konyvterv

A szív kutyája Lányok és apák antológiája

A kötet szerzői bemutatják A szív kutyáját

A szív kutyája 33 szerző 33 műve a Kitakart Psyché sorozat negyedik kötete

A szív kutyája Lányok és apák antológiája

Jaffa Kiadó, Budapest, 2010

Forgács Zsuzsa Bruria, 2010 © Szerzők, 2010 Hungarian edition © Jaffa Kiadó, 2010 ISBN 978 963 9971 493 Főszerkesztő: Forgács Zsuzsa Bruria Tanácsadó és kontrollszerkesztő: Nagy Mónika, Ivacs Ágnes, Radics Viktória

Feltámadás Súlytalanság

9 81

Bumeráng

220

Altató

267

Feltámadás Lángh Júlia Gindert Mariska Szabó Ildikó Lovas Ildikó Vajda Róza Selyem Zsuzsa Ladik Katalin Kali Kinga Orsós Viola Rapai Ágnes Forgács Zsuzsa Bruria

9 15 21 32 38 46 52 59 64 70 74

Hidegszoba Klottgatyás angyal Ilyen ez a szelavi Feltámadás Volt nekem egy kecském, tudod-e?

Maxi Taxi Vadhús Örökszűz Szakítás mennyorsz@g.net Örvényben maradj mindig mozdulatlanul

Lángh Júlia Hidegszoba

Összehajtogatott, barna, bagolyszem mintás selyem zsebkendő apám homlokán. Mozdulatlanul fekszik a hidegszoba díványán, lépteim zajára – pedig megpróbáltam hangtalan lenni – erőtlenül fölemeli jobb kezét és int, hogy ne zavarjam. Ferde sövényű, keskeny orra áttetsző fehéren, élesen ugrik elő arcából. Lehunyt szemét félig eltakarja a bagolyszemű borogatás.

Kilopakodom a szobából – azért hidegszoba a neve, mert télen, hogy takarékoskodjunk a tüzelővel, lezárva tartjuk –, megyek a hallon át az előszoba felé, annak az ajtaját még igyekszem halkan becsukni, de a konyháét már becsapom mérgemben: apám megint kényeskedik, nem viseli el a zajt, de könyörgök, nem lehet folyton csak lábujjhegyen lépkedni és tapintatosan suttogni, azt akarja, hogy ne mozogjak, ne beszéljek, ne éljek, csak azért, mert kicsit fáj a feje, vagy nyom a szíve, vagy mittudomén mi baja?

Meg–megállok leselkedni rá a hidegszoba ajtajában, amelyet résnyire nyitva kell tartani, hogy a ki–be csukás zörejével se gyötörjük őt, ezért aztán a hallban és a másik szobában is ájtatos csöndben kell maradnunk.

Ott fekszik elesetten, szeretném, ha megérezné a jelenlétemet, kinyitná a szemét és elmosolyodna kicsit, egyáltalán, történjen már valami. Nem szól, de int, hogy cseréljem homlokán a borogatást. Boldogan. Máris szaladok, kezemben a zsebkendővel átdübörgök a lakáson a fürdőszoba felé, hirtelen magam is meghallom – mintha az ő fülével –, ahogy döng alattam a padló, elszégyellem magam, el is keseredem, soha, soha az életben nem leszek olyan, hogy neki megfeleljek.

9

Lángh Júlia

Ha nem, hát nem, akkor inkább másoknak akarok tetszeni, például egyik anyai nagybátyámnak, aki evezni és kirándulni jár, súlyos hátizsákját könnyedén cipelve többhetes túrákat tesz a hegyekben, hosszú, barnára sült lábszárán feszülnek az izmok, levisz a Dunára, a stégről belök a vízbe, utánam ugrik, és minél nagyobbakat csapkodok, fröcskölök és kurjongatok, annál elégedettebben nevet rám.

