Nőnapi tanácsok nem csak nőnapra

Nőket kérdeztünk arról, mit tehetünk a hétköznapokban a női esélyegyenlőség érdekében. Mindezt a nemzetközi nőnap, március 8. alkalmából. Ha azt gondolnánk, jól állunk, gondoljunk arra, hogy átlagosan tizenhét százalék a foglalkoztatási esélyegyenlőtlenség a nők hátrányára Romániában. Szép szokás virággal kedveskedni a nőismerősöknek, családtagoknak, barátoknak, kollégáknak, de mit tehetünk értük a nemes gesztuson túl? Elmondják ők.

A válaszadók közül többen hívták fel a figyelmet a női, gondoskodó munka alulértékelésére és egyenlőtlen megosztására. Csilla, nyugdíjas textilmérnök, kérdésünkre a következőt válaszolta: „a női erényeket mint elfogadás, ápolás, növelés, megértés kellene megbecsültebbé tenni. A női típusú teremtést, alkotást, fenntartást. Az az igazság, hogy sok nő kényszerül arra, hogy úgy legyen egyenlő, hogy keményebb legyen maguknál a férfiaknál is. Tulajdonképp nem a karrier lehetősége hiányzik, hanem hogy értékeljük ezeket a gondoskodó munkákat”.

A gondoskodó munka jelentőségére hívta fel figyelmünket Fruzsina, irodalom szakos doktorandusz is, kiegészítve a házimunka egyenlő megosztásának szükségességével, amely „az összes ilyen nem fizetett, de a család vagy a kisebb közösség működéséhez elengedhetetlen gondoskodó munka egyenlő elosztására való odafigyelést jelenti. A mosogatáson, a főzésen, a mosáson, takarításon kívül a családtagokkal való kapcsolattartást, az ajándékok beszerzését karácsonykor, az

időmenedzselést vagy a bevásárlást jellemzően a nők feladatának tekintjük, és gyakran egyik félben sem merül fel, hogy ez valóban munka lenne”. Ha ezen változtatni szeretnénk, bizony a gondoskodó, érzelmi munkákkal szembeni megítélésünkön is változtatni kellene oly módon, hogy azt a háztartás minden tagja saját feladatának tekintse.

Többen megjegyezték, hogy sok probléma ered a hétköznapi kommunikációs helyzetekből is, amelyeket gyakran elhallgatás, egymás szavába vágás és figyelmetlenség ural. Orsolya szerint, aki fordítóként dolgozik, „a nők sokszor nem mondhatják ki azt, ami zavarja őket, mert egyes témák tabunak számítanak, illetve már a kislányokat is arra nevelik, hogy legyenek csendesek, szófogadóak, alkalmazkodók. Ez természetesen a férfiaknak is ugyanolyan rossz az olyan előítéletek miatt, miszerint egy »igazi férfi« nem kesereg, nem panaszkodik, így sok sérelem feldolgozatlan marad”. Megoldásként a transzparens, őszinte kommunikációt ajánlja, amely kapcsolatainkat egészségesebbé tenné, és a nemek közötti egyenlőség felé is egy lépés, ha mindenki minden témában, minden környezetben szót kaphat, és odafigyel másokra.

Kincső szerkesztőként gyakran megtapasztalta, hogy a munkahelyi vagy csoportos megbeszélések során könnyen elszabadulhatnak az indulatok, amelyek feloldásának terhe gyakran a csapat nőtagjaira hárul, ezért azt javasolja, használjuk a facilitálás eszköztárát ilyen esetekben. „A facilitátor egyik dolga, hogy, ha valakit félbeszakítanak, udvariasan figyelmeztesse a közbeszólót. Ezt elkezdtem a személyes kapcsolataimban is alkalmazni, több-kevesebb sikerrel: egy parázs vitát, de egyszerű egyeztetést is nyugodtabbá, alaposabbá tesz, ha jelzem/jelzi a másik, hogy »várj, nem mondtam végig«”. Dóra, aki ökológusként dolgozik, hozzáteszi, hogy fontos lenne, hogy „ugyanolyan súllyal vegyék figyelembe a véleményünket, mint a férfiakét... Ezt már nagyon kicsi korban

tudatosítani lehet a gyerekekben, az »úgy futsz, mint egy lány« jellegű beszólások elcsitításával”.

