Charles berlitz elfeledett világok titkai

Charles Berlitz ELFELEDETT VILÁGOK TITKAI

ÚJ VÉNUSZ LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ 1992 A mű eredeti címe: MYSTERIES FROM FORGOTTEN WORLDS A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Charles Berlitz: Mysteries from Forgotten Worlds CORGI BOOK 1976. Fordította: Erdős Árpád és Serflek Szabolcs © Charles Berlitz 1972

Tartalom: I. fejezet Történelem előtti ismeretlen civilizációk II.fejezet A múlt titkos üzenetei III. fejezet Az elveszett történelmi ismeretek IV. fejezet A 45 emelet magas időkabin V. fejezet Hihetetlen építmények VI. fejezet Elsüllyedt városok az amerikai partoknál VII. fejezet Elveszett kontinensek és a tengerfenék VIII. fejezet Istenek a tenger alól IX. fejezet Az emberiség ismeretlen korszakai X. fejezet Az múlt emlékei XI. fejezet Világkatasztrófák XII. fejezet Figyelmeztetések a távoli múltból

I. fejezet *

Történelem előtti ismeretlen civilizációk

A

tudomány mára elérte azt a szintet, hogy az ember a világűr meghódításának küszöbén áll. A helyzet hasonló 1493 NyugatEurópájához, mikor Kolumbusz megpróbálkozott az óceán átszelésével.

Sajnos a tudomány mára elérte azt a szintet is, hogy az emberi faj bármikor képes saját maga teljes elpusztítására. De a civilizáció fejlődése nem állhat meg, hiszen ez az emberiség létezésének alapvető feltétele.

Ezt az állandó fejlődést a történelmünkben olyan mérföld-kövek jelzik, mint az ókori Mezopotámia és Egyiptom, Palesztina, Szíria és Görögország, a Római Birodalom, a reneszánsz kora, az Újvilág felfedezése és az ipari forradalom.

A tudomány és technika fejlődésével egyre hatékonyabb eszközökkel vizsgálhatjuk saját múltunkat. Azonban eddig minél mélyebbre hatoltunk történelmünk feltárásában, annál több nyugtalanító és zavaró tény került felszínre, különösen az utóbbi néhány évben. Az ókori történelem kutatója így egyre gyakrabban szembesül egy némileg kellemetlen kérdéssel: Elképzelhető, hogy léteztek az emberi történelem folyamán más, eddig még ismeretlen, fejlett civilizációk?

Az ókori történelemről alkotott elképzeléseinket eredetileg erősen befolyásolta a Biblia; emiatt az ilyen témájú könyvek érthetően szűk nézőpontból íródtak. Ez gyakran eltorzítja az ókori kultúrákról alkotott általános képet, és el is hanyagol olyan fontos kultúrákat, mint például a hettitákét és a mínosziakét. Ezzel együtt csodálatos utalásokat őriz különleges és szinte történelem előtti időkről, olyan civilizációkról, amelyekről alig tudunk valamit.

Elképzelhető viszont, hogy ezeknek a régi civilizációknak közös az eredetük. Vajon az ősi maják, Dél-Amerika ős-inkái, Észak-Amerika dombépítői, Nyugat-Európa és Észak-Afrika megdöbbentően kifinomult barlangi művészei, a piramisépítő egyiptomiak, a Húsvét-szigetek és a Kanári-szigetek bennszülöttei maguk fejlesztették ki a kultúrájukat, vagy leszármazottai egy még ősibb, ember előtti civilizációnak?

A mai modern kormeghatározó eszközök nagy segítséget nyújtanak abban, hogy újraértékeljük a tudásunkat: mióta civilizált az emberi faj?

Meggyőző leletek kerülnek folyamatosan napvilágra egymástól messzi területekről: Jerikó városát több mint tízezer évvel ezelőtt építették, majdnem a legendás Atlantisz idejében. Jerikó születésének becsült ideje így párezer évvel i. e. 4004 előttre tehető, amit James Usher, az írországi Armagh érsekje 1650-ben a világ keletkezése időpontjának tartott; ez a dátum még minket is befolyásol néha, amikor civilizációnk korát kutatjuk.

(Dr. John Lightfoot, Cambridge rektora, Usher érsek kortársa ezt tovább pontosítja: „Az embert az Úr i. e. 4004. október 23-án, reggel 9 órakor teremtette".) Ennél még fantasztikusabb Philip Henry Gosse 1857-es állítása, amiben bibliai hagyományokat kívánt igazolni a tizenkilencedik században nagy számban előkerült kövületek segítségével. A tengeri élővilág e kiváló ismerője szerint a kipusztult állatok kövületeit Isten Ádámmal és Évával egy időben teremtette.

Az atomkor embereként meglehetős pontossággal tisztában vagyunk saját bolygónk korával. Az általánosan elfogadott elmélet szerint az emberiség eredete a negyedidőszak kezdetére, mintegy kétmillió évvel ezelőttre tehető, ami meglepően egybevág a bibliai állításokkal.

Paleolitikum kori, mintegy 30 000 éves kőfaragásokat újra megvizsgálva arra következtetésre jutottak, hogy ezek a kőfaragások a Hold fázisváltozásait mutatják hosszú időszakokra kivetítve, afféle ősember-asztronómiaként. Európa több, egymástól távol eső részén is találtak ilyen leleteket, és ez erősen megváltoztathatja barlanglakó őseink szellemi kapacitásáról alkotott véleményünket.

Franciaországi és spanyolországi lelőhelyeken talált, írásnak vagy az íráshoz közel álló szimbólumoknak tűnő leletek tanúsága alapján az írásbeliség kezdete mintegy nyolc-tízezer évvel ezelőttre tehető. A franciaországbeli Lussacban talált, a nagyközönség számára egyelőre nem megtekinthető barlangi festmények meglepően modern fazonú ruhába öltözött férfiakat és nőket ábrázolnak. Ezek az öltözékek jócskán elütnek az általunk elképzelt barlangi emberek szokásos, csontokból és prémekből álló öltözékétől. Egy Rodéziában talált rézbányáról megállapították, hogy már 47 000 évvel ezelőtt is művelés alatt állt. Minél régebbre nyúlunk vissza a történelmünkben, annál több nyomát találjuk egy még ismeretlen méretű civilizációnak, ami az általunk a (nem teljes) írásos anyagokból ismert kultúrák előtt létezett.

Néhány archeológus és múltkutató ilyenkor gunyorosan megszokta kérdezni: ha valóban létezett egy igen magasan fejlett civilizáció, hogyhogy nem hagytak hátra semmilyen emléket sem? Hogy ha ezek a kultúrák tényleg olyan fejlettek voltak, hogyhogy nem találtunk idáig

egyetlen órát, töltőtollal vagy öngyújtót sem az ásatásokon? És mintha csak ezekre a kérdésekre válaszolnának, az utóbbi években néhány megdöbbentő lelet látott napvilágot. Ezek szerint az őseink ismerték és használták az elektromosságot, ismerték a csillagközi távolság-, tömeg- és térfogat-meghatározás módjait, tisztában voltak a Föld alakjával, sőt még az Antarktiszt is ismerték valamennyire több ezer évvel annak hivatalos „felfedezése" előtt. Mély ismereteik voltak a térképészet és gömbgeometria területén, a mikroszkóplencsék csiszolásától kezdve, a számítógépek használatán át egyéb tudományos és matematikai szakterületekig, amiket itt most fel sem bírnánk sorolni. Úgy tűnik, mintha valaki emlékművek és épületek formájában üzeneteket hagyott volna hátra, amik segítségül, esetleg Figyelmeztetésül szolgálhatnak más fajoknak, feltéve, hogy azok elég fejlettek ahhoz, hogy el tudják olvasni őket. Ezek közül az építmények közül néhány még ma is létezik, és valójában néhány olyan hatalmas „természeti" objektumot is ilyen építménynek kell tekintenünk, amikről régebben azt hittük, túl nagyok ahhoz, hogy emberkéz művei legyenek. Kimagasló példa erre az egyiptomi Nagy Piramis. Minél tovább tanulmányozzuk és mérjük, annál inkább eltér a róla való elképzelésünk az eredeti feltételezésektől. Vajon tényleg csak egy temetkezőhely volt, ahogy Hérodotosz, a vándor görög történész feltételezte? Vagy esetleg valami más - a kezdő délkört jelezte a csillagászok és térképészek számára? Vagy egy nap-éjegyenlőséget jelző hatalmas óra volt, útmutatóul a Nílus mentén dolgozó földművesek millióinak? Esetleg egy gigantikus időkabin, amit egy ősi faj épített, és amely az ember akkori tudásának hatalmas tárháza? Egy nagy csillagászati adatbank, ami mutatja a Föld súlyát, a Föld és a Nap távolságát, a Föld Nap körüli pályájának hosszát, és egy mindezidáig meg-vizsgálatlan egységes mértékegységrendszert is tartalmaz?

A Nagy Piramis a távoli múlt ma is velünk élő emléke. Könnyű észrevenni (elvégre 45 emelet magas!), de valószínűleg kevésbé könnyű felismerni, hogy mire is szolgál valójában. De szerte a világon a múlt számos más olyan emléke létezik, amit szintén nehéz felismerni. Néhányat azért, mert olyan hatalmas, mint a Panecillo, az ecuadori Quito melletti hegy, amiről régen azt hitték, hogy a természet alkotta, pedig nyilvánvalóan emberkéz műve. Ugyanez a helyzet sok más látszólag természetes objektummal Mexikóban, Peruban, Brazíliában, Európában, Közép-Ázsiában, sőt még a csendes-óceáni szigeteken is.

Az archeológiái kutatóknak ma rendelkezésére álló eszközök és módszerek összehasonlíthatatlanul fejlettebbek a múlt lelkes és elhivatott

tudósainak felszerelésénél. A tenger kutatói számára a modern technika repülőgépekkel, műholdas fényképekkel, törpe tengeralattjárókkal, szonárokkal, nehéz-, búvár felszerelésekkel szolgál. A földfelszín alatti vizsgálatokhoz radart, föld alatti üregek felderítésére szolgáló műszereket, cézium magnométereket használnak, A modern kódmegfejtési módszerek segítségével rengeteg ősi nyelvet sikerült megismerni. Egy egész tudományág foglalkozik az ősi ereklyék megtisztításának, állapotuk helyreállításának és konzerválásának kérdéseivel. És végül, ami a legfontosabb, a carbon-14 technikán alapuló kormeghatározási módszerek igen sokat segítenek a történelmi összefüggések megismerésében.

Furcsa, de a modern archeológia eszközeinek fejlődését nagymértékben a modern hadviselésnek köszönheti. Rengeteg légi felfedezést tettek az első és második világháború idején és később is a katonai pilóták. Légi felderítők találták meg Tyr elsüllyedt kikötőjét és más, ma már víz alatt lévő földközi-tengeri kikötőket is; Spinát, az elveszett, évszázadok óta mocsárral borított etruszk várost Velence mellett; Baiae elsüllyedt városát, ami afféle római Las Vegasként működött; számos dzsungel benőtte maja várost Közép-Amerikában; az inkák előtti korszak romjait Dél-Amerikában. Csak egyetlen példa, mennyire más képet nyújt a múlt a levegőből: nem messze az iráni Persepolistól mindössze tizenhárom órai repüléssel négy-száz, addig felderítetlen ősi települést fedeztek fel. Ugyanennek a területnek a felderítését egy földi expedíció már több mint másfél éve folytatta.

A haditechnika fejlődése hihetetlen mértékben megnövelte az ősi kultúrák felfedezésének és vizsgálatának hatékonyságát, köztük olyanokét, amelyek saját pusztulásukat is háborúnak és viszálykodásnak köszönhették.

Ahogy vizsgáljuk a föld felszínét, a föld alatti rétegeket, a lávák, tengerek, folyók medrét, sőt a mélytengereket is, egyre több olyan nyomot találunk, amik eddig ismeretlen, „még nem katalogizált" kultúrákra utalnak. Ezek a kultúrák váratlanul, eddig ismeretlen okok miatt tűntek el.

Ha ezeket a kulturális maradványokat egyfajta primitív emberek műveként próbáljuk értelmezni, a rejtély tovább mélyül. Vajon mire véljük a perui partoknál található Nazca területet, ahol egy egész sivatagot jelöltek meg több száz négyzetmérföldön, mintha valami csillagtérkép, diagram vagy nagy állattérkép lenne. És mindez csak a levegőből látható. Érdemes megfontolni, vajon van-e valamilyen kulturális kapcsolat az olyan helyek között, mint a glastonburyi nagy állatöv Angliában (ez egy harminc mérföld kerületű körön fekszik), Carnac precízen elhelyezett hatalmas

kövei Nagy-Britanniában, a Salisbury síkságon lévő Stonehenge, a Mississippi-völgy titokzatos dombjai, és Közép-Amerika egyéb hasonló helyei. A világ számos táján láthatóak hatalmas földművek és piramisszerű dombok, amik tökéletes köröket, körbe írt négyzeteket, szabályos sokszögeket, romboidokat, ellipsziseket alkotnak, vagy állatokat, kígyókat ábrázolnak, és amik ugyan nem mindig jól kivehetőek a földről, de tökéletesen látszanak a levegőből.

Az Andok fennsíkjain található, az inkák előtti korokból származó hatalmas kő templomfalak is joggal keltik fel a kutatok érdeklődését.

Vajon az építőik hogyan hordták fel oda és illesztették milliméter pontosságai egymáshoz azokat a több száz tonnás sokszögű gránittömböket?

A karbonos kormeghatározási módszer feltalálása óta - a módszer sajnos nem alkalmas kőből készült tárgyak korának megállapítására próbaképpen sok ilyen „megmagyarázhatatlán" rom hozzávetőleges korát meghatározták, és néha egészén megdöbbentő eredményeket kaptak. A leletek általában sokkal régebbieknek bizonyultak, mint amit előre feltételeztek. (A hatalmas glastonburyi állatöv eszerint mintegy 15 000 éves!) Ahogy az emberi civilizációk létezésének ideje egyre hátrébb és hátrébb tolódik, kiderül, hogy nemcsak messze elhagyták már a „teremtés" Usher érsek szerinti i. e. 4004-es időpontját (ami furcsa módon nagyjából megfelel az egyiptomi-sumér történetírás kezdetének), de ezek az időpontok már a legutolsó jegesedés időszakára, sőt az elé esnek.

A műemlékek és épületek korának meghatározására sok módszer ismeretes, de a Carbon-14 módszer napjainkban a legelterjedtebb. A módszer azon a megfigyelésen alapul, hogy minden szerves anyag körülbelül 5600 évenként elveszti szén tartalmának felét. Ily módon azt mesterségesen lecsökkentve és aztán megmérve, megkapjuk a vizsgált anyag hozzávetőleges korát, általában 280 év pontossággal. Az egyetlen probléma ezzel a módszerrel az, hogy a vizsgált anyagot tönkreteszi Érdekességképpen álljon itt néhány lelet Carbon-14 módszerrel meghatározott kora. Érdemes összevetni ezeket az időpontokat az ókori történelemből ismert dátumokkal.

Hozzávetőleges kor, években (i.e.)

Oltár- - Stonehenge, Anglia Piramisdomb - Silbury Hill, Avebury, Anglia Talált szerszámok, Nyugat-Irán Lakott település, Star Carr, Anglia

1900-2000 4000-4200 100.000 10.000

Barlangi festmény, Lascaux, Franciaország Holt-tengeri tekercsek, Qumrun, Izrael Jerikó romjai, Izrael Temetkezési domb, Tára, Írország Csontok „naptári" jelekkel, Dordogne, Franciao.

Mohendzsodáro romjai, India Fuvola, Paracas, Peru Fejszék, Kalambo Falls, Malawi Nyergek, Oregon, USA Gyapjúszövet, Huaca Prieta, Vasbánya, Ngwenya, Szváziföld Titkok Hegye, Massachusetts, USA,

16.000-17.000 2000-2300 8800 4000 30.000 5500 8000 56.000 9800-10200 4515 43.000 2970

Ezen dátumok némelyikét már a Carbon-14 tesztek előtt is sejtették, és a tesztek általában megerősítették ezeket a feltevésekkel. Más tesztek azonban szédületes sebességgel tolják egyre előbbre az ismert történelem kezdetének időpontját. A 43.000 éves vasbánya létezése például arra utal, hogy őseink egyáltalán nem voltak olyan fejletlenek, mint azt eddig feltételezzük.

A találékony és művészkedő cro-magnoni ember megjelenése óta eltelt sok ezer év alatt volt egy olyan időintervallum, ami (ha be tudjuk határolni) sok évszázadnyi kultúrát és civilizációt tartalmazhat. Az ezekről az időkről szóló emlékek valószínűleg olyan legendák formájában maradtak ránk, mint pl. a nagy árvíz legendája, amit szinte minden ősi ember ismert, vagy olyan tradíciók formájában, mint pl. az emberiség rend-szeresen bekövetkező pusztítása (általában Összekapcsolva az emberiség bűneinek isteni megtorlásával) árvízzel, tűzzel, földrengéssel, vulkánkitöréssel vagy jéggel. Nem tudjuk, mi az oka ezen burkolt figyelmeztetések állandó felbukkanásának.

Elképzelhető, hogy ez csak a papi réteg egy technikája volt a morál és fegyelem fenntartására. Azonban ezek a legendák annyira elterjedtek, hogy úgy is tekinthetjük őket, mint az emberiségnek a földfelszín változásaival kapcsolatos emlékül kataklizmákról, jégkorszakokról, hatalmas vulkánkitörésekről, mindent elnyelő árvizekről, amikor hegyek emelkedtek ki a földből vagy süllyedtek a tenger szintje alá.

A világ minden táján felbukkannak ezek az állandóan visszatérő katasztrófák az írásos és nem írásos emlékekben, legyen szó az ősi Indiától kezdve az ősi Amerikáig bármelyik kultúráról. Ezek a katasztrófák szinte teljesen elsöpörték az emberi fajt, csak néhány túlélő maradt hátra, akik barlangokba bújva menekültek meg a közös végzettől, magas hegyekben kerestek menedéket, vagy hajókon és bárkákon várták ki az árvíz végét. A legtöbb tradicionális esetben a túlélők csoportja egy férfiból és egy vagy

több nőből állt, akik esetleg magukkal vitték a családjukat és/vagy néhány kiválasztott állatot. Ezek mindig az azon a területen élő állatok közül valók, ahonnan az! adott legenda származik. És minden esetben a túlélők vissza-tértek, hogy újrakezdjék a civilizáció felépítésének fáradságos munkáját.

A katasztrófán néha világméretű árvizet értettek, mint pl. a zsidókeresztény hagyományban, amit az ősi Közel-Kelet is átvett. Máskor kataklizmák egész sora jelentkezett. Az indiai hagyomány szerint Visnu isten (a Megmentő) megmentette az emberi fajt a kilenc nagy természeti csapástól, és végül a tizediktől is meg fogja menteni. A Mexikó területén élt toltékok szerint a világ háromszor ért (majdnem) véget. Ezt a hitüket beleépítették naptáraikba is, amelyeket később az aztékok is átvettek. A tőitek naptár a Föld első időszakát a Víz Napjának nevezi, mert árvíz vetett véget neki; a második időszak a Föld Napja, ami földrengésekben pusztult el; a harmadik a Szél Napja, kozmikus szelek áldozata lett. Mi most a negyedik időszakban élünk, amit a Tűz Napjának hívnak. Ennek hatalmas általános lángolásban kell véget érnie, ami szépen összecsengi az atomháború néhány mai prófétájának jövendöléseivel.

Az az elmélet, mely szerint a katasztrófák rendszeresen bekövetkeznek, hogy aztán utánuk új civilizációk indulhassanak többékevésbé tiszta lappal, általánosan elfogadott volt az ősi világban. Gyakran hivatkoztak is rá, jóllehet ritkán olyan egyértelműen, mint Platón görög filozófus, aki a Timaeus című dialógusában ír erről. Platón egy látogatást ír le kiváló elődjénél, Szolónnál, athéni törvényalkotónál, filozófusnál és tudósnál. Szólón vendégei között volt még néhány pap az Egyiptomban lévő saisi Neith-templomból. Szólón éppen a családfája ősiségéről beszél nekik, az egyik „nagyon sok ével megért" pap pedig megragadja ezt az alkalmat, hogy az ókorról, az ősi feljegyzések fontosságáról és a rendszeresen bekövetkező katasztrófákról szóljon. Platón szavai, 2000 év távlatából többé-kevésbé pontosan idézve, éles képet festenek az ókor előtti ókorról.

Az egyiptomi pap a következőket mondta: „Ó, Szólón, Ó, Szólón, ti hellének gyermekek vagytok, egyetlen vén sincs köztetek… a gondolataitokban mind fiatalak vagytok; nem őrzitek vének bölcsességeit régi hagyományokban, sem régi korok tudományát. De megmondom neked, miért van így: volt is, lesz is rengeteg pusztulása az emberfajnak számos okokból kifolyólag.

Van egy történet, amit még ti is őriztek, mikoron Phaeton, Helios fia, befogta a paripákat apja harci szekerébe, és mivel nem volt képes őket az

apja ösvényén vezetni, mindent felégetett a földön, és ő maga villám által pusztult el. Mostanra ez már mítosszá vált, de valójában a föld körül és a mennyekben mozgó testek eltérését, és a földi dolgok nagy tűzvészeit jelzi, amik hosszú időszakonként ismétlődnek: amikor egy ilyen bekövetkezik, azok, akik hegyekben és száraz és magas helyeken laknak, sokkal jobban ki vannak téve a pusztulásnak, mint a folyók mellett élők vagy a tengerpart lakói; és ettől a sorscsapástól örök védelmezőnk, a Nílus megóv minket.

Másfelől azonban, amikor az istenek vízözönnel tisztítják meg a földet, akkor köztetek, pásztorok és hegylakók között, maradnak túlélők, míg a városlakókat a folyók a tengerbe sodorják; de ebben az országban sem akkor, sem máskor nem jön a víz fentről a földekre, hiszen az mindig lentről fölfelé mozog, ami okból az itt megőrzött dolgokat mondjuk a legidősebbnek. … És bármi történt is akár a ti országotokban, akár a mienkben vagy bármely más területen, amiről tudomásunk van - ha bármi cselekedet, nemes vagy nagy, vagy bármi figyelemre méltó történt is, az mind régtől fogva le van írva, és a templomainkban őrizzük; míg ti és más népek csak most lettetek ellátva levelekkel és egyéb dolgokkal, amik az Államokhoz szükségeltetnek; és akkor, a szokásos időben, a mennyei vizek pestisként hömpölyögnek alá, és csak azok maradnak meg közületek, akik nem ismerik az írást és tanulatlanok; így aztán nektek újra gyermekként kell elölről kezdenetek, és nem tudtok semmit azokról, amik az ősi időkben történtek köztetek vagy köztünk. És ami a családfád történetét illeti, mikről az imént beszéltél nekem, Szólón, nem jobb az a, gyermekek meséinél; először is, te csak egy árvízre emlékszel, míg több is volt ilyen…"

II. fejezet *

A múlt titkos üzenetei

Van-e kézzelfogható bizonyíték arra nézve, hogy valóban létezett egy (vagy akár több) fejlett civilizáció a történelemből eddig ismertek előtt? A modern archeológiái kutatások eredményeként az „időfüggöny" egyre hátrébb és hátrébb tolódik. De nem csak az „időfüggöny" előtti időkről tudunk keveset. Van egy kritikus időszakasz - nagyjából az i. e. 13 000 és az i. e. 6000 évek közötti időszakról van szó -, amelyről szintén nagyon keveset tudunk. Elképzelhető, hogy ebben az időszakban léteztek még nem ismert kultúrák. Ezek a kultúrák nyilván nagyon különböztek a miénktől, más volt az életstílusuk, más dolgokat tartottak fontosnak. Nem kizárt, hogy egy fejlett civilizáció létezett a neolitikumban vagy az utolsó nagy jégmezők olvadását megelőzően, azonban egy ilyen elmélet vizsgálatakor fontolóra kell vennünk, hogy mi az, ami ilyen régi időkből megmaradt, mi az, amit a mai tudomány fényében megvizsgálhatnánk.

Adott tehát egy kérdéses időszakasz nyolc-tizenötezer évvel ezelőttről vagy még régebbről - még az is csodaszámba menne, ha egyáltalán megmaradt volna valami. Sir Charles Lyell, tizenkilencedik századbeli brit tudós és ősemberkutató ezzel kapcsolatban így fogalmaz: Durván megmunkált edényeket és tűzszerszámokat találunk csak, amik olyan szabálytalan alakúak, hogy a gyakorlatlan szem azt is kétségbe vonja, hogy egyáltalán láthatóak-e rajtuk a tudatos tervezés félreérthetően nyomai. Nem kellene inkább szépségükben és kimunkáltságukban Pheidiászt és Praxitelészt is felülmúló szobrokat és faragásokat találnunk? Olyan vasútvonalakat és elektromos távírókat, amelyek tanulmányozásából a legjobb mérnökeink is eddig nem ismert, felbecsülhetetlen értékű tudáshoz juthatnának? Olyan csillagászati műszereket és mikroszkópokat, amelyek tökéletesebbek, mint bármelyik ma Európában ismert társuk?

Olyan tökéletes műalkotásokat és tudományos műveket, amilyeneket a tizenkilencedik század még sosem látott? Az

alkotó géniusz diadalmenetének még tartania kellett volna, amikor a legutolsó üledékek, amit most bronzkornak, vaskornak hívunk, lerakódtak. Reménytelenül kellene törnünk a fejünket a megtalált eszközök használati módján - olyan gépekén, amelyek a légi navigációt vagy a tenger mélyének felderítését szolgálják, esetleg olyan aritmetikai problémákat oldanak meg, amelyekre a ma élő matematikusok nemcsak hogy nem találnak megoldást, de még felfogni sem képesek.

Sir Charles megfigyelése egybevág a hagyományos és bizonyos szempontból logikus érveléssel: „Ha létezett előttünk sokkal fejlettebb civilizáció, miért nem találtunk semmi rá utaló tárgyi bizonyítékot egyetlen karórát, öngyújtót vagy tranzisztoros rádiót sem?"

Lehet, hogy őseink technikai fejlettsége valami olyan formában jelentkezett, amit ma még nem tudtunk azonosítani. A múlt század óta azonban született néhány meglehetősen szokatlan felfedezés. Ezek közül egypár akár közvetlen válaszként is szolgálhatna Sir Charlesnak, aki azóta már vagy a teljes tudás, vagy a teljes érdektelenség állapotába került. Sir Charles utódainak így erősen felül kell vizsgálniuk a régmúlttal kapcsolatos ismereteiket és feltételezéseiket. Gyakran meglepő helyeken talált, különböző tárgyakat és dokumentumokat fedeznek fel újra.

Régebben, amikor ilyen tárgyakat találtak, azonnal múzeumba dugták, katalógusba vették őket, így néhány év után újra elő kellett venni és meg kellett vizsgálni őket, hogy legalább részben kiderüljön, hogy mik is valójában.

Ha a már a régmúltban is meglévő tudományos ismeretek fejlődését vizsgáljuk, azt vesszük észre, hogy ezek az ismeretek az évszázadokon át egészen a reneszánszig inkább csökkenni látszottak, ahelyett hogy bővültek volna. Azt a különös, furcsán ismerős érzést tapasztaljuk, mintha valakik - egy vagy több faj - már éltek volna ezen a bolygón az ember történelmének kezdete előtt. Úgy fest, mintha a jelenlegi ismereteink már régóta meglettek volna, csak az idő múlásával elfelejtődtek, leszűkült a felhasználási körük. Ezeket aztán elkezdtük újra felfedezni a mi korunkban, nagyjából 1453-tól, az ősi kultúra utolsó letéteményesének számító Konstantinápoly bukásától kezdve. Vajon hagytak-e hátra bármi nyomot is néhány, a tengerek alján szétszórva heverő gigászi falon vagy épületen kívül? Úgy tűnik, igen. Birtokunkban van néhány olyan műtárgy, újramásolt kézirat és térkép, amelyeket a múlt „üzeneteinek" tekinthetünk.

Ezek az „üzenetek" persze nem kifejezetten azzal a céllal készültek, hogy

azokat elolvasva, a későbbi leszármazottak hasznos információkhoz jussanak. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a régmúlt azoknak az embereknek a számára, akik benne éltek, a jelen volt. Voltak ugyan olyan királyok és uralkodók, akik a „történelemben elfoglalt helyüket" megörökítendő, kifejezetten azzal a céllal hagytak hátra feljegyzéseket, hogy majd a jövő nemzedékei olvassák őket, de az írásos emlékek többsége saját, korabeli használatra készült. Ezek a feljegyzések a megfejtésükkel próbálkozó kutatónak azt üzenik: „Nem a tiétek az első civilizáció ezen a világon, és nem azok a kultúrák jelentik az igazi kezdetet, amelyeket ti a gyökereknek hisztek. Évezredekkel ezelőtt tudtuk már mindazt, amit ti még csak most fedeztetek fel. Teleszkópjaink, lencséink, számítógépeink voltak, ismertük az anyag rejtelmeit.

Beutaztunk egy fiatal világot, ahol északon még hatalmas jégmezők voltak, és a déli sarki kontinens tengerei még hajózhatóak voltak és az Antarktiszt még nem fedte jég. Részletes térképeket készítettünk a meglátogatott földrészekről, de sajnos a legtöbbjük elveszett az azóta eltelt évszázadok során. Eltűnésünk után fiatalabb fajok helyreállították a tudásunk egy részét, azét a tudásét, ami segít nektek abban, hogy felépítsétek a saját világotokat, még ha az elpusztulás veszélye leselkedik is rá."

A régmúlt üzenetei különböző formában jelentkeznek. Egyes régi térképek valószínűleg segítettek az Újvilág felfedezésében.

Feltételezéseink szerint Kolumbusz rendelkezett olyan térképekkel, vagy olyan térképek másolataival, amelyeket a klasszikus-ókor navigátorai használtak: a minosziak, a föníciaiak, karthágóiak, görögök, rómaiak és az őket megelőző világutazó népek. Ezek közül a térképek közül egyeseket mostanában fedeztek fel újra, másoknak a létezéséről tudtak ugyan, de igazi jelentőségüket nem ismerték fel. Hatalmas világtérképek részei ezek A készítőiknek jól kellett ismerniük a gömbháromszögtant, máskülönben nem lettek volna képesek ilyen pontos vetületek készítésére. Mindezt egy olyan korban, ahol a trigonometria még nem létezett, és még az sem volt általánosan ismert, hogy a föld gömb alakú.

Ezek a térképek sokkal jobbak, mint az ókorban vagy a középkorban készített társaik, és másolataik apáról fiúra szálltak egész tengerésznemzedékeken keresztül. A tengerész számára ezek a térképek gyakran a túlélést jelentették. Az eredeti példányok elpusztultak, elégtek vagy ellopták őket. Rengeteg térkép veszett el a klasszikus idők nagy könyvtárközpontjainak pusztulásai alkalmával, bár közülük sok újra felbukkant Konstantinápoly bukása után.

Ahogy azt Charles Hapgood professzor a Régi tengeri királyok térképei című tanulmányában részletesen és meggyőzően kifejti, ezen térképek a modern térképekkel való összehasonlításokban is megállják a helyüket. Ha összevetjük a régi és a modern térképeken feltüntetett magasság, szélesség és távolság értékeket, arra kell következtetnünk, hogy a térképészek, akik rajzolták őket, pontosan ismerték a földet és az azt körülvevő világmindenséget. Képesek voltak feltérképezni Amerika partjait, Dél-Amerika hegyeit, az Antarktisz partjait és belsejét évszázadokkal azelőtt, hogy bármelyiket is hivatalosan felfedezték volna. És egy igazi szenzáció: az Isztambulban talált, 1513-ból származó Piri Reis térkép pontosan ábrázolja az antarktiszi kontinens részeit, annak ellenére, hogy azokat több ezer lábnyi jégtakaró borítja és feltehetőleg borította sok ezer évvel ezelőtt is.

Több mint kétezer évvel Kolumbusz előtt egyes világutazók már bejárták és feltérképezték a karib-tengeri vizeket és Amerika partjait.

Elérték és feltérképezték az Antarktiszt sok száz évvel azelőtt, hogy Cook kapitány „bebizonyította": az Antarktisz nem létezik.

A tizenötödik századi térképkészítők megpróbálták betölteni a világ ismeretlen részeit. Erre a célra a régmúltból fennmaradt térképeket is felhasználták. Ez gyakran arra a furcsa eredményre vezetett, hogy egyes ismeretlen területeket ábrázoló térképrészletek gyakran még a rengeteg másolás után is pontosabbak voltak, műit azok, amelyeket később, e területek felfedezése után rajzoltak. Mercator 1538-ban készült, DélAmerika kevéssé ismert partjait ábrázoló térképe pontosabb volt, mint az 1569-ben készített változat, pedig akkor már többen is bejárták és jobban megismerték azokat a partokat. Cook kapitány az Antarktisz felfedezésére induló expedícióját többek között azért indította, mert az Antarktisz rengeteg régi térképen szerepelt. Csak azért jutott arra a hibás következtetésre, hogy a kontinens nem létezik, mert egyszerűen nem hajózott eléggé messze délre. Érdekes, hogy egy olyan tudományosan kiválóan képzett embernek, mint Claudius Ptolemaiosznak, a második századbeli alexandriai könyvtár vezetőjének, a híres Geographica szerzőjének, akinek oly nagy befolyása volt az ókorban, rendelkezésére álltak lényegében pontos világtérképek, és mégsem használta őket. A magyarázat valószínűleg az, hogy egyszerűen csak érdekesnek, de pontatlannak tartotta őket, és inkább a saját térképeiben bízott. Ezeken a térképeken a távolságok a római légióban szokásos „pedométeres" módszerrel voltak mérve (a katonák egyszerűen „lelépték" két adott pont között a távolságot). Ptolemaiosz képes lehetett

ugyan a földrajzi szélesség mérésére, de kronométer vagy hasonló eszköz híján magasságot nem tudott mérni, ezért valójában az ő térképei voltak pontatlanok.

