gátlásában; 5. a medence áttekinthetőségének zavarásában az állatok megfigyelhetőségének akadályozásában; 6. az akvárium esztétikai összképének rontásában. A túlszaporodó növényzetet tehát ritkítanunk, a rendezéstechnikai szempontoknak megfelelően szabályoznunk kell. A vízi kertészkedés két hasznos eszköze: a víz alatti ültetést megkönnyítő ültetővilla és egy éles olló. A leválasztandó hajtásokat, sarjakat, a sárgult, beteg részeket, s beültetéskor a gyökérvégeket sohase tépjük, törjük, vagy szakítsuk, mert roncsolási felület keletkezik a növényen, amely nehezen regenerálódik és rothadási veszélyt rejt, sőt a növény így el is pusztulhat. Csakis az éles ollóval vagy borotvapengével okozott, egyenes metszlapú, roncsolási felület nélküli növényseb gyógyul be hamar s fejleszt új sejteket. Ritkításkor az indával szaporodó növények indáját vágjuk el a leválasztandó tőnél és az eltávolítandó tövet ezután óvatosan — a gyökérnyaknál két ujjunk

169

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

közé fogva — a talajból kihúzzuk. A bokrosan szaporodó hínárfélék mellékhajtását az elágazásnál vágjuk le, majd a víz színére úszó (esetleg ültető-villánkkal oda segített) hajtást a medence mellé készített vizes edénybe vagy vizesműanyagfóliára helyezzük. A ritkítást sohase úgy végezzük, hogy a növények ritkás összevisszaságban vagy katonás rendben sorakozva maradjanak, hanem kisebb-nagyobb csoportokat hagyjunk belőlük. Ilyenkor cseréljük ki az elöregedett, felkopaszodott szárú vagy beteges töveket is fiatal, erőteljes tőszaporulattal. A felkopaszodott szárú növényt tövestől kiemeljük; sűrű levelű, üdezöld hajtáscsúcsát vagy mellékhajtását levágjuk és visszaültetjük a régi helyére. A gyökértörzsből szaporodó növények (pl. Cryptocoryneák) fiatal töve még erőteljes föld alatti gyökéroldalág révén függ össze az öreggel. Az idősebb és mellette hajtó fiatal tő együttes képe természetszerű, tetszetős, de ha helyhiány miatt mégis sor kerül a fiatal tövek elválasztására, ezt csak a fedő homokréteg kitakarásával és a két növényt összekötő gyökéroldalág (víz alatti ollóval, vagy az algakaparóba erősített borotvapengével történő) átmetszésével szabad végezni. A hínárfélék csomóinak belsejében levő öregebb tövek többnyire elbarnulnak, felkopaszodnak. Idővel e bokros csomókat úgy fiatalíthatjuk meg, hogy az idős töveket mind kihúzgáljuk és a „bozótot” az öreg tövekről leválasztott mellékhajtások és tenyészcsúcsok együttes viszszaültetésével állítjuk helyre. (Ez a csomó eleinte alacsonyabb, talán ritkább lesz, mint az elöregedett, de az új hajtások gyors fejlődésével hamarosan visszaáll a régi növényegyüttes összképe.) Feltétlenül szükséges a túlszaporodó — és így a medence vízfelszínét a levegőrétegtől akár teljesen is elzáró — vízen úszó növények időnkénti megritkítása is. Vízinövényeinket a nagyfokú megvilágítás, főleg a közvetlen napfény hatására fonalas, vattaszerű moszattelepek, máskor meg bársonyos, nyálkás kékalga bevonatok lephetik el. Ha idejében nem sietünk a növény megmentésére, a fonalas moszatok teljesen behálózzák és megfojtják azt, a kékmoszatok levéllemezt körülvevő nyálkás bevonata pedig megszüntetve a tápanyagfelvételt és az asszimilációt, az egész növény elrothadását idézi elő. Az ezirányú védekezéssel részleteiben az akvárium gondozásánál foglalkozunk.

VÉDELEM A NÖVÉNYEVŐ ÁLLATOK ELLEN Akváriumai növényeink levélszéleinek szokatlan „csipkézettsége”, a levelek tőnél való csonkoltsága, vagy akár egész növényrészek hirtelen bekövetkező hiánya arra utal, hogy a medencében élő állatok egyike-másika növényfogyasztó. A nagytermetű vízicsigák általában mind nagy étvágyú növényfogyasztó állatok. Közülük is legfalánkabbak a hazai nagy tornyos csigák (Limnaea stagnalis) és a nagy kürtcsigák (Planorbis corneus), amelyek hamarosan lelegelhetik legféltettebb vízinövényeinket. Ezért mellőzzük betelepítésüket. Nem, vagy csak csekély mértékben károsítják növényeinket a főleg zöldalgákkal táplálkozó Physa, kisebb Limnaea és Planorbis, valamint a kereskedésekben kapható vörös tornyos csigák (Physastra [Isidorella] proteus).

170

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A halak közül csaknem valamennyi pontyféle (Cyprinidae), a pontylazacoknak (Characidae) pedig egy része - köztük éppen olyanok, amelyeket kizárólag ragadozóknak vélnénk, pl. a Metynnis - növényeket is fogyaszt. Ezek akváriumába tehát semmi esetre se illtessünk értékes, nehezebben pótolható növényfajokat, legfeljebb gyorsan fejlődő hínárféléket, amelyek a halak csipegetése mellett is vegetálnak, avagy (lekopasztásuk után) újrapótlásuk nem okoz p roblémát. A bölcsőszájú tarkasügérek (Cichlidae) közül az Etroplus és Pelmatochromis nemzetség tagjai kedvelik a növényeket, a nagytestű Cichlasomák és Astronotusok viszont nem tűrik meg és erős ajkukkal tövestől tépik ki azokat. Közismert növényfogyasztó halak még az elevenszülő fogaspontyokhoz (Poeciliidae) tartozó tarkafoltos fogaspontyocskák (Xiphophorus variatus), az ázsiai labirint (Anabantidae) közül a csókos gurámi (Helostoma temminckii), a vértesharcsák (Loricariidae) közül a szívóharcsák (Otocinclus fajok), valamint az árgushalak (Scatophagidae) valamennyi faja. A növényevő halak a különféle vízinövények közül előszeretettel fogyasztják a sallangos vízipáfrány (Ceratopteris) és az indiai vízicsillag (Hygrophila) leveleit. Vízinövényeink védelmére nem lehet más recept, mint a telepítendő állatok életmódjának alapos ismerete, illetve ezek akváriumában az értékes, kényes növényfajok mellőzése. A kimondott növénypusztító fajokhoz a vízinövények helyett élettelen dekorációs elemeket, vagy csupán közönséges növényfajokat helyezünk az akváriumba táplálékául (bár ezt zöldalgákkal vagy salátalevéllel is pótolhatjuk). A kevésbé károsított növénytöveket máshová telepítve (avagy a növényevő állatokat áttelepítve) még megmenthetjük. A megrágott leveleket (csigakárosítás), a letépett részeket a csonkolás alatt levágjuk és a növényeket optimális megvilágítás mellett ammóniumnitrát oldattal megtrágyázzuk (30 1 vízre 1 g). A már sárguló részeket feltétlenül távolítsuk el; a metszési felület az ép zöld részre essék. Az olyan növénytöveket, amelyek zöld testfelületének már több mint a fele elsárgult, megbarnult (azaz rothadásban van), már ritkán lehet megmenteni (ha a tenyészőcsúcs még zöld, úgy ennek leválasztásából még új növény fejleszthető). Az ilyen töveket távolítsuk el.

ÁTTELELTETÉS, SZAPORÍTÁS Szubtrópusi és trópusi eredetű vízinövényeink nagy része évelő, s így ezek átteleltetése megfelelő fény- és hőviszonyok biztosításával nem okoz különösebb gondot. Ezzel szemben a hosszú napszakos hazai vízinövények télen még optimális megvilágításban is visszaesnek, elhalványodnak, szétterülnek, elpusztulnak. Ne várjuk meg ezt a folyamatot, hanem mentsük át őket a következő tavaszra „téli rügyeikkel”. Az ilyen „rügyeket” a levelek hónaljáról kell összegyűjteni, vagy a hajtások ilyenkor maguktól is leváló végeit, hajtáscsúcsait őrizzük meg. Lapos, széles üvegedény, üvegkád aljára nedves tőzegkorpát, vagy tőzegkorpa kevés agyaggal és folyami homokkal összegyúrt keverékét terítjük és a „téli rügyeket”, hajtáscsúcsokat egymás mellett e nedves aljzatra helyezzük úgy, hogy csúcsuk a fény felé forduljon. Ezután az edényt üveglappal fedjük le, hogy a hajtáscsúcsok állandó vízpárában legyenek. Mérsékelt fényben, ne meleg helyen teleltessük át.

171

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Kora tavasszal azután napfényre hozzuk őket; ott lassan hajtani kezdenek, s ha már eléggé gyökeresek — a medencében elültetjük. Az erőteljes gyökértörzset, gumót fejlesztő növények tövét bennhagyjuk a medence talajában; ezek azután tavasszal szépen kihajtanak. Az alámerült növényeket akváriumi viszonyok között rendszerint vegetatív úton szaporítjuk. Az öreg növényen fejlődő kis hajtásokat, oldalágakat leválasztva, dugványozzuk. Lehet ugyan ezeket magról is szaporítani, hiszen legtöbbjük virágos növény. Ez azonban igen körültekintő, nagy szakértelmet igénylő, fáradságos bíbelődés. A halszállítmányokkal Európába behurcolt és sok helyen — így nálunk is — tömegesen elszaporodott átokhínárnak (Elodea canadensis) Európába például csak nőnemű példányai kerültek, s így hím példányok hiányában ivarosan nem is szaporodhat. A hínárfélék ivartalan akváriumi szaporítása tehát egyáltalán nem természetellenes, sőt a szabadban is legkiadósabban leszakadó hajtásukkal terjednek. A vegetatív szaporítás mellett az akvaristának olykor azért alkalma nyílik egyes — főleg mocsári — vízinövényfajok virágzását és magkötését is megfigyelni, sőt a beérett magvakat megfelelő körülmények között kikelteni. Így a kisebb termetű tündérrózsák, a tropikus amerikai eredetű Hydrocleis nymphoides és a trópusi vízikalászok, Aponogeton fajok az akváriumban magról is szépen felnevelhetők. Az utóbbiak hosszú füzér virágzatot hajtanak a víz tükre fölé. Ha a füzérvirágzat nőnemű virágai beértek, akkor a hím virágok porzóiról a virágport vékony, száraz ecsettel vihetjük át a bibékre. Amikor a magok beérnek, maguktól a vízbe hullanak. A víz színén úszó magvakat összegyűjtjük és kis üvegcsészében sekély vízrétegen csiráztatjuk. A magvak eleinte hurokkal fedetten a víz színén úszva csíráznak, majd a vízfenékre süllyednek. Később a megrepedt burok leválik, s fölfelé zöld kis levélkezdemények, lefelé pedig gyökérnyúlványok fejlődnek. A csírázó magvakat továbbra is az edénykében hagyjuk, míg 5-10 cm hosszú gyökeret nem eresztenek (8-10 nap) . Ezután tőzegágyas homokrétegbe ültetve őket, cserepeiket a medence homokrétegébe süllyesztjük.

VÍZINÖVÉNYEK GYŰJTÉSE, SZÁLLÍTÁSA A hazánkban szabadból begyűjthető vízinövény fajokat a helyszínen választjuk ki. Elöregedett, nagy gyökerű, elalgásodott töveket semmi esetre se vigyünk haza. Az áttelepítést a fiatal, életerős sarjak vagy az új oldalhajtások bírják a legjobban; ezek a medence viszonyaihoz jól alkalmazkodnak. A vízen úszó fajokat kézzel vagy hálóval gyűjtjük össze. A hínárféléket többnyire ne tövestől vigyük haza, hanem már a helyszínen vágjuk le oldalhajtásukat vagy tenyészőcsúcsukat. A talajba gyökerező mocsári növényeknél ügyeljünk arra, hogy hosszú gyökérzetük meg ne sérüljön (roncsolódás!), de ha gyökerük mégis elszakadna, éles ollóval vagy késsel metsszük vissza a gyökérvégeket. Talajból való kiemelésük puszta kézzel nem mindig sikerül, ezért kis növényásót is vigyünk magunkkal.

172

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A begyűjtött növényeket ne vizeskannában vigyük haza, mert a víz mozgása a kanna falához verdesi a töveket, s mire hazaérünk velük, száruk sérült, levelük esetleg letöredezik. Szállításukra legjobb a vízhatlan papiros vagy a műanyagfólia. A növényt vizesen, kezünkkel jól meglocsolva óvatosan tekerjük be a papírba vagy a fóliába, majd a végeket alul-fölül ugyancsak óvatosan visszahajtjuk, hogy a növény ki no száradjon. Ilyen nedves víz nélküli - csomagolással a vízinövények meglehetősen sokáig állják a szállítást. A nagyobb, szétterülő, törékeny töveket ne csomagoljuk össze több más növénnyel. Hazaérve a növényeket egyenként vizsgáljuk át. A jól észrevehető rovarálcákat, csigákat és egyéb szervezeteket, kivált az algákat csipesszel, pálcikával távolítsuk el, a beteg részeket vágjuk le. A nehezen, alig észrevehető — többnyire a levelek fonákján, szártöveiben megbúvó — apró szervezetektől (amelyek között sok veszedelmes halélősködő is lehet), a növények fertőtlenítéssel szabadíthatók meg. E célra literenként egy csapott kávéskanál timsóport oldjunk fel az áztató edény vizében. Ebben 5 percig fertőtlenítsük, majd azonos hőfokú tiszta vízzel a fertőtlenített növényeket alaposan öblítsük át. A trópusi eredetű akváriumi növények hazaszállítása a kereskedőtől vagy akvarista társunktól ugyancsak víz nélkül, vízhatlan puha zsírpapírba (pausz- papírba), vagy — ami még jobb — műanyagfólia kendőbe göngyölve történjék. Csupán a hőmérsékletre ügyeljünk, ha hidegebb időben szállítjuk. Ilyenkor a műanyagfóliás göngyöleget vagy plasztikzacskót több réteg újságpapírral, távolabbra szállításkor pedig kartondobozba és hőszigetelővel (fagyapot, üvegvatta) is körülvéve óvjuk meg e növényeket. Ha megfelelő nagyságú fóliazacskóba helyeztük a növényeket, a zacskót a légmentes lezárás előtt fújjuk föl kissé, hogy ezzel némiképp csökkentsük a növények összetörődését.

CRYPTOGAMAE - VIRÁGTALAN NÖVÉNYEK CHLOROPHYTA – ZÖLDMOSZATOK Charophyceae — csillárkák A moszatok nyolc törzse és ezen belül kiemelt 16 osztálya* közül egyedül a zöldmoszatok (Chlorophyta) 3. osztályának, a csillárkamoszatoknak (Charophyceae) a képviselőit telepítik az akvaristák édesvízi medencéikbe. E fejlett telepű, szabályosan tagolt testű zöldalgák ugyanis szemre már afféle kecses kis hínárokra emlékeztetnek. Hosszúra nyúlt csúcssejttel növekvő főtengelyük (tévesen „szár”) csomókra (nodus) és a csomók közötti ízekre (internodium) különül; a tengely alsó részében a csomókból kiinduló finom fonalak (rhizoidok) rögzítik a talajhoz. A tengelycsomókból erednek körös-körül és ugyancsak tagolt sugarak (radius) ezek egy magasságban fekvő sugárörvét (verticillus) nevezik tévesen „levél”nek. A főtengelyből eredő melléktengelyek és a tengelyeken egymást sűrűn követő sugárörvök teszik a moszatokat a többi telepes növénytől elütő módon a virágos vízinövényekhez

*Könyvünkben a vízinövények rendszertani besorolásában Soó Rezső Fejlődéstörténeti Növényrendszertanát (Budapest, 1963.) követjük.

173

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

hasonlóvá. Külső megjelenésüket egyébként találóan jellemzi „csillárka” nevük, mert sugárörvük többkarú csillárra emlékeztet. A Chara-félék sejtjei általában egymagvúak, sejtfalanyaguk cellulóz, gyakran gazdag mészlerakódással (Ch. foetida). Vegetatív úton tengely-gumócskákkal és rhizoidgumócskákkal szaporodnak. Ivaros szaporító szerveik is vannak : a szemmel is jól látható, piros szí- nű, gömb alakú, lefelé hajló antheridiumok, és a kissé felfelé álló, zöldes színű oogoniumok. Megtermékenyüléskor az antheridium pajzssejtjeiből spirális spermatozoidok hatolnak az oogonium petesejtjéhez. Az oogonium ezután fekete, keményhéjú osspórává (ún. „chara terméssé”) alakul, amely lehullva egy idő múlva kihajt és új növénnyé fejlődik.

A csillárka moszatok állú- vagy lassan folyó vizeinkben kiterjedt víz alatti üdezöld „gyepeket” alkotnak. A vízinövényektől el nem lepett, más moszatoktól is mentes, tiszta helyeket kedvelik. A sós vizekben is megélnek. A csillárkák sűrű, finom szövedéke számos akváriumi ikrázó halfaj szaporításánál kitűnő védelmet nyújt a szülők falánkságától megmentendő aláhulló ikráknak és a kikelő ivadéknak. Különösen az apró termetű halfajok, pl. a törpesügér (Elassoma evergladei) akváriumába kívánkoznak, ahol sűrű szövedékük

60. ábra. Balra: Chara foetida - bűzös csillárka; jobbra: Chara fragilis — törékeny csillárka

174

61. ábra. Nitella flexilis — hajlékony csillárka

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

közt a szülőkkel együtt nemzedékek nevelhetők fel. Nagyobb állatok medencéiben is szívesen látjuk világoszöld, dekoratív telepeiket, hiszen kőre kőre vagy faágra telepített szövedékük mindenkor a medence üde színfoltját nyújtja. A csillárkők Characeae családjának két nemzetségét ismerjük: Chara és Nitella. Édesvízi akváriumokban mindkettő képviselőivel találkozhatunk. C h a r a. Sekély vizekben, árkokban, tavacskákban elterjedt csillárka moszatok. Tengelyüket és sugarukat legtöbbször kéregsejtek borítják. A mag- és petesejtjeik egyesülése nyomán keletkező zigótából a téli nyugalmi időszak alatt képződik az új növényke. Az akváriumban vagy ilyen ivarosan, vagy pedig ivartalanul szaporodnak.

Chara foetida BRAUN — bűzös csillárka. Neve kellemetlen szagától ered. Kissé merev, szürkészöld, 40 cm magasra is megnövő telepű, többéves csillárka, amely pocsolyákban, tőzeggödrökben és árkokban az egész földkerekségen elterjedt. Bár sűrű sugárörvei folytán ikráztató növényként jól felhasználható, mésszel való erős bekérgesedése miatt az akvaristák kevésbé kedvelik. Chara fragilis DESVAUX — törékeny csillárka. Az előbbihez hasonló, de mindenkor élénkzöld, nem oly bűzös, igen törékeny tengelyű növény, amelynek örvsugarain nincsenek „tüskék” (elágazások). E 30 cm magasságig fejlődő moszat az egész Földön, még szikes-sós vizekben (pl. a Keleti-tengerben, brackvizekben) is elterjedt. A magasabb vízhőmérsékletet jól bírja, ezért régóta tartják ikráztató akváriumokban. N i t e l l a. Mocsarakban, sekély vizű tavacskákban, árkokban előforduló csillárka moszatok tartoznak ide. Tengelyüket és sugaraikat nem borítják kéregsejtek. Sugárörvük 5-8 tagú. Oospórájuk koronája 10 sejtből áll. Szaporítószerveik tavasszal fejlődnek.

Nitella flexilis (L.) AGARDH — hajlékony csillárka. Egy vagy több éves, hajlékony tengelyű, intenzív zöld színű csillárka moszat, amelyre jellemző, hogy (5-8 tagú) örveinek hosszú sugarai a végükön még 2-3 ágra tagolódnak. Így habitusuk igen tetszetős, ezért kedvelt akváriumi növény. Az Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában mindenfelé elterjedt faj kisebb vizek iszapos fenekén sűrű „gyepbevonatokat” alkot. Ikrázó aljzatként és a kikelő halivadék elrejtésére egyaránt igen alkalmas, így a vízinövény-kertészetek régóta kedvelik. A szabadból lehetőleg felmelegedett, sekély vizekből szedjük, mert ezek könnyebben tudnak alkalmazkodni az akváriumi viszonyokhoz. A Nitella kedveli a világos helyet, de erősebb megvilágítás mellett hamar elalgásodik. Telepítéskor finom rhizoid fonalait egyszerűen a homokba dugjuk, vagy a medence valamelyik kövére vagy fadekorációjára akaszthatjuk, azok ott rövid időn belül rögzülnek. U 1 v a c e a e— s a 1 á t a m o s z a t o k. A zöldmoszatok (Chlorophyta) törzsének (Chlorophyceae) osztályába, a gyepmoszatok (Ulotrichates) rendjébe tartozó algacsalád. Nevüket egy-két sejtrétegű lemezből álló, levélszerű telepükről kapták. A tengeri zöldalgák közül a tengeri akváriumokba leggyakrabban telepített moszatfélék tartoznak ide.

Ulva latissima (L.) — tengeri saláta. A Földközi-, Adriai- és Fekete-tenger partvidékén, de más tengerek partjain is mindenfelé gyakori zöldmoszat. Világoszöld telepük sallangos lemeze a saláta levelére emlékeztet. A telep alul több-

175

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nyire valamely aljzathoz nő, de az idősebb teleprészek később leválnak és a vízben szabadon lebegnek. A tengerpartról csupán nedves csomagolásban szállíthatjuk kisebb, kőhöz tapadt, vagy leválasztott telepeiket. Az utóbbiakat akváriumba telepítéskor kisebb kővel rögzítjük a kívánt helyre. A tengeri akváriumok köves-sziklás víz alatti táját üde színfoltként tarkítják a tengeri saláta sallangos világoszöld telepei. Kedveli a sok fényt, s ezért a közvetlen napsütés melegítő hatásától óvott tengeri medencékben fénycsővel világítsuk meg. Jól tartható együtt tengeri rózsákkal, kagylókkal, tengeri csillagokkal és ragadozó halfajokkal, de a tengeri csigákhoz, rákokhoz és növényevő halakhoz csak táplálékként adhatjuk. A tengeri saláták betelepítésével egyébként a mesterséges tengervízzel töltött akváriumokba a természetes törpeplanktont (mikroszkopikus algákat és tengeri egysejtűeket) is beolthatjuk. Az Ulvaceákat, magas nitrogéntartalmuk folytán a tengerpartok mentén trágyázásra, fehérje-, szénhidrát- és vitamintartalmuk miatt pedig Amerikában és Ázsiában emberi táplálkozásra is felhasználják.

BRYOPHYTA — MOHÁK Hepaticae — májmohák R i c c i a c e a e — v í z b e n ú s z ó m o h á k. A növényvilág XI. törzsét alkotó mohák (Bryophyta) 2. osztályába, a májmohákhoz (Hepaticae) tartozó növénycsalád. A víz színe alatt lebegő, apró, levélszerű telepük van. Ivarosan spórákkal, ivartalanul pedig rügykosárkákban keletkező rügyekkel szaporodnak. Asszimilációjuk során a vizet oxigénnel gazdagítják. Riccia fluitans (L.) — úszó májmoha. Villásan elágazó, sűrű, üdezöld levélkéivel s a víz színe alatt tömött csomókat alkotó telepeivel igen tetszetős, kedvelt úszónövény. Jó szolgálatot tesz az akváriumban a habfészket építő halak (Macropodus, Colisa, Callichthys, Acanthophthalmus stb.) fészektámasztékaként. A kikelt halivadéknak és a víz színe alatt tartózkodó fejlettebb halaknak fedezéket nyújt. Kitűnő ikráztató növény. Egész Európában, Ázsiában és Amerikában elterjedt vízimoha; hazánk lápos állóvizeiben is gyakori. Akváriumban igen hálás növény; kellő felső megvilágításban dúsan 62. ábra. Riccia fluitans — szaporodik. Bármilyen keménységű vízben tarthaúszó májmoha tó, de lágyabb vízben jobban fejlődik. 15-25 C° hőmérséklethez egyaránt tud alkalmazkodni. Kedveli a világos, néhány órás napsütötte helyet. Musci — lombosmohák Fontinalaceae — forrásmohák. A mohák 3. osztályának, a lombosmohák (Isobryales) rendjébe tartozó mohacsalád a forrásmohák. Édesvízi akváriumokba egyetlen faj alkalmas. Testük határozottan szárra és levélszerű képletekre különült. Spórákkal szaporodnak.

176

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Fontinalis antipyretica LINNÉ — forrásmoha. Kedvelt ikráztató növény, de bokorszerű csomói a medence kövei közé erősítve díszként is jól hatnak. Leginkább hidegvízi medencékbe való. Tartós akváriumi növény, ha a víz hőmérséklete nem sokkal emelkedik 18 C° fölé. Apró levélke sorokból álló, sűrűn növő szálai olykor 40-50 cm hosszú, bokros telepeket alkotnak. A sötétzöld levélkék alakja a lelőhely szerint igen változatos. Ez az egész Európában, Szibériában, ÉszakAfrikában és Észak-Amerikában elterjedt vízimoha nálunk kövekre vagy ágakra telepedve forrásokban, patakokban, de állóvizekben is előfordul. Lehetőleg ne a gyorsan folyó, hideg vizekből gyűjtsük be, mert az ott élők alig tudnak az akváriumi viszonyokhoz akklimatizálódni, hanem sekély, jól felmelegedő állóvizekből. Az utóbbiaknak alul összekötött csomói a díszhalak ikráztatására is jobban beválnak, mert tartósabbak. A moha-bokrocskákat aljuknál összefogva, kövek közé szorítva vagy U-alakú üvegtűkkel rögzítjük a homokba. Talaj nélküli szaporító-

63. ábra. Fontinalis antipyretica - forrásmoha

177

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

medencékbe vagy a társas akváriumok sziklazugaiba alul zsinórral, alumíniumdróttal összefogott mohacsomókat helyezünk. Az így összefogott bokrocskák rögzítését alul egy-egy nagyobb kaviccsal oldhatjuk meg. A m b l y s t e g i a c e a e — t o l l m o h á k. A lombosmohák Hypnobryales rendjébe tartozó mohacsalád a tollasmohák, amelynek fajai szárazon fákra, kövekre telepednek, de ugyanakkor az árkok vizében is előfordulnak. A forrásmohákhoz hasonló felépítésűek, de levélkéik még apróbbak és így telepeik finom, tollszerű képet nyújtanak.

Amblystegium riparium LINNÉ — tollmoha. A Fontinalishoz hasonló, de annál lényegesen finomabb felépítésű, díszes moha; az előbbivel szemben világoszöld szára és levélkéi melegvízi akváriumban idővel tollszerűen elvékonyodnak.

64. ábra. Amblystegium riparium — tollmoha

178

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

(Az akvaristák ezt a vízimohát gyakran helytelenül „Fontinalis gracilis”-nak nevezik.) A nálunk szárazon is előforduló tollmohát akváriumi tartás céljára legjobb felmelegedő sekély tócsákból, árkokból begyűjteni. Sohase telepítsük az akváriumba a szabadból hazahozott egész mohapárnákat, mert azok tövében és belsejében az öreg, elhalt részek rothadóban vannak. Válasszuk le ezekről a friss zöld hajtásokat és kavicsokkal vagy üvegtűkkel csak ezeket rögzítsük a talajhoz. Az Amblystegium nagyobb telepeit a talajforgató Cichlidák medencéiben szabadon lebegve tarthatjuk, s így e halak akváriuma ősi településű képet nyújt. A tollmoha kedveli a világos helyeket, de kímélnünk kell az erős napfénytől. Kellő mesterséges fényben télen át is szépen zöldell. Vesicularia dubyana (C. MULL) BROTHERUS — jávai moha. Ugyancsak a Hypnobryales rendbe tartozó, igen finom levélkéjű növény. Indonéziából, a Malájfélszigetről, és a Fülöpszigetről származik s mint kitűnő ikráztató növény, külföldön az akvaristák körében „Jawamoos” néven terjedt el. Nálunk még nemigen ismerik, de néhány akvaristánk már tenyészti. Rendkívül nagy alkalmazkodó képességű; hazájában vízpartokon, de gyakran még szárazon is megtalálható. Jóllehet először mintegy 65. ábra. a) Isoëtes lacustris — közönséges durdafű 30 évvel ezelőtt került Euróés b) Isoëtes malinverniana — itáliai durdafű pába, az akvaristák hamar elfeledték, s csak az 1957. évi újraimportálása után vált közkedveltté. Az alámerült formában kultivált jávai moha rendkívül apró, üdezöld levélkékkel pásztázott hajtásai a vízben lebegve, alacsonyan kúszva terjednek, gazdagon elágaznak és ily összevisszaságban egymás fölé növekednek. Ezáltal laza szerkezetű, laposan elterülő, sűrű mohapárnák keletkeznek, amelyek habitusa az Asparagus plumosus nevű közkedvelt szobanövény finom levélzetére emlékeztet. Egyébként a mohafaj megjelenése az adott életfeltételek szerint meglehetősen változik. Rhizoidjait legmegfelelőbb kis kövekkel őskőzetek közé rögzíteni, de minden más aljzattal is beéri. Igénytelen a víz összetételével szemben is. Kedveli a fényt, de óvnunk kell az elalgásodástól és a talajtúró, valamint növényevő halaktól. Ta-

179

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

pasztalataim szerint 18-30 C° hőhatásokon belül a víz hőfokára sem érzékeny. Igen egyszerűen, a hajtásvégek leválasztásával szaporítjuk. Kisebb-nagyobb telepei a medencék igen dekoratív színfoltjai; kiterjedt nagy telepei pedig kitűnő aljzatot nyújtanak a talajra ikrázó akváriumi halaknak.

PTERIDOPHYTA — HARASZTOK Isoëtaceae — durdafüvek A növényvilág XII. törzsét alkotó harasztok vagy „edényes virágtalanok” Lycopsida osztályának Isoëtales rendjébe tartozó növénycsalád. Megvastagodott gumószerű törzsükből kiinduló keskenyszálú levelük levélrózsát alkot, s kiszélesedő tövük gödreiben viselik az ivar szerint eltérő formájú spórákat. Középen a meddő-, kifelé a termőlevelek helyezkednek el. Az Isoëtaceae család kb. 60 faja Földünk főleg szubtrópusi vidékein terjedt el; hazánkban hiányoznak. Legtöbbjük iszaplakó mocsári növény, de akadnak köztük állandóan alámerült, kétéltű, sőt teljesen szárazon élő formák is.

Isoëtes lacustris LINNÉ — közönséges durdafű. Európában, Nyugat-Szibériában és Észak-Amerikában elterjedt faj. Széles gyökértörzséből spirális tengelybe rendeződött 10-120 sötétzöld, kötőtűszerű levél ered. Hidegvizű akváriumokban tartós, örökzöld haraszt. Szállításánál, beültetésénél, gondozásánál tartsuk szem előtt, hogy igen törékeny növény, amely az agyaggal kevert homoktalajt és a 18 C°-nál nem magasabb vízhőmérsékletet kedveli. Filicales — valódi páfrányok P o l y p o d i a c e a e — é d e s g y ö k e r ű p á f r á n y o k. A harasztok V. osztályát alkotó páfrányfélék (Pteropsida) 3. alosztályának (Leptosporangiatae) 2. rendjébe a valódi páfrányok (Filicales) tartoznak, amelyeknek Polypodiaceae és Parkeriaceae családjai akvarisztikai szempontból egy-egy értékes vízipáfrány fajt szolgáltatnak. A páfrányok nagy többsége a Polypodiaceaehez tartozik. Lágyszárú, kúszó vagy felegyenesedő gyökértörzsű növények. Vékonyszövetű levelük többszörösen szárnyalt, ritkábban egyszerűen szárnyas (pl. Polypodium), vagy ép (pl. Microsorium); sporangiumuk nyeles.

Microsorium pteropus (B. L.) CHINA — lándzsás vízipáfrány. Régebbi, synonim neve: Leptochilus decurrens (COPELAND). Tojásdad alapú, fölfelé lándzsaszerűen megnyúló, hegyben végződő, élénkzöld levele a trópusi akváriumok feltűnő dísze. Csak az utóbbi években került Európába s egyik-másik akvaristánál már nálunk is megtalálható. Hazája Elő-India, Dél-Kína, Indomalajzia és a Fülöp-szigetek, ahol áradásos területeken fákon, sziklákon, erdei talajon megkapaszkodva fordul elő, de tisztán submers formában is tenyésztik. Hosszan megnyúlt, hegybefutó, lándzsaszerű világoszöld levelének szélei enyhén fodrosak. A levelek egyébként legyezőszerűen rendeződve nőnek a rhizómából, amelynek vékony, hosszú szálai az akvárium szikláin, tőzeglemezein, sőt üvegfalain is hamar megtapadnak, ezért e dekoratív vízipáfránnyal a medence legkülönfélébb helyeit ékesíthetjük (az akvárium műszaki berendezési tárgyainak eltakarására is igen alkalmas). Tapasztalatom szerint fény- és hőigényes növény, amely tiszta, lágy, enyhén savanyú, 24-

180

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

28 C°-ú vizet kedvel. Az anyatő levelein gyökeres kis hajtások fejlődnek, amelyek idővel leválnak vagy óvatosan leválaszthatók és más helyekre rögzíthetők. P a r k e r i a c e a e — s z a r v p á f r á n y o k. Az ugyancsak a valódi páfrányokhoz (Filicales) tartozó szarvpáfrányok a Polypodiaceae családdal rokon trópusi víziharasztok, amelyeket egyes növényrendszerezők eredetileg ide is soroltak, azonban újabban külön családba (Parkeriaceae) sorolják. A szarvpáfrányok elnevezése onnan ered, hogy e fajok vízből kinövő (emers) leveleinek szövete többnyire csaknem a főérig visszafejlődik, s így szarvra emlékeztető alakot ölt.

Ceratopteris thalictroides (L.) BRONGNIART — sallangos vízipáfrány. Az akvaristák „víz alatti” vagy „úszó páfrány”-ként, sőt „szumátrai vízipáfrány”-ként is emlegetik. Igen kedvelt akváriumi növény, amelyet egyaránt lehet alámerült, úszó és mocsári növényként is nevelni. Halványzöld, lágy, nagyon törékeny levelének alakja fölöttébb változatos. A submers forma levelei nagy felületűek, jobban vagy kevésbé karélyozott szélük az egész levelet finoman osztottá teszik (innen a „sallangos” elnevezés). A vízben úszó forma levélalakja gyakran szögletes, rombusz formájú; ezt a Ceratopteris-formát azelőtt tévesen külön fajnak tartották és „szögletes vízipáfrány (Ceratopteris deltoidea vagy C. cornuta) néven emlegették. Ma ezt a módosulatot csupán a sallangos vízipáfrány szögletes formájának (C. thalictroides 66. ábra. Ceratopteris thalictroides forma cornuta) mondjuk. Kedvező körülforma cornuta — sallangos vízipáfrány mények közt a víz alatti forma az 50 cm szögletes formája, amelyet az akvarismagasságot is elérheti. A sallangos víziták „szumátrai vízipáfrányként" vagy páfrány a földkerekség csaknem valam„úszó páfrányként" is emlegetnek ennyi trópusi vidékén elterjedt, ahol az időszakosan váltakozó vízállású mocsarak lakója. Akváriumi tartása nem nehéz, ha kellő meleget, világosságot, de nem túl erős napfényt biztosítunk a számára. Kedveli a lágy, 24 C°-nál lehetőleg nem alacsonyabb hőfokú vizet. Submers nevelésnél a páfrány gyökérlabdáját a homokba dugjuk, s miután az onnan eleinte könnyen kiszabadul, nagyobb kavicsokkal vagy üvegtűvel erősítjük le. A vízen úszó forma jó fejlődéséhez akadályozzuk meg a vízpára visszacsepegését a levelekre. Szaporítása igen egyszerű. A jó körülmények között élő növény levélszélein kis sarjak fejlődnek, amelyek idővel maguktól is leválnak és a víz színére emelkednek. Ha e sarjaknak már elegendő gyökérszáluk van, magunk is leválaszthatjuk azokat és leültetve vagy víz színén úsztatva nevelhetjük tovább. A tél folyamán a legtöbb sallangos vízipáfrány elpusztul, mert általában egynyári. Sarjak vészelik át a telet, mint mocsári növénykék, lapos, sekély vízborítású tálakban, világos helyen, 18-20 C° hőmérsékleten.

181

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

HYDROPTERIDES — VÍZIPÁFRÁNYOK Marsileaceae — lóherepáfrányok

67.ábra. Marsilea quadrifolia — mételyfű

A p á f r á n y f é l é k 4. alosztályát alkotó vízipáfrányok (Hydropteridales) Marsileales rendjébe tartozó páfránycsalád a lóherepáfrányok; két nemzetsége a Marsilea és a Pilularia. A Marsileák (mételyfüvek) többnyire a trópusokon és szubtrópusokon mocsári növényként, kétéltű módon élő vízipáfrányok. Nálunk csak egy fajuk fordul elő. Hosszan kúszó gyökértörzsből előtörő rövidebbhosszabb száruk végén helyezkednek el a négylevelű lóherére emlékeztető levelek, amelyek tövén a bab alakú sporokarpiumok ülnek. A Marsileák a heterophyllia példái: spirálisan összesodrott szikleveleiken kívül osztatlan lemezű alámerült, úszó és vízből kiemelkedő leveleket is fejlesztenek. A levélkaréjok tulajdonképpen a sporangiumokat körülvevő sporokarpiumok burkai.

68.ábra. Pilularia globulifera — gyeppáfrány

Marsilea quadrifolia LINNÉ — mételyfű. Az akvaristák kedvelt „négylevelű lóheréje”. Igen érdekes külsejű, tartós akváriumi növény, amelyet kiegészítő növényként kisebb csoportokban a magasabb növények elé, a kövek vagy fadekoráció köré, gyakran egészen az előtérbe ültetnek. Egész Európában, Közép- és Dél-Ázsiában elterjedt vízinövény; hazánkban folyók menti iszaptalajon és rizsvetésekben gyakori, helyenként a rizsföldek gyomnövénye. Hidegvízi akváriumokban jól díszlik, de igénytelensége folytán a melegvízi medencékben is jól megmarad. Kedveli az agyagot tartalmazó homokot. Gyöktörzse osztásával szaporítható; a leválasztott részeket kézzel vagy ültető-villával a talajba rögzítjük. A trópusi Marsilea fajok (pl. az ausztráliai M. drummondii ), amelyek olykor kereskedelmi forgalomba kerülnek, alig különböz-

182

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

tethetők meg egymástól és egyéb sajátságokban, így pl. igénytelenségük terén sem igen térnek el egymástól. Pilularia globulifera LINNÉ — gyeppáfrány. Több egymáshoz hasonló Pilulafia faj közül az édesvízi akváriumokba leggyakrabban ezt az Európában honos fajt telepítik. Ez az igénytelen külsejű kis páfrány gyökértörzséből sűrűn felfelé irányuló, ár alakú, alig 1 mm széles, élénkzöld levélkéivel inkább mint gyepalkotó növény kelt hatást. A medence előterébe, kövek, faágak közé ültetik. Kisebbnagyobb telepei kis gyepszigetekként érdekes színfoltok; az egész medence talaját behálózó sűrű telepei pedig kitűnő ikráztató aljzatot alkotnak. A fiatal levélkék vége még spirálisan becsavarodott. Ridegvízi növény, de a víz kisebb felmelegedését is jól tűri. Télen is szépen zöldell. Salviniaceae — úszópáfrányok A vízipáfrányok (Hydropterides) alosztályának 2. rendjéhez, a Salvinialeshez tartozó páfránycsalád, két nemzetsége az Azolla és a Salvinia. Vízen úszó növények. Hajtásuk két sor ovális úszó levélbál és gyökérszerűen módosult, alálógó (víz alatti) levélből, a rhizophyllumból áll. Ez a módosult levél finoman szőrös és bojtszerűen, hosszan alácsüngő, ezért tévesen gyökérnek tekintik. Ennek tövén ülnek a spórát rejtő sporokarpiumok.

Azolla caroliniana WILDEVOW — karoliniai mohapáfrány. Igen csinos kis úszónövény, amely szobaakváriumi tartásra csak feltételesen alkalmas. Apró, szürkészöld levélkéi egy hosszanti tengely mentén pikkelyszerűen húzódnak; ez a főtengely azután több kisebb oldalsó tengelyre ágazik. Az úszó levélkék aljáról hosszú, fonalszerű, módosult levelek mint „gyökérrojtok” csüngenek alá. Hazája ti trópusi és szubtrópusi Amerika, ahonnan Franciaországba és Németországba behurcolva, azok déli területein elvadult. Újabban több helyen hazánkban (áradások után 69. ábra. Salvinia natans — a Duna partjaira sodortan pl. a Rómaifürdőnél, a vízi rucaöröm váci Hétkápolna tavában) is megtalálták. Ideterjedésének módja még ismeretlen. Akváriumban leginkább nedves, meleg levegőben, világos helyen, 18-25 C°-ú, nem túl kemény vízben (10 nk°-ig) tartható. Míg azonban a szabadtéri medencékben minden különösebb beavatkozás nélkül jól fejlődik, sőt a sekély partszéleken meggyökeresedve dúsan el is burjánzik, addig a szobaakváriumokban gyakran összetöpörödik, sőt télen többnyire el is pusztul. Ezért átteleltetésük végett helyezzük a még egészséges telepeit üveglappal lefedett lapos tálban sekély vízrétegre vagy tőzeges-agyagos iszapra, és világos helyen, 1215 C° hőmérsékleten tartsuk tavaszig. Salvinia auriculata AUBLET — dél-amerikai úszó rojtpáfrány. Melegvizű akváriumok igen kedvelt úszónövénye. 10 cm hosszúságig fejlődő hajtástengelyének két oldalán a mi Salvinia natansunkénál kisebb, ovális alakú, világoszöld levelei helyezkednek el, s mintegy harmadik sor levélként ez alatt lógnak sűrű rojtokban a gyökérszerűen módosult rhizophyllumai. Dél-Amerika állóvizeinek és folyóholtágainak a színén széles, sűrű telepeket alkot. Kedveli a sok fényt és a 20-25 C°-ú vizet. Levelei igen érzékenyek a rájuk hulló vízzel szemben, ezért a fedőüve-

183

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

get lejtősen fektessük fölé. Előfordulási helye szerint leveleinek formája változó; ezeket gyakran formaként írják le. Így pl. egyik nagy úszólevelű alakját forma olfersiana KLOTZSCH néven terjesztik a vízi-kertészetekben. Életkörülményei szerint is változtatja habitusát. Például a magas hőmérsékleten, kevés fényben nevelt példányainak levelei aprókká és lekerekítettekké válnak. Szaporítása sarjhajtások leválasztása révén történik. Sűrű úszó telepei a medence felső leárnyékolását szolgálják (a közvetlen fénysugarakat kerülő halaknál kívánatos!) és kitűnő ikrázási aljzatot nyújtanak a víz színére ikrázó halfajoknak, s kedvező védelmet a kikelő halivadéknak. Salvinia natans (L.) ALLIONI — vízi rucaöröm. Állóvizekben, főleg mocsaras, lápos helyeken és vízesárkokban gyakori úszónövény Európában, Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában. Úszólevelei nagyobbak, markánsabbak az előző fajénal. A szabadból begyűjtött rucaöröm gyökérlevelei közt sok parazita bújhat meg, ezért gondosan fertőtlenítsük! Szobaakváriumban kevésbé hálás, mint az előző faj. Rövid ideig marad meg; többnyire ősszel elpusztul.

SPERMATOPHYTA (PHANEROGAMAE) — VIRÁGOS NÖVÉNYEK ANGIOSPERMATOPHYTA — ZÁRVATERMŐK DICOTYLEDONOPSIDA — KÉTSZIKŰEK A növényvilág legfejlettebb törzsei a magvas (virágos) növények (Spermatophyta) közé tartoznak, amelyek a nyitvatermők (Gymnospermatophyta) és a zárvatermők (Angiospermatophyta) törzseiből állanak. A nyitvatermők körében nincsenek vízinövények, így valamennyi virágos vízinövény a z á r v a t e r m ő k (Angiospermatophyta) közül kerül ki. E törzs két nagy osztályra különül, a k é t s z i k ű e k r e (Dicotyledonopsida), és az e g y s z i k ű e k r e (Monocotyledonopsida).

Ranunculaceae — boglárkafélék Ranunculus aquatilis LINNÉ — nagy víziboglárka. Nálunk az Alföld álló és lassan folyó vizeiben, szikes tavaiban gyakori víziboglárkafaj. Heterophylliás növény: víz alatti levelei finoman osztottak, végükön villásan szétágazók, a Cabomba leveleire emlékeztetnek; a vízen elterülő úszólevelei viszont vese alakúak, 3-5 karélyúak. Virágainak szirma 1-2 cm hosszú és kénsárga színű. A virágok a levélnél alig hosszabb kocsányon emelkednek a víztükör fölé. Csak hidegvízi medencébe illik, de nem nagyon hálás akváriumi növény, mert előbb-utóbb elcsökevényesedik, sőt széjjel is esik. Szabadtéri akváriumokban (kerti tavakban) jobban megmarad, de az ide telepítendő töveket is lehetőleg állóvízből gyűjtsük be. Nymphaeaceae — tündérrózsafélék A közismert tündérrózsafélék, ahová a vízi-kertészetek legszebb ékességei sorolhatók, a Nymphaeales rendbe tartozó Nymphaeaceae család tagjai. E vízinövénycsalád 3 alcsaládra tagolódik; 1. lótuszok (Nelumboideae), 2. tündérrózsák (Nymphaeoideae)

184

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

és 3. tündérhínárok (Cabomboideae). Az l. alcsalád képviselői a szabadtéri, a 2. alcsaládéi a szabadtéri s részben már a szobai, a 3. alcsaládéi pedig jellegzetesen a szobaakváriumok kedvelt vízinövényei.

Nymphaeoideae — tündérrózsák Nymphaea alba LINNÉ — fehér tündérrózsa. Álló és lassan folyó vizeinkben — főleg az Alföldön — gyakori. Vastag gyökértörzséből eredő, épszélű, szív alakúan kimetszett bőrnemű leveleket terít a víz színére — egészen 1,5 méter magasságig. Lágy, fodros, víz alatti leveleket, amilyenek a sárga tavirózsán gyakoriak, ritkán fejleszt. Júniustól augusztusig virágzik. 9-12 cm-es fehér szirmú virágának rendszerint négy csészelevele van. Hosszúkás, szétnyíló szirmai a felálló sárga porzókkal együtt a magház oldaláról erednek. A bibe legfeljebb 20 sugarú. Termése gömbölyded. A magot homok alá ágyazott agyagos gyepföldbe vagy legalábbis homokkal kevert agyagba kell elültetni. Csakis a paludáriumban vagy kerti medencében elvetett, s egészen fiatal hajtásában telepített példányok alkalmasak szobaakváriumi tartásra. A szabadból kerti medencébe telepítendő tövek is még fiatal, életerős növények legyenek. Az idősebb, sok levelű példányokat legegyszerűbben tőkéjük szétdarabolásával szaporíthatjuk.

A fiatal tündérrózsatövet agyaggal alapozott, homokborítású virágcserépbe ültetve süllyesszük az akvárium talajába. Csak nagy felületű medencébe érdemes betelepíteni. A levelek színét óvnunk kell a beporosodástól, de a visszacsepegő vízpárától is, ezért a fedőüveget lejtősen kell fektetni. Noha a tágas, nagy szobamedencékben is csökevényesen fejlődnek, még így is sok szabad helyet kell számukra biztosítani. Ezért csak 1, legfeljebb 2 tövet ültessünk az akváriumba, s a többi növényt ezektől meglehetősen távol helyezzük el. Sok fényt, sok tápanyagot igénylő növény, amelynek nagy levelei és virágai csak felülről érvényesülnek, ezért leginkább a kerti díszmedencék kedvelt vízinövénye. A kertészetek egyébként a tündérrózsák szebbnél-szebb melegvízi fajaiból számos gyönyörű színváltozatot tenyésztettek ki sárga, vörös, égszínkék és lila virágszínekben. A keszthelyi Hévízen szabad ég alatt virít az öblös-fogas levélszélű, piros vagy lilás virágú hévízi tündérrózsa (Nymphaea rabra ROXB). Az ép levélszélű, világoskék virágú égszínkék tündérrózsa (Nymphaea coerulea SAV.) a budai Malom-tó, 70. ábra. Ranunculus víziboglárka

aquatilis

—

nagy

185

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Tata-Tóváros, Eger és Miskolc-Tapolca langyos vizeiben virít. Nymphaea daubenyana hortorum — kerti kék tündérrozsa. Szubtrópusi eredetű alanyokból kertészetileg kitenyésztett tündérrózsa-hibrid, amelyet (az előbbi hazai fajjal szemben) a melegvízi akváriumok 20-26 C°-ú vizében tarthatunk. Hosszúnyelű, szív alakban kimetszett, vagy ovális leveleinek felülete eléri a 30 cm hosszúságot; felső oldaluk élénk sötétzöld, fonákjuk pirosas. A levelek széle enyhén hullámos. A virágszirmok alapjuknál sárgásfehérek, egyébként halványkékek. Úszóleveleinek tövénél gyakran fejleszt járuléknövénykéket, amelyeket az anyatőről könnyen leválaszthatunk, ha már néhány gyökérszálat is eresztettek. A leválasztott növénykéket különkülön kis cserépbe ültetjük és a kerti medence szélén sekély vízbe állítva, melegen tartjuk. Ha szép zöldek maradnak és újabb leveleket hajtanak, akkor áttelepítjük őket az akvárium magasabb vízrétege alá. Szobaakváriumokba csakis ilyen kicsiny példányait lehet betelepíteni. Az idősebb tövek igen nagyra fejlődnek; a rajtahagyott adventív 71. ábra. Nuphar luteum — sárga tavirózsa hajtások a nyár folyamán a víz színére törnek és virágot nyitnak. A szabadban nevelt példányok levelei ősszel elpusztulnak, ilyenkor a gumókat kivesszük a talajból és kifőzött homokban — meglehetősen nedvesen tartva —, fűtött helyiségben átteleltetjük. A szobaakváriumban gondozott példányokat agyagos homokba ültetjük és mennél erősebb felső megvilágítást nyújtunk számukra. A fenti tündérrózsa-hibriden kívül még több-kevesebb sikerrel nevelhetők szobaakváriumban a kisebb termetű Nymphaea pygmaea kitenyésztett változatainak fiatal példányai. A gyakoribb kultúrformák: N. pygmaea helveola mézsárga, N. pygmaea alba hófehér, N. pygmaea purpurea és rubis bíborvörös és vörös virágúak. Ezek a kistermetű kertészeti

186

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

tündérrózsák a Nymphaea tetragona GEORGI fajjal való keresztezések eredményeként keletkeztek.

Nuphar luteum (L.) SMITH — sárga tavirózsa. Tavakban, mocsarakban, lassú folyású vizekben főleg az Alföldön, valamint a Rába és Rábca iszapos partjain fordul elő. Népies neve — a „vízi tök” — a tökre emlékeztető sárga virágjára utal. Igen erős, vastag és a talajban hosszan elnyúló rhizómája van, amelyből meg kisebb gyökérszálak erednek lefelé. A rhizómából először halványzöld, vékonylemezű, fodros, salátaszerű submers leveleket fejleszt. A később hosszú nyélen fejlesztett úszólevelek bőrneműek, oválisak, alapjuknál szív alakúan kimetszettek. A 40 cm hosszúságot is elérik. A majdnem kerek 5 csészelevél sárga szirmokat fog közre. Termése hosszan kicsúcsosodó. Hidegvízi növény, amelyet dekoratív víz alatti levelei miatt a szaküzletek is gyakran árusítanak. A meleg vízhez 25 C°-ig jól alkalmazkodik, s így a trópusi díszhalak nem túl meleg vizében is tartható. Nagy medencékbe való, de ezekbe is csak fiatal, egészséges töveket ültessünk. Akváriumban többnyire nem hajt úszóleveleket, s így állandóan gyönyörködhetünk üdezöld víz alatti leveleiben. Beültetéskor ellenőrizzük, hogy a rhizóma hibátlan-e. Rothadásnak indult vagy sérült gyökértörzsű töveket ne ültessünk el. Miután a levélnyelekben sok levegő van, a beültetéskor könnyen kiszabadul a talajból; ezért tanácsos néhány nagy kaviccsal a tövét rögzíteni. Igen fényigényes növény, tehát világos helyen tartsuk.

72. ábra. a) Cabomba aquatica — tavi tündérhínár; b) Cabomba caroliniana — karolíniai tündérhínár

187

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Nuphar pumilum (TIMM) DE CANDOLLE — törpe tavirózsa. A sárga vagy nagy tavirózsához hasonló, de vékonyabb szárú, kisebb és fodrosabb levelű faj, amelynek levélátmérője a szabadban sem haladja meg a 15 cm-t. Hazája Kelet-Európa és Nyugat-Szibéria; nálunk szabadban nem fordul elő. Kisebb méreténél fogva szobaakváriumi tartásra a N. luteumnál mindenképpen alkalmasabb faj, amelynek tartása, gondozása egyébként mindenben megegyezik nagyobb termetű rokonáéval. Cabomboideae — tündérhínárok Cabomba aquatica AUBLET — tavi tündérhínár. A legszebb submers akváriumi vízinövények egyike. Szára többnyire gazdagon elágazó. Világoszöld, csaknem kör alakban elrendezett, villásan osztott levelei kettesével egymással szemben állnak. E submers levelein kívül, amelyek felületének átmérője 7 cm-ig terjedhet, pajzsalakú, osztatlan úszólevelek is fejlődnek. Apró, halványsárga virágai hosszú nyélen ülnek. Mexikótól délre — Brazíliáig honos, ahol többnyire állóvizekben olykor 2 méter hosszú szárat is fejleszt. Akváriumi tartása terén nem éppen igénytelen növény. Sok fényt és meleget kíván, télen 22-24, nyáron 25-30 C°-ot. Szereti a lágy vizet, de az egri trópusi vízinövény-kultúrából származó tövek már a kemény vízhez alkalmazkodtak. A víz pH-ja nem játszik döntő szerepet fejlődésében, bár az enyhén savanyú víz kedvezően befolyásolja növekedését. Nagyfokú fényigényessége mellett óvnunk kell az elalgásodástól, mert az gyorsan tönkreteheti. Kritikus évszak számára a tél, amikor a rövid idejű természetes fényt mesterségessel kell kiegészítenünk. Cabomba caroliniana A. GRAY — karoliniai tündérhínár. Az előző Cabomba fajokhoz külsőleg hasonló, de durvább, markánsabb levélzetű. Submers leveleinek farmája félkör vagy vese alakú, élénkzöld színű, 3-4 cm hosszú és 6 cm széles. Úszólevelei keskeny-oválisak vagy fordított tojás alakúak; alul lilás-pirosak. Virágai fehérek, alapjukon két sárga foltot viselnek. Amerika 40. északi szélességi fokától a 35. déli szélességi fokig fordul elő; tőhosszúsága a természetben másfél méterig terjed. Tartása nagyjából megegyezik a C. aquaticáéval, de kevésbé hőigényes. Nyáron 18-23, télen 16-18 C° vízhőmérséklettel is beéri. Az egri trópusi vízinövény-kultúrában és Miskolc-Tapolca tavában jól meghonosodott; az innen származó tövek középkemény vízben jól díszlenek, de igen fényigényesek. A var. pulcherrima HARPER nevű, nagyon szép változatának bíborvörös szára és pirosas levelei vannak; hozzánk még nem jutott el. Ceratophyllaceae — tócsagazok Gyökér nélküli submers növények, villásan gazdagon osztott levélörvökkel és igen apró alámerült virágokkal díszlenek. A szabadban álló és lassan folyó vizekben, gyakran lebegveúszva fordulnak elő. Akváriumba alkalmas hidegvízi növények, s bár eléggé igénytelenek, száruk és levelük törékeny.

Ceratophyllum demersum LINNÉ — érdes tócsagaz. Csaknem az egész földkerekségen előforduló (kozmopolita) növény. Hazánkban tavakban és folyó mellékágakban található, ahol 50-100 cm hosszúra is megnő. Népiesen borzhínárnak is nevezik. Csaknem színtelen hajtásai az iszapban horgonyoznak le, a víz színéig nő a sűrűn örvös szár, amely később eltöredezik és így úszó-lebegő hínárrá válik. A 2-4 cm átmérőjű levélörvök gazdagon elágaznak, villás végűek, és a levélkék

188

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

finoman tüskések, ezért tapintásuk érdes. Az érdes tócsagaz áttelelő növény, amely ősszel 1 cm hosszú, vastaghúsú „téli leveleket” hajt. A termőlevélen egy lecsüngő magkezdemény fejlődik. Termése makkocska. Egyivarú, egylaki virágai közül a hímvirágnak hosszú, spirális porzója van. Igénytelen akváriumi növény, amelyet akár úszónövényként, akár kaviccsal vagy üvegtűvel a homokba lerögzítve is tarthatunk. Szaporíthatjuk egyszerűen a szár osztásával, vagy az oldalhajtások leválasztásával Ceratophyllum submersum LINNÉ — sima tócsagaz. Az előbbi fajhoz hasonló, de leveleinek három-négy villás elágazása, vékonysága és simasága folytán fino-

73 ábra. a) Ceratophyllum demersum — érdes tócsagaz ; b) Ceratophyllum submersum — sima tócsagaz

mabb, törékenyebb vízinövény. Levélörvei kevésbé zártak és hosszabb osztatúak; jóval törékenyebbek is. Ez is kozmopolita növény. Nálunk az érdes tócsagaznál jóval ritkábban fordul elő; tartása is megegyezik az utóbbival. Cruciferae — keresztesvirágúak A pipacsfélék (Rhoeadales) rendjébe tartozó lágyszárú növényeknek fürtbe álló kétivarú viráguk, 4 csészelevelük és 4 szirmuk van, amelyek kereszt alakban rendeződnek. Termésük hártyás választófallal 2 rekeszre osztott hosszú, vékonybecő vagy rövid becőke. Közülük csak egyetlen fajt tartanak akváriumban.

Cardamine lyrata BUNGE — japán kakuktorma. Igen kecses hidegvízi mocsári növény, amelynek submers alakját mint tartós akváriumi növényt gondozzák.

189

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Kelet-Szibériában, Kína északkeleti részében, Koreában és Japánban honos. Hosszan kúszó, elágazó gyökértörzsből merőlegesen erednek a váltakozó állású, 3 cm átmérőjű kerekded vagy vese alakú, kissé hullámos felületű levelek. A submers forma nem hoz virágot. 15-20 C°-ú vizet kedvel; melegebb vízben levelei nyúltakká, finomabbakká válnak. A víz iránt nemigen érzékeny, de lágyabb vízben levelei nagyobbra fejlődnek. Vékony leveleit óvnunk kell a csigák kártételétől. Szaporítható tőosztással, és a gyökeres csomóknál leválasztott hajtásokkal.

74. ábra. Cardamine lyrata — japán kakuktorma

75. ábra. Callitriche polymorpha — változó mocsárhúr (balra) és Callitriche verna — tavaszi mocsárhúr (jobbra)

Callitrichaceae — mocsárhúrfélék Ezek a kutyatejfélék (Euphorbiales) rendjébe tartozó vízinövénycsalád egylaki virágú, kicsi tagjai. A porzós virág egyetlen porzószálból, a termős virág kétrekeszű magházból áll; termése 4 makkocska. A törékeny száron a levélkék szembenállók. Télen is zöldellnek. Jelentős részük hegyvidéki erdei tavacskák hínárnövénye. A hideg hegyi tavakból vagy a gyorsfolyású vizekből származók akváriumi tartásra alkalmatlanok, mert kényesek a magasabb hőmérsékletre. Csak a sekély álló, felmelegedő vizekből telepítsük akváriumunkba.

190

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Callitriche polymorpha LÖNNB — változó mocsárhúr. Főleg hegyvidéki pocsolyák felszínét borító növényke, amely nálunk a tavaszi mocsárhúrnál gyakoribb. Vékony szárán szembenálló víz alatti levélkéi vékonyak, szalagszerűek, míg úszólevelei fordított tojás alakúak és háromerűek. Kerekded termései 1,5 mm szélesek. Akváriumban a felmelegedett vízből származók jól meghonosodhatnak, de csak nyugodt mozgású, aprótestű halak között maradnak meg épségben, mert száruk meglehetősen törékeny. Szaporítható a hajtások leválasztásával és széttűzdelésével. Callitriche verna LINNÉ (Syn.: C. palustris DRUCE) — tavaszi mocsárhúr. Az előbbi fajhoz hasonló növény, de ovális termése csak 1 mm széles, úszólevelei lapát alakúak vagy fordított tojásformájúak. Sekély tavakban és hegyi pocsolyákban fordul elő. Akváriumi tartása és szaporítása megegyezik az előbbi fajéval. Acanthaceae — akantuszfélék A burgonyafélék (Solanales) rendjébe tartozó növénycsalád, fagyszárú vagy fás trópusi növények. Akváriumokban eddig 3 fajukat honosították meg, amelyek nemrég terjedtek el s váltak közkedveltté. Az akantusz- vagy medvekörömfélék levelei egyébként szembenállók, viráguk pedig tátogatószerű, többnyire fürtökben rendeződött. Hygrophila polysperma ANDERSON— indiai vízicsillag. Leghálásabb akváriumi növényeink egyike, amelyet többnyire alámerült formájában gondoznak, de

76. ábra. Hygrophyla polysperma — indiai vízicsillag

77. ábra. Nomaphila stricta — vízi hortenzia

191

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

vízből kinövő alakjában is nevelhető. Délkelet-Ázsia mocsaraiban, áradásos területein él; a sekély állóvizek parti övezetét növi be. Világoszöld, hosszúkás levelei rövid nyélen egymással keresztben állnak a többé-kevésbé elágazó hosszú száron. E növény kedveli a fényt és a 20-30 C°-os vizet. A talaj és a víz összetétele tekintetében nem válogatós. Jó fényviszonyok között gyorsan fejlődik, dúsan nevel oldalhajtásokat. A hajtások leválasztásával szaporíthatjuk. Dugványozva már egészen kicsi szár- és levélrészei is gyökereznek. Agyaggal kevert homokban levelei nagyobbra nőnek és alacsony vízben a csúcshajtások a víz színe fölé emelkednek. Nomaphila stricta (VAHL) NEES — vízi hortenzia. A kerti hortenziák leveleire emlékeztető, igen dekoratív, nagy levelű vízinövény. Rendszertanilag azonban a Hygrophilához közelálló vízi-akantuszféle. Délkelet-Ázsia sekély állóvizeinek partvidékén élő mocsári növény, többnyire a víz fölé emelkedik. 1956-ban került Thaiföldről Európába, s néhány év múlva akvaristáink körében is elterjedt. Levelei színükön élénkzöldek, fonákjukon halványabbak, alapjuknál és végüknél elhegyesednek; az erős száron kettesével vagy hármasával szemben állnak. Jó körülmények között igen erőteljesen fejlődik, levelei még akváriumban is elérik a 12 cm hosszúságot. 20-26 C°-ú és nem túl kemény vizet kíván. Egyébként gondozása és szaporítása az előbbi fajéval megegyezik. Az egri trópusi vízinövénykultúrában jól díszlik, szépen fejlődik submers és emers formában is. Synnema triflorum (NEES) 0. KUNTZE — vízi petrezselyem. Ugyancsak mutatós, változatos levélzetű, üdezöld színű trópusi mocsári növényt szintén 1956-ban hozták be Thaiföldről Európába, s az előbbi két fajhoz hasonlóan, ez is hamarosan közkedveltté vált. Hazai elterjedését nagyban elősegítette, hogy az egri vízinövény-kultúrában dúsan szaporodik. E délkelet-ázsiai vízinövény a 35-40 cm hoszszúra megnövő szárán felül világoszöld, alul fehéres zöld színű, rövid nyelű, változatos formájú leveleket növeszt. A submers levelek közül a növény csúcsán fejlődők osztatlanok, tojás formájúak, majd lefelé ezeket követik a 15 cm hosszúra is megnövő, erősen bemetszett, szabálytalan, osztott levelek, amelyek valamelyest a petrezselyemre emlékeztetnek. A víz fölé emelkedő emers levelei egyöntetűek, osztatlanok, tojásdad, hegyben végződő formájúak, szélükön gyengén fogazottak. Jelentéktelen, kicsiny virágai az emers levelek tövében ülnek. A „triflorum” név onnan ered, hogy minden virágnyélen rendszerint 3 virág ül. Hálás akváriumi növény, amely kedveli a fényt és a 20-26 C°-ú nem túl. kemény vizet. Könnyen szaporítható a talaj alól előtörő hajtásairól, de levágott szár- és levélrészeivel is. Az utóbbiak a homokban hamarosan gyökeret eresztenek. Elatinaceae — látonyafélék A kétszikűek Cistales rendjébe tartozó növénycsalád, amelybe iszapon kúszó szárú, apró levelű vízinövényfajok tartoznak. Épszélű, osztatlan kis levélkéik elliptikusak vagy lándzsa alakúak, és a gyökeret eresztő csomóknál kettesével szemben állnak vagy kis levélcsokrokat alkotnak. Jelentéktelen külsejű apró virágaik csak az emers növényeken fejlődnek. Hazánkban is élnek látonya fajok, így pl. az iszapos vízpartokon, szikes pocsolyákban és rizsföldeken előforduló pocsolya látonya (Elatine alsinastrum L.) és

192

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

alámerülten a rizsföldeken, főleg a Tiszántúlon megtalálható kétéltű látonya (E. triandra SCHK). Az akvarisztikában csak az alább ismertetett, szép, tömött víz alatti gyepet alkotó fajt kedvelik.

Elatine macropoda GUSSONE — hosszúgyökerű látonya. Igen kicsi, sűrű gyepet alkotó vízinövény. Franciaországban, Spanyolországban, Algírban, Marokkóban, valamint Szicília és Málta szigetén honos. Kúszó szára gazdagon elágazik, minden csomójánál hosszú gyökeret ereszt. A 2-3 cm magas növényke nyélen ülő, lándzsa alakú levélkéi világoszöldek, 4-18 mm hosszúak és 1-3 mm szélesek. Télálló faj. Az egyetlen akváriumi növényünk, amely a medence talaját alacsony, zöld szőnyegként szövi be, s még hidegvízi akváriumokban is zölden

78. ábra. Elatine macropoda — hosszúgyökerű látonya

telel át. Kedveli a fényt és a szobahőmérsékletet (18-22 C°), egyébként azonban sem a víz hőfokával, sem annak összetételével szemben nem igényes. Ne telepítsük hevesebb mozgású vagy talajtúró halak akváriumába, mert hosszú gyökerei gyengén kapaszkodnak, s a növény könnyen kiszabadul a talajból. Sűrű gyepe egyaránt jó védelmet nyújt mind az aláhulló ikráknak, mind a kikelő ivadéknak. Szaporítása szárosztással történhet. Ha a medence talaját viszonylag hamar akarjuk gyepesíteni, akkor a szétdarabolt töveket a medence több pontján arányosan elosztva ültessük el. Trapaceae (Hydrocaryaceae) — sulyomfélék A kétszikűek Myrtales (mirtuszvirágúak) rendjébe tartozó növénycsalád hazai nemzetsége a Trapa. Egynyári mocsári növények, víz alatti és vízen úszó levelük van. Nálunk egy fajuk fordul elő, a hajdan tömegesen virító, de ma már egyre ritkuló sulyom.

193

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Trapa natans LINNÉ — sulyom. Egykor az alföldi folyók holtágaiban a sulyom levélrózsái zöld szőnyegként borították a víz tükrét, és tüskés termését (makkját) gesztenyeízű belső magjáért tömegesen gyűjtötték (innen erednek népies nevei is : „vízi dió”, „vízi gesztenye”). Budapest közelében a Soroksári Duna-ágban még virít. Igen szép növény, amely azonban csak felülről érvényesül. Az iszapból a víz tükréig emelkedő szára ugyanis a víz alatt csak ritkásan álló, páros, tollszerű leveleket növeszt, míg levélrózsában álló, rombusz alakú; élénkzöld leveleit a víz színén teríti szét. A szokatlan formájú levelek szára a középtájon kissé megduzzad. Virágai kicsik; a belőlük fejlődő barnás-fekete termésnek 4 tüskéje van. Ezeket télen nedves állapotban, hűvös helyen tároljuk, tavasszal tőzeggel kevert homokba helyezve 18-20 C°-on hamarosan kicsíráznak. Csak tágas akváriumban érdemes nevelni; de sohasem fejlődik abban. olyan jól, mint a szabadtéri medencékben. Onagraceae (Oenotheraceae) — ligetszépe-félék Ugyancsak a mirtuszvirágúak rendjébe tartozó kétszikű, lágyszárú növénycsalád. Az akvarisztikában csak a Ludwigia nemzetség fajait kedvelik. A Ludwigia-fajok áttelelő, mocsári növények, amelyek szabadtéri medencékben vagy sekélyvizű szobai paludáriumokban a víz tükre fölé emelkednek. Az ilyen emers formák víz fölötti levéltöveiben kis virágok fejlődnek. E szép — fonókán barnáspiros, felületén pedig élénkzöld levelű — vízinövényeket azonban szobaakváriumokban többnyire submers alakban nevelik.

Ludwigia alternifolia LINNÉ — váltakozólevelű tóalma. Az Egyesült Államok állóvizeiből származik. Régebben L. mulertii néven árusították, de manapság egyre ritkább, mert a submers formában való gondozást nem jól bírja. A következő két tóalma-fajtól főleg abban különbözik, hogy míg azok levelei a szár két oldalán egymással szemben helyezkednek el, addig ezé egymás fölött váltakozva állanak. Lándzsa alakú levelei egyébként színükön élénkzöldek, gyakran barnás fényűek, fonákjukon pirosasak. Ez a faj szabadtéri tartásra alkalmas, mert kedveli a sok fényt és a friss levegőt; ilyen körülmények között a magasabb vízhőmérsékletet is jól tűri. Submers tartásnál azonban a víz hőfoka ne emelkedjék a 22 C°, a téli nyugalmi időszakban 10-15 C° fölé, mert leveleit hamarosan elhullatja. A víz vegyi össze79. ábra. Ludwigia alternifolia — váltakozólevelű ludwigia tételére nem érzé(balra), és Ludwigia palustris — tóalma (jobbra) keny.

194

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Ludwigia natans ELLIOT — pirosfonákú tóalma. Az Egyesült Államokban DélKarolinától Floridáig és Mexikóig honos faj, amely melegvizű akváriumokba az előbbinél alkalmasabb. Sokáig ezt is L. mulertii néven árusították. Hasonlít a L. alternifoliára, de levelei szembenállók. A tojásdad, alul-felül lándzsaszerűen hegyesedő levelek fonákja élénkpiros; emers leveleinek felülete igen fényes. Apró virágai sárgák. Szobaakváriumi tartásra alkalmas; 25 C°-ot, sőt magasabb hőmérsékletet is elvisel, de a téli hónapokban ajánlatos számára alacsonyabb hőfokú nyugalmi időszak biztosítása. Leválasztott hajtásairól dugványozva szaporítható. Ludwigia palustris (L.) ELLIOT — tóalma. Európa, Nyugat-Ázsia, az USA melegebb vidékein és Észak-Afrikában elterjedt növény, hazánk délnyugati állóvizeinek, tócsáinak partján, pl. a dél-somogyi Baláta-tóban is díszlik. Leveleik tojásdadok, hegyesek, nyélbefutók, szembenállók, felületükön világos-zöldek, fonákjuk nem piros. Apró virágainak nincsenek szirmai, így a 4 kis zöld csészelevél és 4 porzó beolvadó színe folytán alig észrevehető. Életfeltételei szerint felettébb változatos formájú levelei miatt a kereskedelemben a legkülönfélébb neveken — gyakran pl. L. natans néven — hozzák forgalomba. A keskenylevelű egyedeket forma longifolia, a széles — csaknem kerek — levelűeket pedig forma rotundifolia néven árusítják. A L. alternifoliához hasonlóan 18-22 C°-ú vizet igényel, télen pedig 1015 C°-ú nyugalmi hőmérsékletet. Mindamellett igénytelenebb annál, s átmenetileg a magasabb vízhőfokot és a submers tartást jobban bírja. Legkönnyebben ez is hajtásdugványairól szaporítható, de Wendt szerint az emers formáról begyűjthető; harang alakú kis tokterméséről is szaporíthatjuk. E magokat lapostálban nedves homokra tesszük és üveglappal letakarjuk. 18-20 C°-on a magok kicsíráznak, s mihelyt levélkéket hajtanak, a kis növényeket fokozatosan magasabb vízborításhoz szoktatjuk. Haloragaceae — süllőhínárfélék A Myrtales rendbe tartozó Haloragaceae család Myriophyllum nemzetsége az akvaristák által előszeretettel tartott vízinövényfajokat foglalja magába. A süllőhínárok ugyanis igen finom levélzetű, jól bokrosodó, igénytelen alámerült növények, amelyek sűrű bozótja jó védelmet nyújt a kistestű díszhalaknak, kivált az apró halivadéknak, s ikráknak. Többnyire áttelelő, tartós vízinövények, általában submers módon fejlődnek, de a víz színéig emelkedett hajtáscsúcsok levelei olykor a víz fölé nőnek (fél-emersek). Hajlékony, hosszú szárukon legtöbbnyire örvökbe rendeződve foglalnak helyet a tollszerűen szabdalt finom levelek, amelyek a világostól a sötétzöld, sőt a vörösesbarna színekig változnak. Leveleik tövében nyílnak hímnős vagy egyivarú, szélbeporzással termékenyülő apró virágaik. Többnyire azonban oldalhajtásokkal szaporodnak. Az akváriumi példányokat is az oldalhajtások dugványozásával szaporíthatjuk. Általában igénytelen akváriumi növények, amelyek sem a víz összetételével, sem annak hőfokával vagy a medence talajával szemben nem támasztanak különösebb igényt. Csupán a túl magas (27-30 C°) hőmérsékletre érzékenyek. A finom levélzetet óvni kell a káros elalgásodástól, valamint a szenny rárakódásától, mert ilyen körülmények között a levelek szinte megfulladnak, s a növény hamarosan tönkremegy. Ezért a Myriophyllumok medencéjéből a hulladékot rendszeresen el kell távolítani, ne szellőztessünk erősen és ne telepítsünk melléjük heves mozgású vagy talajtúró halfajokat. A Haloragaceae család másik, Proserpinaca nemzetsége akváriumi szempontból csekélyebb jelentőségű.

195

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Myriophyllum alterniflorum DE CANDOLLE — változóvirágú süllőhínár. Igen kecses submers növény. Hajszálfinom tollazatú, 2,5 cm hosszú leveleiből 4 szembenálló alkot 1 levélörvöt. Apró virágai a víz színe fölé emelkedő nyélen kisebbnagyobb fürtökben váltakoznak. Elterjedési területe: Európa, Izland, Grönland, Egyesült Államok. Hidegvízi növény; akváriumokban nem túl hálás. Igen lágy vizet, tőzegszűrést és világos helyet igényel. 20 C° fölött elcsökevényesedik.

80. ábra. Myriophyllum-fajok: 1. M. brasiliense — brazíliai süllőhínár; 2. M. elationoides — fenyőjellegű süllőhínár; 3. M. hippuroides — borókajellegű süllőhínár; 4. M. pinnatum — bokros süllőhínár

196

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Átteleltetése nehéz. A nyár folyamán mind gyakrabban válasszuk le friss hajtásait, s ezeket sűrű bokrokba ültessük le. Ilyen állapotban — kedvező körülmények között — áttelel; az oldalhajtásaitól meg nem szabadított, erősen megnyúlt tövek azonban a tél folyamán csaknem mindig elhullatják levelüket. Myriophyllum brasiliense CAMBESSÈDES — brazíliai süllőhínár. Azelőtt M. proserpinacoides néven szerepelt. Elterjedési területe az Egyesült Államok déli vidékei és Dél-Amerika. Igen szép faj, amelynek ötösével szembenálló, csaknem vízszintes irányban szétterülő levelei ritkás örvöt alkotnak. Maguk a levelek is ritkábban tollasak, mint a többi süllőhínáré, szálaik megnyúltabbak. A levélhossz 3-4 cm. Színük egészen világoszöld, az emers leveleké sárgás-, fehéres-zöld. Melegebb vizű akváriumokba is alkalmas. Nyáron 25-30 C°-on is tartható. Alacsony vízben a fedetlen medence (paludárium) víztükréből kiemelkedve, majd az akvárium oldalán lecsüngve nő tovább, mint valami ámpolnanövény. Világos helyre ültessük ; a mérsékelt napsütést kedveli. A kereskedelemben elterjedt, keresett faj. Myriophyllum 81. ábra. Myriophyllum-fajok levélörvének szerkezete: a) elationoides GAUDICHAT M. hippuroides — borókajellegű süllő— fenyőjellegű süllőhínár. hínár; b) M. elationoides — fenyőjellegű süllőKözép- és Dél-Amerika hínár; c) M. brasiliense — brazíliai süllőhínár; hidegebb vizű tavainak d) M. spicatum - füzéres süllőhínár; e) M. verticillatum — lakója, s ezért hidegvízi gyűrűs süllőhínár akváriumokba való. Levélörvei 4, ritkábban 5 levélből alakulnak, amelyek tollazata a levélnyélnél kissé feljebb kezdődik. A levélhossz 1-2 cm. A tiszta, nem túl kemény, 15-20 C°-ú vizet kedveli; melegebb vízben megnyurgul. Ugyancsak kedveli a világos helyeket is, de elalgásodásának veszélye miatt óvjuk a közvetlen napfénytől. Oldalhajtásokról szaporíthatjuk. Myriophyllum heterophyllum MICHAUX — változólevelű süllőhínár. ÉszakAmerikából származó kétéltű vízinövény, kétféle levélformával. Víz alatti levelei 46-os örvökben állnak. A finom, fésűszerű levelek hossza eléri az 5 cm-t, a növény szára pedig az 1 métert. A víz fölötti levelek viszont szalag, lándzsa vagy lapát alakúak; ezek tövében ülnek az apró virágok. Tartása megegyezik az M.

197

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

elatinoidesével. Hidegebb vízben finom tollazatú levelei, melegebb vízben pedig egyidejűleg a szalag- és lándzsaszerű levelei is kifejlődnek. Myriophyllum hippuroides NUTTAL — borókajellegű süllőhínár. A kereskedelemben M. scabratum, M. affinis elatinoides, vagy M. mexicanum neveken is árulják. Észak-Amerika és Mexikó tiszta állóvizeiből származik. Tömött, 5-6 levélből álló örvei sűrűn követik egymást a száron. A levélhossz 5 cm. Az emers levelek szalag vagy lándzsa alakúak, és ugyancsak örvökben állnak; hosszuk 2 cm. Az akvaristák legkedveltebb süllőhínárja, amelynek igen napos helyen fejlődő

82. ábra. Balra: M. spicatum — füzéres süllőhínár; jobbra: M. verticillatum — gyűrűs süllőhínár.

példányain a szár pirossá, a levélzet pedig vöröses-barna színűvé válik. Ez a szín azonban nem a növény betegségét jelenti, hanem csupán az erős fény hatására termelődött védő festék, amely a fény későbbi csökkenésével eltűnik. Ilyen példányok fejlődnek például az egri trópusi vízinövény-kultúra napsütötte tavaiban is. A kereskedők ezeket a töveket gyakran „piros miriofilum”, „vörös mirió”, vagy „vízi rókafark” neveken árusítják. A M. hippuroides nagy előnye, hogy a kemény vizet is jól tűri és a hidegvízi akváriumokba is alkalmas. A Myriophyllum pinnatum (WALTER) BRITTON — bokros süllőhínár. ÉszakAmerika keleti részéből, Mexikóból és Kubából származik, ahol tiszta, nem túl

198

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

mély állóvizekben él. A kereskedelemben M. eggelingi, M. tritoni, M. scabratum és M. nitschei neveken is szerepel. Gazdagon elágazó, sok oldalhajtást fejlesztő, submers és emers alakban díszlő faj. Finom, fésűs, 4 cm hosszú levelei szabálytalan állásúak: váltakozva, szemben állva, spirál alakban és örvösen sorakoznak a száron. A vízből kiemelkedő levelek ugyancsak tollasak, de mégis durvábbak, tövükben nyílnak az apró virágok. Szobaakváriumban gyakran és szívesen látott süllőhínárfaj, mert szép bokrokban fejlődik. Oldalhajtásainak tövében járulékos gyökereket növeszt. Jól állja a magasabb vízhőmérsékletet is, ezért a szaporító-medencék jó ikráztató növénye. Myriophyllum spicatum LINNÉ — füzéres süllőhínár Ausztrália és DélAmerika kivételével minden más földrészen megtalálható, még brackvizekben is. Nálunk főleg a mélyebb állóvizekben gyakori. A Balatonban a hínáros békaszőlővel (Potamogeton perfoliatus) együtt nagy hínártelepeket alkot. Fésűszerűen tollas levelei 3,5 cm hosszúak. A levelek négyesével alkotnak örvöt. Emers hajtásain a pirosas, kívül épszélű csészelevelekkel takart apró virágai füzérben 83. ábra. Myriophyllum heterophyllum — változóállnak. Kimondottan hilevelű süllőhínár degvízi akváriumokba való. A kemény vizet is tűri. Télen általában leromlik, kivéve, ha a nyár folyamán hajtásait rendszeresen visszanyessük és azokból sűrű bokrokat ültetünk köréje; így télen is szépen zöldell. Myriophyllum verticillatum LINNÉ — gyűrűs süllőhínár. Európában, helyenként Ázsiában, Afrikában és Kanadában honos. Nálunk sekélyebb állóvizekben fordul elő szórványosan; az előbbi süllőhínárnál ritkább faj. Levelei finoman fésűsek, 4,5 cm hosszúak, többnyire ötösével alkotnak levélörvöt. Szára a 3 méter hosszúságot is elérheti. Emers levelei is tollasak, de durvábbak és az apró virágoknál alig hosszabbak (legfeljebb 15 mm hosszúak). Submers hajtásain ősszel buzogány formájú téli „rügyek” fejlődnek. Ezeket fagymentes, világos helyen átteleltetve — tavasszal igen szép, üde, tiszta töveket nevelhetünk belőlük. Hidegvizű akváriumba való, s csak lágy vízben fejlődik jól. Proserpinaca palustris LINNÉ — tavi bozóthínár. A Haloragaceae család másik, Proserpinaca nemzetsége a süllőhínárokkal rokon, s hozzájuk külsőre is igen

199

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

hasonló vízinövényekből áll. Szobaakváriumban csak ez az egy faj terjedt el. Hazája Észak- és Közép-Amerika. Kétéltű, mocsári növény. Finom tollas, fésűs submers levelei világoszöldek, a 6 cm hosszúságot is elérik, és spirál alakban helyezkednek el a 80 cm-ig megnövő száron. Az emers levelek sötétzöldek, keskeny lándzsa alakúak és kisebbek. A tövükben nyíló törpe virágok zöldessárgák. Igénytelen akváriumi növény, amely 15-25 C°-os vízben, világos helyen jól fejlődik. Víz fölötti leveleinek kifejlesztése után a víz alattiakat többnyire elhullatja. Ilyenkor az emers hajtást a víz alatti részen lemetsszük és víz alatt dugványozzuk. A Proserpinaca palustris hasonlít a Myriophyllum heterophyllumra, s ezért a kereskedelemben gyakran e néven árusítják. A két faj megkülönböztetése azonban nem nehéz, ha a levelek állását figyeljük. A Myriophyllumok levelei ugyanis szabályos örvökben állnak, a Proserpinacaé viszont a növényszár tengelye körül spirálisan. Primulaceae — kankalinfélék A kétszikűek Primulales rendjébe tartozó kankalinfélék (Primulaceae) családja szárazföldi és mocsári lágyszárú növényeknek mintegy 500 fajából áll. Levelük váltakozó, ritkán átellenes állású; virágaik sugaras szimmetriájúak, ritkán csak egyetlen szimmetriasíkkal oszthatók; hosszú nyélen ülnek, vagy levélhónaljiak. Termésük tok. Akváriumi növényként csak két fajuk ismeretes.

84. ábra. Lysimachia nummularia — pénzlevelű lizinka

200

85. ábra. Hottonia palustris — békaliliom

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Lysimachia nummularia LINNÉ, — pénzlevelű lizinka. Árkokban, lapos, erdős helyeken, nedves legelőkön a vízen kívül élő, heverő, kúszószárú növény, amely azonban submers módon is tartható. Európában, Észak-Amerika keleti részein és Japánban honos; nálunk gyakori mocsári növény. A nedves földön kúszó szárán szembenálló, világoszöld levelei kerekded-szív alakúak vagy kissé tojásdadok, mintegy 8-23 mm nagyságú „pénzecskék”. A levélhónaljban ülő virágok csak a szárazföldön élő formán fejlődnek. Igen hálás akváriumi növény, amelynek a szabadból begyűjtött, kifejlett szárazföldi példánya is minden átmenet nélkül alámerülten tovább nevelhető. Kitűnően hozzászoktatható a melegebb vízhez is, így hideg- és melegvízi tartásra egyaránt felhasználható. Jó megvilágításban szépen fejlődik. A víz és a talaj összetételére sem igényes, ezért kezdő akvaristáknak különösképpen ajánljuk. Hottonia palustris LINNÉ — békaliliom. Európában, Szibériában, Kis-Ázsiában elterjedt mocsári növény. Nálunk állóvizek sekély parti részein és nádasokban tavasszal szórványosan nyílik. Submers levelei ritkás fésűszerűen szabdaltak, 7 —12 cm hosszúak és 3-9 cm szélesek. A fehér vagy világos rózsaszínű virágok a víz fölé emelkedő hosszú virágtengelyen nyílnak. hidegvízi növény, télen elpusztul. Szára és levele törékeny. Sok fényt igényel, ezért akváriumban csak átmenetileg tartható, nem túl hálás növény. Gentianaceae — tárnicsfélék Lágyszárú növények. Szembenálló levelük van; mutatós viráguk fürtökben helyezkedik el; ritkán egyedülállók. Többnyire hímnősek, azonban akadnak köztük egyivarúak is. Mintegy 800 fajuk mérsékelt égövi. Akváriumi növényként csak néhány úszólevelű fajukat tartják. Nymphoides humboldtiana (KUNTH) 0. KUNTZE (syn.: Limnanthemum humboldtianum GRISEBACH) — Humboldt tündérfátyla. Vízirózsaszerű kerek, úszó leveleivel a távoli Nymphaeaceae család tündérrózsáira emlékeztet. Az azonos életfeltételekhez való alkalmazkodás folytán alakul ki a Ranales rend tündérrózsáinak és a Gentianales rend tündérfátylainak ez az érdekes habitusbeli és anatómiai hasonlósága. A Nymphoides humboldtiana Dél-Amerikában honos, levélnyelei az 1 métert is meghaladják. Felülről besütő napot, 20-30 C°-os lágy vizet kíván. Agyag és tőzegmoha keverékével töltött cserépbe ültetve süllyesszük tövét mosott homok közé. Szaporíthatjuk a leválasztott járulékos hajtások dugványozásával, vagy a levelek tövében fejlődő magvakkal. Az utóbbiakat homoktalajú, néhány cm vízborítású üvegkádba szórjuk, ahol azok egy ideig a víz színén úsznak, majd lesüllyednek és 25-30 C° hőmérsékleten kicsíráznak. Mihelyt az első levélkék megjelennek, a sűrűn kihajtott növénykéket széjjel kell ültetni agyag, tőzegmoha és homok keverékével töltött kis cserepekbe, s ahogyan növekednek, vízborításukat fokozatosan növeljük. Amikor már erőteljes fiatal növényekké fejlődtek, végleges helyükre telepíthet] ük őket. E szép, de kényes vízinövények gondozása csak kellő vízikertészeti gyakorlattal rendelkező akvaristának ajánlható. Nymphoides peltata (GMELIN) 0. KUNTZE (syn.: Limnanthemum nymphaeoides. LINK) — tündérfátyol. Európa- és Ázsia-szerte elterjedt faj ; hazánkban az alföldi

201

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

folyók holtágaiban fordul elő. 2,5 m hosszúra is megnövő levélnyelein a tündérrózsáéhoz hasonló, 20 cm-t elérő kerek, alul bemetszett levelei vannak. A pajzs alakú levelek tövén növeszti járulékos hajtásait és bokrétában álló virágait. Az utóbbiak sárgák, szirmaik rojtos szélűek. Fűtetlen vagy csak gyengén temperált vizű akváriumokba, de leginkább szabadtéri medencékbe való. Télálló. Hajtásairól és rhizómájának szétosztásával, ivarosan magjairól szaporítható. A magvak keltetése és a palánták nevelése a N. humboldtianá-éhoz hasonlóan történik, de nem olyan magas hőmérsékleten. Scrophulariaceae — tátogatók A tátogatók kétszikűek Solanales rendjébe tartozó növénycsalád. Lágyszárú, ritkán fás növények; átellenes, szórt állású vagy örvös levelek, változatos zigomorf virágok jellemzik. Az utóbbiakat rovarok, olykor madarak porozzák be. 2800 fajuk részben trópusi, részben mérsékelt égövi. Közülük csak néhány nemzetség (Bacopa, Limnophila, Veronica, Micranthemum) képviselőit gondozzák akváriumokban.

Bacopa amplexicaulis (PURSH) W ETTSTEIN — nagylevelű bakopa. A Bacopák kétéltű mocsári növények, amelyek akváriumban submers módon is tarthatók, de csak emers módon, paludáriumban nevelve virágoznak. Meglehetősen vastag szárukon kis húsos, tojásdad levelek vannak. Míg a n a g y 1 e v e1 ű b a k o p a ovális vagy tojásdad levélkéi a 3 cm-t is elérik, addig a k i s1 e v e l ű b a k o p a (B. monniera) fordított tojás vagy lapát alakú levélkéi legfeljebb csak 18 mm hosszúak. A B. amplexicaulis Észak-Amerikából származik, szára a szabadban 60 cm-ig nő meg. Keresztben szembenálló levelei a szárat valósággal körülölelik, vastagok, olajzöldek s enyhén szőrösek. A víz fölé emelkedő hajtások levélhónaljaiban nyíló kékes-lilás, ritkán fehér virágai aprók. Igénytelen akváriumi növény, amely világos helyen, szobahőmérsékletű (18-20 C°-ú), nem túl kemény vízben jól fejlődik. Melegebb vízben levelei felpuhulnak, rothadásnak indulnak, vagy vízicsigáknak esnek áldozatul. Szára igen törékeny, ezért heves mozgású állatok akváriumába ne telepítsük. Miután ritka levelei folytán egymagában ültetve igen kopár, több tövét bokrosan rögzítsük egymás mellé. Tekintve, hogy szobaakváriumban meg emers módon nevelve is nehezen virágzik és így ritkán hoz magot, — szaporítása gyorsan gyökeresedő csúcshajtásainak eldugványozásával oldható meg. Bacopa monniera (LINNÉ) WETTSTEIN — kislevelű bakopa. Az előbbihez igen hasonló növény, de a csupán 40 cm-ig megnövő szárát keresztben körülvevő levelei kisebbek, felületük olajosfényű, s nem szőrösek. Az emers hajtásain fejlődő levélhónalji virágai fehér vagy világoskék színűek. Afrika, Ázsia, Amerika és Ausztrália melegebb mocsaraiban honos, de már Dél86. ábra. Bacopa Európa több helyén is fellelhető. Gondozása az első amplexicaulis — nagyfajéhoz hasonló, de annál magasabb hőmérsékletet levelű bakopa visel el.

202

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Limnophila gratioloides R. BROWN — díszes ambúlia, A Limnophilákat az akvaristák többnyire a régebbi nemzetségnevükön, mint Ambuliákat ismerik, a kereskedelmi és általában a mindennapi akvarisztikai szóhasználatban is ambúliaként” említik. Áttelelő, leginkább submers formában gondozott, üdezöld vízinövények; felületesen szemlélve a Cabomba fajokra hasonlítanak. Levelük örvökben fogja körül a szárat és végükön finoman osztottak. Alacsonyabb vízállásnál virágzáskor a víz fölé hajtott száron szinte nyél nélküli apró, fehér, és rózsaszín virágok nyílnak a különféle formájú emers levelek tövében. Az eddig ismert 30 faj közül 3 terjedt el az akvarisztikában. Délkelet-Ázsiában, a Szunda-

87. ábra. Limnophila-fajok levélörveinek szerkezete. Balról jobbra: Limnophila heterophylla — változó levelű ambúlia; L. sessiliflora — virágnyél nélküli ambúlia; L. gratioloides — díszes ambúlia (Wendt nyomán)

szigeteken, Afrikában és Ausztráliában honos. Az akváriumban tartott fajok közül ez a legszebb. Töve gazdagon elágazik, szépen bokrosodik. Világoszöld levelei 4-12 sugarú örvöket alkotnak a száron. Minden egyes levélke 6-24 kis oldalszállal „tollas”. Igen fényigényes növény, amely télen csak kiegészítő mesterséges megvilágítással díszlik. Kedveli a meleg, 25-30 C°-os, nem kemény vizet. Ha mindezt biztosítani tudjuk — pompásan zöldell és gazdagon hozza hajtásait. Szaporítása is oldalhajtásokról történhet, de a hajtásokat a vízen kívül metsszük le, ugyanis e növény sérülésekor mérgező nedvet juttat a vízbe, amelytől a halak elpusztulnak! A növényi sebből távozó méreg enyhe terpentinszerű szagot áraszt, amely jobban érezhető, ha egy levéldarabkát szétmorzsolunk. A hajtásokat tehát a vízből kiemelt növényen vágjuk le, majd a töveket a visszaültetés előtt lapos edényben áztassuk, s csak az ezt követő gondos átöblítés után tegyük vissza az akváriumba. Limnophila heterophylla BENTHAM — változólevelű ambúlia. Ázsia trópusi részéből és Japánból származó submers vízinövény. 70 cm hosszúra is megnő, s hajlékony szárán sötétzöld levelei 3-4 sugarú örvökben állnak. Minden levél többszörösen „tollas”, csúcsa felé húzódó 10-16 vékony kis oldalága van. Az emers hajtáson lándzsás, szabdalt levelek fejlődnek. Ezek hónaljában ülnek az apró fehér vagy halványlila virágok. Tartása, gondozása megegyezik az előbbi fajéval. A

203

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

L. gratioloides-szel szemben sérüléskor nem bocsát ki magából mérget. Limnophila sessiliflora BLUME — kocsánynélküli ambúlia. Indiában, Ceylon szigetén, a Szunda-szigeteken és Japánban honos. Abban különbözik a, előbbi két fajtól, hogy míg azok szára csupasz, addig ezé enyhén szőrös. Ennek is olyan világoszöldék a levelei, mint a L. gratioloides-éi, azonban a 3-6 sugár levélörv egyes ágai szélesen fogasak. Szára alacsonyabb, mint az előző fajoké, legfeljebb 40 cm magasra nő. Az emers hajtáson ülő fehéres virágai nyeletlenek. Tartása megegyezik az előző Limnophila-fajokéval. Mérget nem bocsát ki. Miskolc-Tapolca tavában jól elszaporodott, télen is díszlik. Innen került el Egerbe, ahol a trópusi vízinövény-kultúrában ugyancsak meghonosodott. Szára itt gyakran megnyúlik, levélformája is gyakran eltér a típusostól. Lentibulariaceae — rencefélék Rovarfogó vízi (submers), vagy lápszéli emers, illetve teljesen szárazon élő lágyszárú növények. Virágalkatuk alapján közel állnak a tátogatókhoz, amit a kétajkú sarkantyús virág is bizonyít. Termésük tok. Mintegy 300 fajuk közül akváriumban csak az Utricularia nemzetség néhány faját gondozzák. A rencék gyökér nélkül a víz színe alatt lebegő növények. Finoman tollas levelükön apró (1-4 mm nagyságú) hólyagok vannak. Ezekbe az élő kis csapdákba bejutott planktonrákocskákat (Daphnia, Cyclops stb.) és más apró víziállatkákat megemésztik. Egyesével vagy kis fürtökben álló viráguk a vízből hosszan kiemelkedő száron nyílik. Melegebb vízben levélzete megnyúlik és megritkul. Mint állatemésztő növények igen érdekesek, de a szaporítómedencéből mellőzzük őket.

88. ábra. Utricularia vulgaris — közönséges rence

204

Utricularia minor LINNÉ — kis repce. Európában és Észak-Afrikában fordul elő. Gyökér nélküli úszó szárán villásan osztott levelei kerekdeden rendeződnek, átmérőjük 18-20 mm. Egy-egy levélen 1— 7 meglehetősen erőteljes, 2 mm-es hólyagocska ül. Virágai citromsárgák. Szobahőmérsékleten tartható, igénytelen akváriumi növény. Szétdarabolt száráról és az ősszel fejlődő, 5 mm-nyi göm-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

bölyded téli rügyeiről szaporítható. A szaporítómedencéből mellőzzük, mert hólyagocskáiban a szétúszó apró halivadék áldozatul eshet. Utricularia vulgaris LINNÉ — közönséges rence. Nagy rencének is nevezik. Egész Európában és Észak-Afrikában elterjedt faj. Nálunk állóvizekben, rizsföldeken alkot tömeges lebegőhínárt. Szára eléri a 2 métert. Levelei többszörösen osztottak, a mellékágak további számos szegélyszálacskára ágaznak szét. Levelenként 10-20 hólyagocskát növeszt, amelyek 4,5 mm hosszúra és 3,5 mm szélesre is megnőnek. Szép aranysárga virágainak sarkantyúja jóval hosszabb szélességénél. Egy-egy virág 1-2 cm hosszú. Hidegvízi növény; télen tönkremegy, de előbb 18 mm hosszú, ovális téli rügyeket fejleszt. Ezeket kis üvegedényben vízborítással átteleltetjük, s belőlük tavasszal szép, üde tövek hajtanak. Lágy és enyhén savanyú vizet igényel. Hólyagcsapdáiban a 2 —4 mm hosszú halivadék áldozatul esik, ezért csak nagyobb halak akváriumában tartható. A rencék érdekes zsákmányfogásának megfigyelésére, illetve demonstrálására tegyük a növényt berendezetlen kis öntöttüvegű akváriumba (akkumulátor-, vagy preparátumüvegbe) és dobjunk a vízbe néhány Daphniát. Az edényt úgy állítsuk, hogy a növényt áteső fényben kézi nagyítóval szemlélhessük. Droseraceae — harmatfűfélék A Sarraceniales rendbe tartozó lágyszárú rovarevő lápnövényeknek mintegy 90 faja van. Jellegzetes képviselőik a hazai tőzeglápokon ritka harmatfű (Drosera rotundifolia) és a botanikus kertek üvegházaiban látható, észak-amerikai eredetű vénusz légycsapója (Dionaea muscipula). Akvarisztikai szempontból alkalmilag egyetlen fajuk, az úszó hínáros ritka Aldrovanda vesiculosa jöhet számításba, amely a rencékkel szemben nem hólyagszerű zsákcsapdáival, hanem speciális levélkéinek összecsukásával tartja fogva áldozatát.

Aldrovanda vesiculosa LINNÉ — Aldrovandi fű. Az egész Földön igen ritka úszóhínár. Az Aldrovandi fű hazánkban azelőtt a tiszai mocsarakban élt; ma csak a Somogy megyei Baláta-tavi előfordulási helyét ismerjük, ahol még elég nagy számban található. A rencénél rövidebb, zömökebb, gyökér nélküli vízinövény; örvösen álló, sertékben végződő levele van. Egyes levélserték hólyagszerűen kiszélesednek, de ezek nem nyitott zsákocskák, mint a rence hólyagocskái, hanem két szétnyílt tojásdad levélféléből állnak, amelyek a róluk előrenyúló szőrök érintésekor összecsukódnak, maguk közé zárják az apró zsákmányt (planktonrákocska,

89. ábra. Aldrovanda vesiculosa — Aldrovandi fű

205

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

apró rovar, zsenge halivadék), azt a mirigy szőrök váladékával megölik, feloldják és felszívják. Akváriumban szobahőmérsékleten (18-20 Co), lágy és enyhén savanyú vízben tartható. Kedveli a fényt, de erős napfényben könnyen elalgásodik. Ősszel levélzete elhal, de áttelelő rügyeivel átmenthető a következő évre. Szaporítómedencékből természetesen mellőzzük. Lobeliaceae — lobéliafélék A kétszikűek Campanulales rendjébe tartozó, a harangvirágfélék (Campanulaceae) családjával rokon trópusi növénycsalád. Mintegy 450 fajt számlál. Azelőtt mint népes növénynemzetséget a harangvirágfélék családjába sorolták — jelenleg önálló növénycsaládot alkot. Lágyszárú növények vagy üstökösfák, zigomorf virágokkal, amelyek portokjai csővé nőttek össze. Közülük csak egyetlen nemzetségnek, a Lobeliának két faját: a bíborvirágú lobéliát (Lobelia cardinalis LINNÉ) és a vízi lobéliát (Lobelia dortmanna LINNÉ) gondozzák akváriumban. Nálunk még egyik fajuk sem terjedt el az akvaristák medencéiben.

MONOCOTYLEDONOPSIDA — EGYSZIKŰEK A fejlődéstörténeti növényrendszertanban az egyszikűek nem képviselnek önálló fejlődési irányt, hanem a kétszikűekkel párhuzamosan fejlődtek; ugyanis mindkét ágat az ősi boglárkafélékből származtatják. Az akváriumi növények olyan jelentős csoportjai tartoznak az egyszikűekhez, mint a hídőrfélék (Alismataceae) családján belül található Echinodorusok és Sagittariák, a békatutajfélékhez (Hydrocharitaceae) sorolt Elodeák és Vallisneriák, a kontyvirágfélék (Araceae) családjából a Cryptocoryneák, vagy mint a közkedvelt vízikalászfélék (Aponogetonaceae) akváriumokban kultivált szebbnél szebb fajai. Alismataceae — hídőrfélék Alámerült és mocsári növények ezek, a különféle életviszonyokhoz különféle alakulású levelekkel érdekesen alkalmazkodtak (heterophyllia). A hídőrfélék nemzetségeinél a hosszú, szalagszerű, alámerült levelek mellett víz színén úszó, valamint a víz fölé emelkedő tojásdad (Alisma), széles szív alakú (Caldesia), lándzsa alakú (Echinodorus) és nyíl alakú (Sagittaria) leveleket is találhatunk. Rovarmegporzású, hemiciklikus* aktinomorf virágaik hímnősek vagy egylakiak. A kétszikűekére emlékeztető virágzatuk örvös-fürtös. Termésük egymagvú aszmagokra** hull szét. Az idetartozó növényfajok habitusképe az elsődleges alámerült, a másodlagos úszó, valamint a levegőn álló leveleik formája a környezetviszonyok szerint meglehetősen változatos. Akvarisztikai szempontból főleg 5 nemzetségük jöhet számításba: 1. Alisma (hídőr), 2. Caldesia (békakanál), 3. Elisma (úszó békakanál), 4. Echinodorus (kardfű), és 5. Sagittaria (nyílfű). Közülük is az utóbbi két nemzetség fajai a legelterjedtebbek az akvarisztikában. A l i s m a — h i d ő r. Submers és emers formában egyaránt előforduló mocsári növények. Fiatal korban vagy magasabb vízben átmenetileg, de olykor állandó jelleggel is szíj alakú víz alatti leveleket fejlesztenek. A mocsári emers formák levegőbe emelkedő levelei lándzsa vagy széles ovális alakúak. A víztükör fölé emelkedő, gazdagon elágazó, piramis alakú fürtös virágzat apró fehér vagy pirosas virágokat hoz.

*A fejlődés alacsonyabb fokán álló spirális és legmagasabb fokán álló ciklikus viráglevélelrendeződés között levő átmeneti viráglevél forma. **Az aszmagtermés (nucula) egymagvú zárt termés, amely egy termő levelű magházban mindig csoportosan képződik.

206

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

90. ábra. A hídőrfélék (Alismataceae) családjába tartozó nemzetségek típusformái: 1. Alisma; 2. Caldesia; 3. Damasonium; 4. Echinodorus; 5. Sagittaria

91. ábra. 1. Alisma gramineum — fűlevelű hídőr; 2. Alisma lanceolatum — lándzsás hídőr; 3. Alisma plantago-aquatica - vízi hídőr

207

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Alisma gramineum GMELIN — fűlevelű hídőr. Többnyire tartósan submers növény. Áttelelő. Rhizómájából fűszerű, 10-15 mm széles víz alatti leveleket fejleszt. Az akváriumi törpe formák levelei 15-20 cm-ig, nagyra növő formáinak levelei viszont 100 cm-ig is megnőnek. A törpe forma virágzata is submers marad. Európa, Észak-Afrika, Kisázsia és Nyugat-India álló- vagy csendesen folyó vizeiben él. Nálunk ritka, inkább tőlünk nyugatra fordul elő. Hidegvízi akváriumokba alkalmas, igénytelen növény. Kedveli a fényt s ha ez télen át is elegendő, — szép zölden áttelel. Tápdús talajba ültetve és sok fényben igen gyorsan fejlődik, és meglehetősen nagyra nő, ezért elegendő, ha talajának mosott homokrétege alá kimosatlan (félig mosott) homokágyat teszünk. Így nem foglal el majd nagy helyet és szalag alakú levelei karcsúbbak maradnak. C a l d e s i a — b é k a k a n á l. A hídőrfélék (Alismataceae) nemzetsége keskeny víz alatti és széles úszóleveleket fejlesztő, fürtvirágzatú mocsári növényeket foglal magában. A Caldesiák közül az akvarisztikában csupán egyetlen fajt kedvelnek.

Caldesia parnassifolia (BASSI) PARLTORE — szívlevelű békakanál. Tartós mocsári növény, amely Közép-Európában, Dél-Ázsiában, Észak-Afrikában, Madagaszkár szigetén és Észak-Ausztráliában 92. ábra. Caldesia parnassifolia – szívlevelű mindenféle állóvízben megél. Nábékakanál lunk azonban ritka, csupán a Nyírség és Somogy néhány állóvizében, így a dél-somogyi Baláta-tóban fordul elő. Elsődleges levelei szalag alakúak, amelyek 30 cm-ig nőnek meg, mindvégig submersek maradnak, könnyen lehullanak. Ezeket követik a kitartó úszólevelek, amelyek széles szív alakúak, majdnem kerekek. 3-6 virágörvből álló virágzata a víz fölé emelkedik. A virágok fehérek. Szobaakváriumokban virágai helyett ősszel levélrügyeket fejleszt, amelyek lehullanak; ezeket összegyűjtve és átteleltetve, a növény szaporítására használjuk. 18-20 C°-ú vizet és sok fényt kedvelő akváriumi növény. A kereskedelemben gyakran Echinodorus- vagy Sagittaria fajként árusítják. E 1 i s m a— ú s z ó b é k a k a n á 1. Sekély vízben élő, leveleit a vízen tutajozó növény, amelynek virágzata is éppen hogy a víz színe fölé emelkedik. E nemzetség hazánkban nem fordul elő, szobaakváriumban csak egyetlen faját gondozzák. Svédország déli részétől Észak-Spanyolországig, Közép-Európától a Szovjetunió európai területéig sekély állóvizekben, helyenként lápokban fordul elő. Iszapban a kúszó gyökértörzséből számos indán nőnek hajtásai. Elsődleges levelei 30-40 cm hosszára nőnek, s csak 1,5-5 mm szélesek, hegyben végződők. Hosszan ovális, 3 cm hosszú úszólevelei fonálvékony száron emelkednek a

208

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

víz színéig. A vízen úszó vagy abból csak alig kiemelkedő virágzata fehér. Áttelelő növény, amelynek submers levelei kellő fényben télen is zöldellnek. Nyáron gyorsan fejlődik és indás hajtásaival az egész medencét behálózza. Ha felső napfényt is kap, — az akváriumban is kivirágzik. Homok alatti táptalajágynak kevés tőzeggel és agyaggal kevert mosatlan folyami homokot használjunk. E c h i n o d o r u s — k a r d f ű. A hídőrfélék akvarisztikai szempontból legjelentősebb nemzetsége a kardfüvek, amelyek díszes fajait az akvaristák trópusi díszmedencékben előszeretettel gondozzák. Mocsári növények, amelyek a természetben többnyire a víz fölé nőnek, a szobaakváriumokban azonban rendszerint állandóan submers formában tartják őket. A kisebb fajok gyökértörzséből indákkal fiatal hajtások nőnek. A nagyobb fajok magról szaporodnak, de csak mocsári növényként emelik a víz fölé laza virágörvökből álló virágzatukat. Submers módon nevelve azonban virágnyelükön nem virágokat, hanem kis járulékos növénykéket fejlesztenek. Ezeket a talajhoz visszahajtva kis kövekkel vagy üvegtűkkel rögzítjük, majd amikor meggyökeresedtek, a nyéltől elválasztjuk őket. A kisebb fajok levelei többé-kevésbé fűszerűek, szalag alakúak. A nagyobb fajok levelei lándzsa alakúak, hosszan oválisok vagy tojásdadok és hosszú nyélen ülnek. A levelek formája egyébként a tartási viszonyok és a növény fejlődési stádiuma szerint is igen változók: a keskeny lándzsa alaktól a széles kanálformáig. Áttelelő, tartós akváriumi növények, amelyek a fajonként változó igények biztosítása esetén az akváriumokban szépen díszlenek és vegetatívan jól szaporíthatók.

