Túlélni by Géza Halász

TÚLÉLNI Halász Lászlóné Berkovits Elvira története 1944-1945

~ Kati* jegyezte le anyu történetét 1994-ben. ~ Kati vezetéknevére nem emlékszem, pedig „rokon”, Imre nagybátyám feleségének unokahúga, utánanézni nem tudok, hiszen nagybátyám és felesége rég meghaltak, és már anyut sem kérdezhetem többé. Nyolcvanévesen, 2003. augusztus 27-én meghalt. A dolgozat – ha jól emlékszem, egy Soros-pályázatra készült, de csak ennyit tudok róla, meg azt, hogy ~ Kati elvitte anyut a CEU egyik egyetemi teremébe, ahol 15-20 fiatal előtt mesélte el, mondta magnóra történetét. Gyönyörű csokor virágot kapott a fiataloktól. A dolgozatot anyu szekrényében találtam. Egyetlen mondata sem volt ismeretlen, sokszor mesélt élete legkegyetlenebb évéről nekünk is, gyermekeinknek is. Mégis nagyon örülök, hogy írásban is megmaradt.

A történet vége szép, sikeres gyerekek, szép és egészséges unokák, még megérte első dédunokáját is, ölébe vette Verát, boldog volt. Érdekes, hogy a visszaemlékezésből kimaradt apu halála 1973-ban. Nagyon szerették egymást. Ezt a füzetet azoknak készítettem, akik szerették őt. 2003. szeptember 4. Géza

*Kertész Kati volt az „elfelejtett rokon”, és így is történt a dolog a CEU kutatással, a Hannah Arendt Egyesülettel, ebből azonban nem született írás, hanem egy dokumentumfilm, amit megkaptam Katitól. Ez az írás viszont a szolnoki Vásárhelyi Pál Közgazdasági Szakközépiskolában született, ahol Dienes Erzsébet magyar szakos tanárnő szervezte meg, hogy diákjai egy országos pályázat kapcsán keressenek fel holokauszt-túlélőket. Az egyik diák – sajnos már nem emlékezett rá, hogy ki volt – vetette papírra anyu elbeszélését.

Az anyai nagyapámnak itt Szolnokon volt egy gyufagyára, még meg is van az utca, Gyufagyár utca. Talán az édesapja jött Csehmorva országból, és itt telepedtek meg, ide nősült. A nagyanyám az öcsödi volt, nagyon gazdag lány volt, azt mesélték, hogy 16 szekérrel, ezt én is csak hallottam, de lehetett benne valami, azt mondták, annyival hozták a hozományát. Mert még mikor visszajöttem, akkor kaptam vissza a szomszédból ágyhuzatokat, és még a nagyanyám neve volt belegépelve, tehát valószínű, hogy tényleg nagyon gazdag volt. Körülbelül kilenc éves lehetett az anyukám, mikor a nagypapa meghalt, és addig valahogy úgy volt, hogy a gyufagyár állami monopólium lett, tehát nem lehetett tovább tartani. Husz volt a neve. 12 gyermeke volt a nagyapámnak, abból 7 élt meg felnőtt kori, és a hétből volt kettő fiú, öt lány, anyukám volt a legkisebb, a tizenkettedik, és ez, aki most meghalt nagynéném 95 éves korában, ez volt az anyu előtti, szóval a tizenegyedik. És a másik nagyapám, az apai nagyapám, az viszont csengeri. Csenger, valahol a román határon van. Az meg egy nagyon szegényes foltozó suszter volt. Az apukám nagyon okos volt, de nem volt pénzük, hogy tanítassák. Ekkor megszökött otthonról, fölment Pestre. Azt hitte, hogy ott majd rögtön mehet iskolába. Nagyon megörült, amikor egy szabó befogadta, és ott egy kis szabóinas lett, de annyira ügyes volt, vagy okos, hogy 21 éves korában már itt volt Szolnokon, és egy előkelő cégnél, nem társtulajdonos volt, hanem ilyen készruha készítő műhelye lett. Volt külön műhelye, szabóműhelye. 23 éves volt, amikor megnősült, elvette az anyukámat, aki akkor már nagyon nem volt gazdag. Abból, ami még megmaradt, emlékszem rá, a szolnoki piacon, akkor még heti piac volt, sátrakban árultak mindenféléket, anyagokat, ruhaanyagokat, csipkéket, mindent. Ő is a piacon árult azzal a nénivel, aki most meghalt. Ő különben rém ügyes kereskedő volt, mindent el tudott adni, méghozzá ügyesen. Gondolom, abból éltek. Itt volt olyan, hogy négy polgári után egy kereskedelmi tanfolyam. Akkor még lányok nem járhattak négy osztályba. Az anyukám is elvégezte ezt, meg a lánytestvérei is, így aztán bankban dolgozott, vagy biztosítónál. Amikor férjhez ment, akkor már apunak olyan nagy szép boltja volt, na erről van egy levelezőlapom, meg tudom mutatni. Nagyon szép nagy helyiség volt próbának, hatalmas szekrények a szövetnek, meg mit tudom én mi, még én kicsi voltam, úgyhogy nem emlékszem. Mikor elsős elemista voltam, ugyanaz a tanító bácsi tanított, aki az anyukámat. Akkor volt ilyen külön zsidó ill. izraelita iskola. Ez ott volt körülbelül, ahol most a vízügyi székház van, ahol a csarnokok voltak. Ott volt égy négyosztályos elemi iskola, nagyon jó volt, nem csak zsidó gyerekek jártak oda, többen voltak más vallásúak is. Ott már másodiktól tanultunk németet, nagyon erős iskola volt, és nem vallásos, csak ott tanultunk Bibliát. Apukámat úgy hívták, hogy Berkovits Antal, szabó. Az anyukám Husz Margit volt, és ketten voltunk testvérek. Az öcsém 14 hónappal volt nálam fiatalabb, ő Berkovits Pál volt. A nagyszülők: Husz Mór a gyufagyáros, a nagymamámat pedig úgy hívták, hogy Polák Fanni. A másik nagyszülőm Berkovits Áron, hogy a feleségét hogy hívták, nem tudom.

Egész pici voltam mikor meghaltak. De voltam Csengerben egész kicsinek, úgyhogy van egy kis emlékem róla, nagyon kevés. És arra is emlékszem, hogy a nagyapám mikor .eljött, hozott nekem egy piros kis csizmát, amit direkt nekem csinált. Egész pici lehettem. Úgyhogy a csizmára emlékszem, ahogy ideadta egy öreg bácsi, de azután ők nagyon hamar meghaltak. Szóval utána gimnáziumba kerültem, ennek nagyon örültem, ez a liceum volt, úgyhogy ott érettségiztem 44-ben. És hát tudtam, hogy tovább nem tanulhatok, mert bejöttek ezek a zsidótörvények, és hát egyáltalán minden nagyon bizonytalan volt. Az öcsémet nem vették fel a gimnáziumba, pedig ő sokkal jobb fej volt, mert az apám szocdem volt, inkább erősen a kommunista szervezethez tartozott, és emiatt nem vették föl. Mert abban az osztályban, ahova az öcsém járt, volt 16 olyan gyerek, akikből azóta 4 professzor lett, meg orvos, meg mit tudom én mi, összevissza, annyira jó osztály volt, és mind a 16 gyerek nem kerülhetett be, ennyi zsidó gyerek egyszerre egy osztályba. És öcsi ezért a Fémipariba ment. Nahát én már amikor leérettségiztem, akkor már végképp nem lehetett se állásba menni, se továbbtanulni. Pedig én nagyon szerettem volna. Volt olyan, hogy Zöldkereszt, és imádtam a falut, mert az egyik nagybácsim, anyának a bátyja főgépész volt egy ilyen nagy uradalmon, és én nyáron sokszor ott voltam, és nekem csuda tetszett a falu. A Zöldkeresztnél falusi védőnők dolgoztak. Nekem az tetszett benne, hogy falun voltam. Egy pesti orvosismerős mondta, hogy van neki egy ismerőse Győr megyében Ménfőcsanakon, egy család, zsidó család, akik bérelnek ott egy Bezerédy birtokot, bérelték, szóval nem az övéké volt. Ez volt különben, hogy is mondjam azidőtájt az egyik legnagyobb vétek, mert ugye az volt, hogy a dzsentrik meg a főurak legtöbbször nem maguk művelték a földjüket, sőt ha tehették, az egyik elment Párizsba, a másik nem tudom hova, a bérlők meg küldték utána a jövedelmet. Na de most, aki bérlő volt, annak ki kellett ugye fizetnie a főuraknak a bérleti díjat, viszont magának is kellett azért, hogy legyen valami haszna. Ezt nagyon rájuk is olvasták. A nagybácsim, aki főgépész volt, Karcag mellett, a Fould-spinger birtokon volt. Mikor én elmentem hozzájuk nyaralni, és volt két pár szandálom, azt hitték az emberek, hogy én vagyok a bárókisasszony, mert van két pár szandálom, nyáron, mikor az ember járhat mezítláb. És például szombaton csak egy üres levest ettek, mert holnap vasárnap van, és legyen egy kis hús is, vagy valami. Szóval borzalmasan rosszul éltek. Ott is biztos bérlő volt, nem tudom, mert akkor még kisebb lány voltam. De itt Ménfőn nyáron ezek nem voltak külföldön. Ez a Bezerédy lány és á férje, Vitéz Kistörönyi Denk Gusztáv vezérőrnagy volt. És ez kegyelmes úr volt. Mindenkinek úgy kellett szólítania, hogy kegyelmes úr. Volt neki egy lánya meg egy fia. Ezek a nyáron otthon voltak, és a világon senkinek nem köszöntek. A nagypapi, aki bérelte ezt a birtokot, az kétrét görnyedve köszönt, hogy így állt, amíg elment mellette a kegyelmes úr, de az vissza nem köszönt. Ja hát szóval nem mondtam, hogy hogy kerültem én Ménfőre. Úgy kerültem, hogy ez az orvos mondta, hogy van ott egy kislány, egy 4 vagy 5 éves kislány, aki nem egészen rendes, szóval valami hibája van. Jár kezelésre, Pestre, megcsapolják minden két hónapban, azt hiszem. Ez a

