János Lackfi - Rocky by Gilicze Gergő

L ACKFI JÁNOS

ÉS MÉG TOVÁBBI ELBESZÉLÉSEK ÉS VERSEK

L ac k f i Já no s R oc k y é s még t ová bbi elbe s zélé sek é s v er sek

L ACKFI JÁNOS

ÉS MÉG TOVÁBBI ELBESZÉLÉSEK ÉS VERSEK

sopron, 2011

C o p y r i g h t © 2 0 11 L a c k f i J á n o s © H e l i k o n K ö n y v k i a d ó , 2 0 11 k ö n y v t e r v: g i l i c z e g e r g ő I S B N 9 6 3 - 8 2 2 9 - 51- 9

ta r ta l o m jeg y z é k

Rocky

Hamuivás

Kegyetlen rekviem

Nagyi a képeken

Böngészés

Körvonal

Enni azért kell

A keret

Nevelő célzat

Kutyák

Kanok

113

R oc k y

Úgy futok, mint a Rocky, jobb láb, bal láb, jobb láb, bal láb, mint aki már nagyon régóta fut, talán kilométerek óta, talán már évek óta, mintha kergetnének, mintha már az anyám hasában is futottam volna, mintha már az anyám hasában is kergetett volna valaki, a kapucnim leffeg a hátamon, az arcomon vízcseppek peregnek, izzadság meg eső is, mert mindig esőben indulok futni, ha nem esőben, az nem olyan jó, Rocky is mindig esőben futott, esőben jobban izzad az ember, esőben hamarabb kiizzad, olyan, mintha már régóta futna, rögtön filmre lehetne venni, és nagyon jól festene, nagyon jól festenék, Rocky fordított háromszögfoltot izzadt a pólója hátára, szürke pólója volt, kapucnis, szürke van nekem is, kapucnis, szívesen megnézném a hátamat, mennyire izzadt, van-e rajta háromszög, de ahhoz ki kéne bújnom magamból, nem csak a pólómból, ha kibújnék magamból, lefilmezhetném magam, én lennék a Rocky hét, az edzőm azt mondja, a legjobb úton vagyok, csak csináljam keményen, hát én már legalább hússzor megnéztem, Pesta bácsi utálja velem nézni, mert együtt mondom a filmmel, együtt min9

den szót, sőt, elég, ha csak meglátom az arcot, a házfalat, a következő jelenetből valamit, s már mondom is előre, mint a vízfolyás, figyelj, én békés természetű ember vagyok, de nem tanácsos ujjat húzni velem, és piff és páff és adj neki. Úgy futok, mint a Rocky, jobb láb, bal láb, jobb láb, bal láb, jobb ököl, bal ököl, jobb ököl, bal ököl, mindig kinézek valamit, amit püfölhetek, mondjuk egy szembejövő autót, mondjuk azt ott, amíg még egész kicsi, aztán addig ütöm, amíg földagad, piffpuff, amíg egész közelre nem ér, világít a sötétben a lámpája, mindig sötétben futok, akkor az arcom fele árnyékban van, mintha feketére festették volna, a másikat megvilágítja az utcalámpa, az nagyon jól néz ki filmen, az olyan fenyegető, és piff és páff, közelebb jössz, te szemét?, megkapod a magadét, tessék, és amikor az autó elhúz mellettem, utána fordulok, és kiabálok, hogy kapd be, te dilinós, az én kutyám harapós, elkapja a töködet, nem lesz benne örömed, ahogy a Pesta bától tanultam, és mutogatok nekik, és egyszer az egyik kocsi vonyítva hátratolatott, az volt rá kiírva, no fear, és kiugrottak belőle a fiúk. Úgy futok, mint a Rocky, és piff és puff, és a Pesta bától még ilyenebbeket is tanultam, de aztán bejött a Zsoffa néném, és elhordta mindennek, hogy hordd el az irhádat, te rongy alak, te részeg disznó, nem félsz, hogy rád rogy az ég, miket tanícc ennek az ártatlannak, kinek még fehér a lelke, mint a patyolat, gyere, térgyepeljünk, mondta Zsoffa néném, tedd össze a kezed, ahogy tanéttam, feltekénték az magoss nagy égbe, ottan látám menyeknek kapuját, aranbőrbe bébujott báránkát, szép asszonon 10

száz aranrokolyát, ő kezzibe aran rózsafüzir, a füziren minden szem rubint vér, fija kezén lecsordult bínünkér, és piff és paff, és tényleg láttam, amit mondott a nénje, néztem a gyertyalángba, ott volt benne az arankastély, csúcsos kapukkal, aranhajú asszonnal, kezén rubintfüzér, rubintszemek mindegyikében még egy arankastély, abban aranasszon, kezén rubintfüzér, rubintgyöngyben kastély, míg egész el nem szédültem. Úgy futok, mint a Rocky, és jobb láb, bal láb, jobb ököl, bal ököl, néha összekeverem, és elbotlok, akkor is elbotlottam, kiugrottak a kocsiból, és nem tudtam, mit csináljak, azt tudtam, mit csinálna Rocky, hogy piff és páff, és békés természetű ember vagyok, de nem tanácsos ujjat húzni velem, és valahogy nagyon gyorsak voltak azok a fiúk, meg négyen is voltak, egyszeriben kirepült alólam a lábam, egyszeriben mindenütt rugdostak, kis köcsög, faszkalap, bazdanyádnak mutogassá, el tudom ismételni, Pesta bától már ismerem, az arcomba köpködtek, éreztem, hogy behugyozok, aztán ők is röhögve rám hugyoznak, hallottam, ahogy a bíró visszaszámol, Rocky, fel kell kelned, tudtam, hogy nem lehet így vége, nem jöhet a stáblista, láttam rubintgyöngyben kastélyt, zöldre van a bakter fasza festve, arankastélyban aranasszont, azt áztatja minden áldott este, négy, három, kettő, egy, most. Úgy futok, mint a Rocky, egész jól megy az ugrókötelezés is, dicsér érte az edzőm, pedig eleinte még sírtam is, úgy belégabalyodtam, kélgyó, kélgyó, álnok kélgyó, megkötöd léptemet, aranasszony tapos fejedre, bíned bétemet, azt sírtam dühömben, tele 11

lett a tréningruhám fehér pöttyökkel, mindenhol, a karom, a vállam, akkor virágzott az a sok cseresznyefa, dühöngtem fehér pöttyösen, és nem láttam a sírástól, és a nyálam meg a könnyem meg a taknyom együtt csorgott le a tréningemre, a kapucnim még utána is tele volt fehér pöttyökkel, amikor a Zsoffa néném már kimosta, és akkor leugrott a cseresznyefáról a kis béka, az a béka a szomszédból, csomó-csomó cseresznyevirágpötty hullott vele, még pöttyösebb lettem, és pöttyös lett ő is, a kese haja, a szegletes válla, a ruhácskája, tényleg olyan békaszája, békacsontja volt, dudorodik a könyöke, a térde, fehér bőre van, mint a béka hasa, rajta csak egy kis gumó a köldökgombóca, de már olyan kis toppot hord, hogy kilátszik a hasa belőle, hülyegyerek, mondja, ez neked nehéz, így kell, nézzed meg, azzal fogja a kélgyót, pörgeti-forgatja, ugrándozik vele, mint a gumilabda, még a két karját is megcseréli közbe, nem gabalyodik össze. Úgy futok, mint a Rocky, eszembe jut a kis békahasa, piff, puff, a sima bőre, piff, puff, csattannak az ütések, mit akart tőled az a mosdatlan szájú, neveletlen kis cafka, mondta Zsoffa néném, láttam ám, minek mászkál át a más kertjibe, tudod-e, hogy hívják ezt?, birtokháborítás!, nem lopott-e valamit?, csak ugrókötelezni tanított, abba nagyon ügyes, megmutassam, hogy már mennyire megy?, meg ne mongyam, miben ügyes az ilyen varangyos, hajtja a vére, kihasználja, hogy ilyen egy ártatlan lélek vagy, már csak a férfit látja benned előre, ne engedj ama gyümelcs csábításinak, híjj, egy év, kettő, kacsingatott a Pesta bátyám, meglátod, mi lesz még ebből a 12

békácskából, olyan kis ficánkoló, hogy még, azzal már énekelte is hozzá, hogy Szombathely nagyállomás, nagy ott a faszállítás, két kislány ül a padon, az egyiket megba… Szombathely nagyállomás, elmész te az öreganyádba, ha élne, le is törné a derekad, látná, mi lett belőled, munkakerülő, asszonybosszantó, mondja Zsoffa néném, nekem meg hogy gyere, imádkozzunk, nekünk kell befótozni, amit ez a tudatlan barma ront-bont a mennyeknek várfalán, idvez lígy 13