Az 1513-ből származó Piri Reis térkép egy török kalózról kapta a nevét (a névadó később admirális lett). Ez a térkép nyilvánvalóan csak része egy általa készített világtérképnek. Ezeket valószínűleg több száz éves, még Ptolemaiosz idejéből származó (de nem az általa készített) világtérképekről másolta.

A Piri Reis térkép újrafelfedezése véletlen egybeesések sorozatának köszönhető.

Ezt az ősi gazellabőrre rajzolt illusztrált térképet 1929-ben találták az isztambuli Topkapi palota háremében, amikor az évszázadok során felhalmozódott dolgokat dobálták ki, néhány évvel a törökök után ily módon „szabadítva meg" a volt Konstantinápoly volt szultánját, Musztafa Kemalt a palotájától, háremétől és kötelezettségeitől. Első ránézésre pusztán csak egy érdekes öreg térképnek tűnt, ami Spanyolország, Afrika és Dél-Amerika partjait ábrázolja. Azonban váratlanul az érdeklődés középpontjába került, amikor Kolumbusz "elveszett térképei" után kutattak. Feltételezték ugyanis, hogy Kolumbusz az Atlanti-óceán első átszelésekor ilyen régi térképeket használt. Van is erről egy feljegyzés, ami állítólag a Karib-szigetekre vonatkozik: ...jelentették a dolgot; egy genuai furcsaság, név szerint bizonyos Colombo az, aki felfedezte ezeket a helyeket.

Példának okáért egy könyv került a fent nevezett Colombo kezébe, aki a fent nevezett könyvben azt találta, hogy a Nyugati-tenger végén, annak nyugati oldalán, partok és szigetek és mindenféle fémek és drágakövek vannak…

A Piri Reis térkép, a korabeli térképektől eltérő módon, helyesen mutatja a földrajzi hosszúságokat. Másolatai a világ számos könyvtárában megfordultak, és a sajtó is sokat foglalkozott velük A Egyesült Államok külügyminisztere, Henry L. Stimson, a London Newsban olvasott erről, és az Egyesült Államokban akkor tapasztalható Kolumbusz iránti érdeklődés hatására megkérte a török kormányt, hogy engedélyezze ezen anyagok kutatását. A vélhetően a régi háremben lefolytatott kutatás nem hozott eredményt. Nem találták meg sem az elveszett Kolumbusz-térképet, sem a Piri Reis térkép hiányzó részeit, így aztán az ügy elfelejtődött. Elsiklottak viszont egy aprócska feljegyzés fölött. Ez magától Piri Reistől származik,

és azt mondja, hogy a térképe összeállításához olyan régi térképeket és vázlatokat használt fel, amelyeket „…Sándor, a Két Kürt Urának idejében rajzoltak, és amik a világ betelepült negyedét ábrázolják...". Nyilvánvaló, hogy egyes térképeket megmentettek, így azok elkerülték azt az általános pusztulást, aminek az ókor sok feljegyzése áldozatul esett, így arab, török és később európai tengerészek is használhatták őket. Az ezen térképek által hordozott igazi üzenetet azonban csak később ismerték fel.

A Piri Reis térkép egy másolatát egy látogatóban lévő török haditengerész kapitány ajándékozta az Egyesült Államok Haditengerészeti Hidrográfiai Irodájának Washingtonban, ahonnan végül Arlington Mallery kapitány íróasztalfiókjába került. Mallery archeológus és a régi térképek kutatója, különösen a sokat vitatott norvég térképeké, amelyek Grönlandot és az Északi-tengert ábrázolják, minden bizonnyal igazolva (a skandinávok szemében persze), hogy Amerikát a vikingek fedezték fel.

Amikor Mallery kézhez kapta a Piri Reis térképet, különös, de érthető véletlenként éppen a Geographic Journalt tanulmányozta, abban is egy, a grönlandi gleccserekről szóló cikket. Ugyanazon a lapon az Északiés a Déli-sarkon található jégsapkákat hasonlították össze. Mallery megvizsgálta a partvonal rajzolatát a Piri Reis térkép alján, és arra a következtetésre jutott, hogy az a Déli-sark környékét, az öblöket és a szigeteket pontosan úgy mutatja, ahogyan azok a valóságban vannak. A különbség csak annyi volt, hogy a térkép ezeket a vidékeket az őket ma takaró vastag jégpáncél nélkül ábrázolta!

Charles Hapgood professzor archeológus, történész és térképész éveken át tartó kutatásokat folytatott sok más, tengeri útvonalakat ábrázoló régi térkép másolataival kapcsolatban. A mai térképekkel való összevetésük alapján nyilvánvaló, hogy az eredetieket nem lehetett volna megrajzolni olyan technikák ismerete nélkül, amiket még a reneszánsz korában sem ismertek (a földrajzi hosszúság meghatározásához szükséges kronométer kb. 1780-ig ismeretlen volt), hogy az Antarktiszon folytatott szárazföldi méréseket meg se említsük.

Az Antarktisz, ahogyan a ma már több mint két mérföld vastag jégtakaró nélkül kinézne. Az antarktiszi kontinens a jég nélkül nem egyetlen, hanem két részből állna.

Ha valaki egy pillantást vet a Piri Reis térkép megmaradt darabjára, rögtön szembetűnik a dél-amerikai partvonal különös hosszúsága. Az alakja egyébként pontosan megfelel a valóságnak. Ez a nyilvánvaló eltérés jól bizonyítja ennek az ősi térképnek az érvényességét, hiszen látszik, hogy a térkép készítői megpróbálták a földfelszín gömb formáját sík felületre vetíteni. Bármilyen modern szférikus vetítés ugyanezt a torzítást okozná.

Figyelemre méltó, hogy a régi térképészek nem csak az Antarktisz partvonalát ismerték, de tisztában voltak a szférikus vetítés alapelveivel (és ehhez vegyük hozzá azt is, hogy nem tudjuk, hányszor másolták pontatlanul ezt a térképet).

A sarki partvonal tájékozódási pontjai meglepően pontosak vannak ábrázolva. Az U.S.A.F. (S.A.C.) Nyugati Légi Támaszpontjáról származó, a légi felmérésekről szóló levelében Hapgood professzor így fogalmaz: „…A térkép alsó felén látható földrajzi részletek figyelemreméltóan megegyeznek azzal a szeizmikus metszettel, amit egy svéd-brit-norvég expedíció készített 1949-ben. Ez azt mutatja, hogy a partvonal már ismert volt, mielőtt azt még jégsapka borította volna. Nem tudom, hogyan lehet a térkép ezen adatait összeegyeztetni a földrajztudomány 1513-as állására vonatkozó elképzelésekkel."

A régi tengeri térképek részletei arról tanúskodnak, hogy (bár gyakran szerepeltek rajtuk sellők, víziszörnyek vagy éppen szelet fújó angyalfejek) az őket készítő térképészek vagy tökéletesen ismerték a Földet, vagy hihetetlenül jó találgatok voltak. A Philippe Buache (1737) francia akadémikus által készített egyik térképen egy, az Antarktiszon keresztül vezető vízi utat láthatunk, ami, ha nem volna a vastag jégtakaró,

két részre választaná a kontinenst. Ez a tény (hogy tudniillik az Antarktisz a jég alatt két részből áll) azonban nem volt ismert egészen az 1958-as Nemzetközi Geofizikai Évig. A legmodernebb hangradaros eszközökkel végzett vizsgálatok alapján ma már bizonyos, hogy ha nem volna jég, Kelet-Antarktisz és Nyugat-Antarktisz külön lenne választva egymástól a Transz-antarktiszi hegység mentén. A mai Mary Byrd-föld helyén a Byrd gleccser medencéjében nagyrészt víz lenne, egyesítve a Weddell-tengert a Ross-tengerrel. Bár az antarktiszi kontinens egyetlen nagy jégtömegnek néz ki, ma már tudjuk (vagy legalábbis azt állítjuk a mérőeszközeinkbe vetett hitünk alapján), hogy valójában két gigászi sziget. De honnan tudhatták ezt azok, akik a Buache-féle térkép eredetijét készítették, több száz, vagy esetleg több ezer évvel az Antarktisz hivatalos felfedezése" előtt?

A Philippe Buache-féle Antarktisz-térkép Párizsban készült 1737-ben, egy évszázaddal az Antarktisz felfedezése előtt. Nyilvánvalóan az ősi időket túlélő térképekről másolták, hiszen az Antarktiszt két részből állónak mutatja. Ezt a tényt hangradaros mérések alapján csak az 1958-as Nemzetközi Geofizikai Évben sikerült igazolni. Az ókori navigátorok viszont tudtak erről, és látogatásokat tettek az Antarktiszon, még mielőtt azt jég borította volna.

Az 1532-ben készült Orance Finné-féle világtérkép egy darabja az 1818-ig felfedezetlen antarktiszi kontinenst ábrázolja, és folyókat rajzol a mai gleccserek helyére. A Földközi-tengert és az Égei-tengert ábrázoló Ibn ben Zára térkép láthatóan pontosan ábrázolja a partvonalakat, de - az ismert szigetekkel együtt - olyan szigeteket is ábrázol, amelyek vagy nem

léteznek, vagy már a tengervíz borítja őket. A víz alatti szigetek feltehetőleg léteztek még a legutolsó jegesedés előtt, hiszen a tengerek szintje akkor lényegesen alacsonyabb volt.

Egy másik utazást tehetünk a távoli múltba az 1559-ből származó török Hadzsi Ahmed-térképen. Ez nemcsak Amerika nyugati partjait mutatja, de egy Szibéria és Alaszka között húzódó föld-hidat is ábrázol elképzelhető, hogy Hadzsi Ahmed forrásai a legutolsó jégkorszak végéről származnak, amikor az amerikai indiánok és kiválasztott állataik átgyalogoltak a mai Bering-szoros helyén fekvő föld-hídon. Ezt tartják az amerikai antropológusok az „ázsiai eredet"-nek.

Hapgood professzor munkája igen figyelemre méltó és meggyőző, különösen akkor, ha valaki - hosszúság-, szélesség- és geometriai vetítéstáblázatok segítségével, amolyan csináld-magad archeológiai kutatómunkaként - utána is számol. Hapgood professzor saját szavaival: „A görögök idejében a matematika jóval a műszerkészítés előtt járt: nem volt olyan eszköz, amivel könnyen és pontosan meg lehetett volna állapítani a különböző helyek földrajzi hosszúságát. De a Piri Reis térkép és más, általunk tanulmányozott térképek arról beszélnek, hogy egy ilyen műszer igenis létezett egykor, és akik használták, pontosan tudták a Föld méretét. Úgy tűnik, jól ismerték az amerikai kontinenst, és feltérképezték az antarktiszi partokat is."

A maja indiánok ősidőkből megmaradt, Közép-Amerikáról szóló krónikájában, a Popul Vuh-ban szerepel egy szokatlan utalás, ami különös módon egybevág az ősi kultúrák létezéséről szóló elmélettel. Megemlíti, hogy „… az első faj, amely a tudás birtokában volt… megvizsgálta a látóhatár négy sarkát, az égbolt négy pontját és a föld körbefutó köreit."

A régi korok technikai fejlettségéről alkotott elképzeléseinket néha egy megtalált apró tárgy is megváltoztathatja. Bizonyára egyfajta kulturális sokként hatna, ha végül mégis sikerülne egy ősi öngyújtót vagy elemlámpát találni. Azonban általában az ilyen tárgyakat más tárgyak mellé téve múzeumokba zárják, és olyan címkéket aggatnak rájuk, hogy „rituális tárgy", vagy egy ritka őszinteségroham alkalmával: „ismeretlen rendeltetésű tárgy".

Profi és amatőr archeológusok (az „amatőr" szót sajnos gyakran pejoratív értelemben használják az archeológiában és a történelemtudományban) sokszor vizsgáltak már ilyen tárgyakat, és gyakran a legmeglepőbb módokon azonosították bá őket.

Egy német mérnök, Wilhelm König, 1936-ban Bagdad városának megbízásából egy csatornaépítésen dolgozott. A Bagdadi Múzeumban

látott néhány lapos követ és vázát, amik „rituális tárgyiakként voltak azonosítva. Később egy romos épületben egy 1700 éves vázát talált, aminek a belső falát réz! borította. Ahogy azt követően egy jelentésében leírta: „Egv vastag aszfaltdugó volt a henger felső végébe erőltetve. A dugó közepéből egy tömör vasdarab állt ki." Lényegében egy elektromos elemet talált.

Egy ilyen felfedezésből persze még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Lehet, hogy általánosan használták az elektromosságot egy olyan korban, amiről eddig eléggé biztosan azt állítottuk, hogy az elektromosságot nem ismerték. Az is lehet, hogy ez csak egyfajta galvanizálási technika, amivel az ékszereket védik, és amit már a Közel-Keleten is használtak. A lelet mindenesetre figyelemre méltó. Lehet, hogy az elektromosságot már több ezer évvel Benjámin Franklin előtt is használták?

Elképzelhető, hogy elektromosságot használtak Mezopotámiában is ékszerek készítésénél. A női misztikum fontos szerepet tölt be a civilizáció fejlődésének előrelendítésében: az emberiség egyik legrégibb ismert bányája, a ngwenyai 43 000 éves vasbánya, nyilvánvalóan a hematit-érc kitermelésére létesült, amit a kozmetikában használtak fel.

Peruban, az inkák előtti ősi Chimú kultúra emlékei között elektromos galvanizálásra utaló jeleket találtak. A Chan Chan-i tengerparton gyönyörű műtárgyakat találtak, amelyek rézből készültek, és arannyal voltak bevonva, vagy ezüstből készültek és arannyal voltak bevonva. Nehéz elképzelni, hogyan lehet ilyesmit csinálni elektrolízis nélkül, bár egyesek szerint létezhet valami más eljárás is, aminek során a megolvasztott aranyból vagy ezüstből felszálló gőzök csapódnak le a rézfelületen és borítják be azt. De ne feledjük, hogy bármelyik módszert használták is, ezt egy olyan kultúra fejlesztette ki, mely régebbi annál az indián civilizációnál, amit a spanyol hódítók találtak. A spanyolok (legnagyobb megelégedésükre) egy olyan későbbi kultúrára leltek, ahol a műtárgyak tömör aranyból vagy ezüstből készültek.

Nem tudni, hogy régen az elektromosságot használták-e világításra, van azonban néhány furcsa utalás arra, hogy tisztában voltak az elektromosság ilyen hatásával. Ezeket a Salamon-templomról szóló leírásokban lelték (vö. Robert Charroux: Histoire Inconnue des Hommes), amelyek szerint a templomnak arany tetején 25 láb hosszú, hegyes végű vasrudak voltak, hasonlóan a ciszternákba vezető vízvezetékekhez. A görög fizikus, Ctéziász i. e. 400-ban szintén utal a villámlás ismeretére, ő

megemlíti, hogy Egyiptomban „fémkardokat" szúrtak a földbe hegyükkel felfelé, hogy elhárítsák a viharok káros hatásait. Úgy tűnik, valamiféle titokzatosság lengi körül az ősi világításról szóló történeteket. Ahogy John Pfeiffer megjegyzi, „a fények körülbelül 750 000 évvel ezelőtt gyúltak ki", és azóta, a modern világítás elterjedéséig gyakorlatilag mindenféle módszert kipróbáltak már, az indirekt megvilágítástól a fény felerősítéséig. Ez utóbbi technikát az ókori Keleten használták. Néhány kérdés azonban így is megválaszolatlanul marad. Nem tudjuk, hogyan festették és faragták az egyiptomi sírkamrák falait, hogyan készültek a pontosan vágott járatok a gizehi Nagy Piramis alatt. Ezeket aligha lehetett megcsinálni valamilyen hatékony világítási módszer nélkül, márpedig nem találtunk az alacsony mennyezeteken olyan nyomokat, amik a világítás valamilyen formájára utaltak volna.

Hasonló rejtéllyel állunk szemben a dél-amerikai inka romokat vizsgálva. Az alacsony mennyezeteken és járatokban nincs semmi füstnyom, ami világítás (pl. fáklyák) használatára utalna. Ráadásul már több száz éve érkeznek állandóan jelentések az Amazonas felső mellékfolyóinak környékén élő „vad" indiánokról. Ezen a vidéken hatalmas felfedezetlen területek rejtőzhetnek az őserdő zöld tengere alatt.

Ezek a jelentések azt állítják, hogy elveszett ,"fehér" törzsek lakják még mindig a dzsungelt, és hatalmas városaik vannak, amelyek ablakaiból éjszakánként furcsa fények szűrődnek ki. A brit felfedező és író, Fawcett ezredes (és mások) szerint ezek egy ősi kultúra leszármazottjai lehetnek, akik megőrizték őseik világítástechnikai ismereteit. Fawcett ezredes expedíciót is indított ennek kiderítésére 1920-ban, de nyomtalanul eltűnt.

Mivel a későbbi kutató expedíciók sem bukkantak nyomára, így ő maga is legendává lett.

Az amerikai kontinensen és a Karib-szigeteken rengeteg olyan leletet találtak, amelyeknek a korát nem ismerjük. A mai kormeghatározási módszerek sajnos nem vezetnek eredményre nemesfémek, kő és agyag esetén, amikből az ilyen tárgyak általában készülnek. Így ezekről a leletekről nem lehet semmi biztosat mondani. Szerencsére az amerikai kontinensen vannak olyan leletek is, amelyek a korukra utaló jeleket hordoznak. Ezek általában kihalt állatokat ábrázolnak dombok, hatalmas kőszobrok, domborművek formájában, edényekre festve vagy kőbe vésve.

Az egyesült államokbeli Wisconsin mellett látható Elefántdomb szemmel láthatóan egy elefántot vagy egy mamutot mintáz, ha felülről nézzük. A mexikói Palenquénél feltárt épületmaradványok között felismerhető egy minta, ami egy ormányát feltartó elefántra emlékeztet,

hasonlóan az azték szobrászat „elefánt"-maszkjaihoz. Kolumbiában elefántokat ábrázoló rajzokat találtak aranylemezekbe karcolva egy Cali melletti repülőtér építési munkálatai közben (csak emlékeztetőül: Bogotától nem messze feltártak egy elefánt- vagy masztodon-„temetőt", aminek a becsült kora nagyobb, mint az eddig ismert emberi civilizációé).

Brazíliában, az Amazonas környékén rinocéroszra emlékeztető kőfaragásokat és dinoszauruszra hasonlító rajzokat találtak. A perui Marcahuasi fennsíkon olyan sziklákat és kődarabokat találtak, amelyek oroszlánt, vízilovat és más, a terület faunájára nem jellemző állatokat ábrázolnak. Tiahuanacóban olyan ismeretlen korú cserépedényeket találtak (Tiahuanaco kora 3000 év és 12000 év között lehet), amelyek jól ábrázolják a kihalt toxodont (ez egy ősi időkben élt vízilószerű állat volt), és ez azt jelzi, hogy azok az emberek, akik ezeket az edényeket festették, feltehetőleg láttak is ilyen állatot.

Különös és titokzatos jeleket találhatunk a perui Nazca-völgyben, északra és délre Nazca városától, mintegy 250 mérföldnyire délre Limától.

Ez egy sorozat párhuzamos és egymást keresztező, utakra emlékeztető vonalból áll. Ezeket régóta „inka utaknak" hívják, azzal az apró szépséghibával, hogy a figyelemre méltó valódi inka úthálózat útjaitól eltérően, nem vezetnek sehová, hanem trapézok, háromszögek és egyéb szabályos vagy szabálytalan síkidomok útvesztőjét alkotják. Más utak fentről nézve hatalmas madarakat, pókokat, teknősöket, jaguárokat, majmokat, kígyókat, halakat mintáznak, van közöttük egy bálna, egy gigantikus embert ábrázoló figura és egyéb különös formák is. Ezeket egy ismeretlen faj készíthette jóval az inkák megjelenése előtt, valószínűleg 15 évszázaddal ezelőtt. Ezek az utak hol bemélyednek a földbe, sziklákba, hol töltéseken futnak, mindig a terület pillanatnyi sajátosságainak megfelelően. Hatalmas képeket lehet látni a szomszédos völgyfalakon is. A Nazca „vonalak" vagy „utak" teljes valójukban azonban csak akkor mutatkoztak még, amikor először lehetett őket a levegőből tanulmányozni.

A földről alig észre-vehetőek. A pánamerikai autópályán autóval is át lehet szelni ezeket a vonalakat a Nazca-völgyben, de autóból nem sok látnivalót nyújtanak.

A levegőből azonban teljesen más kilátás nyílik erre a csodálatos vonal- és ábra-együttesre. Csak fentről lehet csodálni igazán, ahonnan még ennyi évszázad után is tisztán látszik.

A vonalak és a hatalmas képek egy több mint 60 mérföld hosszú és ha a szomszédos hegyek lejtőit is beszámítjuk - egy több mint 10 mérföld széles területet fednek le. Az egyenes vonalak tökéletesen egyenesek,

mintha precízen ki lettek volna mérve. Néha csak néhány yardnyira nyúlnak, néha hosszú mérföldeken át húzódnak, de sohasem térnek el eredeti irányuktól, mindig tökéletesen egyenesek maradnak, pedig néha hegyeken kell keresztülvágniuk. Ez egy újabb érdekes adalék lehet a régi civilizációk fejlettségének megítéléséhez.

Jó ötletnek tűnik az az elmélet, mely szerint ezek a vonalak valószínűleg „ókori leszállópályák" csillagközi pilóták száma-: rá vagy esetleg űrutazóknak szóló üzenetek. Ez a pihent fantáziára valló feltételezés azonban meglepő módon visszhangra lel az ősi perui hagyományokban és legendákban. A hagyomány szerint Orajona istennő az égből jött hatalmas hajójával itt szállt le.

Egy valamivel kevésbé izgalmas, de azért még így is elég fantasztikus magyarázattal szolgál Dr. Paul Kosok és Dr. Mária Reiche. Dr. Kosok munkája közben éppen egy nagyobb vonal végén egy kis hegyen állt, ahonnan más vonalak ágaztak szét. Június 22-e volt - ez a téli napforduló ideje az egyenlítőtől délre. Amikor a nap felkelt, pontosan abból az irányból bukkant fel a láthatáron, amerre az a vonal vezetett, aminek végénél ő és a felesége állt. Ezen felbuzdulva sok más vonalat is megvizsgáltak, és azt találták, hogy sok ilyen vonal tisztán olvasható üzenetet ad egy csillagász számára, a nap, a hold és a bolygók pályájáról, a napfordulókról és nap-éjegyenlőségekről. Dr. Reiche még a helyszínen feldolgozta és kiértékelte a megfigyeléseit, és megállapította a vonalak hozzávetőleges keletkezési idejét is (i. sz. 500).

Vajon ezek a hatalmas csillagászati ábrák szándékosan azoknak készültek, akik fentről szemlélik őket? Ha igen, akkor azok a „fentiek" valószínűleg az istenek lehettek.

Talán ilyen módon akarták őket figyelmeztetni arra, hogy ne felejtsék el a napot, a holdat, a bolygókat a helyes pályájukon tartani, és ne feledkezzenek meg az éghajlat rendes működtetéséről sem. A hatalmas figurák valószínűleg a zodiákus vagy egyéb csillagképek konstellációját ábrázolják.

Az ősi amerikaiak szilárdan meg voltak győződve arról, hogy mennyei küldetésük van. Törzsek és népek gondolták, hogy felelősek a kozmosz megfelelő működéséért. Az inka kozmológia központja az Intihuatana volt - „a nap őre", ez egy kőből készült jelzés, amire a nap árnyékának pontosan rá kellett esnie napfordulókor. A legősibb amerikai kultúrák leginkább az asztronómiával és a matematikai számításokkal foglalkoztak; csak később akarták az aztékok a mennyország egyensúlyát

emberi áldozatokkal fenntartani. Ez a fizetség azonban - amint erre az aztékok később rájöttek - nem volt megfelelő.

Amerika más részein is találhatók hasonló hatalmas építmények. A feltételezések szerint ezek is olyan fejlett civilizációk művei, amelyek még Amerika felfedezése előtt tűntek el a történelem színpadáról. A Nazcafennsíktól majdnem 200 mérföldnyire délre, több ezer hasonló, kőbe és sziklába vésett csillagokat ábrázoló figura látható. Kalifoniában a Colorado folyó mentén óriási képek sok négyzetkilométernyi területet foglárnak el. Ezek a képek apró faragott kövek soraiból és halmaiból állnak, és nagyon hasonlítanak a Nazca mintákhoz, beleértve a hatalmas emberábrákat is. Mojave-labirintusnak nevezték el annak ellenére, hogy az itt élő mojave indiánok tagadják, hogy tőlük vagy az őseiktől származna.

Sajnos az 1880-as években a labirintus nagy részét lerombolták, amikor vasutat építettek a területen keresztül.

Egy igen különös objektum látható a perui Paracasban a Piscoöbölben. Ez az Andok Gyertyatartója, egy 800 láb hosszan a hegyoldalba faragott, szigonyra, vasvillára vagy gyertyatartóra emlékeztető gigászi műalkotás. Tiszta időben a Csendes-óceánról már messziről is jól lehet látni, ahogy hatalmas útjelzőként a Nazca-völgy felé mutat. Amikor a spanyol hódítók először felfedezték, úgy vélték, ez egy égi jeladás a Szentháromságtól, és hatalmas „előre!" jelként értelmezték, mely további hódításokra, hittérítésre (és a bennszülöttek leigázására) sarkallja őket.

A spanyolok részletes vizsgálatai kiderítették, hogy a „Gyertyatartó" középső ágára egykoron kötelet kötöttek, és valószínűleg más kötelek és szalagok is voltak a másik két ágához erősítve. Nyilvánvalóan egy gép volt, de hogy miféle, azt nem sikerült kideríteni.

Robert Charroux egy perui kutató, Beltrán García ötletét javasolja, Beltrán García úgy véli, hogy a „Gyertyatartó" egy árapálymérő lehetett, vagy esetleg „... ez a rendszer, ellensúlyokkal, csigákon mozgó kötelekkel és fogaslécekkel felszerelve egy hatalmas és pontos szeizmográfot alkothatott, amely a Föld távoli pontjain előforduló szeizmikus mozgásokat is képes volt érzékelni..."

Mások szerint ez a paracasi Gyertyatartó egy hatalmas légi irányjelző lehetett, amely a „levegőnél nehezebb repülő objektumok" számára jelezte a Nazca-völgybeli „leszállópályák" irányát.

A leszállópályához ugyebár repülőgép is tartozik. Nemrég a Banco de Colombia aranytárgy gyűjteményben egy hozzávetőlegesen 1000 éves dél-amerikai műtárgyat találtak, ami egy mai tervezésű repülőgépre emlékeztet. Amikor ezt a tárgyat az Egyesült Államokban is kiállították,

felfigyelt rá Dr. Ivan Sanderson biológus, archeológus és író. A kérdéses azonosítatlan tárgy mintha lepkére vagy más hasonló rovarra, esetleg lepényhalra hasonlított volna, de nagyfelbontású mikroszkópos vizsgálat után Dr. Sanderson úgy vélte, hogy inkább egy mechanikus tárgyat ábrázol, semmint valami természet alkotta dolgot.

Dr. Sandersont, aki biológusként pontosan tudta, hogyan kell egy rovarnak kinéznie, egyre inkább érdekelni kezdte a különös tárgy, ami sokkal inkább repülőgépre, mint rovarra vagy halra hasonlított. Például a delta-szárnyak szélein olyan mintákat talált, amik a repülőgépek csűrőlapjaihoz hasonlítottak. A haltestnek nem volt feje ott, ahol lennie kellett volna, viszont szögletes orr-része egy „régimódi Rolls-Royce"-ra hasonlított. A tárgy farok-része sem olyan volt, amilyen a halaknál szokott lenni, hanem kifejezetten a modern repülőgépek függőleges vezérsíkjaira emlékeztetett. Sőt, mi több, arra az, esetre, ha valóban repülőgép lenne, Dr. Sanderson még egy ülést is felfedezni vélt a törzs azon pontján, ahol a pilótafülke szokott lenni.

Természetesen repülőgép-szakértők véleményét is kikérték ez ügyben. J. A. Ulrich, vadászrepülőgép-tervező mérnök, aki többek között a német lökhajtásos repülőgépek egyik berepülőpilótája, még mielőtt megtudta volna, hogy mi is a tárgy, kijelentette, hogy az egy F-102-es vadászrepülő. Közelebbről megvizsgálva észrevette, hogy a szárnyak a végük felé egy kicsit hajlottak (ettől nyerik a modern gépek a gyors emelkedési képességeiket), csak ennyit mondott: „... ez egy dolgot jelenthet - lökhajtásos repülőgép". Megfigyelte, hogy a függőleges vezérsík hagyományos, és a modell végén található lapok inkább légifékek lehetnek, semmint magassági kormányok; a magassági kormányok hiánya az új típusú svéd SAAB repülőgépre emlékeztet.

Mivel az aranytárgyak korát nem tudjuk pontosan meghatározni, természetesen nyitott az a lehetőség, hogy a kis repülőgép esetleg „odakerült"; azaz véletlenül vagy szándékosan egy későbbi időszak termékeként került arra a helyre, ahol végül is megtalálták. A primitív kultúrák persze mindenféle általuk látott modern gépet megpróbálnak reprodukálni, így tették ezt az új-guineai bennszülöttek is, akik a második világháború idején azt hitték, hogy az istenek ereszkedtek le az égből repülő hajókon, hogy meglátogassák őket, és ajándékokat hozzanak. Még ma is az isteneket próbálják visszahívni kőbe vésett primitív repülőgépek, leszállópályák és hangárok ábráival. Más faragásaik pedig autón ülő hollandokat ábrázolnak, akik néha erre jártak, és néha jól elverték a

bennszülötteket (történt ez persze abban az időben, amikor a bennszülöttek verése még lehetséges volt).

Az ősi mítoszokban és tradíciókban szerepel egy gyakran visszatérő momentum, ami a légiutazásokról szól. Ilyen momentum Ikarusz, a krétai története, aki viasszal ragasztott szárnyaival túl közel repült a naphoz; Illés és az ő tűzszekere; a babiloni Endiku, aki az egekbe emelkedve a Földet a mi mai űrbéli nézőpontunkból láthatta, és úgy találta, hogy egy hatalmas zabkására emlékeztet, a tenger pedig egy óriási vizesteknőre; Orejona (vagy Orellana) istennő leszállása az egekből Tiahuanacóban; gyakori, repülő szekerekre történő hivatkozásokat találhatunk az indiai Mahábháratában is. Ezek az esetek mind azt bizonyítják, hogy a régmúltban az emberek lehetségesnek tekintették a légiutazást. Az indiai Samarangana Sut-radharában lenyűgöző leírást találhatunk, ami arról szól, hogyan építheti meg mindenki a saját vimanáját, ahogyan ezeket a repülő szekereket a hinduk nevezték. Ezek a „csináld magad" jellegű leírások számos meglepő részletet tartalmaznak: ... erős és tartós legyen a test, könnyű anyagból, mint a nagy repülő madaraké. Ezen belülre helyezd a higany-motort, a vas melegítő készüléket pedig mögéje. A higanyban rejlő energia mozgásba lendíti a felhajtó légörvényt, és az ember, aki belül ül, nagy távolságokra eljuthat az égen át a legcsodálatosabb módon.

A fent leírt módszert hasonló módon alkalmazva akkora vimanát lehet építeni, mint a mozgó isten temploma. Négy erős higanytartályt kell a belsejébe építeni. Ha ezeket ellenőrzött tüzekkel hevítik a vastartályokon át, a vimana akkora erőt kap a higanytól, mint a mennydörgésé. És azon nyomban gyönggyé változik az égen. És továbbmenve, ha ezt a vasból készült motort, ami az eresztékeinél megfelelően van hegesztve, megtöltjük higannyal, és a tüzet a felső részére irányítjuk, akkora erőt kapunk, mint az oroszlán üvöltése...

Az Egei-tenger fenekén egy másik érdekes leletet találtak, ami a régmúlt eddig ismeretlen mértékű technikai fejlettségére utalhat. Ez a tárgy kétezer évet hevert a tenger mélyén, majd plusz fél évszázadot töltött múzeumban, amíg kiderült, hogy mi is valójában - egy csillag-számítógép.

A tengerek, különösen az olyan tiszta beltengerek, mint a Földközivagy az Égei-tenger, egyfajta archeológiai raktárként is működnek, hiszen hosszú éveken át megőrizték számunkra mindazon tárgyakat, amelyek beléjük estek, elsüllyedtek vagy valaki beléjük dobta. Antikithera

szigeténél 1900-ban görög szivacshalászok egy egész rakomány elsüllyedt görög szobrot találtak, az őket szállító hajót feltehetőleg kalózok támadták meg a Rómába vezető úton.