bérlőnek az unokája volt, a nő vezette, meg a nagypapi a birtokot. A kastély mellett volt egy ilyen külön ház nekik, ahol laktak, szép nagy ház volt. Külön volt nekik szakácsnő, szobalány, szóval nem akárhogy éltek. Na aztán ott volt mellettük a kastély, az csak egy ilyen kis 14 szobás kastély volt, amibe csak nyaralni jöttek néha haza. A kastély ott volt hagyva. Egy volt régi francia nevelőnő maradt a kastélyban, úgy hívták, hogy Blanch kisasszony. Az volt egész évben ott a kastélyban, és az intézkedett. Ott is volt kertész, ez-az. Egész Ménfőn egy templom volt, a kastély temploma. Én ott megismertem egy családot, úgy hívták őket, hogy Pomogácsék. Ott is volt nagyon sok gyerek, a fele már, mint béres, kint dolgozott; az egyik lány, Katus ott volt ennél a zsidó családnál szobalány. A másik lány bejárt dolgozni a városba, a kesztyűgyárba, a többiek meg kinn a földön. Egy földbesüppedt kis házuk volt, de hát volt ott minden, csirkét tartottak, meg ezt-azt, de viszonylag nagyon kevés pénzük volt. Ezt csak azért mondom el, mert utána egyszer 20 évvel, 25 évvel később elutaztam Ménfőre ezekhez a Pomogácsékhoz, és gyönyörű szépen föl lett építve a ház, fürdőszoba volt benne. Ménfő kellős közepén két vadonatúj nagy templom volt, az egyik katolikus, a másik állítólag evangélikus, nem tudom. Engem elvettek a katolikus misére. Volt egy velem egyidős lányuk, egy kis parasztlány, ő volt előzőleg ott a gyerek mellett egy ilyen kis pesztonka, ez egy nagyon helyes lány volt, az Irénke. Még most is néha írunk egymásnak egy-egy levelet, meg ők is voltak itt, meg én is voltam egyszer már náluk. Szóval ott voltam akkor egész a háború kitöréséig, még az első bombázást, az április13-án volt, azt ott éltem meg, de akkor már az öcsém valahol munkaszolgálatos volt. Apuról ekkor már nem tudtunk, nem tudom mióta, ő is valahol kint volt munkaszolgálatos. Azt hiszem, két évig voltam Ménfőn, még akkor is, amikor a németek bejöttek, ott voltam, ott kaptam meg a hírt, hogy a nagynénémék öngyilkosok lettek. Ők Karcagon laktak, és úgy hívták őket, hogy Stern Endre, és a felesége Husz Marika, ő anyunak a testvére volt. Nekem már akkor ott volt egy komoly nagy szerelmem, de hát nagy butaságnak láttuk volna, hogyha a háború előtt megesküszünk. Nem is volt mire, mert nem is lehetett. Ő is munkaszolgálatos volt, de ő Bolognában végzett mérnök volt, és a párizsi Sorbonne-on doktorált. Elég különleges beosztása volt, úgyhogy neki nem is kellett sárga karszalagot hordania. Mert őneki a szakdolgozata ill. diplomadolgozata repülőtér-építés volt, és abból nem sok szakember volt Magyarországon. Úgyhogy ő Győrben is először valamilyen repülőtérre volt kivezényelve, aztán pedig valahova keletre küldték. Kisvárda körül vagy hol, ott az orosz határon építettek valamit. Ő debreceni volt. Szolnokon ismerkedtünk meg, méghozzá úgy, hogy ő először ide került a tárházba, mint mérnök, és itt találkoztunk nem is tudom melyik ismerősnél. Akkor még különösebben nem volt semmi. Aztán később úgy kerültünk megint össze, hogy Szolnokra hoztak nagyon sok munkaszolgálatost, és ezek mind fiatal fiúk voltak. Vagy egyetemisták, vagy már elvégezték, az egyik tanár, a másik jogász, vagy mint ő is, mérnök, és üt nagyon rossz körülmények közt lettek elhelyezve, már, mint munkaszolgálatosok. Esténként minden zsidó családhoz öt-hat fiú beállított, már csak azért, hogy rendes körülmények közt legyenek, beszélgessenek, vagy újságokba belenézhessenek. Ott, ahol fiatal lány volt,

ott is voltak öten-hatan, egy ismerős hozta a többit. Úgy került hozzánk el ez az ismerős fiú is. Én érettségi előtt voltam. Ez ilyen leckét csinált, az olyan leckét és táncoltunk. Ezt a lengyelek, a lengyel zsidóság sokáig föl is emlegette nekünk, hogy ők már akkor zűrben voltak, akkor építették Auschwitzot, meg mindent, és hogy hiába küldtek SOS jelet, mi tovább táncoltunk, és teákat rendeztünk, és pénzt küldtünk, pedig nem pénz kellett volna, hanem ráztuk volna fel a világot, hogy mi történik. De hát mi sem tudtuk, mi van, ez az igazság. Háború volt, fiatalok voltunk, és azt gondolom, a nagyobb gond a szülőké volt, nem a gyerekeké. A munkaszolgálatosakat, aztán vitték fel a felvidékre Debrecenbe, Nyíregyházára, ahol fákat döngettek ki. De ez a fiú, ez megsértődött itt, mert akkor kezdődött az, hogy elsötétítés van a városban, úgyhogy képzeld el, sehol villanyok nem égtek, csak a csillagok világítottak. Az ablakokat úgy el kellett sötétíteni minden házban, hogy ki ne lássanak, mert arra rögtön ráfogták, hogy jelt ad az angol repülőknek. Úgyhogy nagyon vigyázni kellett az elsötétítéssel. Este az volt, hogy kaptunk ilyen kis elemlámpákat, aztán az utcán azzal lehetett mászkálgatni, persze nem sokat, csak ha iskolában volt önképzőkör vagy valami, és későn értünk haza. És aztán egyszer anyut megkértük a barátnőmmel, gyerünk már ki sétálni. Hát kimentünk, és előttünk ment ez a Pali a nővérével, de én csak később tudtam meg, hogy a nővére. Akkor olyan világvége hangulat volt nagyon. Iskolában például a 18 éves lányok Dombon törik a diót játszottak, de ti már nem is ismeritek ezeket! Meg ilyen óvodás játékokat. Na, akkor ott volt a lánnyal Pali. Mi odavilágítottunk: mi ez, nem Pali? Szóval rendetlenkedtünk! Erre Pali másnap odaüzent, hogy azt hitte, hogy úrilányokkal van dolga. És többet rám se lesett. Na most Győrben összeakadtunk! Ő ott volt munkaszolgálatos, én pedig annak a kislánynak az anyukájával mentem színházba. Valahogy úgy mentünk be, hogy kénytelen volt köszönni. Sietve bemutattam az Évinek, aztán megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. S aztán úgy találkozgattunk is. Az érdekessége az volt, hogy itt Szolnokon a leánygimnáziumban olyan szigorúság volt, hogy fiúkkal az utcán nem volt szabad sétálni, egyáltalán. Ezt ti most el sem tudjátok képzelni. Például megtörtént az, hogy jöttek ki a miséről vasárnap. Egy lány a szüleivel volt, odament hozzájuk egy kis zászlós, köszönt, beszélgettek, és másnap az igazgató hívatta a lányt, hogy ki van rúgva. Pedig a szüleivel volt. Szóval ennyire. Én egyszer apuval mentem valahova, és az apukám nagyon fiatal volt, fiatalabbnak is látszott, mint ami volt. Karonfogva mentünk, és másnap az igazgató hivatott, hogy az utcán látott egy fiúval. Ijedten gondolkoztam Hát nem, de nem, és tagadtam! Nem hitte, küldjem be az apukámat! Mikor beküldtem és meglátta, bocsánatot kért. Na szóval ennyire nem volt szabad fiúval sétálni. És nem volt szabad kimenni egyenkalap nélkül. Volt olyan pörge kalapunk, itt egy nagy fehér pemeccsel, nagyon magyaros volt, és nem volt szabad anélkül kimenni. Én egyszer úgy mentem, hogy a kezemben volt. Utálom a kalapot, most sem hordok télen semmit a fejemen, csak amikor már húszan rám szólnak. Szóval fogtam így a kezemben a kalapot, amikor találkoztam az osztályfőnöknővel. Hazakísért, és megmondta az anyukámnak, hogy a kalapot nem tettem föl. Az igazgató meg a lányával folyton sétált, mindenütt

