KUPÉ- Kulturális Folyóirat

k u l t u r á l i s

2010 • 2. évfolyam 3. szám

ISSN 2061-9359

TÓTH OLIVÉR verse 11–NAGYAJTAI KOVÁCS ZSOLT: Buczka Gyurka nõsülése 14–BALOGH JÁNOS: Táncjelírás 3. 16–ESÉLYKIKÖTÕ 17–BALOGH MÁRTI Meghívó egy láthatatlan vacsorára 19–LÁZÁR SZILVIA: Varázsló a nadrádtartóban 20–ACSÁDI RÓZSA és BOTÁR ATTILA verse 21–CSIKÓS GABRIELLA: Segítõk, tanítók, mesterek 23–PULAI ÉVA: Tejút 24–Syárnypróbálgató: KESZERICE RÉKA 26–LÁZÁR SZILVIA: A karfiol levele 27–MOLNÁR PÉTER: Szindbád és a mûvészet30–KOVALCSIK ZSUZSANNA: Álmodtam 31–GEIGER ERZSÉBET verse 32–AL-SAIG EMÍLIA és HARGITAI KULI TAMÁS verse 33–A KÍGYÓK BICIKLIRE ÜLNEK Pécs, 2010. május 28. 34–PROGRAMAJÁNLÓ

Tartalomból: 3–PÁVA ZSOLT köszöntõje 4–PULAI ÉVA: Tersanszky Józsi Jenõ 9–PÁVEL ISTVÁN verse 10–HORVÁTH LÍVIA és

f o l y ó i r a t

Hitvallásunk: „Megmutatni, láttatni a köztünk élô mûvészek, alkotó emberek munkáját, értékeit. Becsülni a mûvészet szubjektivitását, divattól, vallástól, politikától mentesen. Ôrizni a hagyományt, a mûemlékeinket, a történelmünket, de közben haladni elôre.

Lehetôséget, segítséget nyújtani a hátránnyal indulóknak, legyen az akár testi, szellemi, etnikai, szociális vagy földrajzi nehézség. Hiszünk abban, hogy a könyvek, egy festmény, a szobrászat vagy egy fotó, a táncos a színpadon, a hársfa az udvaron, az ablakban sütkérezô macska, folyóink, természeti, építészeti környezetünk mind – mind segítôink.

Segítôink, hogy megtaláljuk helyünket a világban, otthon legyünk. Boldogan.”

Ha szereti a friss nyomdaillatot, a színes, tartalmilag is minôségi olvasnivalót, amivel a fotelba kucorodhat, amit bátran kitehet a könyvespolcára, akkor ne késlekedjen!

Lehetôség van, a KUPÉ folyóirat elôfizetésére 400 Ft+postaköltség áron.

Minden elôfizetônk támogatja a folyóirat rendszeres megjelenését.

Köszönjük!

WWW.KUPEFOLYOIRAT.HU Postai cím: KUPÉ Közhasznú Egyesület, 7742 Bogád, Petôfi utca 18/5 elofizetes@kupefolyoirat.hu, számlaszám:

Páva Zsolt köszöntôje Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Pécs Megyei Jogú Város Közgyûlésének nevében köszöntöm a KUPÉ kulturális folyóirat olvasóit!

Idén az évezredes múltat magáénak tudó Pécs történelmi jelentôségû dolgot él át. Egy évig hivatalosan is Európa Kulturális Fôvárosa vagyunk.

A rang megtiszteltetés számunkra, de mi tudjuk, városunk már évszázadok óta Európa egyik kulturális központja. Kétezer éves múltunk, történelmünk, kulturális örökségünk feljogosít bennünket e büszke cím viselésére. Nem a Pécsett zajló építkezések, a megújuló köztereink, hanem a városlakók szellemisége, a hagyományok tisztelete, s a nyitottság más kultúrák iránt tesz minket fôvárosivá.

2010-ben Pécsre kiemelt figyelmet fordít földrészünk kultúrakedvelô közönsége. Az utóbbi hónapokban érezhetôen növekedett a városunkba látogató külföldi és belföldi turisták száma. A hozzánk érkezôknek igyekszünk megmutatni Pécs különlegességeit, hagyományait, bizonyítani, hogy a Mecsekalján pezseg az élet. Komoly- és könnyûzenei koncertek, színházi elôadások, irodalmi estek, konferenciák és kiállítások hívogatják a közönséget, az érdeklôdôket. Nem csak a magyar, hanem a külföldi alkotóknak is lehetôsége nyílik nálunk megmutatni tehetségüket. Testvérvárosainkból, partnertelepüléseinkrôl egyaránt érkeznek hozzánk világszínvonalú produkciókkal elôadómûvészek, illetve különlegesen értékes anyagot bemutató kiállítások.

A fôvárosi cím elnyerésében hatalmas szerepet játszott az évszázadok alatt ezen a tájon élt népek kultúrájának egymásra rétegzôdése, a város így kialakult különleges arculatának magával ragadó szépsége. Egyediségünk tehát közös sorsunk, hétköznapjaink és ünnepeink eredménye, a Pécsett élt és élô nemzetiségek egymásra hatásának gyümölcse.

Városunk sokszínûségének bemutatása tiszteletre méltó feladat, hiszen nem könnyû a rengeteg izgalmas árnyalatból válogatni. Erre vállalkozik a KUPÉ címû folyóirat, mely magánszemélyek

Dr. Páva Zsolt

kezdeményezésére jelenik meg. Mindezt azért érzem fontosnak kiemelni, mert egy településen csak akkor érezzük magunkat otthonosan, ha a sorsát a szívünkön viseljük, részt veszünk formálásában, együtt tervezhetjük a jövôjét. A KUPÉ Pécs kulturális csinosításában vállal szerepet, melyet ezúton köszönök a szerkesztônek, kiadónak, szerzôknek.

Kérem, látogassanak el minél több pécsi kulturális eseményre. A programkínálatot ismerve úgy érzem, minden lehetôség adott ahhoz, hogy egyszerre legyünk jó házigazdák és elégedett vendégek Európa Kulturális Fôvárosában, Pécsett.

Jó szórakozást kívánok a KUPÉ legfrissebb számához!

Dr. Páva Zsolt polgármester Pécs Megyei Jogú Város

kultúra

Pulai Éva:

tersánszky józsi jenô Fura figura volt, olyan, mintha egy Tersánszkyregénybôl lépett volna elô. Hosszú, sovány, kócos férfi, akin az új ruha is úgy lógott-lengett, mintha rongyokat viselne. Kérkedett irtózatos testi erejével, néha társaságban felkapott egy karosszéket a benne ülô emberrel együtt, és kinyomta a magasba. Egy ültében megivott több liter bort, anélkül, hogy a mámor legcsekélyebb jele látszanék rajta, közben pedig áradtak belôle a mulatságosnál mulatságosabb történetek. De ha éppen nem ivott, akkor is egy kicsit mámorosnak látszott, és az utcán, összetalálkozva egy akár felületes ismerôssel is, hangosan szidta a fennálló rendet, azt a rendet, amely éppen hatalmon volt. Közben mûvészi szinten játszott gitáron is, fuvolán is, de ha kellett, értett bármelyik zeneszerszámhoz, és ha éppen nem volt pénze, elment zenebohócnak.

http://www.kupefolyoirat.hu/images/alkotasfotok/cikk-kepek/kultur_I/tersanszky.jpg

„Hát istenem, az ember nem élhet úgy, hogy megvesse magát.

A fordítottját csináltam annak, amit gyermekkoromban. Akkor egész nap lebzseltem, és este sunyi, jámbor pofával somfordáltam szüleim elé. Itt meg a mûvészek között adtam a ledér, javíthatatlan szoknyavadászt és borisszát: de otthon, a négy fal között kétségbeesett komolysággal ültem a papír elé, és összeszorított fogakkal küzdöttem a kifejezéssel. […] Olyat akartam írni, amilyet senki még. Nem volt mintám, nem volt esztétikám, mindent magamból merítettem, a legnagyobb küszködéssel és a legszentebb írói áhítattal.”

Tersánszky Józsi Jenô 20 10 02

04 05

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

De aki írásait olvasta, tudta, hogy a század egyik legnagyobb magyar prózaírója, a magyar nyelv egyik legköltôibb stilisztája, Jókai és Krúdy óta irodalmunk legtermékenyebb szerzôje. És aki mindezt tudta felôle, az azt is tudta, hogy igazán jó író nem írt még annyi felületes, gyenge, összecsapott mûvet, mint ô. Folyton pénzre volt szüksége, és írta, ami éppen eszébe jutott, remekmûveket és hevenyészett mûveket vegyesen. De aki nagyon jól ismeri, az azt is tudja, hogy legelhibázottabb írásai is tele vannak remekmûbe illô részletekkel.

Aki pedig asztalhoz ült vele, hogy elbeszélgessen errôl-arról, s ital közben filozófiai elméletektôl erotikus anekdotákig mindenre sor került, az elámulva vette tudomásul, hogy ez a nagyon színes képzeletû, isteni csevegô valójában nagyon mûvelt, a maga körül gomolygó világot nagyon jól értô, rendkívül józan eszû, férfiasan bátor, az emberségességért nemcsak lelkesedô, hanem bármikor életét is kockáztató férfi. Ráadásul szemérmes, a maga erényeirôl nem szóló férfi. Kiformált magának egy különös életformát, amelyben becsülhette magát. Akárcsak legismertebb hôse, Kakuk Marci, a csavargó álarcában, ha kellett, kivetetten, ha kellett, megalázva, védte az emberi méltóságot.

László Zoltán • litera.hu

Tersánszky Józsi Jenô (Nagybánya, 1888. szeptember 12. - Budapest, 1969. június 12.) Kossuthdíjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.

Erdélyben született, Nagybányán, mint visszaemlékezéseiben írja „a világ legbûbájosabb városában”.

Apja bányaigazgató. „Szüleim tehetôs emberek voltak, akik korán kultúrára fogtak. Könyvek és képek között nevelkedtem.” Mégis, leginkább a városszéli patak partján, az ott lebzselô tolvajok, csavargók között érzi magát legjobban. „A kártya figuráit … elôbb ismertem, mint a betûvetést. … elsô elemista értesítômben ezt írta be apámnak a tanító: Tessék vigyázni a gyerekre, mert szivarozik!” A nyaranta mûködô híres nagybányai mûvésztelepen megismert, a kor legkiválóbb mûvészeinek (Ferenczy Károly, Thorma János, Iványi Grünwald Béla) hatására festô szeretne lenni, de családi nyomásra jegyzônek, majd joggyakornoknak kényszerül.

Apja tönkremegy, az egyre vékonyabban csordogáló apanázst Tersánszky nem tankönyvekre, hanem kártyára, italra költi. Az írás nem leküzdhetetlen mûvészi kifejezésvágyként, hanem mint lehetséges pénzkereseti forrás merül fel: „… egy vasárnap délután együtt ültünk ifjú barátok a szobámban, és haditanácsot tartottunk, hogy mit kellene tenni sanyarú anyagi helyzetünk föllendítésére? … aznap délután árultam el életem különös és röstellt titkát.

Hogy tudniillik én az irodalomra vetemedtem, és már kész is van egy elbeszélésem. Vajon nem lehetne ezzel a mûvel valami pénzt és esetleg világhírt szerezni?”

regényében írta meg. A regény a magyar háborúellenes irodalom egyik kiemelkedô alkotása, Tersánszky elsô igazi nagy írói sikere is ehhez fûzôdik. 1918-ban már válogatott elbeszélései is megjelentek. A Tanácsköztársaság ideje alatt szimpatizált a forradalommal, melynek bukása után a kommunizmus iránti nem titkolt rokonszenve miatt a Horthy-korszakban rengeteg támadás érte.

A húszas évek elejére nélkülözései különös mód megviselték. 1921. június 16-án még öngyilkosságot is megkísérelt, az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát. Az esztendô második felében valamelyest konszolidálódott a helyzete: megnôsült, feleségül vette Molnár Sárit. A Nyugat folytatásokban közölte Rossz szomszédok címû regényét, majd 1922 júliusában a lap fômunkatársai közé került. Gyors egymásutánban születtek mûvei,

1907-ben egy évig gyakornokként joggal foglalkozott Nagybányán, majd beiratkozott az eperjesi jogakadémiára. Tervei szerint a budapesti egyetem jogi karán készült folytatni tanulmányait, de a tandíjra összespórolt összeget végül elmulatta és kénytelen volt segédmunkásnak állni. Elsô novelláját, a Csöndes embereket is pénzgondjai enyhítésére írta. Osvát Ernô figyelt fel tehetségére, így jelenhetett meg elsô írása 1910 februárjában a Nyugatban. Alig egy évvel késôbb, 1911-ben novelláskötetét kiadja a Nyugat Könyvtár.

Az I. világháborúban mint önkéntes vesz részt, ahol 1918-ban olasz fogságba esett és csak 1919 augusztusának elején érkezik vissza Budapestre, ahol háborús élményeit Viszontlátásra, drága címû

Ady Endrének küldött írása.

köztük a Kakuk Marci ifjúsága, amely fô mûvének, a ciklikus szerkezetû Kakuk Marci regénynek az elsô darabja. A polgári társadalom keretei közül kihullott, máról holnapra élô csavargót nem rajzolta ideálalakká: látta hibáit és életformájának fogyatékosságát, egyediségét is. Érdeklôdése ezzel egy idôben a színház felé fordult, 1923-ban a Magyar Színház tûzte mûsorára Szidike címû darabját, amelyet késôbb átdolgozott. Ettôl kezdve sorra mutatták be darabjait a magyar színházak.

1932-ben sajátos színházat is szervezett, a Képeskönyv Kabarét, ahol kis regös együttesével maga is fellépett. Anyagi nehézségeinek enyhítésére számos detektívtörténetet és krimit is írt, miközben folyamatosan írta az egyre gyarapodó Kakuk Marci-történeteket is.

1940-tôl mint újságíró riporter dolgozott a Híd címû lapnak, két évvel késôbb itt jelent meg Félbolond címû regénye is. 1944-ben hamis igazolványokat szerzett a menekülô zsidóknak, a háború után pedig zenehumoristaként szórakozóhelyeken, bárokban lépett fel, miközben dolgozott a Magyar Rádió Gyermekújság rovatának is.