Szerettem azt a titokzatos férfit is, akiről otthon azt mondták, senkinek nem szabad elárulni, hogy a barátunk, mert ebből talán baja lehetne.

Nem értettem, miért, hiszen valamilyen nagyon magas hivatalban, fontos emberként dolgozott. Sötét szeme, bozontos szemöldöke, tekintélyes, húsos orra volt, és nagyon jó szaga. Apám biztonságos és mozdulatlan szagához képest az övé ismeretlen izgalmakkal bódított: a férfizakó, dohány és borotválkozás illatához nála még valami sötét is keveredett, mintha homályba burkolt, fülledt szobáé lenne, amelyben sok növény lélegzik, vagy talán mintha egy lövészároké, ott a hajdani spanyol polgárháborúban, amelyről körülbelül olyan elképzeléseim voltak, mint Csingacsguk és az irokézek harcairól.

Féltékenyen tapasztaltam, hogy nemcsak én várom kíváncsian a látogatását, de mindenki más is a családból. Szerettem, amikor lehajolt hozzám és átölelt, és reméltem, hogy ő is szeret engem. Egyszer húsvét előtt hatalmas darab füstölt sonkát hozott, ünnepélyesen a kezembe nyomta, alig bírtam el, olyan nagy volt, az egyik végén csont állt ki belőle. Nem tudtam, mi az. Kérdeztem, ezzel hogyan kell játszani, erre anyám majdnem elsírta magát, azon is, hogy a kislányának mekkora ismerethiányai vannak a normális életről, és azon is, hogy milyen zavarba ejtően bőkezű az ajándék. Zavarban inkább nekem kellene lennem, dörmögte a látogató, tudjátok jól, hogy minket mindennel ellátnak...

Mindig a hidegszobában beszélgettek, behúzott függöny mögött. Télen, ha előre tudtuk, hogy jön – mert néha váratlanul állított be, és rövid 10

Hidegszoba

suttogások után eltűnt –, anyám befűtött az egyébként lezárt szobában.

Egyszer kihallgattam a függöny mögül, hogy ez a nagyszerű ember, ez a rettenthetetlen hős, aki mindig mindenkin segíteni akar, bármilyen tájon is legyen baj a világban, a félelemről beszél, és ha jól értettem, de nem akartam igazán elhinni, olyasmit mondott, hogy ő maga is fél. Akkor kezdett valamilyen homályos képem kialakulni arról, hogy félelem és bátorság összefér.

Imre gazda is nagyon bátor volt, de ő másféleképpen. Megülte szőrén a lovat, két kézzel megmarkolta a bika szarvát és parancsolt neki, hihetetlenül kemény karjával – hagyta, hogy fogdossam az izmait – könnyedén hajigálta a kazal tetejére a szalmát. Csodálattal bámultam. Éveken át az ő házában nyaraltunk, a tisztaszobában, ő vette rá aggódó apámat, hogy engedjen éjszaka a szénapadláson aludni, nem fogok leesni a lovak közé, tényleg nem estem le, de megrészegültem a szénaszagtól, az éjszakai széltől, a tetőnyíláson benéző csillagoktól. Aztán a kisüstitől is: a gazda hátrahívotta gyümölcsös mélyén rejtőző bódéba, megmutatta, hogyan főzi titokban a pálinkát a rohadó szilvákból, amelyeket én is segítettem a földről összeszedni. Egy kisujjnyi vályúból csöppenként jött a kristálytiszta lé, pohárkát tartott alá, na kóstold meg, mit szólsz hozzá, először hápogtam, aztán csettintettem, tetszett a dolog, kemény gyerek vagy, mondta ő, büszke voltam a dicséretére.

Szerettem volna, ha apám is olyan izmos lenne, mint evezős nagy- bátyám és Imre gazda, vagy olyan kalandos életű és merész, mint a spanyol polgárháborús, mindig titkolózó barátja. Vagy legalább olyan, amilyen néha Laci bácsi tudott lenni, amikor – föladva szokásos szigorát – jókedvében zongorázott és énekelt nekünk. Ilyenkor még az örökösen gondterhelt felnőttek is földerültek, mintha ezekre a röpke percekre vis�szatértek volna a boldog békeidők.