találkoztunk vele, úgyhogy az volt az eredménye, hogy mindenki mellékutcában sétált a fiúval, nem a főutcán. Szóval az történt, hogy amikorra leérettségiztem, utána vagy abban az évben ezt az igazgatót áthelyezték Győrbe. Aztán, mikor Palival beültünk egy cukrászdába, egyszer csak nyílik az ajtó, és belép az igazgató. Én rajtam meg kalap volt, de nem egyen. Lekaptam a kalapot, olyan zavarba jöttem, pedig már azt hiszem másfél, két évvel az érettségi után voltam. Már akartam menni az asztaltói, hogy ne lássa, hogy fiúval vagyok! Az igazgató így felkavart! Ott kezdődött mind a kettőnknek a nagy szerelem. Amikor a nagynénim öngyilkos lett, anyu nem tudom honnan, megtudta a Pali győri címét, és írt neki. Hát én akkor nagyon sokat bőgtem. Borzasztó volt. Na most erre Pali válaszolt, hogy nagyon örült anya levelének, mert ő épp most hallotta, hogy az a hír járja, hogy aki férjnél van, azt nem fogják elvinni. Ugyanis olyan hír volt, hogy a lányokat is viszik munkaszolgálatra, és hogy aki férjnél van azt nem fogják elvinni. Úgyhogy nagyon sokan kötnek névházasságot. Hát ő tudja, hogy most házasságról beszélni nagyon nem való, mert hát isten tudja, ő is hova kerül, hol hal meg, mikor hal meg. De hát mindenesetre azt mondja, látja, hogy mindenki ezt csinálja, mert azt remélik, hogy akkor nem viszik el az asszonyokat. Akkor kellett még a házasság előtt kötelező orvosi vizitre menni, papírok kellettek, úgyhogy nagyon kéri anyut, hogy valahogy beszéljen engem rá, hogy vizsgáltassam ki magam, de ne tudjam, hogy mire, és majd akkor kész tények elé állítanak. Na szóval, télen írt Pali, tán náthám volt vagy mit tudom én mi, hogy ő ragaszkodik hozzá, hogy menjek el orvoshoz, és mondjam azt, hogy ez a házasság előtti kötelező vizsgálat, hogy biztosan jól kivizsgáljanak. Én nagyon megsértődtem, mert életemben beteg nem voltam. Dehogy megyek ilyen hülyeségre! Úgyhogy a vége az volt, hogy anyu írt, hegy ő is nagyon szeretné, ha elmennék, és hát nem mentem el. Közben bevonultak a németek. Én már akkor haza akartam jönni onnan Győrből, ugye ott voltam Ménfőn annál a családnál, akik bérelték ezt a Bezerédy birtokot. Ott volt egy ilyen beteg kislány, és a mellé mentem el. Akkor más nem volt. Vagy tanult az ember, vagy fodrászkodott. Zsidó lánynak nem lehetett továbbtanulni, és nem volt semmiféle irodai vagy ilyen állás. A legtöbben azt csinálták, hogy gyerek mellé mentek el, vagy fodrászatba. Én próbáltam varrni tanulni egyszer egy hétig, de ügyetlen voltam hozzá, úgyhogy abbahagytam. És ez nagyon tetszett nekem, hogy falun lehetek. Ménfő Győrtől 8 kilométerre volt. Nagyon kedvesek, helyesek voltak ott a nagyszülők, akik bérelték a birtokot. De ott voltak a kislánynak a szülei is. Aztán az édesapa, később az is elment munkaszolgálatosnak, aztán föl kellett adni az egészet, mert már zsidó nem bérelhetett földet. Én meg hazajöttem, itt anyuval voltam egyedül. Aput már rég elvitték, öcsém is munkaszolgálatos volt. Ez májusban volt, igen, mert júniusban kezdődött a gettóba vonulás. Én kilenc éves korom óta naplót írtam. Szeptember 1-én kezdtem, amikor elkezdődött az iskola. 10 záras napló és egy emlékkönyvem lett tele. Minden reggel ezt olvasgattam, és minden este ebbe írtam. A gettó előtt viszont el kellett égetnem. Mindent a

szomszédba adtunk, de ezt nem lehetett. Kitéptem a napló összes oldalát, közben meg potyogtak a könnyeim. Na most az volt, hogy elkezdték a gettóba vonulást olyan 10-e körül, nem tudom, pontosan mikor. És, el volt kerítve az a rész, most már meg sem tudom mondani, az az utca már nincsen meg. Körülbelül ott, ahol most a vízügyi székház van, azon a részen volt egy hosszú utca. Csarnok utcának hívták. A volt zsidó elemi iskolából csináltak gettót. Ott többen laktak zsidók, és azokat a keresztény katonák kipakolták, és oda zsúfolták be az egész zsidóságot. Nem túl sok zsidó volt, nem tudom megmondani, de gondolhatod, a négyosztályos elemi mindig tele volt gyerekkel, hogy akkor hányan lehettek. És a gimnáziumban nagyon érdekes, a zsidóknak mindige többet kellett egy kicsivel tanulni ahhoz, hogy ugyanolyan jegyet kapjon. Úgyhogy ha megnézel egy ilyen régi közös értesítőt, ott mindannyiunknak kiadták mind a nyolc osztályban tanuló névsort, hogy ki hogy tanul, az összes jegyeit. És a legtöbb kitűnő, jeles tanuló zsidó volt, már arányában véve. Végül aztán úgy lett az esküvő, hogy már a gettó fönnállt, amikor a Pali haza tudott szökni. Úgy tudom, hogy nem is hivatalosan jött, hanem valahogy az ottani főorvosi klinika pecsétjével. Hogy kapott engedélyt, vagy ő adott ki magának, azt nem tudom. A teljes neve Dr. Grósz Pál volt. Ha jól emlékszem, 17-én esküdtünk. Akkorra már a gettóban volt a fele zsidóság. Úgy vitték be a családokat a gettóba, hogy mindenütt megjelent két hivatalnok, valamilyen kisrendű, például végrehajtó vagy valami ilyesmi, szóval aki nem nagy hivatalnok a városnál. Meg egy rendőr vagy csendőr, nem emlékszem rá. És azok kísértek be, már mindenkinek össze kellett egy kis batyut állítani. Szinte semmit nem lehetett vinni, meleg ruhát, ételt, talán valami ágyneműt is vihettünk, de azt se tudom, talán valami taligaszerű kocsin vitték be. Na most kedden, jött hozzánk, ez június hónapban volt, egy család, akinek, mert nálunk nagy udvar volt, és ők pedig emeletes házban laktak, néhány csirkéjük ott volt a mi udvarunkban, és megkérték azt, aki kísérte őket; aki jött értük, hogy jöjjenek mi felénk, hogy onnan a csirkéket bevihessék a gettóba. Na, arra jöttek, és ez egy ismerős végrehajtó volt, aki őket kísérte, és anyuka mondta neki, hogy, – erre különösen emlékszem Vargának hívták – mondta neki, hogy Varga úr, ha lehet, a miénket holnapra tegyék, rakjanak át másnapra, holnapra van kilépési engedélye a kislányomnak, hogy a városházán megesküdjön. És a Varga úr úgy elrakta a papírjainkat, hogy egy hétig nem jöttek értünk. Úgy zsebre rakta, annyira elrakta, hogy mi kimaradtunk. Már lezárták a gettót, megesküdtünk szerdán, volt engedélyünk a kimenésre. Már ekkor ki volt mindenhol a plakát rakva a városban, hogy zsidóknak, reggel 8-tól, este nem tudom meddig lehetett kimenni. Különben felesleges is volt, mert mindenkit vittek a gettóba, onnan már nem volt kilépési lehetőség. Na mondom, én kaptam egy ilyen engedélyt, hogy kimehessünk a városházára. Hát ott laktunk, tudod, hol van most az SZTK-nak a hivatali része, szóval nem a rendelő. Na ott közel laktunk, onnan kellett a városházáig menni. A városháza akkor is ott volt, ahol most. Volt a városnál egy férfi, úgy hívták, hogy árvagyám. Hát én tulajdonképpen oda tartoztam, mert ugye apukám nem volt itthon. Ugyanis

