A játék sokrétű jelentése

Nem hangsúlyozhatjuk eléggé a spontán játék és a játék önmagában való élvezetének értékét. A játék egyszerűen az, amit a babák csinálnak! Már életük kezdetétől fogva szükségük van a játékra – mind velünk együtt, mind egyedül.

Mit értünk tehát a játék fogalmán? Játék minden olyan tevékenység, amit az anyák, az apák és más gondozók folytatnak, miközben a babával foglalkoznak. Például gondoljunk arra, amikor az újszülöttet a térdünkre fektetjük, és a szemébe nézünk. Felnéz ránk, és tekintetét a hangunk irányába fordítja, mert mozgatjuk a szánkat.

Néhány csecsemő már arra is képes, hogy „úgy tesz, mintha”. Hogyan? Néha megfigyelhetjük, hogy az egyik szeme nyitva van, a másik pedig csukva. Élénken figyeli a közvetlen környezetében zajló eseményeket, ugyanakkor nem árul el mindent , amit tud – és erre már az első napokban képes.

A baba játékkal fejezi ki, hogy jól érzi magát – és azt is, hogy jól érzi magát velünk! Miután megtanulta felismerni a hangunkat, az arcunkat és az érintésünket, amelyeket a kényelemhez társít, kisbabánk egyre jobban élvezi a játékot, sőt meg is jutalmaz minket – ránk mosolyog!

De miben is áll a játék jelentősége és fontossága? Játéktér

A játék az anya és a baba közötti térben játszódik, és kezdete az újszülöttkorig nyúlik vissza, amikor a baba még nincs tudatában annak, hogy ő az anyától különálló lény. Winnicott ezt a játékteret átmeneti térnek nevezi (1971). Az átmeneti tér a baba és az anya között a kreativitás színtere, ahol a játék zajlik.

A játék fejleszti a baba gondolkodását, és kiváló eszköze annak, hogy előmozdítsuk a baba fejlődését. A játék örömet okoz az anyának, az apának és azoknak az elsődleges gondozóknak is, akik sok időt töltenek a babával. Míg az anyákat gyakran úgy jellemezzük, hogy minden gondolatuk a csecsemő körül forog, az apákról azt mondhatnánk, hogy belefeledkeznek a babával való foglalkozásba (Ammaniti és

Trentini 2009, 541–542). Ők azok az apák, akik aktívan játszanak a kisbabával, és érzékenyek a baba gesztusai, sírása, gőgicsélése és testbeszéde által közvetített üzenetekre.

A játék jelentősége

Ahhoz, hogy megértsük a játék jelentőségét, fontos, hogy ismerjük azokat az izgalmas, belső mentális folyamatokat, amelyek a baba játékának hátterében állnak.

Nincs rá recept vagy előírás, egyszerűen csak pillantsunk be kisbabánk belső világába gondos megfigyeléssel. Ezt teszik a kutatók is a világ minden táján – alaposan megfigyelik a babákat. Szülőként mi is élvezhetjük a megfigyelést, és saját gyermekünk szakértőjévé válhatunk.

Nos, gondolkodtunk már azon, hogy miért játszanak a babák?

A baba a játék ismétlésén keresztül érti meg a tapasztalatait, pillanatnyi érzéseit és vágyait. Feldolgozza az élményeit, és – a játék kreativitása révén – átértékeli, fejleszti, módosítja és megszilárdítja a régi és az új ismereteit.

A játék többféle szerepet tölt be a babák életében:

• A játék közli, kifejezi és láthatóvá teszi a baba tapasztalatait.

• A játék bepillantást ad a baba erősségeibe és abba is, ami kihívást jelent számára.

• A játék megmutatja azt az örömöt és egyben komolyságot, amit a másokhoz való kapcsolódás jelent a baba számára.

• A játék segít a csecsemőnek abban, hogy megtanulja jól érezni magát, és megküzdjön a stresszel, a konfliktussal és a traumával.

• A játék előmozdítja a fejlődést, és lehetővé teszi, hogy a babák kipróbálják a felfedezés új lehetőségeit, valamint kifejezzék, ha túl sok inger éri őket.

A csecsemők azért játszanak, hogy tanuljanak, hogy mint azt a fenti bábjáték esetében láthattuk. Winnicott megállapítása szerint a játék jól tükrözi a csecsemőnek azt a képességét, hogy különbséget tesz aközött, ami még szórakoztató számára, és aközött, amit a külső valóság kínál. A csecsemő játék közben fokozatosan átdolgozza a világát!

