2013. május 18., szombat 140. ÉVFOLYAM 115. SZÁM WWW.NEPSZAVA.HU NEPSZAVA@NEPSZAVA.HU
Ára:
185 forint
KÜLÖnSZÁM Barátságból sosem elég, indulhat a karaván
Hatvan év, az hatvan év Veress Tibor
B
ulgakov szerint minden keleti vallásban van legalább egy leány, aki valamilyen istenséget szül, s aki aztán megváltja a világot. Hogy így van-e, vagy sem, ha majd kiléptünk az időből és összetalálkozunk, már tudni fogjuk a választ. E pillanatban azonban visszaugrunk úgy 35 évet és üldögélünk a MÚOSZ iskolájában, mi vagyunk ott, meg az a néhány eszement újságíróiskolás, akik erről mit sem tudván, meg akarjuk váltani a világot. Csak még nem tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá. Komoly szakmai identitásvitát élünk szinte naponta. Ha az ember 24 éves, ez talán még elnézhető neki. Kész céllal csak egy rendelkezett közülünk: Focikám. Ahogyan az édesanyja szólította Pétert. El akart menni Amerikába, de hogy ez mikor, és hogy jutott az eszébe, azt ott akkor senki nem tudta közülünk. Focikám tehát klubot szervezett. Utazó klubot. Fel-feldobta a témát, figyelte, ki hogyan reagál és aztán lépett egyet a képzeletbeli sakktáblán. Úgy beszélt, olyan nagyvonalúan, mintha pesti vagány csávó lett volna. Pedig csak Szolnokról, meg Egerből jött. Akadtak, akik fel akartak kerülni erre a sakkmezőre, de nem fértek át a tű fokán és voltak, akiket a cél távolsága és az ismeretlensége tartott vis�sza. Egyik ilyen világfelfedező elméleti diskurzus alkalmával, mikor már a hazai összes prot és kontrát az akkori újságírói érvényesülésünkkel és holmi küldetéstudattal kapcsolatban átrágtuk, azt mondta „Csibém”, az egyik tehetséges hórihorgas firkásztanonc-társunk, hogy hiába minden. Mi, vidékiek maraduk, mert bemenvén egy pesti étterembe, anélkül, hogy tudnánk róla, a pincér is látja rajtunk már a jó napot felénél,
A barátság az óceánon túl is járt
hogy ezek itt tanyasiak és úgy is bánik velünk. Még hogy Amerika! Mi ezt egyszerűen nem hittük. Minél több nemet és értetlenkedést tapasztaltunk, annál inkább nőtt az elhatározás. Már a diplomát is megkaptuk, amikor egyértelművé vált, hogy ezt bizony nekünk kell megszervezni. És ne-
Mennyi is?
hezebb lesz, mint előszörre látszott. Fogalmam sincs, akkor sem volt, miért mondtam igent Focikám-Péter kérdésére. Talán azért, mert ilyen még nem volt. És akkor az egyik pillanatban a Hold kitekintett a Házból, a Mars és a Jupiter együttállása kedvező volt, és bumm! Eldöntetett.
De még nem tudtuk, tudunke együtt kanasztázni? Tudtunk. Évek múlva fedeztük fel, hogy akárhányszor osztottunk, mindig egymás ellen játszottunk. Nem tudtuk, tudunk-e síelni? Tudtunk. Nem tudtuk, tudunk-e normálisan vitatkozni? Nem tudtunk. Nem tudtuk, tudunk-e az autópá-
lyán tilosban pisilni? Nem tudtunk, mert nem álltam meg. Persze nem volt igazam, de ezt sem tudtam. Nem tudtuk, befér-e Péter összes cucca az én Trabantomba, sílécestől, bőröndöstől és még három ember? Belefér. Nem tudtuk, bírja-e a Trabant a Parlamentig, ahová ezzel a munícióval érkeztünk tárgyalásra Marika nénihez. Bírta. Vajon, tudunk-e fapofával orvosi papírt kérni olyan orvostól, aki sohasem látott bennünket, de azonnal kell a kintieknek? Vajon tudunk-e blöffölni, ha be akarunk menni a BVSC uszodájába a 3-as bekötő útnál. Péter csak bedobta Peterdi Pál nevét – és már nyíltak is az ajtók, én meg csak néztem, miért nem mondta, hogy ismeri Peterdi Pált? „Mert nem ismerem!” – mondta Focikám. Én csak hüledeztem. Ma is csak sejtem, hogy ezeket az akciókat miért nem egyedül szervezte magának. Valaki mindig kellett, hogy asszisztáljon hozzá, hogy együtt főzzék ki a menetrendet. Én ettől kényelmesebb, de gyávább is voltam, a puritánságról és bizonyos fokú aszkétizmusról ne is essék szó. Még nem tudtuk, hogy a MÁV Szegedi vasutas laktanyájában Erika és Péter akkora párnacsatát vívtak, hogy kiszakadt a ciha és jaj volt nekünk. (Mert valami ismerősöm szerezte az olcsó szállást.) E nélkül pedig a JATE Latin-Amerika tanszékére be sem lehetett volna menni. Lassan-lassan megtudtuk, ki mire számíthat egymást illetően. És hátra volt még a nagy durranás a spanyol vizsga. Nem tudtuk, bírjuk-e? Bírtuk. A leckét megcsináljuk-e? Megcsináltuk. És nem tudtuk, a nagy, a vén rókák mit szólnak? Róbert László lett a kulcsfigura. Aki akkorra már elültetett minden maniókát, meglátogatott minden tisztelendőt és nemcsak hogy megjárta Perzsi-