apai engedély kellett az esküvőhöz. Na szóval ő esketett minket, úgy hívták, hogy Kis Gábor; különben költő volt. Voltak verses kötetei. Ő esketett meg bennünket, és nagyon helyes volt. Hát minek siessünk, azt mondta, ne siessünk, még beszélgessünk! Szóval megesküdtünk szerdán, Palinak vissza kellett menni az alakulathoz. És mi meg vártuk végig egész héten, hogy jönnek a gettóból, dalértünk nem jöttek. Eltelt a vasárnap is, akkor már zárva volt a gettó. Hétfőn még kinn voltak a plakátok, hegy héttől nyolcig lehet kimenni a zsidóknak. Anyu kiment, és az első rendőrnek szóit, hogy minket ott felejtettek. És akkor jöttek értünk is, minket is bevittek. Hát szóval gyávák voltunk, pedig egyikünk sem látszott zsidónak. Az történt, hogy odabenn is rendőrök őriztek minden kijáratot. Minden ajtónál, mert hát ugye több házból állt a gettó, kellett őrséget állni fölváltva. Hát igencsak legtöbbnyire nők voltunk a gettóban, a férfiak nagy része munkaszolgálatos volt. És emlékszem, hogy én is álltam őrt. Olyan 19 - 20 éves voltam. Nem voltam szép, de egészséges, stramm kislány voltam, és hát egy fiatal rendőr állt ott, és megkérdezte tőlünk, mert mi ugye belül álltunk őrséget, illetve ültünk, hogy nem felejtettek otthon semmit? Nem akarnak haza menni? Mert akkor ő kienged! De nem mertünk. Jóindulattal mondta, nagyon rendes volt. Vitt ki levelet, meg szóval minden. Háború után is találkoztam sokszor vele, nagyon rendes volt. Mostanában már nem láttam. Úgy látszik, hogy meghalt, vagy elköltözött. Szóval voltak nagyon kendesek is. De például amikor a gettóba bementünk, hát a szomszédok jöttek, mint a hullarablók, hogy majd ezt én őrzöm meg, majd ezt én, szóval vittek, amit láttak! De volt olyan is, aki tényleg azért vitte el, hogy ha visszajövünk, visszaadja. Olyan is volt, aki sírva vitte haza, és mikor megjöttem, nagyon örültek, de viszont volt olyan is, aki a világon semmit vissza nem adott, sőt mikor visszajöttem, nagyon kellemetlenül volt meglepve. Kérdezte, és anyukád hol van? Én csak itthon tudtam meg, hogy ő gázkamrában halt meg. Annyira optimista voltam, mikor ilyesmit hallottam, nem is hittem el semmit. Amikor itt a gettóban voltunk, még a városban, akkor minden házból volt egy bevásárló, aki kimehetett, ha volt pénzünk, és vehetett a piacon ezt-azt. Éleimet nem kaptunk, ott lehetett főzni. Persze veszekedés, Idegesség meg mindent Szörnyű az még akkor is, ha rokonok élnek együtt. Na szóval, hát azért azt még ki lehetett bírni, ahhoz képest, ami aztán jött, mikor kivittek bennünket a cukorgyárba. Mindenütt hatalmas hodályok. Ablakok csak fönn, víz sehol, WC sehol, mert ezek ilyen cukorrépa tartályok vagy mit tudom én mik voltak. Szóval nem embereknek készítették. Borzalmas, hát szörnyű volt! Akkor jött egy német tiszt, még most is előttem van az arca. Sebesült lehetett, mert ilyen likak voltak rajta és rángatózó volt az arca. És azt mondta, hogy mindenki forduljon háttal, mert ő nem tud egy zsidónak az arcába nézni se, de hát el kell neki mondani, mit tudom én mit. Na szóval éjszakánként őrültek meg emberek, üvöltés, lövöldözés, amit akarsz, minden. Már ott csendőrök voltak. Reggelenként mondták a híreket, hogy ez lett öngyilkos, az halt meg. Akkor volt egy terem, ahova vittek be olyanokat, akikről tudták, hogy gazdagok, és akkor verték őket. Aztán kirakták hordágyakra, lepedőbe, ott véresen,

nagyon szörnyű volt. Zárt helyen verték őket, de a kitevést azt mindenki látta. Úgyhogy mindenki félt mikor jöttek, hogy ezt és ezt keresik, és nem volt olyan, hogy elbújni vagy valami. Pénzt akartak, hogy hova ásták el, hova rejtették a vagyont, meg mit tudom én ilyesmiket. Úgyhogy itt jó volt, hogy nem voltunk gazdagok. Na most akkor jött egy olyan parancs ott kinn, hogy megmondták, elviszik az egész társaságot, munkára. Azt mondták, hogy azt, aki többet segítette a hitközséget; adakozással, azt külön viszik, és külön azokat, akiknek esetleg férjét, hozzátartozóját a németek vitték el, büntetőtáborba. Na most ez a hitközségre sem vet nagyon jó fényt, mert ki adakozott? Hát az ugye, akinek volt. Tehát a gazdagokat külön csoportba vitték. Na most énrólam fogalmuk nem volt, hogy ki az a Grósz Pálné, mert nem idevaló volt a férjem. Csak gondolták; dr., akkor vagy orvos, vagy mérnök, szóval gazdag. Engem oda soroltak, anyut pedig amoda sorolták. Aztán megjöttek a vagonok, és vitték azokat, akik a jobb besorolást kapták, hát persze azok is már rongyokban meg éhesen! És hát én könyörögtem anyunak, de akkor anyu azt mondta, én soha életemben nem kapaszkodtam sehova, most sem fogok kapaszkodni a gazdagokhoz, és nem tudtam rábeszélni, hogy velem jöjjön, úgy hogy én maradtam le az ő csoportjához. Nevünk sem volt már, nem volt egy igazolványunk. Ami nevet akarsz, azt mondasz be, de nem is kérdezték! Csak szám volt! Mint ahogy írta Márai, hogy neved nincs, csak egy számadat. Hát bevagoníroztak minket. Először amazokat vitték el, azok Bécs környékén maradtak, És ott földmunkát végeztek, minket pedig képzeld el, egy jó hétig vittek. Hát rengetegen voltunk egy vagonban, mondom: se víz, semmi. Péter-Pálkor indultunk, a legnagyobb hőségben, és én nem voltam rendesen, hogy anyunak helyet adjak; anyu nem volt rendesen, hogy nekem legyen helyem. Az a pici ennivaló, ami volt, hát azt is egymással akartuk etetni, azzal is spóroltunk. Na azt elfelejtettem, hogy egyszer mikor már kinn voltunk a cukorgyárban, akkor egyszer a páter bojtár Szabó Péter, katolikus pap a nagytemplomban, küldött ki két nagy kondér levest. Nem is tudom, lehet, hogy többet, én erre emlékszem, és akkor sort kellett állni a levesért. Akkor ettünk először és utoljára meleg ételt. És elöl állt a sorban egy tanár, aki ott tanított a közgazdaságiban, meg egy másik tanár, az nem tudom hol tanított, és majdnem összeverekedtek a sor miatt. Anyu elkezdett sírni, hogy úristen, már itt tartunk, hogy két tanár egy tányér levesen összeszólalkozik. Na szóval, a vagonban borzalmas volt, azt nem tudom neked elmondani. Két kisgyerek ült a vagonajtónál, hát csak egy ekkora kis résen jött be levegő hetven embernek. Két olyan kisgyerek ült ott, akinek apját, anyját elvitték a németek. Később azok is Auschwitzba kerültek; csak nem együtt a két kisgyerekkel, öt-hat éves gyerekekkel. És hát úgy volt, hogy mindenkinek alig volt magának is, de azért szánta a két gyereket. Emlékszem, hogy egy kisfiú sírt, hogy zsíroskenyeret, zsíroskenyeret! És akkor valaki megszánta, neki még volt a vagonban egy kis kenyere, odaadta, hogy itt van egy kis kenyér. Kisült, hogy az már rohadni kezdett, a kenyér. Na szóval borzalmas volt. Megérkeztünk egy hét után, Fogalmunk nem volt, hogy hol vagyunk. Időnként Kassán, de már előbb is szálltak föl a csendőrök azzal, hogy kinél van még jeggyűrű vagy valamilyen ezüst vagy valami, hát senkinél nem volt akkor semmi. És ott

tartották a puskát, szóval rengeteg izgalom! És külön még ijedtség az volt, hogy meséltem, hogy itthon már nem volt szabad, hogy egy icipici fény kimenjen az ablakon. S ahogy ott vittek bennünket, hát gondolom, a nagy Lengyelországban, hatalmas síkságok vannak, és egyszer csak láttunk olyat, mintha tábortűz lenne, s azt hittük, hogy egyenest a frontra visznek bennünket, hogy ha már itt ennyire lehet világítani az éjszakába! Na szóval megérkeztünk, mondom, egy hét után, elgyötörve, éhesen, koszosan, megtörten. Semmilyen élelmet nem kaptunk, csak ami otthonról maradt. Nem tudom neked elmondani, milyen lelkiállapotban érkeztünk meg Auschwitzba. Egy hatalmas kiírat volt, hogy Arbeit macht frei, hogy a munka szabaddá tesz. Hát én megnyugodtam, már itt vagyunk, és dolgozni fogunk! És mentünk be, na ott segítettek. Jöttek ki, olyan, mint a rabruha, tudod olyan csíkos, szürke vagy sötét csíkos ruhában. Mint kisült, azok lengyelek voltak, ugyanolyan sapka is a tejükön, mint a raboknál. És hiába kérdeztük őket, nem beszéltek, egy szót nem mondtak. Valószínűleg rájuk lett ijesztve, hogy nem szabad. És mindenki leszállt, leszedték. A halottakat fennhagyták, a betegeket fennhagyták, az apró gyerekeket fennhagyták. Annyira nem számított ilyesmi! Aki le tudott jönni, az lenn volt, sorakozott, és azt vitték be. Mint később megtudtuk, ők ott hagyták három, négy napig az öregeket a vagonban. A kis újszülötteket, a pici babákat, tán kidobták. Én láttam például olyat Auschwitzban, hogy kisgyerekkel, kis pólyással labdáztak a katonák. Leesett, szétloccsant, elő egy másikat! Na szóval ilyesmi! Megérkeztünk, és mondom, akkor egy gyönyörű szép gondozott úton mentünk befele rengetegen, nagyon sokan voltunk. És az út legvégén, messze egy hatalmas máglya lángolt, de képzelj el egy óriási máglyát! Azt hittem, hogy egyenest a máglyára visznek, na akkor megijedtem nagyon! Később kisült, hogy az elgázosítottakat ott égették a németek. Mikor kimentünk már ugye majdnem vége volt a háborúnak, már akkor rosszul állt a németek szénája. Na most akkor vittek, jó messze, aztán csak elfordultunk. Akkor már mondom, a máglyára nem megyünk! Bevittek bennünket egy fürdő előcsarnokába. Én nem nagyon emlékszem, de jól nézett ki az az előcsarnok; s azt mondták, hogy mindenki vetkőzzön le, csak a cipőt tartsa a lábán, mást mindent rakjunk kupacba. Hát idefigyelj egy hét alatt a vagonban, a hőségben, jólesett volna egy zuhany! Elmentünk egy hatalmas fürdőhelységbe, ahol olyan csöveken, mint most a neonok, ilyen széles csöveken jött az őrületesen forró víz. Kaptunk egy-egy szappant, ami később kisült, hogy az emberek csontjából kifőzött szappan volt, nem habzott. Na így mosakodtunk, érted, így! Másik ajtón mentünk ki. Mindenkinek a kezébe adtak egy olyan csomagot, amiben volt egy szoknya, egy blúz, és hát te már azt nem tudod, hogy még az én gyerekkoromban olyan ingeket hordtunk, hogy fehér vászon agyonkézimunkázva. Még akkor nem volt ez a műselyem vagy mit tudom én, hanem vászon, és kelengyébe kaptad, ki volt azsúrozva. Ilyen ingeket kaptunk, de mindegyik ronda, koszos volt, szürke, belefertőtlenítve a vér, genny, minden, amit akarsz, úgy nézett ki, gusztustalanul. Na most volt olyan, hogy nagydarab nő kapott kicsi szoknyát, még ott cserélgettünk, úgy ahogy. Mindenki fölvette. Én például azt a kombinét nem vettem föl, bugyit, ilyesmit nem kaptunk. Így fogtam a kezemben azt a rongyfélét, egy szoknyát meg egy blúzt kaptunk.