Már a legfiatalabb csecsemők is a játék és más tapasztalatok útján alakítják énérzetüket a velünk való kapcsolatukban. A motoros képességek, a nyelv, az agyi, valamint a társas fejlődés mind a gyakorlás és az érés során gazdagodnak. A játék elősegíti a növekedést, és segít a csecsemőknek, hogy felkészüljenek jövőbeli képességeik elsajátítására, valamint az új fejlődési szakaszokban várható kihívásokra. Még a saját és anyjuk testével való legkorábbi ismerkedés is a játék részét képezi.

A csecsemőkori tevékenységek örömet nyújtanak, miközben segítik a kezdeti tájékozódást a világban (Solnit, Cohen és Neubauer 1993), és a kisbabák rajtuk keresztül szereznek tapasztalatot az én és nem én különbségéről.

A szülők és a játék

Azzal, ahogy a baba körüli teendőket végezzük, segíthetjük és tágíthatjuk a csecsemő játéktevékenységét.

Fontos, hogy a szülők rendelkezzenek a regresszió képességével, azaz legyenek képesek gyermekké válni annak érdekében, hogy jobban megértsék csecsemőjük fejlődési szakaszait. Ez lehetővé teszi mind a szülő, mind a baba kreativitásának kibontakozását.

Mahon a The Many Meanings of Play: A Psychoanalytic Perspective [A játék sokrétű jelentése: Pszichoanalitikus perspektíva] című könyvében azt írja: „Ahhoz, hogy a szülő empatikus és hatékony gondozója legyen a babájának a fejlődési ciklusok során, fel kell élesztenie azt a játékos oldalát, akit felnőtt szerepei, gondolkodásmódja és viselkedése érdekében háttérbe szorított magában.” (1993, 231)

A kreatív szülői játékosság alapvető fontosságú a baba fejlődése szempontjából. Lehet, hogy újra gyereknek fogjuk érezni magunkat, de a babánknak éppen erre van szüksége ahhoz, hogy játsszunk vele, és megértsük a világát.

Átmeneti tárgyak

A szülők gyakran tapasztalják, hogy bizonyos tárgyak megnyugtatják a kisbabájukat, amikor nézelődnek, aludni készülnek vagy játszanak. Ezeket a tárgyakat átmeneti tárgyaknak nevezzük. Fontos, hogy a szülő megértse ezeknek a tárgyaknak a jelentőségét, miközben gyermekével játszik.

A szülők játékban való részvételének izgalmas témája… az első „nem én” tárgy, amely lehet a csecsemő saját ujja, egy takaró széle, egy játék vagy egy baba, amit az anya kínál megnyugtatásul. A csecsemő olyan tárgyakat kezd használni, amelyek nem a saját testéhez tartoznak, ugyanakkor még nem tekinti azokat a külső valóság részének. Winnicott átmeneti tárgynak nevezte ezeket a tárgyakat. (Ritvo 1993, 235)

Más szóval a fejlődő csecsemő felismeri, hogy anya és apa nem mindig elérhető, ezért egy átmeneti megnyugtató tárgyhoz kezd kötődni mint helyettesítő eszközhöz. Ezt nem tekinti sem belső, sem külső tárgynak, inkább egyfajta köztes vagy közvetítő szerepe van számára. A szüleihez hasonlóan a tárgy is vigaszt nyújt – különösen akkor, amikor a baba frusztrált, beteg, fáradt, új területeket fedez fel, vagy bármilyen változás zajlik az életében. Ez a tárgy azért olyan különleges, mert a csecsemő irányítása alatt áll. Kettő- és ötéves kor között önként lemond majd róla, de ez többnyire csak akkor történik meg, ha az átmeneti tárgy eltűnik, szétesik vagy más módon elérhetetlenné válik. Az átmeneti tárgy enyhíti az anyától való távollét okozta szeparációs szorongást. (Lásd a tizenkettedik hónapról szóló fejezetet.)

Ritvo megállapítja, hogy az átmeneti tárgyak olyan egyszerű dolgok lehetnek, mint egy takaró szaténszéle, egy játék mackó, egy pelenka, egy kendő vagy bármi más, ami az anyát képviseli a távollétében. Ezek az átmeneti tárgyak segítik a csecsemőt annak megértésében, hogy az anya különbözik tőle, ugyanakkor belső világának is részét képezi. A csecsemő fejlődését nagyban elősegíti, ha az anya megérti és támogatja csecsemője kötődését az átmeneti tárgyhoz (ami körülbelül a kilencedik hónapra alakul ki).