1950-tôl kezdve a dogmatikus irodalompolitika következtében nem tudott publikálni.

Munkakedvét azonban nem vesztette el. Mint sokan mások, ekkoriban ô is meséket, bábjeleneteket írt, valamint maradandó értékekkel gyarapította a magyar ifjúsági irodalmat. 1955-ben válogatott novelláskötetének kiadásával tért vissza az irodalmi életbe; 1957-ben pedig világot látott elbeszéléseinek kétkötetes gyûjteménye is, A tiroli kocsmáros címmel.

Utolsó jelentôs mûve 1962-ben jelent meg, a Nagy árnyakról bizalmasan címmel, mely egy emlékezésgyûjtemény, amelyben neves irodalmi kortársainak portréját rajzolta meg némi iróniával.

Halála elôtt még megérhette néhány színházi bemutatóját, 1969-ben halt meg. Munkásságát többször is Baumgarten-díjjal jutalmazták (1929, 1930, 1931, 1934) 1949-ben pedig Kossuth-díjat kapott.

Három évtizedig élt Budán az Avar utcában.

A Németvölgy és Krisztinaváros jellegzetes alakja volt. Naponta találkozhattak vele a környék lakói, 20 10 02

06 07

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

nemegyszer – utcai – tilinkó játékával is elbûvölte az éppen arra járókat. Minden napos vendége volt a környék szép számú borozóinak, kocsmáinak.

Asztalánál a mûvésztársak mellett helyet foglalhatott bárki, a „TF”-es hallgatótól a Déli pályaudvar „Tüzép” telepének szenes emberéig.

Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz – A jubiláló Tersánszkynak Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester! Építsd hordozható csónakjaidat, törd fejed ôs-sípon, új bicikli-féken, – szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell, a részletet, te, teljes ember!

Amikor nyolcvanéves korában meghalt, már tudta, hogy mások is tudják, milyen egyéni hangú, halhatatlanná emelkedett alakja a magyar irodalomnak. De igazi méltó méltatása máig sincs.

Túl szabálytalan jelenség, túl nagy és túl vegyes az életmûve is. Még várnia kell, hogy jöjjön egy értô és nagy türelmû kritikus vagy irodalomtörténész, aki pontosan kijelöli helyét a XX. század magyar irodalmában. Talán az fog kiderülni egy ilyen alapos elemzésbôl, hogy a két világháború közti negyedszázadnak Móricz és Krúdy mellett ô volt a legnagyobb magyar prózaírója.

Móricz Zsigmond: TERSÁNSZKY Jó tízéves munka után megérkezni: írói sors.

Nem baj: itt az elsô abszolút kész, az elsô maradéktalanul teljes munka.

Kakuk Marci „jelenleg piaci polgár, magyarán csavargó” életrajza ez a könyv, amelynél eredetibb, bájosabb és ôszintébb könyvre e zsánerben rámutatni nem tudok.

Tökéletes könyv.

Biztos szem, biztos kéz, mester-operatôr munkája, amellett egy gazdag, finom, drága kedély ömlô lírai muzsikája.

Az ember mint társadalmi lény, valami csodálatos elrendezôdés folytán, szinte rekeszesen, rétegesen külön szinteken él. Sohasem volt magyar író, aki

ezt a legmélyebb réteget, a koldusok, csavargók, hülyék, sár-lakók világát oly közelrôl s oly édesotthonisággal ismerte volna, mint Tersánszky.

Külföldi is igen kevés. A nyugati kultúrák arisztokratikus irodalmában csak rokokó-idill a szegény ember, a sansculotte. Hugó Viktor a pátosz izzásában, Dickens a humor borszeszében dezinficiálja a nyomort. Az oroszok vannak legközelebb hozzá. De náluk is a szociológiai, vagy legalább morális, értékelés komorrá és emberfölöttivé növeli a Sorsosokat.

Tersánszkynál súlytalan a nyomor, mint a mindennapi élet. Ahogy a milliomos, aki beleszületett, nem érzi napról-napra a millióit, úgy a Tersánszky alakjainak egyetlen éltetô eleme a legmélyebb fizikai nyomor, amelyben halak a vízben vidáman, vagy mérgesen, de mindig otthoniasan fickándoznak.

sôt fölértékesítette az eddigieket, kulcsot adott hozzájuk. * A szeretet ez a kulcs és ezzel a mûvészete iránt, alakjai iránt, szíve ôszinte rezzenései iránt, megnyilvánuló szeretettel, meg fogja hódítani mindenki szeretetét saját maga iránt.

Nyugat / 1922 / 1922. 23. szám

Ez a könyv mintegy „kvintesszenciája” annak, amit tud. Alakok összeszedhetetlen tömege hemzseg e kis könyvben s kivétel nélkül mind él és lélegzik s az életizzásnak teljességében van.

Ebbôl a könyvbôl tanulmányozni lehet azt az elemet, amelyet úgy sem tanulmányozott ki semmi tudomány és tanulmányozni lehet az embert, aki minden életfokon ember marad.

De e könyvnél fontosabb szempont minden tudománynál s tanulmánynál, hogy élvezni lehet ôket.

Valami teljes bûbájjal visz be az emberei közé. Jó a nyelve, amely a szatmár megyei legmélyebb népi dialektusnak és a kissé tudálékos iskolai nyelvnek keveréke. A nyelvhez egy kicsit hozzá kell szokni, de ez a megszokás segít abban, hogy a figurák testiségének furcsaságait, züllöttségét, ízét-bûzét szintén megszokja az ember.

S ha már otthon vagyunk, egyszerre csak elmúlik a fátyol, amit a nyelv, a dikció, az életfelfogás, világszemlélet idegensége okoz s fürge, egészséges, üres, szomorú, de kacagó gyerekek leszünk, akik együtt hempergôznek az életnek e kikutykálkodott zenebonájával.

Azt hiszem, aki ezt a könyvet elolvassa, sorra elôveszi Tersánszky régebbi könyveit és mind megérzi, mindent ismerôssé veszi, csak most fog rájönni az ízére ennek az írónak, aki maga is csak most ért haza, bármennyi szépet és jót csinált is eddig. De ezzel a munkával valahogy átértékelte

Kaffka Margit

Tersánszky J. Jenô: Kaffka Margit Elmondtam a Nyugat-Barátok Körében – részletek A néhai Palermó-kávéházban, a Kabos Ede-asztalnál ismerkedtem meg Kaffka Margittal. Ez 1910-ben vagy 11-ben volt.

Ha tettem rá egyáltalán valami benyomást, az alig lehetett kedvezô. Ugyanis a következô történt.

Hogy a jeles írónô elôtt a modern irodalomban való készültségemmel fitogjak és hogy egyúttal valami kellemeset mondjak neki, hát elkezdtem elôtte magasztalni egy verset, amit régebben a Hét-ben olvastam tôle.

Eddig rendben lett volna.

De Kaffka Margit mindjárt examinálni kezdett, hogy melyik verse volt az?

– A címét elfeledtem... valami izé... – nyögök ottan.

– Na, de tud talán idézni a tartalmából pár sort? – firtatja Kaffka Margit.

– Hogyne! – mondom. – Egy sellôrôl szól a vers, aki a tenger mélyén fekszik korallpalotában, hullámvánkoson...

– Hogyan? – hökken meg erre Kaffka Margit. – Tengeri sellô? Tôlem a Hétben, régebben? Várjon csak! És Kaffka Margit erôsen gondolkodik, hogy ôneki egy régebbi verse egy tengeri sellôrôl szóljon.

Ekkor végre nekem eszembejut a vers címe: – Undine!

Máig sem tudom, hogy ez a név egy görög najádé, amit Undiné-ne kell kiejteni, vagy egy francia hableány, aki csak úgy érti meg, ha Ünden-nek szólítják, vagy pedig csak a vers szerzôje találta ki ezt a tündérnevet... elég az hozzá, hogy ez a gyalázatos vizi-némber iszonyúan blamált engem.

Ugyanis kiderült, hogy ezt a verset nem Kaffka Margit írta, hanem, – ha szabad ezt a kifejezést használnom itten és egyáltalán az irodalomban, – hát a verset Kaffka Margit legkomolyabb nôi riválisa írta. És én elôbb ezt a verset agyonmagasztaltam Margit asszony elôtt.

El lehet képzelni, hogy ez nem valami kedvezô szituáció arra, hogy az ember egy hölgykollégával megkedveltesse magát.

Dehát Kaffka Margit egy rezignált legyintéssel elintézte a dolgot és késôbb sem dörgölte az orrom alá ezt a beköszöntô ostobaságomat, mint értô, aranyszívû teremtés.

Igen, Kaffka Margit egy értô, aranyszívû teremtés volt.

Magammal szemben legtöbbször ilyennek tapasztaltam ôt. De hogy külön megjegyzem ezt, benne van az is, hogy nem mindig és nem mindenkivel szemben láttam ôt ilyen megbocsájtónak és egyáltalán nagyon kiegyensúlyozott és nehezen zaklatódó lelkû embernek.

Ha lehet egy formulát húzni egy élô emberi énre és szabad valami jellegzetességében megrögzíteni ôt, hát, ha visszaidézem magam elé Kaffka Margitot, akkor ô éppen az az ember, akinél jobban senkinél sem láttam, hogy a valóságot és pedig a legbecsesebb valóságot a szavak jelentik számára. Tehát sohsem közömbösek neki azok. Ô az éppen, akit mindenha a nyers horzsolás érzékenységével láttam reagálni szavakra. Kaffka Margit volt még eddig a legszenvedélyesebb vitatkozó, akit életemben láttam. És éppenséggel nem olyan, aki fukarkodik a csipkelôdéssel, megrovással, visszavágással.

20 10 02

08 09

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

Kaffka Margit nem volt ám az a fortélyoskodással, ügyeskedéssel, szabálytalan riposztozó ellenfél, amilyennek, pláne húsz és egynehány év távolából, a nôi érvgyártást látjuk. Nem! Margit asszony tényleg afféle masculin rendszerességgel, nagy tudással és néha az eredeti értelemben vett selfkontroll minden látszatával tudta megvédeni álláspontjait.

Ady Endre is mondott valami olyasfélét Kaffka Margitra, hogy ô már olyan okos és fôképp tárgyilagos, hogy nem is nô már. Ez bizonyára a hétköznapi eszességen fölülvalóságot és nagyobb magasból átfogó szempontokat jelentette, amire a legutóbbi idôkig valóban csak férfiszellem volt képes és ami egészen más, mint a tehetség.

Amiben Kaffka Margitnak ez a tulajdona az írásainál is jobban kitünhetett, az annak a zárt kis társaságnak a vitái voltak.

A tárgy igazán nem jelentett ezekben a vitákban semmit. Lehetett ez a filozófiától, az asztaltáncoltatáson át, az irodalmon, képzômûvészeten, matézisen kezdve, a szerelemig mindenféle. Ez mindegy volt. Mert hiszen néha úgy föstöttek ezek a viták, mintha egy szörnyszülöttre a legnagyszerûbb szabászattal készítenének egyre újabb ruharemekeket. Úgy volt, hogy egészen képtelen semmiségek, sôt direkte ostobaságok szembeállításának folyamata is mozgósította ezekben a vitákban, ragyogó, értékes, elmés, mélységes érveknek hadseregét. […]

Kaffka Margit szerette és kereste a vitát, mert önmagának kellett elsôsorban alkalom a meggyôzöttségre, nem más, csak önmaga által, de mondom, mintegy próbaképpen ellenôrzô asszisztencia mellett.

Láttam ôt vitában lázban-tûzben, láttam fölényes gúnyorosságúnak, láttam marónak, láttam készakartan és kajánul elfogultságokhoz ragaszkodni, láttam saját nagyszerû sziporkázásán ámulónak és ujjongónak, láttam makacsul, hidegen küzdeni és éppígy meggondolatlan vaksággal, csak egyet nem láttam! Azt, hogy Kaffka Margit közönyös maradt volna, vagy únottságból, vagy okosságból kitért volna a legbanálisabb, legelcsépeltebb vita-alkalom elôl és ne talált volna rögtön tíz új és különös szemszöget, amikbe bele lehet helyezkedni a kérdésnél. ô valóban joggal érezte és tudta, hogy abban a pillanatban egy más, különb, erôsebb valaki lesz, mihelyst a szavak sorakoztatásának virtuózává lehet. […] …aztán nem láttam ôt már csak a háborúban.

Egy kis, akkor megjelent füzetében rólam is ír, hogy

mint frontkatona, aki legkompetensebbül nyilatkozhatom a háborúról, hát nem sok szépséget látok benne.

Igazán nem emlékszem ennek a háborús találkozásnak semmi körülményére. Késôbb, mikor már az olasz frontról járogattam haza és Kaffka Margit már Bauer doktorné volt, tudom, mégegyszer háza vendége voltam.

De sokkal emlékezetesebb maradt az, amikor Kaffka Margit halála hírét vettem.

Fogságban voltam. Rosszul voltam. Úgy tetszett, elevenen, részletekben fogok meghalni és ezt végig fogom nézni. Elkezdett kihülni és érzéketlenné válni a lábam és kezem. Az olasz orvos engem mutatott meg a kommandónak, hogy szabad-e ilyen roncsokat tartani a lágerekben? Ez elég talán állapotom illusztrálásra.

Akkor kaptam egy levelet Pestrôl, amiben egyszerre értesítettek gondolom Ady Endre, Fémes Beck Vilmos és Kaffka Margit haláláról. Stílszerû volt igazán. Tömeges halál.

Meghalt Vilkó, és meghalt Kaffka Margit és a kisfia is vele együtt.

Nem gondoltam és nem éreztem semmit. Nem tudtam érezni. Pedig a fronton sírtam néha azon is, ha egy idegen bakám megsebesült. És Kaffka Margit halála meg se rebbentett.

Mondhatom azonban, hogy ez a közöny, amivel akkor két ilyen jó barátom halálát fogadtam, szinte most is fáj.

PÁVEL ISTVÁN: HALODÓ GYERTYAFÉNY Fáj a lét, mert, mint halódó gyertyafény a nedves pincében, oly idegen és árva a lélek e földön a szükségbõl magára öltött nyálas testruhában, amely néhány hibánkat elfed, de hegységgé növeszt minden csöppnyi terhet, míg végül a romlandó test lüktetõ vágyai elûzik lelkünk illanó álmait.