Aztán beültettek bennünket egy nagy hodályba, illetve nem ültettek, betereltek, aztán leüldögéltünk, mert hát fáradtak voltunk. De hát ott fáztunk, éhesek voltunk halálosan, álmosak voltunk, mert ez mind éjjel volt. És vártuk, hogy mikor jön az anyuék csapata, borzasztóan vártuk. Akkor jóval később, keresztül ment egy lengyel nő, megkérdeztük németül, hogy mikor jönnek az idősebbek. Ők már régen ott voltak, ők építették tulajdonképpen Auschwitzot. Az első az nem is válaszolt., A másik azt mondta, hogy tudjátok mit, én már két éve itt vagyok, de még nem láttam az anyámat azóta sem. Az időseket a fiataloktól elválasztották, és azokat egyenest a gázkamrákba vitték. Úgyhogy nem láttuk őket soha többé. A vagonban még együtt voltunk, ott kiszálltunk, és mint meséltem, jött egy csodálatos német tiszt, mint egy germán isten! Elválasztott bennünket, és akkor úgy följajdultunk, hogy jaj! Majd ott találkozunk, ugyanoda viszik őket is! Hittem benne! Na, soha többet!! Ott aztán sírtunk, aludtunk, meg minden. És akkor reggel vittek bennünket a barakkokba. Hát ilyen fabarakkok voltak, fa volt az alja is. Rengetegen voltunk. Egész nap nem csináltunk semmit, őrületes hőség volt, mint egy sivatagban. És reggel kaptunk, úgynevezett fekete kávét, az valami szörnyű rossz ízű vízféle, lehet hogy volt benne valami árpakávé. Délben hoztak kondérban valamit, amit aztán kiosztottak nagykanállal. Ötös sorokba kellett állni mindig, reggel is, megszámoltak, és úgy kaptuk ötös sorokba a kávét. Egy nagy bögrébe, és azt tovább kellett adni, úgyhogy mi mindig vigyáztunk, hogy öt ismerős legyen egy sorban. És akkor meg volt adva, hogy három korty, add tovább! Az is három korty, addig ittuk, amíg volt. Akkor délben ugyanúgy kaptunk valami olyan kását, amiben homoktól kezdve minden volt, de azt mondtuk, meg kell enni, mert túl keli élni, tudod! És azt is ugyanúgy adtuk tovább. És este megint volt valami ilyen lötty, ilyen kávénak nevezett valami. És akkor kaptunk egy ilyen kis darab négyszögletes kenyeret, az is olyan volt, hogy szalmától, homoktól kezdve volt abban minden. És akkor ahhoz mindig volt egy pici művaj vagy egy pici mű valami. Viszont rém rendezett volt minden! De ott például mosdási lehetőség nem volt, úgyhogy két hét múlva már az arcunkon koszpáncél, por, piszok; minden. És akkor itt, ahogy sírtunk, állandóan két fehér csík! Ja, és hát kopaszok voltunk, azt nem mondtam! A fürdőben mindenkit lekopaszítottak mindenütt, hónaljban, mindenütt, úgyhogy teljesen kopaszok voltunk. Mondom, hát ruhája senkinek sem saját volt, hanem ott adtak. Na most nekem egy ilyen nagyon jó duplatalpú cipőm volt, olyan túracipő. Aztán egy lengyelnek megtetszett, levette. Kaptam az egyik lábamra egy fekete férfi félcipőt, a másikra egy kisebb sárgát. Na ez tartott két hétig. Mondom, hogy koszosak, piszkosak voltunk, és elég volt, ha egymásra néztünk, már bőgtünk. Este úgy aludtunk, mint a szardíniák; fejtől, lábtól. De a cipőnket a fejünk alá tettük, hogy el ne lopják. Hát, akinek nem volt, mit csináljon, szerzett! Akkor az volt, hogy wc például kint volt. Ezek közt a fa barakkok között kitéve egy csomó láda, faláda, abban benne egy vödör, és valami ülőke is volt tán, csak a fene emlékszik már rá, hogy hogy ültünk rajta. És akkor előtted nem volt kerítés vagy valami, hanem ott ültél, előtted meg egy sor állt. Amerikai hadifogolytól kezdve holland cigányig: amit akarsz! Érted? És te ott ülsz, és mindenkinek vagy

szorulása volt, vagy hasmenése, de olyan, hogy papír vagy ilyesmi, nem létezett, nem létezett semmi. Na ottan azt hiszem egész, nap nem csináltunk semmit. Én megismerkedtem ott egy tanárnővel, most már meg nem tudom neked mondani, hogy hány éves lehetett. Én húszéves voltam, és a harmincéves is öreg volt nekem, tudod. És ez mesélt. A férje is tanár volt. Ha kis szünet volt, az országban utaztak, ha nagy szünet volt, bejárták az egész világot. És én hagytam, hogy meséljen nekem, mindig mesélt. Emlékszem, hogy arra esküdött, hogy a legszebb, amit láttak, Franciaországban, Bretagne környékén, az a legszebb része a világnak. Már voltak Amerikában, voltak mindenütt. És úgy aludtam el mindig, hogy ő mesélt nekem. Vagy ő, vagy pedig biztos hallottál a gyomai Kner nyomdáról, az egy nagyon híres nyomda volt régen. Na, a Kner Zsuzsi volt velem. Képzeld el, őnekik egy nyomdájuk volt, ez volt a leghíresebb nyomda akkor. Az összes költő, meg zeneszerző mind oda járt, ott nyomták ki a könyveket, a kottákat, mindent. Ez a Zsuzsi zongoraművésznőnek készült, Bartók, Kodály tanította. Nagyon szép házuk volt, még ma is megvan. És ezt a Zsuzsit nagyon szerettem, vele voltam a legtöbbet. Ugyanis úgy voltunk, hogy hát aludjunk el, de ugye az ember elalvás előtt olvas. Ő mesélt el valamit, amit olvasott. Övéké volt a nyomda, még a nagyapja alapította, nagyon híres nyomda az, most is olvashatsz róla. Zsuzsival voltam nagyon jóban. Na most az történt, hogy körülbelül eltelt egy hónap, szörnyű volt, állati éhesek voltunk. Volt ott színésznőtől tanárig, művészettörténész, amit akarsz! Különböző nagyon jó fejek, és akkor esténként, mikor már egy kicsit hűvösebb volt, leültünk körbe, és játszottunk, irodalmi szakkört játszottunk. Egyik szavalt, a másik énekelt, ezt mesélt, azt mesélt, de a végén mindig abba torkollott, hogy mit ennél, ha otthon volnál? Mit főznél, ha otthon volnál? Borzasztó éhesek voltunk, képzeld el, majdnem mind fiatalok! Nem is emberi étel volt, amit adtak, és édeskevés. Ott a hőségben tengtünk-lengtünk, folyton ötös sorokba állni! Hőség volt, szomjúság, folyton. Képzeld el, mikor már majd szomjan haltunk, akkor a gyönyörű gondozott úton végigment egy hófehér locsolókocsi. Mi nem mertünk odamenni, hogy odatartsuk a kezünkét, mert azt mesélték, hogy aki oda mert menni, mert már őrjöngött a szomjúságtól, azt egyszerűen ostorral elverték. Amit tehetett, azt a lengyelek elvették. Nem csak zsidók voltak, voltak lengyelek is, volt ott holland cigánytól minden. Egyik reggel, valahogy odasodródott hozzánk egy nagyon helyes hozzám képest idősebb német nő. Lehetett negyven éves akkor, és elkezdtem vele beszélgetni egy sorállásnál, és mondja, hogy ő német, árja német. Hát mondom, akkor, hogy került ide? Azt mondja, hogy úgy került ide, hogy neki egy kis üzlete volt valahol Németországban, már nem emlékszem, hogy hol mondta, és a fia, meg a férje, a fronton volt. És egyik nap nagyon el volt keseredve, már rég nem kapott levelet, már majd megőrült, nem ment kinyitni az üzletet. A szomszédja, aki amúgy is irigye volt, följelentette, hogy szabotál, hogy nem nyitja ki az üzletet. Elvitték, ott volt velem Auschwitzban. Szóval mondom, hogy árja német nő is volt!