A nehézbúvárok kemény munkájával (nemegyszer halálos baleset is történt) a felszínre hozott szobrok és szobordarabok között találtak olyanokat is, amelyek fából és bronzból voltak összerakva. Úgy gondolták, ezek egy szobor azonosítatlan részei, vagy mivel kerekek is voltak rajta, egy gyerekjáték darabjai lehetnek. Félrerakták őket, hogy megnézzék, hová „illenek". Kiderült azonban, hogy nem illenek sehová, hanem önmagukban alkotnak egy, a gyönyörű szobroknál sokkal figyelemreméltóbb leletet. Amikor a fa kiszáradt, egy fogaskerekes gép tűnt elő. Ez a gép mindenféle feliratokkal és irányjelzőkkel volt ellátva, amiket akkor nem sikerült teljesen megfejteni.

A titok még eltartott néhány évig. Ez idő közben sokan dolgoztak rajta, többek között Stais professzor, aki végül rájött az összefüggéseire, és Dean Merritt, aki a feliratok készítésének idejét az i. e. első századra tette.

Derek de Solla Price és George Stamires kutatásainak eredményeképpen pedig a tárcsák és szerkezetek felfedték használati módjukat.

A precízen egymáshoz illesztett fogaskerekek, korongok és tárcsák egy miniatűr planetáriumot alkottak, ami a Hold és a csillagok fázisairól, keléseiről és lenyugvásairól, a zodiákusi együttállásokról, és egyéb fényes csillagokról szolgáltatott információt, egy igen bonyolult és zseniálisan megszerkesztett óra működési elvét követve. A különböző fogaskerekek egymásba kapcsolódásai különböző erőátviteli fokozatokat alkottak. Price professzor szavaival: „Még semmilyen ehhez hasonló műszert nem őriztünk eddig. Semmi ehhez foghatót nem ismerünk a tudományos szövegekből és irodalmi utalásokból."

Price egy további érvet is felvetett, miszerint ez és az ehhez hasonló modellek a modern planetáriumok és mechanikus órák ősei lehetnek. Egy szokatlan tény az órákkal kapcsolatban, hogy az első középkori órák, amelyek a legbonyolultabbak és a legsokoldalúbbak voltak, sokkal inkább a Hold és a csillagok fázisaival foglalkoztak, semmint az idő mutatásával; ez utóbbi funkció tulajdonképpen az előbbi logikus továbbfejlesztése.

Dr. Price észrevette a hasonlóságot a későbbi arab civilizációk fogaskerekes naptár-számítógépeivel: „Valószínűnek tűnik, hogy az Antikithera szigetén talált lelet egy olyan nagyobb ismerethalmaz része, ami ugyan azóta elveszett a számunkra, de az arabok még birtokában voltak ... azt továbbfejlesztették, és behozták a középkori Európába is, ami a későbbi óragyártás alapjául szolgálhatott..."

Antikithera mellett még több más, feltehetőleg érdekes anyag is a tenger fenekén hever, de egyelőre túl mélyen ahhoz, hogy ki lehessen emelni. A világ óceánjainak és tengereinek medrei továbbra is nagy ígéreteket hordoznak az archeológusok számára. Homérosz szerint a tenger „borsötét út". És valóban az, az antikvitás nagy autópályája. Más, az eddigieknél még furcsább leleteket fognak még valószínűleg találni a kontinentális talapzatokon és a tengerfenéken. És nem csak szobrokat és más műtárgyakat fognak találni, hanem egész városokat, és olyan érdekes objektumokat is, amelyek azokra az ősi civilizációkra utalnak, amelyek korban megelőzték az általunk ismerteket.

III fejezet *

Az elveszett történelmi ismeretek

Ki

számították, hogy az ókori leleteknek csak mintegy tíz százalékát tártuk fel. De ha valaki belegondol, milyen nehéz megőrizni az ilyen leleteket, és hogy milyen kálvárián mehettek át az évszázadokon keresztül, még az is csoda, hogy egyáltalán ennyit is találtunk. A legtöbb feljegyzés azért maradt meg egészen máig, mert kőbe vésték, sírok falaira festették, agyagtáblákba égették vagy pecsétekbe faragták őket. Ezek az emlékek gyakran dicsőítő vagy ünnepi szövegek, és csak ritkán olvashatunk olyan irodalmi vagy szociális jellegű irományokat, amelyek alapján jobban megérthetnénk, milyen volt a régmúlt. A múltat gyakran egészen más, váratlanul felbukkanó források alapján kell megismernünk Az ősi irodalomnak az a része, ami számunkra is megmaradhatott volna, javarészt véletlen vagy szándékosan okozott tűzvészekben pusztult el. Az ősi „könyvek" hosszú tekercs papiruszok voltak, amiket nagy metropoliszok és paloták könyvtaraiban tartottak. Ha egy másik könyvtár is be akarta szerezni, kézzel kellett lemásolni őket, feltéve, ha volt rá engedély, és megfelelő mennyiségű képzett rabszolga állt rendelkezésre a másoláshoz. Így a másolatok száma behatárolt volt, és a feljegyzések jobban ki voltak téve az eltűnés vagy elpusztulás veszélyénekSok ókori könyvtár tűznek vagy fosztogatásnak esett áldozatul. A Perzsa Birodalom fővárosát, Perszepoliszt, Nagy Sándor hódítása idején gyújtották fel; a Karthágó könyvtárában tárolt föníciai és karthágói könyveket a rómaiak pusztították el i. e. 146-ban (és a későbbiekben is sokat fosztogattak itt). Konstantinápoly városát többször is kifosztották.

Hatalmas mennyiségű könyv esett véletlenül a tűz martalékául, amikor Július Caesar elfoglalta Alexandriát. Caesar, aki maga is író volt, hamar letagadta felelősségét, és a könyvek pusztulásáért az alexandriaiak ellenállását hibáztatta. Az alexandriai könyvtár azonban túlélte ezt a pusztulást, és ismét a tudás központjává, a mediterrán világ fő könyvgyűjtő helyévé' vált, egészen i. sz. 636-ig, Omar, az iszlám harmadik kalifájának idejéig, amikor tábornoka, Amru, elfoglalta Alexandriát. Az értékes tekercsek millióit a város fürdőinek fűtésére használták fel. A kalifa

elrendelte: „Lehet, hogy ezen könyvek tartalma összhangban van a Koránnal, lehet, hogy nem. Ha igen, a Korán elégséges helyettük, ha nem, akkor ártalmasak. El kell hát pusztítani őket."

Az ősi feljegyzéseket a túlbuzgó korai keresztények is számtalanszor szándékosan pusztították, gyakran a püspökük sürgető ösztökélésére, nagyjából ugyanolyan buzgósággal és ugyanolyan indoklással, mint azt Omar tette néhány évszázaddal később.

Gyakran azért pusztultak el a régi feljegyzések, mert új szövegeket akartak a hordozó anyagra írni, így a régi szöveget letörölték, lekaparták vagy lefestették. Ez főképp a korai középkorban volt jellemző, ugyanis abban az időben igen nehéz volt írásra alkalmas anyaghoz hozzáférni.

Egyiptomban még a múmiák csomagolására is használtak ilyen iratokat ez hátborzongató, de furcsamód hatékony módszere a régi iratok megőrzésének.

A mediterrán világ és a Közel-Kelet háborúi, hódításai és vallási fanatizmusa mellett a régi feljegyzések pusztításának egyedülálló módját találhatjuk Kína történelmében. Si Huang-ti, a Csin dinasztia (aminek Kína az angol nevét köszönheti: China) egyesített császára, azt találta ki (politikai és pszichológiai megfontolásokból), hogy a történelemnek ővele kell kezdődnie. Ennek alátámasztásaként minden őelőtte íródott történelmi feljegyzést el akart pusztítani (az ilyesfajta akciók mozgatórugóinak mélyebb elemzését lásd Orwell 1984 című művében - a ford. megjegyzése). Az i. e. harmadik évszázadban rendeletet hozott az összes könyv elégetésére (még Konfucius könyveit is beleértve) és a szerinte tudománytalan és gyakran halálos áldozatokat is követelő Nagy Fal építésén való közreműködés helyett még a tudósoknak is könyveket kellett irtaniuk A császár csak az orvostudománnyal, a mezőgazdasággal és a varázstudománnyal foglalkozó könyveket kímélte. Ismert, hogy a kínai civilizáció óriási tudományos fejlődést mutatott a korai években. Nem tudjuk, hogy milyen tudás, milyen feljegyzések veszhettek el, bár bizonyos orvosi gyakorlatok, mint például az akupunktúra - a fej, a vállak és a csatlakozó tagokba szúrt hosszú tűk tudománya, amelyek segítenek helyreállítani a jang-jin, azaz a pozitív és a negatív erők egyensúlyát az emberi szervezetben -, azokból a régi időkből származnak, és Kína mai uralkodói is elismerik és támogatják szerepüket.

Az iránytű használatát is gyakran mágiának tartották Az igazi használatát elfeledték, hogy később újra felfedezzék. A kínai varázslók csiszolt, kiegyensúlyozott vagy félig lebegtetett hematit-kanalakat használtak a jóslásokhoz. Ezeket a tárgyakat gyakran iránymeghatározásra

is használták, megjelölve rajtuk az északi és a déli pólust. Az ősi Kínában a déli pólust tartották a fő pólusnak (talán a régebbi utazások emlékeként?).

Nem teljesen tisztázott még, hogy az ősi Kína maga fejlesztette-e ki a robbanóanyagok készítésének módját, vagy ez a tudásuk egy régebbi forrásból származik, mint ahogy ez India esetében valószínűsíthető. A robbanóanyagok használata a Távol-Keleten sokkal régebbre nyúlik vissza, mint azt régebben feltételeztük. Nemcsak szórakozásra, ünnepek alkalmával használták, hanem fegyverként is. Robbanófegyvereket vetettek be az indiaiak Nagy Sándor ellen, és a kínaiak is robbanó rakétákat használtak a mongol és török betolakodókkal vívott harcaik során. Tulajdonképpen az egyetlen sikeres harc, amelyet a dinasztikus Kína modern betolakodók ellen vívott, mintegy 200 évvel ezelőtt volt, amikor az utolsó dinasztia korai éveiben visszavertek egyet az első orosz próbálkozásokból. Az oroszoknak puskáik voltak, míg a kínaiak csak íjakat, nyilakat, kardokat és dárdákat tudtak bevetni ellenük, no meg persze a támadó rakétákat.

A mai kutatások keretében kínai tudósok folyamatosan tanulmányozzák az ősi feljegyzéseket, nemcsak azért, hogy a történelmükben szereplő lyukakat betömjék, de azért is, hogy esetleg tudományos ismereteket szerezzenek belőlük. A hasznos ismereteket a régi kor szellemének megfelelően szándékosan rejtették el többé-kevésbé a szövegekben a tudás birtokosai, hogy azt titokban tartsák. Hasonló kutatás folyik az orosz és arab országokban. Talán érdekes információkat nyerhetünk így a rakétákról, robbanóanyagokról és vegyi reakciókról, amiknek ismeretét az ókor korai forrásaitól örökölhették a nagy mohamedán központok, Cordoba, Granada, Kairó és Bagdad. A Piri Reis térképhez hasonlóan olyan információk is napvilágra kerülhetnek, amelyek a régi korok technikai fejlettségi szintjére utalhatnak, vagy esetleg a jövőbeli tudományos fejlesztéseket segíthetik.

A régi feljegyzések pusztításának nem éppen dicsőséges folyamata az Újvilág felfedezésével és meghódításával folytatódott. Diego de Landa püspök Yucatánban a tizenhatodik század elején elpusztította az összes maja krónikát, amit csak talált (ezek kéregpapírra voltak írva, ami nagyon szépen ég) és így valószínűleg elpusztította a kőbe vésett (és ily módon elégethetetlen) hieroglifák megfejtésének a kulcsát. Három könyv élte túl a megsemmisítési kísérletet. Ezeknek a száma vélhetőleg négyre emelkedett, amikor 1971-ben egy újabb bukkant fel „biztos forrásból".

Meg kell jegyeznünk, hogy de Landa püspök végül is érdeklődni kezdett az után az anyag után, amit elpusztított, és tudományos archeológiai kutatásnak éppen nem nevezhető módon, de összeállított egy vélt ábécét. Ezt az információt azokból a majákból szedte ki, akik túlélték a mészárlást, és félelmükben persze mindenre azt válaszolták, amiről azt vélték, hogy az a püspöknek tetszeni fog. (A maja írásrendszer mind a mai napig megfejtetlen, hieroglifákból állt, nem pedig betűkből, amik közül csak néhánynak a jelentését ismerjük) Ez a soha nem létezett „maja" ábécé persze túlélte a korok viharát, csak azért, hogy zavarokat okozzon a tizenkilencedik század kutatói között. Ez történt két francia kutatóval is, akiknek sikerült „lefordítani" egy megtalált részt egy megmaradt maja „könyvből" - a Codex Troanóból. Brasseur de Bourbourg és Auguste Le Plongeon az hitték, hogy az általuk talált szöveg „... a Mu-i Agyaghegyek Földjének óceánba süllyedéséről..." szól, ahol elpusztult „... mind a 64 000 000 lakója ... 8060 évvel ezelőtt …” Robert Silvester1 egyszer egy hasonló „felfedezés" kapcsán a következőket mondta: „az ilyesfajta szövegértelmezésekben az őrültség szépsége húzódik meg, olyasféle ez, mintha azt olvasnánk ki belőlük, hogy egy nagy hidat építettek volna fogpiszkálókból..."

A régi feljegyzéseknek csak egy kis százalékát tudjuk vizsgálni, és ezeknek is nagy részét nem tudjuk elolvasni. És amiket el tudunk olvasni, azok is már sokadpéldányai az eredetieknek, és a másolások során számos hiba becsúszhatott, sok mindent kihagyhattak a másolók (az ősi tengeri térképek a másolásokkal egyre pontatlanabban lettek). Ennek ellenére még mindig titokzatos és megmagyarázhatatlan dolgokat találunk a múlt tudományos ismereteinek kutatása során.

Félreérthetetlen jelek mutatnak arra, hogy a távoli múltban élők birtokában voltak olyan asztronómiai és tudományos ismereteknek, amiket, az akkori korok (feltételezett) technikai felkészültségét figyelembe véve, nem lehetett volna megszerezni. Úgy tűnik, hogy ezen tudás nagy része igen régi időkből származik, és nem ők fejlesztették ki, hanem bizonyos előttük létezett ősi kultúráktól örökölték.

Világos jelek mutatnak arra, hogy a babilóniaiak és kortársaik sokkal többet tudtak az asztronómiáról, mint az utánuk jövő korok (egészen a reneszánszig). Ezeket az ismereteket régen fedezhették föl, vagy örökölhették, és továbbadták, gyakran legendák formájában. Ezek a legendák később egészen váratlan helyeken és időkben bukkantak fel, olyan korokban, amelyekben ezeket az ismereteket elvileg nem is 1

Robert Silvester = minden bizonnyal fordítói v. nyomdai hiba Robert Silverberg helyett, akit máshol is idéz (a digitalizáló).

ismerhették volna. Nevezetesen: nem tartjuk valószínűnek, hogy a babilóniaiak modern távcsöveket használtak volna, ezek használata nélkül viszont nem lehetett volna megfigyelni és leírni azokat a csillagászati jelenségeket, amik a feljegyzéseikben szerepelnek.

Dr. Rawlinson, és más, a korai mezopotámiai civilizációt elsőként kutató tudósok megdöbbentek, amikor felfedezték, hogy a babilóniaiak bizonyos nem várt ismeretekkel rendelkeztek a bolygókról. Rawlinson kiderítette, hogy „... világos bizonyítékunk van rá, hogy megfigyelték a Jupiter négy holdját, és komoly okunk van azt hinni, hogy tudtak ... a Szaturnusz hét holdjáról is..." Ékírásos, anyaghengerekbe égetett babilóniai könyvek a „Vénusz szarvairól" írnak, amit ma a Vénusz „fázisainak" nevezünk - ezeket nem lehet távcső nélkül észrevenni. Azt a csillagképet, amit ma Skorpiónak hívunk, a régiek is így hívták, annak ellenére, hogy nem is hasonlít skorpióhoz, csak akkor, ha valaki távcsövön nézi, és felfedezi benne azt az üstököst, ami a skorpió „farkát" alkotja. Elég furcsa, de a maják a skorpiót a saját nyelvükön hívták skorpiónak (maja szóval), ami vagy közös hagyományra utal, vagy arra, hogy képesek voltak felfedezni az üstököst a dzsungelek mélyén épített obszervatóriumaikból.

A megszerzett tudományos ismeretek legendák formáját is ölthetik az évszázadok során. A babilóniaiak, és őseik, a sumerok, hasonlóan a régebbi népekhez, megfigyelték a zodiákusi csillagképek formáit és a havonkénti ismétlődéseit, és emberekről, állatokról és egyéb dolgokról nevezték el őket. Ezek az elnevezések (az állatöv jegyei) még ma is igen fontosak az emberiség nagy része számára.

A világ különböző részein nagy mennyiségben maradtak meg mezopotámiai agyagtáblák. Néhány elpusztult a hódítások tüzeiben, míg mások még keményebbre égetődtek, és így túlélték az őket készítő kultúrákat. Assur-bán-apli asszír császár könyvtárának egy része ma a British Museumban nyugszik. A feljegyzések alapján ennek a könyvgyűjtő császárnak egyszer azt mondták a bölcsek: „Ott - a sivatagban - régen büszke városok falai álltak, de elporladtak, míg anyagtábláink még mindig őrzik nyelvüket..."

A ninivei császár palotájából származó anyagtáblák közül sok még mindig nincsen lefordítva, részben a velük foglalkozó kutatók halála miatt, részben pedig azért, mert nagy részük matematikával vagy asztrológiával foglalkozik. Eltűnődhetünk hát azon, vajon mi mindent rejtegetnek a még lefordítatlan agyagtáblák.

Lehet, hogy mi lebecsüljük őket, mert az asztrológiára helyezik a hangsúlyt, amit mi nem tartunk igazi tudománynak, de az asztrológia, a „csillagok ismerete", és az asztronómia, a csillagok törvényeinek ismerete" az ősi mezopotámiaiak számára ugyanaz a tudomány volt.

Lehet, hogy a sivatag tiszta csillagos égboltja alatt rajzolta a homokba először az ember a hold és a csillagok pályáját, amiből aztán a naptárak, az időmérés, a számrendszerek, az írás, a matematika született.

Egy babilóniai asztronómiai könyv elmondja, hogy a „csillagok állatok alakját veszik fel", így könnyebb azonosítani őket, és emlékezni rájuk. A kultúra előrehaladásával ezek aztán ténylegesen is állatokká, hősökké, istenekké válnak.

Az ókor egy legendája szerint Uránusz felfalta a gyermekeit, és később kihányta őket. Ez a hátborzongató történet egy tudományos tényt takar, miszerint az Uránusz rendszeresen eltakarja holdjait, amik később újból láthatóvá válnak a másik oldalon. De valaki, valahogyan ezt több ezer évvel ezelőtt is meg kellett, hogy figyelje, méghozzá olyan készülékkel, ami képes volt ilyen megfigyelésekre.

A tudás általános újjászületésének korában, a reneszánszban számos író eltöprengett azon, hogy vajon honnan szerezték a régiek a tudományos információikat. Sir Walter Raleigh felfedező, utazó és tudós, az 1616-ban elkészült világtörténelemről szóló könyvében figyelmet szentelt annak a kérdésnek, hogy vajon honnan tudhattak az ősök a Vénusz fázisairól, hiszen azokat csak akkoriban fedezte fel Galilei.

Jonathan Swift, a Gulliver utazásai-nak írója, 1726-ban félreérthetetlenül ír a Mars „csillagjairól" vagy „kísérő holdjairól", amik 1877-ig felfedezetlenek voltak. Még egy felmérést is készít róluk: „... egyes asztrológusok ... így felfedeztek két kisebb csillagot vagy kísérő bolygót, amelyek a Mars körül keringenek, ahol is a belső a főbolygó közepétől annak átmérőjének pontosan háromszorosára kering, a külső ötszörösére; az előbbi tíz óra alatt kering körbe, az utóbbi tizenegy és fél óra alatt ... ami nyilvánvalóan mutatja, hogy a gravitáció ugyanazon törvényei vezérlik őket, amelyek más égitesteket is."

Immanuel Velikovszkij professzor a sokat vitatott Összeütköző világok című könyvében rámutat arra, hogy a Gulliver utazásai-ban informálisan ismertetett adatok nagyjából pontosak. Lehet, hogy Swift nemcsak kitalálta azt, hanem valamilyen legendára hivatkozott, amely a régi idők tudományos ismereteiről szólt.

Hérodotosz leírja, hogy Milétoszi Thalész, a nagy görög tudós és asztronómus, akinek a gőzerő feltalálását is tulajdonítják, előre megjósolt

egy napfogyatkozást, ami i. e. 585. május 25-én be is következett. Ehhez a jóslathoz három, egymástól 120 hosszúsági foknyi távolságra lévő ellenőrző ponttal kellett, hogy rendelkezzen. Ha elgondoljuk, hogy (mai feltételezéseink szerint) milyen kis részét ismerték akkor a világnak, felmerül a kérdés, hogy mik voltak vajon Thalész ellenőrző pontjai, és hogyan kommunikáltak egymással.

Dante Isteni Színjátékában rejtélyes utalást találhatunk a Dél Keresztjéről, jóval azelőtt, mikor az európai hajósok először fedezték fel ezt a csak az egyenlítőtől délre látható jelenséget. Az Isteni Színjáték purgatóriumában a következő hat sor szerepel: Io mi volsi a man destra e posi mente All„altro polo, e vidi quattro stelle Non viste mai fuor ch"alla prima gente.

Goder parea il ciel lor fiammelle: O settentrional vedovo sito Poi che privato sei di veder quelle!

(Jobbra fordultam és a másik pólus felé Tekintve négy csillagot láttam, Mit nem látott más az első embereken kívül.

Az égbolt szikrázni látszott a lángjaiktól: O, elárvult északi földek, Sohasem láthatjátok őket!)

Ez a hivatkozás nemcsak azért különös, mert egy ismeretlen jelenségre és az „első emberekre" vonatkozik. Vajon miért okozott volna bajt Dante magának azzal, hogy asztronómiai megfigyeléseket vesz bele mesterművébe, hacsak az ősiek tudásának részletei nem voltak ismertek azokban az elit körökben, ahová ő maga is tartozott? Az is igaz, hogy a Dél Keresztje néhány ezer évvel ezelőtt az északi félgömbön is látható volt.

Vajon tudott-e erről Dante? És ha igen, ahogy azt az idézet is jelzi („senki sem látta azelőtt az első emberek kivételével"), honnan tudta, hogy a déli féltekén is látható?

Homérosz és Vergilius a vörös bolygót Marsnak, a Háború Istenének tartották, és rámutattak, hogy két ló is húzta égi szekerét, amiket

Phoibosnak (Rettegés) és Deimosnak (Vereség) neveztek el - egy kitűnő irodalmi példa arra, hogyan lehel az ismereteket legenda formájában kifejezni. Amikor Asaph Hall 1877-ben végül felfedezte a Mars holdjait, a Háború Istenének szilaj paripái után nevezte el őket, a kutató jelen elegáns gesztusaként a végtelen tudású múlt felé. Úgy találjuk, hogy a jóval a világtörténelem kezdete előtti időkben hatalmas szerepe volt a matematikának és a nagy összegek kiszámításának Ezt a tudást az általunk sokkal jobban ismert klasszikus időkben, a görög és római kultúrákban elhanyagolták. Bár a mai geometriai és trigonometriai tudásunk eredetét a görögöknek, Püthagorasznak, Euklidésznek, Hippokratésznek tulajdonítjuk (de valószínű, hogy ezek az ismeretek a predinasztikus egyiptomiaktól származnak, ahol az építők régóta ismerték az átfogó négyzetére vonatkozó szabályt és egyéb geometriai összefüggéseket is), a görögök nem foglalkoztak nagy összegek kiszámításával. Ami a rómaiaknak a matematikához fűződő viszonyát illeti, érdemes megjegyezni, hogy van egy elmélet, mely szerint az egyik tényező, ami a Római Birodalom bukásában közrejátszott, az volt, hogy a viszonylag ügyetlen római számolási rendszer nem bírta a hatalmas birodalom által támasztott gazdasági és kereskedelmi számolási igényeket.

Bár a nulla fogalma már évszázadokkal előttük is létezett, a rómaiak nem használták a nullát, és e nélkül a számolások könnyen bonyolulttá válhatnak.

A babilóniaiak (akik párhuzamos egyenlőségrendszere megoldására is képesek voltak) ismerték a nullát, így könnyen tudtak hatalmas - mai írásmódunk szerint 15-20 jegyű - számokkal bánni. Az időpontokat így kozmikus skálán is ábrázolni tudták. A 10-es számrendszeren és a 20-as szorzásokon kívül a babilóniaiaktól származik a 12-es és a 60-es számrendszer is. Ezek nemcsak a percek, órák, hónapok és évek számolására alkalmasak, de pl. az osztásra a tízes számrendszernél jobban használhatók, mivel a 12-t több szám osztja, mint a 10-et.

A 12-es szám fontosságát valószínűleg a 12 zodiákus csillagkép sugallta az ősi asztronómusok számára. Felismervén ennek a számnak a fontosságát és hasznosságát, az az érzés alakulhatott ki bennük, hogy a 12es számot az istenek ajándékozták nekik.

Ami a matematikát illeti, a nulla fogalma kulcsfontossággal bír.

Nagyon régi kultúrák is ismerték, aztán gyakran, kulturális visszaesések idején, elfelejtették. A babilóniaiak használták a nullát, egy üres helyet írtak helyette (találó jelölése a „semmi"-nek), de a nulla használata végül is eltűnt. Hasonló dolog játszódott le Kínában is. Az ősi indiaiak is ismerték

(nekik tulajdonítjuk a nulla „feltalálását"), és meg is őrizték a titkukat, míg az az arabok közreműködésével elterjedt a Közel-Keleten és végül Európában is.

De a világ másik felén, a maja városokban és obszervatóriumokban is használták a nullát. Valószínűleg a maják voltak az ősi Amerika legkiválóbb csillagászai, bár mindegyik amerikai törzs és nemzet alaposan belemélyedt az égbolt tanulmányozásába. Az ősi civilizációk közül a maják, vagy esetleg az őseik, az olmékok kerültek a legközelebb ahhoz, hogy pontosan ki tudják számítani a csillagászati év pontos hosszát. Ezt az értéket a mai modern civilizációnk is csaknem olyan régóta

A Nap Kapuja, Tiahuanaco, Bolívia. Nyilvánvalóan egyetlen kőtömbből faragták ki, pedig több mint tíz tonnát nyom.

ismeri: egy csillagászati év pontosan 365,2422 napból áll. A maják számunkra még nem teljesen ismert módszerekkel 365,2420 napot számítottak ki, ami csak elhanyagolhatóan kis mértékben különbözik a pontos adattól.

Hasonló teljesítményszámba megy az a 10 tonnás, egyetlen darabból kifaragott kapu, ami a bolíviai Tiahuanacónál egy 13 000 láb hosszú fennsíkon áll egymagában, látszólag sehová sem vezetvén. Ezen a kapun bevésve olyan jelrendszer látható, amiről azt gondoljuk, hogy a Hold állásait, valamint a napéjegyenlőségeket és a napfordulókat ábrázolják.

A kapun a hold valóságos és látszólagos pályája látható, ami azt bizonyítja, hogy akik ezt vésték, tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy a Föld forog. Tiahuanaco korát eddig nem sikerült megállapítani. Még a

spanyol hódítók által itt talált aymará-indiánok sem tudták, ki építette ezt a hatalmas kapui - nyilván az istenek.

A Föld körülbelüli gömb alakjának tényét általában ismerték és elfogadták az Föld különböző pontjain élő ősi civilizációkban. Egy korai hindu munkában, a Surya Siddhantábán a földet mint bolygót írják le: ...Ezen a gömbön mindenhol azt hiszik az emberek, hogy az van fölül, ahol ők élnek. De figyelembe véve, hogy ez egy semmiben lebegő gömb, miért kellene fentnek és lent-nek lennie?

Régi indiai feljegyzésekből az is kiderül, hogy ismerték a világ legtöbb részét, köztük olyan távoli és egzotikus helyeket i: mint Írország.

A szakkarai hieroglifák tanúsága szerint az ősi Egyiptomban a gyermekeknek is tanították, hogy a Föld gömb alakú. A görög tudós, Eratosztenész, az i. e. harmadik században megmérte a nap szögét Syeneben és Alexandriában, és ebből kiszámította a Föld kerületét, mindössze néhány száz mérföldnyi hibával. Az ősi tengeri térképek mértékeinek legtöbbjét is csak a föld gömb alakjának ismeretében lehetett megállapítani.

Talán az amerikai kontinensre hivatkozik Platón Timaeus dialógusában. A 2400 évvel ezelőtt írt dialógus egyik szereplője, Kritiász, Atlantisz leírását vezeti be, és eközben tesz egy olyan szokatlan megjegyzést, ami talán Amerikára hivatkozik: ...azokban az időkben az Atlanti-óceán hajózható volt; és azok előtt a lépcsők előtt, amiket Héraklész Oszlopainak hívtok, egy sziget volt: nagyobb, mint Líbia és Ázsia együttvéve, és út volt ez más szigetekhez, és a szigetektől, amikről bejárhattad az egész szemközti kontinenst, ami az igazi óceánt vette körül; mert ez a tenger Héraklész Oszlopai nélkül csak egy keskeny bejáratú kikötő lenne, de az a másik egy igazi tenger, és az azt körülvevő föld leginkább kontinensnek nevezhető...

Az Atlantisz elsüllyedt kontinensére történő platóni hivatkozással továbbra is különféle tanulmányok és fejtegetések foglalkoznak. Ez az „igazi óceán" másik oldalán lévő kontinensre való hivatkozás azonban valóság, egy olyan tény, amit Platón 2000 évvel Kolumbusz előtt is ismert.

Kolumbuszt annyira lenyűgözte Seneca 1500 évvel előtte írt Medeajának második felvonása, hogy saját kezűleg másolta ki, és gyakran hivatkozott is rá. Bár Seneca nem annyira konkrétan fogalmaz, mint Platón, az idézet mégis figyelemre méltó. A mű latin változatából idézünk, ahogy azt Kolumbusz is olvasta: Venient annis saecula seris Quibus oceanus vincula rerum Laxet el ingens pateat tellus Tethisque novos detegat orbes Nec sit terris ultima Thule (...Századok jönnek majd a világ késői koraiban, Melyek során az óceánok, a dolgok béklyói Megpihennek; a világ hatalmasnak tűnik majd, És a Tenger új kontinenseket szül, És Thule soha többé nem lesz a világ vége...)

Az a feltételezés, hogy egy ismeretlen kontinens létezik ott, ahol a világ végét hitték, erősen inspirálta Kolumbuszt, aki tiszteletre méltó és érthető buzgalommal látott neki utazása előkészítésének, és rengeteg klasszikus elméletet és feltevést gyűjtött össze a világ igazi alakjára vonatkozólag.

Természetesen az ókorban nem minden görög és római hitt a Föld lapos voltában, Apollóban és a napszekerében, abban, hogy a Földön, bizonyos helyeken a Hádész bejáratai vannak, és a kozmosz egyéb elképzelt dolgaiban sem. A gondolkodó hinduk sem hitték, hogy a lapos világot négy óriás elefánt hordozza a hátán, akik egy még hatalmasabb teknősbéka páncélján állnak, mint ahogy az amerikaiak sem hisznek a Mikulás, a képregény figuráik, a húsvéti vagy éppen a Playboy nyuszi tényleges létezésében. Mindazonáltal, amikor olyan „feltévésekről" vagy „találgatásokról" olvasunk az ősi feljegyzésekben, amik a Jupiter és az Uránusz hokijainak, a Szaturnusz gyűrűjének létezéséről, a Mars holdjainak kiterjedéséről, Dél Keresztjéről vagy éppen egy óceánon túli kontinens létezéséről szólnak, az az érzésünk támad, hogy valaki már bejárta előttünk ezeket az utakat.

Amíg ezek az asztronómiai és geográfiai „előzetesek" egy szélesebb és régibb tudás írott emlékei, találtunk képi ábrázolásokat is. Ezek egyfajta

gépeket ábrázolnak, és meglétük a múltat különös módon modern fényben tüntetik fel.

A napalm például egyértelműen a modern kor terméke. Az ősi Bizánc hadihajói által is alkalmazott „görögtűz" azonban, amit egy speciális recept alapján készítettek nafta, kén, petróleum és salétrom felhasználásával, nagyjából hasonló a napalmhoz, és mivel érzéketlen a vízre, akkor is tovább ég, ha vízzel próbálják oltani. Tovább ég a tenger színén is, így hiába ugranak a vízbe az emberek a felgyújtott ellenséges hajóról. Ezt a kémiai fegyvert bedugaszolt edényekbe töltötték, és katapulttal, rakétával lőtték ki, vagy lángszórókban használták. A bizánci haditengerészeket gyakran hordozható lángszórókkal szerelték fel, amik olyan kicsik voltak, hogy akár pisztolyként is lehetett őket használni.