Szent Szűz, arannal bífoglaltatott ládácska, ezisttel bébótoztatott kazétácska, haj, megsokasodának ez világ vítkei. Úgy futok, mint a Rocky, fél órát is tudok egyfolytában ugrókötelezni az esőben, esőben legjobb ugrókötelezni, zurrognak a cseppek, ahogy szétveri őket a kötél, ha majd felveszik rólam a Rocky-filmet, tétetek bele csomó esős ugrókötelezést, én elnézném napestig, tüdőgyulladást kapsz, te gyerek, kiabál velem Zsoffa néni a verandáró, haggyad, fűti a vére, gyújt rá Pesta bácsi, biztos az annya vére, nem tudom, honnan hozza a vérvonalat, nagytermészetű asszonyok vannak ebbe a családba, szent véred árán magasságbeli, irgalmazzál minékünk, kotródj el, vén borissza, csak a Krisztus véréből veszek részt, ahogy a drágalátos, csinos képű papocskád, szádra ne vedd a mi Idvezítőnk szentséges nevét, mert métely van az te ajkadon, herdálod a beléd foglaltatott élet kincsét, pedig sejtecske sem voltál, már anyád méhiben reád vetette tekintetét a hatalmas, gyere, no, angyalom, még kilel itt a hideg, hoztam törülközőt is, főztem teát, befűttem a sparheltet a konyhán. Úgy futok, mint a Rocky, olyanok lettek az izmaim is, mint a Rockynak, nézem a filmet a tévében, feszíti az izmát, feszítem az enyémet, éppolyan, felhúzom a pólóm, oldalt fordulok, hogy a tévé kékje szépen kirajzolgassa a hasam, a mellkasom, éppolyan, nincs különbség, nemhiába emelgetem a Pesta bácsi féltengelyeit az udvaron, nemhiába csurgatom a pohárba az öt tojást a hűtőszekrény tetején, mint a Rocky, eleinte nehezen találtam bele, melléfolyt a tojás, Zsoffa néni veszekedett velem, aztán beletanul14

tam, olyan nyúlósan csusszan le a torkomon, mintha valami élőlényt nyelnék, aminek nagyon puha a teste, tudom azt is, csirke lenne belőle, ha meg nem innám, némelyikben még ott is a kis vércsepp, az élet kincse, egy ekkora rubintcseppbe egy teljes tyúkot pakolt a Jóisten, mondta Zsoffa néném, a frászt a Jóisten, röhögte Pesta bátyám, a kakas pakóta belé, jól megbúbolta a tyúkot, adott neki keményen, ó, te átokfajzat, hát a kakast ki teremtette, kiabált Zsoffa néném, de Pesta bátyám, hogy azt meg az apukakakas pakóta az anyjába, azt meg a nagypapa-kakas a nagymama-tyúkba, tán tagadnád, hogy ennek az anyját meg én pakótam beléd, nem is a Szentlélek, emlékszem ám rá, nagyon is jól, nem vótál te mindég ilyen egy satrafa, ó, a káromlásokért engesztelésül küldd ránk tüzes leheletedet, perzselje el az álnokságot, mint a pévát, cserezze ki lelkünk, mint a ványolók lúgja, izzítson által, mint aranymíves a tisztátalan ércet. Úgy futok, mint a Rocky, ezért is vették nekem a vidijót, ez volt a szomorúságom, hogy csak egyszer nézhettem meg, meg moziba kellett mennem, valaki el kellett kísérjen, én vettem a spórút pénzemen, kiabálta Zsoffa nénje, na még vidijót ennek a hülyének, nem elég, hogy szíjja a vérünk, kesergett Pesta bátyám, szíja-e, ki szíja, ha nem te, mire megyen el a rokkantnyugdíjod, pedig dehogy voltál te rokkant, negyvenkilós vasakat emelgettél naphosszat a gyárba, munka után megcsinyátad az autót a fél falunak fusiba, azóta is ott a sok szemét az udvarba, a nyavalyás féltengelyek, most meg mi van?, a saját taknyodba fúlsz bele éjszaka, odvasra kivájt belűl a füst meg 15

a pálinka, mint egy fatönköt, úgyhogy jobb lesz, ha hallgatsz, mert a gyárat tán én zárattam be, vagy ki az atyaúristen, csattan az ajtó Pesta bátyám mögött, én meg mondom előre a szöveget, Zsoffa néném a lámpánál horgol, őt nem zavarja, el tudja adni a piacon, amit horgol, a vidijót is abból vette nekem, a békácskáéknak bezzeg nincs vidijója, mindkét szüleje iszik, kétfele isszák el a segélyt, Zsoffa néném szája horgolás közben is mozog, mondja a rózsafüzérjét, a litániáját fejből, vagy mint hogyha betűket horgolna, és azokról olvasná le a szöveget, néha a film szövegét is mondja, tudja már ő is kívülről, békés természetű ember vagyok, de nem tanácsos ujjat húzni velem, motyogja, mintha ez is bele lenne írva, mintha minden előre bele lenne írva a horgolásba. Úgy futok, mint a Rocky, olyan ez világ állása, te szentem, mondja Zsoffa néném, hogy ha valaki elront valamit, áthágja a parancsolatokat, egy rozsdás vasláncszem fűződik a lélekláncra, és felebarátjának kell melléfoglalni tüstént egy aranyszemet, hogy egy az egyre következzen, hogy kijavítsa egymást, mikor a békácska ugrált, hát mintha egy aranygyűrűbe foglalva szökdécselt volna, olyan volt körülötte az a forgó ugrálókötél, átizzította a napsütés, mint az aranymíves az ércet, és libegett a haja, már nem volt kese, megszínesedett neki, festett hajú kis ribanc, szóba ne eriszkedj vele, rossz vége lesz ennek, még ki se járta az iskolát, már idejárnak érte a fiúk, viszik el ide, amoda nagy kocsikkal, nagy kocsikra reáírva tűzbetűkkel, no fear, azt mondja a doktor úr, ez az, látja, Zsófia, kérném, ez itt a baj, nem félnek ezek se Istentől, se embertől, de még az ördögtől sem, nem is hisz16

nek már semmiben, rohannak fejjel a falnak, mert nincs vesztenivalójuk, írva vagyon, doktor úr, féljed a te Istenedet, nincs bölcsebb tanácsadó az istenfélelemnél, hol félelem nem lakik, nem lakik ottan már reménség, a pólód nem volt még ilyen hegyes, mondtam a kisbékának, csak úgy ugrált, amíg ugráltál azzal a kötéllel, rátettem a kezem, finom puha és meleg, na kéne, mi?, vihogta, mindnek csak az kell. Úgy futok, mint a Rocky, hallom közben a film zenéjét, pedig az eső zenél csak, de Pesta bátyámat meg zavarta a vidijó, egy tetves filmet nem tudok már megnézni, minden áldott este ez a Rocky megy, baszom a fajtáját, elébb felkötöm magam, minthogy még egyszer végignézzem, túl sokat jártatod elmédet e világ hívságain, forgatnád fejedben inkább az Írásnak igéit, hahh, hogy egy ilyen szentfazékkal vert meg engem az Isten, na de megájj, megájj, kutya Szerbia!, gyilkosnak gyilkos az indulattya, gyimelcseikről ismeritek meg őket, mert nem terem a jó fa rossz gyimelcset, és nem terem a rossz fa sem jó gyimelcset, de most már elhallgass, vén boszorkány, Pesta bácsi békés természetű ember, de nem tanácsos ujjat húzni vele, mondta Rocky, Pesta bácsi a baltával jött vissza, a szarfaszú mindenét, szétverem én ezt a kurva képládát, rontott rá a tévére, de elé pattant Zsoffa néném, egészen sápadtan, olvasószemüvegben, ez kellett a kézimunkához, egyik kezében a hit pajzsa, amit horgolt, másikban lángpallos a tű, ne a dobozt bántsad, ennek a szegénynek iggyetlen örömét, azt is elkívánnád tőle, ölj meg inkább helyette engem, úgyis azt akarod, azért lángol a szűved, ontsd hát véremet, aztán számolj el a lelkiismereteddel, és 17

a Pesta bácsinak hirtelen nagyon keskenyre hunyorodott a szeme. Úgy futok, mint a Rocky, meg ahogy a hangyák kezdtek el futkározni a bőröm alatt, amikor kijöttek a mentők, egyfolytában vakaróztam, és nem tudtam, miért van, ahogy mentem nézni azt a sok embert, ennyi még sosem járt a mi utcánkban, és tele volt a járda vérpettyekkel, rubintpettyekkel, mindenik rubintpettyben arankastély, arankastélban aranbékácska, száz aranrokolya darázsderekára, száz aranrokolya vérfoltos hasára, azon a nyáron annyi volt a cseresznye, de annyi volt a kukac is, szálakon csüngtek alá a fákról, szemébe, szájába ment az embernek, közeleg amaz ítéletnek napja, a földnek férgei elözönlötték a földet, undokmód egymáson hengeregtek, felemésztvén a termés javát, lepotyogott a sok kukacos cseresznye, vércseppé lapult az aszfalton, én nem tudom, ki volt, én nem tudom, ki tette, hajtogatta a békácska anyja, véreres szeme lefittyedt, foghíján nyál fröcskölt, na majd a rendőr kartársak elbeszélgetnek azokkal a fiúkkal, vigyék el, mondta a doktor úr, és jegyzetelni kezdett, és a mentőautó vijjogva távolodott, és piff és páff és püff és ütöttem a távolodó mentőt, mert elvitte, dilinós, az én kutyám harapós, röhögtek mind az emberek, pedig Pesta bátyámtól tanultam, míg még élt. Úgy futok, mint a Rocky, aznap este is esett az eső, szaladj a doktor úrért, jaj, Szűzmárjám, mondta Zsoffa néném zokogva, nem jutott eszébe, hogy ott a telefon, nekem se jutott eszembe, meg nem is szeret telefonálni, én meg nem tudok telefonálni, nem tudok beleszólni, csak tátogok mindig, és nem jön 18

