Péter 60

2013. május 18., szombat 140. ÉVFOLYAM 115. SZÁM WWW.NEPSZAVA.HU NEPSZAVA@NEPSZAVA.HU

Ára:

185 forint

KÜLÖnSZÁM Barátságból sosem elég, indulhat a karaván

Hatvan év, az hatvan év Veress Tibor

B

ulgakov szerint minden keleti vallásban van legalább egy leány, aki valamilyen istenséget szül, s aki aztán megváltja a világot.

Hogy így van-e, vagy sem, ha majd kiléptünk az időből és összetalálkozunk, már tudni fogjuk a választ. E pillanatban azonban visszaugrunk úgy 35 évet és üldögélünk a MÚOSZ iskolájában, mi vagyunk ott, meg az a néhány eszement újságíróiskolás, akik erről mit sem tudván, meg akarjuk váltani a világot. Csak még nem tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá. Komoly szakmai identitásvitát élünk szinte naponta.

Ha az ember 24 éves, ez talán még elnézhető neki. Kész céllal csak egy rendelkezett közülünk: Focikám. Ahogyan az édesanyja szólította Pétert.

El akart menni Amerikába, de hogy ez mikor, és hogy jutott az eszébe, azt ott akkor senki nem tudta közülünk. Focikám tehát klubot szervezett. Utazó klubot. Fel-feldobta a témát, figyelte, ki hogyan reagál és aztán lépett egyet a képzeletbeli sakktáblán. Úgy beszélt, olyan nagyvonalúan, mintha pesti vagány csávó lett volna. Pedig csak Szolnokról, meg Egerből jött. Akadtak, akik fel akartak kerülni erre a sakkmezőre, de nem fértek át a tű fokán és voltak, akiket a cél távolsága és az ismeretlensége tartott vis�sza.

Egyik ilyen világfelfedező elméleti diskurzus alkalmával, mikor már a hazai összes prot és kontrát az akkori újságírói érvényesülésünkkel és holmi küldetéstudattal kapcsolatban átrágtuk, azt mondta „Csibém”, az egyik tehetséges hórihorgas firkásztanonc-társunk, hogy hiába minden. Mi, vidékiek maraduk, mert bemenvén egy pesti étterembe, anélkül, hogy tudnánk róla, a pincér is látja rajtunk már a jó napot felénél,

A barátság az óceánon túl is járt

hogy ezek itt tanyasiak és úgy is bánik velünk. Még hogy Amerika! Mi ezt egyszerűen nem hittük. Minél több nemet és értetlenkedést tapasztaltunk, annál inkább nőtt az elhatározás. Már a diplomát is megkaptuk, amikor egyértelművé vált, hogy ezt bizony nekünk kell megszervezni. És ne-

Mennyi is?

hezebb lesz, mint előszörre látszott.

Fogalmam sincs, akkor sem volt, miért mondtam igent Focikám-Péter kérdésére. Talán azért, mert ilyen még nem volt. És akkor az egyik pillanatban a Hold kitekintett a Házból, a Mars és a Jupiter együttállása kedvező volt, és bumm! Eldöntetett.

De még nem tudtuk, tudunke együtt kanasztázni?

Tudtunk. Évek múlva fedeztük fel, hogy akárhányszor osztottunk, mindig egymás ellen játszottunk. Nem tudtuk, tudunk-e síelni? Tudtunk. Nem tudtuk, tudunk-e normálisan vitatkozni? Nem tudtunk. Nem tudtuk, tudunk-e az autópá-

lyán tilosban pisilni? Nem tudtunk, mert nem álltam meg.

Persze nem volt igazam, de ezt sem tudtam. Nem tudtuk, befér-e Péter összes cucca az én Trabantomba, sílécestől, bőröndöstől és még három ember?

Belefér. Nem tudtuk, bírja-e a Trabant a Parlamentig, ahová ezzel a munícióval érkeztünk tárgyalásra Marika nénihez.

Bírta. Vajon, tudunk-e fapofával orvosi papírt kérni olyan orvostól, aki sohasem látott bennünket, de azonnal kell a kintieknek? Vajon tudunk-e blöffölni, ha be akarunk menni a BVSC uszodájába a 3-as bekötő útnál. Péter csak bedobta Peterdi Pál nevét – és már nyíltak is az ajtók, én meg csak néztem, miért nem mondta, hogy ismeri Peterdi Pált? „Mert nem ismerem!” – mondta Focikám. Én csak hüledeztem.

Ma is csak sejtem, hogy ezeket az akciókat miért nem egyedül szervezte magának. Valaki mindig kellett, hogy asszisztáljon hozzá, hogy együtt főzzék ki a menetrendet. Én ettől kényelmesebb, de gyávább is voltam, a puritánságról és bizonyos fokú aszkétizmusról ne is essék szó.

Még nem tudtuk, hogy a MÁV Szegedi vasutas laktanyájában Erika és Péter akkora párnacsatát vívtak, hogy kiszakadt a ciha és jaj volt nekünk.

(Mert valami ismerősöm szerezte az olcsó szállást.) E nélkül pedig a JATE Latin-Amerika tanszékére be sem lehetett volna menni. Lassan-lassan megtudtuk, ki mire számíthat egymást illetően. És hátra volt még a nagy durranás a spanyol vizsga.

Nem tudtuk, bírjuk-e? Bírtuk. A leckét megcsináljuk-e?

Megcsináltuk. És nem tudtuk, a nagy, a vén rókák mit szólnak? Róbert László lett a kulcsfigura. Aki akkorra már elültetett minden maniókát, meglátogatott minden tisztelendőt és nemcsak hogy megjárta Perzsi-

át, de már vissza is jött és készséggel előlegezett egy bátraknak járó bizalmat nekünk és beajánlott bennünket. A szálak a hetedik mennyországba vezettek, de addig is a parlamentben, a Tájékoztatási Hivatalban fogadtak bennünket. Mintha csak Kolumbusz kilincselt volna Izabella királynénál.

Ezekkel a közös tárgyalásokkal nemcsak az utat fejlesztettük, hanem a barátságot is kóstolgattuk. Valahogy ösztönösen. Az arab közmondás persze már ezer évek óta hirdeti a karavánhoz csatlakozók tanácsát. Először útitársat válassz, mielőtt nagy útra mégy.

Még nem tudtuk, hogy Londonban kis híján az autópályán maradtunk egy durrdefekt miatt. Még nem tudtuk, hogy Mexikóban Pétert elsodorja a tömeg a metróban, hogy kicsitnagyon izguljunk, vajon megvár-e bennünket a panamai vicinális. Ó, adrenalin, ne hagyj el. Ez ám a barátságpróba!