Egyebekben záradékul okvetlen meg kell jegyeznem errôl a nagy íróról, hogy ô is egyike volt azoknak, akiket ha kevéssé kényeztetett el az életük, a halál sem kegyesebb hozzájuk, miután Kaffka Margit távolról sem foglalja el ma igazán örvendetesen burjánzó irodalmunkban azt a helyet, ami ôt megilletné. A legnagyobb magyar írónô helyét és minôségét.

Nyugat / 1931 / 1931. 15. szám FORRÁS: hu.wikiquote.org Új magyar irodalmi lexikon III. (P-Zs). Fôszerk.

Péter László. Budapest: Akadémiai. 1994. ISBN 96305-6807-1 László Zoltán: Tersánszky Józsi Jenô (litera.hu) Nyugat /1922/1922. 23. szám Nyugat / 1931 / 1931. 15. szám epa.niif.hu mszh.hu

© KuPé

TÓTH OLIVÉR: PARÁZNA CSÖND Nem nézlek, csak bámulok, mint egy megázott pocsolya, árkomban téblábol, két lábon jár a félelem, bennem a szeretet kényszer, dagonya, kenyér és fél elem.

Nem nézlek, csak bámulok, kincseidet kémlelem, ahogy a szarka, s ha tudom, lopott vonásaidat dekódolom, az enyémet nincs aki megfejtse.

Szememet fürdettem vizében s szégyenem kimosta, mindenhogy szeretnek, s nincs aki szeressen, mindenhogy neveznek s nincs, aki megnevezzen.

Te mosdasd lábad, s mint piszkát árkaimban kitárt karokkal megölellek, nincs aki megöleljen, füledbe súgom, nincs aki meghallgasson, lyukas cipôm sarkát kaviccsal étetem, csitítom éhségem, nincs aki enni adjon, a korgással is megelégszem.

Nevelt, névtelen bánatom levetne már magáról, új pelenkára vágyik, nincs aki tisztába tegyen; Hogy új ruhát vegyek?

Nem tehetem.

Használt kelengyém kivetne már magából, nincs aki kimossa, szememet fürdettem vizében s szégyenem kimosta,mindenhogy szeretnek, s nincs, aki szeressen, mindenhogy neveznek, s nincs aki megnevezzen.

HORVÁTH LÍVIA: ÁLOMHATÁRTALAN' Fáradt szem hajol a túlsó partra a kéz is érinti most az eget, lepedôt simít egy álomra az éjjel a Duna felett áldoznak a fátyolfellegek.

Apró emlékek felsorakoznak, katonásan portalanok az évek, mesélik a múltnak bizonyosságát a holnapnak adva példaképet.

Kiszolgálják az erôd, öntudatlan követik a neved, messze mutatnak ujjaikkal: „ezt is elérheted.”

Fáradt szem hajol az égrôl, a kéz simítja már a helyed.

Esôáztatta határok száradnak fel elôkészítve madárfüttyöket.

Lassan érlelôdik a hajnal margarétafejek nyílnak a Napnak.

Mosolyukkal az álomtalanságból a szíveknek virágoznak.

Kéméndy Toda József

20 10 02

10 11

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

Nagyajtai Kovács Zsolt

Buczka Gyurka nôsülése

Ôsz. Ronda, rusnya, novemberi reggel, igazi takonyhúzós, nedves, nyálkás, ködös idôjárással.

A hômérséklet 0 Celsius fok, tehát igen komoly mérséklet tapasztalható a hôben. Jó- vagy jobbérzésû ember, aki ad magára valamit, ilyenkor néhány – nem kifejezetten Jókai nyelvezete szerinti – durva gondolat után átfordul az ágyában (már persze ha van neki) a másik oldalára, fejére húzza a paplangyot, és a továbbiakban nem tudomást véve a külvilágról, húzza tovább a lóbôrt.

Buczka Gyurka a még jobbérzésû emberek csoportjából betelefonál a munkahelyére, hogy hasmenése van, székrekedése van, szédül, taknyos, lázas, agyhúgykô tört reá és minden egyéb, ezért kifejezetten sajnálja, de ma nem tud a robot frontján helytállni. Igen, persze-persze, fônök, látni fog

© KuPé

az orvos, beszélek vele. Csak azt nem mondja meg a fônöknek, hogy az orvos ugyanabba a kocsmába szokott beugrani egy seprôre, ahol ô, Gyurka fog üldögélni egész nap, így tehát a kocsma lesz a helyszíne a hivatalos orvosi vizsgálatnak és a még hivatalosabb orvosi igazolás kiállításának.

Buczka Gyurka egyébként zsákügyi elôadóként dolgozott a Papírzsákgyárban, és az ilyen gyászos reggeleken meg volt gyôzôdve arról, hogy az ô munkájára az égvilágon sehol semmi szükség nincsen, ezért különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül maradt távol hivatalából. Mellesleg megjegyezve Gyurka nem is járt nagyon messze az igazságtól, mert rajta kívül még hárman dolgoztak a gyárban, ugyanebben a beosztásban, és a Földön nem gyártottak összesen annyi papírzsákot, hogy az azzal járó munkát két épkézláb zsáktudor el ne tudta volna végezni.

Gyurka tehát tiszta, nyugodt lélekkel megborotválkozott, zuhanyozott, ünneplô melegítôt öltött és elsétált a lakásától nem messze található „Mentsvár” nevezetû kocsmába, ahol nap mint nap megfordult és hol rövidebb, hol hosszabb idôt töltött. A mai napon esedékes látogatását egész naposra tervezte, mert egy régóta dédelgetett különleges ötletének megvalósítását gondolta megkezdeni.

Az ötlet lényege az volt, hogy az ivoldába betérô vendégek különleges viselkedési formáiról különleges tanulmányokat készít különlegesen írásos formában. A cél elérése érdekében ezért felszerelte magát rengeteg sok írólappal, és három darab vetkôzô nôs golyóstollal, melyeket elôszeretettel gyûjtött, és otthon maradt is még belôle legalább egy tucat. Ezen eszközeit szépen kikészítette maga elé kedvenc sarokasztalára, a pultnál rendelt egy szatmári szilvát, azt lehajtotta, majd egy másikkal, valamint egy korsó habos sörrel visszasétált asztalához, elhelyezkedett és tettre készen várta tanulmánya alanyait. Közben elképzelte, hogy mûve

megjelenése után „mûvész úr”-nak fogják azontúl a kocsmában szólítani, neki is lesz hitele, és úri módon fogja a mûvészek kissé kócos életét tengetni. Hogy a közben múló idô se vesszen kárba, úgy döntött, hogy Jenci, a pultos lesz az elsô áldozata. Jenci ideális alany volt egy ilyen tanulmány elkészítéséhez, mert nagy orra volt, ragyás arca, keveset beszélt és utoljára akkor mosolygott, amikor a bíróság hivatalosan is kimondta a válásáról szóló határozatot. Jencinek feltûnt és egyúttal gyanús lett, hogy Gyurka egyfolytában vigyorog, és ôt figyeli.

– Mit bámulsz, ecsém? – érdeklôdött kedvesen.

– Magasztosabb távlati céljaim vannak annál, minthogy lealacsonyító stílusú kérdést föltevô jelentéktelen lényeddel foglalkozzam, de kezdetnek te is megfelelsz, egye fene. Tanulmányt írok rólad – válaszolt Gyurka olyan poetikussággal, amellyel saját magát is meglepte. Jenci úgy nézett rá, mint aki földönkívüli lényt lát.

– Miiit? A betûket se ismered, mit akarsz te írni?

– kérdezte hitetlenkedve.

– Tanulmányt, mint közöltem volt veled az elébb. De látom, bizonyosságot nyert feltevésem, miszerint te egy földhözragadt, igazi bugris vagy – felelte Gyurka lekezelô méltósággal.

– Idefigyelj, te analfabéta – vörösödött el Jenci feje.

– Ha azonnal nem hagyod abba ezt a marhaságot, mentôt hívok hozzád. Hogy valaki saját magában ennyire hülye legyen, az rendben van, az az ô dolga, de ha közveszélyessé kezd válni, felébred a humanizmus bennem és sajnálkozni kezdek. – Gyurka eközben szertartásosan rágyújtott, kortyolt a sörébôl és leereszkedôen szólt a csaposhoz.

– Igyál valamit a számlámra, mielôtt megpukkadsz.

– Nem iszom semmit! – ordította Jenci, ám közben nyílt az ajtó, és belépett a kocsmába egy eddig errefelé még sosem látott, igazi tanulmányfej. Olyan torzulást okozott arcán az életében eddig elfogyasztott alkohol, hogy a londoni grimaszversenyen csak durva csalással szorulhatott volna le a dobogóról a pofa. Valahol oldalt volt a szája, középen a füle és repedt fazék-hangon érdeklôdte: – Be szabad jönni, kéremszépen?

Ilyet még a sokat próbált Jenci sem látott.

– ôôô… Hmmm. Izé, hát persze. Tessék csak – dadogta levegôt keresve a derék pultos.

20 10 02

12 13

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

Kovács Zoltán

A repedt fazék kért két deci ötvenöt fokosat, az elsô korty után csuklott egyet, a második után arca majdhogynem kisimult, szemei elôkerültek a homloka mögül, rávigyorgott Jencire és légies léptekkel távozott. Buczka Gyurka percekkel ezelôtt nyitva felejtett száját most sem csukta be, csak nyögdécselt.

– Öregem… Láttad? Azannya köcsögit…

– Persze, hogy láttam, naná. De mi is van a tanulmányoddal? – tért magához Jenci.

– Fölfüggesztettem a munkavégzést, ilyen sokk után nem lehet dolgozni. Adj még egy szatmárit a szilvából – döntötte el gyorsan Gyurka.

Jenci már somolygott a bajusza alatt.

– Hamar feladtad a mûvészetbe vetett rendíthetetlen hitedet – összegezte véleményét. – Az a bajod neked, hogy nemhogy nem nôsültél még meg, de nem is láttál még nôt úgy alaposan, tisztességes közelségbôl. Harminckilenc éves vagy és csak alaktalankodsz itt az életedben. Meg kéne már nôsülnöd, Gyurka – adta elô jótanácsát a csaposok gyöngye.

– Ahhibádzik még nekem, meg a francos nyavalyatörés!

– tiltakozott élénken Gyurka, majd prózaibb témára váltott. – Adj még egy sert, komám, az a biztos.

Idôközben szépen benépesült a kocsma, ami a délelôtti dologidô csúcsán nem volt éppen természetes állapot. Jenci azonban örült a forgalomnak, nem utolsósorban azért, mert így pihente ki a Gyurka által okozott szellemi fáradtságot. Gyurka pedig kedélyesen vigyorgott sarokasztalánál, zsibbadt a feje, enyhe rókázhatnékja volt, és arról ábrándozott, hogy holnaptól Közép-Európa szerte jegyzett literátor válik belôle. Ennek beteljesülése érdekében elôvette egyik golyóstollát a sok közül, melynek szárán a nô máris dobálta lefele a bikinijét és csábos bájait ajánlgatta Gyurkának, aki ezt kellôképpen értékelve elgondolkodott azon, vajon milyen is lehet egy igazi nô ôvele, a heverôn…

Nyílt az ajtó, belépett a helyiségbe doktor Seprô, a háziorvos és megkezdte rövid ideig tartó, ám

annál hatékonyabb mobil rendelését. Leült Gyurka asztalához, akinek a helyért cserébe egy bónuszigazolást is kiállított grátisz. Négy-öt embert a helyszínen megvizsgált, és igazolás iránti kérelmüket indokoltnak és megalapozottnak látta. Megírta az aznapra szóló igazolásokat, volt, akinek beutalót írt mellrák-szûrésre, az ezekért jogosan járó honoráriumot a paciensektôl feles formájában magához vette, és elment tovább egy házzal rendelni, mert elsô a kötelesség.

Miután a munkahelyi problémák ilyetégképpen elrendezôdtek, mindenki önfeledten pirtyelt tovább a kocsmában. Buczka Gyurka csillogó szemekkel, de keserûket böfögve rendezgette gondolatait, amikor valaki megállt az asztala elôtt.

– Tessék mondani, van itt egy szabad hely?

Atyavilág – gondolta Gyurka, – vonaton vagyunk, vagy hol? Fölnézett a kérdezôre és elakadt a szava. Egy hölgy állt elôtte, egy igazi nô, aki mosolygott az összes fogával, ami maradt neki. A baj csak az volt, hogy ezek rendszerint hátul maradtak Ettôl függetlenül a nô nem nézett ki nagyon rosszul. Kicsit ugyan vörös volt a feje, de némi túlzással és jóindulattal akár csinosnak is lett volna nevezhetô, ha lett volna nevezhetô és továbbra is kérdôen nézett Gyurkára.

– ôöö… Menetiránnyal szembe, vagy háttal? Izé, ajjaj, de hülye vagyok. Van, persze hogy van, foglaljon helyet.

– Szia – mondta a hölgy. - Domborka Homorka vagyok. – Majd tüntetôleg hozzátette. - Szép név, mi?

Gyurka feszengett egy sort, majd kinyögte.

– Iiigen, én meg a Buczka Gyurka vónék. Ez se kutya, mi?

A rovatot támogatta: PÉCSI SÖRFÔZDE ZRT.

– Igen, nem, hehehe. Szia Gyurka, mit iszunk? csacsogta a harmincas kisleány.

– Jenci! Egy kör sört kérünk, ízibe! – kurjantott Gyurka, aki nem vette figyelembe, hogy már nem egyedül ül a kocsmában, viszont az elfogyasztott italok hatására egyre magabiztosabb lett, utóbb már úgy gondolta, hogy ô maga a nôk megmentôje.

Ennek megfelelôen a vele megtörtént események száma is egyre inkább szaporodott és a képzelet világából fokozatosan léptek elô a valóság talajára.

– Egyszer egy dugással három széplányt egyszerre tettem boldoggá! – kezdte volna sokadik hôstörténetét, ám Homorka nem bírta tovább.

– Aaah, óooh! Légy a férjem, Gyurkám, kedvesem!