Végül többen megjegyezték, hogy a nők egymást is erősíthetik, például a programozó Zsófi szerint „a

Március 8. története A 19. századi, munkásmozgalmi eredetű nemzetközi nőnap célkitűzése nem kevesebb volt, mint a női munkások érdekképviselete, az anyák és gyermekeiknek védelme, a női választójog és egyenjogúság, illetve a nemzetközi béke. A 19–21. századi nőmozgalmak alapvető állampolgári jogok figyelembe vételére hívták fel a figyelmet, amelyek megléte ma természetesnek tűnhet. Éppen ezért tekinthetünk úgy a nemzetközi nőnapra, mint egy felhívásra, amely a nemek közti egyenlőtlenségek és elnyomás olyan hétköznapi formáira hívja fel figyelmünket, amelyeket hajlamosak vagyunk a mai napig természetesnek vagy megszokottnak tekinteni.

nőiesség nagy erőfeszítést igénylő rését gyakorló emberek komolyan vevése. Hiszen a klasszikus »vagy sminkelsz, vagy okos vagy« felosztás nagy terhet jelent azoknak, akik közben az »ápolt külső« elvárás nyomása alatt cselekszenek.” Zsófi szerint sokkal könnyebb lenne ezeket az elvárásokat a helyükön kezelni, ha közben odafigyelnénk arra, hogy ezeket ne várjuk el, ne ez alapján ítéljük meg nőtársainkat. A nők közti szolidaritás szükségességére hívja fel a figyelmet Hanga is, és javasolja, hogy „a hétköznapokban támogassuk a kislányokat és fiatal nő

ket, motiváljuk őket, hogy higgyenek képességeikben, erejükben, tudásukban, tegyük szóvá, ha igazságtalanságot, visszaélést tapasztalunk, szóljunk közbe, ha bántalmazás tanúi vagyunk. Ezzel szeretettel és bátorsággal mutassunk példát a kisfiúknak, férfiaknak is”. Edina, aki óvópedagógusként dolgozik, arra is kitér, hogy „értékeljük egymás törekvéseit, örüljünk egymás sikereinek”. E cikk végszavát is tőle idézzük, egész évre szóló március 8-i jó tanácsként: „ha március 8-án találkozol egy nővel, mosolyogj, és gondolj rá a szövetségesedként!”.

„A konzulátus nemcsak úgy él már az emberek tudatában, mint egy hivatal, ahol különböző dolgokat szükséges intézni, hanem úgy, mint egy közösségi tér, ahol kulturális események zajlanak” – mesélte Magyarország kolozsvári főkonzulja, Mile Lajos. Amellett, hogy egy másfajta hivatalt épít, szereti a CFR-meccseket, és románul tanul. Szívügye a kolozsvári kulturális élet, ezért is pezseg egyre gyakrabban a konzulátus rendezvényterme az eseményektől. Konzulátusból közösségi tér

– Milyen Kolozsváron élni Budapest után? Megszokta?

– Nem vagyok budapesti, így furcsa, hármas összehasonlításban fogom körülírni a különbségeket. Bár két ciklus alatt is Budapesten éltem, a magyarországi főváros csak ideiglenes állomása volt az életemnek. Valójában Miskolc mellett lakom egy kis faluban, és nem vágytam soha arra, hogy budapesti legyek. Az ott tartózkodásomat leginkább a politikai tevékenység kötötte le, de az bizonyos, hogy kulturálisan kiemelkedő helyszín, így izgalmas volt a fővárosi létem. Életformaként azonban túlságosan nyüzsgőnek találtam. Az otthonom ehhez képest teljesen más: egy nyugodt, csendes kis falu, eltérő aurával és élethelyzettel. Ott közel élnek egymáshoz az emberek, odafigyelnek, segítik a másikat, alkalomadtán még egymás virágait is meglocsolják a szomszédok. Egyszóval megvannak a közös szokásaink a nyugodt és barátságos hangulatú létezésben. E két élettérhez viszonyítva Kolozsvár köztes pont: hasonlít Budapestre, hiszen esetében is fővárosról beszélhetünk, méghozzá Erdély fővárosáról, így a nagyvárosi életforma Kolozsvár sajátja is. Emellett olyan sajátosságokkal rendelkezik, amelyek az erdélyi környezet okán, a történelem és a kulturális hagyományok miatt jöttek létre, és ez másfajta színt ad a kincses városnak: a kulturális kisugárzása másabb, mint Budapesté. Nem szegényesebb a felhozatal, sőt az irodalmi, a képzőművészeti vagy a zenei élete is rokonítható a magyar fővároséval. Csupán nem akkora méretű, így rendszeresen találkozhatnak az emberek: felismerik egymást az utcán vagy a különböző eseményeken, nem beszélve arról, hogy könnyebben beszélgetésbe elegyednek. A közösségi élmény meghittebb terepét adja tehát a kincses város, és ez számomra szinte ideális, mert megvannak benne a nagyvárosi jellemzők, ugyanakkor a kisebb közösségek, és az egymáshoz való kötődések is fellelhetőek benne.