Amikor aztán az Azuero félszigeten karnevál táján már csak kék festékkel pingálják ki a turistát, vagy liszttel, esetleg a fején törik szét a nyers tojást, az hab a tortán, hogy úgy mondjam, Focikámat sem kímélték. Minden jó ember kapott valamit a disznóságból.

De mi tudtuk, ezt mind csupa szeretetből teszik. Patrick, Jolanda néni és Pista bácsi kutyája persze ezt azonnal megérezte. Ő nem totojázott en�nyit. Hogy ki a barát, vagy ki nem az. Körbeszagolt mindkettőnket és attól fogva családtagok voltunk. Mintha csak ezért jöttünk volna. Egyébként meglehet, mert Pétert többször is rajtakaptam, amint társalgott vele, ahogyan a barátjával szokott az ember. Hát, így valahogy.

Hatvan év, az hatvan év.

Ebből harmincöt éve ismerem Pétert és azt mondom, amit az arabok, most már mehetünk a karavánnal.

Kerékpármúzeum Regensburgban Cziráki Péter jegyzete

Szép idők. Szép, új idők. A férfinak tartása van, a nőnek – mosolya. A férfitekintetben már ott a hit – a hit a Határtalanban. Ők a Nagy Csapat tagjai. Mert a Nagy Csapat tartja számon Eiffelt, Fordot, Benz, Verne és Dunlop Urakat, Lesseps Ferdinándot, a Lumiére, vagy a Wright fivéreket, és persze a többieket… a Névteleneket, akik épp úgy ismerték a lehetetlent… akik számára az álom maga volt a Terv. És a névtelen urak, a keménytekintetűek számára is az álom maga volt a másnapi valóság. Ők a Nagy Csapat. Most esetlen drótkeréken billegni, versengeni lóval, kocsival, versengeni múlttal – nem nevetség.

Mindegy mivel, hogyan – de versengeni kell! Versenyre kelni a múlttal, de megnyerni a holnapot.

A Nagy Csapat meg két keréken egyensúlyoz, az esti gázlángnál áttételek, kis tengelyek rejtvénye felhőzi homlokukat, próbálkozik fával, bambusszal, vassal, beleadja álmait, töp-

reng erőkön, statikán, kényelmen.

Születőben egy lehetetlen, mely már most is terv! Aztán a rozsda majd

megszépít mindent. Az oxid nem rombol, nemesít majd, és történelmet ír, melyben a határtalan, a végtelen, a lehetetlen – a tagadás – az a múlt idő…

Jövő időben mindez már állítás. Ma még szabad a képzelet. Vonalat húzni téboly és tehetség közé képtelenség. Ma minden igaz lehet. A világ nemsokára felbolydul majd az álmok nyomán, de ma még nincs lehetetlen.

Holnapra nem lesz majd józan ész.

E tengernyi kacatot egy regensburgi családi ház zsúfolt szobáiban nem ízlés formázta. Azt mondják: kerékpár-múzeum. De ez nem igaz: itt nők kacér mosolya, férfias álmok, csökönyös álmok olvadtak az anyagba, egy nagy csapat álmai…

2

különszám

www.nepszava.hu belfold@nepszava.hu

2013. május 18., szombat

Cziráki titkai – múltjának útvesztői TÁMOP-3.2.11/10/1/KMR Az elkövetkező évek legnagyobb lehetőségéhez jutott a Zöldpont Egyesület és Szerkesztőség, amikor elnyerte az Európai Unió támogatását különleges kutató programjának megvalósításához. Az izgalmas életutak, titkos sorsfordulók felkutatását vezetőjük, Cziráki Péter múltjának feltárásával kezdték meg.

Felnőtt fejjel is számtalan új sportággal ismerkedett meg.

Hosszabb ideig gyakorolta a súlyemelést, egészen addig, amíg Ági lánya már nem az ő karjaiban akart üldögélni.

A

történelmi tájfutás számomra is sok izgalmat rejteget, hiszem még az olyan zseniálisan összeszedett ember emlékezete sem végtelen, mint az enyém - emelte ki a program nyitányát jelentő rendezvény után Cziráki Péter, a szabadidősport legismertebb hazai módszertani szervezete, a Zöldpont Egyesület és Szerkesztőség vezetője, a sorozat ötletgazdája.

Arra most, elérve a 60. életévéhez is határozottan emlékszik, hogy a sport apró gyermekkora óta meghatározó élmény volt számára. Nehéz volt eldöntenie, hogy melyik sportágat válassza, ezért sok mindent kipróbált. A technikai sportokkal kezdte pályafutását, de a kiskocsis motorizált változat nem jött be neki. Autóban azóta is csak a francia márkákat kedveli.

Már gyermekként csábító volt ugyanakkor számára a vízi sportok világa, a hajózás és ez a szenvedélye mind a mai napig megmaradt. Kishajó vezetői tanfolyamot végzett a Balatonon, majd nagyobb testű vitorlásokra is merészkedett. (Lásd Pataki István írását lapunkban.)

A kerékpározás és a síelés is meghatározó szerepet játszott életében, bár előbb-utóbb mindkettőt elunta és rendre visszatért a vízi sportokhoz. Tiszaparti gyerekként ez érthető is.

sággal közelített a szolnoki Cukorgyári Lakótelep üdvöskéjéhez. – Mindenre emlékszem, a memóriám páratlan, fel tudnám sorolni az összes lányt, akivel valaha csak egyszer is beszélgettem – mondta lapunknak a jubileumot ünneplő főszerkesztő -, de ennek a kis copfosnak a neve most éppen nem jut eszembe.

A közösségi élményt később csapatsportokban is szerette megtapasztalni. A Heves megyei Népújság csapatának oszlopos tagjaként számos helyi bajnokság megnyerése fűződik a nevéhez.

A túrázást ugyan a világ legunalmasabb ténykedésének tartja, de a jó társaság sokszor

mégis elcsábítja és kimerészkedik a hegyek közé.

A nagy kérdés persze az, hogy mikor kezdődött a másik szerelem, a tévézés iránti vonzódása. Cziráki Péter vallomása szerint valahol ott, amikor meglátta ezt a plakátot.

Gulyás Erika

A mai fiatalok, a program elsődleges célközönsége számára ugyanilyen példaértékű lehet az, amilyen fontos volt Cziráki Péter életében a közösségi élmény, valamint a másik nemhez történő vonzódás kifejezése. Ezen a képen mindkét jellemvonását tetten érhetjük: a magyar kisdobosok összetartó családjának tagjaként barát-

Újabb szülinapok jönnek Egy kihalóban lévő generáció Kopasz Árpád

Persze, szerencsére képletesen.