Szirakúzai Arkhimédész (i. e. 287-212) számos rendkívüli találmánya közül néhány az alexandriai könyvtárban diákként eltöltött időkből származik. Dyen például a csavaros vízpumpa, az a zseniálisan összeállított emelő-, csiga- és fogantyú-rendszer, ami nagy súlyok emelésére alkalmas. Ezt többek között a szirakúzai kikötőt támadó római hajók ellen tervezte, hogy azokat felemelve és aztán a kikötő vizébe visszaejtve süllyessze el. A nevéhez fűződik még egy olyan tükörrendszer feltalálása, amellyel a napsugarakat lehetett oly módon összegyűjteni, hogy felgyújtsa az ellenséges hajókat.

Az ókori modern "fejlesztések" nem mindig a háborúval kapcsolatosak A krétai kultúra (i. e. 2500) idején épített paloták lakosztályai folyóvízzel, öblítős vécével voltak felszerelve, a falakon gyönyörű freskók díszelegtek, melyek delfineket és a bikaviadal korai változataként hatalmas bikákat átugró meztelen lányokat ábrázoltak Babiloni üzletemberek agyagtáblára írandó leveleket diktáltak titkáraiknak hatalmas téglaépületekben lévő irodáikban. Néhány alkalommal megtalálták ezeknek az üzleti leveleknek a kibontatlan agyagborítékait, amelyek még mindig őrizték eredeti tartalmukat. Az ókori Rómában megszokott volt a csapból folyó meleg víz, és nagy termosz-szerű tartályokat is használtak élelmiszerek és folyadékok hidegen vagy melegen tartására. Az időt kellően pontosan mérték a 12 vagy 24 beosztással ellátott vízórák.

Hatalmas kőtömböket emeltek fel óriási emelőkkel, amelyeket mindössze néhány, egymáshoz kapcsolt taposómalmokban dolgozó rabszolga működtetett.

Az ókor orvosi és sebészi technikáit egészen a tizenkilencedik századig nem múlták felül. Az ősi Egyiptomban olyan agysebészeti

beavatkozásokat is végeztek, amelyeket mind a mai napig nem értünk és nem tudunk reprodukálni teljesen. Vannak olyan orvosi technikák is, amelyeket az ókornak tulajdoníthatunk, és amelyek a középkort a boszorkányság és a mágia harcába bújva vészelték át. Ilyen például a pókháló (penicilin) használata sebek elfertőződésének megakadályozására, Ezer éves, Indiából származó feljegyzések különféle orvosi témákkal foglalkoznak: plasztikai sebészet, agyműtétek, császármetszés, a memória, a fogazat, a látás és a bőrszín javítása és megtartása gyógynövényekkel csupa olyan téma, ami iránt ma is nagy az érdeklődés.

Az i. e. utolsó két évszázadban az alexandriai könyvtár a klasszikus világ kutatóinak fő központjává vált. Hérón görög tudós összeállított egy tanulmányt a különféle mérnöki technikákról, és kifejlesztett egy gőzzel hajtott menetvágó „gépi eszközt", ez az első feljegyzett használata a gőzenergiának, Bár egy olyan világban, ahol a rabszolga munkaerő szinte kimeríthetetlen mennyiségben rendelkezésre állt, a gőzenergia nem játszott igazán komoly szerepet.

A nagy Arkhimédész is költséges kutatásokat folytatott Alexandriában, és neki tulajdonítjuk az arkhimédészi csavar feltalálását, bár bizonyos jelek arra mutatnak, hogy Egyiptomban már évszázadokkal azelőtt használtak ilyen eszközt.

Ctesibius, egy másik alexandriai kutató, egy gyújtómotorral fejlesztett ki kétütemű szivattyúval, ami különösen hasznos eszköz volt a nagyvárosokban, ahol a háziurak gyakran sok embert zsúfoltak össze hatalmas, tűzveszélyes épületekben. Ez utóbbi megint csak egy modern korra jellemző probléma, amik Rómában részben megoldottak, amikor betiltották a „magasra nyúló" épületek építését.

A Nyugati és a Keleti Birodalom római polgárainak lakosztályai belső világítással rendelkeztek; „törhetetlen" üvegpadlóik és üvegfalaik voltak; a bizánci fürdőkben hősugárzó rendszereket használtak, még olajfűtést is. Az igen jól megtervezett római vízhálózat, amit annyira stabilan építettek, hogy még ma is működik, képes volt annyi vizet szolgáltatni, hogy vízi ütközethez megfelelő mélységben lehetett egy egész arénát feltölteni a cirkuszi műsorszámok közötti rövid szünet alatt.

Még mielőtt a Római Birodalom részeire hullott volna, és Európa a fél-barbárság állapotába süllyedt volna, a modernizáció olyan szintet ért el, hogy a gabona lekaszálásához például aratógépeket alkalmaztak. Az ilyen találmányokat valószínűleg a rabszolga beszerzési lehetőségek csökkenése kényszerítette ki. Az ehhez hasonló dolgok nem szerepelnek az évkönyvekben, valószínűleg senki nem találta érdemesnek megemlíteni

őket. Talán fény sem derült volna rájuk, ha néhány évvel ezelőtt Franciaországban nem találnak egy római kori szobrot, ami egy aratógépet ábrázol.

Ezektől az ókori modern eszközöktől eltekintve, fennáll a lehetőség, hogy az ókorban olyan eljárásokat és technikákat is ismertek, amelyeket mi még nem. Tudjuk például, hogy a vas és az acél viszonylag rövid idő alatt elrozsdásodik, ha kitesszük az időjárás ártalmainak. Tudjuk, hogy az egyiptomiak használtak vasat, de nem találtunk egyetlen megmaradt vastárgyat sem, egészen Tutanhamon fáraó sírjának feltárásáig. Íme egy szokatlan példa arra, hogy létezett olyan vastárgy, amely több mint ezer éven át ki volt téve az időjárás viszontagságainak, és mégsem mutatkoztak rajta a korrózió jelei. A 30 láb magas, öntöttvasból készült Ashoka oszlop a delhi Qutb Minar udvarán áll Indiában. Az oszlop eredetileg Muttrában állt, a mohamedán hódítók tépték ki, és szállították Delhibe a tizedik században. Ezt megelőzően egy muttrai templomhoz tartozott több mint hatszáz évig. Akkor a tetején egy Garuda állt, ez egy madáralak, amit Visnu isten akkor vett fel, amikor egy alkalommal megmentette az emberiséget. A Garuda, más oszlopokkal egyetemben, ha ugyan voltak olyanok, régóta eltűnt, valószínűleg a mohamedán hódítók beolvasztották és kardokat öntöttek belőlük. A legszokatlanabb az egészben az a tény, hogy a vas és az acél néhány év alatt teljesen elkorrodál, míg ez az oszlop már legalább hatszáz éve áll sértetlenül. Talán valamilyen adalékanyagot használtak az olvasztáskor, vagy valamilyen ismeretlen gyártási eljárást követtek? Ez ismét csak egy figyelmeztetés arra, milyen technikákat ismerhettek őseink, amik feledésbe merültek az évek során.

Bár az égitestek a mitológiai hősök és istenek után kapták nevüket (amiket ma is használunk), az ókori vizsgálataik inkább a tudomány, mint a mitológia területére tartoznak. Mivel az ókorban ismertek és leírtak olyan égitesteket, amelyek szabad szemmel nem láthatók, erős a gyanú, hogy a távcsőkészítés fortélyai egykoron ismertek voltak, és csak később merültek feledésbe. Plutarkhosz Arkhimédésznek tulajdonítja egy olyan optikai eszköz használatát, amivel „… kimutatta …a Nap nagyságát". Bár az ókorból nem maradtak ránk ilyen eszközök, de rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek esetleg a nagyítók ókori használatának tényét bizonyítják.

1853-ban Sir David Brewster egy tárgyat mutatott be a Tudományos Haladás Brit Társaságának. A tárgy egy optikai lencse volt, akkori mértékkel mérve kiváló minőségű. Ami ebben a lencsében szokatlan volt,

az az, hogy az Asszír Birodalom fővárosának, Ninivének i. e. 600-ból származó romjai között találták. Amennyire akkor tudták, a lencsecsiszolást csak tizenkilenc évszázaddal később találták fel. Bár a lencse eredetét akkor nem kérdőjelezték meg, a használatát illetően kételyek merültek fel. Úgy ítélték meg, ez valami ékszer vagy egyéb dekoráció lehetett, és, bár véletlenül lencse alakú, az asszírok nem használták semmire, díszítésen kívül. Egy optikai lencse létezését a ninivei romok között egyszerűen magyarázat nélkülinek tekintették, és a lencse, ékszer, dekoráció vagy mi a csuda, a British Museumban végezte.

Azóta más régi lencséket is találtak a világ különböző pontjain, Líbiában, Irakban, Mexikóban, Ecuadorban, sőt még Közép-Ausztráliában is. Egy konkáv csiszolt obszidiánlencsét hoztak fel a tengerfenékről az ecuadori Esmeraldas közelében a mexikói La Venta mellett ismeretlen eljárással csiszolt apró konkáv tükröket ástak ki, amelyeket talán nagyításra használtak az olmékok, akiknek a kultúráját a legősibb mexikói kultúrának tartjuk.

Valami ehhez hasonló technikai segítség megmagyarázhatja az ősi amerikai kultúrák fém- és féldrágakő-megmunkálási technikáit. Hyatt Verrill írja erről: „... Hogyan készítették az ősi amerikai népek azokat a csodálatos fa- és kőfaragásokat? Hogyan munkálták meg azokat az apró aranyszemeket, amelyek gyakran több részből állnak, és nem nagyobbak egy gombostűfejnél; hogyan vágták, csiszolták és faragták a topázt, az ametisztet, a gránitot, az agátot és egyéb drágaköveket; hogyan készítettek vékony csiszolt gyűrűket könnyen morzsolódó obszidiánból..."

Egy magáért beszélő kiemelkedő példa az elveszett tudásra: a kerék ismerete vagy nem ismerete. Köztudott, hogy amikor a spanyol hódítók az amerikai kontinensre érkeztek és először találkoztak Mexikó, KözépAmerika és az Andok fennsíkjainak fejlett indián kultúráival, kikövezett utakat, viaduktokat és alagutakat, töltéseket és hosszú függő hidakat találtak - szóval mindent, amire egy magasan fejlett közlekedésnek szüksége van. Csak egyvalamit nem találtak: a tényleges közlekedőeszközöket - vagonokat, szekereket, kocsikat. Nem volt kerék: mindent szafariszerű karavánokkal szállítottak az Andokban, lámaháton.

Az inka időkben a futóemberek (chasquis) majdnem külön fajtának számítottak, akik olyan gyorsan mozogtak, hogy az inkák a hegyi városaikban is friss tengeri halat fogyaszthattak, frissebbet, mint amilyen halat ma lehet kapni Cuzcóban, a régi inka fővárosban. De a magas szintű szervezettségük, építési kultúrájuk, technikai fejlettségük és közlekedési hálózatuk ellenére, a kerék hiányát általában elfogadják annak

bizonyítékául, hogy az ősi Amerika népei sohasem léptek ki a kőkorszakból.

Ennek az általánosan elfogadott elméletnek ellentmondani látszik, hogy ősi mexikói műtárgyaknál fel-felbukkan a kerék -általában kerekes gyermekjátékoknál, amelyek kutyákat (prérifarkasokat) és kocsikat ábrázolnak. Különböző helyeken

Ezt a kerekes kutyafigurát Vera Cruz mellett ásták ki Mexikóban. Régóta úgy tartják, hogy az amerikai indiánok egyáltalán nem ismerték a kereket, de az utóbbi időben egyre több kerekes gyermekjátékot (ha ugyan gyermekjátékok voltak) találnak.

találtak ilyen leleteket -Mexikóban Choloa, Oaxaca, Tres Zapotes és El Tajín környékén, közel Vera Cruzhoz, és a Panamai Köztársaság területén.

Nem valószínű, hogy az ősi amerikaiak a kereket csak játékcélra „találták fel", és nem használták sokkal fontosabb dolgokra, mint ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy az ősi emlékműveken látott korongok a kerék leszármazottjai vagy ősei esetleg. Még azt sem tudjuk pontosan, hogy amik játékszernek látszanak, azok tényleg játékszerek-e; az ilyen tárgyakat másra is használhatták, mint amit mi egy időben és kultúrában idegen nézőpontból el tudunk képzelni.

Példának okáért elgondolkodhatunk azon, vajon mire használták azt a különleges, hosszú jaguárt vagy rövid krokodilt ábrázoló, ékszerekkel kirakott aranytárgyat, amit a kevéssé ismert

A panamai Coclében talált ősi arany jaguár figura oldalnézeti képe. Egyes feltevések szerint ez egy ősi földmunkagép stilizált modellje. (Ivan Sanderson rajza alapján.)

Coclé kultúra sírjaiból ástak ki Panamában, egy múzeumi-egyetemi expedíció keretében az 1920-as években (a tárgy ma a philadelphiai Pennsylvania egyetemen tekinthető meg). Ami szokatlan a tárgyban, az az, hogy fogaskerekei vannak egy tengelyen, köztük egy ívelt karral, míg további két ívelt kar látható a hátulján, és a jaguár szájában a fogak vödörfogantyúkhoz hasonlítanak. Dr. Ivan Sanderson, aki részletesen megvizsgálta ezt a tárgyat, és a jaguárokat (és a krokodilokat) is jól ismeri, azon a véleményen van, hogy a tárgy egyfajta ősi földmunkagép vagy buldózer modellje, amit jaguár formájaban konstruálták. Azt is megfigyelte, hogy a "lábak csuklós pánttal illeszkednek, ami célszerűtlen egy állatnál, de kiváló egy nehéz munkára tervezett lökésgátló esetében".

Mivel ez a különös műtárgy nem teljes, csak találgathatunk, hogy vajon ez tényleg egy igazi munkagép

Az arany jaguár felülnézeti képen ásószerű képződményeket figyelhetünk meg oldalt és hátul. A bal oldalán pontozott vonal jelzi az esetleges odaillő részt, ami évek során elveszhetett .

Jobbra lent egy modern fölmunkagép rajza látható, összehasonlításképpen. (Ivan Sanderson rajza alapján.)

modellje (ami fényt derítene néhány csodálatos emlékmű építésének módjára), vagy egyszerűen csak egy gyermekjáték, hasonlóan a kerekes kutyához. És persze mindez egy olyan világban, ahol feltételezhetően nem ismerték a kereket.

Még sok hasonló megmagyarázhatatlan dolgot találhatunk a spanyolok által elpusztított nagy amerikai kultúrákkal kapcsolatban. Vagy vehetjük azokat a népeket is, amelyek megelőzték ezeket a kultúrákat, és vagy már eltűntek, vagy már el pusztították őket, mire a hódításokra sor került.

Nem tudjuk például, hogyan mozgatták az ősi peruiak a hatalmas monolitokat, és hogyan illesztették össze olyan pontosan azokkal az eszközökkel, amelyek a rendelkezésükre álltak. Nem tudjuk, hogyan voltak képesek arra a finom koponyalékelésre, amikor a koponya egy részét eltávolították, és arany vagy rézlemezt ültettek a helyére. Nem tudjuk, hogyan hajtották végre a fogtöméseket, nem tudjuk, hogyan fejlesztettek ki drogokat a kezdeti időkben. Nem tudjuk, hogyan vontak be különféle dolgokat nemesfém burkolattal a kolumbiai chibchák és a perui chimúk az elektromosság használata nélkül. Még a már megtalált tárgyak nagy részének használatát sem ismerjük - például szerte a kolumbiai

fennsíkokon rengeteg kőbe vésett lépcsőt találhatunk, míg nincs nyoma semmilyen épületnek a közelben; vajon a verejtékes munkával kifaragott hegyoldalak és hegytetők színházakként vagy öntözőművekként működtek? Mexikó és Costa Rica nyugati partjainál rengeteg óriás kőgolyót találtak, amelyekről nem tudjuk, hogy miért vannak ott.

Sok elveszett amerikai kultúrának még az igazi nevét sem tudjuk, de egyszerűen nekik tulajdonítjuk azokat a helyeket, ahol a maradványaikat megtaláltuk. Az amerikai indiánok eredetét részben tisztázhatná, ha eredeti bennszülött írásos emlékekre bukkannánk és el tudnánk olvasni azokat.

Bár az is igaz, hogy a Yucatán-félsziget és Közép-Amerika bőségesen el van látva maja feljegyzésekkel, de (a számok és dátumok kivételével) még ezek is nagyrészt a titkok birodalmába tartoznak. Orosz antropológusok és archeológusok a modern számítástudomány eszközeivel vizsgálták az ősi maja írást a novoszibirszki számítógépközpontban. Rengeteg érdekes és jól dokumentált jelentést készítettek róla (háromkötetnyit), de megfejteni mindezidáig nem sikerült. Feltéve, hogy egyáltalán írásról van szó, mert persze ez sem biztos. Eddig körülbelül ezer kombinációt és különálló alkotórészt sikerült azonosítani a maja írásból. Ezek egy-, két- vagy háromrészes jelekből és kombinációikból állnak. Sajnos azt sem tudjuk, hogy a ma beszélt, nyilván más dialektusú maja nyelv vajon azzal a nyelvvel egyezik-e meg, amelyiken a maja jelek íródtak. Ezek az érdekes jelek azonban alighanem megfejtetlenek maradnak mindaddig, amíg rá nem találunk a maják olyan késői leszármazottjaira, akik még mindig a dzsungelben élnek elrejtve, és talán elárulják az írásuk titkait. Találtak már egy ilyen csoportot a Chiapas esőerdőben. A lacandón indiánok évszázadokkal ezelőtt menekültek el a spanyol hódítók elől, és sokat megőriztek a maja hagyományokból, de sajnos mindenféle írástudást nélkülöznek.

Dél-Amerikában az Andok fennsíkjain és az Amazonas folyó mentén számos helyről írásos emlékek kerültek elő, ezeket Honban túlnyomórészt nem sikerült elolvasni és azonosítani, Egy inka időkből származó legenda szerint az írás ismert volt Peruban és a csatlakozó területeken, de egy régi uralkodó egyszer halálbüntetés terhe mellett betiltatta, mert a papjai azt mondták neki, hogy az írás a felelős a birodalmát akkor szólongató járványért (lám, mit jelent az írott szó ereje). Azonban ezeken a bizonytalan legendákon kívül sajnos nem találniuk semmilyen írásos emléket Dél-Amerika prehisztorikus birodalmairól.

Az inka birodalomban az írás helyett olyasvalamit használlak, aminek a jelentését vélhetőleg még nem ismerjük teljesen. Ez a quipu, egy

köteg különböző színű csomózott bolyhos szalag amit az inka birodalomban mindenhol használtak a spanyolok érkezésekor. Így készítettek jelentéseket a népességről, a termelésről, a bevételekről, a sorozásokról, és ezzel végezték a hihetetlenül jól szervezett, szocialista jellegű inka birodalom összes „papírmunkáját". Egy külön csoport quipu „olvasót" tanítottak ki, és alkalmaztak az ásatások során, hogy értelmezzék ezeknek a színes szalagkötegeknek a jelentését. Ezek az egykori quipunyilvántartások állítólag olyan pontosak voltak, hogy ha akár egy szandál is eltűnt volna a hatalmas birodalmon belül valahol, akkor arról biztosan tudomást szereztek volna. Lehet, hogy ez a quipu-rendszer egyfajta írás, vagy esetleg egy magasabb szintű írás, ami valahogyan átugrotta az ábécét, és egy komputerizációs rendszerbe ment át. Amikor a quipu kötegek nyelvének elemi egységeit, alkotórészeit akarjuk elkülöníteni, figyelembe kell vennünk a fonalak számát, a fonalak hosszait, szálainak színeit, a különböző szövésmódokat, a csomók elhelyezkedését és sűrűségét, sőt még a csomó formáját is. A kombinációk száma végtelen, pedig még a beszélt szavak közvetítése is a véges dolgok közé tartozik.

Ha a világ ősi civilizációinak technikai fejlettségét vizsgáljuk, a kommunikációval és üzenetrögzítéssel kapcsolatos találmányok, a viszonylag fejlett építési, matematikai és orvostudományi technikák, a látható természettudományos megfigyelése, a világról és a kozmoszról alkotott elképzelések mellett felvetődik a kérdés, hogy ezek az ősi kultúrák ismerték-e az atom titkait, a mai modern ember legnagyobb és talán a legutolsó találmányát.

Létezik néhány elrejtett, de izgalmas utalás arra, hogy néhány kultúra, az utolsó időszakaiban, ismerte az anyagok felépítését. Az „atom" szavunk is a görög nyelvből származik, és azt jelenti, hogy „oszthatatlan".

Egy föníciai forrásoknak tulajdonított, de eredetileg Démokritosztól származó írás szerint az oszthatatlan valójában maga is részekből áll. Az ősi Indiából származó néhány buddhista szöveg bizonyos entitások részei közötti kapcsolatokról szól. Ezek az atomelmélet és a molekulák közötti viszonyok ismeretében ma már érthetőek, de az e tudás megszerzése vagy újra-megszerzése előtti időkben ezek a szövegek tökéletes misztikumnak számítottak.

Korai buddhista írásokban könnyen megérthető leírást találunk a molekulák kölcsönhatásáról. Ezek a szövegek más nádkötegekkel összekötött nádkötegekről, valamint a kötések megszüntetéséről beszélnek, amivel ki lehet lépni a létezés és újraszületés körforgásából. Ez egy másik példa lehet arra, hogy az ősi tudomány felbukkan a filozófiában.

Paramhansa Yogananda indiai író és jógi 1945-ben (az atomkor első éve) rámutatott, hogy a hindu filozófia rendszere, a Vaisesika, a szanszkrit visesas szóból származik, ami „atomi egyéniség"-et jelent. A fennmaradt szanszkrit feljegyzések szerint, egy indiai, név szerint Aulukya, az i. e. nyolcadik században, saját szavaival olyasmit magyarázott, ami nem várt módon olyan modern tudományos elméletnek tűnik, mint az anyag atomi szerkezete, az atomok térbeli elhelyezkedése a molekulákban, a tér és idő relativitása, a kozmikus sugarak elmélete, minden energia kinetikus természete, a föld minden atomjában megbúvó gravitáció törvénye.

Meglepő lenne, ha az ókor összes ilyen jellegű tudása, amit a modern ember a reneszánsszal kezdett újra felfedezni, és még ma sem ismer mindent belőlük, az ókori asztronómusok, matematikusok, filozófusok és tanárok véletlen felfedezései illenének. Sokkal valószínűbb, hogy ez a tudás egy régebbi széles körű kultúrának vagy kultúrák rendszerének a terméke, illetve egy része annak, és a jéghegynek csupán a csúcsa az, amit a modern ember ma tud róluk.

IV. fejezet *

A 45 emelet magas időkabin

Rengeteg,

a régi fejlett kultúrákra utaló írásos feljegyzést, műtárgyat találtunk már idáig. Van azonban egy olyan objektum, ami majdnem sértetlenül maradt ránk, ami annyira szilárd, hogy szinte elpusztíthatatlan, és annyira ismert, hogy az általa hordozott igazi üzenet rejtve marad. Ez a gizehi Nagy Piramis, az egyiptomi IV. dinasztia második fáraójának, Khufunak műve, amelyet 4500-5000 évvel ezelőtt építettek Ez a legnagyobb a hetven egyiptomi piramis közül, és bár a tetejéről már lekoptak részek, még mindig 45 emelet magas, és két és fél millió, egyenként 2,5-12 tonnás kőtömbből áll. De nem is a magassága és a tömege az, ami igazán figyelemre méltó: a fő délkör kijelölésén túl, ez egy hatalmas időkapszula lehet, amiben egy letűnt kultúra halmozta fel tudását a jövő számára. Bár sírrablók több generációja kutatott itt elrejtett kincsek után, és Egyiptom középkori arab uralkodói új járatokat robbantottak a felfedezett titkos utak elérésére, amennyire tudjuk, senki sem talált a Nagy Piramisban hatalmas kincset. A "Királyok Kamrajá"-ban is csak egy üres szarkofág áll, betörésre vagy vandalizmusra utaló nyomok nélkül. A piramissal kapcsolatos legnagyobb felfedezést azonban csak a modern kor embere tette meg, bár a dolog egészen nyilvánvaló volt hosszú évszázadokon keresztül. A "titkos kincs" nem más, mint maga az elhelyezkedése, a térfogata, belső méretei és járatainak irányai.

Bár általánosan feltételezik, hogy a Nagy Piramis Khufu fáraó sírjául készült, egyes legendák szerint a piramis 4000 5000 vagy még több éve alatt valamiféle titok szövődött az építmények e leghíresebbike köré. A titkos bölcsesség e tradícióját többek között egy bennszülött keresztény szekta is életben tartja. Ők a származásukat az ősi egyiptomiakig vezetik vissza, amikor Egyiptom még keresztény terület volt, néhány száz évvel a muzulmán hódítások előtt. Ez a szekta még ma is egy ősi egyiptomihoz hasonló vagy abból származó papi nyelvet használ, és titkos összejöveteleiken az ősi egyiptomi isteneket tisztelik.

Az egyik ilyen megmaradt szöveg, amely a szekta egy középkori írójától, Masuditól származik, a következőket mondja:

Surid ... az Árvíz előtti egyik egyiptomi király ... két nagy piramist épített ... És utasította papjait, hogy helyezzék el benne az egész bölcsességüket és ismereteiket a különböző művészetekről és a matematika és a geometria tudományáról, hogy segítségéül szolgáljon azoknak, akik megértik azokat ...

A szöveg persze folytatódik, a piramissal és jóslással foglalkozva.

Ezen a ponton a mérhető és bizonyítható tudományos kutatómunka szokás szerint megtörik, és kételkedve tekint vissza addigi eredményeire.

Az Egyiptomot a hetedik században az Iszlám nevében uraló arabok is hallottak erről a legendáról, a kincsekről, az „Árvíz előtti" tekercsekről, amelyeket a piramis rejteget, és amelyek hasznos és közvetlenül is felhasználható információkat tartalmaznak, mint például, hogyan kell nem rozsdásodó fegyvereket és törhetetlen üveget készíteni. A törhetetlen üvegre való utalások gyakran felbukkannak az ókor titkairól szóló arab legendákban - állítólag a 600 láb magas alexandriai Phárosz világítótorony egy tömör üvegtömb alapzaton állt a kikötő bejáratánál.

A Nagy Piramisban elrejtett valós és elképzelt kincsek utáni mohó vágyában Al Mamun, középkori muzulmán kalifa munkásokat rendelt ki az északi falak megvizsgálására, hátha megtalálják azt a titkos bejáratot, amit Sztrabón római író említett. A keresés persze eredménytelenül végződött, és a kalifa emberei sok helyen megrongálták a piramist, ahogy utakat robbantottak és véstek az oldalába. Mindazonáltal felfedezték, hogy a piramis belsejében hosszú járatok húzódnak. Mamun emberei végül a Királyok Kamrájába is eljutottak, de sem Khufu fáraót, sem a kincseit nem találták meg, csak egy üres szarkofágot.

Gyakorlatilag véletlenül bukkantak rá a piramis vélhetőleg igazi titkára a tizenkilencedik század elején Napóleon és emberei. Amikor a francia hadsereg térképészei fel akarták térképezni Egyiptomot, úgy találták, hogy a Nagy Piramis kiválóan használható háromszögelési pontként.

Amikor közelebbről megvizsgálták, észrevették, hogy a piramis keleti oldala pontosan keleti irányba mutat, tökéletesen párhuzamosan a szélességi körökkel, sokkal pontosabban annál, hogy meg lehetett volna építeni iránytű nélkül, vagy a szélességi kör fogalmának ismerete nélkül, melyekről azt hitték, hogy a modern kor „termékei". Azt is felfedezték,

hogy ha az északnyugati és délkeleti, valamint a délnyugati és északkeleti sarkokat összekötő átlókat meghosszabbítjuk, a meghosszabbítások pontosan befogják a Nílus deltáját, remek segítséget nyújtva a múltbéli terepfelmérésekhez. Továbbá a délkör a piramis csúcsán halad át, majdnem pontosan két részre vágva a Nílus deltáját. Ezeknek a fenti egybeeséseknek a kivételével a piramis pontos elhelyezkedése nem látszott összefüggésben lenni a Nílussal vagy bármi más ponttal.

Valójában a piramis, Greenwichhez hasonlóan, a fő délkört jelölhette (vagy jelölte) ki. Ha követjük a piramison áthaladó délkört, ahogy körbefut a Föld körül, észrevehetjük, hogy pontosan két részre osztja a lakható kontinenseket, és ha a délkört tovább követve a Déli-sarkon átmegyünk a Föld másik, „vizes" oldalára, azt találjuk, hogy a Csendes-óceánt is két nagyjából egyforma részre osztja.

Hérodotosz görög történész és más ókori írók is leírták hogy a piramis lejtőmagassága pontosan egy stádium, azaz egy hosszúsági fok hatszázad része. Cniduszi Agatharkidész az i. e. második században leírta, hogy a nagy piramis oldalának a hossza egy hosszúsági fokperc nyolcadrészével egy meg.

Ezek a geodéziai mértékek, melyek a föld méretének ókori ismeretéről tanúskodnak, régóta azt sugallják, hogy a piramis más méretei is fontosak lehetnek. Már több mint 200 éve mérik a piramis legkülönfélébb pontjait archeológusok, asztronómusok, mérnökök, építészek és asztrológusok. Sok tudós élete nagy részét áldozta a nagy piramis „titkainak" megfejtésére.

Mára már pontosan meghatározták a piramis eredeti alap területét, és megbecsülték, milyen vastag lehetett a piramis kőburkolata, amitől az ókorban a piramis szikrázóan csillogó Egyiptom napjában. Pontosan megmérték a piramist kívülről és belülről, rengeteg számadatot gyártva ezzel, és a belőlük levonható következtetések legalább annyira meglepőek, mint az elmélet, mely szerint a piramis folyosóinak és kamráinak méretei és fordulói a múltat és a jövőt is egyaránt leírják.

Ezek a múltra és jövőre vonatkozó elméletek persze nem ellenőrizhetők le pontosan, és bár a jóslataik eléggé pesszimisták (általános hanyatlásnak indul a világ 1962-ben, és a „naptár" megáll 2001-ben), a legjobb, ha egyelőre a piramisnak csak azzal a titkaival foglalkozunk, amelyeket pontosan értelmezni tudunk.

De a rendelkezésünkre álló megérthető eredmények is kellőképpen meglepőek. A legkönnyebben megérthető statisztikák és példák azt a benyomást keltik, hogy a Nagy Piramis tulajdonképpen egy könyvtár, ahol

hatalmas és pontosan egymáshoz illesztett kövek helyettesítik a könnyen elpusztítható papirusz- és pergamentekercseket. Hatalmas raktára ez. a tudományos ismereteknek, mely a sivatagban várakozik gigantikus időkabinként, hogy ha a jövendő korok elég széles tudományos eszköztárral rendelkeznek, értelmezhessék a benne tárolt információkat.

Ha a piramis oldalai távolságainak összegét elosztjuk a magasságának a kétszeresével, a pi modern értékét kapjuk, 3 1416-ot - ami a kör kerületének és sugarának arányát fejezi ki. A görög matematikusok, Arkhimédészt is beleértve, soha nem jutottak közelebb a pi-hez, mint 3,1428, több ezer évvel a piramis építése után. A "piramis-inch"-ről azt gondoljuk, hogy a föld tényleges mérete után lett meghatározva, mivel ötven piramis-inch majdnem pontosan a sarktengely hosszának tízmilliomod részével egyezik meg. A francia forradalmat követő tudományos forradalom idején a francia tudósok a métert fogadták el a hosszúság mértékegységeként, mivel ez a délkör hosszának a tízmilliomod része. Azonban ez nem pontos, mivel a Föld alakja nem szabályos és így minden délkörnek megvan a maga külön hossza. Sokkal jobb tehát, ha a hosszúságot nem a délkör, hanem a változatlan hosszúságú sarktengely alapján mérjük. Úgy látszik az egyiptomi rendszer ebben a vonatkozásban sokkal logikusabb, mint a ma használatos. A piramis-inch meghatározásával egy csomó fantasztikus egybeesést tapasztalhatunk: a piramis alaplapján lévő oldalai hosszának az összege 365,240 piramisinch, ami az egy csillagászati évben lévő napok pontos számával egyezik meg.

A piramis magassága tízmillióval megszorozva a Föld és Nap közelítő távolságát adja. Százmillió piramis-inch nagyjából a Föld Nap körüli pályájának hosszat adja. A pontatlanság oka valószínűleg az, hogy a Nap pályája 5000-6000 évenként kiszélesedik.

Ha a piramis négy oldalának a hosszát megkétszerezzük, majdnem pontosan az egyenlítőn mért egy szélességi fokperc hosszát kapjuk (Méterben számolva a piramis alapján 1842,92-t kapunk, míg a valódi érték 1842,78).

A piramist olyan tökéletesen tervezték és építették, hogy ha egy a magasságával egyenlő sugarú kört rajzolunk, annak alapkerületével egyezik meg.

A Föld sarktengelye minden nap más irányba mutat a világűrben, és csak minden 25 827. évben tér vissza az eredő irányába. Ha a piramis alapjának átlóit összeadjuk, majdnem pontosan ezt a számot kapjuk (25 826,6).

A piramis súlya megközelítőleg 600000 tonna. Ha ezt ma szorozzuk egybillióval, a Föld körülbelüli súlyát kapjuk.