– Jó hallani, hogy ennyire megkedvelte Kolozsvárt! Hova szokott járni?

– A szabadidős tevékenységeim gyakorta a hivatali feladataimat is jelentik, de ezek mellett néha el szoktam járni horgászni, pingpongozni, CFR-meccsekre is nagyon szívesen megyek ki, és olvasok, amennyit csak bírok. Otthon érzem magam Kolozsváron, próbálok olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek a kedvemre valók. – „Az együttélés kereteit a történelem alakítja, ám tőlünk is függ, hogy miként töltjük meg ezeket, milyen minőségű életet élünk” – nyilatkozta kinevezésekor. Ön személy szerint hogy kóstolt bele az együttélésbe? Lettek román barátai, ismerősei?

– Elég könnyen feltalálom magam, közvetlen természetű vagyok, nem szeretem a hivatali gőgöt, és nem vagyok zárkózott sem. Vannak román barátaim, Marius Tabacu műfordítóval és Lucian Nastasă-Kovács történésszel szinte meghitt baráti viszonyt ápolunk.

Igyekeztem a főkonzulátus légkörét is úgy alakítani, hogy nyitottá váljon, és nagy örömömre szolgál, hogy a rendezvénytermünkben tartott különböző események iránt nagy az érdeklődés. Legyen szó felolvasóestről, kiállításról, könyvbemutatóról vagy irodalmi előadásról, nagy számban érkeznek hozzánk. Az egyéni felelősség és szerep – ami az idézett gondolatomban kirajzolódik (nem is emlékszem, hogy ilyen okosat mondtam) – voltaképpen a közösségformálás szempontjából valósul meg. Ugyanez tapasztalható az ügyfelekkel való bánásmódban is: megkövetelem, – bár tulajdonképpen nem is kell követelni, mert a kollégáim nagyon jól tudják –, hogy segítőkész, közvetlen modorral forduljanak az emberek felé. Nem akarjuk, hogy azt érezzék, egy tőlük idegen hivatalhoz érkeznek, hanem ellenkezőleg, úgy éljék meg, hogy emberek próbálnak segíteni egymásnak.

– Ha román barátokat is talált, akkor minden bizonnyal sikerült elsajátítania a nyelvet is. Miként tanulta meg a románt? Úgy tudom, még különórákra is járt...

– A nyelvtanulásnál kevés izgalmasabb dolog van. Én nyelvvizsgáztam is románból, és büszke vagyok magamra, mert sikeresen megszereztem a középfokú minősítést. A megértéssel nincsenek gondjaim, de a szókincsem továbbra is hiányos, hiszen a konzulátuson nem használjuk a román nyelvet egymás között, így a mindennapi életben nem vagyok rákényszerítve, hogy gyakoroljam. Román könyveket ugyan olvasok, és különböző intenzitással foglalkozom a nyelvtanulással, de nem vagyok azon a szinten, hogy elégedett legyek a tudásommal.

– Mik lehetnének a kolozsvári magyar közösség céljai a helyi magyarromán viszony kontextusában?

– Én kissé a kint és bent között rekedtem: nem mondhatom, hogy kívülálló vagyok, mert szorosan kö-

tődöm a kolozsvári magyar közösséghez, de azért egy kicsit távolabbinak számítok, mert nem közöttük nőttem fel, ennélfogva nehézkesen nyilatkozom a helyi magyar közösség nevében. Ha a minőségi együttélést nézzük, a kultúra terén értünk el komoly sikereket, és én a továbbiakban is itt látnék lehetőségeket. A kultúra ugyanis a legkiválóbb közvetítője az értékeknek és a megértés különböző formáinak is. Mi sem bizonyítja ezt hitelesebben, mint az, hogy a Kolozsvári Magyar Napok zenei rendezvényein nagy számban jelennek meg a románok, és vannak közöttük olyanok, akik örömmel járnak el a műsorokra is. Ám ez egy megarendezvény, értelemszerűen könnyebb ezen a terepen megvalósítani a nagy találkozásokat. Viszont, ha a kisebb eseményeket nézzük, akkor a képzőművészeti rendezvények azok, amelyek egyszerre mozgatják meg a két közösséget. Lévén, hogy a képzőművészetnek metanyelve van, még intenzívebb lehet általa a kölcsönös megismerési folyamat.