Egy generáció, akik megtanultak kitalálni, harcolni az ügyért, a megvalósításért. A körülmények mindég mellékesek voltak, ahhoz igazodva teremtettek maguk körül új dolgokat, hoztak létre, más értékrendű világban már jól működő mintákat.

Ennek a generációnak erőssége, a jó feltételek nélküli teremtés. Mondják, ez isteni képesség, de azt is mondják, hogy minden emberben jelen van Isten. Mielőtt bárki is „kitagadna”, nem azt mondom, hogy istenek, csak azt, hogy rendelkeznek a szikrával. Az, hogy a mai fiatalokban is így működik ez, vagy sem, többen, többféleképpen vélekednek erről, de ez most nem is érdekes. Az 1950-es születésűek között találkoztam hasonló emberrel, de van szerencsém ismerni egyet, aki karakteresen meghatározó alakja ennek az embertípusnak.

Valamikor régen (már távolba vész) egy ejtőernyős csúcskísérleti ugrás kapcsán találkoztam először vele. Bosszantó figura volt. Határozott, energikus, olyan, aki tudja, hogy mit akar és ezért mindent meg is tesz. Én is tudtam, hogy mit akarok, valószínű ezért is volt idegesítő. Persze, az akaratom nem érvényesült, vele szemben nem… Elvette a forgatott anyagot, egyezkedni nem egyezke-

Péter a világ tetején

dett, aztán mintha a stáb készítette volna, olyan odafigyeléssel szépen vágták és adásba tették az akkoriban forradalmi Zöldpont TV műsorban. Később is összehozott minket az élet, tettünk, próbáltunk tenni dolgokért közösen is. Ekkor ismertem meg jobban, ez a figura volt a most 60 éves Cziráki Péter.

Szeretném és kívánom, hogy

megosztó személyisége még sokáig köztünk legyen, mert az ilyen emberektől halad a világ, kékebb az ég és a tenger, talán az ilyenektől nő a fű is jobban.

Igen, tudom, ez kicsit túlzás, de ez a különleges szám, talán ezt megengedi.

Péter, legyél nagyon boldog, alkoss, vitorlázz és forgass még kicsit a világon!

Különszám

3 2013. május 18., Szombat

A „szenvedély évszakai” Cseh Éva

Péterrel 19„izében” Szolnokon ismerkedtem meg. Éjjel egy férfitársasággal a Pelikán Szálloda bárjában szórakoztam, amikor fehér – kézzel kötött pulóverben – megjelent egy magányos ismeretlen. Szemben velem foglalt helyet, miközben a füstös, félhomályos bárban azt hittem, hogy látomásaim vannak: megjött Mefisztó vagy egy görög isten. Megkértem a volt férjemet, hogy hívja meg az asztalunkhoz. Péter azonnal belopta magát a családomba, s a baráti körömbe. Kiderült, hogy ő Egerben a megyei lapnál tollforgató, én meg Szolnokon a helyi rádiónál próbálgatom a búgó hangom. Így aztán Péter, ha Egerből Szolnokra jött a kislányához vagy az édesanyjához, mi is összefutottunk. Vagy az újságíró- vagy a színészklubban találkoztunk, de sokszor a lakásomban, amely a város központjában, a Centrum Áruház fölött volt, ami később kiégett. Hozzám szinte minden este jöttek színészek, újságírók, irodalmi színpadosok, szóval mindenféle „népségek”. Mindenki imádta a zsíros kenyere-

met lila hagymával. Péterrel mindig ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk, s ott folytatjuk most is, ha nagy ritkán telefonálunk egymásnak vagy ötévente véletlenül összefutunk.

Péter, a 60 év egy olyan kor, amelyet sokan nem élnek meg! (Én már túléltem.) Azért az emlékezet képes ezt megfelezni: amikor a 30. születésnapomat ünnepeltem, azt hittem vége mindennek, így aztán hatalmas bulit rendeztem. Egy hétig tartott. Az ország minden részéből jöttek a barátaim, egészben sütöttük a malacot, rengeteg zsíros kenyér volt, pengették a gitárt, de Péter késett. Busszal jött Egerből Szolnokra, s a „Szenvedély évszakai” című Garai Gábor kötetet hozta nekem ajándékba. Nagyon boldog voltam. Most kedden átkutattam a könyvespolcom, s megtaláltam – pedig a békéscsabai lakástüzemnél ötszáz kötet könyvem vált a tűz martalékává -, de ez megmaradt. Végül Péter– ott, a nagy kavalkádban – lelépett az akkori legjobb barátnőmmel, Klárikával.

Mégis imádom!

Az ifjakat oktatni kell - mind a ketten ezt vallják azóta is

Csingacsguk, a dunai hajós Mártonffy Dániel/ Szentirmay László

A

z indián főnök kedvesével, Nso Csivel és fiával, Zo Lival elhatározta, hogy kenujával átkel a háborgó vizen, hogy a közeli település wigwamjában meglátogassa barátait. Ki is kötöttek a sziget csücskén, és jól elrejtették a hajót, nehogy a gaz kommancsok elrabolják, és úszva kelljen hazatérniük. Ügyesen álcázták is a kenut és siettek barátaikhoz, hogy megigyák az áldomást.

Csingacsgukék és barátaik: Jim, a törzsfőnök, Joe, a varázsló és Tom a hawk, no meg az egész kompánia nagyon jól érezte magát – részben a jó tár-

Éjszaka van, szeptember második fele. Nem kell bekapcsolni a motort, viszi a szél a Terant.

Délután még tűz a nap, langyos és tiszta éjszakákon milliónyi csillag ragyog az égen, de a hajnali hűvösben már összehúzza magát az ember. Ezt az időszakot szeretjük Péterrel a legjobban az Adrián. Voltunk már tavasszal is, de akkor zordabb arcát mutatja a tenger – ez a koraősz a legnyugodtabb. Csak mi vagyunk – többnyire négyen a párjainkkal, meg a hullámok, a csend, legfeljebb a szél.

Cikázunk a szigetek közt, reggel partra akarunk szállni, mert éled a piac, várnak a zöldségesek és halárusok a tintahalakkal, meg a borkereskedők. Majd beülünk egy kis kikötői étterembe, helyi specialitásokat kóstolgatunk, utána vissza a vízre és estefelé lakomát rendezünk. A legjobb sajtokat tesszük a gyümölcsök és magvak mellé. Közben mindenki teszi a dolgát – a hajón olajozottan megy minden, nincs hangos szó. Péter a lazább, én a rendszeretőbb, ő bátrabban

parkol be a kikötőkbe, én bátrabban használom a technikai segítőket – összeadva ideális párosítás.