A piramis korának meghatározására egy érdekes megfigyelést is felhasználhatunk: a Királyok Kamrájából indul a Nagy Folyosó, és ezen (több ezer tonna tökéletesen egymás mellé illesztett kőtömbön) keresztül kinézve éppen az északi sarkcsillag látható. Bizonyítható, hogy amikor az északi sarkcsillag piramisból látható volt, az akkor a Sárkány konstelláció egy csillagja volt, később pedig a Göncölszekér tagja lett, ami ma is a Nagymedve része.

Ezzel a piramis egy új használati módját fedeztük fel. Sok más, eddig még ismeretlen funkciója mellett a Nagy Piramis egy hatalmas óra és naptár is volt. A kissé konkáv mészkő borítása (amit azóta elhordták, hogy Kairó építéséhez használják fel) jóvoltából a piramis különböző hosszúságú árnyékokat tudott vetni, amelyek a tavaszi napéjegyenlőséget, az újéve jelezték, sőt még a napi időt is mutatni tudták.

Edmé Francois Jomard francia tudós, a piramidológia úttörője a Nagy Piramis iránt Napóleon inváziója óta érdeklődött. Ekkor a sok hadosztálynyi francia sereg mellett majdnem egy hadosztálynyi tudós is bevonult Egyiptomba. Egyik elmélete szerint a Királyok Kamrájában talált vörös gránit szarkofág eredetileg is üres volt, és azért készítették, hogy a térfogat standard mértékegységét jelöljék vele.

L. Sprague de Camp, modern kori történész, író és archeológiai kutató meglehetős szkepticizmussal ír azokról, akik a piramis szinte minden részét titkos üzenetként értelmezik Az üres szarkofággal kapcsolatban így fogalmaz: ... A szarkofág feltehetőleg egy mértéket, jelölt - csak egy holdkórosnak jutna az eszébe, hogy térfogatmértéket jelöljön egy ilyen káddal, amibe egy és egynegyed tonna víz fér bele, hogy aztán bezárja egy ember alkotta hegy közepébe, hogy soha ne lehessen használni ...

Egy másik megjegyzése szerint: „... a piramis igazi titka az, hogy Khufu fáraó meggondolta magát, és mégsem ide temetkezett". Amennyire ma tudjuk, a fáraó koporsója mindig is üres volt.

A Nagy Piramis mellett persze a másik hetven egyiptomi piramis is foglalkoztatja a kutatókat Vajon mind temetkezési hely volt, vagy ők is jelölnek valamit? És ha sírok lennének, miért van az, hogy Egyiptomnak

több fáraója volt, mint ahány piramisa? Vegyük csak H. Ramszesz esetét, akinek öndicsőítéseivel tele vannak Egyiptom falai, és aki saját dicsőségére egy 65 láb magas, egyetlen kősziklából kifaragott emlékművet emeltetett Abu Simbelnél. (Az asszuáni gát építésekor ezeket emlékműveket csak úgy lehetett megmenteni a víz alá kerüléstől, hogy elválasztották őket alapzatuktól, és a sziklák tetejére helyezték őket. Ennek a hatalmas munkának a költségeit nemzetközi összefogással lehetett csak fedezni, olyan nemzetekével, amelyek létezéséről a több ezer évvel elhunyt Ramszesz még csak nem is álmodott) Hol van hát az ő piramisa? És hol van sok más, nagy fáraó piramisa? Valószínűleg a fáraók egyszerűen felhagytak azzal, hogy piramisokba temetkezzenek, céltáblájává válva ez által az eljövendő korok sírfosztogatóinak.

Lehetséges az is, hogy a többi piramis közül néhány egyszerűen csak a Nagy Piramis másolata, és építőiknek fogalmuk sem volt az általa hordozott üzenetről, egyszerűen csak saját dicsőségüket kívánták megörökíteni. Hérodotosz egyszer említést tesz egy egyiptomi hercegnőről, aki ragaszkodott hozzá, hogy saját piramisa legyen, és hogy előteremtse az építéséhez szükséges vagyont, rengeteg férfinak pénzért odaadta magát - ez egészen biztosan a történelemben egyedülálló ok arra, hogy egy hercegnő prostituálttá váljék.

A piramisokat általában az obeliszkekhez hasonlóan a napimádattal hozzák összefüggésbe. A piramisok mellé az eltemetett fáraók számára, orrukkal pontosan nyugat felé mutató "naphajókat" temettek, hogy követni tudják a napot az egekbe. A legeredetibb elmélettel 1971-ben állt elő az oxfordi Kurt Mendelssohn. Szerinte a piramisokat azért építették, hogy lekössék a Nílus évenkénti három hónapos áradása alatt felszabaduló munkaerőt. Más szavakkal egy jól szervezett és ellátott munkaprogram volt, és az egymás utáni piramisépítésekkel jól tudták szabályozni a munkaerő-eloszlást, nem is beszelve arról a mellékhatásról, hogy az ott dolgozó tömegek hatalmas piacot jelentettek a fogyasztási cikkek számára.

Korabeli egyiptomi falfeliratokból tudjuk, hogy azokat a munkásokat, akik nem rabszolgaként dolgoztak a piramisok építésén búzával, sörrel, fokhagymával és egyéb nélkülözhetetlen dolgokkal fizették. Ez az elmélet talán a világ más tájain is érvényes. Lehet, hogy így építették az inkák csodálatos útjaikat, vagy a kínaiak a falakat, vagyis a végett, hogy valamiképp foglalkoztassák a munkaerőt. Persze kockázatos modern elméleteket alkalmazni olyan ősi kultúrákra, amelyeknek az igazi működését csak találgatni tudjuk. Például így az izraeli törzsek Egyiptomból való kivonulását munkaerőviszálynak is betudhatjuk. A Nagy

Piramist a feljegyzett egyiptomi történelem korai éveiben építették, és furcsa, de a korabeli írásos emlékekben nincs róla említés. Először a görögök és a rómaiak írtak róla, mikor turistaként jártak Egyiptomban több ezer évvel a piramisok építése után. Egyiptom korai történelme tartalmaz egy furcsa anomáliát Úgy tűnik, a történelmük fejlett kultúrájú szakasza egy pillanat alatt alakult ki az azt megelőző neolitkori kultúrából nagyjából az i. e. negyedik évezredben, minden közbeeső fejlődési lépcsőfokot nélkülözve. Sőt nem is kifejlődött, hanem egyszer csak bekövetkezett - az eszközök, technikák, a művészet, építészet, a mérnöki tudományok, az orvostudomány, a hatalmas városok szervezettsége hirtelen megjelent, mintha egy más civilizációtól importálták volna. A mai történelmi ismereteink szerint azonban az egyiptomi civilizáció ezen időszakával csak a közel-keleti civilizációk kialakulásának időszaka esik egybe, azok a kultúrák pedig semmilyen szempontból sem voltak az egyiptomihoz hasonlíthatók De az a civilizációs lendület, mely a Nagy Piramis építésében is megnyilvánul, nem tartott sokáig, és végül hanyatlani is kezdett. Ez történt Dél- és Közép-Amerika korai kultúráival is, amelyek sokkal erősebbek, életképesebbek és technikailag fejlettebbek voltak kezdetben, mint akkor, amikor a spanyolok "felfedezték" őket. Úgy tűnik, mintha valami kezdeti "civilizációs infúziót" kaptak volna valahonnan, aminek az ereje lassan megfakult az évszázadok során. Az utóbbi idők legrészletesebb és legelgondolkodtatóbb tanulmányát piramisügyben Peter Tomkins írta 1971 telén, A Nagy Piramis titkai címmel. Arra a következtetésre jut, hogy a Nagy Piramis többek között egy obszervatórium volt, és a longitudinális elhelyezkedése mintául szolgált a hosszúsági és szélességi körökkel is ellátott térképek rajzolásához.

Meggyőzően ír a piramis építőinek geodéziai és csillagászati tudásáról is: ... Bárkik építették is a Nagy Piramist, tudniuk kellett, hogyan készítsenek pontos csillagtérképeket, amelyek segítségével pontosan tudtak földrajzi hosszúságot számítani, így világtérképeket rajzolni és szabadon utazgatni a kontinensek között. Úgy tűnik, valami összefüggés lehet a piramist építők háttértudása és azon térképészek tudása között, akik azokat a tengeri térképeket rajzolták, amelyek már a piramisok építése idején is ősieknek számítottak. Ha elfogadjuk (mint ahogy az sokféle népcsoport sokféle legendájában is

szerepel), hogy létezett egy ilyen ősi faj, akik ilyen fejlett kultúrát fejlesztettek ki, hozzánk csak nagyon kevés emlék juthatott el. Hiszen ne feledjük, rengeteg olyan tényező felmerülhetett, ami a leletek pusztulását eredményezhette, emberi pusztítás, természetes kopás, éghajlatváltozások, tengerszintváltozások stb. Ha a tudást meg akarjuk kímélni ezektől, akkor azt olyan hordozóeszközre kell felírnunk, hogy az gyakorlatilag elpusztíthatatlan legyen, vagy pedig magának a tudásnak kell olyan hasznosnak lennie, hogy annak továbbörökítéséről a jövő népei maguk gondoskodjanak. Az első követelménynek eleget tesz a Nagy Piramis, míg a másodiknak a középkor során állandóan továbbmásolt ősi térképek felelnek meg.

V. fejezet *

Hihetetlen építmények

Ha

megpróbáljuk az ősi kultúrák maradványait felkutatni, az a benyomásunk támad, hogy soha nem találunk egyetlen konkrétumot sem, csupán csak legendákat, homályos és nehezen érthető utalásokat, régi dokumentumok többszörös és ezért pontatlan másolatait, ismeretfoszlányokat, amik csak sodródtak az idő végtelen tengerében.

Vajon nincs semmi más? Valami olyan építmény, vagy annak csak maradványa, amin olyan technika jeleit fedezhetjük fel, ami alapján élesen elválnának a többi régi építménytől?

A feltételezések szerinti ősi kultúra valamikor tizenkét-tizenötezer évvel ezelőtt létezhetett. Ez alatt az idő alatt a Földön éghajlatváltozások történtek, az antarktiszi kontinenst teljesen elborította a jég. A vasból, acélból készült tárgyak, ha voltak is ilyenek, eltűntek. A faépítmények szétmálltak. A téglaépítmények, bármilyen nagyok voltak is, apró darabkákra morzsálódtak, és a természetes domboktól megkülönböztethetetlenné váltak. Erre a sorsra jutottak Mezopotámia hatalmas városai, még maga Babilon is, amit egészen máig elveszettnek hittek, pedig csak a felismerhetetlenségig beborította a föld és a homok Közép- és Dél-Amerikában repülőgépek segítségével ma is folynak munkálatok, melyek keretében feltételezett mesterséges hegyek és dombok után kutatnak.

Lehet, hogy még azonosítatlan romok rejtőznek az Antarktisz jege alatt is. A jég nélküli Antarktisz egykoron kedvenc célpontja lehetett az utazóknak, bizonyára nem véletlen, hogy annyi térképet rajzoltak róla: talán emberek éltek és kereskedtek ott. Ilyesféle bizonyítékok felleléséhez mélyfúrásokat kellene végeznünk az Antarktisz jegében. Ilyan fúrásokat már végeztek Alaszkában, Szibériában, Kanadában, és a földmunkálatok során jégbe fagyott kardfogú tigriseket, őslovakat, masztodonokat és egyéb nem sarki állatokat találtak. Az alaszkai Port Barrow-nál és Port Hope-nál egy majdnem város méretű jégbe fagyott ősi településre bukkantak. A Port Hope-nál talált leletek fejlett kultúrára utalnak, a sírokban még mindig megvannak a csontvázak, elefántcsont golyókkal a szemük helyén.

Ősi épületkomplexumokat a legnagyobb valószínűséggel a tenger alatt lehet találni, miután feltehetőleg egész kontinensek kerültek a tenger szintje alá. Az ilyen jellegű kutatások a jövőben bizonyára gyakoribbak lesznek, hála az új, modern, tenger alatti kutatóeszközöknek.

Létezik azonban néhány olyan épület vagy épületrész, amely talán kapocs lehet az ősi és a mai civilizációk között. Ezek nem a jég alatt, nem is a víz alatt, bár eléggé nehezen elérhető helyen találhatóak. „Hihetetlen építmények"-nek fogjuk nevezni őket, mivel nem épülhettek volna meg olyan technikai eszközökkel, amelyekkel (mai tudásunk szerint) az ősi civilizációk akkor rendelkeztek.

Ilyen romokat a világ számtalan pontján találhatunk. Minden esetben (az ott élő bennszülöttek szerint) szuperemberek, óriások vagy maguk az istenek építették ezeket az építményeket.

Az Andok fennsíkjain hatalmas romokat találhatunk hegycsúcsokon, ezerlábnyi szakadékok szélén, olyan magasan, hogy ott már a lélegzés is nehéz. Egyszerűen érthetetlen, hogyan lehetett megépíteni ezeket az épületeket modern kővágási és szállítási technikák ismerete nélkül.

A spanyol hódítók olyan inka városokat, erődöket, kastélyokat találtak, amelyek a régebbi korok megmaradt épületeinek alapjaira, falaira épültek. Ezek a falak még mindig állnak, gyakran inka módosításokkal. Az inkákat megelőző ismeretlen faj nemcsak pontosan méretre tudta vágni ezeket a hatalmas monolitokat, de szinte hihetetlen távolságokból szállították őket az építkezés színhelyére hegyen, völgyön, folyókon keresztül, gyakran 1000 mérföldes távolságokból. A perui Ollantayparubo szikláin és hegycsúcsain lévő kőtömböket a legenda szerint odafújták.

Ezek a hatalmas andezit- és gránittömbök gyakran 150-200 tonna súlyúak.

A legtöbbjükön bonyolult kőfaragások láthatók, hasonlóan KözépAmerika maja földjeinek épületeihez, obeliszkjeihez.

Hyatt Verril így fogalmaz ezekkel a kőfaragásokkal kapcsolatban: Semmilyen élő ember ... nem tudná reprodukálni még akár a legegyszerűbb kőfaragásukat sem. Ez nem képzettség, türelem vagy idő kérdése - ez egyszerűen ember számára lehetetlen.

Ezek a kőfaragások azonban gyakran csak kis jelentőségűek magukhoz az épületekhez képest, amiket vizsgálunk ugyan, de, mint mindig, még messze vagyunk a megértésüktől.

Aki már járt a perui vagy bolíviai inka romoknál, annak biztosan megmutatták azokat a falakat, amelyek olyan pontosan egymás mellé

illesztett szabálytalan kőtömbökből állnak, hogy még a legvékonyabb tű sem férne be közéjük. Néhány kőtömb nagyjából téglatest alakú, de vannak köztük harminc-kétszögű darabok is. Mindegyik kőtömb pontosan illeszkedik a szomszédos kőtömbök megfelelő lapjaihoz, beleértve a fal belsejében illeszkedő lapokat is. A látszólag szabálytalan építésmód oka valószínűleg az, hogy így a fal kibírja a földrengéseket. A spanyolok később saját épületeket építettek rájuk, de ezeket lerombolták a földrengések az évek során, míg az eredeti falak megmaradtak.

Hogyan vágták méretre ezeket a tömböket, hogyan szállították és hogyan illesztették össze őket? Ha a falban próbálták volna a helyükre illeszteni őket, rengetegszer ki kellett volna emelni a tömböket, újracsiszolni és újból visszatenni. De a kőtömbök olyan bonyolultan vannak egymás mellé helyezve, hogy ez a fajta építés szinte lehetetlenül sok munkát igényelt volna, még akkor is, ha az inkák előtti népek rendelkeztek volna a megfelelő pontosságú kővágó eszközökkel.

Amennyire ma tudjuk, nem létezett az ősi Dél-Amerikában olyan eszköz, amivel a megfelelő pontosságban lehetett volna a kőtömböket méretre vágni. A legendák szerint az ősi építők egy „titkos alkotóanyagot" fejlesztettek ki - egy radioaktív növényi kivonatot, ami az illeszkedő kőtömbök közé töltve feloldja és egymáshoz illeszthetővé teszi azokat. Ha egy ilyen találmány létezett volna, az megmagyarázná a csodálatos kőfaragásokat, és az inka utakat is, amelyek tökéletesen egyenesek voltak több száz mérföldön keresztül.

P. H. Fawcett ezredes, a dél-amerikai dzsungelek és a Kolumbusz előtti civilizációk kutatója 1925-ben Brazíliában eltűnt, amikor az Amazonas menti dzsungelekben egy feltehetőleg még most is lakott régi város után kutatott. Ő azon a véleményen volt, hogy a régiek képesek voltak felpuhítani a sziklákat, hogy azok aztán halomba rakva a saját súlyuktól összetömörüljenek, vagy puha állapotban pontosan illeszkedjenek, ha egymás mellé rakják őket.

Fawcett leír egy esetet, ami Peruban történt, a Cerro de Pascóhoz közel eső számtalan huaca (temetkezési domb) egyikén. Az ott dolgozó bányamérnökök egy olyan lepecsételt tartályt találtak, amelyeket szintén huacának hívnak a helybéliek (általában emberfejet, emberi vagy állati testet mintáznak), és amiben a régiek folyadékokat, aranyport, kukoricát és hasonló dolgokat tároltak.

Miután a huacában találtak némi folyadékot, azt megpróbálták megitatni az egyik indián munkással. A szerencsétlen kétségbeesetten próbált tiltakozni, végül eltörte a tartályt és elrohant. Amikor a mérnökök

visszatértek az eset színhelyére, észrevették, hogy ahol a huaca eltört és tartalma kiömlött, a sziklát valami feloldotta, és csak utána szilárdult meg újra.

Ha valóban készíthető ilyen kőoldó folyadék valamilyen növényből (mint ahogy egyes dzsungelnövényekből az indiánok már régóta értékes kincseket vagy bénító mérgeket készítenek), akkor azt a növényt még nem azonosítottuk be, jóllehet Fawcett leírásai után nagyjából tudjuk, hogyan kell kinéznie- Egy másik történet egy emberről szól, aki az erdőben leszállt a lováról, hogy kantáron vezesse tovább, és később észrevette, hogy a sarkantyúi megolvadtak egy kicsit a végüknél. Amikor visszaért a rancsra, ahol a többiek már várták, megmutatta a bennszülötteknek a megolvadt sarkantyúit. A bennszülöttek megkérdezték, hogy nem egy vastag vörös levelű növényekkel benőtt szakaszon járt-e. Szerintük ugyanis abból a fajta növényből készítették a múltban a kőoldó folyadékot.

Az Andokban él egy apró madár, ami a tömör sziklába vájja a fészkét. Fawcett megfigyelte, hogy a madarak először egy levéllel dörzsölik meg a sziklát, és csak utána kezdik a csőrükkel kivájni.

Megemlítjük még, hogy Fawcett ezredesnek soha nem sikerült ilyen levelet szereznie. Nehezen érthető az is, hogy egy ilyen erős oldószer miért nem támadta meg a tartályt, a ló patáit, vagy ahogy azt Iván Sanderson természettudós és felfedező megfigyelte, a levelet tartó madár csőrét.

De bárhogyan épültek is, ezek a rejtélyes építmények még mindig hegytetőkön és szinte megközelíthetetlen sziklákon állnak. Bizonyos szempontból egyfajta archeológiai fait accomplit jelentenek: nem lehetett őket megépíteni - mégis ott állnak!

A bolíviai Titicaca tó partján épült hatalmas városban, Tiahuanacóban csak egyetlen különleges van, az, hogy egyáltalán megépült. Egy elhagyott fennsíkon áll, 13 000 láb magasságban, ahol az ilyen magassághoz nem szokott embereket gyakran gyötri a soroche, ez a szédüléssel járó hegyibetegség. Ez a magasság túl nagy a kukoricának, ami itt nem nő, a macskáknak, akik itt nem tudnak megélni, a fehér asszonyoknak, akik itt nem tudnak szülni, és teljességgel alkalmatlan egy akkora Populáció eltartására, amekkorára a város létrehozásához szükség lehetett. Ennek ellenére bizonyítékok támasztják alá, hogy egy nagy populációnak kellett a szomszédságában élnie.

Amikor a spanyolok eljutottak Tiahuanacóba, az ott élő kecsua és aymara indiánoktól nem tudtak meg sokat, csupán azt, hogy a várost az istenek építették. Miután közelebbről megvizsgálták, a spanyolok felfedezték, hogy a templomok irdatlan kőfalai egyenként 100 tonnás

kőtömbökön nyugszanak, amiket ezüst eresztékek tartanak együtt. Ezek után a felfedezők hatalmás pusztítást végeztek az épületeken, amikor eltávolították ezeket az eresztékeket. Sajnos a falak többsége összeomlott a későbbi földrengések során, és a város nagy részét, a kőfaragásokat és szobrokat is beleértve, szó szerint elhordták az évszázadok alatt, hogy más városokat építsenek belőlük. La Paz városának és a bolíviai vasutak útalapjainak nagy része ilyen alapanyagokból készült. Csak az maradt meg, ami túl nehéz volt ahhoz, hogy elszállítsák.

Ahhoz azért elég sok rom megmaradt, hogy egy jó kis archeológiai rejtvényt adjanak fel a kutatóknak. Hihetetlen, hogyan tudták a régiek ilyen finoman megmunkálni a követ. Az épületek kövei olyan pontosan vannak vágva, mintha fémszerszámokkal készítették volna őket. Ma is áll egy hatalmas kőkapu, amit a mai indiánok a Nap Kapujának neveznek (bár a központi figura valószínűleg az Esőisten), ez egyetlen gigantikus kősziklából lett kifaragva. A rejtélyes figurák egy része nincs befejezve, mintha valami megzavarta volna a faragók munkáját.

Tiahuanaco kora még ma is vitatott, 1500 évtől 15 000 évig bármi lehet. A város mellett talált, kihalt állatoktól származó csontok még nem feltétlenül jelzik a város korát. Persze amikor ezek az állatok például egy korsó oldalán jelennek meg rajz formájában, az már jelent valamit. A legvalószínűbb elméletnek az látszik, ami szerint Tiahuanaco a Titicaca tó partján volt egy kikötőváros akkor, amikor a tó vize még felért odáig.

Később a szeizmikus mozgások következtében (melyek során az Andok egy „új" lánca is kialakult) a város túl magasra emelkedett ahhoz, hogy létezni lehessen benne.

Tiahuanaco eredete annyira titokzatos, a fekvése annyira elérhetetlen, az építése annyira megmagyarázhatatlan, hogy az itt hosszabb ideje dolgozó, a magassághoz már alkalmazkodott tudósok következtetései csak tovább mélyítik a rejtélyt.

Ezek közül sok a Nap Kapujára vonatkozik. A központi antropomorf figura fejét sugarak veszik körül, és villámra emlékeztető valamiket tart a kezében. Körülötte huszonnégy, emberre és madárra emlékeztető figura látható feléje fordulva. Ez valami naptár vagy valami asztrológiai utalás

Faragott figurák a Nap Kapujából (lásd 49. oldal). A bal oldali figura szem motívuma talán mélytengeri búváréhoz vagy űrhajóséhoz hasonlít, míg a jobb oldali madárszerű figuráé lökhajtásos repülőgépre emlékeztet.

lehet, ahogy az az amerikai kőfaragásoknál megszokott. Ha közelről megnézzük őket, a hajzatuk és az arcuk faragása érdekes dolgokat juttat eszünkbe. A madárszerű lények felfelé néző szeme lökhajtásos repülőgépre vagy víz alatti közlekedési eszközre emlékeztet, míg az emberszerű figurák egyikének a szeme űrhajósra vagy nehézbúvárra hasonlít. Ezeket a hasonlóságokat támasztják alá az indiánoknak az „égből leszálló istenek"ről szóló mondái és a Titicaca tó tükre alatt létező hatalmas városról szóló pletykák. Megjegyezzük, hogy Cousteau kapitány nem talált erre utaló jeleket, amikor itt kutatott. Írásos emlékek hiányában (legalábbis olyanokéban, amiket el tudunk olvasni) az amerikai kontinens egyes hegyeit sem ismerjük pontosan - nem azért, mert elvesztek, hanem mert olyan hatalmasak. Ez a probléma az ecuadori Quito mellett álló Panecillo heggyel, ami egy lefordított óriási cipóra hasonlít, innen kapta a nevét is. Quito az inka birodalom északi fővárosa volt. Amióta a spanyolok elfoglalták, felégették és újraépítették, folyamatos ásatások folynak a Panecillón, mivel a legenda szerint az inkák nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt és ékszereket rejtettek el itt. Az utóbbi évtizedben a hegy rétegeinek (pontosabban a rétegek hiányának) a tanulmányozása arra enged következtetni, hogy a Panecillo nem természetes, hanem mesterséges hegy, amit olyan régen az inkák előtt építettek, hogy egyetlen legenda sem hivatkozik rá. A hegy tetején folyó ásatások egy olyan furcsa, méhkasszerű kőépítmény tártak fel, amely egy besszemer körtére vagy egy felfordított modern emésztőgödörre emlékeztet, de nincs semmilyen árral utaló jel, hogy mi is valójában, és hogy miért épült.

Szerte az amerikai kontinensen léteznek olyan hegyek és dombok, amelyeket évszázadokon át természetes képződményeknek tartottak, és csak most derült ki róluk, hogy ember-kéz művei. A hegy, amelyre a mexikói Cholula temploma épült, eredetileg egy azték piramis-templom alapzata volt. Ez a hegy több mint 200 láb magas, és jócskán nagyobb az alapterülete, mint az egyiptomi Nagy Piramisnak.

A New York-i felhőkarcolók építése előtt Amerika legmagasabb építménye a maja Tikal-templom volt Guatemalában. A Tikal IV-et (ahogyan ma nevezzük) benőtte a dzsungel, és évszázadokon keresztül „elveszett"-nek számított. A formája inkább egy meredek toronyhoz, mint piramishoz hasonlít, ahogyan 212 láb magasan nyúlik az égbe. Peruban még sok ilyen agyagtéglákból épült piramisszerű palotát, templomot, erődöt találtak, amelyeket a méretük miatt természetes objektumoknak hittek. A földről nem, csak a levegőből látható, őket körülvevő építmények alapján csak az utóbbi időkben derült ki, hogy ezek az inkák előtti Chimú és más kultúrák művei. Mexikóban a forradalom idején Pancho Villa tüzérei egyszer egy ilyen lapos tetejű hegyen építettek ki állást. A folyamatos ágyúzás okozta rengések lerázták a hegytetőt borító föld egy részét, és kiderült, hogy egy régi azték piramis tetején állnak.

Az amerikai kontinens néhány más természetes képződménye meglepő felfedezésekre vezethet minket. Az Amazonas-vidék egyes részein található dombok és sziklák is gyanúsan ember készítette építményekre hasonlítanak. A Marcahuasi fennsíkon Peruban hatalmas területen faragták ki a hegyoldalt. A faragások emberarcokat, oroszlánokat, tevéket, aligátorra és vízilovakra hasonlító lényeket ábrázolnak, sőt még a stegosaurusra is hasonlít egy faragás. Ezek a faragások csak bizonyos időszakokban láthatók, például a nyári napéj-egyenlőség idején, amikor a pontosan jobbról érkező napsugarak kiemelik a faragások vonalait. 1947ben Paraguayban egy földrengés során megrepedt egy sziklafal, és egy 120 láb magas és majdnem mérföld hosszú „mesterséges" falat találtak a hegy belsejében. Dél-Amerika más „illogikus" maradványaihoz hasonlóan a nagy méret itt is akadályozza a felismerését, így könnyen természetes képződménynek vélhetjük.

Nyilvánvaló, hogy természetes képződményekről is könnyű azt hinni, hogy mesterséges építmények. így van ez az ausztráliai Roper folyótól 30 mérföldnyire-északra található hatalmas mészkő oszlopokkal is. A legendák szerint ezeket egy több ezer évvel ezelőtt Ausztráliában élő fehér faj építette. A második világháborúban, Kínában amerikai pilóták hatalmas föld-piramisokat jelentettek a Shensi tartománybeli Sian-futól 40

mérföldnyire. Ezek a piramisok közelítőleg kétszer olyan magasak, mint az egyiptomiak, és 1500 láb hosszúak az alapoldalaik a róluk készült fényképeket állítólag a Légierő irattáraiban őrzik, de nem hozzák nyilvánosságra. (Természetes emberi vonás, hogy különféle tereptárgyakat mesterséges objektumoknak hiszünk. 1966. február 4-én, a kilencedik szovjet Hold-expedíció keretében állítólag mesterséges építményre utaló objektumokat fényképeztek le. Az erről szóló jelentéseket a szovjet ’Technológia Fiataloknak’ című újságban is leközölték. Ezek a Viharok Tengere fölött készült képek bizonyos „szabályosan elrendezett jelzőköveket" ábrázolnak. A 29 mérfölddel a Nyugalom Tengere fölött készült amerikai fényképeken a szovjetek „hegyes piramisokat" fedeztek fel. Az általuk vetett árnyék alapján Dr. Ivanov orosz tudós körülbelül 15 emeletnyi magasnak becsülte őket.)

Az obeliszkek, templomok, piramisok egyformán titokzatosak, amikor a rendeltetésüket igyekszünk kitalálni, azonban a tényleges megépítésükre és a hozzájuk való anyagok szállítására vonatkozóan pontos információink vannak. Ezek az információk maguktól az ősi egyiptomiaktól származnak. A hatalmas kőtömböket ékekkel hasították, csigákkal emelték, és mesterségesen épített, kis meredekségű lejtőkön tolták őket görgőket rakva alájuk. Az obeliszkeket rámpákon vontattál fel, és homokkal töltött gödörbe helyezték az alsó részüket, és ahogy a homokot fokozatosan kiemelték alóluk, menet közbej állították be őket a helyükre.

Ma úgy gondoljuk, hogy a Nagy Piramis építéséhez a köveket hatalmas föld-rámpákon tolták fel. Ezeket a rámpákat újra és újra magasítani kellett, ahogyan a piramis épült, míg a végén csaknem 50 emeletnyi földhegy állt a piramis mellett. Ha ez valóban így volt, akkor a Hérodotosz által becsült számokat - miszerint százezer ember húsz évig dolgozott az építkezésen - jelentősen módosítanunk kell, mégpedig felfelé.

Ha figyelembe vesszük, mennyi munkaerőt köt le a kőtömbök méretre szabása, helyükre vontatása, a sok ezer munkás élelmezése, a földrámpák állandó javítása és további építése, a kőtömbök hajszálpontos egymáshoz illesztése, és végül a mészkőből készült borítólapok felhelyezése, ehhez a munkához sokkal több ember vagy sokkal több idő kell, mint amennyit Hérodotosz feltételezett. Bár a piramisépítés mindenesetre „megoldható" probléma (egyszer egy harmincfős brigád egy többtonnás kőtömböt helyezett vissza a harmadik piramisba különféle csigák, görgők és emelők segítségével, és arab művezetőjük azt mondta a munkát irányító Dr. Reisner archeológusnak: „Ha kívánja, uram, akár egy piramist is építhe-

tünk"), mégis hihetetlen, hogyan tudták megoldani ezt a precíz szervezést és pontos számításokat igénylő feladatot a kor feltételezett technikai szintjén.

A Húsvét-szigetek híres szobrainak rejtélyét Thor Heyerdahl oldotta meg részben. A Chile partjaitól 2350 mérföldre lévő csendes-óceáni Húsvét-szigeteken csaknem hatszáz hatalmas, emberfejek torzóit formázó szobrot találtak. A moai-nak nevezett kőszobrok némelyike négy emelet magas, és csaknem 50 tonnát nyom. Eredetileg egy sziklafennsíkon álltak, és a fejükön távoli bányákból ideszállított vörös színű kőből készült díszek voltak. A szobrok legtöbbje feldőlt, és letört róluk a fejdísz. A többiek még mindig eredeti helyükön állnak, ahol akkor is álltak, amikor a készítőik valamilyen ismeretlen okból abbahagyták a faragásukkal Amikor a Húsvét-szigeteket először felfedezték 1722-ben, a bennszülött lakosság csak néhány ezer főt számlált (a tizenkilencedik század perui rabszolga-kereskedőinek köszönhetően ez a szám az óta néhány százra csökkent), így nem valószínű, hogy képesek voltak ezeknek a hatalmas műveknek az elkészítésére. Elképzelhető, hogy a Húsvétszigetek egykor egy nagyobb szárazföldhöz tartoztak, ahol már élt annyi ember, amennyi elvégezhette ezt a munkát. De még így is elképzelhetetlennek tűnik, hogyan állították fel a szobrokat, és hogyan helyezték el a fejükön a kődíszeket. Ez utóbbi művelet, még modern gépekkel is meglehetősen komplikált lenne.

Miután a bennszülöttek befogadták, Thor Heyerdahl tapasztalta, hogy a bennszülöttek mind a mai napig megőrizték szoborállító ősi hagyományaikat. Egy alkalommal sikerült is lefényképeznie egy ilyen szoborállítást: rudakat használtak emelőnek, köteleket és kisebb kövekből rakott halmokat használtak felfüggesztésnek és alátámasztásnak. A bennszülöttek lelki felkészülése egy egész éjszakán át tartó ceremónia volt, Énekléssel és egy szűz táncával egybekötve. Ennek köszönhetően tökéletes egységben és harmóniában dolgoztak a szobor-állítás ideje alatt.

Viszont még mindig nem tudjuk, hogy az őseik miért állították ezeket a szobrokat, és miért szakadt félbe hirtelen ez a munka. A helyi legendák, törzsek közötti háborúról szólnak, tizedelésekről és vérengzésekről, amik kannibalizmusban végződtek.