– Hogy halad, pontosabban hol akadt el a Kolozsvárra tervezett a magyar kulturális központ létesítése?

– Ennek a históriának vannak ígéretesebb és értelmezhetetlenül csendes időszakai is. Sok biztató nyilatkozatot olvashattunk román részről is, ezek arról szóltak, hogy nem zárkóznak el Kolozsváron egy fiókintéz

mény létrehozásától, de a magyarromán kétoldali szerződés megszabja a kereteket. Mi – értem ezalatt a magyar kormányzatot is – minél hamarabb szeretnénk eljutni a kulturális fiókintézet megnyitásáig, de ennek jelenleg nem látom a végét.

A Kolozsvári Magyar Napok, a Kolozsvári Magyar Opera és a Kolozsvári Magyar Színház aktivitása is azt jelzi, hogy a városban komoly igény van egy színvonalas, kiválóan működő kulturális fiókintézetre. Kitűnő programokkal és nagyszerű eseményekkel gazdagodna Kolozsvár egésze, hiszen nem egy zárt közösségnek szólna, hanem nyitott, bárki számára elérhető központ lenne. Én azonban csak javaslatokat tehetek, döntéseket nem hozhatok. Nem mondtunk le róla, csupán lebegő állapotba került, mert nem történt a megvalósítás körül érdemi fejlemény.

– Mostanság hány állampolgársági kérelem érkezik havonta a konzulátusra?

– Az a fajta érdeklődés és igény, ami a törvény hatályba lépésekor, 2011-ben jelentkezett, értelemszerűen nem tapasztalható. Éppen ezért igyekszünk ügyfélbarát megoldásokat alkalmazni: legyen szó az egyszerűsített honosításról, az útlevélkérelemről vagy a köldökzsinór-programban való részvételről, a konzulátus munkatársai megpróbálják felkeresni az esetleges kérelmezőket, mert gyakran az utazással járó viszontagságok, költségek tartják vissza az embereket. Ebben a misszióban a legnagyobb nehézséget a magyar közösségek felmérése okozza: azt tudjuk, hogy a nagyvárosi lakótelepeken szórványban élnek a magyarok, de ott nagyon nehéz őket megtalálni. Míg a kisebb településeken irányt mutatnak az egyházi és közösségi vezetők, addig a városokban nehéz rálelni a magyarokra, pedig még mindig többen lennének, akik szívesen adnának be egyszerűsített honosítási kérelmet, ha valaki fel tudná őket keresni.

– Mit tart a mandátuma legfőbb eredményeinek?

– Az összegzésnek mindig búcsú- vagy nekrológszaga van. Talán nem indokolatlan, ha ez távol áll tőlem. Itt tervezem a tevékenységemet, az összegzést pedig éppen ezért nem tartottam meg még magamban. Az mindenképp nagy jelentőségű, hogy a főkonzulátus érzékelhetően és komoly rendszerességgel vált szereplőjévé a kolozsvári kulturális életnek. A kulturális csoport, amely az igazgatásom alatt áll, várakozáson fölül teljesített, és a konzulátus nemcsak úgy él már az emberek tudatában, mint egy hivatal, ahol különböző dolgokat szükséges intézni, hanem úgy is, mint egy közösségi tér, ahol kulturális események zajlanak.

– Hogy tartja a kapcsolatot magyarországi barátaival, rokonaival?

– Bandázós alkat vagyok, így amikor hazamegyek, jól érzem magam a barátaim között, bármennyire is válnak rigolyássá az idő múlásával. A családommal való kapcsolattartás már érdekesebb feladvány: a három fiammal, a feleségemmel és az egy szem unokámmal voltaképpen kilencfelé élünk egymástól. A legnagyobb fiam a családjával Bernben él, a középső fiam és a feleségem Budapesten, a legkisebbik fiam pedig Csíkszeredában. Én pedig gyakran nem tudom eldönteni, hogy hova egyszerűbb eljutni, hiszen az ismert közlekedési viszonyok sok esetben megnehezítik a székelyföldi utazásomat. Naponta tartjuk a kapcsolatot mobiltelefonon vagy interneten keresztül. Mikor végre találkozunk, az mindig ünnep.