Most ez a wc, ezekkel mikor betelt egy ilyen vödör, akkor rárakták, nem tudom, láttad e már, a szegény emberek meg a kofák szokták húzni, négykerekű kiskocsi. Na olyanra ráraktak öt-hat, nyolc vödröt, és akkor egy férfi húzta el, nem tudom hova vitte. Mondják, hogy az, aki a mienket húzta, hogy az Kolozsvár leghíresebb sebészdoktora volt! De azt képzeld el, ugye az az egyenetlen földön vitte, fröcskölt ide, fröcskölt oda. Valahol biztos földolgozták, mert a németek mindent földolgoztak. Körülbelül két hét telt el, addig vizet se láttunk, mindenkin koszpáncél volt! Ahogy aludtunk, ha esett az eső ránk esett. Volt fedél, de lyukas. Úgy is hívtuk, hogy lyukas barakk. Na most, két hét múlva sorba állítottak nem tudom hány száz embert, és elvittek fürdene. De megint ugyanez; vastag csövön forró víz, hogy csak így tudtál mosdani! Agyonégetted a kezedet, de már ez se számított! Mikor mentünk, itt Magyarországon már annyira nem volt tégla, meg építési anyag, hogy a legnagyobb protekcióval sem lehetett kapni. Ott meg képzeld el, égig érő, hatalmas sorok, cementes zsákok, tégla, ami hiánycikk volt, mind égig érő sorokban. Ahogy vittek bennünket a fürdőbe, ezeket láttam, úgyhogy én először ott kezdtem el borzalmasan bőgni, hogy Úr isten, ha ezeknek ennyi tartalékuk van, sose lesz vége a háborúnak! Amikor elmentünk a fürdőbe, megint leraktuk a ruhánkat, másutt jöttünk ki, újabb rongycsomót kaptunk, de az is ugyanolyan volt, mint a régi. Na akkor én még egy-két hetet ott végigcsináltam, és akkor láttam, hogy ott toboroznak munkára. Hát én oda beállok, gondoltam, szóltam Zsuzsinak. Mondom Zsuzsinak: gyere már, nézd, ott a vékonyakat kirakják, csak a strammokat veszik fel, biztos valami munka. Hát oda sodródtunk, minket is beválasztottak. Na, háromszáz nőt válogattak ki, és akkor elvittek bennünket egy nagy autóval. Akkor kaptam az első pofont, amikor tényleg csillagokat láttam nappal. Addig azt hittem, hogy az mese! Mentünk, és jött egy raj férfi. De attól, hogy olyan soványak voltak, mind olyan hosszúnak látszott, magasnak! Az én férjem, akivel ott a gettóban esküdtünk, nagyon hosszú, magas fiú volt, és úgy elbámészkodtam, hogy nincs-e köztük. De hát azok is rongyokban, borzalmasan. És ahogy néztem, már közben elkanyarodott az én csapatom, és akkor odajött a német és egy nagy pofont lekent. Tényleg csillagokat láttam. Na hát aztán mentem ugye rendesen a csoport után, és akkor három részre választottak bennünket, három darab százasra. És akkor be kellett mondani a neveket, az életben először, és fölírták, amit mondtunk. Úgysem tudtam volna igazolni! A névsor eleje, az első száz, másnap indult. Ja, egy éjszaka olyanban aludtunk, ami valószínű, hogy gázkamra lehetett! Mint a gőzfürdőben vannak a sorok lépcsőzetesen. Oda ültettek bennünket éjszakára aludni. Hát én legfölül voltam, és az ablak annyira koszos volt, nem tudom gáz lerakódás vagy mi, szürke volt, hogy kinyomtam, érted? És helyibe odaraktam azt az inget, amit adtak. Nem is tűnt fel, hogy ott nem üvegablak van, hanem az a rongy. Úgy aludtam, hogy jött be a finom friss levegő ott azon a kakasülőn. Ott, előtte persze fürdőben voltunk, és akkor kaptam egy kisestélyi ruhát. Egy világoskék, aranycsillagokkal hímzett, hatalmas, eddig érő ruhát, jó nagy volt, úgy háromszor belefértem volna! Később nagyon jó volt, hogy olyan hosszú volt, mert mikor már a gyárban dolgoztunk, a fáslikat onnan hasogattam le. Egy olyan jutott nekem, másnak másféle, volt ott minden. Mondom, akkor

egy ilyen helyen aludtunk. Reggel vittek bennünket ki az állomásra. Mikor megláttam az Auschwitz kiírást, sokszor elmondtam, el ne felejtsem, hogy ez volt az első állomás, Auschwitz! És bejött egy vonat, három szerelvény volt, három szép rendes személykocsi. Lestük, hogy majd biztos odaraknak hátulra egy vagont, egy üres vagont, olyanba raknak bele. De nem, kérlek szépen, hát először is nagyon kiröhögtek bennünket az állomáson! Kopasz nők ugye, csuda ruhákban! Borzalmasan néztünk ki! De mindenki kapott egy ekkora kenyeret, ilyen négyszögletes volt a kenyér, benne ilyen kis „Wurst”-félével, azt kaptuk útra. Na most kérlek szépen, a harmadik kocsiból kiszedték, kiszállították a németeket, és odaraktak be bennünket. Elszoktunk attól, hogy székre üljünk! Mindenki a földre ült, aztán fölszállingóztunk a padokra. És hát vittek bennünket egy Langenbilau nevű városkába, hát az életben nem hallottuk ezt, különben ez lengyel lehetett, csak akkor a németek elnémetesítették a nevét. Na ez a Langenbilau, ez egy kis gyárváros lehetett, mert ahol mi voltunk, úgy hívták a céget, hogy Dirig Ez egy hatalmas nagy vállalat volt. Onnan kezdve, hogy volt a „Kalikov”, ahol földolgozzák a rongyokat, meg nem tudom miket. Akkor volt a fonoda, a „Spinerei”, és volt a szövöde a „Weberei”. De mind olyan hatalmas gyárrészek voltak, én gondolom, hogy a csepeli Weiss Manfréd lehetett ekkora, tudod, olyan óriási! Munkásszállások is voltak, meg irodák. Én a „Spinerei”-ba kerültem, a fonodába. Ketté volt osztva a terem, ahol aludtunk, és szalmával behintve, úgy ott a szalmán aludtunk. És mindenkinek volt egy fakkja. Már tudtunk mosakodni is, mert volt mosdó. Igaz, hogy hideg víz volt, de mosdó volt. Akkor, ott kaptunk már reggelit, ebédet és vacsorát. Kenyeret kaptunk, meg valamit, úgy hívták, hogy „Zulag”, vagy egy „Wurst” darabot, vagy egy műmézet, vagy egy művaj darabot. A méz édes volt, de nem volt méz, a fene tudja! A vaj is gondolom ilyen margarinszerű inkább. Mindent műből csináltak. A németeknek sem volt már. Egy mérnök hozott be két kis cérnavékony kenyeret, ami közt krumplis nem tudom micsoda volt, például. Érted, azoknak sem volt ennivalójuk, a németeknek sem. Egy magyar munkás már azzal el sem ment volna dolgozni! Na most tíz, nem tudom hány kilométerre volt a gyártól a láger, ahol laktunk. Reggel hajnalban költöttek, már reggel hatra benn voltunk. Azt hiszem, négy kilométert gyalogoltunk a gyárba. Reggel hatfél este hatig dolgoztunk, délben egy fél óra szünettel. Megkérdezték először, hogy kinek van érettségije. Hát voltunk egy páran. Engem egy nagy fonógép mellé osztottak be. Nekem kétszázötven orsóm forgott. Na, most ha azok megbolondultak! Akkor volt egy ilyen fogó, amivel le kellelt áhítani, az mindig ide ütődött. Úgyhogy ez az összes nagy sebesülésem. Visszeres lett a lábam, ahogy mindig nekiütődött az a fabot. Életemben gépet sem láttam, úgyhogy elég sok bajom volt vele. És éhesek voltunk, fáradtak voltunk, borzalmas volt. Hát ott sem volt sokkal jobb! Vasárnap nem volt munka, szombaton volt. Akkor adtak pár szem krumplit hajával, úgy imádtuk, ha haja is volt, meg valami lóhúst bele. Szörnyű, na! Azt mondtam, meg kell ennem mindent, és túl kell élni! De egyszer azt hiszem feketeretket főzhettek, vagy mi, de az nagyon rossz volt, azt már nem bírtam megenni.