Echinodorus brevipedicellatus (O. KUNTZE) BUCHENAU — keskenylevelű amazónaszi 93. ábra. a) Ecltinodorus kardfű. Igen szép és értékelt akváriumi nöbrevipedicellatus — keskenylevelű vény, amelyet sokáig tévesen E. tenellusnak amazónaszi kardfű levelének erezeneveztek, noha ez utóbbi egészen más faj te; b) Echinodorus intermedius — törpe amazónaszi kardfű levelének (lásd később). Hosszú, lándzsa alakú levelei erezete; c) Ecltinodorus paniculatus mindkét végükön elhegyesedők, alul nyélbe— amazónaszi nagy kardfű levélfutók; szélességük elérheti a 4 cm-t, a nöerezete vény maga az 55 cm magasságot. A világoszöld levelek kardszerűen visszahajlanak, Szélességükben enyhén hullámosak is. Erőteljes levélerük a levél alapjánál és valamennyire feljebb is szétágazik. Az emers tövek (igen alacsony vízben és erős felső megvilágításban fejlődnek) hármas virágörvökből álló — olykor 1 méter magasra is a víz fölé emelkedő — fürtös virágzatot hoznak. Szobaakváriumban virágzat nem fejlődik, helyette a rhizómából hosszú indán leveles hajtást hoz, amely függőlegesen vagy ferdeszögben nő a víz felszíne felé. Ezt a járulékos hajtást a talajhoz húzzuk, a növénykét kavicsokkal vagy üvegtűvel lerögzítjük, s meggyökeresedése után akár el is választhatjuk az anyatőtől. A növény hazája Brazília. Akváriumban 20-25 C°-ú lágy vízben, mesterséges, vagy bőséges természetes fényben igen jól fejlődik. Különösen mállott agyag és tőzegkorpa keverékéből készült homokágyba ültetve és tőzegfiltrálás hatására fejlődnek szép, nagy, erőteljes tövek. Az ilyen jól fejlett tövek a széjjel hajló nagy levelekből álló levélrózsák terjedelme miatt tágas helyet igényelnek, ezért már a fiatal növény beültetésekor hagyjunk körülötte elegendő szabad teret. Echinodorus grandiflorus (CHAMISSO et SCHLECHTENDAL) MICHELI — nagy-

209

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

virágú kardfű. Dél-Amerikában nedves partszegélyeken élő mocsári növény, széles, tojásdad, bőrszerű levelekkel. Virágzatával együtt elérheti a 150 cm magasságot. Ezt a pompás nagy növényt csak mocsári növényként lehet tartani fűtött paludáriumokban. Tápdús, agyagtartalmú talajt és 24-28 C° hőmérsékletet igényel. Csak a tövét borítsuk el 15-20 cm magasságig lágy vízzel. Szaporítása beérett magjaival történik, amelyek szárazon raktározva 1-2 évig is csíraképesek maradnak. Echinodorus intermedius GRISEBACH — törpe amazónaszi kardfű. DélAmerikában, Kubában és főleg Brazíliában honos, igen gyorsan fejlődő és terjedő faj, amely a kereskedelemben gyakran helytelen neveken (így pl. E. tenellus, E. gracilis, E. pusillus, repens stb.) kerül forgalomba. Az E. brevipedicellatus-tól — többek közt — abban különbözik, hogy míg az előbbi adventív hajtásai a magasba szöknek, addig az E. intermedius indáiról a talaj hosszában terjednek a hajtások. Szobaakváriumokban rendszerint csak submers formában tartják; az alsó levelek alakja és mérete a növény környezetviszonyai szerint felettébb változó. Tűző napos helyen a növény igen alacsony marad, szétterülő levélrózsával. A levelek lándzsásak, végükön kihegyesedők, rövidnyelűek, 4-6 cm hosszúk és 1-1,5 cm szélesek. Világos (de nem napsütötte) helyen a keskenylándzsás, alul-fölül kihegyesedő levelek felállnak, nyelük 5-8, lemezük 10-12 cm hosszú, szélességük legfeljebb 1,5 cm. Általában a fiatal tövek is mind ilyen formájúak. Árnyékolt helyen, napsütés nélkül a növény levelei elliptikusak vagy kanál formájúak lesznek, felső végük lekerekített, alsó lemezvégük hosszan nyélbe fut ; a nyél elérheti a 20-22, a levéllemez a 15 cm hosszúságot és a 4 cm szélességet. Az E. intermedius világoszöld levéllemeze mindenkor igen vékony, áttetsző. E lágy levelek durvább bolygatáskor könnyen leszakadnak; hosszabb szállításkor pedig — kellő nedvesség hiányában — könnyen kiszáradnak. Apró fehér virágokból álló díszes, finom virágzata csak paludáris neveléssel fejlődik. A submers forma sohasem virágzik, de számos kifutó száron egymás után hozza leveles hajtásait. Egy méter hosszú indákat is növeszt, s néhány hónap alatt — meleg környezetben — hajtásaival nagyobb medencét is sűrűn benőhet. Optimális hőigénye 25-30 C°. A különféle vízkeménységi határokhoz jól alkalmazkodik, mindamellett kedveli a lágy és tőzeggel filtrált vizet. Ha egy példányából sok levelű, bokros tövet kívánunk nevelni, akkor oldalindáit nyessük mindig vissza, még mielőtt azok leveleket fejlesztenének. Az ilyen rendszeresen visszanyesett indájú, gazdag levélrózsájú tövek levelei 1-2 éves koruktól kanál formájúvá fejlődnek. Igen hálás akváriumi növény, amely csupán az alacsony vízhőmérsékletet sínyli meg. Echinodorus longistylus BUCHENAU — hosszúnyelű amazónaszi kardtű. Brazíliából származó mocsári növény, amely submers módon is tartható és főleg nagy akváriumokban, paludáriumokban s szabadtéri medencékbe való. 20 cm hosszú és 10 cm széles, hosszan ovális levelei 50 cm-re is megnövő nyélen ülnek. Csak az emers példányok virágzanak; virágai fehérek. Szívós, ellenálló növény, amely 20-25 C°-ú, lágy és tőzeggel filtrált vizet kedvel. Magasabb vízben a víz

210

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

színe alá emelkedő indán levélhajtásai nőnek. A járulékos hajtások olykor a tő gyökértörzséből nőnek ki, amelyeket igen óvatosan kell onnan leválasztani. Akváriumban agyaggal dúsított homoktalajjal is beéri, szabadtéri kultúrában azonban tápdús földkeveréket igényel. Echinodorus martii MICHELI — lándzsás amazónaszi kardfű. Az európai akvaristák közt csak az utóbbi években terjed. E nagy termetű brazíliai faj, csak tágas medencékbe való. 30-50 cm hosszúságot elérő levéllemezei hosszú lándzsa alakúak, 3-6 cm szélesek, enyhén hullámosak, a levélcsúcs tompa hegyű. A gyökértörzsbe torkolló levélnyél 5-10 cm-nyi. 22-30 C°-ú lágy vizet és sok fényt kíván. Szaporítása a járulékos növényként fejlődő hajtásokról történik. Echinodorus paniculatus MICHELI — amazónaszi nagy kardfű. A legnagyobb termetű Echinodorus-faj, amelynek magassága a levelek lemezével és nyelével együtt 80 cm-t is elérhet. Dél-Amerikában a vízpartokon széltében elterjedt kétéltű növény. Rövid gyökértörzséből eredő levélnyelén az E. brevipedicellatuséra emlékeztető kardszerű levelek fejlődnek, amelyek azonban mégis abban térnek el az előbbiétől, hogy 5-8 cm szélesek, nem hajlanak vissza és valamennyi levélerük a levél alapjától indul ki (s nem a középső érből). Maga a levéllemez olykor enyhén hullámos, és a nyél nélkül eléri az 50 cm hosszúságot. Az igen nagy medencét igénylő növény hasonló igényű, mint az E. brevipedicellatus, amellyel a kertészetek gyakran összetévesztik (sőt néha még E. tenellusként is emlegetik). Fehér virágokból álló bugavirágzatát csak emers formában nevelve hozza. Submers tövek az alámerült virágnyél végén levélhajtást fejlesztenek; erről szaporíthatók. Echinodorus radicans (NUTTALL) ENGELIZIANN — tojáslevelű amazónaszi kardfű. Az Egyesült Államok déli területein és Mexikóban honos nagy termetű mocsári növény, amely az akváriumban alámerülten tartva is mindig víz fölé igyekszik nőni. Széles, tojás alakú levelei 20 cm-re is megnőnek, az egész növény pedig kedvező körülmények között az egy méter magasságot is elérheti. A hosszan megnyúlt virágnyél submers formában leveles adventív növénykéket, emers formában laza örvökben álló fehér kis virágokat növeszt. Akváriumban tágas teret, világos helyre való ültetést, 20-25 C°-ú vizet kíván. Ha nem akarjuk emers módon nevelni, — csak homokba ültessük, mert különben túl nagyra nő. Szaporítása a járulékos hajtásokról vagy magról is történhet. Olykor a tő gyökértörzséről is erednek adventív növények. Az öreg töveket visszanyeséssel és tőosztással is szaporíthatjuk. Echinodorus rostratus (NUTTALL) ENGELMANN — szívlevelű amazónaszi kardfű. Észak-Amerika déli részéből és Közép-Amerikából származó, 80 cm tőmagasságot is elérő, igen szép növény, amelyet sötétzöld, áttetsző leveleiről az amerikai akvaristák „c e l o f á n –n ö v é n y n e k” neveztek el. Levélformája a Vallisneriaszerű vékony levelektől a széles-hullámos Aponogeton-szerű levélformákig igen változatos. Gyökértörzséből eleinte vékony szalagszerű leveleket növeszt, amelyek azután felül kiszélesedve legömbölyödnek, s alul hosszú nyelet fejlesztenek. Az ezeket követő levelek hosszan oválisak vagy szív alakúak. E nagy, áttetsző lemezű levelek eleinte a talaj fölött elfekszenek, majd felemelkednek; a víz fölé nyúló hosszúnyelű levelek már mind szív alakúak. Submers módon nevelve a virágnyé-

211

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

len fiatal növények fejlődnek. Indákat nem hajt. Akváriumban 20-26 2G C°-on lágy, enyhén savanyú (6-7 pH közötti) vízben tartható. Ha időnként a víz növényi tápanyag-utánpótlásáról gondoskodunk, akkor mosott homokban is jól fejlődik. Csak bőséges fényben nő nagyra. Legjobban a gyökértörzséről eredő hajtásairól szaporítható. Echinodorus tenellus (MARTIUS) BUCHENAU — finomlevelű amazónaszi kardfű. Az egész amerikai kontinensen elterjedt faj, amelynek északi formája* egynyári, akvarisztikai célra értéktelen, s ezért Európába nem is importált vízinövény. Déli formája** többéves trópusi vízinövény, amely az akvaristák nagy közkedveltségének örvend. Évekig H tévesen — E. brevipedicellatus néven szerepelt. Igen finom, vékony, fűszerű levelei a végükön kihegyesednek.

94. ábra. Echinodorus tenellus — finomlevelű amazónaszi kardfű

Az egész növény alig éri el a 10 cm magasságot, de levelei sokszor csak 3-6 cm hosszúk maradnak. Ezért különösen becses kisebb melegvízi akváriumok számára. Nagyobb medencékben az előtérbe ültessük, mindig a magasabb vízinövények elé, mert csak így érvényesül. 20-25 C°-ú lágy és tőzeggel filtrált („torfozott”) vizet kedvel. Szereti a fényt is, valamint a tőzegmulmmal kevert laza homokot. Szaporítása az indáin hajtott növénykék leválasztásával történhet. Jó környezeti feltételek között egymásután hozza földön kúszó indáin újabb meg újabb hajtásait, és így valóságos kis gyepet alkot. Néhány hónap alatt ily módon még a nagyobb akváriumokat is benőheti, — ha csak közben nem ritkítjuk. S a g i t t a r i a — n y í l f ű . A hadárfélék akvarisztikai szempontból fontos másik nemzetsége a nyílfüvek. Több fajuk a szobaakváriumok elterjedt növénye. Vannak közűik állandó submers, félemers és teljesen emers módon fejlődő fajok. A víz alatti levelek általában keskeny vagy széles szalag alakúak, a gyakran megjelenő úszólevelek hosszan oválisok, míg a mocsári alakok vízből kiemelkedő levelei lándzsa- vagy nyíl alakúak. A virágzat is rendszerint a víztükör fölé emelkedik, de egyes esetekben úszva az alatt marad. Áttelelő növények, amelyek közül egyesek téli rügyeket fejlesztenek, mások magot érlelnek, többnyire azonban hajtásokról szaporíthatók. A submers formák mosatlan homok és kevés öreg agyag keverékéből készült talajággyal is beérik, a paludárisan nevelt erőteljesebb tövek

*Észak-Amerika boreális, azaz tűlevelű erdőségű északi tájairól. **Dél-Amerika trópusi tájairól, főleg Brazíliából.

212

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

azonban tápdúsabb altalajt igényelnek. A nyílfüvek leveleinek alakja a fény-, talaj- és vízösszetétel viszonyai szerint ugyanazon fajon belül is igen változó, ezért az egyes fajok felismerése gondos megfigyelést, szakértelmet igényel. Sagittaria chilensis. — chilei nyílfa. Neve származására utal. Igen kistermetű faj, amely a vízből kinőve sem haladja meg a 35 cm-t. Szalag alakú submers levelei csak 2 cm szélesek. Sekély vízborításban nyélen ülő emers leveleket is növeszt, amelyek eleinte lándzsásak, majd nyíl alakúakká válnak. Az utóbbi levélforma lemezének alsó sarkai egymástól vízszintes irányban hajolnak el. Az örvös-fürtös virágzat fehér vagy sárga virágokat nyit. 18-25 C°-os vizet és világos helyet igényel. Nagyobb medencében csak a magasabb növények elé, általában az előtérbe ültetve érvényesül. Igen jól tűri az állandó submers tartást. így nevelve alig különböztethető meg a később ismertetendő széleslevelű nyílfűtől (S. platyphylla). A kereskedelemben hibásan „S. chinensis” néven árusítják. Rhizómájának nincsenek sem indái, sem járulékos hajtásai; ebben különbözik a S. platyphyllától. Sagittaria eatonii SMITH — pázsitos nyílfű. Submers, indáival sűrű pázsitot alkot. A kereskedelemben helytelenül S. gracilis, S. lorata és S. pusilla nevekkel jelölik. Áttelelő, szívós faj; keskeny szalag alakú, élénkzöld leveleket fejleszt, amelyek a talaj felé hajolnak, s nem haladják meg a 15 cm hosszúságot. A legfeljebb 8 mm széles levéllemez párhuzamos erezésű, de

95. ábra. Sagittaria eatonii — fonalas nyílfű (jobbra)

pázsitos

nyílfű

(balra),

és

Sagittaria

filiformis

213

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

csak a főér látható jól. Úszóleveleket nem hoz. Fehér, alapjuknál rózsaszín virágait csak igen alacsony vízborításnál küldi a víz színe fölé. Az Egyesült Államok homokos fenekű vizeiben honos. Az akváriumvíz összetételével és hőmérsékletével szemben nem igényes. Legkedvezőbb azonban számára a 18-22 C°-ú víz. Világos helyre ültessük. Bár kedvező feltételek között csíraképes magvakat is érlel, s azok 3 cm-es homokréteg alatt és ugyanolyan magas vízoszlopban 20-25 C°-on ki is csíráztathatók, többnyire mégis egyszerűbb indáin hozott hajtásairól szaporítani. Sagittaria filiformis SMITH — fonalas nyílfű. Alámerülten élő, melegvizű akváriumokba való nyílfű, amely a kereskedelemben helytelenül S. gracilis és Blyxa echinosperma. neveken szerepel. Submers levelei hosszú szalag formájúak, felül élesen kihegyesednek, s csak 3 mm szélesek. Alacsony vízben fonálvékony nyélen ülő, 2 cm hosszú és 1 cm széles, ovális úszóleveleket fejleszt. Leheletvékony virágzata csak annyira emelkedik a víz színe fölé, hogy az apró fehér virágok szinte a víz tetején úsznak. Az USA déli területeinek szélvizeiben alkot sűrű vízi gyepeket. Nyúlánk, karcsú leveleivel igen díszes és amellett hálás növénye a szobaak96. ábra. A változó nyílfű (Sagittaria latifolia) környezet váriumoknak. A hidegre szerint változó alakban megjelenő emers érzékeny, fejlődése 18 C° levelei (Wendt nyomán) alatt megakad. Oldalindáin megjelenő hajtásairól könnyen szaporítható. Sagittaria latifolia W I LLDENOW — változó nyílfű. Észak-Amerikában és Mexikóban honos. Felettébb változatos megjelenésével előfordulási viszonyainak változó földrajzi és környezeti feltételeire válaszol. E nagy változékonysága folytán, amely főleg a levéllemezek feltűnően eltérő alakjában mutatkozik meg, a kereskedelemben a legkülönfélébb neveken kerül eladásra. Submers levelei szalag alakúak, emers levelei viszont a tojásdadtól a hosszú szíves, a lándzsás és a nyíl formákig változik. A tő magassága elérheti a 60 cm-t. Származási helye szerint tartható hidegvízi vagy melegvízi akváriumban. Az északi vidékről származó formák szabadtéri medencébe kiültetve áttelelnek. Az indán fejlődő leveles hajtások leválaszthatók, a gumók pedig átteleltethetők. Sagittaria platyphylla (ENGELMANN) SMITH — széleslevelű nyílfű. Kistermetű, kétéltű nyílfű, s az Egyesült Államok középső és déli területeinek mocsaraiban él. Rhizómájából rövid talajszinti indákat fejleszt, amelyek minden csomónál gyökeret eresztenek és leveles sarjakat növesztenek. ,Alámerült, szalag alakú levelei 23 cm szélesek, s legfeljebb 25 cm hosszúra nőnek meg. Felső szélük lekerekített, lemezük finom oldalerezésű és élénk zöld. Sekély vízborításnál hosszú nyélen ülő keskeny-lándzsás vagy széles-ovális emers leveleket fejleszt; örvös-fürtös virágzatának virágai fehérek. Az emers tő eléri a 40 cm magasságot. Szobaakváriumban 18-25 C°-on, magasabb vízben évekig gondozható submers formában. Ilyenkor csak víz alatti leveleket és indás járuléknövényeket fejleszt; az utóbbiakról szaporítható. Nagyobb medencében előtérbe ültetendő, már csak azért is, mert kedveli

214

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

a világos helyet. A kereskedelemben gyakran S. chilensis vagy a nem is létező „S. chinensis” neveken árusítják, de könnyen összecserélik más Sagittaria-fajok submers módon nevelt, gyakran széles levélformájúvá alakuló alacsonyabb töveivel is. A S. chilensistől azzal különböztethető meg, hogy ez a faj gyökértörzséből indákat növeszt, a nagyobb nyílfű fajoktól pedig azzal, hogy a S. platyphylla submers levelei sohasem nőnek 25 cm-nél hosszabbra. Kétséges esetekben (amikor a nagyobb termetű nyílfűfaj submers töve is még fiatal) nincs más hátra, minta meghatározandó fajokat emers formában tartani; az emers levelek formája, a virágzat és a tövek méretaránya azután eldöntik, melyik fajról van szó. Sagittaria sagittifolia LINNÉ — közönséges nyílfű. A hazánkban vizek partján, mocsaras helyeken vizes- árkokban mindenfelé gyakori. Hosszú, szalag alakú, víz alatti leveleket, majd a vízből hosszú nyélen kiemelkedő nyilas- vagy dárdásvállú leveleket fejleszt. A levelek formája egyébként éppoly változatos, mint a S. latifoliáé. Így a mély vízben akár 250 cm hosszú és 3 cm széles levelei is lehetnek (forma vallisneriifolia COSSON és GERMAIN). Egyébként a submers alak 80 cm-re, az emers tő pedig 1 méter magasra nő. Magasan álló örvös virágzatának virágai fehérszirmúak, tövükben barnáspiros folttal. Ha az utóbbi hiányzik, akkor a kertészetekben tartott kelet-ázsiai változatáról (var. leucopetala MIQUEL.) van szó, amelyet a kertészek gyakran helytelenül S. japonicának neveznek. A hazai nyílfű csak hidegvízi paludáriumokba és szabadtéri medencékbe való. Tápdús agyaggal kevert homoktalajt igényel. Nyíl alakú levelei kifejlesztése után szalag alakú víz alatti leveleit elveti. Indás hajtásról és ősszel fejlesztett téli rügyekről szaporítható. Sagittaria subulata (LINNÉ) BUCHENAU 97. ábra. Sagittaria platyphylla — — úszó nyílfű. Az Egyesült Államok keleti széleslevelű nyílfű részének sekély álló- vagy folyóvizeiből származó submers faj, amely hosszú, keskeny, kissé hullámos lefutású leveleivel igen hasonlít a Vallisneria spirálishoz. Az utóbbitól abban különbözik, hogy a levéllemez hosszában futó erei száma kevesebb — csupán 3 — a Vallisneria 5 hosszanti levélerével szemben. Csak igen sekély vízborítás alatt fejleszt elliptikus úszóleveleket és a víz színe alatt úszó virágzatot, amelynek csupán egyesével álló fehér virágai emelkednek a víz tükre fölé. Akváriumokban tartósan submers állapotban nevelik, amikor csak indás hajtásokkal szaporodik. Submers levelei és tőmagassága alapján a következő 3 különféle formáját kedvelik. Sagittaria subulata forma natans (MICHAUX) SMITH. Az akvaristák Sagittaria natansként régóta kedvelt növénye. Szalagszerű levelei mintegy 40 cm hosszúak,

215

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

5-8 mm szélesek, oldalra kissé elhajolnak. A levéllemez hosszában 3 erőteljesebb ér fut, közülük a középső a levél csúcsában végighalad, a két szélső azonban az oldalak mentén rövidebben végződik. Sagittaria subulata forma pusilla (NUTTALL) BUCHENAU. A faj legkisebb alakja. Szalagos levelei 15 cm hosszúak és 5 mm szélesek. Úszóleveleket nem fejleszt, mindamellett alacsony vízben a levelek vége kanálszerűen kiszélesedik. Sagittaria subulata forma gracillima SMITH. Hosszabb és keskenyebb levelű alak. Levéllemeze 60 cm hosszúra nő, szélessége azonban csak 2 mm. Ez az igen hosszú, submers levelű forma keskeny-ovális úszóleveleket is hoz. Mindhárom subulata forma 15-25 C°-os vizet és világos helyet kíván, egyébként igénytelen. Gyorsan fejlődnek és indás hajtásukról könnyen szaporíthatók. A S. subulata f . natans a legkedveltebb akváriumi növények egyike, amelyet igénytelensége, jó fejlődése és indás szaporodása folytán évtizedek óta elterjedten nevelnek. Sagittaria teres WATSON — kereklevelű nyílfű. ÉszakAmerika keleti részéből származó kistermetű, legfeljebb 30 cm magasra növő nyílfű. Szalag alakú levelei az alapjukon lekerekítettek, felül ellaposodnak, 4 mm szélesek. Párhuzamos erezetükből csak a hosszanti, középső és a rövid 98. ábra. Sagittaria subulata— úszó nyílfű (balra), kereszt- erek vehetők észre. amelyet gyakran összetévesztenek a valiznériával. Ritka virágai fehérek. A S. A jobb oldali összehasonlító rajz a Vallisneria spiralis (balra) és a Sagittaria subulata subulatához hasonlóan tartha(jobbra) levélzete közti különbséget szemlélteti tó, s éppúgy gyepet alkot, mint (Wendt nyomán) a S. eatoni. Az utóbbival könynyen össze is téveszthető, noha az S. teres levélbázisa lekerekített, míg a S. eatonié laposan végződik. Butomaceae — virágkákafélék Az egyszikűek v í z i l i l i o m o k (Alismatales) rendjébe tartozó aktinomorf virágú mocsári növényeket magában foglaló család. Akvarisztikai szempontból 3 számításba jöhető nemzetsége van. Ezek a virágkáka (Butomus), a tündértutaj (Hydrocleis) és a tókirálynő (Limnocharis).

216

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Hydrocleis nymphoides (WILDENOW) BUCHENAU -- tündértutaj. Dél-Amerika trópusi állóvizeiből és árterületeiről származó úszólevelű növény, amely kedvező feltételek között az akvárium egyik legszebb, leggazdagabban virágzó növénye. A vízen elterülő fényeszöld levelei tojás alakúak vagy széles- oválisok; alapjukon szív alakú kivágás van, s 6-8 cm hosszúak. A tutajozó levelek a talajban gyökerező hosszú, karcsú — 1 méteres hosszúságot is elérő — szárról emelkednek a víz színére. A víztükör fölött éppen csak kilátszó 4-5 cm átmérőjű virágai sárga szirmúak, belső alapjukon rozsdabarnák, s mintegy 40 lila vagy bordóvörös portokjának a fele terméketlen. Gazdag fényviszonyok, főleg felülről érkező napfényben igen gyorsan fejlődik. Nyáron 22-26, télen 8-12, virágzáskor pedig 30-32 C0-ot és párás levegőt (fedőüveg !) kíván. A víz összetételére nem igényes, de jobban fejlődik lágyabb, tőzeggel szűrt vízben. Wendt szerint akváriumi környezetben a túlzott növekedés mérséklésére altalajul félig kimosott folyami homok is elegendő. Tőosztással és sarjakról szaporítható. Hydrocharitaceae — békatutajfélék Az egyszikűek igen változatos felépítésű vízinövényekből álló családja a békatutajfélék. Nagyobbrészt teljesen alámerülten élnek, csak ritkán találunk köztük vízből kiemelkedőket, viszont a legyökeresedett alakokon kívül néhány nemzetségük teljesen vízen- úszó. Viráguk rendszerint egyivarú, maguk a növények kétlakiak.* A víztükör fölé nyíló virágokat a rovarok vagy a szél porozza be, de gyakori az önmegtermékenyítés sajátos módja is, amely éppen erre a növénycsaládra jellemző, s a vízi életmódhoz való növényi alkalmazkodás egyik klasszikus példája. Ennél a női virágok hosszú nyélen a víz színén ülnek, míg a hím virágok a víz alatt fejlődnek ki. Amikor e submers hím virágok portokjai beérnek — a tőről leszakadnak, a víz színére emelkednek és a víz mozgása vagy a szellő a női virágokhoz sodorja. A női virághoz ütköző hímvirág oldalthajló porzóival a virágport a nővirág bibéjére szórja. A békatutajfélék Európába behozott számos faja évtizedek óta az akvaristák kedvelt növényei. Akvarisztikai szem99. ábra. A békatutajfélék (Hydrocharitaceae) pontból jelentős nemzetségek nemzetségeinek típusai: X. Elodea (átokhínár); a békatutaj (Hydrocharis), az 2. Lagarosiphon (fodros átokhínár); 3. Hydrilla átokhínár (Elodea), a fodros (piroserű átokhínár); 4. Hydrocharis (békatuátokhínár (Lagarosiphon), a taj); 5. Ottelia (otélia); 6. Limnobium (déldél-amerikai békatutaj amerikai békatutaj); 7. Stratiotes (kolokán); 8. (Limnobium), az otélia (Ottelia), Vallisneria a kolokán (Stratiotes) és a valiznéria (Vallisneria).

*Az egyivarú virágokat hordó növények egy- és kétlakiak lehetnek. Akkor egylakiak, ha a mindkét ivarú virágok ugyanazon növényen fejlődnek ki, és akkor kétlakiak, ha egyazon növénytövön csak női vagy csak hím ivarú virágok nyílnak.

217

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Hydrocharis morsus — ranae LINNÉ — békatutaj. A közönséges vagy európai békatutaj tulajdonképpen Európán túl is — Ázsiában, Ausztráliában és ÉszakAfrikában mindenfelé — elterjedt vízen úszó növény. Ez a felülről nézve törpe tündérrózsához hasonló, csinos kis Úszónövény nálunk az Alföld és Dunántúl árnyékosabb állóvizeiben, holtágaiban gyakori. Hosszúnyelű, vese alakú épszélű, világoszöld levelei a szárcsomóból levélrózsaszerűen rendeződve terülnek el a víz tükrén. A szárcsomóból a vízbe lógnak alá ritkás gyökérszálai amelyek igen alacsony vízborításban (pl. partszéleken) előszeretettel hatolnak az iszapba. A növény hosszú, indás száron hoz hajtásokat. A virágok hosszú kocsányon a víz fölé emelkednek. A termős virág magános, a hím virágok azonban közös kocsányon, többnyire hármasával állnak. A sziromlevelek fehérek,

100. ábra. Hydrocharis morsus ranae — békatutaj

101. ábra. Elodea callitrichoides — chilei átokhínár

A közönséges békatutaj a jól megvilágított hidegvízi és gyengén fűtött szobaakváriumban nyáron jól tartható vízinövény. A világosságon kívül más különösebb igénye nincsen. Vékony levelein a vízicsigák nagy lyukakat rághatnak. A szabadból begyűjtött példányokat alaposan vizsgáljuk át és fertőtlenítsük, mert főleg a levelek aljára tapadva sok nem kívánatos „vendég”, illetve azok petéi húzódhatnak meg. Nyáron hosszú indát fejleszt, amelyen láncszerűen sorakoznak a fiatal sarjak. Ezek azonban az anyatővel együtt ősszel tojás formájú téli rügyeket hoznak, majd elpusztulnak. Ezeket üvegben összegyűjtve hűvös helyen átteleltetjük, majd tavasszal kihajtatjuk. Ezekből üde, parazitamentes növénykék fejlődnek, amelyek azonban nem oly erőteljesek, mint a szabadból begyűjtött példányok. Elodea callitrichoides (RICHARD) CASPARY — chilei átokhínár. Az átokhínárok kedvező feltétclek mellett igen gyorsan fejlődő, gazdag elágazásukkal erősen terjedő submers növények. „Átokhínár” elnevezésük is innen ered. Gyors elszaporodásukkal ugyanis a halastavakat elgazosítják, a hajózási csatornákat, folyóága-

218

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kat ellepve pedig akadályozzák a vízi közlekedést. Ez a faj Chiléből és Argentínából származik. Gazdagon elágazó szára eléri az 1-3 métert. Az iszapból kiszabadult tövek mint lebegő hínárcsomók is jól fejlődnek tovább. A tápanyagokat ugyanis főleg a levélfelületen keresztül veszik fel. A 2-2,5 cm hoszszú, igen keskeny, végükön kihegyesedő, egyerű levelek rendesen hármasával szembenállva alkotnak levélörvöket. Egyivarú, jelentéktelen kis virágai a levelek hónaljában fejlődnek. Hidegvízi növény; akváriumban legfeljebb 20 C°-ig tartható. Melegebb vízben levelei egyre kisebbekké válnak, a levélörvök közti szártávolság pedig megnyúlik. Mélyebb vízben télálló. Szaporíthatjuk az oldalhajtások leválasztásával vagy a szár feldarabolása révén.

102. ábra. Elodea canadensis — kanadai átokhínár

103. ábra. Elodea densa - argentínai átokhínár

Elodea canadensis (RICHARD) MICHAUX — kanadai átokhínár. Az ÉszakAmerikából származó átokhínárt sok földrészre behurcolták, ahol azután meghonosodott. Európában és nálunk is 1836-ban jelent meg, holtágakban, csatornákban elszaporodott. Európában sokfelé a hajózás „átkává” vált. Kezdeti burjánzása később visszaesett, s manapság már sehol sem fenyegeti a vízi közlekedést. 1-3 méter hosszúra is megnövő szára igen gazdagon elágazik. Rajta rendesen örvökben hármasával állnak 1 cm-nél nem hosszabb, hosszúkásan lándzsás levélkéi. Női virágai hosszúnyelűek, az apró hím virágok levélhónaljakban ülnek. Európában kizárólag kétlaki, s nővirágú alakok fordulnak elő, tehát csak hajtá-

219

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

sokkal szaporodnak. Csak hidegvízi és gyengén fűtött akváriumokban marad meg jól. Egyébként igénytelen akváriumi növény, amely télen is szépen zöldell. Elodea densa (PL ANCHON) CASPARY — argentínai átokhínár. Dél-Amerikától északra egészen Floridáig elterjedt submers növény. 1-4 méter hosszúra növő szára az előbbi Elodea-fajokénál durvább, vastagabb és kevésbé elágazó. Rajta, 34, ritkán 5 levélből álló sűrű örvök sorakoznak. Egyszerű levele hosszúkásan lándzsás, 2-3 cm hosszú. Egyivarú virágai a levéltövekben ülnek. A hím virág nem válik le, hanem vékony nyélen a víz színére emelkedik. A 3 kis sziromlevél fehér. Az előbbi fajoknál jobban bírja a meleg akváriumvizet (20-25 C°). Igénytelen akváriumi növény, amely beültetés nélkül is szépen díszlik. Könnyen szaporítható feldarabolással; már 2-3 levélörvet viselő szárdarabkája is kihajt. Ez az Elodea, nemzetség legszebb faja. Lagarosiphon muscoides HARVEY — fodros átokhínár. Az Elodea fajokhoz igen hasonlít. Hosszú ideig a kereskedelemben tévesen Elodea crispa vagy Elodea densa var. crispa neveken szerepelt. Őshazája, Dél-Amerika tiszta vizei. Vastag, de törékeny szárán spirális tengelyben helyez104. ábra. Lagarosiphon muscoides kednek el a 3 cm hosszú és 4-5 mm szé— fodros titokhínár les, hosszan lándzsás, világos- vagy sötétzöld levelek, amelyek lefelé behajolnak. Szára kevéssé ágazik el, és a természetben rendszerint szabadon úszik. Virágai közül a hím virágok submersek, a nővirágok viszont hosszú nyélen a víz színén úsznak. Szobaakváriumokban e növény nagy termetű (a szabadban 100 cm hoszszúra is megnövő) változata, a L. muscoides var. major RIDLEY terjedt el, ennek fodros levelei nemcsak le, hanem a szár felé vissza is hajolnak. Akváriumban ás szabadon lebegve is tartható. 12-25 C° hőmérsékletet kíván. Kedveli a fényt, egyébként igénytelen. Szárcsomóin gyakran járulékos gyökerek fejlődnek. A szár osztásával könnyen szaporítható. Hydrilla verticillata (L.) CASPARY — piroserű átokhínár. ÉszakkeletEurópában, Dél- és Kelet-Ázsiában, Ausztráliában, Indonéziában és NyugatAfrikában honos, átokhínárszerű submers növény. Kedveli az iszapos fenekű vizeket, ahol legyökeresedve él. Gazdagon elágazó szára csaknem valamennyi csomójánál járulékos gyökeret hajt. Az 105. ábra. Hydrilla verticillata egyszerű hoszpiroserű átokhínár

220

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

szúlándzsás levelek 2 cm hosszat és 2 mm szélességet érnek el, négyesével alkotnak levélörvöket. A növény hasonlít az Elodea canadensisra, de attól abban különbözik, hogy leveleinek erezete pirosas és a levelek szélei fogasak. Igénye és gondozása megegyezik a Lagarosiphonéval. A mérsékelt égövből származó töveknek ősszel téli rügyeik fejlődnek, a trópusiak viszont egész télen szépen zöldellnek. Limnobium spongia (L. C. RICH) STEUDEL — észak-amerikai békatutaj. ÉszakAmerika állóvizeinek és folyóágainak parti részein, emers növények védelmében a víz színén úszó egylaki növény. Kerekded szíves levelei ívelt erezésűek, tompán zöldek, barnás és barnáspirosas pettyek, foltok tarkítják. Aljuk szivacsszerűen duzzadt. A vízen elterülő levélrózsából hosszú, szőrös, fehéres, lilásvégű gyökércsomó lóg alá. Egyivarú virágai fehérek; nálunk azonban még bőséges fényben is csak ritkán virágzik. Fűtetlen és gyengén fűtött medencékbe való úszónövény, amelyet igen világos helyen, felülről kell megvilágítani. Nyáron szabadtéri medencében is tartható. Átteleltetése csak igen világos helyen, illetve mesterséges fényben sikerül. Indás hajtásokkal szaporítható. Limnobium stoloniferum (MEYER) GRISEBACH — dél-amerikai békatutaj. DélAmerika trópusi vidékein elterjedt egy- vagy kétlaki úszónövény. Az előbbi fajnál kisebb méretű, csupán 4 cm-nyi. Levélrózsát alkotó élénkzöld levelei rövidnyelűek, kerekdedek, alapjuknál szíves vállúak, aljuk fehéres, szivacsszerű. Indákat hajt. Bokros, fehér gyökerei szőrösek, hosszan lógnak alá. Fehér virágai egyivarúak. Jól fűtött medencékbe a L. stoloniferum igen ajánlható úszó növény. Bojtosan alácsüngő gyökere, akárcsak az előbbi fajé, a víz színe alatt ikrázó halfajok szaporításánál jó szolgálatot tesz. 22-30 C°-os lágy vizet kedvelő faj. Párás, meleg levegőt kíván, azonban leveleit óvnunk kell a visszacsepegő páravíztől (fedőüveg lejtős fektetésével). Igen sok fényt igényel; csak felső műfénnyel tudjuk átteleltetni. Ha erre nincs módunk, akkor az ablak közelében elhelyezett, üveggel lefedett tálban is átteleltethetjük. A tál aljára agyag és tőzegmoha (Sphagnum) keverékét terítsük. Ebbe ágyazzuk be a növény gyökereit, majd csupán 1 cm magasan borítsuk vízzel. Bőséges fényben könnyen virágzik, de ivaro106. ábra. Limnobium stoloniferum — délamerikai békatutaj san nem szaporíthatjuk, mert úgy látszik, hogy csak

221

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nővirágú példányai kerültek Európába. Az indáin fejlődő növénykék leválasztásával viszont könnyen szaporítható. Ez az úszónövény az akvaristák körében Hydromystrix stoloniferum és Trianea bogotensis néven terjedt el, amelyek e faj botanikai szinonim nevei. Ottelia alismoides PERSOON — hídőrszerű otélia. A mi hídőrünkre (Alisma plantagoaquatica) emlékeztető, 50 cm magasra is megnövő submers növény, amely Ázsia trópusi és szubtrópusi vidékein, Ausztráliában és Afrikában honos. Először hosszú, lándzsás, 25 cm-re növő leveleket hajt, majd meglehetősen változatos formájú — lekerekített, tojás alakú, ritkán szív alakú, széles lándzsájú — másodlagos leveleket növeszt. Ez utóbbiak világoszöldek, lemezük a fő- és oldal-erek mellett gödrösen bemélyed, s így a levél kanálszerű habitust nyer. Hímnős virágai hosszú nyélen a víz tükréből éppen csak kiemelkednek; 3 sziromlevelük fe107. ábra. Ottelia alismoides — hídőrszerű hér, olykor az alapnál sárgás. otélia Világos helyet, 22-26 C°-os lágy vizet és tágas teret igénylő akváriumi növény, melynek gondozása nem kezdőknek való. Nehezen teleltethető át, s miután sem indát, sem hajtásokat nem hajt (utóbbiakat legalábbis csak ritkán), csupán terméséről szaporítható, amely viszont rendszerint csírázóképes. Az otélia termését kössük gézbe. A beérett magvakat — csírázóképességük megóvása végett — csíráztatásukig 18-20 C°-os vízben tartsuk. A csíráztatáshoz lazára porhanyított, gyeptőzeggel öszszekevert agyagos homokot használjunk. A csíráztatási hőmérséklet 25 C° alá ne süllyedjen. Mihelyt az első levélkék megjelennek, világos helyre 108. ábra. Stratiotes aloides — kolokán tegyük őket, de óvjuk az erős

222

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

napsütéstől. A víz oszlop magasságát fokozatosan úgy emeljük, hogy Sagitariaszerű elsődleges leveleik mindenkor vízzel legyenek borítva. A nagyon sűrűn álló töveket széjjelebb kell ültetni egymástól. Amikor növénykék levelei a 10 cm hoszszúságot elérik, nagyobb akváriumba ültethetők. Stratiotes aloides LINNÉ — kolokán. A trópusi szukkulens aloéra emlékeztető mocsári növény. Egész Európában és Észak-Ázsiában elterjedt; sálunk az alföldi holtágakban, a Dráva és a Balaton mocsaras részein él szórványosan. Az iszapban gyökerező tövek az évszaktól függően submersen, úszólevelű formában vagy fél emers módon a vízből részben kiemelkedve fordulnak elő. Hosszú, kardszerű levelei szélükön és középerükön tüskésen fogazottak. A levélrózsa közepe táján levő levelek mereven fölfelé állnak, a rövidebb szélsők a tő felé visszahajlanak. Töve indás, az indák végén kis növények fejlődnek. Nagy virágszirmai 2-3 cm hosszúak, kerekdedek. A porzós virágok ernyőben állnak, a termősek többnyire magánosak. A kolokán csak hidegvízi akváriumokba való. Sok fényt igényel. Leginkább téli rügyeiről nevelhetjük. Ezeket ősszel gyűjthetjük be, majd hűvös helyen, üvegedényben átteleltetjük és tavasszal kihajtatjuk. Vallisneria gigantea GRAEBNER — óriás valiznéria. A valiznériák az akvaristák legrégibb növényei. Igénytelenségüknél fogva tiszta homokba ültetve és világos helyen minden gondozás nélkül is jól szaporodnak. A V . gigantea Új-Guineából és a Fülöpszigetekről származik. Indás tövű submers növény. Alsóállású, szép, élénkzöld levelei szalagszerűek, elérhetik a 180 cm hosszúságot és a 3 cm szélességet. Lemezükön 7 párhuzamosan futó elsődleges ér fut. A levéllemez szélei kolbászszerűen megvastagodtak. A hím virágok a levelek alján hosszúnyelű, tojás alakú virágzatba zártak; a nővirágok igen hosszúkocsányon, egyesével a víz színén úsznak. Amikor a portokok beérnek, a hím virágok a víz színére emelkednek, s ott megtermékenyítik a nővirágokat. Ez után az utóbbiak kocsánya spirálisan összecsavarodva megrövidül, s a virágot aláhúzva érleli be a magot. A kereskedelemben manapság gyakoriak a V . gigantea X V . spiralis hibridek (keresztezett formák), amelyeknek levelei legfeljebb 2 cm szélesek, és a levéllemez szélei nincsenek kolbász109. ábra. a) Vallisneria spiralis — közönséges szerűen megvastagodva. Nagy, valiznéria; b) Vallisneria spiralis forma tortifolia főleg magas medencék igen mu— csavartlevelű valiznéria levélalakja tatós növénye.

223

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Széles leveleit több akváriumi hal szívesen használja ikrázóaljzatként. 22-26 C°-os hőmérsékletet kíván, de nyáron ennél melegebb vizet is jól bír. Igen világos helyet biztosítsunk számára, — egyébként igénytelen. Elültetéskor arra ügyeljünk, hogy a levelek alját ne dugjuk le a homokba, vagyis a gyökerek és az alsó levelek tövének találkozási helye a talajból kiálljon. A tőindán fejlődő hajtásairól szaporítsuk. A kereskedelemben többnyire hibridjeit árusítják. Az egri trópusi vízinövény-kultúrában az eredeti faj honosodott meg. Vallisneria spiralis LINNÉ — közönséges valiznéria. A trópusi és szubtrópusi vidékek kozmopolita submers növénye. Hazánk több langyosvizében is meghonosodott, így Budán (Malom-tó, Római-fürdő), Tatán a Fényes-forrásban, Neszmélynél és a Mohácsi-szigeten melegforrásokban, holtágakban. Hosszú, szalagos levelei 80 cm hosszúra és 12 mm szélesre is megnőnek. Virágzata és a virágok megtermékenyülési módja a V. giganteáéhoz hasonló, de a virágok kisebbek, díszesebbek. A termős virágok kocsánya sűrűbb csavarulatú. Világos helyen indáin sok hajtást fejleszt, amelyekről könnyen szaporítható. E népszerű, sok oxigént fejlesztő akváriumi növény 15-25 C°-os vízben, kellő fényben jól fejlődik. Ültetése és igénye hasonló az előbbi fajéhoz. Vallisneria spiralis LINNÉ forma tortifolia WENDT — csavartlevelű valiznéria. Az Egyesült Államok Kalifornia és Nevada államaiban honos. A törpe valiznéria alak levéllemeze a széleken igen finoman fogazott és egész hosszában többé-kevésbé spirális alakban csavarodott. A szalagszerű levelek legfeljebb 50 cm hosszúak, és csak 8-10 mm szélesek. Igénye, tartásmódja nagyjából megegyezik a V. spiráliséval; a melegebb és tőzeggel szűrt vízben azonban jobban fejlődik. Kedvező feltételek között indákról gazdagon hozza sarjait. Az egri trópusi vízinövény-kultúrában meghonosodva él. A kereskedelemben gyakran „Vallisneria spiralis var. torta”, vagy csak „Vallisneria torta” néven árusítják. Zosteraceae (Potamogetonaceae) — békaszőlőfélék Leveles szárú, alámerült és úszólevelű vízinövények. Levelük igen változatos formájú. A fonalszerűtől a fodros lándzsájú és ovális formákig a legkülönfélébb levélalakokkal találkozhatunk. A fajok pontos meghatározása nem mindig könnyű, mert a formák még a környezetviszonyok és a fajok kereszteződésére való hajlama folytán is változnak, átmeneteket, illetve a típusoktól eltérő szokatlan alakokat eredményeznek. Egyes fajaik csak egyféle, mások két- vagy háromféle levélformát is viselnek. A levelek váltakozó állásúak vagy ritkán átellenesek, néha a tövükön melléklevelet is hordanak. A főleg hímnős, ritkán egyivarú virágaik füzérben, olykor álernyőben állanak; négy porzójúak, a portok eresztéke lepellevélszerűen kiszélesedik; a virágban négy magház található. E szép hínárnövényekből trópusi fajok még nem kerültek hozzánk. A hazai fajok viszont még fűtetlen akváriumokban sem igen maradnak meg, — annál inkább a szabadtéri medencékben. Ugyanezen fajok trópusokról származó példányai azonban szobaakváriumokban is jól megmaradnak; kár, hogy az importőrök még nem szenteltek kellő figyelmet erre a körülményre, s nem élnek ezzel a lehetőséggel. A következőkben tehát a hazai békaszőlő-fajok közül csak néhányat mutatunk be, amelyek tartásával fűtetlen medencében átmenetileg, szabadtéri akváriumban viszont tartósabb kilátásokkal próbálkozhatunk.

Potamogeton crispus LINNÉ — bodros békaszőlő. Kozmopolita submers növény. Nálunk főleg mélyebb hínáros vizekben gyakori. Kúszó gyökértörzséből vékony,

224

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

négyélű, összenyomott szárat hajt, amelyen váltogatva helyezkednek el 8 cm hosszú és 7-13 mm széles aprón fűrészes- és bodrosélű, pirosas levelei. Melléklevélkéi háromszögletűek, finomak, hullékonyak. Füzérvirágzata vékonykocsányú, virágokban szegényes. Ősszel „téli rügyeket” fejleszt; ezeket vízzel borított lapos tálban, hűvös helyen átteleltethetjük, majd tavasszal kihajtatva az akváriumba telepíthetjük. A szabadban begyűjtött töveket hideg, és nem túl kemény vizű akváriumba ültessük. A világos helyen való elhelyezés - felülről jövő megvilágítás fontos követelmény. Rhizómájának osztásával, „rügyeivel” szaporítható. Potamogeton lucens LINNÉ — üveglevelű békaszőlő. Mélyebb hínáros álló-

110. ábra. Potamogeton crispus — bodros békaszőlő

111. ábra. Potamogeton üveglevelű békaszőlő

lucens

vizeinkben fordul elő, kizárólag submers leveleket fejleszt. Európa-, Ázsia-, Afrika- és Ausztrália-szerte elterjedt alámerült növény, amely mindenütt sűrű hínármezőkben él. Rövid nyelű levelei 10-15 cm hosszúak és 2-5 cm szélesek. A fénylő, áttetsző levelek hosszú lándzsás formájúak, olykor meglehetősen kiszélesednek, szálkás hegyűek. A 120 cm hoszszúra megnövő növénynek csak fiatal tövét, illetve hajtáscsúcsát telepítsük akváriumba. Sok fényt és nem túl kemény vizet kíván. Potamogeton pectinatus LINNÉ — fésűs békaszőlő. Tavainkban gyakori hínár. Neve onnan ered, hogy dúsan elágazó szárán a hosszú, fonalas, csupán 0,5-2 mm széles levelek kétoldalt fésűszerűen sorakoznak. A leveleknek a szárat szorosan körülvevő keskeny hüvelyük van. A termőfüzér laza, hosszú kocsányú, 2,5-4 mm-es termése csaknem félkör alakú. A Balatonban és a Fertőben élő alfajának P. pectinatus LINNÉ forma balatonicus (GAMS.) SOÓ —a levélhüvelye kissé felfújt, 3-6 mm vajtag. A fésűs békaszőlő csak lágyabb akváriumvízben, világos helyre telepítve marad meg. A keményebb vízben könnyen elhullatja leveleit. Oldalhajtásairól szaporítható.

225

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Potamogeton perfoliatus LINNÉ — hínáros békaszőlő. Mélyebb hínáros állóvizeinkben, főleg az Alföldön, tömegesen pedig a Balatonban fordul elő. Hosszú, törékeny szára eléri a 2-3 métert. Az 5 cm-nél nem hosszabb szárölelő levelei alapjuktól tojásdadok vagy tojásdad lándzsásak, enyhén fodrosak, tompa élűek. A bőrnemű, áttetsző levelek fénylő zöldek, olykor barnásak, sárgászöld, párhuzamos erekkel. Az alámerült, gyakran a talajból kiszabadultan lebegve élő növény füzérvirágzata hosszú kocsányon nő ki a víztükör fölé. Szobaakváriumba csak fiatal tövét vagy leválasztott új oldalhajtását telepítsük. Lágy vizet és sok fényt igénylő növény, amely csak hidegvízi akváriumokba való. Ősszel elpusztul, de „téli rügyeiről” átteleltethető.

113. ábra. Potamogeton perfoliatus — hínáros békaszőlő

112. ábra. Potamogeton pectinatus fésűs békaszőlő

Aponogetonaceae — vízikalászfélék Az egyszikűekhez tartozó, a békaszőlőfélékkel rokon trópusi vízinövénycsaládot víz alatti és úszólevelek jellemzik. Egyetlen nemzetsége (Aponogeton) és mintegy 27 eddig ismert faja van. A család főleg Afrikában, Madagaszkár szigetén, Délkelet-Ázsiában, Ausztrália egy részén, Új-Guineában és Indonéziában terjedt el. Egyik faja (A. distachyus) DélFranciaországban kertészetekből kivadultan fordul elő. A vízikalászfélék az akvaristák igen értékelt, díszítő növényei. Az Aponogetonok jól fejlett gyökértörzséből kihajtó, nyélen ülő submers levelek mindig hosszúkásak. Az elsődleges levelek jelentősen különböznek a másodlagosaktól, főleg az úszólevelektől. A levéllemez hosszanti erei keresztbenfutó vékonyabb erekkel vannak átszőve, miáltal erezetük rácsos mintázatot ölt. Ezt a rácsozottságot még inkább hangsúlyozza a vékony levélszövet, amely részben vagy egészben hiányozhat is

226

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

(A. fenestratis, A. henkelianus). A submers levelek rendszerint lágyak és igen hullámosak vagy fodrosak, az úszólevelek viszont durvák, sima szélűek, nem hullámosak. A virágzat meglehetősen hosszú nyélen emelkedik a víztükör fölé és egy vagy több „kalászt” hord. A különféle elrendeződésű kis virágok fehérek, világossárgák, pirosas vagy halvány ibolyaszínűek. A megtermékenyítés önbeporzással történik. A beporzást mesterségesen, a virágpornak finom ecsettel a bibére kenésével is elvégezhetjük; a magkötés így biztosabb. A vízikalászfélék igen szép és különleges akváriumi növények. Igényességüknél fogva gondozójuktól nagy hozzáértést követelnek. Virágzásuk idején 26-32 C° hőmérsékletet is igényelnek, viszont „téli” nyugalmi időszakuk folyamán 18-21 C°-on tartandók, ha azt akarjuk, hogy a következő évben is jól fejlődjenek, sőt virágozzanak is. Kényes leveleik igen érzékenyek az algásodással és a mulmrárakódással szemben. Ezért, legtöbb fajuk a kristálytiszta, lágy és enyhén savanyú vizet kedveli, amely egyben a káros mértékű elalgásodásnak is megfelelő ellenszere. Homok alatti talajágyként Wendt 1 rész szétmállasztott agyag és 7 rész félig kimosott folyami homok keverékét ajánlja, amelyhez kevés aprított faszenet is keverünk. Erőteljesebb fejlődés érdekében évenként agyagutánpótlást is biztosíthatunk — a talaj különösebb megbolygatása nélkül — az Aponogeton-tő mellé ujjunkkal ledugott 1-2 cm átmérőjű agyaggolyócskával. Semmi esetre se alkalmazzunk azonban földkeverékeket, mert azok nagymértékben elősegítik a tövek elalgásodását, éppen a veszélyes kékalgákkal. Az Aponogetonok ültetésekor arra ügyeljünk, hogy a rhizómák és a levéltövek találkozási helyét — a növény ún. „nyakát” — el ne temessük. A virágzatot jól záródó fedőüveggel óvjuk a léghuzattól és a szárazságtól. A mesterséges beporzásra csak akkor kerülhet sor, amikor a sárga virágpor enyhe rázásra kihull. A finom ecsettel átvitt virágpor a bibére a 10-14 napos virágzási idő folyamán gyakran megismétlendő, minthogy a virágocskák egymást követően érnek be. A magot érlelő kalász a víztükörre visszahajlik, s hogy a magokat el ne veszítsük, az egész „kalászt” gézből a nyélhez kötött zsákocskával vegyük körül. A beérett és kihullott termések 1-2 napig a víz színén úsznak. A termés húsának feloldódása után a magvacska szabaddá válik. Ha a magvakat nem akarjuk mindjárt kicsíráztatni, akkor felhasználásukig 15-16 C°-os vízben raktározzuk azokat. A csíráztatást lapos tálban, 22-25 C°-os sekély vízben végezzük. Mihelyt az első finom kis gyökérszálak és csíralevelek megjelennek, a növénykéket a nevelő üvegkádba telepítsük át. Ennek 2 cm vastag talajrétege agyagtartalmú homok és kifőzött hegyiláptőzeg keverékéből álljon. Ebbe óvatosan ültessük el a növénykéket, s növekedésük arányában a vízborítást emeljük. Ezt követően — igen óvatosan csepegtetve — az üvegfal mentén 1 cm magas vízborítást létesítsünk, s a magvakat 22-26 C°-on kicsíráztatjuk, majd növekedésüket követve, a vízoszlop magasságát fokozatosan növeljük. Amikor a növények eléggé megerősödtek, áttelepíthetők az akváriumokba.

Aponogeton crispus THUNBERG — fodros vízikalász. Ceylon szigetéről származik, igen kedvelt faj. Kerekded rhizómájából ered alsó leveleinek vékony, hosszú

114. ábra. Aponogeton elongatus — hosszúlevelű vízikalász

227

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nyele, amelyen 15-25 cm hosszúra és 2,5-5 cm szélesre is megnövő, lándzsa alakú finom levéllemez ül. A világos vagy fénylő sötétzöld levelek a szélükön fodrosak, illetve apró-hullámosak. A levéllemez alapján lekerekített vagy enyhén szíves vállú. Kalászvirágzata nem elágazó, a virágok fehérek vagy sárgásak. Más A p. fajoknál jobban állja a megvilágítást, de az erős fénytől az algásodás veszélye miatt óvjuk. A meleg és az enyhén savanyú lágy vizet kedveli. Tápszegény talajon a levelek karcsúk és világosak, agyagtartalmú homoktalajban viszont erőteljesebbek és sötétebb zöldek. A kereskedelemben gyakran hibridjelt árusítják, A. crispus néven. Levélalapjának ék alakú kiképzése, vagy egyenesen a nyélbe torkollása ugyanis az A. undulatus és A. elongatus fajokkal való kereszteződöttségére utalnak. Aponogeton distachyus LINNÉ FIL. — kétsoros vízikalász. Dél-Afrikából származó úszólevelű faj, amely Dél-Franciaországban és Peruban kerti tavakból kivadultan is él. Szobaakváriumokban is tartható, de még alkalmasabb szabadtéri medencékbe. Bőrszerű úszólevelei 3-25 cm 115. ábra. Aponogeton fenestratis — madagaszkári hosszúak lehetnek, elliptikurácsnövény sak, mindkét végükön tompán végződnek; világoszöld felületük sötét foltokkal tarkázott. A levelek hosszú nyele akváriumban a 60 cm-t, a szabadban fejlődő példányokon a 2 métert is elérheti. A virágkalász kétágú; virágai fehérek vagy rózsaszínűek. Kertészetekben e faj szép, nagyvirágú formája terjedt el. Az Aponogeton fajok közül a legkevésbé igényes, még az alacsonyabb vízhőmérsékletet (12-18 C°) is jól bírja. Szaporítása csak magról lehetséges. Aponogeton elongatus F. MUELLER — hosszúlevelű vízikalász. Észak- és KeletAusztráliából származik. Úszóleveleket is fejleszt, de szobaakváriumokban főleg alámerült leveleket hajt. Igen finom, világoszöld submers levelei 20-30 cm hoszszúak és 3-5 cm szélesek lehetnek. E lándzsa alakú levelek középerétől mindkét oldalon 2-4 hosszanti, és számos ezt keresztező vékony eret találhatunk. A ritkán megjelenő úszólevelek lándzsásak, 15 cm hosszúak és :3 cm szélesek. Virágzata egyágú; a virágok sárgák vagy zöldes-sárgák. Legjobban felső megvilágításnál fejlődik. 22-25 °C-os lágy, enyhén savanyú vízben nyáron gyorsan növekszik, s egymásután hozza újabb leveleit. Télen alacsonyabb hőmérsékletet kíván. Legjobb szórt fényben tartani. A kereskedelemben nem ritkák az A. crispusszal és az A. undulatusszal keresztezett hibridjei. Aponogeton fenestratis (POIRET) HOOKER FIL.—madagaszkári rácsnövény. Egészen különleges dekoratív, de igen kényes faj. Nevét onnan nyerte, hogy a 30 cm hosszúságot és 6-8 cm szélességet elérő, 10-15 cm hosszú nyélen ülő, hoszszan ovális, felül kissé kiszélesedve lekerekített submers levelei vannak, s csak az oliv- vagy sötétzöld levélerezet hálózatát látjuk. A párhuzamos hosszanti és véko-

228

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nyabb, keresztben futó levélerek a hiányzó levélszövet miatt rácsozatot alkotnak. Laposan elterülő hengereled gyökértörzse 10-12 cm hosszú és 2 cm széles. Víz fölé hajló 5-7 cm hosszú virágkalásza 2-3 ágra oszlik; kellemes illatú virágai sárgásfehérek. Akváriumi tartása hozzáértést, gondos ápolást igényel. Csak tiszta, lágy, enyhén savanyú vízben marad meg, amelyet gyakran kell megújítani. Az öreg akváriumvízre igen érzékeny: eltörpül benne, és pirosas tónusú fiatal levelei kifehérednek. Közvetlen napfénytől, erősebb megvilágítástól is óvni kell, mindamellett elegendő fényt kapjon. Rendkívül érzékeny az algásodásra! A magas hőmérsékletet nem tűri. Nyáron 20-23, télen 16-18 C°-on fejlődik legjobban. Magról szaporítható. A fiatal hajtások felnevelése azonban jóval nehezebb a többinél, mert legalább hetenként egyszer friss vizet igényelnek, s a víz összetételének az előzőével azonosnak kell lennie. Rhizómájának osztásával is szaporítható. A tőosztásnál arra ügyeljünk, hogy a hajtáscsúcsokat meg ne sértsük és a vágási felületeket faszénnel védjük az esetleges rothadástól. A gyökértörzs darabkák 2 cm-nél rövidebbek ne legyenek, mert az ilyenekből mindenkor csak eltörpülő tövek fejlődnek. Igen gondosan csomagolva szállítsuk, mert levelei meglehetősen törékenyek. Aponogeton henkelianus 116. ábra. Az Aponogeton fenestralis — FALKENBERG et BAUM — madagaszkári rácsnövény (balra), és az Henkel rácsnövénye. UgyanAponogeton henkelianus — Henkel rácsnövénye csak Madagaszkár szigetéről (jobbra) levelének erezete származik, és az előbbi fajhoz igen hasonló. Levelei az A. fenestralisénál mégis nagyobbak, szélesebbek (szélességük a 18 cm-t is eléri), és erezetük finomabb. sűrűbb. A hosszanti és keresztereé által képzett lyukakat ugyanis még egy vagy több hajszálfinom erecske tovább osztja. Kalásza két- vagy többágú. Virágai illattalanok, halványlilák, később rózsaszínűvé, végül fehérré válnak. Igénye és gondozása az előbbi fajéval megegyezik, azonban csak magról szaporítható. Aponogeton natans (LINNÉ) ENGLER et KRAUSE — úszó vízikalász Indiában és Kelet-Ausztráliában él. Hosszúnyelű, lándzsás úszólevele 10 cm hosszú, hegye tompán kicsúcsosodik, alapja árszerűen fut a nyélbe. Virágkalásza egyágú; virágai fehérek vagy kékesfehérek. Az A. undnlatus-szal való keresztezésből származó hibridjének lándzsa alakú submers és apróhullámos úszólevelei vannak, amelyek egyidejűleg fejlődnek. Mint minden úszólevelű növény, ez is sok felső fényt, sőt kevés napsütést is igényel. Szaporítani csak magról tudjuk. Aponogeton ulvaceus BAKER — salátalevelű vízikalász. Madagaszkár szigetének nyugodt, tiszta vizeiből származik. Igen szép növény, amely halványzöld,

229

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

vékonylemezű leveleinek erős hullámosságával tűnik ki. A tengeri salátamoszat (Ulva) szép üdezöld, sallangos telepére emlékeztet. A lekerekített végű, szalagszerű levelek hossza 20-35 cm hosszú és 8 cm széles lehet. A nyélen ülő submers levelek egészen a középerükig erősen hullámosak. Kerek rhizómája 1-3 cm átmérőjű. 6-8 cm hosszú virágkalásza kétágú; virágai halvány-vagy aranysárgák. Tartása általában megegyezik a család leírásában közöltekkel. Wendt szerint Európába kétféle helyről származó, eltérő vízigényű törzsét hozták be; az egyik lágy-, a másik keményvizet igényel. Kedvező feltételek között igen nagyra nő és tágas helyet igényel. Magról szaporítható. Aponogeton undulatus ROXBURGH — hullámoslevelű vízikalász. Elő-India sekély álló- és lassúfolyású vizeiből származó submers növény. Hosszú lándzsaszerű levelei világos- vagy tompazöldek, 12-15 cm hosszúk, 3-4 cm szélesek, éle nem fodrosak, hanem lemezük széle kétoldalt végig apróhullámos. A kereskedelemben egyébként gyakoriak az A. undulatus x A. crispus hibridek. Gyökércsomója 2,5 cm átmérőjű. Egyágú, 3-4 cm hosszú virágkalásza fehér virágokat nyit. Nem túl gyorsan fejlődő, nehezen virágzó faj, amely nem igényel sok helyet, ezért kisebb akváriumokba is telepíthető. Najadaceae — tüskéshínárfélék A tüskéshínárok az egyszikűekhez tartozó egy- vagy többéves virágos növények. A család képviselői édes-, félsós-, sőt tengervízben az egész földkerekségen elterjedtek. Száruk gazdagon elágazik, s gyakran sűrű gyepet alkot a vízfenéken. A száron ülő levelek többnyire igen vékonyak, olykor fonálszerűek, s rendszerint az egész növény igen törékeny. Apró virágaik levélhónaljiak. Mintegy 45 fajukat ismerjük, amelyek közül azonban akvarisztikai téren csak néhány jön számításba. Ez utóbbiak a tüskéshínár (Najas) és a tófonál (Zannichellia) nemzetségekbe tartoznak.

Najas marina LINNÉ — nagy tüskéshínár. Mélyebb vizekben, holtágakban nálunk is előfordul. 80 cm hosszúra is megnövő törékeny szárán 2-4 mm széles, szálas levelek ágaznak szét, melyek széle öblösen fogazott, kissé szúrós. Kétlaki virágai levélhónaljiak. A megtermékenyült virágok 5-6 mm hosszú termést érlelnek. Fűtetlen medencék igénytelen növénye. Kedvező viszonyok közt gyorsan terjed, s így a nyár folyamán többször is ritkítanunk kell, hogy a halak számára kellő úszótér maradjon. Dugványozással oldalhajtásairól könnyen szaporítható. Miután egynyári növény, télen rendszerint elpusztul. Najas microdon A. BRAUN — aprófogú tüskéshínár. Az amerikai kontinens mérsékelt övi és tropikus területein él. Akvarisztikai téren a legjobban elterjedt. Gyakran összecserélik a hozzá igen hasonló Elodea callitrichoidesszel, pedig az Elodeának a levélalapja (töve) nem olyan kiszélesedett, mint a N. microdoné. Többszörösen elágazó szárán a többnyire szembenálló hosszúkás levelek igen finoman fogasak. A levelek gyakran látszólagos örvöket alkotnak. Szára 1 méter hosszúra is megnőhet. Gyökerei finoman elágaznak. A jelentéktelen virágok a levéltövekben ülnek. Ne helyezzük élénkebb mozgású vagy nagytestű halak akváriumába, mert igen törékeny. A hőmérsékletre érzékeny; legalább 20 Co tartsuk, 15 C° alatt elpusztul. Jó megvilágításban a medencében sűrű gyepet alkot. Dugványozással szaporíthatjuk. A hajtásdugvány legalsó levélkéi a homokba kerülje-

230

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nek, ekkor hamar meggyökeresedik. A trópusi eredetű példányok több évesek, az észak-amerikai származásúak egynyáriak. Najas minor ALLIONI — kis tüskéshínár. Kisebb egynyári faj, amely Közép- és Dél-Európában, valamint Ázsia és Afrika egyes részein terjedt el, s nálunk kis állóvizekben, rizsföldeken szórványosan fordul elő. Rendkívül sűrűn elágazó. karcsú szárán szálas-fonalas, 1 mm-nél sokkal vékonyabb levelek ülnek.

117. ábra. Najas marizza — nagy tüskéshínár

118. ábra. Najas microdon — aprófogú tüskéshínár

E távol-szálkásan fogas, szembenálló, gyakran látszólagos örvökben helyezkedő szálas levelek ívesen visszahajlanak. Jelentéktelen, apró virágai egylakiak. Termése kb. 2 mm hosszú. A szabadban sűrű, szép víz alatti gyepeket alkot. akváriumban azonban nem hálás növény. Hidegvízi akváriumokba, nyugodtabb mozgású állatokhoz telepíthető, de — egynyári növény lévén — ősszel elpusztul. Cyperaceae — palka- vagy sásfélék Mintegy 3200 ismert fajuk van, és az egész földkerekségen elterjedtek. Többnyire áttelelő, pázsit külsejű, fűnemű, emers növények. Száruk hengeres vagy rendesen háromélű, csupán a tövén csomós. Szálas, fűszerű levelük három sorban á11, levélhüvelyük zárt. Hímnős vagy egyivarú viráguk füzérben vagy fejecske virágzatban foglal helyet, a murvalevélnek megfelelő pelyvával körülvéve. A virágtakaró lepel, amely gyakran hiányzik is, — csak serte vagy szőrképlet alakjában van jelen. Akvarisztikai szempontból csupán a

231

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Scirpoideae alcsalád Cyperus (palka) nemzetségének néhány trópusi képviselője („papírsasok” illetve „vízipálmák”) és Heleocharis (esetkaka) nemzetsége jöhetnek számításba, míg a Caricoideae alcsaládba tartozó Carex nemzetség fajai (valódi sások, zsombéksások) csupán a szabadtéri medencék partjára telepítve tarthatók, ezért az utóbbiakat itt nem tárgyaljuk.

Cyperus alternifolius LINNÉ — változólevelű vízipálma. Afrikából, Madagaszkár és Mauritius szigetekről származó, 1 méter magasra növő mocsári növény, amelyet a Földön mindenfelé mint közkedvelt cserepes dísznövényt gondoznak. Háromélű, ritkán kerek, fölfelé álló szárán az alsó, szalagszerű lomblevelek keskenyek, hullékonyak, míg a szár felső végén négyes levélörvöt alkotó, sötétzöld, 20 cm hosszú és 1 cm széles csúcslevelek tartósak, s ezek adják e sásféle „pálma” külsejét. A csúcslevelek középpontjából eredő virágzat hosszú nyélen ülő számos kis kalászkából áll. A C. alternifolius kedvelt akváriumi és terráriumi növény, amelyet évtizedek óta gondoznak fedetlen akváriumokban vagy üveggel fedett, de sekélyebb vízborítású, fűtött paludáriumokban. Világos helyen 16-30 C°-on egyaránt jól díszlik. Különösen párás levegőben fejlődik szépen, míg száraz levegőjű szobában (központi fűtés) levelei elszáradnak. Ilyenkor magas, fedett medencében gondozzuk! Agyaggal erősen dúsított homokban 1 méter magasra, míg trágyázva és üvegházban nevelve 180 cm magasra is megnő, és gazdagon virágzik. Az ilyen erőteljes tövek akár 50 cm-es vízborítást is elbírnak, míg a kisebbek csak 10-15 cm-est. Talajágynak akváriumi tövekhez öreg agyaggal kevert homokot, cserepes példányokhoz agyagos homok, humusz, valamint kevés komposztföld és tőzeg keverékét adjuk. Szaporítható gyökértörzsének osztásával, vagy levágott levélörvének, esetleg csak az utóbbi kis darabkájának vízbe vagy nedves homokba dugásával. Ezeken kis növénykék fejlődnek, amelyek aztán szétültethetők. Erőteljes idősebb töveken meleg, párás levegőben olykor a virágzat helyén is sarjadnak igen fiatal növénykék. Végül szaporíthatók a vízipálmák magról is. Csíráztatásra a beérett magvakat üvegedény nedves homokjára szórjuk és üveggel letakarjuk. 20-25 C° hőmérsékleten a csírahajtások hamarosan megjelennek. Ha sűrűn állnak, kis cserepekbe egyesével.. vagy nagy lapos cserépbe többesével szétültetjük a töveket. Cyperus gracilis R. BROWN — díszes vízipálma. Ausztráliából származik. Habitusában az előbbihez hasonló, de minden részében kisebb (30 cm magas) és díszesebb faj. A szár csúcsán ülő levélörv sötétzöld, merev, vékony levelekből áll, amelyek hossza mintegy 10 cm, szélessége 4 mm. A kis virágzatok több hajtással 2-6 piciny kalászkára oszlanak. Szaporítása, tartása megegyezik a C. alternifoliuséval, de annál jobban tűri az alacsonyabb hőmérsékletet, sőt a szárazabb szobalevegőt is. Tövét legfeljebb 10 cm-es vízréteggel borítsuk. Eleocharis acicularis (LINNÉ) R. BROWN — fonalas esetkáka. Kétéltű mocsári növény, amely Európa-, Ázsia- és Ausztrália-szerte elterjedt. Nálunk iszapos helyeken, ártereken, rizsföldeken, főleg az Alföldön gyakori. Submers módon tartva a talajban elágazva kúszó gyökértörzséből hosszú, tűvékony, üdezöld levelek nőnek fölfelé, amelyek kedvező fényviszonyok között hamarosan sűrű víz alatti

232

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

gyepet alkotnak. Magassága legfeljebb a 20 cm-t éri el. A medence talaját begyepesítve kitűnő ikráztató növény. Szobahőmérsékleten tartható, de a m közvetlen napsütéstől gyors elalgásodása miatt óvnunk kell. Rhizómájának szét magasabb vízhőfokot és vízborítást is igen jól bírja. Világos helyet kíván, de a osztásával szaporíthatjuk. Eleocharis parvula (ROEMER et SCHULTES) LINK — törpe csetkáka. Európában, Észak- és Dél-Afrikában, Amerikában, Japánban élő kétéltű mocsári növény. Magassága 7 cm. Felépítésében és külső megjelenésében az előbbi fajhoz hasonló, de annál jóval kisebb, finomabb szárú. Tartása is megegyezik amazéval, ám a meleget rosszul tűri; legjobban szobahőmérsékleten tartható. A szaküzletekben többnyire öszszecserélik az E. acicularisszal, s annak a nevén árusítják. Eleocharis prolifera TORREY — esernyőnövény. Észak-Amerika déli részéből származó kétéltű mocsári növény. Sajátosan díszes megjelenése és igénytelensége folytán a német akvaristák igen megkedvelték, s remélhetőleg nálunk is rövidesen elterjed. Különös nevét a hosszú, fonálvékony szára végén szétágazó szárörvéről nyerte, amely kinyitott esernyőre emlékeztet. A szárörv 6-20 fonálszerű levélből is állhat; rajta járulékos gyökerek és növénykék is fejlődhetnek, — ezek olykor leválnak és mint önálló egyedek nőnek tovább. 40 cm-nél alacsonyabb medencében ernyőszerűen szétterülő szárörvei nem érvényesülnek, mert a víz színe alatt elfekszenek, ezért csak magasabb akváriumokba ültessük. Szobahőmérsék119. ábra. Eleocharis acicularis — fonalas csetkáka leten tartható, de a melegebb vizet is jól bírja 25 C°-ig. Egyébként igénytelen, nem kényes; még a viszonylag kevés fényt is jól tűri, de erősebb fényben hamar elalgásodik. Gyökértörzsek osztásával vagy járulékos gyökeret eresztő szárörvének leválasztásával szaporíthatjuk. Scirpus cernuus VAHL — díszes erdei-káka. Kelet-Ázsiából származik. Gyökértörzséből bokrosan kihajtó számos fonálvékony szára a végén ülő 3-8 mm hosszú kis tojásdad füzérkétől többé-kevésbé visszahajlik. Gyakran helytelenül Isolepis gracilis néven árusítják. Inkább csak az akváriumok környékének díszítésére vagy a medencéből kiemelkedő sziklák tetejének beültetésére használhatjuk fel, mert noha töve sok vizet igényel, alámerült növényként nem tarthatjuk.

233

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Bromeliaceae — broméliafélék Az egyszikűek Bromeliales rendjébe tartozó növénycsalád tagjai, többnyire fán lakó (epiphyton) lágyszárú növények. Váltakozó, rendszerint levélrózsában álló, gyakran tüskésfogas levelükön sokszor vízfelszívó pikkelyszőrök találhatók. Feltűnően szép viráguk füzérvagy sátorvirágzatban áll, gyakorta színes, nagy murvalevelekkel. A virágokat rovarok vagy madarak porozzák be. A főleg Dél-Amerika őserdeiben honos trópusi családnak mintegy 1300 faja van.

Tillandsia usneoides LINNÉ — csüngő bromélia ( „spanyol moha” ). Tulajdonképpen szárazföldi növény, amelyet az amerikai akvaristák kiszárítva mint elhalt növényi anyagot használnak ikráztató aljzatnak. Az általuk „spanyol mohának” (Spanish moss) nevezett Tillandsia fánlakó (epiphyta) bromélia, amely az USA déli partvidékétől Argentináig honos. A hosszú, vékony, mohára emlékeztető növény 2-3 méter hosszú, sűrűn összekuszálódott kötegekben mint gyökértelen epiphyton csüng alá a fák ágairól, a telefondrótokról, s minden ellephető tárgyról. A bútoriparban kárpittömésre használják, a csomagolástechnikában pedig szigetelőanyagként. Kérgének eltávolítása után az akvaristák csak a belső finom rostszálait veszik igénybe. Ezeket kifőzik, így a rostok megsötétednek és a legideálisabb ikráztató aljzatot szolgáltatják, jól helyettesítve a tőzegmohát vagy a forrásés tollmohákat. Miután a kifőzött rostok már nem élnek, a lesötétített szaporító medencében évekig minden károsodás nélkül megmaradnak. A „spanyol mohát” használata után csak kimossák, drótra felaggatva kiszárítják, s újból felhasználják. A rostszálak többszöri kifőzése után enyhén savanyítja és színteleníti a medence vizét, s így érthető, hogy az amerikai akvaristák minden más ikráztató növény fölé helyezik. Pontederiaceae — vízijácintfélék A Bromeliales rendbe tartozik a vízijácintfélék (Pontederiaceae) trópusi növénycsaládja is. Mocsári és víz alatti fajok, amelyek között vannak vízen úszók, alámerülten vagy részben a vízből kiemelkedve élők. Némely fajuk igen erős rhizómájú, más fajok viszont csak finoman szőrösek, vékony gyökérszálakat fejlesztenek. A különböző fajok levélzete igen változatos. Háromtagú hímnős, zigomorf viráguk többnyire kalászszerű virágzatot alkot: a lepellevelek összenőttek. A trópusi akváriumokban 3 nemzetségük fajait kedvelik: vízijácint (Eichhornia), pontedéria (Pontederia) és üstökös hínár (Heteranthera).

Eichhornia azurea (SMITH) KUNTH — azúrkék, vízijácint. Az amerikai kontinens trópusi részein honos. Hosszan kúszó rhizómájú mocsári növény. Kétféle levélformája közül a submers keskeny, pántlikaszerű, maximálisan 12 cm hosszú és 8 mm széles. Kettős sorban váltakozva ülnek a száron; a submers növény összképe pálmaágszerű. Az emers levélforma bőrszerű, hosszúnyelű, lemeze oválisan vagy kerekdeden kiszélesedik, 15 cm hosszú és csaknem ilyen széles. A levélnyél kissé felfújódott. Igen gazdagon virágzó növény. Szép virágai világoskékek, sárga kehelyfolttal. Submers alakja nem tartós, mert könnyen elveszti leveleit; műfényben azonban jól átteleltethető, szemben a nehezen átmenthető emers alakkal. Ennek igen világos, sőt lehetőleg napos helyet, 25-30 C° meleget és párás levegőt kell biztosítanunk. Az emers töveket agyaggal kevert homokba ültessük. A submers formát szárának visszametszésével szaporítsuk, még mielőtt az a

234

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

víz színét elérné. A lemetszett csúcshajtást dugványozzuk. Az emers formát pedig a kúszó gyökértörzs osztásával szaporíthatjuk. Eichhornia crassipes (MARTIUS) SOLMS — lila vízijácint. Minden trópusi tájon elterjedt vízigyom. A folyók partján és a holtágakban egymásba fonódott, összefüggő zöld szőnyeget alkot, s így gyakran a hajózást is akadályozza. Sekély vízben az iszapba gyökerezik, áradáskor pedig összefüggő vegetációja felemelkedve és tovasodortatva mint élő zöld sziget úszik a folyó tetején. Fénylő, világoszöld, szív alakú levelei 15 cm átmérőjűek is lehetnek, s hólyagszerűen megduzzadt nyélen levélrózsát alkotnak. A levélnyelet szivacsos szövet tölti ki, s ez a növényt a víz színe fölé emeli. Hosszú, kékesfekete gyökerei dús csomóban lógnak alá a vízbe. Az akvaristák általában csak úszónövényként ismerik, s így is tartják, de sekélyvizű akváriumban gyökerét a talajba is rögzíthetjük. Ilyenkor a tő még erőteljesebbé és szebbé fejlődik. Szép, világoslila virágai 40 cm magas virágfüzért alkotnak. Sajnos nehezebben virágzik, mint az azúrkék vízijácint. Az E. crassipes sok fényt, napot, párás levegőt és 22-30 C° hőmérsékletet igényel. Szobaakváriumban nem jól fejlődik, inkább üveggel fedett trópusi paludáriumba való. Arra nagyon ügyeljünk, hogy levelei ne érjék el a nedves fedőüveget, mert hozzányomódva az érintkezési részeken rothadásnak indulnak.

120. ábra. Eichhornia azurea — azúrkék vízijácint víz alatti formája

121. ábra. Eichhornia crassipes — lila jácint virágzásban.

235

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Meleg nyáron szabadtéri medencébe is kihelyezhető; itt levélnyele alacsonyabb, gömbölydedebb. Ha virágzásra kívánjuk serkenteni, akkor oldalágait kössük el vagy metsszük le, mert különben a növény ezekre „pazarolja” erejét. Mesterségesen megvilágított, fűtött akváriumban mint úszónövényt átteleltethetjük, de még jobb az erőteljes töveket tőzegmohával és agyaggal töltött cserepekbe ültetni és üveggel fedett öntöttüvegű akváriumba állítani, rendszeresen gondoskodva a cserepek tőzegmohájának nedvesítéséről. Az átteleltetés ez esetben 16-20 C0on és igen világos helyen történjen. Heteranthera zosteraefolia MARTIUS — tengerifűszerű üstököshínár. Brazília és Bolívia mocsaraiban és elárasztott területein honos. Igen hálás, igénytelen, gyorsan fejlődő akváriumi növény; submers és emers módon egyaránt jól tartható. 80 cm hosszúra növő, gazdagon elágazó szárán váltakozva, keskenylándzsás submers levelek ülnek, amelyek hossza 5 cm, szélessége pedig 7 mm. Felül sötétzöldek, fonákuk fehéreszöld. A csúcslevelek olykor hosszúra nyúlnak, s álörvöt alkotva a növény sajátos „üstökét” adják. Röviddel a virágzás előtt a submers töveken hosszú nyélen néhány úszólevél fejlődik, amelyek a világoskék vagy lila virágokból álló, kalászszerű virágzatot a víz színe fölé segítik. 122. ábra. Heteranthera Akváriumban submers alakban, szabadtéri zosteraefolia — tengerifűszerű medencében pedig emers alakban 18-30 C°üstököshínár on jól tartható. Világos helyet kíván; egyébként sem a talaj minőségére, sem a víz összetételére nem kényes. Dugványozással szaporíthatjuk. Araceae — kontyvirágfélék Az egyszikűek Arales rendjébe tartozó növénycsalád. Mintegy 1800 — főleg a trópusokon élő — faját ismerjük. Többnyire lágyszárú, gumószerű rhizómájuk, vagy kúszó és támaszkodó felszívó léggyökerük van. Torzsavirágzatukat buroklevél veszi körül. A virágzatban alul ülnek a termős, felül a porzós virágok. Általában rovar- vagy szél- megporzásúak. A termés bogyószerű. Valamennyi közül az indo-maláj monszunvidékről származó vízikelyhek (Cryptocor nemzetség) a legjelentősebbek, mert szépségüknél ,s nem túl nagy fényigényüknél fogva a trópusi akváriumok legkedveltebb, legkeresettebb növényei. C r y p t o c o r y n e — v í z i k e l y h e k . Délkelet-Ázsiában széltében elterjedt mocsári növények a vízikelyhek. E trópusi nemzetségből 46 fajt ismerünk, ezekből azonban eddig csak kevés terjedt el az akvarisztikában. A talajban kúszó, többszörösen el-ágazó erős gyökértörzsük van, amelyből rövidebb-hosszabb nyelű, lándzsás levelek fejlődnek. A mindig épszélű levéllemez formája fajonként — sőt a környezetviszonyok szerint még egyazon fajon belül is — a keskeny fűszerű vagy a hosszú lándzsás alaktól a széles tojásdad vagy kerekded-szíves alakokig igen változatos. Színük a világostól a sötétzöldig, a barnás fényűtől a kékeszöldig terjed, míg a levél fonáka gyakran pirosas. Szobaakváriumokban többnyire állandóan submers formában nevelik. A trópusi paludáriumokban azonban sekély vízborítással emers levelek fejlődnek, minthogy hazájukban a száraz idő-szakban csak levéltövük áll vízben. A víz fölé emelkedő emers levelek durvábbak, némely fajon alakban is eltérnek a

236

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

submersektől. Igen jellegzetes a virágzatuk. A tulajdonképpeni, virágok a színes fedőlevéltől takarva, az általa képzett kehelyben húzódnak meg, mégpedig alul a női virágok, s felettük hosszú nyélen a hím virágok. Sok fajuk csak emers módon nevelve hoz virágzatot, de egyesek submers formában is virágzanak. Az utóbbiak virágzata gyakran a víz színe fölé emelkedik. A megtermékenyítés önbeporzással vagy apró rovarok közvetítésével történik; ezeket a színes fedőlevél csalogatja oda, majd a kehely síkos fala csúsztatja a mélyen ülő nőnemű virágokhoz. Mikor a kis rovar a virág-nyélen felfelé igyekszik, — a testére tapadt virágporral megtermékenyíti a női virágokat. A magvak egy része már a terméscsomóban kicsírázik, s így e növények „elevenszülőknek” tekinthetők.

123. ábra. A kontyvirágfélék (Araceae) nemzetségeinek típusos formái: a) Acorus (kálmos); b) Orontium (aranybuzogány); Calla, (kalla, tündérkonty); d) Anubias (vízilándzsa); e) Cryptocoryne (vízikehely); f) Pistia (kagylótutaj) Valamennyi Cryptocoryne — trópusi mocsári növény lévén — 24-30 C°-ot igényel. Kedvelik a lágy, enyhén savanyú vizet; a túl kemény víz pusztulásukat okozhatja. Submers és emers módon egyaránt tarthatók. Talajágyként az agyaggal kevert, durva szemcséjű folyami homokot kedvelik, amelyet kevés kifőzött és kinyomkodott tőzeggel még lazábbá teszünk. A jól felmelegedett talaj az erős gyökérzet miatt megfelelő mély legyen: a kisebb fajoknak 6-8, a közepeseknek 10 cm, a nagyobbaknak pedig ennél is mélyebb. A Cryptocorynéket a lehető legritkábban ültessük át, mert nehezen gyökeresednek, kényes gyökerük az átültetéskor gyakran megsérül, s a növények fejlődése megakad, sőt nem ritkán leveleik az átmenetileg szünetelő táplálékfelvétel miatt pusztulni kezdenek. Emers töveket vagy csak fiatal kortól, fokozatosan emelt, de a levelek lemezét a levegőn hagyó vízoszloppal, vagy a már submersen gondozott tövek vízborításának lassú csökkentésével lehet létrehozni, hogy a növények a változó feltételekhez fokozatosan alkalmazkodni tudjanak. Csaknem mindig a gyökérindán fejlődő fiatal növényekről szaporítjuk, amelyek idővel az indáról leválaszthatók. Csak a C. ciliatán fejlődnek az akváriumban is a termésből kicsírázó növénykék. A vízikelyhek erős megvilágítást nem igényelnek, de a szórt fényt erőteljesebb fejlődésükkel hálálják meg. Igen ügyeljünk viszont arra, hogy levéllemezük el ne algásodjék, mert a levélen ülő algatelepek, főleg a bársonyos bevonatú kékalgák a levelet, majd

237

Dr. Lányi György

1. a)a C. beckettii levelének szerkezete; b) ugyanaz oldalról; c) a C. beckettii virágfedőlevelének felső vége

2. a) a C. undulata; b) a C. willisi; c) a C. affinis ( „haerteliana") levelének szerkezete

3. a) a C. cordata; b) a C. griffithi levelének alakja és erezete

238

Korszerű akvarisztika 1966 az egész tövet megfojtják. A vízikelyheken nem ritka jelenség, hogy a növények — látszólag minden külső ok nélkül — hirtelen pusztulni kezdenek. Eleinte csak a levelek szövete válik üvegszerűvé vagy lyukacsossá, később a levelek sárgulva rothadásnak indulnak, majd az egész növény elpusztul. Az akvaristák „Cryptocoryne-betegségnek” nevezik ezt, valójában azonban a növény életében hirtelen bekövetkezett életkörülmény-változás reakciója, a növény élettani sokkja. Ilyen élettani zavart idézhet elő az átültetés is a hajszálgyökerek szinte elkerülhetetlen megbolygatása által, amely a táp-anyagok felszívódását egy időre megszünteti, s ez a levéllemez elrothadásához vezet. Hasonló tünet szerint pusztulhatnak el a levelek a víz vegyi összetételében bekövetkezett hirtelen változás miatt is (pl. amikor az addig csapvízben tartott Cryptocorynék medencéjét esővízzel töltjük fel). Ilyenkor az előidéző fő ok: az ozmotikus nyomás hirtelen megváltozása. A vízikelyhek levélrothadásának másik gyakori esete a magas nitrogénkoncentráció okozta levélmérgeződés (pl. túl sok állati szervezet jelenlétekor), ugyanis a Cryptocorynék csak alacsonyabb koncentrációban viselik el az anyagcseretermékeket. A medence vizének rész-leges kicserélése javíthat a helyzeten. A rothadásnak induló levelek szövetében mikroszkóppal mindig találhatunk rothasztó baktériumokat, amelyek azonban csupán másodlagos okozói a levélpusztulásnak. A Cryptocoryne-levelek hirtelen bekövetkező elrothadásának a nyomelemek kimerítéséből adódó hiánybetegségen kívül fertőző formája is van, amikor a levélszövet elhalását parazita baktériumok, vírusok, avagy sugárgombák (Actinomycetes) idézik elő. A fertőzött növényről átvihető betegségformáról, annak kórokozóiról és gyógyításáról bővebbet még nem sikerült kideríteni. A Cryptocoryne levelek lyukasodását, különféle gombák okozzák. A mikózisnak (negeosis) nevezett betegség úgy lokalizálódik, hogy a növényen a, megtámadott hely körül kérges réteg képződik,. e szövetrész felbomlik és a kérges gyűrűből kiesik. A levéllemez épen maradt része a lyukasodás után tovább él. A vízikelyhek levélrothadását a medence vizéből felhasznált biogén elemek — különösen

124. ábra. Cryptocoryne fajok levelei közti különbség (L 1-3.) (Wendt nyomán)

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

a vas, magnézium és foszfor — hiánya okozta klorózis is előidézheti. Ilyenkor a levelek csak erezetük mentén őrzik meg sötétebb zöld színüket, egyébként lemezük halványzöld vagy sárga színű. Az akváriumban (amely lényegében törpe biotóp) a Cryptocorynék — különösen ha nagyobb tömegben vannak jelen — hamar kimeríthetik az élettani szempontból oly fontos nyomelemeket. Ebben az esetben nyomelemes növénytápoldattal vagy a víz részleges, esetleg teljes felújításával segíthetünk a bajon. A Cryptocorynék klorózisának kórokozója egyébként — akárcsak a szárazföldi növényeknél — vírus is lehet.

125. ábra. A vízikelyhek (Cryptocoryne fajok) virágjának felépítése és a jellegzetesebb fajok virágfedőlevelei közti különbség (Wendt nyomán) — 1. Vízikehely virágzatának vázlatos rajza: a) a virágzatot takaró színes fedőlevél ( spatha) tölcsérszerű nyílása; b) a fedőlevél hosszú kehelycsöve; c) a hím virágot takaró spatha-redő ; d) női virág; e) hím virág; f) virágzat nyele; — 2. A Cryptocorynék virágszerkezetének vázlata nagyítva: S fedőlevél (spatha) takaró redője ; H = hím virág; N = női virág; — 3. Néhány Cryptocoryne faj virágfedőlevelének sajátos végződése: a) C. cordata ; b) griffithii; e) C. undulata ; d) C. affinis ( „haerteliana" ); e) C. willisi

Cryptocoryne affinis ENGLER — Härtel vízikelyhe. Helytelenül „C. haerteliana” néven terjedt el. (Härtel német díszhaltenyésztőről.) Előfordulási helye ismeretlen. Először 1938-ban került Singapore-ból Európába — anélkül, hogy tulajdonképpeni elterjedési területét közölték volna. Valamennyi vízikehely közül a leghálásabb, mert a legkevesebb fénnyel is beéri, s gazdagon hoz indáin új hajtásokat. Így kedvező körülmények között az egész medencét benőheti. Közkedveltségét csak fokozza pompás levélszíne. Lándzsás levelének felülete sötétzöld selymes

239

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

fényű, olykor kékes-zöld, az erezet pedig világos színével tűnik elő. A levél fonáka világos helyen liláspiros, árnyékolt helyen halványzöld. A hosszúnyelű, olykor 18 cm hosszú és 3,5 cm széles levelek lemeze néha enyhén hullámos. Kedvező feltételek között 40 cm-re is megnő. Két fejlődési formája honosodott meg a szobaakváriumokban: az egyik fölfelé irányuló, a másik vízszintesen elterülő leveleket hajt. A 25 cm hosszú virágzat lándzsás alakú sima burok levele belül sötétvörös vagy bordó színű, s vége néhány cm hosszú, ide-oda csavarodó sarkantyúba fut. Optimális viszonyok : 4-6 nk°-ú, 6,5-6 pHjú, 25-30 °C-os víz, agyagos-tőzeges durvaszemcséjű folyami homok, nyáron szűrt napfény, ősztől tavaszig napi 8-12 órás mesterséges megvilágítás. Mind ez, mind 126. ábra. 1. Cryptocoryne affinis — Härtel vízikelyhe a többi Cryptocorynefaj jól alkalmazkodik a középkemény, sőt a kemény vízhez is, amelyben tekintélyes méretűre növekedhetnek, sőt virágozhatnak is. Igazolja ezt a C. affinis és a több más Cryptocoryne-faj meghonosodása és gazdag vegetációja az egri trópusi vízinövény-kultúra kemény, meszes vizében. Az itteni Cryptocoryne-tövek gyakorta szépen virágoznak is. Cryptocoryne beckettii THWAITES et TRIMEN — Beckett vízikelyhe. Eddig külföldön és nálunk is tévesen C. ciliata néven szerepelt, míg a C. beckettii nevet ugyancsak tévesen a C. undulata és C. willisi fajokra vonatkoztatták. Az igazi C. ciliatát csak újabban hozták ismét Európába, s azt külön ismertetjük. A C. beckettii Ceylon szigetéről származó, 35 cm hosszú mocsári növény. Abban tér el a többi Cryptocoryne-fajtól, hogy 10-20 cm-es pirosasbarna levélnyelén ülő 6-15 cm hosszú és 2-4 cm széles lándzsaszerű levéllemezeinek felülete tompa barnászöld színű. A szélükön enyhén hullámos vagy fodros levelek fonáka csaknem mindig pirosas. A levéllemez közepén levő főerén kívül a lemez lekerekített vagy ékbefutó alapjától a levélcsúcsba még 4-6 erősebb ér fut, ezek kétoldalt többszörösen elágaznak. E faj 10 cm hosszú virágzata, mely csak sekély vízborítással emers módon nevelt töveknél fejlődik ki, zöldessárga vagy sárga buroklevéllel van takarva, amelynek belső nyíláspereme sötétvörös gyűrűt visel. A buroklevél formája egyébként lándzsaszerű, hegye spirálisan csavarodott. Erősebben árnyékolt helyen is kielégítően fejlődik, de néhány órás napfény vagy mesterséges fény azért szükséges számára. Gondozási fel-tételei azonosak a C. affiniséval. Szobaakváriumokban általában csak indás hajtásairól szaporíthatjuk. Cryptocoryne ciliata (ROXBURGH) FISCHER — csillós vízikehely. A valódi C. ciliata először 1914-ben került Európába, de csakhamar nyoma veszett, s 1953ban hozták be újból. „C. ciliatá”-nak eddig tévesen a C. beckettiit nevezték; az eddigi „C. beckettii” pedig helyesen C. undulata. A valódi C. ciliata 65 cm magas,

240

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

erőteljes növény; India, Malájföld és a Szunda-szigetek mocsaras területein és brack vizeiben él. Indákat hajtó rhizómájából 30 cm hosszúra is fejlődő, igen vastag levélnyelek erednek, amelyek keskeny- vagy széles lándzsás levéllemezben folytatódnak. E világos- vagy sötétzöld levelek 15-35 cm hosszúak és 2-9 cm szélesek lehetnek. Az összes többi Cryptocoryne-fajtól eltérően a C. ciliata erezete a középértől a hegy felé ferdén futó toll-erezetből áll, amely számtalan apró hajszálerecske finom hálózatából tevődik össze. A víz tükre alatt is kifejlődő virágzatát 5-7 cm hosszú, alapjánál mintegy 3 cm széles, tojás alakú buroklevél veszi körül. Ennek belseje bíborvörös, a buroklevél közepe táján és szájadékánál sárgába megy át. A fedőlevél nyílásának szélét, gyakran egész belső részét számtalan bolyhos szőröcske borítja. E „csillók” hoszsza 5-6 mm és sűrű bolyhukkal minden más vízikehely virágzatától jól elkülönülnek. Gondozása megegyezik a nemzetség leírásában közöltekkel. Nem túl magas vízben a C. ciliata könnyen kinő a víztükör fölé. Szaporítása nemcsak indás hajtásairól, hanem ivarosan is megoldható. Ugyanis az akváriumban víz alatt is hoz virágot, amely önbeporzással csíra-képes magvakat terem, azok ott az érett termésben fejlődésnek indulnak, s a terméshéj szétesése után már 126. ábra. 2. Cryptocoryne griffithii — Griffith néhány levélkés és gyökeres kis vízikelyhe növény-kék hullanak ki belőle. Cryptocoryne cordata GRIFFITH — szívlevelű vízikehely. Borneón, Jáván és a Maláj-félszigeten honos, kétéltű mocsári növény. Az akvaristák könnyen összetévesztik az ugyancsak széleslevelű C. grandis és C. griffithii fajokkal. A 40 cm magasra fejlődő növény levélnyele 20-26 cm hosszú. A levéllemez széles- vagy hosszúkás tojás formájú, alul szívesen kimetszett vagy olykor lekerekített, hegye valamelyest elkeskenyedő és megnyúltabb, mint a vele gyakran összetévesztett következő két fajé. A levelek felül sötét- vagy kékeszöld, alul pirosas vagy liláspiros színűek. Hosszuk 10-12, szélességük 4-6 cm; erezetük a középér mellett 4-6 hosszanti érből áll. A 30 cm hosszú virágzat submers töveken is kifejlő-

241

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

dik. A buroklevél 4-5 cm hosszú, alapjánál 1 cm széles; hegye egyenletesen elvékonyodik, felső karimájánál bordópiros, kívül a „nyakán” és belül sárga. (Tartását és szaporítását lásd: a nemzetség leírásában.) Cryptocoryne grandis RIDLEY — nagy vízikehely. Borneó szigetén honos, 50 cm-es tőmagasságú, kétéltű mocsári növény. Szobaakváriumban ma is látható, de kezdettől fogva (1924) C. cordatának vagy C. griffithiinek tekintik. Az egész növény külseje valóban az előbb tárgyalt C. cordatára hasonlít, noha levelei nagyobbak, jobban tojásdad formájúak, s végük nem oly hosszan hegyesedő. Levéllemezének a főéren kívül majdnem mindig csak 4 hosszanti ere van. 45 cm hoszszú virágzatának kelyhe 6-7 cm, s buroklevelének színe ugyan-olyan, mint a C. cordatáé, de sima belsején kis bibircseket visel. (Gondozását és szaporítását lásd a nemzetség leírásában.) Cryptocoryne griffithii SCHOTT — Griffith vízikelyhe. Indonéziában és a Malájfélszigeten elterjedt széles levelű nemzetség legismertebb, évtizedek óta kedvelt képviselője, de mindig összetévesztik a C. cordatával és C. grandisszal. Az egri trópusi vízinövény-kultúrában ez a faj honosodott meg (noha az akvaristák tévesen C. cordata néven ismerik az innen forgalomba hozott töveket). A C. griffithii habitusa az előbbi két fajéra emlékeztet, ám azoknál valamivel kisebb; tőmagassága 30 cm. Leveleinek formája az előbbiekénél többnyire valamivel kerekdedebb és optimális fejlődési viszonyok között sötét vagy kékeszöld felületükön pirosas foltocskák-sávocskák is jelentkeznek. A durvább, tompább végű levelek erezete kifejezettebben szembetűnő, s pirosas fonákukat gyakran lilásvörös foltok tarkítják. Virágzata ugyan hasonlít az előző két fajéra, de a kehely felső karimájának csúcsa kb. 1 cm hosszú, igen vékony és csavart hegyben végződik. Tartása a nemzetség leírásnál közöltek szerint. Noha submers formában így gyakran virágzik, szaporítani rendszerint csak hajtásairól lehet. Cryptocoryne longicauda BECCARI et ENGLER — hosszúfarkú vizikehely. Először 1954-ben került Európába, és még ma is kevéssé elterjedt faj. Borneóból származik. Legfeljebb 35 cm tőmagasságú, indákat hajtó, kúszó rhizómájú növény. Alsó-állású, hosszúnyelű, sötétzöld levelei 126. ábra. 3. Cryptocoryne beckettii — levél-rózsát alkotnak. A levéllemez Beckett vízikelyhe tojásdad szív alakú, tompa hegyű,

242

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

széle valamelyest fodrozott. A levélnyél hossza 18, a levéllemez hossza 6-15, szélessége 6-10 cm. A középér mellett még 8— 10 hosszanti ér halad. A virágzat a felső részén spirálisan csavarodott, a mintegy 15 cm hosszú buroklevél hosszúfarkú csúcsban végződik. Belseje pirosasbarna, szivacsos és bibircses. E Cryptocoryne fajt nem szabad nagyon világos helyre ültetni. Alacsonyabb vízoszlopban jobban fejlődik. Miután kéztő nagyságú levelei nem fölfelé, hanem oldalt a talaj közelében nőnek, — töve tágas helyet igényel. Kedvező feltételek között sok indát hajt. Cryptocoryne nevelli TRIMEN — Nevill vízikelyhe. A legkisebb Cryptocoryne faj, amely Ceylonról származik, s kétféle fejlődési formában fordul elő. Az akvaristák idáig csak a keskeny levelű alakját tekintették C. nevilliinek, míg a szélesebb levelűeket helytelenül C. willisiinek nevezték. Elágazó mocsári növény; gyökértörzsén indák fejlődnek. A rövidebb hosszabb levélnyelű fűzöld levelek a keskeny levelű formán nyélbe futó lemezalapúak, keskeny-lándzsásak; a szélesebb levelű formán pedig szeles-lándzsásak, le126. ábra. 4. Cryptocoryne nevillii — mezük alapja lekerekített vagy ár Nevill vízikelyhe alakú. A mint-egy 6 cm hosszú virágnyélen 1-3 cm hosszú, fölfelé álló, néha kissé csavarodott, sötétvörös buroklevél nő. Virágzatát csak emers módon nevelve fejleszti ki, egyébként elvétve virágzik. A C. nevilliit ne ültessük sötétebb helyre. Általában még kedvező viszonyok közt is lassan fejlődik. (Gondozását lásd a nemzetség leírásában.) Cryptocoryne retrospiralis (ROXBURGH) FISCHER — végigcsavarodott vízikehely. A többi típustól igen eltérő megjelenésű, az akvaristák még kevéssé ismerik, kereskedelembe is csak ritkán kerül. Elő-Indiából és a Maláj-félszigetről származik. Egy cm-es gyökértörzséből eredő 8-15 cm-es nyélen keskeny, szalagszerű vagy keskeny-lándzsás, 20-30 cm hosszú és 3-15 mm széles levelek foglalnak helyet. Az alsóállású, levélrózsában elhelyezkedő levelek lemezének mindkét vége hegyes; a lemez alapja szinte észrevétlenül megy át a nyél-be. Az egész növény habitusa, leveleinek alakja igen hasonlít a C. spiraliséra, de kisebb rhizómájából nagyobb, hosszabb levelek erednek, s virágzatának buroklevele — minden más Cryptocoryne-fajtól eltérően — teljes hosszában nyitott, spirálisan csavarodott. Cryptocoryne undulata WENDT — hullámoslevelü vízikehely. Ceylonról származik. Szobaakváriumokban elterjedt, s az akvaristák korábban helytelenül C. beckettiinek, majd C. pseudobeckettiinek nevezték. E 35 cm tőmagasságot elérő kétéltű mocsári növény elágazó gyökértörzséből 8-15 cm hosszú vörösesbarna levélnyelek erednek. A keskeny-lándzsás levelek karcsúk, hosszan hegyesedők, alapjukon nyélbe futnak, szélükön többé-kevésbé hullámosak. A fénylő vagy olajzöld levelek az erezet mentén sötétbarna rajzolatúak, ez azonban az idősebb leveleken eltűnik. A levelek fonákja pirosas. Virágzata 6-10 cm-nyi; a hosszú és csavart hegyű buroklevél zöldes színű. Aránylag lassan nő, s csak emers formában virágzik, ezért csupán indás hajtásairól szaporítható.

243

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Cryptocoryne versteegi ENGLER — Versteeg vízikelyhe. Szobaakváriumban szintén ritkán gondozott faj. Új-Guineáról származó, kistermetű mocsári növény. Emers formában fejlődik legjobban, s ilyen körülmények között legfeljebb 17 cmes magasságot ér el. Rhizómájából eredő, maximálisan 10 cm hosszú levélnyelek 7 cm hosszú és 3,5 cm széles levelekben folytatódnak. A telt zöld, meglehetősen vastagszövetű levéllemezek tojásdad-lándzsásak, alapjuknál csaknem sarkosak, enyhén elkerekedők, úgyhogy az egész levél háromszögletűnek látszik. Középerük vastag és szivacsos, amelyet kétoldalt 10-20 igen finom hosszanti mellékér kísér. A 8 cm-es virágzat nyele fokozatosan megy át a szabadon álló, lándzsa alakú buroklevélbe. Ez a faj kevéssé alkalmas submers tartásra. Cryptocoryne willisi ENGLER et BAUM — Willis vízikelyhe. Ceylon szigetén él. A C. undulatához igen hasonló kétéltű mocsári növény. Az akvaristák sokáig a C. undulatával egyetemben tévesen C. beckettiinek nevezték. A C. willisi submers alakban alig virágzik. Wendt szerint azonban mégis gyakoribb a szobaakváriumban, mint a C. undulata, amellyel oly könnyen összetévesztik. Akváriumokban az előbbinél általában nagyobbra fejlődik. 20 cm hosszú és 2,5 cm széles, fénylő zöld vagy olajzöld levelei abban különböznek a C. undulatáétól, hogy lemezük alapja nem nyélbefutó, hanem lekerekített. A levéllemez szélei apró hullámosak. Virágzatának buroklevele halványbarna vagy halvány vörösesbarna, és nem oly hosszan hegyesedő, csavart végű, mint a C. undulata zöldes buroklevele. Gondozását és szaporítását a nemzetség leírásában említett módon végezzük. A c o r u s — k á l m o s o k . A kontyvirágfélék Acorus-nemzetségébe a tavak és tócsák sekélyvizű partján, részben a szárazon is előforduló mocsári növények tartoznak. Kelet-Ázsia mérsékelt övi részében terjedtek el, egyik fajuk (A. calamus ) azonban Európába behozva régen elvadult. Áttelelő, kúszó gyökértörzséből alsóállású fűszerű vagy kardszerű levelek erednek. Jelentéktelen külsejű egylaki virágai bunkószerű sűrű virágtorzsát alkotnak, amely csupasz nyélen a levelek tövéből hajt ki. Vastag rhizómájának osztásával és hajtásairól szaporíthatjuk.

Acorus calamus LINNÉ — orvosi kálmos. Eredetileg Kelet-Ázsiában honos mocsári növény, amelyet azonban gyógynövényként mindenfelé behoztak, s elvadulva ma csaknem az egész Földön elterjedt. Hozzánk a XVI. században került, s valaha itt is nagy tömegben fordult elő. Manapság már csak szórványosan található nádasokban, állóvizek partján. Aromatikus illatú, vastag, kúszó gyökértörzsét a gyógyászatban és kozmetikában használják. A 3 cm széles rhizómából széles kardszerű, hullámos lemezszélű, élénkzöld levelek erednek. A levélrózsát alkotó levelek 150 cm magasságot is elérhetnek. Sűrű virágú virágtorzsája nálunk meddő. A hazai kálmos szobaakváriumba nem való, mert fiatal töve is tágas teret, tápdús talajt és sok felső fényt kíván gyors fejlődéséhez. Annál alkalmasabb szabadtéri akváriumba, ahol agyagos-komposztos földkeverékbe ültetve szépen díszlik.