Hasonló kötél- és emelőrendszer szükségeltethetett az angliai Salisbury síkságon álló Stonehenge kőtömbjeinek felállítatásához, hasonlóan a franciaországi Bretagne félszigeten található több ezer menhir és dolmen építéséhez.

Úgy tűnik, az ősi kőépítmények az atlanti és mediterrán partokra és szigetekre koncentrálódtak, bár Európában és az Uralban is vannak ilyenek. Vannak köztük igen nagyok is egy Franciaországban látható, kőtömbökkel fedett kripta összesen 80 tonna súlyú. A Bretagne félszigeten lévő Locmariquer mellett felállított kőoszlop 65 láb magas és 342 tonnát nyom.

Stonehenge körben álló kőtömbjeinek építési és illesztés módja némi hasonlóságot mutat a Tiahuanacói és egyéb dél amerikai inka előtti romokhoz. Sőt, nemcsak az építési módjuk hasonló, hanem a rendeltetésük is - valószínűleg hatalma csillagászati óraként működtek.

Bizonyos jelek utalnak arra, hogy egy másik, sokkal fejlettebb faj képviselői adták a „know-how"-t Stonehenge építéséhez, és segítettek a mérésekben is, hogy a nyár első napján június 21-én felkelő Nap sugarai pontosan az építmény főtengelyét kijelölő „fő kövön" haladjanak keresztül. A Föld és a Nap mai pozíciója egy kicsit eltér az akkori pozíciójához képest, ezért kiszámították, hogy az az időpont, amikor a napsugarak pontosan a fő kövön haladtak át nyár elején, i. e. 200 körül lehetett. Szintén a Nap helyzetének megváltozása alapján határozták meg az Andokban lévő Machu Picchu szentélyének korát is.

Hasonló célzattal épült a glastonburyi hatalmas állatöv-naptár. Ez a 30 mérföld sugarú, óriási kőtömbökből álló építmény szemmel láthatólag úgy készült, hogy csak fentről lehessen rendesen szemlélni. A kora ismeretlen, de a környező települések korát a karbon módszer felhasználásával 20 000 évben határozták meg. Egy másik hatalmas ismeretlen korú és rendeltetésű „kép" látható egy dorseti hegyoldalon, ami nagyjából az Andok „Gyertyatartójához" hasonlít Peruban.

A Wiltshire tartományban lévő Avebury nagy temploma még Stonehenge-nél is nagyobb volt: 650 hatalmas kőtömb állt körül egy mesterséges hegyet. Sajnos az évek során megrepedtek, széttöredeztek, és mára már csak húsz ilyen kőtömb maradt.

A Bretagne félszigeten lévő Carnac síkságon több száz kőoszlop áll tökéletesen egyenes sorokban. Talán egy nagy naptár lehetett, egy számrendszert jelképez, egy uralkodó dicsőségét zengi, ki tudja? De a létezése azt bizonyítja, hogy ha nem volt is lehetetlen megépíteni, mindenesetre jól szervezett munkát igényelt, tehát létezett ilyen fejlettségi szinten álló civilizáció a történelem előtti Nyugat-Európában.

A libanoni Baalbekben, azon a töltésen, amire egy Jupiter-templom is épült, gigantikus kőtömböket találtak. Ezeknek a szállítása igen nehéz lehetett, ha nem lehetetlen. A töltést építőkről nem maradt vissza

semmilyen emlék sem. A töltés oldala mentén három hatalmas, egyenként 1000 tonnás kőtömb áll, nagyobbak és nehezebbek bármely klasszikus építményben felhasznált kőtömbnél. De még ezeket is felülmúlja egy 2000 tonnás kőtömb, ezt valószínűleg a helyszínen fejtették ki és sohasem szállították.

Ezeknek a köveknek a hihetetlen mérete a cuzcói Sacsahuhuman inka előtti erődjeire emlékeztet. Úgy tűnik, az építőik azt az anyagot használták fel, ami éppen kéznél volt, tekintet nélkül annak méretére.

Ehhez hasonlóan, hacsak a baalbeki töltés építői nem rendelkeztek valami olyan szállítási technikával, amit ma még nem ismerünk, nem lett volna egyszerűbb ezeket a gigantikus kőtömböket a helyszínen kifaragni, és aztán a helyükre rakni? Az egyiptomi obeliszkek, akármilyen nehezek voltak is, mégiscsak egyetlen ünnepi esemény jelölésére voltak hivatottak, de ezek a kőtömbök egyszerűen csak egy templom megemelt alapzatát képezik.

Jóval az athéni Akropolisz Parthenonjának építése előtt hatalmas építmények léteztek azon a területen. A görögök úgy tartották, hogy a földjükön és a Földközi tenger más szigetein is található hatalmas építményeket nem emberek, hanem óriások építették.

Rengeteg ilyen óriási kőépítményt találhatunk a Földközi-tenger környékén; Görögországban, Krétán, Kisázsiában, Líbiában, Szardínián, Pantellerián, Máltán, Dél-Spanyolországban, a Baleár-szigeteken, Egyiptom korai romjai között, sőt néha még az Egei-tenger fenekén is, Melos és Thera szigeténél. Érdekes egybeesés, hogy e kövek legtöbbje közel van a tengerhez. A nagy kövek kultusza Angliára, a Francia és Portugál partokra is kiterjed, és különösen figyelemre méltó Írországban. Az írországi hatalmas kőerődöket óriásoknak vagy titokzatos embereknek tulajdonítják, akik eonokkal ezelőtt éltek ezen a területen. Írországtól messze, Zimbabwéban, egy különös épületkomplexum áll, amit Salamon király palotájának (templomának, erődjének vagy aranybányájának?) tartanak! Ha összehasonlítjuk ezeket a hatalmas kőépítményeket, amelyek általában szigeteken és tengerpartokon állnak, arra a következtetésre jutunk, hogy bár a világ különböző tájain állnak, mégis ugyanazok az emberek építették őket. Óriásépítményeket találhatunk az Atlanti- és a Csendes-óceán térségeiben, valamint Dél-Amerikában. Ezek között vannak a valaha is épült legcsodálatosabb építmények. Az Egyesült Államok középső területein több ezer, különféle állatok, hüllők formáját utánzó dombot lehet

találni. Ezek a dombok is hosszú időkre elegendő anyagot szolgáltatnak az archeológusoknak. Sajnos sokukat megrongálták a korai amerikai telepesek vagy később a modern buldózerek. Az eredetük vitatott, egyesek szerint egy „elveszett" civilizáció termékei, mások szerint az indiánok ősei építették őket, de az indiánok valami különös okból „elfelejtették" őket.

Bárhogyan volt is, ezek a mesterséges dombok beleillenek abba a Földet körülölelő sávba - gyakran „piramis öv"-nek hívják - amelybe hasonló dombok tartoznak. Az „öv" Egyiptomban és Mezopotámiában kezdődik, nyugatabbra Európán át halad, átmegy az amerikai kontinensen, Indián, Közép-Ázsián, Kínán, Indonézián és más csendes-óceáni szigeteken.

Kérdéses, hogy ezeknek a hatalmas domboknak az építését valami közös dolog inspirálta-e vagy sem. Lehet, hogy egy letűnt kultúra művei, de az is lehet, hogy egyszerűen mindegyikük építője csak egy sokáig megmaradó síremléket kívánt állítani magának, vagy templomot építeni, amit aztán csillagászati célokra is felhasználnak.

Az Egyesült Államokban az utóbbi időkben talált leletek, illetve a régebben talált leletek újraértékelései azt jelzik, hogy az indiánokon kívül egy másik megalitikus (nagy kő-építményekkel foglalkozó) kultúra is létezett itt. Ennek a hipotézisnek megfelelően újra megvizsgáltak olyan helyeket, mint New England, New Hampshire és más atlanti államokat. Az itt található építmények évszázadokon át titkolták valódi mibenlétüket, nem azért, mert olyan nehéz lett volna felismerni őket, hanem azért, mert a korai telepesek egyszerűen az épületeik alapjának tekintették őket, hiszen őket jobban érdekelte a túlélés és a kényelem, mint az archeológia.

Az Egyesült Államokat régóta az archeológia mostohagyerekének tartják, de azért tartogathat néhány meglepetést a régmúlt kutatói számára.

Mivel a mai Kelet-USA területén nem találtak semmilyen utalást kiemelkedő fejlettségű kultúrára, általánosan elfogadott az az elmélet, mely szerint ezen a területen, különösen a partok mentén soha nem is volt ilyen.

Az utóbbi időkben azonban új városokat fedeztek fel az Egyesült Államok mellett, hatalmas kőépítményeket, templomokat, erődöket: az óceán fenekén. A tenger tökéletes tartósítószernek bizonyult. A könyv nyomdába adásának idején (1972-ben - a ford.) még javában folynak a kutatások, amelyek lehet, hogy megváltoztatják elképzeléseinket az elsüllyedt kontinensek lehetőségéről, az amerikai civilizáció koráról és az Amerika és a világ más részei közötti kommunikációs csatornákról.

VI. fejezet *

Elsüllyedt városok az amerikai partoknál

A

két világháború között a repülőgép az archeológusok fontos eszközévé vált. Repülőgépről észre lehetett venni olyan objektumokat, építményeket, szabályos alakzatokat, amelyek a földről nem láthatóak, vagy amiknek az alaprajzát nehéz lenne lentről kideríteni. És ami a legfontosabb, repülőgépről fel lehet fedezni víz alatt lévő romokat is. De ahhoz, hogy fényképezni és tanulmányozni lehessen ezeket, a vízfelszínnek nyugodtnak kell lennie. Ami egyik nap látható, azt eltakarja a hullámzás másnap. A Földközi- és az Égei-tengeren számos légifényképet készítettek víz alá került római villákról, az ókori Baiae városáról, a nagy föníciai kikötőkről, Tyrosról és Szidónról, sőt még a rómaiak által csaknem teljesen elpusztított Karthágó romjairól is. Bár ezek a romok már évezredek óta itt vannak szinte karnyújtásnyira, csak a repülőgép feltalálása után voltunk képesek felderíteni és részletesen megvizsgálni őket.

Az amerikai partoknál lévő romokat csak azért nem fedezték fel sokáig, mert egyszerűen senki sem járt arra, aki észrevette volna őket. A második világháború idején érkezett néhány jelentés a tengeren szolgálatot teljesítő pilótáktól. Ők ember alkotta építményekről és egyéb víz alatti objektumokról számoltak be. Az elveszett tengeralattjárók után kutató pilóták néha egyenes vonalakat, háromszögeket láttak a tenger alatt Mexikó, Yucatán és Brit-Honduras partjainál, amelyek gyakran összeköttetésben voltak a szárazfölddel.

A partvonaltól átlósan elágazó víz alatti kő gyalogutakat találtak Isla Mujeres és Cozumel között, a Cozumel és Chetumal közötti öbölben, és Mexikóban a Quintana Roo-i partoknál. Ezek az utak 30-100 lábnyira vannak a víz alatt, és folytatódnak a szárazföldön is, ahol már benőtte őket a dzsungel.

Nagy kiterjedésű mészkő formáció van a tengerfenéken Yucatánnál és jól láthatóan a Bahama szigeteknél is. Víz alatti barlangok, víznyelők, álló és lecsüngő cseppkövek jelzik, hogy ez a terület valaha tengerszint fölött feküdt. Logikus az a feltételezés, hogy a tenger alatt is folytatódó

gyalogutak maja városokat vagy templomokat kötöttek össze akkor, amikor még az utak mindkét vége szárazon volt.

Nem messze a floridai partoktól a Bahama szigeteknél 1968 óta folyik kutatás. Ezek a különös víz alatti felfedezések rengeteg vitát váltottak már ki az archeológusok között. Az amerikai kontinentális talapzatba ágyazódott épületekről, templomokról, városokról van szó.

A Karib-tenger és az Atlanti-óceán hemzseg a spanyol hódítás idejéből származó romoktól és hajóroncsoktól. Egy elsüllyedt városnak még a nevét és elsüllyedésének pontos időpontját is tudjuk. A jamaicai Port Royal 1692. június 7-én süllyedt a tenger alá egy hirtelen földrengés következtében. Még azt is tudjuk, hogy hány órakor következett be a katasztrófa, ugyanis a romok között megtalálták az egyik áldozat aranyóráját, ami vélhetően akkor állt meg, amikor víz alá került. A kalózvárost azóta tízméternyi víz és több lábnyi iszap borítja.

A bahamai vizekben talált építmények nem a gyarmatosítás idejéből, hanem jóval Kolumbusz előttről, talán több ezer évvel régebbről származnak. Számos oka lehet, hogy miért nem fedezték fel ezeket 1968ig: homok borította őket, amit egy vihar aztán eltávolított; földrengések miatt kiemelkedtek egy kicsit; mivel nem terjesztették róla, hogy kincseket rejt, az óceánnak ezt a részét nem kutatták át. A legvalószínűbb ok az, hogy egyszerűen nem is keresték, vagy ha igen, nem vették észre őket.

A bahamai leleteket eredetileg az Atlantisz után kutató pilóták fedezték fel. Atlantisz elsüllyedésének időpontját Platón 9000 évvel a saját kora előttire becsülte, ami a mai korunktól 11500 év távolságra van.

Atlantisz 1968-as felbukkanását Edgar Cayce már 1923-ban megjövendölte.

Az 1945-ben elhunyt Edgar Cayce képes volt a világ más különböző tájain élő emberek meggyógyítására, olyanokéra, akikkel soha nem is találkozott. Virginia Beachben megalapította az Edgar Cayce Alapítványt és a Kutató és Felvilágosító Egyesületet, amik mind a mai napig vonzzák azokat az embereket, akiket lenyűgöznek gyógyító képességei és jövendölései. Elnökök ellen elkövetett merényletekről, eljövendő elnökökről, faji lázadásokról, földrengésekről, sőt még kaliforniai földcsuszamlásokról is szóló próféciái mindig pontosan beigazolódtak, így jósolta meg Atlantisz egy részének 1968-ban elkövetkező újra felbukkanását is.

Az Atlantiszra vonatkozó jövendöléseivel kapcsolatban a legfurcsább momentum az volt, hogy egyszer, amikor nem volt transzban, így beszélt az elsüllyedt várossal kapcsolatos próféciáiról: „Kíváncsi vagyok, honnan

szedem ezeket, és hogy van-e bennük valami?". Az ilyesfajta kételyeket jól ismerik az archeológusok. Azért folytatta a jóslásait Atlantiszról, és 1933ban a következőket mondta: „... Egy moszatokkal borított tenger alatti templomot fognak felfedezni majd - közel Biminihez, Florida partjainál."

Később, 1940-ben pontos jövendölést mondott Atlantisz nyugati részének egy darabjáról, aminek felfedezését 18 évvel későbbre jósolta: „És Atlantisz elsőként felbukkanó romjai között lesz Poszeidia. 1968-ra és 1969-re várjátok. Nincs olyan messze!" Érdekes momentum, hogy Róbert Brush és Trigg Adams, a két pilóta, aki először látta meg ezeket a romokat, éppen a Kutató és Felvilágosító Egyesület tagjai voltak. Nyilvánvaló, hogy miután a Cayce által jósolt idő elérkezett, kettőzött figyelemmel lestek a tengert, és végül beigazolódott a prófécia. Természetesen, ami a Cayce-hívők számára kinyilatkoztatásnak tűnik, az a hideg tudományos szemmel vizsgálódó kutató számára csak puszta egybeesés.

A Pine Key-hez közeli Andros-sziget mellett talált első lelet egy négyszögletes építmény volt, amit kőfalak különböző részekre osztottak.

Ezek a moszat és tengeriszivacsok által benőtt falmaradványok mélyen lenyúlnak a homokos tengerfenék alá, és ha van is valamiféle padló, azt még nem találtál meg.

A Cayce véleményével egyetértő Atlantisz-hívők ezt az 1968-as felfedezést a prófécia beigazolódásának tekintették, és az épületet egy, a tengerből a szó szoros értelmében kiemelkedő atlantiszi templomnak gondolták.

Más kutatók is felismerték, hogy a titokzatos négyszög valamilyen ember alkotta építmény. Azonban ők úgy gondolták, hogy mivel a karibi indiánok nem építkeztek kőből Amerika felfedezésének idején, ez az épület egy spanyol háztömb lehet (bár azt nem magyarázták meg, hogy miért van víz alatt). Azt is elképzelhetőnek tartották, hogy az épület egy halcsapda (bár akkor miért építették ennyire bonyolultan és precízen kőből?), vagy esetleg egy tengeri kagylókat, szivacsokat és teknősöket elkerítő nagy karám lehetett. Az az ötlet, hogy az épületet teknősbékakarámként használták, később kellemes zavarokat okozott, mivel az épület alaprajza hasonlít a Yucatán-félszigeten lévő Uxmalban feltárt "Teknősbékák Temploma"-nak alaprajzához.

Minél több légi felderítést végeztek idáig a környéken, annál több víz alatti épületet találtak idáig. Lehet, hogy nem csak egy templomról, hanem egy kis településről, esetleg egy városról van szó. Sajnos nemcsak a további kutatásokat kell biztosítani, hanem meg kell óvni a területet a

kincsvadászoktól is, akik ki akarják robbantani az épületeket, hátha kincsek rejtőznek alattuk. Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy ezeket az épületeket az építőik nem víz alatti használatra tervezték, és ez a terület a régmúltban szárazföld volt.

Miaimiban a Miami folyó déli partján olyan leleteket találtak, amelyek egy Amerika felfedezése előtti kikötőre utalnak. A „régi" partvonalhoz közel egy hatalmas kör alakú lyuk látható, amely mintegy 60 láb mélyre nyúlik le, szabályos hengert alkotva. A henger belső falán szerszámnyomokat találtak.

Meg kell említenünk, hogy a körkörös kikötők építése a karthágóiakra volt jellemző. Ezt az ősi kikötői öblöt mára már feltöltötték, és egy bérház áll fölötte szemben a Dupont Plazá -val. Floridában, Key Largónál egy ősi csatornát találtak, aminek a falain szintén szerszámnyomok vannak. 1968-ban egy gigászi kőépítményt találtak 1000 méterre Észak-Bimini partjaitól, 35 lábnyira a víz alatt. Az épület felfedezése nagyrészt Dr. Manson Valentiné, antropológus és archeológus, Dimitrij Rebikov, feltaláló és archeológus, és Jacques Mayol, a könnyűbúvár merülések mélységi világcsúcstartója erőfeszítéseinek köszönhető. Ezeket a hatalmas kőtömböket először egy útnak képzelték, mivel a kövek fentről macskaköveknek néztek ki. A megtaláló véleménye szerint egy hatalmas, oldalára dőlt falról van szó, de az is elképzelhető, hogy ez a kőépítmény egy azóta eltűnt épület alapja, vagy egy még mindig eltemetett fal teteje. Bizonyos részletek arra utalnak, hogy ez az építmény mélyen a tengerfenékbe van temetve. Még az is lehet, hogy egy Észak- és Dél-Biminit körülölelő hatalmas falnak találták meg egy kis szakaszát.

Ez alkalommal az elmélet ellenzői nem teknősbéka-karámról beszélnek, hanem arról, hogy ez valójában egy természetes képződmény, amely a tengerfenék felgyűrődésével keletkezhetett. De aki látta ezt a falat, ami szabályosságában a perui inka előtti romokra emlékeztet, az meg van győződve róla, hogy csakis emberkéz műve lehet.

A Bimini körzetében folyó kutatások előre haladtával újabb és újabb leletek felfedezését jelentik. Ezeket az újonnan megtalált objektumokat aztán néha újból beborította a tengeri homok egy-egy erősebb vihar alkalmával, még mielőtt alaposan megvizsgálhatták volna őket. A felfedezőik pedig gyakran (érthető módon) vonakodnak pontosan megjelölni a leleteik helyét, hogy a későbbiekben is ők irányíthassák az ásatásaikat. Ez a tendencia persze nemcsak a tenger alatti archeológiában jelentkezik.

Az egyik legszenzációsabb leletet egy utasszállító hajó kapitánya találta, amikor egy 12 öl mélységben fekvő „lépcsős piramis"-t fedezett fel. A fenéken aztán más falakat is találtak. Az egyik 300 láb hosszú falon elrothadt mangróvegyökereket találtak. A karbonos módszerrel meghatározva korukat, I 6000-12 000 évesre becsülték őket. Dimitrij Rebikov egyszer egy frissvíz-forrás köré épített falra lelt. Ez eredetileg valószínűleg egy kerti kút lehetett.

Sok felfedezés a levegőből születik, különösen azóta, amióta a pilóták keresnek is, nem csak véletlenül találnak. Legalább egy tucatnyi víz alatti objektumot észleltek az Andros-szigetek környékén, és sok más leletre messze a tengerben akadtak rá. Róbert Marks, búvár, felfedező és archeológus egyszer beszámolt arról, hogy egy magát megnevezni nem kívánó PAA pilóta elmondta neki, hogy még egy falat fedezett fel 12 öl mélységben. A fal „közepén egy hatalmas átjáró volt". Még ha a pilóta a levegőből látta is a falat - ami eleve csak bizonyos alkalmakkor lehetséges, amikor a tenger felszíne nyugodt -, akkor is nehéz lehetett észrevenni egy átjárót. Ez ugyanis csak akkor látszik jól, ha a megfigyelő maga is a víz alól nézi. Ráadásul egy ilyen átjáró létezésének ténye az Amerikával kapcsolatos archeológiai elméletek nagy részét megváltoztathatja. Eddig ugyanis úgy tudtuk, hogy az amerikai indiánok nem tudtak boltívet készíteni.

Az ehhez hasonló leletek arra indították a kutatókat, hogy tüzetesebben átvizsgálják a Nagy Bahama Zátonyok környékét.

Távolabbra az óceánban, sokkal mélyebb víz alatt egy nagyobb piramist találtak. A piramis alapja 180 x 140 láb méretű volt, és a teteje csonkított volt, nem csúcsban végződött, mintha valami templomplatform lett volna.

Az újabb leletek felfedezése iránti nagy buzgóságunkban persze ügyelni kell arra, hogy a vágyaink és feltételezéseink ne alakuljanak át következtetésekké. Ugyanis előfordult már, hogy a megtalált „ősi" kőépítményekről kiderült, hogy közönséges természeti képződményekről van szó. Nemrég viszonylag mély vizekben rovátkolt kőoszlopokat és kőpilléreken nyugvó hatalmas kőlapokat találtak. Hasonló módon építették az ősi mediterrán kikötőket is, így ugyanis a víz szabadon mozoghatott a dokkok alatt.

Minél alaposabban vizsgáljuk azonban a Bahamák és a Karibszigetek környékét, annál több ember alkotta építményt találunk a víz alatt, gyakran messze bent az óceánban. Falak, (gyalogutak, utcák, terek, kikötők bukkannak fel a tenger fenekéről. Nemrég egy hatalmas márvány citadellát találtak, ami négy vagy öthektárnyi területet foglal el, és belőle

minden irányba utak ágaznak ki. Némi gondot csak az okoz az amerikai könnyűbúvárok számára, hogy a lelet kellemetlenül közel fekszik a kubai járőrhajók útvonalaihoz.

A legöregebb történelmi emlékeknél is régebbi időkből származó víz alatti épületeket jelentettek az Egyesült Államok partjainak és belföldi tavainak több pontjáról is. 1935-ben a Rhode szigeti Newport mellett lévő Brenton ponthoz közel egyszer egy haditengerészeti búvár a kilőtt és befulladt torpedók irányítókábelei után való kutatása közben egy dombot talált. A domb tetején, 40 lábnyira a vízfelszín alatt falak és kő-faragások álltak. Feltételezik, hogy ez talán egy világítótorony alapzata. Ha azonban így lenne, akkor valamilyen feljegyzésnek említenie kellene, ugyanis csak viszonylag nem olyan régóta lehetséges az, hogy egy ilyen tornyot ennyire a partoktól messze építsenek meg. A Parti Őrség feljegyzései azonban nem tesznek említést arról, hogy ezen a területen világítótornyot építettek volna. Több ezer évvel ezelőtt viszont ez a terület szárazon volt.

Azóta több búvárcsoport vizsgálta már ezt az építményt. 1958-ban egyikük, Jason Jerks jelentette, hogy az építmény egy torony, amely „kúp alakú, 50-60 láb magas, 40-50 láb az átmérője 40 lábnyival a felszín alatt... hatalmas, összeillesztett kövekből épült, amelyek akkorák, mint egy íróasztal. A csészealj formájú tetején korlát futott körbe, és egy ajtóhoz hasonlító nyílást is láttam ott..." Ahogy az már szokásos (védelemül az esetleges fosztogatók ellen), a lelet pontos helyét nem jelölték meg a helyszínen.

Az 1960-as években halászok egyszer érdekes leletet találtak Newporttól északra. Egy különösen alacsony dagály elmúltával a halászterületeik felé tartván egy moszattal és kagylókkal borított boltíves kaput fedeztek fel. Sajnos elfelejtették megjelölni a helyet, így aztán a new englandi Archeológiai Kutató Egyesület (NEARA) azóta is eredménytelenül keresi. Egyesek úgy vélik, hogy ezeket a víz alatti építményeket, a newporti kerek kőtoronyhoz hasonlóan, a vikingek építették. Mások szerint az épület egy Benedict Arnold nevű ember nagypapájának a tulajdona. Vannak is feljegyzések arról, hogy a fent nevezett egyén ezt az épületet malomnak használta, azonban nem tudjuk, hogy a tizenegyedik századi Európában ki épített volna egy kerek kőtornyot a gyarmatokon. Lehet, hogy ez az első európai építmény a világ nyugati felén? De ha feltételezzük is, hogy ez egy viking eredetű szárazföldi torony, nem valószínű, hogy a tenger alatti maradványok egy ilyen (geológiai értelemben) közeli időpontban készültek volna.

A New England-i tavakban még más víz alatti építmények is tüzetesebb vizsgálatokra várnak. A maine-beli Meddybemp tóban talált leletek talán egy ősi indián vallási központ maradványai lehetnek, ami akkor épült, amikor a tengerek és tavak szintje még jóval alacsonyabb volt.

A massachusettsbeli Assawompset tóban egy ősi gályát ábrázoló faragást találtak egy nagy szikla tetején 1957-ben, amikor a tó medre egy nagy szárazság alkalmával láthatóvá vált.

1966-ban Peru partjainál találtak egy olyan leletet, amely nagy visszhangot váltott ki az archeológusok között. Ezt aztán később „ad acta tették" és lassan elfelejtették. A Duke Egyetem egy expedíciója, Dr. Róbert Menzies vezetésével, egyfajta tengeri puhatestűek után kutatott a perui partoknál lévő Milne-Edward tengeri árokban. Az expedíció kamerái 1000 öl mélységben faragott oszlopokat találtak egy tenger alatti síkságon szétszórva. Szonáros vizsgálatok még más mozdulatlan, nagy víz alatti tömegeket is észleltek a közvetlen szomszédságukban. Dr. Menzies szavaival: „hihetetlennek tűnik, hogy a Csendes-óceánban egy elsüllyedt város nyugodjék...". Behatóbb vizsgálatok kiderítették, hogy az oszlopokon nemcsak egyszerű faragások, hanem írott szövegek vannak.

Az a tény, hogy ezeket az oszlopokat víz alatt találták, még nem jelenti azt, hogy eredetileg is víz alatt épültek Az is lehel, hogy a spanyolok által beszedett gyarmati adó egy részét képezték, és az őket az anyaországba szállító hajó egyszerűen itt süllyedt el. Ez utóbbi feltételezésnek azonban ellentmondani látszik az a tény, hogy azok a közeli objektumok, amelyek talán ősi épületek, jól beilleszkednek a dél-amerikai földek katasztrofikus megváltozásának elméletébe. Ezek a régi földmozgások okozhatták egyes területek kiemelkedését; a hegyek oldalán egykori árapályra utaló nyomokat találtak. Ekkor fordulhatott elő, hogy egyes hegyek a szó szoros értelmében kifordultak, és barlangi falak hirtelen fennsíkokra kerültek. Ekkor süllyedhettek egyes városok tenger alatti árkokba.

A faragott oszlopokról készített fényképek az óta is irattárakban porosodnak, és nem valószínű, hogy a jövőben bárki is expedíciót indítana az oszlopok további feltárására. Egy ilyen vállalkozás ugyanis hatalmas pénzösszegeket emészt fel, és még olyan, viszonylag kisebb nehézségű, de szintén drága műveleteket sem hajtanak végre, mint például a spanyolországi Lalomaresnél elsüllyedt atombomba (amit az Alvin tengeralattjáró „veszített el") kiemelése.

Víz alól nézve természeti képződmények gyakran hajóroncsoknak vagy épületek maradványainak tűnnek, míg az igazi roncsokat és

maradványokat a gyakorlott szemnek is nehéz észrevennie. Ráadásul a víz alatt a dolgok olyan gyorsan történnek, és a körülmények olyan hamar képesek megváltozni, hogy gyakran előfordult, hogy a leletek csak „felvillantak" egy pillanatra, aztán később nem találták meg őket. Egy példa erre a francia Archiméde zseb-tengeralattjáró által 1964-ben észlelt titokzatos víz alatti lépcsősor. Egy tenger alatti fennsík szintje alá való süllyedés közben Houot kapitány és de Froberville hadnagy egy kőből faragott lépcsőt vettek észre, ami lefelé vezetett. Ezek a csak pillanatokig látott víz alatti formációk persze természetes képződmények, különös sziklarepedések is lehetnek - hasonlót lehet látni az írországi Óriások Gyalogútján, ahol sziklarepedések egy nagyjából szabályos sorozatát lehet lépcsőnek vélni -, bár ez esetben a megfigyelők képzettsége valószínűtleníti az ilyen lehetőségeket.

A Bahama-szigetek körül egy hatalmas földtömeget lehet látni a mélységi térképeken. Ez a földtömeg még szárazon lehetett az utolsó jégkorszak idején, amikor a világtengerek vizének egy része az Északisark környéki jégbe volt befagyva. Ezek a hatalmas, főrészt mészkőből álló szigetek részekre szabdalják az óceánt ezen a területen. Ilyen köztes szakasz az Andros-szigetektól keletre található, Az Óceán Nyelvének hívott víz alatti kanyon is, ahol a tengerfenék 15-20 lábnyi mélységből hirtelen több mint 4000 láb mélységbe zuhan. Ezekben a mészkősziklákban találhatók a híres „kék lyukak". Ezek a sziklákba vájt nyílások gyakran alagutakba és járatokba torkollnak, ezeket a búvárok már régóta próbálják feltérképezni. Az alagutakban sztalaktitok és sztalagmitok vannak, amelyek azt bizonyítják, hogy ez a terület valamikor vízszint fölött volt Az igazi óceán bemélyedéseit kivéve a Bahama-szigetek egész környéke szárazföld volt 12 000 évvel ezelőtt. Feltételezhető, hogy - a floridai partokhoz hasonlóan - ezen a területen is találunk még emberre utaló jeleket. Az Atlanti-óceánban és a Karib-tengerben talált víz alatti romok létére a legkézenfekvőbb magyarázat: valamikor szárazon voltak, és akkor borította el őket a tenger, amikor a sarki jégsapkák egy része megolvadt. Ez a nyilvánvaló magyarázat esetleg más „elveszett"-nek hitt földrészekre is igaz lehet.

VII. fejezet *

Elveszett kontinensek és a tengerfenék

Ókori

világ bizonyos ránk maradt irataiban általában gyakori hiedelem, hogy amíg néha új szárazföldek emelkedtek ki a tenger fenekéből, addig régi területek gyakran süllyedtek a tengerbe, elpusztítva ezáltal korábbi civilizációkat.

Egyiptomi papok, akik régóta tudtak a Nílus völgyében és a környező hegyekben található tengeri kagylók kövületeiről, tájékoztatták erről Hérodotosz-t (történész i. e. 484) amikor Egyiptomba látogatott.

Hérodotosz összevette ezt a tényt az egyiptomi kőzetek sótartalmának vizsgálatával, és arra a következtetésre jutott, hogy Egyiptom Földközitengerhez közel eső részét egykor tenger borította.

Xanthusz (i. e. 500) a kisázsiabeli Sardis város történésze is feljegyezte a kagylókövületek jelenlétét Örményország hegyeiben, és rájött, hogy az óceán és a szárazföld állandóan változtatják helyzetüket.

Egy másik, Kisázsiából származó görög tudós, Xenophonész, az ismétlődő természeti katasztrófákról szóló művében említést tesz egy babérlevél őskori kőlenyomatáról melyet a tenger mélyén találtak, és amely arról tanúskodik, hogy azon a helyen egykor erdő állott.

Híres Atváltozások-ában Ovidiusz (i. e. 43) említést tesz valamiről, ami Szicíliának az olasz parttól való korábbi elszakadása is lehet: „Láttam, amint az egykor tömör föld tengerszorossá vált, és a sziget kiemelkedett a tengerből...". Apuleius az időszámításunk utáni második évszázadból származó latin író ,A világról" című könyvében megjegyzi: „Földek amelyek azelőtt kontinensek voltak, váltak szigetekké és fordítva, szigetek változtak kontinensekké a tenger visszahúzódása miatt...". A görögök és rómaiak ezenkívül azt is tudták, hogy bizonyos történelmi városok szó szerint elsüllyedtek a tengerbe földrengések révén. Egy ilyen város Heliké a Korinthoszi-öbölben, a felszínről is látható volt abban az időben, meglehetősen jó állapotban lévő víz alatti utcáival, villáival együtt. A várost sűrűn látogatták már az ókorban is az érdeklődők, akik csónakokon eveztek ki a romok fölé és onnan tekintettek a mélybe. Azok, akik le

tudtak merülni a szivacsok által ellepett utcákra, gyakran találtak különböző cserépdarabokat és más régiségeket.