a hangom, Zsoffa nénémnek csak annyi ereje volt, arra futotta, fogta a baltát, kivitte, beledobta a kútba, azóta nem is húztunk vizet belőle, ó, Szentséges Úristen, szaladj már, aztán visszajövet látta, hogy még mindig itt állok egy helyben, de megvertél engem, Teremtőm, evvel a hülyével is, próbálta elszorítani a Pesta bátyám nyakán az eret, de abból úgy spriccelt, mint csirkevágáskor, hümmögve hajolt fölé a doktor úr, mindenesetre én csak tisztelni, becsülni tudom magát, Zsófia kérem, ennyi ideig kitartani egy ilyen semmi ember mellett, nem ilyen bánást érdemelt maga, szóval az öreg az antennát akarta megigazítani, beleesett az ablaküvegbe, előfordul az ilyesmi, mindenesetre vért, azt vettem, több lesz benne az alkohol, mint a plazma, ne aggódjanak, tudom, hogy baleset volt, nem bántana ez senkit, nézett rám sírós 19

szemmel Zsoffa néném, erős, mint a Sámson, de szelíd, mint a bárány, aki megnémul nyírója előtt. Úgy futok, mint a Rocky, csak a féltengelyért hazaszaladok még, füttyögettek utánam ezek a mocskok, megszabadíta engem az Úr tömlecemből, nem engedte, hogy az ő szentjének teste romlást lásson, ült este az ágyam szélén hálóingben Zsoffa néném, adjunk hálát, és folytak szeméből az arankönyűk, és folytak a gyertyáról az arankönyűk, találjon nyugodalmat szegény lelke, ó, édes Pestám, miért kellett így lennie, kellett neked bakterfaszát óbígatni, ríszegen gyilokkal hadonászni, most már csak te maradtál nekem, gyöngyöm, az a parázna anyád is elhányódik a világ okádékában, disznóknak vetette patyolat testét, látod, hogy végzik mind a cédák, ezzel a kis békával is elbántak a fiúk, hiába tudja mindenki, hogy ők voltak, négyen mentek keresztül liliom testén, mégis egy egész kocsma tanúsétotta, hogy ki nem mozdultak onnan, lássátok, mely hamis ez világ tanulsága, no fear, nem félnek ezek sem Istent, sem embert, de lesújt rájuk az Úr haragja a magas mennyekbűl, nem menekednek, kik őellene vétettek, meg se kottyan az a féltengely, hozzászoktam, könnyű, mint a Dávid kezén a parittya, az edzőm azt mondja, még a paralimpiára is kijuthatok, ha így folytatom, most már a mentálisaknak is lehet, de még az ementálisaknak is, csapott a vállamra, nevetett, ezért én is nevettem, a sajtfejűeknek, az lyukacsos sajtfejűeknek, érted?, nem értettem, nevetett, nevettünk, most meg a kocsi ablaka úgy foszlik szét, mint a pókháló, érdekes, hogy nincs hangja, még a filmzenét se hallom, a 20

no fear sem olvasható már az üvegen, a fiúk remegő kezéből kipotyog az égő cigaretta, szélesre tátott szájjal ugrálnak ki belőle, mintha kiabálnának, de hangjukat nem hallom, talán megnémultak, mint a bárány nyírója előtt, aztán a földre esnek, mint a kuglibábuk, a fejük furcsán felreped, valami fehér látszik ki belőle, talán a bélés, úgy markolnak oda a kezükkel, mintha azzal akarnák összetartani, egyikük szaladni kezd, de futok utána, jobb láb, bal láb, kezemben a féltengellyel, úgy futok, mint a Rocky.

h a m ui vá s

Komisz fajzat az az Öreg-Máthé. Ülök itten, saját házamban, saját asztalomnál, saját székemen, hát hogy jön az hozzá, rám ront, ide eszi a fene, és ugyan szoríthatom az állkapcámat, mint kutya a koncot, csak szétfeszíti valahogy a bütykös ujjaival. Belemászik a saját szájamba, letolja a szőrös mancsát a torkomon, birizgálja a gigámat a varacskos hüvelykjével, hogy csak ökrendezek. De abból már nem eszik, hogy visszaadjam a földnek, ami a földé, vagyok olyan legény, ha öreglegény is, összeszorítom a fogam, nem okádok csak azért se. Amit lenyeltem, az az enyém, nem hántam én még a saját lakodalmamon sem, pedig amilyen apósom olyan lakomát csapott, az összes környékbeli kutyák hetekig riszálva jártak, hígat fostak utána. Még akkor állt itten a Horpadásban, vagy ahogy a falubeliek emlegetik, a Repedésben, jó nehány ház, megbecsülték az emberek a földet, akármilyen girhes is lett légyen, ma már csak falcsonkok azok a porták, a legtöbbre meg rátenyerelt ez a dögletes szerzet, lerontotta, beszántotta, és ősszel, a szántáson világosabb kockák jelzik a vályogszobák nyomát. Egy páran itt ragadtunk, 23

de csak az öregebbje, rúgódódunk csak ezzel a nyakunkba kötött malomkővel. Ilyen volt ez az Öreg-Máthé már életében is, rámászott az emberre, nem volt tőle menekvés sehon a határban. Tanya volt ez mindig, nem ért idáig a falu keze, éltünk egymásra meg magunkra hagyatva. Ha méteres hó esett, hát nem jött a kutya se helikopterrel meg lánctalpassal, hogy kenyeret hozna, meg kivontatna belőle. Nem ugyan, addig fülledtünk-fagylalódtunk a fehér kásában, míg szépen ki nem kotortuk magunkat, mint a szorgos egérkék, időnk volt rá, lapátunk is, a hó meg csak egyedül volt, és végül nem győzte a sok hullással. Volt olyan tél, a szemüldököm, szemem pillája araszosra nőtt a jéggel, ahogy rátapadt, alig láttam ki a pislogni nyitott résen. Toltam csak a lapátot vaktában, míg meg nem akadt valamiben, meg fordítottam el oldalt, hogy leszabaduljon róla a terhe. Ki kellett taszítani a süvöltő szélben a hombárig, úgy kapdosta a lapátról a kupacokat, mint aratók a friss pogácsát, még a morzsája sem maradt. Amíg nem volt a hóban alagút, nem volt kenyér se, csak ami az előző heti sütésből szikkadozott még. Aztán lehetett túrni a fészerig a fáért, betörni a ciszterna színét, merni a menetközben üvegesedő tetejű vizet, araszolni megint vissza a házba. Gyújtani odabenn a kénesen köpödő, rossz gyúttóval a nyirkos fát, dagasztani dermedő vízzel a tésztát. Kellett ember ehhez is. Kellett asszony. Ketten voltunk rá a banyával, hát lehetett bírni, ő meg vén gyalogsátánnak szólít. Nincs abba semmi, az öreg Subáné, ide feljebb akik laknak, gyilkosnak nevezi az urát, az meg őtet riherongynak. Az is igaz, mindkét nevezetnek megvan a maga regéje. 24