244

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Acorus gramineus SOLANDER — törpe kálmos. Kelet-Ázsia mérsékelt övi sekély vizeiből származik, s számos változatban fordul elő. Hazájában mocsaras helyeken nő, de olykor szárazon is megterem; szobaakváriumban pedig alámerült módon évekig is zöldell. A faj eredeti, típusos alakjának a hosszú elágazó rhizómából kihajtó alsóállású levelei fűszerűek, a tőből kettősen erednek, maximálisan 30 cm hosszúra és 1 cm szélesre nőnek. Bunkós virágtorzsájának sárgászöld virágai csak az emers töveken fejlődnek ki. Kertészetekben két tarkalevelű kultúrváltozatát állították elő, amelyeket „Acorus japonicus” néven dísznövényként árusítanak; az egyik ezüstösfehér, a másik világos- vagy aranysárga hosszanti sávokkal tarkított. Nagyobb termetű kultúrváltozatának 50 cm hosszúra megnövő, fényes sötétzöld levelei vannak; ezt „.Acorus intermeclius hort.” néven árusítják. Akvaristák körében igen nagy közkedveltségnek örvend e növény egészen apró termetű változata, az A. gramineus var. pusillus (SIEBOLD) ENGLER, amelynek csupán 8-10 cm magas és csak 3-4 mm széles, sötétzöld, dárdaszerű, merev levelei legyezőszerűen rendeződnek. Az egész növényke miniatűr pálmalevélre emlékeztet, és főleg a medence előterében, kövek, ágak elé ültetve hat jól. Mind a törzs-faj, mind a kertészeti 127. ábra. Acorus gramineus változatok igénytelen, szívós növények; sem a víz var. pusillus — törpe kálmos összetételével, sem a fényviszonyokkal szemben nem nagyon igényesek. Nyáron a szabadban is jól tarthatók; hideg vízben és mérsékelten fűtöttben egyaránt díszlenek. Általajnak félig kimosott és kevés agyaggal kevert folyami homokot kedvelnek. Eleinte nehezen gyökeresednek meg, ezért rhizómájukat kaviccsal vagy üvegtűvel rögzíteni kell. A gyökértörzs osztásával szaporíthatók. A n u b i a s — v í z i l á n d z s á k . A kontyvirágfélékhez ( Araceae ) tartozik a vízilándzsák ( Anubias ) nyugat-afrikai mocsári növénynemzetsége is. Nevét Anubiasról, az alvilág egyiptomi istenéről nyerte. A nemzetség elnevezése onnan ered, hogy a vízilándzsák gyakran a trópusi ártéri fák árnyas tövében élnek a trópusi záporoktól felgyülemlett tócsákban. E kétéltű növények erősen elágazó gyökértörzséből alsóállású, hosszúnyelű, lándzsaszerű levelek erednek, lemezformájuk azonban még nyíl- és szív alakú is lehet. Egyivarú viráguk buzogányszerű virágtorzsán ül, amelyet húsos buroklevél takar. Termésük bogyószerű. Meglehetősen kényes növények: csak trópusi mocsári akváriumban és meleg párás terráriumban maradnak meg. 12 fajukat ismerjük, közülük azonban főképp 2 faj fordul elő akváriumokban.

Anubias lanceolata N. E. BROWN — nyugat-afrikai vízilándzsa. Kamerun, Gabon és Dél-Nigéria erdőalji mocsaras vidékein honos, mintegy 30 cm tőmagasságú kétéltű növény. Kúszó rhizómájából hosszúnyelű, fölfelé irányuló, lándzsa alakú levelek erednek. A sötétzöld, fénylő felületű levéllemez 15 cm hoszszúra és 5 cm szélesre nő, de a var. angustifolia ENGLER nevű, keskeny levelű változatánál csak 2 cm széles marad. Nyeles, buzogányszerű virágzatát tölcsérszerű buroklevél borítja. Főleg félsubmers formában, mocsári akvárium-

245

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ban tartandó, nyáron 25-30, télen pedig 18-20 C° hőmérsékleten. Teljesen alámerült formában is tarthatjuk, de így olyan lassan fejlődik, hogy semmi örömünk sincs benne. A levegő meleg párás legyen (fűtés + jól záró fedőüveg). Legalább 10 cm magas talajréteget kíván, alsó rétege öreg agyaggal kevert durvaszemű folyami homok legyen. Ne ültessük napos helyre, mert a szűrt fényt kedveli. Rhizómájának feldarabolásával szaporítható.

129. ábra. Pistia stratiotes — kagylótutaj

128. ábra. Anubias lanceolata — nyugatafrikai vízilándzsa (Wendt nyomán)

0 r o n t i u m — a r a n y b u z o g á n y o k . A kontyvirágfélékhez tartozó úszólevelű növények. Nevük szép aranysárga buzogányvirágzatukra utal. Az amerikai kontinensről származó nemzetségnek csupán egyetlen faját (Orontium aquaticum L.) gondozzák szobaakváriumban. P i s t i a — k a g y l ó t u t a j o k . Földünk trópusi és szubtrópusi vizein előforduló úszó növények. Apró virágzatuk buroklevelén belül 1 porzós és 1 termős viráguk van. Egyetlen fajukat tartják trópusi akváriumokban.

Pistia stratiotes LINNÉ — kagylótutaj. Kozmopolita, igen mutatós, régóta kedvelt akváriumi növény. Hosszú, sűrű, vízbe ágazó gyökérzetére a különféle trópusi halfajok szívesen ikráznak. A víz fölé emelkedő, sajátos formájú levelek spirális tengely körül csészét alkotnak. A megvastagodott, kissé szivacsos levelek — amelyek maximálisan 25 cm hosszúságot és 10 cm szélességet érhetnek el — lapátszerűek, kifelé hajlanak, külső széleik hullámosak, kivágottak. A párhuzamosan futó levélerek a levélszövetbe mélyednek és a levél felső szélére futnak, amitől egy-egy levél a tengeri fésűskagyló teknőjére emlékeztet. A növény hosszú, finoman tollas gyökérzete rojtosan lóg alá, színe a fiatal töveken fehéres, az idősebbeken pedig kékesfekete. Jelentéktelen kis virágzata a levelek tövében ül. Szobaakváriumokban ritkán látjuk szép példányait. Ugyanis sok felső fényt és 24-30 C°-os, párás levegőt igényel, s a fedőüvegről visszahulló páravíztől levelei rothadásnak indulnak. Ezért ügyeljünk arra, hogy a lejtősen fektetett fedőüveg és az

246

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

akvárium vízszintje között kellő magas légtér maradjon. Ősszel többnyire elpusztul, hacsak már koraősztől nem kap rendszeresen mesterséges fényt. Átteleltetésének másik lehetősége: erőteljes töveit ősszel tőzeggel vagy tőzegmohával kevert homokba (virágcserépbe) ültetjük, és üveggel letakart üvegkádban — állandóan nedvesen tartva — igen világos helyre állítjuk. Többnyire indás hajtásairól, de magról is szaporítható, minthogy csíraképes magvakat is érlel az akváriumban. A nyáron beérő magvakat tavaszig nedves vagy száraz állapotban raktározzuk, majd márciusban vízzel telt csíráztató tálba tegyük. Jól megvilágított helyen, 30 — 35 C° hőmérsékleten hamarosan megjelennek az első kis levélkék. A hőmérsékletet ezután fokozatosan 26-24 C°-ra mérsékeljük, s mintegy 2 hónap múlva a növénykéket már az akváriumba telepíthetjük. Z a n t e d e s c h i a — d í s z k a l l á k . A kontyvirágfélék — „szobakallák” néven — régóta kedvelt nemzetsége dél-afrikai származású, kedvelt cserepes dísznövények. Hosszúnyelű, szív alakú levelük van és virágzatukat nagy fehér tölcsért alkotó buroklevél takarja. Mocsári növények, de a kertészetek számos változatát tenyésztették ki és nevelték teljesen száraz tartásra. A fiatalon vízhez szoktatott töveket sekély vízborítású paludáriumokban, emers módon tarthatjuk.

Zantedeschia aethiopica (LINNÉ) BPRENGEL — tündérkonty. Fokföld délnyugati részéből származik. A 150 cm tőmagasságot is elérő erőteljes mocsári növénynek vastag, gumós rhizómája van. Hosszúnyelű, teltzöld levelei fodrozott szív vagy nyíl alakúak, lemezük hossza 45, szélessége pedig 24 cm. Kisebb termetű változatának (var. minor ENGLER) sokkal kisebb a levele is; tőmagassága sem több 30 cmnél. Hosszúnyelű sárga buzogányvirágzatát tölcsérszerű, hófehér buroklevél veszi körül, s ennek felső karimája hosszan meg-nyúlt és hátrahajlik. A tündérkonty vagy szobakalla csak fűtetlen paludáriumokban, de submers módon egyáltalában nem tartható. Igen világos helyet és agyagos-tőzeges-homokos talajt igényel. A cserepes tövek erdei lombföldet is kapnak. Számunkra csak az egészen fiatal kortól fokozatos vízborítással (20-30 cm-ig) emers vízinövényként nevelt tövek felelnek meg. Rendszeresen fejlődő hajtásainak leválasztásával szaporítható. Lemnaceae — békalencsefélék Az Arales rendbe tartozó növénycsalád erősen redukált testű, apró növénykéi a békalencsefélék. Kisebb állóvizek, tócsák, árokvizek felszínét sűrű telepük élő zöld szőnyeg-ként teríti be. Apró gyökerük a vízbe lóg, de akadnak köztük gyökértelen fajok is. Csak ritkán virágzanak. Jelentéktelen apró viráguknak többnyire nincs takarója; egylakiak, s a porzós virág egy porzóból, a termős egy termőlevélből áll. A megporzást a víz közvetíti. A szabadban is többnyire vegetatívan szaporodnak, hajtásuk az anyatőről vagy vele összeköttetésben marad. Jó fényviszonyok között igen gyorsan terjednek.

Lemna gibba LINNÉ — bibircses békalencse. A Lemna nemzetség valamennyi itt ismertetett képviselője hazánkban vízpartokon, nádasok szélén, pocsolyákban, vízesárkokban tömegesen fordul elő. Közülük még legritkább a bibircses békalen-

247

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

cse. Ennek szártagja lencse alakú s alul szivacsos, ezért lefelé domború. A szártag aljából csak egy gyökérszál lóg alá. Ez egyébként a többi Lemna-fajra is jellemző, — kivéve a több gyökerű bojtos békalencsét ( Spirodela ). A Lemna gibba tartása igen egyszerű. Hidegvízi akváriumban éppoly jól díszlik, mint fűtöttben, ha felülről megfelelő fényt kap (ez utóbbitól eltekintve igénytelen növény). Naponta rövid időre emeljük le a fedőüveget, mert a pangó levegőre minden vízilencse érzékeny. A növény kedvező feltételek között vegetatívan bőségesen szaporodik, sőt felső mesterséges fényben tartva állományát gyakran ritkítani is kell. Minden békalencse ősszel elpusztul, de szétesése előtt igen apró téli rügyeket fejleszt, amelyek a fenékre süllyednek, majd tavaszszal ismét a víz színére emelkednek. Lemna minor LINNÉ — apró békalencse. A Föld minden táján elterjedt kozmopolita vízinövény; nálunk ez a leggyakoribb 130. ábra. Hazai békalencse-fajok: 1. Wolffia arrhiza — vízibékalencse. Kisebb dara; 2. Lemna minor — apró békalencse; 3. Lemna gibba állóvizeknek gyak— bibircses békalencse; 4. Spirrodela polyrrhiza — bojtos ran az egész felülebékalencse; 5. Lemna trisulca — keresztes békalencse (Csapody tét teljesen beboVera rajza) rítja. Visszás tojásdad vagy majdnem kerekded szártagjai a víz színén úsznak, laposak, 2-4 mm hosszúak, felületükön üde, világoszöld színűek, alul fehéresek. Egyetlen gyökérszála van. Ritkán virágzik; apró virágzatát buroklevél borítja, benne 1 termős és 2 porzós virág található. A L. minor elegendő fényben magasabb vízhőmérsékleten is jól tartható, de kedvezőtlen viszonyok között is igen szívós, ellenálló, tavaszról tavaszra újból megjelenik. Lemna trisulca, LINNÉ — keresztes békalencse. Európában, Ázsiában, Ausztráliában és Észak-Amerikában egyaránt elterjedt, helyenként nálunk is gyakori. Nem a víz színén úszik, hanem többnyire telepekben összefonódva a víz színe alatt lebeg, csupán virágzáskor emelkedik fel. Fűzöld szártagjai tojásdadok vagy lándzsásak, nyelesek, hosszuk 1 — 2 cm. Minden nyeles szártag közepéről egy gyökérszál ered. Az előbbi fajokkal szemben a L. trisulca télen is vegetációban marad az akváriumban, s ha jól alkalmazkodott, hosszú évekig megmarad. Sűrű víz alatti szövedéke jó védelmet nyújthat az erősebb napfény-ártalommal szemben, s ugyancsak kitűnő szolgálatot tesz a víz színe alatt tartózkodó halfajoknak ikrázó- és fedezékhely nyújtásával.

248

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Spirodela, polyrrhiza (LINNÉ) SCHLEIDEN — bojtos békalencse. Európa-szerte, Ázsiában, Ausztráliában, Észak- és Közép-Amerikában mindenfelé megtalálható úszónövény. Állóvizeink felszínén helyenként nagyobb kolóniákban fordul elő. Kerekded, ovális vagy fordított tojás alakú szártagjainak hossza 6-10 mm, tehát már nagyobb méreténél fogva is eltér a rokonfajoktól. Még inkább elüt azokétól bojtos gyökérzete: kivételesen 5-7 vagy még ennél több gyökérszála van. Víz színén úszó szártagjainak felülete sötétzöld, alja pirosas. A világos hely igényét kivéve, teljesen igénytelen növény. Csak hidegvízi akváriumba való. A szabadból begyűjtött békalencséket mindig gondosan fertőtlenítsük, mert szártagjuk alsó részén és gyökerük tövén káros moszatok és nem kívánatos állati szervezetek (hidrák, planáriák stb.), sőt veszedelmes halparaziták is megbújhatnak. A Spirodela szártagjai a fojtott, pangó levegőt nem nagyon tűrik, ezért naponta rövid időre a fedőüveg leemelésével szellőztessük a medence felszínét. Wolffia arrhiza (LINNÉ) WIMMER — vízidara. Európában, Ázsiában és Afrikában helyenként előforduló, igen apró, gyökér nélküli úszónövény. Nálunk csak szórványosan (pl. a Csepel-sziget melletti soroksági Duna-ágban) található. A Föld legkisebb virágos növénye. Gyökértelen szártagja mind-össze 1-1,5 mm széles, csaknem kerek, alul domború. A víz színén úszó növénykék mákszemnyi zöld darának tűnnek. Meglehetősen kényes, szobaakváriumokban nehezen tartható. Viszont, ha egyszer alkalmazkodott az akváriumi viszonyokhoz, világos helyen és tápanyagdús vízben évekig is tartható s ilyenkor még a magasabb hőmérsékletet is jól tűri.

249

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

GERINCTELEN ÁLLATOK

Sok akvarista szemében az akvárium úgyszólván csak díszhalak tartására és tenyésztésére szolgáló eszköz, s a vizek egyéb változatos lakóira ügyet sem vetnek. A természetért igazán rajongó, a vízi élet egésze iránt érdeklődő akvarista számára azonban a vizek gerinctelen állatvilágának a képviselői éppoly vonzók, érdekesek, sőt nemritkán gyönyörködtetők is, akár a távoli trópusok tarka halai. Ezért a planktongyűjtés közben hálóba akadt és a halakkal egyéb-ként együtt nem tartható különféle állatokat is hazaviszik, sőt ilyenekre olykor „vadásznak” is, majd odahaza külön üvegben vagy kis akváriumban ezeket is megfigyelik. Különösen hasznos dolog az ilyen alsóbbrendű állatok akváriumi tanulmányozása a tanuló ifjúság számára, mert igen egyszerű, olcsó eszközök-kel (gyakran csak néhány befőttes üveg vagy akkumulátor-üveg, s egy kézi nagyító felhasználásával) maguk teremthetnek élő szemléltetést, s ezzel maradandó élményeket szereznek iskolai élővilág-tanulmányaikhoz. A távoli tengerek pompás megjelenésű, olykor bizarr külsejű gerinctelen állatai pedig nem-csak érdekességüknél, hanem szépségüknél fogva is megérdemlik a számukra külön létesített, műszakilag jól felszerelt tengeri akváriumok berendezésével járó fáradozást. A vízi gerinctelen állatok az akvárium halaival I.

együtt tarthatók:

a) mint táplálékállatok (a halak javára); b) mint egymásra kölcsönösen veszélytelen, közömbös társszervezetek (pl. c)

250

növényevő vagy általában kisebb testű békés halfajokkal zavartalanul együtt tartható vízicsigák, tegzesek, mohaállatok stb.); mint egymással szimbiózisban élő társak (pl. trópusi viaszrózsával együtt élő Amphiprion korallszirti rózsalakó hal; szivárványos ökle és tavikagyló szexuál-szimbiózisa stb.); vagy

Dr. Lányi György

II.

Korszerű akvarisztika 1966

nem tarthatók együtt:

a) mert az ikrára vagy zsenge ivadékra veszélyesek (pl. planáriák, hidrák stb.);

b) mert a kifejlett halakra is ártalmasak (pl. vízipoloskák, csíkbogár és lárvája, szitakötők lárvái stb.);

c) mert veszélyes halélősködők (pl. halpióca, pontytetű stb.); d) mert az együtt tartandó gerinctelen állatot a nagyobb termetű vagy ragadozó természetű halak veszélyeztetik (pl. ragadozó vagy falánkabb nagytestű halak által elpusztítással fenyegetett vízicsigák, levéllábú tócsarákok, búvárpókok stb.).

A halakat és gerinctelen állatokat — kevés kivételtől eltekintve — tartósan nem gondozhatjuk együtt, mert noha a szabad természetben gyakran közös élettérben élnek — a szűk határok közé zárt akváriumban hamarosan egymás áldozataivá válhatnak: vagy a hal pusztítja el a gerinctelent, vagy fordítva. Az akvaristának tehát kettős megoldás kínálkozik a gerinctelen állatok akváriumi tartására:

1. az etetés, a biológiai medencetisztítás és a változatos telepítés szempontjából a

halak mellé helyezendő állatok együtt tarthatóságának előzetes tisztázása, a betelepítendő fajok alapos megválogatása, és az együttes gondozás során rendszeres ellenőrzésük; 2. a nem kívánatos „vendégek” szigorú távoltartása a halasmedencéből, illetve az ilyenek külön üvegben vagy akváriumban való megfigyelése.

AZ AVÁRIUM GERINCTELEN ÁLLATAI Az állatvilág 18 törzséből csupán a fejlődés csúcsán levő egyetlen törzset (XVIII.) alkotják a gerincesek (a halak, kétéltűek, hüllők, madarak és emlősök osztályai), míg az I—XVII. törzsbe a gerincteleneket soroljuk. Valamennyi gerinctelen állattörzs képviselői vagy vízi szervezetek vagy vannak köztük ilyenek. Gyakorlatilag tehát az állatvilág valamennyi gerinctelen törzsének képviselőit megfigyelhetjük akváriumban, illetve mikroszkópos megügyeléshez tárol-hatjuk, tenyészetben tarthatjuk. Ez a tény is hangsúlyozza az akvárium fontos oktatási és tudományos szerepét. Akváriumon itt nemcsak a szemmel jól látható állatok megfigyelésére berendezett kisebb-nagyobb medencéket, hanem a parányi méretű vízi szervezetek mikroszkópos tanulmányozását szolgáló kis üvegedényekben (piciny üvegkádakban, preparátumüvegekben, küvettákban, petri csészékben stb.) beállított tenyészetek „mikro-akváriumait” is értjük. Noha az akváriumban a gerinctelen állatok valamennyi törzsét közvetve vagy közvetlenül tanulmányozhatjuk, mégiscsak az ismertebb csoportok akváriumi betelepítése szokásos (lásd az édesvízi és tengeri akváriumok gerinctelen állatainak táblázatait á 252 —257. oldalakon).

251

Dr. Lányi György

252

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

253

Dr. Lányi György

254

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

255

Dr. Lányi György

256

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

257

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

GERINCTELENEK BEGYŰJTÉSE ÉS SZÁLLÍTÁSA Az édesvízi gerinctelenek begyűjtésének technikája azok életmódja szerint különböző. A vízben lebegő, a nyílt víztérben mozgó szervezeteket planktonhálóval gyűjthetjük be. Ilyen gerinctelenek a kerekesférgek, az ágascsápú rákocskák, az evezőlábú rákocskák, az ízeltlábúak közül a tollasszúnyog (Corethra) lárvája, a közönséges víziatkák stb. A gyűjtőüveges planktonháló a vizet jól áteresztő, az apró szervezeteket viszont visszatartó, sűrű szövésű anyagból készülő, lefelé tölcsérszerűen szűkülő háló, amely alul dugóval Vagy alsó csappal zárt üvegfiolában végződik. A háló kerete 20-25 cm átmérőjű, erős drótkarika, ennek külső pereméhez az egyik ponton bambusznyélre illő rézhüvelyt forrasztanak. A nyél lehet erős bot is, de szállítási szempontból legpraktikusabb a könnyű bambuszbot, amely több darabból áll, s rézhüvely csatlakozással egymásba tolható, ill. szétszedhető (horgászati szaküzletekben készen kapható). Hálóanyagnak legalkalmasabb a 11-es vagy 12-es minőségű malomszita selyem (MüÁRT malom-felszerelési szaküzletben kapható). Beszerzési nehézség esetén olyan nylonanyaggal pótolhatjuk, amely szinte már nem is látszik lyukacsosnak, de a vizet elég könnyen átengedi. A háló szabása egyenes csonka körkúp ; anyagát előzőleg vászoncsíkkal szegjük be, s úgy varrjuk a keretre. Az alul tölcsérszerűen összeszűkülő hálóba lefelé gumidugóval elzárható üveg illeszkedik, találkozásuknál jól szorító gumi-szalag karikával (gumicsőről, gumiabroncsról levágva) biztosítsuk a szoros csatlakozást. Ezzel a hálóval a partról a legalább 50 cm vagy annál mélyebb vízben lassú, de folyamatos húzással nyolcasokat „írunk” le, miközben a háló száját oldalra fordítjuk. Ennél sekélyebb parti szélvizekben hálóval túlságosan fölkavarjuk az iszapot és hordalékot. Ezért az ilyen vizekből füles alumíniumedénnyel töltögessük óvatosan a vizet a planktonhálóba. A gumidugó kinyitásával a gyűjtött állatok gyűjtőkannába vagy patentzáras üvegbe kerülnek, amelybe a hazaszállításhoz a helyszínről megfelelő mennyiségű vizet merítsünk. A kannát vagy üveget azonban teljesen sohase töltsük tele, hanem csupán félig vagy legfeljebb 2/3 részéig, hogy hazaszállítás közben a mozgatott edény vize minél nagyobb felületen érintkezzék a levegővel. A szállítóedényt így se zsúfoljuk agyon túl sok élőlénnyel, mert — különösen melegebb időben — nagy részük szállítás közben lefulladhat! Planktonszervezetek gyűjtésére egyébként az akvaristák haltáplálékgyűjtő zsákos planktonhálója is alkalmas. Ennek hálóanyaga alul zsákszerű, egyenes körhenger. A különböző nagyságrendű planktonszervezetek (táplálékállatok) osztályozására szokásos a külső sűrű szövetű hálónál valamivel nagyobb lyukbőségű anyagból belső hálót is készíteni, amelynek a külsőével azonos méretű abroncskeretét a külső abroncs pereméhez forrasztott 3 fémkampóhoz gumikarikával erősítjük. Ugyanezekhez a kampókhoz legfelül olyan tágasabb szövésű, enyhén öblös előtéthálót is szoríthatunk, amely a nagyobb méretű és a halakra többnyire veszélyes állatoknak az eleséghez való keveredését már eleve kiküszöböli. Ez utóbbiakat éppen az ilyen gerinctelenekre „vadászva”, ezzel az előtéthálóval köny-

258

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

nyen kézre keríthetjük. Fontos követelmény, hogy a helyszínen könnyen és gyorsan összeilleszthető és cserélhető közti és előtéthálók a külsőnél, illetve egymásnál is fokozatosan kisebb öblűek legyenek, nehogy a munka közben egymás falához tapadjanak. Az aljzathoz rögzült édesvízi gerinctelenek (hidrák, vízicsigák, mohaállatok stb.), valamint a vízinövények közt élők (rovarlárvák, vízi rovarok, tócsarákok, pajzsos rákok stb.) begyűjtésére ritkább szövésű nyeles zsákhálót, illetve ennek e célra módosított változatát, a vízi kaparóhálót vesszük igénybe. Ez 15-23 cm átmérőjű félkör alakú, erős, fémkeretes háló, amelynek a félkörív átlós sugarát alkotó keretszéléhez 2-3 cm széles, kissé ferdén előrehajlított fémlemezt forrasztanak. A vízi kaparóhálóval lassan végigpásztázzuk a keményszárú vízinövényeket, mégpedig a tő aljától fölfelé haladva. A hínárcsomók szélét, sőt a köztük levő tereket is áthálózzuk. A tompaszélű kaparólemez a háló zsákjába juttatja az általa „le-borotvált” felületekről az otttartózkodó állatokat, sőt a lágyabb növényi részeket is, amelyekhez éppen az odatapadt szervezetek rögzülnek. A fenéken vagy az iszap felső rétegében élő állatokat úgy gyűjtjük össze vele, hogy a kaparóháló lemezét az előbbieknél az iszap tetején, az utóbbiaknál kissé az iszapba mélyesztve lassan előre húzzuk. Így az állatok és a felkavart iszaptörmelék, illetve az iszapban élőkkel együtt maga az iszap is a háló zsákjába kerül. A kiemelt hálóból csipesszel válogatjuk ki az állatokat, majd a háló zsákját 131. ábra. Gyűjtőüveges planktonháló és eszközök a kifordítva alaposan planktonszervezetek tanulmányozására: A = cseppentős kimossuk. Ha sok iszap pipetta; B = csipesz (pinzetta); C = kónikus (kúpos) és kerül a hálóba, azt fémhengeres (gömbölyű végű) planktoncsövek; D -= üvegszitára borítjuk, majd a dugós vegyszerüveg 4%-os formalinnak; E = Kolkwitzszita alját a vízbe merítféle planktoszkóp (planktonvizsgáló); E = planktonve rázogatással kimoskamra; G = tárgylemez mikroszkóphoz; H = üvegdugós vegyszerüveg 70%-os alkoholnak; I = petricsésze; J = Kolkwitz-féle suk, és a fennakadó gyűjtőüveges planktonháló szervezeteket csipesszel a gyűjtőedénybe válo-

259

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

gatjuk. A gyűjtött gerinctelenek gondos szétválogatása már a helyszínen igen fontos. Az olyan ádáz ragadozók ugyanis, mint a nagyétvágyú szitakötőlárvák, a sárgaszegélyű vagy csíkbogarak és lárváik, vagy a vízipoloskák ugyanis még szállítás közben sem zavartatják magukat zsákmányolásukban. Különösen arra ügyeljünk, hogy szállító edényünkben semmi esetre se legyenek együtt az esetleg ugyancsak begyűjtött halakkal, békaporontyokkal vagy gőtékkel. A tüdős vízicsigákat ( Limnea, Radix, Planorbis, Physa stb. fajok) nem szükséges vízben szállítani; ezeket nedves moszatok vagy hínárcsomók közé csomagolva is kifogástalan állapotban hazavihetjük. A kisebb kőre, ágra, nádszálra vagy hínárra rögzült állatokat is így vigyük haza, legfeljebb a rögzülési helytől, az állattelep (pl. édesvízi szivacstelep, vándorkagyló kolónia, mohaállat-telep stb.) térfoglalásától kívül eső részeket vágjuk le, hogy az aljzat gyűjtőedényünkben elférjen. Miután sok állat a gyűjtőedényből, gyűjtőkannából könnyen megszökik (kimászik, kiröpül), gondosan zárjuk le az edényt vagy kannát, de úgy hogy az állatok levegőhöz juthassanak. Ezért az edény vagy kannanyílás jól csukó fedelének nyílásait apró lyukú fémszövettel fedjük be. A tengeri gerinctelenek begyűjtési technikája különbözik aszerint, hogy az állatok a tengerben planktonikus-neritikus (szabadon lebegő, nyílt térségben úszkáló), avagy batiszferikus (a fenéken tartózkodó, részben az aljzathoz rögzült) életmódot élnek. A tengeri planktonszervezetek (medúzák, tengeri ágascsápú és evezőlábú rákocskák, garnélák, hasadtlábú rákok, nyílférgek, úszó szalpák stb.) begyűjtésére az édesvízieknél már bemutatott alsó csapolású gyűjtőüveges planktonhálót használjuk, csak többnyire nagyobb méretben (a háló keretének átmérője 35-50--75, sőt 100 cm is lehet). A planktonhálót erős zsinóron — általában csónakról vagy hajóról — eresztik le a tengerbe. A speciális gyűjtőhajókon a hajókorlátra kifelé hajló csigát szerelnek fel, amely megkönnyíti a plankton-háló lebocsátását és visszahúzását. A leeresztett planktonhálóra annyi zsinórt engedjünk, hogy a háló kerete a hajó vagy csónak menetirányával szembeforduljon, s a víz sodra a lebegő-úszó szervezeteket a háló zsákjába terelje. A planktonhálót rövidebb-hosszabb idő után kiemeljük, és a gyűjtőüvegből a zsákmányt lapos, fehér tálba csapoljuk. Azonnal különválogatjuk a ragadozókat (medúzák, nyílférgek stb.) az apró ágascsápú rákoktól, úszó zsákállatoktól, hallárváktól stb. Az osztályozott állatokat külön kannákba tesszük, amelyeket 1/2 vagy 2/3 részig friss tengervízzel töltünk meg. A gyűjtőkannák szélesek legyenek. A tengerpartról távoli helyekre való szállításkor — kivált, ha a szállítótartály zsúfolt — a víz szellőztetéséről is gondoskodnunk kell. Ehhez sűrített levegővel töltött gázpalackra van szükség; a sűrített levegőt redukálószelepen keresztül vékony gumicsövön vezetjük be a kanna fedelének nyílásán és porlasztókővel oszlatjuk szét a tartály vizében. A tartállyal egybeépített redukálószelepes gázpalackos berendezéseket hidrobionnak nevezik. Ezt kisebb szállítmányok esetén jól helyettesíthetjük az oxigénes szállítással. Ezzel a díszhalszállításnál is elterjedt korszerű módszerrel az állatokat kisebb-nagyobb műanyagzsákokba rakjuk, amelyeket csak félig töltünk meg vízzel. Ezután a zacskó összefogott nyílásába oxigénpalackról gumicsövet vezetünk (de ez ne érjen bele a vízbe!), majd óvatosan megnyitjuk a csapot,

260

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

és a víz fölötti teret oxigénnel töltjük meg műanyagzacskó felfúvódik). Ezután a zsák felső szélét visszahajtogatjuk, és légmentesen lekötjük. Távolabbra történő szállításnál tanácsos kettős műanyag-zsákot használni, s az egészet termosztáskába tenni. A hidegebb vízből, főként az Északi- és Keleti-tengerből származó állatok szállításánál fontos követelmény, hogy vizük hőmérséklete jelentősen ne emelkedjék. Nagyobb tengeri állat-szállítmányokat ezért meleg időben külön hűtőkocsiban (kamion) továbbítanak. Termosztáska híján egyszerűen jegeléssel (dió nagyságú sózott jég-darabokkal) vagy szárazjég- (fagyasztott széndioxid) pakolással akadályozhatjuk meg a szállítóvíz felmelegedését. A sziklákhoz rögzült, fenéken élő vagy ott mászkáló állatok begyűjtése nagy körültekintést, kellő gyakorlatot kíván. Az apály-dagály parti zóna állatait (tengeri rózsákat, parti tarisznyarákokat, csigákat, kagylókat, csöves férgeket stb.) legkönnyebben apály idején gyűjthetjük össze a szárazon maradt szik-lákról vagy a partközeli gödrök tócsáiban rekedt kis élőegyüttesekből. A virágállatokat magával a kővel kell elszállítani; ha nagyobb sziklán ülnek, akkor vésővel, kalapáccsal kell a szikladarabkát a tömbről leválasztani, mert a kőhöz szívósan tapadó állatok erőszakos eltávolítási kísérlete többnyire testük szétroncsolásához vezet. A tengeri rózsákat, hidroidpolip-telepeket, tengeri makkokat, csigákat 24-36 órás időtartamra nem szükséges vízzel együtt szállítani. Ilyenkor ezeket az állatokat megfelelő nagyságú, jól záró bádog-, alumínium vagy műanyag dobozokban körös-körül több rétegben alaposan megnedvesített tengeri moszatokkal burkoljuk körül. Erre a célra a legalkalmasabb a tengeri saláta (Ulva), amely megvédi az apályzónában időnként víz nélkül élő állatokat a kiszáradástól. Óvatosan bánjunk a tengeri sünökkel és körültekintően csomagoljuk őket, tekintve, hogy tüskéjük könnyen letöredezik, s egyrészt bőrünk alá jutva égető fájdalmat és gyulladást okoz, másrészt az állatok elvesztik eredeti szépségüket. Ugyanígy a pompás csövesférgeket (Spirographis, Serpula) sokszoros algagöngyölegbe csomagoljuk, nehogy törékeny mészcsőházuk a szállítás közben széttöredezzen. Semmi esetre se szállítsunk rögzülten élő tengeri állatokat közös csomagolásban mászkáló fajokkal (pl. tarisznyarákokkal), se kisebb állatokat nagyobb, falánk fajokkal (pl. kis remeterákokat más nagyobb rákokkal, tengeri csillagokat kagylókkal stb.), mert a kicsomagoláskor kellemetlen meglepetések érhetnek bennünket. Az apály zónán túli tengerfenék állatvilágának begyűjtésére már vagy könnyűbúvár felszerelés, vagy hajóról lebocsátott fenékvonó hálók szükségesek. Az utóbbiak alul egyenes keretű, hátrafelé hosszabb zsákban folytatódó, nehezék-kel ellátott, hosszú kötélen vontatott fenékhálók, különböző méretben s különféle szembőségű hálóanyagból. Ilyenek azonban többnyire csak speciális gyűjtőhajókon találhatók. A tengerparti biológiai állomások és Akváriumok nap mint nap rendszeresen gyűjtenek hajóikkal, s általában megengedik, hogy az akvarista csatlakozzék az expedícióhoz, vagy a begyűjtött anyagból válogasson a maga számára. Tengerparti országokban külön cégek is foglalkoznak tengeri állatok eladásával, sőt ma már a tengertől távol eső akvárium szaküzletekben is mind gyakrabban kaphatók ilyen állatok.

261

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A GERINCTELENEK GONDOZÁSA ÉS SZAPORITÁSA Az édesvízi gerinctelenek tartására az akvaristák ritkán áldoznak külön medencét. A kisebb fajok megfigyelésére általában egészen kicsiny akváriumok, üvegkádak, akkumulátor-üvegek vagy négyszögletes preparátumüvegek is igen megfelelők, sőt ha ilyen nem akad, gyakran még a kisebb-nagyobb befőttesüvegek is megteszik. Ezeket a „kisegítő akváriumokat” azonban igen gondosan kell lefednünk, főként ha bennük vízirovarokat vagy rovarlárvákat tartunk (a lárvák később átalakulnak). Megszökésüket leginkább az üvegre, medencére helyezett 2-4 mm lyukbőségű fémhálóval vagy perforált műanyag-lappal akadályozhatjuk meg, ha az üveg vagy medence peremére illő szélüket dobozfedélszerűen lefelé hajlít-

132. ábra. Édesvízi gerinctelenek egyforma méretű kis akváriumait (pl. akkumulátor- vagy preparátumüvegeit) közös tokba építjük, amelynek felnyitható teteje: keretbe foglalt fémháló

juk. Azokat a vízicsiga fajokat, amelyek főképp csak algákat legelésznek és a magasabb rendű vízinövényeket kímélik — a békésebb természetű halfajokkal együtt tarthatjuk, de az ilyen fajok megfigyelésére és szaporítására is helyesebb külön üveget berendezni. Az édesvízi gerinctelenek akváriumának berendezése eredeti környezetük legjellegzetesebb, élettanilag is szükséges elemét nyújtsa. Az uborkásüveg vagy üvegkád fenekére kevés mosott folyami homokot terítsünk, s ebbe a csigáknak egy-két bokros hínárcsomót telepítsünk (a hínárok talaj és beültetés nélkül is megmaradnak). A frissen mosott homok „fehérségét” kevés kifőzött tőzegmulmmal vagy bealgásodott kövekkel, kaviccsal ellensúlyozhatjuk. A nádas állatvilágához (szivacsok, tegzesek, vízirovarok, mohaállatok stb.) jól illik néhány lerögzített nádszál is. Édesvízi kagylókat általában ne tartsunk halakkal együtt (kivéve a szivárványos öklét, amelynek szaporítása kagylóhoz van kötve), mert tavasszal kirajzó lárváik (glochidiumok) a szűk élettérben tömegesen lepik el a halakat, azok bőrébe furakodnak, és ott élősködnek. A megtámadott halak a sok vérszívó glochidium áldozatává válhatnak. A nagyobb kagylók számára a medence talajába süllyesztett üvegcsíkkal rekeszthetjük el a vízi-növényekkel beültetett hátsó és oldalsó területrészt, megvédve azokat a kagylók talajforgató „kártételétől”. A kagylókat ne helyezzük szűk kis üvegbe, piciny akváriumba, mert oxigén-

262

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

és táplálékhiány következtében hamar elpusztulnak. Folyami, kövi és kecskerákok számára csak igen kevés, kristály-tisztára mosott homokot vagy csak vékony kavicsréteget tegyünk a medencébe, fedezékül is csak 1-2 nagyobb követ, különben ezeket az állatokat önbeásásuk miatt aligha tudjuk megfigyelni. Vízinövényeket ne ültessünk akváriumukba, mert azokat úgysem tűrik meg. Az édesvízi gerinctelenek közül az ún. filtráló szervezetek, pl. a kagylók és mohaállatok számára lebegő zöldalga- és infuzórium-kultúrákat állítsunk be, s azokból adagoljunk időről időre medencéjükbe, amikor erre szükség van. Az ágascsápú-, evezőlábú-, tócsa- és pajzsosrákoknak is hasonló zöldalgatenyészetet létesítsünk, mert az üvegükben fellelhető ilyen táplálékot hamarosan elfogyasztják, s annak rendszeres utánpótlásáról gondoskodni kell. A vízicsigáknak — ha úgy látjuk, hogy akváriumuk lágyszárú növényzete és a természetes algaképződés nem nyújt elegendő táplálékot — még összevagdalt salátalevelet, vagy télen szárított salátalevélből magunk készítette salátaport szórjunk a víz színére. Hidrákat és örvényférgeket planktonrákocskákkal táplálhatunk; a planáriák azonban szívesen fogyasztják az összevágott Tubifexet vagy az apró nyershúsdarabkákat is. Vízirovarok és lárvájuk, valamint a folyami és kecskerákok Tubifexszel, nyershúsvagdalékkal (sovány marhahúsból vagy halból) és kisebb halakkal, béka- és gőtelárvákkal etethetők. E gerinctelenek szaporításénak alapja a szükséges táplálék rendszeres biztosítása. Ila a megfelelő környezetet és táplálékot biztosítjuk — többnyire minden egyéb beavatkozás nélkül tapasztalhatjuk állataink szaporodását, olykor kolóniaszerű sokasodását (pl. hidrák). A túlszaporodott állományokat ritkítanunk kell, hogy javítsuk az egyedek létfeltételeit. A vízicsigák üvegfalra rakott petecsomóit óvatosan leválaszthatjuk; a vízinövények leveleire rakottakat pedig a levágott levélrésszel együtt azonos vízhőfokú másik üvegedénybe helyezzük, s ott keltetjük ki. így elkülönítetten nagyobb figyelmet fordíthatunk a fiatal csigák etetésére, fejlődésére. A búvárpók fiatal nemzedékének szétrajzása után a szülőket távolítsuk el — azok mindegyike apró buboréknak ható külön kis búvárharangot épít magának a víz színe alatt, s megkezdi önálló vadászatát. A piciny búvárpókok eleinte apró planktonrákokkal (Cyclops, Daphnia) táplálkoznak, ezt adjuk számukra. A potrohlábain petéket hordó folyami rák anyákat már idejében különítsük el fajtársaiktól, hogy az anyák háborítatlanul gondozhassák majd a kikelő és még hetekig potrohlábaikra csimpaszkodó ivadékukat. A tengeri gerinctelenek számára — az apróbb termetűektől (hidroidpolipocskáktól, különféle piciny rákocskáktól stb.) eltekintve — már nagyobb medencét létesítsünk, amelyet jól működő szellőztető és szűrőberendezéssel szerelünk fel. A tengeri akvárium méretének alsó határa 10 liter legyen, de lehetőleg minél nagyobb, mert ezekben sokkal könnyebb az egyensúlyt fenntartani, és kezelésük is egyszerűbb. A tengeri állatok tartásával kapcsolatban sokáig az a téves nézet uralkodott, hogy az akváriumukat az ablaktól messze, sötétebb helyen kell felállítani. Az ablakon besütő nap melegétől igyekeztek óvni a tengeri állatokat. Pedig a sekély tengerparti zóna állatvilága nagyon is igényli a fényt, sőt az olyanokra, mint az algákkal szimbiózisban élő viaszrózsák, egyenesen káros,

263

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ha nem kapnak kellő fényt. E szervezetek csupán az erős megvilágítással járó nagyobb felmelegedést, illetve az ezáltal bekövetkező oxigéncsökkenést sínylik meg. Közvetlen napsütésben nem részesülő helyen tehát tengeri akváriumot szabad — sőt lehetőleg itt kell — felállítani, illetve a nagyon is fényigényes tengeri zöldmoszatok, tengeri planktonikus és a sekélytengeri ál-latok érdekében az állandóan sötét helyen levő medencét „hideg” műfénnyel (fénycsővel) rendszeresen, napi 8-10 órán át meg is kell világítanunk. Fontos továbbá, hogy a tengeri gerinctelenek akváriumának talaja igen laza szerkezetű legyen, különben anaerob baktériumok telepszenek meg benne, s káros gázokat (kénhidrogént, metánt) fejlesztenek, amelytől a homok is megfeketedhet. Ezt kiküszöbölendő, az egész talajréteget szűrőfelületnek alakítsuk ki. E célból talajfiltráló szívócsöveket építsünk be az egész medencefeneket alul betakaró 4-5 cm vastag durva kavicságy közé, s a durva szemcséjű, ki-fogástalanul kimosott homokot 2-3 cm-es rétegben csak efölé terítsük. Az apály—dagály zóna állatai (tengeri rózsák, rákok stb.) fogságban is megkívánják, hogy időnként szárazra kerüljenek. Ezért tegyük lehetővé, hogy teraszosan emelkedő sziklákra — a fedőüveg és a víztükör közti légtérbe — kimászhassanak. A tengeri gerinctelenek etetésének legfőbb követelménye, hogy csak annyi eleséget adjunk egyszerre, amennyi azon nyomban el is fogy! Ez ugyan az édesvíziekre is szabály, de itt egyenesen a tartás alapfeltétele. A legtöbb hiba és kudarc e téren adódik a tengeri akvarisztikában. Planktonevő fajoknak kevés Daphniát és Cyklopsot is adhatunk, de csak apránként, mert ezek az édesvízi rákocskák rövid ideig (legfeljebb órákig) élnek a számukra mérgező tengervízben. Sokkal megfelelőbb ilyen tápláléknak a vásárolt petéből otthon kikeltethető sórákocska vagy népies nevén sóféreg (Artemia salina), amely sokáig él a tengervízben, sőt abban ki is keltethető. Kisebb termetű állatoknak az Artemia apró lárváit adhatjuk, a nagyobbaknak pedig külön medencében 0,5-1 cm-es példányokat nevelhetünk. A nem planktont fogyasztó tengeri állatok többnyire ragadozók, amelyek húst igényelnek. A kisebbek (garnélák, remete-rákok stb.) beérik Tubifexszel, Enchytraeusszal és szúnyoglárvával is. Ez utóbbi előnye, hogy két napig is bírja a tengervizet. A nagyobbaknak kisebb-nagyobb darabokra felvagdalt nyers halat vagy szárnyashúst adjunk (semmi esetre se zsíros sertés- vagy fagygyús marhahúst !). Igen jó az időnként nálunk is kapható fagyasztott tonhalhús. A szabadon mászkáló állatoknak az eledelt a közelükbe szórjuk, hogy mihamarabb elcsíphessék és elfogyaszthassák azt. Az esetleg mégis megmaradó eleséget (húst, Tubifexet) azonnal távolítsuk el. A rögzült állatoknak, pl. a virágállatoknak az eleséget külön-külön a tentákumulok („karok”) közé kell helyezni. Erre a célra hosszú facsipeszt vagy gumilabdacsban végződő üvegcsövet használjunk. Ezeknek kis halakat (pl. guppikat) is adhatunk, de ne élve. Csak teljesen kinyílott, egészséges, étvágyat jelző rózsákat etessünk meg, ha a táplálékot elengedik vagy nem rögtön ragadják meg — ne erőltessük az etetést. Ám az is helytelen, ha éheztetjük e szép állatokat. Általános szabályt nem adhatunk az etetés gyakoriságára, mert az az állatok fejlettségétől, előző táplálékától és egészségbeli állapotától függ. Vannak, amelyek naponta, mások 3-4 naponként igénylik a táplálékot.

264

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Figyeljük meg a rózsák ürítését, és ezt követően egy nap múlva adjunk nekik újra enni. Az állatok által kiürített emésztetlen részeket pedig, amint észrevettük, azonnal távolítsuk el a medencéből! A tengeri gerinctelenek akváriumi szaporodására csakis akkor számíthatunk, ha számukra a lehető legoptimálisabb létfeltételeket biztosítottuk. Ilyen körülmények között is akváriumban legkönnyebben a hidroidok és aktiniák szaporodnak. Az utóbbiak közt a következő szaporodási formákkal találkozhatunk. A leggyakoribb az osztódás. Ezt bíbor- és viaszrózsáimon magam is megfigyeltem. Bizonyos nagyság elérése után a rózsa lassan kettéválik, egy-mástól eltávolodik, majd a két fél teljes formájú állattá regenerálódva mint két új egyed folytatja életét. Az osztódni készülő rózsák napokkal az osztódás előtt beszüntették táplálkozásukat, noha karjaik teljesen nyitva voltak. Ritkábban találkozunk a másik ivartalan szaporodásmóddal, a sarjadzással. Ilyenkor a rózsa testén kívülről kis dudor keletkezik, amely az édesvízi hidrához hasonló kis áttetsző polipocskává fejlődik, majd leválva a szülő oldaláról, ön-álló életet kezd. Még ritkábban lehetünk szemtanúi az aktiniák elevenszülésének, amikor az idősebb példányok „kész”, 3-5 mm-es polipokat vagy 2-3 mm-es medúzákat bocsátanak ki magukból, akár 10-20 darabot is egyszerre. Lényegében ez is ivartalan szaporodási forma. Viszont elég gyakori a tengeri rózsák ivaros szaporodása. Főleg jól fejlett ékköves rózsáimon láthattam, amint egy-egy hím szépen opalizáló „ködfelhőként” bocsátotta ki magából hím ivar-sejtjeinek óriási tömegét. Később a spermiumok szétoszlottak, a víz kitisztult, de a sejtek 24 óráig megtartották mozgásképességüket. A nőstények is a száj-nyílásukon keresztül bocsátották ki ezerszámra ugyancsak felhőszerűen csillós, apró petéiket. Ezek csupán néhány óráig maradtak meg termékenyítés nélkül. Az ivarsejtek kibocsátása gyakran nem egyszerre, hanem egymástól függetlenül más-más időben történt. Csak néhány esetben adta le ugyanabban a medencében egyszerre egy nőstény és egy hím ivartermékeit, s nyertem így tőlük utódokat. A megtermékenyült csillós peték a medence falára vagy kövei-re telepedtek, majd 2-3 mm-es polipokká fejlődtek. Felnevelésük azonban igen körülményes volt, s csak kis részük indult gyors növekedésnek, mert noha kezdetben a vízben fellelhető mikroszkopikus élőlényeket fogdosták el, már néhány napos koruktól külön-külön kellett őket egyedileg megetetni. A következőkben az akvárium gerinctelen állatvilágának jellegzetesebb képviselőit, az akvaristák által gyakrabban tartott csoportjait mutatjuk be.

VÉGLÉNYEK (PROTOZOA) A véglények egy mm-nél általában mindig kisebb, csupán mikroszkóppal megfigyelhető, egyetlen sejtből álló állatok. Magánosan vagy telepeket alkotva élnek. Egy részük mozdulatlan; egyesek változó alakú és helyzetű állábak, mások élénken mozgó-csapkodó fonálszerű képletek: hosszú ostorok vagy rövid csillók segítségével mozognak. Testméretüket a milliméter ezredrészének mértékegységével, a mikronnal (µ) fejezzük ki. Lassan folyó és álló vizekben, a legkisebb pocsolyában,

265

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

időszaki vízgyülemlésekben is fellelhetők. Nagyobbrészt szerves bomlástermékeken elszaporodó baktériumokkal és szerves eredetű törmelékrészecskékkel táplálkoznak; az ilyenek tömegesen mindig ott jelennek meg, ahol rothadási folyamatok vannak. Ilyen környezet például a hiányosan tisztogatott, sok bomló hulladékanyagot, rothadó vízinövényeket tartalmazó akváriumvíz, amelyben olykor hirtelen óriási tömegben sokasodnak el, hiszen rendkívül gyors ütemben, kettéosztódással szaporodnak. Vizsgálatukhoz a legegyszerűbb (30-200-szoros nagyítású) tanulómikroszkópok is megfelelnek, amelyekkel tárgylemezen, egy csepp vízben megfigyelhetjük e vízi parányokat, sőt a mikrotechnikában járatosak rögzített preparátumokban megörökítve is tanulmányozhatják őket. A nálunk eddig ismert mintegy 1000 véglényfaj jelentős része megtalálható az akváriumban. A gyökérlábúak (Rhizopoda) osztályából leggyakrabban az óriás amőba (Amoeba proteus) és a sugaras napállatka (Actinosphaerium eichorni) mutatható ki. Az óriás amőba 200-500 µ nagyságú véglény. Állábaival folyja körül és veszi fel testébe szilárd táplálékát. Csupasz testében jól elkülönült sejtmagot és lüktető üregecskét fedezhetünk fel. Rothadó növényzetű, felgyülemlett iszapú akváriumokban gyakori. A sugaras napállatka 150-1000 133. ábra. Zöld ostoros (Euglena viridis) szaporodása: 1. hosszanti osztódás; 2 µ nagyságú véglény. Gömbded testét 3 . tokban való osztódás körös-körül sugárszerű, merev, finom nyúlványok övezik; testének belső és külső része élesen elhatárolódik. Az ostoros véglények (Flagellata) testük elülső végén ostort viselnek, amelynek csapkodásával haladnak előre. Egy részük páncélos, más részük csupasz. Poshadó vizű akváriumokban meglehetősen gyakori a zöld ostoros (Euglena viridis), ez az orsóra emlékeztető, csupasztestű, 50-60 µ nagyságú szervezet. Megnyúlt testét rézsútosan sávozott bőrke fedi, amelynek elülső végén hólyagocskává szélesedő csatorna látható. A csatornából egyetlen hosszú ostor nyúlik ki. A halivadék első táplálékai közt szerepel, legalábbis a szikzacskó felszívódása utáni első két napon a Brachydaniók, Puntiusok és Corydorasok bélcsatornájában gyakran megtalálható. Igen jellegzetes ostoros a csokrocska (Dinobryron sertularia), amelynek elöl tág nyílású, hátrafelé pedig kihegyesedő háza, egy hosszú és egy: rövid ostora van. Gyakran alkot telepet, amikor há zacskájuk egymás pereméhez tapad, s

266

134. ábra. Körülcsillós ázalékállatok: 1. Stylonychia mytilus (kagylóállatka), kb. 0,4 mm; 2. Coleps hirtus, kb. 0,05 mm; 3. Euplotes charon (csészeállatka), kb. 0,08 mm; 4. Halteria grandimella (ugróállatka) kb. 0,04 mm; 5. Ichthyophthirius multifiliis (a darakór okozója), kb. 0,5 mm; 6. Vorticella nebulifera (harangállatka), kb. 0,08 mm; 7. Epystilis spec., kb. 0,08 mm; 8. Stentor roeseli (tegzes kürtállatka) és S. coeruleus (kék kürtállatka), kb. 1,2 mm; 9. Prorodon teres, kb. 0,2 mm; 10. Chilodonella cucululus (halparazita), kb. 0,2 mm; 11. Paramecium caudatum (papucsállatka), kb. 0,35 mm; 12. Paramecium bursaria (erszényállatka), kb. 0,12 mm; 13. Locodes rostrum, kb. 0,6 mm, 14. Dileptus anser (lúdállatka), kb. 1 mm; 15. Lacrymaria olor (hattyúcsillós), kb. 0,8 mm; 16. Bursaria truncatella, kb. 1,5 mm; 17. Spirostomum ambiguum, kb. 3,0 mm

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

267

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ilyenkor az egész kolónia csinos kis csokrocskára emlékeztet. Jól megvilágított akváriumban nem ritka. Az akvaristákat a véglények köréből kétségkívül az ázalékállatok (Infusoria) osztálya érdekli a legjobban. Egy részüknek testét merev serték vagy sűrű lemezes sorban hullámzó ún. cirrusok fedik, ezek a csillós véglények (Ciliata). Más részüknek csupán a fiataljai csillósak; a fejlett példányok fonálszerű végükön többnyire gömbszerűen megvastagodott szívótapogatóval rendelkeznek, ezek a szívókás véglények (Suctoria). Az ázalékállatok testében nagy és kis sejtmagot, lüktető üregecskét, többnyire elöl vagy a hasoldalon tölcsérszerű szájnyílást és ezt övező, örvénylő hullámzóhártyát ismerhetünk fel; az élősködő fajoknak azonban nines szájnyílásuk.

Az ázalékállatok közül akváriumaink leggyakoribb faja a közismert papucsállatka (Paramecium caudatum). Nagyobb tömegű jelenléte azonban mindig az akváriumban felhalmozódott szerves bomlástermékekre figyelmeztető jel. A 120330u nagyságú, papucs formájú egysejtűt örvénylő csillókoszorú övezi. A szétúszó zsenge halivadék egyik legfőbb tápláléka, ezért tiszta kultúrában is tenyésztik. A többi ázalékállat közül gyakran találkozhatunk még mind az infuzóriumtenyészetből, mind a kóros, rothadó növényzetű akváriumokból vett vízmintákban az ugyancsak csillós, hordó alakú, 2 csillóöves ragadozó ormányos állatkával (Didinium nasutum). Ez a csupán 80-150 µ nagyságú kis „véglényharamia” a nála kétszer nagyobb papucsállatkákat is mohón támadja meg, s áldozatába döfött kitolható szívókájával annak egész testanyagát kiszívja. Hasonló telhetetlen étvágyú ragadozó a kürtállatka (Stentor polymorphus) is, amely 1-2 mm nagyságúra is megnövő, aljzathoz tapadó ázalékállat. Tölcsér alakú teste a kürtszerűen elvékonyodó végével rögzül valamely aljzathoz. Tágas tölcsérszerű, spirális övű száján keresztül akár vele csaknem azonos nagyságú fajtestvérét is lenyeli. Többnyire az akvárium növényeihez, algáihoz tapadva találjuk. Ugyancsak a vízinövények leveleiről vett kaparékban láthatjuk mikroszkópunk képmezejében az igen csinos harangállatkát (Vorticella nebulifera), amely szép kis telepeket alkot. Harangformájú 1-1 egyede külön-külön nyélen ül; a csavarosan összehúzódó vagy kinyújtózkodó nyél pedig az aljzathoz rögzül. Hossza 40-80 µ. SZIVACSOK (PORIFERA) A szivacsok igen egyszerű felépítésű soksejtű állatok, amelyekben a sejtek közötti kapcsolat még nagyon laza, így valódi testszövetük nincs. Akváriumainkba az édesvízi kovaszaru szivacsok (Cornacuspongiae) képviselői kerülnek be a szabadból begyűjtött, víz. áztatta faágakkal, növényekkel és táplálékkal, ahol elszaporodva vastag csomókat alkothatnak a berendezésen, növényeken, köveken. Ha nem lepik el teljesen a növényt, akadályozva annak asszimilációját, akkor ártalmatlan lakói az akváriumnak. Apró, legfeljebb néhány mm-es egyedeik teste lyukacskáktól áttört; a központi részén tátongó üreget szájacskának nevezzük. Gömbded szaporító testecskékkel, az ún. vízigyöngyökkel (gemmulákkal) szaporodnak, amelyeket ősszel termelnek.

268

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Az édesvízi szivacsok közül akváriumba leginkább a kissé szennyezett tavainkban közönséges, fa alakúan elágazó, zöldessárga, barna vagy szürkésfehér telepeket alkotó tavi szivacs (Spongilla lacustris), vagy az álló- és folyóvizekben egyaránt gyakori, többnyire sárgásbarna, rövid ujj alakú nyúlványokat képező törékeny szivacs (Spongilla fragilis) kerülhetnek be. A balatoni cölöpökről, mólókövekről, nádtövekről gyűjthetjük be a zöldes vagy sárgásbarna, ugyancsak ujjszerűen elágazó telepű balatoni szivacsot (Spongilla carteri balatonensis), folyóvizeink parti tárgyairól pedig a sárgásbarna vagy fehéres telepű folyami szivacsot (Ephydatia fluviatilis). Az édesvízi szivacsok igénytelen szervezetek, de a magas vízhőmérsékletet és az oxigénszegény vizet nemigen viselik el. Részben lebegő moszatokkal és véglényekkel táplálkoznak, tehát a túl higiénikusan kezelt akváriumok vizében nem találják meg létfeltételüket. Ilyen helyen külön zöldalgatenyészetből és infuzórium-tenyészetből kell vizükbe időről időre apró táplálékukat biztosítani. Az értékesebb vízinövényt ellepő szivacstelepet egyszerűen leválasztjuk a belepett részről. CSALÁNOZÓK (CNIDARIA) A csalánozók állattörzsébe akvarisztikai szempontból olyan jelentős csoportok tartoznak, mint az édesvízi hidrák és a csodálatosan szép tengeri virágállatok. A szivacsoknál fejlettebb szervezetek, mert a testüket felépítő sejtek már külső és belső rétegbe rendeződtek (ekto- és entoaerma), tehát valódi szöveteik, sőt egyszerű szerveik is vannak. Testük lényegében egyik végén zárt, a másikon nyitott cső. A zárt végükkel (talp) többnyire valamely aljzathoz tapadnak, míg a szabad nyitott végen van a szájnyílás, amelyet különböző hosszúságú tapogatók (tentakulum) koszorúja vesz körül. Magános vagy telepeket alkotó állatok. Legtöbbjüknek sajátos csalánsejtjeik vannak, amelyeknek zárt tokjában folyadék és többágú horoggal ellátott, összecsavarodott csalánfonal foglal helyet. Érintésre a csalántok fedele felnyílik, és a csalánfonál kivágódik. Ivartalanul sarjadzással és kettéosztódással, ivarosan pedig petékkel és hím ivarsejtekkel szaporodnak. Egyes aprótermetű polipoknál (Microhydra, Craspedacusta) nemzedékváltást is megfigyelhetünk, amikor medúza alakjaik jelennek meg. HIDRAÁLLATOK (HYDROZOA) A Hydrozoa osztályba tartozó, aprótermetű csalánozók közül az édesvízieknek kizárólag csak polip alakjuk, a tengerieknek viszont hidroidpolip és hidroidmedúza alakjuk is van. Az előbbiek a hidrák (Hydraria) rendjét alkotják, amelyek képviselői hazai vízben, pocsolyában mindenfelé közönségesek. Megnyúlt csőszerű testük felső végén a szájnyílás körül a faj és kor szerint 5-20 mm hosszú tapogatójuk van. Különböző vízinövények, gyakran a békalencsék (Lemna) alján telepednek meg. Bár többnyire aljzathoz rögzülten élnek, sőt így is vadásznak zsákmányukra, ám szükség esetén araszoló-bukfencező mozgással képesek helyüket változtatni.

Megfigyelési célokra a legalkalmasabb hidrafaj a nagyobb állóvizeinkben gyakori nyeles hidra (Pelmatohydra oligactis), mert 20-30 mm-es testméretével a legnagyobb hidrafajunk. Csőszerű testének alsó harmada nyélszerűen megvékonyodott, tapogatói igen vékonyak és jóval hosszabbak testénél. Színe a környezet

269

Dr. Lányi György

135. ábra. Felül balra: növényszáron ülő, bimbózó hidra; jobbra: hidra, megragadott zsákmányával; alul: a = csalánsejt csalántokkal a kilövés előtt; b = csalántok a kilövés közben ; c = csalántok a kilövés után, 750 szeres nagyításban (b és c: nem rajzolták a sejtet a tokhoz) 1. talpazat; 2. bimbó; 3. fiókhidra 4. száj ; 5. zsákmány; 6. zsákmánytelepek (csalánsejtek csoportjai); 7. tentákülümok; 8. csalántüske; 9. fedél; 10. csalántok; 11. csalánsejt; 12. sejtmag; 13. csalánfonal nyaki része; 14. csalánfonal

270

Korszerű akvarisztika 1966

és a táplálék szerint sárgás, pirosas, barnás vagy szürke lehet. Váltivarú állat. Akváriumba leggyakrabban az úgyszólván minden vízben gyakori közönséges hidra (Hydra vulgaris)kerül be, amely 8-20 mm nagyságú. Teste alul nem vékonyodik úgy el, mint a nyeles hidráé. Tapogatói legalább olyanhosszúak, mint a teste. Színe barnás, különféle árnyalatú. A zöld hidra (Chlorohydra viridissima) tiszta állóvizekből eleséggel bekerülve akváriumokban is eléggé gyakori, de a környezetbe olvadó színe folytán többnyire elvész szemünk elől. A csupán 15 mm nagyságú polipocska tapogatói rövidek, vastagok. Zöld színe zöldalgáktól ered, amelyekkel szimbiózisban él — ennek okát még nem sikerült kideríteni. Az algák az entodermasejtekben találhatók, s az állat ivaros szaporodásakor a petével kerülnek át az utódba. A zöldhidra hímnős: a pete és hímivarsejtek egyazon állaton termelődnek. A hidrák a táplálékdús nyáron at általában csak ivartalanul, bimbózással szaporodnak; így számuk 12 óra alatt megnyolcszorozódhat. Az ősz beálltával kezdődik el ivaros szaporodásuk. Valamenynyi hidrafaj falánk ragadozó, válogatás nélkül csalánozzák meg és kebelezik be a vízibolhákat és más planktonszervezeteket, s minthogy ezek előszeretettel vándorolnak a fény felé, a hid- rák is ide (pl. a víz színe alá. húzódnak.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

HIDROIDOK (LEPTOLIDA) Hidratermetű vagy még annál is kisebb tengeri polipocskák ezek, s népes telepeket alkotnak. A tengeri akváriumok gyakori lakói. Két különböző alakjuk van: az aljzathoz kötött hidroidpolip és a szabadon úszó hidromedúza. A két nemzedékforma szervezete lényegileg ugyanaz, csupán életmódjuk különbözik egymástól. A polip itt lényegében a dajka”, amely bimbózással hozza létre az ivaros alakot, a medúzát. Ez leválik a polipról és később ivarosan, vagyis a petesejtek megtermékenyítése révén újra polipokat hoz létre.

A hidroidok közül a tengeri akváriumok kövein apró barna bevonatot, afféle törpe „hínárerdőt” hoz létre az európai tengerekben mindenütt gyakori villás csengettyűke (Obelia dichotoma). Gyakori képviselőjük a csinos tengeri csengettyűke (Campanularia johnstoni ), amely ugyancsak elterjedt lakója az európai tengereknek. A Hydractinia echinata hidroidpolip telepeit mint bundaszerű bevonatot gyakran látjuk a tengeri 136. ábra. Az édesvízi medúza (Craspedacusta sowerbii) medencékbe telepített csiüvegszerűen átlátszó, 1-2 cm-es testét félgömbszerű gák és remeterákok héjain. ernyő borítja, amelyről szájcsöve a harang nyelvéhez A hidroidokhoz sorolják hasonlóan lefelé lóg. A = fiatal medúza alak; B = poa bunkós medúzákat (Tralipalak, amelyet eredetileg Microhydra ryderi néchymedusae) is, amelyek ven írtak le egyik képviselője, az édesvízi medúza (Craspedacusta sowerbii) az utóbbi években hazánkban is megjelent néhány helyen, s így többen már akváriumban is tanulmányozhattak. 0,5-2 mm hosszú polipját Microhydra ryderi néven írták le, s medúzaalakját sokáig nem is ismerték. Az apró polipocska ugyanis a mérsékelt égövi hidegebb vizekben csak ivartalanul szaporodott. Melegebb nyarakon azonban 23-27 C°-os vízben oldalából kisarjad medúza alakja is, amelynek fehéres, áttetsző, osztatlan peremű, tapogatókkal pásztázott kerek ernyője 20 mm átmérőjű. E csoportba tartozik a Tisza alsó szakaszának köves partjain már hazánkban is megtalált bunkós polipocska (Cordylohydra caspia). Ennek 3-5 em magas, gyökérzetszerű, barnássárga telepei vannak. Bunkó alakú egyedei a gazdagon elágazó finom szárak végein ülnek. A bunkós polipocska legfigyelemreméltóbb példája a tengerből az édesvízbe áttelepedett állatformának. A hidroidok poliptelepei akváriumban kitartó, igénytelen szervezetek, apró planktonnal táplálkoznak. VIRÁGÁLLATOK (ANTHOZOA) A tengeri akváriumok igen kedvelt alanyai, a tengeri rózsák (aktimák) és viaszrózsák tartoznak e csodás szépségű — virágokra emlékeztető — állatokat magában foglaló osztályba. A tengeri rózsák (Actiniaria) a hatosztatú virágállatok (Hexacorallia) alosztályát al-

271

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kotják, szemben a virágkorallok különféle változatos megjelenésű rendjeivel, amelyeket a nyolcosztatú virágállatokhoz (Octocorallia) sorolunk. A felettébb változatos formájú szilárd mészvázakat kiválasztó és sűrű telepekben élő apró korallpolipok üregeikbe visszahúzható tapogatóikkal törpe-planktonevő szervezetek. A tengerparttól távoli akváriumokban huzamosabb ideig nemigen tarthatjuk őket. Annál inkább az Adriából, a Fekete-es Északitengerből származó tengeri rózsákat, a-melyek a gondozási szabályok betartása mellett aránylag hosszú ideig j61 eltarthatók akváriumban. Alapjában véve pompás színezetű „óriás hidráknak” tekinthetők, a nyolcosztatúakkal szemben telepet nem alkotó, hanem magánosan az aljzathoz rögzült polipok. Medúza alakjuk nines. Testük széles talppal erősen tapad a köveken vagy a remeteráktól hordozott csigaházakon. Az utóbbiakat maguk a remeterákok telepítik rá az üres csigaházra, amelybe puha potrohvégüket bújtatják. Ilyenkor különös szimbiózisban élnek az Eupagurus remeterákok az Adamsia palliata, a Pagurusok pedig a Calliactis parasitica és C. tricolor nevű tengeri rózsákkal. A széles talpról rövidebb-hosszabb törzsük ered. A szájnyílás körül helyezkednek el a mozgékony tapogatók, amelyek feltűnő színük és zömök vagy megnyúlt alakjuk miatt virágszirmokra emlékeztetnek. A tengeri rózsák halakat, rákokat, puhatestűeket, férgeket és medúzákat ejtenek el csalántokjaik segítségével, s áldozatukat karjaikkal a szájnyílás felé terelik. Emésztés közben a tapogatók a testüregbe húzódnak; ilyenkor többnyire gömbded gamóknak látszanak. Vannak azonban köztük apró planktonállatokkal táplálkozó, igen finom, vékony, sűrű tapogatókkal bíró fajok is, mint pl. a tengeri szegfűk (Metridium). Az ilyenek a tapogató koszorúhoz érő apró planktonállatkákat vagy azok aláhulló friss tetemeit juttatják a testüregükbe szájnyílásuk felé örvénylő nyálkaváladékukkal. Szaporodásuk ivaros vagy ivartalan. A fiatal állatok hidra nagyságú és külsejű élőlények, amelyek igen apró planktonszervezetekkel táplálkoznak. Az apály zónában élő tengeri rózsák a víz visszahúzódásakor teleszívjak testüregüket, s tapogatóikat behúzva várják meg a tenger visszatérését. A tudomány több mint 1000 fajukat ismeri. Közülük a trópusi tengerekben élő óriás viaszrózsa (Stoichactis) átmérője a másfél métert is eléri. E hatalmas virágállat az Amphiprion korallszirti hallal él sajátos szimbiózisban.

A virágállatok akváriumainkban leggyakrabban gondozott faja a bíborrózsa vagy lóaktínia (Actinia equina), amely nevétől eltérően nemcsak szép bíborvörös, hanem fakó pirosasbarna, zöld, narancs és szürke színekben is előfordul. Teste zömök, aránylag rövid, vastag tapogatói vannak. Az akvaristákhoz kerülő példányok általában a Fekete-tengerből (zöldek és fakóbarnák) és az Adriából (bíborvörösek) származnak. A Földközi-tenger egyik leggyakoribb aktíniája, a viaszrózsa (Anemonia sulcata) is gyakori lakója a tengeri akváriumoknak. 10 cm hosszú testének végén mintegy 200 tapogatója van, amelyek a 15 cm hosszúságot is elérik, és szürkés- vagy sárgásfehérek, gyakran lilavégződésűek. Tapogatóit nem tudja testüregébe visszahúzni. Oxigénigényes állat, kiváltképp a zöldalgákkal szimbiózisban élő, zöldes színű egyedek, amelyek feltétlenül sok fényt kívánnak. Ugyancsak a Földközi-tengerből kerülnek tengeri medencékbe a mutatós ékköves rózsák (Cribrina gemmatea), amelyek széles, oszlopszerű teste 15 cm magasra is megnő, tapogatóik viszonylag rövidek és vastagok. Okkersárga testét és tapogatóit szabályos sorokban fehéres dudorok pásztázzák, mintha teste igazgyöngyökkel volna ékesítve. A hatosztatú virágállatok külön rendjét alkotó csöves virágállatok (Ceriantharia) is tartogatnak a tengeri akváriumok számára egy feltűnően szép és hálás lakót, ez a Földközi-tengerben nem ritka csöves tengeri rózsa vagy tengeri kökörcsin (Cerianthus membranaceus). 20 cm magasságot is elérő, 3 cm széles teste alul csőben ül, amely megkeményedett nyálkából, homokból, kagylótörmelékből

272

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

épül fel, s vége a homokfenékbe süllyed. Igen hosszú, vékony tapogatói széjjeltárva várják a zsákmányt. Ha a csöves tengerirózsát vagy hengerrózsát valami megzavarja, gyorsan csőhüvelyébe húzódik vissza. Ideális akváriumi alany, amely tengeri akváriumokban már 30 évig is elélt. FÉRGEK (VERMES) A férgek többnyire megnyúlt testű, lapos vagy hengeres állatok. Testük csupasz vagy csillókkal fedett, részint tagolatlan, másrészt szelvényekre, gyűrűkre tagolódik. A legapróbb fajok az 1 mm-t sem érik el, de akadnak köztük több méter hosszúak is. Szárazon, édesvízben és tengerben egyaránt gyakoriak — az utóbbiak közt egészen szokatlan megjelenésű, inkább tarka virágokra, semmint a közönséges férgekre emlékeztető fajok is találhatók, amelyek a tengeri akváriumok valóságos díszei.

LAPOSFÉRGEK (PLATYHELMINTHES) A laposférgek osztályai közül az örvényférgek (Turbellaria) képviselőit gyakran figyelhetjük meg akváriumban, amint hívatlan vendégekként, kis meztelen csigákra emlékeztetve csúsznak az üvegfalon. Testük feji végén két vagy több szemük, hasoldalukon pedig a szájuk található. A fehéres, áttetsző, olykor színes állatokat többnyire élő eleséggel vagy idegen akváriumokból áttelepített növényekkel hurcoljuk be akváriumunkba, ahol bő táplálkozási lehetőségekre találva nagyon elszaporodhatnak. Az örvényféreg elnevezést a testüket beborító csillóknak köszönhetik, amelyek csapkodásával két oldalukon vízörvénylést keltenek. Közhasználatú nevük: planáriák. Hámjuk igen sok nyálkát választ el, amely mint élő „légypapír” fogja meg az apróbb planktonszervezeteket (pl. a Daphniát, a Cyclopsot stb.). Így a medencében elszaporodott örvényférgek a halak táplálék-konkurrenseivé is válnak. Legtöbbjük ragadozó: apró rovarlárvákkal, férgekkel, rákocskákkal, állathullákkal táplálkoznak, az akváriumiak mohón falják fel az ikrát és a kikelt zsenge ivadékot, de kiéhezve többedmagukkal megtámadják a fejlettebb halakat, és azokat el is pusztíthatják. Mig édesvízi fajaik kellemetlen vendégei a díszmedencéknek, amelyeket a szaporító akváriumokban semmi esetre sem tűrhetünk meg, addig a tengeri fajok igen hasznos segítőtársai az akvaristának, mert szorgalmas tisztogató tevékenységükkel a medencéből rendszeresen kiküszöbölik a tengervizet rövid idő alatt tönkretevő szerves hulladékot.

Az örvényférgek közül édesvízi akváriumainkba leggyakrabban a tejfehér planaria (Dendrocoelum lacteum) kerül be. 10-30 mm nagyságú, tejfehér testű állat, legfeljebb a bélcsatornája barna. Két szeme egymástól távolabb helyezkedik el, mint ugyanezek a test szélétől. A másik gyakran bekerülő faj a gyászplanária (Planaria [Dugesia] lugubris), amely 13-20 mm-nyi világosbarna vagy fekete színű féreg. Feje kiszélesedett, lekerekített vagy

137. ábra. Örvényférgek — balról jobbra: füles planária (Planaria gonocephala) ; moc s á ri p l a ná ri a ( Pl an ar ia torva) ; alpesi planária (Crenobia alpina); tejfehér planária (Dendrocoelum lacteum)

273

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

tompa háromszög alakú. A regenerációs kutatások kedvelt alanya. Szabadból begyűjtött vízinövényekkel hurcolhatjuk be a budapesti Lukács-fürdő Malomtavába trópusi tündérrózsákkal betelepített és onnan többfelé széthurcolt, indiai eredetű tigris planáriát (Euplanaria tigrina). E 15-28 mm-es nyúlánk állat feje háromszög alakban kihegyesedő, barnás vagy olajzöld testét feketésbarna foltok tarkítják. Ivarosan petekokonokkal, vagy ivartalanul kis planáriákat sarjadzva szaporodnak. HENGERESFÉRGEK (NEMATHELMINTHES) Az e törzsbe tartozó osztályok közül a húrférgek (Nematomorpha) egyik képviselője a vizeinkben gyakori közönséges húrféreg (Gordius aquaticus) akváriumban is megfigyelhető. 3 mm vastagságú, igen hosszú teste a hegedűhúrra emlékeztető; a nép „víziborjúnak” nevezi. Váltivarú állat; kokonjaiból akár félmillió mikroszkopikus méretű lárva kelhet ki. A hengeresférgek másik osztályából, a fonálférgek (Nematoda) közül kerül ki a halivadék etetésére „Mikró” néven elterjedt és tenyésztett ecetférgecske (Turbatrix aceti), amely a fonálférgek Rhabditoidea rendjébe tartozik, s korábban az akvaristák Anguillula stilusiae néven ismerték. Az apró, 1-2 mm hosszú, fehér férgecskék eredetileg az ecet szélén élő baktériumokkal táplálkoznak, az akvaristák azonban aludttejet juttatnak tenyészetükbe. VILLÁSFÉRGEK (ASCHELMINTHES)

138. ábra. Kerekesféreg (a címeres férgecske —Brachionus capsuliflorus) nőstényének szervezete; 1 = tapogatók, alattuk az idegdúc és a szemek; 2 = masztax; 3 = „gyomor"; 4 = végbélnyílás; = nyálmirigyek; 6 = a kiválasztó rendszer húgyhólyagja; 7 = protonefridium; 8 = petefészek; 9 = pete. Az állat behúzható farka végén a típusos villa („ujjak")

274

Akvarisztikai szempontból igen jelentős törzs a villásférgeké, mert egyik osztály ának tagjai, a kerekesférgek (Rotatoria) kicsinységüknél és lebegő életmódjuknál fogva az akváriumi halak ivadékának ideális táplálékai. Zacskószerű, lapított testük farki végéről villaszerű függelék ered; innen a törzs elnevezése. A hímek és nőstények között nagyságban, külső megjelenésben, főleg azonban belső szervezettségben nagyfokú eltérés mutatkozik. A hímek általában ritkák és többnyire csak bizonyos időszakokban jelennek meg. A kerekesférgek mind mikroszkopikus kicsinységű ún. törpeplankton (nannoplankton) szervezetek. Testük elülső végén állandó köröző csapkodásban keringő, hullámzásban levő, sűrű csellókkal borított szerv, az ún. kerékszerv működik, amely egyben a férgecske táplálékszerző

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

szerve is. A csillók gyakran harang- vagy tányérszerűen kiszélesedett ún. koronán ülnek. Testük többi része csillótlan, s általában megvastagodott bőrkéből álló páncél fedi. Egyes fajok a törzs végén elvékonyodó, lábnak nevezett rész „ujjaival”, illetve azok ragadós váladékával az aljzathoz rögzülnek, a legtöbb faj azonban szabadon mozog.

Az eddig ismert mintegy félezer fajuk számos képviselője kerülhet be haleleségként a szaporító medencékbe. Ezeket 5-9/XXX-es molnárselyem szitaanyagú planktonhálóval (esetleg sűrűbb nylonanyagúval) gyűjtjük be az időszakos tavacskákból, pocsolyákból. A begyűjtött fajok közt leggyakrabban a 0,3-1,1 mm méretű közönséges férgecskére (Rotaria rotatoria) akadunk, amelynek kerékszerve mögötti hátoldali nyúlványán (ormányán) 2 szeme van. Ugyancsak gyakori a 120160µ méretű kardos férgecske (Polyarthra trigla). Ennek törzsén 3-3 kardszerű tüskéből álló 4 tüskenyaláb van; a halivadék igen kedvelt tápláléka. Tavak nyílt vizében közönséges és a planktoneleséggel gyakorta jut be akváriumba a 160240µ nagyságú, féregszerűen mozgatható, gyűrűzött lábú címeres férgecske (Brachionus capsuliformis). GYÜRŰSFÉRGEK (ANNELIDA) A férgek e változatos megjelenésű, fajokban igen gazdag törzsébe a közismert kevésser. Léjűek vagy giliszták (pl. a Tubifex, Enchytraeus stb.), a tengeri akváriumok feltűnően szép soksertéjűi (a virágszerű, csőlakó Serpalák, Spirographisok stb.), és az ugyancsak jól ismert piócák vagy nadályok tartoznak. Általában megnyúlt, szelvényes testű férgek; testük vagy hengeres, vagy hát—hasi irányban lapított. A gyűrűsférgek a legfejlettebb szervezetű férgek, mert már önálló, zárt véredényrendszerük, fejlett garatideggyűrűből és hasdúcláncból álló idegrendszerük, és valódi testüregük van. Kevéssertéjűek (Oligochaeta) A rend onnan nyerte a nevét, hogy minden egyes szelvény bőrizomtömlőjében — a tengerben élő soksertéjűekkel szemben — kevés, párős serte húzódik. Szárazföldi és vízi állatok; a szárazföldi fajokat gilisztáknak nevezik. Általában bőrükön keresztül lélegeznek, a vízi fajok némelyike pedig kopoltyúval. Hímnősek, de a hím ivarsejtek előbb érnek meg, mint a peték, ezért mindig kölcsönösen termékenyítik meg egymást. Petéiket gubószerű tokban, kokonban rakják le. Némelyek ivartalanul, harántosztódással is szaporodnak (pl. a Tubifex). A petékből kikelő utódok minden átalakulás nélkül fejlődnek. Regenerálódó képességük igen nagy.

A kevéssertéjűek közül akvarisztikai szempontból legjelentősebb az akváriumi halak fő tápláléka, a szaküzletekben télen-nyáron kapható csővájó féreg (Tubifex tubifex). Ez szennyezett vizek iszapjában, fejjel lefelé iszapcsőben él, s hátulsó végével szabadon kígyózik; veszély esetén hirtelen visszahúzódik nyálkával bélelt iszapcsövébe. A vörösesbarna, 2,5-8,5 cm hosszú féreg iszapból kimászatott tömegei „féreglabdába” állnak össze, de etetéskor, ha nem aprítva adjuk halainknak, a talajba fúródik és ismét egyesével váj magának csövet. Rövid idő múlva azután nagy tömegben elszaporodva himbálódzik a medence talaja fölött, a homok fölé terítve a belén áthajtott iszapszennyeződést. A Tubifexre igen hasonlít — és a vízfenéken is úgy él — az imbolygó féreg Limnodrilus claparedianus). E 4-8 cm

275

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

139. ábra. Csővájó féreg (Tubifex tubifex) nagyított képe, láthatók az oldalserték (fent) ; befúrja magát a talajba (lent), majd a talajszennyeződést a felszínre hozza (Sterba nyomán)

140. ábra. Nyelves naisz (Stylaria lacustris) ; eredeti mérete : 3 —18 mm

141. ábra. Televényféreg (Enchytraeus albidus) szervrendszere Sterba nyomán)

276

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

hosszú, halványvörös féreg horogsertéi villásvégűek. A csővájó férgekhez hasonlóan fejével az iszapba fúródva, szabad végével élénk imbolygó mozgást végez. A vízinövényeken, a vízfenék közelében élnek az apró, hosszúsertés naiszok is. A 3-18 mm-es nyelves naisz Stylaria lacustris) hátoldali, hosszú szőrsertéitől élesen elhatárolódik elülső -estvégének tapogatója. Szemei nincsenek. Mivel ivartalan szaporodással létrejövő utódai nem válnak le róla, így állatláncokat alkot velük. A vizeinkben honos másik fajnak, a 3-8 mm hosszú nyelvetlen naisznak (Stylaria proboscidea) szemei is vannak. A szárazföldi kevéssertéjűek közül akvarisztikai szempontból jelentősek a vékony fehéres televényférgek (Enchytraeidae), mint az akváriumi halak etetésére házilag tenyésztett táplálékállatok. A nyirkos kerti földben, főleg a szemétdomb közelében él nálunk a 20-35 mm hosszú, tejfehér vagy sárgás színű közönséges televényféreg (Enchytraeus albidus). A háború utáni években került hozzánk a televényférgeknek egy meleg égövi eredetű faja. Ezt a svéd Grindal asszony fedezte fel először trópusokról érkezett növényeinek földlabdáján, ezért az akvaristák ezt a bevált élőeleséget „grindál”-nak nevezték el. A grindál- féreg (Enchytraeus buchholzi) az előző fajnál kisebb és vékonyabb, ezért a serdülő halivadék is el tudja fogyasztani. A két faj megkülönböztetésére és eltérő hőigényeire szolgáljanak az alábbi adatok: 11. táblázat Faj

Testhossz Test átmérője Tenyésztési hőhatárok Táplálkozásának alsó hőhatára

Enchytraeus albidus (közönséges

televényféreg) 20-35 mm 0,5-0,8 mm 6-16 C° 2 C°

Enchytraeus buchholzi (grindálféreg) 6-15 mm 0,1-0,25 mm 18-24 C° +14 C°

Nagyobb testű akváriumi halakat etetnek a közismert földigilisztával (Lumbricus terrestris) is, sőt tenyésztik is. A 9, olykor 25-30 cm hosszú féreg hátulsó testvége lapított, 110-180 gyűrűre tagolt. A párzáskor és a kokonlerakásban szerepet játszó „nyerge” a 32-37. szelvényekre esik. Soksertéjűek (Polychaeta) A sertelábúak (Chaetopoda) osztályának másik rendjét a soksertéjű férgek (Polychaeta) alkotják, amelyek kevés kivétellel tengeri állatok, főleg a parti övet kedvelik. Feltűnően szép, valósággal virágokra emlékeztető fajaik a tengeri akváriumok kedvelt lakói. A tarka virágszirmokat a féreg testvégén körben vagy csavarvonalban szétterülő kopoltyúserték és fonálszerű tapogatókacsok utánozzák, míg kígyózó testmozgásukat csonklábukkal, izmukkal mozgatott, kitolható és behúzható sertéik segítségével érik el.

277

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Sok fajuk pergamenszerű vagy meszes csövekben lakik, s ezek anyagát hámrétegük választja el. A soksertéjűek ragadozók vagy szerves törmelékfogyasztók. Az előbbiek veszedelmes fegyvere a kitines garatjukon kitüremlő előbél, az ún. ormány. Többségük váltivarú, de ivartalanul is szaporodhatnak. A testüregbe hulló és ott megérő petékből koszorúslárvák kelnek ki.

A soksertéjűek közül a tengeri akváriumokban leginkább a Serpulimorpha alrend fajait gondozzák. Gyakoriak közülük a mészcsövű féreg (Serpala vermicularis), amely tekervényes mészcsövét előszeretettel építi sziklákra, kagyló-es csigahéjakra. Csövét kis fedővel tudja lecsukni, miután kopoltyúsertéit oda hirtelen visszahúzta. Sokkal mutatósabb csőlakó féreg a 30-40 cm hosszú, egyenes pergamenszerű csövet építő, azzal inkább a homokra vagy kövek tövébe telepedő forgósféreg (Spirographis spallanzanii). 8-10 cm átmérőjű kopoltyúsertéi spirálisan rendeződtek, sárgás alapszínűek, barnáslila keresztövekkel tarkítva. Nevét onnan nyerte, hogy e sertekoszorúit gyakran meg-megforgatja, így keltve vízörvényt lélegzéséhez és táplálkozásához. A vízörvény ugyanis az apró planktonszervezeteket is besodorja az állat garatjába. Egy csoport forgósféreg a tengeri akvárium igazi ékessége. Szállításuknál ügyelni kell a gondos csomagolásra, mert vékonyfalú csövük a szállítás alatt könnyen összetöredezhet. Piócák (H i r u d i n o i d e a ). A gyűrűsférgek külön osztályát alkotó piócák vagy nadályok serték nélküli, hengeres vagy lapított, gyűrűs testű állatok. Testük elöl szívó-, hátul tapadókorongban végződik; a szívókorong közepén van a szájnyílásuk. Testük elején vagy attól esetleg távolabb párosával sort alkotva kezdetleges szemük van. Édesvízi, tengeri és kisebb részben szárazföldi állatok. Vannak köztük csigákkal és férgekkel táplálkozó ragadozók, valamint gerinctelenek és melegvérű gerincesek vérét szívó fajok, sőt állandó és alkalmi élősködők is.

142. ábra. Orvosi pióca (Hiru do m ed ic in al is ) — b alr a: kinyújtózkodott pé ldány; jobbra: mindkét végével az aljzathoz tapadó példány; középen: a szúró-szívó szájvég nagyítva

278

A hazai piócák közül akváriumban leggyakrabban az orvosi piócát (Hirudo medicinalis) tartják, amelyet sűrű növényzetű állóvizekből, vizesárkokból gyűjtenek be, s gyógyszertárakban vércsapolásra árusítanak. A 10-15 cm hosszú, sötétszürke féreg hátán vörösessárga hosszanti foltsorok húzódnak. 10 szeme, garatjában levő állkapcsain 60-100 éles fogacskája van, amelyekkel kifejlett korában a melegvérű állatok és — ha teheti — az ember vérét is szívja. Nyálával a sebkapun bejuttatott hirudin vérzésgátló hatású. Hasonló nagyságú, de egyszínű barnáslila vagy fekete hátú az álló- és folyóvizekben gyakori, főleg iskolai akváriumokban tartott lónadály (Haemopis sanguisuga). Állkapcsain — két sorban — 40 tompa fogacskája van. Nem vérszívó, — Szabadból begyűjtött hínárnövényekkel vagy halakkal hurcolhatjuk be az akváriumba a halakon élős-

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ködő, 2-10 cm hosszú halpiócát (Piscicola geometra), amelyet igen vékony teste és környezetébe olvadó színe miatt többnyire csak akkor veszünk már észre, amikor többedmagával szívja áldozatának vérét. ÍZELTLÁBÚAK (ARTHROPODA) Az ízeltlábúak az állatvilág legváltozatosabb, legnagyobb faj- és egyedszámú állattörzse. Az ide tartozó, egymástól merőben eltérő alakú rákok, soklábúak, rovarok és pókszabásúak közös vonása, hogy testük egymás után következő, gyűrűszerű szelvényekből á11, lábuk pedig — amint nevük is jelzi — ízekből épül fel. Külső kemény, de rugalmas vázuk a kitin, amelynek szilárdítására a rákok páncéljába mész rakódhatik bele. Szervezetükben már igen differenciált szerveket (szájszerveket, érzékszerveket, hálózatos idegrendszert alkotó hasdúcláncot stb.) találhatunk.

RÁKOK (CRUSTACEA) Az ízeltlábúak rendkívül változatos osztályát alkotják a rákok. A 0,5-3 mm-es fajoktól a több méteres lábú csendes-óceáni óriás tengeri pókokig testméretük is fölöttébb nagy eltéréseket mutat. Testük fejre, torra és potrohra tagolódik. A tor szelvényei közül néhány öszszeforrhat a fejjel (fejtor). Ha a potroh végső szelvényei összenőnek, akkor potrohpajzsnak nevezzük. Egyes rákoknak pajzsszerű héj borul a hátára és oldalára — a hátpajzs. Megint másoknak egész testét kagylószerű héj veszi körül. Lábuk lehet állkapcsi láb; lapos lemezszerű levélláb (levéllábú rákok); két ágra osztott hasadt láb (hasadtlábú rákok); egyágú, vékony járóláb; a tor lábai közül ollót vagy félollót viselő fogóláb. A rákok kevés kivétellel váltivarú állatok. A belső megtermékenyítés után a nőstények petéiket általában magukkal cipelik, mégpedig a torukon vagy a potrohukon. Egyes ászkarákok és tízlábú rákok úgy hímnősek, hogy ugyanaz az állat előbb hím, majd később nősténnyé alakul. Az ivaros szaporodás mellett az alsóbbrendű rákok közt előfordul a szűznemzés is. Az ágascsápúak körében, pl. a közönséges vízibolhánál (Daphnia pulex) az ivaros szaporodásforgó (heterogonia) is gyakori. Ilyenkor a rákocskák több nemzedéken át ivartalanul szaporodnak, a hát és a héj közt levő költőüregben vékonyhéjú, kevés sziket tartalmazó ún. nyári petékből. Ezekből mindig csak nőstények kelnek ki. Bizonyos számú nemzedék után ugyanilyen petékből hímek fejlődnek, amelyek azután megtermékenyítik a nőstényeket. A megtermékenyített peték vastaghéjú, több sziket tartalmazó ún. tartós peték vagy nyergecskék (ephippium), amelyek a nemzedéket a nehéz körülményeken (víz beszáradása, áttelelés) is átmentik. Az alsóbbrendű rákok petéiből nauplius-lárvák bújnak ki, amelyek többszöri vedléssel a fejlett alakig tökéletesednek. A felsőbbrendű rákok közt is találkozhatunk kezdetben nauplius-alakokkal, de ezek később egy másik lárvaállapotba, a zoëafázisba mennek át, vagy már kezdettől fogva zoëa-lárváik vannak.

Levéllábú rákok (Phyllopoda) E legkezdetlegesebb szervezetű rákok általában kiszáradó, időszakos édes- és sósvizek lakói. A rendhez tartozó fajok a hátukon úszkálnak, miközben a hasoldalon sorakozó, olykor 30 párnál is több levél alakú lábukkal — élénken „eveznek”. A csupasz levéllábú rákok homlokán gyakran két ún. homloklebeny található. A hímen párzószerv, a nőstényen pedig petetartó van.

A csupasz levéllábú rákok (Anostraca) alrendjének hazánkban előforduló 9 faja közül többnyire a közönséges tócsarákot (Branchipus stagnalis) sikerül begyűj-

279

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

teni. Az időszakos tócsákban, főleg tavasszal és nyár elején fellelhető, 9-23 mm hosszú rákocska algákkal, véglényekkel és kerekesférgekkel táplálkozik. A hím farokvillájának ágai görbültek, a nőstényéi egyenesek. — Belföldi sósvizekben (pl. Budapesten a kelenföldi, erzsébeti „sóstavakban”) és tengerparti lagunákban él a közönséges tócsarákhoz igen hasonló, ugyanolyan nagyságú, szintén háton úszkáló só-rákocska (Artemia salina), népies nevén: sóféreg. A lagunákban olyan nagy tömegben fordul elő, hogy apró, dohánymagszerű, barna petéit összegyűjtik és üvegfiolákban hozzák forgalomba. Az időnként szaküzletekben is kapható petéket azután az akvaristák odahaza konyhasós vízben kikeltetik, és apró naupliuszaival a halivadékot, fejlettebb példányaival pedig a nagyobb akváriumi halakat etethetik.

143. ábra. Közönséges tócsarák (Branchipus stagnalis)

144. ábra. Tavaszi pajzsosrák (Lepidurus apus)

A pajzsos levéllábú rákok (Notostraca) alrendjébe tartozó fajok hátát teknőszerű pajzs borítja. Kora tavasszal időszakos tócsákban és vizesárkokban bukkanhatunk a nem túl gyakori tavaszi pajzsosrákra (Lepidurus apus). A hátán és hasán egyaránt úszkáló ősi szabású (a kihalt Trilobita rákokra emlékeztető) állat pajzsának hossza 12-30, szélessége pedig 19-29 mm; farokvillájának ágai közt lemezszerű függelék van. Gyakoribb nála a nyár elején megjelenő nyári pajzsosrák (Triops canciformis). Az előbbitől eltérően farokvillájának ágai közt nincs lemez; pajzsának hossza 10-48, szélessége pedig 10-43 mm. Akváriumban a tócsarákokhoz hasonlóan tarthatók, azoknál rövidebb életű állatok. A kagylós levéllábú rákok (Conchostraca) meglehetősen ritka állatok. Testüket kagylószerű héj zárja körül, amelyből csak a farokvillának megfelelő két mozgatható karmuk csapkod kifelé. A tüskésorrú rák (Leptestheria dahalacensis) 6-13 mm hosszú és 4-7 mm magas „kagylóhéjacskáin” növekedési öveket (7-20) figyelhetünk meg; fejormányán vékony, mozgatható tüske van. A koranyáron megjelenő teknős rák (Cyzicus tetracerus) 8-13 mm hosszú és 5,5-9,5 mm magas héján kevéssé átlátszó 12-25 növekedési öv van. Ormánya végén nincsen tüske. E rákocskák csak jó szellőztetés és lebegő algatáplálék mellett maradnak meg az akváriumban.

280

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Ágascsápú rákok (Cladocera) Apró, többnyire csak néhány mm nagyságú, szabadon evickélő rákocskák, amelyek törzsét alul tövisbe futó héj zárja. Kétágú csápjuk ágakra oszlik, azok csapkodásával lökésszerűen „tornázzák” magukat előre a vízben, bár minden előrehatolás után kissé visszasüllyednek. A törzs háta és az átlátszó héj közt van a költőtér, amelyben a peték láthatók. A ritkábban megjelenő hímek első csápja hosszabb a nőstényekénél, noha maguk a hímek kisebbek. Több fajuk az akváriumi halak kedvelt tápláléka; plankton hálóval gyűjtik őket.

Valamennyi közül a legismertebb, leggyakrabban begyűjthető faj a kis vízibolha (Daphnia pulex). Nőstényei 3-4, hímjei 1-1,5 mm hosszúak. Tavaszszal halványsárgás, nyáron gyakrabban vöröses színűek. Tojásdad formájú testükön hegyes „csőrük” és domború szemük tűnik szembe. Gödrökben, kis tavacskákban mindenfelé gyakori, akárcsak a nála nagyobb, 6 mm-nyi nagy vízibolha (Daphnia magna). E faj széles, rövid tojásdad egyedeinek utópotrohán mély beöblösödés van. Csak nagyobb testű halaknak adjuk. Kisebb vizek planktonjában ugyancsak gyakori a 1,5-2,5 mm-es planktoni vízibolha (Daphnia longispina), 145. ábra. A Daphnia ivaros szaporodásforamelyet homorú homlokvonaláról és gója során 1. szűznemzéssel a hát és a héj ormos fejcsúcsáról ismerhetünk fel. közt levő költőüregben termelt vékonyhéjú, — Igen jellegzetes formájú faj a csukevés sziket tartalmazó nyári peték; 2. megpán 0,4-0,6 mm nagyságú és így termékenyítéssel termelődött vastaghéjú, ivadékhalak etetésére is alkalmas több sziket tartalmazó tartós peték, melyek sarlós vízibolha (Bosmina longirostris). a vízibolha nyergecskéjét (ephip-pium) alkotNevét első csápjának hosszú, sarlóják, s a nemzedéket a nehéz körülményeken átmentik szerű alakjáról nyerte; ezt a hím mozgatni tudja, a nőstény nem. Tavak, holtágak és nagyobb tócsák planktonjának igen gyakori faja; nagy tömege a plankton háló alján hússzínű „masszát” alkot. Kagylósrákok (Ostracoda) A 2 cm-t ritkán elérő, apró rákocskák, amelyek testét kétoldali meszes kagyló zárja be. A kagylóhéjakon növekedési övek nincsenek. A hazai fajok közül a leggyakoribb az 1,8-2,5 mm hosszú, zöldes színű hímnélküli kagylós-rák (Cyprus puber). Többnyire a vízibolhák begyűjtésekor kerül hálónkba. Ha meg akarjuk figyelni, külön kell tartanunk, mert a halak felfalják. Evezőlábú rákok (Copepoda) Aprótermetű, édesvízi és tengeri, nagy faj- és egyedszámban előforduló rákocskák. Toruk és potrohuk határa olykor elütő (Cyclops, Diaptomus), máskor fokozatos átmenetű (Canthocamptus). Szembeötlő számos ízre tagolt, hosszú első

281

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

146. ábra. Különféle vízibolha-fajok: 1. Daphnia longispina, 2. Daphnia longispina cucullata, 3. Moina rectirostris, 4. Chydorus sphaericus, 5. Bosmina longirostris, 6. Sida crystallina, 7. Leptodora kindti

csáppárjuk, ez úszó és lebegtető szerv. Potrohuk két első szelvényén hordozzák a nőstények egy vagy két petecsomójukat. Csak páratlan homlokszemük van, ezért nevezik őket régi magyar szóval kandicsoknak. A hazai evezőlábú rákoknak négy típusuk van: 1. kétpetecsomós, szökdelve mozgó kandicsok (Cyclops) ; 2. egypetecsomós, hosszú csápokkal a vízben lebegő lebegőkandicsok (Diaptomus); 3. egypetecsomós, úszni alig tudó, inkább mászkáló mászókandicsok (Canthocamptus) ; 4. halakon (az Ergasilus sieboldi a pontyfélék kopoltyúin, az Achtheres percarum a sügérféléken stb.) élősködő, elváltozott testű evezőlábú rákok, amelyek második csápja erős kapaszkodószervvé, szájszervei pedig szúrókká alakultak. Akvarisztikai jelentőségük nagy. Az első két csoport tagjai fontos haltáplálék; naupliuszukat az akváriumi halivadékkal gyakran etetik. A negyedik csoport parazitái pedig a halakat károsítják. A halak koratavaszi planktonelesége többnyire a gyakori tavaszi kandics (Cyclops vernalis) sárgás tömegéből adódik. Sárga nőstényei 1,8-2,2 mm-esek, hosszú, elliptikus, kék petecsomóval. Az igen gyakori fűrészes kandics (Cyclops serrulatus) nőstényének farokvilla ágai külső szélükön finoman fűrészesek. Mérete 1,6-2,1 mm. A nagyobb (2,5-3,1 mm) s ugyancsak közönséges zöld kandics (Cyclops viridis) sűrű tömege a planktonháló alján sötét piszkoszöld, „pépes” réteget alkot, szemben a sárgásbarna tömegű sárga kandicséval (Cyclops sternuus). Gyakran kerül az akvarista planktonhálójába a különféle Diaptomus fajok tömege is. E Cyclops méretű kis rákocskák nem szökdécselve, hanem lebegve úsznak. Feltűnő hosszú lebegtető csápjuk és a nőstények egyetlen petecsomója. Állandó tócsákban gyakori az 1-2 mm nagyságú közönséges lebegőkandics (Diaptomus

282

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

bacillifer), amelynek első csápja a farokvilla közepéig ér. A mászó kandics (Canthocamptus staphilinus) növényzettel benőtt vizeinkben eléggé gyakori. Kacslábú rákok (Cirrhipedia) Tengeri akváriumokban főleg két fajukkal találkozhatunk. A kagylósrákokra emlékeztető, szabadon úszkáló „cypris” -lárvájuk végső átalakulása előtt sziklákon vagy csiga- és kagylóhéjakon tapad meg, talpazatot növeszt, s a helyhez kötött élethez alkalmazkodva szervezete mélyreható változáson megy keresztül. Szívük nincs, légzőszerveik a köpeny belső oldalán csapkodó redők. Legtöbbjük hímnős.

Az európai tengerekben mindenfelé gyakori a nyeles kacsakagyló (Lepas anatifera), amely nyélen ülő lapos kagylóra emlékeztet. Héjai ritmusosan megnyílnak, s közülük előkaréjoznak kacslábai, hogy vízörvényt keltve kiszűrjék a parányi állatokból, moszatokból és szerves törmelékből álló táplálékot. — A tengeri akváriumok gyakori lakói a tengerparti sziklákat és kikötői építményeket milliárd számra beborító tengeri makkok (Balanus tintinnabulum). E rákocska nyél nélküli; kúpos, mészlemezekből álló tokszerű házat választ ki, melynek felső nyílásaiból ütemesen nyújtja ki, majd húzza vissza kacslábacskáit. Házát külön lemezekkel el is tudja zárni.

147. ábra. Evezőlábú rákok (Copepoda) jellegzetes típusai: a) Cyclops; b) Diaptomus; c) Canthocamptus; d) Cyclops nőstény - tőle balra naupliusz, jobbra metanaupliusz alakja; e) a naupliusz szervezete

283

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Ászkarákok (Isopoda) Szárazon és vízen egyaránt előforduló, hát-hasi irányban lapított, zömök testű állatok, melyek már a felsőrendül vagy főrákok (Malacostraca) alosztályához tartoznak. A szárazon élőket a nép „pincebogaraknak” nevezi. A négy hazai vízi faj közül gyakran tartják a közönséges viziászkát (Asellus aquaticus). 10-15 mm hosszú, lapos testű, zöldesszürke színű, olykor sötétebb foltokkal tarkított kis rák, amely szorgalmasan tisztogatja edényét a szerves hulladéktól. Ennek ellenére ne tegyük halak közé, mert a nagyobb halak meg is ehetik. Bár kitűnő haltáplálék, mégis veszélyes lehet halainkra, mert a halak emésztőcsatornáiban élősködő buzogányfejű férgeknek (Acanthocephala) gyakorta köztes gazdája. Állandó jellegű állóvizekben többnyire a növényzeten, folyókban pedig a parti kövek alján található. Nőstényei mintegy 100 petét raknak le, s 3-6 hét múlva kelnek ki a szülőkhöz hasonló apró ászkarákok. Bolharákok (Amphipoda) A bolharákok az előbbiektől eltérően nem hát-hasi irányban, hanem oldalról lapított testa állatok. Az első két pár lábuk félollós fogóláb, potrohuk első három szelvénye ízekre tagolt, s hosszú úszósertékkel pász148. ábra. a) közönséges víziászka (Asellus tázott hasadt lábakat visel, a 3 aquaticus); b) közönséges bolharák (Gammarus hátsó potrohszelvényükön pedig fossarum) pálcikaszerű faroklábak vannak; a lábak egy részének a tövén lemezes kopoltyú foglal helyet. Folyókban, patakokban, forrásokban, barlangi vizekben, valamint a tengerben megtalálhatók. Legtöbbször átalakulás nélkül fejlődnek.

A hazánkban előforduló 20 faj közül leggyakrabban a patakjainkban, a, Dunában és a Balatonban közönséges tüskés bolharákot (Gammarus roeseli) gyűjthetjük be. 15-20 mm nagyságú, sárgásvöröses vagy barnás testű rákocska, amelynek 3 első potrohszelvénye — esetleg a tor utolsó szelvénye is — a hátoldal közepén erős tövisbe fut ki. A dunántúli és északi hegységek patakjaiban gyakori a 12-18 mm nagyságú, piszkosfehér vagy sárgás színű közönséges bolharák (Gammarus fossarum). Harmadik faroklábáról ismerhetjük fel, amelynek külső ága szélén kizárólag sima serték láthatók. A bolharákok az akvárium hálás lakói, amelyek többnyire a kövek tövébe telepszenek, de időről időre felkerekednek, s ilyenkor megfigyelhetjük sajátos, oldalukon való úszásukat. A víz nagy felmelegedését nem bírják s kedvelik az élénk vízszellőztetést. Csak a jól megtermett akváriumi halak fogyasztják, bár ez kockázatos, mert gyakran a halakra veszélyes paraziták — többnyire az ászkarákokban is előforduló buzogányfejű férgek köztigazdái.

284

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Hasadtlábú rakok (Mysidacea) A túlnyomórészt tengerben planktonikusan élő, átlátszó testű, hátpajzzsal fedett hasadtlábú rákocskák közül hazánkban egy a Fekete-tengerből felvándorolt és a Duna hínáros öbleiben (pl. a soroksári Dunaágban) meghonosodott faj él, a pontusi tanúrák (Limnomysis benedeni). E 9—10 mm hosszú, üvegszerű rákocskának az egész rendre jellemző 8 pár hasadt torlába van. Az utolsó potrohláb ágai lemezszerűek, s a véglemezzel farkúszóvá egyesülnek. Rövid hátpajzsán szétszórt, csillag alakú színsejtek láthatók. Szemei nyélen ülnek. Tízlábú rákok (Decapoda) A rákok legfejlettebb csoportját a tízlábúak alkotják. A fejből kiinduló nagy hátpajzsról és az első torlábak jól fejlett ollóiról könnyen felismerhetők. „Éti rákoknak” is nevezik őket ; a nagyközönség általában csak ezeket tekinti „rák”-nak. Akvarisztikailag is igen jelentős csoport, mert feltűnő formáikkal és viselkedésükkel méltán keltik fel a figyelmet, s nagyobb testméretük folytán könnyebben megfigyelhetők az eddig tárgyalt rákféléknél. Édesvizekben és a tengerek minden szintjében előfordulnak. Általában átalakulással fejlődnek — igen változatos lárvaalakokon keresztül.

Úszórákok (Natantia) Kecses formájú, oldalról kissé lapított tengeri állatok. Potrohuk vége lefelé irányul, és erőteljes farkúszóban végződik. Potrohlábukkal jól úsznak; torlábaik hosszúak, pálcikaszerűek. Testük gyakran áttetsző.

Tengeri akváriumok kedvelt lakói a mozgékony, játékos garnélák, 5-8 cm hoszszú, úszkáló vagy köveken mászkáló, színűket gyakran változtató állatkák. Hoszszú torlábaik végén karomszerű kis ollók vannak. A homoki garnéla (Crangon crangon — Crangon vulgaris) 6-8 cm-es sárgásszürke állat, foltjai egészen beolvadnak a környezetbe. Ez az Északi-tengerben közönséges („Nordseekrabbe”). Előszeretettel ássa be magát az akvárium homokjába. Akvaristáink leginkább a Földközi-tengerből származó kedves kis üveggarnélát (Palaemonetes vulgaris) gondozzák. Ennek 5-6 cm-es teste üvegszerűen átlátszó, csupán itt-ott elhintett égszínkék és sárgás pontocskák tarkítják. Második torlábán nagyobbacska ollót visel, szemben a Crangonfajokkal, melyeknek az első lábpóron van nagyobb ollójuk. Előre-hátra egyaránt kitűnően úsznak, de amellett hirtelen ugrásokkal is jól tudnak menekülni. Garnéláim egymást kergetve, még lefedett medencéjük szellőzőnyílásán is kiugráltak. Egyébként hamar megszelídültek s táplálékukat (Tubifex, halhús) hátukra fordulva szedték ki mohón a csipeszből. Mászórákok (Reptantia) Hát-has irányban lapított, gyakran a hosszuknál szélesebb testű rákok. Első torlábuk hatalmas ollójáról jól felismerhető. Többi torlábuk erőteljes mászóláb, potrohlábaik viszont nem úszásra valók.