Volt egy mester, nem tudom, hogy az mért nem volt katona, mert olyan épkézlábnak látszott. Az másképp nem szólított csak „Verdammte Furie”, átkozott kutya mondta, és soha nem volt neki jó, amit csináltunk. Hát nem azért mondom, egy kicsit azért szabotáltunk, ha tudtunk. Hagytuk összegabalyodni a szálakat. Később kinn laktunk a lágerban. Na hát az külön borzalom volt, hogy kivittek a gyár területéről olyan körülbelül két kilométerre, s ott már előzőleg laktak lengyelek. Éjszaka érkeztünk meg, és bezártak bennünket egy terembe. Ott beszélgettünk. És egyszer csak nagy dörömbölés is fabarakkok egyik oldalán. Átszóltunk, hogy ki az, németül. Németül felelnek, hogy ti kik vagytok. Mondtuk, hogy mi most jöttünk Auschwitzból, és magyar zsidók vagyunk. Amikor bemondtuk, hogy Auschwitzból jöttünk, ott képzelj el egy akkora zokogást, de akkorát, hogy nem tudom hány nő egyszerre kezdett zokogni. És akkor kisült, hogy ők már pár éve itt élnek és ők építették Auschwitzot, és szörnyeket meséltek róla. Hogy ott még együtt voltak a családok, és ha mit tudom én eltűnt egy tégla vagy eltűnt egy szem krumpli, akkor olyan megtorlások voltak,, hogy a szülők előtt a lányoknak külön kiszedték szálanként a haját, vagy a mamát megbecstelenítették a család láttára. Ott végezték ki, szóval borzalmakat meséltek! Hogy nem tudjuk elképzelni, hogy mi volt. Nem is nagyon szerettek minket ezek a lengyelek. Később már volt egy-egy barátság, de haragudtak nagyon, hogy a magyarok akkor még jól éltek, és nem tettek értük semmit. Mi nem is tudtuk, hogy mi volt, meg amúgy sem tudtunk volna tenni semmit! Szóval nagyon utáltak minket. Nem rég ment a Schindler listája, nahát, valahogy így történt ott is, hogy kikértek munkára csoportokat. Ha már munkára, akkor kellett nekik egy láger, ugye. És így épült Auschwitz. Aztán lett a bevonulás, és onnan minket is úgy kért ki munkára, ez a Dirig cég. A „Weberei”-ban mindenütt dolgoztak, dolgoztunk, mi háromszázan voltunk, de lengyel zsidók, is voltak ugyanennél a cégnél. Lefogytunk, de ez a marharépa úgy felfújt, mindenkinek olyan nagy hasa lett, nagyon idomtalanul néztünk ki. Már kezdett nőni a hasunk. Hogyha a családra gondoltam, csak úgy tudtam gondolni, hogy ülünk az asztal mellett, és mákos nudlit eszünk. Mindig borzasztóan éhesek voltunk. A fogsorunk mozgott a vitaminhiány miatt. Egyszer piros paradicsomot hoztak a gyárba. Azt mondták, aki jól dolgozik, kap. Meg is kapták. Aztán ígérgették, hogy aki továbbra is szorgalmas lesz legközelebb is kap paradicsomot. Ez persze soha többet nem fordult elő. A Zsuzsi meg egyik nap kapott két szem vöröshagymát. Na most azt tudnod kell rólam, hogy én mindig is utáltam a hagymát. Akkor viszont faltam. Olyan is volt, hogy a mama a kislányának adott minden élelmet, ő meg nem evett. Ez a mama volt az, aki először meghalt közülünk. Ezután nem tettek egy gyárrészlegbe családtagokat. Itt voltunk aztán egészen 45 márciusáig. Na ezen a részen bombázás nem nagyon volt. Messziről hallottuk, de itt nem. Tán kétszer volt riadó. Na most március elseje előtt történt az, hogy leállt a gyár. Már nem nagyon volt gondolom, semmiféle anyag, amivel dolgozhattunk volna. És az történt, hogy jöttek teherautók és fölraktak minket egy teherautóra. De nem

vittek a teherautóval, csak a gyár kapujáig, onnan kezdve gyalog! Március elseje volt, esett a hó. Ja, és mindenki kapott egy ekkora darab kenyeret megint, ilyen négyszögletes hamukenyeret, valami kis virsliszerűvel, „Wurst”-nak hívják ők ezt. És azt így vittem a kezemben, nem volt se szatyrunk, vagy valami ilyesmi. Mentünk, mentünk, és esett a hó, fújt a szél, egész nap csak mentünk. Kabátot adtak, valami kabátot. Hát azt nem is meséltem, hogy a gyárban, olyan műanyag cipőink voltak, hogy fatalp, és azon műanyagból egy fűzős valami. Akkor még nagyon kezdetleges volt a műanyag, olyan szúrós valami volt a zoknink is. És egyszer, ahogy mentünk be a gyárba, levált a cipőm talpa a fölső részről. Úgyhogy így mentem négy kilométert hóban, egész nagy hóban, az egyik lábam mezítláb volt. Képzeld el, még csak nem is tüsszentettem! Na szóval, ez olyan március elején volt, mentünk, esett a hó igazán szépen, fújt a szél. És vittek bennünket, fogalmam nem volt, hogy hova! Éjszaka valami istállóban aludtunk, valami bárónak a birtokán. Emlékszem, ez egy emeletes istálló volt. Egyszer csak éjszaka közénk esett egy lány, mert ott, ahol a lovaknak a zabot öntötték le, ott egy tölcsér volt, s azon leesett. Nem tudom hány napig mentünk. Tudom, hogy a kezem annyira megfagyott, hogy utána nagyon sokáig alig bírtam mozdítani. Na akkor másnap, emlékszem rá, hogy olyan estefele mentünk egy nagyon szép kisvárosban. Olyankor az ember bőgött, mert elképzelte, hogy itt még béke van, az ablakok mögött családok ülnek és esznek! Aztán megérkeztünk egy másik városba, ahol már volt egy ilyen láger, és oda vittek be bennünket. Azt hiszem, az volt a legrosszabb. Hideg volt, nyirkos volt, enni alig adtak, nem mozoghattunk. Valami szörnyű volt! Nem tudom meddig voltunk ott, elég sokáig, mikor egyszer megjelent a mi gyárunkból két teherautó, azzal, hogy visznek vissza, de nem mindenkit, csak a jó dolgozókat. Hát az egyik vezető, már közülünk való, az nagyon jó barátnőm volt, és hát persze, hogy visszavitt. Ez volt a Nóra. Visszamentünk akkor a teherautóval. Zsuzsa az amott maradt. Az úgy volt, hogy mikor Auschwitzból elvittek bennünket, és mikor megérkeztünk, háromszázan voltunk, és százanként vittek bennünket. Na én a második százban voltam, és az első százból az egyik odajött hozzám, az volt ott az első száznak a választott parancsnoka. Kérdezte, hogy szolnoki vagy? Igen. Megismertelek, azzal a barátnőddel, azzal sokat voltál. Hát, mondom, igen, szomszédok voltunk. Azt mondja, akkor te leszel itt a vezető. Mondtam, idefigyelj, én nem leszek, mert én vagyok itt a legfiatalabb, én itt nem tudnék mit csinálni. De itt van mondom egy nagyon kedves ismerős, aki nagyon jó lesz. Érettebb, és nagyon rátermett. Hát ez volt a Nóra. S innen meg ő hozott engem vissza. Visszajöttünk ide a lágerunkba. Na most akkortájt erős pakolás volt, pakolták a gyárat, a gépeket, autókkal szedték össze a rengeteg anyagot, meg mit tudom én mit. Akkor mi is szedtünk magunknak anyagot, akkor már ilyen szabad piac volt. Már a németek is sokkal kedvesebben voltak.

Pontosan május 8-án, vége lett a világháborúnak, akkor szabadultunk föl, akkor jöttek be az oroszok. Én azt mondtam, az első orosznak a nyakába borulok, és megpuszilom. Adós maradtam vele. Elsősorban azért, mert nem volt lehetőség, ugyanis a német nők fantasztikusan szeretik a férfiakat! De minket olyan tatárok, olyan vad képűek szabadítottak meg, inkább menekültünk előlük! Na most egy orosz tiszt kijött oda a lágerba, és azt kérte, ne rögtön induljunk haza, hanem adjuk át a gyárat majd az oroszoknak, ne hagyjuk addig egy itt. Majd akkor ők is adnak nekünk teherautót, ha kérünk, de vonat is lesz, és mehetünk haza. Hogy most már mi is rendesen fizetést kapunk. Na, most már, mi is a német kantinban ettünk. Eddig külön, a gyárban, a gépek közt ettünk. Dehogy mehettünk a német kantinba! Beszélgetni sem volt szabad a németekkel. De azért mindenki beszélgetett. Első nap; mikor a német kantinba mentünk, nagyon szeretem a spenótot, és valami zöld étel volt, azt hittem, hogy spenót. Nagy örömmel vittem a tányért, kértem az adagomat, mikor belekóstoltam és valami nagyon rossz, lapulevél volt. A németek amúgy sem tudnak főzni. És akkor odajött a mester, aki addig csak azt mondta „Átkozott kutya te”! Most odajött, és megkérdezte, hogy hogy vagyok, hogy ízlik az étel? Akkor az egészet, zsupsz, ráöntöttem! Mindenért ez volt a bosszúm! De úgy megijedtem, hogy elszaladtam. Na, akkor már kiköltözhettünk a lakásokba, hát rengeteg német elmenekült onnan az oroszok elől, féltek, és ezeknek a lakását odaadták nekünk. Úgyhogy mi négyen, öten, nem tudom hányan, kaptunk egy ilyen német lakást. Tejes fölszereléssel, mindennel, lekvárokkal, amiket, persze rögtön kinyaltunk. Hát aztán körülbelül két hét telt el, mikor elindultunk haza. Hol volt vonat, hol nem volt vonat, hol gyalog jöttünk. Én teljesen egyedül jöttem haza, egy darabig még nagyon vártam, hogy majd jönnek a többiek. Akkor jött valaki, aki tudta, hogy apa meghalt, fogolytáborba került. Átmentek az oroszokhoz, átszöktek, és együtt volt azzal a Lajossal, aki később a cukorgyár igazgatója volt. És ő mondta meg. Egy könyvet is írt, egy ilyen kis füzetet, benne is van, hogy átszöktek Lajossal egy táborba, egy fogolytáborba, és ott azt mondták, hogy ők kommunisták. Persze semmit nem tudtak igazolni. Ugyanúgy betették őket a többi fogoly közé. Mondja Lajos, hogy egy hétig elvesztették egymást az apuval, hát óriási tábor volt. És végre egy hét után találkozott apuval. Apu nagyon fiatal volt, 45-ben 45 éves volt, mert 900-as, de novemberi, szóval még nem volt 45. Mondta apu, hogy Lajos, ha hazakerülsz, és találkozol a feleségemmel meg a gyerekeimmel… Azt mondta Lajos: hát majd haza kerülünk, te még fiatal vagy, te is haza kerülsz! Nem tudta, hogy apunak már akkor flektifusza volt. Az egy nagyon rossz betegség. Akkor Lajos elment, mert az ő csoportjának osztották a kenyeret, s mire visszaért, apu már nem élt. Az öcsémről máig sem tudom, hogy hova tűnt, mint munkaszolgálatos. A férjemről azt tudtam, hogy Pestre ment, biztosan szökött. A nagynénjétől tudom, hogy oda ment. Halotta, hogy Debrecenből elvitték a szüleit, Szolnokról minket, és hogy szeretett volna valamit megtudni. De soha többet nem jött vissza, valószínűleg elkapták. Úgyhogy nem tudtam semmit, se róla, se öcsiről. Pipi néni jött csak vissza. Ő is 900as, csak ő áprilisi. És ő is Auschwitzban volt, ő egy bombagyárban