– Jó, leszek, csak még ezt hallgasd meg! – verte a mellét Gyurka, de ez igencsak erôteljesre sikerült, mert saját mellbevágása hatására hanyattesett a székkel együtt és percekbe telt, amíg összeszedte magát. Ebben Jenci is segített neki, s ahogy Gyurka fölismerte a mellette és érdekében serénykedô pultost, beleordított a fülébe.

– Megnôsültem, Jenci! Hallod?! Megnôsültem, szép dolog a házasság!

Domborka Homorka kissé ugyan megszeppent képpel, de annál vörösebben és dagadó büszkeséggel szemlélte vadonatúj vôlegényét és egy szikrát sem volt elragadtatva attól, amit Jenci mondott neki.

– Homorka, vidd haza ezt az anyaszomorítót, aludjátok ki magatokat szépen. Ne félj, ártalmatlan, nem üzemképes. Soha nem is volt.

Homorka nem félt, sôt. Az alapállását tekintve igen kancsal bal szemét egyenesbe igazította, amit csak félrészeg vagy féljózan állapotában tudott megtenni (ezért is szeretett inni), nekigyürkôzött, és Gyurkát talpra állítva egetverô dalolás közepette hazaindultak. A pártatlan szemlélô az attraktív mutatványok láttán joggal hihette volna, hogy valamelyik klasszikus balett avantgárd feldolgozásának próbáját látja mindaddig, amíg az új pár a novemberi ködbe beleveszve el nem tûnt a figyelô tekintetek elôl.

Violin rovat

4.

Balogh János:

Táncjelírás A 19. században jelentek meg a többé-kevésbé STILIZÁLT PÁLCIKA FIGURÁKRA alapozott tánclejegyzô rendszerek. Elsôként az Európa szerte ismert táncos és koreográfus, a Coppélia alkotója, a francia Arthur SAINT-LÉON módszere jelent meg 1852-ben Párizsban, „Stenochoreographie” címmel.

Tanzkunst” címmel. Könyvében elsôsorban nem egy új tánclejegyzô rendszert akart bemutatni – bár az általa kifejlesztett módszert igen részletesen leírta – hanem a táncos képzés alapgyakorlatait és a korszak balettlépéseinek helyes elôadásmódját. A notáció segítségével már elemezte és összehasonlította a különbözô gyakorlatokat. Zorn ismerte és fel-

Arthur Saint-Léon: Stenochoreographie (1852 Párizs)

Saint-Léonnak, e nagyszerû koreográfusnak sajnos kevés ideje maradt mûvei lejegyzésére. Koreográfiái közül csupán a Markotányosnô (La Vivandière) egy részletét írta le könyvében, amelyet megközelítôleg száz évvel késôbb, 1974-ben Ann Hutchinson Guest, a LÁBÁN KINETOGRÁFIA vezetô egyénisége és számos történeti tánclejegyzô rendszer szakértôje elevenített fel lejegyzésbôl a londoni Királyi Táncakadémia növendékei számára.

A pálcika figurákat használó módszer másik változatát a 19. század végének elismert német balettmestere, Friedrich Albert ZORN jelentette meg 1887-ben Lipcsében, "Grammatik der 20 10 02

14 15

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

használta Saint-Léon rendszerének eredményeit saját módszere kidolgozásakor. Pálcika figurái kevésbé elvontak.

Könyvét méltán értékelték nagyra kora táncosképzô intézményei. Németországon kívül 1905-ben kiadták az Amerikai Egyesült Államokban is, anyagát számos táncakadémián oktatták. Ezért meglepônek tûnik, lejegyzô rendszere miért nem terjedt el szélesebb körben. Számunkra mindenesetre a századforduló tánctechnikájának és balettmûvészetének részletesen kidolgozott, igen jelentôs dokumentumát jelenti.

A mozgás pontos ritmusának szemléltetésére a zenei lejegyzéshez igen hasonlatos tánclejegyzô rendszereket is kifejlesztettek. A 19. század

Friedrich Albert ZORN: Grammatik der Tanzkunst (1887. Lipcse)

végének egyik ilyen jellegû, mélyebben kidolgozott, a gyakorlatban is kipróbált rendszere volt Vladimir STEPANOV, a szentpétervári Cári Marjinszki Színház táncosának és oktatójának nevéhez fûzôdô tánclejegyzés. A szerzô korai halála után a rendszert nem fejlesztették tovább, azonban Feuillet rendszere óta ez volt az elsô tánclejegyzés, amelyet a gyakorlatban széles körûen használtak. Annak ellenére, hogy kortársai, mint pl. Marius Petipa, eleinte meglehetôs ellenkezéssel fogadták rendszerét, számos nagybalett gondosan lejegyzett teljes partitúrája készült el Stepanov módszerével.

A 20. század két szempontból hozott gyökeres változást a tánclejegyzô rendszerek történetében.

Az egyik a rendszerek tömeges megjelenése. Míg a 17. és a 18. századból 4-4, a 19. századból 12 rendszert ismerünk, a 20. században körülbelül 70 mozgás- vagy tánclejegyzô rendszert publikáltak.

Szinte minden évre esik egy-egy újabb módszer, azonban megjelenésük nem egyenletesen oszlik el az idôben, hanem egy-egy nagyobb mûvészeti

Kéméndy Toda József

vagy tudományos paradigma-váltáshoz kapcsolódik. Igen sok rendszert, kb. 16-ot jelentettek be szinte egy idôben a század húszas éveiben. Ez a korszak egybeesik az új mûvészeti szemléletmód kialakulásával, a klasszikus balett zárt formai világát felbontó modern táncirányzatok megjelenésével.

A tánc teoretikusabb, filozofikusabb megközelítésének részévé vált az új tánc lejegyzése iránti igény megjelenése is. Az ekkor kiadott tánclejegyzô rendszerek tárgya szinte kivétel nélkül a modern tánc volt. Szintén számos rendszert publikáltak a 60-as, 70-es években, amelyeket elsôsorban néptáncok lejegyzésére fejlesztettek ki. Ennek oka feltehetôleg a néptáncok iránti érdeklôdés növekedése és a néptánckutatás fellendülése, az ETNOKOREOLÓGIA tudománnyá válása volt.

A tánclejegyzô rendszerek számának robbanásszerû gyarapodásánál azonban jóval jelentôsebb változás az elmúlt korokhoz képest két rendszer, a LÁBÁN-KINETOGRÁFIA és a BENESHFÉLE TÁNCLEJEGYZÉS kiemelkedése és nemzetközi méretô elterjedése.

esélykikötõ

SANSZ FILMKLUB Civil Közösségek Háza (Pécs, Szent István tér 17.)

2010. november 3. 17.00

2010 - A SZEGÉNYSÉG ÉS A TÁRSADALMI KIREKESZTÉS ELLENI KÜZDELEM EURÓPAI ÉVE

MEGHÍVÓ Kedves Munkatársak, Partnerek és Érdeklôdôk!

A Baranya Megyei Esélyegyenlôségi Iroda-Esélyek Háza és PMJV Önkormányzat Kisgyermek Szociális Intézmények Kicsi Kék Bölcsôde munkatársai szeretettel és tisztelettel meghívják Önt és Munkatársait 2010. november 6-án megrendezésre kerülô szakmai napra, melynek címe: „ESÉLYEGYENLÔSÉG AVAGY A KORA GYERMEKKORI FEJLÔDÉS MEGALAPOZÁSÁNAK JELENTÔSÉGE A SZEGÉNYSÉG ELLENI KÜZDELEMBEN”

SZÍNES FÁTYOL

színes, feliratos, kínai-amerikai romantikus dráma, 125 perc, 2006 A középosztálybeli orvos, Walter és az elkényeztetett, felsõosztálybeli Kitty házassága elhibázott döntés volt.

Kitty, férje munkája miatt, londoni életét hátrahagyva Sanghajba költözik, ahol rátalál a szerelem a helyi konzul személyében. Miután Walter felfedezi hûtlenségét, büntetésképpen a kolera által legsúlyosabban érintett területen fogad el egy állást, és ragaszkodik hozzá, hogy Kitty is vele tartson. Az utazás a gyönyörû távoli kínai faluba és az ott megélt szörnyûségek értelmet és célt adnak elveszettnek hitt kapcsolatuknak. (port.hu)

2010. november 17. 17.00

TÚL A BARÁTSÁGON

színes, magyarul beszélõ, amerikai-kanadai filmdráma, 129 perc, 2005 16 éven aluliak számára nem ajánlott

Moderátor: Dr. Komlósi Ákos koragyermekkori szakértô, MTA

Ennis Del Mar (Heath Ledger) és Jack Twist (Jake Gyllenhaal) elõször egy hajnalon találkoznak, Joe Aguirre (Randy Quaid) birtokán, a munkáért sorban állók között. Az a világ, amelybe beleszülettek, hirtelen változni kezd és mégis, szinte alig fejlõdik.

Mindkettõjüket ehhez a tájhoz kötik céljaik – tartós munkát találni, megházasodni, családot alapítani – és mégis vágynak valami másra, megfoghatatlanra is. Amikor Aguirre pásztorként alkalmazza mindkettõjüket a fenséges Brokeback hegyen, egymásra találnak a barátságban, majd egy ennél is mélyebb kapcsolatban. Nyár végére el kell hagyniuk a Brokeback hegyet és útjaik elválnak. Ennis Wyomingban marad és feleségül veszi szerelmét, Almát (Michelle Williams), aki két gyemeket szül neki. Jackre Texasban felfigyel a rodeo királynõje, Lureen Newsome (Anne Hathaway). Kapcsolatuk házassággal folytatódik, egy fiuk születik, Jack pedig apósánál kap állást. Négy év telik el, amikor Ennisnek átad a felesége egy képeslapot, amely Jacktõl érkezett, hogy átutazóban lesz Wyomingban. Ennis lelkesen várja barátját, majd egy pillanat alatt világossá válik, hogy az eltelt idõ csak erõsítette a kettõjüket összekötõ szálakat. A következõ években Ennis és Jack küzdelmesen igyekszik fenntartani a kettõjüket összekötõ titkos kapcsolatot. Évente többször találkoznak. De amikor nincsenek együtt, szembekerülnek a hûség, az elkötelezettség és a bizalom örök problémáival. Végül már csak a természet ereje, a szerelem marad állandó az életükben. (port.hu)

Gyerekszegénység Elleni Programiroda

2010. december 1. 17.00

Helyszín: Kicsi Kék Bölcsôde. Pécs, 7632 Németh László utca 6/b.

10.00 Köszöntô 10.10 MTA Gyerekesély program – komplex kistérségi programok bemutatása Dandé István szakértô, MTA Gyerekszegénység Elleni Programiroda 10.30 Gyerekesély projekt – Biztos Kezdet – a gyerekek korai fejlôdésének támogatása SZMI Szilvási Léna, szakmai vezetô 11.00 A kora gyermekkor fejlôdésének megalapozását célzó intézmények és programok bemutatkozása • PMJV Ö Kisgyermek Szociális Intézmény Kicsi Kék Bölcsôde • Erzsébeti Gyermekszív Egységes Óvoda – Bölcsôde • Tekla Biztos Kezdet Gyerekház – Teklafalu • Családi napközi – Aranyosgadány 12.00 Kora gyermekkori képességfejlesztés és/vagy kibontakoztatás?

Módszerek és technikák az esélyegyenlôségért – mûhelybeszélgetés

A program ideje alatt minden résztvevô számára (aki a koragyermekkor területén intézményt mûködtet vagy projektet vezet) lehetôséget kínálunk prospektusok, képek elhelyezésére, továbbá képek, rövid filmek szünetekben történô vetítésére.

További információ: 72/210-794, eselyhazpecs@gmail.com 20 10 02

16 17

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

ÉJSZAKA A FÖLDÖN

színes, magyarul beszélõ, francia-aangol-nnémetamerikai-jjapán vígjáték, 129 perc, 1991 A világ öt nagyvárosában – Los Angelesben, New Yorkban, Párizsban, Rómában és Helsinkiben – egy idõben játszódik az öt véletlenszerûen egymáshoz kapcsolódó történet. Fõszereplõje öt taxisofõr, illetve az utasaik, a téma pedig az út során köztük kialakuló kapcsolat. Ott van például a szórakoztatóiparban dolgozó ügynök, aki be akarja szervezni a csinos sofõrnõt a filmüzletbe, a talpraesett utas, aki megmutatja a kétbalkezes taxisnak, hogyan mûködik az autó, a vak asszony, aki „többet lát” a fekete sofõrnél, valamint a pap, akit a szexuális szokásaival traktál a nagyszájú sofõr.

a vetítések ingyenesek

Balogh Meghívó egy Márti

láthatatlan vacsorára

1988. óta szervezik meg október 15-én a vakok és gyengénlátók világnapját, amelynek célja a közvélemény figyelmének felhívása. Milyen egy hétköznapi cselekvés egy vak vagy gyengénlátó ember számára?

A megértés a megtapasztalással kezdôdik.

Fotók: Selényi Zoltán

A vakok és gyengénlátók Világnapja alkalmából a MásKépMás Esélyegyenlôség Emberközpontú Szemlélettel Közhasznú Alapítvány a Ki-Látás Közhasznú Alapítvánnyal és az Esélyek Háza Baranya Megyei Esélyegyenlôségi Irodával együtt mûködve felhívást tett közzé, egy láthatatlan vacsorára.

Elképzelhetetlen számunkra, látóknak az ô világuk. Zavarba jövünk, ha egy fehér bottal a kezében maga elôtt utat keresô emberrel találkozunk. Milyen lehet az ô életük, milyen praktikákkal és speciális eszközökkel oldható meg a látás hiányában egy mosás?

Hiszen tudnod kell, hogy a póló, zokni, színes, vagy éppen fehér. Tapintás, a hallás, ízérzékelés és a szaglás. Hogyan tudunk ezekre támaszkodva elfogyasztani egy vacsorát, egy ismeretlen helyen?

Most ezt mi is megtapasztalhattuk.

A Dóm étteremben talán tizenöt éve nem jártam. Megkopott emlékeimben felkutatom az elhelyezkedést, a belsô elrendezést. Úgy látom,

ahogy huszonévesen. Középen a magas fából emelt, galériás, Dóm épületet utánzó katedrális.