H o s s z ú f a r k ú r á k o k ( M a c r u r a ). Jól fejlett, hosszú potrohú, mészpáncéllal fedett rákok. Három első pár lábuk többnyire ollóban végződik. Szemeik nyélen ülők.

285

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Három hazai fajuk közül legismertebb a piacra kerülő, folyókban és patakokban élő folyami rák (Astacus astacus). Sok él belőle a Zala-folyóban. Hossz: elérheti a 25 cm-t, de ennél jóval kisebb példányai is piacra kerülnek. Egybenőtt fejtorpajzsának oldalai csak kevéssé tüskések, félkörös nyakbarázdájának végein erős fog van. Teste fölül többnyire egyszínű olajzöld, barnás, kékes vagy sötétfekete. Ollója zömök, vastag, alul vörös színű. Könnyen megkülönböztethetjük tőle a szórványosan többfelé előforduló, a Balatonban közönséges kecskerákot (Astacus leptodactylus). Ennek a fejtorpajzsoldalai dúsan tüskések és félkörös nyakbarázdájának két végén erős, hajlott fog van. Hosszú, karcsú ollója alul fehér: Ez is eléri a 25 cm-t. Színe felül szürkés vagy sárgászöldes; szemének nyele élénkpiros. E rákok valamennyi faját külön akváriumban jól tarthatjuk, de mint oxigénigényes állatok, élénken mozgatott vizű szellőztetést kívánnak. Nem bírják a víz nagyobbfokú felmelegedését, ezért vizüket ne érje tűző nap. A fiatal, néhány cm-es példányok kisebb akváriumban is jól megvannak, s Tubifexszel, Enchytraeusszal és Chironomusszal táplálhatók. Búvóhelyül legjobban kedvelik a köveket. A fejlett állatok már nagyobb medencét igényelnek, amelyben csak egészen vékony rétegű, kristálytisztára mosott, durvaszemű folyami homokot, de főleg nagyobb kavicsot teszünk és egy-két sziklabúvóhelyet létesítünk. A vízinövényeket nem tűrik meg, ezért csak 149. ábra. Kecskerák (Astacus úszónövények jöhetnek tekintetbe. leptodactylus) Szeretnek beásva elrejtőzni, így mind a talajt, mind kőfedezéket csak mérsékelten adjuk. A medence tetejére vastagabb fedőlapot tegyünk, s csupán a szellőztető vezeték befogadására elegendő nyílással, mert rákjaink a légvezeték üvegcsövén fölkapaszkodva. könnyen kimászhatnak akváriumukból. A nagyobb állatok etetésére a Tubifexen kívül földigilisztát, kis darabokra vágott nyers halhúst és kevés salátalevelet adhatunk. Ne vízben, hanem csupán nedves aljú bádogkannában vagy fölül átlyuggatott fedelű bádogdobozban szállítsuk, s vizes fonálalgával tartsuk állandóan nedvesen testüket. S a t n y a f a r k ú r á k o k (A n o m u r a ). A tengeri akváriummal foglalkozó akvaristák legkedveltebb gondozottai. E csoport jellegzetes alakjai a csigaházba bújva bukdácsoló kis remeterákok. Elsatnyult, puha potrohukat valamely üres csigahéjba bújtatják, s rövid karmokká redukálódott utolsó lábpárukkal, valamint becsavarodott potrohuk lábcsontjaival kapaszkodnak meg benne. A házból csak hosszú nyélen ülő szemüket és erős, de többnyire egyenlőtlenül fejlett ollólábukat dugják ki.

286

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A remeterákok (Paguridae) kicsinységüknél fogva már kisebb tengeri akváriumban (pl. kis öntöttüvegű medencében) is jól tarthatók, és sok látnivalót nyújtanak. A vöröses páncélú bernátrák (Eupagurus bernardus) a „nagyobb” fajok képviselője, és a Földközi-, Északi- és Keleti-tengerekben él. Hossza mintegy 10 cm, de ebből 3,5 cm-nyi rész látszik, a többi a csigaházba bújtatott potrohra esik. Csak a mélyebb helyeken élő példányok telepítenek védelmül tengeri rózsákat házukra, a partszélen élők nem. Ezzel szemben a hasonló méretű rózsahordó rák (Pagurus arrosor) a parti sziklákon is tekintélyes „testőrséggel” vándorol, amelyeket még a rákok legádázabb ellenségei, a falánk tintahalak is respektálnak. Házára általában a vándor rózsát (Adamsia palliata) vagy az élősködő rózsát (Sagartia parasitica) telepíti. A Földközi-tengerből és az Adriából többnyire a piciny Diogénez rákok (Diogenes varians) kerülnek be akvaristáink tengeri akváriumaiba. Igen változatos színezetű (sötétszürke, zöldesfekete, pirosasbarna stb.) rákocskák, általában 150. ábra. Rózsahordó rák (Pacsak 2,5-4,5 cm-esek és a legkülönfélébb gurus arrosor) élősködő rózsák fajú tengeri csigák házaiba bújnak, ame(Sagartia parasitica) csoportját hordozza a házán lyet nemritkán a szőnyegpolipocskák (Hydractinia echinata) sűrű kolóniája, vagy apró mészcsöves férgek (Serpala sp.), fiatal tengeri makkok (Balanusok) borítanak. Eleségben nem válogatósak, Tubifexet, Enchytraeust, szúnyoglárvákat, apróra vagdalt nyers halhúst vagy szárnyashúst egyaránt szívesen elfogyasztanak, s kedvelik az algatáplálékot is. Sokszor korán véget vet akváriumi életüknek, hogy a fejlődő állat számára az akvaristák nem biztosítanak az előzőnél valamivel nagyobb tartalék csigaházat, amelybe átköltözhetnének, másrészt különböző nagyságú példányokat gondoznak közös medencében, s az erősebbek a gyengébbeket vedléskor vagy átköltözéskor megtámadják és elpusztítják. Egy alkalommal két üveggarnélám addig cibált egy piciny remeterákot, míg együttes erővel sikerült házából kirángatniuk és puha potrohánál kikezdve fellakmározniuk. Kisebb remeterákokat tehát még garnélákkal sem tarthatunk közös medencében. R ö v i d f a r k ú r á k o k (B r a c h y u r a ). Hát-hasi irányban lapított, széles-testű tengeri rákok. Rövid, lapos potrohukat mindig a fejtor alá hajlítják. Csak első járólábukon van olló. Mozgásuk igen sajátságos, ugyanis általában oldalvást haladnak, sőt menekülve így is futnak. Tengeri akváriumok gyakori lakói. Egyik édesvízbe bevándorolt fajuk (gyapjasollós rák) édesvízi medencében is tartható.

Leggyakoribb akváriumi képviselőik a széles, lapos tarisznyarákok. Közülük is szobaakváriumokba legjobban a kis parti tarisznyarák (Carcinides maenas) való. 8 cm széles példányai az európai tengerek ár—apály övének parti homokpadjain futkároznak. Színük igen változatos, általában feketészöldek, olykor azonban a homok világos színét öltik fel. Hátpajzsának elülső szegélyén mindkét oldalon öt

287

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

fog látható. Igen rejtőzködő, ugyanakkor megzavarva, nagyon is harcias természetű állatok. Pillanatok alatt ássák el magukat a homokban vagy bújnak a sziklák zugai közé. Akváriumban minden állattal elbánnak, amellyel csak megbirkózhatnak. Ezért a fajtestvérek közül is csak az egyformán fejlettek tarthatók közös tartályban, s a nagyobbakat tanácsos külön-külön elhelyezni. Nyers hal- vagy szárnyashússal, esetleg friss kagylóhússal etethetjük. Sáskarákok (Stomatopoda) Hatalmas sáskákra emlékeztető tengeri állatuk. Hátpajzsuk aránylag rövid és a szabad torszelvényeket fedetlenül hagyja. Potrohszelvényeik erősen fejlettek, szélesek — az utolsó széles faroklemezzé terül szét. Torlábuk közül az első 5 pár állkapcsi lábbá alakult, közülük a második pár a legerősebb, ezzel ragadja meg a rák a zsákmányát. Ez annyira az ájtatos manóéra emlékeztet, hogy szinte öni-ént adódott a találó „sáskarák” elnevezés.

Tengeri akváriumokban gyakran tartják a nagy sáskarákot (Squilla mantis ). amely az európai tengerek lakója. Megnő 20 cm-re. Teste fehéresen vagy sárgásszürkén áttetsző, faroklemezén nagy sötétkék szemfoltot visel. Jól úszik, többnyire mégis a homokba vájt üregben leselkedik zsákmányára. Fogságban valamennyi rákféle közül a legkönnyebben szelídül. ROVAROK (INSECTA) Az állatvilág e fajban és egyedszámban leggazdagabb csoportja az akvaristák részére is sok megfigyelési lehetőséget tartogat. Számos víz mentén élő rovar lárva alakja, másoknak pedig kifejlett példányai is az időszakos tócsák, mocsarak, tavak és folyók lakója. A 21 szelvényből álló rovarok teste fejre, torra és potrohra különül. A szelvényekből törzsfejlődéstanilag 6 a fejet, 3 a tort, 12 a potrohot építi fel. A torhoz 3 pár, ízekre tagolt láb, s rendszerint 2 pár, ritkábban 1 pár szárny kapcsolódik. A fejen 1 pár csápot, 2 összetett- vagy pontszemet, páros rágószervet vagy 1 szúró-szívó szipókát láthatunk. Külső vázuk különböző keménységű kitin. Lélegzésüket dúsan elágazó légcsőrendszer biztosítja. E trachea-csövecskék a test felszínén, a toron és a potrohon nyílnak. A vízben élő rovarok nagy része lárvális és kifejlett korban egyaránt a légköri levegőből lélegzik. E célból időnként a víz színére jönnek. Vannak azonban vízi lárvaalakok, amelyek trachea-kopoltyúikkal a vízben elnyelt levegőből lélegzenek. Más vízi rovarlárvák kopoltyújában (pl. az árvaszúnyogéban) nem légcsövek vannak, hanem vér kering — ezek a vérkopoltyúk. A rovarok legnagyobb része váltivarú. A hímek és nőstények között nagyság, alak és színezet tekintetében gyakran feltűnő ivari kétalakúság tapasztalható. Petéikből lárvák kelnek ki, amelyek fejlődését — ha az ilyen anyjához hasonló larva a növekedésén kívül más lényeges változáson később sem esik át — egyszerű kifejlődésnek nevezzük. Amikor a lárvaalak közvetlenül bábbá alakul át, majd ebből mint kifejlett rovar bújik ki — teljes átalakulásról van szó. Amikor pedig az átalakulás lassú — a lárva több vedlésen esik at, s a fejlődés során ún. lárvakori szervek jelennek meg —, tökéletlen átalakulásról beszélünk.

Kérészek (Ephemeroptera) Törékeny testű, gyenge kitinvázú szárnyas rovarok, amelyeknek lárvája évekig fejlődik a vízben, majd bábállapot nélkül változik át mindössze 1-2 óráig vagy napig repülő imágóvá. Az utóbbiak hálózatos, sűrű erezetű szárnyukat pihenés közben hátukon függőlegesen

288

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

összecsapva tartják. Potrohuk végén 3 feltűnően hosszú farokserte van. Egyik legősibb rovarcsoport. Folyó- és állóvizeink mentén meleg nyári alkonyatkor óriási tömegben rajzanak. Rövid imágó életük alatt nem is táplálkoznak. Lárváik viszont falánk ragadozók, ritkábbak növényevők, ők maguk pedig az iszapban eleséget kereső halfajok („kecsege, ponty, dévér, paduc) fontos táplálékai. Az apróbb díszhalak etetésére azonban nemigen alkalmasak, annál inkább megfigyelési célra. Kérészlárvák olykor egyéb élő haltáplálékkal is bekerülnek az akváriumokba, nagyobb falánk halak számara kitűnő alkalmi csemegét nyújtva.

151/a. ábra. Kérészek lárvai: a) a tarka kérész (Ephemera vulgata) lárvája b) a kétszárnyú kérész (Cloëon dipterum) lárvaalakja;

151/b. ábra. Az óriás álkérész (Perla maxima) lárvája

A kérészek számos faja közül domb- és hegyvidéki vizeinkben gyakoriak a tarka kérész (Ephemera vulgata) lárvái. Hosszú potrohukon oldalt trachea-kopoltyúk vannak, legvégén 3 lemezszerű fartoldalékkal. A vízfenéken növények között vagy az iszapba fúródva leselkednek az apró állatkákra. Az akváriumban a kevésbé mozgékony ivadékhalak is zsákmányul eshetnek falánkságuknak. Áldozatukat jól fejlett állkapcsukkal ragadják meg, amelynek vége e fajon kifelé hajlik. Állóvizekben, köztük a kisebb tavacskákban is közönséges a kétszárnyú kérész (Cloëon dipterum) lárvája. Éppen ezért a gyűjtött élő haleleséggel együtt gyakran kerül be az akváriumba. Karcsú, halvány olivzöld színű, ártalmatlan lárva. Levél formájú trachea-kopoltyúja van. Detritusszal és algákkal táplálkozik, nagyobb akváriumi halak számára viszont kitűnő alkalmi csemege. Álkérészek (Plecoptera) A kérészekhez hasonló, de hosszabb csápú és csupán két faroksertével rendelkező rovarok. Főként a hegyvidéki patakokban élő lárváik abban térnek el a valódi kérészekéitől, bogy csupán két levélszerű fartoldalékuk van, s lábuk 2 karmú (szemben a valódi kérészek nimfáinak 1 karmos lábaival). Tracheakopoltyújuk bojt alakú és csak a tor két oldalán alélható. Már a lárváknak is hosszú csápjuk van.

289

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Az álkérészek lárvái közül legkönnyebben az állóvizeinkben gyakori közönséges álkérész (Nemura variegata) 9 mm hosszú, lapos testű, barnás nimfaalakját gyűjthetjük be. Tora hosszában sárga csíkos, lábai is sárgák. Az inkább csak a hegyvidéki vizekben gyakori óriás álkérész (Perfa maxima) lárvája 30 mm hosszú; lapos teste sárgás, barna foltos, hátán Y alakú rajzolat van. Szitakötők (Odonata) Kitűnően repülő, nagy összetett szemű, erőteljes rágószervű ragadozó rovarok. Alsó ajkuk előrenyújtható fogókészülékké (álarc) alakult. Négy szárnyuk teljesen vagy csaknem egészen egyforma. Potrohuk végén 2 rövid fogószerű fartoldalék van. Egy részük (Anisoptera alrend fajai) a vízparttól messze kalandozva a repülő rovarokat kapják el, s erős rágójukkal darabokra tépik; más részük (Zygoptera alrend fajai) viszont a vízpart környékén ülő rovarokra csapnak le. Valamennyi fajuk vízbe petézik. Lárváik szintén nagyétvágyú ragadozók. Ezek légzőszervei, a levél alakú tracheakopoltyúk vagy a potroh végén, vagy pedig a végbélben helyezkednek el. Átalakulásuk bábállapot nélküli átváltozás.

152. ábra. a) a karcsú szitakötő (Calopterix virgo; b) a szép légivadász (Agrion paella); c) a nádi acsa (Aeschna mixta); d) a négyfoltos szitakötő (Libellula quadri-maculata) lárvaalakja, kb. a felére csökkentve

Leggyakrabban az állóvizeinkben közönséges karcsín szitakötő (Calopteryx virgo) lárváját lehet begyűjteni és otthon megfigyelni. A karcsú, nyúlánk testű lárva potroha végén levél alakú kopoltyút hord, melynek szélső levélkéi hoszszabbak a középsőnél. A hím imágó szárnya sötétkék, a nőstényé egyszínű barna. A légivadász ( Agyion puella) sima potrohvégének tracheakopoltyú-levélkéi egyformák és haránterei nem ágaznak el. Az ősszel mindenütt eléggé közönséges, barnásfekete szárnyjegyű nádi acsa (Aeschna mixta) széles, lapostestű lárvájának utolsó előtti négy szelvényén oldalsó tüskéket találunk. Nemritkán a haltáplálék közé is bekeveredik a nálunk mindenütt közönséges négyfoltos szitakötő (Libellula quadri-maculata) lárvája, amelynek teste szőrös, lábai rövidek, erősek. A szitakötők lárváit kezdetben kisebb rákokkal, csigákkal és férgekkel, később pedig nagyobb rovarlárvákkal és békaporontyokkal etethetjük. Sokat nem érdemes belőlük együtt tartani, mert az erősebbek elpusztítják gyengébb fajtársaikat is.

290

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Csíkbogarak (Dytiscidae) Különféle méretű és rajzolatú vízibogarak családja ez. Mind a kifejlett bogarak, mind a lárváik a vizek legádázabb ragadozói. Elölâbaik szívókaréjokká alakultak; hátsó lábaik laposak, szőrösek, egyszerre evező—úszólábak. Lárváik nyúlánk testűek, mindkét végükön vékonyabbak. Négy ízű csápos fejük mindkét oldalán 6 pontszemük van. Felső állkapcsuk sarló alakú. Utolsó testszelvény ükön két csillás légzőcsövük van, légvételkor a viz színére emelkedve e potrohvégüket dugják ki a vízből.

A hazánkban előforduló 80 fajuk közül a legismertebb, akváriumban leggyakrabban tartott faj a szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis). Állóvizeinkben mindenütt közönséges. A kifejlett bogár 3-3,5 cm hosszú, ovális testű állat, fényes zöldesfekete fedőszárnyakkal, amelyeknek oldalszéle és csúcsa; sárga. Á nőstény háta barázdás. Élénken úszkáló, mindig mozgékony, napot és meleget kedvelő rovar. Repülni is jól tud, ezért tanácsos akváriumát gondosan letakarni. Mind lárvája, mind bogár alakja rovarlárvákkal, békaporonttyal, gőtelárvával, sőt kifejlett gőtével és hallal is táplálkozik. Ezekre sarlós állkapcsával rákapaszkodik, lyukat mélyeszt testükbe, majd feketés emésztőnedvet inficiál beléjük, amely a zsákmány egész testét elfolyósítja és a rovar számára felszívhatóvá teszi. Nősténye tavasszal rakja le tojótüskéjével petéit valamely vízinövény szárába; ezekből 23 hét múlva kelnek ki a lárvák. Amikor a lárva befejezte fejlődését, a szárazon bebábozódik. A bábálla153. ábra. Szegélyes csíkbogár (Dytiscus pot mintegy három hétig tart; ha a marginalis) és lárvája bábozódás késő őszre esik, akkor csak a következő tavasszal alakul át bogárrá. Kisebb állóvizeinkben elterjedtek a barázdás csíkbogár (Acilius sulcatus) lárvái és bogár alakjai. Utóbbiak 15-18 mm hoszszúak, fedőszárnyaik az oldalszegély és a varrat melletti sárga sáv kivételével sűrűn, feketén pettyezettek, a nőstényé barázdásak, a barázdákban szőrzettel. Nála is jóval kisebbek a rövid, széles testű, erősen domború hátú gömbcsíkbogarak (Hyphydrus ovatus), amelyek eleséggyűjtés közben nemritkán kerülnek a planktonhálóba. Csupán 4,5-5 mm hosszúak, rozsdavörös színűek; lárváik kicsinységüknél fogva a fejlettebb akváriumi halak táplálékául szolgálhatnak. Keringőbogarak (Gyrinidae) Aprótermetű, fényes vízibogarak, amelyek a víz felszínén rendszerint társaságban mintha csak piciny görkorcsolyázók lennének —, hullámvonalban vagy keringve úszkálnak. Ehhez az életmódhoz alakult csónak formájú testük, úszószerűen kiszélesedett utolsó lábpárjuk és vízhatlan fedőszárnyuk. Mindkét szemük kettéosztott, így négy szemük van. Csápjuk rövid, bunkós. Májusban petéiket növényekre ragasztjuk; azokból a fenéken élő ragadozó kis lárvák kelnek ki. E lárváknak is van méregmirigyük, de zsákmányukat nem külső emésztéssel folyósítják el, mint a csíkbogarak.

291

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Az állóvizeinkben honos 10 faj közül legismertebb a kis pocsolyákban is előforduló közönséges keringőbogár (Gyrinus natator). Mindössze 5-7 mm hoszszú. Szélesebb tojás formájú testének fedői kéketlen fénylenek. Ha megzavarjuk, hirtelen a víz alá merül, de a víz alatt csak úgy tud megmaradni, hogy lábaival valamely vízinövény szárán megkapaszkodik. A keringőbogarak akváriumban vízinövényekre kapaszkodva a víz színe alatt jól áttelelnek. Kisebb üvegedénnyel is beérik, de azt sűrű rácsos anyaggal jól le kell takarni, mert a keringőbogarak jó repülők. Csíborok (Hydrophilidae) Vastag, birokos csápú vízibogarak, néhány fajuk a vízparton el. A vízben élők közül sem mindegyik jó úszó, az ilyenek a vízinövényzeten és a köveken mászkálnak. Lábuk szőrös, úszásra alakult. Növényevők, bár akadnak köztük dögevők is. Petéiket hajócska formájú gubóba (kokonba) rakják, amelyet vízinövények közé rögzítenek. A kikelő lárvák a gubó víz színe fölé vezető esőszerű folytatásán keresztül jutnak levegőhöz. Egyes fajok a kokonokat a vízben lebegni hagyják vagy nőstényük a potrohán magával cipeli.

A mintegy 100 hazai csíborféle közül a legismertebb akváriumban is leggyakrabban tartott faj növényzettel benőtt csendes vizekben gyakori közönséges óriáscsíbor (Hidrous piceus). A 3,5-4,7 cm hosszú bogár fedőszárnyai feketék, olajzöld fényűek. Potroha középen ormós élű. A víz alatt kissé bizonytalan mozdulatokkal evickél, de 154. ábra, Közönséges óriáscsíbor (Hydrous picevus) és lárvája szükség esetén gyorsan is tud haladni. Levegőért időnként a víz színére jön, csápjaival szőrös potrohára tereli, ahol az ezüstös buborékbevonatként megmarad, amíg csak el nem használódik. Táplálékul növényi anyagok szolgálnak, s csak kivételesen fogyaszt állati eredetű eledelt. A szegélyes csíkbogáréhoz hasonló lárvája rövid lábaival a vízinövények közt mászkál, s imágó alakjával ellentétben ragadozó: többnyire rovarlárvákkal, férgekkel, csigákkal stb. táplálkozik. Amíg tehát bogár alakját fejlettebb halakkal együtt tarthatjuk, addig lárváját semmi esetre sem! Miután azonban bogár alakja szívesen dézsmálja meg féltettebb vízinövényeink levélzetét, legjobb számára is külön medencét berendezni kevésbé értékes növényekkel, s jól biztosított lefedéssel, tekintve, hogy a csibor jól repülő rovar. Vízi fátyolkák (Megaloptera)

A recésszárnyú rovarok Neuroptera) rendjébe tartozó rovarcsoport; finoman erezett szárnyú imágóik a vízparti növényeken már kora tavasszal megjelennek.

292

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A 14-17 mm hosszú, szürkésbarna szárnyú vízi recés155. ábra. Vízi recésfátyolka fátyolka (Sialis flavilatera) (Sialis flavilatera) lárvája teljes átalakulással fejlődő lárvái csendes állóvizekben élnek. Az akváriumba a legyűjtött haleleséggel együtt kerülhetnek be. Ragadozók. A hasonló nagyságú, de sötétbarna szárnytövű barna vízi recésfátyolka (Sialis fuliginosa) lárvái is az iszap tetején s vízinövények közt mászkálva vadásznak apró rákokra, férgekre, rovarálcákra. Igazi szúnyogok (Culicidae) A kétszárnyúak (Diptera) rendjébe tartozó közismert rovarok általában hosszú szívókájukkal vért szívnak, de csak a nőstények — a hímek nem. Betegségterjesztőket is ismerünk köztünk (Magyarországon négy fajuk a malária terjesztője), de akadnak teljesen ártalmatlan, nem vérszívó fajok is, pl. akváriumi halaink egyik kedvelt eleségéből, a Gorethra-lárvákból kifejlődő tollas nőstényeik a szélvizekben, nádasokban, eső áztatta rétek vízpangásaiba, útszéli pocsolyákba petéznek, és meleg időben már 10-12 nap alatt ivarérett szúnyogok fejlődhetnek ki. Víz alatt evickélő lárváik bábbá alakulnak. A szúnyoglárva igen tápláló, hangyasav tartalmánál fogva étvágyat keltő és az emésztést segítő, vitamingazdag eleség a halaknak. Szános díszhalfajnak eredeti élőhelyén bizonyos évszakokban főeledelét alkotja. Az etetésre felhasznált szúnyoglárvákat színük szerint az akvaristák általában „fehér”, „fekete” és „vörös” szúnyoglárvák csoportjába osztják.

A „fehér szúnyoglárvák” a kifejlődve teljesen ártalmatlan, tollas csápú, sárgásbarna testű tollas szúnyog (Corethra plumicornis) üvegszerűen átlátszó lárváiból tevőcinek. Nagy tömegben a gyűjtőháló alján vagy a szállító láda szitatalcáira teregetve fehéres réteget alkotnak — innen a esoportnevük. Átlátszóságán kívül msr szúnyoglárváktól megkülönböztethető még vízszintes testhelyzetű lebegéserői, amit a puszta szemmel is észrevehető, a két testvégükön ezüstlő két légtartályocska tesz lehetővé. A víz mélysége szerint levegő leadással vagy felvétellel szabályozzák fajsúlyukat. A többi szúnyoglárvával óval szemben nem a a viz színéről, hanem bőrén keresztül a vízből lélegzik. Bábja széles fejéről és ugyancsak vízszintes testhelyzetéről ismerhető fel. A Corethra-lárva állóvizekből minden időben begyűjthető. Szúnyogokban gazdag vidékeken kis tócsákban, vizesárkokban, tavacskákban gyakran rendkívül nagy tömegben fordul elő. Befogására ne a lassan mozgatható planktonhálót, hanem ritkább szövésű anyagból készült kézihálót használjunk, mert megzavarva gyors mozdulatokkal menekül. Valamennyi nagyobb hal szívesen fogyasztja, de ivadékhalak mellé ne tegyük, mert ragadozó! Nagy felületű, lapos edényben, jó szellőztetéssel, hűvös, de fagymentes helyen igen sokáig eltartható. Külön előnye, hogy az esetleg megmenekülő lárvából bábozódás után az emberre teljesen ártalmatlan, vért nem szívó szúnyog búvik ki. „Fekete szúnyoglárvák” névvel az akvaristák többféle szúnyogfaj réti tócsákból, vizesgödrökből, esőgyűjtő hordókból stb. begyűjtött lárváit illetik. Ide tartoznak a mindenütt gyakori dalos szúnyog (Culex pipiens) sötét palaszürke lár-

293

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

vái, amelyek fejükkel lefelé lógnak a víz színe alatt, miközben testvégükön levő légzőcsövükkel levegőt vesznek fel. Nagy fejükről könnyen felismerhetők; mozgékony bábjuk széles. Nyári áradásokban, réteken tömegesen gyűjthetjük be a kínzó szívásukkal sok bosszúságot okozó gyötrőszúnyog (Aëdes vexans) hasonló lárváit. Merőben eltér ezektől a foltos maláriaszúnyog (Anopheles maculipennis) egyébként ugyancsak feketésszürke lárvájának levegőt szippantó testhelyzete,

156. ábra. Tollas szúnyog (Corethra plumicornis) lárvája.

157. ábra. Dalos szúnyog (Culex pipiens — a) és malária szúnyog (Anopheles maculipennis — b) jellegzetes nyugalmi helyzete a falon

158. ábra. Foltos maláriaszúnyog (Anopheles maculipennis) lárvája a víztükörrel párhuzamos helyzetben vesz fel levegőt

mert az a víztükörrel párhuzamos, vízszintes helyzetben dugja légcsövét a víztükör fölé. A kifejlett maláriaszúnyogok a falon ülve szőrös potrohukat a faltól eltartják, a mennyezetről pedig függőlegesen csüngenek alá. Lárváikat napos állandó vizekből, mocsarakból gyűjthetjük be. A „fekete szúnyoglárvákat” valamennyi fejlettebb hal szívesen fogyasztja, de miután kifejlődve bábjukból kellemetlen, sőt veszélyes szúnyogok kelnek ki, elővigyázatosan — gyorsan elfogyasztható adagokban — kell őket etetésre használni. A harmadik szúnyoglárva csoport képviselőit a következő család keretén belül találjuk. Árvaszúnyogok (Chironomidae) Az árvaszúnyogok az igazi szúnyogokhoz igen hasonlók, de a hímek hosszan tollas csápja, szőrös szárnyerezete alapján az előzőktől könnyen elkülöníthető rovarok. Többnyire nem vérszívók (ezért „árvaszúnyogok''). Lárváik a halak fontos természetes táplálékai, s mint „vörös szúnyoglárvák” az akváriumi haltáplálékok közt is jelentős a szerepük.

„Vörös szúnyoglárvák” megjelölésen többnyire a közönséges árvaszúnyog (Chironomus plumosus) tömegesen gyűjtött és alkalmanként szaküzletekben is árusított, 18-20 mm hosszú, élénkpiros színű lárváit értjük. A tavaszi alkonyaton

294

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

a vízpartok közelében sűrű „felhőkben repülő „szúnyograjokat” e faj, vagy a nála kisebb tavaszi árvaszúnyog (Chironomus aprilinus) alkotják. A Chiromidák iszapban élő lárvái úgyszólván egész évben, de főként télen találhatók tömegesen szennyvízárkokban. Ez utóbbi tény az akvarisztika számára különösen jelentős, mert a szegényes téli halétrendet némiképp változatossá tehetjük velük. Gondos kezeléssel „a vörös szúnyoglárvák” meglehetősen sokáig eltarthatók lapos tálakban, egészen csekély vízréteg vagy csupán egy jól megnedvesített zsákrongy alatt, hűvös helyen, naponta legalább egyszer szita fölött átöblítve. Ebből sem adhatunk feleslegesen a halaknak, mert az el nem fogyasztott lárvák hamar beássák magukat a homokba. A kikelő árvaszúnyogok nem csípnek. Tegzesek (Trichoptera) E molylepkeszerű állatoknak egyenlőtlen szárnyuk és csökevényes szájszerveik vannak. Az utóbbi azzal függ össze, hogy a kifejlett példányok már nem táplálkoznak. Hernyószerű lárváik vízben élnek. Erős rágókkal növényi anyagokat rágcsálnak, de vannak köztük ragadozók is. A lárvák különféle anyagokból készített tegezszerű házba bújtatják lágy potrohukat, s abban potrohuk végén levő horogszerű nyúlványukkal kapaszkodnak meg. A „tegezt” a vízfenéken talált különböző anyagokból (homokszemcsékből, növényi részekből, apró csigák és kagylók héjából stb.) ragasztják össze alsó ajkuk szövőmirigyének váladékával. Házukat mindenhová magukkal cipelik s veszély esetén abba menekülnek. Teljes átalakulással fejlődnek. Zsíros lárváik számos gazdasági halfajunk természetes táplálékai. Kisebb díszhalaink számára azonban haltáplálékként nem jöhet számításba.

Az állóvizekben és a folyók holtágaiban előforduló 120 tegzes faj lárvái közül a mocsári tegzesek (Limnophilidae) és a pozdorjánfélék (Phryganeidae) képviselői kerülnek be leggyakrabban az akváriumba. A közönséges mocsári tegzes (Limnophilus rhombicus) zöldesszürke lárvái 3-4 cm hosszúak. Házukat előszeretettel szövik növényi rostokból, különösen a fásodott rothadó nádszárak lemezkéiből, fatörmelékből, de olykor apró csigahéjakból is. Nemritkán planktoneleséggel kerülnek az akváriumba. Növényi törmelékevők, a

159. ábra. Tegzesek lárvái: 1. a közönséges mocsári tegzes (Limnophilus) lárvája és különböző anyagokból szőtt házai; 2. a nagy csíkos tegzes (Phryganea grandis) spirálisan elrendezett növényi részecskékből építi tegezét

295

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

fejlett halakat nem bántják. Különös látvány, amikor az akvárium fenekén egy kis növényi „kupac” egyszerre megelevenedik és gyorsan a víz szénére emelkedik, majd levegőt véve még gyorsabban a növények sűrűjébe süllyed. Gyakran tartják külön üvegben a nagy csíkos tegzes (Phryganea grandis) 4-6 cm hosszú lárváit is. Apróbb halivadékkar semmi esetre se tartsuk együtt! Búvárpoloskák (Corixidae) A szipókás rovarok (Rhynchota) rendiébe tartozó, hát-hasi irányban lapított testű, igen változatos alakú csoport. Hátsó lábak széles úszólábbá módosult, s vele a vízben gyorsan tovasiklanak. Jó repülők — a vizet este gyakran el is hagyják. moszatokkal táplálkoznak.

Az állóvizeinkből ismert 16 faj közül mindenfelé előfordul a planktoneleség közé gyakran bekeveredő közönséges búvárpoloska (Sigara striate). Sárgásbarna teste 7-8 mm hosszú; előhátán 6 sárgásbarna harántcsík van. A planktonháló alján ugyancsak gyakran ott nyüzsög a 13-15 mm-nyi nagy búvárpoloska (Corixa punctata). Sötétbarna, sima előhátát és szárnyfedőjét foltos rajzolat tarkítja. Légvételre teste elülső részét kidugja a vízből, s a felvett levegőt fedőszárnyai és szőrös potroha alá elosztja. A hímek lábukat szipókájukhoz dörzsölgetve cirpelő hangot adnak, amellyel bizonyára a nőstényeket csalogatják magukhoz. A nagyobb búvárpoloskákat semmi esetre se tűrjük meg halak — kivált ivadékhalak — medencéjében. Jól letakart külön edényben van a helyük, ahol moszatokkal és planktonrákocskákkal etethetők. Csíkpoloskák (Naucoridae) Szélesebb testű, rövid szipókájú vízipoloskák, amelyeket gyakran tévesen „vízi bogaraknak” tekintenek, miután fejük sokkal szélesebb, mint amilyen hosszú.

Növényzettel jól benőtt állóvizeinkben gyakori a csíkpoloska (Naucoris cimicoides), amelynek ovális — 14-16 mm hosszú — teste zöldes- vagy sárgásbarna, míg feje, előháta és a lába világosbarna. Elülső lábai erőteljes fogókarokká módosultak, amelyekkel csigákat, halivadékot és más vízi szervezeteket rabol. Halak mellett ne tűrjük meg. Fenékjáró poloskák (Aphelochiridae) Hosszú, árszerű szipókájú vízi poloskák; fejük hossza és szélessége megközelítően azonos. Gyorsan folyó vizek fenekén többfelé megtalálható a 9-10 mm hosszú fenékjáró poloska (Aphelochirus aestivalis). Rövidszárnyú, lapos teste barna, szürke vagy fekete. Feje, szipókája, és lábai sárgásbarnák. Ragadozó, ezért a halaktól külön tartandó. Törpe vízipoloskák (Pleidae) Apró, 2,5-3 mm-es rovarok, amelyek legtöbbször csoportosan, vízinövények között nyüzsögnek. Testük kétszer olyan hosszú, mint amilyen széles.

296

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Gyakori fajuk a törpe vízipoloska (Plea leachi). Piciny, domború teste sárgásfehér vagy fehéresszürke, a szárnyfedő és az előhát durván pontozott. Planktoneleség gyűjtése közben nemritkán kerül többedmagával a hálóba. Ilyenkor tejlettebb akváriumi halaink alkalmi csemegéjét szolgálhatja. Hanyattúszó poloskák (Notonectidae) Nagyobb, megnyúlt testű poloskák, amelyek szőrös hátsó lábukkal gyorsan eveznek. Testük legalább háromszor olyan hosszú, mint amilyen széles. Szárnyuk kitines fedő és vékony hártyás szárny. Számos fajukat ismerjük.

Leggyakrabban a vizeinkben mindenfelé közönséges hátonúszó poloskát (Notonecta glanca) foghatjuk be. Feltétlenül válogassuk ki a háló aljára teregetett rákocskák közül, mert telhetetlen étvágyú ragadozó, amely minden elérhető vízi szervezetet, köztük a halakat is megtámadja. Áldozatát esetleg többedmagával megtámadja, ráakaszkodik és kiszívja. 13-16 mm-es megnyúlt ellipszis alakú testéről és sajátos háton úszásáról könnyű felismerni. Sajátossága még, hogy háta világos sárgásbarna, míg hasi oldala jóval sötétebb. A külön üvegben tartott példányokat rovarlárvákkal, béka- és gőtelárvákkal etethetjük, de üvegét jól takarjuk le, mert a kirepülő poloskák a halas medencék szellőzőnyílásán bekerülhetnek féltett díszhalaink közé! Víziskorpiók (Nepidae) E leselkedve vadászó ragadozó vizipoloskák elnevezésüket erőteljes elülső lábukról nyerték, amelyek a skorpiókéhoz hasonló ragadozó fogókarokká alakultak. A pókszabásúakhoz tartozó valódi skorpiókhoz egyébként semmi közük sines. Szúrásuk fájdalmas. Részint igen lapos, másrészt igen hosszú, vékony, botszerű állatok. Potrohuk végéről 2 hosszú légzőcső nyúlik ki.

Állóvizeinkben közönséges a címeres víziskorpió (Nepa rubra). Igen lapított, 16-22 ram hosszú teste megnyúlt tojás alakú, barnás vagy feketés szürke, a potroh hátoldala vörös. Az egyszer megragadott zsákmányt, legyen az csiga, rovarlárva vagy bé-

160. ábra. a) csíkpoloska (Naucoris cimicoides); b) hátonúszó poloska Notonecta glanca); c) címeres víziskorpió (Nepa rabra); d) karcsú víziskorpió vagy botpoloska (Ranatra linearis)

297

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kaporonty — a fogókarok többé nem engedik el. Erős szipókáját áldozatába döfi, és testnedvét kiszívja. — Ádáz rablószenvedélyben nem marad mögötte az állóvizeinkben ugyancsak gyakori botpoloska (Ranatra linearis) vagy más nevén karcsú víziskorpió. Már megjelenésre is érdekes megfigyelési objektumnak ígérkezik. A légzőcsövei nélkül 3-4 cm hosszú állat sárgásbarna színű, hosszúra nyúlt pálcaszerű lény, amely leselkedő merev testtartással a környezetben sárgult növényszár darabkának tűnik. Ezzel a magatartással téveszti meg a zsákmányt. Sem a címeres víziskorpiót, sem a botpoloskát halakkal nem tarthatjuk együtt. Feltétlenül megérdemelnek azonban egy külön kis akváriumot, ahol megfigyelhetjük érdekes ragadozó életmódjukat. Vízmérő poloskák (Hydrometridae) Rendkívül vékony, pálcika alakú, hosszúra nyúlt fejű, igen hosszú lábú és csápú vízi poloskák. Álló- és lassan folyó vizek parti övében találjuk meg a 9-12 mm hosszú vízmérő poloskát (Hydrometra stagnorum), amint karcsú lábaival a víz színén futkos. A barnásfekete rovar hosszú fején a szemek elöl ülnek. Befogása igen nehéz, mert nagyon óvatos, gyorsan menekül. Ha mégis sikerült néhányat foglyul ejteni, akkor jól fedett paludáriumba telepítsük őket. Molnárpoloskák (Gerridae) Álló- és lassan folyó vizek tükrén hátsó négy hosszú, vékony lábukkal ide-oda futkározó, megnyúlt testű vízipoloskák. Rövidebb elülső lábukkal apró vizarovarokból álló zsákmányukat ragadják meg. A vízmérő poloskáktól főleg abban különböznek, hogy fejük rövidebb, és első lábpárjuk a 2-3. lábpárnál feltűnően rövidebb. Viz alá bukni és úszni nem tudnak, de annál ügyesebben „korcsolyáznak” a víz színén. A nálunk honos 8 fajuk közül leggyakoribb a lassan folyó vizek felületén a közönséges molnárpoloska (Gerris paludum). 14-16 mm hosszú teste barnásfekete; a fej, az előhát elülső része hosszanti sárgásvörös vonalat visel. A molnárpoloskák befogása talán még a vízmérő poloskákénál is nehezebb. A mégis befogott állatokat nagyobb felületű szobai mocsári akváriumba vagy a kerti dísztavacska vizére telepítsük, ahol apró vízirovarokkal és szúnyogálcákkal biztosíthatunk számukra élelmet. ZUGPÓKOK (AGALENIDAE) A pókszabásúak (Arachnoidea) osztályába tartozó, többé-kevésbé hengeres testű Fokokat magukban foglaló család egyik képviselője, a búvárpók (Argyroneta) az akvaristák kedvelt kis állata. A család onnan nyerte nevét, hogy a szárazföldön élő fajok többnyire üregekben, kórepedésekben és fák odvaiban húzódnak meg. Felső fonószemölcsük aránytalanul hosszú; 8 szemük két sorban helyezkedik el. Petéiket rendszerint őrzik. Kisebb állóvizeinkből gyűjthetjük be az eléggé gyakori búvárpókot (Argyroneta aquatica). Egyszínű szürkésbarna színű, 4,4-5,2 mm hosszú állat. Potrohának hátoldalán 6 bemélyedő pont van. Hímje 1,5 cm-rel hosszabb a nősténynél. Lábai

298

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

hosszú, pillaszerű szőrökkel pásztázottak. Ezekkel „keni” a víz színéről felvett levegőt sűrű szőrzetű potrohára. Lég- és vízmentes szövésű, harang alakú hálóját víz alatti növényekhez köti, majd levegővel tölti meg. Időről időre a víz színére emelkedik, ahonnan már egy pillanatnyi levegővétel után is dúsan csillogó levegőburokkal — gyakran hátával lefelé fordulva — tér vissza alsó nyílású búvárharangjához, s abban lábaival „lekeféli” a gyűjtött levegőt. Külön kis medencéjének tiszta vizében elegendő submers növény legyen, és azt sűrű rácsos anyaggal takarjuk le. A búvárpókok főleg háborítatlanságot igényelnek. Táplálékban nem válogatósak, kedvelik a víziászkákat, bolharákokat és rovarlárvákat. Fogságban elfogadják a Tubifexet és a szúnyoglárvákat is. Egy alkalommal megkíséreltem akváriumukba másfél cm-es hím guppit betenni: az egyik jól fejlett hím pók elfogta és el is pusztította. Nagyobb akváriumi halak viszont őket pusztítanák el, tehát halakhoz semmi esetre se tegyük a búvárpókokat! Akváriumban szaporodik is. Az anya ivadékgondozása és a parányi pókok fejlődése sok érdekes megfigyelnivalót nyújt. ATKÁK (ACARIDEA) Igen apró, majdnem tagolatlan testű, a pókszabásúakra jellemző 8 lábú állatok, amelyek egyik ökológiai csoportja, a víziatkák (Hydracarina) több nemzetséget egyesít magában. A víziatkák növényzetben gazdag tavakban és pocsolyákban élő, gömbölyded kis állatok, okkersárga vagy vörös színűek. Hosszú lábacskáikkal élénken evickélve haladnak előre. Egysejtűekkel és alsóbbrendű rákokkal táplálkoznak. Számos petéjüket vízinövények levelének aljára rakják. Kagylókban, szivacsokban, rákok kopoltyúréseiben, föld alatti vizekben, a talajvízben, sőt meleg forrásokban is élhetnek.

Több mint 200 fajuk közül állóvizeinkben a leggyakoribb a közönséges víziatka (Hydrachna cruenta), amelyet planktoneleséggel gyakran gyűjtünk be, és telepítünk akváriumunkba. 3-6 mm-es, gömb alakú, élénkpiros állatka; a hátán fekete rajzolat van. Az akvárium vizében mint valami kis vörös golyócska gördül tova. Akárcsak a többi víziatka faj, ez is teljesen ártalmatlan. Olykor egyik-másik hal megkísérli, hogy bekapja, de csak kevés eszi is meg. Úgy látszik, kellemetlen falat lehet, mert a legtöbbjük nyomban visszaköpi.

161. ábra. Közönséges víziatka (Hydrachna cruenta), erősen nagyítva (eredeti mérete 3-6 mm, színe élénkpiros)

PUHATESTŰEK (MOLLUSCA) A puhatestűek állattörzsébe a jól ismert kagylók és csigák, valamint a kizárólag tengerben élő lábasfejűek (polipok, tintahalak, kalmárok) tartoznak. E három — egymástól külső megjelenésre és szervezeti felépítés tekintetében lényegesen eltérő — osztály közös vonása többnyire a kétoldali részarányosság, a mindig síkos, nyálkás bőrű, szelvényezetlen, puha

299

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

test. A kagylóknak (Lamellibranchiata) nincs tagolt feje, csak lágy törzse, és balta alakú lába. A csigák (Gastropoda) teste viszont fejre, széles mászótalpra, s a szervek többségét magában rejtő zsigerzacskóra tagolódik. Legjellemzőbb szervük a túlnyomórészt mészből álló szilárd ház (csigák) vagy héj (kagylók). A lábasfejűek (Cephalopoda) teste fejre és a vele összefüggő zsigerzacskóra, valamint a szájnyitást körülvevő karokra — ún. „fejlábakra” — tagolódik. A puhatestűeknek (a lábasfejűeket kivéve) belső szilárd vázuk nincs. Igen jellemző szervük a köpeny, ez a hátoldalról eredő, a test egy részét betakaró páros vagy páratlan bőrredő. Üregében fontos szervek (a kopoltyúk, érzékszervek) találhatók. A puhatestűek váltivarúak vagy hímnősek. Legtöbbjük petét rak, de akadnak köztük elevenszülők is. Míg a kagylók zöme és a lábasfejűek a tengeri akváriumok érdekes lakói, addig az édesvízi csigák — mint az akvárium hasznos tisztogatói — a legtöbb akváriumban megtalálhatók.

PÁROSIDEGŰEK (AMPHINEURA) E primitív felépítésű puhatestű állatok egeik rendjének, a cserepeshéjúaknak (Polyplacophora) néhány képviselőjét tengeri akváriumokban gondozzák. A tengerpart hullámveréses övében a parti sziklákhoz erősen odatapadva élnek a kis bogárcsigák. Széles talpukkal nemcsak elúszni tudnak az aljzaton, hanem olykor erősen rá is szívják magukat.

A Földközi-tenger és az Adria hullámverte szikláiról gyűjthetjük be az 1-2 cm hosszú közönséges bogárcsigákat (Chiton marginatus). Ovális testű, zöldes vagy vörösesszürke köpenyű állatok, amelyeken elkülönült fejet, tapogatókat és szemet találhatunk. Köpenyszegélyük szélén vannak fésükopoltyúik. Igénytelenek, sokáig tarthatták akváriumban, csak medencéjük a kellő algaképződés (táplálék) érdekében sok fényt kapjon. KAGYLÓK (LAMELLIBRANCHIATA) Fej nélküli, kétoldalian részarányos, erősen fejlett köpenyű állatok. Testüket jobb és baloldali teknő vagy héj fedi. A két záróizommal összefogott teknőpár a lágy részeket teljesen magába zárja, belőle csak a helyváltoztatás alkalmával nyúlik ki a balta vagy ék alakú láb. A teknőket a köpeny mirigyei választják ki, s együtt nőnek az állattal. Lélegzőszervük a fésűs, fonalas- és lemezes kopoltyúk, amelyek vízzel való ellátását a köpeny e célra alakult nyílásai, szifók teszik lehetővé. Ezek sok esetben hosszú, kinyújtható és behúzható csövekké alakultak. Közülük egyiken a víz áramlik be (légző szifó), másikon pedig az elhasznált víz távozik (kiürítő szifó). A vízben lebegő parányi élőlényekből (algákból, véglényekből, kerekesférgekből) és szerves törmelékből (detritusz) álló táplálékukat a légző szifón keresztül beáramló vízből a bélcsatorna elülső nyílása előtt levő szájvitorlák csillózata szűri ki. Egyes tengeri fajok (pl. fésűkagylók) köpenyszegélyén tapogatók és különbözö fejlettségű szemek is vannak. Legtöbbjük váltivarú, de akadnak köztük hímnősek is. A nőstények a petéket olykor egy ideig köpenyüregükben őrzik. Az édesvízi kagylók lárvája az ún. glochidium, a halak bőrében, úszóiban vagy kopoltyúiban élősködik, majd kifúrja magát, a fenékre hull, és ott fejlődik tovább. A tengeri kagylók és az édesvízben meghonosult, tengeri eredetű vándorkagyló lárvája koszorús-, illetve vitorlás lárva (veligera). Az édesvízi fajok a halas akváriumlak nem hálás lakói, inkább csak a szivárványos ökle szaporodása miatt tegyünk be 1-2 példányt, de ezeket is még május előtt el kell onnan távolítani. Ugyanis az ilyenkor kirajzó glochidiumok a szűk akváriumi élettérben annyira ellephetik a halakat, hogy azok biztos pusztulását okozhatják. Külön tartásukra berendezett hidegvízi akváriumokban azonban hosszabb ideig is eltarthatók, feltéve, ha lebegő algák és infuzóriumok tenyészetével időn-

300

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ként gondoskodunk élelmezésükről is. A tengeri fajok tartósabb akváriumi szervezetek, melyek érdekes, szép formájukkal a tengeri akváriumok méltó díszei.

A hazai kagylófajok közül hidegvízi akváriumba legalkalmasabbak a tengeri eredetű vándorkagylók (Dreissena polymorpha), amelyek a Dunában, a Tiszában, a Zagyvában és a Balatonban szaporodtak el. Az elöl kihegyesedő, nagyjából háromszög alakú, 10-35 mm-es héjuknak egymásba záródó fogai nincsenek. Sokkal szívósabbak akváriumban, mint a többi édesvízi kagylófaj. Mint táplálkozásukkal kapcsolatos filtráló szervezetek — a medence vizének tisztántartásához is hozzájárulnak. E hazai fajt halakkal is nyugodtan együtt tarthatjuk, mert esetleges szaporodásukból nem élősködő glochidiumok, hanem szabadon úszkáló vitorláslárvák származnak, amelyeket a halak elfogyaszthatnak. Az álló-es lassan folyó vizeinkben gyakori tavikagyló (Anodonta cygnea) hasas teknői elérik a 20 cm hosszúságot is. A héjak zárpárkányzata fogatlan. Álló- és folyóvizeink162. ábra. Kékkagyló ( Mytilus galloprovincialis); a kében szintén gyakoriak pen jól láthatók a kagyló bisszus fonalai, amelyekkel az a közismert festőkagyaljzathoz tapad lók (Unio pictorum). Keskeny, hegyes teknőik több mint kétszer olyan hosszúk, mint amilyen magasak. A 11 cm hosszúságot elérő héjak zárpárkányzatán jól fejlett fogak vannak. A tengeri kagylók számos faja tartható akváriumban. Közülük a vándorkagylóhoz hasonlóan ragadus bisszus fonállal az aljzathoz rögzül a Földközi-es Fekete-tengerben gyakori, étkezésre gyűjtött kékkagyló (Mytilus galloprovincialis). A tengeri akvárium világos homokja fölötti ködarabra tapadt kékkagyló-csoport kékesfekete, éleshegyű teknőivel igen szépen hat. Gyakoriak tengeri akváriumokban a díszes szívkagylók is, melyek leggyakoribb képviselője a 8-10 cm hosszú ehető szívkagyló (Cardiula edule). A szívkagylók vastag domború teknői összezártan a kagylónak szívalakot kölcsönöznek, a héjak rendszerint rovátkoltak és tarka rajzolatúak. Az állatok hosszú, ék alakú lábakkal feltűnően mozognak a medence homokjában. A tengeri kagylókat a kisebb, nem ragadozó halfajokkal együtt is tarthatjuk; semmí esetre se zárjuk azonban őket közös medencébe ádáz ellenségeikkel, a tengeri csillagokkal. A tengeri kagylók többsége a tenger vizében nagy tömegben jelenlevő apró szervezetekkel táplálkozik, ezért mesterséges tengervizű medencékbe csak akkor telepíthetők be, amikor a természetes tengervízzel vagy már régen üzemeltetett akvárium „öreg” vizével történt „beoltás” után a mikroszervezetek bennük már sűrűn elszaporodtak.

301

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

CSIGÁK (GASTROPODA) A csigák a törzsfejlődés során részaránytalanná vált puhatestűek, amit főleg a zsigerzacskó visszahajlása és a házzal együtt történő csavarodása idéz elő. Erőteljes, izmos lábuk testük hasoldalán fejlődött ki - innen ered rendszertani elnevezésük is (Gastropoda — haslábúak). Fejük és zsigerzacskójuk is jól fejlett, köpenyük azonban aránylag kicsiny. Fejükön találjuk a szájnyílást a ráspolyos nyelvecskékkel (radula), a szemeket és 1 vagy 2 pár tapogatót. A hasi láb legtöbbször csúszó talp, de a nyílt vízben úszkáló fajokon úszótalppá alakult át. Sok faj — így p1. a vízicsigáink közül az elevenszülő csigák — lábán mészlemezt láthatunk, amely az állat visszahúzódásakor házának nyílását elzárja; ez a héjfedő (operculum). A „csigaháznak” nevezett héjat a köpeny mirigyei választják ki. Ez lehet jobbra vagy balra csavarodott*; formára igen változatos. Egyes vízicsigák, pl. a hazai elevenszülő csigák — Viviparus fasciatus, V. hungaricus és a tengeri fajok általában — fésűkopoltyúval lélegzenek. E szervük összeköttetésben van a szívpitvarral, vagy a szívkamra előtt (elölkopoltyúsok) vagy pedig mögötte (hátulkopoltyúsok) találhatók. Elülkopoltyúsok például a hazai kopoltyús csigák: Viviparus, Theodoxus; hátulkopoltyúsok pedig a tengerek pelágikus életet folytató csupasz úszócsigái: Aplysia, Aeolidia, Cavolinia, Clione stb. A vízicsigák másik része, így pl. a hazai fajok többsége (pl. Planorbis, Limnaea, Radix, Physa stb.) és a külföldi eredetű akváriumi csigák nagy része (Heliosoma, Isidorella stb.) is, köpenyüregük dús elágazású véredényeinek tüdőszerű gázcseréjével lélegzik. Ezek a tüdős csigák (Pulmonata) törzsfejlődésük korábbi szakaszában szárazföldi életmódra tértek át, majd később visszatértek a régi életformára. A tüdős vízicsigák kénytelenek időről időre levegőért a víz színére emelkedni — sőt néha rövid időre el is hagyhatják a vizet —, s ha ebben megakadályoznánk őket, megfulladnának. A tengeri hátulkopoltyúsok kivételével — amelyek általában hímnősek — a vízicsigák váltivarúak. Petéiket többnyire csomókban vagy kocsonyás burokba zárva rakják le. A tüdős fajokéból a szülőkhöz hasonló utódok kelnek ki, amelyek átalakulás nélkül fejlődnek. A hazai kopoltyús elevenszülő csigák „kész” kis utódokat fialnak. A vízicsigák az akváriumban a leggyakoribb gerinctelenek. A halas társasakváriumokban való tartásuk azonban nem mindig tanácsos. A falánkabb díszhalak közül még a kisebbek is előszeretettel csipdesik le a csigák tapogatóit vagy elérhető más testrészeit, ami előbb-utóbb a bántalmazott állatok pusztulásához vezet. A ragadozó halfajok (a nagytestű Cichlidák, díszsügérek, a nagyobb labirinthalak stb.) pedig még a nagyobb vízicsigákat is könyörtelenül fellakmározzák. A szabadból begyűjtött csigákkal pedig halainkat veszélyeztetjük azáltal, hogy azok háza és köpenye alatt veszélyes halparazitákat hurcolhatnak be az akváriumba. Ezért a szabadból lehetőleg olyan vízből gyűjtsünk vízicsigákat, amelyekben halak nem élnek. A halas vízből származókat külön edénybe tegyük, s legfeljebb ott született utódaikat telepítsük társasakváriumba. Akváriumban legkönnyebben a jól felmelegedő állóvízből gyűjtött csigák honosodnak meg. A hidegebb folyóvízből származó fajok akklimatizálását csakis jól szellőztetett, hideg-, tisztavizű akváriumokban kíséreljük meg. Melegvízi trópusi medencékben a frissen befogott hazai vízicsigák gyakran elhullanak; ide jobbak a szaküzletekből beszerezhető melegvízi fajok (Heliosoma, Physastra, Ampullaria stb.). Semmi esetre se tűrjünk meg vízicsigákat a tenyészakváriumokban, mert az ikra és az aljzathoz tapadó, még szét nem-úszott halivadék áldozatul eshet falánkságuknak. A csigák etetésére szórjunk a víz színére szárított salátaport és szárított Daphniát, tavasztól kezdve pedig már friss salátalevél darabkákat is. Az állóvizekből származó fajok legstílszerűbb otthona a számukra biotóp-medencének tekintheti mocsári akvárium (paludárium). A tengeri fajok egy része ugyancsak növényevő, ezeket zöldalgákkal és salátalevéllel etethetjük, de vannak köztük ragadozók is, p1. az üvegcsiga (Vitrina pellucida), a

*A csigaház csavarodásának irányát legkönnyebben úgy állapíthatjuk meg, hogy nyílását magunk felé fordítjuk: a jobbra csavarodó ház (pl. a Limnaeáké) szájadéka ekkor jobbra, a balra csavarodó (pl. a Physáké) balra esik.

302

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kürtcsiga (Buccinum undatum), a tritonkürtcsigák (Tritoniam sp.) stb., amelyeket férgekkel és nyers halhússal kell etetni. Valamennyi tengeri csiga jól szellőztetett medencét igényel. Halakkal, rákokkal és tengeri csillagokkal való együtt tartásuk mellőzendő.

Pajzskopoltyús csigák ( Aspidobranchiata) Az elülkopoltyús csigák első rendjének hazai képviselői a folyóvizekben élő, oxigénigényes kis bödöncsigák, amelyek többnyire kövekre tapadnak. Közülük a Dunában gyakori rajzos csiga (Theodoxus danubialis) legömbölyített, 8-9 mm-es házát sárgás alapon barnáslila, zegzugos vonalak díszítik. Az állatokat legjobb azzal a kővel betelepíteni, amelyre lelőhelyükön tapadtak. — Állandó hőmérsékletű forrásaink kifolyásában (Római-fürdő, Miskolc-Tapolca, Tata stb.) találjuk a 6-9 mm-es fekete csigát 163. ábra. Pajzskopoltyús hazai csigák: (Theodoxus prevostianus), amelynek a) rajzos csiga (Theodoxus danubialis); egyszínű fekete gömbded házát b) bödöncsiga (Theodoxus transversalis) olykor fehér zegzugos vonalkák díszítik. Mérsékelten temperált, jól szellőztetett medencékben tartható. A kis bödöncsigák házuk aránylag széles szájadékát fedőlemezzel tudják elzárni. Váltivarúak. A tengeri fajok közül az Adriában is gyakori az 5,5 cm hosszú, kulikalapszerű, csúcsos házú közönséges csészecsiga (Patella vulgata). Az ár—apály övben széles talpával igen erősen a sziklákhoz tapad. Az akváriumban a kövekre tapadt algákkal táplálkozik. Fésűkopoltyús csigák (Ctenobranchiata) Az elülkopoltyúsok e másik rendjébe tartozik a legtöbb tengeri csiga. A hazai édesvízi fajok közül akvarisztikai szempontból a figyelemre méltóbbak az elevenszülő csigák. Az Alföld és a Dunántúl állóvizeiben gyakori a peremes csiga (Viviparus fasciatus). 3-4 cm hosszú tompacsúcsi kúpos házának kanyarulatai nagyon domborúak; olajzöld vagy sárgásbarna alapon lilásbarna csíkok díszítik. Nagyobb nála az 5,5 cm hosszúságot is elérő, főleg az alföldi. állóvizekben és folyók holtágaiban gyakori fiallócsiga (Viviparus hungaricus). Házának kanyarulatai kevésbé domborúak. Mindkét faj a nyár folyamán petezacskójában különböző fejlődési fokon álló embriókat hord, mintegy 80 petéjük tehát fokozatosan érik meg. Az első fejlődési fokozatokon átjutott embriók a petevezeték kitágult részébe hullanak, majd teljesen kifejlődve, egyesével elhagyják az anya testét. Ilyenkor már 4-5 mm-nyiek, s házuk kezdetben szőrös. A nemeket csápjukról különböztethetjük meg. A hím bal csápja bunkós párzószervvé alakult, míg a nősténynek két hegybe kifutó csápja van. Télen házuk nyílását fedőlemezzel zárják el és az akvárium homokjába ássák magukat, s e szokásukat még fűtött akváriumban is megtartják. Igen érdekes, hosszú orsószerű háza van a Dunában, Tata és Miskolc-Tapolca

303

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

állandó hőfokú vizeiben honos folyamcsigának (Fagotia acicularis). 16-24 mm hosszú, 8-10 kanyarulatú tornyos házuk egyszínű sötétbarna, szemben a vörösbarna foltokkal tarkázott, 15-22 mm hosszú pettyes csigával (Fagotia esperi), mely Tatán, továbbá a Dunában és Lajta-folyóban lelhető föl. Tengeri csigákra emlékeztetnek a Fagotiákkal rokon Melanopsisok. A Nagyvárad melletti Püspökfürdő 30 C°-os forrásainak környékén él a bordás tornyoscsiga (Melanopsis parreyssi). A legszebb házit vízicsiga, mert egymás fölé sorakozó kanyarulatait hullámvonalú bordák keresztezik, melyek minden kanyarulatvégnél csomós ormokat képeznek. Tornyos háza 26-30 mm hosszú, szemben a nála kisebb, legfeljebb 14 mm hosszú, gyengébben bordázott mázú kárpáti tornyoscsigáéval (Melanopsis hungarica), mely már a püspökfürdői tó lefolyását képező patak hidegebb, 25-26 C°-os vizében honosodott meg. Mindkét faj a meleg harmadkorból fennmaradt „élő kövület”, melyek ma kizárólag a Nagyvárad közelében levő Püspökfürdő (Braile Episcopiei) forrásvidékén, illetve a tó vi-

165. ábra. Különféle fésűkopoltyús csigák: a) folyamcsiga (Fagotia acicularis); b) pettyes csiga (Fagotia esperi)

304

164. ábra. Elevenszülő csigák: a) peremes csiga (Viviparus fasciatus); b) fiallócsiga (Viviparus hungaricus); c) az utóbbi előbújt állattal

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

zét elvezető Pece-patakban fordulnak elő. Jól szellőztetett, tiszta vizű trópusi akváriumokba való, feltűnően szép csigák. Valamennyi kopoltyús csiga szereti a friss, oxigénben gazdag vizet. Ha a felszínre vagy annak közelébe jönnek, ez azt jelenti, hogy kevés a víz oxigéntartalma. Ilyenkor szellőztessünk vagy alkalmazzunk azonos hőfokú vízzel részleges vízcserét. A dél-amerikai eredetű almacsigák (Ampullaria-fajok) a trópusi édesvízi akváriumok legszebb csigái, melyek már nagy méretüknél fogva is feltűnő akváriumi jelenségek. Leggyakrabban az óriás almacsigát (Ampullaria gigas) gondozzák, mely hároméves korában eléri az 5-6 cm-es héjátmérőt. A La Platában ököl nagyságúra is megnő. Gömbded házuk utolsó kanyarulata igen kiszélesedik, világos barnásszürke alapon a kanyarulatokkal párhuzamosan futó sötétebb-világosabb csíkok tarkítják. Házát fedéllel tudja elzárni. Minthogy kopoltyúján kívül tüdővel is bír, hosszabb ideig tud a vízen kívül is tartózkodni, kivált, ha erre az időre házát fedőjével elzárja. Fején két hegyes ajaktapogatója és két hosszú főtapogató van, melyek alapjánál ülnek nyeles szemei. Trópusi eredetének megfelelően meleg vizet igényel. Ha a víz hőfoka 20 C° alá száll, a homokba ássák be magukat.

166. ábra. Bordás tornyoscsiga (Melanopsis parreyssi) tornyoscsiga (Melanopsis hungarica) — jobbról, Püspökfürdőről

—

balról,

és

kárpáti

167. ábra. Óriás almacsiga .(Ampullaria Bigas)

Rendkívül falánk állatok, ezért vízinövényeket nem lehet mellettük nevelni. Rendszeresen kell őket etetni salátalevéllel, szárított haleledellel és hússal. A vízből kimászva fürtös csomókban rakja petéit a medence falára. Az érő peték egyre

305

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

világosabbakká válnak, és a hőmérséklettől függően 2-6 hét alatt kikelnek, s a kicsinyek a vízbe hullanak. A fiatal almacsigák gyorsan fejlődnek, de elegendő táplálék híján egymást is felfalhatják. Az egyiptomi tornyoscsiga (Melanoides tuberculata) 2,5 cm hosszúra megnövő, 8 kanyarulatú, hegyben kifutó, keskeny, tornyos háza a mi Fagotia fajainkéra emlékeztet; olívazöld vagy sárgászöld alapon ibolya színű keresztcsíkokkal tarkított. Ez az Egyiptomtól Indiáig honos csiga igen jól tartható melegvizű akváriumokban. Főleg algákkal és detritusszal táplálkozik. Az akvárium talaja alá 168. ábra. Külföldi eredetű édesvízi csigák, melegvízi jutott szerves anyagokat akváriumokba: 1. egyiptomi tonyoscsiga (Melanoides fogyasztja. 20 C° alatt tuberculata) ; 2. ausztráliai hólyagcsiga (Physastra lehetőleg ne tartsuk. Ele[Isidorella] proteus), az akvaristák kedvelt „vörös venszülő csigáinkhoz hatornyoscsigája" (felül a balra csavarodó üres ház, alul az akváriumban kissé nyúltabb házúvá vált alak mászó sonlóan ez a faj is elevepéldánya) ; 3. brazíliai tányércsiga (Helisoma nigricans), neket tojik. A melegvízi amelynek nálunk piros változatát tartják akváriumok hasznos, érdekes lakója. A fésűkopoltyús tengeri csigák sokaságából a tengeri akváriumokba legtöbbnyire a különféle bíborcsigák (Murex és Purpura fajok) kerülnek. A Földközitengerben és az Adriában él a hegyes tüskéket viselő, 9 cm hosszú, fehéres házú tüskés csiga (Murex brandaris), amelynek köpenye alól hosszú, ormányszerű szifó mered előre. A többi bíborcsigához hasonlóan főleg kagylókkal és tengeri rákokkal táplálkoznak, amelyek kemény héját tüskés végű, hosszú légzőcsövükkel megfúrják, majd a feltárt puha testet felfalják. Akváriumban nyers hal- vagy szárnyashússal etethetők. Hátulkopoltyús csigák (Opistobranchiata) A tengerek meztelen csigáit magában foglaló rend ez, amelybe a puhatestűek legpompásabb színű képviselői tartoznak. Hímnős állatok, amelyek főleg a parti övezet algáit legelészik, vagy apróbb állatokat fogyasztanak. Nagy részük a trópusi meleg tengerek lakója. A Földközi-tengerben gyakori a tengeri nyúl (Aplysia depilans). E 15-18 cm hosszú, sárgás testű, házatlan állat a nyúl füleire emlékeztető tapogatóiról nyerte nevét. Ha megzavarják, védekezésül sötétlila festékfelhőt bocsát ki, amelynek védelmében elmenekül. Egyenletesen hullámzó lába olykor tölcsért formálva testét hátrafelé löki. Mozgása megfigyelésére nagy medencét igényel. Növényevő. Nagy étvágyát fogságban leginkább salátalevéllel, sőt egy-egy fej salátával tudjuk kielégíteni.

306

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Tüdős csigák (Pulmonata) Leggyakoribb akváriumi csigáink ebbe a rendbe tartoznak. Légzőszervük a szárazföldi légzésre módosult köpenyüreg, a „tüdő”, amelynek levegővel való telítésére rendszeresen a víz színére jönnek. Egyes fajoknak másodlagos kopoltyúi is fejlődtek. Héjfedőjük nincs. Átlátszó kocsonyás burokban az akvárium növényeire vagy üvegfalára lerakott petéikből nem lárvák, hanem a szülőkhöz hasonló apró csigák kelnek ki, amelyek fejlődése közvetlen.*

A hazai tüdős vízicsigák tornyos házú fajai a Limnaea, Stagnicola, Radix, Galba és Physa nemzetségekbe tartoznak. Közülük a Physák háza balra, a többié jobbra csavarodik. Az édesvízi akváriumok legjobb algairtói a vízinövényeket leginkább kímélő Physa-fajok. A síkvidék állóvizeiben általánosan elterjedt a hólyagcsiga (Physa fontinalis). Vékonyhéjú kúpos házának utolsó kanyarulata öblös, szélessége nagyobb a magassága felénél. A 9-10 mm-es csiga fekete teste az áttetsző héjon áttűnik, s így az egész kis állat bársonyfeketének hat. Ugyancsak balra csavarodó háza van a Nyugat-Európából állandó hőmérsékletű hévizeinkbe vízinövényekkel behurcolt, de újabban már a Dunában és a Tiszában is megjelent nyugati hólyagcsigának (Physa acuta). Hasonló nagyságú, sötétbarna vagy fekete kis csiga, melyet azonban világosabb foltok is tarkítanak. A jobbra csavarodó házúak közül legnagyobb a 4-6,5 cm hosszú mocsár csiga (Limnaea stagnalis), amely sík- és dombvidéki állóvizeinkben mindenütt közönséges. Nagy házának tekercse igen karcsú, erősen kihegyesedő utolsó kanyarulata pedig a szájadékánál nagyon kiszélesedik. Falánkságával sok vízi- növényt pusztít. Ezért csakis külön tartályban gondozzuk, ahol kevésbé értékes vízinövényeken és algákon kívül salátalevéllel elégíthetjük ki nagy étvágyát. Hasonlóan karcsú tornyú, de kisebb háza van az állóvizeinkben szintén igen közönséges karcsú csigának (Stagnicola palustris). 2-4 cm hosszú házának tekercse körülbelül olyan magas vagy még magasabb, mint a szájadéka. Kevésbé falánk faj, mint a mocsári csiga, de értékesebb vízinövények mellé azért ezt se telepítsük. — Nagyon érdekes formája van a növényzetben dús állóvizeinkben elszórtan található fülcsigának (Radix auricularia). 2,5-3,5 cm-es vékony héjú házának szájadéka rendkívül nagy, széles fül alakú, fölfelé irányuló ívet ír le; széles testét a héjon átütő foltok tarkítják. Az akváriumi áttelepítést nem mindig bírja, de ha egyszer akklimatizálódott, igen szép dísze a medencének. Kedvelt akváriumi tüdős csigák az állóvizeinkben gyakori kürtszerű, lapos Planorbis fajok. Legnagyobb közülük a mindenütt közönséges nagy tányércsiga, (Planorbis corneus). Tompafényű, barnásfekete, kürtös házának átmérője elérheti a 4 cm-t. Mint nagytestű csigát, ne tegyük kényes levelű vízinövényekkel telepített akváriumba. 5,5-6 kanyarulatú háza van a 12-21 mm átmérőjű éles csigának (Planorbis planorbis). Az állóvizeinkben tömegesen előforduló e tüdős csigánk házának taraja a kanyarulatok alsó szélén fut. —Állóvizeinkben igen közönségesek a 6-9 mm átmérőjű kis kürtcsigák (Planorbis spirorbis). E csupán 1,5-2 mm széles csigák 5-51/2 kanyarulatú házának utolsó kanyarulata a nyílása felé alig

*Egyes fajok peteburkán belül vitorláslárva fejlődik, de a kikelésig ez is „kész" kis csigává alakul.

307

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

szélesedik ki. Héja finoman vonalkázott. Valamennyi kisebb testű Planorbis faj alga- és szerves törmelékevő, az akvárium vízinövényeire nem veszélyes. A tüdős vízícsigák köréből kerül ki trópusi eredetű akváriumi csigáink zöme is, melyeket az akvaristák elterjedten gondoznak melegvízi medencéikben. Szaküzleteinkben Leggyakrabban az ausztráliai hólyagcsiga (Physastra proteus) pigmentszegény piros mutánsát láthatjuk, melyet az akvaristák egyszerűen „vörös tornyoscsigának” neveznek. Szinonim nevei: Isidorella proteus, Isidora proteus, Bulinus australis. Amint újabban elfogadott neve (Physastra) is sejteti, a mi Physa csigáink távoli rokona s azokhoz hasonlóan ennek is vékonyhéjú, balra csavarodó, kúpos háza van. A legfeljebb 2 cm hosszú házának falán zöldes teste tűnik át. Ez az eredeti „vad” forma, mely Dél-Ausztráliában honos. Az európai akvaristák medencéiben azonban manapság kizárólag a vörös színű mutációs változatát gondozzák, mely feltűnő színével szépen elüt a medence zöld növényzetétől. Az egész testre kiterjedő piros szín a csigáknál mindig a pigmentsejtek hiányát jelzi, tehát az ilyen állatok tulajdonképpen albínók. A hazai Physákhoz hasonlóan ez is ártalmatlan, csupán algákat evő faj, kár, hogy kényessége miatt csak kevés halfajjal tartható együtt hosszabb ideig. Vörös színe ugyanis magára tereli a halak figyelmét, amelyek előszeretettel csipkedik vékony, féregszerű csápjait, s hamarosan pusztulását idézik elő. A hőmérsékletre is kényes, a 18 C° alatti hőmérsékletet már általában nem bírja. Petéit átlátszó burokban rakja a medence falára és növényeire. Szaporítására legcélszerűbb számára külön kis medencét biztosítani. Másik kedvelt trópusi eredetű akváriumi csigánk az ugyancsak piros változatában tartott brazíliai tenyércsiga (Helisoma nigricans). Nagy tányércsigánkra (Planorbis corneus) emlékeztet, és sok akvarista össze is téveszti annak piros albínójával, amelyet olykor ugyancsak láthatunk szaküzletekben. A Brazíliából származó Helisoma azonban legfeljebb csak 1,8 cm átmérőjű, és házának szájadéka nem oly ívelten kiöblösödő, mint a Planorbis corneusé. Egyébként mindkét faj kanyarulatának száma (3-31/2) egyforma, ezért könnyen összetéveszthetők. A Helisoma nigricans — mint neve is mutatja — eredetileg fekete, de az európai akváriumokban mindenütt csak piros mutánsát gondozzák. Szinonim neve: Helisoma lugubris. A faj érzékeny az erősebb víz-lehűlésre: 18 0° alatt ne tartsuk. Többnyire a vízinövények levelein tartózkodik, de azokban komolyabb kárt nem tesz, mert főleg az algákat szedegeti le. LÁBASFEJŰEK (CEPHALOPODA) A puhatestűek e legfejlettebb osztályának kisebb méretű fajai a tengeri akváriumok legérdekesebb lakóinak tekinthetők. Részarányos testük fejre és azzal összefüggő karokra (,,lábakra”), valamint zsigerzacskóra tagolódik. A „lábasfejűek” elnevezés onnan ered, hogy a mozgékony karok a szálnyílást körülvéve a fejen erednek, „fejlábakká” alakultak. A karok száma lehet 90 (pl. a csigaházas polipoké), 10 (a tintahalaké) és 8 (a polipoké). A lábak egyforma hosszúk, kivéve a tintahalakét, amelyeknek 8 egyenlő és 2 hosszabb karuk van. A karok izmos fogószervek, amelyeket a polipokén és tintahalakén erős tapadókorongok segítenek. Ezekkel egyrészt a zsákmányt ragadják meg, másrészt az aljzathoz vagy az ellenség testére tapadnak. Sajátos szervük az ún. tölcsér (infundibulum), amely a fej mögött, alul elhelyeződő, kúpos, tölcsérszerű szerv. A köpenyrésen át a kétsoros fésűkopoltyúkhoz be-

308

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

szívott és ott elhasználódott légzővizet a tölcséren löki ki. A vízsugár az állat testét a viz kilövellésével ellenkező irányban, azaz hátrafelé röpíti el; így lényegében rakétaszerűen haladnak a gyors tintahalak, a kalmárok és az úszó nyolckarú polipok. Valamennyi lábasfejű ragadozó. Főleg halakkal és rákokkal élnek. Áldozatukat a szájukban levő két erős, papagájcsőrre emlékeztető állkapcsukkal és reszelőjükkel aprítják fel. Váltivarú állatok; sok faj hímjének párzószerve is van. Ezeknek egyik karja hosszan megnyúlik, és ún. heterocotylus párzószervvé alakul át, amelyet a nőstény köpenyüregébe vezetnek. A megtermékenyítés után a heterocotylus egyes esetekben (pl. a hajóspolipé) leválik. A nőstények kocsonyás anyagba vagy szilárd tokba zárva rakják le petéiket, s a kibúvó utódok lárvaalak nélkül, közvetlenül fejlődnek. Szobaakváriumban természetesen sak kisebb példányok tarthatók, de még ezeknek is nagy, tágas tengeri akváriumot kell berendezni élénk mozgásuk miatt. Etetésükre nyers halhúst vagy rákhúst, esetleg szar- nyashúst kell biztosítani. A külső filtráló szűrőanyagai közé tegyünk nitrogénmegkötő műgyantát, s ne felejtsünk el idejében regenerálni. Ugyanis a Lábasfejűek tartásának fő feltétele a tiszta viz. A nyolckarúak rejtőzködő természetű állatok, és fogságban csak akkor érzik jól magukat, ha sziklákba vájt üregekkel vagy kőhalmokkal medencéjükben rejtekhelyet biztosítunk számukra. A víz erős szellőztetése is fontos tartási követelmény. Végül ne felejtsük el medencéjüket igen gondosan — lehetőleg vastagabb üveglappal lefedni, mert a lefedetlen medencékből vagy akár a nagyobb szellőzőnyílásokon keresztül, kivált az Octopusok könnyen kiszökhetnek. Rendszeres, gondos ápolással a lábasfejűeket évekig is sikerült már akváriumban életben tartani. Hamar megszokják gondozójukat, akit megpillantva nyomban otthagyják rejtekhelyeikét és az élelemért kézhez jönnek.

Nyolckarú lábasfejűek (Octocera) A nyolc egyenlő hosszú karú polipok közül a tengeri akváriumok leggyakoribb lakója az európai tengerekben is mindenütt elterjedt közönséges polip (Octopus vulgaris). Szobaakváriumokba csak egészen fiatal példányok alkalmasak, amelyek zsigerzacskója legfeljebb 8 cm, karjai pedig még csak 25 -cm hosszúak. A szabadban rákokkal, kagylókkal és halakkal táplálkozó állatokat nyers halhússal (tonhal) vagy szárnyashússal etessük. A medencét gondosan takarjuk le, és biztosítsunk megfelelő búvóhelyeket. Kis termeténél fogva igen alkalmas tengeri szobaakváriumba a Földközitengerben élő hajóspolip (Argonauta argo). Nősténye papírvékony, spirálisan csavarodott, 10-20 cm-es álhéjat visel, amelynek keltető tasakjában neveli petéit. Törzse alul és oldalt barnásan ezüstös, a megvilágítástól függően kékes, pirosas vagy finom szürkés színekben játszó, s mindez apró sárga, gesztenyebarna és rózsapiros fénylő pontokkal díszített. A hátoldal pisztáciazöld. hímje mindössze 1 cm hosszú, héj nélküli nyolckarú polip; rendkívül hosszú hektokotilusza van. Párzáskor ez leválik, a nőstény köpenyébe vándorol, ahol még sokáig „eleven” marad. A hajóspolipot apróra vágott nyers halhússal és alsóbbrendű rákokkal (Branchypus, Asellus, kifejlett Artemia stb.) táplálhatjuk. Tízkarú lábasfejűek (Decapoda) A tízkarúak közül akváriumban leginkább a közönséges tintahal (Sepia officinalis) tartható, amelyet röviden csak szépiának nevezünk. A karjaival legfeljebb 30 cm hosszúra növő állat hátának bőre alatt szilárd meszes váz van, amelyet „szépiacsont” néven kalitkamadarak számára hoznak forgalomba. Néha a medence homokjába félig beássa magát, de közben éppúgy zsákmányra leselkedik, mint amikor szinte mozdulatlanul egy helyben lebeg. Színe gyakran egybeolvad a környezetével. A tengerben gyors úszással üldözi zsákmányát. Az akváriumban erre nincs szüksége, de itt is élénken, mohón kapdossa el a vízbe hullajtott halhúsdarabkákat, férgeket, szúnyogálcákat vagy kisebb rákokat. 309

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

TAPOGATÓKOSZORÚSOK (TENTACULATA) Többnyire helyhez kötött, kétoldalt részarányos, szelvényezetlen testű, héjas vagy csövekben lakó állatok. Valamennyiükre jellemző, hogy testük elején kör vagy patkó alakban csillós tapogatókat viselnek. Újabban e törzsnek 4 osztálya van, amelyek közül az akvarista számára egyedül az édesvízi fajokkal is képviselt mohaállatok (Bryozoa) osztályának van jelentősége. A többi osztályokba kizárólag tengeri szervezetek tartoznak, amelyek azonban a tengeri akváriumok kevésbé feltűnő, ezért ritkábban is tartott lakói.

MOHAÁLLATOK (BRYOZOA) Telepeket alkotó, gyakran a szivacsokra emlékeztető vízi szervezetek. Egyedeik csupán néhány mm nagyságú tokocskákból és polipocskákból állnak. Testük elülső végén kör-vagy patkó alakú tartókon ülnek csillós tapogatóik, amelyek kinyújthatók és behúzhatók. Olykor 40 cm-es telepeik szaruszerű, kocsonyás vagy mésszel berakódott kéregszerű bevonatokat, vagy mohapárnához hasonló duzzadó tömeget alkothatnak. Vannak mozdulatlanul helyhez rögzült és helyüket váltaztató telepek. Váltivarúak, de önmagukat termékenyítik meg. A petéből csillós lárva kel ki, amelyből akár 20 egyedből álló kolónia is fejlődik. Ezek néhány órányi kirajzás után letelepednek. Emellett rendszerint ivartalanul, bimbózással is szaporodnak.

169. ábra. Kérgező mohaállat (Plumatella fungosa), erősen nagyítva. A rajzon két példány — tokocskájából előbújva — szétterítette tapogatókoszorúját; egy éppen most bújik ki, a má-

sik kettő pedig teljesen visszahúzódott tokocskájába

310

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A mohaállatok 6 hazai faja közül tavainkban, folyóinkban leggyakoribb a kérgező mohaállat (Plumatella fungosa). Gumós, sötétbarna telepei nádszálakon és vízinövények leveleinek fonákón alkotnak kisebb-nagyobb tömör vagy elágazó, esetlen hálószerű bevonatot. Polipocskáinak tapogatói patkó alakban ülnek; csövecskéik falába alig rakódik le idegen anyag. Valamennyi édesvízi mohaállat fajunk az akváriumok teljesen ártalmatlan, tartós lakója. Kis polipszerű egyedeik csupán lebegő algákkal, detritusszal és véglényekkel táplálkoznak. Ágasbogas vagy gumós, szivacsszerű telepeik a hidegvízi akváriumnak egészen sajátos, ősi településű jelleget kölcsönöznek. TÜSKÉSBŐRŰEK (ECHINODERMATA) Igen régi eredetű*, az eddigiektől lényegesen eltérő tengeri állatok a tengeri liliomok, csillagok, kígyókarú csillagok, sünök és uborkák. Legfeltűnőbb sajátosságuk a látszólagos ötsugaras szimmetria, amely mintegy elfedi az igazi kétoldalas részarányosságot. Noha az ötös álsugaras szimmetria az uralkodó, amellett ismerünk még négy-, hat-, sőt több sugarúakat is. Testükben összefüggő lemezekből álló meszes váz található. A „tüskésbőrűek” elnevezés másik sajátságukra, a testet beborító meszes tüskékre utal, amelyek azonban csak a tengeri sünökön és a csillagokon fejlődtek ki szembetűnően, így az egész állattörzsre nem jellemzők. Sajátos szervük, az ún. vízedényrendszer (hydrocoel), amely csillós hámmal borított, folyadékkal telt csőrendszer. Az ún. ambulakrális lábak piciny talpkorong végződésű, mozgékony csövecskék, amelyek kinyújthatók és visszahúzhatók, aszerint, hogy az állat vizet nyom-e beléjük, vagy pedig azt visszaszivattyúzza. Az ambulakrális lábak a tüskésbőrűek helyváltoztató szervei. A végükön levő nagyszámú tapadókorong segítségével az állat erősen meg tud tapadni, és ez lehetővé teszi, hogy a nagyobb tengeri csillagok velük a legerősebben záródó kagylók héját is szétfeszítsék. A tüskésbőrűek — kevés kivétellel — váltivarúak. Egy részük ivartalanul, mégpedig osztódással is szaporodhat. Ivarterméküket a vízbe ürítik, a peték ott termékenyülnek meg; azokból pelágikus lárvaalakok kelnek ki. Az úszó lárva később letelepszik, esetleg hozzá is rögzül az aljzathoz, és meglehetősen bonyolult átalakulási folyamattal kifejlődik. A tüskésbőrűek a tengeri akváriumok feltűnő formájú és színezetű lakói, amelyeket szobaakváriumokban is elég gyakran láthatunk. A fajok egy része ugyanis aránylag szívós, igénytelen állat.

TENGERI LILIOMOK (CRINOIDEA) Többnyire hosszá, tagolt nyélen ülő és aljzathoz rögzült mélytengeri állatok, amelyek közül főleg csak az Antedonidae család fajai élnek sekély parti vizekben, s így tengeri akváriumban is csak ezek telepíthetők. A nyél alján gyökérszerű képződmény van, ezzel kapaszkodik az állat a homokba. A nyél tetején ül a tengeri liliom tulajdonképpeni teste, a kehely. Ennek pereméről 5 sugárban ágaznak szét az igen mozgékony karok, amelyeken az ambulakrális lábak fogják, szűrik ki a vízből az apró, lebegő állatokat és a szerves törmeléket. Feladatuk itt nem a helyváltoztatás, hanem a tapogatás, a légzés és a táplálékszerzés. Hordó alakú kis lárváik (torvaria) 5 csillósávosak, s eleinte szabadon úszkálnak, majd letelepedve nyelük és kelyhük fejlődik. A kifejlett alak sem mindegyik helyhez rögzült, hanem (mint pl. az Antedon) kecses kígyózó mozdulatokkal szabadon mozog.

*Tengeri csillag kövületek a 450 millió évvel ezelőtti szilurkori, tengeri liliomok pedig az 500 millió évnél is régebbi kambriumi őstengerből maradtak fenn. 311

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Tengeri akváriumban leginkább a földközi-tengeri liliomot (Antedon mediterranea) látjuk. Örökké élénk, mozgékony, hosszú karjai szinte világítóan fényes bíborpirosak. Még finomabbak a vékony ambulakrális lábacskáktól tollazottnak látszó karjai az adriai-tengeri liliomnak (Antedon adriatica). Ezt az ugyancsak villogó bíborvörös vagy olykor narancsszínű, csodálatosan szép fajt tengeri állatokat szállitó adriai cégektől és biológiai állomásoktól szerezhetjük be. Szállítása nagy körültekintést igényel, mert az Antedon-fajok megzavarva öncsonkítással (autotómia) könnyen elvesztik karjaikat. Nagyobb halak és rákok közelében semmi esetre sincsenek biztonságban. Fontos, hogy ne háborgassuk őket. Etetésükre legalkalmasabbak a házilag keltethető Artemia és édesvízi planktonrákocskák. TENGERI CSILLAGOK (ASTEROIDEA) Lapostestű ragadozó állatok, amelyek központi korongra és abból sugarasan szétágazó karokra tagolódnak. A karok száma általában 5, de lehet kevesebb (4), másrészt jóval több (45) is. A korong a háti része közepén kicsúcsosodik, alul pedig az állat szájnyílása foglal helyet, amely egyben ürítő nyílás is. Rágószerve nincs. A karok alsó oldalán futó hosszanti csatornában (ambulakrális csatorna) fontos szervek találhatók. E csatornát övezi a számos tapadókorongos ambulakrális lábacska, amelyekkel a tengeri csillag tovahalad, az aljzaton megtapad, vagy kagylóteknőket feszít szét. Testük felületét mozdulatlan és mozgékony tüskék borítják. Karjaik végét többnyire kissé felemelve tartják, mert ezeken van a szemük.

A tengeri csillagok számos faját gondozzák tengeri akváriumban. Bőven akadnak köztük feltűnő színű fajok. Ilyen a vöröslő tengeri csillag (Asterias rubens), amely az Északi- és Keleti-tengerekben közönséges. 5-12 karja van, színe többnyire sárgás vagy élénkpiros, de akad ibolya, kék és barnás színű példány is. Az átlag 30 cm átmérőjű állat az osztriga legádázabb ellensége. A Földközi-tenger leggyakoribb faja az aranyló fésűcsillag (Astropecten aurantiacus). A fél méterre is megnövő állat vörhenyes piros, tüskéi és mészlemezecskéi narancssárga színűek. Előszeretettel ássa be magát a homokba, ahol lábacskáival — amelyeken nincs tapadókorong — lassan halad előre. Tápláléka kisebb kagyló- és csigafajok. Szobaakváriumokba természetesen igyekezzünk fiatalabb példányokat telepíteni, amelyek kisebbek és könnyebben akklimatizálódnak. Tengeri kagyló- és csigafajokat, férgeket, kisebb rákokat semmi esetre se tartsunk mellettük. Etetésükre kisebb elpusztult halakat egészben vagy fagyasztott tonhalhúst és szárnyashúst adhatunk. Közös medencében csak egyforma nagyságú állatokat gondozzunk együtt. KÍGYÓKARÚ CSILLAGOK (OPHIUROIDEA) A tengeri csillagokhoz hasonlóállatok, de 5 vagy ritkábban 6 — 7, aránytalanul vékony karjuk hengeres. E rendkívül mozgékony karjaikkal nemcsak mászva, hanem kapaszkodva is gyorsan haladnak. Akadnak köztük elágazó karú fajok is, pl. az északi tengerek nagyobb mélységeiben élő gorgófő (Gorgonocephalus). Testük általiban egészen csupasz, ritkábban tüskék vagy serték borítják. A hasoldaluk bőrében levő légzőtasakokkal lélegzenek. Lárvájuk a sokkarú pluteus-lárva. Több fajuk elevenszülő. Ivartalanul, osztódással is szaporodnak. Szerves törmelékkel, moszatokkal és apróbb állatokkal táplálkoznak.

312

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A kígyókarú csillagok a kisebb tengeri medencék hálás, igénytelen lakói. Egyik fajukat, a Földközi-tengerből származó barna kigyókarú csillagot (Ophioderma lacertosum) évekig gondoztam 15 literes öntöttüvegű akváriumban. A kis csokoládébarna állat 2 évi tartás után 3 cm-ről 7 cm átmérőjűvé fejlődött. Az északeurópai tengerekben honos szőrös kígyókarú csillag (Ophiothrix fragilis) feltűnően szép narancssárga színével és szőrzetre emlékeztető hosszú, egyenes tüskéivel a tengeri akvárium igazi dísze. Mustrázata felettébb változatos, többnyire rubinpiros foltokkal tarkított. A kígyókarú csillagok is szállításkor vagy durvább háborításukkor elvethetik karjaik egy részét, regeneráló-képességük azonban vetekszik a tengeri csillagokéval. TENGERI SÜNÖK (ECHINOIDEA) Szilárd vázú, hosszú tüskékkel sűrűn borított állatok. Egymástól külsőleg is feltűnően különböző két rendjük van: 1. a gömbded vagy zsemle alakú szabályos sünök (Regulares) rendjének fajain az álsugaras részarányosság uralkodik; 2. a szív alakú vagy pajzsszerű szabálytalan sünök, (Irregulares) teste viszont kétoldalian részarányos. A tengeri sünök külső szilárd vázán láthatjuk helyváltoztató szervüket, a váz ambulakrális likacsain keresztül kinyúló ambulakrális lábacskák sokaságát. Ugyanitt sugárzik szerte a sok mozgatható tüske is. A többféle hosszúságú és alakú tüske gyakran méregmiriggyel kapcsolatos, és így komoly védelmet nyújt a sünnek ellenségei ellen. A tüskék között sok kis fogólábacska (pedicellaria) is található. Ezek nyélen ülő, háromrészes, apró „harapófogók”, amelyek az állat védelmét, táplálékszerzését és testének tisztogatását szolgáljak. A szívsünök kivételével sajátos rágókészülékük van, amelyet már régóta „Arisztotelész lámpája” néven ismernek. A petékből hosszú nyúlványos ún. pluteus-lárvák kelnek ki, amelyekben már a mészváz megtalálható. Több fajuk ivadékgondozó. Táplálékuk főleg a kövekre, sziklákra tapadó moszatokból áll, s igen kedvelik a hidroidpolipocskákat és kéregkorallokat is. Ragadozó fajaik rákokat, sőt halakat is zsákmányolnak. Tengeri akváriumokban könnyen tartható, igénytelen állatok.

A szabályos tengeri sünök (Regulares) gömbded vagy zsemle alakú, álsugarasan részarányos állatok. Akváriumban leggyakrabban az európai tengerek partvidékén honos parti sünt (Parechinus miliaris) gondozzák. A csupán 3-4 cm-es, kissé ovális, zöldes héjú és lilás tüskevégű kis állat ugyanis a legkisebb tengeri medencével is beéri. Főleg a hidroidpolipocskákat és a kisebb kagylókat pusztítja, fogságban azonban férgeket (Tubifex, Enchytraeus) és csigákat is elfogad. Feltűnő látványosság a Földközi-tengerben szintén gyakori lándzsás tengeri sün (Cidaris cidanis). Hosszú, törékeny tüskéivel, amelyek méregmirigyekkel kapcsolatosak, a 30 em átmérőt is eléri. A tűétes tüskeerdő mélyfekete vagy élénkpiros színű. A gömbölyded, hát-hasi pólusain kissé lapított állat szájkörüli tüskéivel gólyalábszerűen lépeget, miközben óriási lándzsaszerű oldaltüskéi inkább támaszkodásra szolgálnak. Férgekkel, kisebb rákokkal, sőt halhússal is etethető. A szabálytalan tengeri sünök (Irregulares), kétoldali részarányos, lapított testű szív vagy pajzs alakú állatok, amelyeknek végbélnyílása mindig, egyeseknek a szájnyílása is a hasoldal felé tolódott. el. Az Északi-tenger partvidékének homokjában élő fehér szívsünt (Echinocardium cordatum) főleg a német akvaristák tengeri akváriumaiban. láthatjuk. Az 5 cm-nél nem nagyobb, lapos, szív alakú állatot

313

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

csak rövid, kefeszerű tüskézet borítja, amely sárgásfehér színű. Többnyire a homokba beásva él, ahol a homokot rostálja át fogai között, hogy a benne található apró szervezeteket és szerves hulladékot elfogyassza. TENGERI UBORKÁK (HOLOTHURIOIDEA) Inkább nagy férgekre, semmint tüskésbőrűekre hasonlítanak ezek a tömlő-, hurka-vagy uborka alakú állatok. Testük fő tengelye az aljzattal párhuzamos, ugyanis oldalukra dőlve fekszenek a tengerfenéken. Bőrük puha, tüskéjük nincs. Ambulakrális lábaik öt körben helyezkednek el vagy teljesen hiányoznak. Vízedényrendszerükhöz tartoznak száj körüli kinyújtható és visszahúzható tapogatóik is. Sajátos légzőszervük a végbelükben ülő ún. vízi tüdőfa. Váltivarúak; szabadon úszkáló lárvájuk az ún. auricularia. Nagyobbrészt fenéklakók, de akadnak köztük medúzák módjára a nyílt tengerben lebegve élő fajok (Pelagothuria, Planctothuria) is. Rendkívül nagy a regenerálóképességük. A kihalászott tengeri uborkák megválnak zsigeri szerveik nagy részétől, de az állat akváriumban újra pótolja elveszett szerveit. Egy részük iszapevő, a többiek pedig a széttárt tapogatóikra telepedett algákkal és parányi állati szervezetekkel táplálkoznak. Akváriumi gondozásuk igen egyszerű.

A Földközi-tengerben közönséges valódi tengeri uborka (Cucumaria planci) 15 cm hosszú, sárgásbarna testével valamely kövön vagy korallágon megtelepszik, s hónapszámra csak a mintegy 6 cm hosszú fehéres tapogatóit mozgatja. Azok sűrű hálót alkotva a belé akadó apró állatokat megfogják, időnként a szájnyíláshoz hajolnak, hogy az állat lenyalogathassa róluk a felfogott táplálékot. A tengeri uborkák leglátványosabb képviselője a dél-európai partokról származó királyholothuria (Stichopus regalis). A 25 cm hosszú állat háta barna, oldalán tompa rózsaszínű. A királyholothuria végbelében élő bujkáló-hal (Fierasfer acus) akváriumi megfigyelése a legérdekesebb látványok közé tartozik. A királyholothuria iszapevő, a bujkálóhalacska pedig Artemiával, szúnyoglárvákkal, vagy Tubifexszel is etethető.

ELŐGERINCHÚROSOK (PROCHORDATA) A gerincteleneket a gerincesek törzsével összekötő állatcsoport az előgerinchúrosok. Ezeken már megtalálhatjuk a gerincesek két általános sajátságát; az előbéllel való légzést és a gerinchúrt. Az előgerinchúrosok törzsébe tartozó állatokon jelennek meg először az állatvilág törzsfejlődése során a bélcsatorna elülső szakaszából, a garatfalból nyíló réskopoltyúk. A gerincesek légzőszervei (a kopoltyúk vagy a tüdők) is mindig az előbélből fejlődnek, a garattal függenek össze. A gerincesek egyedi fejlődésének embrionális szakaszában a gerincoszlopot megelőző gerinchúrt (chorda dorsalis), illetve ahhoz hasonló képződményt a zsákállatokban is megtalálhatjuk, mégpedig vagy egész életükön át vagy lárva korukban. Az előgerinchúrosok két altörzse közül a béllel-lélegzők (Enteropneusta) csoportjába csillós hámmal borított, hosszútestű tengeri állatok, a féregszerűek (Helminthomorpha) tartoznak. Ezeknek nincs akvarisztikai jelentőségük. Csak második altörzsének, a zsákállatoknak (Tunicata) van akvarisztikai jelentősége. 3 osztályra különülnek. A zsákállatok változatos formáit mint hasznos filtráló szervezeteket gyakran láthatjuk tengeri akváriumokban.

314

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ZSÁKÁLLATOK (TUNICATA) Pelágikusan (úszva-lebegve) vagy aljzathoz rögzülve élő tengeri gerinctelenek, amelyek szervezetében először jelenik meg vitathatatlanul a gerinchúr. Egy részük egész életét pelágikusan éli le, más részük csak lárva korában él így, majd bizonyos fejlettséget elérve megtelepszik, átalakul és helyhez kötött állattá válik. Testüket kívülről a nevükben is szereplő zsák burkolja, amelynek sajátos anyaga, a tunicin vegyi szerkezetében megegyezik a növényi cellulózéval. A tengervíz a szájnyíláson jut be, és a bélcsatorna elején levő kopoltyúkosár nyílásain áramlik keresztül. Hímnős állatok. Ivartalanul is szaporodnak, mégpedig bimbózással. Egyes fajok ivaros és ivartalan szaporodása egymást váltja (metagenesis). Lárváik farki részében szabályos gerinchúr van. A lárva átalakulásakor ez a gerinchúros farki rész eltűnik, kivéve a farkos zsákállatokat (Copelata), ahol az kifejlett korban is megmarad.

Farkos zsákállatok (Copelata) Általában apró termetű, egész életüket lebegve-úszva töltő állatok. Olykor óriási tömegű tengeri planktont alkotnak. Jellemző tulajdonságuk, hogy tunicin köpenyüket levethetik és újraképezhetik. Kocsonyás, áttetsző testük hordó alakú törzsre és annak has-oldaláról eredő, oldalt összenyomott, evező farokra tagolódik. A zsák elején két rácsos ablakocska mindig az állat haladásának irányába néz, a rajtuk keresztül bejutó víz bonyolult, finom hálózatú szűrőkészüléken halad keresztül, amely a táplálékot megköti. Az átszűrt víz a zsák hátsó nyílásain távozik. Amikor a finom szűrők nyílásai eldugulva használhatatlanokká válnak, a farkos zsákállatocska házának alsó nyílásán kibújik és a leválasztott házát órák alatt újjal pótolja. Tartásuk egyszerű, kis öntöttüvegű medencében is, szellőztetéssel könnyen megoldható. Etetésük lényegében az akváriumuk vizének részleges kicseréléséből áll; a friss vízzel ugyanis újabb táplálékot (lebegő algákat és egysejtűeket) viszünk medencéjükbe. Ezt időnként kiegészíthetjük még frissen keltetett Artemia-lárvákkal. Más, kisebb plankton szervezetekkel együtt tarthatók. A farkos zsákillatok áteső fényben jobban megfigyelhetők.

A Földközi- és Adriai-tengerből gyűjthetjük be a fehér farkos zsákállatot (Oikopleura albicans). Törzse csupán 0,5 cm, farka 1,5 cm hosszú. Nagy testnyílását a törzse fölött finom rácsozat fedi, ami a túl nagy táplálék bejutását szitaként zárja el. Az áttetsző ház belsejében farkának csapkodásával hajtja a vizet legyezőszerű szűrőkészülékébe. Hagyma formájú háza eléri a 3-4 cm-t is, amely e piciny állatcsoportban valóságos „óriásnak” számít. Aszcidiák (Tethyoidea) Magánosan vagy telepeket alkotva aljzathoz rögzülő — ritkábban szabadon úszkáló — zsákállatok, Tunicin-köpenyüket sosem váltják. Gerinchúrjuk csak lárvakorukban van meg, s kopoltyúbelük erősen fejlett. A magános alakok teste gumó-, hordó-, gömbded-, cső- vagy zsák alakú; egyik végükkel az aljzathoz nőttek vagy a homokba mélyednek. A telepek sűrűn egymás mellé zsúfolódott egyedekből állnak, ezeket indák kötik össze, vagy közös alapanyagba beágyazva szivacsra emlékeztető bevonatokat alkotnak. Az úszó fajok telepei hengeresek. Az egyedek testének bevezető szájnyílása és kivezető kloákanyílása némelykor egymás közelében található.

A magános aszcidiák közül tengeri akváriumokban igen jól mutat, ezért gyakran tartják az áttetsző karcsú zsákállatot (Ciona intestinalis), amelyet üde, sárga színéről citrom zsákállatnak is neveznek. A Földközi-tenger és az Adria egyik leg-

315

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

gyakoribb zsákállata. Hosszúkás, áttetsző testének magassága 1,5—S cm között változik. Szájnyílása és kloákája egészen egymás mellett nyílik. E lerögzült zsákállatot többnyire aljzatukkal (szikladarab vagy kagylóhéj) együtt kell a tengerpartról elszállítani, és a medencébe telepíteni. A Földközi-tenger legszebb és legnagyobb zsákállata a sziklás talajon, sekély vízben nagy tömegben élő kérges zsákállat (Phallusia mammilata). Nevét onnan nyerte, hogy 10-15 cm nagyságú dudoros, fehér köpenyére moszatok és apró állatbevonatok rakódnak, ami kérges külsőt kölcsönöz az állatnak. Pompás tarka bevonatokat alkot az akvárium szikláin a változó színű telepes zsákállat (Botryllus schlosseri). A tengerben kövekre, cölöpökre, sőt növényekre is rátelepedő kolóniáik színe a világoskéktől a narancssárgáig és a világoszöldig változik. A szép bársonyos telep sötétebb tónusát az egyedek világosabb peremű nyilásai által létrejövő mintázat tarkítja. Szalpák (Thaliacea) Hengeres- vagy hordó alakú, némelykor függeléket viselő, üvegszerűen átlátszó köpenyű, szabadon úszkáló zsákállatok, amelyeknek nemzedékváltással két alakjuk jön létre. A magános alak, az ún. dajka a hasoldalán sarjadzó indáján (sztolóján) bimbókat fejleszt, s így hozza létre a láncos alakot. Ennek egyedei azután ivarosan szaporodva ismét a. nagyobb termetű magános nemzedéknek adnak életet. Átlátszó tunikájuk falán áttűnnek kör alakban rendeződött izmaik, amelyek alkotása alapján két rendre csoportosíthatók. A szalagizmúak (Desmomyaria) testében az izmok nem gyűrűsek, mert a hasoldalon folytonosságuk megszakad. Ezzel szemben az abroncsizmúak (Cyclomyaria) izmai megszakítás nélkül, gyűrűszerűen futják körül az állat testét. Az utóbbiak száj- és kloakanyílása teljesen szemben áll egymással, míg a szalagizmúak mindkét testnyílása kissé a hát felé tolódott. Üvegszerű köpenyük falán áttűnik élénk színű zsigergomolyuk.

A szalagizmúak közül az Adriában és a Földközi-tengerben rendkívül gyakori a kékgomolyos szalpa (Salpa democratica), amelynek dajkái 8, láncokba fejlődött ivaros egyedei viszont csak 2,5 cm hosszúak. Sarjadzó indáján egymás után sok új egyed keletkezik. Ezek együttmaradva láncot alkotnak, majd leválnak és az akváriumban önállóan, mint láncos szalpa úsznak tovább. Később a lánc ivaros egyedekre esik szét, amelyek önmegtermékenyített petéiből ismét magános szalpák (dajkák) fejlődnek. A szalpákat ne tartsuk kis medencében, mert táplálkozásukhoz (filtráló szervezetek!) és nemzedékváltásukhoz nagyobb vízteret igényelnek. Gondozásuk a rendszeres szellőztetésen kí vül időnkénti törpeplankton utánpótlásból, azaz „öreg” akváriumvízzel való részleges vízcseréből all.

316

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

C) HALAK

Az akvaristák legkedveltebb, s ennek megfelelően leggyakrabban és legszélesebb körben gondozott akváriumi állatai kétségkívül a gerincesek törzsébe tartozó halak, melyek részletes ismertetésével, tartásával és tenyésztésével egy külön kötetben foglalkozunk. MIT KELL TUDNI A HALAK AKVÁRIUMBA TELEPÍTÉSE ELŐTT? Mielőtt akváriumunkat halakkal népesítenénk be, tisztában kell lennünk azzal, hogy 1. hideg- vagy melegvízieket, 2. békésen együtt tarthatókat (társas népesítés), 3. ragadozó, összeférhetetlen természetű, vagy eltérő környezeti igényük miatt külön tartandó fajokat (biotóp népesítés), 4. avagy tenyészhalakat kívánunk tartani. Mindez ugyanis már eleve megszabja az akvárium berendezésmódját, illetve az adott medence berendezése és a víz minősége szerinti fajkiválasztást. A betelepitést meg kell előznie a tartandó faj vagy fajok gondozási igényeit magukban foglaló leírások tanulmányozásának. Sajnos ezt sok akvarista mulasztja el, s ennek ara a gyakran megfizetett drága „tanulópénz”, amelyet könnyen megtakaríthatott volna, ha előre tájékozódik a megtetszett halfaj természetéről, valamint hőmérséklet-, vízösszetétel-, oxigéntartalom-, tér-, környezeti elem- és táplálék-igényéről. Akváriumunk hallal való betelepítésénél számolnunk kell a medence műszak adottságaival és berendezési korlátaival is. Így a betelepítendő halfaj kiválasztását megszabja:

1. 2. 3. 4. 5.

akváriumunk űrtartalma és méretarányai; fűtött vagy nem fűtött volta; vizének rendszeres szellőztetése vagy ennek mellőzése; talajának alapozottsága (teljes rétegében tisztára mosott vagy mosatlan homokkal, illetve agyaggal alárétegzett talaj); a medence megvilágítási viszonyai; 317

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

vizének vegyi összetétele (amelyen nem mindig áll módunkban változtatni); 7. a medence adott berendezési módja, növényekkel való beültetési jellege; 8. társas népesítéskor már a medencében levő faj vagy fajok; 9. a rendelkezésünkre álló haltáplálék; 10. a tartandó halra vagy halakra fordítandó gondozási idő, és nem utolsó sorban anyagi lehetőségeink. AKVÁRIUMI HALAK BESZERZÉSE Az akváriumba telepítendő halakat vagy magunk gyűjtjük be (hazai fajokat), vagy szaküzletben vásároljuk, esetleg akvarista társunktól kapjuk vagy cseréljük. Hazai halak begyűjtésére rendszerint azért kerül sor, mert ezek tartásával és árusításával a szaküzletek általában nem, vagy csak alkalmanként foglalkoznak. A személyes begyűjtés előnye az is, hogy így megismerjük a befogott hal környezetét, s egyrészt jobban kialakíthatjuk annak biotóp-akváriumát. A hazai halakat sohase nyáron, hanem koratavasszal vagy ősszel gyűjtsük, mert a szállítóedény nagymérvű felmelegedését nem bírják és tömegesen elhullanak. Csak teljesen sértetlen, hibátlan példányokat telepítsünk a medencébe. A begyűjtésre esernyőszerűen széttárható csalihalhálót (horgászati szaküzletekben kapható), házilag készített, durvább szemű, háromszögletű kézihálót, fémszövetű ételborítót és kis varsákat használhatunk. A halászati szövetkezetek rendszeresen varsáznak. Tőlük is szerezhetünk olyan — varsákba bejutott — akváriumba alkalmas kisebb példányokat, amelyek számukra nem értékesek és nem esnek halászati tilalom alá. A hazahozott halakat ne tegyük mindjárt végleges helyükre, hanem szoktatás céljából a kerti cementmedencébe, vagy ha ilyen nincs, előbb valamely nagyobb, lapos edénybe, karantén-tartályba. Itt módunkban áll a sok oxigénhez és vízmozgáshoz szokott fajokat az akvárium alacsonyabb oxigénviszonyaihoz és állóvizéhez fokozatosan hozzászoktatni, s a begyűjtött állatokat megfigyelni. A szabadból ugyanis veszélyes halparazitákat hurcolhatunk be a frissen befogott halakkal, amelyek gyakran csak a begyűjtés utáni héten vagy hetekben válnak észrevehetőkké. A szaküzletből vásárolt halak kiválasztásánál a következő szempontokat tartsuk szem előtt:

1. Lehetőleg mindig fiatal, életerős állatokat vásároljunk, amelyek akváriumunk viszonyaihoz még jel tudnak alkalmazkodni, s a kifogást és szállítást sem sínylik meg úgy, mint az öregek. 2. Ne vigyünk azonban haza túl fiatal, zsenge halivadékot sem, mert ezek a kifogáskor törődnek, a szállítást ugyancsak megsínylik, s az áthelyezés esetleg táplálkozásukban — és ezzel fejlődésükben is — átmeneti zavart okozhat.