Mondok mást, nem ér el ide még a parabóla sem, pedig nem Öreg-Máthé lett volna Öreg-Máthé, a csizmás pokolfajzatja, ha össze nem szerzi magának. Pénz az erre nem ficergett egyéb, mint a sovánka nyugdíj, rokkantas járulék, ördög se tudja, micsoda praktikával jutott hát hozzá, az öreganyja lelkét számította-e be érte cserére vagy az öregapja rézfogát ásta ki a temetőben, hát csak srófolta föl a vályogfalára egy szép reggel azt a rozsdás pléhteknőt. Nem is fogott vele semmit, pedig halászott onnantól kegyetlenül. Véresre nézte a szemét a tévéje előtt, de hát csak a hangyák táncoltak meg a ménkű sok méhek gomolyogtak, ahogy a hátsó ablakán néha kilátszott, már ha véletlenül valahogy arra kavarodott az emberfia, lássa már, hányadán állunk. Megmondták aztán a műszakiak, hogy a völgyhajlás mián az Öregisten minden térerője nem jut be ide, kár megveszekedni érte. El kell innen menni, húzni elfele,

legyintettek a feliratos kezeslábasok, azzal beugráltak a terepjárójukba, és úgy kifaroltak induláskor, hogy szemünkbe spriccelt az út vöröses pora. Kuncogtunk is mi a tenyerünk fedezékében, titkon puffadozó képpel néztük, amint Öreg-Máthé dérrel-dúrral felhág a háza tetejére, és egyetlen szekercecsapással leveri onnat a méltóságos parabóláját. Nagyon nevetni azért nem mertünk, hirtelen emberrel jobb nem kikötni, meg aztán nagy étvágya is volt, befalt volna minket estebédre. Nem minket falt be aztán mégse dühében, hanem ahogy vérben forgó tekintete elől behúzódzkodtunk a homályba, egyszeriben tűz pattogása meg sülő hús illata szivárog utánunk. Spórulós népek vagyunk mi erre, ritkán szánjuk rá magunkat a húsra, mikor hát a kecske, a tyúk szolgálhat tejjel és tojással, a holt csirke, holt kecske meg csak egyetlen egy jóllakással. A kemény télben is még milyen jó hó alól kikotorni, megcsupálni a kőgombóccá fagyott tojást, addig úszatni a faggyas serpenyőben, míg sárgás habarékká nem esik össze! A kecske is ad olyankor dermedt csecséből, ha tüzes kukoricaszárral gerjesztünk valami meleget köréje. Hát az Öreg-Máthé nem spórult aznap, az udvara akár a mészárszék, a szekercével azonmód leütte az egyik bakját, nagyolva meg is nyúzta, aztán aládurrantott a parabóla pléhbödönjének, és annak a rozsdás ócskavasán sütte a jókora húsdarabokat. A kecske levágott feje ott vigyorgott a kerítés oszlopára ütve, az Öreg-Máthé kutyái pedig marakodtak a bőrmaradékon. Dühében úgy vágta közibük a csurom vér szekercét, riadt vinnyogással ugrot26

tak széjjel, egyik ott is maradt vergődve kínjában. Arra egy pillanat alatt ráesett a falka, és csontig letisztogatta a nyomorultat. Öreg-Máthé ugyanis nem adott nekik enni, ez volt neki az elve, kutyát kényeztetni nem való, szerezzék meg maguknak a napi betevőt, boldoguljanak el, ahogy tudnak. Ki is csapta őket éjszakára, hát azt zabáltak fel, amihez hozzájutottak. És hogy semmitől sem riadtak vissza, hát mindenhez hozzájutottak. Elrágták az ólajtók fáját, de még a drótkerítést is, egymás hegyén-hátán csúszkálva betolakodtak a kőfalon, mindent megettek, ami mozgott, és fel tudtak csümpeszkedni rá. Az én banyámat is csaknem felfalták egyszer, amilyen töpörödött, jött volna befelé a terigetett ruhával, alig tudta orrukra csapni az ajtót. Ijedtében szertehányta a lepedőket, azokat szét is cincálták a disznai, sátán cserezze ki az irhájukat, amint ki is cserzette később. A tanyaszeren már senki se mer bot nélkül járni miattuk, legjobb, ha vasalva van a vége vagy szöget szoríttak belé a hegyes végivel kifelé. Van is közöttük sok félszemű meg tépázott fülű, hegekkel szabdalt, kikopott bundájú. Amelyiket nem szurkálták össze a falubeliek, azokat a falkatársak cifrázták ki erősen. Ahogy terpeszkedtek Öreg-Máthé kutyái az egész Horpadáson, mintha csak az lett volna a birodalmuk, úgyan terjesztette szét uralmát ő maga a határban. Ezeket a földeket a téecsének sem foglalták még le a falubeli népek, hogy olyan ványadtak, keveset adóak. Meg mind azt mondták, meg nem járja ezt a traktor, s ebben alkalmast igazuk is lehetett, az egy rossz kis lovacskánk, amíg még megvolt, hát 27

az is rendre megmakacsolta magát a dűlőoldalban, úgy kellett taszigatni a szeges bottal. Mondták azt is, ugyan, menjünk már be a faluba, kerül szép, tágas ház lakni, iskola a gyerekeknek, esztéká a betegeknek. Reménkedtünk is, hogy az Öreg-Máthét, amilyen viszketeg egy ember, beszippantja tán az a rühes falu, ott aztán mászhatja az uborkafát napestig, mi meg élnénk kedvünk szerint. De csak nem láttuk a cihelődését, csak hiába nezgelődtünk a kerítés foghíjcsorbáin által, ki nem mozdult a vén kuruc napokig. Tudtuk, ő meg abban esekedik ugyanígy a függönye likain átkandikálva, hogy hátha minket esz be a tetves faluba a fene, és akkor ráteheti a szőrös nagy mancsát a földjeinkre. De abból nem eszel, Öreg-Máthé, addig élünk. De abból nem esztek, addig élek, rázta az öklét Öreg-Máthé, mikor karikás szemmel és eperpálinkától botladó nyelvvel kitámolygott odvából harmadnap, mi meg bazsalyogtunk magunkban, de csak keservesen, mert hiszen ha ő nem enged s mi sem engedünk, össze vagyunk itt szorulva örökkétig. Ájtatos ember volt különben ez az Öreg-Máthé, nem volt az rossz ember, hogy a nyüvek egyék ki a bélését, ahol van, meg az Isten is nyugosztalja végre, ne küldje ránk mindétig. Nem is merte volna bárki azt mondani rá, hogy rossz ember, hétszer is megemlegette volna az efféle mérmondó okosgép a napot, amelyiken világra taszajtotta őt az anyja. Csak kiravaszkodta, kiesdette mindég, hogy legyen itt mise egyszer-egyszer, mert hát a rossz lábunk nem vitt volna már be a faluig, utóbb meg a szegény kis lovunk se volt már, hogy begurított 28

volna. Megmérgezte ez a sátán fattya, bár váltig állítja, hogy harmatos füvet ehetett a jószág, attól fúvódott fel, az én banyám ellenben amolyan boszorkányféle, még álmában is nyitva a szeme, látta, hogy óriás kecskebuka képében maga ÖregMáthé ugrott rá a szegény párára, és nyomta agyon a sötétség lebernyege alatt. Azért a papot csak ő csalta ki, a tisztaszobájában az asztalt is falhoz taszigálta, leterítette fehér abrosszal. Ilyen mocsok embernek, akire a kutya sem főzött, nem mosott, ugyan honnan is volt olyanja? Nyilván a Subáné keze munkája, először csak az asztalneműjét, majd meg az ágybelit, inget, később úgy hírlett, még az alsógatyáját is a Subáné mosta, a bóhát is megfogta benne. Nem voltam ott, az a banya vénségem is csak szemhunyásnyira látta az ablakrésen a boszorkányszemével, hogy amint a galambot búbolják, úgy rengett a mosóteknő abban a házban. Ha így volt, ha amúgy, az Öreg-Máthé drágán fizette utóbb a mosószámlát. Szép beszéd volt, pedig még azt hittem, mai atyák már így nem tudnak beszélni, méz volt az, ahogy a keretet fordítja az ember, és egy nagy fürtben zuhan alá a nehéz aranyméz, valaha még a banyám haja is, ha kioldotta a fonatból, régen volt bizony az, ember előtt, világ előtt még. Súllyal aranyoztak be az igéi, amiket hirdetett ott az ÖregMáthé kivakarkózott házában, még a padlat is fel volt súrolva, de még az Öreg-Máthé régi feleségei is sóhajtoztak a szent igék feletti gyönyörűségtől, ott a padlatban volt megágyazva azoknak az as�szonyoknak. Megette mindet Öreg-Máthé egy-egy 29

télen, mikor befúta a házat a hó, neki meg nem volt kedve kicihelődni, élelem után nézni, ott a dunyha alatt itta ki a vérüket, ezt meg a pohár alján maradt meszedékből olvasta ki az én banyám, de ahogy meglátta egyik reggel, dobta is el a poharat menten, tört is ripityomra a padlón. Azért pap, ugye, a pap, hogy Istenről beszéljen, milyen pap, aki nem arról. Meg aztán kell is az Isten nekünk itt a Horpadásban, hogy felnyúljunk időnként, és megcibáljuk a köntöse szegélyét, mert már nélküle mibe akaszkodnánk. Cserébe annyi olajat önt le ide némelykor az égről, hogy csak győzzük nyeldekelni, a Zörgős Jóska is abba fulladt bele, hogy kiállt a küszöbére, megmerítkezett az olajban, nagy kortyokban szaladt le a gigáján az a fényesség, úgy betöltötte, már nem fért belé sehová se, annyira feltelt vele, a levegőt is kiszorította belőle, nem maradt semmi helye. A Zörgős Jóska meg csak elvágódott hanyattlag, és dőlt rá az olaj a sarkig tárt ajtón keresztül, fektében is tovább áztatta, tisztára egy kidőlt temetői angyal. Isten, ki közelebb vagy mihozzánk önmagunknál, ki húsunk és csontunk terhét hordozod minden lépteden, kinek húsát és csontját hordozzuk Cirenei Simonként minden léptünkön, ki felhurcolsz bennünket a Golgotára, hogy rajtunk, élőfán feszíttessél meg az öröklétnek, kit felhurcolunk a városon kívüli Golgotának hegyére, hogy rajtad mint élőfán feszíttessünk meg a világnak, irgalmazz minékünk. Isten, ki az én kiszikkadt, öreg mellemben dobogsz, ki porban fötrődő veréb gyanánt megbújsz az én banyámnak ráncos mejje megett is, ki láthatólag futkorázol 30