Reggel van sztori

Reggel van, rezzen össze anyám a hidegben, s a rezzenés közben már nyúl is a karomhoz, hogy felrázzon. Nem aludtam, egész éjszaka félig nyitott szemmel figyeltem. Mintha szürke fátyollal borítottam volna be a világot, a félig nyitott szem segített abban, hogy ne lássam annyira élesen. Szép a hajnal, gomolygó. Ilyenkor a sötétkék és a narancssárga versenytáncot jár. Mennünk kell, rázza meg anyám újra a karom. Az utcára, egy-kettő! Nem késlekedhetünk. Gabika, Zsófika és Rajmond bólintanak, és már szaladnak is. Anyuka még utánuk kiáltja, hogy ne mosdjanak, mert akkor jobban sajnálják őket a cicomázott asszonyok. Talán még épp meghallják. Én maradok vele. Sokáig nem szerettem a híd alatt, de most valahogy mégis azt érzem, ez a kedvenc lakóhelyem. A híd előtt egy szeméttárolóban éltünk, ott vakult meg Zsófika az egyik szemére, állítólag a patkány miatt. Legalábbis ezt mondta a házmester, amikor a rendőröket is ránk hívta, hogy kipakoljanak. Azelőtt pedig egy tömbházban laktunk, így mesélte anyuka. Én ott sántultam le, mondja, amikor a megboldogult apuka véletlen haragjában hozzám vágta a sörösüveget, hogy ne sírjak. De én kicsi voltam, erre nem emlékezhetek.

A híd alatt azért jobb, mint eddig bárhol, mert itt van a Szamos. Hihetetlen, hogy milyen dolgokat hoz néhanapján nekünk! Sokszor arra gondolok, biztosan van egy gazdag nagynéném, aki tudja, hogy a Szamos vonala a mi postánk, és bármit leenged rajta, az hozzánk jut. Kaptunk már ajándékba esőernyőt, anyuka melltartót, Zsófika szoknyát, Gabika egy labdát. De a legnagyobb ajándék mégis az a kiskutya volt. Szerintem a nagynéni egy kicsit dilis, mert nem tudta, hogy a folyóba bekötött szájú zsákban nem dobunk kutyát. Szerencsére épp nem esett baja, megmentettük, azóta pedig velünk kéreget.

Reggel van, simogatom meg a szőrmók fejét, enni is kéne valamit. Anyuka a lelkemre köti, hogy délelőtt csak a szemeteseket nézzem. Ilyenkor lehet találni jó falatot: gyorséttermi maradékot, dorbézolások utáni finomságokat. Elmondja, hogy most hagyjam a kicsikre az embereket, délután üljek ki a központi járdára, tegyek úgy, mintha szenvednék, s a kutyát is vigyem. A kicsik majd odamennek, s leszólítanak másokat. Őt ma ne keressem, hosszabb lesz a műszakja, már délután kezdi. Az ő

munkahelye a hídon van. Szereti, azt mondja, sok embert megismer. Néha nagyon fáradt, s van, hogy véres, kék-zöld, sír. De ez ezzel jár, simogatja a fejünket, Zsófikát és Gabikát pedig megesketi, hogy ahogy tehetik, elmenekülnek. Nem lehet a hídból megélni, nektek egyebet kell csinálni, ha igazi életet akartok, takarítsatok valahol, szolgáljatok fel éttermekben! Ilyenkor rám szomorúan néz.

A szemetesek tényleg tele vannak finomságokkal. Már épp ott állok az egyik konténer mellett, amikor lejön az a nagy bundás, festett arcú néni, és dobná be a tömött fekete zacskót. – Ne tessék beledobni – kérlelem –, adja csak ide, én majd elintézem.

Undorra húzza a száját, és csak néz-néz csodálkozva.

– Jó reggelt! – kapok a fejemhez, mert mindig elfelejtek köszönni, ő viszont hátat fordít, és egy gyors visszanézéssel felém veti: PATKÁNY.

Nem hiszek a fülemnek, amikor meghallom, hogy ez a válasz. Miért kell így eltúlozni – töprengek, miközben a zacskót bontom, és már válogatom is külön az ehető részeket –, én semmi rosszat nem mondtam.

bereczki szilvia tímea f o t ó : r a o u l p o p