Körülötte pedig kis bokszokban asztalok, piros bôrülôhelyekkel. Persze, mindezt akkor, késô délután nem láthatom. Bekötött szemmel lépem át a küszöböt. Úgy érzem, hallásom élesedik, felerôsödô zajok tódulnak minden irányból felém. Idétlenül vigyorgok, amivel zavartságomat próbálom leplezni. Aprókat lépek, nehogy valakire rátapossak. Kezeimet magam elé tartva védekezôen, és egyben segítôen tapogatom a jobb oldalamon lévô faborítású falat. Ujjaim érzékelik a díszítést, fogasra akasztott kabátok szöveteit, miközben arra gondolok, kínos lenne, ha nagy igyekezetemben valakire rátapintok, vagy éppen botlásom következtében egy szintén nem látó társaság asztalára borulok. A segítônk hangját követve, igyekszem a biztonságot nyújtó ülôhelyünk felé botorkálni. Az asztalunk kitapogatása már elégedettséget okoz, bár rettentôen zavar, hogy barátnômmel nem tudok szemkontaktust tartani. És hol a pincér? Honnan tudom, mikor jön? Az italrendelés ugyan nem okoz gondot, de annál inkább a pohárba való kitöltése. Megszokásból az asztalra kitett mobiltelefonomat lopástól féltve, visszarakom a táskám mélyére. Az, hogy vakon nem is tudom felvenni, eszembe sem jut, pedig a közben kapott sms-üzenet miatt kicsit küzdök a gomb

megtalálásával. Csak akkor hagyok fel vele, amikor ráeszmélek, hogy el sem tudom olvasni.

Segítônk – hangja után ítélve –, egy férfit vezet az asztalunkhoz. ô a fotós. Nyújtom felé a kezemet, vajon megfogja, vagy csak idétlenül lóbálom a levegôben? Finom, puha keze van, megrázzuk. Bemutatnak valakinek, de nem látom. Hallom a hangját, de nem tudok a szemébe nézni. Mosolygok, miközben a vakú villan. Jó kis portré lesz ez. Barátnôm névjegykártyát kotor elô a táskájából.

- Ugye, azt adtam neki, és nem a citológia lapomat?súgja a fülembe.

Hallom, hogy valaki az asztalhoz lép, és vele együtt finom illat csapja meg az orromat. Az ételt szolgálják fel. Rántott camembert, mecseki töltött gomba, grillezett, kicsontozott (hálás vagyok érte) csirkecomb, rizs és uborka. Jól hangzik, és az illata is sokat ígér. De semmi sem az, aminek látszik. Villámmal bökdösve próbálok valami stabil ételhez jutni. Amint beleszúrok valamibe, rögtön felvillanyozódom, hogy lám, milyen egyszerû ez, de miután ötödszörre is, üresen kerül a számba az evôeszköz, elszabadul bennem valami. Barátnôm igyekszik elfojtani magában, hajtogatja is, hogy ez nem illô, de azzal, hogy ily módon megszûnt számomra a külvilág, és a helyzet is abszurd, felszabadultan vonaglom a nevetéstôl. Néha elhiszem, hogy sikerül levágni egy normális méretû adagot, de aztán meglepetésként ér, hogy a számba már brutális falatként kerül, úgyhogy kezdhetem az egészet elôröl.

Viszont jól megy a rizs elfogyasztása, mindig ott van, ahol lennie kell. Juditnak viszont ezzel akadnak gondjai, hiába hajtogatom: – Északon, északon van!

Az evôeszközök kézbôl való letétele kapitális hibának tûnik. Azt hiszem, soha többé nem találom meg a villámat. Juditnak sikerül lopni a szemben lévô terítékrôl, de nem akarom elfogadni. Küzdeni akarok. Lehetetlen, hogy eltûnjön.

Fortélyosnak kell lennem. Mivel az ölemben nem volt, a tányérom körül sem találom, és az ételbe sem nyúlhatok kézzel, a késemmel próbálom végig túrni a tányért. Elszántan vagdalkozok, mikor meghallom a fémes koppanást. Sikerélmény.

A szomszédos asztaloktól kezdtek elhalkulni a nevetések, és bennem is kezd elhatalmasodni egy 20 10 02

18 19

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

érzés, hogy elég volt. Nem a jóllakottság, hanem egy furcsa érzés telítettsége. Hogy már elég a sötétségbôl, elég a kiszolgáltatottságból, hogy mások segítsége nélkül a gombát sem találom meg a tányéromon. Látni akarok! Látni a fényeket, a színeket, az ételt, amit eszem. Látni a pincért, aki kiszolgál, látni a szomszédos asztalnál ülô, vidáman kuncogó társaságot. Mert az ízekhez, az illatokhoz az agyamban képezett látvány is hozzátartozik, alkot egy egészet, és nélküle elveszett vagyok. Egy üresség tátong bennem, belefáradtam. Ki akarok menni! Már nem olyan vicces.

A fizetést Judit átvállalja. Ravasz módon bekészítette a pénzt a tárcájába, tudja hova, mennyit rakott.

Megkönnyebbülten állunk fel. Megkérem, hogy ne várjuk meg, amíg értünk jön valaki, hanem saját erôbôl találjuk meg a kijáratot.

Magabiztosan, segítôkészen rám adja a kabátom, de azért megkérdezi, biztosan az enyém-e? Úgy tûnik. Majd kint kiderül. Meglepôen simán kijutunk. Arcomat hideg levegô legyinti meg, de csak akkor veszem le a szemkötôt, amikor erre felszólítást kaptunk.

– Most már levehetitek!

A megértés a tapasztalással kezdôdik.

Hazafelé sétálva, a közben ránk sötétedô Széchenyi teret csodáljuk. A szökôkút színes vízoszlopait, a kiültetett virágágyásokat, a vidáman szaladgáló gyerekeket, és csak remélni tudom, hogy minél többen mennek el a láthatatlan vacsorára, hogy nemcsak egy jó buli élményével térjenek haza, hanem gazdagodva a megértés megtapasztalásával!

A nézõ

Lázár Szilvia Varázsló

nadrágtartóban Kopott székek, lefüggönyözött,

elválasztott terek, büfé az egyik oldalon, egy kis színpad felállítva a másikon.

Az pécsi Ifjúsági Házban rendezték meg a Kaleidoszkóp versfesztivált, ahol az egyik fellépô mûvész Gerendás Péter volt.

Csodabrukner csodaszigfrid jutott eszembe, amikor megláttam a széles piros hózentrágerjében, ami már hozzátartozik valamiféleképpen.

A mesében a kedves oroszlánunknak egy ruhája volt, de kettô nadrágtartója. A pirosat akkor húzta fel, ha ünneplôbe öltözött. A közönség jórészt fiatalokból állt, versszeretô csodabogarakból, akik már a délutánt is itt töltötték, hisz remek, színvonalas programokkal bôvelkedett ez a nap is. Megdöbbentem kicsinyt, mert alig voltunk hatvanan-hetvenen. De hamar baráti, oldott közösségé formálódtunk erre az idôre.

Együtt énekeltünk, nevettünk Péterrel és figyelemmel hallgattuk zenéjét és meséit is. Faludy Györgyrôl beszélt mély tisztelettel, kinek verseit megzenésíthette. Költôóriásunk két héttel a lemezbemutató elôtt távozott tôlünk, így nem hallhatta. Mi megtehettük.

Utazás volt ez a pár szám, ott volt ô is a nagy hajával, lángoló, bölcs értelmével, tudásával.

Varázslatos átéléssel, a gitárjával szinte összenôtt zenész barátunk fergetegeset mûvelt. Játszott komolyan, nyíltsága mosolyokat csalt közénk, parádézott és repült, láthatólag nagyon jól érezte magát és minket magával ragadott ez a különleges zene és az egyenes, emberi közvetlensége. ô volt a tarot bohóca, de ô volt a Mágus is, az alkotó.

Az alkotás örömét adta nekünk, és mi befogadók voltunk. Ezért igaz, hogy az igazi öröm megosztott

öröm. Beszélt a tévébôl áradó megaszennyrôl, amivel etetik, aki etethetô, beszélt, énekelt a hazáról, a szerelemrôl, a spanyol zenészélményeirôl.

Beszélt arról, ami eszébe jutott. S minden mondatából kicsengett a derûs ember, még ha a szája sarkában keserû mosoly jelent is meg néha. Magán nevetni tudó ember, bölcs ember. Megtudtuk „szép Júlia” történetét, hogy mitôl is lesz hóból az ember, milyen is állni egy százéves pályaudvaron.

De ezt nem mondom el nektek, mert velünk osztotta meg titkait, akkor összeverôdött közösségben, szinte baráti beszélgetésben. Felhangzott a pécsi vastaps, kétszer visszajött és zenélt még örömbôl és tiszteletbôl nekünk, számtalanszor meghajolva köszönte meg az együttlétet. A piros hózentráger tényleg ünneplôbe öltöztette ezt a péntek estét, köszönet érte a mûvésznek, erre az idôre, a kedves barátnak. Hisz ô tisztelt meg bennünket így: Kedves Barátaim!

BOTÁR ATTILA: (BEAVATÓ DISZTICHONOK) Készül esô. Nézd, fönt a Papod-csúcs tiszta meg éles.

Májusi gyors zivatart hírlel a fecske, ha föld színéhez közeledve cikázik. Elôbb csak a halvány tompa nyögésre figyelj: fölszakad erdei hárs, bükk, tölgy sóhaja. Iglice, hallod? A fejsze, a fûrészlánc részeg zsivaján túltesz ezüst neszezés Zápor gyôzte le, Hírtelen Angyal odázza nemes törzs dôltét. Nem nagy idô, arra lehet csak elég, hogy hátad kecsesen nekivessed a csontszinü gyertyán kérgének s szabadítsd, bontsd ki a varkocsodat: száradjon, szimatolja szellô tétova útját, kóborló kezedét: selymes özönbe veszôn engedi Nappal ölelkezzék zuhatagja. S a forrás, íme, e percben eredt: asszony-idôd közelít.

Kéméndy Toda József

ACSÁDI RÓZSA: KOLDUSA LETT A NYÁRNAK Az ôsz könnye kicsordult s a dermedt aszfalton ragyog, áznak az árvulásban lehullott platáncsillagok.

Alvó ködóriások a néma házak, házfalak.

A Hold ma nem találhat magának földi társakat.

Cigánydal jajdulása sóhajos szél zilált dala, a fák közt áthajolna sötétfájdalmú szólama.

Az éles lámpafényben kinyújtott hatalmas tenyér: koldusa lett a nyárnak a sápadt gesztenyelevél.

Koldusa lettem én is.

Kezedbe rejtett arcomat nem tudja felemelni a ködbe szürkült pillanat.

20 10 02

20 21

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

© KuPé

misztikus utazás

Csikós Segítôk, Gabriella tanítók,

mesterek

Ki mit ért utazáson?

Ha azt halljuk, hogy misztikus utazás, akkor legtöbbünk azonnal Tibet, Nepál, India, Egyiptom, stb. mesés helyeire gondol. Ám van valami mindenki számára, ami a legcsodálatosabb dolog a világon, mégpedig az utazás önmagunk középpontja felé.

Ha visszatekintek eddigi tanulmányaimra, megismerési folyamataimra, akkor azt kell megállapítanom, hogy bármely „rettegett” szigorlat és államvizsga a felkészüléssel együtt is csak egy egyszerû tüsszentés az önmegismerés folyamatához képest. A delphoi jósda felirata – „Ismerd meg önmagad!” – tisztán rámutat, hogy az önismeret jövônk kulcsa is egyben. „Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. …

Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is.”

Minden személyiségfejlesztô irányzatban, rendszerben – vallási és spirituális nézettôl függetlenül – kulcskérdés az önismeret. Már maga a folyamat is lehet cél – állítja a tao is. Míg önismereti utunkat járjuk, a legnagyobb kínokat és örömöket éljük meg, amennyiben van merszünk, és felülünk önmagunk barlangvasútjára. Önmagunk megismerésének és középpontunk megtalálásának végtelen sok módja és útja van, ám csak két típusa.

1. Az utat, mint Buddha, önmagunk tesszük meg.

2. Belsô utazásunkon hosszabb-rövidebb ideig tanítók, mesterek segítenek.

Látható, hogy a segítség nem szükségszerû, ám néha még veszélyessé is válhat. Pl. egy egyszerû tenyérjós két különbözô tudatossági szinten álló emberre más-más módon hat. Lehet veszélyes is és hatástalan is. A figyelmen kívül nem hagyható, valódi veszélyeket elsôsorban a karizmatikus egyé-

niséggel megáldott, ám önzô, és sok, de nem elegendô tudással rendelkezô, önmagukat mesternek, tanítónak, gurunak kikiáltó szektavezérek jelentik.

Ezek a vezetôk nem csak hirdetik, hanem el is hiszik magukról, hogy ôk az egyetlen igaz út letéteményesei. Követôik minden esetben valamiben, valahogyan sebzett emberek, akik félelembôl vagy kényelembôl, de átadják a döntés jogát és felelôsségét egy számukra hitelesnek tartott személynek.

Minden „útonjárónak” sokkal könnyebb lenne gondolkodás nélkül követni valakit, csak ne kelljen vizsgálódni, kutakodni és felelôsséget vállalni.

E vágy sarkall embereket arra, hogy esztelenül kövessék egyes vallási szekták egocentrikus vezetôit. Egy mestertôl, vagy tantól elvakítva könnyen félrevezethetnek és tönkretehetnek bennünket.

Ne higgyük, hogy ilyesmi csak Amerikában történhet! Én magam is tudok több magyarországi szektáról. Mivel érdekel a téma és a motivációk – mind a vezetô, mind a tagok oldaláról –, így kíváncsiságom által hajtva sikerült egy pár szektataggal, és két budapesti szekta vezetôjével több alkalommal is beszélgetnem.

Az egyik szekta nôi vezetôvel, és csak nôi tagokkal, fôleg leszbikusokkal, ill. egy-két homoszexuális férfival képez egy csoportot.

Tehát ebbe a csoportba a másságuk által megítélt, kirekesztett, ám spirituális utat keresô emberek tartoznak. A csoporttagokra nem jellemzô a félelem, végre elfogadva, megértve és biztonságban érzik magukat.