Hangolódjunk rá csecsmőnk ritmusára

Miközben a csecsemővel való játék közben „belenövünk” szülői szerepünkbe, fontos, hogy türelmesek és nyugodtak maradjunk, függetlenül attól, hogy a baba éppen négy vagy nyolc hónapos. A baba megérzi, hogy szánunk-e rá időt, és türelemmel fordulunk-e hozzá. Bármennyire is elfoglaltak vagyunk vagy sietünk, abban a néhány percben, ami rendelkezésükre áll, nyugodtak és kiegyensúlyozottak lehetünk.

A nyugodt hozzáállást néha könnyebb javasolni, mint megvalósítani, mégis próbáljunk ráhangolódni a csecsemő érzelmi tónusára. Hajlamosak vagyunk arra, hogy azt hisszük, a csecsemő érzelmi állapota olyan, mint a miénk. De felnőttként nekünk kell azonosulnunk a csecsemőnkkel játék közben – hogy érezze, megértjük őt úgy, ahogy van. Hogyan tegyük ezt? Segít, ha beszélünk hozzá, mert a csecsemő felismeri az anya hangját, és rezonál az arckifejezésére, a hangszínére, a beszédritmusára. Legjobb, ha a játék során a szül ő nem kihívást, hanem érzelmi melegséget közvetít a csecsemő felé. Fontos, hogy tudatában legyünk saját lelkiállapotunknak – legyen az akár melegség, ingerültség, harag vagy kimerültség. Ezek az érzések meghatározzák, hogy mennyire tudunk ráhangolódni a baba érzelmi állapotára. Ahogy fentebb említettük, tegyünk meg mindent azért, hogy felvegyük a baba ritmusát, miközben etetjük, tisztába tesszük vagy játszunk vele.

Egyes szülők – jellemző en az els ő gyermek szülei –érthetően aggódnak, amikor először tapasztalják, milyen a valóságban egy pici baba. A babák és szüleik azonban, ha kellő en türelmesek és figyelmesek, lassan megtanulnak alkalmazkodni egymás ritmusához és tempójához.

Hogyan lesz igazán tudatában egy anya a babájának?

Úgy, hogy megfigyeli, hogyan fogadja be csecsemője az információt, és hogyan reagál a szenzoros, érzékszervi ingerekre – a hangokra, az érintésekre, az illatokra és a látványra. Továbbá megtanul ráhangolódni a baba érzelmi tónusára a kapcsolódás szándékával, ami segít a babának a bevonódásban. Az anya testének látványa, hangja, illata, tapintása és mozgása fontos szerepet játszik abban, hogy az anya aktívan elősegítse a csecsemő fejlődését. Ez időt, türelmet és rengeteg ismétlést igényel. Az anyák megfigyelhetik és kipróbálhatják a csecsemőhöz való kapcsolódás különböző formáit, miközben finomra hangolják saját megközelítési módjukat a játék segítségével.

Hogyan reagál babánk az érzékszervi ingerekre?

Az anya a baba életének első heteiben kezdi megtanulni, hogyan reagál csecsemője a különböző szenzoros, érzékszervi ingerekre – a látványra, a hangokra, az illatokra és az érintésre. Felfedezi, hogy kisbabája miként reagál a zajokra, és a hangosabb vagy a halkabb hangokat részesíti-e előnyben. Vannak babák, akik megijednek az erősebb hangoktól, mások egyszer űen nem reagálnak a halk hangokra. Az anya azt is megfigyeli, hogy kisbabája az erős vagy a lágy fényeket kedveli-e jobban.

Amikor a babánk teljesen éber, előnyben részesíti, ha az őt körülvevő világ ingerekben gazdag, vagy jobban érzi magát, ha kevesebb inger éri? Szereti-e, ha élénkebben, nagy kézmozdulatokkal fordulunk felé? Felkeltik-e a figyelmét az er ő s színek és apró részletek, miközben kíváncsian néz körül? Vagy jobban szereti az egyszer ű, lassú mozdulatokat az összetett és gyors ingerekkel szemben? Ha alaposan megfigyeljük a kisbabánkat, észre fogjuk venni a különbséget.

Figyeljük meg, hogyan reagál a baba az érintésre. Lehet, hogy vágyik az érintésre, de az is lehet, hogy kerüli a testi közelséget. Az ingerlékenyebb, érzékenyebb baba talán jobban vágyik az érintésre. Egy másik csecsemő a finomabb csiklandozást kedveli, és csak később szereti meg a „gyömöszölést”, amikor nagyobb lesz.