a varas bőröm alól kitüremkedő erekben, irgalmazz nekem, mert bűnös vagyok, mert bűnök tudója s ki nem vallója vagyok. Rakd reám, mint kecskebakra, Izrael bűneit, és kergess ki a városon kívül a pusztába, tűzd ki vicsorgó fejemet Öreg-Máthé kerítésére, csontomat kutyáknak vessed, parabóla antenna horpaszán süssed bár én húsomat, ha igazságodnak ebben vagyon teljesülése, ámen. Roskatag inaim elszoktak már a térdepléstől, de beletörnék én újra örömest, csak jönne gyakrabban pap mifelénk, nem szemrehányásból mondom, van dolga kinek-kinek elég a horpadásbelieken túl is, kifene törődik mivelünk, minek is törődne, de tisztesség ne essék, azért pap a pap, hogy törődjön azzal is, akivel senki sem. Ha még emlékszik, kehelyből áldoztunk, az ÖregMáthé bora volt, ezer közül is megismerem az ízét, bár hogyan is kerülne erre ezerféle bor, jó bora van az Öreg-Máthénak, korábban az én borom volt az 31

is, enyém volt az egyetlen szőlőnek alkalmas dűlő a Horpadásban, de rátehenkedett ez a gané, hogy az Ég roskasztaná végleg a padlat alá, ott henteregjen a feleségeivel, lelne már nyugodalmat. Nem azért vagyok így elakadva az Öreg-Máthén, hogy az valami különleges egy rossz ember lett volna. A természetével volt a baj, némelyik ember olyan, mint a gyom, hogy ahol elindul, előbb csak mutatóba látsz belőle, aztán meg mind jobban nekipogányodik, mígnem elborítja az Isten áldott földjét széltébe-hosszába. Rám rontott minden okkal-fokkal, elkölcsönözte a szerszámot, ásót, kaszát, baltát, lapátot, s amit megkapott, sohanapján adta vissza, amit nem kapott meg, azt aztán elemelte a helyéről, éjnek évadján, én a szememmel nem láttam ugyan, de mindig az tűnt el, amit kért, és nem adtunk, már amíg mertünk nem adni. Meg aztán olyan látóféle a banyám, rögönyszeme van, a kórházakban ahogy mondják, ami kivilágítja a csontokat is. Vaksötétben is felismerte az Öreg-Máthé minden ízinkjét, porcikáját, rázta is utána a rongyos-csontos vénasszony-öklét, hej, megver az Isten, beste féreg. Én ugyan nem így tudom, hosszútűrő, úgy írják, az Isten, kivárja halálunk, aztán ül ítéletet, honnan lenne különben a sok trágya ember, akit a vöröses szántó cipel a hátán. De hát türelmes vagyok én is a banyámmal, hadd járjon a szája, hadd süssön a szeme a nagy tudósságtól, tartogatom én a szavam és az öklöm súlyát nagy fontosságú időkre, mert ha én egyszer asztalra csapok, akkor ott vége a banyaokosságnak. Mégis rávesz persze bármire, hogy is ne venne, kim is van nekem kívüle a világon, kije is van neki kívülem a világon, 32

tényleg úgy egymásra vagyunk támasztva, mint a sátrasra felrakott kepe a mezőn, ha dűl az egyike, dűl a másika is. Rávesz bizony olyanra is, amit még álmomban sem gondoltam, hogy tennék. Mind semmi az a sok szerszám, üsse kő, bár szerszám nélkül meg van lőve a szegény ember a rongyos földjén, végtére már egy ágyban aludtam az ásómmal, lapátommal, a kasza meg az ágy alatt, azt mégsem vehettük oda magunkhoz, még fej nélkül ébredtünk volna reggel vagy hideg vassal a gyomrunk közepében. De mikor a felfordult kis lovunk után a kecskék kezdettek dögleni, mikor az abrakul szolgáló egy kis szénaboglyám gyulladt ki magától, Öreg-Máthé is csak az ablakrésen látta meg s kezdette locsolni az ő háza felőli végét a boglyának… De mikor az egész nyári megért krumplit túrta ki valami vaddisznó, mégpedig amelyiknek kapája is volt, mert kapavágás-félék maradtak utána… Szénáért-krumpliért cserébe átengedtem apránként a szőlőt, majd a zöme szántókat is az Öreg-Máthénak, aki rágta a fülem, hogy össze kell fognunk, az ő erejével meg az én földjeimmel sokra menendők volnánk. Sokra menendők, itt a Horpadásban, na hiszen… Mind sokra mentünk volna már avval, ha ő nem vetődik el rajtunk, mint disznó a dagonyásban. Meg kellett innom az egész üveggel, mindenképpen meg kellett, úgy haásos igazán, tódította a vén banyám. Zavargott a pálinka előttem az asztalon, a feketeség le akart ülepedni benne, lötyböltem is időnként. Felkavargott és felkavargott megint, kormolt a faggyúmécs, kormolt a pálinka lángja, nem szoktam én az ivást, semmiképp ennyit és nem 33

egyszeribe. Télibe úgy-ahogy eliszogat az ember unalmában meg a melegség végett. Nyáron csak fejbe ver, lépést, dolgot is elvét tőle az ember. Tán ha egy pohárral este, de csak már úgy, színén az összes csillagokkal, Isten lába nyomának porával. De ez a katyvargó fekete por az ördög lába pora inkább. Csapódott a künti ajtó utóbb minden este, rés van azon, de épp csak annyi, hogy egy lélek beférkőzzék rajta. Mindétig arra riadtam, kimegyek, mustrálom, hát rajta ül az ajtó a pántján rendesen, bekattintva a zárja rendesen, rázkódik mégis, mintha zokogna, mintha eleven teste volna. Párásabb időben megdeged, szárazabb időben megszikkad, a fának a természetes játéka, ugye. Csapódik a künti ajtó, igyekszik befelé a lélek, nem mondom, léleknek dömhec nagy lélek, viharzik befelé, szánkázik a bordáimon, kipréseli a szuszt belőlem. Szorul a mellkasom, főképp mikor a gyalázatos képét meglátom, mondom is, Uramisten, nem gyötröttél eleget éltedben, hóttodban is mindétig visszajársz. Ilyen volt a természete, ránk rúgta az ajtót nem is egyszer, olykor még úgy is lelt, a banyámmal összebúva, vastagon röhögött, pedig kérdem, mi rossz van abban, ő is úgy lett a világra, nem tojásból született, sem nem a Szentlélektől, aztán meg oltár előtt keltünk egybe vagy mi. Irigykedett, azt hiszem, amint a Subára is, ilyen volt a természete, sorban nyelte be a Horpadáson a földeket, kivel ilyen számadást kötött, kivel amolyan kontót, és mind meg voltunk szorulva, mindünknek eltünedeztek az állatai, a szerszámai, a takarmánya, fosztogatta valaki a csűröket, kerteket, mint a lúdvérc, kimenni nem mertünk éjjelbe a nekidühödt kutyáktól. Egyszer hajítottam 34

ki a baltát csak úgy, a banya tartotta közben az ajtót, nyitotta s már csapta is be, reggel híre-hamva sincs a baltának, csak a vérnyomok, ahogy a házunktól elfelé vezetnek. Vére nem a mi kezünkön szárad, sem senki másén talán, olyan omlós a part arra, a régi szőlőmben, amelyik már az Öreg-Máthé szőlője, csak még nem szoktam meg, vagyis hát mostantól megint az én szőlőm, csak még ezt sem szoktam meg, nem jól kötözte a venyigéket az a kötöznivaló, metszhetem újra hamarost az egészet. Beomlott a támfal, épp mikor arra jártak, kijártak a présházba a Subánéval, hogy mit mostak ott, arról nem szól a fáma, a Suba vette észre, véletlen járt arra, hát ő látta meg a kőgörgeteg alatt kettejüket egy péppé összezúzva, rettentő látvány volt, ahogy emlegette utólag. El is kaparta őket rögtön, mire tartogattuk volna, ugye, míg szaguk lesz, nem is hiányoztak azok senkinek. A Suba elvonszolta őket a kistemetőig, igaz, fenyege35