Közben jókat kacagunk az ezerszer hallott dél-amerikai történeteken, vagy közösen megélt sztorikon: a közös forgatások emlékein, a vásárok, szakmai utak mókás pillanatain, köztük is legtöbbet a katalán túránkon, ahol majdnem éhen haltunk. Péter előtte külön megkért, ne vigyek semmit, mert hihetetlenül jókat fogunk enni: halat, tenger gyümölcse-

Jól kiegészítik egymást a hajósok

A Főnök és a Kis Indián

Raid Gauloises magyar módra Luigits Tamás

Péter 1994-ben kitalálta, hogy forgassuk le a Raid Gauloisest. Ez a világ legkomolyabb sport-túlélő versenye. Minden évben máshol rendezik meg, abban az évben épp Malajziában, előző évben Madagaszkáron, még korábban Ománban vagyis mindig valami szokatlan, egzotikus helyen. A verseny egyszerű: letesznek a sivatag, vagy az őserdő egy bizonyos pontján, és el kell jutni egy kényelmes szállodáig, a célig. Hogy ne kelljen végig kutyagolni, a gyalogláson kívül vannak kerékpáros szakaszok, lehet kajakozni, raftingozni, sziklát mászni, és az útvonal egy része egy barlangon vezet keresztül. Az extrém helyszínek miatt a verseny alatt végig úgy érzi mindenki, hogy életveszélyben van, de azért profin ki van találva, hogy mégse haljon meg senki.

A koncepciónk az volt, hogy a Marenko nevű profi francia tv stáb - sok profi kamerával - forgatja a versenyt kívülről, annál jobbat mi sem tudnánk, de azt meg ők nem tudják, hogy ho-

Koraősz az Adrián Palotai István

saság, részben a tüzes víz jótékony hatása miatt. Még nem pirkadt, amikor Csingacsguk úgy gondolta, ideje lenne hazatérni. Hiába kérlelte őt gyönyörű kedvese, várják meg a hajnal hasadtát, nem volt apelláta, elindultak megkeresni hajójukat. A sötétség azonban nagy úr: megakadályozta őket ebben, és bizony csak nagyon hosszas keresgélés után sikerült rábukkanniuk a valóban ügyesen eldugott kenura.

A törzsfőnök, Nso Csi és Zo Li ezután boldogan csapott a hullámok közé, csendben eveztek az árral szemben hazáig.

Megérkezve Csingacsguk elégedetten dőlt hátra és csak an�nyit mondott: uff... Ó-Rossz-I

it. Zsúfolt volt a program, nem akartunk megalkudni gyorséttermek ehetetlen szendvicseivel, így aztán esténként azon kaptuk magunkat, hogy megint nem ettünk semmit.

Megmentőnk ott is a piac lett, ahol legalább dinnyét a nap minden órájában lehetett kapni. Az elegáns szállodai szobában végül ezt majszoltuk elalvás előtt.

Tizenhat év telt el egymás közelében. Várom a következő tizenhatot, benne a következő vitorlás utat az Adrián.

gyan néz ki egy csapat élete belülről. Vittünk egy kiskamerát, és a stáb csapatként benevezett a versenyre. Akkor még szponzorokat könnyebb volt gyűjteni, profin felszereltük magunkat, és elmentünk Malajziába.

A stáb 5 tagja vett részt a versenyen. Ketten Tállai Andrással, egy orvostanhallgatóval, lettünk a segítők. Kicsit úgy éreztem magam, mint Vanek úr a légióban, mert nagyon nehéz dolgunk volt. Miközben a stáb elment a dzsungelbe meghalni, mi egy ötcsillagos szálloda teraszán vártuk őket. András megállapította, hogy a helyzetünk elkeserítő, mert a medencében lévő bárpultnál 10 dollárt is elkértek egy Mohítóért, vagy egy Pina Coladáért – és ráadásul komoly veszélyek lestek ránk, mert András szerint a jeget, nem ásványvízből, hanem csapvízből csinálták, ami fertőzésveszélyes, így aggódva ittuk a koktélokat.

Közben Péterék gyakorlatilag a harmadik nap eltévedtek az őserdőben, és elfogyott a vizük. A biztonsági adó-vevővel hívták a helikoptert, de ez egyben azt is jelentette, hogy felad-

ják a versenyt, és nem tudnak tovább forgatni. Borzasztóan megviselte őket az út, gyomorrontásuk volt, a lábukat feltörte a cipő, a ruhájuk sáros volt.

De a mozinak meg kellett lenni, ezért fél nap pihenő után vis�sza kellett állni a versenybe. A mai napig sem értem, hogyan tudta Péter az elcsigázott, ide-

ges stábbal ezt elfogadtatni. A francia rendezőkkel sem volt könnyebb dolga, de végül is belementek, sőt még respektálták is a dolgot.

A verseny utolsó része a barlang volt, ahol természetesen a legkönnyebb eltévedni. Malajziában van a világ második legnagyobb összefüggő barlangrendszere, amelynek a feléről azt se tudják hová vezet. Ráadásul hatalmas termek vannak benne – ahogy mondták – így sok helyen nem lehet látni a

falakat, és a barlang tetejét sem – így azután tájékozódni sem lehet. Nincsenek tereptárgyak, csillagok, semmi. Úgyhogy aggódva vártuk őket a barlang kijáratánál.

Amikor tetemes késéssel végre felbukkantak – nagyon szomjasan, és nagyon éhesen, akkor derült ki, hogy a nagy aggódásban elfelejtettünk vizet és kaját vinni nekik. Nem dicsértek meg, de szerencsére közel volt a szállás, és végre levehették a cipőjüket. Nem volt szép látvány, de volt egy amerikai versenyző, aki azt mondta, hogy egy hétig nem vette le a cipőjét, mert tudta, hogyha meglátja, milyen állapotban van a lába, többet nem tudja visszahúzni.

A kalandot viszonylag épen úszta meg a társaság, Péter is megúszta néhány nap utókezeléssel, csak én feküdtem 3 hétig a László kórház trópusi osztályán, mert a szálloda légkondicionálójától tüdőgyulladást kaptam.

Vége a gondtalan ifjú kornak

4

Különszám

www.nepszava.hu

2013. május 18., szombat

Kufstein és borotva Keresztesi Zoltán

A

nyósülésben utazni jó. Remek a kilátás. A sebesség élménye karnyújtásnyira.