Ellazul a babánk, ha gyengéden megérintjük a kezét vagy a vállát? Esetleg megfeszíti magát, ha túl gyorsan közeledünk hozzá, és nyugtalanná válik vagy meglepődik egy gyors, könnyed érintést ől? Az a csecsemő, aki nem szereti a könnyed érintést, talán a szorosabb ölelést kedveli, például egy meleg mackóölelést. S őt, éppen annak a csecsemőnek lehet a leginkább szüksége az érintésre, aki nehezebben reagál rá. Ezek mind olyan egyedi sajátosságok, amelyeket a csecsemővel való foglalkozás során megfigyelhetünk.

Ne támasszunk elvárásokat a csecsemővel szemben az első tizenkét hónapban. Az érzékszervek fejlődése során a gyermek lehet hiperreaktív (nagyon érzékeny) vagy hiporeaktív (kevésbé érzékeny), illetve egy adott ingert jobban kedvelhet egy másiknál. Kisbabánk hiper- vagy hiposzenzitív egy bizonyos ingerre, például fényre, hangra, ízre, tapintásra, mozgásra vagy illatra? Babánk keresi vagy inkább kerüli a mozgásos ingereket? A csecsemő azzal is kifejezi a szükségleteit, ahogyan az ujjait és a lábujjait a szájába veszi, de azzal is jelez, hogy ellazítja vagy megfeszíti az izmait. Ha megfigyeljük, hogyan reagál babánk a világra, útmutatást kapunk arra nézve, hogy mit szeret vagy mire van szüksége.

Egyes babák keresik a mozgásos ingereket, mások könnyebben megriadnak. Kisbabánk szenzoros reakciói jelzik, hogy testi felépítése milyen szerepet fog betölteni a játék során. Egy élénkebb felnőtt túlterhelheti a csecsemőt. Ezzel szemben az a csecsemő, aki kevésbé fogékony az érzékszervi benyomásokra, talán nem reagál a csendes, szelíd anya szavára, aki halkan beszél. Az alulreagáló babának arra van szüksége, hogy a szülő energikusabban, élénkebben beszéljen hozzá, hogy felélénkítse a gyermeket, és bevonja őt a játékba.

Ha megpróbálunk a baba minden érzékszervén keresztül kapcsolatot teremteni vele, azzal erősíthetjük a csecsemő biztonságérzetét. Ez az öröm és intimitás érzésével tölti el mind az anyát, mind a csecsemőt, és meleg, szeretetteljes kapcsolatot teremt köztük.

Korábban említettük azt az alapelvet, hogy az anyának nemcsak a baba érzékszervi ingereire (látvány, hang, illatok és érintés) kell figyelnie, hanem a gyermek tempójára is. Egyes babáknál – még ha keresik is az ingereket tovább tart, míg kötődni kezdenek, míg mások gyorsan alakítanak ki kapcsolatot. Vannak babák, akiknél hosz- szabb ideig tart, amíg felveszik a szemkontaktust az édesanyjukkal. Egy négy hónapos csecsemőnek öt másodperc helyett húsz vagy akár harminc másodpercbe is kerülhet, amíg ráhangolódik anyjára. Ha az anya tizenöt másodperc után feladná a próbálkozást, talán soha nem fedezné fel kisbabája ráhangolódási képességét (Greenspan 1997). Ez a kétirányú kommunikáció fárasztónak t ű nhet, de könnyen fölvehetjük a baba ritmusát, ha örömmel és lelkesen figyeljük, ahogy játszik – néhány próbálkozás után belejövünk. Legyünk türelmesek magunkkal és a kisbabánkkal is.

Kommunikáció a kisbabával

A játék alapvetően kétirányú kommunikációt feltételez. Az érzelmi gesztusokkal való kísérletezés – amikor rámosolyogunk a mosolygó babára, vagy ráncoljuk a homlokunkat a homlokát ráncoló babára nézve – sok anya számára természetes, mások ugyanezt gyakorlás útján tanulják meg.

A csecsemők az arckifejezésükkel, kezük és karjuk mozgatásával, testtartásukkal és lassú vagy izgatott hangadással fejezik ki az érzelmeiket. Figyeljünk oda a baba jelzéseire, nézzünk a szemébe, és hagyjuk vagy bátorításuk, hogy viszonozza a tekintetünket, ami szintén kétirányú kommunikáció az arckifejezésen keresztül.