tőztek már a faluból, hogy nem lojális vagy mi, oda temetkezni, de hát odabenn azt se tudják, kik vagyunk, mik vagyunk, hányan vagyunk, meg ha már fekünni kell, szeretnénk a Horpadásban feküdni. Emlékszik a plébános úr, szépen be lett szentelve mind a kettő, hiba egy szál se, olyan keményen nézett az öreg Suba a temetésen, hogy követ lehetett volna vágni a szeme sugarával. Nekiestünk aztán, rögtön a tor után, agyonvertük az átkozott kutyákat, betörtük a ház ajtaját, a kulcs nem volt sehol, tán a kőgöergeteg alatt maradt, tán ahogy a banyám erősgette, nem is kulcsra volt az csukva, hanem igézet kötötte a zárat. Berúgtuk hát, ahogy ő rúgta ránk az ajtót, és a pincéjében meg is találtunk mindent, ott volt a nyirkos rozsdával összefagyva az összes öreg szerszám, az elrohadt zsák búzák, zabok. Ménkű nagy pince volt az, rebesgették, régi időktől fogva elér a faluba, a kiskastélyig, azon nyert egérutat az uraság, ha sarkában voltak vagy éppen ide járt menyecskézni, már sose derül ki, mert se uraság, se ellenség, se menyecske itten. Egyikünk sem akarta onnan vissza semmi tulajdonát, behajigáltuk a kutyák tetemét a házba, vetettük rá a csóvát, olyan halom hamu izzott a helyén még másnap is, mint egy kisebb szénaboglya. Sajnáltuk is, mert hát mire ment a nagy nyomorgatásunkkal, odale, a kövek alá már nem vihette, amit összeharácsolt. Azon a télen olyan csend kotlott a Horpadáson, amilyet ki tudja, mióta nem pipáltam, az eperpálinka is szépen eresztett, málé is került a fog alá annyi, hogy éhen ne vesszünk. Aztán hogy gondolom, átnézek, megvan-e a Suba, mert világot már 36

nem lehetett látni nehány napja az ablakában, hát a házban csak hűlt helye bárki emberi lénynek, s a porta háta megett hason elnyúlva a havon, tágra nyitott szemmel, a földhöz dermedve fekszik a boldogtalanja. Csákánnyal feszegettük fel a földről, és behömbörgettük ketten a banyával a góréba, hogy legalább kóbor állat hozzá ne férjen, míg ki nem enged a fagy, és el nem kaparjuk. Hát ahogy így szánkáztatjuk, fellibben a derekán az ingje, kivillog a dereka, és rajta a szederjes fekete foltok, végig a hátán fölfelé, mintha bütykös, nagy hüvelykujjak nyomogatták volna nagy erővel. Attól fogva csapódott nálunk az ajtó minden éjszaka, a léleknyi rést hiába egyengettem meg tapaszgattam, mindig maradt belőle, éltében azt hittük az Öreg-Máthéról, lelke sincs jószerivel. Most meg holtában ekkora lelke támad. Reggel, hogy riadok, nézi a banyám a hátamat, éppen olyan szederjes hüvelyknyomok tarkázzák az izzadt, viaszkos faggyas bőrömet, és így megy ez napokig, majd meg hetekig, egészen kitavaszodásig. Nézem a képemet a tükörcserépben, alig ismerek rá, csak rezeg a pofacsontomon a bőr, mint a ló horpasza, ha legyet kerget magáról, a lábam mint a pipaszár, a bordáim kibökik az oldalamat, és hiába borítok rá az egészre kis pálinkát bátorításnak, fogyatkozom csak egyre. Na, jött ezzel a banyám, hogy már temetni kéne a Subát, mert szaga támad az enyhülettel, meg ha vonszoljuk a kistemetőig, hát nem ér oda egészben, s hogy ha már ásó van a kezünkben, hát azt a másikat se hagyjuk ásatlan, lazítsuk fel kicsinyég a sírját, nyugosszuk meg végleg békében, különben ő nyugoszt 37

meg minket, lehúz erővel a föld alá, mint valami folyondár, elszívja erőnket és beroskaszt, akkor már nem tehetünk ellenére. Váltva ástunk, és lihegtünk, segítséget mégse kérhettünk, inkább tartson soká, kezdettük jó hajnalban, s csak a következő estére jutottunk végére. Daraboltam én már tyúkot, kacsát, libát, leginkább a kecskére hasonlít az ember, bordakosarával, ritkás hasi szőrével, arra nem jó kedvvel emlékszek vissza. Hát a banya mind csak erősgette, hogy álmoskönyvben látta, kútban kifigyelte, tyúkfosból kivette, mit tegyünk, ha csúful végezni nem szándékszunk. Hogy a szív a testnek legközepe és mozgatója, a szívből jön a jó és a rossz, az igazság és a hamisság, az irgalmasság és az álnokság, benne találkozik észak a déllel, napkelet a napnyugottal. Hogy az emberszív Isten titkainak rejteke, s ha magunkénak vágyjuk a szív erejét, tűzön kell annak átmennie, pálinka lelkével elegyülve élő tetemünkbe ivódnia. Borzasztó nehezen ég ám el az ember szíve, mihaszna aprózzuk, faggyúval mihaszna kenegetjük. Ki gondolná, pedig hajdan milyen könnyeden lobbant lángra az a szív, elég volt egy szempillantás, egy-egy karkulcsolás tánc közben, még míg volt itt tánc, volt zene, nem csak fogatlan dudorászás napszámra. Nekiduráltam magamat, aludni küldtem az as�szonyt, macska módjára villogott szeme a sötétben, törődtem is én avval. Birkóztam a pálinkával, a fekete, katyvaszos eperlével, le kellett gyűrnöm, különben ő gyűr le engem, hallottam, ahogy fütyöl, ahogy zúdul az ajtó résén a lélek, éreztem, ahogy a bütykös ujja szétfeszegeti fogamat, pedzi a gigámat, adjam csak vissza a földnek, ami a földé, de én 38

ugyan ki nem tettem magamból semmit a szájnak útján. Meg van írva az is, hogy a gonoszlélek nem abban lakozik, ami a szájon át megy be, hanem ami onnan kijön, és fekete epe gyanánt ömlik a fülbe, savóvá hígítja a vért, és mérgezi a lelket. Megittam hát Öreg-Máthét, enyhült is rögvest a mellemen a szorítás, azon minutumban úgy fordultam le a székről, mint egy csuhébaba. Jócskán fenn járt a nap, mire riadtam, olaja beömlött az ajtórésen, odakúsztam, odamásztam, odatántorogtam, kétfelől megkapaszkodtam az ajtórésbe, és hunyt szemmel tűrtem, hogy fürdessen az olaj, hogy fulladásig nyeldekeljem az Isten áldott kenetét, és az Öreg-Máthé ereje költözött a tagjaimba, csak a fogatlan kecskevigyorát ne látnám, plébános úr, feloldoz?

k eg y e t l e n r e k v ie m

Reggel itt járt Hajnalka, a fiam menyasszonya, és a vállamon sírta ki magát. Nagy könnyes-nyálas folt maradt a zakómon, a sötétszürke zakómon, majd megszárad, gondoltam, és meg is száradt, a folt viszont továbbra is látszik, nem baj, amúgy is tisztíttatni kellene. Én is kisajtoltam magamból néhány könnycseppet, ez épp elég volt ahhoz, hogy feszélyezzen, de mégsem oszlatta el bennem a lelkifurdalást, amiért még csak nem is tudok normálisan reagálni az esetre. Bántott, hogy elérzékenyültem, bántott, hogy nem eléggé. Hajnalka viszont sírt, mint a záporeső, s ez megkönnyítette a dolgomat. Vigasztalnom kellett a lányt, nem sírhattam hát versenyt vele, viszont ki róhatna meg, amiért mégsem álltam meg száraz szemmel. Ilyenformán tehát a sírás rendben lett volna. Jó androgün sírás volt, ahogy így egymásnak dőltünk. Hajnalka csinos és fiatal, mégsem fordult meg a fejemben az, amitől néha kiszárad a torkom, és felgyorsul a pulzusom, ha az utcán fiatal lányokat látok. És a tudat, hogy Hajnalka csinossága ellenére ilyesmi meg sem fordul a fejemben, megintcsak jó érzéssel töltött 41