318

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

3. Ha egy halfajt tenyésztés céljára kívánunk beszerezni, akkor se vegyünk

öreg állatokat. Megbolygatva, új környezetben a legjobb tenyészpár is könynyen elvesztheti szaporodási készségét, miután nehezen tudja az új viszonyokat megszokni. Legtanácsosabb a szaporítandó fajból több (6-10) fiatal egyedet beszerezni, azokat kedvező tartási feltételek között felnevelni, s közülük a legjobban összeillő és egymással párzási hajlandóságot tanúsító, legszebb példányokat tenyésztésre kiválasztani. 4. A kiválasztandó példányok viseljék magukon fajuk vagy tenyészváltozatuk jellegzetes bélyegeit, amihez viszont ismerni kell az illető faj alaktani és színbeli sajátosságait. Azt is tudni kell, hogy a fiatal állatok alakja és színezete többé-kevésbé még eltér a kifejlett példányokétól („gyermekruha”). 5. Kitenyésztett akváriumi törzsek egyedein az ún. standard-értékeket is vizsgálnunk kell, amelyek általában a test és az úszók méretarányaira, a hat-es farkúszók alakjára és méretére, valamint a színezetre vonatkozhatnak. E standard-értékeket az illető halfaj nemesítésével foglalkozó akvarista társaságok szakbizottságai állapítják meg, és ezeket a fajok ismertetésében találhatjuk meg. 6. Mindenek fölött fontos kérdés, hogy a beszerzendő hal egészséges-e. itt csupán a puszta szemmel is észrevehető esetleges paraziták vagy külsőleg is jelentkező kórtünetek gondos vizsgálatára szorítkozhatunk (ezeket a halbetegségek közt tárgyaljuk). Csak olyan halat vigyünk haza, amelynek:

a) veleszületett torzulásai, testi fogyatékosságai nincsenek; b) úszói hibátlanok; c) bőrén opalizáló lepedék, pettyek, elszíneződött foltok vagy gyanús kis élőlények nem láthatók;

d) pikkelyei szabályosan a testhez simulnak (nem elállók vagy hiányosak) ; e) szemei nem dülledtek vagy beesettek; f) hasa nem lapos; beesett vagy homorú; az állat jól táplált, nem nagy fejű és csökött törzsű;

g) amely faji vérmérsékletéhez viszonyítva élénk, étvágyat mutat, menekülési reflexei jók, de nem betegesen ijedős.

AKVÁRIUMI HALAK SZÁLLÍTÁSA A halszállítás követelménye, hogy az állatok a lehető legrövidebb szállítási idő alatt, törődés, sérülés nélkül, épen kerüljenek új helyükre, s a szállítás folyamán a víz hőmérséklete és oxigéntartalma jelentős mértékben ne változzék. A hőmérséklet kívánt szintjét a szállítótartály hőszigetelésével, a szállítás során elhasznált oxigént pedig mérsékelt szállítóedény-népesítéssel, szállítás közbeni szellőztetéssel (levegő bepréselésével) és legújabban oxigéntartalékkal oldhatjuk meg. Kevés példány közeli szállításakor közönséges és patentzáras befőttesüvegeket, termoszokat, nagyobb egyedszámhoz és távolabbi szállításra pedig bádog- vagy alumíniumkannákat használnak. Mindezeket azonban egyre inkább

319

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kiszorítják az átlátszó falú, légmentesen leköthető polietilén műanyagzacskók, amelyek a kereskedelemben különféle áruk csomagolására is kitűnően beváltak, és kisebb-nagyobb méretben egyaránt kaphatók. Biztonságosabb halat szállítani két egymásba tett, egyforma méretű műanyagzsákban. A halak hőmérséklet-ingadozás iránti érzékenysége nagy. A fokozatos hőváltozásokat az eredetitől 2-3 C°-kal le- vagy fölfelé még általában elbírják, az ennél nagyobb változások azonban már károsak, sőt a kényesebb fajok pusztulását is okozhatják. Ezért a szállító tartályokat hőszigetelő anyaggal burkolják körül. Befőttesüveghez, műanyagzacskóhoz, kisebb távolságra több rétegű közönséges újságpapír is megfelel. Távolabbi szállításkor azonban a szállítókannát vagy a műanyagzsákot (ezt minden esetben) kartondobozba, esetleg megfelelő méretű vízhatlan zsákba csomagoljuk s a kanna vagy műanyagzsák és a kartonláda, illetve a külső zsák közötti teret fagyapottal vagy üveggyapottal töltjük ki. Különösen az utóbbi kiváló hőszigetelő, de használatához húzzunk háztartási kesztyűt, mert a körmünk alá kerülve égető, gyulladásos fájdalmat okoz. A halak szállítás közben lélegzésükkel folyamatosan csökkentik a szállítóvizeik oxigéntartalmát, illetve növelik annak széndioxidtartalmát. Közben a testükről leváló nyálka és az ürülék bomlása is hozzájárulnak a szállítóvíz oxigéntartalmának csökkentéséhez. Ugyanakkor a szállítás alatt — ha a szállítókanna (lapos kerek, vagy hosszú, ovális bádogedény, külön halszállítási célra, lezárható fedővel készítve) nem raktárhelyiségben, hanem kézben vagy szállítóeszközön van — némi oxigén-utánpótlás is bekövetkezik. Erre azonban csak akkor kerül sor, ha a szállítóvíz felülete eléggé nagy és a kannában (műanyagzsákban) minél nagyobb felületen érintkezhet a levegőréteggel. Ennek érdekében a szállítóedényt általában csak félig töltsük meg vízzel. A szállítás alatti oxigénellátottság természetszerű módszere lehet nem túl hosszú idejű szállítás esetében a szállító-víz térfogatára megfelelően történő népesítés mértéke, hozzászámítva a szállítás alatti rendszeres vízmozgatás és a nagyobb vízfelület oxigénutánpótló effektusát is. Itt tekintettel kell lenni az egyes halfajok kisebb vagy nagyobb oxigénigényére is. Általános tájékoz170. ábra. a) halszállító kanna megfelelő formátatásként szállításhoz a követkeja, fedele, és a szállítóvíz-légtér helyes aránya; b) ző víztérfogat-egységeket javasolsűrített levegővel szellőztetett, vontatható haljuk a különböző méretű halakszállító tartály (hidrobion) (A szerző terve nyomán) hoz:

320

Dr. Lányi György

A hal hossza cm-ben 1,5 3 5 7 10

Korszerű akvarisztika 1966

Szállítóvíz (l) 0,05 0,10 0,20 0,30 0,50

A hal hossza cm-ben, 15 20 25 35

Szállítóvíz (l) 0,75 1,50 2,50 4,00

A közölt víztérfogat-egységek mozgásban levő, kiterjedtebb felületű szállítóvízre vonatkoznak. Amint a táblázatból láthatjuk, az egyszerű népesítési arányra és a szállítóeszköz rázására, vízmozgatására alapított

171. ábra. Korszerű halszállítás oxigénnel, műanyagzsákokban

halszállításkor a szállító tartályt nem használhatjuk ki gazdaságosan, vagyis aránylag sok vízzel kevés halat szállíthatunk. Hosszabb idejű szállításhoz és kényesebb fajok esetén ez a módszer egyáltalán nem válik be. Ezért ilyenkor a szállí321

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

tóedény vizét a fedőn át bevezetett gumicsövön vagy a kanna aljába forrasztott vezetéken keresztül (hidrobion) levegővel szellőztetjük. Ezt háromféleképpen érjük el: a) kézi fújtatóval időnként felpumpált gumilabdával; b) autópumpával feltöltött fémtartállyal (ez a tartállyal egybeépítve adja a hidrobiont), c) a szállítóeszköz áramszolgáltató hálózatába bekapcsolt elektromos szellőztető készülékekkel (pl. tengerentúlról jövő hajószállítmányoknál). Mindezeket a szállítástechnikai módokat messze felülmúlja a legkorszerűbb, immár általánosan elterjedt oxigéntartalékos halszállító eljárás. Ezzel a módszerrel a szállítandó halakat kettős műanyagzsák fele részéig töltött szállítóvizébe rakjuk, olyan mértékben, hogy zsúfolásukkal ne törjék egymást. Ragadozó természetű vagy nagyobb testméretű halakat kisebbekkel, avagy kényesebb, lágytestű fajokat élénk mozgásúakkal semmi esetre se tegyünk közös szállítózsákba) Ezután a zsák nyílásába oxigénpalackból gumicsövet vezetünk és körülötte a műanyagzsákot légmentesen összefogjuk. Vigyázzunk, hogy a gumicső vége ne érjen bele a szállítóvízbe, sőt a víztükör fölött több centiméternyire álljon I Ezután óvatosan annyi oxigéngázt engedünk a víz fölé, hogy attól a műanyagzsák víztér fölötti része felfúvódjék, (le túl feszes ne legyen. Végül a gumicsövet kirántjuk, s a zsák felső szélét visszahajtva lekötjük vagy feszesen gumigyűrűvel zárjuk. Ezután a műanyagzsákot kartondobozába tesszük és puha anyaggal, hideg időben vagy nagy melegben hőszigetelő üvegvattával vesszük körül. A ládán kívül tüntessük fel: „Élő halak! Kérjük, a csomagot ne fordítsák meg,, ne dobálják, s ne állítsák meleg helyre!” Szállítás közben a légmentesen lezárt zsákban a víz oxigéntartalma mindig annyi lesz, amennyit az adott hőfokon a. szállító víz egyáltalában lekötve tart-hat (pl. 20 C°-on 6,30 cm3, 25 C°-on 5,78 cm”). Ezzel a módszerrel már a legtávolabbi földrészekre is sikerült kifogástalan állapotban akváriumi halakat. eljuttatni. Az eljárás nagy előnyei az állandó oxigénellátottság és a puhaanyaggal 172. ábra. A díszhalas műanyagzsákok távolra körülvett műanyagzsák kímélő szállításának módja: 1. megfelelő szélességű hatása a halakra. üveg kartonhenger formálásához és összeraA szállítás közbeni esetleges gasztásához; 2. műanyagzsák — formatartó sérülésekre, valamint a halak kartonhengerben, (nyíllal jelezve az összeragasztási felület) ; 3. az így védett műanyagzsátestéről leváló nyalka és ürülék kot kartondobozban fagyapottal, üvegvattával, bomlására számítva —főleg távomajd több réteg újságpapírral burkoljuk (Erelabbi szállításoknál — a szállítódeti)

322

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

vízbe fertőtlenítő anyagot szoktak tenni, pl. 2%-os methylénkék oldatot —5 literenként 3 cseppet; vagy 10/00-es Trypaflavin (Xantakridin) oldatot — 5 literre 1 cseppet.

A HALAK BETELEPÍTÉSE AZ AKVÁRIUMBA A hazaszállított halak akváriumba helyezése látszólag már szót sem érdemlő kérdésnek tűnik, pedig e művelet során — kellő hozzáértés hiányában — komoly hibákat követhetünk el. A halak azon nyomban a medencébe való zúdítása például a halak megfázását, vagy a jóval melegebb víz azok elbágyasztását, légszomját, a medence talajának felkavarását, beszennyezését, fertőzését okozhatja. Ezért ilyenkor az alábbi rendszabályokat tartsuk be.

1. A halakat vizsgáljuk át, nem sérültek-e meg a szállítás során; a sebesült, vér2.

aláfutásos, rongyolt úszójú példányokat különítsük el, az esetleges hullákat pedig távolítsuk el. Ha van karantén (elkülönítő) medence, akkor az idegenből érkezett halakat sohase végleges helyükre, hanem 2-3 heti időre ebbe az elkülönítő medencébe tegyük, amelyet a többi medence gondozása után, külön eszközökkel kezeljünk. Az elkülönítő idő alatt az esetleges rejtett fertőzések előbukkannak, és így idejében lokalizálhatók. Ellenkező esetben az akvárium régi lakóit is megfertőznénk, s a fertőtlenítéssel annak szép berendezését is fel kellene áldozni. Ha végleges helyükre telepítjük az új halakat, akkor se öntsük be őket a szállítóvízzel együtt. Mindenekelőtt hőmérővel ellenőrizzük a szállítóedény és az akvárium vizének hőmérsékletet. Amennyiben több fokos eltérést tapasztalunk — a befőttes üveget állítsuk bele a medencébe, úgy, hogy szájának peremét a medence felső szélén átfektetett két faléc, vagy bot közé fogjuk! A műanyagzacskóba zárt halakat vizük hőmérséklet megmérése után óvatosan öntsük át megfelelő nagyságú üvegbe, és azt ugyanúgy függesszük be a medencébe. A hőkiegyenlítés után (ha ez egyáltalán szükséges) kerülhet csak sor a halak betelepítésére. E célból a szállítóvizet a halakkal óvatosan szélesebb edénybe öntjük, és onnan hálóval egyenként halásszuk át őket az akváriumba. Közvetlenül csak apró, kényes testű halakat és alig szennyeződött szállítóvizet szabad átönteni, de ezt is vigyázva, hogy a talaj felkavarásit elkerüljük, A frissen betelepített halak egy része átmenetileg elveszti színét, elhalványodva bújik el, mások viszont nagyon is élénken, sőt riadtan úszkálnak ide-oda, ijedten menekülve nagyokat ugranak, ezért a medencét nyomban takarjuk le fedőüvegével.

323

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUM GONDOZÁSA

AZ AKVÁRIUM GONDOZÁSÁNAK ALAPELVEI

A nagy gonddal és nem csekély fáradsággal berendezett, majd benépesített akvárium csak akkor marad szép, lakói akkor fejlődnek jól s maradnak egészségesek, ha a medencét és annak lakóit kellő hozzáértéssel, szeretettel, rendszeresen, és türelemmel gondozzuk. Az akváriumnak ugyanis kisméreteinél fogva nincs olyan fokú biológiai ön szabályozása, mint a természetes vizeknek, s mennél kisebb a medence, annál hamarabb okozhat benne egyensúlyfelborulóst a felhalmozódó szerves hulladék (a pusztuló növényi részek, a bomlásnak induló ételmaradékok, az állatok váladékai és ürüléke), az elalgásodás, a káros állati szervezetek (csillós véglények, planáriák, hidrák stb.) elszaporodása és az esetleges fertőzések gyors elterjedése. Az akvárium rendszeres tisztogatását s túlfejlődő növényzetének (algák és fejlettebb vízinövények) illetve túlszaporodó állatainak (csigák, halak stb.) állományszabályozását az esztétikai szempontok is megkövetelik, hiszen az akvárium egyben otthonunk dísze — és annak is kell maradnia. Az akvárium gondozása sokféle teendőt foglal magában, amelyeknek csupán az áttekintése is már soknak, terhelőnek látszik a kezdő akvarista számára. A gyakorlat során azonban e munkák nem mindegyike és főleg nem egyszerre jelentkezik, ha azokat napról napra osztjuk el. Helytelen az akvárium lakóit folytonos rendezgetéssel vagy túlzásba vitt tisztogatással háborgatni. De éppígy helytelen a szükséges karbantartást „akváriumunk természetes, háborítatlan fejlődésének” ürügyén elhanyagolni, Vagyis semmi sem lehet természetellenesebb és biológiailag helytelenebb egy hetenként átrendezett „ünnepi medencénél”, amelyben vakítóan fehér a homok, csillogó a friss víz, a fény felé nem álltak be a növények, halovány színűek, félénkek és nyugtalanok a halak. Hiba, ha az akvárium hátsó falán és kövein kevés zöldalga sem maradhat meg, ha növénytövei közt a legcsekélyebb mértékű érett mulm sem húzódhat meg, ha minden új hajtást — mintha csak díszpark volna — lenyesegetnek, és növényanyagát folyton átrendezgetik. Az efféle „akvarizálás” a növények és állatok normális fejlődésére fölöttébb káros, hiszen azok minél kevesebb háborítást tűrnek el, nem is szólva arról, hogy minden felújítás az akváriumban addig kialakult egészséges biológiai állapot feláldozását is maga után vonja. Legyen tehát alváriumunk gondozásának fő alapelve,

324

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

hogy: inkább naponta foglalatoskodjunk vele egy keveset, mint hathetenként kényszerüljünk — esetleg vízcserével egybekötött — teljes felújítására! Az akváriumgondozás munkáit 3 fő csoportra osztjuk: I.

az akvárium karbantartására.,

II. a halak etetésére, III. a halak betegségeinek megelőzésére, ill. továbbterjedésük megakadályozá-

sára és gyógy- kezelésére. AZ AKVÁRIUM KARBANTARTÁSÁNAK RENDSZERES TEENDŐI ÉS AZ AHHOZ SZÜKSÉGES SEGÉDESZKÖZÖK 1. Az akvárium vízhőmérsékletének rendszeres ellenőrzése. Eszköze az akváriumi hőmérő, amely e célra gyártott, általában 0-40 C0 beosztású, borszeszes vízhőmérő; függőleges helyzetét alul viaszréteg közé zárt ólomsörétek biztosítják. A medence főtő-testtől távolabb eső sarkába rögzítjük tapadógumival. Az üvegcsavar végződésű akváriumi hőmérőket a medence talajába szúrva rögzíthetjük. 2. A felgyülemlő hulladék (táplálékmaradék, rothadó növényi részek, halak ürüléke, képződő iszap) eltávolítása a medencéből. Eszköze az iszaplopó. Az egyszerű iszaplopóknál az akvarista hüvelykujjának párnájával légmentesen befogja az üvegcsövet, és a hulladék fölé 2-3 cm-nyire igazítja az eszköz alsó, beszívó részét. Ezután keveset lazítva a lefogáson, kevés vizet enged a lopó „hasi” részébe, amely magával rántja a talajon felgyülemlett szenynyeződést. Ezt addig ismétli, amíg az iszaplopó teljesen meg nem telik vízzel, majd a cső

173. ábra. Akváriumi hőmérők: 1. függőleges helyzetben lebegő borszeszes hőmérő; 2. talajba rögzíthető hőmérő; 3. tapogatógumik a hőmérők rögzítéséhez; 4. fémszelencés, mutatójelzős üvegre rögzíthető külföldi akvárium-hőmérő

325

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

végét ismét légmentesen befogva a lopót kiemeli, és a szennyezett vizet kiönti. A szaküzletekben az akvárium vízoszlop-magasságának megfelelően többféle méretben kapható. Külföldön elterjedtek a műanyagból készült, az akvárium megszűrt vizét a medencébe nyomban visszatöltő, és az automatikusan működő iszaplopók is. 3. A medence vizének leszívása és feltöltése, nagymennyiségű iszapszennyeződés megszüntetése. Eszközei a szívócső, és az esetleg vele kombinált iszapharang. Az előbbi a medence űrtartalma szerint 20 vagy 30 mm átmérőjű piros gumicső. (Sárga vagy fekete gumiesőből mérgező anyagok oldódnak ki, tehát ezek alkalmatlanok!) A szívócső hossza a medence magasságának legalább 2,5-szerese legyen. A medencébe behajló végét az elhanyagolt medencékben felgyülemlett szennyeződés könnyebb összegyűjtése végett üvegcsődarabbal toldjuk meg, mely merevségénél fogva jobban irányítható. Még alkalmasabb erre a célra az alul kiszélesedő szájú iszapharang-toldalék. Részleges vízcserénél vagy csupán hulladék eltávolításánál a kisebb halak miatt tanácsos a cső vagy az iszapharang végére tüllhálót rögzíteni. A medence vize megszívás nélkül is leereszthető a gumicső vízcsapnál való részleges megtöltése, két végénél való légmentes elszorítása, s a medencébe helyezés után a leszorított végek egyszerre történő elengedése által. 4. Az akvárium üvegfalára rakódó algák eltávolítása. Eszköze az algakaparó. A medence magasságának megfelelő hosszúságú nyél végéhez 75 0-os szögben csatlakozó zsilettpengetartó. Pengerögzítő-lemezei közé keveset használt, nem kicsorbult élű borotvapengét erősítsünk, majd a nyelet az üvegfallal párhuzamosan mozgatva; egymás melletti pásztákban haladva leborotváljuk az algát. Az algakaparót csak gyengéden és folyamatosan húzzuk végig az üvegfalon, hogy a talajról homokszemcsét fel ne rántsunk az algakaparóval, mert a pengeél és az üvegfal közé kerülő kvarchomokszemcse az üveget összekarcolja! A medence faláról leborotvált algafoszlányokat azután iszaplopóval eltávolítjuk. 5. Akváriumi halak kifogása, elpusztult állatok eltávolítása a medencéből. Eszköze az akváriumi kéziháló. Ez a kifogandó halak testhosszának megfelelő keretméretű nyeles- háló, négy- vagy háromszögletű hálókerettel. Az előbbi forma a megfelelőbb. A tüllből vagy ritkább szövetű nylon anyagból készült háló enyhén öblös kiképzésű. legyen; a mély vagy csúcsban végződő háló nem alkalmas! A kiszemelt halat igyekezzünk a hálóval az elülső üvegfal felé terelni, az eszközzel lassan mögéje kerülni, és a sarokba vagy a fal mellé rekesztett állatot egy riasztó kézmozdulattal a háló mélyébe kergetni. Ezután a hálót az üvegfal mellett gyorsan fölfelé húzva kiemeljük. 6. Akváriumi növények beültetése, a berendezett medencében új hajtások elültetése, a talaj egyengetése. Eszköze az ültetővilla, amely a medence magasságának megfelelő hosszú nyél végén kiképzett villaág. Az ágak hossza 8-10 mm. 7. Féregeleség adagolása. Eszközei csipeszek. Édesvízi halaknál nikkelezett fémcsipeszt, tengeri állatokhoz azonban csakis fából vagy műanyagból készült csipeszeket alkalmazunk. Másik eszköze: a labdacsos etetőcső. Ez 15 vagy 20 cm hosszé és 10 mm átmérőjű üvegcső, egyik végén gumilabdaccsal lezárva. 8. Szétvágatlan Tubifex-szel való etetés megkönnyítésére élőeleség-etetőt alkalmazhatunk. Ez vízen úszó üveg- vagy műanyag-kosárka, melynek lyukain a férgek fokozatosan kimásznak, s így azokat a halak folyamatosan elkapkodják. Az élőeleség-etetőt tanácsos tapadógumival a keskenyebb medenceoldal üvegfalához rögzíteni, s ha nem az újabb, felfogótálcával kombinált típusú élőeleség-etetőről van szó, helyezzük el alatta etetéskor — az aláhulló férgek talajba fúródásának megakadályozására — egy Petri-csésze alját. 9. Szárított, vagy műeleséggel való etétésnél az eleség víztükrön való szétterjedésének megakadályozására használjunk etetőgyűrűt. Ez üvegcsőből vagy műanyagból készült négyszögletes, háromszög vagy kör alakú, víz színén lebegő zárt eső. A száraz eleséget az etetőgyűrű közepébe szórjuk. 10. A medence elpárolgó vize után visszamaradó vízkőszegély eltávolítására szivacsot használjunk. E célra háztartási szivacs-hulladék is megfelel. Csak az a fontos, hogy az akváriumhoz külön szivacs legyen, mert a mosdásra vagy mosogatásra használt szivacsokból halainkra káros anyagok kerülhetnek a medence vizébe! A használatban levő eszközök mellett célszerű készenlétben tartani:

1. 2.

326

tartalék szellőztető-porlasztókat; Trypaflavint (jelenleg nálunk Xantakridin néven kerül forgalomba gyógyszertárban), Neomagnol tablettát vagy Chloramint (NDK-beli készítmény) az infuzóriásodás leküzdésére vagy fertőtlenítésre;

Dr. Lányi György

4. 5.

Korszerű akvarisztika 1966

4%-os formalint vagy 70%-os alkoholt (gyógyszertárakban kapható), és dugókkal ellátott üvegfiolákat az elpusztult állatok megőrzésére, vagy fertőzésgyanús, ill. már megbetegedett akváriumi halak vizsgálat céljára való konzerválásához; néhány ív itatóspapírt a medence felszínén keletkező biológiai hártya (olajos-poros réteg) eltávolítására; 5. akváriumonként kis füzetet a gondozással kapcsolatos feljegyzések, a medencében észlelt jelenségek vagy tenyésztési-fejlődéstani megfigyelések naplószerű regisztrálására. NAPI GONDOZÁSI TEENDŐK

A napi gondozási munkák: a reggeli és esti ellenőrzés, etetés, és a szükséglet szerinti kisebb tisztogatás. Reggelenként e l l e n ő r i z z ü k : 1. 2. 3. 4. 5.

nem szivárog-e az akvárium, s ha szükséges, akkor szigeteljük (l. 85. old.); milyen az akváriumvíz hőmérséklete?; akváriumunk vize nem zavaros vagy zöldes-e; ha igen, akkor legkésőbb a délutáni vagy koraesti órákban orvosoljuk; az akvárium műszaki berendezése, mindenekelőtt a fűtő-, szellőztető- és szűrőberendezés hogyan működik; a halak egészséges benyomást keltenek-e, az éjszaka folyamán nem pusztult-e el valamelyik, s az esetleg sérült vagy fertőzésgyanús példányt a többitől elkülönítjük, az elpusztult állatot pedig azonnal eltávolítjuk.

A reggeli etetés ne legyen kiadós. Csak annyi eleséget adjunk, amennyit halaink néhány órán belül maradéktalanul elfogyasztanak. A többi eleséget inkább este adjuk. Vigyázzunk, mert a túletetés a biológiai egyensúly felbomlásának egyik főoka, amely a víz zavarosodását, a talaj szennyeződését, kékalga képződést, sőt gyakran a halak megbetegedését eredményezi! Etetés előtt a Tubifex-készletet tisztítsuk meg: erősebb vízsugárral a „féreglabdát” kissé kavarjuk fel, majd rövid ideig várjunk, amíg az élők a fenékre ülepednek, s a felszínen úszó elpusztult férgeket leönthetjük. A visszamaradt férgeket drótszövetű teaszűrőbe öntsük és folyó vízben jól öblítsük át, hogy az éjszaka kiválasztott nyálkarétegtől megszabaduljanak. 174. ábra. A medence vizét Ugyanígy frissítsük fel a vörös szúnyoglárvagumílabdacsos szivattyú(Chironomus) készletünket is. Az élő zással átemelő kombinált planktoneleségből a lavór aljára süllyedt tetemeket szívócső iszaplopóval vagy szívócsővel eltávolítjuk. Planktonrákocskákból és szúnyoglárvákból sohase adjunk annyit, hogy halaink sűrű „eleségfelhő” közt álljanak. A reggeli ellenőrzés és etetés kellő gyakorlattal kevés időt igényel.

327

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Az e s t i vagy késő d é l u t á n i teendők:

1. a reggeli rövid ellenőrzést megismételjük; 2. a tavasztól őszig terjedő időszakban a reggeli etetést kiegészítjük, az ivadékhalakat télen is többször etetjük; 3. a napközben felgyülemlett ételmaradékot és egyéb hulladékot iszaplopóval eltávolítjuk; 4. a medence elülső falán napközben képződött algaréteget lekaparjuk. Általában minden olyan sürgős karbantartási és ápolási munkát, amelynek elvégzésére reggel nem volt idő, az esti órákban végezzük el. Ilyenkor szentelhetünk több időt a növények és állatok alaposabb megfigyelésére, és a műszaki berendezés gondosabb átvizsgálására, kijavítására is. A HETENKÉNTI KARBANTARTÁSI MUNKÁK Hetenként egy alkalommal — többnyire a hét végén — alaposabban foglalkozunk az akváriummal. Ez annál kevesebb munkát jelent, minél többet végeztünk el belőle hétközben. 1. Vizsgáljuk meg, nem változott-e nagyon az akvárium vizének vegyi jellege: a)

a víz keménysége nem emelkedett-e a normál érték fölé (ha igen, akkor módosítjuk);

a víz pH-ja a semleges érték (7 pH) körül van-e, s az esetleg ellúgosodott. akváriumvizet (7,5 pH fölött) enyhén savanyítjuk;

175. ábra. 1. algakaparó oldalnézetben, 2. szerkezete alulról, és 3. felülről nézve; 4. nyélre rögzített üvegtisztító radírgumilap (angol modell)

328

176. ábra. a) ültetővilla; b) akváriumi kéziháló, felfüggeszthető karikával; az alumínium nyelet PVC-cső vagy izolálófesték védi; a háló anyaga tüll vagy porózus nylon

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

van-e a vízben káros hatású ammóniák (ezt 50-100 cm3 akváriumvízben néhány csepp Nessler-féle reagenssel [lúgos K2 (Hg J4) mutathatjuk amely kevés ammóniáktól sárga, sokszor narancsszínű csapadékot ad (az utóbbi vízcserét vagy erősbázisú anioncserélő műgyantán — Wofatit SEW, Varion AD) — való filtrálást kíván); c)

a tengervíz sűrűsége nem emelkedett-e nagyon a párolgás következtében, s ha kell, desztillált vízzel vagy műgyantázott alapvízzel hígítjuk.

2. Vizsgáljuk át a növényzetet, hogy a hét folyamán miként fejlődött:

a) ha növényeink erőteljesen fejlődtek, terebélyesedésükkel a halak úszóterébe belenőttek, új mellékhajtásokat vagy oldalsarjakat hoztak, akkor a túlnövő lombozatot ollóval vágjuk vissza, az oldalsarjakat és mellékhajtásokat vágjuk le, az öreg, felkopaszodott hínártöveket csúcshajtásukkal cseréljük ki, de az erős gyökértörzsű növényekhez ne nyúljunk; b) ha a leveleken zöld vagy kékeszöld bevonatot, zöld fonálszövedéket találunk, akkor a levelekről pálcikával a bevonatot óvatosan leveregetjük, majd ha leülepszik, iszaplopóval eltávolítjuk; a fonálalgákat pálcikára felcsavarjuk, szükség esetén az akvárium fényforrás felőli oldalát selyempapírral betakarjuk vagy a medencét az ablaktól távolabbra tesszük;

177. ábra. Iszaplopók: 1. egyszerű iszaplopó üvegből; 2. szélesebb „hasú", fogást biztosító gyűrűvel ellátott üveg-iszaplopó; 3. átlátszó műanyagból készült, szétnyitható „hasú" iszaplopó (amerikai modell) ; 4. a vizet szűrve visszatöltő műanyag iszaplopó, üvegvatta töltéssel (amerikai modell) ; 5. akváriumi szellőztető vezetékéhez kapcsolható, a vizet szűrő iszaplopó (NDK-modell) ; 6. szellőztetővel működtetett szűrőzsákos iszaplopó (NSZKmodell) ; 7. gumilabda-fújtatóval működtetett, cserélhető szűrőzsákos iszaplopó; ennek vékony légvezető csövéhez felülről csatlakozik a gumi-fújtató (angol modell)

329

Dr. Lányi György

d) e)

f) g)

Korszerű akvarisztika 1966

ha a vízinövények sárgulnak, levélzetükön barnás bevonat van, akkor az elsárgult részeket levágjuk, a barna bevonatot óvatosan ledörzsöljük de ha alatta a levélszövet már rothad, — a barnaalgával belepett részeket is vágjuk le; végül a medencét állítsuk világosabb helyre, ill. mesterségesen világítsuk meg; ha a vízinövények gyengén fejlődtek, eltörpültek, színük halvány, a mesterséges világítás időtartamát növeljük, az akvárium vizébe pedig növénytápoldatot (alapoldat) tegyünk; ha a Cryptocoryne tövek levelei lyukasodnak, sárgulnak, s ez nem a falánk csigáktól vagy a megvilágításban bekövetkezett hirtelen változástól van, akkor az akvárium vizéhez nyomelemes tápoldatot (A—Z-oldatot) adunk, ill. ennek hiányában a víz egy részét cseréljük; ha berendezés után rövidesen a növények levele felülről érdesnek, homokosnak látszik, akkor a felhasznált víz túl kemény, a víz egy részét lágy alapvízzel cseréljük ki; ha a vízen úszó növények a felülről jövő mesterséges fény nagy részét elveszik, — ritkítsuk meg őket.

3. Ha naponta nem fordítottunk kellő időt medencénk tisztogatására, nézzük meg, hogy:

a) nem rakódott-e algabevonat az üvegfalra, s ha igen, — távolítsuk el azt; b) a medence alján nem halmozódott-e fel az ételmaradékokból stb. sok hulladék, s ha igen, akkor el kell távolítanunk (iszapharangos szívócsővel) ;

mennyire apadt az akvárium vize az állandó párolgás folytán, s a visszamaradt vízkőszegélyt szivacsdarabkával letöröljük majd a hiányzó vizet a szokott módon pótoljuk;

d) ha hétközben nem értünk rá, akkor most távolítsuk el az esetleges olajosporos rétegnek tűnő biológiai hártyát.

4. A halak táplálékkészleteivel kapcsolatban a következd heti feladatok adódhatnak:

a) b) c) d)

330

féregtenyésztő ládánkat (Enchytraeus, „grindál”, földigiliszta) vizsgáljuk át, s a penészedő táplálékmaradékot dobjuk ki, a láda talaját nedvesítsük meg (de ne legyen lucskos), valamint a férgeket lássuk el friss táplálékkal; a halivadék számára beállított tápláléktenyészeteket (papucsállat, „mikró”, Artemia) frissítsük fel: lássuk el azokat tápanyaggal, az elsűrűsödött táplálékkultúrákat oltsuk át friss közegbe; lássuk el a halakat ill. az ivadékot a következő hétre planktoneleséggel (gyűjtsük be és tiszta edénybe tároljuk); a rendszeresen szaküzletből beszerzett eleségkészletet is egészítsük ki.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A HAVONKÉNTI KARBANTARTÁSI TEENDŐK Havonta egyszer, azonos időpontokban (pl. minden hónap első szombat délutánján) a szokásos hétvégi karbantartási munkákhoz meg egyéb teendők járulhatnak. Természetesen ezek is a medence állapotától függenek. 1. 2. 3.

5. 6.

Medencénk vizének egyötöd részét cseréljük ki: szűrőráccsal védett, leszívó végű gumicsővel eresszük le, majd azonos hőfokú, az állatok igénye szerinti friss vízzel pótoljuk; a szellőztető-porlasztók teljesítményét ellenőrizzük, és szükség esetén cseréljük ; a külső filtráló szűrőanyagát vizsgáljuk meg, s az elszennyeződött előszűrő töltetet (amely sok oxigént von el és halainkra veszélyessé válhat) folyó vízben mossuk ki vagy cseréljük ki, miként az elhasználódott hidraffinszén töltetet; az összetömődött, s a kövek alatti fekete, bomlásos felszíni talajréteget fellazítjuk (az algakaparó nyelével, vagy ültetővillával), majd az algakaparó lapjával gyengéden visszaegyengetjük; a köveket vigyázva felemeljük, s az alattuk képződött fekete iszapfelületet fellazítjuk, majd iszaplopóval eltávolítjuk: az elszaporodott csigaállományt megritkítjuk: a feleslegeseket hosszúszárú csipesszel kiszedegetjük az akvárium vizét tartalmazó befőttes üvegbe; a fedőüveget a vízkőfoltoktól és a portól ecetes-sós vízzel megtisztítjuk, majd leöblítjük és szárazra töröljük. AZ AKVÁRIUM KORATAVASZI KARBANTARTÁSI MUNKÁI

Az akvárium „tavaszi nagytakarításának” tekinthető munkákra csak akkor kerül sor, ha annak egészséges biológiai állapotát a tél folyamán nem sikerülmegőriznünk, Sokszor persze a heti és havi karbantartási műveletek is elegendők, de ha a medence talaja és kövei a tél folyamán nagyon beszennyeződtek a falakat és a műszaki berendezést kovaalgák lepték el, akkor a növényzet egy részét és a vizet ki kell cserélni, s esetleg az egész berendezést fel kell újítani. Ez főleg akkor szükséges, ha más állatokat kívánunk a medencében gondozni. A koratavasz a legkedvezőbb ideje az ilyen felújításnak, mert a növények gyorsan magukhoz térve ismét továbbfejlődnek, s ebben az évszakban a halak is hamarabb kiheverik a „nagytakarítással” járó háborgatást. A medence felújítását igen megkönnyíti, ha a növények — vagy legalábbis az átültetésre kényesebb, érzékeny fajok — cserepekben vagy cseréptálakban vannak a homok közé süllyesztve. Ilyenkor az átrendezés kevésbé viseli meg a növényeket, s a munka is gyorsabb, egyszerűbb. Ha mégis mellőzzük a teljes felújítást, amire egyébként többnyire hajlamosak vagyunk, akkor a következőket végezzük el:

1. a talaj felső rétegét — különösen a kövek alatt — lazítsuk fel; 2. a talajfiltrálót vegyük ki, tisztítsuk meg és művatta-töltetét cseréljük ki; a

külsőfiltráló összes szűrőrétegét vegyük ki, és tartályának, valamint esőrendszerének a megtisztítása után új szűrőrétegekkel rendezzük be;

331

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

3. a medencébe vezetett műszaki berendezéseket és dekorációs elemeket óvatosan emeljük ki és alaposan tisztogassuk le;

4. a növények sárgult, barnás bevonatú, pusztulófélben levő részeit vágjuk le, az állományt ritkítsuk meg az elöregedett tövek kivágásával, a csúcshajtásokat vagdossuk le és ültessük a felkopaszodott anyatövek helyére, a fiatal sarjakat kiemelve kissé metsszük vissza gyökerüket, ami a viszszaültetés után a növény fejlődését kedvezően befolyásolja; 5. az akváriumvíznek legalább felét frissel cseréljük ki (teljes vízfelújításkor előbb a halakat a régi medencevízzel töltött tartályba rakjuk át, s csak az újra feltöltést követő néhány nap múlva telepítsük vissza őket az előző helyükre) ; 6. élőeleség (Enchytraeus, „grindál”, földigiliszta) tenyésztő ládáinkat takarítsuk ki, talajukat cseréljük ki és telepítsük újra. ŐSZI KARBANTARTÁSI MUNKÁK A medence őszi nagytakarításával a téli időszakra készítjük azt elő. A téli évszak ugyanis mostohább fény- és hóviszonyaival, valamint egyoldalúbb etetési lehetőségeivel a növényzetre és a halakra nézve nehezebb körülményeket jelent. Jóllehet a korszerű műszaki berendezések — kiváltképpen a mesterséges megvilágítás — e hátrányokat nagyban kiküszöbölik, mégis tanácsos már a késő őszi időjárás beállta előtt a fentebb ismertetett karbantartási munkákon kívül az alábbiakat is elvégezni: 1. a medencét —szükség esetén — az ablakhoz közelebbi vagy más égtáji (keleti, déli) helyre rakjuk át, vagy ami meg helyesebb, megfelelő világító berendezéssel lássuk el; 2. az akvárium falaira és eszközeire rakódott algaréteget maradéktalanul távolítsuk el, miután télen többnyire más algavegetáció szaporodik el, s az elpusztuló nyári algák a vizet szennyezhetik, a növények levelére telepedett algabevonatot pedig ujjunkkal igyekezzünk óvatosan letörölni; 3. a nyár-folyamán elburjánzott és belombosodott növényzetet ritkítsuk meg, az elöregedett töveket szaporulatunkból fiatal hajtásokkal és sarjnövényekkel cseréljük ki; 4. halállományunkat vizsgáljuk át, s ha szükséges, számukat átteleltetési lehetőségeink (fűthető medence-kapacitás, haltáplálék-készletek) arányában — a téli gyérebb medencenépesítés követelményével is számolva — csökkentsük ; 5. filtrálóinkat kitisztítjuk és friss szűrőrétegekkel látjuk el, hogy a téli időszakban kifogástalanul működjenek; 6. élőeleség-tenyészeteinket felújítjuk, a ládák talaját teljesen (vagy csak a felső rétegét) kicseréljük, a férgek intenzívebb etetésével fejlesztjük a nyáron viszszaesett tenyészetet.

332

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

RENDKÍVÜLI GONDOZÁSI TEENDŐK Az előzőkben ismertetett időszakos gondozási munkákat az akvárium normális üzemelése során rendszeresnek kell tekinteni. Ezeken kívül azonban olyan rendkívüli esetek is adódhatnak, amelyek az akvárium egészséges állapotának felborulását eredményezik, s emiatt a szokásostól eltérő — többnyire gyors és erőteljes — beavatkozást igényelnek. Ilyenek adódhatnak pl. az akvárium káros mértékű elalgásodása, vizének infuzóriásodása, valamint a behurcolt hidrák és planáriák elszaporodása esetén. AZ AKVÁRIUM KÁROS MÉRTÉKŰ ALGÁSODÁSA A mérsékelt algaképződés minden akvárium természetes jelensége. A kövekre, dekorációs elemekre, műszaki berendezésekre rakódó üdezöld algaréteg a medencének ún. „beállott”, természetes képet kölcsönöz, az akvárium vizét jelentős mértékben oxigénnel gazdagítja, és természetes tápláléka sok halfajnak és vízicsigának. Nagymérvű elszaporodásuk erős megvilágítás (közvetlen napfény) hatására néhány óra alatt is bekövetkezhet, s ez már komolyabb következményekkel járhat. Az algák hirtelen elburjánzását a szélsőséges fényviszonyokon kívül a víz pHértékének növekedése, szerves bomlástermékek felszaporodása, és más nehezen ellenőrizhető kémiai folyamatok is előidézhetik. Az algaveszély elsősorban megelőzést: a megvilágítás szabályozását, az akvárium rendszeres tisztogatását, higiénikus kezelését igényli; az algák túlszaporodása következtében viszont azonnali erélyes beavatkozás szükséges. Az elburjánzó algák ugyanis áttekinthetetlenné tehetik az akváriumot, és ellepve a fejlettebb vízinövényeket, hamarosan elpusztíthatják azokat. A nagy tömegű alga halainkra is veszélyessé válhat, mert a vizet ellúgosíthatja, az erős megvilágításban az oxigén túltermelésével „buborékbetegséget” (gáz-ödémát), sötétben pedig nagymérvű széndioxid termelésével fulladást idézhet elő. A kisebb halak mechanikus sérüléseket szenvedhetnek a fonálalgáktól, sőt az apróbbak fennakadva szövedékükben, elpusztulhatnak. Ellephetik az algák a petéket és a halak kopoltyúit is. Az algaveszély a következő formákban jelentkezhet akváriumainkban: 1. Az akvárium növényeit, talaját, falait, műszaki és dekorációs tárgyait kékeszöld réteg vonja be. Ez gyakran bársonyos, máskor kenőcsös-nyálkás hatást kelt, ezért az akvaristák „bársonyalgának” vagy „kenő-algának” is nevezik. Az akvárium vize kellemetlen iszapszagot, gyakran karbolszerű bűzt áraszt. Nagyfokú elburjánzásakor a halak bágyadtan viselkednek, szaporán lélegeznek vagy a víz színén levegő után kapkodnak („pipálnak”), előbb szórványosan, majd az egész halállomány kipusztulhat. A növényekre rakódó sötét bevonat megakadályozza a tápanyagfelvételt és a fotoszintézist; a növények hamarosan nyálkásodásos rothadással elpusztulnak. A fenti tüneteket a baktériumokhoz fejlődéstörténetileg legközelebb álló moszatok, a kékalgák (Cyanophyceae) idézik elő. Az akváriumban leggyakoribb fajok az Anabaena, Chamasiphon, Chroococcus, Gomphosphaeria, Microcystis, Lyngbya,

333

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Oscillatoria és Rivularia nemzetséghez tartoznak. Tömeges elszaporodásukat a magas vízkeménység és az erős megvilágítás mellett a medence szennyezettsége is nagyban elősegíti (pl. a túletetésből, a felszaporodó hulladékból, a talajban elszaporodott Tubifex talajfelforgatásából származó bomlástermékek). A kékalgásodást megindíthatja az akváriumnak csapán egy-két pontján levő bomló szervesanyag góc is. A védekezés kezdetben a legkönnyebb: a kékalga gócokat lekaparjuk és iszaplopóval eltávolítjuk; majd a bajt előidéző bomló iszaprészeket, rothadó növényrészeket is kivesszük a medencéből. A tovaterjedést az újrakezdődő gócok ismételt eltávolításával, de mindenekelőtt az akvárium árnyékolásával és vizének részleges lágyításával akadályozhatjuk meg. Az elhatalmasodott kékalgákat azonban erélyes eszközökkel kell kiirtanunk. Erre többféle vegyi anyagot is javasolnak. Sterba vasreszelékpor beszórását, Wendt pedig 100 liter akváriumvízre 100 cm3 3%- os bórvíz részletekben (1 hét leforgása alatt) történő adagolását ajánlja. Magam jó eredményt értem el Penicillin-G por beszórásával (10 literre 200 egység), azonban ez kissé költséges. Legújabban az általam halgyógyászati célokra is javasolt magyar gyártmányú (Chinoin) fertőtlenítőszerrel, a Neomagnollal — 1 tabletta 75 l vízre — értem el meglepő eredményt. Más célú használata kapcsán véletlenül nyert jó tapasztalatom alapján az adagolást még két alkalommal megismételtem, s mindannyiszor kitűnő eredménnyel. A kékalgabevonat a növények leveleiről és az akvárium falairól levált és elpusz178. ábra. Kékalgák: 1. Oscillatoria agardhii; 2. tult. A legbiztosabb haPlectonema tomasianum; 3. Nostoc paludosum; 4. tást a medence vizének Nostoc sp.; 5. Gloetrichia echinulata; 6-10. Oscillatoria savanyításával érhetjük splendida; 11.Oscillatoria formosa; 12. Oscillatoria el. Erre a célra tőzegfiltprinceps; 13. Lyngbia aestuarii rálót használunk. Míg a haltartás szempontjából a

334

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

hegyi láptőzegnek a baktericid hatása, addig az algák visszaszorítására annak savanyító faktora előnyös. Nagyfokú kékalgásodásnál azonban a tőzegfiltrálással előidézett 6,5- 5,5 pH nem elegendő, biztos kipusztításukat csak a halakra már halálos mértékű 4,5-4 pH-val lehet elérni. Ezt a halak kifogása után foszforsav adagolásával végezzük. A kékalga-bevonatok ettől leválnak és elpusztulva fekete iszappá válnak, amelyet szívócsővel eltávolíthatunk. A medence vizét ezután szódabikarbónás oldattal állítjuk vissza a kívánt pH-értékre. Ha a kékalgás fertőzés olyan mértékű volt, hogy a növények nagy része már tönkrement, legtanácsosabb az egész berendezés eltávolítása, a talaj kifőzése vagy kicserélése, a medence falai és eszközei alapos fertőtlenítése, és az akváriumok új növényekkel újratelepítése. 2. Az akvárium vize megzöldül. Eleinte még áttekinthető marad, majd annyira sűrűvé válik, hogy a növények és halak sem látszanak. A víz világos, vagy piszkos zöld tömegnek tűnik. A jelenséget” vízvirágzásnak, „ is nevezik. A víz megzöldülése elsősorban zöldalgák (Chlorophyceae) lebegő fajaitól származik, amelyek többnyire a Chlorella, Pediastrum és Scenedesmus nemzetségekbe tartoznak. Tömeges elszaporodásuk a túl erős megvilágításnak és a nagyobb vízkeménységnek tudható be. Vízvirágzást idézhetnek elő az akváriumban lebegő kékalgák, (Cyanophyceae) is, a Microcystis és Oscillatoria nemzetségek fajai közül. Ilyenkor legtöbbször a Microcystis flos-aquae nevű faj mutatható ki, amelynek átlátszó nyálkaburkán belül sok apró kékeszöld golyócskát láthatunk. A lebegő kékalgák tömegükben tompazöld színűre (de nem kékesre) „festik” a vizet. A víz kismérvű zöldülése sem a fejlettebb növényzetre, sem a halakra nem káros, ha az utóbbiakat nem hirtelen rakják ilyen vízbe. Szellőztetés nélkül azonban hosszabb ideig tartó sötétségben nagyfokú oxigénelvonással fenyegetik a halakat. A víz bezöldülését három módara szüntethetjük meg: a) a medencébe több vízibolhát (Daphnia) teszünk, mint amennyit a halak el tudnak fogyasztani, vagy a halakat máshová telepítjük és így a Daphniák a medence vizét még hamarabb megtisztítják ; b) a medence vizét külső filtrálón hajtjuk át, a vízkörforgást a szokásosnál gyorsabb üteműre szabályozva (bővebb levegőadagolás a szűrt víz visszavezető .csőnél); c) az egész medence besötétítése. Az utóbbi eset179. ábra. Zöldmoszatok: 1. Chodatella droescheri; 2.

Tetrastrum staurogeniae-forma (az egyik sejt osztódik); 3.Scenedesmus microspina (dr. Hortobágyi Tibor

rajza)

335

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ben azonban feltétlenül szellőztessünk, az elpusztult algákból képződött iszapot távolítsuk el. Az újabb vízvirágzás megelőzésére zöld celofánnal vagy selyempapírral csökkentsük a medence megvilágítását. 3. Zöld algaszőnyeg képződhet az üvegen, eszközökön és növényeken. A sötétzöld bevonatokat a zöldalgák (Chlorophyceae) aljzatra telepedő fajai idézik elő. A zöldalgákhoz hasonló ostornélküli moszatok (Conjugatophyceae) közül több nemzetségbe (Closterium, Cosmarium és Micrasterias) tartozó algafaj hozhat létre a medence falán és kövein intenzív zöld telepeket. Szokatlanul nagy tömegük a medence erősebb megvilágításának és a nagyobb vízkeménységnek tudható be. A zöld algabevonat képződése nem veszélyes jelenség, sőt kisebb mértékben kívánatosnak is mondható. Mindamellett túlzott terjedését mérsékelni lehet: a) vízicsigák, b) békaporontyok*, c) algaevő halak (Gyrinocheilus, Helostoma, Piphophorus, [Platypoecilus] variatus, Molliginisiák stb.) betelepítésével, és d) a medencébe jutó fény mérséklésével. 4. Zöld fonálszövedék képződik a medencében. A köveken, növényeken rövid 180. ábra. Hydrodiction tericulatum — bolyhos szövedék, zöld vattaszerű csozöld algaszövedék (algarács), fennakadt halivadékkal mók, máskor meg hosszú zöld fonalak keletkeznek, amelyek továbbszaporodva sűrű fonadékukkal behálózzák a novényeket. Az ellepett növények elől a fényt elveszik, levelük tápanyagcseréjét megakadályozzák, valósággal megfojtják azokat. Az apró halivadék a sűrű szövedék közt fennakadhat és elpusztulhat. Kisebb halak is könnyen szenvedhetnek sérüléseket a szívós, rugalmas fonalaktól, félként amikor azok kopoltyúfedőik alá akadnak. A világoszöld vattaszerű csomókat az ostornélküli algákhoz (Conjugatophztceae) tartozó Spirogyra fajok, míg a hosszabb sötétzöld fonálszövedékeket a zöldalgák, (Chlorophyceae) közé sorolt Cladophora és Ulotrix fajok hozzák létre. Megjelenésük mindig a túlzott megvilágításáé és a medence vizének közép-kemény voltára utal. Kevés fonálalga — főleg a kövekre, faágakra telepedett rövidebb szálú telepek — igen szépen hat. A hosszabb szárú növényekre tekeredő telepek azonban már károsak. Durva felületű pálcikára könnyen felcsavarhatók, és a medencéből kihúzhatók, de ezt lehetőleg meg kezdetben és gyakran kell megismételni. Ugyanis a növényekre sűrűn rárakódott szövedék feltekerésekor a növényeket is kirángathatjuk a talajból, s a finomabb levélzetű fajok sokszor már alig menthetők meg az

*A békaporontyok igen szorgalmas algapusztítók, de ügyeljünk arra, hogy az akváriumból még teljes átalakulásuk előtt kikerüljenek. Ugyanis az átalakult kis békák medence vizébe belefulladnak és tetemükkel a vizet fertőzik.

336

Dr. Lányi György

algaszövedéktől. A fonálalgák maradéktalan eltávolítása nehéz. Az akvárium homokfelületén, oldalfalain, műszaki eszközein és a növények szárán, levélzetén olykor sárgásbarna, rozsdabarna vagy sötétbarna bevonat jelentkezik, amely egyre jobban terjed. Előrehaladtával a növények pusztulni, rothadni kezdenek, a medence alján elpusztult növényi részek halmozódnak fel, a víz az elszaporodó ázalékállatkáktól zavarossá válhat. A bevonatot az igen parányi, csak mikroszkóp alatt felismerhető kovamoszatok (Diatomeae), és nem a „barna algák” idézik elő, amint azt gyakran az akvaristák hiszik.* Akváriumainkban főként az Achnanthes, Cymbella, Diatorna, Gomphonema és Tabellaria nemzetségek fajai alkotnak aljzatra rögzülő telepeket. A kovaalgák a gyenge megvilágításban szaporodnak el. Többnyire a sötét téli hónapokban jelentkeznek, majd a napsugaras tavaszi hónapokban maguktól eltűnnek. Olykor megfelelő fényviszonyok között is megjelennek. Így például az akvárium vizének egyszerű ioncserélő műgyantás lágyítására gyakorta nagyfokú kovaalgásodást tapasztalhatunk. Az akvárium falára rakódott kovaalga réteget algakaparóval letisztítjuk, a talaj felszínére telepedett barnás algaszőnyeget az algakaparó élével „összegereblyézzük”, a növények leveleiről pedig ujjunkkal könnyedén ledörzsölgetjük a barnás lepedéket, majd iszaplopóval eltávolítjuk a fenékre ülepedett kovamoszat-tömeget. A műszaki eszközöket egyenként kiemeljük az akváriumból, és ruhával letöröljük róluk a barna bevonatot. A kovaalgák elszaporodását a medence erősebb megvilágításával akadályozhatjuk meg. Ha világító berendezés addig is működött, akkor vagy a világítótest fényereje, vagy a megvilágítási időtartam volt kevés. Előbbi esetben erősebb (nagyobb wattszámú) fénycsövet vagy több villanyégőt szereljünk be az ernyőtokba; az utóbbi esetben pedig a megvilágítás idejét növeljük legalább napi 8 óra időtartamra.

Korszerű akvarisztika 1966

181. ábra. Kovamoszatok: 1.Achnanthes hungarica; 2.Synedra ulna; 3.Cocconeis pediculus; 4. Anomoeneis sphaerophora var. sculpta (dr. Hortobágyi Tibor rajza)

*A barnamoszatok (Phaeophyta) tengerekben élnek, az algák óriásai; semmi esetre sem tévesztendők össze az édesvízi akváriumokban is megtalálható mikroszkopikus méretű kovaalgákkal.

337

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

BEAVATKOZÁS AZ AKVÁRIUMVÍZ MEGZAVAROSODÁSAKOR Az akváriumvíz hirtelen megzavarosodásának többféle oka lehet. 1. Ha a medence vize a feltöltés után nem kristálytiszta, hanem többékevésbé megtört, zavaros, akkor a felső talajréteg kimosása hiányos volt, vagy az elővigyázatlan feltöltéssel a talajt felkavartuk. Ilyenkor a zavarosodás a talajszemcsék leülepedése után magától is megszűnhet vagy filtrálóval siettethetjük tisztulását. 2. Ha a medence feltöltése utáni napokban a víz ködössé, zavarossá válik, s áteső fényben porszemnyi lényeket látunk a vízben kavarogni, akkor ezek csillós véglények, amelyeket általában „infuzóriumoknak” nevezünk. Ha nem teszünk be halakat és így nem etetünk, az egysejtűek néhány nap múlva maguktól ismét eltűnnek, amit filtrálással siettethetünk. 3. Ha az üzemeltetett akvárium vize megzavarosodik, noha keveset etettünk, a medencét rendszeresen takarítottuk, és talajforgató halaink sincsenek, — ennek több oka lehet. Például a gitt rossz szigetelése folytán abból vagy a nem megfelelő sarokszigetelő masszából oldódtak ki ártalmas anyagok, avagy a fémváz rossz szigetelése miatt fémsók kerültek az akvárium vizébe. Az utóbbit néhány csepp ezüstnitrátoldattal mutathatjuk ki, amely pozitív reakcióként fehér csapadékot ad. Ilyenkor a medence újraszigetelése válik szükségessé. 4. Ha az akváriumban a víz állandóan felkavart, a medencében talajtúró halfajokat tartunk, akkor a halakat fogjuk ki, a homokot még egyszer mossuk át és felső rétegére durvaszemű kavicsot tegyünk. 5. Az azelőtt kristálytiszta víz egyszerre zavarossá, ködössé vagy egészen tejszerűvé válhat. Ennek okát kutatva több dolgot tapasztalhatunk. Például növényeink egyes részei pusztulnak, rothadnak; a fenéken nagyobb mennyiségű bomló hulladék gyülemlik fel; rosszul kimosott Tubifex-szel etettünk; túladagolt szárított műeleség bomlásával a vizet szennyezte; elpusztult állatok (csigák, kisebb halak) maradtak a vízben, amelyeket idejében nem távolítottunk el. Ha a vizet áteső fényben nézzük, illetve felülről megvilágítjuk — porszemnyi élőlények sűrű kavargását észlelhetjük. Ha csak a víz változott meg — pl. a gyorsan feloldódott műeleségtől —,akkor a külső filtráló hatékonyabb működtetésével, vagy inkább teljes vízcserével az „infuzória-inváziót” még elkerülhetjük. Mindenesetre a friss víz ne legyen kemény, s abba mindjárt oldjunk fel Tripaflavint (Xantakridint), 100 literre 1 g-ot számítva (világoszöld oldat). Amennyiben azonban a medencéből merített és üvegfiolában áteső fényben puszta szemmel, vagy lupéval vizsgált vízmintában sok apró élőlényt fedezünk fel, akkor az akváriumvíz infuzóriásodása forog fenn. Az állatkák igen sok oxigént vonnak el, ezért a halak „pipálnak”. A legnagyobb bajt azonban azzal okozzák, hogy a halak úszóit és bőrét megtámadják, — s a halak állandóan meg-megrázzák testüket, kövekhez, növényekhez dörgölőznek, s a kirojtozódott úszóvégeken és a sebes bőrön mint nyílt kapukon, másodlagos fertőzések (Sapro-

* Infusorián az akvarisztikában helytelenül valamennyi állati egysejtes csoportot értik, holott ez csak a csillós véglényekre (Ciliata) vonatkozik.

338

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

legnia, Costia, Cyclochaeta, Gyrodactylus stb.) keletkeznek. Az apróbb halivadékot a kiéhezett csillósok el is pusztíthatják. Az infuzóriásodott vízen rendszerint sem filtrálással, sem teljes vízcserével nem segíthetünk. A csillós véglények többsége olyan parányi, hogy a filtráló berendezés szűrőrétegén is keresztüljut. A víz cseréjével pedig csak ideig-óráig segíthetünk a bajon, inert a növények levéltövében, a talajszemcsék közt visszamaradó vízhártyában marad annyi véglény, hogy feltöltéskor újra elszaporodnak. Miután a víz leeresztésével a táplálékkonkurrens társak nagy részét kiküszöböljük, — a visszamaradt véglények még kedvezőbb feltételek közé kerülnek, legalábbis 1-2 napon belül ugyanolyan zavarossá válik tőlük a víz, mint az a vízcsere előtt volt. Egyedüli megoldás csakis a véglények maradéktalan elpusztítása lehet. Erre többféle fertőtlenítő anyagot (Acriflavin, káliumpermanganát, methylénkék, Tripaflavin, Xantakridin) is ajánlanak, de a tapasztalatok szerint az alábbi két eljárás látszik a legcélravezetőbbnek. a) A medence halainak áthelyezése után az akváriumvíz minden 10 literére 0,1 gramm csersavport (Acidum tannicum, gyógyszertárakban kapható) oldunk fel. A medence vize a csersavtól először megtörik, majd sötétebb piszkossárga lesz, s ha kevés vasklorid is volt benne, akkor meg is kékül (feketés- kék csapadék). Néhány napon belül a világos vagy sötét csapadék eltűnik, és a kristálytiszta, infuzóriamentes vízbe visszatelepíthetjük a halakat. b) A halak bennhagyásával 100 liter vízre 1 gramm Chloramint vagy 1 tabletta (ugyancsak I g) Neomagnolt oldunk fel. Néhány nap múlva ezt esetleg megismételjük. A Chloramin azonban mint külföldi fertőtlenítőszer nálunk nem kapható, viszont jól helyettesíthető a gyógyszertárainkban beszerezhetőt hasonló összetételű Neomagnol fertőtlenítő tablettával. Akvarisztikai használatát először 1963-ban javasoltam. Hatásfoka — tapasztalataim szerint — egyenértékű a Chloraminéval, s az infuzóriumok elpusztításán kívül kitűnően bevált: a darabetegség (ichthyophthiriosis) leküzdésére, valamint hidrák és planáriák irtására is. A csillós véglények távoltartásának általánosan ismert akvarisztikai módszere a tőzegfiltrálás is. A belső vagy a külső filtrálóba tett hegyi láptőzeg (pi.. a dortmundi torf) egyrészt baktériumölő hatásával megszünteti a csillósok táplálékbázisát, másrészt a pH csökkentésével számukra kedvezőtlen savanyú közeget teremt. Az akváriumvíz tőzegszűrésével vagy tőzegkivonattal megelőzhetjük a medencék infuzóriásodását, a baj elhárítása után pedig a „torfozás” átmeneti beiktatásával tartósíthatjuk a fertőtlenítő hatást. Mindamellett ne feledjük, hogy nem mindegyik halfaj kedveli, sőt nem is viseli el a „torfozott” vizet. TEENDŐK A HIDRÁK ÉS PLANÁRIÁK ELSZAPORODÁSAKOR Planktoneleséggel, a szabadból begyűjtött növényekkel és csigákkal gyakran kerülhetnek az akváriumba hidrák és örvényférgek (planáriák). Az akváriumban azután kedvező táplálkozási körülményeket találva — rövid idő alatt nagyon elszaporodhatnak. A hidrák élő „szőnyegként” lephetik el vízi-

339

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

növényeink leveleit, a planáriák pedig sűrű rajokban mászkálhatnak akváriumunk üvegfalain. Tömeges jelenlétükkel nemcsak a medence szépségét rontják, hanem a halakra veszélyessé is válhatnak. A nagyszámú hidra felemészti a halak eleségét, s a szaporító medencébe áthurcolva a kikelt ivadékot is elpusztítja. A planáriák ugyancsak falánk ivadékpusztítók, sőt a lerakott ikrát is fellakmározzák. A fenékre hulló haltáplálékot megérezve nyomban odasereglenek és a halak elől eleszik azt. Ha nagyobb számban elszaporodtak, és táplálkozási lehetőségük megcsappan, akkor a kiéhezett nagyobb örvényférgek még a serdültebb, sőt a kisebb kifejlett halakat is megtámadják és testükön sebeket ejtenek, majd áldozatukat többedmagukkal felfalják. Minden okunk megvan tehát arra, hogy e kellemetlen jövevényeket a halas akváriumból kipusztítsuk. Irtásuk biológiai módszere a következő. A hidrákat és planáriákat kevés halfaj kedveli. Elsősorban a kék gurámi (Trichogaster trichopterus var. sumatranus), továbbá a paradicsomhal (Macropodus opercularis), és a sziámi harcoshal (Betta splendens) hajlandó maradéktalanul elpusztítani, ha nincs más tápláléka. Tegyük tehát be e fajok valamelyikének fiatalabb példányait az ellepett medencébe, és addig ne etessük őket, amíg a planáriákat, illetve a hidrákat ki nem irtották. Fizikai módszerekkel is irthatjuk az akvárium e hívatlan vendégeit. A hidrák kiirtására függesszünk a medence két 182. ábra. Hidrairtás zseblámpaelemmel szemben levő keskenyebb oldalára beés ammóniumnitráttal lülre 1-1 rézdróttekercset vagy hosszabb lemezt, s ezeket kössük össze egy szögletes zseblámpaelem pozitív, illetve negatív pólusával. Megfigyelhetjük, amint a kis_ polipok előbb tapogatóikat elvesztik, majd egy idő múlva a fenékre hullanak. A hidrák számától függően ezt a műveletet időről időre megismételhetjük. A réz azonban a halakra nézve komoly méreg, ezért a lemezeket csak rövid ideig hagyjuk az akváriumban. Óvatosságból legjobb a halakat előbb kifogni, és csak vízcsere után visszarakni. A planáriák kiírtására bevált módszer a „csalizás”. Apróra vágott marhahúst nagyobb szemű tüllzsákocskába kötünk, majd hosszú fonálon a medence talajának közelébe függesztjük. A planáriák jó szagérzékükkel csakhamar megérzik a húst, odasereglenek és bemásznak a tüllből vagy gézből rögtönzött zsákba. Néhány óra múlva a „csalit” óvatosan kiemeljük, s a menekülő férgek elfogására sűrű szövetű hálót tartunk a zsák alá. A zsákot ezután forró vízbe dobjuk, és a hálót is alaposan fertőtlenítjük. Az eljárást többször, legalább 1 heti időközökben

340

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

megismételjük, hogy a kokonokból később kikelő planáriákat is eltávolíthassuk az akváriumbál. A hidrák és planáriák irtásának kémiai módszereként régóta ismeretes az ammóniumnitrátos kezelés. Az ammóniumnitrát (NH4 • NO3,) növényi tápanyag, amelyet a növények előbb-utóbb feldolgoznak. Általában a fiatal halakra sem ártalmas, ezért azokat a medencében hagyhatjuk. Különböző szerzők más-más adagolást javasolnak (Sterba 0,6 g-ot, Frey 1 g-ot, Wagner pedig 3 g-ot 10 1 vízre). Wagner vizsgálatai szerint a megfelelő koncentráció az adott akváriumvíz pH-jától függ. Így pl. 5-7 pH-ig 10 literenként 3 g, 7-7,5 pH-ig 1 g, és 7,5-8 pH-ig 0,6 g ammóniumnitrát szükséges. Ezt a mennyiséget a medencéből merített 0,5 liter vízben oldjuk, majd kevergetés közben az akváriumba töltjük. A hatásfokot növeli, ha egyúttal a medence vizének hőmérsékletét fokozatosan 5 C°- kal emeljük. A sikerhez hozzájárul, ha a kiirtandó állatokat a kezelés előtt két naponta alaposan megetetjük (Daphniával), majd a második nap este végezzük az irtást. Előfordul, hogy a kívánt hatás mégsem következik be. Ennek oka többnyire a vízinövények nagyobb száma; vagy a dús algavegetáció, amely az ammóniumnitrát koncentrációját jelentősen csökkenti. Miután az ammóniumnitrát tulajdonképpen növénytápsó, még mérsékelt növényállomány jelenlétében is akkor eredményes az eljárásunk; ha nemcsak a halak etetését függesztjük fel 3 napra, hanem ez idő alatt a medencét is beárnyékoljuk. Az igen szívós planáriák elpusztítására javasolt egyéb szerek (így pl. a Wagner által ajánlott nikotin, vadgesztenyefőzet, és a kontaktméreg-tartalmú rovarirtók) még a halak kifogása és vízcsere esetén is igen veszélyes mérgeknek tekintendők. Tapasztalataim alapján itt is ajánlhatom a gyógyszertárakban aránylag olcsón beszerezhető Neomagnol tablettát. Ebből — a halak átrakása után 10 literenként hidrák ellen 1, planáriák ellen 2 tablettát oldunk fel. A tablettának a medence vizében kell feloldódnia. A növényekre a Neomagnol nem ártalmas. Amint valamennyi állat elpusztult, cseréljük ki a vizet. Ha az állatokat•gyorsan akarjuk kipusztítani, akkor 15 literenként 3 tablettát oldjunk fel. B) AZ AKVÁRIUMI HALAK ETETÉSE

A HALETETÉS ALAPELVEI Az akváriumi halak tartásának, tenyésztésének és felnevelésének egyik fő problémája a fiziológiailag helyes etetés. Halaink jó közérzete, egészsége — és ezzel kapcsolatos élénksége, színpompája és szaporodási hajlama — a legszorosabb összefüggésben áll a szakszerű etetéssel. Ismeretes például, hogy a főleg kalóriadús eleséggel való egyoldalú etetés a hal testszöveteinek, ivarmirigyeinek elzsírosodásához vezet, s az ilyen halak sosem válnak jó tenyészállatokká. Akváriumi halaink mindenkori egészsége, jó fejlődése szempontjából egyál-

341

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

talában nem közömbös, hogy mennyit és mit etetünk. Normális anyagcseréjükhöz a halak elsősorban olyan fő tápanyagokat igényelnek, amelyek elhasználód_ energiájuk pótlására, testük fenntartására és gyarapításához szükségesek. Ezek a fő tápanyagok —éppúgy mint az emberéi — a fehérjék, a szénhidrátot: és a zsírok, amelyeket különféle összetételben és váltakozó mennyiségben kell megkapniuk, hogy szervezetük energiamérlege egyensúlyban legyen. De ugyancsak életfontosságúak halaink számára a kiegészítő tápanyagok is, mert fontos szerepük van a veszendőbe menő sejtek, és kiválasztott anyagok pótlásában, a vér festékanyagának, a plazmaproteineknek, hormonoknak és fermentumoknak a kiegészítésében, illetve képzésében. Ilyen kiegészítő tápanyagcsoportok a vitaminok és a szervetlen sók, amelyeknek egészen csekély mennyisége is döntő befolyást gyakorol a hal egészséges fejlődésére és szaporodóképességére, hiánya viszont komoly élettani zavarokra, hiánybetegségekre vezet. Míg a fő tápanyagok a hal élelmének általában a mennyiségét, kalóriabázisát adja, addig a kiegészítő tápanyagok annak minőségét, változatosságát. élettani hatásfokát befolyásolják. Miután a halak változó testhőmérsékletű állatok (testük hőmérséklete a víz hőfokához igazodik), anyagcseréjük — mint minden vegyi folyamat — a számukra kedvező maximális hóhatárig egyre fokozódik, s ugyanígy a környezet hőcsökkenésével egyre csökken. Eszerint halaink étvágya a magasabb vízhőmérséklettel párhuzamosan növekszik, az alacsonyabb hőfokon pedig csökken. sőt bizonyos határon alul meg is szűnhet. Az etetés mértékének tehát a víz mindenkori hőmérsékletéhez kell igazodnia. A halak étvágyának kielégítését a rendelkezésre álló táplálék nagyságrendje is jelentősen befolyásolja. Nagy halak éhezhetnek, noha medencéjükben bőven van az apróbb halak számára alkalmas táplálék, s a kisebbek ugyanígy éheznek, ha az akváriumban csak számukra fogyaszthatatlan nagyságú eledel, pl. szájnyílásuk méretét meghaladó nagyságú Daphnia van. A táplálék megválasztásának, illetve előkészítésének (pl. feldarabolásának) tehát a halak méretéhez is igazodnia kell. E tekintetben elsősorban a hal szájterpesze (a szájnyílás méretét meghatározó állkapocsnagyság és nyílásszög) a mérvadó. Így például az üvegsügér parányi elúszott ivadéka viszonylag „nagyra” táguló állkapcsai révén már a kandicsrákok (Cyclops, Diaptomus) naupliuszait fogyasztja; ennél kisebb táplálékon (pl. infuzóriumok) éhen pusztul. A ragadozó halak általában nagyobb falatokat gyűrnek le, mint a mindenevő vagy növény-evő békés halfajok. A halakat táplálkozásuk módja szerint mindenevőkre, növényevőkre és húsevőkre csoportosíthatjuk. A táplálkozási mód a hal faji sajátsága, ezért mielőtt halat szerzünk be, meg kell tudnunk, mivel etethető, s csak ennek ismeretében dönthetünk afelől, el tudjuk-e látni az illető halat a számára szükséges mennyiségű és minőségű táplálékkal. Schiemenz a halak táplálékát fő, alkalmi és szükségeleségekre osztja. Fő táplálékon a legnagyobb mennyiségben magához vett, tehát leginkább kedvelt eleséget érti. Az alkalmi eleség az illető hal életterében alkalomszerűen fellelhető, sokszor külön „csemegének” számító táplálék, amely a fő eleség kiegészítésére, változatosabbá tételére szolgálhat. A szükségeleséget a hal csak akkor fogyasztja, ha sem a fő, sem az alkalmi eleség nem áll ren-

342

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

delkezésére, vagyis amikor éhezik. Noha szabadon élő díszhalaink gyomortartalmának táplálék-összetételére, vagyis eredeti táplálékuk természetes arányaira vonatkozó ismereteink még igen fogyatékosak, mégis az akvarisztikai gyakorlat már a legtöbb fajról tisztázta, hogy az akvarista rendelkezésére álló, illetve általa elérhető eleségféleségek közül melyek az adott faj fő, és melyek az alkalmi táplálékai. Az akvaristának mindenkor azt kell elérnie, hogy halai ne szükségtáplálékon tengődjenek, hanem fő eleségükhöz juthassanak, amit azután még alkalmi eleségekkel tesz számukra változatosabbá,fiziológiailag teljesebb értékűvé. M i n d e n e v ő k n e k tekintjük azokat a halakat, amelyek mind állati, mind pedig növényi eleséggel táplálkozhatnak. Ide tartozik halaink jelentős többsége, pl. a pontyfélék, csíkfélék, pontylazacok, elevenszülő fogaspontyok stb. N ö v é n y e v ő k nek mondjuk a tisztán növényi táplálékon élő halakat, amilyen pl. néhány Tilapia -faj, a levéltisztító tapadóhal (Gyrinocheilus aymonieri), a tarkafoltos fogasponty (Xiphophorus [Platypoecilus] variatus) stb. H ú s e v ő k a kimondottan ragadozó vagy rabló halak, mint a jól ismert csuka, süllő, vagy a trópusi eredetű díszsügérek, nandidák, a rabló csukaponty (Belonesox belizanus), az afrikai pillangóhal (Pantodon buchholzi) stb. A fő táplálóanyagok — a vitaminok kivételével — a halak testének felépítéséhez járulnak hozzá. A felvett táplálék gyomorbelükben lebontó anyagok, az ún. fermentek hatására építőkövekre bomlik, amelyek a bélfal sejtjeiből felszívódva, a vérrel felhasználásuk helyére kerülnek. Az emésztés e bonyolult lebontó folyamatai során cukrokból zsírok, vagy fehérjékből cukrok is képződhetnek. Ahhoz tehát, hogy a hal elhízzon, nem feltétlenül szükséges zsíros falatokhoz jutnia. A növényi táplálékhoz sohasem jutó ragadozó halak szempontjából pedig igen jelentős dolog, hogy a fehérjék emésztési lebontása során keletkezett aminosavak szervezetükben szénhidráttá alakulnak át. Az akvaristát nyilván érdekli, hogy a halaknak adott táplálékban milyen arányban vannak a főbb tápanyagok. Erre vonatkozólag — sajnos — még kevés eredmény áll rendelkezésünkre. Az alábbi táblázatban összesített adatok Manntól és Schäperclaustól származnak. Táplálékállat

Víz %

Fe Szénhérje hidrát % %

ÁsváZsír Kitin nyi % % anyag %

Csővájó féreg (Tubifex)

Vörös szúnyoglárva (Chironomus)

2,5

1,5

2,5

0,5

1,5

12,6

1,4

Vízibolha (Daphnia) Kérészlárva (Cloëon)

343

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A hal szervezet e a Tubifex és a Chironomus fehérjéinek 90, a Daphniának 80%át hasznosítja. A növényi fehérjének csupán 70-80%-a hasznosul, mégis gyakran csak mint kiegészítő növényi táplálék — különösen a zöldalga — igen jelentős szerepet tölt be sok hal anyagcseréjében*. Az algák ugyanis fontos vitaminokat tartalmaznak. Így pl. az A-vitamint felépítő karotint (A-provitamint) a halak az algákból és az algákkal táplálkozó vízibolhákból szerezhetik meg. Leginkább a vörös (nyári) Daphniák tartalmaznak sok karotint. A karotin hiánya a

183. ábra. Élőeleség-etetők: a) 1. úszó tubifex-kosár üvegből, parafa-úszógyűrűvel; 2. tubifex-etető, celluloid úszógyűrű közé foglalt, perforált műanyagkoronggal; b) gumilabdacsos etetőcső egyszerű és hasas pipettaszerű típusa, amellyel a felszívott élő- vagy műeleséget a hal felé adagolhatjuk (eredeti); c) az aláhulló férgeket felfogó tálkával kiegészített tubifex-etető, üvegből; d) tubifex-tárolóval egyesített etetőkosár — amerikai modell (a medencében tárolt Tubifexet a szellőztetővel üzemeltetett vízadagolócső frissíti; az átmászó férgeket a halak kihúzogatják)

344

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

halak májának elzsírosodását és a fehérjeanyagcsere zavarát eredményezi. A B1-, B2- és C-vitaminokat éppúgy, mint a termékenységet elősegítő E-vitamint is a zöld növények — elsősorban az algák — tartalmazzák. A D-vitamin provitaminját Tubifexszel és szúnyoglárvákkal juttathatjuk a halak szervezetébe. Az algatáplálékot tehát planktonetetéssel, valamint Tubifexszel és Chironomusszal ügyesen kombinálva, nem kell attól tartanunk, hogy halaink a szükséges vitaminokban hiányt szenvednek. Mindezt kiegészíthetjük meg időnként házilag tenyésztett Enchytraeusszal, ecetmuslicával (Drosophila), valamint a planktongyűjtéskor befogott alkalmi táplálékokkal (pl. kérészlárvák, apró keringőbogarak stb.). A televényférgeket (Enchytraeus, „grindál”) vitamintartalmú eledelekkel (sárgarépa, zabpehely stb.), 184. ábra. Összevágott Tubifex-szel való rendvagy A- és D-vitaminolajokkal szeres ivadéketetés higiénikus módszere (Lovas átitatott eleséggel táplálva, élőelenyomán): a) az összevágott Tubifexet (T) a cséségbe „csomagolva” is adhatjuk a szealjba irányító széles üvegcső ; b) a filtráló vitaminokat akváriumi halainkszennyezett vizet beszívó csövének a petrinak. Viszont az Enchytraeusszal csészéhez hajlított, kiöblösödő, szűrővel vévaló egyoldalú etetés a halak dett nyílású vége; c) petri csésze; d) külső filtnagyfokú elzsírosodására és ezzel ráló terméketlenségére is vezet. Az akvárium halainak etetésénél igen ügyeljünk arra, hogy egyszerre sohase adjunk több táplálékot medencéjükbe, mint amennyit nyomban el is fogyasztanak. A többszöri kisebb adagú etetés felel meg leginkább a halak természetes táplálkozásmódjának. Ha erre nem áll kellő idő rendelkezésünkre, akkor etessünk télen legalább egyszer, nyáron pedig legalább kétszer — reggel és este —, de porciójukat ilyenkor se egyszerre, hanem minden egyes etetésnél részletekben, egymásutáni kisebb időközökben adagoljuk. A táplálék mennyisége függ a gondozott halak fajától, korától, számától, éhségbeli állapotától, az erre befolyást gyakorló vízhőmérséklettől, s magától a feletetendő táplálékféleségtől. Az eleség megfelelő mennyiségét csakis tapasztalataink és megfigyeléseink alapján szabhatjuk meg. Ha eleinte mégis előfordul, hogy a beszórt eleség egy részét a halak otthagyják (étvágyat már nem mutatnak), akkor iszaplopóval a maradékot azonnal távolítsuk el! A Tubifexszel és Chironomusszal való etetéskor ne feledjük, hogy ezeket a táplálékállatokat gyakran szennyezett vizekből (gyári szennyvizekkel és városi csator-

* Sok halfaj növényi táplálék nélkül terméketlen marad. A zöldalga táplálék szükséges például a Mollienisiák eredményes tartásában és szaporításában. Sterba szerint a pontylazacok közé tartozó Metynnis rooseveltit (Roosevelt tányérlazacát) mindaddig nem sikerült akváriumban tenyészteni, amíg ki nem derítették, hogy szaporodásához feltétlenül növényi táplálékra van szüksége.

345

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

185. ábra. 1. Négyszögletes etetőgyűrű üvegből vagy műanyagból — szárazeleséghez; 2. szárazeleség és Tubifex etetésére egyaránt alkalmas, a vízszintváltozásokhoz igazodó, a medence széléhez rögzíthető műanyag etetőgyűrű (amerikai modell); 3. a medencére akasztható szárazeleség- etetőfal, az aláhulló eleséget felfogó tálcával, műanyagból (amerikai modell) ; 4. kétféle műeleséget szabályozott időközökben adagoló, egyúttal az akvárium világítóberendezését programozott időpontokban be- és kikapcsoló elektromos automata (NSZKmodell)

346

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

navízzel elárasztott folyókból, holtágakból vagy szervestrágyázott tavakból, vizesárkokból) gyűjtik, s így halainkra mérgező anyagokat is tartalmazhatnak. Ezért etetés előtt többször is öblítsük át friss csapvízzel e táplálékállatokat, illetve a Tubifexet az etetésig állandóan folyó vízben tároljuk. A szárított eleségeket szorítsuk a minimumra. A szárazeleség — legyen az a legjobb műeleség, s hívják bárhogyan — mindenkor csak szükségtáplálék. ÉLŐ HALTÁPLÁLÉKOK TUBIFEX A szaküzletekben télen-nyáron kapható, legáltalánosabb, tápdús élőeleség a Tubifex.. A kereskedésben az egymásba fonódott sötétbarna vagy vörösesbarna féreggomolyagot a 3-7 cm hosszú és 1-2 mm vastag csővájó férgek (Tubifex tubifex, syn. Tubifexrivulorum) alkotják (lásd: kevéssertéjűek, 275. old.). Szerves hulladékkal szennyezett, iszapos fenekű vizekben, városi csatornabeömlések környékén vagy vizesárkok, csatornák iszapjába fúródva nagy tömegben találhatók. Feleslegesen etetve az akvárium talajában is nagymértékben elszaporodhat, és a talaj felforgatásával sok kellemetlenséget okozhat. A talajban elsokasodott Tubifex kiirtása — talajcsere nélkül — nem mindig sikerül 3%-os konyhasóoldattal. Célravezetőbb olyan halakkal kiírtatni, amelyek a talajból is kitúrják, kihúzogatják. Ilyen állatok például a dél-amerikai páncélosharcsák (Corydoras fajok) és a fiatal sziámi harcoshalak (Betták). Főleg télen fordul elő, hogy a kereskedésben hiányosan tisztított Tubifex kerül forgalomba, amely még sok szennyet (iszaprészeket, rothadó növényi maradványokat stb.) tartalmaz. Az ilyen Tubifexet addig sohase etessük fel, amíg azt magunk teljesen meg nem tisztítottuk. E célból a férgeket előbb víz nélkül, tálkában mászassuk ki. Ezután drótszövetű teaszűrőben, erősebb vízsugár alatt mossuk át, és csak 1-2 napi, csurgó vízben való tárolás után — miközben naponta egy-kétszer a teaszűrős átmosást megismételjük — kezdjük meg az etetést. Az ősszel-télen forgalomba kerülő sötétebb barna Tubifex vastagabb, a tavasszal— nyár elején kapható vörösesbarna pedig vékonyabb Ezt az akvaristák által „selyem tubi”-nak nevezett férget a halak jobban szeretik, de eltartása nehezebb a télinél, mert annál jóval oxigénigényesebb. A Tubifexet a szaküzletből víz nélkül, csupán nedves állapotban, vizhatlan papírba csomagolva visszük haza. Odahaza a féregcsomót nem túl magas befőttesüvegbe, vagy kisebb üvegkádba helyezve friss csapvízzel borítjuk, majd amikor a vízsugártól megbolygatott férgek ismét rugalmas „féreglabdává' álltak össze, a vízcsapot úgy szabályozzuk be, hogy erősebben csepegve, illetve nem túl erős sugárban csurogva állandóan frissítse az üveg tartalmát. A vize' naponta legalább egyszer így is teljesen leöntjük, és a férgeket teaszűrőbe téve, csapvíz alatt a képződött nyálkától megtisztítjuk. (Erre többnyire közvetlenül az etetés előtt kerül sor.) A Tubifex frissen való eltartásának módszer Wyndham amerikai akvarista szerint a következő. Levesestálba annyi vize önt, hogy az a férgeket éppen ellepje. Ezután felszeletel egy nyers burgonyát s a burgonyakarikákat a féregcsomó aláte-

347

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

szi. Az így kezelt Tubifexet hűvös helyen tárolja, és vizét naponta cseréli. E módszer előnye, hogy a férgek igen elevenek maradnak, szépen kipirosodnak és nem nyálkásodnak. A Tubifexet tárolhatjuk víz nélkül, csupán nedves állapotban is. Az ilyen „szárazon „ való tárolás főleg a csapvíz klórozásának idején előnyös, mert a klórozott csapvízben e férgecskék hamarosan elpusztulnak, elnyálkásodva megfehérednek, etetésre alkalmatlanná válnak. Víz nélkül lapos, zománcozott vagy műanyag fotótálba tegyük a férgeket, és csupán a tál aljára öntsünk néhány milliméternyi vizet, vagy a jól átöblített féreglabdát nedves rongyba göngyöljük. A tálat hűvösebb, sötét helyre állítjuk. A Tubifexet hűtőszekrényben is tárolhatjuk. A nedves féreglabdát itt műanyag dobozban - rakjuk a hűtőszekrény alsó polcára. A „szárazon” tárolt Tubifexet naponta legalább - egyszer, de inkább kétszer hálóba vagy tea szűrőbe téve, vízcsap alatt jól át kell öblíteni. A Tubifexet egészben és összevágva etetik a halakkal. Az egészben etetett féreggombolyagból csipesszel kihúzunk keveset, és megvárjuk, amíg a halak a csipesz végéhez vagy ujjunkhoz sereglenek, s a férgeket elengedjük. Csak annyit hullassunk be egyszerre, amennyit alászállás közben a halak elkapdosnak, vagy a talajra ereszkedés után 186. ábra. Tubif ex nagyban való he- nyomban felszednek. Ha mégis többet szórtunk be, s halaink a fenékre hullott férgeket lyes tárolása már nem szedegetik fel, igyekezzünk meg a befúródás előtt azokat iszaplopóval eltávolítani. Falánk, nagyétvágyú halaknak, amelyek egyszerre nagyobb féregcsomókat kebeleznek be, legcélszerűbb az összevágatlan Tubifexet 3-5 cm átmérőjű üvegcsövön a medence homokjára fektetett üvegtálkába vagy a homokba süllyesztett, alul dugóval elzárt üvegtölcsérbe szórni. Az üvegtölcsér pereme 1 cm-re álljon ki a talajból. A férgek aláhullása után az üvegcsövet kiemeljük, és a halak a tálkából vagy tölcsérből felszedegetik a férgeket. A víz színén úszó, illetve a medence oldalához rögzített, üvegből vagy műanyagból készült, átlyuggatott aljú kosárkába, vagy élőeleség-gyűrűbe annyi Tubifexet adjunk, amennyit a halak 1-2 órán belül elfogyasztanak. A halak az élőeleség-etetőt hamar megszokják, és a lyukakon kimászni készülő férgeket kihúzogatják. A kimászó férgek közül azonban egyeseknek sikerül a talajba befúródnia. Ezért a rögzített kosár alatt a medence talajára tegyünk üvegtálkát (pl. Petri-csésze egyik felét) vagy az újabban forgalomba kerülő felfogó tálkával kombinált üvegkosaras élőeleség-etetőt. Összevágott Tubifexszel a halivadékot vagy általában az apró testű díszhalakat etetjük. Indokolt ez minden esetben, amikor az akváriumban kisebb díszhalakat gondozunk és medencénket a befúródó Tubifextől féltjük. Nem alkalmas viszont nagyobb testű, főleg ragadozó természetű halaknak, amelyek étvágyát

348

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

az apróra összevágott Tubifex nem elégíti ki, vagy ragadozó ösztönüket nem ébreszti fel, s a beszórt eleséget így otthagyják. Az összevágott Tubifex előállítása: az átöblített Tubifexből deszkalapra annyit teszünk, amennyit összevágva feletetni szándékozunk. Ezután borotvapengesorral a féregcsomót laposra nyomkodjuk, majd hosszanti és kereszt irányú sorokban sűrűn összevagdaljuk. A tubifex-szeletelő vagy tubifexvágó olyan nyeles pengetartó, amelyben 5-6 borotvapengét egymástól 2 mm vastag fémlemezkék választanak el, és az egészet anyás csavarok erősítik össze. Így az elhasználódott pengék cserélhetők. Az összevagdalt sűrű pépet igen alaposan ki kell mosni! Az átmosással ugyan sok tápanyag veszendőbe megy, de enélkül akváriumvizünket rövid idő alatt zavarossá tennénk, s a medence infuzóriásodását idéznénk elő. A pépes vagdalékot tehát gyenge vízsugárral a deszkáról mossuk bele erre a célra beállított nylonhálóba vagy bronzszövet szitába, és folyó csapvíz alatt sokáig öblítsük, miközben a hálóban vagy szitában áztatott vagdalékot vízszintes irányú rázogatással is mosogassuk át. Apróbb ivadék számára egészen apróra (1-3 mm-nyire), vagyis sűrű péppé vagdossuk, míg a fejlettek részére kevésbé (csupán 5-10 mm-nyire) daraboljuk a férgeket. Az összevágott Tubifexben azért még elegendő tápanyag marad, s bármilyen jól kimossuk is azt, óvatosan etessük, mert a vágási felületeken még további testnedvek oldódnak ki az akvárium vizébe. Mihelyt azt tapasztaljuk, hogy halaink étvágya szűnőben van, fejezzük be az etetést. Ha nagyszámú halivadékot, pl. a vi181. ábra. Tubifex-szeletelő házi készítése torláshal (Pterophyllum) nagytömegű (Lovas nyomán) : a) tengelycsavar-nyefalánk ivadékát kell egyszerre nagy lek; b) 2 mm vastag választó lemez; c) borotvapenge; d) kezet védő pengetakaró mennyiségű vágott Tubifexszel megetetfedél hajtogatási mintája és fontosabb nünk, akkor a Lovas-féle módszerrel(1. profilméretei 183. ábra) üvegcsövön keresztül üvegcsészébe (Petri-csésze egyik felébe) szórjuk a Tubifax-vagdalékot, és a külső filtráló nylonszövettel bekötött nyílású beszívócsövét a tálka széléhez vezetjük. PLANKTONELESÉG Planktoneleségen a városszéli kisebb tavacskákból („plankton-tó”), árkokban stb. felgyülemlett időszakos pocsolyákból planktonhálóval begyűjtött lebegő táplálékállatkákat értünk. Ez többségében alsóbbrendű rákokból, az

349

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

igen aprók pedig rákocskák lárvaalakjaiból (naupliuszok) és kerekesférgekből áll. A növendék és kifejlett halak planktoneleségéül elsősorban a kis vízibolha (Daphnia pulex) jöhet számításba. Tavasszal általában áttetsző sárgás színűek, nyáron gyakran vörösek. Időnként a szaküzletekből is beszerezhetők. Az ugyancsak árusított nagy vízibolhát (Daphnia magna) a kisebb akváriumi halak mellőzik, s a nagyobbak sem igen kedvelik. Annál inkább alkalmas ez szárított Daphniának. A fejlett akváriumi halak közül főképp a kisebb termetűek eledele az evezőlábú rákokhoz tartozó kandicsrákocskák Cyclops és Diaptomus fajok kifejlett alakjai. A Cyclopsok 1,5-3 mm nagyságú, minden „ugrás” közben szünetet tartva szökdécselő, 2 petecsomós rákocskák; a Diaptomusok pedig 2-4 mm hosszú, egyenletesen haladó, 1 petecsomójú, igen hosszú evezőcsápú állatok. A Cyclopsok a gyűjtőháló alján sárgászöld, a Diaptamusok viszont kékeszöld réteget alkotnak, szemben a Daphniák világos szürkéssárga vagy vörösesbarna színével. A Cyclopsok és Diaptomusok kora tavasszal jelennek meg, s a nyári meleg beköszöntésével az ágascsápú rákok (Daphnia, Bosmina, Illoina stb.) váltják őket. A halivadék planktoneleségéül a Cyclopsok és Diaptomusok nemrég kikelt naupliusz (0,2-0,3 mm-es) alakjait, illetve átalakulófélben levő lárvaalakjait (átlag 0,5 mm-es metanaupliuszait) gyűjtik be. Míg kifejlett Cyclopsokat vagy Diaptomusokat tavasszal olykor a szaküzletekben is kaphatunk, addig az ilyen apró „naupliusz-eleséget” mindig magunknak kell begyűjtenünk. A naupliuszokat ősztől-tavaszig — télen még a jégpáncél alatt is — megtaláljuk, nyáron azonban csak a mélyebb vizekben fordulnak elő, ahol a számukra kedvező alacsonyabb hőmérsékleti szintet megkereshetik. A naupliuszokon kívül a legsűrűbb szövetű planktonhálókkal gyűjthetjük be a mikroszkopikus nagyságú, nagy tápértékű kerekesférgeket (Rotatoria). Ezek valamennyi faját szívesen fogyasztja a halivadék. Jelentőségüket fokozza, hogy rendszerint nyáron gyűjthetők, amikor a Cyclopsok és Diaptomusok naupliuszai már alig találhatók. A kerekesférgeket nem túlságosan felmelegedő, árnyékos vizekben keressük, az erős napfény ugyanis nem kedvez szaporodásuknak. — Az ágascsápú rákok közül apró méretüknél (0,4-0,6 mm) fogva a sarlós vízibolha (Bosmina longirostris) szerepelhet a halivadék plankton-eleségeként. Hosszú, ormányszerű fejkinövéséről és egyenletes mozgásáról ismerhető fel. Sűrű tömege a planktonháló alján hússzínű „masszát” alkot. Főleg tavasszal, esetleg nyár elején található nagyobb tócsákban, tavakban, boltágakban. Tápértéke kemény kitinburka miatt kisebb a naupliuszokénál, amellett hazaszállításuk nagy oxigénigényük miatt nehézkes. Bár régebben a szállításhoz fakeretes, egymás fölé tolható vászontálcákat is javasoltak és a szaküzletekben víz nélkül, csupán nedves csomagolásban is adják a planktoneleséget — az ilyen szállítási módtól tartózkodjunk. A „száraz” szállításkor ugyanis a réteg aljara került állatkák közül sok megsérül, elpusztul, vagy levegő jut a burka alá, és így nem merülhet újra a víz alá. Még a kereskedőtől vásárolt kisebb mennyiségű vízibolhát vagy kandicsrákot is mindig vízzel együtt vigyük haza, ami műanyagzacskóban könnyen megoldható.

350

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A planktonháló keretét 5 mm-es nem rozsdásodó, rugalmas, szilárd anyagból — cinezett acélhuzal, esetleg sárgaréz — hajlítsuk kör alakúra. A keret átmérője 25-35 cm. Bambusz- vagy jó minőségű farúdra erősítjük. Jól megfelel a könnyű, szilárd alumíniumcső is, melyet valamilyen jól tapadó festékkel vonjunk be, nehogy kezünket bepiszkolja. A legalább 2 méter hosszú rudat célszerű összetolható darabokból elkészíteni. A háló zsákja a gyűjtőhely átlagos vízmélységétől függően 45-65 cm mély, de sohase végződjék csúcsban, hanem alul lekerekített legyen.

188. ábra. Planktongyűjtő felszerelés tartozékai: 1. hálókeret — átmérője 20-25 cm; gumiszalaggal rögzíthető, változtatható hálóbetétekkel; 2. gyűjtőüveges planktonháló- betét (14 vagy 16-os minőségű molnárselyemszövetből) a halivadék planktoneleségének a begyűjtéséhez; 3. egyenes planktonzsák-hálóbetét 6-13-as minőségű molnárselyem- szövetből vagy nylonból; 4. nagyobb szemnagyságú előtétháló a növényi törmelék és kártékony állatok kirekesztésére ; 5. kisebb szemnagyságú előtétháló a kívántnál nagyobb eleség kirekesztésére (az előtéthálók ugyancsak gumiszalaggal szoríthatók a hálókerethez) ; 6. szétszedhető hálónyél bambuszbotokból egymásba tolható rézhüvely végekkel (a—a, b—b és c—c csatlakozásokkal), kerékpár-kormány fogantyúval (dr. Lovas Béla nyomán)

351

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Anyaga megfelelő szembőségű selyem- vagy nylonszövet (a molnárselyem szitaanyagokat lyukbőségük szerint számozzák). Ha olyan anyagunk van, amelyen a számozás nem látszik, akkor textil-lupe segítségével a centiméterenkénti szálak számát állapítsuk meg, s a kapott szám alapján az alábbi táblázatból leolvashatjuk a szálszámnak megfelelő gyártmányszámot. 13. táblázat A molnárselyem szitaanyag lyukbősége szálainak 1/1000 mmszáma ben cm-enként

minőségi jele

gyártmány száma

XXX

Nr. 16

XXX

Nr. 15

XXX

Nr. 14

XXX

Nr. 13

105

XXX

Nr. 12

120

45 1/2

XXX

Nr. 11

130

42 1/2

XXX

Nr. 10

150

38 1/2

XXX

Nr. 9

180

XXX

Nr. 8

195

32 1/2

XXX

Nr. 7

225

XXX

Nr. 6

250

a vele fogható planktonszervezetek

Rotatoria és legapróbb Diaptomus

naupliuszok, 0,1-0,6 mm között Cyclops naupliuszok és Bosninák, 0,6-1,2 mm között

Kifejlett Cyclopsok és Diaptomusok 1 , 8 - 4 m m k ö zöt t

Kis vízibolhák (Daphnia pulex), 3-5 mm között Nagy vízibolhák (Daphnia magna), szúnyoglárvák stb., 5 mm-en felül

Ha rendszeresen tenyésztünk díszhalakat és így az év folyamán többféle nagyságrendű planktoneleséget gyűjtünk, akkor érdemes több azonos méretű, másmás szembőségű szitaanyagzsákkal ellátott hálókeretet alkalmazni. Ezeket cserélhető módon úgy erősítsük az alapkerethez, hogy az utóbbi szélének 3 pontjához kis fémkampókat forrasztatunk, és ez a 3 kampó egyenlőszárú háromszögteret zárjon be. Amikor a cserélhető hálózsákot az alapkeretbe helyeztük, az előbbi keretét jól feszülő gumiszalaggal szorítsuk a kampókhoz. Ily módon planktonhálónkat nagyobb lyukbőségű, de nem túl mély tüllhálózsákkal is kiegészíthetjük, amellyel a nagyobb ragadozó halainknak rovarokat, kérészlárvákat, békaporontyokat stb. gyűjthetünk (ezek befogása gyorsabb hálázást, tehát egyúttal nagyobb szembőséget is igényel). Az ilyen cserélhető betétű hálókeret teszi lehetővé azt is, hogy a plankton tiszta begyűjtése, azaz a nagyobb káros szervezetek visszatartása érdekében az alapkerethez nagyobb lyukbőségű előtét-hálót szorítsunk hozzá a 3 kampó közt feszülő gumiszalaggal. Amennyiben erre nincs módunk vagy igényünk, úgy a 13 xxx sz. selyemszita anyagot válasszuk, amely

352

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

általában a legtöbb célra megfelel; csupán a legapróbb Diaptomusnaupliuszokhoz és kerekesférgekhez kell az ennél finomabb 15 xxx-es számút használnunk. Gyakran még a 11 xxx számú szitával is kielégítő eredményt kapunk. A szitaanyagot a legvékonyabb varrótűvel varrjuk, mert a durvább tű okozta nyílásokon a legfinomabb eleség nagy része visszacsurog. A közönséges varrófonál átázva hamarosan elszakad, ezért csak jó minőségű selyem- vagy nylonfonalat használjunk. Újabban vízben nem oldódó, rugalmas ragasztóanyaggal (Technokol Rapid) készítik varrás helyett a hálót. Planktoneleséget csak olyan állóvizekből gyűjtsünk be, melyekben halak nincsenek (fertőzés veszélye!). Ilyenek az esővíztócsák, kacsaúsztatók, vizes- árkok, téglagyári tavak stb. A kerekesférgeket árnyékos, nem túlságosan felmelegedő vizekben, a vízibolhákat viszont a napos, jól felmelegedő vizekben keressük. Az utóbbiak például nagy tömegben fordulnak elő a rizsföldek jól felmelegedő sekély vizében, s onnan szárításra is gyűjthetők. A Cyclopsokat és Diaptomusokat főleg kora ősztől késő őszig, a vízibolhákat viszont éppen fordítva: késő tavasztól őszig találjuk meg. A Daphniát mindig szél ellen, a Cyclopsot és Diaptomust pedig fordítva: mindig szélirányban fogjuk. Gyűjtéskor a hálót óvatosan vezessük, nehogy a tó fenekéről a szennyes iszapot felkavarjuk! A zsák száját oldalra fordítva, 8asokat írjunk le. Mennél lassabban vonjuk hálónkat a nyolcas alakú pályán, planktonzsákmányunk annál bőségesebb lesz. Természetesen az sem kedvező, ha a hálóanyag túl sűrű szövése miatt a hálót alig tudjuk vontatni, mert a víz csak rendkívül lassan hatol át rajta. Ilyenkor az eleség lassabban gyűlik össze. Éppen ezért a szükségesnél sohase használjunk sűrűbb hálóanyagot. Amikor hálónkat a tó vizéből kihúzzuk, ne várjuk meg, amíg a víz teljesen kicsurog belőle, mert a háló aljához szoruló állatréteg sok tagja megsérül, összenyomódva elpusztul, vagy levegő megy a burka alá, és így hazaszállítás közben hullik el. Ezért mihelyt a víz nagyobb része a hálón már keresztülfolyt, a még benne maradt kevés vízzel együtt öblítsük a háló tartalmát gyűjtőkannánkba, amelyet már előzetesen a tó vizével 1/3-1/2 részéig megtöltöttünk. A kannában hazavihető planktoneleség mennyiségét több tényező (a kanna űrtartalma, felületi nagysága, az időjárás, a hőmérséklet, a planktonféleség oxigénigénye, a hazaszállítás időtartama) befolyásolja; erre vonatkozólag csak a gyakorlatban szerzett tapasztalataink lehetnek irányadók. Mindenesetre arra törekedjünk, hogy a lehető legrövidebb úton és a legrövidebb idő alatt érjünk haza a planktoneleséggel. A begyűjtött planktoneleséget otthon először friss vízzel töltött, nagy felületű, lapos tálakba, zománcozott fémlavórokba vagy müanyagtálakba osztályozzuk. A planktonrákocskákkal együtt gyakran nem kívánatos vendégeket (hanyattúszó poloskát, víziskorpiót, szitakötőlárvát, csíkbogarat stb.) vagy csupán a nagyobb testű halaknak való állatokat (kérészlárvát, apróbb vízibogarat, ászkarákot, tócsarákot, békaporontyot stb.) is befogunk, amelyeket előzőleg ki kell válogatnunk. Erre a szaküzletekből vásárolt planktoneleségnél is ügyeljünk, mert azt nem minden esetben tisztítják meg. A planktoneleség rostálására akkor kerül sor, ha a gyűjtésnél planktonhálónkhoz nem használtunk előtét-hálót. Ilyenkor odahaza a planktont nagyobb szemű tüllhálón szűrjük át, amely az apró eleségállatokat

353

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

átereszti, a nagyobbakat viszont felfogja. Az utóbbiak közül a halellenségeket kirekesztjük, avagy megfigyelésre külön kis akváriumokba és üvegekbe helyezzük; a nagyobb halak számára kitűnő alkalmi „csemegét” nyújtó táplálékállatokat pedig e halak akváriumába rakjuk. A medencébe telepítés előtt azonban vízcsap alatt jól öblítsük át. A lavórban tiszta vízbe tett planktoneleséget állítsuk hűvösebb helyre. Belőle minden alkalommal csak annyit adjunk halainknak, amennyit azok 1-2 órán belül elfogyasztanak. A begyűjtött eleségnek csekély része az apró halivadék számára alkalmas törpeplankton, vagy ahogy akvaristáink nevezik: „poreleség”, kivéve, ha olyan helyen gyűjtöttük, ahol abban az időben csak Rotaioria volt. A planktonzsákmány a legtöbbször különféle fajokból és azok különböző nagyságú fejlődési alakjaiból áll. Ha tehát halivadékot is etetünk vagy akváriumunkban külön kisebb és külön nagyobb méretű planktoneleséget igénylő halakat gondozunk, akkor a megfelelő nagyságú eleséget bronz szitán (ennek hiányában selyemszitán) szűréssel különítsük el. Az eleségnek szitáló rázással való kiválogatása azonban többnyire nem ad jó eredmény. Sokkal megfelelőbb az ún. úszószitával történő rostálás, mert ez nem töri az apró planktonállatokat. Úszószitát nem duzzadó (tölgy, vadkörtefa), alakját megtartó fakeretre kifeszített foszforbronz szitából készíthetünk. A keretet rozsdamentes csavarokkal erősítsük össze. A szita természetesen csak akkor megfelelő, ha a legcsekélyebb rés sem marad a szita és a keret találkozásánál. A bronz szitaanyagokat a következő minőségi fokozatokban gyártják (1. 14. táblázat). A legapróbb testű, egészen zsenge ivadékhalaknak, mint amilyen például az üvegsügér is, a 180-as vagy a 160-as számú szitaanyaggal szűrjük meg az eleFoszforbronz szitaanyagok séget. Egyébként a 150-es bronzszitát minőségi fokozatainak használjuk az infuzóriát (papucsállatkátáblázata kat) követő nagyságrendű etetési stádi14. táblázat umban. Amint az ivadék már kissé toA foszforbronz szita vábbfejlődött, a 110-es, majd a 80-as szitaanyag lesz megfelelő. A Cyclopsgyári lyukbősége számjelzése 1/1000 mm-ben naupliuszok etetésével azonban nagyon vigyázzunk, mert a Cyclopsok a mikro220 83 szkopikus véglényeket és algákat fogyasz200 95 tó békés Diaptomusokkal szemben na180 110 gyobb zsákmányt is megtámadnak, s így bizonyos körülmények között a haliva160 119 dékra veszélyessé válhatnak. Különösen 150 130 azok a fajok veszélyesek, amelyek a 140 140 naupliusz alakból nagyon gyorsan ala110 175 kulnak át kifejlett Cyclopsszá. A Cyclopsnaupliuszt tehát sohase adjuk feleslegben 90 190 a halivadéknak, hanem legfeljebb csak 80 220 annyit, amennyit az ivadék 2 órán belül 70 248 elfogyaszt. Ha mégis a kellő mennyiségnél

354

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

több került volna az ivadék medencéjébe, akkor dobjunk be egy kis darabka sovány marhahúst a vízbe, s várjuk meg, míg a falánk naupliuszok köréje gyűlnek. Ekkor gumicsővel kiszippanthatjuk őket. A szabadból begyűjthető planktoneleség közül a vízibolhákat a ház körül tenyészthetjük. Erre a célra esővízgyűjtő hordók, betonfenékkel ellátott kútgyűrűk, vagy még inkább a nagyobb felületű, laposabb fakádak, közönséges mosóteknők is megfelelnek. Ezeket vízzel töltjük, majd egy maréknyi érett juh- vagy marhatrágyával (50 literre számítva) megtrágyázzuk. 14 nap múlva vízzel jól elkevert élesztőt (50 literenként egy babszemnyit) töltünk tartály vizéhez. Ezután kis vízibolhákat (Daphnia pulex) telepítünk a kádba vagy hordóba, melyek ott jól elszaporodnak. A rákocskák a finoman eloszlatott élesztőből, valamint a trágyázástól időközben bőségesen elszaporodott algákból és ázalékállatkákból táplálkoznak. A kezdetben zavaros vizet a vízibolhák néhány nap alatt megtisztítják, s akkor az élesztőoldattal — esetleg olykor egy evőkanálnyi vérrel, húslével vagy tejjel is — újból megetetjük őket. SZÚNYOGLÁRVÁK

Az akváriumi halak kedvelt, anyagcseréjüket élénkítő hatású tápanyagokban gazdag eledele a különféle szúnyoglárvák. Ezt sajnos sok akvarista — és általában a szaküzletek is — eléggé figyelmen kívül hagyják. Pedig helyszíni megfigyelések a gyomortartalom-vizsgálatok alapján megállapítottak, hogy a trópusokon díszhalaink legtöbbje elsősorban ezeket eszi. Egyes fajok fölfelé nyíló szája is a felszínen élő szúnyoglárvákkal való táplálkozásra utal (elevenszülő és ikrázó fogaspontyok, félcsőrös csukák stb.). Egyébként érdemes megfigyelni azt a hirtelen megélénkülést és mohó lakmározást, amelyet a ballasztanyagot nélkülöző, csaknem tisztán „hússal” — Tubifexszel és Enchytraeusszal egyoldalúan etetett díszhalak egy-egy szúnyoglárva-etetéskor művelnek. A vörös Chironomus lárvák elvétve szaküzletekben is kaphatók, a többit azonban magunknak kell begyűjteni vagy tenyészteni. Az akvaristák színük szerint a szúnyoglárvák három csoportját különböztetik meg. A fekete szúnyoglárvák tömegesen feketés réteget alkotó, egyedenként sötétszürke, élénken nyüzsgő, levegőért a víz színére jövő s így főképp ott található, megzavarva a mélybe menekülő, de rövidesen ismét a felszínre emelkedő, féregszerű vízi szervezetek. Főleg az igazi szúnyogok (Culicidae) családjába tartozó dalos szúnyog (Culex pipiens), foltos maláriaszúnyog ( Anopheles maculipennis) és a győtrőszúnyog (Aedes vexans) lárvái ezek. A dalos szúnyog nőstényei, amelyek az embert egyébként csak kivételes esetben támadják, petéiket pocsolyák, árkok, kacsaúsztatók, sertés-fürdetők és esővizes hordók zavaros vizére rakják. Több száz petéből csónak alakban összetapadó, 1-2 mm nagyságú petecsomókból 1-2 nap alatt kelnek ki az 1 mm-t alig meghaladó lárvák. A maláriaszúnyog a partszéli növényzettel övezett kristálytiszta, szélvédett, hullámmentes vizekre petézik. Kenucsónak alakú petéit a nőstény a víz felszínére rakja, ahol azok a két oldalukon levő egy-egy légkamra segít-

355

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ségével úsznak. A lerakott sok száz pete szép csillag alakban tapad egymáshoz. Lárváikat arról ismerhetjük fel, hogy egyedül ezeknek vízszintes a testtartása a víztükör alatt. A gyötrő szúnyog nősténye petéit nem közvetlenül a vízre, hanem a rétek nyirkos részeire és a vizesárkok szélére rakja. A petékben — mielőtt még beszáradhatnának — az embrió gyors fejlődésen esik keresztül, s továbbfejlődéséhez már a pete beszáradása feltétlenül szükséges. Ilyen állapotban a peték akár évekig is kitartanak. Az eső azután a petéket belemossa az árok vizébe vagy az esőtől keletkező réti vízgyülemlésbe, s itt a lárvák órákon belül kibújnak. A palaszürke lárvák rendkívül gyorsan nőnek, s egy hét alatt már teljesen kifejlődve kirepülhetnek a szúnyogok. A fekete szúnyoglárvákat tavasztól őszig a planktonnal együtt gyűjthetjük. A lárvák említett gyors fejlődése miatt, ahol ma bőségben találtuk, ott egykét nap múlva talán már egyetlen lárvát, sőt bábot sem találunk. Ezért használjuk ki a gyűjtési alkalmat, s ne halogassuk a lárvák befogását azzal az elgondolással, hogy e gazdag gyűjtőterületen a legközelebbi planktonozáskor is megtaláljuk majd. Miután a lárvák gyors mozgásúak és a gyűjtőhelyek vize többnyire igen sekély — a sűrű szövetű, mély, bőzsákú planktonháló helyett enyhén öblös, ritkább szövésű hálót használjunk. Ha a planktonhálóhoz kisöblű előtét-hálónk is van, akkor az ide jól megfelel. A túl nagy nyílású hálószövet az apró, 2-3 mm nagyságú lárvákat átereszti, ezért ha az ivadékhalakra is gondolunk, ritka szövésű hálót se használjunk. A fekete szúnyoglárvát legtöbbnyire eleségszállító bádogkannánkban visszük haza. Így azonban a lárvák nagy része — vagy akár valamennyi — elpusztulhat, miután a szállítás okozta rázástól a víz mélyére menekülnek, s ott megfulladnak. Ezért a szúnyoglárvákat egymásra rakható, tégla alakú fakeretbe feszített selyemszita tálcákon, vékony rétegben szétteregetve víz nélkül, csupán nedves állapotban szállítsuk haza. Szükség esetén a szúnyoglárvákat a plankton-háló nedves zsákjába is csomagolhatjuk. A lárvák otthon, vízbe rakás után gyorsan magukhoz térnek. A fekete szúnyoglárvákat odahaza tegyük nagy felületű edénybe, és tartsuk minél hidegebben, hogy bábozódásukat késleltessük. Mindamellett igyekezzünk a készletet mielőbb feletetni, mert a bábokat már csak a nagy szájnyílású halak ehetik, akisebbek csupán csipkedik, s az így elpusztuló bábok a medence vizét beszennyezik. Ha mégis sok lárva a vízinövényzet sűrűjében bebábozódva elkerülte a halak falánkságát, akkor fedjük le gondosan az akvárium szellőzőréseit sűrű tüll anyaggal, nehogy lakásunk tele legyen csípő szúnyogokkal. A szúnyogokat azután a fedőüveg alá fújt cigarettafüsttel elkábítjuk, s azok a vízbe hullva a halak táplálékaivá válnak. Ha a kannában vagy üvegben szúnyoglárva szállítmányunk lefulladt, ne dobjuk el a lárvákat, hanem az egészet öntsük bele mélyebb edénybe, és várjunk 5-10 percig, míg az esetleg életrekapó egyedek feljönnek a víz színére. Ezután a víz alján mozdulatlanul heverő állatokat gumiesővel óvatosan szívjuk le, és apránként adagolva először ezeket etessük fel. Az etetés befejeztével azonban a medence aljára süllyedt, meghagyott hullákat iszaplopóval nyomban távolítsuk el, mert tetemük gyorsan bomlik, hamarosan tönkreteheti az akvárium vizét.