A felelősség minimális, legfeljebb a sofőr éberségének kontrollálása jár némi súllyal. Dolog szinte semmi. Egyedüli feladat az élvezet: élvezni ezt a megfoghatatlan, utazás néven emlegetett micsodát, és élvezni a társaságot.

Szeretek az anyósülésben utazni. Pláne, hogy vezetni sem tudok. Vagyis nem tudtam, még akkor.

Péter mellett jó utazni. Tudja, aki próbálta. Péter remek társalkodó még az olyan antiszociális kukákkal is, mint én vagyok. Ömlenek a mesék, ömlenek a vélemények, ömlenek a szófordulatok. Amúgy igen szórakoztatóan. A históriák anekdotákká lényegülnek, a vélemény példázattá alakul, a németországi járdaszegélyből egy teljes nemzet gondolkodásmódját összegzi és von le következtetéseket hibátlanul. Pillanatok alatt pamflet kerekedik egy gazdasági tárgyalásból, a filozofikus tanácsadói eszmefuttatás nyomán a miniszter tárgyalójában kibontakozó menthetetlen kudarcból. Még sose hallottam kétszer ugyanazt a történetet, kétszer ugyanúgy egy summázatot.

Péter mellett hármasban utazni talán még jobb. Csak egyetlen szó kell. Szerintem, ha csak rám néz, is tudja, mi következik; ha csak belekezd, tudom... Talán egymásra is licitálunk, ahogy előadjuk. Történet történetet követ, ahogy fut az út a kerekek alatt.

istenhátafalva nevét, s vették rá az idős teremtést, hogy felkerekedjen már kora reggel a hírrel.

Csak azt nem lehetett tudni, hogy minek. „Azt pontosan nem tudom, mindenesetre kérték, hogy adjam át, hogy nagy a baj, sürgősen utazzon Pestre, és ha kérdezi, miért, hát mert a felelős igazgató úr azt mondta.” Negyed kilencre már úton voltam Kazincbarcikának, Miskolcnak, busszal, vonattal, körbe a világon, rengeteg átszállással, helyközi járatokon és személyeken ültem egész nap.

Esteledett, mire berontottam a Házba, hogy az emberiséget megmentsem a katasztrófától, amire nyilván senki más nem képes, csak egy ilyen fizikummal és szellemi képességgel megáldott géniusz; nyilván

selettől mi is még csak kölcsönkaptuk: a forgatásokhoz, a nehéz terepre egy luxusterepjáró, egy bordó Opel Frontera. Az első komolyabb utazás Tirolba vezetett vele, a hódeszkások évadnyitójára, Kaunertalba; a leggyorsabban odajutni autópályán lehet, egy nyúlfarnyi németországi kitérőt tesz az út, aztán Kufsteinnél visszakanyarodik Ausztriába. Azidőtájt (már megint egy „az én időmben”, hajaj...!) még mindenütt működtek a határátkelőhelyek Európában, de erre az időszakra esett az is, hogy a németeknél a legdrágább autókra szakosodott tolvajbandából pár lebukott, akik történetesen épp magyarok voltak. Mi mindezzel – minek is? – mit sem foglalkoztunk, mikor az egyik leg-

lyett girbegurbán sorakoznak, mellettük gyanúsan benyomódott peremek látszanak, mint mikor átütik a korábbi számokat. Az autó tulajdonosa a General Motors. A három pasas viszont azt állítja, hogy a Magyar Televíziónak dolgozik. De egy papír szerint az autót kölcsön a Zöldinform Egyesület kapta. És mit keresnek ilyen elnyűtt figurák a nemzeti tévétársaságban? Miközben egyik sem az alkalmazottja. Budapesti az egyik, Nagykovácsiból jött a másik, a harmadik Tatabányáról. Végre sikerült a Dunazug-hegységet behálózó bűnszövetkezetre lecsapni. És ahogy sürgölődnek, ahogy emelőre rakják a bűnjelet, ahogy időről-időre eltűnnek a határőrök a bódéjukban, ahol

nak, hogy eljussunk a kaunertali szállásunkra. Ülünk a luxusterepjáróban, három nyúzott, kelet-közép-európai pasas, kicsit rosszarcúak, mindhárom szakállas. A meglévő rendszerekbe nem illik semmi, sehogyan.

jobb hazai operatőrrel hármasban elindultunk az ausztriai forgatásra.

Sötétedés után áll meg a kufsteini határátkelőnél a rutinszerű útlevélvizsgálatra egy luxusterepjáró, egy Opel Frontera.

A típus olyan új, hogy még a német utakon is alig fut belőle néhány. A kocsi hatalmas és feltehetően méregdrága. A rendszáma meg magyar. És benne ül három nyúzott, kelet-középeurópai pasas, kicsit rosszarcúak, az esti fényeknél leginkább hajléktalannak tetszenek, de minimum rablónak, mindhárom szakállas.

Az autót a sorból kiszólítják, motorháztetőt nyittatnak, a kocsi papírjait kérik, ellenőrzik a számokat. Az őrbódéból idővel újabb és újabb határőr jelenik meg, a korábbiaknál mindig többcsillagú vállappal. A kocsit garázsba állíttatják. Kiszállítanak. Mutogatják a kocsimárkák nagy sillabuszát, meg a motorházban a számokat. És ahogy telnek az órák, ahogy egy idő után már nem telefonálhatunk, ahogy a kérdések özönét zúdítják ránk, érződik rajtuk, hogy tudják: nagy fogást csináltak. Az autón, ahol alvázszámnak kellene lenni, ott nincs semmi. Ahol pedig nem kellene lennie semminek, ott díszeleg az azonosítókkal teleírt kis fémtábla. A motorba ütött számok katonás vonal he-

nyilván konferenciát tartanak, ahogy aztán újból visszatérnek, és olyankor mindig eggyel többen és többen vannak, mint korábban, mi egyre jobban szórakozunk rajtuk. Majdhogynem mulattató. Hogy nem fér a fejükbe ez az egész. Hogy az nem lehet, hogy tulajdonosok és használók és megbízók és lakóhelyek és székhelyek ilyen kusza összevisszaságban álljanak; hogy ez nincs jól, itt nincs rend, itt nincs rendszer, ez több mint gyanús, ez a rendetlenség bizonyára szabálytalan, de legalább is példátlan.

Az útleveleinket elveszik és lemásolják, bekerülünk a bűnügyi nyilvántartóba, majd közlik, hogy várnunk kell, míg egy nyomozó érkezik a kufsteini Interpol-irodából. Aki az ügyet végül tíz perc alatt lezárja. A határőröket megnyugtatja, hogy az autó olyannyira az elsők közül való, hogy az adatok tábláját még nem oda tették, ahová a későbbi szériapéldányoknál, hogy a motorba még valóban kézzel ütötték bele a számokat; nekünk pedig a névjegykártyájára felírja az aktaszámot, amire mindig hivatkozhatunk, ha a határnál máskor ugyanígy megállítanának. Mert náluk, az Interpolnál legalábbis, rend van. Nem úgy, mint egyes autógyárakban.