el. A sírás rajtam is könnyített, a hír keltette feszültség felengedett a sűrű konyhai fényben, és ez a kellemes ernyedtség kitartott tovább is, mikor már behúzott függönyök mögött, a nagyszoba félhomályában üldögéltem. Egy ideig legalább nyugtom van a napjaimat megkeserítő, tehetetlen tettvágytól. Az éjszakai telefonhívás szakította sebet óvatosan összehúztam, mint egy cipzárt, s most műtét utáni pihenőt engedélyeztem magamnak. Felálltam, kimentem, kenyeret szeltem, beleharaptam a szeletbe, letettem, eszembe jutott a vaj, kivettem a hűtőből, kést kerestem, félig megkentem a kenyeret, újra beleharaptam, rájöttem, hogy semmi kedvem enni, otthagytam az egészet, visszamentem a fotelhez. Másodszorra is csak felkeltem, kimentem, felkapcsoltam a konyhai villanyt, megláttam a kenyeret, megtapogattam már kicsit szikkadt felszínét, elképzeltem, hogy beleharapok, ez elkedvetlenített, ajtó, tovább, előszobai villany: kabátok, ajtó, kamra: rohadt-gyümölcsszag, lámpa, a hűtőszekrényen ráncos kis gumók, alattuk folyós ragacs, valamikor barack volt, vagy talán szilva, nem is emlékszem. Pedig nemrégen létezett még egy másik, azelőtti világ. Nyúlós, unalmas, fárasztó, de valóságos. Tovább, fürdőszoba, lámpa: zuhanyzáskor ottfelejtett alsóneműk, mint mindig, tovább, kisszoba, villany: ágy, bevetetlen... Ahogy utána gondolok, lassan két éve megvan már ez a Hajnalka is. Péter azon a nyáron hozta szóba először a kenutábort. A pénz miatt hozta szóba, amúgy nem sokat mondott, annyit, hogy egyetemista társaság, pár ismerős. Aztán hazajött, már nem egyedül, rögtön bemutatta a lányt is. Az 42

előszobában csörömpöltek a ledobott hátizsákok, utána benn kortyolgattuk a gyümölcsteát, amit korábban behűtöttem magamnak (ez amolyan nyári megszokás). Egymás szavába vágtak, nagyokat kacagtak csak beavatottaknak humoros dolgokon, én is mormogtam valamit, fiatalkoromból maradt csónakházi emlékek után kotorásztam, hogy lendítsek a társalgáson. Ránk esteledett, s még egyre folyt a beszámoló, mindketten felém fordultak, de voltaképpen egymásnak beszéltek, mintha én lennék a fal, amelyről a másik elé pattan a labda. Kellettem nekik, biztos már ezerszer elmeséltek egymásnak mindent, amit amúgyis mindketten átéltek. Én voltam az ürügy, hogy újra kezdjék. Nem is nagyon figyeltem a különböző Gyurikra, Katikra, Nórákra, Pistákra, pedig ők gondosan megkülönböztették egymástól az azonos nevűeket. A dagadt Tamás és a pózna Tamás, a szemüveges Mari, tudod, nem a barnahajú, hanem akinek távcsöve volt, és így tovább. Hallgattam a szavak zümmögését, bronzbarna bőrük beleolvadt az árnyékba, s amint egyre sötétebb lett a szobában, már csak a szemek fehérje meg két villogó fogsor ugrált előttem. Ezt látom most is, a két táncoló fogsort, a forgolódó szemgolyókat. Vagy ahogy Péter hét-nyolc éves korában tüneményes lassúsággal készítette reggelijét, vacsoráját. A húst meg a zöldséget (retket, paprikát, paradicsomot) először felaprította, aztán komótosan megkente a kenyerét, és hos�szasan rakosgatta, rendezgette rajta a darabkákat. Szép színes lett, mire elkészült, de rettenetes sok idő kellett hozzá. Ildikóval (akkor még ő is élt) fé43

lig sürgettük, félig mulattunk rajta. És most rémes, hogy csak ezt látom, a két táncoló mosolyt, meg a vajaskenyér egyre tarkább mozaikját, a két csipegető ujjat, amint elrendezik a képet. Rémes, mert a halott fiam helyett az élővel foglalkozom. Sőt, ha pontos akarok lenni, mégcsak nem is az élővel, hanem két hülye részlettel. A szájakkal és a szendvic�csel, a szendviccsel és a szájakkal. Lekászálódom a vetetlen ágyról. A növények töve száraz. Sose szerettem őket, csak Ildikó ragaszkodott hozzájuk. Mindenféle tápsókat csepegtetett a földjükbe rendszeresen, meg a kávézaccot is odaszórta, állítólag jót tesz, nyilvántartott savanyú és tőzeges talajt, napfényt és árnyékot, sok vizet, kevés vizet. Spriccelte a leveleiket. A fikuszról még a port is letörölgette. Most száraz a tövük, pedig mióta Ildi nem él, valahogy hozzászoktam a dologhoz: nem mondanám, hogy kedvelem, de legalábbis jól tartom a virágokat, ahogy a kényelmetlen, kunyerálós rokonokat szokás. Cseppeket nem kapnak, de locsolást és spriccelést igen. Azelőtt mindig sajnáltam rájuk az időt. Most valahogy ez is belefér. A locspocs belakja az ásítozó szobákat. Szóval Péter. Itt van és nincs itt, mint politikai csoportképeken a kivakart, kivagdosott kegyvesztettek. Talán látnom kellene a hullaházi tolóágyon, nejlonzsákba cipzározva, ahogy a krimikben szokás. Sírni kellene. Inni, lassan zavarosodó égszínkék tekintettel, mint egy szappanoperában. Fogom a konyakos üveget, a díványon ülve töltögetek. Ez meg mi a fene, miféle rovar, és hogy kerül ide? Biztos még tegnap este, a lámpafény miatt. Na, menj in44

nen, neked nyitottam ki az ablakot! Szervusz! Örülj, hogy élve megúsztad! De a kezem milyen büdös! Ez az állat valami szagot ereget. Ráadásul le sem tudom majd mosni, mióta az illatos szappan helyett valakitől ezt az algaszappant vagy mit kaptam, már az sincs, hogy lejönne a bűz. Sorra veszem a tennivalókat. Felhívni a többieket, Zoliékat, anyut, és mindenkinek elmesélni. Részletesen. Vagy lemenni a Balatonhoz, megnézni a helyet, megnézni a holttestet. Bár azóta talán már fel is hozták. Megpróbálom elképzelni a deformált, feldagadt, elkékült, esetleg véres arcot. Okvetlenül megnézem majd. Senkié, nem a fiamé. De akár az övé is lehet. Telefonon ki kell deríteni az egészet. Hol van most, hova vitték. Tényleg, ott van az a másik srác, meglátogatom. Hiszen alig tudom, mi történt. Csak annyit, amennyit Hajnalka mondott. Aztán érdeklődni a hullaházban. Parcellát váltani a temetőben. Parte-cédulát készíttetni. Fényképalbumokat nézegetni, hogy emlékezzem, hogy ki ne maradjak valahogy a fiam halálából. Ekkor kezd el újra fájni. Végre megint felszakad valami. És jön a tehetetlenség-érzet, mint mindig, ha túl nagy a kihívás. Elmúlik majd? De kell-e, hogy elmúljék? Nem így vagyok normális ember? Vajon milyen egy normális ember? Megint magammal vagyok elfoglalva. Hiába dörömbölök a cellaajtón, csak az öklöm dagad meg. A saját fiamhoz nem tudok kijutni. Bezárva a viselkedési kényszereimbe, a megrögzött félelmeimbe, utálkozásomba. Van itt kijárat? Legalább egy beszélő-nyílás, egy sebnyílás? 45

Megint belegabalyodom. A fiókhoz lépek, ceruzát szedek elő, hegyezni kezdem. Aztán egy kottafüzetlap, tessék, szép sorban. Először azt az élve maradt srácot kell meglátogatnom a kórházban, hogy magam halljam az esetet. Részletesen, a legrészletesebben, ahogy csak ő tudja elmondani, hisz a végén ketten maradtak. Jön velem Hajnalka is, addig se gondol másra, nincs egyedül. Segíthet is megszervezni mindent. Kibeszéljük magunkból a dolgokat, kieresztjük a túlnyomást. Nem, először a kórház. Felderíteni a terepet, utána jöhet a többi. Még a temetést is meg kell szervezni, keríteni papot, lefoglalni a ravatalozót, legyen mit mondani a rokonoknak. Lehet, hogy lassabban megy, mint gondolnám. Lehet, hogy gyorsabban. Ki tudja, meddig tartanak ott valakit a hullaházban. Nem kizárt, hogy sietni kell. Ekkor megcsörrent a telefon. A táborvezető az, valami tornatanár-féle, aki tegnap bejelentette a hírt. Mentegetőzött, hápogott akkor is, most is. De legalább közli, a mentő ma felhozta Pétert, ide és ide kell telefonálni. Megkérdezem a másik srác nevét, valami Gábor, felírom egy papírra, és megköszönöm a hívást. A tanár megkönnyebbülten teszi le. Kásás a hangja, nem sokat alhatott az éjszaka. Elképzeltem a táboron eluralkodó pánikot. Kiterítve a test, amely tegnap még ott kuporgott a tábortűznél, csapkodta a szúnyogokat, énekelt, mohón evett, reggel még fröcskölődött, gumimatracon úszkált, markolta az evezőt. Pirult a bőre a napon, nem lehetett sejteni, hogy hiába, hogy már senki sem csodálja ősszel a jó színét. Biztos volt hisztéria, lányok, akik hazau46