356

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

„Fehér szúnyoglárváknak” nevezik az akvaristák az ártalmatlan tollas szúnyog (Corethra plumicornis) üvegszerűen átlátszó lárváit, miután azok nagyobb tömegben a háló alján fehéres rétegben láthatók. A hosszú, tollas csápú, sárgásbarna testű és sárga szőrös lábú tollasszúnyog is igazi szúnyog, de nősténye nem vérszívó. A 12-14 mm-re is megnövő lárvák vízszintes testtartással lebegnek a vízben. Teljesen átlátszó testükben puszta szemmel is észrevehetjük a két kis ezüstös légtartályt, amelyek a víz mélysége szerinti levegő-leadásukkal, illetve felvételükkel szabályozzák a lárva fajsúlyát. Légzésük nem a víz színéről, hanem bőrükön keresztül egyenesen a vízből történik. Bábjaik széles fejükről és függélyes testtartásukról ismerhetők fel. A Corethra-lárvák állóvizekben minden időszakban megtalálhatók. Szúnyogban gazdag vidéken vizesárkokban, pocsolyákban, kisebb tavakban gyakran fantasztikus mennyiségben nyüzsögnek. Miután légzésük nem köti őket a víz felszínéhez, így a mélyebb vízrétegben is megtalálhatók. Gyűjtésükre ne használjunk finom szitaanyagú hálót, mert a megzavart „üveg-lárvák” gyors testcsapásokkal menekülnek s ezért gyorsan kell dolgoznunk. Tekintve, hogy a fehér szúnyoglárvák bőrlélegzésűek, ezeket már kannában szállíthatjuk haza. A szitatálcáknál arra ügyeljünk, hogy vékony rétegben teregessük az igen törékeny testű állatokat. A Corethra-lárvát a kisebb-nagyobb halak egyaránt szívesen fogyasztják, de

189. ábra. Felszerelés szúnyoglárva gyűjtéséhez: a) szállítótálca; b) mosószita az iszapból való kirostáláshoz (1,0-1,5 mm lyukbőségű, nem rozsdásodó fémszövet); c) rovarszippantó (aspirátor) a házi tenyésztésre kiszemelt petés nőstényszúnyogok befogásához (Lovas nyomán)

357

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ne tegyük ivadékos medencébe, mert ragadozók! A fehér szúnyoglárvák jól szellőztetett, lapos edényekben hűvös (télen fagymentes) helyen sokáig eltarthatók. Bármennyit tárolhatunk belőlük, mert a kikelő szúnyogok vérszívásától nem kell tartani. A vörös szúnyoglárvák az ártalmatlan árvaszúnyogok (Chironomidae) iszapban élő piros színű lárvái, amelyeket egész évben, de főként télen szennyvizes árkokban találhatunk. Leggyakoribbak köztük a közönséges árvaszúnyog (Chironomus plumosus) 10-18 mm hosszú vöröses lárvái. Az előzőkben ismertetett két típustól eltérően a Chironomas-lárvák növényi törmelékekben gazdag iszapba vájt, kibélelt járatokban élnek. Csak az erősen felmelegedett, oxigénszegény víz felszínére jönnek fel, ezért planktonozás közben ritkán kerülnek a planktonhálóba. Bábjukat is csak kikelés előtt láthatjuk a víz felszínén. Az akvarisztika előnyére ezek lárva állapotban telelnek át, s így télen is változatossá tehetjük velük az akváriumi halak étrendjét. A Chironomus-lárvákat mosó szitával rostáljuk ki az iszapból. Ilyen iszaprostát erősebb nyélre szerelt hengeres vagy tölcsér alakú, 1,0-1,5 mm lyukbőségű, nem rozsdásodó fémszövetből készíthetünk (ugyanezt Tubifex-gyűjtéshez is használhatjuk). Ezzel az iszapot „kikanalazzuk”, majd addig rázogatjuk, míg az iszap a nyílásokon eltávozik, és csak vörös szúnyoglárvák és növényi törmelék stb. marad benne. Otthon az egészet tegyük vödörbe, az alá pedig tegyünk nagy, sűrű szitát, s vízcsap alatt — bottal kavargatva — mossuk ki. A vödörből a vízzel a törmelékből csak a kiszabaduló lárvák bukjanak át. A vörös szúnyoglárvákat lapos edényben jól megnedvesített ruhán vagy nedves rongy között hűvösebb helyen raktározzuk. Az így elég sokáig eltartható lárvákat azonban naponta legalább egyszer vízcsap alatt szűrőszitába téve alaposan öblítsük át. A Chironomus-lárva igen tápláló haleledel, melyet a halak általában igen kedvelnek. Mindamellett folytonos egyoldalú etetése nem tanácsos. Ilyenkor ugyanis gyakran tapasztaltak megbetegedéseket, mely valószínűleg a lárvák szennyvízcsatornákból való származásával kapcsolatos. Az is megfigyelhető, hogy a halak egy idő múlva nem szívesen fogadják. Az el nem fogyasztott vörös szúnyoglárvák azután beássák magukat a medence talajába. Szúnyoglárvát házi keltetés céljából — főként az ivadékhalak táplálására alkalmas, pár mm nagyságúakat — könnyen tenyészthetünk a Lovas-féle anódszerrel. Csak a nőstény szúnyogok begyűjtése jár némi fáradsággal, azok petéztetése és a peték kikeltetése, illetve a lárvák nevelése már szórakozás számba megy. Tenyésztésre a dalos szúnyog (Culex) és a maláriaszúnyog (Anopheles) jöhet számításba. Közülük is a malária szúnyog az, amelynek sok helyen egyszerűbb a begyűjtése. A tenyészethez petékkel teli nőstényeket kell összefogni az ún. rovarszippantóval. A fogócső tölcséresen kiképzett végével óvatosan, 1 cm távolságra megközelítjük a falon ülő szúnyogot, majd a gumicső rövid, de erőteljes megszívásával az állatot az üvegbe szippantjuk. A feltűnően nagy, tollas csápú hímekre ne vadásszunk, csakis a vért szívott vagy már petékkel teli, nagy potrohú nőstényekre (a nőstény potroha közvetlenül a vérszívás után élénkpiros, majd az emésztés előre haladtával mindinkább megfeketedik). Megtermékenyített nőstényben a megemésztett vér helyét érő peték

358

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

foglalják el, amelyek sárga tömege áttűnik a potroh falán. Lelőhelye a tehénistálló, ahol ferdeszögben eltartott potrohhal pihen a falon. Egyegy istállóban sokszor több ezer maláriaszúnyog is meghúzódik. A dalos szúnyog nőstényei inkább a hűvösebb őszi idő beálltával térnek be az istállókba, egyébként inkább a pincék falán pihennek, testükkel a falfelülethez simulva. Nyáron tehát egy-egy pincében, kamrában vagy istállóban negyed óra alatt néhány száz állatot könnyen összegyűjthetünk. Túl sokat nem érdemes belőlük a szippantóhengerben összezsúfolni, mert összetörik magukat és a bepárásodó üvegfalhoz tapadnak. Ha messzire szállítjuk a tenyészanyagot, akkor fújjuk át őket kis tüll-ketrecbe. Szúnyogtenyésztésre legmegfelelőbb egy 10-15 literes akvárium vagy üvegkád. Ebbe töltsünk néhány cm magasságú vizet, majd takarjuk le tüllanyaggal, melynek széleit körös-körül kössük le. Az így előkészített edényben a tülltakarón vágott kis nyíláson keresztül (melyet azután leragasztunk) óvatosan fújjuk be a szúnyogokat. A sérültek a víz felszínére hullanak és elpusztulnak. Az egészségesek viszont az edény falara ülnek; az érett petéjűek néhány óra múlva már leszállnak a vízre és lerakják petéiket. Amikor már nincs több petéző nőstény, cigarettafüsttel kábítsuk el az állatokat, amelyek a vízbe hullanak. Ezután a tüllhálót vegyük le, s a vízbe hullott szúnyogokat csipesszel öljük meg és szedjük ki. A szúnyogpeték szobahőmérsékleten néhány nap alatt kikelnek. Az apró lárvákkal a halivadékot akár rögtön etethetjük, a nagyobb halaknak viszont tovább neveljük. A lárvákat ilyenkor finom porra zúzott szárított vízibolhával, hús- vagy halliszttel, salátaporral etessük. ENCHYTRAEUS A kevéssertéjű gyűrűsférgek (Oligochaeta) Enchytraeidae családjába tartozó, hazánkban vadon is tenyésző televényféreg (Enchytraeus albidus) tenyészládikákban nevelhető, igen tápdús haleledel. A 20-35 mm hosszú és 0,50,8 mm _átmérőjű, tejfehér színű féreg szerves hulladékkal táplálkozik. Erdei fák tövén megtelepedő moharéteg alól, korhadó avar közül, vagy konyhahulladékos szemétdombról gyűjthető. A tenyészet megindításához szükséges kevés férget szaküzletből vagy akvaristáktól könnyen beszerezhetjük. A tenyészládika megközelítő mérete kb. 30 X 20 X 10 cm. Legalább 2 ládában tanácsos tenyészteni, hogy a férgek szaporodási időtartamára számítva, a ládákból felváltva etessük a halakat. A ládákat töltsük meg erdei lombföld (virágföld) és tőzeg fele-fele aranyú keverékével, de a láda legaljára 1-2 cm vastagságban kizárólag csak tőzeget teregessünk. A talajt nedvesítsük meg, de éppen csak nyirkos legyen. A 8-10 cm magas talajrétegbe ezután a láda közepe táján készítsünk tenyérnyi mélyedést, ez lesz a legmélyebb pontján kb. 3-4 cm-es etetőgödör. Most telepítsük be a ládákat férgekkel, ládánként mintegy dió nagyságú (10 g) féregkupacot számítva. Az etetőgödör fölé tegyünk 2-3 mm vastag üveglapot, esetleg két részre osztva (kb. 16 X 14, vagy 2 db egymás mellé tolt 8 x14 cm-es darabot). Végül az egész ládát takarjuk le egy megnedvesített zsákdarabbal (legcélszerűbb a

359

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

láda méretéhez igazodó fakeretre kifeszíteni, és fedélként felszerelni). A betelepítés után a férgeket etessük is meg pépesen elkészített szénhidrátos ételekkel (főtt zabpehely, sárga- és fehérrépa, borsó, bab, kelkáposzta, paradicsompüré, spenót, dara stb.). Tejterméket azért ne etessünk velük, mert hamarosan megjelennek ellenségeik, az atkák és a sajtmuslicák, amelyek az egész tenyészetet kiirtják. A tenyészet másik kellemetlen vendégei az eleségre odavándorló hangyák. Ezek ellen úgy védekezhetünk, hogy a ládát a levegőbe függesztjük, vagy négy sarkára fölfelé fordított villamossági porcelánszigetelőtalpakat erősítünk. A megfordított szigetelőtalp kalapjába vizet vagy olajat töltünk, amely megakadályozza a hangyák feljutását (Józsa László módszere). A férgeket se etessük túl, mert eledelük megpenészedik. 2-3 naponként etessünk, mindig kissé szikkadt ételpéppel, s az előzőetetésből esetleg megmaradt eleséget ilyenkor szedjük ki. Ha az ételmaradék már penészedni kezdett volna, akkor a penészedés 190. ábra. Enchytraeus-tenyésztőláda (Frey nyomán) kikapart helyét locsoljuk meg kevés ecetes vízzel vagy szórjunk rá kevés korpát. A hazai Enchytraeus 6-16 C° hőmérséklet között tartható. Ezért általában hűvösebb helyre állítsuk a ládákat. Különösen nyáron kerüljük a napos, száraz helyen való tartást. Ha a tenyészet fölső talajrétegét fel akarjak frissíteni, helyezzük a ládát feltétlenül rövid időre a napra, vagy erős izzólámpa alá. Ekkor a talaj gyors száradása miatt a férgek a láda legaljára húzódnak, így a felettük levő talajréteget kicserélhetjük. A tenyészetből csak akkor kezdjünk etetni, amikor a láda üveglapja alá már sűrű rétegben tapadnak a férgek (kb. a betelepítést követő 3-6. héten). Az Enchytraeust a halaknak csak más eleséggel váltogatva, illetve azok kiegészítéseképpen szabad adni; mert különben elzsírosodnak tőle, színtelenek maradnak és tenyészképtelenné válnak. Etetés előtt a teng észláda üvegéhez tapadt fehér férgeket csipesszel leszedjük és fémszövetű teaszűrőben vízcsap alatt átöblítjük, majd a vízbe szórjuk. Az el nem fogyasztott férgeket a talajról iszaplopóval távolítsuk el, mert megfulladnak és a vizet beszennyezik. Kisegítésképpen halivadéknak is adhatjuk, ha előzőleg tubifex-vágóval összevagdaltuk és nylonhálóban vagy foszforbronz-szitában jól kimostuk.

360

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

GRINDÁL A „grindál” néven szaküzletekben kapható, vékony fehér férgek a hazai Enchytrasus trópusi eredetű rokonai, s az előbbiekhez hasonlóan házilag tenyészthetők. A grindál féreg (Enchytraeus buchholzi) a hazai Enchytraeusnál kisebb, 6-15 mm hosszú, és vékonyabb, 0,25 mm átmérőjű fehéres féreg; főként karcsúsága miatt a kissé már megerősödött ivadékhalak etetésére is igen alkalmas! Grindált szivardoboz nagyságú vagy annál is kisebb (kb. 15 X 12 X 5 cm) bádog- vagy műanyagfalú dobozokban tenyészthetünk. Azért kell vízhatlan láda, mert a gríndálférgek az állandó nagyfokú nedvességet kedvelik. A doboz talajául tőzeget használjunk, amely lehet hazai is. Helmut Pinter föld vagy tőzeg helyett kizárólag mohát ajánl, mert az nehezebben szárad ki. A tőzeg fölé vékony üveglapot teszünk, s az egészet porózus fedővel lesötétítjük. Ez a trópusi eredetű féreg érthetően a meleget kedveli: a 18-24 C°-ot, s 14 C° alatt beszünteti táplálkozását. Tápláléka az előző fajéval azonos. Vigyázzunk, hogy csak kihűlve adjunk neki ételt. A zabpehely a medence vizét könnyen zavarossá teheti, ezért etetés előtt a grindálférgeket alaposan mossuk ki. Rendkívül gyorsan szaporodnak sajteledeltől. Ezzel bajt nem idézhetünk elő, ha a sajtból borotvapengével hártya vékonyságú szeletkéket metszünk le, és keveset adunk belőle a tenyészetbe. A grindálférgek a hazai Enchytraeusnál gyorsabban szaporodnak, ha talajukat állandóan nedvesítjük, s rendszeresen etetjük és melegebb szobahőmérsékleten tartjuk őket. Gyors szaporodási ütemükre való tekintettel ügyeljünk arra, hogy még túlságos elszaporodásuk előtt idejében oltsuk át őket másik tenyészládába. A grindálférgeket ugyanúgy etetjük halainkkal, mint a közönséges televényférgeket, csak a serdültebb ivadék számára ezt már nem kell összevagdalni. FÖLDIGILISZTA

A közönséges földigilisztát (Lumbricus terrestris), e mindenki által jól ismert gyűrűsférget nagyobb, s főleg a nagyra táguló szájú ragadozó akváriumi halaink (nagytestű cichlidák, díszsügérek, nandidák, harcsák stb.) etetésére használhatjuk. E nagy tápértékű haleleséget kerti vagy gyeptalajokból gyűjthetjük. A begyűjtött gilisztát odahaza az Enchytraeusénál nagyobb (pl. 40 X 30 X 15) méretű faládában tarthatjuk, sőt tenyészthetjük is. A láda aljára tegyünk őszi falombot, majd erre az avarrétegre teregessünk porhanyós termőföldet. A tenyészet talajának itt nem szabad túl nedvesnek lennie, arra azonban vigyázzunk, nehogy kiszáradjon. A giliszták táplálására vegyítsünk a talajba kevés főtt burgonyát, káposztát, répalevelet vagy bármilyen más zöldség- és gyümölcshulladékot. A tenyészláda jól záródó fedelének fémháló-szövete legyen, hogy kellő szellőztetést biztosítson. Miután a földigiliszta bélcsatornája földet tartalmaz, ezért a halak etetése előtt 24 órával rakjuk a gilisztát nedves falú üres befőttesüvegbe, s azt gézzel

361

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kössük le. Itt a féreg kiüríti béltartalmát és megszabadul nyálkarétegétől. Ezután alaposan átöblítjük és egészben vagy összevagdalva, majd újból kimosva adhatjuk a halaknak. ,,MIKRÓ” „Mikró”-eleség gyanánt a szaküzletek a fonálférgek (Nematoda) Turbatrix nemzetségébe tartozó, 1-2 mm nagyságú, fehéres ecetférgecskéket (Turbatrix aceti) árusítják (régi neve: Anguillula silusiae). A „mikró”-eleséget a zsenge halivadék etetésére tenyésztjük. A szaporításához szükséges „oltásnyi” tenyészanyagot szaküzletből vagy akvarista társunktól szerezzük be. Az ecet- vagy tejsavbaktériumokkal táplálkozó férgecskéket e baktériumok táptalaján tenyésztik. Külföldön baktériumtáptala jként kis üvegtál191. ábra. „Mikró"-tenyészetek: 1. „Mikró"-tenyésztőüveg ka aljára zab(Sterba nyomán) ; 2. a nálunk dívó, kávézaccos virágcseréppelyhet hintenek, ben való „Mikró"-tenyésztés s erre annyi tejet csepegtetnek, hogy a zabpehely éppen csak átnedvesedjék. A táptalajt törzskultúrával oltják be, majd az edénykét üveglappal fedik. A kis fonálférgek rendkívül gyorsan szaporodnak, s hamarosan ellepik az edény oldalát és az üveglapot. Ha sok eleségre van szükség, — kevés vízben oldott háztartási élesztővel locsoljuk meg a kultúrát. Másik módszer szerint közepén kissé kiöblösödő alakú üveg aljára — a kiöblösödés alsó széléig —állott sört töltenek, és a törzsanyagot az üveg kiszélesedő részére, közvetlenül a sör szintje fölé oltják. Nálunk a „mikró” tenyésztők kis virágcserép alsó nyílását kaviccsal elzárják és tisztára mosott, majd kiszárított feketekávé maradékot tesznek bele, ezt aludttej savóval átnedvesítik, majd törzskultúrával beoltják és üveglappal lefedik. A kávémaradékot az aludttej savójával tartsuk állandóan enyhén nedvesen. A legkedvezőbb tenyésztési hőmérséklet 25-28 C°, de szobahőmérsékleten is jó eredményt kapunk. A tenyészet 2-3 hét alatt kimerül, és elsavanyodik, ezért átoltással meg idejében meg kell újítani. A tenyészedény oldaláról vagy a kávémaradékos kultúra fedőüvegéről celluloidlemezzel vagy ecsettel leszedett férgeket vízzel telt üvegfiolába sodorjuk. A fiola száját ujjunkkal befogva, tartalmát összerázzuk, egyszer-kétszer

362

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

felfordítjuk. Ezután megvárjuk, amíg a férgecskék a fiola aljára ülepednek, majd a szennyezett vizet leöntjük. Ezt mindaddig megismételjük, amíg az öblítő víz a férgek fölött tiszta marad. Csak ezután öntjük be a férgeket az ivadék akváriumába. Az el nem fogyasztott férgeket a talajról feltétlenül szedjük ki iszaplopóval, mert tetemük hamar penészedik és az ázalékállatok jó táptalajává válik. ARTEMIA A gerinctelen állatokról szóló fejezetben már említett só-rákocska vagy népies nevén „sóféreg” (Artemia salina) kiszárítva forgalomba hozott petéit házilag kikeltetve —kitűnő ivadékeleséget nyerünk, amely tovább nevelhető a nagyobb halak számára. Apró, dohánymag nagyságú és színű petéi a nőstény torlábai közt — kisebb részben a potrohszelvényeken — vehetők észre. A legnagyobb tömegben az észak-amerikai Nagy Sóstóban és a kaliforniai tengerpart sósvizű lagúnáiban él. Itt nemcsak petéit gyűjtik és szeparálják zsákszámra, hanem a nagyobb akváriumi halak etetésére fejlettebb alakjait is mélyhűtve, lezárt műanyagzacskóban hozzák forgalomba, melyek odahaza hűtőszekrényben eltartva, bármikor friss élőeleség gyanánt felhasználhatók. Az európai szaküzletekbe kerüld Artemia peték nagy része az USA Utah államából a Nagy Sóstó vidékéről származik. Érdekes, hogy bár a sórákocska annyira kedveli a sós vizet, hogy annak mindenféle koncentrációjához és összetételéhez kitűnően alkalmazkodik (így pl. házilag tengervízben is jól keltethető), magában a tengerben mégsem fordul elő. A száraz, de levegős helyen tárolt peték üvegfiolákban évekig megtartják életképességüket. Ha a keltetési előírásokat betartva mégsem kapunk kielégítő eredményt, ez azt jelenti, hogy a vásárolt peték túl régi, vagy rosszul tárolt szállítmányból valók. Egy-egy fiola sok ezer petéjéből számos tenyészetet létesíthetünk. A fiolát mindig jól dugaszoljuk le! A petéket külföldön tölcsér alakú keltetőedényekbe rakják, amelyek falához belülről szellőztető vezetéket és levegőporlasztót rögzítenek. A tölcsérszerű edényből az etetésre szánt lárvák az alsó csap megnyitásával az alátartott hálóba hullanak. Céljainknak azonban 5-6 literes edény, pl. kis üvegkád is megfelel, az alacsony vízoszlop egyébként is mindig kedvezőbb. A konyhasós keltető oldathoz vegytiszta vagy legalábbis jódmentes konyhasót (NaC1) használjunk. A szakmunkák többsége literenként 50 gramm konyhasót javasol, de a legjobb kelési eredményt a literenként 15 grammos töménység adja. 1 liter vizet 30 C°-ig melegítünk, közben feloldjuk benne a sót, majd a keltetőedény vizéhez kevergetéssel visszaöntjük. A lágy és enyhén lúgos víz a kikelési arányt megsokszorozza, ezért a víz lúgosítására egyesek a keltetővíz minden literére 1 csapott mokkáskanálnyi bóraxot oldanak fel. 26-28 C° hőmérsékleten a peték 24, 20-22 C°-on 48 óra alatt kelnek ki. 22 C° alatt egyáltalában nem érdemes keltetni. A jó kelési eredményhez a finoman porlasztott szellőztetés is hozzátartozik. Az egyszerű konyhasós keltetővíznél is jobb keltetési eredményt kapunk, ha

363

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

a mesterséges tengervíz készítéséhez szükséges sókeveréket oldjuk fel, vagy megfelelőképpen hígított tengervizet használjunk. A jó langyos tenyészvíz tetejére késhegynyi (mintegy 100-150 db) petét szórunk. Tanácsos a petéket egy nagyobb etetőgyűrű közepébe szórni, nehogy a szellőztető által keltett vízmozgás az üvegkád falára sodorja őket. Siettethetjük a kikelést, ha a petét jól megnedvesített vászonkendőbe tesszük, azt összehajtogatjuk, s néhány kisebb kavics- csal enyhén megterheljük. 10-15 perc múlva a kendőt belemártjuk az előkészített tenyészedény sós vizébe, és az így felpuhított burkú peték a fenékre süllyedve 4-6 óra múlva már kikelnek. A tenyészetet világos, napos helyre állítsuk. A kikelő vörösesbarna naupliuszok 0,3-0,6 mm nagyok, és egyes halfajok (főleg a ragado-

192. ábra. Átlátszó műanyagból készült, levegővezetékkel és porlasztóval felszerelt Artemia-keltető tölcsérek

193. ábra. Artemia-eleség etetés előtti tisztítása (magyarázat a 364-365. oldalon)

zók) ivadékai már közvetlenül az elúszás után, másoké 1- 2 hetes korukban fogyaszthatják. A fejlettebb halak számára a naupliuszokat Daphnia nagyságúvá, sőt a nagy halak számara akár kifejlett (10-15 mm-es) állatokká nevelhetjük. Ehhez a finom porlasztású szellőztetésen kívül a só-rákocskák lebegő zöldalgákkal való rendszeres etetése szükséges. Megzöldült vízből szűrőpapíron felfogott lebegő zöldalgamasszát adjunk a tenyészvízbe, de ázalékállatkákkal és porrá dörzsölt szárított haleleséggel is etethetjük őket. Az utóbbiak túladagolásával azonban a tenyészet vizét hamar beszennyezhetjük. Rendszeres etetéssel, 25-26 C°-on mintegy 25-30 nap alatt fejlődnek ki a só-rákocskák. Az Artemiával való etetés előnye, hogy semmiféle fertőző anyagot nem hurcolhatunk vele az akváriumba, s így a legérzékenyebb halakat és halivadékot is veszély nélkül táplálhatjuk vele. A naupliuszlárvákat 6-10 mm átmérőjű gumicsővel sűrű szövetű kézihálón keresztül zománcozott vagy műanyagvödörbe (fémvödör a sós víz miatt ártalmas!) szívjuk, majd tiszta édesvízbe merítjük, s csak ezután adjuk az ivadéknak. Tanácsos az etetés megkezdése előtt fél órával a szellőztetést beszüntetni, hogy az elpusztult lárvák leülepedjenek. Vagy ha a hálóból a sóférgeket a tenyészetbe szájával lefelé fordított virágcseréppel-

364

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ső nyílásába töltjük (pipettával), akkor a fényt kereső naupliuszok a cserép tetején sorra kisereglenek, az elpusztultak pedig benn maradnak a cserépben. A nagyobb Artemiákat akár kézihálóval is összefoghatjuk, de azokat is csak édesvízzel való kimosás után adjuk a halaknak. Mind a naupliuszok, mind a kifejlett rákok édesvízben csak 6-8, legfeljebb 12 óráig maradnak életben, ezért csak annyit tegyünk belőlük egyszerre az akváriumba, amennyit a halak 1-2 órán belül elfogyaszthatnak. Igen jók a só- rákocskák tengeri állatok etetésére, miután a tengervízben hosszú ideig is elélnek. Az etetés után a leszívott sós vizet visszaöntjük a tenyésztőedénybe és újabb késhegynyi petét szórunk a felszínére. A tenyészet vize általában 14 nap alatt merül ki, ezért a folyamatos etetéshez két párhuzamos tenyészetre van szükség. DROSOPHILA A rovareleség — ballasztanyag (kitin) tartalmánál fogva — a halak bélműködésére élénkítő hatással van. Főleg a felszín alatt tartózkodó halfajok (ikrázó fogaspontyok, félcsőrös csukák stb.) számára természetszerű táplálék ez. A kistestű díszhalaknak megfelelő rovareleség elsősorban a házilag tenyészthető, mintegy 2-4 mm hosszú gyümölcslegyecske (Drosophila melanogaster). A gyümölcslegyek —éléskamráink nem szívesen látott vendégei. A Drosophila tenyésztésére több befőttesüveget (legkedvezőbb méret az 1,5 literes) már a betelepítés előtt egy nappal tartsunk legalább 20-22 °C-os helyiségben. Az üveg száját lenvászonnal vagy gézzel fedjük le. Az üveg aljára 1,5 cm vastagságban kásás táptalajt töltsünk. A táptalaj lehet körtekása, szilvalekvár, paradicsompulp vagy ehhez hasonló. Ezek valamelyikét sűrű péppé keverjek, és felfőzzük. Az üvegbe öntött pép tetejére kihűlése előtt kevés élesztőoldatot csepegtetünk (borsónyi élesztőt desztillált vízben oldjunk fel), s néhány nőstény és hím muslicát telepítsünk mindegyik üvegbe. A hímet szabad szemmel gömbölyűbb potrohvégéről és kisebb, karcsúbb testéről ismerhetjük fel. A nyüvek bábozódásának könnyítésére tegyünk az üveg aljára kissé összegyűrt, redőzött pergamenpapírt vagy pár szál fagyapotot. A 25 C°-os hőmérsékletnél nagyobb meleg sietteti, akisebb késlelteti a kikelést. Ha már sok báb van, akkor kezdhetjük a kikelt muslicák feletetését. Időközben készítsünk új tenyészetet 3-10 194. ábra. A közönséges muslica napos muslicákkal, hogy így az eleség folyama- (Drosophila melanogaster) oldalnézetben, kb. 20-szorosan nagyítva tosan álljon rendelkezésünkre.

365

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A beszáradt, megkeményedett táptalajú tenyészüvegből a legyecskéket előbb cigarettafüsttel kábítsuk el, és így szórjuk az akváriumba. Egyszerűbb az etetés, ha átlátszó műanyagdobozban tenyésztünk. Ennek tetején szellőzésül kétforintos nagyságú lyukat vágunk, és fehér vászonnal leragasztjuk. A doboz oldalán is lyukat vágunk, ebbe üvegcsődarabkát rögzítünk. Egy üvegfiola átfúrt dugójába hasonló (kb. 10 mm átmérőjű) üvegcsövet teszünk, s gumicsőtoldattal a két üvegcsövet összekötjük. Ha mármost a tenyészetet sötét ruhával letakarjuk, akkor a legyecskék a rövid üvegcsöveken keresztül a világosban hagyott fiolába vándorolnak, ahonnan azután könnyen adagolhatjuk őket (Stein módszere). PARAMECIUM Az éppen kikelt, illetve, „elúszott” halivadék legapróbb élőeleségét alkotó egysejtű ázalékállatok (Infusoria) közül legérdemesebb a papucsállatkát (Paramecium caudatum) tenyészteni. A poshadó vizekben igen gyakori 0,12-0,35 mm hosszú, mikroszkopikus véglény tiszta tenyészetének nagy előnye — a régebbi, bizonytalan összetételű ún. „infuzória-tenyészetekkel” szemben —, hogy a halivadék már életének első napjaiban szívesen fogyasztja, könnyen tenyészthető és nagyobb tömegben is teljesen veszélytelen a zsenge ivadékra, amit nem mindegyik ázalékállatról mondhatunk el. Paramecium-tenyészet céljára 2-3 literes befőttesüveget használjunk. Ezt félig vagy 2/3 részéig töltsük meg vízzel. A tenyészet tápközegéül 1-2 cm-es, kockákra vágott és napon vagy kályhaközelben jól kiszárított karalábét vagy repcét szórjunk a vízbe (üvegenként 2-3 kockányit számítva). Ezután beoltjuk a tenyészetet valamelyik akvaristatársunk tenyészetéből származó papucsállatkákkal. Ha erre nincs lehetőségünk, akkor szűrjünk át mocsaras víz iszaprétegének közeléből vagy bármely régibb pocsolyából származó vizet a legsűrűbb selyemszitaanyagon, s a szűrletben mindig megtaláljuk a Parameciumokat. Felismerésükre és tenyészetünk tisztaságának rendszeres ellenőrzésére igen jó szolgálatot tesz egy 8-10 szeres nagyító lupé, vagy még inkább egy 40-60-szoros nagyítású zsebmikroszkóp. A tenyészetet világos, napos helyre állítsuk. Ha a tenyészet termelékenysége egy idő múlva csökken, akkor újból dobjunk be néhány darabka szárított karalábét, repcét vagy karórépát, s egyidejűleg a tenyészet vizét is cseréljük ki. A már jól működő tenyészethez a szárított karalábédarabkák helyett egy-egy kávéskanálnyi tejet is önthetünk, ami azzal az előnnyel is jár, hogy megszünteti a tenyészet kellemetlen szagát. Egyszerre csak kevés tejet öntsünk a tenyészetbe, mert az el nem fogyasztott tej megsavanyítja a vizet. Újabb tejadagot csak akkor adjunk, ha a víz már teljesen kitisztult. A kevésbé érzékeny halak ivadékát minden különösebb veszély nélkül etethetjük papucsállatkákkal A tenyészet sűrűjéből üvegpipettával keveset vegyünk ki, és a tenyészvízzel együtt töltsük az ivadék medencéjébe. Az apró halivadék megélénkülése és ugrásszerű mozdulatai jelzik a papucsállatok utáni vadászatot. Olyan halfajok ivadékát, amelyek érzékenyebbek a baktériumok-

366

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kal szemben (pl. neonhalak, razbórák stb.) csak tiszta közegű papucsállatkákkal etethetjük. Erre a célra egy kisebb, hosszú nyakú, nem színes likőrösüveget töltsünk meg nyaki részéig a Paramecium-tenyészet vizével. Ezután tiszta vízben megnedvesített laza vattadugót vékony dróttal átfogva toljunk le az üveg nyakába úgy, hogy a vatta alsó vége beleérjen a tenyészet vizébe. Ezután a vattadugó fölé öntsünk tiszta vizet, egészen az üveg nyílásáig. Az üveg alsó felét csavarjuk papírba. Egy idő múlva a Parameciumok a vattán keresztül a tiszta vízbe vándorolnak át. Az üveg dugó alatti részében keletkező oxigénhiány miatt a papucsállatok az oxigénben gazdagabb tiszta vízbe menekülnek. Innen azután szemcseppentő pipettával tiszta állapotban kiszívathatók. A vatta fölé vándorolt papucsállatokból a további etetéshez higiénikus kultúrát is készíthetünk. Tiszta, 1-2 literes befőttesüvegbe csapvizet töltünk, ezt leborítva egy napig állni hagyjuk, majd a tiszta Parameciumokkal beoltjuk, s a továbbiakban csak tejjel tápláljuk őket. EUGLENA A halivadék számára ideális táplálék az Euglena nevű ostoros egysejtű. Tenyésztésének igen nagy előnye, hogy teljesen tiszta és szagtalan, ezért etetéskor semmiféle előkezelést nem igényel. A zöld ostorosok közül az egyik leggyakoribb és tenyésztésre is alkalmas faj a csillagos zöld ostoros (Euglena viridis). Orsó alakú, 25-58 mikron hosszú, elülső végén hosszú ostort visel; közepén csillag elrendeződésű zöld színtestek vannak, és ostorának alapjánál egy piros „szemfolt ül”. Túlszaporodásával sekély vizekben vízvirágzást is előidézhet. Az Euglena viridist olyan vízben tenyésszük, amelybe annyi tőzegfőzetet teszünk, hogy kissé zavaros legyen. Ezután a tenyészvíz minden literére 0,5 gramm húskivonatot adjunk, amit egy evőkanálnyi zsírtalan húsleves is helyettesíthet. A tenyészet beoltásához szükséges törzs beszerzése nem mindig könnyű. Ha ilyenhez nem tudunk hozzájutni, akkor keressük meg a szabadban a jól bezöldült, poshadó vizekben. Az Euglena tenyészet ellenőrzéséhez is kitűnő szolgálatot tesz egy 40-60-szoros nagyítású zsebmikroszkóp. Ha a beoltott tenyészetet világos helyen tartjuk, már 1-2 hét múlva erősen megzöldül, és ettől kezdve minden 3-4. napon etethetjük belőle a legapróbb, éppen táplálkozni kezdő halivadékot. A tenyészet vizét közvetlenül átvihetjük a medencébe. A kivett folyadékot friss vízzel pótoljuk, s ehhez ismét kevés tőzegfőzetet és húslevest adunk. Ha nincs már szükségünk a tenyészetre, állítsuk sötétebb helyre, majd ha szükségünk lesz rá, ismét világos helyre tesszük, tápanyagot adunk hozzá és ezzel fellendül a tenyészet. ALKALMI ÉLŐELESÉGEK Az eddig ismertetett élő haltáplálékokon kívül alkalomszerűen más apróbb élőlényekkel is változatossá tehetjük akváriumi halaink étrendjét, mindenekelőtt a planktoneleséggel gyakran begyűjtött egyéb vízi szervezetekkel. Ezek egy része ugyan veszélyes halellenség is lehet (szitakötőlárvák, hanyattúszó polos-

367

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kák, víziskorpiók, csíkbogarak és lárváik stb.), amelyeket feltétlenül távolítsunk el, más részük azonban a nagyobb halak számára kitűnő alkalmi csemege (kérészlárvák, apró keringőbogarak, törpe vízipoloskák, ászka- és bolharákok stb.). Ezeket különválogatjuk, és kézihálóban csapvíz alatt átöblítjük. Megfelelő méretű szárazföldi rovarokkal is etethetünk. Ezek közül a repülő fajokat (muslicákat, szúnyogokat, apró molypilléket és piciny bogarakat) fénycsapdával gyűjthetjük. Egyszerű fénycsapdát magunk is készíthetünk. Kúpernyőbe kötött villanyizzó alá tölcsérszerű terelőköpenyt helyezünk, ehhez

195. ábra. 1. Alkalmi haleleségül felhasználható, különféle fajú ugróvillás rovarok (Collenbola) erősen nagyítva; 2. a moha vagy avar közt élő apró rovarok gyűjtőüvegbe kergetése lámpával (Sterba nyomán)

alul gyűjtőüveget erősítünk. Ebben nyári estéken nagyszámú rovart gyűjthetünk össze; közülük akisebbeket rostán áttöltve válogathatjuk külön. Főleg a víz színe alatt tartózkodó halfajok (Panchaxok, Nannostomusok, Dermogenys, Pantodon stb.) kedvelik az ilyen alkalmi rovarcsemegét. Sterba három alkalmi haleleséget ajánl. Ezek közül a levéltetvek a legkisebb szájú halfajokkal (Nannostomus, Poecilobrycon stb.) is etethetők, s e halak állítólag nagyon kedvelik. A másik általa javasolt alkalmi táplálék a gombanyüvek, kicsiny legyek (muslicák) lárvái. A kalaposgombák gyakran nagyszámú nyüvet tartalmaznak. Sterba szerint a mérgező gombák nyűvei is veszély nélkül etethetők. E célból a gombát felvágjuk, egy tál vízbe tesszük, mire a gombanyüvek kimásznak és a víz színéről leszedhetők.

368

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A harmadik alkalmi haleleség az ugróvillás rovarok (Collembola). Ezek moha és avar alatt a talajban élő, 1-3 mm-es, villás testvégű, ugrálva mozgó, szárny nélküli kis rovarok. Az enchytraeus-ládába telepítve gyorsan elszaporodnak. A Pantodon buchholzi (afrikai pillangóhal) felneveléséhez — Sterba szerint — nélkülözhetetlenek. Az összegyűjtött avart vagy mohát tegyük nagyobb tölcsérbe, alája üvegpoharat, közvetlenül föléje pedig villanyégőt helyezzünk. A fény és hő elől a tölcsér alatti üvegedénybe menekülnek. Az apró élő halak a rablóhalaknak (Esox, Belonesox, Polycentrus stb.) nélkülözhetetlen eledelei, de a főleg húsevő faj ok (Gambusia, Aplocheilus, Cichlasoma stb.) is szívesen eszik. Az akvarista nem könnyen tud szabad vizekből apróbb halivadékot gyűjteni, s ha sikerül is, azok a medencébe veszélyes parazitákat hurcolhatnak be, vagy a hirtelen áttelepítés következtében (kevesebb oxigén, melegebb víz) elhullanak. Ezért a ragadozó halak számára tanácsosabb guppit tenyészteni. A dél-amerikai eredetű szivárványos guppi (Lebistes reticulatus) törzsalakja meglehetősen igénytelen, szobahőmérsékleten is könnyen tartható, igen szapora elevenszülő halacska. Akváriumi szaporodásának szinte alig lehet gátat vetni. A 3 hónapos állatok már elérhetik ivarérettségüket, és 3-4 hetenként újabb generációnak adnak életet. Így érthető, hogy egy külön me196. ábra. Fénycsapda (fényforrás: 1 db dencében beállított guppitenyészetből 60 wattos villanyégő; a rovarokat lefelé folyamatosan el tudjuk látni ragadozó terelő ventillátor vízszintes tengelyű) halainkat élőhal-eleséggel. A továbbtenyésztés szükségleteit szem előtt tartva válogassuk ki a táplálékul szánt egyedeket.

SZÁRÍTOTT ÉS MŰELESÉGEK A száraz haleleségek lehetnek kiszárított élő haltáplálékok, vagy- mesterségesen összeállított különféle tápszerek. Még a legjobb műeleség sem helyettesítheti az élő haleleséget, mindamellett az élőeleség kiegészítéseként jó kisegítő eleség. Egyes műeleségeket a hal testének felépítéséhez fontos, könnyen felszívódó, főtápanyagokat (fehérjék, zsírok, szénhidrátok) tartalmazó tápszerek kedvező arányú összeállításával készítenek, s ezeket még vitaminokkal, ásványi sókkal is preparálják. Az ilyen kitűnő minőségű, nagy tápértékű műeleség az élővel váltogatva a mindenevő akváriumi halfajok jó fejlődését eredményezheti. Azért csak a mindenevőkét, mert a ragadozó vagy főleg húsevő halak többnyire még a legkiválóbb műeleséget sem fogadják el. Nem szabad azonban hosszabb

369

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

időn át kizárólag a szárított vagy műeleséget etetni. A száraz haleleségek három csoportja: 1. a háztartásban előforduló kisegítő eleségek, 2. a szárított haltáplálékok, és 3. a mesterséges haleleségek (műeleségek). HÁZTARTÁSBAN ELŐFORDULÓ KISEGÍTŐ ELESÉGEK Főtt sonka sovány részét borotvapengével (tubifex-vágóval) apróra összevagdaljuk, kissé állni hagyjuk, majd apránként etetjük. Fogaspontyoknak (elevenszülő és ikrázó fogaspontyoknak) azonban ne adjuk, mert az apró húsdarabok is megakadhatnak a halacskák garatfogain és fulladást okozhatnak. Nyers borjú- vagy marhamájból finom kaparékot készítünk, drótszövetű teaszűrőben csapvízzel jól kimossuk, majd felhasználásáig hűtőszekrényben tároljuk. Etetés előtt kissé szikkasztjuk, majd óvatosan adagoljuk. Tonhalból (fagyasztott halfilé) zsilettpengével igen apró darabkákat — inkább csak kaparékot — készítünk. A maradékot iszaplopóval azonnal távolítsuk el a medencéből. Hazai halak nyers húsát a fertőzési veszélyre való tekintettel ne adjuk! Főtt halikrát — ikrás piaci pontyból kiszedve — külön megfőzzük, vagy gőzben pároljuk (a fertőzési veszély kiküszöbölése végett!), majd igen enyhén megsózzuk. Kihűlés után apránként etetünk belőle. A tojássárgáját a keményre főzött tojásból kivesszük, és gombostűfejnyi részecskéket rakunk a víz színére. Az aláhulló darabkákat a jó étvágyú 2-3 hetes halivadék elfogyasztja. Ugyanúgy jó minőségű tojáspor is megfelel. Vigyázzunk, mert túladagolva megronthatjuk vele a medence vizét! A tápélesztő — legfőképpen a sörélesztő — is alkalmas kiegészítő eleségnek. Ezt is a vízbe szórva adagoljuk. Zabpehelyből (nyersen) igen csekély mennyiséget szórjunk a víz színére, de csak addig, amíg a halak fogyasztják. Túladagolása a vizet gyorsan szennyezi. A salátalevelet a jól megmosott friss salátáról leszedjük, és 1 napig állni hagyjuk. A levelet borotvapengével összevagdaljuk (mint a petrezselymet) és a halak étvágyának megfelelően adjuk. Növényevő halak igen kedvelik, de a mindenevők is szívesen csipegetik. Semmi esetre se adjunk a halaknak keményítő tartalmú anyagokat (pl. zsemlemorzsát, búzadarát, ostyát, kenyérdarabkákat stb.), mert a vízben megduzzadnak és a halak belét szétrepeszthetik. Napokig is jól bírják a koplalást, de egyetlen elhibázott etetéssel is helyrehozhatatlan bajt (emésztési zavarokat, gyomor- bélgyulladást, sőt elhullást) okozhatunk. SZÁRÍTOTT DAPHNIA (VÍZIBOLHA) A nagy vízibolhának (Daphnia magna) napon kiszárított és szaküzletekben árusított készítménye. Tápértéke csekély, mert a kiszárítás után e rákocskának főleg csak a balasztdús kitinpáncélja marad meg. Ennek ellenére sok hal

370

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kedveli, de télen egyoldalúan etetve emésztési zavarokat és gyomor-bélgyulladást okozhat. Ezért csak kiegészítő eleségként és nem rendszeresen adandó!- Dohosat nem szabad etetni! Etetés előtt negyed órával a kívánt mennyiséget vízben áztassuk meg. Kisebb halaknak a nagyszemű szárított Daphniát össze kell törni, illetve ivadékhalaknak púderfinomságúra porítani. Daphniát magunk is száríthatunk, de ezt csak ott érdemes végezni, ahol a nagy vízibolhák (Daphnia magna) óriás tömegben fordulnak elő. A kifogott Daphniát fakeretre kifeszített vászon- vagy selyemszitán egyenletesen terítjük, majd a tűző napon tökéletesen megszárítjuk. A tápanyag megőrzését és a készítmény viszonylagos szagtalanságát csakis a gyors száradás biztosítja. A kiszáradt vízibolhát vászonzsákban hazavisszük, s száraz helyen tároljuk. SZÁRÍTOTT CYCLOPS Ez kereskedelmileg nem kapható, mert gyűjtése és szárítása nem kifizetődő. Saját célra azonban érdemes vele bajlódni, mert fehérjetartalma 4-5-szöröse a szárított Daphniáénak. Ha a szabadban nem sikerült tökéletesen kiszárítanunk, akkor a hazavitt Cyclops-tetemeket otthon itatóspapíron vékony rétegben szétteregetve a gáztűzhely sütőjében takaréklángon szárítsuk. SZÁRÍTOTT TUBIFEX A szárított Daphniánál sokkal táplálóbb szárazeleség, de ezt sem árusítjuk. Készítése Lovas szerint: a férgeket 60-70 C°-os vízben — kavarás közben — megöljük. Ezután szitával kiszedjük, üveglapra teregetjük és a tűző napon szárítjuk. Amikor a Tubifex teljesen keményre száradt, késsel lekaparjuk, mozsárban összetörjük, porítjuk, átszitáljuk és légmentesen tároljuk. A kakaószerű porból keveset szórunk az etetőgyűrűbe, és csak annyit adunk a halaknak,. amennyit elfogyasztanak. SZÁRÍTOTT ARTEMIA Az Egyesült Államokban állítják elő, ahol az Utah állambeli Nagy Sóstóból hatalmas mennyiségben gyűjtik be nemcsak az Artemia salina petéit, hanem :a sórákocska kifejlett alakjait is. A szárított Artemia is tápdúsabb a szárított Daphniánál, a halak jobban is kedvelik. Az USA-ból sokat exportálnak Európába, nálunk azonban egyelőre még nem kapható. SZÁRÍTOTT SALÁTA Növényi táplálékot igénylő, vagy azt kiegészítőleg fogyasztó halaknak a téli időszakra érdemes nyáron salátalevelet szárítani, mozsárban porítani és légmentesen tárolni. Télen más eleséghez keverve adjuk a halaknak, az infuzóriatenyészetnek és a kikelt Artemiának.

371

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

SZÁRÍTOTT MIKROSZERVEZETEK Külföldi laboratóriumokban sikerült ázalékállatokat és kerekesférgeket táptalaj-sűritményükkel együtt kiszárítva tabletta alakban előállítani (INFUSIL). Ebből egy tablettát vagy annak csupán egy darabkáját a kikelt halivadék medencéjébe dobják. A tabletta a halivadék számára teljesen veszélytelen, ideális haltáplálék. Hasonló készítmény a PROTOGEN-GRANULAT, amely szemcsézett formában tartalmazza az infuzória-sűrítményt. Ebből 6-12 szemcse elegendő 1-1 szaporítómedencébe. Előre elkészítendő infuzória kultúrához kb. 1 grammot kell belőle 1 liter vízhez adni. E gyári készítmények — amint a prospektusaik is közlik -- nem infuzóriaképző növényi anyagok szárítmányai, hanem magának az infuzória-kultúrának szárított sűrítményei. Éppen ezért nem tartalmaznak rothadó anyagokat, tehát a halivadék medencéjének vizét nem rontják, viszont megkönnyítik a hal- ivadéknevelést. MESTERSÉGES HALELESÉGEK (MŰELESGEK) A mesterséges haleleségek különféle anyagokból összetett száraz készítmények. A különböző nagyságú halaknak és a halivadéknak eltérő szemcsézető, illetve porítású (0, 00, 000-ás) műeleséget gyártanak. Egyes készítmények (pl. Wawil) csupán zsírtalanított kazeint tartalmaznak. A többiek azonban mind igen változatos, olykor 12-14-féle táplálékot egyesítenek, amelyek közt halhús, tengeri rákhús; halikra, békahús, kagylóhús, szárított garnéla, szárított Daphnia, vér, burgonya- és búzaliszt, főzelékfélék kivonata és alga szerepel (pl. a nálunk is kedvelt Tetra Min). Emellett egyeseket különféle vitaminokkal, ásványi sókkal, sőt hormonokkal is preparálnak. A mesterséges haleleségek pontos receptje és készítési módja természetesen gyári titok. Közülük azokat válasszuk halaink számára, amelyeket a legjobban szeretik. Némely készítmény azt is feltünteti, hogy a díszhalak melyik csoportjának készült. Külföldön — és újabban már nálunk is — pépszerű, tubusba csomagolt mesterséges haleleséget is hoztak forgalomba. Féregformájú porciókban adagolható (pl. Bio Min), s mintha élő férgek volnának, hullanak alá az akváriumban. A halak nyomban elkapkodják ezt az eledelt. Műeleséget egyébként magunk is összeállíthatunk a következő, általam javasolt tápanyagarányban: Borjú- vagy marhamáj …………………………………..…

1 8%

Halliszt vagy tonhalhús ………………………………………

1 7%

Lucernaliszt ………………………………………………..…

1 6%

Rozsliszt ………………………………………………………….

16%

Spenót vagy saláta …………………………………………..

1 4%

Daphnia ………………………………………………………………

1 0%

Tojássárgája vagy tojáspor …………………………………

S ö ré le sz tő … ……… ……… …… ……… ……… ……… …… .

A fenti élelmiszerek közül a marhamájat előzőleg kevés vízzel 20 percig főzzük. A fagyasztott tonhalhúst előbb párolni kell. A spenótot vagy salátát meg-

372

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

mosva kissé állni hagyjuk, ha megszikkadt, falapon apróra összevagdaljuk, majd a keverékhez adjuk. Amikor az összes anyagot összeállítottuk, akkor az egészet villany-őrlőmalom turmixkeverő tölcsérébe töltjük és a géppel 2-3 percig jól szétdolgozott masszává keverjük. Ezután a keveréket lapos edényben, 75 C°-nál nem magasabb hőmérsékleten, állandó kevergetés közben összefőzzük, majd tepsibe téve a tűzhely sütő részében („takaréklángon”, vagy lassú tűzön) kiszárítjuk. A keményre száradt masszát ezután késsel kikaparjuk és kisebb részletekben a háztartási őrlőmalom daráló részében durvábbra vagy finomabb porításúra őröljük. A szárított és mesterséges haleleségeket a víz színére szórjuk, lehetőleg etetőgyűrűbe, ami megakadályozza az eleség szétterjedését és megrekedését a vízinövények úszó lombozata vagy gyökerei között, avagy a medencesarkokban. A fenéken élő és ott eleséget keresgélő halfajok számára nyomban a fenékre süllyedő, majd lassan széjjelmálló műeleségeket is gyártanak már tabletta alakban (pl. Tabi-Min). Ne feledjük a szárított és műeleségek etetésének két fő szabályát: 1. élőeleségekkel váltakozva, illetve azok kiegészítéseképpen nyújtsuk; 2. csak annyit etethetünk egyszerre belőlük, amennyit 15-20 percen belül maradéktalanul elfogyasztanak.

373

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUMI HALAK BETEGSÉGEI, AZOK MEGELŐZÉSE ÉS GYÓGYÍTÁSA

A közismert szólás-mondással — „él, mint hal a vízben” — ellentétben, a halakat nagyon is sok veszély fenyegeti. A szabadban rengeteg kórokozó parazita {élősködő) és más halellenség törhet bármikor az ott élő halak egészségére, sőt életére. Az akváriumba viszont a szabadból begyűjtött eleséggel, növényekkel és állatokkal, de díszhaltenyészetekből, szaküzletekből, mások akváriumából származó növényekkel és halakkal is sokféle kórokozót, puszta szemmel nem vagy csak alig észrevehető élősködőt hurcolhatunk be. Az akváriumban élő halakat jelentékeny veszély fenyegeti a szakszerűtlen gondozásból kifolyólag is, amikor a halak a kedvezőtlen környezeti viszonyok vagy a helytelen etetés következtében betegszenek meg, vagy akár emiatt hirtelen el is hullhatnak. Az akváriumban előforduló halbetegségeket három csoportba soroljuk:

1. Paraziták okozta fertőző halbetegségek, 2. Környezet kiváltotta halbetegségek, 3. 3. Öröklött (veleszületett) halbetegségek. Az akváriumban előforduló halbetegségek kórformái jóval szűkkörűbbek a természetben felbukkanóknál. Mindamellett az állatok tömeges tartása és az idegenből való gyakori beszerzés, párosulva a többnyire hiányos vagy teljesen mellőzött elkülönítéssel, a figyelmen kívül hagyott tartási szabályokkal —állandó veszélyforrásai a megbetegedéseknek, tömeges fertőzéseknek. Ez okból az akvárium gondozásának teendői az eddig ismertetett feladatokon kívül még a következőkkel bővülnek; 1. 2. 3.

374

Az akváriumi halbetegségek megelőzése érdekében állandó akváriumhigiéniával; Ugyancsak a kórmegelőzést szolgáló folyamatos, körültekintő ápolással; A halbetegségek felismerésével és gyógyításával.

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUMI HALBETEGSÉGEK MEGELŐZÉSE Közismert tény, hogy minden betegséget könnyebb megelőzni, mint gyógyítani. Ennek az általános érvényű tételnek még fokozottabb a jelentősége az akváriumi halbetegségek terén, ha meggondoljuk, hogy sok halbetegség a kórokozóknak a halakénál nagyobb szívóssága, a gyógyszerekkel és gyógyító eljárásokkal szembeni nagyobbfokú ellenálló képessége, vagy a szemmel látható kórtünetek késői — a sikeres beavatkozást már eleve kizáró — jelentkezése miatt nem is gyógyítható. A betegségeket az alábbi szabályok betartásával megelőzhetjük, 1. Tartsuk halainkat mindenkor igényüknek megfelelő hőmérsékleten; biztosítsuk számukra vizük kellő oxigéntartalmát, tápláljuk őket jól emészthető és változatos eledelekkel. A szakszerűen gondozott állatok mindenféle betegséggel szemben ellenállóbbak! 2. 3-4 hétig figyeljük meg alaposan újonnan beszerzett halainkat a többitől elkülönítve (külön medencében, ún. karantén-akváriumban). A külsőleg teljesen egészségesnek látszó halak is betegséghordozók (parazita-gazdák) lehetnek. Akinek több akváriuma és sok hala van, intenzívebb díszhaltenyésztést űz, gyakran cserél és hoz új halakat más akvaristáktól, — legyen különösképpen felkészülve a halbetegségek leküzdésére. Tartson fenn állandó elkülönítő medencét, s ehhez külön hálót és tisztogató eszközöket, valamint az esetleges sorra kerüld gyógykezeléshez alkalmas üvegkádakat, a leggyakoribb gyógyszereket és fertőtlenítő anyagokat (lásd később). 3. Kerüljük a medencék túlzsúfolását! Az akvárium túlnépesítése a velejáró bőségesebb etetéssel és a halak által nagy tömegben kiválasztott anyagcseretermékekkel az ártalmas nitrogén-bomlástermékek felszaporodását fokozza, ami halaink ellenállóképességét nagymértékben gyengíti, s az egyébként ártalmatlan, ún. gyengeparazitákat virulensekké teheti. 4. Kerüljük el a hirtelen hőmérsékletváltozást, s mellőzzük a halak felesleges átrakását, szükségtelen háborítását. 5. Ne gyűjtsünk táplálékot olyan tavakból, amelyekben halak is élnek! Halaktól nem népesített vizekben nem fordulhatnak elő a halakra teljesen ráutalt, ún. obligát (kizárólagos) halparaziták. 6. Etetés előtt minden élőeleséget hagyjunk egy darabig állni! Planktoneleségből az adagot mindig az edény közepéről emeljük ki, ugyanis az esetleges halparaziták többnyire az edény fenekén vagy annak falain helyezkednek el. Az élősködők szabadon úszkáló spórái vagy rajzói hal nélkül néhány napon vagy már órákon belül is elpusztulnak. A szennyezett vizekből származó táplálékállatoknak (Tubifex, Chironomus) csapvízben való alapos öblítése és tárolása rendkívül fontos! 7. Igen ügyeljünk az akvárium minden fémrészének kifogástalan szigetelésére! A vízben oldódó fémsók, gitt-alkotórészek, ártalmas festékanyagok és szigetelőmasszák tömeges halpusztulás okozói lehetnek. 8. Vigyázzunk, hogy szellőztető készülékünk semmiféle ártalmas gázféleséget (szénmonoxid, káros gyári és laboratóriumi gázok, növénypermetezőszerek, rovarirtók, túl sűrű dohányfüst) ne vezessen az akváriumba! Szükség esetén gázmosópalackot iktassunk a szellőz-

375

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

tető és az akvárium közé, amelynek 10- 20%-os nátronlúgoldata a káros gázokat leköti. 9. Ha egy akvárium egész halállománya megbetegedett és a gyógykezelés már nem sok reménnyel kecsegtet; akkor áldozzuk fel a medence öszszes növényét, halát és talaját, majd alaposan fertőtlenítsük a kiürített akváriumot és a segédeszközöket. 10. Ha csupán egyes példányok kezdeti fertőzöttségét fedezzük fel; ezeket — az állomány továbbfertőzésének elkerülése végett — nyomban különítsük el a többiektől és teljesen külön segédeszközökkel ellátott medencében kezdjük meg gyógyításukat; volt társaikra pedig fokozottan figyeljünk! A HALBETEGSÉGEK FELISMERÉSE Azt megállapítani, hogy valamelyik hal beteg-e, nem mindig könnyű. Akadnak halak, amelyek tejesen egészségeseknek látszanak; mégis halálra vannak ítélve; mint pl. a haltuberkulózis és a Plistophora-fertőzés eseteiben. Más halakon pedig kórokozókat mutathatunk ki anélkül; hogy ők maguk betegek volnának (parazitagazdák, baktérium-csírahordozók). Megint máskor hirtelen tömeges halpusztulásnak lehetünk tanúi, ami a medence vizének gyors megromlása, az oxigéntartalom nagyfokú süllyedése vagy mérgezések eseteiben következhet be. Az ilyen fulmináns (villámszerű) vízromláskor a medence valamennyi hala hirtelen pusztul el, — szemben a víz lassú (fokozatos) megromlásával és parazitás, valamint baktériumos megbetegedésekkel, amikor a halak hosszabb-rövidebb időszakon belül többnyire egyesével hullanak el. Minden betegségi tünet nélkül, pillanatok alatt elpusztulhatnak a halak hirtelen bekövetkező nagyfokú hőmérsékletváltozáskor (többnyire az előzőnél jóval hidegebb vízbe való gyors áthelyezésekor), — ez a hőmérsékletsokk. Az akut (gyors lefolyású tünetekkel szemben gyakran semmiféle kórtünetet, csu-

197. ábra. Az elpusztult akváriumi hal kopoltyújának vizsgálata: a kopoltyú fedőt csipesszel felemeljük, s éles kisollóval a kopoltyú fedőlemezét eltávolítjuk (Sterba nyomán)

376

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

pán a halak indiszpozícióját (a szokásostól eltérő lustább mozgását, szaporább légzését, étvágytalanságát stb.) tapasztalhatjuk a környezeti tényezők kedvezőtlen, lassú megváltozásakor (pl. a nitrogénkötésű vegyületek felszaporodásakor vagy a pH jelentősebb eltolódásakor). Az ilyen állapot ugyan még nem betegség, de előkészítője annak, mert előidézi a hal szervezeti leromlását, aláássa ellenállóképességét. A beteg hal kóresete szerint más-más kórtünetet mutat. A betegség tünetei megnyilvánulhatnak a hal normálistól eltérő viselkedésében, vagy szemmel látható külső jelekben. A kettő természetesen gyakran együtt tapasztalható, de nemritkán az állat külsőleg tejesen egészségesnek látszik, viszont szokatlan magatartása betegség gyanúját kelti. Ilyenkor általában valamelyik belső szerv vagy szervrendszer megbetegedése, kezdődő, illetve még el nem hatalmasodott fertőzése forog fenn, amit biztosan — a kóreset konkrét meghatározásával — csakis a hal felboncolásakor lehet megállapítani. Valamely hal általában betegség-gyanús, ha a normális viselkedésétől eltérően:

1. keveset és lomhán mozog; 2. vagy ellenkezőleg: pánikszerűen menekül, elbújik, riadtan megiramodik, ijedősen ugrál;

3. állandóan a víz színe közelében vagy a fenekén tartózkodik, noha különben más vízrétegekben úszkál;

4. testét meg-megrázza vagy lökésszerűen mozog; 5. testét időnként valamely tárgyhoz, kőhöz, növényhez dörzsöli, mintha arról valamit le akarna törölni (ilyenkor valóban parazitától szeretne megszabadulni) ; 6. úszása bizonytalan, imbolygó, egyensúlyát elvesztve oldalára dől vagy tengelye körül át is fordul; 7. úszóit állandóan összehúzza; 8. légzőmozgása (kopoltyúfedőinek nyitása és csukása) a szokottnál jóval szaporább; 9. a víz normális hőfoka ellenére a hal a fűtőtest közelébe bújik vagy a buborékoszlop közelében lebeg, s naphosszat itt tartózkodik; 10. a hal étvágytalan, a szokottnál kevesebbet eszik, az élelmet olykor kiköpi, majd ímmel-ámmal visszaszippantja; az élelem iránt nem tanúsít különösebb figyelmet, vagy egyáltalán nem eszik. Ugyancsak általában betegségre utal, illetve annak alapos gyanúját kelti, ha a hal külsején a rendestől eltérő rendellenes elváltozásokat fedezhetünk fel:

1. a hal hastájéka lapos, egyenes vagy homorúan beesett, vagy éppen erősen felfúvódott; 2. az úszók rongyosak, rojtosak, az úszóhártyák véraláfutásosak vagy foltosak; 3. a pikkelyek nem simulnak a testhez, hanem szélük a testtől eláll, — a pikkelyek „borzoltak”; 4. a hal szokott színtónusától eltérően haloványabb, sápadtabb, vagy ellenkezőleg: elsötétedett, izgalmi állapotára jellemző élénk mustrázat jelenik meg a testén;

377

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

5. a test eredeti színét-fényét tompa vagy opalizáló ködös réteg, nyálkás lepedék fedi; 6. a bőrön gyulladásos véraláfutások, sérülések nyomai, kisebb pirosas kelések, vagy nagyobb daganatok, fekélyek láthatók; 7. a test oldalain, az úszókon, kopoltyúfedőkön elhintett daraszerű fehéres pontok, vagy barnás, esetleg sárgás kis csomócskák fedezhetők fel, idővel a bőr rongyossá válik, darabokban foszladozik le róla; 8. a hal testén elszórt fekete pontokat, áttetsző kis pajzsocskákat (mintha leváló pikkelydarabok volnának), féregszerű lényeket veszünk észre; 9. a hal ajkán, orrtájékán, úszóin, de akár testén is fehéres bevonatot látunk, amely később vattaszerű csomókban is jelentkezhet; 10. a hal szemei fátyolosak, foltosak, fehéres réteggel fedettek, beesettek, vagy ellenkezőleg: kidüllednek.

198. ábra. A vizsgálandó hal testűri tanulmányozásra való preparálása. Az első három vágás után az oldalsó testfalat csipesszel óvatosan hátulról előre felemeljük, visszahajtjuk, majd a kopoltyúfedő mellett levágva eltávolítjuk — bonckéssel, éles zsebkéssel vagy ollóval (Sterba nyomán)

E külső szimptómák nélkül, vagy csupán a szokatlan viselkedést eláruló halak közül elhullott, illetve az egész állomány megmentése érdekében általunk feláldozott példányok egyszerű felboncolásánál a következő elváltozások jelezhetik a betegség fennforgását, melyek tájékozódó megállapításához még mikroszkópos vizsgálat sem feltétlenül szükséges:

1. a has élvonalának a végbélnyílástól a kopoltyúnyílásig kis ollóval eszkö2. 3. 4. 5.

378

zölt felvágása után nyomban sárgás, vizenyős folyadék szivárog a testüregből; a zsigeri üreget fedő testoldali izomréteget ív alakban körülvágjuk s az így szabaddá tett szerveket megszemlélve, azok között vérömlenyeket, vagy fehéres-sárgás vizenyős felgyülemléseket találunk; egyes szerveken gennyes gócokat fedezünk fel; a máj sárga színű vagy erősen duzzadt; a szerveken elszórtan, vagy egyes helyekre koncentrálódva fehéres csomócskák, sokszor csak gombostűfejnyi gömböcskék találhatók;

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

6. a belek vérömlenyesek, a gyomorbél vöröses gyulladású, a béltartalom sárgás, a belekben férgeket fedezünk fel;

7. a vesék szürkés-sárgásak, bonctűvel érintve kemény, homokos tapintásúak;

8. a petefészek túlfejlődött, aránytalanul nagy fehéres, vagy sárgás ikrák tömegétől duzzadt, az ikrák tapintásra már kemények, a petefészek hártyás fala gyulladásos, véraláfutásos; 9. görbe pengéjű kisollónkkal a féloldali kopoltyúfedőt eltávolítva, a kopoltyúkat sápadtaknak, vérteleneknek, lepedékeseknek, fehér réteggel ellepetteknek, bűzösnek találjuk, vagy lupénk segítségével parazitákat fedezünk fel a kopoltyúrojtokon; 10. a kiemelt szemgolyóban lupénkkal fehéres férgeket találunk, a szem szivárványhártyája szürkés és elszarusodott, a szem pupillája, vagy a szemgolyó is bevérzett. Az akváriumi halak kórmegállapításának megkönnyítésére alább táblázatot közlünk, amelyen balról a betegség tüneteit és a hal kóros magatartását, középütt a valószínű betegséget (diagnózist), a jobb oldaliban pedig a gyógyítás módját, illetve az ehhez felhasználható gyógyszert jelöljük meg. A gyógyszerek adagolását a halbetegségek gyógyítását ismertető gyógyszertáblázatban a gyógymód bővebb ismertetését pedig az egyes betegségek leírásában találjuk. Ne tekintsük a táblázatot — amelynek therápiai javallataihoz főleg Amlacher adatait használtuk fel — minden bajra csalhatatlan diagnózist nyújtó „varázskőnek”, hanem csupán olyan áttekintésnek, amely a jó megfigyelő készségű akvaristának hasznos segítséget nyújthat (1. 380-385. old.).

AZ AKVÁRIUMI HALAK GYÓGYÍTÁSA A viszonylag apró testű és meglehetősen kényes akváriumi díszhalak — érthető módon — csakis élősködőellenes fürösztésekkel és a gyógyszereknek fürdőoldatokban való adagolásával gyógyíthatók. A szájon és végbélen keresztül, valamint az izmokba fecskendezve kicsiny testméretük miatt éppúgy nem adhatunk nekik gyógyszert, mint eleségben (ugyanis a beteg hal keveset eszik). Az akvarisztikai halgyógyászat ezért egyelőre főként csak az ún. gyógyfürdőkre szorítkozik, ahol a parazitaellenes fertőtlenítő anyagokat vagy a gyógyszereket az állatok akváriumában (esetleg külön gyógymedencében) oldják fel. Az utóbbi célra legjobbak a könnyen tisztán tartható kisebb-nagyobb üvegkádak vagy egy darabból sajtolt műanyagmedencék. A gyógyfürdetéseken kívül szokásos még az akváriumi halak sebeinek, keléseinek, daganatainak, fekélyeinek a beecsetelése (a hálóval a víz színére emelt, vagy nedves habgumiszivacsra helyezett beteg hal sebeit, penészcsomóit üvegpálcikára csavart gyógyszeres vattával ecseteljük vagy letöröljük). A helytelen gondozás okozta betegségeket a kiváltó ok szerint vagy gyógyszeres fürdőkkel orvosoljuk, vagy — s ez a leggyakoribb — a megbetegedett állatot sür-

379

380

Az úszók elpusztulása

Az úszók alig észrevehetően visszafejlődő megrövidülése, — egészen az úszók tövéig

Úszók kirojtosodása

úszósérülés (más halak harapásától) ichthyophonus-kór bőrparaziták ) baktériumos úszórothadás (főleg a berliner Xiphophorus és a black molly farkúszóján fordul elő)

baktériumos úszórothadás

Mercurochrom, jódjódalkohol Para-chloro-phenoxethol, Phenoxcthol, Sul-fanilamid, Sulfatiazin Trypaflavin (Xa ntakridin), Aquarol Aquarol, Sulfatiazin

Aquarol, Neomagnol, Sulfadiazin

Aquarol, Neomagnol, Sulfatiazin Para-chloro-phenoxethol Phenoxethol, Sulfathiazin, Sulfanilamid Trypaflavin (Xantakridin), Aquarol Akváriumvíz pH-jának csökkentése

baktériumos úszórothadás ic ht h yo p ho nus - k ó r fertőző bőrzavarosodás lúgbetegség

a. b. c. d.

Jódjódkálium-fürdő

pajzsmirigyduzzanat

Szájzsugor (zárt száj)

Gyógyítani nem lehet; a beteg halak az akváriumból eltávolítandók

Gyógyítani nem lehet (a beteg állatokat kiselejtezni)

ichthyophonus (fiatalkori fertőzés) következménye

c. d.

gerincoszloprövidülés (lehet öröklött is) ichthyophonus (fiata lkori fertőzés kövekezménye) halgümőkór következménye vitaminhiány következménye

t e s t a l k a t

A betegség gyógyítása (a gyógyszerek adagolási módját a gyógyszer-táblázatban találjuk)

15. táblázat

Felső és alsó állkapcsok megrövidülése

A test hosszanti tengelyének megrövidülése és torzulásai

é s

A betegség diagnózisa

I. C s o n t v á z

A betegség szimptómái és a hal kóros viselkedése

Az akváriumi halak betegségeinek megállapítása és gyógyítása

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

Még kikutatatlan Para-chloro-phenoxethol, Phenoxethol, Sulfanilamid, Sulfatiazin Calomel, Carbarsone Parachlormetaxylenol

halgümőkór ich thyoph onus -kór octomitus-botegség bélférgesség f ert ő ző h a sv íz kó r belsõ szervek megduzzadása vörös szúnyog- lárvákkal (Chironomus) történt etetés után

a. b. c. d.

a. b.

bélgyulladás

Kiváltó ok szerint

Para-chloro-phenoxethol, Phenoxethol, Sulfatiazin, Sulfanilamid Ismeretlen

ich thyoph onus -kór halgümőkór

a. b.

Kimeredő szemek

Vöröses végbélnyílástájék, sárgás, nyákos béltartalom ürítés

Jódjódkálium-fürdő Gyógyíthatatlan

pajzsmirigyduzzan at pajzsmirigyrák

a. b.

Chloromycetin Etetés beszüntetése

Chloromycetin Para-chloro-phenoxethol, Phenoxethol, Sulfatiazin, Sulfanilamid Etetés beszüntetése

Trypaflavin (Xantakridin), Aquarol Malachitzöld, Chloramin, Neomagnol, Trypaflavin (Xantakridin), kininszulfát, IchthioChinin-Weil

f ert ő ző h a sv íz kó r ichthyophonus-kór a belső szervek megduzzadása vörös szúnyoglárvákkal (Chironomus) való etetés után

fertőző bőrzavarosodás, vagy ichthyophthirius (darakór)

a. b. c.

a. b.

Gombostűfejnyi piros daganatok a szájpadláson, a kopoltyú olykor széttágult

Pikkelyborzolódás (testtől elálló pikkelyek)

Lesoványodás

Felfúvódott has

Úszók összehúzása, ijedős úszómozdulatok

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

381

382

Fekete s egyébként feszes duzzanatok a test felületén és a belső szerveken

Gyöngyszerű vagy összeálló szederszerű csomók a bőrön

Szürkésfehértől piszkossárgáig terjedő csomócskák a bőrön és úszókon; a bőr darabokban lefoszladozik; a pontocskák lupéval láthatók

Daraszerű fehér pettyek (1 mm-ig) a bőrfelületen és az alatt

Vattacsomószerű fehér vagy piszkosfehér, a vízen kívül összeeső képződmény a hal bőrén vagy úszóin

Kékes-fehéres zavarosodás a bőr felületén

A betegség szimptómái és a hal kóros viselkedése

lúgbetegség

Gyrodactylus parazitáktól)

Costia, Chilodonella, Cyclochaeta,

fertőző bárzavarosodás(fertőződés

Bőr

faj keresztezett bastardjain a bőr pigmenttúltengésén figyeltek meg; o színtestegyéb és melanotikus amelyet (örökletes betegség, daganatok daganatképződést túlhalmozódások helleri a a Xiphophorus szemén, elő) idéznek Xiphophorus maculatusnak a vesén, a két faj keresztezett bastardjain a bőr pigmenttúltengésén figyeltek meg; o színtestegyéb melanotikus és daganatképződést túlhalmozódások idéznek elő)

Xiphophorus maculatusnak a vesén, a két

lymphocystis-betegség (díszhalak közt edvírusos a Makropoduson dig betegség, amelyet (örökletes kimutatva; daganatok megbetege helleri a a Xiphophorus szemén,

Oodinium ocellatumtól

oodinium-betegség (édesvízi díszhalakon, főleg Colisa lalián, Macropoduson és Tanichthysen pilluláriszbetegség Oodinium pillularistól, trópusi tengerekből származó díszhalakon korallbetegség

halpenész (Saprolegnia) fertőzés (meghűléses eseteknél is, főleg az orrtájékon)

II.

A betegség diagnózisa

Gyógyítani nem lehet

Egészséges; halakat a betegektől azonnal elkülöníteni és 2-4 hónapig megfigyelni (a beteg halak t megölni

Aureomycin- vagy rézszulfát

Trypaflavin (Xantakridin), Chloramin, Neomagnol, kininszulfát, Ichtho-ChininWeil, Malachitzöld

Káliumpermanganát, Aquarol, Kollargol, konyhasó

Trypaflavin (Xantokridin), Aquarol, Chloramin, Neomagnol, Gyrodactylus ellen methylénkék, vagy rövid idejű fürdők konyhasóval vagy formalinnal Akváriumvíz pH-jának csök

A betegség gyógyítása (a gyógyszerek adagolási módját a gyógyszer-táblázatban.

A 15. táblázat folytatása

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

Kopoltyúk sápadt színe, vérszegénysége

Kopoltyúfedőket és kopoltyúkat daraszerű fehér pettyek lepik el, foltosan kifakulnak

A kopoltyúlemezkék végeinek elszíneződése és elpusztulása, a kopoltyúk elhalványodása

Kékes-fehéres zavarosodás a kopoltyúkon

A neonhal színes oldalsávjának kifakulása, elfehéredése

Véraláfutásos apró foltok és csíkok

Kelések, foltok, kelésszerű bőrkitüremlések, pikkelyborzolódás ichthyophonus-kór fertőző hasvízkór

Gyógyítása a kísérőtünetek diagnózisa szerint

a legkülönfélébb betegségek következtében (okát a többi kórtünet egybevetésével kell megállapítanunk)

A víz pH-ját csökkenteni Nátriumthioszulfátos vízkezelés

Trypaflavin (Xantakridin), Malachitzöld, Chloramin, Neomagnol, kininszulfát, Ichtho-Chinin-Weil

lúgbetegség (a pH túlemelkedése erős nap- sütés és kevés vízben oldott kalciumhidrokarbonát hatására, sok a növény az akváriumban) szabad klór okozta ártalom

Trypaflavin (Xantakridin), Aquarol, Chloramin, Neomagnol, Dactylogyrus ellen rövid idejű konyhasós gyógyfürdő

Gyógyítani nem lehet. Beteg halakat azonnal eltávolítani, megölni, és elégetni; társait 2-4 hónapig megfigyelni

Vízicsigákat távolítsuk el

Chloromycetin (gondos ápolással és az anyagcserezavarokat kiküszöbölő szakszerű etetéssel megelőzhető)

ichthyophthirius (darakór)

fertőző bőrzavarosodás (fertőződés Costia, Cyclochaeta, Chilodonella, Dactylogyrus parazitáktól)

III. Kopoltyúk

plistophora-fertőzés

cerkáriával — mételyféreg lárvával — való fertőzés (vízicsigákkal behurcolva; Pterophyllum scalarén figyelték meg)

a) b)

Para-chloro-phenoxethol, Phenoxethol, Sulfanilamid, Sulfathiazol,Sulfathiazin, Sulfametazin

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

383

384 plistophora-fertőzés

ich thyoph onus -kór halgümőkór fertőző hasvízkór

Gyógyítani nem lehet

Calomel, Carbarsone

máj pusztulása az epe hátratolódása következtében Octomitus intestinalis nevű ostorossal való fertőződés (Pterophyllum scallarén és Cichlasoma severumon megfigyelve; szakszerűtlen etetés okozta emésztési zavaroknál az Octomitus mint gyenge-parazita de önmagában mint hivatásos parazita jelentkezik)

A máj zöldre színeződése

Mikroszkopikus kicsinységű, gyorsan mozgó paraziták az epefolyadékban és a végbél tartalmában; a halak gyakran természetellenes lökésszerű és visszahintázó úszómozgást végeznek

Az anyagcserezavar okát megszüntetni

zsíros májelfajulás

A máj fehéres vagy sárgás elszíneződése

Gyógykezelési módja még ismeretlen.

halgümőkór

Fehér csomócskák a beleken és a májon

Könnyű megbetegedésnél: Parachlorophenoxethol, Phenoxethol

Gyógyítani nem lehet

-Para-chloro-phenoxethol, Phenoxethol, Sulfatiazin, Sulfanilamid - Még kikutatatlan - Chloromycetin

A betegség gyógyítása (a gyógyszerek adagolási módját a gyógyszer-táblázatban találjuk)

ichthyophonus-kór (erős fertőzöttség)

V . B e l s ő s z e r v e k és t e s t ü r e g

a) b) c)

IV. Izomzat

A betegség diagnózisa

Fehéres csomócskák a májban, petefészekben. vagy az agyvelőben; kis foltok a szíven

Foltos kifakulás

Daganatok az izomzatban

A betegség szimptómái és a hal kóros viselkedése

A 15. táblázat folytatása

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

Görcsök

Csomócskák az agyvelőbon és a gerincvelőbon; a hal imbolyog, majd tengelye körül átfordulva kering

a) b)

a) b) c)

mérgezések octomitus-fertőzés

ichthyophonus-kór

VI. Idegrendszer

fertőző hasvízkór ichthyophonus-kór octomitus-fertőzés

bélgyulladás

Végbél kivörösödése

A testüreg folyadékkal telt

Glugea pseudotumefaciens kerek és pálcika alakú parazitaalakjaival való fertőzés (a pálcikák baktériumokra emlékeztetnek, de azokkal ellentétben két sejtmagvuk van. Különösen a Brachydanio rerio nőstényein figyelhető meg)

A petefészekben, májban, vesében és szemben koncentrikusan keletkezett duzzanatok, amelyek gyakran egyik vagy mindkét szem kifolyását idézik elő

A kiváltó ok szerint; a mérgezett hal mindenekelőtt azonos hőfokú tiszta friss vízbe helyezendő Calomel, Carbarsone

Para-chloro-phenoxethol, Phenoxethol, Sulfatiazin, Sulfanilamid

Chloromycetin Para-chloro-phenoxethol, Phenoxethol, Sulfanilamid, Sulfatiazin Calomel, Carbarsone

Gyógyítása az előidéző ok szerint (pl. octomitus-fertőzés esetében Calomellel)

Gyógyítani nem lehet

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

385

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

gősen kedvező körülmények közé juttatjuk és gyógyítását az optimális feltételek biztosításával segítjük elő. Ilyen gyors és radikális beavatkozás a megbetegedett hal kifogása azonos hőfokú friss vízbe, a hőmérséklet fokozatos növelése, bőséges, finom porlasztású szellőztetés vagy a betegséget kiváltott eleség azonnali mellőzése, rövid koplalókúra, majd könnyen emészthető eleséggel mértékletesen megkezdett táplálás. Ezzel párhuzamosan a megbetegedést okozó tényezőket is megszüntetjük (p1. a lúgossá vált akváriumvizet közömbösítjük, a mérgezett medencevizet kicseréljük, és megszüntetjük a mérgezés forrását). A baktériumos—vírusos, valamint a parazitás betegségek gyógyítására szolgáló fürösztéseket és gyógyszeres fürdőoldatokat két csoportba sorolhatjuk: t a r t ó s gyógyfürdőkre és rövid idejű gyógyfürdőkre. A tartós gyógyfürdők (pl. a Trypafiavin-fürdő) a gyógyítandó halat kímélik és tartós hatásukkal olyan parazitákat is elpusztítanak, amelyek többféle fejlődési stádiumban (bőr alatti fiókparaziták, halon kívül osztódó ciszták, szabadon úszkáló rajzók) fordulnak elő, s így az éppen halon kívül tartózkodó alakokat nem tudjuk egyszeri fürösztéssel elpusztítani. Tartós gyógyszerhatást is többnyire tartós gyógyfürdővel biztosíthatunk, bár az ilyen hatást gyakran csak a gyógyszer ismételt adagolásával érhetjük el. A hatóanyagok mindenkor víztömegegységekre (pl. 5, 10, 100 liter vízre) vonatkoznak, s hatásukat vagy a hal testfelületén vagy a lélegzővízzel bejutva a hal szervezetében (vagy mindkét módon) fejtik ki. Trópusi eredetű díszhalakon a fürdővízben feloldott vegyianyag fokozottabb gyógyhatását érhetjük el a víz 4-5 fokos (31 C°-ig) emelésével, és fokozottabb, finom porlasztású szellőztetéssel. Sajnos, a legveszélyesebb akváriumi halbetegségekre (ichthyophonus-kór, halgümőkór) meg nincsenek hatásos gyógyszereink, ezért az ilyenek gyógykezelésében elsősorban kísérletező terápiára szorulunk, s fő igyekezetünket az optimális gondozási viszonyok biztosításával a prevencióra, e veszélyes halbetegségek megelőzésére keli helyeznünk. A többnyire hetekig elhúzódó tartós gyógyfürdőkkel szemben a rövid idejű gyógyfürdők csupán percekig tartanak. Az utóbbiakkal általában csak a hal testéről eltávolítandó, kizárólag a hal testfelületén élősködő parazitákra hatunk (a hal a merítő fürdő hatására percek alatt megszabadul kínzóitól). A rövid idejű gyógyfürdőket sohasem a megbetegedett hal eredeti akváriumában, hanem berendezetlen gyógymedencében hajtjuk végre, mert az ilyen fürdők vegyhatását a halak csak rövid ideig (2-20 percig) viselik el, tehát a rövid idejű fürdő a gyógyítandó halakat nem kíméli, a megtámadott parazitákat pedig nem mindig pusztítja el, csupán a hal testéről választja le. A rövid idejű gyógyfürdőben a parazitáktól megszabadított halakat régi medencéjükbe visszarakni — az újrafertőzés veszélye miatt — nem szabad. Ezért másik gyógymedencében kell elhelyezni, amelynek mérsékelten szellőztetett vizébe fertőtlenítő anyagot (Xantakridin, Rivanol stb.) oldottunk fel a levált paraziták után visszamaradt sebkapuk újabb fertőzésének elkerülése végett. A rövid idejű fürösztés tartamát percekben közöljük, de meg kell jegyeznünk, hogy a különböző halfajok másképp reagálnak ugyanazon gyógyszeradagra. Ezért a rövid idejű gyógyfürdőben a halakat állandóan figyelni kell, s mihelyt valamelyik hal szédelgését vagy oldalra dőlését észleljük, azonnal tegyük másik tisztavizű gyógymedencébe.

386

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A következőkben közöljük az akvarisztikai halgyógyászat fontosabb gyógyszereinek valamint a fertőtlenítő anyagoknak és használati módjuknak áttekintő táblázatát (l. 388-392. old.). I. FERTŐZŐ HALBETEGSÉGEK FERTŐZŐ HASVÍZKÓR (SEPTICAEMIA HAEMORRHAGICA) Kórokozója rövid, mozgékony, egycsillés, pálcika alakú, 2-3 µ nagyságú baktérium, a Pseudomonas ponctata, a legtöbb természetes vízben jelenlevő ártalmatlan mikroba. Ha a halak kedvezőtlen körülmények (helytelen gondozás!) közé kerülve szervezetileg leromlanak, a legyöngült állatokat a hasvizkór különböző lefolyású — heveny, félheveny, idült — formáinak valamelyikével megbetegíthetik. A virulens alakot Schäperclaus a forma ascitae néven jelöli meg, mely a pontyok és akváriumi disz-halak fertőző hasvízkórját is okozza. Goncsarov szovjet és Nikolau román tudósok vizsgálatai szerint a járványt elsődlegesen vírusok idézik elő, megtámadva a hal idegrendszerét, a belső szerveket károsítják, ezzel az ellenállóképességet csökkentik, s az egyéb199. ábra. Hasvízkórős akváriumi hal ként ártalmatlan vízibaktériumok így a hal kórképe felülnézetben; szembeötlő a egész szervezetében elszaporodhatnak. A vizenyősen puffadt has, a gyakran kórokozók toxinjai kitágítják a vérereket és vele járó pikkelyborzolódás és menövelik áteresztőképességüket, aminek redtszeműség következtében zavarok keletkeznek a szervezet vízháztartásában. A baktériumok környezetében elzáródnak a vérerek, elhalásos gócok, gyulladásos duzzanatok és a nagymértékben felhígult vér sárgás folyadékgyülemlései keletkeznek. A betegség külső tünetei változatosak A félheveny formában a hal kopoltyúfedői ödémásak, kipirultak vagy szederjes színűek Az úszók rojtosak, a has- tájék a szokottnál duzzadtabb (az akvaristák ilyenkor többnyire a hal ikrásodását gyanítják), a pikkelyek felborzolódottak. A heveny formában a halszemei erősen kidüllednek, a has és az oldalak vizenyősen puffadtak, olykor ballonszerűen felduzzadnak, a hátgerinc hullámos lefutású, a száj csempe. A felvágott puffadt hasból sárgás, vizenyős folyadék lövell ki. Az idült formában puffadtság nincs, de a betegségről nyílt fekélyes és részben behegedt sebek árulkodnak. A nyílt sebkaput többnyire különféle paraziták támadják meg. Az akváriumi halak különböző ellenállóképességet tanúsítanak a fertőző hasvízkórral szemben. Schcäperclaus Bettákon és Danio-fajokon, „black molly”- kon észlelte, en a gyakoriság sorrendjében a következő fajokon figyeltem meg: Betta splendens, Mollienisia sphenops, „black molly „, Xiphophorus maculatus,. Macropodus opercularis, fátyolfarkú aranyhal, Brachydanio rerio.

387

388 0,2%-ban a haleleséghez keverve

0,2%-ban a haleleséghez keverve

A kezelt halak ellenállóképessége és aszerint, hogy a medence berendezett vagy üres erős fürdőkhöz: 1g 50 1 vízre;

CALOMEL (Mercurochlorid) külföldi gyógyszerkészítmény

CARBARSONE (Paracarbamido-phenyl-arzén- sav H203As2 • C2H4 • NHCONH2) külföldi gyógyszerkészítmény

CHINIDINUM SULFURICUM (Egyesült Gyógyszer és Tápszer- gyár) tabletta alakban. 1 tabl.=

1 g (10 tab.) 100 1 vízre

ATEBRIN (Magyar Pharma) tablettaalakban, 1tabl.= 0,10 g 2-Methoxy-6-chlor-g-xdiaethylamino-γ-p en tylaminoacridin-dichlorhydrat

13 mg 1 l vízre

2 g (2 tabl.) 25 1 vízre

AQUAROL akvarisztikai célra gyártott NDK halgyógyszer, forgalomba kerül tabletta alakban (1 tabl. = =1g)

AUREOMYCIN külföldi antibiotikum készítmény, por alakban

Adagolás

Gyógyszer

Tartós fürdő. Erős fürdő csak szívós halaknak és kizárólag sok növény- nyel berendezett akváriumban ajánlatos. A növények és a talaj által adszorbeált kininveszteséget 3-4 naponként, 100 1-enként 0,5

4 napon át 0,2% Carbarsone-val át- itatott haleleség etetése. (Amerikában használják)

2 napon át 0,2% Calomellel átitatott haleleség etetése. (Amerikában használják)

Tartósfürdő

Tartós fürdő. 3 naponként megismételni (háromszor

Használati mód

Gyógyszerek, fertőtlenítőszerek és alkalmazásuk az akváriumi halgyógyászatban

Ichthyophthirius, Costia, Chilodonella, Cyclochaeta, Dactylogyrus, Gyrodactylus

Octomitus-bélfertőzés

Ichthyophthirius, baktériumos fertőzések, Oodinium

Bőrparaziták

Ichthyophthirius, Chilodonella, Costia, Saprolegnia, úszórothadás

Javallat

16. táblázat

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

FORMALIN kereskedelmi formalin 40%-os töménységű

CHLOROMYCETIN ( CHLORONITRIN ) külföldi antibiotikum készítmény, por alakban

CHLORAMIN az NDK-ban forgalomba kerülő fertőtlenítőszer, tabletta alakban. 1 tabl. = 1 g p-toluolsulfonchloramid-natrium

C HIN IN UM H YD R OC H LO R I CUM (Kőbányai Gyógyszerárugyár) tabletta alakban. 1 tabl. = 0,15 g Chininum hydrochloricum (10 X 0,15 g-os csomagolásban)

= 0,20 g (1 g = 5 tabl.) Chinidin sulfuricum (10 és 100 db-os csomagolásban)

k öze pes fü rdők höz :

20-25 cm kereskedelmi formalin 100l vízre

10 g átlagsúlyú akváriumi halakra literenként 80 mg

1 g 100 1 vízre = tartós fürdő 1 g15 1 vízre = rövid idejű (2-4 órás) fürdő

nál. A víz pH-ját csökkenti!

sulfuricum-

Mint a C h i n i d i n u m

1 g 75 1 vízre; g y e n g e f ü r d ő k h ö z : 1 g 100 1 vízre

Rövid idejű fürdő 30-45 percig

Tartós gyógyfürdő (nem berendezett gyógymedencében)

Tartós vagy rövid idejű fürdőre. A felhígítandó gyógyszeroldatot hideg vízben kell elkészíteni. Lágy és savanyú vízben a halakra mérgező hatású. Berendezett akváriumokban a hatóanyag hamar le- kötődik, ezért 2 naponként 0,5 g/100 1 utánpótlás szükséges. Medence fertőtlenítésére (halak nélkül) 10 1-re 1 g számítandó

nál

Mint a C h i n i d i n u m s u l f u r i c u m -

g kininnel pótoljuk. Közepes és gyenge fürdőket a kényesebb díszhalfajoknak készítünk. Ez utóbbiakat csakis berendezetlen medencékben készítsük el. Ha valamelyik hal szédelegni kezd vagy az oldalára dől, azonnal gyengébb fokozatú kininfürdőbe, ill. az átmenetileg gyógyszernélküli medencébe kell áttenni

Costia, Gyrodactylus, Dactylogyrus, Cyclochaeta

Pseudomonas punctata baktériumok okozta fertőző hasvízkórnál

Bőr- és kopoltyúparaziták ellen

Ichthyophthirius, Costia, Chilodonella, Cyclochaeta, Gyrodactylus, Dactylogyrus

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

389

390 1 tasak (0,75 g) 25 1 vízre (berendezetlen medencében) 2 tasak (1,50 g) 25 1 vízre (berendezett medencében)

10%-os oldat

Törzsoldatból 1 liter vízre 0,5 cm3

1 g 100 1 vízre

10-15 g 1 l vízre

0,1 mg l 1 vízre

ICHTHO-CHININ -W EIL (Weils Arzneimittelfabrik, Frankfurt am Main) kesertelenített, csupán 19% kininszármazékot tartalmazó, tűs szerkezetű fehér por. 1 tasak = 0,75 g amorf chinin-bázis + kristályos phenyleinchoninsav

JÓDJÓDALKOHOL jodum sol.10%

JÓDJÓDKÁLIUM 0,1 g jód és 10,0 g káliumjodid 100 cm doszt. vízben oldva

KÁLIUMPERMANGANÁT kristályos-szemcsés alakban

KONYHASÓ csak vegytiszta NaCl!

K O LLA RG OL német fertőtlenítőszer por alakban és tablettákban

Adagolás

Gyógyszer

Jóindulatú pajzsmirigyduzzanat (golyva). Pajzsmirigyrákra hatástalan Saprolegnia, Costia, Chilodonella, Cyclochaeta, baktériumos fertőzések a bőrön, pontytetű Chilodonella, Costia, Cyclochaeta, Gyrodactylus, Dactylogyrus, Saprolegnia, pontytetű, halpióca

Saprolegnia

Rövid idejű fürösztés 30 percig, berendezetlen üvegkádban

Rövid idejű gyógyfürdő 20 percig, berendezetlen üvegkádban Rövid idejű fürösztés 20 percig, berendezetlen külön medencében

Bőrsebek

Ichthyophthirius, Costia, Chilodonella, Cyclochaeta

Javallat

Tartós fürdő

Sebek ecsetelésére

Tartós fürdő, amelyet a legkényesebb halak is jól bírnak

Használati-mód

A 16. táblázat folytatása

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

Törzsoldatból 10-20 cm 1 liter akváriumvízre

P H EN O X ET HO L törzsoldata = 1 cm 99 cm3 deszt. vízre (külföldi készítmény)

Törzsoldatból — 2 naponként megismételve — 50 cm 1 liter akváriumvízre

—

PARA-CHLORO-PHENOXETHOL törzsoldata = 1 cm 1 liter deszt. vízre (külföldi készítmény)

1 g 10 1 vízre

NÁTRIUMTHIOS ULFAT por alakban

1 g (1 tabl.) 100 1 vízre = tartósfürdőnél 1 g (1 tabl.) 15 1 vízre =rövid- idejű — 2-4 órás fürdőnél

3 cm3 10 1 vízre

METILÉNKÉK 1%-os oldata (gyógyszertári törzskönyvezett reagens a methylenkék telített szeszes oldata 100, 250, 500 és 1000 ml csomagolásban)

NEOMAGNOL tabletta alakban. 1 tab. = 1 g benzolszulfon-chloraminnatrium

10 mg 100 1 vízre

MALACHITZÖLD csak halgyógyászati célra készülő, mérgezőanyag-mentes német készítmény (Malachitgrün P) jó, amely tetramethyl-P-aminotriphenylcarbinochloridot tartalmaz

Tartós gyógyfürdő

Erősen klórozott akváriumvíz káros klórtartalmának közömbösítésére, a medence vizében feloldva Tartós vagy rövid idejű gyógyfürdőkhöz. A tablettát hideg vízben kell oldani. Lágy és savanyú akváriumvízben mellőzni! (Berendezett medencében hatóanyaga ha- már lekötődik, ezért 2 naponként 0,5 g100 1 ( /, tabl.) pótlás szűkséges

Tartós gyógyfürdő 3-5 napig; berendezetlen lágyvizű medencében jobb hatásfokú, mint berendezett, elszennyeződött, keményebb vizűben

Tartós gyógyfürdő

Ichthyophonus

Ichthyophthirius, egyéb bőr- és kopoltyúparaziták ellen, hidrák és planáriák elpusztítására (hidrák 1 g 101-ként; planáriák: 2 g 10 1-ként, gyors elöléshez 3 tabl. 151 vízre — halak nélkül!). Általános akvárium és segédeszköz fertőtlenítésére 1 tabl. 10 1 vízre, 15 percig

Klórmérgezés

Chilodonella, Costia, Gyrodactylus

Ichthyophthirius, Saprolegnia

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

391

392 10-25 g 1 l vízre

SZALMIÁK (Ammóniumchlorid, NH CI)

XANTAKRIDIN (Egyesült Gyógyszer- és Táp- szergyár). 1 fiola = 1 g, por alakban T R YPA FLA V IN , AC R IF LAV IN, R I VAN OL , PAN F LAV IN (külföldi gyártmányú acridinszármazékok)

1 g 100 1 vízre

100-250 mg 1 l vízre

S ULFAN ILAMID (S ULFAMIL AMID) (külföldi gyógyszerkészítmények)

100-250 mg 1 l vízre

S U LFA T IA ZIN (SULFADIAZIN, SULFAMETA ZIN, SULFATHIAZOL) — külföldi gyógyszerkészítmények — helyettesíthetők a hazai gyártmányú SULFAGUANIDIN (Chinoin)-nal, 1 tabl. = = 0,50 g sulfaguanid 10 és 30 tablettás csomagolásban

Törzsoldatból 1,5 cm 1 l vízre

RÉZSZULFÁT-OLDAT törzsoldat = 1 g krist. CuSO 1 liter deszt. vízre 4

1 g 10 1 vízre

RÉZSZULFÁT kristályos, porítva

Adagolás

Gyógyszer

Oodinium

Tartós gyógyfürdő berendezetlen medencében 3-10 napig. (Ha javulás nem tapasztalható, a fürösztés megismétlendő)

Bőrparaziták (Ichthyophthirius, Costia, Chilodonella, Cyclochaeta stb.)

Gyrodactylus, Dactylogyrus

Rövid idejű fürdő 10-15 percig, berendezetlen üvegkádban Tartós gyógyfürdő, amely a halakra nem ártalmas, a vízinövények azonban megsínylik. Hatásfoka az akváriumvíz hőfokának emelésével növelhető

Ichthyophonus, gombás és baktériumos fertőzések Tartós fürdő

Ichthyophonus, baktériumos betegségek

Costia, Saprolegnia, Gyrodactylus, Dactylogyrus

Rövid idejű fürösztés 10-20 percig, berendezetlen üvegkádban

Tartós fürdő

Javallat

Használati mód

A 16. táblázat folytatása

Dr. Lányi György Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A hasvízkór gyógyítása csak a betegség korai szakaszában járhat sikerrel, ezért gyógymedencébe kell rakni a még egészségesnek látszó halakat is. Berendezetlen medence vizében l-ként 80 mg Chloromycetint (Chloronitrint) oldunk fel, ha a gyógyítandó halak 10 g átlagsúlyúak (általában ujjnyi hosszúak). Kisebb vagy nagyobb halaknak arányosan csökkentjük vagy növeljük az antibiotikum mennyiségét. A fertőzött akváriumot kiürítjük, és az eszközökkel együtt Neomagnollal fertőtlenítjük. Dr. Geőrch Ferenc szerint az akváriumvíz huminsavas kezelése (tőzegfiltrálással vagy huminkivonattal) megakadályozza a hasvízkór kifejlődését. FLUORESCENS BAKTÉRIUMOK OKOZTA MEGBETEGEDÉS A legyengült akváriumi halakat a Pseudomonas fluorescens baktérium is megtámadhatja. Különösen hirtelen lehűlés után jelentkezik, de legtöbbnyire más fertőződésekhez másodlagosan társul, pl. a hasvízkóros fertőzés kísérőjeként. Berger rózsás díszmárnákon (Pontius conchonius) véraláfutásokat, opalizáló bőrnyálkaréteget, és a mellúszók tájékán részleges pikkelyborzolódást figyelt meg mint a fluorescens-betegség kórtüneteit. Egyéb tünetek: a víz felszíne közelében való tartózkodás, levertség, kidnl1edő szemgolyók, erősen kipirosodó testfelület, bíborszínű hastájék. Általában jóindulatú betegség, 5-7 nap múlva gyógyul. A kényesebb díszhalak azonban gyakran elhullanak. Chloromycetinnel (Chloronitrin, 80 mg/ 1) gyógyítható. A gyengébben fertőzött állatoknak elegendő Xantakridines (Trypaflavin 1 g/ 100 1) tartós fürdő. HALAK GÜMŐKÓRJA (TUBERCULOSIS PISCIUM) A haltuberkulózist jellegzetes akváriumi halbetegségnek tekinthetjük, mert eddig csakis akváriumi díszhalakon figyelték meg, elsősorban Danio-, Gymnocorymbus- és Hyphessobrycon-fajokon. A halak gümőkórját a Mycobacterium piscium typus poikilothermorum okozza, amely 18-25 C° közötti hőmérsékleten szaporodik, szemben az ember tuberkulózisát kiváltó Mycobacterium tuberculosis 37 C°-os optimális tenyészhőjével. Egyébként az emberi gümőkór baktériumához nagyon hasonló, pálcika alakú kórokozó kedvenc megtelepedési helye a szemfenék, ahol mikroszkópos kicsinységű gümőcskéket hoz létre. Következménye a szemgolyó kidülledése, majd a vakság, ill. a halak bőrén az Ichthyophthirius csillós véglény előidézte apró, daraszerű pettyekhez hasonló gümőcskék. A megbetegedett állatok soványodnak, a hasuk ellaposodik, beesik, fejük aránytalanul nagynak tűnik. A betegség előrehaladtával bőrük sötétedik, majd egyensúlyi zavarok mutatkoznak. Aronson akváriumban tartott korallhalakon 1926-ban figyelte meg a gümőkórt, ezek kórokozója a Mycobacterium marinam. Sajnos, még semmiféle hatásos gyógyszerét nem ismerjük. A tapasztalatok szerint a gümőkórt elsősorban az állandóan magasan tartott vízhőmérséklet segíti elő. A fertőzött halakat semmisítsük meg, s a medencét, valamint az eszközöket alaposan fertőtlenítsük. Újabban Amlacher szerint a halgümőkór azonos az akváriumi halak Ichthiophonus-kórjával.