A kommunikáció finom mozzanatainak tudatosítása segíti a babára való ráhangolódást, és elősegíti a korai kötődés kialakulását. Alapvető szabály azonban, hogy hagyjuk meg kisbabánknak a vezető szerepet – ő a főnök!

Játsszunk a kisbabánkkal!

Greenspan (1997) szerint az anyának kell alkalmazkodnia a babához, és a csecsemő reakciójától függően élénkíthet vagy lassíthat a tempón. Fontos, hogy tudjuk, mikor jobb, ha nem avatkozunk közbe, és mikor van szükség bátorításra. Ezt úgy tanulhatjuk meg, ha megfigyeljük a fejlődő csecsemő reakcióit.

A könyvben található javaslatok, melyek segítségével az anyák együtt változhatnak a babájukkal – már a várandóssággal kezdődően –, további betekintést és biztatást nyújtanak ahhoz, hogy megfigyeljük babánk reakcióit.

Először is gondoljunk az anyák lenyűgöző hormonális és neurokémiai rendszerére, amely felkészíti őket a szülői szerepre. Már a terhesség alatt olyan változások mennek végbe az anya agyában, amelyek lehetővé teszik, hogy kezdettől fogva érzékenyen reagáljon az újszülöttre. Segít, ha megértjük, hogy az anyai viselkedést több hormonális és neurokémiai rendszer együttműködése szabályozza.

Vagyis a női agy különösen érzékenyen reagál a terhesség során bekövetkező változásokra. Különösen a vazopresz- szin és az oxitocin hormonok (Insel és Young 2001) serkentik az anya és a csecsemő közötti kötődést.

A hormonok mellett az idegrendszerre ható egyéb kémiai anyagok is szerepet játszanak az anyai reakciók kiváltásában. Az endorfinok például felkészítik az anyát

Az első hónap

A baba keresi az ingereket

Mit mondanak a kutatók az egy hónapos csecsemőről?

Régen azt hitték, hogy az újszülött nem képes megkülönböztetni egyik dolgot a másiktól. Úgy gondolták, hogy nem tud különbséget tenni a külső tárgyak és a saját teste között, és tapasztalatában a környezete nem különül el önmagától. Ha ez igaz lenne, akkor hogy felelnénk erre a kérdésre: „A baba vajon saját maga részeként érzékeli az anyai mellet?”

A csecsemőkor korai kutatói, például René Spitz

(1965) úgy vélték, hogy az első hetekben a külvilág gyakorlatilag nem létezik az újszülöttek számára. Ma már ezt a feltevést megkérdőjelezzük. A legújabb kutatások kimutatták, hogy a csecsemők születésüktől kezdve képesek az elsődleges társas kapcsolódásra (Beebe 2014). Ez azt jelenti, hogy a baba születésétől kezdve kapcsolatot akar teremteni az anyával – önnel, az elsődleges gondozójával!

Néhány kutató, például Meltzoff (1990), kísérletek során felfedezte, hogy „az újszülöttek már negyvenkét perccel a születésük után képesek utánozni mások arckifejezéseit”

(Beebe, Cohen és Lachmannn 2016, 13). El tudjuk ezt képzelni? Mindössze negyvenkét perccel a születés után a csecsemő utánozni akar minket! Vajon hogy jutottak a kutatók erre a bámulatos felfedezésre?

Megfigyelték, hogy az újszülöttek viselkedése hasonlóságot – a kutatók kifejezésével: megfelelést – mutat azzal a viselkedéssel, amit a kísérletvezetőnél látnak. Például a kísérletvezető kinyitja a száját, majd kinyújtja a nyelvét. Az újszülött körülbelül egy percig figyeli a kísérletvezetőt, miközben cumi van a szájában, majd miután a cumit kivették a szájából, a baba arckifejezése szép lassan a kísérletvezető arcmozgásához idomul, és fokozatosan utánozni kezdi azt, amit lát (13–14).

Azt is többször megfigyelték, hogy az újszülöttek kezdettől fogva természetes módon keresik az ingereket. Erre utal a kereső- és a szopóreflex, valamint az, ahogy az újszülöttek az anya testéhez simulnak, és szemükkel követik a mozgó tárgyakat. A legizgalmasabb mozgó tárgy, amit követnek, természetesen a mi arcunk, azaz a szülő arca.

Amikor a baba minket néz, láthatjuk, hogy nagyra nyitja a szemét, és arcán finom mimikai változások suhannak át. A kicsi keresi, sőt kezdeményezi a társas kapcsolatot az anyával. De előfordulhat, hogy az arcunkon látott szociális ingerek mértékét finomítanunk kell, hogy ne