Késő éjszaka van, mire nekivágunk a maradék autópályá-

kipihenten és a világgal békességben fogjon a munkához.

Az ébredés szokásos szertartásai után a reggelinél ülünk össze újra hármasban. „Hogy aludtatok?” „Remekül.” „Soha jobban! Hát te, Péter?” És itt röpke negyedórás feldúlt előadás következik tőle, olyan heves, mint mikor átszakítja a gátat a felduzzadt folyó. Beszél egy lidérces éjszakáról, aminek közepén a legédesebb álmából felriasztva állítólag én őt egyszer csak átkaroltam, s innentől rettegésben töltött órákat az ágy peremén kuporgva, ő, aki köztudottan a női nem hódolója.

Hogy pontosan mi törtét akkor éjjel a szállodai szoba franciaágyában, nem tudhatom.

Hisz édesen és mélyen aludtam. Csak egy évekkel későbbi jelenet jut eszembe, egy késő este a tévé montírozóinak folyosóján, ahol a kolléga – látván, hogy valami sportos anyagot vágok – azt tudakolta, nem ismerem-e véletlenül a műsorvezetőt a Zöldpontból. „Tudod – magyarázta – az a szakállas alkoholista fazon, aki egy kis fekete szakállas srácot dug.”

Feltehetően minden más kis fekete szakállas pasas nyel ilyenkor egy nagyot, és őrlődik egy keveset, vajon rávilágítsone, hogy az emlegetett fiatal figura külsőre kétségtelenül ő maga, noha efféle érzelmi vi-

Szimbiózis Ausztriában minden kétszemélyes szoba franciaágyas. Feltehetően meg sem fordul a fejekben, hogy két ember más okból, más viszonyból egy szobában aludna. Így, mikor a háromtagú stábnak a vendéglátók két szobát foglalnak, tapintatosan az operatőrnek engedjük át az egyszemélyes magányt. Elvégre most rajta múlik minden, a fő az ő kényelme, hogy reggel

MertPéteraztmondta Ha létezik az eldugott települések között is lényegtelen, hát ez az: Mályinka. Túl Heves határán egyetlen faluval, túl azon a bűvös vonalon, amit nem lép át a megyei volánbusz, amiért aztán ha valaki egyszer pesti levegőt szívna, nem hogy a legrövidebb úton Egernek tarthatna, hanem meg kell kerülnie a teljes Bükköt, egész Borsodot, a fél világot, Miskolcra és onnan a fővárosba.

Odautaztam. Úgy volt, hogy ott fejezem be a voltaképpen még el sem kezdett tanári pályámat a pár általános iskolásnak szervezett nyári biológiatáborban. Akkoriban már a hét majd’ minden napján a Zöldponttal foglaltam el magam, jó ötletnek tűnt hát így nyomatékot adni a pillanatnak. Senkinek nem mondtam el, hová megyek egy hétre, a sosemhallott falu nevét egyedül anyámnak ejtettem el, egyetlenegyszer. Az első nap utazással, kipakolással, a kulcsosház felfedezésével, szóval egész napos nyüzsgéssel telt, de a békés este már egy nyugalmas tábori hét biztatását árasztotta.

A nyugalom áradása egész pontosan másnap reggel fél nyolc után még öt percig tartott.

Egy ősz hajú néni állt meg akkor a kertkapuban, hogy neki a tévéből telefonáltak, kerítse elő a táborozó gyerekeket, de leginkább a tévéből azt a velük lévő tanárurat. Akkoriban nemhogy mobil, még vezetékes telefon is alig akadt. Mályinkán is mindössze három volt: egy visszahívhatatlan a buszforduló előtti fülkében, egy az orvosi rendelőben bezárva, egy meg az ősz hajú nyugdíjas tanítónőnél. Ennek a számát derítették ki az én drága kollégáim, miután anyámból – térképész a drága, megjegyzi az ilyesmit – kiszedték

A két „rosszarcú”, szakállas magyar

egyedül én lehetek képes arra, hogy nagysándori szablyámmal a műsorkészítés gigantikus bogját megoldjam, ha már így értem kiáltott végső kétségbeesésében a megmentőre mindeddig hiába vágyó, árván hagyott zöldpontos csapat. Szóval berontottam a házba, felvágtattam a lépcsőkön, feltéptem a szerkesztőségi ajtót, ahol békésen olvasgatott a TV2 aznapra beosztott telefonügyeletese, az elárvult és kétségbeesett zöldpontosok pedig nem voltak sehol. „Hazamentek még valamikor a délután derekán – szólt a válasz az újságlap mögül –, összerakták az adást és elmentek haza.”

Soha sem derült ki számomra, hogy valójában miért utaztam körbe a fél világot. Mindenesetre a pedagógustársadalmat és a gyerekvilágot végérvényesen és nosztalgikus emlékek nélkül sikerült megszabadítani tőlem, a műsor visszavonhatatlanul behálózott, az útiszótár pedig gazdagodott egy nehezen dekódolható, vészjóslást, mindenhatóságot, a lehetetlenek megoldásának útmutatását magába sűrítő kifejezéssel: Mályinka.

Interpol Ez egy igen jó autó volt. Szép és nagyon drága. Még gyártani is akkor kezdték, a márkaképvi-

harokkal köztudomásúan sem ő, sem az a másik szakállas nem szolgálhat. Majd inkább laza ecsetvonásokkal az alkoholizmussal ellenkező képet vázolja, s közben elgondolkodik azon, hogy a szimbiózisnak vajon mi lehet a végső határa.

Két szakálas pasas... Na, talán az, hogy egyszer még együtt is borotválkoztak.

Papírlap Addigra néhány dolgot már legépeltem. Tanoncnak való feladatok: egy-egy bekezdés a szolgáltató anyagokhoz, mínuszos hírek, esetleg valami felkonf. És akkor beütött a világvége. „Na, ide menjen el forgatni Zolika – mondta Péter a szokásos tervezőértekezleten – készítsen már végre önálló anyagot is a Zöldpontban.” Micsoda téma: a tizenegyedik kerületi sportnap. Aki már próbálta, tudja, milyen önfeledt feladat a háztömbkerülő futóversenyről és a kispályás focibajnokságról a panelházak tövéből tudósítást szülni. Egy kezdőnek: istencsapása.