393

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

BAKTÉRIUMOS BŐR- ÉS ÚSZÓGYULLADÁS, ÚSZÓROTHADÁS Az akváriumi halak úszóinak ún. „rothadása”, vagyis az úszóhártya széleinek kirojtosodása, sőt az egésznek az elpusztulása nemcsak Ichthyophonus fertőzésnél, hasvízkórnál, nagyfokú infuzóriásodásnál stb. fordul elő mint kísérő tünet, hanem baktériumok előidézte úszófertőzésként is. A kórokozók többnyire a Pseudomonas vízibaktériumok punctata- és fluorescens-csoportjaihoz tartoznak. A fertőzés kizárólag az úszókra korlátozódik, anélkül, hogy más betegséget a megtámadott halakon kimutathatnánk. Schäperclaus black mollykon, magam Hyphessobrycon fajokon, nevezetesen neonhalakon tapasztaltam. Utóbbiak szállításkor szerzett sérüléseik nyomán kapták a fertőzést és kikezelve megmaradtak, míg nem sérült társaikra a fertőzés nem terjedt át. A betegség igen gyakran éppen a szállítással kapcsolatos törődések, sérülések folyományaképpen, de parazitás megbetegedések követőjeként is jelentkezik. Nem tévesztendő azonban össze az Ichthyophonus - fertőzés következtében történő úszóelvesztéssel. A baktériumos bőr- és úszógyulladás következtében gyulladásos sebek, bőrkivörösödés, úszószélek rojtosodása és úszópusztulás tünetei jelentkeznek. A betegséget gyakran kíséri a Saprolegnia penészgombák megtelepedése a bőrön és úszókon. Tartós fürdőkkel gyógyítjuk (lásd: 16. táblázatokat). AKVÁRIUMI HALAK LYMPHOCYSTOSISA (LYMPHOCYSTOSIS PISCIUM) A kóroktanilag még ismeretlen betegséget azért nevezhetjük tipikus akváriumi halbetegségnek, mert az Északi- és Keleti-tengerek brakvízi részein előforduló tengeri halfajokon kívül főleg édesvízi és tengeri akváriumi halakon észlelték. Schäperclaus évtizedeken át Németországban tenyésztett paradicsomhalakon (Macropodus opercularis) és a Berlini Akvárium korallszirti halain (Amphiprion percula, Premnas biaculeatus) figyelte meg. Nálunk — tudomásom szerint — még e betegség nem jelentkezett, de külföldről mind gyakrabban behozott akváriumi halak révén bármikor előfordulhat. A betegség a bőr kötőszövetének burjánzásában nyilvánul meg, a testfelület minden részén, de főleg az úszókon számos kisebb-nagyobb összeálló gümőcskék formájában. Az egymáshoz tapadt csomócskák gyakran szamócaszerű képleteket hoznak létre. Gyógykezelése még nem sikerült. A beteg halakat azonnal ki kell irtani (éles ollóval lefejezni; ez a legkíméletesebb, leggyorsabb módja), és tetemüket el kell égetni. Schäperclaus szerint a baktériumokra hatásos fertőtlenítőszerek (pl. a Neornagnol) az itt gyanított vírusok ellen is hatásosak. ALGÁK OKOZTA HALBETEGSÉGEK A kisebb mennyiségben minden akváriumban oly hasznos, oxigéntermelő és szép zöld bevonatokat alkotó zöldalgák nagy tömege már kellemetlen ártalmakat okozhat. Többnyire a Protococcaceákhoz tartozó algafajok (pl. gyakran a Clorochytrium pisciolens) okoznak — főleg fiatal halakon — a hámréteg alatt kis sötét gümőket, amelyek puszta szemmel is észrevehetők, ha a beteg halra

394

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

fény esik. Az algatelepek mélyen behatolnak az alsó bőrszövetbe és elhalásuk után másodlagos baktériumos vagy penészes fertőzéseket segítenek elő. A megtámadott halivadék rosszul fejlődik, sőt teljesen lesoványodhat. Más algák (Euglena-fajok, Chroococcaceák) vízvirágzásszerű elszaporodás folytán a légzővízzel sűrű algamassza telepedik a halak kopoltyúlemezkéire, és gátolva a lélegzést, hirtelen fulladást okoznak. Veszélyesek a kopoltyúk közé nagy mennyiségben bekerülő éles, kemény sejtnyúlványokkal bíró algák, mint a Dinoflagellatákhoz tartozók, melyek a kopoltyúlemezkéket súlyosan károsítják. Apró halaknál (halivadéknál) a Cladophora glomerata nevű fonálalga és kovamoszatok (Navicula, Gomphonema, Achnanthes és Diatoma nemzetségekből) kopoltyúfedő-átfúródásokat idéztek elő. Az algák okozta megbetegedéseket csak megelőzni tudjuk azzal, hogy elszaporodásukat megvilágítás csökkentésével és vízszűréssel (filtrálással) megakadályozzuk. AKVÁRIUMI HALAK OODINIOSISA A barázdás moszatok Dinoflagellata rendjébe tartozó Oodiniumok élősködő alakjai okozta megbetegedéseket eddig főleg díszhalakon figyelték meg. Az Oodinium pillularis kórokozó formái, a dinospórák a Németországban pilluláriszbetegségnek elnevezett kórformát váltják ki, amelyet az akvaristák „Colisabetegségnek” is neveznek (kórtünetét Schäperclaus első ízben 1951-ben a törpe gurámi, a Colisa lalia ivadékán írta le). Egy másik Oodinium -faj, az Oodinium ocellatum viszont kizárólag korallhalakat betegít meg, s ezért az általa okozott betegséget korallhalbetegségként tartják nyilván (ezt már a 30-as évek óta többször is megfigyelték).

200. ábra. Az Oodinium pillularis fejlődése és életciklusa (Amlacher nyomán). A fenéken fekvő cisztából (palmella-stádium) különféle osztódási fokozatokon keresztül dinospórák (ostoros alakok) kelnek ki, amelyek a halat megtámadják, s rajta érett parazitává fejlődnek; ezek a halat elhagyva a fenékre hullnak és újból cisztává alakulnak. Jobbra a kórokozó ostoros alakja látható (erős nagyításban)

395

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A pillulárisz-betegség kórokozójának körte formájú kifejlett alakja teljesen mozdulatlan, a hal bőrének vagy kopoltyújának hámrétegéhez tapad. Amikor az Oodinium pillularis teljesen kifejlődött; a halról leválva az akvárium fenekére hull, lekerekedik, majd egységes sima hártyával véve körül magát, az ún. palmella stádiumot képezi. Ez magjának befűződése útján osztódni kezd, és a sorozatos osztódások eredményeképpen 32, illetve 64 egyed keletkezik, melyek egyre kisebbek lesznek. A 32 illetve 64 egyed mindegyike még egyszer osztódik, és kétkét ún. dinosporát alkot. A dinospórák két egymáshoz tapadt félgömbhöz hasonlítanak, harántbarázdájukban egy rejtett, valamint egy szabadon mozgó hosszú kormányzó ostoruk van. A gyorsan mozgó, 12-24 óráig életképes dinospórák gazdaállatot keresnek, s ha sikerült halra találniuk, annak testén megtelepednek, elveszítik ostorukat, szívókájuk alakul, körte alakot vesznek fel, vagyis a parazita stádiumba kerülnek. A fertőzött hal bőrén szétszórtan a darakórhoz hasonló kiemelkedő kis pontokat láthatunk, ezek színe a szürkésfehértől a sárgásbarnáig változik. Emiatt az akvaristák gyakran össze is tévesztik a két kórt. Amikor a parazita stádiumú ostorosok teljesen kifejlődve gazdaállatukat elhagyják, az apró pettyek eltűnnek, s helyettük lyukak maradnak a bőrben, vagy a bőr kisebbnagyobb szürkés foszlányokban le is szakadozik és helyén másodlagos fertőzésként más bőrparaziták — mindenekelőtt Saprolegnia penészgombák — telepednek meg. Jóllehet a fertőzést „Colisa-betegség” néven is emlegetik, utóbb kiderült, hogy kórokozója más édesvízi díszhalakat is megbetegít. A másik ostoros parazitát, az Oodinium-ocellatumot Brozon 1934-ben angliai tengeri akváriumok korall-halain fedezte fel. Ez a kórokozó inkább a kopoltyúkat támadja meg, mint a felhámot. A korallhal-betegség tünetei és gyógykezelése is megegyeznek a pillulárisz-betegségével. Az Oodiniumok okozta betegségek leküzdésére ugyanazok a tartós fürdők hatásosak, amelyeket az Ichthyophthirius ellen alkalmazunk (1. a 16. táblázatot). Fontos, hogy e gyógyfürdőket fölülről és minden oldalról elsötétített talaj-es növénynélküli medencékben készítsük el. A fertőzött medence külső filtrálóját állítsuk le, mindent alaposan fertőtlenítsünk, és a fertőzött halakat külön eleséggel a többiek után — etessük. MIKROSZKOPIKUS GOMBÁK OKOZTA BETEGSÉGEK Ichthyophonus-betegség (Ichthyophonosis) Ez a legelterjedtebb és legrettegettebb akváriumi halbetegség olyan mértékben jelentkezhet, hogy az egész halállomány elpusztulhat. Schäperclaus szerint az 1945-1950-ig általa vizsgált akváriumi halbetegségek 24%-a, az 1949. évben pedig 59%-a Ichthyophonus -fertőzés volt, míg a másik igen gyakori akváriumi halbetegség, az Ichthyophthirius-kór csak 12%-ot tett ki. Nálunk ugyancsak elég gyakori (akvarista körökben röviden csak „fónusz”betegségnek említik) . E legelterjedtebb akváriumi halbetegség kórokozója a többnyire 20-150 mikron nagyságú, de 2 mm nagyra is kifejlődő — ilyenkor tehát szabad szem-

396

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

mel is észrevehető —gömbölyded vagy tojás alakú, többmagvú moszatgomba, az Ichthyophonus hoferi. Valószínűleg azonos a békák ürülékében kimutatott Basidiobolus ranarummal, s ezért a betegséget újabban bazidiobolozisnak is nevezik. A moszatgomba által megtámadott halak belső szerveiben kerek vagy ovális, esetleg szabálytalan alakú, vastagfalú fekete rögökként jelentkező tokozódások keletkeznek. A sok fekete tokot tartalmazó szervek kemény, homokos tapintásúvá válnak. A tokban található plazmódiumok fejlődni kezdenek, a továbbterjedő gom-

201. ábra. Az Ichthyophonus hoferi moszatgomba fertőzésének vázlata (Sterba nyomán) : a hal ürülékével, a kifakadó daganatok vagy leszakadozott úszórészek révén kiszabadult parazita másik hal szájüregébe, majd belébe kerül. Ott számos apró, amőba formájú fiókparazitává osztódik, s a vér- és nyirokutakon keresztül a testüregben elterjed, majd kifejlett parazitaként tovább szaporodik. Az alsó körpálya közepén a számos fekete magvacskát tartalmazó parazita látható erősen nagyítva

ba átszövi és elpusztítja az érintett szerveket, majd az egyensúlyi szervet és az agyvelőt. Ezek pusztulása miatt egyensúlyi zavarok keletkeznek : az állatok előbb szédelegnek, bizonytalanul imbolyognak, majd tengelyük körül átfordulva keringenek, ezért a betegséget régebben „imbolygókórnak” is nevezték. Az utóbbi évtizedekben az Ichthyophonus-fertőzések inkább a hasűri szervekre (vesék, máj, belek) korlátozódnak, s e fontos zsigeri szervek károsodása miatt a halak előbb elpusztulnak, mint a plazmódiumai a fejig eljutnának. A betegség heveny formájában a fertőzött akváriumi halak minden külső kórtűnt nélkül egyesével, vagy többesével hirtelen elhullanak. A felboncolt állatokban azonban megtaláljuk a fekete tokokat és egy, vagy több életfontos-

397

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ságú szerv teljes tönkretételét. A nem akut formánál viszont a következő külső tüneteket észlelhetjük, melyek külön is, de együttesen is jelentkezhetnek: 1. piros kelésszerű daganatok a testen, nyíltfekélyes gyulladások az izomzatban, többnyire az oldalakon és a fej alsó részén; 2. az úszók végeinek pusztulása s a kirojtosodott úszóvégek elfehéredése, egész úszórészek elvesztése, főleg a fark- és a hátúszókból (gyakran a teljes farkúszó elpusztulása), az úszók alapjánál vöröses duzzanatok képződése; 3. fekete pontok keletkezése a bőrben, a megbetegedett bőrrészek leválása (főleg Pterophyllumnál) ; 4. elsősorban a szájnak, de a kifekélyesedett bőrrészeknek is az elpenészedése, fehéres Saprolegnia csomók által; 5. a testüreg megduzzadása a máj erős megtámadása esetén; 6. kidülledő szemek, a szernek elpusztulása, a szemekre átterjedő 202. ábra. Az Ichthyophonus-betegség tíerős fertőzés esetében; pusos kórtünetei egyazon halon ábrázolva; 7. fulladásos tünetek a kopola) daganat; b) összehúzott és kirojtosodott tyúk nagyfokú fertőződésekor; úszók; c) farkúszó elvesztése; d) felálló ko8. az úszóhólyag működésének poltyúfedő és kidülledő kopoltyúk; e)fekete megszűnése, az annak környezetére pontok a bőrön; f) beesett hasfal kiterjedő fertőzés esetén, a hal a fenéken fekszik és csak rövid időre tud az aljzat fölé vergődni; 9. imbolygó mozgások, ideges hintázó mozgás összehúzott úszókkal, gyakori oldalra dőlés, hátrabillenő mozdulatok, melyek az agy megtámadásakor keletkeznek (azonban akváriumi díszhalakon ritkábban fordul elő); 10. lesoványodás (beesett has, vékony hasél) a bőséges etetés ellenére is, a betegség hosszas, krónikus elhúzódásakor teljes étvágytalanság. Az akváriumi fertőzést többnyire idegenből hozott hal közvetíti Az egészséges állatok a fertőzöttek végbeléből (ürülékkel), kopoltyúiból és bőréről (a bőrfoszlányokkal, a daganatok és nyílt fekélyek váladékával) távozó parazitákat és cisztáikat az eleséggel együtt szedik fel. A fertőzés akváriumokban azért gyakori, mert sűrűn kerül sor új halak beszerzésére, amelyek a betelepítéskor még külsőleg teljesen egészségeseknek látszanak, de szervezetükben már a moszatgomba cisztáit (tokocskáit) hordozzák. Ehhez járul az a körülmény is, hogy a legtöbb akvarista nem teszi az új halakat karantén akváriumba. Az Ichthyophonus betegség nem nagyon előrehaladott formájában jó gyógyulási eredményeket értek el a fenoxetol és szulfonamid készítmények takarmányok közé keverésével. Az aprótestű akváriumi halakat azonban legcélszerűbb tartós fürdőkkel kezelni. A Parachloro -phenoxethol törzsoldatából (1 cm3 1 l deszt. vízre) 2 naponként megismételve 50 cm3-t adunk az akváriumvíz minden literére. A Phenoxethol törzsoldatából (1 cm3 99 cm3 deszt. vízre) pedig csak 1,5 cm3-t adago-

398

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lunk minden liter akváriumvízre. A szulfonamid szerekből (hazai gyártmányú a Sulfaguanidin) 100-250 mg adandó literenként. Igen fontos a beteg halak azonnali elkülönítése, és az igénybe vett segédeszköz alapos fertőtlenítése. Utána a medencét tiszta vízzel jól áztassuk ki. Halpenész fertőzés (Dermatomycosis saprolegniacea) Míg az Ichthyophonus moszatgomba erőteljesen fertőző parazita, addig a fajokban gazdag Saprolegnia és Achlya nemzetségekbe tartozó vízipenészek rendszerint csak másodlagosan fertőző ún. gyenge paraziták. A halak bőrén, kopoltyúin, szemén és száján piszkosfehér vattaszerű csomókként jelentkeznek. Ugyancsak gyakori jelenség a lerakott ikrák penészedése. Különösen gyorsan penészednek a medencében elhullott halak, de más szerves anyagok is, ami külön is aláhúzza az elpusztult állatok, ételmaradékok és egyéb szerves hulladékok mielőbbi eltávolításának. fontosságát. A Saprolegniaceae családba tartozó Saprolegnia és Achlya penészgombafajok akváriumi halakat elsősorban más fertőző betegségek (Ichthyophthirius, Ichthyophonus, Gyrodactylus, Argulus stb.) által előidézett bőrhámkárosítások (úszórojtosodások, bőrkilyukadás, kisebesedés, fekélyesedés) után lepik el, és az elsődleges bajt súlyosbítva akár a halak pusztulását is okozhatják. Díszhalaink mechanikus ártalmak útján is fertőződhetnek halpenészektől; így pl. a szállításnál szenvedett sérülések, nagyobb vagy ragadozó halak által elszenvedett harapások, úszókitépések, a medence fala és hegyes tárgyai (pl. sziklák) okozta szem- és orrsérülések, de meghűlés által történő bőrgyulladás és szervezeti leromlás következtében is. A penészgombák mycéliumaikat mélyen belenövesztik a hal izomzatába, elpusztítják a szöveteket. Ha e fonalak a kopoltyúkat támadják meg, akkor hamar bekövetkezik az elhullás. A szem szaruhártyáját megtámadott halpenész gyors vakulást okoz. A halpenész-fertőzés gyógyításánál jóval fontosabb annak megelőzése, a kiváltó okok, így az elsődleges fertőzések, a sérülések és a nagyfokú hőmérsékletingadozások kiküszöbölése. Különösen ügyeljünk a szállításkor előforduló törődések, ragadozó fajokkal való közös szállítás és a szállítóedény túlzsúfolásának elkerülésére. A szállító tartály (műanyagzsák, kanna) vizébe oldjunk fel Xantakridint (0,1 g 10 l-re) vagy metilénkéket (10 I-re 3 cm3 1%-os törzsoldatot). A frissen fertőzött akváriumi halakat rövid idejű és tartós gyógyfürdőkkel megmenthetjük. Rövid idejű fürösztések: 1. 1 g káliumpermanganát 100 1 vízre 30 percig; 2. 15 g konyhasó 1 l vízre 20 percig; 3. 1 g rézszulfát 10 l vízre 10 percig; 4. 0,1 mg Kollargol 1 l vízre 20 percig. Valamennyit csakis berendezetlen külön gyógymedencében alkalmazhatjuk; természetesen csak egyfélét használunk közülük a fürösztéshez. Tartósfürdők: 1. 10 mg malachitzöld 100 l vízre; 2. 1 g Xantakridin (Trypaflavin) 100 1 vízre. A gyógyfürdő hatását a vízhőfok felemelésével és egyidejűleg erős szellőztetéssel fokozzuk. A tartós gyógyfürdők közül Kocylowsky és Hyaczynski lengyel szerzők a malachitzöld-fürdőt mint széles körben alkalmazott kitűnő penészölő szert emelik ki.

399

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

VÉGLÉNYEK OKOZTA HALBETEGSÉGEK Fátyolbetegség (Costiasis) Ezt az egyik leggyakoribb akváriumi halbetegséget a német kutatók találóan „raktározási betegségnek” is nevezik — szerintem a „zsúfoltsági betegség” még jellemzőbb —, ugyanis a „fertőző bőr- és kopoltyúzavarosodás” néven összefoglalt tünetek elsősorban a tógazdasági teleltetőkben és a túlnépesített akváriumok zsúfoltan tartott halain jelentkeznek. A bőrön és a kopoltyúkon keletkező fátyolszerű zavarosodást a későbbiekben ismertetett Gyrodactyluson kívül legtöbbnyire három édesvízi egysejtű parazita: a Costia, a Chilodonella és a Cyclochaeta (Trichodina) idézik elő. Közülük a Costia necatrix a legveszélyesebb, ezért a 3 egysejtű által okozott betegséget a németek Costia-betegségnek (Costiasis) nevezték el.

1 203. ábra. 1. A Costia kolóniája a hal bőrén; 2. Costia necatrix

A Costia a bőrön élősködő ostorosokhoz, a Chilodonella és Cyclochaeta (Trichodina) pedig a csillós (Ciliata) ektoparazitákhoz tartozik. A Costia 10-12 g. nagyságú, 2 hosszú ostorú, bab alakú egysejtű, kimondott (obligát) parazita. Egyik gazdaállatról a másikra terjed, annál könnyebben, minél zsúfoltabban élnek azok. Ezzel szemben a Chilodonella, Cyclochaeta, Gyrodactylus és egyéb ektoparaziták ún. gyenge élősködők, amelyek a Saprolegniához hasonlóan csak más parazitáktól vagy kórokozóktól már megbetegített, megtámadott bőrű állatokon telepszenek meg s idéznek elő másodlagos fertőzést. Maga a Costia is — noha obligát parazita — általában csak a legyengült szervezetű, lesoványodott, alacsony hőmérséklettől megbetegedett, a zsúfolástól törődött, kisebesedett bőrű, sérült úszójú, vagy más fiziológiai, esetleg mechanikai károsodást szenvedett halakat támadja. Különösen a halivadékot pusztítja, ha annak fejlődésében, környezetében kedvezőtlen körülmények következtek be. Miután a halivadék mindenkor fogékonyabb a Costia -fertőzésre, tipikus ivadékbetegségnek tekinthetjük. Különösen az apróbb, lágy testű, vékony úszóhártyájú fajok (Hyphessobrycon, Corynopoma, Rasbora, Poecilobrycon stb.), valamint a fátyolfarkú aranyhalak úszóit támadja meg könnyen.

400

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A fátyolbetegség megelőzése terén mindenekelőtt elejét kell venni halaink elsődleges fertőzésének, sérüléseinek, legyengülésének, valamint zsúfolt tartásának. A gyógyításnak is elsősorban a primer betegség kezelésére kell szorítkoznia. Minthogy a Costia a magasabb hőmérsékletet nem bírja — a melegvízi akváriumi halak vizének felmelegítésével is elpusztítható (naponta 1-1 órára fűtsük fel a beteg halak vizét 30 C°-ra, közben erősen szellőztessük is!, majd fokozatosan az eredeti tartási hőfokra hűtsük le). Hatásosabbak és gyorsabb eredményt nyújtanak azonban a gyógyfürdők (lásd: 16. táblázat). Ezek közül a következő rövid idejű fürösztések alkalmazhatók: 1. 20 cm3 formalin 100 1 vízre, 30 percig; 2. 15 g konyhasó 1 l vízre, 20 percig; 3. 1 g rézszulfát 10 1 vízre, 10 percig; 4. 1 g káliumpermanganát 100 1 vízre, 30 percig. Mindezeket berendezetlen külön gyógymedencében alkalmazzuk, miközben a fertőzött akváriumot fertőtlenítjük. A tartósfürdők közül is több kiváló gyógy-anyagot ajánlhatunk a fátyolszerű bőr- és kopoltyúzavarosodás leküzdésére: 1. 1 g Xantakridin (Trypaflavin) 1001 vízre; 2. 1 g chinidinum sulfuricum vagy chininum hydrochforicum 75 1 vízre; 3. 1 g (1 tabl.) Neomagnol 100 1 vízre; 4. metilénkék 1%-os oldatából 3 cm3 10 1 vízre; 5. 2 g Aquarol 25 1 vízre. A tartós fürdőket kombináljuk a víz naponta egyszeri felmelegítésével. A tartós fürdőket is legcélszerűbb külön medencében elkészíteni, mert a vegyi anyagok ártalmasak a növényekre és hatásfokukat a talaj és a növények csökkentik (ez jól megfigyelhető a Trypaflavinfürdő elszíntelenedésén). Ezért a berendezett medencében a gyógyfürdő szükségmegoldás, és sohase feledkezzünk meg a hatóanyag 2-3 naponkénti pótlásáról. Octomitus-bélfertőzés (Octomitosis) Az ostoros egysejtűek másik csoportja, az ún. bélflagelláták mint a halak szervezetében élő belső paraziták, a belek és az epehólyag megbetegedését okozzák. A kórokozó az Octomitus intestinalis truttae vagy csupán 0. truttae, 7,5-12µ hosszú, ovális testű parazita; elülső végén két csokrot alkotó 3-3 rövidebb, hátsó végén pedig 2 hosszú ostora van. Elsősorban pisztrángféléket és akváriumi díszhalakat betegít meg. A beteg halak olykor hirtelen, féktelen mozgásokat végeznek, máskor pedig a talajra oldalvást lefeküsznek, de érintésre riadtan elúsznak. Előrehaladott állapotban a beteg állatok társaiknál sötétebb színűbbek, igen lesoványodnak, a hasuk beesett. Az emésztőcső ilyenkor tele van nagyszámú 0ctornitztsszal és baktériummal, sőt legvégül az epehólyag gennyes gyulladása is tapasztalható. Az Octomitus-fertőzést segíti elé az egyoldalú

204. ábra. Octomitus intestinalis truttae

401

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

etetés ballasztdús, vitaminszegény eledelekkel vagy a fertőzött vizekből gyűjtött és kellő ideig ki nem áztatott élőeleséggel (Chironomus, Tubifex). Trypaflavinnal (Xantakriclinnel) vagy más, véglényeket elpusztító szerekkel* is érdemes megpróbálni a gyógykezelést. Chilodonella-betegség (Chilodonosis) A fátyolbetegséghez hasonló tüneteket idézhetnek elő a csillósokhoz tartozó Chilodonellák is. A leggyakrabban a mintegy 60 µ hosszú, szív vagy kávészem formájú Chilodonella cyprini, ritkábban a 42-54 µ hosszú, kagyló alakú Chilodonella hexasticha okozzák a fertőzést. A Chilodonellával fertőzött halak hámja főleg a hasi tájékon tejszerűen elszíneződik, valamint az egész testfelületen nyálkás lepedék képződik. A „bőr- és kopoltyúzavarosodás” tulajdonképpen vékony élősködőhártya a test felszínén. A kopoltyúk erős fertőzésekor a halak fulladoznak, „pipálnak”. Ha tiszta Chilodonella-fertőzést állapítunk meg, elegendő a halakat rövid idejű 1%-os konyhasóoldat fürdőbe helyezni. Fürösztési idő csupán 10 perc. Tartós gyógyfürdőként a fátyolbetegségnél felsorolt gyógyszerek bármelyike megfelel. Cyclochaeta-betegség (Trichodinosis) A Cyclochaeta-betegség sem más, mint a fertőző bőrzavarosodás néven ismert tünetcsoport egyik formája, amely azonban tiszta fertőzési alakjában a Costia és Chilodonella-fertőzéseknél gyengébb lefolyású. A zavaros, fehéres bőrlepedéket előidéző parazita többnyire a Cyclochaeta (Trichodina) domerguei nevű 48-50 p. átmérőjű, kerek csillós véglény. A tapadókorongjával a hal bőrére rögzülő ektoparazita gyakran megtalálható sűrű állományban tartott halakon anélkül, hogy azokon megbetegedést idézne elő. Mihelyt azonban a fertőzött halak szervezete legyöngül vagy más kórokozóktól megbetegednek, a látens Cyclochaeták virulenssé válnak, a bőr és a kopoltyú hámján gyorsan elszaporodnak, behatolnak a húgyhólyagba, húgyvezetőbe és az oldalvonal (oldalszerv) csatornáiba, s főleg fiatal halak körében tömeges elhullást okozhatnak. A Cyclochaeta-betegség leküzdése elsősorban a halak sűrű tartásának mellőzésével és

205. ábra. 1. Chilodonella cyprini; 2. Cyclochaeta (Trichodina) domerguei

* A kereskedelemben kapható parazitaellenes gyógyszerkészítmények (Aquarol, Ectoson, Ichthyonon, PS-tabletták, Sulfa-Cure, Medi-Cure, stb.) is jó eredménnyel használhatók a véglények okozta halbetegségek gyógykezelésére.

402

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

egészséges tartási feltételek biztosításával - valósítható meg. A gyógyításra 10 percig 1%-os konyhasós fürösztés vagy még inkább trypaflavinos vagy kinines tartósfürdők (1 g 100 1 vízre) ajánlhatók. Darakór (Ichthyophthiriasis) Akváriumi halaink egyik legelterjedtebb, az Ichthyophonus-kór után leggyakrabban előforduló fertőző betegsége az Ichthyophthirius mutltifiliis nev1 1 bőrparazita okozta darakór. Ez édesvízi és tengeri halakon az egész földkerekségen előfordul, komolyabb fertőzéseket azonban csak ott idéz elő, ahol a halak zsúfolódnak. Így érthető, hogy az akváriumokban is gyakran jelentkezik. A kórokozó a csillós véglényekhez (Ciliata) tartozik. Bár egysejtű — a 0,5 mm-t, sőt olykor az 1 mm-t is eléri, tehát szabad szemmel is látható. Sohasem a bőrön, hanem a felső és alsó hámréteg között élősködik, ahol hámsejtekkel és vörösvérsejtekkel táplálkozik. Más bőrparazitáktól eltérően, a halon kívül szaporodik. A parazitának a halon meg meg nem telepedett, vízben úszkáló rajzói 30-50 p, hosszú, körte alakú, körül csillós szervezetek, melyek mihelyt halra találnak, csupasz végükkel befurakodnak annak felbőrébe 206. ábra. a) Az Ich th yoph thir ius multif iliis halon meg nem telepedett, körte alakú rajzóés a hámszövet felső rétegének stádiuma, é s b ) kifejlett parazita stádiuma — fejárataiban vándorolnak. Egy- lülről nézve (Buschkiel nyomán) egy bőralatti üregben több — olykor akár száz — parazita is csoportosul. A megtelepedett fiókparaziták a hal hám- és vörösvérsejtjein gyors növekedésnek indulnak, s fokozatosan elnyerik a bőralatti parazitaalak kerek formáját, 0,5-1 mm-es méretét és a tápláléktól egyre sötétebbé váló színét. A fejlődés ideje a teljes kifejlettségig a hőmérséklettől függ; míg ez hidegvízi halaknál 3-4 hétig is eltart, addig trópusi díszhalak esetében 27 C°-on csupán 4-5 nap alatt zajlik le! Megtelepedésük a hal legkevésbé védett bőrfelületein, az úszóhártyákon és a kopoltyúkon kezdődik. Az első „dara”-pettyek észrevételekor könynyebb a gyógyítás. Ha már a test oldalain is vannak a bőr alatt kiemelkedő, gombostűfejnyi fehéres pontok (olyan a hal, mintha búzadarával hintették volna be) akkor a hal már erősen fertőzött. A pettyekkel egészen sűrűn borított halak gyógyítása csaknem reménytelen. Ezek bőre foszladozik, s a bőr sebnyílásain másodlagos fertőzésként egyéb bőrparaziták (Chilodonella, Cyclochaeta, Saprolegnia stb.) ütnek tanyát. Amikor a parazita a hámréteg üregében már megérett, a bőrön át kifurakodva elhagyja a halat, majd vízinövényekre, vízicsigákra, kövekre, általában a fenékre süllyedve rövidesen betokozódik, cisztát képez, vagyis kemény burokkal veszi körül magát. A betegség tehát a cisztákkal fertőzött vízinövényekkel,

403

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

csigákkal, élőeleséggel, valamint a tisztogatásra és kihalászásra alkalmazott segédeszközökkel is továbbhurcolható. Már 1 órával a betokozódás után megindulhat az osztódás, melynek során az anyaparazita a cisztán belül 250-1000 fiókparazitát illetve rajzót képez. 7-8 órával a halról történt leválás után a rajzók már elhagyhatják a cisztát, és egy fél órán belül ismét halon telepedhetnek meg. A cisztás osztódás mellett, melyet az Ichthyophthirius rendes szaporodásmódjának tekinhetünk, előfordul még egy másik osztódás is, ahol a betokozódás nem

207. ábra. a) A hal felső és alsó hámszövete közti egyetlen üregben zsúfolódó lchlyophthirius anyaparaziták, jellegzetes patkó alakú, sötét sejmagvakkal. (Frey nyomán); b) az Ichthyophthirius multifiliis szaporodásának és terjedésének vázlata (Schäperclaus nyomán): az A-val jelzett ciklus a halról levált, fenékre telepedett és ott befokozódott parazitát, illetve cisztából kisereglő rajzókat és ezeknek az előző vagy másik halon való megtelepedését ábrázolja; a B-vel jelzett ciklus viszont az anyahalról rendellenesen levált és ezért betokozódás nélkül tovább szaporodó parazita terjedési formáját mutatja

következik be. Ez általában a halról művi úton (pl. ledörzsölés útján) lekerült, nem teljesen érett parazitáknál tapasztalható. A különböző díszhalfajoknak más a fertőződési hajlamuk az Ichthyophthiriusszal szemben. Legkönnyebben fertőződnek a törpe sárkányszárnyú halak (Corynoporna riisei), valamint az ikrázó és elevenszülő fogaspontyok kisebb termeti fajai. A legellenállóbbak a dél-amerikai páncélosharcsák (Corydoras fajok), de a fertőzést azért éppúgy tovább vihetik, akár a többi fa). A beszerzett állatokat 4-8 hétig tartsuk megfigyelés alatt (ennyi idő kell, míg az első utódnemzedék az első „dara-pettyeket” létrehozza). A gyógykezelés arra irányuljon, hogy a hal testéből távozó parazitát cisztaképzésében és osztódásában megakadályozzuk, vagy a gyenge rajzók megtelepedésének elejét vegyük. E kizárólagos halparazita rajzói a nyílt vízben csak rövid

404

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ideig* életképesek, és amennyiben 3 napon belül nem találnak halra, éhen pusztulnak. Mindebből következik, hogy a darakórban megbetegedett halakat legjobb berendezetlen medencében tartós gyógyfürdőbe tenni, a fertőzött medencét pedig egyszerűen 3 napig hal nélkül hagyni. Ajánlott tartós gyógyfürdők:

1. Xantakridin

(Trypaflavin, Acriflavin, Rivanol, Panflavin- acridinszármazékok) 1 g 1001 vízre, trópusi díszhalaknál vízhőfokemeléssel (2830 C°-ig) és erős szellőztetéssel kombinálva. 2. Chinidinum sulfuricum vagy Chininum hydrochloricum kininsókból szívósabb fajoknál (erős fürdő) 1 g 50 1 vízre, kevésbé ellenállóknál (közepes fürdő) 1 g 75 1 vízre, kényesebbeknél (gyenge fürdő) 1 g 100 1 vízre. Erős fürdő (l-ként 2 centigramm) Schäperclaus szerint csak sok növénnyel és talajjal berendezett akváriumokban alkalmazható. A növények és a talaj által adsorbeált kininveszteség pótlására 3-4 naponként 100 l-ként 0,5 g kininutánpótlást adunk. Közepes és gyenge gyógyfürdőket kizárólag berendezetlen akváriumokban készíthetünk. A gyógykezelt halakat rendszeresen megfigyeljük, és ha valamelyik szédelegni kezd, vagy az oldalára fordul, azonnal a gyengébb fokozatú kininfürdőbe, illetve az átmenetileg közbeiktatott gyógyszer nélküli medencébe helyezzük át. 3. Ichtho-Chinin-Weil kesertelenített kininkészítményből berendezetlen medencében 1 tasak (0,75 g), berendezett akváriumban pedig 2 tasak (1,50 g) 25 l vízre. Halak és növények jól viselik, s így kevesebb felügyeletet igényel. 4. Malachitzöld (csak a halgyógyászati célra gyártott német készítmény alkalmas!) 10 mg 100 1 vízre. 5. Neomagnol 1 g (1 tabletta) 100 l vízre. Berendezett medencében 2 naponként 0,5 g (1/2 tabletta) 100 l-re utánpótlás szükséges. 6. Chloramin (német készítmény) 1 g 100 1 vízre. Berendezett akváriumban 2 naponként 0,5 g / 100 1 utánpótlás adandó. 7. Atebrin 1 g 100 1 vízre, berendezetlen medencében. 8. Metilénkék 1%-os oldatából 3 em3 10 l vízre, 3-5 napig, berendezetlen medencében. Lágy, tiszta vízben hatékonyabb. 9. Aquarol (német készítmény) 2 g 25 l vízre. 3 naponként megismétlendő. Háromszori ismétlés szükséges. 10.Aureomycin 13 mg 1 l vízre. Kiváló hatású külföldi antibiotikum, az előbbieknél nehezebben és jóval drágábban szerezhető be. SPÓRAS VÉGLÉNYEK OKOZTA BETEGSÉGEK A neonhal és más akváriumi halak plistophora betegsége (Plistophorosis) Először 1941-ben figyelte meg és írta le Schäperclaus, és sokáig mint a neonhalak sajátos betegségét tartották nyilván. Később azonban más díszhalakon (Brachydanio rerio, Hemigrammus erythrinus, Hemigrammus ocellifer) is megtalálták a kórokozót, s bizonyos, hogy elterjedése sokkal szélesebb körű, mint

*Schäperclaus 48 órával a ciszta elhagyása után 20 C°-os vízben már csak igen kevés életképes rajzót talált, 55 óra elteltével pedig a rajzók már mind elpusztultak. A halról levált, de még nem osztódóképes paraziták hal nélkül 1 napon belül pusztulnak el.

405

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

azt ma még gondolnánk. Kórokozója a Microsporidia rendhez tartozó Plistophora hyphessobryconis, a beteg hal izomrostjai közt található, iránytestecskével (pólustokocskával) bíró, 28-30µ hosszú, tojás alakú pánsporoblaszt. A felboncolt halak kötőszövetében az élősködők tartózkodási helye fehéres áttetsző pontként látható. A megtámadott halakon fehér vagy fehéresen áttetsző foltok jelennek meg a hal oldalain és fején, ahol az eredeti színek elvesznek, kifakulnak (pl. a neonhalak egyébként fémesen ragyogó oldalsávjai). Az úszók kirojtosodhatnak, egyensúlyzavarok társulnak, a beteg állatok erősen lesoványodnak, majd elhullanak. Az elpusztult állatokból a spórák gyorsan kiszabadulnak, s az eleséggel együtt az egészséges állatok emésztőcsatornájába kerülnek, ahon208. ábra. A plistophora-betegség külső nan más szövetekbe is átvándorolnak. k ó rk é p e n e o n h a l o n ( F r e y n y o m á n ) , A Plistophora behatolhat az ikrákba, amelynek fénylő hosszanti sávja meg- vagy hozzájuk tapadhat s a későbbiek törik, elhalványul, sőt helyenként fehésorán támadja meg az ivadékot. Ez ressé válik volna a magyarázata annak, hogy közös származású törzs egyes példányain a Plistophora-betegség kifejlődik, míg a többieken nem. A betegség gyógyítása mai ismereteink szerint kilátástalan, ezért igyekezzünk a fertőzést lokalizálni. Már a határozott kórtüneteket mutató állatokat azonnal el kell égetni. Az egészséges vagy annak látszó halakat ne telepítsük szét, hanem fertőzésgyanús medencéjük Neomagnollal való fertőtlenítése (3 tabletta 15 1 vízre), majd újra telepítése után tartsuk ott őket rendszeres megfigyelés alatt. FÉRGEK OKOZTA HALBETEGSÉGEK Gyrodactylus-betegség (Gyrodactylosis) A betegséget a lapos testű élősködő férgek, a mételyek (Trematodes) Monogenea alosztályába tartozó Gyrodactylus-fajok, főleg a 0,5-1 mm hosszú Gyrodactylus elegans okozza. Ez a mindenfelé előforduló ektoparazita az akváriumi halak bőrének hámrétegét támadja meg, amit a féreg testének hátulsó részén lévő két nagyobb és a közte levő tapadókorong körül levő 16 kisebb horog segítenek elő. A megbetegedett halak bőrének egész felületén kékesszürke bevonat keletkezik, a nyálkás váladék és elhalt hámsejtek felhalmozódása következtében. A paraziták megtelepedési helyein a bór elhal és szétesik, a sebkapukon másodlagos fertőzésként egyéb bőrparaziták telepedhetnek meg és súlyosbíthatják a gazdaállat állapotát. Nagyfokú fertőzöttségkor az ellepett halak tömegesen elhullanak. A sok mételytől ellepett halakon a paraziták puszta szemmel is észrevehetők, ha a halat a vízből kifogjuk, és a fénnyel szemben tartjuk: ilyenkor a beteg állat bőrén élénk mozgást figyelhetünk meg. A Gyrodactylus kevés számban gyakran jelen van a halak bőrén anélkül, hogy megbetegedést idézne elő, tehát gyenge parazita,

406

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

amely a halon csak más bőrparaziták, vagy a víz megromlása folytán bekövetkező elgyengülés után támadja meg az állatot. A Gyrodactylus-betegség megelőzhető az akváriumi halak ritka tartásával, valamint az akvárium és vizének higiénikus kezelésével. A megbetegedett halak féregmentesítésére legjobbak a rövid idejű gyógyfürösztések berendezetlen üvegkádban. Kopoltyúférgesség (Dactylogyrosis) E betegség kórokozója a Gyrodactylusszal rokon, ahhoz igen hasonló, fehér, lapos, megnyúlt testű kis métely, a Dactylogyrus. Az előbbiektől főleg abban különbözik, hogy míg a Gyrodactylus kétcsúcsos fején nincsenek szemek, addig a Dactylogyrus feje négy karéjú és azon 4 fekete szem található. Tapadókorongjuk kerületén több kisebb, középső részén pedig 2 nagyobb horog van. A legdöntőbb az életmódjukban levő különbség: míg a Gyrodactylus a gazdaállat bőrén és úszóin, addig a Dactylogyrus kizárólag a hal kopoltyúlemezkéin élősködik, innen a betegség elnevezése is. E mételynemzetségnek sok faja van, s mindegyik más-más halfajra specializálódott. Közülük a legrosszabb indulatú megbetegedést a Dactylogyrus vastator nevű 0,5-1 mm hosszú faj idézi elő. Akváriumi halakon a kisebb — legfeljebb 0,6 mm körüli — D. anchoratus és a kb. 0,5 mm hosszú D. minutus fajok is gyakran okoznak megbetegedést. A szabadban elsősorban a pontyivadékot támadják meg. Akváriumokban a kopoltyúférgesség leginkább a sűrűn tartott ivadékon, vagy a kisebb testű — 5-6 cm-nél általában nem nagyobb — összezsúfolt fejlett halakon okoz tömeges fertőzést. A paraziták virulenssé válását a halak sűrűntar-

209. ábra. Gyrodactylus és Dactylogyrus paraziták közti morfológiai különbségek: a) Gyrodactylus elegans; b) Dactylogyrus vastaton; c) Dactylogyrus férgek egy hal kopoltyúlemezkéin. Balra egy kopoltyúlemezke hosszú nyúlványa, amely a féreg okozta bántalom után regenerálódott (Amlecher nyomán)

407

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

tásán kívül, azok rossz fejlődése, éhezése, legyengülése, s a medence vizében felhalmozódó — a halakat ugyancsak károsító — bomlástermékek segítik elő. A kopoltyúférgek rendkívüli inváziós képességüket nagyfokú szaporaságuknak köszönhetik. A nőstény paraziták petéiket a halak kopoltyúira vagy közvetlenül a vízbe rakják le, azokból 3-6 nap múlva csillós lárvák kelnek ki, amelyek a vízben szabadon úszkálva halra találnak. Az állat testfelületén megtelepedett lárvák a kopoltyúfedő alá vándorolnak és a kopoltyúlemezkék felső részein telepszenek végleg le. Itt a lárvák fokozatosan érett parazitákká alakulnak át. A megtámadott akváriumi halak nyugtalanok, a víz felszíne közelében helyezkednek el, és a szellőztető buborékoszlopához húzódnak. Kopoltyúfedőjük szélesen kitárul, majd a kopoltyúk nagy részének fertőzésekor fulladásos tünetek közt tömeges elhullás következik be. A fertőzés első jellegzetes tünete a kopoltyú egyenlőtlen elszíneződése, nyálkásodása. A kopoltyúlemezkéken különféle alakú megvastagodott szürkés kinövések jelentkeznek. A kopoltyúfedők széthúzása után a kopoltyú szövetének felületén puszta szemmel is észrevehető a szürkésfehér, nyálkás bevonat. Erősebb fényben lupéval meg a kopoltyúlemezkék végein ülő mételyek is megfigyelhetők, amelyek a kopoltyú szövetét a vérerekkel együtt pusztítják, s utat nyitnak a baktériumok és gombák számara, amelyek a beteg halak hirtelen elhullását idézik elő. Ha a beteg halak elég erőteljesek és a környezeti viszonyokban javulás következik be, akkor leküzdhetik a súlyos fertőzést. A kopoltyúférgesség megelőzésének legkézenfekvőbb módja: az ivadék és az apróbb testű díszhalfajok ritkább tartásán kívül, azok egészséges nevelése. Kerüljük a halak éheztetését, a víz zavarossá válását, bomlástermékekkel való telítődését. Akváriumaink higiénikus kezelésével és az ivadék változatos és gyakori etetésével erőteljes állatokat nyerünk, melyek ellenállnak a kopoltyúférgek esetleges inváziójának. A már megbetegedett állatokat a Gyrodactylusnál ismertetett rövid idejű vagy tartós fürdők valamelyik fertőtlenítő szerében fürösztjük, egyidejűleg azonban erősen szellőztessük a fertőtlenítő oldatot (apró, sűrű buborékoszloppal). Schäperclaus legjobbnak a 10-15 perces konyhasós fürösztést tartja. A konyhasóból ivadékra és apró testű díszhalfajokra 1,5-2,5%-os töménységet, azaz 10 literenként 150-250 g-ot javasol. A fürösztés ideje alatt a halakat mindvégig figyeljük, s amelyeken egyensúlyzavart, oldaltfekvést vagy bőrükön fehér lepedékképződést észlelünk, azonnal át kell tenni azonos hőfokú tiszta vízzel töltött, és jól szellőztetett medencébe. A fürösztés után valamennyi halat olyan medencébe rakjuk át, amelynek jól szellőztetett vizében Xantakridint (Trypaflazint) oldottunk fel (1 g 100 l-re). Szemférgesség (Diplostomosis) Az akváriumi halak szemének megbetegedései gyakran mechanikus eredetű sérülésektől erednek (üvegfalnak való rohanás, harapás stb.), amelynek nyomán a sérült szaruhártyán penészgombák telepednek meg. A hal szeme elhomályosodik, majd lassan egészen fehérré válik. A szemben szabad szemmel is felismerhető apró, majd egyre növekvő fehér foltok előidézői azonban a mételyférgek Digenea alosztályába tartozó Diplomostomum volvens cerkária-

408

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lárvái. A fertőzés ciklusa a fertőzött halakat fogyasztó vízimadarak bélsarában kiürülő petékkel veszi kezdetét, melyekből körülbelül 3 hét eltelte után körülcsillós lárva, miracidium fejlődik ki, s az első köztesgazdájába, valamelyik tornyos vízicsigába (Limnaea stagnalis, Galba palustris, Radix ovata, Radix auricularia) hatol. A csiga májában a miracidiumokból sporocysta fejlődik, majd ezekből jellegzetes, kettéágazó farokkal bíró cerkáriák alakulnak. Utóbbiak bizonyos fokú érettség elérése után elhagyják a vizicsiga máját és a vízbe kerülve a következő

210. ábra. A Diplostomum volvens szívóféreg életciklusa: a vízimadarak ürülékével vízbe jutó petékből csillós lárvák kelnek ki, ezek vízicsigába furakodnak, s köztes alakká fejlődve elszaporodnak (villásfarkú cerkáriák). Ez utóbbiak befurakodnak a hal bőrébe, levetik farkukat, és a szem felé vándorolnak (Diplostomum volvens, a szemférgesség okozója). Ha vízimadár megeszi az ilyen halat, belében a szívóférgek ivaréretté fejlődnek (a körfolyamat közepén: a hal szeméből származó közti stádiumú Diplostomum erősen nagyított képe (Sterba nyomán)

409

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

közti gazdába, a hal szervezetébe hatolnak be, ahol elérik a Diplostomum lárvastádiumot. E 0,4 mm hosszú lárvák 7 nap alatt, de többnyire még hamarabb is elárasztják a hal szerveit, elsősorban a szemgolyót, ahol végső fejlődési stádiumukba, az érett alakba jutnak. Egy másik mételyfaj, a végstádiumban 4 mm hosszúra is kifejlődő Proalaria (Hemistomum) spathaceum hasonló fejlődési ciklussal ugyancsak a halak vakságát idézi elő. Akváriumba a cerkáriák szabadból betelepített vízicsigákkal kerülnek be s különösen a vitorláshalak (Pterophyllum scalare), de más —főleg kisebb termetű — díszhalfajok is igen fogékonyak a fertőzés iránt. A megtámadott halak szemében fehéres pontok, majd nagyobb foltok jelennek meg, végül az egész szemgolyó elhomályosodik, elfehéredik, a halak megvakulnak. A cerkáriák nagyobb-fokú inváziójára főleg az ivadékhalak tömegesen elhullanak a kopoltyú ereinek elzáródása és belső vérzések következtében. A szemférgességet megelőzhetjük, ha halas vizekből nem gyűjtünk vízi- csigát. Ha a fertőzés bekövetkezett, valamennyi vízicsigát semmisítsük meg, s az elpusztuló halakat azonnal távolítsuk el. A betegségnek gyógyítására nincs megfelelő gyógyszerünk. Csak a hal beteg szemét ecsetelhetjük 2%-os ezüst- nitrátoldattal, de utána az ezüstnitrát utóhatásának közömbösítése végett nyomban tegyük a halat rövid időre 1%-os konyhasóoldatba. Szegfűférgesség (Caryophyllosis) Az akváriumi halak emésztőcsatornájába fertőzött Tubifexszel kerülhetnek be a 3 cm hosszú, szegfűféreg (Caryophyllaeus laticeps) nevű kis galandférgek. Nevüket a szegfű virágára emlékeztető feji végükről nyerték. A tejfehér féreg a hal bélcsatornájából egész testfelületén (ozmotikusan) veszi fel a tápanyagokat. A féreg fiatal alakjai a Tubifex szájüregében élnek, és így az eleséggel együtt kerülnek a hal szervezetébe — főleg tavasszal vagy nyár elején. Egyes példányok a hal egészségi állapotát nem károsítják. Nagyobb tömegtől azonban a beteg halak lesoványodnak, legyengülnek, levertekké válnak, bőrfestékképzésük szabályozása megszűnik. A betegséget gyógyítani nem tudjuk. Szegfűférgekkel fertőzött halas vizekből származó Tubifexet ne etessünk. A beesett hasú, lesoványodott halakat a többitől távolítsuk el. Szalagférgesség (Ligulosis) A szabad vizekben élő, felduzzadt hasú dévérkeszeg, küsz, compó vagy más pontyfélék hasüregében 30-40 cm hosszúra is megnövő, széles, lapos, fehér férgek, a galandférgek Pseudophyllidea csoportjába tartozó szalagférgek (pl. Ligula intestinalis) élősködnek. A parazita tehát már fertőzött hazai halakkal is behurcolható akváriumba, de gyakrabban a halas vízből gyűjtött plankton- eleséggel kerül oda. A halat a féreg egyik lárvaalakja betegíti meg. A halat elfogyasztó vízimadár ürülékével a parazita petéi, a vízbe kerülnek s azokból oncosphaerának nevezett csillós lárvák kelnek ki. Ezek eleséggel együtt a Diaptomus gracilis evezőlábú planktonrákocskák belébe kerülnek, ahonnan a rák testüregébe átvándorolva néhány hét alatt procercoiddá alakulnak. A halak elfogyasztják a fertőzött rá-

410

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kocskát, a bekebelezett rákból kiszabaduló procercoid átfúródik a hal bélfalán, és a testüregbe jut. Itt a lárva plerocercoiddá, jelentess nagyságú féreggé fejlődik. A kifejlett alak a vízimadarak bélcsatornájában fejlődik ki 1 nap leforgása alatt, ahol azután petéket is termel. A kifejlett Ligula kb. 2-3 hétig él, viszont plerocercoid alakja a hal szervezetében 3 évig is tartózkodhat. A megbetegedés kezdetén a halak tünetmentesek. A férgek növekedésével azonban a halak mind nyugtalanabbá válnak, a víz felszínéhez közel úszkálnak, egyensúlyzavarok folytán kényszermozgásokat végeznek, hastájékuk és oldaluk erősen megduzzad. A ligulosis gyógyítására megfelelő szerünk nincs. Megelőzésként mellőzzük a halas vizekből származó Diaptomus planktoneleséget. Buzogányfejű férgek okozta bélfertőzés ( Acanthocephalosis) A horgasfejűeknek is nevezett néhány mm vagy cm hosszú buzogányfejű férgek az általuk fertőzött élő eleséggel — főleg bolharákokkal és ászkarákokkal — kerülnek akváriumi halaink bélcsatornájába. Leggyakoribb fajuk az Echinorhynchus truttae, a Pomphorhynchus laevis, az Acanthocephalus anguillae és a Neoechinorhynchus rutili. A testük elülső végén kinyúló ormányon hátrafelé hajló horgok vannak, amelyekkel a gazdaállat bélcsatornájának középső vagy végső szakaszán a bélfal nyálkahártyájában megkapaszkodnak. Táplálékukat bőrük egész felületén szívják fel. Szórványosan a paraziták semmiféle kóros elváltozást nem okoznak. Ha számuk megnövekszik — heveny gyulladást idéznek elő, sőt átfúródva a bélfalon — a májba hatolnak. A megbetegedett akváriumi halak nagyfokú lesoványodását (lapos, majd beesett has) végül elhullás követi. A betegség nem gyógyítható. Főleg a Gammarusok és Asellusok (bolharákok és víziászkák) a buzogányfejű férgek köztes gazdái, tehát ezek etetésével legyünk igen óva211. á b ra . A c an th o c e ph al u s tosak. anguillae — féreg ormánya

buzogányfejű

HALPIÓCÁK OKOZTA FERTŐZÉS (PISCICOLOSIS) Szabadból begyűjtött halakkal, vízinövényekkel, kövekkel stb. könnyen behurcolhatunk az akváriumba halpiócákat (Piscicola geometra és Hemiclepsis marginata) vagy azok kokonjait. Az 1-5 cm hosszú élősködőket életmódjuk időnként a halhoz köti, de életük nagyobb részét a gazdaállaton kívül töltik. Testük hengeres, egyik végén tapadó, a másikon meg szívókoronggal. Színük bronzzöld, világosabb sárgás csíkokkal. Torkukból kinyújtható ormányukkal átlyukasztják a gazdaállat bőrét, és vért szívnak. Ezután leválnak a hal testé-

411

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ről és a fenéken heverő kövekre, vagy vízinövényekre telepednek. Az éhező piócák azután ismét a hal testére kívánkozva folyamatos legyezőmozgásba kezdenek, lesve egy-egy hal közeledtének pillanatát. Jelentős szerepe van itt a közeledő hal árnyékának is, mert ez váltja ki a piócákban a készültségi állapotot. Mihelyt a hal a piócától keltett vízmozgásra reagálva az éhező parazitát annyira megközelítette, hogy az a testét kinyújtva a hal hasát vagy állát elérheti, a pióca elereszti aljzatát és a hal testére tapad. A megtámadott halon szabad szemmel is igen jól láthatjuk a piócákat, amelyek sokszor csak egyesével függenek rajta. Súlyosabb a fertőzés, ha már behatoltak a kopoltyúfedő alá, és a szájüregbe is. A hal testén keletkező piros sebkapukon kórokozó baktériumok és penészgombák hatolhatnak be. A

212. ábra. a) Halpióca (Piscicola geometra); b) halpiócáktól ellepett fiatal hal (Wesenberg—Lund nyomán)

halpiócák a vérben élősködő Trypanoplasmákat és a hasvízkór ragályanyagát is továbbviszik, és beoltják a még egészséges halakba. A megtámadott hal kezdetben nyugtalanul viselkedik, heves mozdulatokkal és tárgyakhoz való dörzsölődéssel igyekszik ellenségétől megszabadulni. Később a hal megnyugszik, apatikussá, levertté válik, legyengül, s a vérveszteség és kimerültség következtében elhullik. A halakat rövid idejű (15-20 perces) konyhasós fürösztéssel megszabadíthatjuk a piócáktól (literenként 15 g konyhasó). Trópusi medencében a vízhőfok emelése egymagában elegendő, mert a piócák a 25 C° feletti hőmérsékleten leválnak, majd elpusztulnak. A szabadhól begyűjtött vízinövényeket, csigákat, köveket stb. pedig mindig csak a szokásos fertőtlenítés után (1 1 vízben 1 evőkanál ecet, vagy 1 kávéskanálnyi timsópor, vagy 15 g konyhasó 5 percig) tegyük az akváriumba. A sósvizű fürösztés ideje 15-20 perc legyen. A sós víz a piócákat nem öli meg, csak elkábítva leválásra kényszeríti. A parazitáiktól megszabadított halakat sebeik másodlagos fertőződésének elkerülése végett Trypaflavinos vizű medencébe teszszük. RÁKOK OKOZTA HALBETEGSÉGEK Haltetvesség (Argulosis) A rákok alsóbbrendű csoportjai közül az evezőlábúak (Copepoda) és a haltetvek (Branchiura) számos faja élősködik a halakon. Az előbbi csoportba tartozó, a halak kopoltyúin élősködő Ergasilus fajok, valamint a hal bőrébe és izomzatába telepedő Lernaea, Tracheliastes, Achtheres stb. fajok bár élőeleséggel és fertőzött

412

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

halakkal bekerülhetnek az akváriumba, eddig ilyen fertőzésről nem tudunk. Annál inkább tarthatunk a pontytetvektől, amelyek halas vizekből gyűjtött planktoneleséggel, növényekkel és halakkal bekerülve már gyakran okoztak kellemetlen betegségeket. A pontytetű (Argulus foliacesus) 8,5 mm hosszúságot elérő, lapos, kerekded, áttetsző rákocska. Az evezőlábú rákparazitáktól összetett szempórjával és kettős farki úszójával különbözik, amely utóbbi lapos potrohnak felel meg. Átlátszó testén jól áttűnnek szervei. Csak a halakon élhet. Megfelelő eleség felvétele után nyáron kb. 3 héten át a hal szervezetén kívül is tartózkodhat. A halhoz szívókái és állkapcsi lábai segítségével tapad, szúrószervét bemélyeszti a gazdaállatba, s szívócsövén át szívja a hal vérét és szövetnedveit. A vért még nem vagy alig szívott pontytetvek a hal testén átlátszóságuk és szoros tapadásuk miatt nehezen vehetők észre. A hosszabb idő óta halon élősködő pontytetvek azonban sötétbronz színűekké válnak, s így már többnyire elütnek a hal alapszínezetétől. A megtámadott halak a fájdalmas szúrások következtében nyugtalanok, bántalmazójukat le akarják testükről dörzsölni. Sérüléseiken át baktériumokkal és penészgombákkal fertőződhetnek. A megkínzott állatok nem táplálkoznak, lesoványodnak, majd elhullanak. Akváriumi díszhalakat is válogatás nélkül meg- 213. ábra. Pontytetű (Argulus feliaceus, (Sterba nyomán) támadnak a többnyire planktoneleséggel bekerülő haltetvek, a páncélosharcsák kivételével. A pontytetves fertőződés nagy veszélyt jelent a kistestű akváriumi halakra, mert a szöveteikbe bejuttatott mérgező anyagok hatása aránylag erősebb és az elhullásukat okozhatja. A pontytetvesség megelőzésére igyekezzünk halaink élőeleségét olyan tavakból vagy tócsákból begyűjteni, amelyekben nem élnek halak. A fertőzött akváriumi halakat rövid idejű gyógyfürösztésekkel szabadítjuk meg a pontytetvektől, majd utána tripaflavinos vizű medencében tartjuk tovább őket. A hal testéhez szorosan hozzátapadó, igen szívós paraziták eltávolítására csak kevés szer alkalmas. Leghatásosabb meg a konyhasós fürdő (15 g 1 l vízre, 20 percig), vagy a káliumpermanganátos fürösztés (1 g 1001 vízre 30 percig). Mindkét fürdőt berendezetlen üvegkádban szellőztetés mellett kell alkalmazni. KAGYLÓLARVÁK OKOZTA FERTŐZÉS (GLOCHIDIOSIS) Az olyan akváriumi halakat, amelyeket tavi és festőkagylókkal tartunk együtt, súlyosan megbetegíthetnek e kagylók akváriumban kikelő élősködő lárvái, az apró glochidiumok. Az említett kagylók ősszel termelik petéiket s a

413

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

belőlük kikelő glochidiumok tavaszig a kagyló kopoltyúiban fejlődnek, majd a kagyló május és augusztus között a külvilágra veti őket. További fejlődésükhöz halra van szükségük. Ezért háromszögletű héjaik csapdosásával úszkálni kezdenek és testük harmincszorosát is meghaladó nyúlós szálukkal megtapadnak valamely halon. Ekkor a héjaik belső oldalán levő horgokkal megkapaszkodnak a hal bőrének, vagy kopoltyúlemezkéinek hámrétegében. A szövet izgatásának hatására a hámréteg teljesen körülnövi a lárvát, amely a daganaton belül a hal nyirokrendszeréből származó leukocitákkal és magával a hámszövettel táplálkozik.

214. ábra. a) Glochidiumok a mellúszón; b) kitárult glochidium, erősen nagyítva (W. Roth nyomán)

Közben kifejlődnek a kis kagyló állandó szervei és végleges héjacskái, amelyek szétszakítják a hámréteget, s a fenékre hulló állat most már mint „kész” kis kagyló folytatja immár nem parazita életét. A glochidiózist a lárvák nagyfokú inváziója idézi elő, amelyek az akváriumi halak hámrétegében, elsősorban az úszók szélein valamint a kopoltyúkon telepednek meg. A kopoltyúk igen erős fertőzöttsége esetén a halak fulladásos tünetek közt elhullanak. Akváriumi halainkra csak az Unio pictorum (festőkagyló) és az Anodonta cygnea (tavikagyló) fajok glochidiumai veszélyesek. A glochidiózist gyógykezelni nem, de megelőzni tudjuk. Akváriumi halakat ne tartsuk együtt nagyobb tavi és festőkagylókkal, vagy azokat még május előtt távolítsuk el és csak ősszel telepítsük vissza. II. KÖRNYEZET OKOZTA NEM PARAZITÁS HALBETEGSÉGEK MEGHŰLÉS Akváriumi halaink — függetlenül attól, hogy meleg- vagy hidegvíziek — könynyen meghűlhetnek, ha hirtelen (pl. áttelepítéskor) eredeti vízhőmérsékletüknél 45 C°-kal alacsonyabb hőfokú vízbe kerülnek. A magasabb hőmérsékletű vízbe való hirtelen átrakás is árt nekik. Az optimális hőmérsékletről

414

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

fokozatosan lehűlő víz főleg a trópusi eredetű ún. „melegvízi” díszhalakat veszélyezteti (ez hibásan működtetett vagy rosszul méretezett, esetleg önmagától elromló fűtőberendezés miatt következhet be). E tekintetben a melegvízi. díszhalaknak is más-más az ellenállóképességük. Általában 22 C° az alsó határ, amely még a legtöbb trópusi vagy szubtrópusi faj számára megfelelő, 20 C° alatt azonban már a kényesebbek meghűlhetnek. A kimondott melegvizet kedvelők (pl. a Mollienisiák, egyes cichlida fajok, vagy valamennyi korallhal) már 25-26 C° alatt is megfázhatnak. Ugyanakkor más díszhalak (pl. Tanichthys, díszsügérfélék stb.) meg 17-20 C° közt is jól érzik magukat. Az optimális vízhőfokot tehát messzemenően figyelembe kell venni! A megfázott akváriumi halak elhalványodott színnel és összehúzott úszókkal a fenékre húzódnak, vagy az úszóhólyag megfázása miatt előre-hátra hintázó mozgást végeznek. A meghűléssel gyakran jár együtt egyensúlyi zavar, a bőr nyálkahártyájának megfázása miatt fokozott nyálkaelválasztás, az orrtájék gyulladása, hámelhalás. Az ilyen területeken penészgombák (Saprolegnia) és más gyenge élősködők (Costia, Chilodonella, Cyclochaeta, Cyrodactylus) telepedhetnek meg. A meghűlés gondos kezeléssel megelőzhető. Az általános tartási hőmérséklet a fajra megadott alsó határnál inkább 1— 2 fokkal több, semmint kevesebb legyen. Sok akvarista az általa nevelt halivadékot „edzetté” kívánja tenni, s a kívántnál alacsonyabb hőfokon neveli. Ez sem helyes, mert az így nevelt díszhalak (pl. elevenszülő fogaspontyok ivadékai 17-18 C° alatt) csököttekké, majd tenyésztésre alkalmatlanokká válnak. A meghűlt halak vizét fokozatosan az optimális tartási hőfokra (melegvízi fajoknak 3-4 fokkal az optimális fölé, de legfeljebb 30 C°-ig) fűtjük, majd a hőmérsékletet lassan az optimálisra csökkentjük. Egyúttal a vízben Xantakridint (Trypaflavint) oldunk fel a bőrfertőzések megelőzésére. Szükség esetén (pl. ha a hintázó mozgás nem szűnt volna meg) a víz felfűtését másnap vagy harmadnap is megismételjük. LÚG- ÉS SAVÁRTALMAK Az akváriumvíz pH-ja a medence vízinövényeinek fokozott asszimilációja következtében a halakra veszélyes 9-11-re, sőt e fölé is emelkedhet. Ez a veszély főleg az erős napsütésű tavaszi és nyári napokon, közepes vagy kimondottan kemény vizű akváriumban fenyeget. A lúgbetegségben (alkaliemia) szenvedő halak kopoltyúi és úszói kimaródnak, s az úszóvégek jellegzetesen kirojtosodnak. A halak nyugtalanul viselkednek, riadt, heves mozdulatokat tesznek, majd a pH további emelkedésekor (9-11 pH között) elhullanak. Savártalom a víz pH -júnak 5,5-5,0 pH alá csökkenésekor következik be. Ez akváriumban jóval ritkább, főképp csak olyankor, ha az akvarista a medence vizét a halak jelenlétekor túlsavanyította, vagy ahogyan maguk az akvaristák mondják: „a savat a halak feje fölé csurgatta”. A savbetegségben (acidemia) szenvedő halak elhalványodnak, bőrükön tejszerű zavarosodás keletkezik, vastag nyálkahártyájukat levetik, testük főleg a hastájékon kivörösödik, kopoltyújuk szélén barnás lepedék és erős nyálkaképződés jelenik meg. Vontatottan föl s alá úszkálnak,

415

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

majd görcsösen vonaglanak, s lassan elpusztulnak. Mind a lúg-, mind a savbetegséget a víz rendszeres ellenőrzésével és óvatos pH-változtatásával megelőzhetjük. Bármelyik ártalom első tüneteinek észlelésekor a beteg állatokat azonnal tegyük azonos hőfokú tiszta vízbe, ezt jól szellőztessük, és tripaflavinnal kezeljük. Ezután az ellúgosodott medence vizét foszforsav- vagy sósav csepegtetéssel, a savassá vált medencét pedig szódabikarbónával állítsuk vissza a megfelelő pH-ra. OXIGÉNHIÁNY (ANOXEMIA) A vízben élő állatok csakis a vízben fizikailag oldott légköri oxigént lélegzik be. Ha ez a vízben megfogyatkozik — a halak a víz színére húzódnak, mert a felszín közelében a levegővel való érintkezés következtében több oxigént tartalmaz a víz. Az oxigén nagyfokú elhasználódásakor azonban a vízfelszín közelében sincs meg a légzéshez szükséges mennyiségű oxigén, s ilyenkor oxigénszükségletét a hal levegőnyeldeséssel, a víz színéről mohó levegőszippantásokkal igyekszik pótolni, ami azonban előbb-utóbb fulladásra vezet. Ilyenkor a kopoltyúfedők kifeszülnek, a hal mohó nyitogatással kidugja száját a vízből, s teste gyakran megvonaglik. A különböző díszhalfajok oxigénigénye fölöttébb eltérő. A segédlégzőszerves (labirintszerv, kopoltyúzacskó) trópusi halcsaládok (labirinthalak, zacskósharcsák) a legoxigénszegényebb vízben is életben maradnak átmenetileg, mert segédlégzőszervükkel időnként a víz színéről szippantott levegőt raktározni tudják. A patakokból és folyókból származó halaknak már 4 mg /1 oxigéntartalom rontja a közérzetüket. A legtöbb akváriumi hal légzése 3,5-3 mg/ 1 oxigéntartalomnál már rosszabbodni kezd, „pipálnak”, 2-1,5 mg/ 1 02 oly kevés, hogy fulladoznak, elhullanak. Mindez bekövetkezhet a túlnépesített, kevés oxigéntermelő növényű medencében, vagy ha a növények asszimilációját valami akadályozza: a sötétbe helyezés, növények sárgulása, pusztulása, szerves hulladék bomlása, valamint elhúzódó nyári borult idő, zivatart megelőző légnyomáscsökkenés és sötét téli napok hatására. Az oxigénhiány és fulladásos pusztulás megelőzhető a helyes népesítéssel, megfelelő megvilágítással, és főleg rendszeres szellőztetéssel. Túlnépesítéskor rendszeresen szellőztessük és szűrjük a vizet. Nagyfokú oxigénhiány esetén a szellőztetéssel csak bizonyos idő múlva érnénk el javulást. Ilyenkor a halakat azonnal oxigéndús vízbe, vagy előzőleg jól szellőztetett másik akváriumba kell átrakni. (Csak a friss víz ne legyen hidegebb az előzőnél!) A melegebb víz mindig kevesebb oxigént tart lekötve, mint a hidegebb. Erre a magasabb hőfokot kedvelő díszhalaknál és a hőemeléssel kombinált gyógyfürdők alkalmazásakor legyünk tekintettel.

416

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

GÁZBUBORÉK-BETEGSÉG (EMPHYSEMATOSIS) Ez igen gyakran a túlfokozódó asszimilációval összefüggő lúgbetegség kísérője, de önálló formában is előfordul, ha az akváriumvíz gáznyomása a hal ereiben keringő vér nyomása fölé emelkedik, ill. ha lényegesen csökken. A hal szövetnedveiben és vérében levő, valamint a vízben oldott összes gázok nyomása közti különbség az oka annak, hogy a szervezet különböző részeiben gázbuborék képződik. A túlzott megvilágításban az akváriumban túltermelődő oxigén molekuláris nyomásának növekedésével megnövekszik a vízben oldott gázok együttes nyomása is. Az alkonyati órákban azonban az oxigén kiválasztódása, s ezzel együtt a vízben oldott gáz nyomása is csökken. A nyomáskülönbség gyors változása a szövetnedvekben a gázok kiválását, buborékokká való felhalmozódását eredményezi, amely az ereket eltömítheti, s a vérkeringés akadályoztatása miatt a hal elpusztul. Ugyanez történhet, ha a halakat vízvezetékből frissen vett vízbe tesszük, vagy az akváriumon közvetlenül a csapból friss vizet áramoltatunk keresztül. A betegség itt a nyomás alatt álló vízvezetéki víz nyomás alóli felszabadulása miatt következik be. Külső tünetként a hal bőrére — elsősorban a fején, a szemén és úszóin — lerakódó apró, csillogó gázbuborékok jellemzők. A szervezetben levő gázbuborékok azonban rejtve maradnak. A betegségre utal még a halak nyugtalan mozgása és a víz színe alatti tartózkodása. A megbetegedett halak igen érzékenyek a rázkódtatásra. Kisebb fokú megbetegedés után a halak napokig életben maradnak, s a normális gáznyomásviszonyok helyreállítása után meg is gyógyulhatnak. Ha azonban az ereket elrekesztő gázbuborék-kiválás okozta gázembólia fellép, a halak hirtelen elhullanak. A gázbuborékbetegséggel gyakran együtt észlelhető úszókirojtozódás és hámelhalás nem magának a gázbuborékbetegségnek, hanem a vele egyidejűleg fellépett lúgbetegségnek a következménye. A gázembóliáig még nem fajult betegség úgy gyógyítható, hogy a halakat állandó nyomásviszonyok közé helyezzük, és nyugalmukat biztosítjuk. Ilyen körülmények között a nem súlyos megbetegedésű halak néhány órán vagy napon belül meggyógyulnak. MÉRGEZÉSEK (INTOXICATIONES PISCIUM) Az akvárium vize a vegyületek legtöbbjét oldja. A rosszul szigetelt medence anyagaiból ki nem áztatott cementépítményeiből, alkalmatlan segédeszközeiből (pl. sárga vagy fekete gumicső, színes PVC-csövek, réz ültetővilla vagy algakaparó stb.) a víz a halakra mérgező anyagokat old ki. Az oldóképességet fokozza a lágy és enyhén savanyú akváriumvíz. Oxigénszegény és savanyú vegyhatású vízben könnyen csapódik ki mangán, illetve vashidroxid, amely barna lepedékként a halak kopoltyúira telepszik, akadályozva a légcserét. Ha a víz 2-2,5 mg cinket, vagy 0,5 mg rézszulfátot tartalmaz literenként, akkor a halakra már halálos. Mérgező anyagok oldódhatnak ki a halak szállítására szolgáló cinkkannákból, de a frissen szerelt vagy

417

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

rég nem használt vízvezetéki víz is sok cinket tartalmaz! Mérgezéseket okozhatnak az akváriumok szigetelésére használt alkalmatlan festékek, lakkok és a sarkokba öntött szigetelőmasszák is. A szabad klórból már 0,1-0,2 mg/liter is mérgezést okozhat. Igen mérgező az akváriumban képződő ammóniák és vegyületei. A mind szélesebb körben alkalmazott kontaktmérgek (DDT, HCH, Hungaria Matador, Gesarol stb.) is közvetve okozói lehetnek akváriumi halmérgezéseknek, ha olyan tócsából gyűjtött vízibolhával etetünk, ahol szúnyog- irtószereket szórtak ki. Wundsch vizsgálatai szerint nyugtalansággal, izomgörcsökkel, oldalt fekvéssel, majd pusztulással járó tüneteket idézhet elő a Radix peregra vízicsigák méreganyaga is. Ehhez literenként 25 vízicsiga elegendő, s az angolna kivételével minden hal érzékeny e méregre. Akut vagy krónikus nikotinmérgezést szenvedhetnek a halak a vízben könnyen oldódó nikotintól, ha a helyiség sűrű dohányfüstjét a szellőztető a medence vizébe préseli. Az akváriumban képződő gázok közül a halainkra legveszélyesebb a kénhidrogén. A tünetek jelentkezése és a betegség lefolyási ideje a mérgező anyag oldott mennyisége, mérgezési hatásfoka, a halak ellenállóképessége és a környezeti tényezők szerint igen változó lehet. Súlyos esetekben hirtelen tömeges elhullás következik be, még mielőtt bármit is tehetnénk, máskor azonban — ha már a kezdeti tüneteket észleljük — gyors beavatkozással a beteg halakat még megmenthetjük. A legtöbb mérgezési tünetcsoport általában a következő egymást követő szakaszokból áll: 1. nyugtalanság; 2. állandó természetellenes mozgás; 3. ijedősség, bénulás, izomgörcsök; 4. a mozgásszervek szüntelen rázásával összefüggő hánykolódás, időnkénti oldalra fordulás; 5. tartós oldaltfekvés, egyidejűleg a rázkódó-hánykolódó mozgások, a görcsös állapot és a túlérzékenység megszűnése; 6. huzamosabb oldaltfekvő mozdulatlanság, esetleg időnkénti rángásokkal, hassal fölfelé fordulás, pusztulás. A mérgezések valamennyi formáját kellő elővigyázattal elkerülhetjük, jó szigeteléssel, ill. maguknak a szigetelő anyagoknak és belső cementépítményeknek az ellenőrzésével. Kétséges esetben Naumann-féle D. m. próbával* meggyőződhetünk az akvárium és eszközeinek, a szállítókannák anyagának mérgező vagy ártalmatlan voltáról. Élő haltáplálékot ne gyűjtsünk olyan tócsákból, tavakból, ahol előzőleg szúnyogirtás vagy szántóföldi rovarirtás céljából kontaktmérgeket vagy más irtószereket permeteztek szét. Ha ezt nem tudhatjuk, legalább feletetés előtt jól mossuk s öblítsük át az eleséget. A frissen készült medencét is, még a berendezés előtt jól áztassuk ki. Limnaea és Radix vízicsigákból sokat ne tűrjünk az akváriumban. Káros gázok medencevízbe való bekerülését a szellőztetőkészülék és az akvárium közé iktatott nátronlúgos gázmosó-palack hárítja el (1. vízkémiai rész). Az igen veszélyes ammóniák-vegyületek és kénhidrogén akváriumvízben való képződését a növényi rothadási folyamatok megakadályozásával, a túletetésből felgyülemlett ételmaradékok, és állati anyagcsere-végtermékek és hullák

*1. A víz igen erősen mérgezett, ha a Daphnia magna egy napon belül elpusztul ; 2. erősen mérgezett, ha a D. re. csak a 10.nappusztulel; 3. mérgezett, ha a D. m. csak a 10. nap után pusztul el; 4. g y e n g é n mérgezett, ha a D. m. hosszabb idő után degenerálódik; 5. nem mérgezett, ha a D. m. hosszabb idő múlva sem szenved ártalmat.

418

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

rendszeres eltávolításával, általában az akvárium higiénés viszonyainak fenntartásával akadályozhatjuk meg. A klórmérgezést Mann szerint elkerülhetjük, ha a klórozott friss csapvízzel feltöltött akvárium vagy szállítóedény minden 10 literére 1 g nátriumthioszulfátot adunk, mire a szabad klór eltűnik. A thioszulfát hozzáadására kénsav és sósavképződés közben nátriumszulfát és konyhasó keletkezik. A képződött csekély savmennyiséget azonban a víz kalciumhidrokarbonát kötése ártalmatlanná teszi. A keletkezett egyéb anyagok és a nátriumthioszulfát esetleges csekély maradéka a halaknak nem árt. A mérgezési tünetek észlelésekor a halakat azonnal tegyük át méregmentes tiszta vízbe, ahol néhány óra vagy nap alatt rendbe jönnek, ha a mérgezés nem volt előrehaladott. Klórmérgezéskor a nátriumthioszulfatos vízkezelés a halak gyógykezelésének is számít. A többi esetekben legjobb a beteg halakat másik, optimális körülményű medencébe áttenni. Ez főképp a kedvező hőfok, a szellőztetés és a kellő nyugalom biztosításában nyilvánuljon meg. GYOMOR- ÉS BÉLGYULLADÁS (ENTERITIS) Akváriumi halak gyakori betegsége a hibás etetés okozta gyomor- és bélgyulladás. E baj többnyire az egyoldalú táplálkozásból ered. Különösen a magas ballaszt tartalmú szárított vízibolha, a megavasodott műeleség, a magas zsírtartalmú Enchytraeus okozhatnak így emésztőrendszeri megbetegedést. Gyomor- és bélgyulladást kaphatnak halaink a szennyezett vizekből gyűjtött és kellőképpen át nem mosott, ki nem áztatott élőeleségektől is (Chironomuslárva, Tubifex). A nagyobb ragadozó halakat se etessük egyoldalúan melegvérűek húsával, mert bélgyulladást idéz elő. Különösen ártalmas a romlott eledel. Ilyenkor többnyire jelen van a Bacillus botulinus, a „kolbászmérgezés bacilusa” is, amely a gyomor- és bélgyulladás mellett a halak húsmérgezését okozza. Emésztőrendszeri megbetegedéshez vezet az akváriumi hal méretéhez túl nagy méretű, kellően össze nem vagdalt és nem jól kimosott, nem megfelelő szemcsenagyságú, vagy porítású eleség, vagy a nagyon magas (3% feletti) sótartalmú eledel. A vízben erősen duzzadó szénhidráttartalmú eledelek — kenyér, zsemle, ostya, búzadara — ugyancsak gyomor- és bélgyulladást okoznak, sőt a belet szét is repeszthetik. Ha a növényevők számára nem biztosítunk elegendő növényi eleséget, akkor emésztőrendszerük megbetegszik. A gyomorgyulladásos hal gyomornyálkahártyája pirosas, gyomrában tiszta folyadék halmozódik fel. Kívülről a hal hastájéka duzzadt; részben a fenéken fekszik, a szokásosnál sötétebb színű, esetleg a farktájékánál feketére színeződik. A beteg halak azonban nem étvágytalanok. Bélgyulladáskor a bélcsatornában vérzések keletkeznek, s a pilorus-tájék, valamint a végbél is kivörösödik. A béltartalom nyálkás és sárga. Krónikus bélgyulladásban a halak sokáig betegeskednek, egyesével állnak, s egymás iránt, valamint környezetükkel szemben meglehetősen közömbösek. Végbélnyílásuk környéke duzzadt, a végbél kissé kitüremkedik, tájéka vöröses. Elhúzódó betegségnél nagyfokú lesoványodás tapasztalható. Feltűnően sötét színűek, különösen a fark felé eső részeken. Má-

419

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

sodlagos fertőzésként gyakran jelentkezik a belekben és az epehólyagban az Octomitus, a már ismertetett tüneteivel. Az akut bélgyulladás tüneteként szokatlanul élénk úszó- és ugrómozdulatokat figyelhetünk meg halainkon, s a gyors lefolyású betegséget gyors elhullás követi. A gyomorgyulladást elsősorban az eleség magas ásványi sótartalma, a bélgyulladást pedig a romlott és alkalmatlan eledelek etetésével kapcsolatban figyelték meg, de gyakran e két szerv együtt betegszik meg. A gyomor- és bélgyulladás megelőzhető a változatos és higiénikus táplálással (l. ott). A gyomor- és bélgyulladás gyógyítása — ha ez etetéssel kapcsolatos hibákból ered — az etetés azonnali beszüntetéséből és néhány naptól legfeljebb 2 hétig terjedő koplalókúrából áll. Egyhetes koplaltatás után az elhullás többnyire megszűnik, és a halak étvágya is helyreáll. Ezután a legjobb minőségű élőeleségekkel megkezdhetjük az etetést. ELHÍZÁS (ADIPOSITAS ALIMENTARIA) Kevés olyan akváriumi vagy dísztavi halat találunk, amely hosszabb — több éves — tartás után valamelyest ne hízna el. A beteges elhízása szénhidrát dús, kevés ballasztanyagot tartalmazó, zsíros eleség túlzott etetésétől származik. Hasonló hatásúak a tápdús műeleségek nagyobb adagjai, a kerti vagy parki dísztavak halainak kenyér- vagy perecdarabkákkal való etetése stb., ezért a szabadtéri akváriumok aranyhalai többnyire kórosan kövérek. Az elhízott akváriumi halak a normálisnál kövérebbek, hastájékuk duzzadt, mozgásuk renyhe, gyakran lomha. Öreg állatok hajlamosabbak az elzsírosodásra, mint a fiatalok. A vitaminszegény, zsíros koszt elsősorban a máj zsíros elfajulását eredményezi. Ilyenkor a normálisan vörös máj sárgásszürke vagy sárga, állománya agyagszerű, kissé tömör. Az epe színtelen, áttetsző. Az elhízott halak ivarmirigyét zsírszövet tölti ki, és emiatt terméketlenekké válnak. E halak a májdegeneráció folytán hasvízkóros fertőződésre és pikkelyborzólódásra hajlamosak. A halak kóros elhízása csakis a mértékletes, vitamindús, változatos élőeleséggel kerülhető el. Mellőzzük a halak éheztetését és utána nagy adagok etetését (nyáron kétszer, háromszor etessünk). Főleg a téli időszakban iktassunk be hetenként egy koplaló napot. A dísztavi halakat ne engedjük sütőipari termékekkel etetni. Az ivadékot nem szabad fukar módon élelmeznünk, de arra ügyeljünk, hogy a grindál, az összevágott Tubifex és az Enchytraeus minél gyakrabban váltakozzék planktoneleséggel. A fejlettebb halakat — különösen az idősebbeket — igen kíméletesen tápláljuk, s étrendjükben legyen szúnyoglárva is. A mértékletes etetés különösen a tenyészállat nevelésnél fontos követelmény! Ne feledjük, hogy az akváriumi és kerti tavi díszhalak a korlátózott mozgási lehetőség miatt is sokkal könnyebben elhíznak.

420

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

IKRAVISSZAMARADÁS Schäperclaus szerint az ikrák visszamaradása az anyahal testében, amely előbb-utóbb menthetetlenül annak pusztulását eredményezi, valószínűleg petefészek-degeneráció és a helytelen etetés okozta petefészek-elzsírosodás következménye. A le nem rakott ikrák szikanyaga általában felszívódik, legfeljebb a peteburkok maradnak vissza, amelyek ártalmakat idézhetnek elő, de ha nem indulnak rothadásnak, akkor a következő ikrázáskor ezek is kilökődnek. Az ikra-visszamaradás megelőzése mindebből következően a tenyészállatok egészséges neveléséből, változatos eleségen való tartásából, túletetésük elkerüléséből áll. A betegség nem gyógyítható. Nem ritka jelenség az elevenszülő fogaspontyok hasonló „szülési” zavara, amikor az anya nem képes kicsinyeit petevezetékeiből kinyomni. Schäperclaus több ilyen esetben az anyát feláldozva kimetszette az embriókat és sikerült a koraszülött ivadékot felnevelnie. SÉRÜLÉSEK, SEBESÜLÉSEK Miután az akváriumi halak nincsenek kitéve vízimadarak és vízi emlősök csőrvágásainak, illetve harapásainak, sem az ember okozta sérülési veszélyeknek (nádvágás, vízinövényirtó gépek, turbinák stb.), így a halak csupán más halak harapásaitól és a medencében vagy kihalászás közben szenvedhetnek sérülést. Leggyakrabban a haltársak úszó- és pikkelykitépései és testharapások okoznak kisebb-nagyobb sérüléseket. Ezt olykor véraláfutások, kidülledt szemek is jelzik. A sérült halak úszóinak végéből kisebb darabok, sőt olykor az egész fark- vagy hát- és alsóúszók nagy része is hiányozhat. A hiányzó pikkelysorok és nyílt sebek, bevérzések is a ragadozó- vagy összeférhetetlen természetű haltársak harapásairól árulkodnak. Italaink külső és belső sérüléseket, zúzódásokat szenvedhetnek az akvárium éles sziklarészeinek, dekorációs elemeinek, vagy akár a medence oldalfalának való nekirohanáskor, de fölfelé ugráskor a fedőüvegnek való nekiütődéstől is. Ez főleg ijedős, vagy játékos természetű halaknál fordul elő. Belső sérülések keletkezhetnek a kistestű akváriumi halakban szakszerűtlen kihalászásukkor is, ha az akvarista a háló zsákjában a halat körülfogva, vagy kézzel áthelyezve ujjaival megnyomja. Már igen enyhe nyomás is komoly belső sérüléseket okozhat az apró, lágy testű, kényes díszhalaknál. Ismernünk kell azokat a kistestű, de falánk, bátor halfajokat is, amelyek nagyobb társaikat is hevesen megkergetik, sőt úszóikból darabokat tépnek ki (pl. Gambusiák, Betták stb.). Az ivadékgondozó halak a szaporodási időszakban az addig békében hagyott társhalakra, az ikrák lerakásától kezdve pedig párjukra (ha a hím az ivadékgondozó, a nőstényre — és fordítva is : pl. Nannacara anomala) veszélyesek. Ha az utóbbi esetben a veszélyben forgó partnert nem halásszuk ki, az komoly sérüléseket szenvedhet, sőt a bántalmazásokba bele is pusztulhat. Ugyanez vonatkozik a serdülőkorból az ivarérési szakaszba fejlődő fiatal Betta-hímekre is, amelyek köztudomásúlag egymással vetélkedd harcokat vívnak.

421

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A hal bőre nagy regeneráló képességű és a kisebb sérülések hamar begyógyulnak, ha csak a nyílt sebkapukon keresztül másodlagos fertőzés nem keletkezik. Ezért a külső sérülési nyomokat jelző, hiányos úszójú halak vizébe mielőbb oldjunk fel Xantakridint (Trypaflavint 1 g100 1 arányban). A nagyobb, nyílt bőrsebek fertőtlenítésére a halakat fogjuk ki és a sebfelület széleire jód- jódalkohol 10%-os oldatát ecseteljük, majd a halat tripaflavinos vízbe visszahelyezzük. DAGANATOK (NEOPLASMATA) A daganatképződések akváriumi halakon jóval gyakoribbak, mint a szabadon élőkön. Ennek oka főleg a kellő szelekció és vérfrissítés hiánya, mint örökletes tényező, másrészt az állandóan szélsőséges, természetellenes tartás. Bizonyos, hogy az akvárium vizébe szigetelőanyagokból (pl. anilinfestékekből, szervetlen kötésű lakkokból, fenoltartalmú kábelmasszából stb.) kioldódó vegyi anyagoknak és a nem megfelelő vagy inkább túladagolt vegyszereknek is jelentős szerepük van az izomdaganatok, bőrdaganatok kiváltásában. A daganatok között megkülönböztetünk jó- és rosszindulatúakat. Az előzők lassan fejlődnek, és keletkezési helyükön maradnak. A rosszindulatúak azonban gyorsan növekednek, s a vér- vagy nyirokárammal más szövetekbe is áttevődnek, a szervezetben toxikus hatást fejtenek ki. E daganatok többnyire jól észrevehető, kiemelkedő, gyakran pirosas, kisebb-nagyobb duzzanatok formájában a bőrön, illetve a bőr alatti izomzatban jelentkeznek. Nem ritkák azonban a csontokon, a petefészkekben és a parenchimás szervekben (máj, lép) előforduló daganatok sem. A nagyobb belső daganatok a kis testű akváriumi halak normális alakját gyakran deformálják, féloldalas helyi dudorok jelzik a belső daganat jelenlétét. A rosszindulatú daganatok számos szétágazódása (infiltráció) figyelhető meg, az alaptól szétfolyva nem határolhatók el, zsírosan elfajulnak vagy porc- illetve csontkeménnyé válnak. A rosszindulatú daganatok nem gyógyíthatók.

III. ÖRÖKLÖTT HALBETEGSÉGEK ANGOLKÓROS CSONTTORZULÁSOK (RACHITIS) Akváriumi halakon gyakoriak a csontváz elégtelen fejlődéséből adódó olyan torzulások, mint a jobb vagy bal kopoltyúfedő megrövidülése, vagy szélének viszszacsavarodása, az úszók megrövidülése, torzulása, a csontok ellágyulása, amelyek angolkóros eredetűek. Ezt a kórt ugyan környezeti tényező, így a szervezet foszfor- és kalcium anyagforgalmának zavarát kiváltó D-vitaminhiány okozza, de kifejlődésében az örökletes hadamnak is szerepe van. A számos eset közül Schäperclaus kiemeli a Pterophyllum eimekei (kis vitorláshal) ivadékán tapasztalt kopoltyú- és úszó-rendellenességeket, valamint a Puntius tetrazonán

422

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

(szumátrai díszmárnán) megfigyelt farkúszó-rövidülést. Pelz az örökletes hajlamon kívül a betegség kifejlődéséért a halivadék természetes megvilágítás nélküli nevelését, algamentes eleségét teszi felelőssé. Minthogy a napfény ultraibolya sugarai alakítják át az állat szervezetében levő ergoszterint D-vitaminná, Merker a napfény nélküli medencében nevelt halivadékot naponta negyedórát felülről kvarcolta. A kívánt hatást azonban nem minden esetben érte el, sőt felhívja az akvaristák figyelmét a túl sok fény káros voltára. A kvarclámpával túladagolt ultraibolya sugarak a halakon erős nyálkaelválasztást, foszlányos bőrleválást és görcsöket idéztek elő, míg tartósabb besugárzástól a halak elpusztultak. Az angolkórt megelőzhetjük a hajlamot mutató ivadék szüleinek a további tenyésztésből való kizárásával, a medence megfelelő világításával, és a természetszerű, változatos élelmezéssel. VELE SZÜLETETT CSONTTORZULÁSOK Ide tartoznak mindazok a csontvázzal kapcsolatos torzulások, amelyek genetikai eredetűek, tehát az ivarsejtek kromoszómáiban bekövetkezett elváltozások eredményeként keletkeztek. E téren a gerincoszlop, a fejváz, az úszóváz torzulásai jöhetnek számításba. Az úszók torzulása vonatkozhat az egyik vagy minden úszó teljes vagy részleges hiányára; továbbá az egyik vagy valamennyi úszónak az eredetinél rövidebb kialakulására. Az úszósugarak is megrövidülhetnek, és rövidebb alapúak lehetnek a hat- vagy alsóúszók. A díszhaltenyésztésben régóta törekszenek örökletes úszótorzulásos formák kitenyésztésére (megnyúlt úszósugarak, kettős és fátyolszerű farkúszók). Ilyenek a fátyolfarkú és üstökös- farkú aranyhalak, az ugyancsak fátyolos, legyezős farkúszójú guppik, a lírafarkú guppik és Mollienisiák stb. A hosszú, túlfejlett úszók egyrészt az agyalapi mirigy rendellenes működéséből eredé akromegália (hormonzavar-betegség), másrészt mutáció (váratlan örökletes megváltozás) eredményeképpen keletkeznek. Az így nyert egyedeket a tenyésztők egymás közt beltenyésztéses generációkkal — a kívánt irányban tovább szelektálva — sajátos tenyésztörzzsé, tenyészformává rögzítik. A fej csontos vázának torzulásaiból adódnak a mopszfejű halak, amelyeknek felső állkapcsa nagyon megrövidül; a kerekfejű halaknak viszont mindkét állkapcsa megrövidül. A gerincoszlop megrövidülése, S-alakú meggörbülése az előbbieknél jóval gyakoribb. Sokszor ugyanazon ikrázásból származó utódok közül csupán néhánynak van ilyen megrövidült vagy meggörbült törzse. Előfordul, hogy az egész ivadék vagy nagyobb része torzult gerincoszlopú, ami feltétlenül a szülők eltávolítását követeli meg. A szaküzletek ezeket a torzokat nem mindig selejtezik ki, pedig ezek más betegségekre is fogékonyabbak. Az akváriumban keletkezett halivadék közt olykor összenőtt kettős ikreket és többszörös torzult ivadékokat is találhatunk. Az előbbiek közös törzsű és szikzacskójú, kettős fejű vagy kettős farkú, az utóbbiak 180°-os szögig is elhajló gerincű, törpe fejű, mopszfejű, kerek fejű, fogyatékos úszójú torzok. Az ilyen nagyfokúan torz halivadékok csak rövid

423

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ideig (néhány napig vagy 1-2 hétig) maradnak életben. Az öröklött csonttorzulásoknak egyike sem gyógyítható. A pikkelytakarót illetően torzulási rendellenességek a veleszületett pikkelyhiányok, hiányzó pikkelysorok, vagy a pikkelytakaró nagy részének (tükörpontyok), esetleg egészének (bőrpontyok) hiánya. Ezeket ugyan gyakorlatilag nem tekintik „beteges” torzulásoknak, valójában azonban mégiscsak a normális kültakaró abnormis elváltozásai. ÖRÖKLETES SZÍNTORZULÁSOK (MELANIZMUS, XANTHORIZMUS, ALBINIZMUS, ALAMPIA) A hal bőrének egyoldalú elszíneződése — egyik vagy másik színsejt-csoport túltengése, részleges, vagy teljes hiánya — ugyancsak öröklött torzulásnak tekinthető, bár a hal életében nem okoz zavarokat. A halak változatos színüket a következő színelemek összhatásának köszönhetik:

1. melanophora —fekete színsejtek; bennük erősen elágazó fekete, kékesfekete vagy barnásfekete színtestecskék (melanin) vannak;

2. lipophora — zsír-színsejtek ; erősen elágazók lehetnek: a) xanthophora — sárga színsejtek, és b) erythrophora —piros színsejtek, amelyek csepp alakú sárga, illetve

piros színsejteket (lipochrom) tartalmaznak; 3. guanophora és iridocyta —fénylő sejtek, e kevéssé elágazó sejtekben (esetleg a sejten kívül) kerekded vagy tű alakú guaninkristálykák vannak (ezüstös fémfényű, szintjátszó kristályok). Aszerint, hogy a fenti színelemek közül mely csoport uralkodik vagy hiányzik, beszélünk melanizmusról, vagyis a fekete színsejtek egyoldalú jelenlétéről (pl. a fekete Mollienisiák), „black molly”, fekete Xiphophorus, fekete guppi, fekete „platy”, fekete Pterophyllum. stb.) ; vagy xanthorizmusról, azaz a sárga színsejtek túlnyomó jelenlétéről (pl. az ónos jász sárga színváltozata: aranyorfa, a compó „arany” változata, a kitenyésztettek közül az aranyhalak, arany-guppi stb.); vagy albinizmusról, azaz a fekete, piros és sárga színtestecskék hiányáról, mely hiány miatt a bőrön „fehér”, a szemlencsében „piros” szín dominál (pl. fehér Macropodus, Xiphophorus, Puntius tetrazona, Corydoras paleatus Kevésbé ismert színtorzulás az alampia — a guanofórák hiánya okozta tompa, kékes elszíneződés. Ilyen kék színformák maguktól is keletkeznek örökletesen a tógazdasági pontyok között. Akváriumi díszhalaink közül ez a kékgurámin figyelhető meg, amely tulajdonképpen a szürke gurámi (Trichogaster trichopterus) kék színformája (forma sumatranus). A hal csak az egyik vagy másik színtorzulási hajlamot örökli szüleitől; annak kifejlődése az egyedi élet későbbi szakaszában, a környezettényezők hatására bizonyos mértékig módosulhat. Az aranyhalak például életük első vagy második évében sötét színűek lehetnek, s csak azután „sárgulnak meg”. Schäperclaus beszámol egy aranycompó szülőktől származó ugyancsak sárga-

424

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

compó példányról, amely sekély, erősen átvilágított tóban egészen megfeketedett, a xanthorizmusból a melanizmusba ment át. Mind a melanizmus, mind a xanthorizmus és az albinizmus egyaránt lehet teljes (univerzális) és részleges (parciális). A díszhaltenyésztés terén mindezen színtorzulások tenyészcélul szolgálnak. Ezért egyre több díszhalfaj albinóját (fehér alakját), fekete színű formáját vagy „arany” tenyészváltozatát igyekeznek kitenyészteni. Ezek rendesen táplálkoznak és szaporodnak, azonban a normális törzshalaknál kényesebbek, fertőzésre fogékonyabbak. Újabban többen panaszkodnak a „hullékony”, „túl kényes”, „terméketlen” koromfekete vitorláshalakra, vagy a fekete lírafarkú mollykra. Ez arra vall, hogy a melanofórák túlhalmozódása — a szigorú beltenyésztéssel párosulva —általános alkati gyengeségre és részleges terméketlenségre vezet. A fekete és „berliner” Xiphophorus (Xiphophorus helleri X Xiphophorus maculatus) fekete pigmentsejtjeinek abnormális túlfejlődése feketén pigmentált bőrdaganatok képződését okozza. Ez a melanómának nevezett örökletes rosszindulatú daganat a magtámadott testrészt rákszerűen elpusztítja. Ha csak a hát- vagy farkúszó melonómájáról van szó — a beteg hal elveszti úszóinak valamelyikét (nemritkán mind a kettőt:). Ha a feketén pigmentált daganat a test oldalaira is átterjed, és életfontosságú szerveket tesz tönkre, akkor a hal menthetetlenül elpusztul. A melanómák gyógyíthatatlanok.

425

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUMI HALAK TENYÉSZTÉSE

Igen találó az az akvaristák körében elterjedt megállapítás, hogy „a jól sikerült szaporítás és ivadékfelnevelés a helyes halgondozás tükre”, vagy más szóval: „a sikeres tenyésztés a díszhalgondozás koronája”. Mindez az akvaristák körében nemes vetélkedés forrása. A tenyésztés eredményességében sokat számít, az éles megfigyelőkészség (a jó „tenyésztői szem”) és az „ügyes kéz”. Mindezeknek párosulniuk kell a tudomány idevágó megállapításaival, s a már elért tenyésztési tapasztalatok ismeretével, mert a díszhaltenyésztés minden egyes mozzanatában a tudományos törvényszerűségek céltudatos alkalmazásából áll, amit kellő türelemmel és gyakorlattal minden ügyszerető akvarista elsajátíthat. Akad jó néhány díszhalfaj, amelyek akváriumi szaporítása olyan egyszerű, vagyis e halak olyan csekély igényeket támasztanak akváriumi környezetükkel szemben, hogy már a kezdő díszhaltenyésztőnek is sikerül szaporítani. Ilyen például a guppi, a kardfarkú hal, és néhány egyéb elevenszülő hal, az ikrázók közül a dániók, a paradicsomhal és még több más faj. Az ezek szaporítása során szerzett több éves tapasztalat és gyakorlat teszi azután lehetővé, hogy az akvarista egyre igényesebb fajok tenyésztésével is sikerrel próbálkozzon. Sohase fogjunk hozzá olyan fajok tenyésztéséhez, amelyek eredményes szaporításához és felneveléséhez sem a kívánt tárgyi lehetőségek (megfelelő vízkezelési, műszaki és élelmezési feltételek), sem a szükséges előismeretek, a kellő gyakorlati tapasztalat még nem áll rendelkezésünkre! A szakszerű akváriumi haltenyésztéshez szükséges ismeretek általános szaporodásbiológiai és halfejlődéstani, örökléstani, általános tenyésztéstechnikai és speciális (az egyes faj okra vonatkozó) tenyésztéstani szakismeretekből tevődnek össze. A speciális tenyésztéstani ismeretekkel, amelyek egy-egy halfaj sajátos környezetének, szaporodásának és tenyésztéstechnikájának részleteire, tapasztalati adataira vonatkoznak — egy-két illusztráló példától eltekintve —, itt nem foglalkozunk, azokat az akváriumi halak részletes tárgyalásánál adjuk közre. A következőkben a díszhaltenyésztés alapvető ismeretanyagát, a szaporodásbiológiai, fejlődéstani, örökléstani és általános tenyésztéstechnikai kérdéseket tárgyaljuk.

426

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A DÍSZHALTENYÉSZTÉS SZAPORODÁSBIOLÓGIAI ÉS EGYEDFEJLŐDÉSTANI ISMERETEI A tudomány az akvarisztikának köszönheti, hogy számos hazai és trópusi halfaj szaporodásának a legkisebb részletét is ismerjük. Az a körülmény pedig, hogy sok akváriumi hal már meglehetősen egyszerű eszközökkel is könnyen szaporítható — az akvarisztikát széles körökben közkedveltté tette. A szaporodás a faj fenntartását szolgálja. Ez a hal életciklusának normális lefolyásához is szükséges, külső és belső serkentő tényezőktől többnyire periódikusan irányított életszakasz. Csak a hal egész szervezetére ható tényezők zavarhatják meg a fajfenntartás folyamatát. A szaporodáshoz szükséges környezeti tényezőkön az illető halfaj eredeti élőhelyén évezredek során kialakult, a szaporodási időszakban uralkodó hatásokat értjük. Ezeket akváriumi viszonylatban — minthogy a legtöbb hal hazájának természetes környezeti adatait pontosan meg nem is ismerjük — csupán megközelíteni igyekszünk. Ez vonatkozhat a víz hőmérsékletére, vegyi összetételére, szintmagasságára, a medence megvilágítására és berendezésére. A hőmérsékletet illetően például az Amazonasz felső folyamvidékén élő pontylazacok (pl. a neonhal) legjobban a 21-23 C°-ot kedvelik, ugyanakkor a középső és alsó folyamszakasz vidékén élő más halfajok (pl. vitorláshalak és diszkoszhalak) a 28-30 C°-ot igénylik szaporodásukhoz. A víz keménységét tekintve az apróbb testű pontylazacok vagy az elő-ázsiai razbórafélék lágy és enyhén savanyú, tőzeggel barnított vizet kedvelnek. Ugyanis hazájukban ívásuk egybeesik a meginduló esős évszak nagyfokú vízlágyulási folyamatával, amikor a környező ártéri erdőségekből felhalmozódott őserdei avar esőáztatta, kilúgozott csersavanyagai a vízmederbe mosódnak. Ezért az esős és száraz évszakváltású vidékekről származó halak szaporodását friss, lágy vízzel — mint külső serkentő tényezővel — kiválthatjuk. Ugyanakkor egyes díszmárna-fajok a beállt teng észvizet előnyben részesítik a frissel szemben. A kis üvegsügérnek, vagy a celebeszi napsugárhalnak viszont kimondottan kemény víz szükséges; a tőzeggel savanyított lágy víz valósággal ártalmas számára. Az esővízzel telt, elgazosodott kis árkokban élő ikrázó fogaspontyok (Aphyosemion, Cynolebias, Rivulus fajok) a száraz évszak közeledtével ikrájukat a beszáradó pocsolya iszapos fenekére rakják, ahol a megtermékenyített peték a következő esős évszak kezdetéig a nedves iszap közt igen lassan fejlődnek. Majd a megkezdődő esőzések hatására a közben kifejlődött embriók a peteburokból kikelnek. Ezt a folyamatot az akvaristának mesterségesen kell utánoznia. Az ilyen halaknak alacsony vizű, dús növényzetű, műiszappal (kifőzött tőzeggel) borított fenekű tenyészakváriumot kell berendezni. Mindenekelőtt a fénysugaraktól kell óvnunk a fejlődésnek indult petéket. Az Aphyosenion -fajokon kívül még sok más halfaj (neonhalak, izzófényű pontylazacok, razbóra-fajok stb.) ikrái érzékenyek a fényre. A Cynolebias ikrájának egy ideig szárazon kell állnia kelés előtt. A vitorláshal petéi állandó vízmozgatást (szellőztetést), a Thayeriáéi pedig lerakásuk és megtermékenyülésük után a víz cserélését igénylik. Sok halfaj szaporodására a természetes feltételeket helyettesítő berendezési

427

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

elemek is serkentőleg hatnak. Ilyenek a sűrű lombozatú vagy szövedékű ikráztató-növény — bokrok vagy az ezeket helyettesítő zöld perlonvatta; nagy levélfelülete növény vagy azt pótló műlevél; a kavicsos fenék vagy azt helyettesítő üveggolyók; az üvegcső- vagy műanyagrács; a lapos kövekből épített barlang vagy azt pótló virágcserép; a szivárványos öklénél pedig kagyló. A tenyésztés fogalma szükségszerűen összefügg az e célra szánt halak tenyésztésre való előnevelésével, és a kikelt ivadék felnevelésével. E három szakasz közül mindegyik egyformán fontos. Sok halfaj (pl. a neonhal) a szaporításához egészen speciális fejtételeket igényel, míg egyszerű tartáskor sokkal mostohább körülményeket (pl. keményebb és neutrális kémhatású vizet) is jól elvisel. Ám ha az ilyeneket tenyészállattá akarjuk nevelni, akkor már ivadék kortól kezdve optimális környezetben kell őket tartani (pl. neonhalaknál és gazbóráknál 0,5-4 nk°ú és 5,5-6,5 pH-jú huminsavas vízben). Például jó tenyészállatok és magas hátúszójú, egészséges hímek csak azokból a Mollienisia velifera ivadékokból fejlődnek, amelyek megszületésüktől kezdve az állati eredetű eleségen kívül növényi táplálékot, elsősorban zöldalgát is kaptak. A szaporodást tehát mint megfelelő környezetviszonyokat kívánó jelenséget kell felfognunk, amely a környezeti tényezőktől függ, illetve azok befolyása alatt áll. A halak váltivarúak; szaporodásuk kizárólag ivaros. Ivartermékeik a nőstények petéi (népiesen: ikrái) és a hímek ondója (teje), amelyet a zsigeri testüreg háti oldalán hosszan végighúzódó petefészkek, illetve a herék termelnek. Mind a nőstények, mind a hímek ivarmirigyei áttetsző, hártyás falú burokkal vannak körülvéve. Az ivarmirigyek vezetékei (a petevezetékek ill. az ondóvezetékek) is párosak, ezek azután egyesülve a végbélnyílás mögött az ivarnyílásba torkollanak. A nőstény végbél-, húgy- és ivarnyílása ill. a hím végbél- és közös húgy-ivarnyílása oly közel egymás mellé torkollanak, hogy külsőleg egy közös nyílásnak látszanak. A nőstény ivarnyílása íváskor gyakran megduzzad, pirosassá válik. Egyes halcsaládoknak (pl. a Cichlidáknak) és egyes fajoknak (pl. a hazai szivárványos öklének) ikrázás előtt a nőstény ivarnyílásából a peték lerakását elősegítő rövidebb- hoszszabb petevezető, az ún. tojócső türemkedik ki, amely az ikrázás után visszafejlődik. A peték, illetve az ondósejtek és utóbbiak vivőfolyadéka, az ondó (sperma) termelése a hal agyalapi mirigyének (hypophysis) közbülső lebenye által termelt gonadotrop hormon hatására indul meg. A hal agyalapi mirigye a hormont nem folyamatosan, hanem csak időszakosan, külső tényezők (megváltozott hőmérséklet, vízösszetétel, fényviszonyok, nemi partnernek való udvarlás stb.) hatására kezdi termelni. A gonadotrop hormon a vérbe kerülve eljut az ivarmirigyekbe (a petefészekbe, herékbe) és ott megindítja az ivartermékek és az ivarzási hormonok termelődését. A nagyszámú pete megduzzasztja a hal hasi oldalát, ami az ívás közeledtét jelzi. A hímek ugyancsak megduzzadó heréi külsőleg nem tűnnek szembe, viszont az ivarzási hormonok hatására gyakran feltűnő — a nőstényeknél általában sokkal intenzívebb —”nászruhát” öltenek, majd kifeszített úszókkal, a nőstény kergetésével, harapdálásokkal, végül sajátos násztánccal és ívási aktussal kísért izgalmi állapotba kerülnek. A peték nem egyszerre érnek be; a peteérés utolsó stádiumaiba jutott peték a petefészkekből (ovarium) a petevezetékek erősen kitáguló részébe kerülnek

428

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

és itt maradnak az őket síkossá („folyóssá”) tevő tüszőnedvvel együtt — a lerakásig. A peték termelése és beérése szakaszosan történik. Ezért az ívási időszakaszon belül rendszerint nem egyetlen, hanem több ikrázás folyik le, ha erre az akvarista tenyészhalainak a tenyészmedencébe való újbóli kihelyezésével alkalmat ad. Egy-egy ikrázás közötti nyugalmi, illetve a következő ikrabeérési időtartam halfajonként változó:

Gymnocorymbus ternetzi (fekete tetra)…………………. Hemigrammus erythrozonus (izzófényű hal)…………... Hemigrammus pulcher (kecses pontylazac) …………... Hyphessobrycon callistus (ciklámenlazac) ……………. Hyphessobrycon innesi (neonhal) ……………………….. Hyphessobrycon ornatus (rózsahal) …………………….. Puntius tetrazona (szumátrai díszmárna) ……………… Pterophyllum scalare (nagy vitorláshal) ………………..