Számos fennmaradt utalás történik az elsüllyedt szárazföldek között egy titokzatos szigetre az Atlanti-óceánban, melyet az ókorban úgy emlegettek, mint egy hatalmas civilizáció központját. Ez a sziget Hercules oszlopain túl (Gibraltár), a Földközi tenger bejáratánál található és általában Atlantisznak vagy Antillának hívják, de nevezik Szerencseszigetnek, a Megáldott szigetnek vagy Hesperidáknak is. Ezek az utalások gyakran kapcsolódnak istenek és hősök legendás tetteihez, de csak egy ad általános képet az Atlanti-óceánban vagy annak túloldalán található hatalmas birodalomról. Klasszikus utalás számtalan létezik. Homérosz (aki az i. e. nyolcadik évszázadban született) az Odüsszeiá-ban ír egy bizonyos Scheriáról, mely „messze a mérhetetlen mélységben" található, ugyanúgy, mint sok más kontinens. Arisztotelész (i. e. 384) is említést tesz Antilláról, Plutarkhosz (i. sz. 46) egy Saturnia nevű kontinensre utal; Marcelinus (i. sz. 330) pedig általános hiedelemként ír Atlantiszról, mint „egy nagy sziget, melyet elnyelt a tenger". Proclus (i. sz. 410) feljegyzése szerint az atlanti-óceánbeli szigetek lakói emlékeznek egy nagyobb, vezető szerepet játszó szigetre, mely eltűnt a tengerben. Timagenész (i. e. első évszázad) utal egy szigetre „az óceán közepén" amelyet a gallok, mint ősi örökséget tartanak számon. Tertullianus Atlantisz elsüllyedését példaként hozza fel a felszín örökös változására - megjegyezve, hogy a szigetet hiába keressük.

Vannak azonban olyan régi leírások is az elveszett kontinensekről, amelyek nem teljesen hihetőek, mint például Theopompusz beszámolója egy harcias kontinens és Midász, krétai király (aki nemcsak buja férfi volt, de az italt sem vetette meg) közti tárgyalásokról.

A sok Atlantiszról szóló mű közül Platón (i. e. ötödik sz.) két dialógusa, a Timaeus és a Critias tekinthető a legteljesebbnek. Ezek a beszámolók - melyeket már 2400 éve tanulmányoznak - napjainkig tartó vitára adnak alapot az Atantiszpártiak és az ellenzők között. Több ezer könyv, tízezernyi újságcikk alapját képezték, így mára Atlantiszról nehezen lehet úgy nyilatkozni, hogy automatikusan ne osztanánk az érdeklődőket két csoportra. Az egyik csoport azokból áll, akik az egészet legendának vagy kitalált történetnek tartják, míg a másik csoport tagjai, ha meghallják nevét, azonnal egy hatalmas birodalomra, egy földi paradicsomra, aranyló városokra gondolnak, mely elsüllyedt a tengerben és melynek lakói hajóikon elmenekülve megőrizték és továbbadták kultúrájukat.

Atlantiszra vonatkozó művét Platón az egyiptomi Sais templomban található oszlopfeliratokra alapozta, melyet az akkori papok őriztek. E papok mutatták meg azokat Szolónnak, az athéni törvényhozónak, Platón elődjének. Bár valószínűleg ő felhasználta a még fennmaradt régi szokásokat közvetítő eszközként, hogy ismertté tegye saját elgondolásait a megfelelő államvezetésről, az athéniak elutasították az atlantiszi gondolkodásmódot, és Atlantisz pusztulását kiérdemelt büntetésnek tartották... „Heves földrengések és árvizek kínozták meg a földet, és egy napig tartó esőzés után az összes ember egyszerre tűnt el a földbe, Atlantisz szigete pedig elmerült a tengerbe. Ez annak az oka, hogy az óceánnak azt a részét a hajósok messze elkerülik..."

Platón olyan pontos leírást ad az épületekről, közlekedési lehetőségekről, szokásokról, emberekről, történelemről, hogy műve egyfajta ókori atlantiszi útikönyvnek is tekinthető. A közbeeső századokban, de még napjainkban is néhány különleges felmérését arra próbálják felhasználni, hogy Atlantisz lehetséges helyét meghatározzák. Ez a hely lehet például Kréta, Thera és egyéb más hely, de egyik sincs közülük kint az Atlanti-óceánon, ahogy ezt maga Platón állítja. Néhány egyéb megjegyzéséből viszont az derül ki, hogy valaki rengeteg ismerettel rendelkezett egy hatalmas és magasan fejlett ősi civilizációról.

Platón először azt írja le, hogyan hozta létre Atlantiszt a tengerek istene, Poszeidón. Ezután következik az Egyiptom nagyságával vetekedő birodalom gazdaságának és nagyszerűségének részletes ecsetelése. ...„Az atlantiszi pompa olyan hatalmas volt, amilyet emberi szem még soha nem látott, és valószínűleg nem is fog soha. Ami szép volt a világban, azt Atlantiszon meg lehetett találni, városban és vidéken egyaránt. Rengeteg dolog származott más országokból, amiket azért hoztak ide, hogy a birodalom nagyságát növeljék. A sziget maga is sokkal többet biztosított, mint ami a létfenntartáshoz szükséges lett volna... a szigeten lévő bányákból mindent ki lehetett termelni: ásványokat, fémeket, sőt olyan dolgokat is, amiknek ma már csak a nevét ismerjük, ilyen például az orichalcum. Egyetlen kivétel volt csak, az arany, amit már az akkori időkben is a legnagyobb becsben tartottak..."

Platón különös utalást tesz elefántokra, amiből az derül ki, hogy van valamilyen kapcsolat a legendák és az Amerikában talált elefántokat ábrázoló rajzok között... ,A szigeten nagy számban éltek elefántok, mivel itt minden állat megtalálhatta a saját táplálékát, a legnagyobbaktól kezdve a hegyben lakókon keresztül egészen a folyókban vagy mocsarakban lakókig..."

Az atlantiszi éghajlat és a sokféle táplálék részletes leírása arra enged következtetni, hogy a sziget egyfajta földi paradicsom lehetett... "Ami kellemes illatú növény létezett a földön, az megtalálható volt azon a helyen, legyen bár az gyökér, fa, virág vagy gyümölcs... termesztett gyümölcsök és vadon nőtt ehető növények is ... a gyümölcsökből sokfajta ételt és italt lehetett készíteni, a gesztenyét játékra lehetett használni, mivel olyan sok volt belőle - és az a sok finom csemege, amelyet vacsora után fogyaszthatott az ember -, és mindezt végtelen bőségben adta a megáldott sziget, mely most a tenger alatt fekszik..." .

Az építészeti munkák és hatalmas paloták bemutatása a világ más tájain található hasonló építményekre emlékeztetnek. „Hidak ívelnek át a tengeren ott, ahol az körülöleli az ősi metropoliszt, és külön út vezet a királyi palotához; palotákat emelnek az isteneknek és őseiknek... ötven stádium hosszú, háromszáz láb széles és száz láb mély csatornát ástak a tengertől egészen a legtávolabb lévő helyekig, így még a legnagyobb hajók is képesek beúszni ebbe a mesterséges kikötőbe. Ráadásul olyan széles hidakat építettek azokon a helyeken, melyeket a víz elválasztott egymástól, mint egy triréme (háromsorevezős görög gálya). A hidak alatt természetesen át lehetett hajózni és a várost védő gátak is elfértek... Annak a szigetnek az átmérője, melyen a palota is állott, öt stádiumot tett ki. Ezt a szigetet, az őt övező részt, valamint az egyhatod stádium széles hidakat egy kőfal vette körül. A fal mindkét oldalán tornyok magasodtak, és a hidak tenger felőli oldalára is kapukat építettek..."

Platón az atlantiszi kő színét ugyanolyannak írja le, mint amilyen ma is létezik egy atlanti-óceáni szigetvilágon - a Kanári-szigeteken.

Quetzalcóatl, a fehér szakállú tanítómester, aki az írás tudományát és egyéb művészeteket elsőként vitte Mexikóba, is azt áhította, hogy ő egy „vörös és fekete földről" származik. Platón szerint „...az építkezéseknél használt köveket a szigeten és a körülötte lévő részeken termelték ki. A kőnek egy része fehér, egy másik fekete, míg a maradék vörös volt; a bányászat során kialakult árkokat vízzel elárasztották és kikötőnek használták. A legtöbb épület egyszerűen nézett ki, de voltak olyanok is, amelyeknek építése során a különböző köveket összekeverték, és így a márványéhoz hasonló mintázatú építőanyag keletkezett."

Platón ismétlődően ír a rengeteg aranyról és a hatalmas gazdagságról, így Atlantiszt leginkább úgy tudjuk elképzelni, mint az egykori gazdag amerikai kultúrákat vagy a titokzatosan eltűnt délnyugatspanyolországi tartessosi kultúrát. Munkája hasonló a Kolumbusz korabeli spanyolokéhoz, akiket szintén megzavart a határtalan gazdagság és pompa

látványa. ,Az egész külvárost körülvevő falat rézzel borították, a következő falgyűrűt ónnal, míg a harmadik, a citadellát övező fal az orichalcum vörös fényében ragyogott... A központban álló Poszeidón és Cleito templomot arannyal kerítették körül, ezért teljesen megközelíthetetlen maradt... A templom kívülről ezüsttel, a tornya pedig arannyal volt borítva. Belülről a templom mennyezete elefántcsontból készült, mindenhol ezüst, arany és orichalcum díszítéssel; a falak, az oszlopok és a padló orichalcummal volt berakva. A templomban egy hatalmas aranyszobor állt, amely az isteneket egy olyan hintón ábrázolta, melyet hat szárnyas ló húzott. A szoborcsoport teteje egészen a mennyezetig ért, és első pillantásra legalább száz, delfinen lovagló nereida vette körül... A templom körül állt a tíz királynak és feleségeiknek a szobra..."

Amikor Platón a hideg- és melegvizű forrásokról ír, akkor valójában a mai atlanti-óceáni szigetekre is jellemző jelenséget ecseteli - az Izlandon található Reykjavíkban a házak fűtését és a melegvíz-ellátást sok helyen a termálvíz felhasználásával oldják meg; az Azori-szigeteken is gyakoriak a vulkáni eredetű forróvizű források, mintha ezek a szigetek az egykori atlantiszi hegyek víz alól kiálló csúcsai lennének... „Egy másik helyen hideg- és melegvizű szökőkutak álltak, körülöttük pedig fürdők és egyéb építmények, hogy a vizet minél jobban ki tudják használni. Épületeket emeltek a kutak köré, árnyékot adó fákat ültettek, a vizet pedig víztárolókban gyűjtötték. A víztárolók általában fedetlenül álltak, de voltak olyanok is, amelyeket tetővel láttak el, így télen is tudták használni a melegvizet. Külön fürdője volt a királynak, ahova más nem léphetett be, de ugyanígy külön helyen fürödtek a nők és megint máshol az állatok. A fürdőket csodálatos díszítés borította, ami jelezte azt is, hogy nagy becsben tartották őket..."

Az atlantiszi öntözőrendszer leírása nagyon emlékeztet az egykor Dél-Amerikában használt módszerekre. A víz a hegyoldalon folyt le a ligeteken keresztüli Ezekben a ligetekben a jó talajnak köszönhetően mindenfajta fa nagyra és terebélyesre nőtt..."

A kikötő leírásakor Platón valószínűleg valamelyik föníciai vagy krétai város kikötőjét használta modellként, mivel igencsak valószínűtlen, hogy ennyire régen tengeri kereskedelem létezett volna.

Ennek ellenére úgy tűnik, hogy mégis létezett valamilyen kapcsolat a föníciaiak és a nyugati óceán között - talán még azelőtt, mint amit jelenlegi ismereteink alapján sejthetnénk.„A kikötő raktárakkal, gályákkal és más a tengeri kereskedelemhez szükséges építményekkel volt tele, és látszott

rajtuk, hogy rendszeresen használják őket... Áthajózva a három külső kikötőn, a hajós egy nagy falhoz ért. Ez a fal a tengeren kezdődött és mindent körülkerített. Átlagos távolsága a központtól és a kikötőtől ötven stádium volt, és a tengerre vezető csatorna torkolatánál ért véget. A falon belül minden zsúfolásig volt tömve lakóépületekkel, a csatornán és a kikötőkben pedig rengeteg hajó horgonyzott. A mindenfelől idesereglett kereskedők és vásárlók szűnni nem akaró zsivaja teljesen betöltötte a városnak ezt a részét.

A nagy csatornából több kis csatorna ágazott el, és a városon kívül egy hatalmas öntözőrendszert alkottak. Ez a rendszer hasonló volt ahhoz, amit egykor Mezopotámiában vagy a perui partvidéken használtak. A város mögött kezdődő alföldön látszott, hogy már nagyon régóta megművelik. Hosszú, egyenes, téglalap alakú területekre volt osztva, amelyek a csatornák körkörös elrendezését követték. Ezeknek a csatornáknak a szélessége, mélysége és hosszúsága hihetetlenül nagy volt, akárcsak a létrehozásához szükséges munka, ami az emberi kéz alkotóerejének nagyságát bizonyítja. De azt kell mondanom, amit hallottam. A csatorna száz láb mélységig volt kiásva, szélessége pedig a legkeskenyebb helyen is meghaladta az egy stádiumot. Az egész síkságot körbeölelte, teljes hossza mintegy tízezer stádiumra tehető. Befogadta a hegyek közül lefolyó patakokat, végigvonult a síkságokon, több helyen érintette a várost, míg végül beletorkollott a tengerbe. Több kisebb csatorna csatlakozott bele ebbe a nagy csatornába, azután mind a tengerbe vezették a vizet. Ezek a kisebb csatornák száz stádiumonként ágaztak el a nagy csatornából, a szélességük száz lábra tehető. A csatornákon keresztül úsztatták le a kivágott fákat a hegyekből, és ugyancsak itt szállították a gyümölcsöket és más árucikkeket a városba és más csatornák felé. Évente kétszer gyűjtötték be a termést a földekről, egyszer télen az esőzések után, egyszer pedig nyáron a csatornákból folytatott öntözés eredményeképpen..."

Azokat az adatokat, amelyeket Platón írt a hadseregről, óvatosan kell kezelnünk, mivel ellentmondanak jelenlegi ismereteinknek mind az emberek létszáma, mind a lovak felhasználása tekintetében. Eddig úgy tudtuk, hogy a lovakat csak Atlantisz elsüllyedése után háziasította az ember, így azok nem szerepelhettek az atlantiszi hadseregben. Amit Platón írt, csak úgy lehetséges, ha vagy Atlantisz elmerülését rakjuk későbbre a Platón kora előtti 9000 éves dátumnál, vagy a ló háziasítása történt jóval korábban, mint eddig hittük… A seregében minden tisztnek részt kellett vállalnia a sereg felszerelésében. Egy-egy tisztnek összesen az alábbiakat

kellett kiállítania: hat harcikocsit, mindegyikbe két lovat és hajtókát; egy | könnyű kocsit egy gyalogossal, hogy szükség esetén védje a lovakat; két páncélos katonát; két íjászt és két parittyást; három kővetőt; három lándzsást és végül négy tengerészt. A seregbe összesen tízezer harcikocsi és ezerkétszáz hajó tartozott. És mindez csak egy város serege, a többi kilenc is hasonlóan nagy, de felépítésében különböző volt..."

Atlantisz kapcsolatban állhatott Krétával és más földközi- tengeri szigetekkel, ezt bizonyítja az is, hogy az elmerült földrészen is megtalálható volt a bika-kultusz, ami még ma is összeköti Spanyolországot az ősi időkkel. „Poszeidon temploma mellett bikákat tartottak, és a tíz király rendszeresen áldozatot mutatott be az isteneknek. Az áldozás előtt a bikát el kellett fogniuk, mindössze egy hurokkal ellátott bottal felfegyverkezve. Az állatot ezután az áldozati oszlophoz vezették, ahol végül feláldozták..." (Platón szerint Atlantisznak tíz királya volt egyszerre, akik rövid időszakonként váltották egymást a trónon. Ez hasonlít a maják és a Kanári-szigetek tíz királyára, akik feltehetőleg hasonló módon uralkodtak.)

A Platón által leírtak szokatlanul hasonlítanak az ősi földközi-tengeri és amerikai civilizációkra. Lehet, hogy műve csupán az atlanti-óceáni és földközi-tengeri legendák egyfajta keveréke, de az is lehet, hogy valóban úgy volt minden, ahogy leírta. Éppen ezért nagyon sok kritika bírálta már művét, hol egyszerű irománynak, hol pedig jól szerkesztett mesének nevezve azt. Mindenesetre tény, hogy Platón nagyon hirtelen megszakította az Atlantiszról szóló elbeszélését. Ennek kapcsán írta róla egy tanítványa, Arisztotelész : „Ő aki kitalálta (Atlantiszt), lett később gyilkosa." Egy mai modern kommentátor és kritikus, Stephen Gsell szerint „Atlantisz létezésében csak Platón hitt és azok, akik művét olvasták".

De egyiküknek sem volt igaza. Atlantiszt nem Platón találta ki, létezésére utaló történeteket az Atlanti-óceán mindkét partján élő emberek és törzsek mondái között találunk. Ezeket a mondákat keleten a mai Írország, Wales, Spanyolország, Portugália, Marokkó, az atlanti-óceáni és földközi-tengeri szigetek lakói; nyugaton pedig az egykori indián törzsek, azaz a mai, Egyesült Államok, Mexikó, Közép- és Dél-Amerika lakói által ismerjük.

Az Atlantisz létezésére vagy nemlétére vonatkozó számtalan „bizonyíték" közül talán egy elég ködös bizonyítékot tekinthetünk a legmeggyőzőbbnek. Ez pedig az Atlantisz szó maga, ami mint valami kulcs nyitja ki a letűnt korokba vezető ajtót. Úgy találtuk, hogy a különböző népek közül azok, amelyek az atlanti-óceáni partvidékeken

élnek és kultúrájukban rengeteg hasonló elem fedezhető fel, az elsüllyedt földrésznek hasonló nevet adtak. Ezekben a nevekben az „Atlantisz” szó magán- és mássalhangzói közül általában szerepelnek az A-T-L-N betűk.

Platón az „Atlantisz” szónak az „Atlasz lánya" jelentést tulajdonította (Atlasz a neve annak a mitológiai óriásnak, aki az eget tartja). De Atlasz a neve annak az észak-afrikai hegyvonulatnak is, amelynek láncai folytatódnak az óceánban, és csúcsai néha szigetekként kibukkannak a felszínre. Az egyik ilyen csúcs a Kanári-szigetek. Ha a Kanári-szigetek lakói kapcsolatban lettek volna a Római Birodalommal, akkor elmesélhették volna, hogy ők egy elveszett világ lakói. Bizonyos északafrikai törzsek magukat ataranteseknek és atlantioik-nak nevezték, és klasszikus írók is gyakran utaltak a spanyolokra mint atlantiaiakra.

A karthágóiak és elődeik, a föníciaiak kétségtelenül látogattak egy Antilla nevezetű nagy szigetet az Atlanti-óceán közepén, amely gyakran szerepel a középkori térképeken, és lehetséges, hogy Atlantiszt ábrázolja.

Nagyon valószínű, hogy Kolumbusz, első utazása során, magával vitte Benicasa térképének másolatát, ami az Atlanti-óceán közepén mutatott egy olyan Antilla vagy Antilha nevű szigetet, melyet már jóval azelőtt felfedeztek.

Az óceán túloldaláról is vannak példák. Az aztékok például azt állították a spanyol hódítóknak, hogy őseik egy keleten elsüllyedt földről, Aztlánról származnak. Híres tanítómesterük, Quetzalcóatl, szintén egy szigetről jött közéjük, melynek neve Toüán-Tlallapan. Egy másik nyelvtani hasonlóságot is felfedezhetünk; az azték „atl" szó - mely egyébként vizet jelent -ugyanazzal a jelentéssel bír berber nyelven, pedig ők az északafrikai Atlasz-hegységben laknak.

A maják - akik szintén Dél-Amerikában laknak - ezt a legendát egy Kukulkán nevű fehér istenhez kapcsolják, aki a civilizációt hozta.

Ugyanúgy emlékeznek Aztlánra, mint a venezuelai „fehér" indiánok (akiknek röviddel a spanyol hódítás nyomuk veszett), akik egy települést neveztek el az eltűnt szigetről. Ha Európában akarnánk folytatni, akkor felfedeznénk a walesiek titokzatosan elveszett Avallonját. Ugyancsak itt kell megemlíteni a germánok Walhalláját, mely a harcosok paradicsoma volt. Visszatérve az általunk legrégebbinek ismert egyiptomi civilizációhoz, azt találjuk, hogy az egyiptomi „Holtak Völgye" megtalálható nyugaton is, csak éppen Aalu-nak vagy Amentinek nevezik.

Ezekhez hasonló a babüóniai paradicsom, az Arallu. A Korán VII, XXVI, XLI, XLVI és LXXXDC fejezeteiben, amely régi írók műveiből tartalmaz részleteket, az első utalás az elveszett kontinensre Ad népével

kapcsolatban történik. Ez a fejlett nép volt, amely Pillars városát építette, és akiket az Isten vétkeik miatt megbüntetett. Erről a büntetésről az egész világon mindenfajta nép legendák százaiban emlékezik meg. Vízözönnek hívják. De az Ótesta-mentumban a vízözönről szóló írás előtt nem találunk utalást erre a népre, hacsak az első ember nevét nem kapcsoljuk az első civilizáció nevéhez: Ad - „Ad-am".

Minél több értelmezés kapcsolódik egy névhez, annál szélesebb körben válik ismertté és annál több történet, utalás és legenda kapcsolódik hozzá. De a tudomány rideg, ténykereső szemén keresztül nézve Atlantisz létezésére nincs egyértelmű bizonyíték.

A szárazföldi állatok és rovarok jelenléte az Azori-szigeteken, a Kanári-szigeteken és Madeirán azt jelzi, hogy ezek a helyek egykor egy nagyobb kontinens részei voltak, de legalábbis egy keskeny földsáv kötötte össze őket. Ez megmagyarázza a barátfókák jelenlétét az Azori-szigeteken, amelyek egyébként a partoktól távol élnek; szintén az Azori-szigeteken a nyulakat; a Kanári-szigetek bennszülött kutyáit (amelyekről a sziget a nevét kapta); hogy ugyanaz a fajta földigiliszta létezik Európában, ÉszakAmerikában és az atlanti-óceáni szigeteken; azokat a lepkéket és méheket, amelyek Afrikában és Amerikában egyaránt gyakoriak; az Európában, Amerikában és az Azori-szigeteken megtalálható édesvízi puhatestűeket; a Cypraea nevű puhatestű jelenlétét az Azori- és a Kanári-szigeteken, valamint Afrika nyugati és az Egyesült Államok keleti partjainál (ennek az állatnak a lárvája elpusztul mély vízben); és végül magyarázattal szolgál arra , hogy hogyan került egy karéjosrák-fajta a Kanári-szigetekre. (Ennek a ráknak a vak rokonai már régóta élnek fénytelen barlangokban, míg a többiek az óceánban. A nem vak egyedek felfedezése a barlangokban arra utal, hogy a rákokat valami hirtelen katasztrófa zárta be a sötét barlangi vízbe.)

Hogy ne csak az Európában és az Újvilágban egyaránt megtalálható kisebb méretű állatok hasonlóságát tudják megmagyarázni, hanem az olyan nagyokét is, mint például a már kihalt masztodon, az elefánt, a ló és a bennszülött emberek; az az általános nézet, hogy a két kontinenst a pleisztocén vagy pliocén korokban szárazföld kötötte össze. Évek hosszú során ezek a szárazföldek szétváltak és messzire kerültek egymástól (ezt a jelenséget Wegener-effektusnak ismeri a szakirodalom. A távolodás nagyon lassú, csak egy-két centiméter évente). Ez a földhidas magyarázat viszont nem oldja meg a ma is élő fejlett állatok problémáját. Inkább a Charles Hapgood obszervatórium véleménye jut eszembe: ,,..A földnyelv

nagyon kellemes megoldás sok tudós számára, hogy elkerüljék az egykori kontinensek jelenlétének bosszantó problémáját."

Az állatok természetesen nem bizonyítják egy fejlett társadalom létezését, ahogy az sem, hogy a guanchok - a Kanári-szigeteken élő bennszülöttek, akiknek még akkor is tíz királyuk volt, amikor a spanyolok a tizennegyedik században felfedezték őket, éppen úgy, ahogy ezt Hatón Atlantiszról leírta - határozottan csodálkoztak, hogy mások is túlélték a kontinens elsüllyedését. A katasztrófa náluk szájhagyományként élt tovább, miután írásos nyelvüket elfelejtették.

A Kanári-szigetek, ahol az ősi túlélőket megtalálhatjuk, és az Azoriszigetek, ahol szobrokat, táblákat és víz alatti romokat fedeznek föl, egyes kutatók véleménye szerint az elsüllyedt Atlantisz víz alól kiálló hegycsúcsai. « Az Atlantisz iránti érdeklődés újabb és újabb hullámokat vet, mint az óceán, ahogy eléri a partot. Figyelembe véve a jelenlegi generáció érdeklődését és a víz alatti kutatási módszerek fejlődését, valószínűleg sok új dologra derül majd fény.

A több ezernyi könyvben, amelyeket Atlantisz létének vagy nem létezésének bizonyítására írtak, általában a leglogikusabb érveket felejtik el. Van, aki a Bahama-szigeteken és a Karib-tengeren véli megtalálni az igazat, van aki alapjában véve archeológiai szempontból is elfogadható fejtegetésekbe bocsátkozik. De a legkézenfekvőbb dolgot senki sem veszi észre - talán mert annyira nyilvánvaló. Ez pedig egyszerűen csak a következő: A Bahama-zátonyról tudjuk, hogy a legutolsó jégkorszak óta a tengerszint felett van ugyanúgy, ahogy a legtöbb zátony és sziklapart világszerte. A Hudson folyó New York után egy szorosban folytatódik, amely messze kivonul a tenger alá, ugyanúgy, ahogy ezek a folyóágyak megtalálhatók Franciaországban és Spanyolországban; Ilyen a La Plata Argentínában és még sok folyó szerte a világban. De ezek a folyóvölgyek sose keletkeznek a tenger mélyén, ezeket mindig folyók vágják a kőzetbe, és csak folytatódik, amikor elérik a tengert. Ilyen folyóvölgyek pedig találhatok az óceán mélyén. Az Azori-szigeteknél pedig strandhomok borítja a tenger fenekét, pedig ott ez sem keletkezhet.

Hogy egy másik, vitára alapot adó tényt is kiszűrjünk, csak annyit kell kérdeznünk: Vajon az óceánok szintje nem emelkedett-e a történelem során? A választ könnyen megkaphatjuk a geológusoktól és gleccserspecialistáktól. Körülbelül tizenkétezer évvel ezelőtt a gleccserek elolvadásakor a tengerszint mintegy kétszáz méterrel megnőtt. Ez elborította a szárazföldek és szigetek partjait, és ellepte - amennyiben

léteztek - az utakat, falakat és az özönvíz előtti népek városait. Az emberek emlékezetében csak a sorozatos esőzések és áradások maradtak meg.

Az óceánok mélységét már sokszor próbálták megmérni a történelem során. A technika fejlődése fokozatosan növelte a mérések pontosságát.

1920-ban jelent meg a visszhang elvén működő mélységmérő, később a szonár, és 1950 óta a precíziós mélységmérőket használjuk. Ezeknek a korszerű berendezéseknek a felhasználásával lehetővé vált, hogy képet kapjunk a tengerfenék domborzatáról, sőt az egész világ arculatáról az utolsó eljegesedésig visszamenően. Ezzel legalább kérdéseink azon részére feleletet kapunk, hogy hol alakulhattak ki ember által lakott települések, kultúrák.

Ilyen sekély vizeket találunk az Északi-tengerben, a La Manche csatornában és Írország nyugati és déli részén. Ezek a helyek a tengerszint emelkedése előtt szárazföldek voltak, amit az is megerősít, hogy a fenti területeken masztodon csontokat, kőkori szerszámokat találtak.

Franciaország és Írország nyugati partvidéke bővelkedik a tenger alatti városokról szóló legendákban, amelyeknek egy részét a kelta képzeletnek és misztikumnak kell tulajdonítanunk, de a fenti területekről számtalan víz alatti lelet került elő a kőkorból. A hatalmas állókövek, a menhirek sora több helyen az óceánban folytatódik, és az öt-tíz évenként ismétlődő különösen alacsony apály idején a partról is lehet látni őket.

Ha a Földközi-tengeren csökkentenénk a vízszintet, akkor a partvonal több száz méter széles sávval lenne nagyobb a mainál, és Szicília csatlakozna az Itáliai-félszigethez. Ez utóbbit több római író is megerősíti.

A görög szigetek nagyobbak lennének és sokkal több is lenne belőlük; éppen úgy, ahogy ezt az 1487-ből származó, Ibn Ben Zara-féle térképen láthatjuk. Ez a térkép akárcsak Piri Reis térképe, egy ősi, sokkal korábban rajzolt térkép másolata. Feltétlenül érdemes itt megjegyezni, hogy újabban néhány görög archaeológus (pl. Dr. Galanapoulos és Marianatos) azt feltételezi, hogy a Krétától északra található Théra szigete Atlantisz lett volna, vagy legalább az atlantiszi legenda valamilyen „feltámadása". Ibn Ben Zara térképén Théra szigete a mainál sokkal nagyobb, a valószínűleg több ezer évvel ezelőtti állapotának megfelelően. Théra mára területének nagy részét elveszítette egy i. e. 1500 körüli vulkanikus robbanás nyomán.

A Földközi-tenger fenekének nagy részét ráadásul sziklák, szirtek és völgyek tagolják, mintha nem is a tenger alja lenne, hanem szárazföld, amit elborított a víz. Sok olyan város és kikötő található a tengerben, amely a történelem folyamán süllyedt a vízbe, és néha újra a felszínre emelkedett. Egy ilyen ősi templom romjai láthatók Pozzuoliban

(Olaszország), ami jól láthatóan mutatja a víz alatt eltöltött idő nyomait.

De vannak sokkal régebben elmerült városok is a Földközi- és az Égeitengerben, amelyek a térségre oly jellemző földrengések miatt sokkal mélyebbre kerültek. Amellett, hogy ismert történelmi kikötők elmerüléséről tudunk, mélyebb régiókban a gyöngyhalászok és könnyűbúvárok gyakran találnak sokkal régebbi korokból származó utakat és épületeket. 1958-ban bizonyos Marc Valentin halra vadászott, és több mérföldön keresztül követett egy ígéretesnek tűnő zsákmányt. Így fedezte fel a Gibraltár marokkói területéhez tartozó vizekben azt a falat, amely nyolc méter hosszú és hat méter széles kövekből lett építve, és amely legkeskenyebb részén is legalább tizennégy méter széles volt. A fal fő vonala mentén kisebb kövek voltak szétszórva, hasonlóan az Atlanti-óceán partjai mentén található, a felszínen álló régi kőfaragásokhoz.

Városok és épületek még mélyebbre való süllyedéséről is van feljegyzés a Théra mellett fekvő Melosz szigetről. Jim Thorne, aki sorozatos merüléseket végzett annak reményében, hogy megtalálja egy Vénusz-szobor letört karjának darabjait, váratlanul egy ősi citadellának a romjaira bukkant. A több mint száz méteres mélységből utak és lépcsők vezettek tovább a mélybe.

Marokkó közelében, a tengerfenéken található fal vázlata. A nagy sziklatömbökből készült építmény hozzávetőlegesen kilenc mérföld hosszan terül el a tenger alján.

Az Atlanti-óceán amerikai részén egy széles sziklazátonyt találtunk, ami Újfundlandtól indul. Nova Scotiáig több mint száz mérföld széles, onnan Cape Codtól keletre folytatódik mérföldeken keresztül, egészen Floridáig, ahol összeszűkül 90-100 mérföld szélesre. Az egész zátony a felszín alatt húzódik, és valószínűleg a jégkorszakban a felszínen állott. Átvonul a Bahamákon, Közép-Amerikán, Brazíliánál újra összeszűkül, és még több ezer mérföldre terjed ki Rio de Janeirótól délre.

Az Atlanti-óceánt középen két részre osztja egy óriási hegygerinc, ami Izlandtól kezdődően Dél-Amerika északkeleti partja felé tart. Ott elkanyarodik keletre Afrika felé, majd ismét délnek fordul. Az északi szélesség 38. foka környékén, a nyugati hosszúság 37. és 30. foka között a hegység néhány magas csúcsa áttöri a felszínt, és az Azori-fennsíkot a víz alól kiemelve alkotja meg az Azori-szigeteket. Picón, az egyik Azoriszigeten a hatalmas hegy 8000 méter magas. Ebből mintegy 5000 méter található a víz alatt, és csak a maradék emelkedik a tenger szintje fölé.