Ebbe a vallási közösségbe nehéz bekerülni, de kikerülni aránylag könnyû. Aki elhagyta a csoportot, annak nincs többé visszaútja, és az egyetlen „félelmük”. Ez a kevésbé veszélyes.

Ellentétben a másik, férfi vezetôvel mûködô csoporttal, ahová a bekerülés könnyû, a kiút annál nehezebb. A mester karizmatikus férfi, aki könnyen bûvkörébe vonzza a gyengébb, vagy sebezhetô, ill. már sebzett – fôleg magányos nôi – lelkeket, akiket tanítványainak nevez, és vak engedelmességet követel meg tôlük. A csoporton belüli akaratgyenge emberek pontosan tudják, hogy csak gondolkodás nélküli megadással kerülhetnek a mester sugárzó lényének közelébe. A mester élesen igyekszik elhatárolni a csoporthoz tartozókat a kívülállóktól. Mindenki mást veszélyesnek minôsít. Fôleg az olyanokat, mint én is, aki a tanítványai között lévô ismerôsét, barátját próbálja felvilágosítani a szabad akarat valódiságáról, a felelôsségvállalásról és a rá leselkedô veszélyekrôl. Szerencsére barátom nyitott szemmel és füllel kezdett járni a csoporton belül. Látta, hogy ha olyasmi történt, amit józanul kellett volna megítélni, vagy ami nézeteltérést válthatott volna ki, a csoport tagjai azonnal a mester „fényes” tekintetét és védelmét keresték. Senki sem merte megkérdôjelezni a mester döntését. Az emberek képesek voltak saját tisztességüket is feladni azért, hogy élvezhessék a mester mámorító közelségét. A „mesteri szeretet” ellenére a 20 10 02

22 23

Kovács Gábor

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

csoporttagokra jellemzô a félelem. Senki sem meri megkockáztatni, hogy kiûzessék a csoportból, vagy azért, mert rabjává vált a guru lenyûgözô kisugárzásának, vagy azért, mert retteg a kizárással együtt járó átoktól.

Barátomnak is meg kellett küzdenie saját félelmeivel. Megértette, hogy neki is, mint mindenkinek, a MOST hatalma van a kezében, és ezt épp ésszel nem adhatja át senkinek.

Aki átadja, az elveszett. Az élet túl rövid, és nincs se próbaidô, se évismétlés. Minden élesben megy.

Amikor a hit azzal jár, hogy alávetjük magunkat valaki más parancsainak, akkor vakhitrôl beszélünk. Bármit állít is egy mester, addig hiedelem marad, amíg ki nem próbáljuk.

Nem véletlenül kérte Buddha az útkeresôktôl és tanítványoktól, hogy ne higgyenek el semmit vakon, még neki sem, hanem próbálják ki.

A tanítások, bölcseletek igazságáról így fogalmazott: „Próbáld ki a gyakorlatban, és ha úgy találod, hogy a bölcsesség leginkább egy fal nézésére emlékeztet, majd ez a fal leomlik, és akadálytalanul körültekinthetsz, akkor bízhatsz benne.”

Az igazi tanító mestere a függôség elkerülésének és a szabad akarat gyakoroltatásának.

Az igazi tanító, guru, mester olyan, mit a bot.

Belsô utunkon egy egyszerû segédeszköz.

Az úton, az árokparton fekvô bot mindig a rendelkezésünkre áll. Amikor szükségünk van egy támaszra, felemeljük, ránehezedünk, vagy csak a biztonság kedvéért magunk mellett tartjuk, de ha már megerôsödtünk, bármikor, minden következmény nélkül letehetjük, és haladhatunk tovább. És a bot örül, hogy a segítségünkre lehetett, és annak is, hogy már nincs szükségünk rá. Teljes belsô békéjében ott van az úton, és kész a következô vándor idôleges támasza lenni. Én magam nem vagyok buddhista, mégis ilyen igaz tanítónak tartom Tenzin Gyatsot, a XIV. Dalai Lámát is. Millióknak mutat utat, magyaráz Buddha belsô utazásáról és a Négy Nemes Igazságról. Teszi ezt derûsen és játékosan, a legnagyobb békességben, megértésben és elvárások nélkül. 2010. szeptember 18-19. között adott budapesti tanítása is egy bot. Aki akarja, felveszi, aki akarja, támaszkodhat rá, aki akarja, otthagyhatja, vagy fittyet hányhat rá.

Mindenki szabad akarata szerint…

Kovács Gábor

Pulai Éva Tejút Mindene volt ez a csöpp gyerek.

Nézte angyali szépségû arcát, az álmában is még anyatejet szopó, rezdülô ajkát. És úgy szívta magába az alvó édes illatát, mint aki eddig nem is élt, és e nélkül már nem is létezhet.

Lágy simítással megigazította takaróját, tenyerét óvón a le-föl mozgó pocakon hagyta, megnyugtatva a pici görcsös összehúzódásait. Talán ha valamikor hernyók gubójából szôtt selyem érintését megismeri, vagy apró lánykaként bársony ruhácska ölelte volna legalább anyja karja helyett, akkor tudná valamihez hasonlítani a kicsi finom, meleg bôrét. Életében nem látott ilyen szépséget, és még soha senki nem szorította magához szeretettel, mint mikor kincse szoptatás közben, kezecskéivel mellén talált biztonságot és szinte eggyé vált testével, lelkével. Szívük felvette egy ütemre íródott, kilenc hónapig jól begyakorolt élet-szimfóniájuk ritmusát, a kis helyiséget nap fénye festette aranyra, és melegítette kedves gyerekszobává. Még a fal is magába fojtotta nedves, dohos lélegzetét.

De lassan már besötétedett, és fázott. Gyomra görcsös korgása emlékeztette, lassan két napja nem evett, mûanyag flakonból öntötte magába a kútról

hozott vizet, legalább pár percig legyen hangos bensôjének telt érzete. Rettegett, mi lesz, ha ezután sem tud ennivalót szerezni? A kicsit egyre nehezebben tudja annyira megszoptatni, hogy nyugodtan elaludjon. Hamar felébred, sokat sírdogál…

Az üveg nélküli ablakkeretet dühösen csapkodta a gúnyos-kárörvendôen zúgolódó ôszi szél. Varjú barátját is elhívta alkalmi beugrónak, a károgó refrénre. És szíve már a rémült, jeges félelem szaggató ritmusára dobbant, fájdalmasan feszítve csontos mellkasát.

Vézna, új ruhát sosem látott gyermeknyi testén összefogta pár koszos rongyát, tekintete elrévedt, de útját állta a málló vakolat, fülébe az éhesen keresgélô egerek zörgettek hitvány jelent.

Keze önkéntelenül cselekedte a már ezerszer és ezerszer elképzelt megváltó mozdulatot. A képzelet végén teste verítéktôl, lelke vértôl volt csatakos, körmeivel árkot vájt arcán, vörös könnye folyt megállíthatatlanul.

A hold még fémes fénnyel riadtan megcsillant... És ôk elindultak soha véget nem érô, minden nyomorúságot megszüntetô csillagútjukon.

az õ szemükben

Keszerice Réka

Szárnypróbálgató "RÉKA TÍZÉVES LEHETETT, AMIKOR A HÉTVÉGI A NAGY FEHÉR FALFELÜLET MEGIHLETTE A LÁNYOKAT, ÉS A HÁROMÉVES TÜNDIVEL AZ UDVARON TALÁLT HÁZUNKAT FRISSEN MESZELTÜK.

NEDVES AGYAGMUGLIKKAL FELSZERELKEZVE FRESKÓVÁ ALAKÍTOTTÁK AZ EGYIK FALAT.

AMIKOR

ÉSZREVETTÜK A FÉRJEMMEL, BIZONY NEM

ÖRÜLTÜNK, ÉS GYORSAN LEMESZELTÜK AZ EGÉSZET.

MOST MÁR NAGYON BÁNOM, HOGY NEM AMIKOR A LÁNYOK MEGLÁTTÁK, HOGY LEMESZELTÜK A FALAT, ÖSSZENÉZTEK, ÉS EL VOLTAK KESEREDVE. RÉKA AZT MONDTA, "EZEK LEMESZELTÉK A SZÉP FESTMÉNYÜNKET." MINDKETTEN NAGYON SZOMORÚAK LETTEK, MI PEDIG ÉSZRE SEM VETTÜK, MILYEN HIBÁT KÖVETTÜNK EL. MOST MÁR TALÁN NEM MESZELNÉM LE AZONNAL, HANEM HAGYNÁM EGY KICSIT. MÉGISCSAK AZ Ô ALKOTÁSUK VOLT, AMIT KÖZÖSEN CSINÁLTAK, ÉS FONTOS VOLT A SZÁMUKRA. RÉKA EGYÉBKÉNT MINDIG SZÍVESEN RAJZOLGATOTT, SOK SZÍNT HASZNÁLT,

Hat éve találkoztam Rékával, azóta rajzolunk, festünk szinte minden nap. Imádnivaló a képi fantáziája, a kedvessége, a humora.

Bearanyozza az együtt töltött idôt. Nemcsak nekem, hanem a társainak is kedvet csinál az alkotáshoz. Sajátosan egyéni kifejezôeszközei vannak, profi módon beszél a színek és formák nyelvén.

CSINÁLTUNK RÓLA LEGALÁBB EGY FOTÓT.

ÉS A VALÓSÁGNAK MEGFELELÔEN ALKALMAZTA A SZÍNEKET.

MEGNEVEZNI AZONBAN SOKÁIG NEM SZÜLETÉSÉTÔL KEZDVE MINDIG SOKAT BESZÉLTEM HOZZÁ, ÉS HA VALAMI SZÍNES VOLT (PÉLDÁUL RUHA, CIPÔ, BÁRMI), MINDIG MONDTAM A SZÍNÉT. MÉGSEM TUDTA MEGNEVEZNI A SZÍNEKET. MÁR ELMÚLT NYOLCÉVES, AMIKOR EGYSZER A MÁLTÁSOK SZÓLTAK (AKKOR ODAJÁRT A RÉKA), TUDTA ÔKET.

HOGY DÉLUTÁN EGY KICSIT FOGLALKOZZUNK A SZÍNEKKEL.

LEÜLTÜNK SZÍNEZNI, ÉS CSAK ÚGY MILYEN SZÍNÛ EZ A CERUZA? A VÁLASZ: CITROMSÁRGA. A KÖVETKEZÔ: ÉGSZÍNKÉK. ÉS ÍGY TOVÁBB. NEM HITTEM A SAJÁT SZEMEMNEK, FÜLEMNEK. NAGY LECKE VOLT EZ A SZÁMOMRA. BIZONYSÁG ARRA, HOGY MINDEN ERÔFESZÍTÉSÜNK MAGÁBAN IS ÉRTELMES, AKKOR IS, HA AZ EREDMÉNYE ABBAN A PILLANATBAN, ÉS OTT NEM KÉZZELFOGHATÓ.

NYOLC KITARTÓ, TÜRELMES, TÁNTORÍTHATATLAN TALÁLOMRA ELKEZDTEM KÉRDEZNI:

ESZTENDÔ UTÁN EGYIK NAPRÓL A MÁSIKRA HOZOTT TERMÉST A MUNKA.

OLYAN ÖRÖMET ÉREZTEM, AMI " JOLI, RÉKA ÉDESANYJA

NEHEZEN FOGLALHATÓ SZAVAKBA.

20 10 02

24 25

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

Minden kollégámnak csak kívánni tudok hozzá hasonló kedves, szeretetre méltó, tehetséges tanítványt, akitôl minden nap pozitív megerôsítést kapunk a hétköznapok küzdelmeihez.

A legfontosabb eredményei, illetve kiállításokon való részvételei a következôk: • A Pécsi Magyar Tudományos Akadémia Székházában rendezett "Párbeszéd" c. Downkonferencián, 2006-ban; • A Pécsi Szent Margit Kollégiumban; • A Siklósi Várban rendezett konferencián; • A 2009-es Down-világnapon, a Vígszínházban együtt festett két képet Wahorn András festômûvésszel, amelyeket aztán jótékonysági árverésre bocsátottak;

•

• •

A 2009-es Ritka Betegségek Világnapján, Budapesten a Vajdahunyad Várban 3. helyezést ért el, 2010-ben ugyanott 2. helyezést kapott; 2009 ôszén Moszkvában egy nemzetközi kiállításon szerepeltek a képei.

2010-ben az Éltes EGYMI "Határtalan Mûvészet" c. nemzetközi kiállításán is részt vett.

Nagyon tehetséges, sok-sok örömet szerez mindenkinek a környezetében, és nem utolsó sorban igen sok sikerélményben van része mindezek által."

Fodor Ildikó rajztanár

KEDVES APRÓK ÉS NAGYOBBAK! Ez az oldal a tiétek! Ide várjuk sok szeretettel alkotásaitokat: legyen az vers, mese, rajz vagy festmény. Szerkesztôségi elbírálás után, akár már a jövô hónapban is, lehetôséget adunk a megjelenésre. Cím: info@kupefolyoirat.hu

IVANOVA LILIANA: HALÁL Egy jéghideg fuvallat tested elzsibbasztaná s megszûnik természet adta lüktetésed Lelked kizárja ablakán a fényt, ajkad rózsái megfakulnak, tested megdermed,pillád többé meg se rebben Se lélegzet,se hõ nem mutatja hogy élsz, fekszel az örökkévalóságban

Kéméndy Toda József

Lázár A karfiol Szilvia levele Hogy megismerjünk valamit, sokáig kell nézni, nagyon sokáig, egészen addig, míg hasonlóságot fedez fel az ember, akár egy karfiollevél és az egész világmindenség között. Elhoztam ezt a hatalmas, ereiben fodros levelet, vázába tettem és gyönyörködöm benne. Zöld, némi szürkés és kékes finom árnyalattal, és erezete feltûnôen fehér, erôs, vastag patakok, amik szétszedik és összetartják mégis harmóniáját. Mint energiavonalak futnak szabálytalanul, mint egy-egy szerep, ahol jól, rosszul vizsgázunk. Egyedi és megismételhetetlen. Mert minden levél, minden dió, minden ember, minden tenyér, kô, homokszem is egyedi és egyszeri.