dolgozott. És hát fene tudja, de átvészelte. Ő sokkal később jött, mint mi, akkor onnan elmenekítették Theresienstadtba. Az egy híres, hírhedt gyűjtőtábor volt, sokan ott szabadultak, az valahol Csehszlovákiában van. És innen jött haza. Hát mikor hazajöttem, az borzalmas volt. Pozsonynál szálltam föl egy tehervonatra. Különböző gépek voltak a vonaton, és a gépek alá bújtunk jó páran. És így jöttünk meg, de Pesten azért napközben kibújtunk. Az egyik vasutas mondta, hogy ő volt Szolnokon, és kérdeztem, hogy hogy néz ki Szolnok. Azt mondta, a belváros elég rendesen megmaradt. Na én most Pestre érkeztem. Pesten volt egy nagybácsim, ahol az öcsém lakott. Hát legelőször ahhoz szaladtam. Nem tudott róla semmit, ők megmaradtak, de hát ők is szenvedtek sokat. Őket nem vitték el, mert ő református volt, meg a pestieket nem vitték el. A felesége református volt, és ő is átvette a vallást. Na meg ott volt anyunak az unokabátyja, azok mind pestiek. Ők sem tudtak semmit. Mind azt akarta, hogy maradjak náluk. Na most itt azt mondtam, hogy amoda megyek, ott meg, hogy emide megyek, és hazajöttem Szolnokra. Hát a mi lakásunkba, még mi itthon voltunk, amikor egy Liget utcai családot raktak oda, akiket lebombáztak. Mi meg ahogy volt a lakás, úgy adtuk át. Kulcsostul, mindenestül, bútorral, szóval, úgy, hogy rögtön lakhattak benne. Pár holmi volt, amit a szomszédok már itt-ott elvittek, az hiányzott belőle. És oda bementem, hát azt nem lehet elmondani, milyen állapotban volt. Ott olyan nagyon rendetlen népek laktak, úgyhogy onnan el is jöttem, nem hoztam onnan semmit. Akkoriban voltak itthon azok közül zsidók, akik Bécsben dolgoztak. Úgyhogy volt rokon is. Azt mondta, hogy jöjjek oda lakni, mert volt olyan, aki itthon maradt. Itt is laktam tán, ott is laktam tán, nem találtam a helyemet. Nagyon rossz volt! És hát persze, mindig vártam a híreket, hogy hátha jön valaki haza. Egyedül a Pipi néni volt velem. Azzal borzalmas volt együtt lakni. Ő ugye 45 évesen, én voltam 20. Kaptam állást is. Úgy másfél év múlva újra férjhez mentem. Borzalmas volt egyedül mondom, mert 20 éves voltam. A férfiak tudták, hogy már egyszer férjhez mentem. És úgy mentem sokszor az utcán, hogy kikerüljem a sok ajánlkozót. Régi udvarlóm is volt sok, meg olyan is, aki el akart venni: Ezek mind jelentkeztek, már akik visszajöttek. De hát engem egyik sem érdekeit. Annyira rendes család volt a mienk, és olyan furcsa volt, hogy sehol senki. Nem tudtam senkiről. Közben az egyik volt udvarlóm, aki már majdnem vőlegényem volt előzőleg is, az is jelentkezett. És úgy voltam vele, hogy mindent, csak ezt ne, ami itthon van! Ott benn, a hivatalban is mindenki segíteni akart. És hát közben már ismertem azt, akihez hozzámentem, de arról mindenki tudta, hogy míg a mamája élt, nem engedte, csak nagy hozománnyal nősülni a fiait. Öt fiú volt. Mindenki azt mondta, hogy ne engedjem, hogy udvaroljon a Laci, mert az úgyis csak hozományvadász. Na amikor már untam a pletyót, akkor írtam ennek a pestinek, hogy mikor tartjuk meg az esküvőt, mert jó lenne minél előbb. Vittem a levelet, feladtam, és mikor jöttem el a postáról, találkoztam Lacival. Kérdezte, hogy hol voltam. Mondtam, hogy a postán voltam, és föladtam a vőlegényemnek a levelet. Azt akartam mondani, hogy megírtam a nagy igent. Erre ő azt

mondta, na végre megírtad a nagy nemet. Akkor most már megesküdhetünk. Elrohantam a postára, hagy adják vissza a levelem. De olyan nem volt, már nem adhatták. Erre föladtam egy táviratot, hogy ne bontsd fel a levelet. Na szóval volt egy kis zűr. És akkor Lacival megesküdtünk, 46 májusában. 47 júliusában, megszületett Géza. Ő koraszülött volt. Ugyanis mi egy évig nem menstruáltunk ott Auschwitzban, és gondolom, emiatt lett koraszülött. És azt hittem, hogy soha nem lehet gyerekem, mert fújtak is bennünket mindig. Borzasztóan kétségbe voltam esve, de az orvos azt mondta, hogy fél év múlva teherbe eshetek, mert még gyenge vagyok, nem jó az egészségem, de egy fél év múlva már szülhetek. Na most én fél év előtt terhes lettem; úgyhogy különböző vitaminokat kellett szednem. Géza 2 kg 09 dekával született, de egy hónapra minden vele egyidős gyereket messze lehagyott. Ő volt az első, aki járni tudott az egyidősek közül, és végig kitűnő tanuló volt. Most egyetemen tanít, nagyon stramm fiú lett. Aztán két évre rá megszületett a másik gyerek, Palcsi. Azt mondtam, egy egész futballcsapat kell, de ha lány lesz, akkor stop! Na és a harmadik kislány lett, de nagyon örültem neki, ő a Kati. Most 7 unokám van. Géza Pesten van, a Közgazdasági Egyetemen tanít informatikát. A felesége is tanít. Három gyerekük van, 15 éves Ági, a nagyobbik kislány, 13 Zsuzsi, a kisebbik lány, Jancsi, a kisfiú pedig 12. Na most a Palcsi fizikus, csillagász. Ő itt végzett az Eötvösön. Végig híresen jó fizikus volt a Verseghyben. Versenyt is nyert. Az egyetemen harmadik tantárgyként vette fel a csillagászatot. Na most az volt a helyzet, hogy ő főcsillagász akart lenni, de itt Magyarországon akkor mikor ő végzett, a főcsillagász kicsit antiszemita volt. Úgyhogy az összes zsidó csillagász akkor talán ott is hagyta a pályát. Ez ám egy évre rá meghalt, hogy ők kimentek. Ausztráliába mentek, de először nem Sydneybe, hanem egy másik városba, mert a feleségének ott lakott egy rokona. Ő ott most, mint fizikus dolgozik, de a két legjobb barátja csillagász. Neki két gyereke van. 20 éves a lánya, a közgázban is tartott angol órát, itt volt Karácsonykor. Zsófinak hívják. Neki van egy öccse, az 15 éves. A Katinak van három gyereke, ők is Sydneyben élnek. Egyik már nagyfiú, ő a Marci, a másik Julika. Juliskának hívatja magát oviban, fogalma sincs róla, hogy az itt már milyen idejemúlt. Marcin meg nagyon vitatkoztunk, hogy Márton vagy Marcell legyen, de végül angolul úgy is úgy mondják, hogy Martin. Kati gyerekei nagyon szépen beszélnek magyarul. Kati szintén közgazdász, közgazdasági egyetemet végzett, de még itt megvolt neki a felsőfokú angol nyelvvizsga. Dolgozott, de amióta a gyerekek megszülettek, otthon van. Én már háromszor voltam kint náluk, általában minden évben meglátogatom őket. Akkor voltam először mikor Peti született, a Pacsinak a kisfia. Zsófi még Magyarországon született. Palcsi meg Kati egy sarokra laknak egymástól. Nagyon helyes a Palcsinak a felesége, meg a Katinak a férje is. Persze mind magyar. Kati gyakran haza is jött, de amióta a kislány iskolás, mivel fordítva van a tél meg a nyár, nem jönnek haza, mert amikor ott szünet van, itthon tél van. Én most azért voltam Szolnokon, mert volt az a nagynénim, Pipi néni, aki nagyon sokat segített, a gyerekekre sokszor megfőzött. Külön laktunk, a férje egy olyan 810 éve halhatott meg Pipinek, de ő nagyon ügyes volt, jól keresett, úgyhogy sok mindent vett a gyerekeknek.

A gyerekek nagymamának szólították, mert nem volt egy nagymamájuk sem: Most az ő temetésére jöttem haza Ausztráliából. A temetés után megint utazom vissza egy fél évre.