át, de már vissza is jött és készséggel előlegezett egy bátraknak járó bizalmat nekünk és beajánlott bennünket. A szálak a hetedik mennyországba vezettek, de addig is a parlamentben, a Tájékoztatási Hivatalban fogadtak bennünket. Mintha csak Kolumbusz kilincselt volna Izabella királynénál. Ezekkel a közös tárgyalásokkal nemcsak az utat fejlesztettük, hanem a barátságot is kóstolgattuk. Valahogy ösztönösen. Az arab közmondás persze már ezer évek óta hirdeti a karavánhoz csatlakozók tanácsát. Először útitársat válassz, mielőtt nagy útra mégy. Még nem tudtuk, hogy Londonban kis híján az autópályán maradtunk egy durrdefekt miatt. Még nem tudtuk, hogy Mexikóban Pétert elsodorja a tömeg a metróban, hogy kicsitnagyon izguljunk, vajon megvár-e bennünket a panamai vicinális. Ó, adrenalin, ne hagyj el. Ez ám a barátságpróba! Amikor aztán az Azuero félszigeten karnevál táján már csak kék festékkel pingálják ki a turistát, vagy liszttel, esetleg a fején törik szét a nyers tojást, az hab a tortán, hogy úgy mondjam, Focikámat sem kímélték. Minden jó ember kapott valamit a disznóságból. De mi tudtuk, ezt mind csupa szeretetből teszik. Patrick, Jolanda néni és Pista bácsi kutyája persze ezt azonnal megérezte. Ő nem totojázott en�nyit. Hogy ki a barát, vagy ki nem az. Körbeszagolt mindkettőnket és attól fogva családtagok voltunk. Mintha csak ezért jöttünk volna. Egyébként meglehet, mert Pétert többször is rajtakaptam, amint társalgott vele, ahogyan a barátjával szokott az ember. Hát, így valahogy. Hatvan év, az hatvan év. Ebből harmincöt éve ismerem Pétert és azt mondom, amit az arabok, most már mehetünk a karavánnal.
Kerékpármúzeum Regensburgban Cziráki Péter jegyzete
Szép idők. Szép, új idők. A férfinak tartása van, a nőnek – mosolya. A férfitekintetben már ott a hit – a hit a Határtalanban. Ők a Nagy Csapat tagjai. Mert a Nagy Csapat tartja számon Eiffelt, Fordot, Benz, Verne és Dunlop Urakat, Lesseps Ferdinándot, a Lumiére, vagy a Wright fivéreket, és persze a többieket… a Névteleneket, akik épp úgy ismerték a lehetetlent… akik számára az álom maga volt a Terv. És a névtelen urak, a keménytekintetűek számára is az álom maga volt a másnapi valóság. Ők a Nagy Csapat. Most esetlen drótkeréken billegni, versengeni lóval, kocsival, versengeni múlttal – nem nevetség. Mindegy mivel, hogyan – de versengeni kell! Versenyre kelni a múlttal, de megnyerni a holnapot.
A Nagy Csapat meg két keréken egyensúlyoz, az esti gázlángnál áttételek, kis tengelyek rejtvénye felhőzi homlokukat, próbálkozik fával, bambusszal, vassal, beleadja álmait, töp-
reng erőkön, statikán, kényelmen. Születőben egy lehetetlen, mely már most is terv! Aztán a rozsda majd
megszépít mindent. Az oxid nem rombol, nemesít majd, és történelmet ír, melyben a határtalan, a végtelen, a lehetetlen – a tagadás – az a múlt idő… Jövő időben mindez már állítás. Ma még szabad a képzelet. Vonalat húzni téboly és tehetség közé képtelenség. Ma minden igaz lehet. A világ nemsokára felbolydul majd az álmok nyomán, de ma még nincs lehetetlen. Holnapra nem lesz majd józan ész. E tengernyi kacatot egy regensburgi családi ház zsúfolt szobáiban nem ízlés formázta. Azt mondják: kerékpár-múzeum. De ez nem igaz: itt nők kacér mosolya, férfias álmok, csökönyös álmok olvadtak az anyagba, egy nagy csapat álmai…