Laci bácsi a fölöttünk lévő lakásban lakott, ő fogadott be a három 11

Lángh Júlia

kicsi gyereke mellé engem is, a tífuszommal együtt, amikor anyám az ostrom alatt menedéket keresett. Lakásukban hatalmas, háromlábú zongora állt, a boldogság forrása kivételes napokon. Gyerekek, felnőttek körbeálltuk, vagy ültünk a kanapén, a fotelekben, és Laci bácsi, némi kéretés után, teljes erővel belecsapott a billentyűkbe, Jajjde csuszikeza banánhéj, öblös hangja betöltötte a szobát, a lakást, sőt – gondoltam némi büszkeséggel – talán az egész házat, még az utcát is. Táncolt a válla, erőteljesen pörögtek az ujjai, közben fölszegett fejjel énekelt, minden á–t meg í–t meg ó–t látványosan megformált a szájával, ó kvártett, ó szemeringi kvártett, a muzsikád a szívemben kááárt tett... Énekelt és nevetett egyszerre, időnként féloldalról ránk sandított, hogy lássa, boldogok vagyunk–e. Ha ilyenkor rám nézett csillogó szemmel, a feltörő vidámságtól duzzadó szájjal, úgy éreztem, átszáll belém az ereje, megtölt tetőtől talpig, mintha a hangja énbennem zengene. Hálás voltam neki ezekért a percekért, a gyönyörűséget csak az növelhette volna, ha még az ölébe is vesz, vagy legalább átkarol egy pillanatra. De ő ilyesmit soha nem tett.

Még csak egy árva, szóbeli dicséretet sem lehetett tőle soha kicsikarni, nem volt elcsábítható, nem is nagyon mertem vele próbálkozni. Úgy éreztem, kicsit lenézi a lányokat, néha ugyanis eléggé furcsákat mondott.

Egyszer arról tartott előadást a feleségének és anyámnak, hogy a nőknek milyen csúnya a térdük, a férfiak térde sokkal elegánsabb; ezt a témát mély meggyőződéssel részletezte. Elképedve hallgattam. Ezután egy ideig lopva figyeltem mindenkinek a térdét, netán azon látható a nemi különbség? De már megint az derült ki, hogy nincs is különbség, hacsak az nem, hogy a férfiak térde gyakran szőrös, ami viszont egyáltalában nem szép, de ezt nem mertem volna Laci bácsinak megmondani. Gondoltam, kivárom, amíg megnövök, akkor majd bizonyítok és megmutatom neki a térdemet.

Igenis szép lesz, szebb, mint az övé.

12

Hidegszoba

Addig is nagy ravaszul megkérdeztem apámat, milyennek találja a térdemet. Ilyesmit, ha megfelelő választ akartam, mindig tőle kellett kérdeznem, mert arról, hogy milyen vagyok, vagy szeretnék lenni, a nőkkel a családban sosem lehetett komolyan beszélni. Ha elidőztem a tükör előtt, hogy tanulmányozzam, milyen az a személy, aki vagyok, és mások vajon milyennek láthatnak – nyugtalanító volt, hogy a két kép eltérő lehet –, és megkérdeztem, hogy szerintük milyen vagyok, anyám és nagyanyám, ezúttal teljes egyetértésben, azt válaszolta, nicht schön aber dumm. Ez elkeserítő volt, mert végül is eléggé hihetően hangzott.