Deli József

Ôszi napsütés ígérete csábított a szabadba.

Menni, csak menni, mindegy, merre.

Pici Panka biciklire pattant, megbeszélt még egy találkozót hegyi lovagjával, a tízéves szomszéd kisfiúval, idétlen, öreg vizslánk körbe-körbe táncolt az örömtôl, hogy menni kell. Az autók elé is kiszalad a drága, mert a boldog idétlenség végleg elöntötte a megmaradt kis józanságát. Egy kertbe érünk, a nagyanyó rendezett, virágokkal teli kertjébe, ahol újra füvet kéne nyírni, a vén diófa alól a lepotyogott diókat összeszedni. Öt sor eper várja a tavaszt, néhány dália dacol még a napsütéssel és az éjszakai fagyos levegôvel. A karfiol ôrült nagy, gyönyörû leveleket hajt, középen nem fehérlik a virág, mintha tartogatná gyümölcsét még szemérmesen, gondolkodna, viruljon-e.

20 10 02

26 27

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

Ez a világ csodája, ez a teremtés. Vékony erei gyengéden futnak az egyre táguló, vastagodó patakokba, míg középen összegyûlve elérik a nagy folyót, ami a tenger végtelenségébe, a földbe nyúló, mély, kapaszkodó gyökérzetén keresztül az anyaföldbe oldódik. Így kapaszkodik, érintkezve a levegôvel, a fénnyel, a vízzel, a földdel. A négy éltetô elem összjátéka ez a harmónia, ami most itt lélegzik a szobámban. Ámulatba ejtett a szépsége.

Különleges fodrozódása, mintha fázna valamitôl, de annyira erôs, hogy kirobban a színe. Él, táplálkozik és gyümölcsét megérleli, ami a karfiolnál a virág. Mi emberek meg megesszük. Párolva, rántva, nyakon öntve finom szószokkal. Virágot eszünk. A levélen minden folyó más és más, hegyek, dombok között futó, síkságokat átszelô, más torkolatú, gyûjtögetô. A fô ere, mint energiaoszlop, a csakrák, melyek szabad áramlása egészségtôl folyamatos. Virul, mert él, él, mert dolga van. A virágot óvni, ápolni, takarni, ez a dolga. Vad energiákkal teli, bátor levél. Tudja, mi a dolog. Amikor elvégezte feladatát, levágják, kifejtik a fehér, húsos virágát és a szemétdombon landol a gyökérrel együtt, de látom, nem bánja. ôszi esôk elrohasztják, komposztot mos a földbe, táplálja így is. Visszakerül a világ vérkeringésébe, és tán az eper édes ízében is benne lesz jövôre.

Molnár Péter

Szinbád és a mûvészet I.RÉSZ Elôször hûvös, borzongató léghuzatot érzett Szindbád – a derékalja nyomta oldalát –, nyugtalanul forgolódott, még mély álomban, majd egyre emelkedett, ahogy az álomképek fogytak, és valami tompa kábultságnak adták át helyüket.

Rándult néhányat, végül lerúgta magáról a szemfedôt. Száraz, rozmaring szagú por keveredett fel a régi szepességi kôfaragók által rakott padozatról.

Szindbád tüsszentett, felült és fázósan húzkodta magára a halotti leplet.

Bámult maga elé a sötétben, és arra gondolt, talán visszaheveredik, visszabóbiskol az öröklétbe, de tudta jól, csak egyik oldaláról a másikra fordulna, nem jönne szemére az örök álom.

Végül sóhajtva lekászálódott a ravatalról. A kripta ajtajához lebbent és átsurrant a kulcslyukon.

Odakint száraz, hûvös temetôillat fogadta. Darab ideig töprengett, merre vegye az irányt, aztán nekivágott az útnak. Vitette magát az éjszakai széllel, sodródott, mint platánlevél, amit fel-felkap a sugárúti fuvallat. Szürke, vastag fellegre heveredett, egy darabig bámulta a párás holdat maga felett, majd hasra fordult és figyelte, amint a felhôk résein áttörô ritkás ezüstsugarak megcsillannak néha a Poprád hullámain.

Ázott kisvárosok felett lebbent el, akár kandallók kihûlô, szürke bükkfafüstje, a templomok tornya megcsillant, itt-ott mély narancs fények öleltek körbe ablakokat, kávéházi kirakatokat.

A Duna kanyarulatát követve ért Óbuda fölé.

A szigetet lepô ködre ereszkedett, onnan a híd szürke korlátjára, végül a gyalogjárón öltött testet. Egy bérkocsi, oldalán kockás csíkkal, csikorogva fékezett, Szindbád a sofôr dermedt arcába bámult, aztán vállat vont, megemelte szürke homburg kalapját és agárfejû botját forgatva elsétált Pest irányába.

Szeretett volna csendesen megvacsorázni, de élénken élt emlékezetében legutolsó vendéglôi látogatásának keserves emléke, amikor Vendelin megismertette az uniós elôírások minden hátrányával, ezért úgy döntött villamosra száll, és beutazik a belvárosba. Nem volt tájékozatlan a világ dolgaiban, sokadszor kelt útra furcsa hangulatú, magányos éjszakákon. Eleinte zavarta, hogy az ételek és italok ízét csak gyengén érzi, de lassacskán hozzászokott ehhez a köztes léthez, már nem bánta, hogy se éhséget, se szomjúságot nem érez igazán. Amint kiismerte az alakváltoztatás módszerét, és tökéletesen uralta mind szellemalakját, mind materiális megjelenését, az egészet meglehetôsen szórakoztatónak találta.

Megállt a nyirkos éjszakában a Szervita téren és körülnézett. Ott, annak a háznak az aljában mûködött egykor az öreg Szikszay vendéglôje, a Pipa, ahol bôségesen adták a hosszú szálakra metélt hagymát az Esterházy rostélyoshoz. Érzôdött is az illata

mindenhol a téren. S a krumpli, amely együtt fôtt a hússal, több ízt hozott a szájba, gyomorba, minden krumplitársánál. (Jóság dolgában talán csak a libazsíros krumpli vetekedhetett vele, de ez is télen.)

Szindbád a Fehérhajó utca felé vágott át a téren, egy pillanatra megállt még egy szép faragású, sötétre pácolt kapu elôtt, felnézett a ház homlokzatára, s megkereste az ablakot, amely mögött a szép puskamívesné szalonja volt, valamikor, ifjú korában.

Cipôje visszhangot verve kopogott a gyalogjáró kövén. Fiatal pár jött vele szemközt, a lány a férfibe kapaszkodott, megmosolyogták Szindbád ódivatú, fekete bársony hajtókás szürke kabátját, aztán csókolózni húzódtak egy kapualjba.

– Vajon kit csókoltam meg utoljára? – próbált visszaemlékezni Szindbád, de nem jutott eszébe, s ettôl kissé rosszul érezte magát, szemét lesütötte, ha valaki szembe jött vele, mintha lelkiismeretének háborgása az arcáról leolvasható lenne. Állt a református templom épülete elôtt, körülnézett, végül átsétált a széles úttesten a Madách térre.

Itt szemügyre vette a kirakatokat, lassan odasétált egy meleg fényû üvegportálhoz és benézett rajta.

Fényes pultot látott, rajta csillogó poharakat, tányérkákat, csészéket. Kávéillatot érzett, és amikor a pult felett a polcon meglátta a borosüvegeket, hirtelen elhatározással benyitott a helyiségbe.

Odabent, egy asztalnál, hosszú hajú férfi ült és valami újságot olvasott, más vendéget Szindbád nem látott. Szokása szerint sarokasztalt választott magának, kibújt átnedvesedett kabátjából, fogasra akasztotta és leült. Botját maga mellé támasztotta, hátát a falnak vetette és folytatta a szemlélôdést.

Lassú mozdulattal bôrtokot húzott elô zakója mellsô zsebébôl és szivart választott belôle. Körülményesen lecsippentette két végét és rágyújtott. A füst erôs aromáját alig érezte, de a szivar jobban hiányzott neki, mint az ételek, vagy az ital. Igazság szerint csak a szivar hiányzott neki.

Halkan koppant a vastag üveg hamutartó az asztalon. Szindbád felpillantott. Szôke, álmodozó szemû asszony állt mellette, mosolygott rá.

- Jó estét.

Meleg, jól esô hang volt ez, kicsit olyan, mint amikor a nyáresti szél kék búzavirágok közt susog.

Szindbád az asszony csuklóját nézte, majd fehér, puha kezét, és arra gondolt, rég nem látott ehhez hasonló kezet, hosszú ujjút, mégis dundit kicsit, 20 10 02

28 29

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

lágyat, amilyen a kalács édes tésztája, ahogy kidagad a szôttes kendô alól, amivel letakarták.

– Tölthetek még? – kérdezte az asszony, és Szindbád bólintott.

– Jó ez a bor. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a Mecsek oldalában termett.

– Ott, pontosan ott – válaszolta az asszony és óvatosan teletöltötte a poharat.

– Megkérdezhetem, honnan ismerte fel?

– A magam idejében jó emberektôl tanultam a bor ismeretét, becsületét. – válaszolta Szindbád.

– Szent Mihálytól, és Császárkabátitól, akinek szôlôvirág illata volt. Nevezett Császárkabáti, mint az állami pincék felügyelôje, ismerte az ország minden borát, sok esetben már a bor látása elég volt, hogy felismerje termôhelyét, fajtáját, évjáratát.

– Érdekes élete lehetett önnek – mondta az asszony, és nem nézett Szindbád szemébe.

– Az volt – válaszolta a hajós.

– Bár az asszonyi szívek titkaiban, a nôi lélek rejtélyeiben nehezebben igazodtam el, mint a szôlôk s borok világában. Talán ezért is van az, hogy vénségemre a boroknál kötöttem ki, asszonyok helyett.

– Óh, mit nem mond? – szólt az asszony.

– Hisz ön nem öregember még.

Szemét lesütötte, amikor Szindbád a keze után nyúlt és megcsókolta azt. Éjfél múlott, amikor végig sétáltak a liget melletti kis kopott utcán és Szindbád ifjú koráról mesélt, kóborlásairól, szerelmeirôl, lopott délutánok nyári fényérôl a budai Rácz – templom tövében, orgonák illatáról és hajtincsekrôl, melyeket ezüst vagy arany szelencébe zárva hölgyektôl kapott örök emlékként.

Az asszony lakása kicsi volt és sápadt fények lapultak néhol a sarkokban, ódon por és régi könyvek szaga áradt a kopott bútorokból.

Szindbád a konyha ajtajában állt, és nézte, ahogy az asszony kávét fôz.

- Önnek kifinomult az ízlése, készítek hát egy különleges kávét, rég nem fôztem így.

Ezt mondta a szôke hölgy és apró rézedényt vett elô, két kanál kávét mert bele, majd vizet töltött rá, és a láng fölé tartotta. Amikor a víz habot vetve forrni kezdett, elvette a tûztôl, megkeverte és ismét forralta, mindaddig, míg a hab teljesen eltûnt az edény színérôl. Ekkor pár csepp hideg vizet spriccelt bele, hogy leülepedjenek a kávészemcsék.

Vékony, áttetszô falú porcelán csészékbe töltötte az italt, s Szindbád arra gondolt, lám, mégsem múlott ki minden a világból, ami jó és értékes volt egykor.

Mert íme, itt ez a szôke asszony, akinek hangjától megdobban a szíve, és aki még tudja, miként készül a valódi, jó kávé. S bár körmét vörösre színezve hordja, de keze jó illatú és könnyed.

A hajós felemelte a csészét, a kávé illata átjárta testét, lelkét. Csipesszel egy szem cukrot tett a forró italba, óvatosan megkeverte, aztán kanalát finoman a csésze pereméhez koccantotta, majd a kistányérra helyezte.

– Tejszínt? – kérdezte halkan a szôke nô, Szindbád nemet intett.

– Az ilyen telt ízû, bosnyák módra készített kávéba nem való tej vagy tejszín. Csupán azt kérem, hogy kis pohárban jeges vizet kaphassak, mert a víz még inkább kiemeli a nemes ital aromáját.

Az asszony vizet töltött, s amikor hôsünk háta mögé lépett, csókot lehelt annak ôsz hajára.

– Úgy érzem, rég, nagyon rég ismerem önt, Szindbád.

– Ez azért van így, mert azonosan ítéljük meg a világ dolgait. S ha két ember, még ha csak nemrég ismerik is egymást, ilyen egyformán lát és érez szépet, jót, vagy épp valami szomorút, a bizalom szinte azonnal eléri ôket.

A nô magára hagyta Szindbádot, s kis idô múlva, kezében barna mappával tért vissza.

– Én írok néha – mondta, s a mappát Szindbádnak nyújtotta. Aztán leült a szoba homályos sarkába, rágyújtott és nézte az ablakon át az éjszaka fényeit, Szindbád pedig kinyitotta a mappát.

Hétszivárvány: A Lélek bilincsei Kisregény olvasta hôsünk az elsô lapon.

Belemerült az olvasásba. Szó volt a regényben sanyarú gyermekkorról, s szülôkrôl, mindjárt az elsô fejezetben, akik nem értik meg gyermeküket.

Késôbb barátokról és barátnôkrôl, akik eleinte ôszinték és jóakaratúak, de késôbb kihasználják a fôszereplôt, aki magányos, s magányában férfiakhoz menekül. Ám velük sem jár jobban, mert ôk sem értik, vagy épp a fôhôs – egy nô – nem érti a férfiakat.

Sorscsapások, tragédiák sorozatát olvasta Szindbád, s ahogy belemerült a történetbe, egyre inkább várta volna, miért szenved a hôs ilyen nagyon és ilyen sokat. Nem kapott választ kérdésére.

Befejezve az olvasást, szivarra gyújtott, és gondolkodott. De bármennyire törte fejét, nem találta a kulcsot, amely megnyitotta volna a rejtett ajtót, ami mögött a válaszok lelhetôek.

A szôke asszony elaludt, foteljába gömbölyödve,

Szindbád pedig halkan magára öltötte kabátját, hóna alá vette a barna mappát és kiosont a kis lakásból.

Egy éjjel is nyitva tartó boltocskában, hosszas keresgélés után eperpálinkára lelt, az üveget zsebébe rejtette, majd alakot váltott, és az éjszakai széllel a Kerepesi út irányába sodortatta magát.