Pedig nem mondhatni, hogy félvállról vettük volna. A Bikásparkban mindenkit felvettünk, aki csak sportolt. Meg mindenki mást is, aki csak bámulta.

Szépen összevágtuk a képeket, hozzá illő zenét is bányásztunk. És a kínlódás itt kezdődött, szombaton este, és tartott vasárnap meg hétfőn is egész nap, ahogy folyt a hadakozás a betűkkel, a szavakkal, az ürességgel, megírni azt, ami a képeken úgyis látszana, és hogy mivel az alkotó a semmiből jön, a semmiben lebeg, és láthatóan a semmibe tart, hát ugyan mit mesélhetne róla. A verejtékes birkózás az utolsó pillanatig folyt.

Végül a beszámolót a montírozóban adtam oda, hogy Péter, a Zöldpont műsorvezetője és narrátora felolvashassa. Valami olyasmi állt benne, hogy a borongós őszi napsütésben a néhány száz jókedvű idős meg fiatal... Végigolvasta. Aztán a két ujja közé csippentette a papírlapot, úgy emelte fel a sarkánál fogva, alig érintve szinte; úgy fogta, mint valami undorító gusztustalanságot, mint ami büdös, hogy a kezét össze ne koszolja. „Zolika – mondta – én ezt most neked visszaadom, mert szerintem fertőz. Írsz egy másikat holnapra.”

Szokták mondani, hogy az ember nem a nézőnek, az olvasónak, a hallgatónak készít anyagot, hanem a főszerkesztőnek. De tudjuk, hogy ez nem igaz. Persze olyan élőlény, hogy „hallgató”, „néző”, „olvasó”, tényleg nem létezik. Nem is érdekel hát. De még a szerkesztő sem. Csak ő, csak az az egy ember. Csak az az egy számít, hogy akinek írom, majd mit szól hozzá. Mit szól hozzá szerelmem, a fiam, az apám, a barátom. Csak az számít, hogy őt, azt az egy embert meglepjem, hogy mosolyt csaljak az arcára, hogy meghatódjon, hogy egy kicsit szórakozzon, hogy azt mondja, hallottalak, olvastalak, ügyes volt. Így van ez..., ha írok a szerkesztőmnek, a tanáromnak, a barátomnak. *** Már régesrég van jogosítványom. Már régóta vezetek. Vagyishogy vezetni „szoktam”. De azért abba az anyósülésbe azt az egy-egy szót feldobni, a társaságot élvezni (Benz és Dunlop urak mellé...), szívesen visszaszállok.

Különszám

5 2013. május 18., Szombat

A kazetta még a Balaton közepén úszott, de

Péter rendületlenül konferált

Esküvővel megpecsételt barátság Komlós András

Nehéz ennyi, együtt eltöltött év után egy történetet kiemelni a kalapból. Kapcsolatunk eredetileg a Zöldpont című televíziós magazinműsorhoz köthető, bár ma sem tudom pontosan, hogyan is kerültem a közelébe – később vált (ha mondhatom) barátsággá.

A sport a legkevésbé sem érdekelt, világéletemben zenei, kulturális, vagy szórakoztató műsorokat készítettem. Aztán egyszer csak ott voltam, hos�szú éjszakákat montíroztunk át együtt. Ebből az időszakból van a legtöbb élményem a lépcső alatt, félig teli kávéspohárral a kézben alvó szerkesztőkről, jó kis techno zenékről a vágó kocsijából, és persze fertelmes, kihűlt pizzák tömkelegéről. Keresgélésről, hogy reggel hatkor ki van még olyan állapotban a csapatból, hogy elmondjon két használható mondatot a mikrofonba, vagy csak összefoglalja, miért nincs még kész az anyaga, amit most helyette kell összerakni. Péter lassúsága és alapossága gyakran ment az idegeimre, valahogy nem akaródzott hajnali négykor elkezdeni újravágni egy, már addig is kétszer átmontírozott, és egyébként teljesen rendben lévő anyagot. Addigra általában elfogyott körülöttünk a csapat, kettesben maradtunk a montírozóban, és persze győzött Péter közismert makacssága – csak még ezt az egyet próbáljuk meg újra megcsinálni.

Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy kezd az egész érdekelni. Nemcsak a műsorkészítés, hanem ez az

egész életérzés, ami addig nem csak nekem, de Magyarországnak is ismeretlen volt: a zöldsport, a szabadidősport világa.

Egy életmód, amit akkor elsőként mi mutattunk be itthon.

Méghozzá rengeteg energiával és hatalmas sikerrel - amit elsősorban Péternek köszönhettünk. És jól esett, hogy láttam, Péter személyes sikerként könyveli el az érdeklődésemet – „sportszempontból” ugyanis én voltam a reménytelen eset prototípusa.

Nemsokára újabb műsorokkal gazdagodott a csapat – külön kihívás volt a gyerekeknek szóló Zöldpötty, vagy az élőadás–hegyekkel tarkított Challenge Day, a BNV, vagy például a balatonátúszás leközvetítése. Az egész napos adássorozat – lássuk be – messze felülmúlta a szerkesztőség szakmai felkészültségét. Több helyszínes, menet közben vágott anyagokat, helyszíni riportokat tartalmazó élő adássorozat volt ez – apró nehezítésként a Balaton mindkét oldalán. A technika akkori állása szerint a tó túlpartjáról motorcsónak hordta az anyagokat az innenső oldalra, a közvetítőkocsihoz. Ha sikerült kikerülnie az úszókat.

Előfordult, hogy Péter az adásban már konferálta azt az anyagot, amelynek a kazettája még a Balaton közepén úszott a csónakban. Hiába integettünk, hogy az még nincs készen, csak mondta, mondta… a vezető operatőr futva jött a kazettával, az viszont nem állt az anyag elején… soroljam?

Szép időszak volt, örülök, hogy részese lehettem. Isten éltessen, Péter!

Hírt ír(t)unk Szolnokon

anyagból hírt kellett írni. Téged azért rá lehetett venni, ilyen „alantas” munkára is. Míg mások tiltakoztak, nem is maradtak a pályán. A Peták-istálló, az akkori legendás csapat erőssége volt a műhelymunka, a tanulás. Te is így kerültél később Egerbe, ahol tanári diplomát szereztél, és néhány év múlva örömmel láttalak viszont a tv képernyőjén, mint bősz

Szabó Margit

K

edves Péter! Emlékszel még a kérdéssorra, valahogy így szólt: milyen kérdésre kell választ adni egy hírnek?. Mi? Esetünkben ki, azaz Te Cziráki Péter 60 éves lettél. A Hol kérdésre nehéz a válasz. Nem tudom, hol vagy most. Talán Szolnokon, szülővárosodban.