Apám tudta, mit kell ilyenkor válaszolni. Meleg tenyerébe fogta a térdemet, azt mondta, ez bizony gyönyörű, pontosan olyan, amilyennek lennie kell, gömbölyű és majdnem teljesen sima, az a kis varasodás pedig, amelyet nem lenne szabad állandóan piszkálnom, még külön szeretetreméltóvá teszi. Gyanakodtam, hogy most ezt komolyan mondja–e. Mert amikor nem kellett a telefon mellett tárgyalnia a szénszállítások rejtélyes útjairól még az esti órákban is, hogy aztán kimerülten ledőljön az ágyra, anélkül, hogy egy szót szólna bárkihez, vagy amikor éppen nem idegeskedett amiatt, hogy jönnek a népnevelők és neki úgy kell beszélgetnie velük, mintha újságból olvasná, pedig kézbe venni sem bírja azt a lapot, és amikor nem a hidegszobában gyengélkedett borogatással a homlokán, akkor szívesen tréfált.

Mindig tanulmányoznom kellett az arcát, hogy kitaláljam, komolyan beszél–e. Amúgy is foglalkoztatott, hogyan lehet rájönni, valójában mit gondolnak az emberek, mert az nyilvánvaló volt, hogy a szavaknak nem nagyon szabad hinni. Nagyanyám kegyesnek mondott hazugságai olyan átlátszóak voltak, hogy könnyen föl lehetett ismerni őket. Anyám szerint a vasárnaponként beállító népnevelők sem azt mondták, amit gondoltak, sőt, az iskolai orosztanárnő sem, csakhogy ők félelemből és kényszerből leplezték, mit gondolnak igazándiból. Engem nem ez érdekelt, hanem 13

Lángh Júlia

az, amikor a családban vagy közeli barátok között sejtettem meg valami gyanúsat. Hogyan lehet a szavak mögé látni? Apám néha elárulta magát: váratlanul megmozgatta a fülét. Ez volt az egyezményes jel arra, hogy nem kell elhinni szigorúnak mutatkozó szavait. Istenem, micsoda férfi. Még a fülét is tudja mozgatni, és ehhez váratlanul olyan képet vág, mint egy hintáslegény az Angol Parkban.

De ritkák voltak a vidámság percei. A reakciós osztályidegent és a nép ellenségét nemsokára kirúgták az állásából.

Munkanélkülivé vált apám otthon ült, reszketett a tehetetlenségtől, néha kiabált, többnyire magába roskadt, és várta a végzetes csöngetést.

Anyám nem akarta, hogy szemtanúi legyünk apánk rossz állapotának, több hónapra elköltöztetett minket egy hűvösvölgyi, kertes házba, ismerős, háromgyerekes családhoz, csak hétvégeken látogatott meg, azt mondta, apánk beteg, majd akkor költözhetünk haza, ha jobban lesz.

Nem tudom, honnan veszem, ki suttogott erről kinek, és egyáltalán igaz–e, de állítólag apám idegösszeomlása odáig fajult, hogy egyszer teljes önkívületben, kezében késsel kergette anyámat az asztal körül. Ez kétségkívül nagyon nehezen elképzelhető, nővérem szerint egyenesen lehetetlen, ő sosem hallott erről, pedig tudnia kellene, ha csakugyan megtörtént volna.

Ha nem igaz, miért képzelek ilyet apámról? Talán mert azt hiszem, egyszer belőle is ki kellett törnie a vadembernek. Egész életében csak engedelmeskedett, a zsarnok anya után kedves, de erős és határozott asszonyt választott, akinek az igájába jószántából hajtotta a fejét, akire teljesen rábízta magát, gondolkozzon, döntsön és cselekedjen helyette minden fontos

14

Ikerköteteinkben mintegy félszáz szerző ­– írónők, költőnők, színésznők, énekesnők, rendezőnők és képzőművészek – 66 írása mutatja be, hogyan is látják korunk lányai apáikat és anyáikat.

A szív kutyája a nagysikerű Kitakart Psyché sorozat 5. kötete. Ikerkötetünk a magyar irodalom első átfogó antológiája a lányok és apák kapcsolatáról.