taznak, zokognak, nem bírják tovább. Talán fel is oszlott a tábor. Ki lehet-e menni a vízre úgy, hogy ne az jusson az ember eszébe? Így is, úgyis furcsa, ha véget ér a tábor, ha nem. Bár végül is ki van fizetve a csónakbérlet, a sátrak, a vezetők... Meglátogatjuk azt a Gábort. Az arcán véraláfutások, a szája még mindig szederjes. Magánál van – vagy inkább magán kívül? Sír és reszket, nyugtatgatni kell. Nem tehet róla, mondjuk neki, de ő jobban tudja. Pedig tényleg nem volt mit tenni. Kint voltak a nyílt vízen, hirtelen beborult az ég, fellőtték a piros jelzést, és jött a szél, jöttek a nagy hullámok. Egy rossz mozdulat: mindketten egyfelé hajoltak, máris borult a csónak. Ha akkor sikerül megfordítani a hajótestet! Vagy legalább a fenekével felfelé, afféle tutajnak megtartani! De a hullámzás addig pofozta a kenut, míg el nem eresztették, nehogy magával rántsa őket is. Kiúszni sem volt reménytelen. Pár száz méterre van a

part, a hullámok is kibírhatóak. Akkor rándult görcsbe Péter lába. Megpróbálta háton fekve pihentetni, ellazítani, hiába, mindig elmerült. Ott vergődtek a megeredt esőben, a szélben, a habos, bugyborgó felszínen. Gábor kérte, hogy kapaszkodjon belé, de Péter nem akart. Úgy mindketten megfulladnak. Végül rávette mégis, küszködött előre egy darabig, egy nagyobb hullám után azonban érezte, hogy leválik róla a két kar, hogy Péter merülni kezd. Ordított, hogy ne, nem szabad, utána kapott, de Péter süllyedt lefelé. A víz alatt birkóztak, hiába nyitotta ki a szemét, nem látott semmit, Péter teste egyre erősebben húzta lefelé. És elfogyott Gábor levegője, és érezte, hogy egyre mélyebben van, és a tüdeje szétpattan, nem bírja tovább, levegő kell mindenáron, felfelé, amíg bírja. Elengedte a testet, önkívületben rúgta magát a felszínre, de egy öröklétig tartott az út. Most is, ha sikerül elaludnia, azt éli át, tartja a levegőt, a lehetetlennél tovább, és még mindig van felfelé, még mindig sehol a felszín. Kiúszott a partig, négykézláb mászott ki a kőre, a táborba úgy támogatták be. Ő rögtön kórházba került, de ahogy kivilágosodott, a vihar meg elcsendesedett, a többiek Péter keresésére indultak a parton végig, szóltak a vízirendőröknek is. Hiába. A déli bogrács mellett ültek már, mikor két rendőr jött, és velük egy horgász, kérték, hogy valaki azonosítsa a fiút. A táborvezető azt mondta, a fürdőnadrágról ismerte fel. Mikor felhozták Pestre, Gábor is meg akarta nézni mindenképpen, de a táborvezető és a kórháziak együttes erővel lebeszélték. Elég, ami már eddig is kijutott neki. Megígérem, hogy majd én megnézem azt a fiút, elmondom, milyen volt. 48

Mindig is iszonyodtam a víztől, későn tanultam úszni, nem is szerettem meg soha. Ezért járattuk volna uszodába Pétert? Az én víziszonyomba fulladt bele? Régen izgatott a fulladás, rémesebb halált el se tudtam képzelni. Olvastam római tisztekről, akik fogságba esve úgy lettek öngyilkosok, hogy visszatartották a lélegzetüket. A fürdőkádban még gyerekként néha lemerültem, lassan kifújtam minden levegőt, a vésőkig feszítettem a húrt. Kíváncsi voltam, milyen lehet. Csak úgy, a rettegés kedvéért. Amint megyünk kifelé a kórteremből, szórakozottan visszanézek erre a Gáborra. Bágyadtan int, halántékán megcsillan sűrű fekete haja. Vajon csak napfény, vagy tényleg egy ősz tincs? Hajnalkával kávézunk, ugyanúgy a táborról mesél, mint amikor legelőször láttam, csak a hangja mélyebb egy fél oktávval. Furcsa félálomban néz valahová, én pedig ösztönösen a fogsorára koncentrálok, a táncoló fogsorára. Míg beszél, a kávét kevergeti, a kiskanál koccanásai beleszövődnek a szavak ritmusába. Az a kávé már egészen kihűlhetett, én még forrón elkortyolgattam a magamét. Hajnalka meséli, hogy a kenuban mindig Péter ült hátul, és kormányzott, neki forgolódnia kellett, ha látni akarta. Forgolódni pedig se mód, se idő, a többiek hajtottak, bírni kellett az iramot. Mégis együtt voltak, egy ütemre húztak, egy test, egy hajótest lettek, mint mikor esténként magukra cipzározták a kétszemélyes sátor ajtaját. Néha cseréltek, hogy ő is tanulja a kormányzást, ilyenkor szűkszavú utasítások érkeztek Péter szája sarkából, Hajnalka pedig nézte a szögletes, csontos vállakat, az izmok szíjait, 49

a lehámlott, kiszeplősödött, naptejtől csillogó bőrt. Nem sokáig tartott egy-egy ilyen csere, mert a lány maga is érezte, milyen erőfeszítésébe kerül a fiamnak, hogy ellensúlyozza az ügyefogyott irányítást. Este a menetrend szerinti tábortűz, aki pedig ráunt a nomád konyhára, átrándul a közeli zsírpárás, viaszosvászon terítős kisvendéglőbe egy-egy rántott sajtra. Sétáltak is, gyakran hajnalig. Este a lehunyt szemhéjak mögött folytatódott az abbamaradt hullámzás, a hányinger-keltő fényjáték, reggel úgy kellett kivakarni őket a hálózsákból. A fiam afféle szöcske-karakter volt. Nemcsak az alkata, a hosszú, szíjas karja-lába miatt, de mert a gondolkodása állandóan szökdécselt. Nehéz volt követni, s még nehezebb, talán lehetetlen annak, aki nem ismerte eléggé. Egyik pillanatban egy tanáráról beszél, egy képtelenül nagydarab, szelíd emberről, annak terjengős, nosztalgikus gyerekkor-idéző előadásairól, hogy hogyan fociztak anno a Tabánban kitömött bőrlabdával, hogyan kent nekik a köves-kanyargós utcákon lefelé menet bármely sváb asszony egy-egy karéj zsíros kenyeret csak úgy, szeretetből. Aztán Péter minden átmenet nélkül egy kevésbé ismert Balzac-regény cselekményével folytatja tovább. Egyik közgázos barátjával ugyanis utánaszámoltak a könyvben leírt váltó-ügyleteknek, árfolyam-eséseknek és -emelkedéseknek, kinyomozták a korabeli tőzsde-viszonyokat, s valami elenyésző, pár frankos különbségtől eltekintve, ami akár az ő hibájuk is lehetett, számítógéppel ugyanarra az eredményre jutottak, mint az írópultjánál álldogáló szerző. Mikor pedig rákérdezek, hogy hová sikkasztotta el mind50

eközben a professzorát, és hogy kerültünk Balzachoz, egy ideig homlokát ráncolva mered maga elé. Aztán a fejéhez kap, elmondja, hogy az antikváriumban vett Balzac-sorozat egyik kötetében ugyanennek a tanárának fiatalkori igazolványképét találta. Az arc félreismerhetetlen, különbség csak az ősz haj. Mikor egy vizsgája után Péter előkapta a képet, és aláírást kért a hátoldalára, a tanár elszörnyülködött: „Hol sszedte esszt a borrszalmat!”. Míg Hajnalka fintorogva megissza a hideg kávét, és fizetünk, az járt a fejemben, hogy ez az ugrálós gondolkodás közös bennünk, és Hajnalka alighanem meglepődne, ha elmondanám neki, éppen Balzacról gondolkodom. Nem mondom el. Előveszem a kottalapot, s útközben sorba rendezzük a teendőket. Egyszerűbb s főleg gyorsabb lenne mindezt kétfelé osztani, de egyelőre szükségünk van egymásra.

„Úgy futok, mint a Rocky, jobb láb, bal láb, jobb láb, bal láb, mint aki már nagyon régóta fut, talán kilométerek óta, talán már évek óta, mintha kergetnének, mintha már az anyám hasában is futottam volna, mintha már az anyám hasában is kergetett volna valaki, a kapucnim leffeg a hátamon, az arcomon vízcseppek peregnek, izzadság meg eső is, mert mindig esőben indulok futni…” L AC K F I JÁNOS -ben született Budapesten. Író, költő, műfordító, szerkesztő. Eddig összesen hét verseskötete, két kisregénye, egy regénye, húsz műfordításkötete és kilenc gyerekkönyve jelent meg.  óta tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, jelenleg docensként. -től a Nagyvilág világirodalmi folyóirat szerkesztője,  és  között az azóta megszűnt DOKK internetes irodalmi kikötő szerkesztője,  óta a Műfordítók Egyesületének elnökségi tagja. Zsámbékon él feleségével és öt gyermekével. www.lackﬁ-janos.hu

ISBN 963-8229-51-9 1600Ft

9 789638 229519