Amikor Gulyás Erika felhívott a hírrel, hogy köszöntésedre készülnek, meglepődtem és rögtön hitetlenkedetem. Már 60? Erika megerősítette: igen.

Hitelesség rendben.

Aztán elkezdtem a fejem törni: mit is írjak rólad, neked?

Tényleg úgy érzed, hogy fontos dolgokat hallottál tőlem, az újságírás alapját, a hírszerkesztést illetően? Ennek örülök. Én csak tovább adtam azt, amit a Bródy Sándor utca 5-7-ben hallottam a vérprofiktől, a Magyar Rádió akkori hírszerkesztőitől.

Bármilyen hihetetlen, de az alfa a BBC volt már akkor is. A legendás elnök, Hárs elvtárs, a „nem hazudunk” elv szem előtt tartásával irányította az intézményt, ide értve az akkor még meglévő vidéki stúdiókat. Köztük az azóta megszűnt szolnokit is, a mi közös munkahelyünket. Az épület még talán megvan a Kolozsvári utcában, de a hajdani 222 méteres középhullám helyén most a Dankó Rádió szól.

Az 1970.es években, amikor a pályádat kezdted, a napi egyórás műsor 18 órakor az Alföldi Krónikával - mi mással kezdődött. És jöttek a hírek, ahogy néhai Hollosi Frigyes (nekünk Frici, Fridolin) és Szalóki Jutka felolvasta. Nekik, illetve a napos szerkesztőnek kellett szállítani a hírcsokrot.

Akkor még hol volt az internet, vezetékes telefon is alig, a technikai csúcs a telexben teljesedett ki. Érkezetek is az eseménynek hitt információk a Bács- Kiskun, Békés, Csongrád, Heves, Nógrád és Pest megyei távirati irodánál dolgozó munkatársaktól. Csak éppen nehezen lehetett azokat felolvasni, ezért is volt szükség hírszerkesztőkre. A faramuci, felolvasva szinte érthetetlen mti-s nyelvet kellett az élő beszédhez hasonlítóvá alakítani.

Afféle újdondász, mint te is, aki az ide nekem az oroszlánt céltkizéssel készültél a pályára, nem volt túlságos lelkes a fel-

Bármilyen hihetetlen, de az alfa a BBC volt már akkor is

Innen szólt a rádió

adattól. Ennyi idő távlatából részben igazad volt. De csak részben, hiszen a mai napig is az újságírás alapja a hír, még akkor is, ha a klasszikus BBCs Híradót alig lehet látni, hallani. Felgyorsult, alaposan felfordult világunkban - és ez érvényes a médiára is -, minden megváltozott.

Azért talán még nosztalgiázni lehet. Emlékszem, ahogy próbáltad magad fegyelmezni, hogy megcsináld a nem-szeretem munkát, kész legyen a hírcsokor. És az ifjonti lelkesedésből futotta erődből egy-egy komolyabb munkára, riportra is.

A neheze akkor jött, amikor az 3-4 perces magnóra rögzített

környezetvédő sportembert. Jókor ismerted fel a Neked való feladatot, még akkor is, ha most a csikó nem a legjobban fut.

Gondoltad volna, több mint négy évtizede, hogy egyszer te is nyugdíjas leszel? Ennek az időszaknak is megvan a szépsége. A mi történetünkben, bár már elég régen beszélgettünk, két közös pont van: a Varga Katalin Gimnázium és a szolnoki rádió. Örömmel emlékezem az ott töltött évekre és őszinte szívvel kívánok még sok boldog születésnapot: És azt, hogy legyen időnk egy jót beszélgetni közös dolgainkról.

Nem csak Péter, más sem kilincsel már

Az (érdek)házassági ajánlat és az igaz szerelem Kun Zsuzsa

Együtt Jucival a hegyen, vízen és Sólyomszigeten

Évekig dolgoztunk együtt a Napközben szerkesztőségében, ahogy beléptünk a szobába, Péter pontosan az ajtóval szemben ült. Az emlékezetem szerint legalábbis - ha az cserben hagy, bocsánat. A már nem éppen ifjú titán, üde, de nem egy szószátyár színfoltja volt az eleinte baráti, és békés társaságnak.

Jókat beszélgettünk, viccelődtünk, nevettünk… Ahogy telt az idő, időnként fura hangok ütötték fel a fejüket, főleg a vezetők körében, a mi jókedvünk aztán elillant, legalábbis már nem volt olyan látványos és hallható.

A mi Péterünk tapasztalt és rutinos róka lévén, hogy a fö-

lösleges vitákat elkerülje, Szitnyaival, Stefkával - akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy a politika szele nem vitorlázni viszi, hanem jobbra fújja őket, no és a többi gerinctelen alakkal, - ha csak tehette, nem

Döbbenten, azonnal nemet mondtam szóban, hanem levélben tárgyalt. „Hogy legyen nyoma, mindent dokumentálok”- ez volt az egyik szava járása, de volt még egy: „Nem azért ülünk itt, hogy szeressük egymást, azt

otthon kell, hanem hogy dolgozzunk.”

Aztán jóízűen eszegette a reggelijét, ami igencsak változatos volt. Éveken át tejföl és kifli. Amikor megláttam, az élettől is elment a kedvem. Értett hozzá, hogy visszahozza.

Egyszer, éppen magányos voltam, elhagyott egy szemétláda, amit aztán egy közös autós utazásunkon a hátsó ülésről el is zokogtam neki. No de nem akkor és ott, hanem később bent a Napközbenben, egy váratlan pillanatban megkérdezte, nem akarok-e a felesége lenni? Hát ezen úgy megdöbbentem, hogy azonnal nemet mondtam. De azért bátortalanul megkérdeztem, hogy ez vajon hogy jutott eszébe? Barna

nagy szemeivel rám nézett, nem volt vicces kedvében, tehát tudtam, komolyan beszél, ezt mondta: építkezem, ha van feleségem és vállalnánk gyereket, gyerekeket, szocpolt is kapnék, ami jól jönne, mert be tudnám fejezni a házat.

Akkor nem volt igazán szimpatikus ez a leánykérés, de később megbántam a nemet. Ha még egyszer bepróbálkozna, bár szülni már nem tudok, éltes koromra való tekintettel, és igaz, férjnél is vagyok, mégis rögvest igent mondanék. Azt sem bánnám, ha Juci is velünk élne, nagyon megszerettem, szerintem jól meglennénk hármasban. No és a kutyák. Macska kizárva, attól megfulladok.

Isten éltessen!