26-30 20-25 45-50 28-36 9-12 40-50 10-16 13-14

nap nap nap nap nap nap nap nap

Az elevenszülő fogaspontyok (Poeciliidae) megtermékenyített petéi a petevezetékben indulnak fejlődésnek, és a nőstény hal a már szikzacskóját is felemésztett, tehát a lárva állapoton túljutott, megszületés után mindjárt táplálkozni tudó ivadékokat bocsátja ki. Valójában tehát itt a peték szervezeten belüli kikeléséről van szó. Ez a körülmény avatja e közkedvelt kis akváriumi halakat már a kezdő akvaristák számára is ideális tenyésztési objektumokká. A megtermékenyítés és a kicsinyek kilökése közt eltelt időt — bár nem valódi szülésről, hanem csak fiallásról van szó — terhességi időnek nevezzük. Ennek előrehaladottabb szakasza jól felismerhető az anyahal duzzadt hasáról és a nem sötét színezetű fajoknál, vagy színváltozatoknál a hasfalon áttűnő embriók sötét tömegéről, az ún. terhességi foltról. A terhességi időtartam függ az elevenszülő fogasponty faji öröklöttségétől, tápláltsági állapotától, a víz hőmérsékletétől, és még más környezeti tényezőktől is (4-6 hét között váltakozik). Az egy alkalommal „megszült” udódok száma ugyanazon fajban is igen változó; függ az anyahal korától, méretétől, testi fejlettségétől és termékenységétől. Egyetlen „szülés” során csupán 1 vagy 2, de akár 100, sőt ennél több ivadék is születhet. Egy-egy utód kitolása közt eltelt idő rövidebb-hosszabb lehet, olykor az egész folyamat több napig is elhúzódhat. Néha a kicsinyek kettesével vagy hármasával sorakoznak a peteburokban, és hátrafelé összehajolva lökődnek ki, majd aláhullás közben mint parányi kis „ejtőernyősök” nyílnak szét, és nyomban a fény felé törekednek. Testileg már annyira fejlettek, mint az ikrázó halak 2-4 hetes ivadékai, és megszületésük után mindjárt apró Bosminákkal, Cyclopsnaupliuszokkal, sőt jól összevágott Tubifexszel és finoman porított műeleséggel táplálkoznak. Az ikrázó halak ikráinak lerakását és megtermékenyítését rövidebb- hosszabb ideig tartó nászjáték vezeti be; ennek betetőzése az ikrák elszórása és azoknak a hím hal részéről a nőstény testén kívüli megtermékenyítése. Az egész folyamatot együtt ívásnak mondjuk. Az elevenszülő halak megtermékenyítése az anya-

429

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

hal testén belül történik. A hímek páros hasúszója tölcsérszerű, megnyúlt párzószervvé, ún. gonopodiummá, vagy kopulációs tüskévé alakult. Ezzel a felmereszthető párzószervvel az anyahal ivarnyílásához vezeti a spermát. A hal ondója (spermája) a vízbe kibocsátva általában tejszerű fehéres „felhő” (nagyobb halaké), a legtöbb aprótestű díszhalé azonban vízszerűen átlátszó, puszta szemmel nemigen vehető észre. A kilövellt spermában a megtermékenyítést végző ondósejtek (spermiumok) milliói nyüzsögnek. Közülük azonban peténként csak egyetlenegy végzi el a megtermékenyítést, bejutva az ikra pórusszerű „kis kapuján” (micropyle). Utána a pórus bezárul és megakadályozza, hogy további ondósejt a petébe bejuthasson. A petesejtnél (ikra) sokszorta kisebb ondósejtek rendkívül nagy száma csupán a lerakott ikrák biztosabb megtermékenyülését szolgálja. A parányi ondósejtek ugyanis, amelyeknek feji, nyaki és farki részük van, utóbbi farknyúlványuk élénk mozgatásával az ikrák felé vándorolnak, s ha egy ilyen ondósejt feji része — az ivarsejt magja — az egyik ikra pórusnyílásán behatolt, a farki rész leszakad, az ikra héján (a sejtfalon) kívül marad. A halak ondósejtjeinek aktív mozgását a spermához keveredő víz eleinte serkenti, de azután csak rövid ideig — többnyire néhány percig — mozgóképesek, s ha ez megszűnik, elveszítik termékenyítő képességüket is. Ezért fontos, hogy az ondósejt mielőbb eljusson az ikrához. Rendkívül fontos ez azért is, mert az ikrahéj pórusán kevés víz is behatol a héj és a szikanyag közé, s így az eleinte még nem duzzadt ikra egyre teltebbé válik, majd a beléje hatoló víztől annyira megduzzad, hogy többé már nem képes ondósejt befogadására. A meg nem termékenyült ikrákon könnyen penészgombák telepedhetnek meg. A megtermékenyítetlen ikra a Saprolegnia és Achlya vízigombáktól előbb fehérré, majd vattaszerű bevonatúvá válik, amely a fejlődő ikrákra is átterjedhet. A dús spermájú halfajok fölös mennyiségű ivarterméke is hasonló bajt idézhet elő túl kis méretű, nem eléggé higiénikusan kezelt, nem kielégítően filtrált vizű tenyészakváriumban. A kilövellt ondósejtek nagy többsége éppígy szétesésre, elpusztulásra van ítélve. Kellő víztömeg, megfelelő vízmozgatás vagy szűrés hiányában, s ha az ikráztató víz nem elég lágy vagy nem savas kémhatású — az ikrák fölött bomlásnak induló spermatömeg ugyancsak okozója lehet az ikrák penészesedésének, sőt a tenyészvíz infuzóriásodásának is. Az ikrarakás és a megtermékenyítés általában a vízben zajlik le, de néhány kivételes esetben (például a fecskendező pontylazacoké: Copeina arnoldi, C. guttata) a vízen kívül játszódik. Ez esetben a hím ivadékgondozása, a víztükör fölötti Levélre rakott ikrák farkcsapásokkal való fecskendezése védi meg a fejlődő petéket á kiszáradástól. A szájköltő halak közül az egyik szülő (pl. a Haplochromis nemzetségben a nőstény, a Tilapia nemzetségben a hím) a megtermékenyített ikrákat szájüregébe szedi s azok ott fejlődnek. A tűhalak és csikóhalak nőstényei a hím hasán levő költőtáskába rakjak petéiket, amely azután besarjad, vérerek hálázzák be és táplálják a fejlődő embriókat, amelyeket végül a hím a költőtáska megrepesztésével valósággal „megszül”. Az akvarista számára sok látványt nyújtó ivadékgondozó halak testükön kívül óvjak, ápolgatják petéiket, gyakran a kikelő ivadékot is. A halfajok többsége azonban az ikrák lerakása és megtermékenyítése után általában nem törődik

430

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

többé azokkal, sőt — ha idejében el nem távolítjuk őket a medencéből és hozzáférhetnek — fellakmározzák saját ivarterméküket. A megtermékenyített ikrák fejlődése igen gyorsan mehet végbe; ezt külső tényezők késleltethetik is. Az embrió kifejlődését általában az alacsony hőmérséklet késlelteti, a magasabb hőfok pedig sietteti Egyes halfajok megtermékenyült ikrái meghatározott tartamú nyugalmi időt igényelnek fejlődésnek indulásuk előtt, illetve csakis akkor indulnak fejlődésnek, ha ezen a nyugalmi szakaszon átjutottak (pl. Cynolebias fajok). A legtöbb díszhalfaj ikrafejlődési ideje a megtermékenyüléstől a kikelésig általában 12 és 72 óra között változik, de egyes halak (főleg az ikrázó fogaspontyok) esetében ez az idő több hétig vagy hónapig is elhúzódik. Az ikra fejlődése a csontoshalak nagy többségénél azonosan megy végbe. Ikrájuk szikben (az embriót tápláló anyagban) igen gazdag, éppen ezért a megtermékenyülés nem az egész petére, hanem csak annak csírakörzetére, a csírakorongra terjed. Ez a mikropyle (az ikrahéj 3-5 ezredmilliméter nagyságú pórusa) alatt, a szikanyag tetején mint valami lapos sapka terül el. A csírakorongban levő sejtmag az ondósejt 215. ábra. A halikra fejlődése Sterba nyomán: 1. csírakorong a sziken, röviddel az osztódás előtt; 2. az első osztódás (barázdálódás); 3-6. a csírakorong előrehaladó egyszerű barázdálódása; 7. az embrió-kezdemény kissé felemelkedik; 8. az embrió fejlődése előrehalad, a csírakorongot egy szélső megvastagodás zárja körül; 9. az embrión már a szem- és a testszelvény- kezdemények felismerhetők; 10. az orrgödör, az agy és az egyensúlyi szerv kezdeményei már megvannak; a szikanyag teljesen körül van nőve; 11. a kopoltyúnyílások kifejlődtek, a véredények a sziket kezdik körülnőni; 12. az embrió csaknem teljesen kifejlődött, — ilyenkor kezdenek a farok és a fej az alapjuktól elválni

431

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

magjával itt egyesül, s ezt a megtermékenyülési folyamatot a következő petefejlődési fázisok követik. A sejtek osztódásnak indulnak, és így a „sapka” 2, 4, 8, 16, 32, 64 és még további sok egyforma sejtre tagolódik. Ezáltal sajátos szövet, az ikra csíra része alakul ki, amely széleivel a világos nagy szikgömbön, az ikra vegetatív részén ül, közepén azonban barlangszerű üreget alkotva a szikanyagtól kissé elválik. Ezt a stádiumot szedercsíra (morula) állapotnak nevezzük. A sejtek differenciálódása a szervkezdemények, majd a szervek kifejlődésére vezet. A csirakorong mindvégig kapcsolatban marad a szikanyaggal, ahonnan az embrió felépítéséhez szükséges anyagokat meríti. Ott, ahol később az embrió farkvégződése fejlődik, a csíralap befelé hajolva visszafordul. Így két réteg képződik: a csíralemez külső oldala ektodermává, a belső (visszahajló) oldala pedig entodermává alakul. Ezekhez társul később meg egy további, középső réteg: a mesoderma is. Mindezeknek a rétegeknek az embrió felépítésében meghatározott szerepük van. Az ektodermából fejlődik mirigyeivel és nyúlványaival a bőr, az idegrendszer és az érzékszervek; az entodermából alakul az emésztő csatorna nagyobb része, az emésztőrendszer mirigyeivel, valamint a kopoltyúk; a mesodermából pedig a kötőszövet, a csontváz, az izmok, a kiválasztó-szervek, a szív és a vérkeringés rendszere fejlődik. Az ikrafejlődés e szakaszában az embrióképződmény kialakulása, majd az embrió teljes kifejlődése következik be. Az embrióképződmény először mint egy gombszerű megvastagodás tűnik szembe, s mind jobban elkülönül a csírakorong többi, embrión kívüli részétől. A csírakorongból egyre inkább kiemelkedő, folyton terjeszkedő, a szikgolyót gyűrűszerűen körülnövő embrióban egymás mellett a legkülönfélébb szervek alakulnak ki: a központi idegrendszer, a szemek, az izomszelvények, a csontváz stb. Ezalatt az embrión kívüli csírakörzet is tovább növekszik. Ez lapos marad, csupán a szélén képződik egy kissé fölboltozódó kolbász-szerű rész. Ez mindjobban a szikgolyó fölé emelkedik, s annyira körülszövi azt, hogy végül már csak egy kis lyuk marad szabadon az embrió farkvégződésénél, majd ez is bezárul. Ezalatt az embrió szervdifferenciálódása is tovább folytatódik. Az embrió fején láthatóvá válnak a kopoltyúívek, és a belső fül kezdeménye, a hallóhólyagocska. Nemsokára az alaptól elválik az embrió farka, amelyet úszószegély vesz körül. A kikelő lárva testének nagyobbik részét, a test elejének kivételével ez az úszószegély veszi körül, ebből a kialakuló halacska páratlan úszói különülnek el és mindkét oldalon a páros úszók kezdeményei alakulnak ki. Végül az embrió feje is felemelkedik a szikalapról, de vele még továbbra is számos véredény köti össze. Az embrió kikelése előtt már élénk köröző mozgást végez az ikrahéjon belül. Az ikrahéj egyre vékonyabbá, az embrió mozgása pedig mind élénkebbé, erőteljesebbé válik, mígnem farkával az ikrahéjat megrepeszti és hátrafelé ki nem bújik belőle. A legtöbb 216. ábra. Hallárva csontoshal ivadékának embrionális fejlődése az ún. „kikeléssel” meg nem ér véget. Az ikrahéjat elhagyó szikzacskós lárva kezdet-

432

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

leges szerveiből még csak ezután fejlődnek ki a végleges felépítésű és formájú szervek. A kikelt ivadék eleinte szikzacskójának tápanyagkészletéből táplálkozik, ugyanis a száj és emésztőszervei még nincsenek teljesen kifejlődve. Mire azok a formált táplálék felvételére alkalmassá válnak, akkorra rendszerint a szikzacskó is felszívódik. Az addig szülei oltalma alatt oldalán heverő, vagy magára hagyottan fejének tapadós fonalaival vízinövényeken függeszkedő hallárva a víz színére törekszik, hogy parányi úszóhólyagját levegővel töltse meg (ezért legyen alacsony az akvárium vize). Mihelyt ez megtörtént, akis halacska — ahogy az akvaristák mondják — „elúszik”. Ettől kezdve már élelemre vadászik, tehát ettől a pillanattól kezdve az akvaristának meg kell kezdenie az ivadéknak megfelelő méretű eleséggel való rendszeres etetését. Az ivadék az éhezést csak rövid ideig bírja. Az „elúszás” egyébként az az időpont, amikor az ivadékgondozó halak egy része (pl. a labirinthalak) beszüntetik az utódaikról való gondoskodást; más ivadékgondozó halak (pl. cichlidák) viszont összetartva kicsinyeiket, az „elúszás” után is jó ideig tovább őrzik ivadékukat. A különféle halfajok ikráinak száma és nagysága szoros összefüggésben áll

217. ábra. A szumátrai diszmárna (Pontius tetrazona) fejlődési menete (Stanislav Frank nyomán) 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

pete, röviddel a kikelés előtt 1 napos és 4 órás ivadék 2 napos és 5 órás ivadék 3 napos és 12 órás ivadék 5 napos és 1/2 órás ivadék 7 napos és 9,5 órás ivadék 11 napos és 6 ,5 órás ivadék =1mm

433

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

azok szaporodásmódjával. Miután a lerakott ikra és a kikelő gyámoltalan ivadék igen érzékeny a külvilág ártalmaival szemben és nagyszámú ellenség veszélyének van kitéve — a halak kétféle módon biztosítják fajuk fennmaradását. Ha utódaikra nem vigyáznak s ikrázás után magukra hagyják, akkor olyan nagy tömegű ivarterméket termelnek, hogy a nagyszámú ellenség és különféle ártalmak ellenére is az utódok egy része felnövekszik. Ez tapasztalható az ivadékát nem gondozó halaknál, amelyek lehetnek ívásra vándorlók, szabadon ikrázók, növények közé ikrázók, talajra ikrázók és ikráikat a növények leveleire ragasztó fajok. Az ivásra vándorló halak (pl. fürge csellék, lazacfélék) hosszú vándorutakat tesznek meg, míg ikrázásra alkalmas sekélyvizű ivóterületeket (forrásvidéket) találnak. Itt azután nem ragadós héjú ikráikat a kavicsos fenékre rakják, és farkcsapásokkal kavicsot szórnak rá, majd a fejlődő ikrákat magukra hagyják. A szabadon ikrázók nyílt vízben szétszórják ikráikat. Ezek felülete többnyire ragadós, ezáltal aláhullva a fenéken vagy az azt borító növényzeten megtapadnak (pl. a díszmárnák, a pontylazacok és sok más hal). Más szabadon ikrázó halak ikrái — a fajsúlyukat csökkentő, a szikanyagban levő olajcseppszerű zárványuk folytán — a vízben szabadon lebegnek, illetve a vízmozgástól ide-oda sodródnak (pl. a garda ikrái). Az egyszerű utódgondoskodású halak közt vannak még növények közé ikrázók (pl. üvegsügérek, fogaspontyok stb.), amelyek sűrű növények közt hullatják el ikráikat; talajra ikrázók (pl. Cynolebias, Nothobranchius stb.), ezek vastag iszaprétegre rakják hosszú ideig fejlődő ikráikat; valamint ikráikat vízinövényekre tapasztók (pl. ékfoltos razbórák, páncélos-harcsák stb.), amelyek az ikrákat éppúgy magukra hagyják, mint az előbbiek. Más a helyzet a megtermékenyített ikrákat a lerakás pillanatától féltve őrző, minden ellenségtől védő halak esetében, amelyek olykor fészket is építenek, azt javítgatják, az elpusztult ikrát a többitől eltávolítják, és az ivadékot is rövidebbhosszabb ideig ápolják, védelmezik. Az ilyen ivadékgondozó halak rendszerint kevesebb ikrát raknak, mint a velük azonos testméretű, egyszerű utódgondoskodásúak, ezért ikráik gyakran nagyobb méretűek is. Az ivadékgondozás már az ikrák lerakása előtt, az ívás előkészületeinél kezdetét veszi, amikor az ivadékgondozó apa, anya, vagy szülőpár reviert keres magának, ahol ikráit és ivadékát őrizni fogja. A revier tulajdonképpen az akvárium valamely részén kiválasztott területrész, a hal „otthona”, amelynek számunkra láthatatlan, de az ivadékgondozó szülő által pontosan megvont „határai” vannak. Az ivadékgondozó szülő e láthatatlan”határmezsgyéjű” otthonát minden betolakodóval szemben bátran megvédelmezi. A revieren belül készíti azután elő az ikrák számára kivájt és megtisztogatott gödröt, lapos kőfelületet, barlangot, vagy itt építi azok védelméül növényekből vagy nyálkásfalú légbuborékokból álló fészkét. Aszerint, hogy az ikrákat és az ivadékot melyik szülő gondozza, beszélünk apai, anyai és szülőpáros családokról. Típusos apás családokat alkotnak például a tüskés pikók (Gaster osteus) és a labirinthalak (toacropodus, Betta, Colisa stb.). Az apa nemcsak gondos fészeképítő, valamint ikra- és ivadékőrző, hanem az ivadékgondozásban odáig megy el, hogy az ikrát és ivadékot a nősténytől is félti. Ha az ikrázást követően a nőstényt nyomban ki nem fogjuk, könnyen a hím brutalitásának eshet áldozatul, Már kevésbé típusos a törpeharcsák (Amiurus) és lesőharcsák (Silurus) apai családalkotása, mert ezeknél olykor a nőstény is részt vesz az ivadékgondozásban.

434

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Az anyai családok legtípusosabb példáit a törpe cichlidáknál (Nannacara, Apistogramma, Haplochromis) láthatjuk. Ívás után az anya üldözi el a hímet, és kicsinyeit nem egy körülhatárolt revier-területen, hanem a medencében mindenfelé terelgetve óvja, védelmezi. Hasonlóképpen a szülőpáros családoknál is a kicsinyek reviertől független kísérését, terelgetését figyelhetjük meg, csakhogy itt mindkét szülő részéről. A szülőpáros családok legtípusosabb példáit a nagytestű cichlidák közt (Cichlasoma, Acara, Hemichromis, Astronotus, Symphysodon stb.) találjuk. A Symphysodon és Astronotus nemzetségeknél (diszkoszhalak és márványsügérek) a szülőpáros ivadékgondozásnak egészen különleges megnyilvánulását tapasztalhatjuk: a zsenge ivadékok a szülők bőrén termelt tápdús váladékból táplálkoznak. Míg tehát az apai családoknál az ivadék védelme a revieroltalmazás másodlagos következménye, addig az anyai és a szülőpáros családoknál az ivadék gondozása elsődleges, független a reviertől.

218. ábra. A vízen kívüli növényekre ragasztják ikráikat az apai családot alkotófecskendező pontylazacok (Copeina arnoldi)

219. ábra. Az egyiptomi szájköltőhal (Haplochromis multicolor) nőstényének szájürege — fejlettebb ivadékok tömegével

Az ivadékgondozó halak közt vannak gödörbe ikrázók, mint az apai családot alkotó naphalak, díszsügérek; ikráikat vízen kívüli növényekre ragasztók, mint, az apai családot alkotó fecskendező pontylazacok; ikráikat víz alatti növényekre ragasztók, mint az apai családot alkotó Pyrrhulina pontylazacok; barlangszerű üregben ikrázók, mint az apai családot alkotó nandidák; habfészket építők, mint az apai családot alkotó labirinthalak; növényi anyagokból ikrafészket építők, mint az apai családalkotású pikók; ikráikat gödörbe ragasztók, mint a hosszan elhúzódó ivadékgondozású anyai-, apai-, vagy szülőpáros családokat alkotó cichlidák; szájban költők, mint az anyai- vagy apai családokat alkotó szájköltő cichlidák és szájköltő betták. Az ivadékgondozás sajátos formája az anya testén belüli ivadékvédelem, melyet az elevenszülő fogaspontyoknál vagy az elevenszülő félcsőrös csukáknál tapasztalhatunk. Az ivadékgondozás egyszerű, az ikra számára csupán a kikelésig védelmet biztosító formáját láthatjuk az ökléknél, ahol a nőstény hosszú tojócsöve segítségével a festő- vagy tavikagyló kopoltyújának légző- csövébe rakja petéit, a hím azokat megtermékenyíti, és a „dajka” védelme alatt

435

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

kelnek ki. E sajátos szaporodási szimbiózisnál (a kagyló lárvái ugyanis a hal bőrében fejlődnek) a kagyló puszta jelenléte szexuális serkentő tényező az ivarérett ökle számára, mely a másik ivarú hal távollétében is már ki tudja váltani az ívásra utaló tüneteket (tojócsőhosszabbodás, nászszíneződés). Az ivadékgondozás tartama szerint a következő fokozatokat különböztetjük meg:

1. az ikrák őrzése kikelésükig, 2. az ikrák és az ivadék őrzése utóbbiak „elúszásáig”, 3. az ikrák és az ivadék őrzése utóbbiak „elúszása” után is. Az akváriumi haltenyésztésben a természetes szaporodási folyamatoktól bizonyos eltérések lehetnek, amelyek a mesterséges viszonyokból adódhatnak. Az akváriumban az ikrázó halnak gyakran nincs meg a lehetősége arra, hogy ivari partnerét maga válassza. Ezen a körülményen úgy segíthetünk, hogy ugyanazon fajból több egyedet tartunk együtt, és azokat a tenyészállatokat rakjuk át közülük a tenyészmedencébe, amelyek egymás iránt fokozott párzási vonzalmat tanúsítanak. Az akváriumi halak továbbá csak medencéjükben kereshetik megfelelő ivóhelyüket. A szaporító medence berendezése és a halak ún. „tenyésztésre való kihelyezése” a természetben folyó ivóhely felkeresésével járó környezetváltozást kívánja helyettesíteni. A díszhaltenyésztők a tenyészállatokat gyakran szinte szünet nélkül igyekszenek tenyésztésben tartani, tekintet nélkül azok természetes nyugalmi idő szükségletére. Ilyen periódusokat közbeiktathatunk a különnemű halak szétválasztásával, továbbá a vízhőmérséklet csökkentésével, a víz összetételének megváltoztatásával, és az etetés mérséklésével. A DÍSZHALTENYÉSZTÉS ÖRÖKLÉSTANI ALAPJAI A díszhaltenyésztő egyrészt arra törekszik, hogy a természetből akváriumi környezetbe telepített halat generációk hosszú során át eredeti típusos faji jellegében (a vad forma alkati és színezeti bélyegeiben) tartsa fenn. Másrészt igyekszik a törzsformából különféle célirányos tenyésztési beavatkozással új tenyészformákat, tenyészváltozatokat kitenyészteni, amelyek a vad formától alakban, színezetben, egyik-másik testrész alakulásában térnek el. A kitenyésztett újforma megőrzése, esetleg továbbnemesítése minden következő tenyésztési akció előtt az akvaristát újabb meg újabb feladat elé állítja. Mindehhez bizonyos örökléstani (genetikai) ismeretre van szükség, mert a célirányos tenyésztési módszerek a genetikai törvényszerűségek gyakorlati alkalmazását jelentik. Öröklődésen azt a biológiai jelenséget értjük, hogy az utódokban az elődök tulajdonságai megjelennek. A szülő nem végleges „kész” tulajdonságokat adat utódjának, hanem csak meghatározott tendenciájú jellegeket, amelyek belső (genetikai és fiziológiai) és külső (ökológiai) viszonyok között realizálódnak. Az elődökhöz való hasonlóság kibontakozását öröklöttségnek, genotípusnak nevezzük. Az öröklöttség hordozója nagyobbrészt a sejtmag, illetve annak fajonként meghatározott számú és alakú részei, a kromoszómák, de ebben a citoplaz-

436

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

mának is szerepe van. A Betta splendens ivarsejtjei például 21 kromoszómát tartalmaznak, s ezek a két ivarsejt egyesülésekor visszanyerik a Betta testi sejtjeire jellemző 42 (21 pár) kromoszómaszámot. A kromoszómákon belül az egyes tulajdonságok feltételezett elemi egységei a gének (faktorok), amelyek az utódban a tulajdonságok megnyilvánulásának jellegét megszabják vagy befolyásolják. A gének dezoxiribonukleinsav-tartalmú anyagi egységei az átöröklésnek. A genotípus jelentős része a legközelebbi nemzedékben nem feltétlenül érvényesül (manifesztálódik), hanem több nemzedéken át kisebb-nagyobb része lappangó (latens) maradhat, és ilyenkor csak a későbbi nemzedékek valamelyikében jelentkezik. A genotípus érvényesülő része, valamint a kizárólag környezeti hatásra létrejövő változások alkotják a megjelenési típust vagy fenotipust. A fenotípus tehát — amely a manifesztálódott genotípus és a paratípus együttese — a hal látható vagy mérhető alaktani és élettani bélyegeinek az összessége (pl. a hal termete, formája, úszóinak hossza, színe stb.). A hal elkülöníthető öröklődő tulajdonságai, amelyeket a genetikában jegyeknek vagy bélyegeknek nevezünk, lehetnek minőségiek (kvalitatívok) és menynyiségiek (kvantitatívok). A díszhaltenyésztésben a minőségi bélyegek a legfontosabbak, mert ide tartoznak a színek, a rajzolatok, az úszók alakja, testformák stb. Amennyiségi bélyegek leginkább csak az úszók és a törzs méreteiben nyilvánulnak meg. Ha a szülők az adott bélyegre (tulajdonságra) nézve azonosak és így megtermékenyített petéjük (a zigóta) kétszeresen tartalmazza ugyanazt a genetikai bélyeget, akkor azt homozigótának nevezzük. Ha azonban a két szülő ivarelemei az adott tulajdonságra nézve különböznek, akkor az ilyen zigótát illetve a belőle kialakuló utódot heterozigótának mondjuk. A zigótában egy-egy tulajdonság (bélyeg) egymással találkozó anyai és apai hordozóit álléleknek nevezzük; ezek lehetnek ellentétpárok vagy egymásnak megfelelők is. Ha a heterozigótában az egyik tulajdonság (vagyis egyik alléi gén a másikkal szemben) uralkodóvá válik (dominál), akkor az utód a megfelelő tulajdonságban ahhoz a szülőhöz hasonlít, amelyiktől kapta. A zigótában jelen volt, de háttérben maradt másik tulajdonságot (allélt) recesszívnek, a felülkerekedő gént, ill. tulajdonságot pedig dominánsnak nevezzük. A guppi (Lebistes reticulatus) néhány tulajdonságpárjának átöröklése: domináns vad-szürke szín vad-szürke szín „arany” (narancssárga) szín vad-szürke szín albino lekerekített farkúszó lekerekített farkúszó lekerekített farkúszó kardfarkú úszóforma hiánya farkúszó egyszerű normál színeződése a nősténynél normál és törpenövés

recesszív „arany” (narancssárga) szín világossárga szín világossárga szín (színsejtek nélküli fehér alak) hegybefutó farkúszó fátyolfark-úszó kardfark-úszó kardfark-úszó színes (fekete, sárga stb.) foltok a nőstény farkúszójában óriásnövés

437

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A sziámi harcoshal (Betta splendens) néhány tulajdonságpárjának átöröklése : domináns

recesszív

eredeti vad színezet acélkék szín zöld szín csau (vörösbarna) szín

bármely kitenyésztett színnel szemben zöld szín csau (vörösbarna) szín fehér szín (fehér törzs, kékes vagy pirosas úszók, fekete szemek)

A domináns öröklésmenetre jellemző, hogy a második nemzedékben a külsőleg megállapítható bélyegek megoszlása úgy aránylik egymáshoz, mint 3. az 1-hez (75% a 25%-hoz). A keresztezésben (jele X) használatos nemzedékjelölésekben a tiszta származéksorú szülők nemzedékét P-vel (parentális), az első utódnemzedéket Figyel (filiális), a második utódnemzedéket pedig F2 vel jelöljük. Ha például acélkék (domináns) és fehér (recesszív) Betta szülőket keresztezünk, az F1 utódok 100% acélkék színűek lesznek, az F2 utódok közül azonban 75% acélkék és 25%

220. ábra. A közönséges szivárványos guppiból (Lebistes reticulatus) progresszív szelekcióval és mutáns fenotípusok, plusz - variánsok beltenyésztésével lérehozott standard guppi-tenyészformák

438

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

fehér színű lesz. Ivarilag a megoszlás : valamennyi nőstény (50%) kék, további 25% kék hím, és a fennmaradó 25% fehér és mind hím egyed. A szín és az ivar átöröklése közt — mint később részletesebben látni fogjuk — viszonosság áll fenn. A recesszív tulajdonság allél génje csak homozigóta állapotban vagy a mászik allél gén hiányakor hozza létre a meg felelő recesszív fenotípust. Így érthető, hogy a guppi kitenyésztésében elérni kívánt újszerű tulajdonságok (az óriásnövekedés, a hímek fátyol-, kard-, líra- stb. farkúszója, színeződés a nőstény farkúszóján stb.) — amelyek mind recesszívek — csak nehezen, szívós tenyésztői munkával tehetők az új törzsben öröklődővé (homozigótává). Itt többszörös visszakeresztezéses beltenyésztéssel lehet a recesszív tulajdonságot a törzs minden egyedén láthatóan rögzíteni. Ha például a Xiphophorusokon (X. helleri, X. macula-tus) valamilyen új színt akarunk állandósítani, akkor a kívánt színű állatot az egyszerű színű másik ivarúval pároztatjuk. Az első nemzedékből (F1) a kívánt szint (pl. feketét) képviselő szülővel ellentétes ivarúakat (példánknál a nőstényeket), amelyek külsőre már legjobban az új szín felé hajlanak, ezzel a szülővel (vagyis itt az apával) visszakeresztezzük. Az így nyert második nemzedékből (F2) a kívánt színhez legjobban hasonlító példányokat a nagyszülővel (példánkban az első apával) keresztezzük vissza, majd ezek leányai közül (F3) is a legmegfelelőbb színűeket immár a dédszülővel (tehát még mindig az első apával) pároztatjuk. E harmadik visszakeresztezésből származó utódok (F4) többnyire már jól öröklik a kívánt színt, mert sikerült azt állandósítanunk, az egész törzsön belül homozigótává tennünk. Ha e negyedik nemzedék tiszta vérvonalú tenyésztésére ügyelünk, tehát nem engedjük más örökítő anyagú, azonos fajú 221. ábra. Az albinizmus öröklődése a guppin (Myron állatokkal keveredni, Gordon nyomán)

439

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

akkor a további generációk már mind a kívánt színt öröklik. Gyakran előfordul az olyan átörökítési forma is, hogy a heterozigóta a két szülő ellentétes (domináns — recesszív) tulajdonsága között átmeneti fenotipusos bélyeget mutat. Ezt a közbülső öröklésmenetet intermediernek nevezzük. Ilyenkor az F2-ben az 1:2:1 arány mutatkozik a recesszív : domináns: intermedier fenotípusok közt. Így például a vörös és fehér Betta keresztezéséből rózsaszín (hússzínű) intermedier utódok, az acélkék és a zöld Bettákéból pedig zöldesbe hajló tompakék utódok születnek. Az eddig ismertetett szabályszerű öröklésmódokkal szemben előfordulnak az átöröklésben olyan esetek is, amikor az utódok a szülőktől és a közvetlen ősöktől egyik-másik tulajdonságban, vagy több külső és belső bélyegben egyaránt feltűnően eltérnek. Ezek két nagy csoportra oszthatók. A hirtelen megváltozások egyik csoportját a mutációk alkotják, amelyekben egy jelleg viszonylag szilárd állapotból az előzőtől élesen különböző, viszonylag stabil új állapotba hirtelen megy át. A megváltozások másik csoportjába az öröklődő adaptív variációk tartoznak, amelyek megváltozásának lehetőségeibe a külső körülmények beleszólnak.

222. ábra. A színek (rajzolat) nemhez kötött átöröklése a guppin (Myron Gordon nyomán)

440

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A díszhaltenyésztésben mindkét öröklődési megváltozásnak jelentős szerepe van az új akváriumi tenyészformák előállításában. Már a régi kínaiak által kitenyésztett aranyhal is tulajdonképpen az ezüstkárász öröklődő adaptív színvariációjából, — a természetben magától keletkezett — színváltozatából származik, amelyet a kínai tenyésztők progresszív szelekcióval (a kívánt tulajdonság elérése felé haladó kiválogatással) és beltenyésztéssel rögzítettek. Mutációs alakok viszont a fátyolos úszójú vitorláshalak, a lírafarkú Mollienisiák, az oroszlánfejű (fejtetőjükön bőrsarjadzásokat viselő) aranyhalak, és még sok más akváriumi tenyészforma. Az ilyen mutációs egyedek többnyire a tömegtenyészetben bukkannak fel, amin azt értjük, hogy a díszhaltenyésztő bizonyos fajból rendszeresen nagyszámú utódot nevel. Az akváriumban, illetve több medencében felnevelt népességből, populációból azután kikeresi az elődöktől eltérő, az akvaristák számára tetszetős vagy érdekes, szokatlan új formájú, úszóalakulású, színű stb. egyedeket. A mutációs egyedeket — amelyek kiválogatása a dísz- haltenyésztésben tehát a fenotípus vizsgálata alapján történik — végül is izolálja és továbbtenyészti. Az így keletkezett új tulajdonság már a következő nemzedékben öröklődik, legfeljebb pluszvariánsait (a tulajdonságot legintenzívebben vagy legnagyobb méretében képviselő egyedeket) kell a következő nemzedékekből kiemelni, s az új tenyésztörzset az adott tulajdonság tekintetében megerősíteni. Más a helyzet az öröklődő adaptív tulajdonságokkal. Ezeket a rájuk kedvezően ható tényezőkkel kell minden esetben manifesztálni (p1. bizonyos hőmérséklet, megfelelő méretű medence, meghatározott táplálás, mérsékelt vagy kedvezőbb mozgásviszonyok stb. biztosítása). Ilyen öröklődő adaptív variációk a fátyolos úszójú kitenyésztett Betták, amelyek hímjeiben megvan az örökletes hajlam a hosszú („fátyolos”) úszók létrehozására, de annak kifejlődését megfelelő külső hatásokkal (szűk üvegekben elkülönítve, mérsékelt etetés, az egymással imponáló vetélkedést folytató hímek úszóinak gyakori szétfeszítési edzése érdekében e hímek üvegeinek egymás mellé állítása stb.) kell realizálni. Igen figyelemre méltó a díszhalak ivarhoz kötött öröklődésének jelensége. Ez legjellegzetesebb az elevenszülő fogaspontyokon. A guppi (Lebistes reticulatus) pompás színfoltjai például csak a hímeken jelentkeznek, mégis kizárólag a nőstényeken keresztül öröklődnek. A színfoltok tehát a nőstény genotípusában receszszívként, míg a hímekében dominánsként szerepelnek. Az ivart meghatározó ún. ivari vagy sex kromoszómák a nőstény halakban párosak (jelzésük XX) és morfológiailag megegyeznek egymással; a hímekben az ivari kromoszómák páratlanok és eltérő alakúak (X Y). A spermiumok (ondósejtek) ennek megfelelően vagy X vagy Y kromoszómát tartalmaznak. Ezt a jelenséget hím digaméciának nevezzük. Az ivart meghatározó kromoszómákhoz gyakran más tulajdonságok (például a szín) örökítése is tartozik. A női digaméciánál, amelynek a hím digaméciával való váltakozását Gordon a Xiphophorus (Platypoecilus) maculatuson figyelte meg, az ivari kromoszómák éppen fordítottak. Itt e kromoszómák betűjelzése is más: az X = Z-nek, az Y = W-nek felel meg. Így női digaméciánál a nőstény ivari kromoszómapárja ZW, a hímé pedig ZZ. Gordon felfedezése 1946—47-ben a szerdetermináció megfordulásáról nagy feltűnést keltett. Akváriumi genetikai vizsgálataival kimutatta, hogy a Xiphophorus maculatus („platy”) szabadbál begyűjtött mexikói egyedeiben

441

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

női digamécia fordul elő, az akváriumi tenyésztésben pedig mindig hím digamécia mutatkozik. Azt is megállapította továbbá, hogy e halfaj földrajzi helyenként is nagyfokú változatosságot mutat az ivari kromoszómák tekintetében : Földrajzi előfordulási formák: ♀ Rio Jamapa öblében (Mexikó) élő vad-”platy” ………………………XX Rio Coazacoalcos öblében (Mexikó) élő vad-”platy” ……………….XX Brit Hondurasban élő vad-”platy” …………………………………… WY

♂ XY XY! (erős hím) YY

A „platykban” a hím és női digamécia kombinálódását Gordon kísérletileg is igazolta. A Brit Honduras-bele WY ivari kromoszómapárú nőstényt mexikói hímmel (XY) keresztezte. Az ivadékok a következő négyféle változatot adták: XY WX

valamennyi ♀

és XY YY

valamennyi ♂

Ezután a WX nőstényt visszakeresztezte az eredeti mexikói XY hímmel, s ekkor 3:1 (hím: nő) ivararányt kapott. A hal ívarát ezek szerint az ivari kromoszómái és az autoszómái (az ivar szempontjából közömbös kromoszómák) közti arány határozza meg. Mindamellett az autoszómákban is fel kell tételeznünk olyan tényezőket, amelyek az ivari megoszlást realizálják, illetve módosítják. A szexkromoszómákhoz kapcsolódó — velük azonos arányban, illetve hatásban átöröklődő — egyéb tulajdonságok közös öröklődési mechanizmusára kitűnő példa Gordon következő kísérlete. A Xiphophorus (Platypoecilus) maculatus akváriumi nőstényét (ZW) keresztezte feketén pigmentált homogamétás (ZZ) hímmel, mire a hím digamécia tükörképét kapta. Ez a női digamécia reciprok keresztezésben az F1 nemzedékben a fekete szín mindkét ivarhoz valókapcsolódását (ún. cikcakk vagy criss-cross szabály) mutatja, de a hemizigócia(az a körülmény, hogy az X kromoszómának nincsen párja) természetesen a nőneműek hasadási arányát módosítja (lásd a 223. ábrát). A nem kitenyésztett, tehát az eredeti faj vadon élő törzsalakjából leszármazott akváriumi utódok populációjában a tenyésztőnek mindig számolnia kell olyan egyedek felbukkanásával, amelyek a kiváló szülőktől várt jó tulajdonságokkal szemben színezetben, alakban, növekedési ütemben, a betegségekkel szembeni ellenállóképesség tekintetében stb. alul maradnak. Ezek azok a példányok, amelyeket a továbbtenyésztésből feltétlenül ki kell zárni. A tenyésztő számára fontos bélyegekben homozigótává nem alakított, tehát természetes formában tenyésztett halakat már eleve kevert örökítésűeknek kell tekintenünk, amin azt értjük, hogy a megtermékenyítéskor olyan anyai és apai tulajdonságok kerülnek össze, amelyek egymással nem teljesen egyeznek. Tisztán örökítő halakat — egyöntetű örökítőanyaggal — csakis folyamatos progresszív kiválogatással, a kívánt jegyeket

442

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

magukon viselő szülők, nagyszülők és dédszülők egyikével való visszakeresztezéssel, tervszerű beltenyésztéssel lehet előállítani.

223. ábra. a) A Xiphophorus (Platypoecilus) maculatus ivarhoz kötött öröklődése (női digamécia); b) reciprok keresztezésben. A fekete szín a fekete pigmentációt jelzi (Myron Gordon nyomán)

443

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

AZ AKVÁRIUMI HALAK TENYÉSZTÉSÉNEK TECHNIKÁJA Az akvarisztikában megkülönböztetünk természet utáni (természetes) és alkotó (új formákat előállító) tenyésztői munkát. Az utóbbit — miután a természetesen létrejött formák és színek „megjavítására” törekszik — nemesítésnek is mondjuk. A tenyésztésen nem csupán magát a szaporítást értjük, hanem azt a komplex gondozási folyamatot, amely három egymást követő szakasza a következő: 1. előkészítő szakasz, 2. szaporítási szakasz, 3. ivadéknevelő szakasz. I. A DÍSZHALTENYÉSZTÉS ELŐKÉSZÍTŐ SZAKASZA Az előkészítő szakasz a tenyésztési cél meghatározásával, a tenyésztés megtervezésével kezdődjék. Mi sem igazolja jobban ennek szükségességét, mint az a számos hibás alkatú, a faj eredeti típusától elütő, torz formájú, a tenyészforma jellegétől is merőben eltérő, kevert örökítő anyagú díszhal, amelyet főleg kellő tapasztalat nélkül dolgozó, tervszerűtlenül tenyésztő akvaristáknál (nem ritkán meg szaküzletekben is) láthatunk. Az alkalomszerű, pusztán az adott ivarérett hal- párra szorítkozó, tenyészkiválasztási előkészületek nélkül ívatott — vagy egyszerűen összezárt — szülőktől többnyire ilyen silány ivadékállományt nyerhetünk. Az akvarista azután rendszerint a beltenyésztést okolja a hibákért, s állandóan „importhalakkal való vérfrissítésre” áhítozik, mint egyedüli „csodaszerre”. Valójában a beltenyésztés nem okolható az utódok alkati és szervezetbeli fogyatékosságainak bekövetkeztéért, hiszen beltenyésztés nélkül sohasem sikerült volna újabb meg újabb tenyészformákat előállítani és tiszta örökítésű törzsállományban tartani. A beltenyésztéssel, melyen közös szülőktől származó utódok nemzedékeken át egymásközti szaporítását, új tulajdonság örökletes rögzítésénél az illető bélyeget viselő szülővel, nagyszülővel, sőt dédszülővel való visszapároztatását értjük, egyaránt homozigótává tehetjük valamely hal jó és rossz tulajdonságait. Ha azonban a rossz tulajdonságokat (hibás alkati és színezeti vonásokat, a rossz növekedést, betegségekre való hajlamot stb.) képviselő egyedeket szigorúan kiszelektáljuk és mindig csak a jó tulajdonságokat egyesítő egyedeket válogatjuk ki szülők gyanánt, akkor a beltenyésztés káros következményeit nemcsak, hogy elkerüljük, hanem a dísz-haltenyésztés igen célravezető eljárását leljük benne. Az akvarisztikában is érvényes az az általános, minden élőlényre vonatkozó genetikai tapasztalat, hogy különféle környezetből, pl. egymástól távoli helyről szárinazó, egy fajon belüli szülők, vagy egymáshoz rokonságilag közelálló szülők (pl. egyazon nemzetségen belüli fajok, mint a Xiphophorus helleri X Xiphophorus maculatus) keresztezéséből származó hibridek vagy bastardok gyakran mindkét szülő eredeti típusjellegénél bizonyos, sajátságokban kedvezőbb tulajdonságokkal rendelkeznek, de ez a hibridizáció a díszhaltenyésztésben csak akkor hoz valóban kívánatos eredményt, ha 1. az utódok a szülőknél jobb növekedési, alkati, színezeti, ellenállóképességi és termékenységi tulajdonságokat nyernek (fajon belüli távolabbi alakok, ún. lokálformák esetében), vagy 2. ha az előállított új tenyészforma nem a két alapfaj előnytelen bélyegeinek, tulajdonságainak keveredését(tenyészjelleg nélküli kor-

444

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

csok), hanem valamely dísztenyésztési szempontból kedvező (alkatilag, formailag vagy színezet szempontjából tetszetős új fenotípus) megjelenését produkálta. Ha valamely halfaj import példányával végzett ún. „vérfrissítés” előnyös hatását mégis szembetűnően tapasztaljuk, akkor ez főleg annak tudható be, hogy az akvaristák többsége a hosszú nemzedékeken át folytatott baltenyésztő munkája során nem végez szigorú tenyészkiválasztást, s így az akvárium kedvezőtlen hatásai miatt bizonyos bélyegekben fogyatékossá vált szülők már az állomány zömének kisebb-nagyobb fokú leromlását eredményezték. A díszhal-tenyésztő munkájában ezért alapvető fontosságú a tenyészcélnak legjobban megfelelő szülők kiválasztása. A tenyésztés megtervezésekor mindenekelőtt el kell döntenünk, hogy milyen halfajt akarunk természetes formában tenyészteni (a természetes szaporodásmód akváriumi reprodukálása), avagy milyen tenyészváltozatot kívánunk a már kitenyésztett törzsalakjában fenntartani vagy tovább nemesíteni, illetve milyen alapanyagból (milyen szülőktől) szándékozunk új tenyészformát előállítani. E tekintetben elsősorban saját érdeklődési irányunk, ízlésünk vagy tenyésztői ambíciónk a mérvadó, de a kérdés eldöntésébe bizonyos feltételek is beleszóllak. Ilyen feltétel pl., hogy kezdő tenyésztő ne fogjon hozzá igényes, ún. „problémahalak” tenyésztéséhez, mert egyrészt a várható kudarcok esetleg kedvét szegik, másrészt könnyebben tenyészthető fajok (pl. guppi, kardfarkú hal, zebra dánió, paradicsomhal stb.) szaporítása és felnevelése során jobban el tudja sajátítani a tenyésztői gyakorlatot, s az eredmény fokozatosan nehezebb feladatokra serkenti. A tenyésztendő hal fajának megválasztását az is megszabja, hogy a szaporításához és az ivadék felneveléséhez van-e megfelelő medence és egyéb szükséges felszerelés (pl. szellőztető, vízszűrő és fűtőkapacitás). Ha az illető fajnak nagyszámú, gyorsan fejlődő ivadéka van, mint pl. a vitorláshalnak, akkor a sok ivadék felneveléséhez megfelelően tágas, nagy medence szükséges. Számoljunk azzal, hogy kisebb szaporítómedencéből az ivadék egy részét egy vagy több kisebb nevelőmedencébe kell telepíteni. Különösen akkor gondoljuk meg alaposan a medencekapacitás adta lehetőségeket, ha az éppen tervezett tenyésztésen kívül más halakat is gondozunk, amelyektől időközben szaporulatot remélünk (pl. elevenszülő fogaspontyoktól, vagy időközben beikrásodó más haltól). Ha a tenyésztendő halfaj szaporításához speciális feltételek szükségesek (pl. igen lágy víz, tőzegkezelés, műlevél, agyagcserép, a medence fenekét beborító ikráztató növény, gyökércsomó stb.), akkor ezeket is vegyük számításba: rendelkezünk-e velük, illetve időre be tudjuk-e ezeket majd szerezni? Az egyik talán legfontosabb tervezési probléma az ivadék táplálékának biztosítása. Különösen az apró, zsenge ivadék nem bírja az éhezést; olykor néhány órás táplálékkiesés miatt már éhen pusztulhatnak. Amint a tenyésztők hangoztatják: „az ivadéknak mindig a táplálékban kell úsznia”. Ezért a tenyésztés megtervezésekor táplálékellátási lehetőségeinkkel is feltétlenül számoljunk (infuzória etetési szakasz utáni Artemia-naupliuszok, keltető-edénykapacitása). Inkább halasszuk el a tenyésztés időpontját olyan időszakra, amikor már a szabadból is be tudjuk gyűjteni a megfelelő nagyságrendű ivadékeleséget.

445

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Végül ha kereskedelmi forgalom számára valamely halfajból nagyobb mennyiségű ivadékot akarunk tenyészteni, akkor előzetesen tájékozódjunk, hogy szükség van-e a díszhalpiacon a szóban forgó halra. A tenyésztés megtervezéséhez tartozó feladat még a tenyésztendő faj vagy fajok szaporításához és ivadékuk felneveléséhez szükséges medencék, eszközök, anyagok (többek között a tenyészvíz elkészítéséhez szükséges „alap-víz” mennyiség), ivadékeleség-tenyészetek, és az ivadék planktoneleségének begyűjtésére szolgáló gyűjtőfelszerelés számbavétele. Meg kell vizsgálni, hogy ezekből mit kell meg beszerezni, és milyen mennyiségben. Ilyenkor már 3 különböző rendeltetésű és méretű medencére lesz szükség. Elevenszülő halak (pl. guppi) tenyésztéséhez már induláskor 3 medencével számoljunk. Az 1.-ben lesz a tenyészpár, a 2.-ban az előző pár első nemzedékének megtermékenyítetlen nőstényei, a 3.-ban pedig az első nemzedék hímjel. Ez tehát a kezdet. Azután hamarosan újabb medencékre lesz szükségünk. Egy új elevenszülő fogasponty törzs kitenyésztéséhez — ha racionálisan gazdálkodunk és idejében selejtezünk —átlag 10 tenyészakvárium elegendő. Ezek gyakran csak 10-15 literes üvegkádak, ámde ha valaki pl. nagytestű guppi- hímek nevelésére törekszik, semmi esetre se használjon túl kicsi medencéket, s egyúttal kerülje halai zsúfoltságát is. Az előkészítő szakasz teendői közé tartozik a kiválasztott faj vagy fajok természetes igényeiről, tartásának és tenyésztésének eddigi tapasztalatairól szóló szakirodalom alapos tanulmányozása. Ilyen tanulmány már a tenyésztendő faj kiválasztásához is szükséges. A szakirodalom tanulmányozása révén sok bizonytalan tapogatózástól, kudarctól kímélhetjük meg magunkat. Ha olyan faj tenyésztését kíséreljük meg, amelyre a szakirodalomban nem találunk elegendő adatot, tenyésztési ismertetést, akkor igyekezzünk a hozzá rokonságilag közelálló fajok vagy az illető hal nemzetségének (genus) tartását és tenyésztését tanulmányozni, hogy legalább tájékoztató támpontokat nyerjünk a tenyésztés helyesnek ígérkező beállításához. E munkát illetően az olvasó a jelen kötet megjelenését követő, az akváriumi halak fajonkénti leírását, tartását és tenyésztését magában foglaló második kötetben fogja megtalálni a tenyésztésre vonatkozó részletesebb ismereteket. A tenyésztendő halfaj beszerzésénél sohase törekedjünk tenyészérett, „biztosan bevált” (már szaporított) pár beszerzésére. A szaküzletekben olykor-olykor eladásra kerülő idősebb állatok többnyire már kevésbé alkalmasak szaporításra. Különben sem sokat érnénk vele, mert az idősebb állatok a szállítást és az új környezetet megsínylik, s nehezebb alkalmazkodó képességüknél fogva esetleg teljesen elveszíthetik további szaporodási hajlamukat. Egyébként az ilyen tenyészpárra „tenyésztési garanciát” különben sem kaphatunk, hiszen az a pár, amely az előző tenyésztő akváriumának vizéhez, táplálási, megvilágítási, gondozási viszonyaihoz alkalmazkodott, az új helyen mindenképpen bizonyos fokú új környezethatás közé kerül, amelyhez csak fiatal, életerős állatok tudnak alkalmazkodni. Ezért leghelyesebb, ha magunk neveljük a tenyészállatokat, s a tenyészteni kívánt faj 8-12 hetes korú ivadékaiból 8-10 darabot szerzünk be. Igyekezzünk kifogástalan külsejű, hibátlan testalkatú és úszóformájú egészséges, életerős ivadék példányokat kiválasztani, s azokat a szakirodalom

446

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ban közölt optimális tartási feltételek között felnevelni E tekintetben főleg a kedvező vízösszetételre, vízhőmérsékletre, a jól emészthető, változatos élőeleség etetésre legyünk fokozott figyelemmel. Óvjuk tenyészállatjelöltjeinket a legcsekélyebb megbetegedéstől is, mert az egyszer megbetegedett halak, ha sikeresen meg is gyógyítottuk őket, egész életükre elveszíthetik szaporodóképességüket! Az elevenszülő fogaspontyokat, mihelyt a legelső ivari bélyegeket észleljük, nyomban különítsük el nemek szerint, nehogy a korán ivaréretté serdülő nőstények idő előtt a nem kiválasztott hímektől termékenyüljenek. Az ikrázó halak közül a nem csapatban élők egyik-másik családot alkotó fajában is tanácsos a már serdülőkorban megkülönböztethető nemeket a tenyésztésig elkülöníteni, hogy így a jó párokat tenyésztésre kiválaszthassuk. Az ilyen ivari elkülönítő nevelés fokozza a tenyészérett állatok szaporodási hajlamát. Együtt nevelve a viszonylag korán ivaréretté, de tenyészéretté még nem vált nemeket, korai kergetőzéseik, „nász-próbálkozásaik” a tulajdonképpeni szaporodásig kimerítheti vagy egymás iránt többé-kevésbé közömbössé teheti e fiatal tenyészállatokat. Erre a Bettáknál, a Cichlasoma, Acara fajoknál és más nagyobb cichlidáknál, általában az ún. „korán hajtó” díszhalfajoknál ügyeljünk. Jó tenyészállatokká csak az olyan halak válhatnak, amelyek ivadékkoruk óta a változatos kosztot sohasem nélkülözték, de túletetésben sem részesültek, tehát el nem híztak, amelyek mindvégig megkapták a normális fedődésükhöz szükséges minőfeltételeket (megfelelő növekedési tér, kedvező vízösszetétel, vízhőfok, speciálisan igényelt búvóhely vagy tágas kiúszótér stb.), de e téren sem túlzott”edzésben”, sem túlzott elkényeztetésben nem részesültek Amennyire helytelen tehát a tenyésztésre szánt halakat az optimális tartási- hőmérsékletnél alacsonyabb hőfokon nevelni, ugyanennyire káros a „jól tartás” reményében annál magasabb hőfokon tartani A szaporítási környezetviszonyok közt gondozott állatok a tenyésztésre való kihelyezésük után gyakran kudarcot vallanak, mert az ívás kiváltásához szükséges serkentő környezetfaktorok — mint az eredeti előfordulási helyükön az esős évszakkal járó vízlágyulás, vízfrissülés, a vízhőmérséklet jelentékeny emelkedése stb. — nem érvényesülhetnek. Az előnevelés és a tenyésztésre való kihelyezés környezet- viszonyai közt tehát határozott különbségnek kell lenni, hogy a hal szaporodási készségét serkentő környezeti faktorok érvényesüljenek II. A DÍSZHALTENYÉSZTÉS SZAPORÍTÁSI SZAKASZA Ez a szakasz a tenyészmedence előkészítéséből (fertőtlenítés, berendezés) és az alkalmas tenyészpár kiválasztásából, ill. szaporításából áll. A tenyésztéssel rendszeresen foglalkozó akvaristák általában a hosszú, alacsony akváriumot használják a tenyésztéshez. Méretarányai a hosszúság: szélesség : magasság sorrendjében 5 :1,5 : 1, magassága pedig nem több 15 cm-nél. A hosszú medence bőséges teret biztosít a szabadon ikrázók nászmozgásának, a hím kergetőző udvarlásának, csekély magassága pedig az alacsony vizet igénylő zsenge ivadék könnyebb kezelésének. Különösen alkalmas az ilyen tenyészmedence az olyan halak szaporítására, amelyektől egy-egy ikrázásból nagyszámú ivadék származik. Mindamellett, nem állíthatnánk, hogy minden dísz-

447

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

halfaj számára az ilyen tenyészmedence volna a célszerű, hiszen nagyobb testű, tehát az íváshoz magasabb vizet kívánó fajoknak (pl. Pterophyllum, Metynnis, Astronotus, Scatophagus, Symphysodon stb.) már inkább tágas, nagy medencét kell beállítani, mely egyben az ivadék felnevelésére is szolgál. Az apróbb testű, speciális vízbeállítást és fokozottabb higiéniás viszonyokat igénylő „problémahalakat” szívesebben tenyésztik a kisebb, 5-15 literes medencékben, üvegkádakban stb. Ezekbe kevés desztillált vagy műgyantával előállított alap-vizet kell felhasználni, s az aprótestű tenyészállatok nem fáradnak ki a — hosszabb medencében előforduló — túl sok kergetőzésben, s letakarásuk, kezelésük és ellenőrzésük egyaránt könnyebb, mint a nagyobban. Az elevenszülő fogaspontyok szaporításához is alkalmasabbak a kisebb tenyészakváriumok. Külföldön kisebb tenyészmedencék céljára a törékeny öntöttüvegű akváriumok helyett már egyre elterjedtebben az egy anyagból sajtolt, átlátszó falú műanyag akváriumokat használják. A kisméretű tenyészakváriumok felhasználásánál azonban már eleve azzal kell számolnunk, hogy azt csupán a szaporításra és a kikelt ivadék előnevelésére fogjuk felhasználni, míg az ivadék néhány hetes kortól való továbbnevelését — a jobb fejlődési lehetőség és a megnövekedő térigény miatt — nagyobb, tágasabb medencébe, esetleg több közepes méretűbe való áthelyezéssel oldjuk meg. A tenyészmedencét berendezése előtt fertőtlenítsük (legcélszerűbb a Neomagnol: 1 tabletta 5 literenként, esetleg Xantakridin: 0,5 g 25 1 vízre), szükség esetén még a konyhasó is megfelel (250 g 51 vízre). Ugyanígy fertőtlenítsünk minden használatra kerülő segédeszközt. Utána tiszta vízzel néhányszor öblítsük át mind a medencét, mind az eszközöket. Ez a higiénés előkezelés nem szükséges az elevenszülő fogaspontyoknál és a kevésbé érzékeny ikrázóknál ,(pl. a labirinthalaknál) sem. Annál fontosabb a baktériumokra és véglényekre felettébb érzékeny többi ikrázó halnál (általában az ikrázók többségénél), ahol ennek végrehajtása a jó eredmény egyik lényeges tényezője. A tenyészmedencét lehetőleg úgy helyezzük el, hogy minden oldaláról áttekinthessük, és a „forgalomtól” félreeső, nyugodt helyen álljon. A tenyészmedence berendezésének a szaporítandó halfaj szaporodásmódjához, speciális ívási környezetigényeihez kell alkalmazkodnia. Az elevenszülő fogaspontyok nem igényelnek a szokásostól eltérő összetételű vizet, talajt. A medence sarkaiban és több más pontján finom, dús levélzetű vízinövényekből (Myriophyllum, Limnophila, Elodea stb.) bokros növénycsomókat alakítsunk, amelyek közt a kicsinyek oltalmat találnak majd az elhúzódó szülés közben megéhező anya falánksága elől. Régebben az anyát vékony üvegcsövekből összeállított és a medencébe függesztett ún. szülőketrecbe zárták. Ma már szülőketrecet nem használnak, mert az anya időben történő elkülönítésével, az órákig, sőt néhány napig elhúzódó szülés közbeni táplálással, a sűrű növénycsomókkal, végül az anya szülés utáni átrakásával jobb eredményt tudunk elérni. Az ikrázó halak közül a labirintkopoltyúsok (betták, gurámik, paradicsomhalak) ugyancsak szokásos környezetükben szaporíthatók, csupán arra ügyeljünk, hogy legyenek a hím habfészek-építéséhez támasztékot nyújtó vízen úszó vagy a víz színén elterülő növények. Az ikrázást és a nőstény eltávolítását

448

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

követően a vízmagasságot óvatosan 8-10 cm-nyire mérsékeljük. A habfészekben lebegő megtermékenyült ikrák, majd a szikzacskós lárvák fészekből való kipottyanásának elkerülése végett a tenyészmedence mindennemű rázkódtatástól óvandó! A labirinthalaknak a tenyészmedence berendezésével és higiénikus körülményeivel szemben megnyilvánuló viszonylagos igénytelensége e halak tenyésztését különösen a kezdők számára igen alkalmassá teszi. Minden más ikrázó halnál a tenyészmedence berendezése többé-kevésbé módosul. Ha az ikráztató növények miatt talaj is kell, akkor a mosott folyami kvarchomokot főzéssel csíramentesítsük, a lágy vizet kívánó fajoknál savazzuk is (mésztartalom kicsapása), majd bőségesen kimossuk a savat a homokszemcsék közül. Az iszapba ikrázó halfajoknak (pl. Cynolebias, Nothobranchius, Pterolebias stb.) műiszapot (mulmot) készítsünk hegyi láptőzegből (a torfot jól kifőzzük, majd alaposan kinyomkodva a medence alján elteregetjük). Szabadon ikrázó ikrarabló halaknak (pl. dániók, díszmárnák, pontylazacok stb.) az ikrák védelmére mogyorónyi kavicsréteget, esetleg üveggolyókat teregetünk akváriumuk fenekére. A sötét aljzatot kívánó fajoknál (pl. neonhal, izzófényű hal stb.) ugyanezt borsónyi fekete bazaltzúzalékkal 224. ábra. Ikrarács — talajra és helyettesítjük. Ezeket is a homokhoz hanövényekre ikrázó halak szaporításonlóan csíramentesítjük. sához A leghigiénikusabb és legegyszerűbb ikravédelmet a teljesen talaj nélküli medencékben ikraráccsal érhetjük el. Legjobb e célra a medence fenékméretének megfelelő műanyagrács (műanyag rostalemez). A fenékméretnél valamivel nagyobbnak kell lennie, hogy az oldalfalaknál rugalmasan megfeszülve kissé fölboltozódjék. Az ikráztató növényeket (pl. Myriophyllum-, Fontinalis-csomók stb.) beültetésük előtt feltétlenül fertőtleníteni kell. Mindenekelőtt tisztogassuk le őket a csigáktól, csigapete-csomóktól, algáktól és elpusztult részektől. Ezután 5 percre tegyük timsóoldatba (1 l vízre 1 púpozott kávéskanál timsóport oldjunk), majd 15°-nál nem hidegebb tiszta vízzel alaposan öblítsük át. Ezután közvetlenül a halak ikrázásra való kihelyezése előtt telepítsük a tenyészmedencébe. Ha a fenékre homokréteget terítettünk, akkor a 8-10 tőből összefogott Myriophyllum csomókból a medence közepe táján egy sűrű nagy bokrot, a hátsó sarkokban pedig kisebb bokrokat hozzunk létre. Kisebb szaporítómedencében azonban elegendő csak egyetlen nagy bokrot a középen elhelyezni. Ha a tenyészmedence aljára csupán vékony kavicsréteget vagy meg azt sem teszünk, akkor a bokorszerűen összefogott Fontinalis- vagy Myriophyllum-csomókat alul cérnával kössük össze, erősítsünk tövükhöz üvegbot- vagy átfúrt tömör üveggolyó-nehezéket A korszerű akvarisztika a higiénikus szaporítási feltételek érdekében manapság előszeretettel alkalmazza az ikráztatató műnövényeket. Ilyenek az NDK-ban

449

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

gyártott és nálunk is kapható zöld perlonvatta, a nyugati államokban (NSZK, Franciaország, USA) a finomlevélzetű hínárokat utánzó nylon „növények”. Vitorláshalak ikráztatására nálunk is használják a zöld üvegből vagy műanyaglemezből kivágott műlevelet, amelyet ferdén (kb. 75°-os szögben) rögzítenek a tenyészmedencében. A víz színe alatti növénygyökerekre ikrázó fogaspontyoknak (Panchaxok, Aphyosemionok stb.) zöld perlonfonalakból hosszú, bojtszerű csomót kötnek össze, és lógatnak e halfajok szaporítóakváriumába. Ilyen műgyökércsomót magunk is készíthetünk perlon horgászzsinórból. Az ikráztató műnövények nagy előnye, hogy a lesötétített tenyészmedencében nem indulnak rothadásnak, nem szennyezik a vizet, könnyen tisztíthatók és fertőtleníthetők, s igen sokszor felhasználhatók.

225. ábra. Műszálból kötött bojtcsomók, amelyek a talajra rögzítve (a) vagy a vízbe lógatva (b) Aphyosmion, Panchax stb. fajokhoz alkalmasak ikráztató műnövényként

A tenyészmedencét feltétlenül szereljük fel finom porlasztású szellőztetéssel, filtráló készülékkel; hőszabályozás fűtőberendezéssel és hőmérővel. Kisebb akváriumokba legcélszerűbb belső filtráló készüléket szerelni, amelyet tőzegfiltrálóként is használhatunk. Nagyobb víztömegű medencékben viszont jobb hatásfokot érhetünk el a jól működő külső filtrálókkal. A fényérzékeny ikrájú és ivadékú díszhalak (Hyphessobrycon-, Cheirodon- stb. fajok) medencéjét sötétítő burkolattal kell ellátni (fekete rajzlappal). Az ikrák és a kelő ivadék ellenőrzésére — a védőpapír és a fedőüveg óvatos felemelése után — piros celofánpapírral bevont lencséjű zseblámpával világítsunk be a medencébe. Végül készítsük a rendelkezésünkre álló „alapvízből” az ikráztatandó halfaj számára szükséges minőségű tenyészvizet az ismertetett vízkémiai módszerek szerint. A kész tenyészvizet az algásodás és egyéb mikroorganizmus fertőzés elkerülése végett pormentesen letakarva és besötétítve hagyjuk állni A tenyészpár kihelyezése előtti napokban azonban megindítjuk a tenyészmedencében a szellőztetést, a vízszűrést, és beszabályozzuk a megfelelő ikráztatási vízhőfokot. Csakis kristálytiszta (nem ködös vagy megtört!) vízben ikráztassunk. Tenyésztésre csak küllemileg kifogástalan, a faji illetve tenyészformai bélyegeket típusosan magukon viselő, alkatilag és színezet tekintetében egyaránt megfele-

450

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lő, egészséges példányokat válasszunk ki. Miután a tenyészkiválasztást részben már növendékkorban elvégeztük, így a kihelyezés előtt figyelmünket inkább a kialakuló párokra összpontosíthatjuk. Megfigyeljük, hogy mely egyedek „játszanak”, kergetőznek egymással a közös medencében. Az udvarlás megnyilvánulhat a nászszíneződésben; a nőstényhez szétfeszített úszókkal, sajátos, imponáló testtartással való közeledésben; a nőstény testének csipegetésében, harapdálásában; ivadékgondozóknál a kiszemelt ikrázó- és ivadéknevelő helynek a medence többi halával szembeni megvédelmezésében; a fészek építéséhez való készülődésben (pl. labirinthalaknál a medence védelmezett sarkában a habfészek első buborékainak megjelenésében). Ha az együtt felnevelt állatokból egyidejűleg több pár is elkülönül, akkor a tenyészpárok közül is a külsőre legkiválóbbnak látszó és a legjobban „hajtó”, legnagyobb „ikramellű”, azaz szaporodásbiológiai szempontból is a legjobbnak ígérkező part keressük ki a szaporításhoz. Addig azonban ne tegyük ki a tenyészpárt ikrázni, amíg nem áll rendelkezésünkre megfelelő eleség az ivadék felneveléséhez. Várjuk meg, amíg a szabadból az alkalmas ivadéktáplálék már begyűjthető, vagy az odahaza beállított tenyészet táplálékszervezetei jól elszaporodnak. A tenyészállatok szaporító medencébe való átfogásánál ügyeljünk arra, hogy lefelé 1, felfelé 2 C°-nál nagyobb hőmérséklet különbség ne érje őket. A „steril” környezetre igényes ikrázó halakat sohase vízzel együtt tegyük át, sőt az előző medencéhez használt hálót se tegyük a higiénikusan előkészített tenyészmedence vizébe. Ilyenkor a kifogott halat a kifogó kézi-hálóból egy előkészített steril kéziháló száraz zsákjába ugratjuk át, és csak ebből tesszük a szaporító medencébe. Először a nőstényt, majd 10-15 perc múlva a hímet telepítjük át. Az áttelepítés után figyeljük meg az állatokat, hogyan viselkednek. A magukat jól érző tenyészhalak csakhamar ismét „játszani” kezdenek. Különösen jó jel, ha a nőstény kezdi a „játékot”, megcsípve, megkergetve a hímet. Ha az áttelepített halak elszíntelenednek, a víz színe alatt tartózkodnak, mereven állnak, a medencéből ki akarnak ugrani, vagy bármily más rendellenes viselkedésük 20 percen belül nem szűnik meg,akkor feltétlenül vissza kell tenni őket eredeti helyükre, amíg a hiba okát kiderítjük és megszüntetjük. Ikráztatásra legmegfelelőbbek az alkonyati órák. Általában ősztől tavaszig ikráztathatunk a legbiztosabban, de a trópusi halak — akváriumban megfelelő körülmények közt — az év bármely szakában szaporíthatók. A tenyészmedencébe kihelyezett szülőket az ikrázás lefolyásáig ne etessük. Öt napnál tovább azonban ne várjunk az ikrázásra, hanem steril hálóval fogjuk ki a párt, és másikkal próbálkozzunk. Az ikrázást igyekezzünk megfigyelni, de arra különösen a félénkebb, ijedősebb fajoknál igen ügyeljünk, hogy ijesztő-zavaró hatások (medencerázkódás, hirtelen mozdulatok, közeledés, ajtócsapás, hangos zaj, erősebb léptek a medence előtt) az ikrázást — ivadékgondozóknál pedig az ezt követő ivadékőrzést — meg ne hiúsítsák! Az ikrarabló fajok egyedeit az ikrázás befejezése után nyomban távolítsuk el. Ha az ivadék őrzését csak a szülők egyike végzi, — a másikat az ikrák lerakása és megtermékenyítése után ki kell fogni.

451

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A megtermékenyített ikrák fokozottabb megóvása érdekében (penészedés veszélye) csepegtessünk a szaporítómedence vizébe kevés Xantakridint (Trypaflavint vagy 1%-os methilénkék oldatot (az előbbi halványzöldre, az utóbbi világoskékre „festi” a vizet). III. A DÍSZHALTENYÉSZTÉS IVADÉKNEVELŐ SZAKASZA A tenyésztői munka legörömtelibb szakasza a halivadék felnevelése. A tenyésztő részéről egyaránt nagy hozzáértést, türelmet és rendszeres ivadéketetési felkészültséget követel. Különösen arra ügyeljünk, hogy a fiatal halaknak a szülőkétől eltérő életszükségletei lehetnek, amely a víz összetételében, hőmérsékletében és más ökológiai faktorokban, mindenekelőtt a táplálék terén nyilvánulhat meg. Az ivadék-kor az ikrahéj megrepedésével kezdődik, és az ivarérettség beálltával fejeződik be. Ez az időszak fajok szerint igen különböző lehet. A legtöbb akváriumi halnak ehhez 9-12 hónapra, de a gyors fejlődésűeknek csupán 3 hónapra, a lassan növekedőknek azonban akár 2 esztendőre van szükségük. Az ivadék-kor környezeti feltételei jelentős hatással vannak az öröklött hajlamok és az örökletes külső bélyegek (fenotípus) megfelelő kibontakoztatására, amelyek csak akkor alakulnak ki a kívánatos módon, ha a halivadék a legkedvezőbb életfeltételek (hőmérséklet, táplálék stb.) közt nő fel. A felnevelésre tehát a tenyésztőnek különös gondot kell fordítania. Az embrionális fejlődés az ikrából való kibújás után rendszerint még rövid ideig folytatódik. Ez az ún. lárvaállapot általában 3-10 napig, olykor még tovább is eltart. A hallárvák táplálkozási szervei (száj, gyomor-bélrendszer, emésztőmirigyek stb.) és úszói még nem fejlődtek ki teljesen. Elkülönült úszók hiányában és az úszóhólyag kialakulatlansága vagy levegőtlensége (nyílt úszóhólyagúak) miatt még úszni sem tudnak, s ragadós mirigyváladékukkal szilárd aljzathoz (vízinövényhez, kőhöz, a medence üvegfalához, szüleik testéhez) tapadva függeszkednek. A tapadós váladékot a hallárva fejének különböző pontjain levő tapadószerv többékevésbé bonyolult felépítésű mirigyei termelik, amelyek a lárvastádium végéig működnek. Ha erős vízáramlás vagy igen erős szellőztetés a lárvát aljzatától elszakadásra kényszeríti, s így számára a függeszkedő tapadás lehetetlenné válik, akkor a lárva elpusztul. A tapadó függeszkedés leginkább a szabadon ikrázók (pontyfélék, pontylazacok stb.) lárváira jellemző, viszont hiányzik a kavicságyba ikrázóknál (pl. pisztrángfélék), a fészekbe ikrázóknál (pikófélék, labirinthalak stb.), és természetesen a szájköltőknél (pl. Apistotilapia, Haplochromis, Tilapia fajok, Betta pugnax stb.). A habfészekbe ikrázó labirintkopoltyús halak lárváinak tapadószerve helyén többnyire parányi olajtartály van, ez teszi lehetővé a víz színe alatti habfészekben való függeszkedést. Az ivadék először az ikrából magával hozott szikanyag maradékából, az ún. szikzacskóból táplálkozik. Ezt érhálózat köti össze a lárva emésztőcsatornájával. Csak a szikzacskó tartalmának felemésztése után válik a halacska úszóképessé. Egyes esetekben, így például az ikrázó és elevenszülő fogaspontyok embriói az úszóképesség eléréséig az ikrahéjban maradnak.

452

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Az ivadék nagysága fajonként különböző. Az ikrából való kibúvás után egyes fajok lárvái csupán 1,5-4 mm hosszú, üvegszerűen átlátszó vagy legalábbis áttetsző, parányi „vesszőcskék”, amelyeket puszta szemmel csak az éleslátású emberek (azok is többnyire csak a lárva megmozdulásakor) vesznek észre. Megfigyelésüket nagyon megkönnyíti a medencébe felülről ferdén beirányított fény (pl. zseblámpa, kivéve a fényérzékeny fajokét!), és egy nyeles nagyítóüveg (lupe). Az elevenszülő fogaspontyok és félcsőrös csukák embriói az anya petevezetékében jutnak túl a lárvaállapoton, s így már szikzacskó nélkül, differenciálódott úszókkal, tehát úszóképességgel születnek. A kicsinyek születéskor már 5-11 mm hosszú, „kész” kis halacskák, ezért oly könnyű a felnevelésük, s ezért a legalkalmasabb tenyészállataik a kezdő díszhaltenyésztőknek is. A halivadék további növekedésére elsősorban a táplálék mennyisége, minősége, gyakorisága nyomja rá bélyegét. Sőt a későbbi jó táplálás sem hozhatja helyre a kezdeti hiányos (fukar vagy nem megfelelő minőségű) etetés következményeit, pl. a csökött fejlődést. A halivadék kezdeti táplálkozási viszonyai., tehát az egész további fejlődésére döntők. Amennyire jól bírják a kifejlett halak a több napos éhezést, annyira érzékeny a táplálék hiányára a zsenge ivadék. Egyetlen nap, vagy bizonyos fajoknál csupán néhány órányi eleséghiány az ivadékállomány elpusztulását eredményezheti. Ezért a fiatal halaknak szinte állandóan az élő eleség közt kell „úszniuk”. Az akvárium szűk terében az ivadék számához viszonyított túl sűrű eleség ártalmas is lehet (pl. nagytömegű infuzória vagy az ivadékot megtámadó sok Cyclops-nauplius), ezért a tenyésztő jó ivadéketetési tapasztalatához, érzékéhez tartozik annak megítélése, mennyi táplálékállatot adjon a zsenge halacskáknak, hogy ne éhezzenek, de ne is veszélyeztesse az érzékeny apróságok egészségét, illetve életét. A különféle házilag tenyésztett ivadékeleségből gyakran — naponta háromszor-négyszer, de legalább két ízben — annyit adjunk egyszerre, amennyit az ivadék az etetések közt elfogyaszt. Általában kora reggel, délben, és késő délután szokás etetni. Nagyobb mennyiségű élőeleséget éjszakára a medencében ne hagyjunk. Legfeljebb igen falánk halivadékoknak hagyunk éjszakára is enyhe fényt medencéjük fölött, hogy a beeső fénykévében összegyűlő táplálékállatokat megtalálhassák. A gyakori etetéskor lehetőleg állandóan szűrjük a vizet. Az egyszerű homokkavics szűrőknél jobb a hidraffin-szenet — vagy az alacsonyabb pH -jú vizet kedvelőkhöz a hegyi láptőzeget — tartalmazó szűrő. Különösen tömegtenyésztéshez fontos a nagyobb teljesítményű filtrálás. A halivadék etetésének további fontos alaptétele, hogy az eleség a lehetőséghez mérten változatos legyen. A haleleségek tárgyalásánál külön foglalkoztunk a halivadék eleségével, ill. tenyésztésével és begyűjtésével. Az ott közöltek szerint az ikrázó halak lárváinak nagyobb része — szikzacskójának felemésztése és „elúszása” után — infuzóriával táplálkozik, amelyet a szaporító medencében fenntartott higiénikus viszonyok miatt rendszerint külön tenyészetből (többnyire papucsállat(Paramaecium)-kultúrából) juttatunk az ivadék akváriumába. Az infuzóriával való etetést változatossá tehetjük Euglenával. A só-rákocska (Artemia) házilag keltethető petéiből kibúvó naupliuszok — bár látszólag a legkisebb ivadékhalak számá-

453

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

ra „nagynak” tűnnek — néhány órával kikelésük után még olyan lágy héjúak, hogy az ilyen apró halak is bekebelezhetik. Kitűnő eleség a tócsákból főleg nyáron begyűjthető, 0,1-2 mm hosszú kerekesférgek (Rotatoria). A „ Mikró” néven árusított ecetférgecskéket (Turbatrix aceti) csak a meglehetősen robusztus halivadékok — mint pl. a harcsák, cichlidák, márnák stb. — szedegetik fel a fenékről. A többiek legfeljebb csak az infuzória-etetési szakasz után, általában 1-2 hetes koruktól fogyaszthatják, éppúgy, mint az 1-1,5 mm-nyi sarlós vízibolhákat (Bosmina longirostris). Az ágascsápúakhoz tartozó többi vízibolha fajt — kemény páncélja miatt — a halivadék kezdetben nem szívesen fogyasztja. Annál fontosabb ivadéknevelő eleség az ágascsápúak (Copepoda) lárvaalakjai, mindenekelőtt a Diaptomus és Cyclops-naupliuszok. Az előbbiek az aljzaton csúszkálva, körben, esetleg spirál alakban ugrálva mozognak és teljesen ártalmatlanok; az utóbbiak viszont szaggatottan szökdécselnek, s nagyobb számban az ivadékra veszélyessé válhatnak. A grindál-féreg (Enchytraeus buchholzi) csak 3-4 hetes kortól kezdve alkalmas az ivadékok százasára. Előtte legfeljebb összevágva vagy bronz szitán áttörve felel meg a zsengébb ivadék etetésére. Az ivadékeledel változatossága ezzel még nem merült ki, mert a halivadék étrendjét változatossá tehetjük péppé vagdalt Tubifexszel, vászon ruhán átpasszírozott televényféreggel (Enchytraeus albidus), a vízben finoman eloszlatott főtt tojássárgájával, jó minőségű porított műeleséggel (pl. Tetra Ovin) stb. Az ivadékeleség nagyságrendjére vonatkozóan nem a halivadék testhossza, hanem a szájmérete irányadó. Így a ragadozó halak ivadékai viszonylag nagy szájterpeszüknél fogva kezdetben is már naupliuszokra vagy a fenékre hullott fonálférgekre („Mikró”), és nem a még apróbb infuzóriára, kerekesférgekre vadásznak (pl. üvegsügér, nagy cichlidák stb.). Minthogy azonban a száj vonala az áttetsző kis ivadékon kevésbé vehető észre, így a tenyésztők gyakorlati tapasztalatuk alapján a halivadék szemátmérőjét veszik alapul. Ha azt vesszük észre az ivadékon, hogy az már nem kapkod az addig fogyasztott apróeleség után, azonnal másfajta — ezt követő nagyságrendű — eleségről kell gondoskodnunk. Tájékoztatásként közöljük néhány ismert jellegzetes díszhalfaj ivadékának a fejlődéséhez mért eleségtípusát, vagyis hogy szikzacskójának felemésztésétől számított hányadik napon, milyen nagyságrendű ivadékeleséggel tudja étvágyát kielégíteni (1. a 455. oldalon a 17. táblázatot). Az úszóképesség elérésekor, a halivadék ún. „elúszásakor” a kis hal úszóhólyagját levegővel igyekszik megtölteni. Ez a szerve csak lárva állapota során fejlődik ki, és feltöltése előtt már a bélen keresztül összeköttetésbe kerül a szájüreggel. A hal az úszóhólyagját gyakran a víz színéről szippantott levegővel tölti fel. Ezért fontos az alacsony vízoszlop, hogy a zsenge ivadék ezáltal a víz színét könnyebben elérhesse. Ebben segíthetik akis halacskákat a víz színéig érő, finom levélzetű vízinövények, s egyes fajok olajzárványai is. A halivadékok igen érzékenyek lehetnek a változó — optimálistól eltérő — külső hatásokra. Így pl. rosszul tűrik a hőmérséklet és a víz összetételének ingadozásait. A különböző fajokon azonban e tekintetben nagy eltéréseket tapasztalhatunk. Míg a kényes fajok ivadékai a hőmérséklet vagy a víz összetételének legcsekélyebb változására érzékenyen reagálnak, addig más fajok kicsinyei a szü-

454

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

17. táblázat Három egymást követő nagyságrendű ivadékeleséggel való etetés kezdési ideje különféle díszhalfajoknál Infusoria Artemia „Mikró” (Paramecium éppen kikelt (fonálféregkultúra) naupliuszai kultúra.)

A halfaj tudományos neve

hányadik napon adható Aequidens (Acara) latifrons

—

Chanda (Ambassis) lala

—

Aphyosemion australe

Badis badis

—

Betta splendens

Brachydanio albolineatus

Brachydanio rerio

Cichlasoma meeki

—

Colisa lalia

Elassoma evergladei

—

Hemigrammus erythrozonus

Hemigrammus ocellifer

Hyphessobrycon callistus

Hyphessobrycon flammeus

Hyphessobrycon heterorhabdus

Hyphessobrycon innesi

Macropodus opercularis

Mesogonistius chaetodon

—

Nannostomus aripirangensis,

Pterophyllum scalare

—

Pontius conchonius

Puntius nigrofasciatus

Pontius oligolepsis

Pontius titteya

Rasbora heteromorpha

Tanichthys albonubes

Trichogaster leeri

Trichogaster sumatranus

trichopterus

forma

455

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

lőknél is nagyobb ellenálló képességet tanúsítanak. Például kevésbé sínylik meg a szállítást, az áttelepítést jobban viselik el, mint az azonos fajú idősebb állatok. Az ivadék növekedése során az egész állományt rendszeresen naponta vizsgájuk át. A fejlődésben visszamaradottakat, vagy a hibás testalkatú, torz egyedeket már néhány hetes korban elkülönítjük a többitől. Főleg falánk, ragadozó ivadékok körében nem ritka jelenség az ivadék szétnövése. Ezen azt értjük, hogy a táplálékszerzésben életrevalóbb példányok erőteljesebben növekednek, s ezáltal még jobban veszélyeztetik lemaradt társaik további fejlődését. Ezt szétválogatással kell megelőznünk, s a fejlődésben visszamaradt, de azért egészséges egyedeket a növekedésben előreugrott példányoktól el kell különítenünk. A rendszeres ivadékvizsgálatnak mindenekelőtt a fiatal állatok egészségi állapotára kell kiterjednie. Az idejében észrevett kóros elváltozások orvoslásával vagy a társaik megfertőzésére gyanús egyedek idejében való elkülönítésével egész ivadékállományunkat menthetjük meg. Az elevenszülő halakon figyelni kell a kialakuló nemeket, az első észrevehető ivari bélyegeket is, hogy a nem kívánt hímtől való idő előtti megtermékenyülésnek elejét vegyük. A szülők testalakját felöltő növendékhalak közül különítjük el a továbbtenyésztésre szánt legtípusosabb formájú, legszebb színezetű, legegészségesebb, legfejlettebb példányokat is, amelyeket azután külön medencében, a többinél is nagyobb gonddal, kedvezőbb környezeti feltételek közt nevelünk fel tenyészérett korig.

456

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

IRODALOM

Akvariet, 1926. óta megjelenő akvarista svéd folyóirat. Akvárium a terrárium, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban 1958. óta megjelenő folyóirat. Akvárium és Terrárium, magyar folyóirat 1956-1960. Amlacher, E.: Taschenbuch der Fischkrankheiten. Urania-Verlag, Jena, 1961. Andódi, L.: Mala prirubka akvaristiky. Bratislava, 1961. Arnold, Joh. Paul — Aid, Ernst: Fremdlándische Süsswasserfische. Gustav Wenzel Sohn, Braunschweig, 1936. Aquarien und Terrarien, a Német Demokratikus Köztársaságban 1953. óta megjelenő folyóirat, jelenleg Monatsschrift far Ornithologie und Aquarienkunde című lap B-sorozataként jelenik meg. Aquarien und Terrarien-Jahrbuch. Uránia-Verlag, Jena—Leipzig 1953-1956. Aquarium Journal, az Egyesült Államokban 1929. óta megjelenő folyóirat. 1965-t61 Ichthyologica néven jelenik meg. A Akvárium, magyar folyóirat 1937-1939-ig. Axelrod, R. Herbert — Vorderwinkler, William: Encyclopedia of Tropical Fishes. Jersey City, 1957. Axelrod, R. Herbert — Schultz, Leonard P.: Handbook of Tropical Aquarium Fishes. New York— Toronto—London, 1955. Bade, Ernst: Das Süsswasser-Aquarium. Fritz Pfenningstorff Verlag, Berlin, 1931. Bade, Ernst: Das Seewasser-Aquarium, Magdeburg, 1907. Balogh János: A zoocönológia alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953. Bauch, Gerd: Die einheimische Süsswasserfische. Neumann Verlag, Radebeul und Berlin, 1952. Behyna Miklós: Az akvárium élővilága, berendezése Cs gondozása. Természettudományi Társulat, Budapest, 1938. Berg, L. Sz.: Ribi prjesznyih vod Sz. Sz. Sz. R. i szoprjegyeljnih sztrán. Moszkva— Leningrád, 1949. Boulenger, G. A.: Catalogue of the fresh-water fishes of Africa. London, 1909-1916. Brehm, Alfred: Az állatok világa. Négy kötetben. I. Gerinctelenek. IL Halak, kétéltűek, hüllők. Bibliotheca Budapest, 1957-1958.

457

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Brunner, G.: Wasserpflanzen. Gustav Wenzel & Sohn, Braunschweig, 1953. Buchsbaum, R. - Lorus, J. M. - Bolle, F.: Niedere Tiere. Knaurs Tierreich in Farben. Droemersche Verlagsanstalt, München, 1960. Bursche, E. M.: Wasserpflanzen. Neumann Verlag, Radebeul und Berlin, 1953. Bursche, E. M.-Simanowski, IV.: Pflanzen, Schnecken, Futter. Urania-Verlag, Jena, 1953. Búvár, magyar folyóirat 1960-tól, az Akvárium és Terrárium lap-utódja. Day, Francis: The Fauna of British India. London, 1889. Die Aquarien und Terrarien Zeitsehrift (DATZ) Alfred Kernen Verlag, Stuttgart, a Német Szövetségi Köztársaságban 1948. óta megjelenő folyóirat. Donászy Ernő: Helyszíni vízvizsgálat. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1955. Dudich Endre: Az állat és élete. II. rész. Természettudományi Társulat, Budapest, 1952. Eigenmann, C. H.: Catalogue of the fresh-water fishes of tropical and south temperate America. Princeton University, 1910. Entz-Sebestyén: A Balaton élete. Természettucományi Társulat, Budapest, 1942. Faludi Béla: Örökléstan. Tankönyvkiadó, Budapest, 1961. Frey, Hans: Das Süsswasser Aquarium. Neumann Verlag, Radebeul und Berlin, 1952. Frey, Hans: Bunte Welt im Glase. Neumann Verlag, Radebeul und Berlin 1954., Frey, Hans: Das Aquarium von A his Z. Neumann Verlag, Radebeul, 1957. Frey, Hans: Aquarienpraxis kurz gefasst. Neumann Verlag, Radebeul, 1961. Gaebert, K.: Scetierhaltung. Das Seeaquarium. Wuppertal-Barmen, 1952. Geyer, H.: Praktische Futterkunde fib: die Aquarien- und Terrarienfreunde. Alfred Kernen Verlag, Stuttgart, 1950. Gordon, Myron: Interchange in genetic mechanismus for sex determination in fishes under domestication. I. Heredity 37., 307-320 p. 1946. Gordon, Myron: Genetics of Platypoecilus maculates. IV. The sexdetermining mechanism in two wild population of the Mexican platyfish. Genetics 32., 8-17 p. 1947. Herald, Earl S.: Living Fishes of the World. Doubleday & Co., New York, 1961. Herman Ottó: A magyar halászat könyve. I-II. Természettudományi Társulat, Budapest, 1887. Herter, Konrad: Die Fischdressaren und ihre Sirmes-physiologischen Grundlagen. Akademie-Verlag, Berlin, 1953. Hildebrand, F. - Simanowski, W.: Die tropischen Zierfische. Urania-Verlag, Jena, 19531954-ig füzetekben megjelent gyűjtőmappás sorozat. Hoedemann, J. J.: Aquaríumwissen Encyclopaedic. Blankevoorts Amsterdam, 1954. Hoffmann, P. L.: Kleine Aquarienkunde. Urania-Verlag, Leipzig-Jena-Berlin, 1963. Holly-Meinken-Rachow: Die Aquarienfische in Wort und Bild. Alfred Kernen Verlag, Stuttgart, 1935-től füzetekben megjelend gyűjteményes kiadvány. Hortobágyi Tibor és mtsai: Növényhatározó I-II. Tankönyvkiadó 3. kiadás, Budapest, 1962. Innes, W. T.: Exotic Aquarium Fishes. Inns Publishing Company, Philadelphia, 1952. Jávorka-Csapody: A magyar flóra képekben. Természettudományi Társulat kiadása, Budapest, 1934. Jordan-Everman: The Fishes of North and Middle America. Washington, 18961900. Kellner Jenő: A szobaaquarium. Budapest, 1924. Kocylowski-Miaczynski: Halbetegségek. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1963. Kramer-Weise: Aquarienkunde. Gustav Wenzel & Sohn, Braunschweig, 1952.

458

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Krenedits Ferenc: Aquáriumi tanulmány. Budapest, 1907. Ladiges, Werner: Der Fisch in der Landsehaft. Beitráge zur Ökologie der Süsswasserfische. Alfred Kernen Verlag, Stuttgart, 1951. L'aquarium et les Poissons, 1950. óta megjelenő francia folyóirat. Lányi György: Magyarország halainak szervezete be rendszertana.. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1951. Lányi György: Élet a viz tükre alatt. Gondolat Kiadó, Budapest, 1961. Lányi-Wiesinger: Az akvarisztika alapjai. Természet és Technika, Budapest, 1953-1954. Lányi-Wiesinger: Akvarisztika. Művelt Nép Kiadó, Budapest, 1955. Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik. Természettudományi Társulat kiadása, Budapest, 1927, Mancha Rezsó: Winkler Lajos vízvizsgáló módszereinek alkalmazása a linmológiában. Budapest, 1930. Móczár László: Képes állatvilág I-II. Móra Ferenc Kiadó, Budapest, 1963. Móczár László és mtsai: Állathatározó. I-IT. Közoktatásügyi Kiadó, Budapest, 1950. Nachstedt-Tusche: Züehterkniffe I-Ill. Alfred Kernen Verlag, Stuttgart, 1952. Nyikolszkij, G. V.: Csasztnaja ihtiologija. Moszkva, 1950. Peskova, M. A.: Komnatnij akvarium. Moszkvai Egyetemi Kiadó, Moszkva, 1956. Polkanov, F. M.: Podvodnij mir v komnate. Orosz Föderatív Köztársaság Művelődésügyi Minisztériumának kiadása, Moszkva, 1957. Rossmäissler, Emil Adolf: Das Siisswasser-Aquarium. Leipzig, 1892. Roth, TV.: Die Krankheiten der Aquarienfisehe nod ikre Bekünnpfung. Alfred Kernen Verlag, Stuttgart, 1922. Rattner, Fr.: Grundniss der Limnologie. Berlin, 1952. Schäperclaus, Wilhelm: Fisthkrankheiten. Akademie-Verlag, Berlin, 1954. Sebestyén Olga: Bevezetés a limnológiába. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. Sod Rezsó: Fejlődéstörténeti növényrendszertan. Tankönyvkiadó, Budapest 1964. Sterba, Gunther: Aquarienkunde I-II. Urania-Verlag, Leipzig-Jena, 1954-1956. Sterba, Gunther: Süsswasserfische aus alter Welt. Urania-Verlag, Leipzig-Jena, 1959. Szuvorov, E. K.: Osznovi ihtiologii. Szovjetszkaja Nauka Kiadó, Moszkva, 1948. Tangl Harald: A táplálkozás. Gondolat Kiadó, Budapest, 1962. The Aquarist, 1945. óta megjelenő brit folyóirat. The Aquarium, 1932. óta megjelenő amerikai folyóirat. Tropical Fish Hobbyist, az Egyesült Államokban 1952. óta megjelenő folyóirat. Vogt, Dieter: Taschenbuch der tropischen Zierfische I-II. Urania-Verlag, Leipzig-Jena, 1956-1957. Wagner, Otto: Aquarienchemie. Urania-Verlag, Leipzig-Jena, 1956. Weber - de Beaufort: The Fishes of the Indo-Australian Archipelago. London, 1936. Wendt, Albert: Die Aquarienpflanzen in Wort und Bild. Alfred Kernen Verlag, Stuttgart, 1952-1953-ban megjelent gyűjtcményes füzetsorozat. Wiesinger Márton: Az elevenszülő fogaspontyok előfordulása hazánkban. Budapest, 1948. Wunder, W.: Physiologic der Süsswasserfische Mitteleuropas. Handbuch der Binnenfiseherei Mitteleuropas IT. Stuttgart, 1936.

459

Dr. Lányi György

460

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

EGYSZÍNNYOMATÚ MELLÉKLETEK

461

Dr. Lányi György

462

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Lépcsős szegletvas állvány négy medence elhelyezésére

Emeletes akváriumállvány hét különféle hosszúságú medence lépcsőzetes elhelyezésére

Korszerű akvarisztika 1966

Lépcsős és oldalpolcos megoldású szegletvas állvány váz medence elhelyezésére (A szerző felvétele)

Lépcsős szegletvas állvány tizenegy különböző hosszúságú medence elhelyezésére

463

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A modern lakás alacsony szekrénypolcán elhelyezett hosszú medence nagyon dekoratív hatású

Faburkolatú lakásfalrészlet beépített hét akváriummal

II 464

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Az Amazonas vizgyűjtő területének erdei patakjaiban és kiöntéseiben élő kistestű pontylazacok (Characidae) biotóp-medencéje — amazonaszi kardfüvekkel (Echinodorus brevipedicellatus) és sötét tónusú kövekkel (A szerző felvétele)

Házi diszhaltenyészet medencéinek elrendezése (Nieuwenhuizen felvétele)

III

465

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Villanymotor meghajtású dugattyús szellőztetőgépek. Feud az első és második: szénkefés motorú, ékszíjáttételes, egydugattyús gépek; középen: egységes motorházba zárt kétdugatytyús készülék; alul balra: fogaskerék-áttételű, lendkerékkel működő kétdugattyús gép; alul jobbra: sima szélű nagy lendkerékkel dolgozó kétdugattyús szellőztetőgép (amerikaimodellek)

IV 466

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Gazdagon beültetett medence részlete. A középen elterülő széleslevelű növény az Aponogeton ulvaceus; mögötte Myriophyllum hippuroides tövek.; balra Ludwigia alternifoliák; az előtérben vékony, gyepszerű Echinodorus tenellus sűrű telepe látszik (Nieuwenhuizen felvétele)

467

Dr. Lányi György

Echinodorus intermedius — törpe amazonaszi kardfű (Sterba nyomán)

Echinodorus rostsatus — szívlevelű amazonaszi kardfű (Sterba nyomán)

468

Korszerű akvarisztika 1966

Echinodorus lanyistylus – hosszúnyelű amazonaszi kardfű (Sterba. nyomán)

Echinodarús radicans — tojáslevelű amazonaszi. kardfű (Sterba nyomán)

Dr. Lányi György

Echinodorus paniculatus -- amazonaszi nagy kardfű (Sterba nyomán)

Nymphaea alba — fehér tündérrózsa (Simon Tibor felvétele)

Korszerű akvarisztika 1966

Cyperus alternifolius — változólevelű vízipálma (Szűcs Lajos felvétele)

Scripus cernuus — díszes erdei káka- (Szűcs Lajos felvétele)

VII

469

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Vízidara (Wolffia arrhiza), a legkisebb virágos növény sűrű telepe, közte néhány bojtos békalencsével (Spirodela polyrrhiza)

Az apró békalencse (Leinna minor) és a nála jóval nagyobb bojtos békalencse (Spirodela polyrrhiza) kevert állománya, kb. 2-szeres nagyításban (Simon Tibor felvétele)

VIII 470

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Viaszrózsa (Anemonia suleata) (Ökördy János felvétele)

IX 471

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Bíborrózsa vagy lóaktinia (Actinia equina) (Országh Mihály felvétele)

A mészcsőben élő forgósféreg (Spirographis spallanzani) csodálatos szépségű, tollszerű kopoltyúsertéivel

472

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Királyholothuria (Stichopus rcyulis) és bujkálóhal (Fierasfer acus) együttélése. A hal megvárja, amíg a tengeri uborka testvégén levő kloaka megnyílik, majd fejével gyorsan befúrja magát az uborka végbelébe (Akváriumi felvételek Buchsbaum nyomán)

Üveggarnéla (Palaemonetes vulgaris)

473

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Hajóspolip (Argonaula argo) nősténye — spirálisan csavarodott álhéjának keltető táskájában neveli petéit

Áttetsző karcsú zsákállat (Ciona intestinalis)

XII

474

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Tüskéscsiga (Murex brandaris) az Adriából (Kapocsy György felvétele)

Tornyos tüdős csigák (fentről jobbra, ill. lefelé haladva) : 1. mocsári csiga (Limnaea stagnalis), 2. karcsú. csiga (Stagnicola palustris); 3. fülcsiga (Radix auricularia) 4. nagyszájú csiga (Radix ovata); 5. pocsolya csiga (Radix peregra); 6. a nagyszájú csiga széles változata (Radix ovata Var. ampla); 7. májmételyes csiga (Limnaea truncatula) (Wiesinger nyomán)

Tüdős tányércsigák (fentről jobbra, ill. lefelé haladva): 1. tarajos csiga (Planorbis carinatus); 2. nagy tányércsiga (Planorbis corneus); 3. éles csiga (Plnnorbis planorbis); 4. lemezcsiga (Plunorbis vortex) ; 5. kis kürtcsiga (Planorbis spirorbis) ; 6. Lapos csiga (Planorbis vorticulus); 7. lencse csiga (Segmentina complanata); 8. rácsos csiga (Gyraulus alkus); 9. pogácsa csiga (Bathyomphalus contortus) (Wiesinger

XIII

475

Dr. Lányi György

Artemia salina petéje és éppen kikelt naupliusz lárvája kb. 150-szeres nagyitásban (Lovas Béla felvétele)

Korszerű akvarisztika 1966

Só-rákocska — népies nevén: „sóféreg” (Artemia salinas) kifejlett nősténye, potrohán érett petékkel; természetes nagysága 20 mm

A közönséges árvaszúnyog (Chironomus pluonosus) lárvája balra és kifejlett nősténye jobbra. A lárva 5-szörösen, a kifejlett alak 3-szorosan nagyítva

XIV

476

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A dalos szúnyog (Culex pipiens) lárvái potrohvégükkel levegőt vesznek fel (Móczár László felvétele)

Vászon vagy nylon szövetű, fakeretes tálcák és fiókos hordozóládák plankton- vagy szúnyoglárvaeleség szállításához

477

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Búvárpók (Argyroneta aquatica) nősténye levegőt visz harangjába (A szerző felvétele)

XVI

478

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Elektromos óraművel műkődő a haleleséget beállítható időközökben adagoló automata haletetők (amerikai modellek)

Fiatal Ichthyophonus ciszták egy pirosszárnyú pontylazac (Aphyocharax rubropinnis) lépéből. Friss preparátum (Sterba nyomán)

Szalagférges vörösszárnyú koncér. A hasüregből a Ligula intestinalis tömege mászik elő (Vásárhelyi. István felvétele)

XVII 479

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Maláji núriák (Esomus malayensis) zöld perlonvattára ikráznak (A szerző felvétele)

Az ikrázó fogaspontyok közül a Cynolebias és a Nothobranchius nemzetségbe tartozó fajok a talajra ikráznak; egyszeri utódgondoskodású. Nothobranchins melanospilus pár az iszapra ikrázik

XVIII

480

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A Mollineisia sphaenops melanisztikus tenyészformájából, a”blackmolly”-ból progresszív szelekcióval kitenyésztett pluszvariáns. a lírafarkú”black -molly” (A szerző felvételele)

A labirinthalak (Anabantidae) lárvái szikzacskójuk felszívódásáig a habfészek buborékainak alján. függeszkednek (A szerző felvétele)

XIX

481

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A barna diszkoszhalak (Symphysodon cequifasciata axelrodi) kicsinyei egyik szülőjük tápdús bőrváladékát lecsipegetve, éppen a másik szülő testére sereglenek át további”lakmározásra”

A szülőpáros családokat alkotó szemfoltos tarkasügérek (Ciahlasoma severum) ikrázását heves ajakharapdálások vezetik be

XX 482

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

SZÍNES MELLÉKLETEK

483

Dr. Lányi György

484

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

L i t e re n k é n t 0,7 mg ox i g é n

Lite re nké nt 0,5 cm3 oxigén

1,5 cm3

2,2 mg

3,5cm 3

5,0 mg

6,0 cm 3

8,6 mg

7,5 cm3

10,8 mg

Hofer-féle színskála a víz oxigéntartalmának meghatározásához

XXI

485

Dr. Lányi György

Vesicularia dubyana - jávai moha (az elülső sziklán), és Microsoriumpteropus lándzsás vízipáfrány (a háttérben levő fakéregre telepítve). (A szerző felvétele)

Echinodorus revipedicellatus (középen, háttérben), Chinodorus rostratus levelei a kép bal oldalán, Sagittaria eatonii a kép jobb oldalán, az előtérben. (A szerző felvétele)

XXII 486

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Synnema triflorum — vízi petrezselyem a szerző akváriumában. Alul, középen ugyanazon tő erősen szabdalt, mellette pedig tojásdad, osztatlan levelei figyelhetők meg. A víz színe alatt Riccia csomó látható. A háttérben fa struktúrájú barnaszénlapok. (A szerző felvétele)

Aponogeton undulatus — hullámos levelű vízikalász (balra az előtérben). (A szerző felvétele)

XXIII 487

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Aponogeton crispus — fodros vízika- lász a szerző akváriumában. Balról az Echinodorus brevipedicellatus, alul jobbra a Sagittaria platyphylla levelei nyúlnak be a képbe. A fekete szikla előtti levélnyél és szív alakú levélke a Hydrocleis nymphoides részlete (A szerző felvétele)

Nymphaea daubenyana hortorum — kerti kék tündérrózsa az ELTE Botanikuskertjében (A szerző felvétele)

488

XXIV

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Cryptocoryne affinis — Härtel vízikelyhe (a kókuszhéj-dekoráció között); Cryptocoryne griffithi — Griffith vízikelyhe (a kép jobb sarkában); Sagittaria platyphilla — szélesle- velű nyílfű (a kókuszdekoráció mögött). A háttérben a kövesedett fatörzslapok alkotta sziklafal tövében : Myriophyllum brasiliense — brazíliai süllőhínár. (A szerző felvétele)

489 Nymphaea daubenyana hortorum — kerti kék tündérrózsa az ELTE Botanikuskertjében (A szerző felvétele) XXV

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Parti tarisznyarák ( Carcinides maenas ) soksertéjű tengeri gyűrűsférget (Glycera ) lakmároz

XXVI 490

Ehető tengeri sün ( Echinus esculentus ) az akvárium kövein

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Vörös tengeri csillagok (Henricia sanguinolenta) az Atlanti óceán partvidékéről

XXVII

491

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Dél-ázsiai karakterű biotóp-akvárium. A barnásfekete tőzeglapokkal fedett talajból az előtérben Cryptocoryne affinis („Härteliana”), a háttérben Cryptocoryne beckettii tövek hajtanak. Az előbbiek feltűnő sárga fő levélerükről ismerhetők fel. A növények közt ékfoltos razbórák (Rasbora heteromorpha) úszkálnak. (A szerző felvétele)

A barna diszkoszhalak (Symphysodon aequifasciata axelrodi) a bőrük termelte tápdús váladékkal felváltva táplálják ivadékaikat. (A szerző felvétele)

XXVIII 492

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

Dr. Lányi György KORSZERŰ AKVARISZTIKA Az akvárium a mai ember számára már nem egyszerű szobadísz csupán, hanem a természet kis darabkája. Telepítőse, karbantartása nemes kedvtelés és szórakozás. Ez magyarázza, hogy mind szélesebb körben terjed; városban és falun, lakásokban és közintézményekben, iskolákban és kultúrházakban egyaránt. — Az akvárium létesítése és gondozása azonban bizonyos hozzáértést követel, hiszen élőlények élnek benne együtt, s ennek az együttélésnek megvannak a törvényei. Az akváriumi növény- és állatfajok meghatározott feltételek között élnek, s ezt az akváriumban is biztosítani kell számukra. Ilyen feltétel a víz keménysége, savanyú vagy lúgos vegyhatása, a növények talaj- és fényigénye, az állatok hő-, oxigénés táplálékigénye és így tovább — ezernyi apró tényező, amelyeket minél inkább figyelembe vesz az akvarista, annál tőhetesebb lesz az akváriuma. — Több ez, mint egyszerű szórakozás — amikor az ember az élő természet kis egységét életben tartja, sőt szaporítja, alakítja, akkor a természet tőrvényeit tanulja megismerni és felhasználni. Ehhez a munkához nélkülözhetetlen az ismereteknek az a tárháza, amelyet e könyvben nyújtunk át az olvasónak. — A könyv felépítése nagyjából az akváriumtelepítés és karbantartás gyakorlati teendőit követi. Rövid történeti visszapillantás után vázolja a legfontosabb biológiai és kémiai alapfogalmakat, majd az akvárium megválasztásától és elhelyezésétől kezdve részletesen megismertet a berendezés elméleti és gyakorlati követelményeivel. Külön fejezete foglalkozik a betelepíthető növényekkel és állatokkal. Felöleli az akváriumi halak tartásának, táplálásának és tenyésztésének legfontosabb tudnivalóit, de a halak fajonkénti részletes ismertetése külön kötetet igényel. Helyet kap a leggyakoribb akváriumi halbetegségek gyógyítása és megelőzése. Végül az akvarisztika magasiskolája: a halak tenyésztése zárja a sort. A könyvet többszáz ábra, tőbb mint félszáz fotó teszi jól használható kézikönyvvé. Felépítése, közérthetősége folytán alkalmas arra, hogy segítségével az előtanulmányokkal nem rendelkező olvasó is elsajátíthassa az akvarisztikát.

493

Dr. Lányi György

Korszerű akvarisztika 1966

A digitalizált változat 2008-ban készült

494