A sírkert kövei között öltött alakot ismét. A sírok közt gomolygó sûrû, fehér köddel jól lehetett volna lakni. Rövid keresgélés után talált rá a keresett sírboltra.

Fehér márványtábla jelezte, hogy itt nyugszik Krúdy Gyula.

Szindbád a szellôzôablak kovácsoltvas rácsán át libbent a kriptába. Miután materializálódott, elôvette a pálinkás üveget és kihúzta annak dugóját.

Halványan érezte csak az ital illatát, az üveget az író orrához tartotta és lágyan ráfújt.

A szép, ezüstös bajusz elôször alig láthatóan megremegett, aztán Krúdy felnyitotta barna szemét.

– Eperpálinka? – kérdezte reszelôs hangon.

Megköszörülte torkát, felült és Szindbádra nézett.

– Te vagy az? Mit keresel itt?

– Ön tegez engem? – kérdezte megilletôdötten Szindbád.

– Én írtalak. Bizonyos értelemben tehát, teremtô apád vagyok. Miért ne tegezhetnélek? Mit keresel itt?

– Ezt hoztam – mutatta hôsünk a hóna alól elôhúzott mappát.

– Megismerkedtem egy mûvésszel, ô írta. Elolvastam, de sok mindent nem értek, és ön mégiscsak író. Tehát szintén mûvész. Talán tudna segíteni nekem.

Az író szemében érdeklôdést látott.

– Van cigarettád?

– Szivart hoztam – válaszolta a hajós.

– Még jobb! – kiáltotta Krúdy, elvett egyet a felé nyújtott szivarok közül, és rágyújtott. Ragyogó szemmel nézett Szindbádra, közben orrán át fújta ki a füstöt. Elismerôen bólintott.

– Nagyon jó. Hát, mutasd azt az írást!

Felütötte a mappát, belepillantott.

– No lám – mormolta halkan. – Kisregény.

Hátát kényelmesen a koporsónak vetette és olvasni kezdett. Pár oldal után felnézett.

– Hol az üveg? – kérdezte és alaposan meghúzta a felé nyújtott palackot.

Körülményesen megtörölte bajszát. Olvasott még pár oldalt, aztán maga mellé dobta a mappát.

Sokáig, merôen nézte Szindbádot.

Folyt. következik

Álmodtam.

Visszaálmodtam magam kicsi gyerekkoromba, nagyanyám házába.

Ott voltam, mint oly sokszor igaziból is, mikor anyám a munkája miatt elutazott három-négy napra, vagy akár egy hétre is. Hej, de szerettem, és hej, de nem szerettem!

Olyan valóságosnak tûnt minden.

nyári konyha mindig nyitott ajtajában. Tavasztól ôszig itt zajlott az élet, a házba csak aludni jártunk.

– Jóreggelt! – mondta emelt hangon nagyanyám, ekképp figyelmeztetve, hogy elfelejtettem köszönni. Én meg csak azért sem köszöntem vissza, szemem nagyapámra szegeztem, és bámultam, ahogyan az ajtóra akasztott fenôszíjon húzogatja barnanyelû borotváját fel-le, fel-le.

– Aki nem tud köszönni, az reggelit sem érdemel! –

Kovalcsik Zsuzsanna

Álmodtam

A Nap addig settenkedett felfelé az égen, míg kajánul be nem tudott kukucskálni az ablakomon.

Egyik sugarával arcul legyintett, a többivel meg felnyalintotta a ház és a nyári konyha között húzódó pázsit fûszálain csillogó gyöngyharmatot.

Kipattantam ideiglenes ágyamból, a szépen faragott fakanapén három báránybôrbôl készített derékaljat nekem nagyanyám, mert ágy az épp csak annyi volt, ahányan laktak. Keresztül mezítlábaltam a gyepen, kócos, fehérszôke árvalányhajam közé furakodott a reggeli szellô, megcsiklandozta a fejbôrömet, és kacagva nyargaltam a tyúkudvarba megkergetni haragosomat, a hatalmas, vörös tollú, sötétzöld farkú kakast. Közben el-elbotlottam hálóingemben, azaz nagyapám patyolat fehér ingébe, aminek az alja a bokámat verte, és az ujján legalább hatot kellett hajtani, hogy kinn legyen belôle a kezem. Dolgom végeztével megálltam a 20 10 02

30 31

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

próbálta kizsarolni belôlem nagyanyám az illemet, és elhúzta orrom elôtt kedvenc étkemet, a platnin pirított, olvasztott zsírral és fokhagymával bedörzsölt házikenyeret. Leszegtem a fejem, eluralkodott rajtam tôlük kapott hajdú örökségem, a konokság.

– Nem is kell! – vágtam vissza dacosan. – Találok én magamnak sokkal jobbat!

Sarkon fordultam, és az eperfához vágtattam.

Szempillantás alatt felmásztam a fa alatt álló kecskelábú asztalra, onnan már elértem az alsó ágakat, és majomügyességgel húztam fel magam a hatalmas szemû, hamvas-rózsaszín gyümölcsök közé.

– Jössz le azonnal, te! – ért utol nagyanyám haragos hangja. – Megállj csak, majd adok én neked!

– és indult, hogy leszedjen a fáról, mielôtt lepottyannék.

Riadalmamban feljebb másztam, mindig magasabbra és csak akkor álltam meg, mikor megbizonyosodtam felôle, hogy nagyanyám nem tud utánam mászni. Kerestem egy kényelmes ágast, ráfészkeltem, és tömtem magamba a zamatos, édes szemeket, de csak a nagyokért nyúltam, s mikor elfogyott, feljebb kapaszkodtam, aztán még feljebb, mígnem egy nagyon csábító eper csalogatott ki az egyik vékony ág szélére. Kegyetlenül nyújtózkodtam, hogy elérjem, kapaszkodó kezecském már nem tudta körülölelni a vastag ágat, lecsusszant róla, és lejjebb estem, miközben nagyapa ingét felhasította egy elszáradt ág. Ez volt a szerencsém.

Mert a hasíték miatt fenn is akadtam az ágon, lógtam az ingemnél fogva, kezem, lábam szétterpesztve a levegôben, és visítottam, ahogy a torkomon kifért.

– Hogy a fene ett vón meg, mikor felmásztál arra a fára! – szakadt ki a rémület nagyanyámból, és már rohant is a házba, Imre fiának szólni, hogy jöjjön hamar, mert nagy a baj. Nagyapám ott állt alattam, hogy ha elenged az ing és esek, hát el tudjon kapni. Imre bátyám hozta a nagylétrát, leakasztott az ágról, letett a földre, nagyanyám meg annak rendje módja szerint alaposan kifenekelt. Aztán kötôjének

sarkával felitatta hatalmas könnyeimet, megtörölgette az orromat.

– Rossz kislány vagy! – ültetett az ölébe és szorított magához megnyugodva.

– Csak eleven – javította ki szelíden nagyapám.

– Eleven, persze! – dohogta szeretettel nagyanyám. – Hét fiú veszett el benne.

– Jobb vóna, ha megülne a sarokban? Akkor meg az vóna a bajod, hogy nem életrevaló.

Erre már nem szólt semmit nagyanyám, ringatott, dajkált, míg megnyugodtam.

Aznap jó voltam. És nem tiltakoztam mikor este nagyanyám imára kulcsolta két kis kezemet és el kellett vele mondanom az imádságot.

Még most is tudom. Álmomban is.

GEIGER ERZSÉBET: - MÁSIK NAP Ma már nem hasal borba kedvem, s nem karol hidegen át az õsz.

A tél kocsányain ezer szerelmetlen arc himbálódzik felém.

Nem érzem szívemnek tompa vonulását új szerelmek felé, nem küld hamis kacajt fülembe a parttalan alkony zokogása.

Csendes, habtalan bánaton úsznak a könnyek, s kérnének arra maradj az Élet de rengeteg idõdbe kerülhet, ezért távozom: hangod megedzett jóindulatából, az éjszakai részeg párnákból.

Eltávozom az akaratlanul is szeretni tudók eltávozását.

Egészen a legújabb találkozásig. Ámen.

Kéméndy Toda József

AL-SAIG EMÍLIA: TANGÓ (Verano Porteno ) Zuhogott, s fülledt meleg volt aznap.

Anyád a szomszéd szobában éberen nézte a tévét s vénséges ágyadban minden mozdulatra nyíttak a rugók.

- Jó éjt! - súgtad, és az a csók… … lett az egymás szájával elfojtott nyögés, és a néma sóhajokká nyújtott lihegés míg kigyúltan egymásnak feszültünk szinte mozdulatlan oly hosszan… … hogy gerincünk beleroppant mikor csonttalanná õrölt ágyékunkban végre kilobbant a túlforrott vágy.

Fájt.

Te vállamba haraptál én nyelvem vérét ittam és sírtam… … míg végigviharzott rajtunk a szótlan remegéssé fegyelmezett boldog agóniánk…

Kéméndy Toda József

20 10 02

32 33

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

HARGITAY KULI TAMÁS: SÛRÛ felállsz elejted méltóságod azt mondtad nem akarsz delfin lenni felboncol a holdsugár ma tiszta vagy és éber elszorul a szavad határokat keres vállad rázkódik fázol a kapualjban megcsókollak magadba ragadsz tûnõdve siklik ki a remegés puhán bámul az utca bámul a sûrû mély

A kígyók biciklire ülnek -avagy a szerelem természetrajza címû irodalmi est megnyitó beszéde dédelgetik barátaim a kultúrát. Õk jól tudják, hogy – részlet – „A KUPÉ alkotói estje nem más, mint egy nagy találkozó az összehangolódás energia terében. A HSZIEN egységet jelent. Az egységhez pedig nyitottság kell. A KUPÉ magából sokat ad, és másokból, gondolok itt az alkotótársakból sok mindent befogad, és mindezt teszi olyan kitartással ahogy azt csak az anyatigris képes tenni. Nem engedi, hogy mindazt mit egy közösség létrehozott, világra szült az valami is szétdúlhassa. Az egység lehet lány és fiú között, lehet munkatársak között, lehet barátok között és rokon lelkek között.

Az összetartozás élménye, a mindent átjáró derû az ,amit én fontosnak tartok ebben az általam oly szívesen undergroundcsapatnak nevezett baráti társaságban. A kifejezés, mellyel magunkat illettem arra utal, hogy a hivatalosan elfogadottól, a támogatottól eltérõ. Nem part és nem párt oldalon

szellemünkkel, lelkünkkel, testünkkel kimondott gondolatainkkal és álmainkkal, vágyainkkal kell óvniuk a mûvészetet. LELKESEK és így lélekben egyesíteni képesek azt mi mindig is egy volt.

Földfelszín alatti munkásságuk egy olyan összmûvészeti jelenség, ahol valójában nem történik más, mint a széttört tányér cserepei újra visszatalálnak a kezdeti egységhez. Lázasan álmodó barátaim a lázadásból élnek, és a semmi ágán a legtermékenyebbek. Helyzetük azontúl, hogy irigylésre méltó, végtelenül kétségbeejtõ is.

A vakond egy kedves állat aki a föld alatt éli szorgalmas mindennapjait és még hasznos is az én szememben. Az alkotók a föld felett élnek, és, hogy kedvesek-é vagy sem, majd hogy nem egyre megy, de EMBEREK.” Fûkõ Béla

Köszönet a lehetôségért a Várkonyi Nándor könyvtár igazgatójának: Sinkó Juditnak!

A színészeknek, Kovács Miminek és Urbán Tibornak a profi elôadásért!

Deli József

KUPÉ

KULTURÁLIS FOLYÓIRAT 2 ÉVFOLYAM 3. SZÁM ISSN 2061-9359

Megjelenik havonta Megrendelés: E-mail: elofizetes@kupefolyoirat.hu Cím: 7741, Bogád, Petôfi utca 18/5 Ára: 400 Ft+postaköltség Kiadja: a KuPé Közhasznú Egyesület 7741, Bogád, Petôfi utca 18/5 www.kupefolyoirat.hu kupefolyoirat@kupefolyoirat.hu telefon: +3630/574-7779 Címlap: TÓTH ÁRPÁD fôszerkesztô: BÁDER JUDIT foszerkeszto@kupefolyoirat.hu Fômunkatárs: HORTOLÁNYI GÁBOR hortolanyi@kupefolyoirat.hu Irodalmi szerkesztôk: MAGDÁS EMÕKE MOLNÁR PÉTER irodalmiszerkeszto@kupefolyoirat.hu képzômûvészet: BALOGH MÁRTI FÛKÔ BÉLA kepzomuveszet@kupefolyoirat.hu Terjesztés: NAGY SZILVIA TÖRÖK LÍVIA terjesztes@kupefolyoirat.hu Fotó: DELI JÓZSEF KÉMÉNDY TODA JÓZSEF KOVÁCS GÁBOR Sajtóreferens: BALASA ANDREA +3620/462-3658 hirdtetes@kupefolyoirat.hu Grafikai munka totharpad@kupefolyoirat.hu nyomás és kötészet BOCZ NYOMDAIPARI KFT., PÉCS Felelôs vezetô: BOCZ EMIL A kiadványban található képi és szöveganyag

20 10 02

a kiadó és a szerzôk tulajdona,

34 35

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

bárminemû felhasználásuk, csak írásbeli engedélyükkel lehetséges. ©KuPé–2009

BOCZ

Ami fontos, hogy hangsúlyozzuk mennyire nagy szükségünk van erre a vitaminra és, hogy a mai társadalom nagymértékû D-vitamin hiányban szenved. Ami sok betegség kialakulásához vezet.

A „MEGOLDÁS” PEDIG:

„Napsütés hiányában is tudjuk biztosítani a megfelelõ mennyiségû D vitamin pótlást egészséges mértékû szoláriumozással. Ennek elõnye, hogy napsütés-hiányos idõszakban is elérhetõ, és szabályozott kereteken belül bõr károsodás nélkül is élvezhetõ, betartva a bõrtípusnak megfelelõ szoláriumozási javaslatokat.”

Pécs, Ferencesek u. 14.

Nyitva tartás: H–P: 7.00- 22.00, Sz: 9.00–21.00, V: 11.00- 20.00