(Pico meredek hegycsúcsa nagyon emlékeztet a Platón által leírt nagy atlantiszi hegycsúcsára, mely a középső szigetről emelkedett az egész szigetcsoport fölé.)

Az utóbbi kilencven évben az Atlantisz utáni érdeklődés nagyon megnőtt. Könyvek ezreit írták ebben a témában, olyan műveket is, mint amilyet Igantus Donelly 1882-ben. Könyvének címe Atlantisz - az özönvíz előtti világ titkai. Nagy-Britannia vezető atlantológusa - Edgarton Sykes azóta felhasználva az újabb eredményeket, ismételten megjelenteti a könyvet.

Bár Atlantisz helye a világban bárhol lehet, az atlantiszi problémával foglalkozó forrásoknak több mint egyharmada az elsüllyedt sziget helyét az Azori-szigetek környékére teszi, beleértve Madeirát és a Kanáriszigeteket is, amelyeknek lakói Atlantisz túlélőinek tartják magukat.

Többé-kevésbé erre a helyre utalt Platón is, és az Atlanti-óceán aljának domborzatát figyelembe véve úgy tűnik, hogy itt férhetett el „legkényelmesebben". Sőt a mélységmérés tökéletesedése óta több mérést végeztek a kérdéses területen, és az eredmények bizonyára örömmel töltenék el Donellyt és a többi, századforduló táján élt Atlantisz-kutatót.

Ha megvizsgáljuk az Azori-szigetek környékét, akkor egy elmerült szigetet találunk félszigetekkel, öblökkel, földszorosokkal, víz alatti hegyekkel és völgyekkel. Az egész nagyobb, mint Portugália. A mélység száz és háromszáz méter között váltakozik, ezért valószínű, hogy 12 000 évvel ezelőtt a felszín felett állhatott. Ha még mélyebben vizsgáljuk meg az óceán alját, azt tapasztaljuk, hogy 400-700 méter mélyen egy hatalmas sziget vagy kis kontinens fékszik, amelynek topográfiája teljesen eltér a környezetétől.

Az Azori-szigetek bizonyos jellegzetességei és az ott élő emberek szokásai is erősen utalnak az eltűnt földre. A halászok például vödröket engednek le a tenger egy bizonyos pontján, és így jutnak iható édesvízhez.

A szigetvilágtól száz mérföldre-nyugatra van egy hely, ahol a csónakokat le lehet horgonyozni, pedig az az óceán közepe. Hálóikat gyakran

szaggatják szét a durva felületű lávadarabok, ott, ahol egyébként mély óceánnak kéne lennie.

Az Azori-szigetvilág bizonyos részei ma is süllyedőben vannak.

Flores és Corvo szigete egészen közel voltak egymáshoz, amikor a portugálok először partra szálltak rajtuk. Azóta annyit süllyedtek, hogy a távolság közöttük jelentősen megnövekedett. Az állandó vulkanikus tevékenység a tenger alját örökösen változtatja, és kétségtelenül ez az oka annak is, hogy forró- és hidegvizű források törnek fel több helyen (hadd em1ékeztessék Platón leírására!). Ezenkívül több szokatlan jelenséget is megfigyelhetünk a vízzel kapcsolatban, például az egymás mellett fekvő zöld és kék tavakat Sao Miguelben, a víz alatti tavat Graziosán vagy a kiszáradt tómedret Floresen.

Vannak egyéb megdöbbentő bizonyítékai is a süllyedésnek: nem messze a szigetektől édesvízi algákat találtak 4000 méter mélyen a felszín alatt. Máshol a partokra jellemző homokot lehet megfigyelni, amit pedig csak a partokon megtörő hullámok hozhatnak létre.

Az óceán aljáról származó sziklák is megerősítik ezt az elképzelést.

1898-ban egy kábelfektető hajó egy vezetéket akart megjavítani, ami a szigetektől északra szakadt el. A javítás során napvilágra kerültek olyan lávadarabok, amelyek minden kétséget kizáróan a felszínen szilárdultak meg, és legalább 12 000 évesek. A Szovjet Tudományos Akadémia expedícióján Dr., Maria Klinova is érdekes következtetésekre jutott. A szigetektől 60 mérföldnyire északra olyan kőzeteket hoztak fel 2 kilométer mélyről, amelyek légköri nyomáson keletkeztek, időszámításunk előtt 15 000 évvel.

E két egymástól független megállapítás is igazolja Platón elképzelését Atlantisz el merülésének időpontjával kapcsolatban.

A legutóbbi időkben amerikai tudósok és oceanográfusok is megerősítették az Atlantisz elmerülésével kapcsolatos feltevéseket A kolumbiai egyetemről jött Ewing professzor megállapította, hogy a lávadarabok csak nemrég szóródtak szét a tenger alján. Ezzel kapcsolatban meg is jegyzi: „Vagy a föld süllyedt le 2-3 mérföldet a történelem során, vagy a tenger szintje volt ennyivel alacsonyabb a mainál. Mindkét lehetőség megdöbbentő." Mikor Bruce Heezen professzor a Duke egyelem által szervezett kutatás folyamán korall-leveleket talált elképzelhetetlen mélységekben, megjegyezte: ,A korall maximum húsz méter mélyen található a tengerekben. Ez azt jelenti, hogy az általunk tanulmányozott területnek valamikor a felszínhez közel kellett elhelyezkednie."

A mélységmérések során rengetegféle eredmény születelt ugyanazon területről, és ezek változatossága azt mutatja, mintha az óceán alja állandóan emelkedne és süllyedne. 1923-ban egy kábeljavító hajó 2 mérfölddel alacsonyabb vízmélységet jelentett arról a helyről, ahova 25 évvel azelőtt a kábelt fektették. Figyelembe véve a mélységmérés fejlődését, azt lehet mondani, hogy az akkori mérési pontosság messze elmaradt a később használt módszerekétől, és várhatóan a jövőben még pontosabb műszerek állnak majd a kutatók rendelkezésére. Manapság például már meg tudták mérni a Karib-tenger kontinentális lemezének emelkedését.

De vajon Atlantisz tényleg elsüllyedt-e, vagy az emelkedő víz egyszerűen csak ellepte? Egy része valószínűleg csakugyan elsüllyedt, mivel a Közép-Atlanti-hátság egyike a Föld azon területeinek, ahol a legtöbb földrengés fordul elő. Ehhez még hozzáadódik az állandó vulkanikus tevékenység, ami fokozatosan változtatja a tenger fenekének topográfiáját, és századok során szigeteket emel ki a vízből vagy süllyeszt el. Nemrégen egy vulkanikus robbanás emelt ki hirtelen egy szigetet Izlandtól nem messze az óceánból, melyet azóta Surtsey-nek neveznek.

Egy évben körülbelül százezer földrengés rázza meg a Földet és okoz tovaterjedő hullámokat a kérgében. A legtöbb rengés a tenger alatt, az úgynevezett vetődési vonalak mentén történik, amelyek közül a leghosszabb éppen az Atlanti-óceán közepén vonul végig. Egy kisebb ága a Földközi-tenger alatt egészen Közép-Ázsiáig terjed, de a fő vonal tovább folytatódik. Az afrikai nagy hasadékvölgyben megkerüli a földrészt, és az Indiai-óceánban megy tovább. Ausztráliától délre halad, majd északra kanyarodik és az ázsiai partok előtt egészen Alaszkáig húzódik. Onnan az amerikai kontinensek nyugati partja mellett megy le Chiléig és Peruig.

Századok óta a vüág legfontosabb, ha nem is a legnagyobb, földrengések járta területe az Atlanti-hátság alatt húzódik végig, ott, ahol az állítólagos nyolcadik kontinensnek kellett elsüllyednie.

Ha megnézzük a Csendes-óceánt, akkor látjuk, hogy az alatt nem húzódik olyan hátság, mint az Atlanti-óceánban Ennek az az oka, hogy a Csendes-óceán a földön kialakul ősóceán - a Panthalassa - maradványa, ami egykor minden beborított. A kontinentális áramlás szakította szét az ősszárazföldet kontinensekké, és mint valami gigantikus szigeteket úsztatta őket mai helyükre. A folyamat még ma is tart, a földrészek és szigetek évente néhány centimétert változtatják helyzetüket.

Ennek a szuper-tengernek a víz alatti világa nem sokat változott, kivéve ott, ahol érintkezett a szárazföldekkel. De itt is megtaláljuk a

nyomait egy extra kontinensnek, amely a holocén korban még szárazföld volt. Víz alatti hegyek láncolati halad keletről nyugatra, és ahol áttöri a felszínt, ott szigeteket találunk: a Karolina-szigeteket, a Marshallszigeteket, a Gilbert- és Hawaii-szigeteket. Ha a tenger szintjét a jégkorszak vége előtti szintre csökkentenénk, akkor ezeknek a szigeteknek egy része (például a Hawaii-szigetek) csatlakozna a szárazföldhöz.

Ezenkívül Ausztrália is összeérne Délkelet-Ázsiával, és az indonéziai és malaysiai szigetvilág egy része is szárazföld lenne.

Ezeken a szigeteken hatalmas építmények romjai találhatók, és eredetükről az ott élő lakosságnak csak bizonytalan eredetű legendái vannak. Éppen ezért népszerű az a nézet, hogy ezek a szigetek egy elveszett kontinens maradványai. Egy ilyen kontinens létezése könnyen megmagyarázná, hogyan került a több száz hatalmas szobor a Húsvétszigetekre, amelynek jelenlegi területe csak kevés ember megélhetését tudja biztosítani; a nagy romváros Ponape romjait a Karolina-szigeteken; kőromokat és utakat, amelyek más szigeteken a tengerbe vezetnek, és a hatalmas birodalomról szóló legendákat. A birodalomról szóló legendák némelyike még ma is él egy-két szigeten, ahol a lakosok áldozatokat mutatnak be távoli helyeknek. Megmagyarázni nem tudják, hogy miért kell fizetniük, csak azt tudják, hogy ha nem teszik, azzal tabui tél lenek meg.

Atlantisztól eltérően a csendes-óceáni szárazföld nevel illetően teljes a zűrzavar. Legtöbbször Munak vagy Lemuriának hívják. A Lemuria elnevezést először egy biológus használta egy feltételezett kontinens neveként, ami az Indiai-óceánban lett volna. így próbálta megmagyarázni a Madagaszkáron honos különös állatvilágot. A nevet később vették kölcsön az elveszett világ hívei. A Mu szócskát pedig Le Plongeon és Brasseur de Bourbourg francia Amerika-kutatók használták először, amikor egy maja feliratot hibásan fordítottak le.

Egy kontinens pontos helyének meghatározása a hatalmat Csendesóceánon belül eléggé bizonytalan. Az egyes szigeteket, amelyeken a régészeti furcsaságok fellelhetők, több ezer mérföldes távolság választja el egymástól. Nan Madol elhagyatott városa a Karolina-szigeteken az óceán szélességével megegyező távolságra van Rapa Nui titokzatos ásatásaitól, vagy a Húsvét-szigetektől, amely az új-mexikói Gallup városa tói pontosan délre fekszik. Más romok, utak, kikötők, kőszobrok és feliratok is szétszórva találhatók meg a Hawaii-, Pitcarn-, Yap-, Maidén-, Marquesasés Line-szigeteken.

A Ponape-szigeten található elhagyatott város egy hajdani hatalmas és jól szervezett birodalomról tesz tanúbizonyságot A várost Nan Madolnak, Metalanimnak (illetve a japán uralkodás alatt Meteranimunak) nevezik. Kiterjedése tizenegy négyzetmérföld, és keresztül-kasul szántják a csatornák. Falai hatalmas és mesterien illesztett bazalt kőtömbökből épültek, és helyenként elérik a 12 méteres magasságot és 6 méter vastagságot. A köveket 30 mérföld távolságról szállították ide. A legszokatlanabb a városképben az, hogy a csatornák nem lefelé, hanem felfelé vezetnek, és az egész sziget mesterségesnek munkának tűnik.

Kőlapokat fektettek a korallzátony tetejére, amely összeköti a szigeteket és csatornákat. Hatalmas hullám törő gátak védik a várost a tengertől, a hajók egy kapun keresztül tudtak kiúszni a nyílt vízre.

J. Macmillan Brown írja le A Csendes-óceán rejtélye című munkájában, milyen hatalmas erőfeszítések kellettek egy ilyen monumentális mű megalkotásához , A kövek súlya öt és huszonöt tonna között mozog, magasságuk pedig eléri helyenként a húsz métert. Ahhoz, hogy egy ilyen kőtömböt megmozdítsanak, több ezer ember összehangolt munkájára volt szükség. És ezeknek az embereknek valahol aludniuk és enniük kellett. Manapság a sziget 1500 mérföld sugarú környezetében nem több mint 5000 ember él. Ez lenne a Csendes-óceán csodája, ha nem tételeznénk fel, hogy amikor a várost építették, hússzor annyi szárazföld volt a környéken, mint amennyi ma található..."

A bennszülött legendák a város építését illetően nem bocsátkoznak részletekbe - állítólag isteni hősök hajították a köveket nagyon messziről egyenesen a helyükre ugyanúgy, mint ahogy az Andokban magyarázzák az óriási épületek születését. Egy jól szervezett munkáscsapat kifinomult szerszámokkal ellátva természetesen képes volt felépíteni Nan Madolt és a többi szigeten található konstrukciót.

A legtöbb szigetnek sokkal több lakója volt, amikor a fehér ember felfedezte őket, csak a későbbiekben csökkent a számuk, mert betegségek, alkohol, szolgaság és jogtalan mészárlás tizedelte őket. Ami hajdanán egy jól fejlett civilizáció volt, az a felfedezésük óta kulturális hanyatlásnak indult; hasonlóan az amerikai indiánokhoz, akiknek emlékezetében még mindig él az ősi nagy birodalom emléke.

Valószínűleg azt a rengeteg műalkotást, amelyet Ponapén, Rapa Nuin és más szigeteken megtalálunk, nem az „elveszett kontinens gyermekei" hozták létre, hanem ezeknek az embereknek a leszármazottai, akiket a letűnt birodalom népe tanított vagy éppen hódított meg. A legendák szerint a kulturális fejlődés hirtelen félbeszakadásának egy váratlan természeti

katasztrófa az oka. A romok jellege is azt mutatja, hogy valamilyen oknál fogva az építők hirtelen hagyták abba a munkát. A Húsvét-szigeteken olyan félbehagyott szobrokat lehetett találni, amelyek mellett ott volt a szerszám, jelezve, hogy a kőfaragóknak valami oknál fogva hirtelen távozniuk kellett. Szállításra előkészített kövek várnak sorukra Nan Madolban is, ahol több hatalmas fal nem lett befejezve.

Erős vulkánkitörések szolgálhatnának magyarázatul olyan hatalmas természeti változásokra, mint amilyeneket a csendes-óceáni szigeteken tapasztalunk. A Húsvét-szigetek éppen egy olyan kiemelkedésen fekszik, amit három törésvonal zár körbe: a húsvét-szigeti törésvonal északon és a Challenger- és Mendez-törésvonal délen.

A Csendes-óceán, hasonlóan az Atlanti-óceánhoz, bővelkedik víz alatti hegyekben, de attól eltérően ezeknek a csúcsai laposak, és gyakran nagyon közel vannak a felszínhez. Lehetséges, hogy egykor ezek a csúcsok is egy-egy szigetet alkotva kiálltak a vízből. Viszont fordítva is igaz, mindkét helyen a mai hegyek között találunk homokot, és benne kagylóhéjakat, ami azt jelzi, hogy egykor itt lehetett a part. Peruban iyen helyek 200 méter magasan vannak, 450 méter magasan Chilében Valparaisónál, 500 méteren Észak-Kaliforniában és 600 méteren Grönlandon. Amikor ezek a helyek megemelkedtek, már éltek itt emberek.

Ezt bizonyítják a homokban talált cserépdarabok, halászháló-maradványok és ruházati eszközök. Ha ezek a helyek fel tudtak emelkedni, akkor abból logikusan következik, hogy más helyeknek ugyanakkor le kellett süllyedniük.

Az a tény, hogy a csendes-óceáni kultúra nyomait ilyen egymástól távol eső szigeteken találjuk meg, és hogy a hajósoknak milyen nehéz egy viszonylag kis szigetet megtalálni, azt sugallja, hogy az általunk elsőnek ismert tengerészek navigációs ismereteiket örökölték. Egy korábbi, de korántsem primitív csoport már előzőleg feltérképezhette az óceánt, és rájött, hogyan használja tájékozódásra a csillagokat.

A legtöbb rom és tárgy, amelyet a csendes-óceáni szigetlakók készítettek vagy örököltek, egy korábbi kultúrával való kapcsolatra utal.

Az első navigátorok képesek voltak arra, hogy kéttörzsű kenuikon sokkal nagyobb távolságot tegyenek meg a Csendes-óceánon és sokkal korábban, mint Kolumbusz. Amióta csak ismereteink vannak róluk, már rendelkeztek fából készült eszközökkel, amelyekkel a csillagok állása alapján tájékozódni tudtak. Az hogy képesek voltak Hawaiiból Tahiti-re és visszahajózni, csak egy példa képességeik illusztrálására.

A maorik, akik több ezer évvel ezelőtt Polinéziából Új-Zélandra vándoroltak, nemcsak tájékozódni tudtak a csillagok alapján, hanem például tudták, hogy a Szaturnusznak gyűrűi vannak. A régészeti vizsgálatok a Húsvét-szigeteken három kultúra nyomait mutatták ki; a legrégebbi volt a legfejlettebb. A szigeten található kőrajzok háromárbocos hajókat ábrázolnak, amelyek nagyobbak és fejlettebbek voltak annál, mint amilyeneket a lakosok akkor használtak, mikor felfedezték őket.

A polinéziai „tabu"-k, amiket nem szabad csinálni, vagy amikről nem szabad elfeledkezni, mert az istenek bosszúját vonja maga után, és a különböző varázsigék, amelyek csodás dolgokra képesek, egy mágiának álcázott orvostudomány maradványai. Egy Ponapéről szóló átfogó tanulmányában Sibley S. Morill annak a jól megalapozott véleményének ad hangot, miszerint a ponapei „orvosok" képesek voltak gyógyítani a gonorrheát és a merevgörcsöt, mágikus főzeteik pedig jók voltak szívbajokra és a terhesség megszakítására.

A csendes-óceáni kulturális hanyatlás egyik kiemelkedő példája az, hogy a Húsvét-szigeteken az emberek egyszerűen elfelejtették az írást.

Mikor először költözött a szigetre kb. 6000 ember, még el tudták olvasni a titokzatos „rongo-ron-go" írást. Ez az írás ma is sokfelé megtalálható a szigeten, egyfajta szótagoló ábécének tűnik. Néhány „betű"-je emberi alakokat és egyszerű tárgyakat ábrázol. A rabszolgaság és a betegségek a lakosság létszámát 100 főre csökkentették, és azok, akik tudtak olvasni, mind meghaltak. Azóta az ábécét és a feliratokat senki nem tudja megfejteni. Hasonlóan kibetűzhetetlen írást találtak a Karolina-szigeteken.

A húsvét-szigeti ábécének több mint ötszáz jegye van, és ha lehet, még nagyobb titokzatosság övezi, mint a híres szobrokat. Kétségtelenül összefügg egy másik letűnt civilizáció írásával, ami pontosan a Föld túloldalán található. Ha egy hosszú tűvel átszúrnánk a földet a Húsvétszigeteknél, akkor a tű hegye éppen az Indus völgyénél bukkanna fel, ott ahol a 4500 éves Mohendzsodáro és Harappa városa áll. Ezekben a téglából épült városokban ivóvízhálózat, szennyvízcsatorna és hulladékgyűjtő rendszer működött. A városok virágzásának i. e. 1500-ban egy északról jövő váratlan támadás vetett véget olyan hirtelen, hogy a lemészárolt lakosság csontvázait az ásatáskor találták meg szétszórva az utcákon.

Bár az Indus-völgyi kultúrának bizonyára voltak kapcsolatai az ősi sumér városokkal, az általunk keresett írást sehol nem találták meg máshol, a nyelv kihalt azokkal az emberekkel együtt, akik beszélték.

A két hely között lévő óriási távolság teljesen hihetetlenné teszi azt a tényt, hogy az Indus völgyében használt írás szinte teljesen ugyanaz, mint amit a Húsvét-szigeteken találunk a kövekbe faragva. A nagyfokú hasonlóság miatt, és mivel a húsvét-szigeti írásokban több helyen dupla vonalat használtak, az az elképzelés az Indus-völgyben talált jelekről, hogy húsvétszigetiek másolatai.

Az írást a Húsvét-szigeteken majdnem mostanáig használták, és a fatáblák egy része is túlélte a misszionáriusok előre megjósolható pusztítását. Bishop Jaussen Tahitiban egy ott élő túlélő segítségével azonosítani tudott egy sort a feliratok közül. Az öreg bennszülött még emlékezett a tábla tartalmára, de már nem tudta megmondani, hogy melyik jel mit jelent. A szöveg így hangzik „Kérték a Rangiteán lakó isteneket, hallgassák meg imáikat." Ha a fordítás pontos, akkor ez csak még jobban növeli a titokzatosságot, mivel Rangitea a Barátságszigetek része, és 1500 mérföldre van a nyílt óceánon keresztül.

Az, hogy egy írás egy szigeten, amely távol a szárazföldektől, a világ legnagyobb óceánjában fekszik, hasonlít egy másik írásra, amely a világ másik oldalán található, nem csak azt jelenti, hogy közös az eredetük, hanem, hogy az ősi kultúrák kapcsolatban álltak egymással. Egyúttal azt is bizonyítja, hogy már sokkal korábbi időpontban is hajóztak emberek az óceánokon, mint azt eddig lehetségesnek tartottuk.

Ha viszont akkoriban a tengerek szintje alacsonyabb lett volna a mainál, akkor egy ilyen utazás már sokkal könnyebben kivitelezhető lenne, és ez feltétlenül elősegítette volna az ősi civilizációk kapcsolatait világszerte.

VIII fejezet *

Istenek a tenger alól

A legtöbb antropológus elfogadja azt az elképzelést, miszerint az amerikai indiánok ősei az akkor még befagyott Bering-szoroson keresztül vándoroltak át Szibériából. Mikor az első európai felfedezők rájuk bukkantak, a barbár törzsek és civilizált birodalmak már egészen a Tűzföld csúcsáig benépesítették a földrészt. Mindenki ezt hiszi róluk, kivéve magukat az indiánokat. Bár nekik is sokfajta legendájuk van származásukról, de egyik se szól arról, hogy Szibériából jöttek volna.

A mexikói aztékok, elődeik a toltékok, a maják és más középamerikai törzsek szerint ők a keleti tenger közepén található Aztlán vagy Atlán nevű szigetről származnak, (ez az a sziget, amit mi Atlantisznak hiszünk.) A spanyol hódítók által készített dokumentumokból megtudhatjuk, hogy milyen ősi szokásaik voltak, őseik hol szálltak először partra (ez a hely nincs messze Vera Cruztól), és hogyan hozták magukkal értékeiket, könyveiket és festményeiket. Landa püspök, aki először a maja feliratok elpusztítására bujtott fel, később azonban maga is tanulmányozta őket, megállapította, hogy a hódítás előttről származó iratok Yucatánban mind a faj tengeren túli származására utalnak. A maja feljegyzések fennmaradt másolataiból kitűnik, hogy az indiánok azt hiszik, őseik átjöttek a tengeren, mely előttük kettévált. A guatemalai kiései maja feljegyzések így írnak híres krónikájukban, a Popul Vuh-ban: „A kicsé király három fia látogatást tett egy messzi keleti földön, ahonnan őseink is jöttek."

Az egyesült államokbeli indiánok között még ma is hagyományai vannak a keletről történt bevándorlásnak. A Nagy-tavak környékén élő indiánok úgy nyilatkoznak őseikről, mint akik a „felkelő Napnál laktak". A hopi elbeszélések arról számolnak be, hogy ők a trópusi délről származnak, és csak azért menekültek meg a pusztulástól, mert a „víz alatt éltek". Más túlélők nádhajóikon átszelték az óceánt, így nem fulladtak meg a „harmadik világgal együtt". A delaware-i leni-lenapi indiánok hiedelme szerint ők az „óceánon túlról ... az első földről" jöttek, hasonlóan a sziú hagyományokhoz: ,Az indián törzsek egykor egyek voltak, és mindenki a

szigeten élt... amerre a Nap kel fel..." Az új hazába hatalmas kenukon való hetekig tartó hánykolódás után érkeztek. Az iowa indiánok legendája is egy szigetre utal: ,A kezdet kezdetén minden ember azon a szigeten élt, ahol a Napcsillag született."

Dél-Amerikában a csimúk (az inkák ősei) hoztak létre egy birodalmat Peru partjainál. A tizenegy négyzetmérföld kiterjedésű romváros, Chan Chan épületeiben talált feljegyzések arról is szólnak, hogy az ősök a tenger felől érkeztek egy flottányi hosszú kenun.

Bár az antropológusok nem fogadják el az eredetről szóló indián legendákat, abban azért egyetértenek, hogy az ott élő emberek nem Amerikából származnak. Az egyik legnyomósabb érv, ami ezt alátámasztja, hogy eddig nem találtak az Újvilágban olyan leleteket, amelyek egy emberszabású majomra vagy esetleg ősemberre utaltak volna.

Több mint tízezer évvel ezelőttről semmilyen bizonyíték nincs az ember létezésére, holott Afrikában és Ázsiában az előemberre utaló nyomok között vannak másfél-kétmillió évesek is.

Van, aki szerint még tízezer évvel ezelőtt sem voltak emberek Amerikában. Amikor a húszas években a mexikói Folsomban egy hatalmas bölény csontjai között egy finoman megmunkált íjhegyet találtak, a „szakértők" ezt úgy magyarázták, hogy bizonyára egy rágcsáló cipelte azt oda. Amikor már a második íjhegyet találták meg egy másik állat maradványai közt, a vélemények változni kezdtek, és úgy tekintettek Folsomra, mint az egyik legrégebben benépesített helyre Amerikában. A történelem előtti emberekre utaló nyomok máshol is felbukkantak Amerika-szerte, például Floridában, ahol a kardfogú tigris és tevék maradványai között cserépdarabokat és kőszerszámokat találtak.

Bár a ló valószínűleg már kipusztult az amerikai földrészről még az ember megjelenése előtt, több barlangban együtt találták meg emberek és ősi lovak csontjait. Ilyen volt például a Magellán-szorosban található, 1938-ban felfedezett Fells-barlang, mely leleteinek kora mintegy 9000 év.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a ló ekkor már háziasítva volt, lehetséges, hogy szállítás helyett a lovak étkezési célokat szolgáltak.

De van még egy meglepő dolog, ami Dél-Amerikában látszik bizonyítani az ember jelenlétét már régóta. Peruban Piscótól nem messze, a híres Nazca-vonalak közelében Dr. Julio Tello perui archeológus egy agyagedényt talált. Az edényt láma alakok díszítették, amelyeknek öt ujjuk volt. Manapság a láma párosujjú patásnak számít, tekintve, hogy két ujja van. De több ezer évvel ezelőtt valóban öt ujjal rendelkeztek.

A mexikói képzőművészet elefántot ábrázoló motívumai és a wisconsini „elefánt-domb" arra enged következtetni, hogy valamikor elefántok is éltek a kontinensen. Ezt erősíti meg a Bolíviában talált cserépedény, amely a távoli korokban kihalt toxodont ábrázolja. (Ez az emlős volt a mai elefánt egyik őse.) Az Amazonas környékéről olyan kövek kerültek elő, melyekbe dinoszauruszokhoz hasonló állatok rajzai voltak belekarcolva, és dinoszauruszokat mintázó kis szobrocskákat bányásztak ki Közép-Mexikóban is. Közép-Amerika és Mexikó területén több olyan templom is van, melyeken a díszítő motívumok sárkányokat vagy valami óriási hüllőt ábrázolnak.

Természetesen a képek és szobrok csak nagyon leegyszerűsített ábrázolásai a lényeknek, ugyanúgy, mint Kínában, sőt tény, hogy a maja sárkányok bámulatosan hasonlítanak kínai megfelelőjükre. De ami az ember Amerikában való megjelenésének idejét illeti, egyre valószínűbb, hogy elég régóta volt ahhoz a földrészen, hogy más kultúrák is befolyásolják, ne csak azokéi, akik a Bering-szoroson átkeltek.

Az ősi Amerika egyre fejlettebb társadalmaiban folyamatosan jelen volt az a nézet, miszerint a fehér bőrű, fehér szakállú istenek, félistenek és tanítók újra és újra meglátogatják a földet. Mexikóban ez az isten Quetzalcoatl volt, aki különösen szerette, ha virágokat áldoztak neki, ellentétben az akkoriban szokásos emberáldozatokkal. Quetzalcoatl állítólag számos művészetet és tudományt tanított az aztékok őseinek. Ő maga egy keleten található szigetről jött, amit több néven is neveznek: Tula, Tollán vagy Hue Hue Tlapallan. Szakállának és bőrének színén kívül Quetzalcoatl arról is híres volt, hogy hosszú, keresztekkel kihímzett köntösben járt.

Egy hasonló háttérrel rendelkező istent a maják is tiszteltek, de Kukulkánnak hívták. Az atlantológusok a Quetzalcoatl-Kukulkán legendát az atlantiszi teóriák egyik kulcsának tartják, míg mások szerint egy krétai, föníciai, karthágói, római, viking vagy kelta származású személyről van csak szó. Az írek szerint a titokzatos isten nem más, mint Szent Brendan, aki i. sz. 484-ben az írországi Tralee-ből nyugatra hajózott egy expedícióval, és soha többé nem tért vissza. Esetleg ő lehetett a hatalmas ír harcosok főnöke, mivel neve, Cuchulain, nagyon hasonló a Kukulkánhoz.

A maják más világos bőrű tanítókra is emlékeznek, akik egy „szigetről vagy földről jöttek, a felkelő nap irányából." A guatemalai kiesé maja nemzet Gucumatznak hívta a titokzatos istent. Itzamna, az orvosságok, a könyvek és az írás maja istene is bizonyítja a kultúra fontosságát az ősi Amerikában. Kolumbiában a csibcsa nép Napistene,

Bochica emlékeztet Quetzalcoatlra, mert ott ő hozta a civilizációt, és tanította az embereket. Egy szokatlan pontja ennek a legendának az, hogy Bochica és felesége teveháton érkeztek Kolumbiába keletről. Samé, a brazil indiánok mestere - aki megtanította őket a föld megművelésére és a varázslatokra - szintén az óceán keleti partján túlról érkezett.

Quetzalcoatlhoz és a többi istenhez hasonlóan, az indiánoknál ismeretlen fehér szakálla volt.

Egy egészen más, de hasonlóan érdekes legendát fordított le Chiapas püspöke spanyolra 1691-ben, miután elégettette az eredeti maja könyveket, melyekből az információt szerezte. A beszámoló egy kis csoport hosszú köntösű idegenről szól, akik a püspök szerint i. e. 1000 körül érkeztek a maják földjére. Egy Votan nevezetű félisten vezette őket (néha mint Quetzalcoatl unokájára történnek rá utalások), és fokozatosan összeházasodtak a majákkal, majd megalapították Palenque városát. Az egyik legérdekesebb rész arról számol be, hogy Votan többször visszatért saját országába, hogy még több követőt hozzon.

A legendák bizonyítják, hogy döntő szerepet játszott az azték birodalom, majd később a maja városok összeomlásában az, hogy Cortez, a spanyol hódító, a nád évében érkezett, ugyanabban az évben, mikorra Quetzalcoatl megígérte visszatérését. Mikor az aztékok látták a spanyolok világos haját, azonnal arra gondoltak, hogy ezek Quetzalcoatl küldöttei, és Cortez vagy a szőke Alvarado kapitány (akit Tonantiuhnak, azaz Napgyermeknek neveztek), vagy az isten maga, vagy közeli rokonuk.

Ezért az aztékok, ez a harcias és bátor nép megzavarodott, és tétováztak, mert nem tudták eldönteni, hogy az istenek ellen folytatott háború milyen következményekkel járna.

Néhány forrás szerint az óriási inka birodalom - mely Kolumbiától Chiléig terjedt,, és magába foglalta Bolíviát is - legalább húszmillió főre becsült jól képzett és szociális alapon kormányzott lakosa ugyanezen okból pusztult el. Saját istenük és tanítójuk, Viracocha (Tengerszél) a nagy óceán felől jött, és ugyanarra távozott el, de a Quetzalcóatl-Kukulkán legendától eltérően nyugatra. Mikor az inkák szembekerültek a spanyolokkal, nem tudtak szabadulni a gondolattól, hogy ők valahogy összefüggenek ViracochávaL A tizenkettedik inka, Huayna Kapac halálos ágyán azt jósolta, „Fehér ember fog jönni a Naptól és legyőzi a peruiakat".

E jóslat „beteljesülése" ellenállásukat teljesen megtörte, azt hitték, istenekkel állnak szemben.

A régi legendák és a jóslatok egyidejű teljesülése teljesen más megvilágításba helyezi a régi amerikai civilizációk leigázását. Az utolsó

azték uralkodó húga, Papantzin hercegnő szintén pontosan megjövendölte a fehér istenek partraszállását Mexikó partjainál. Jóslata teljesen megzavarta bátyját, Montezumát, és amikor a spanyolok megérkeztek, teljesen tehetetlenül állt az események előtt. Chüám Bálám, a maják főpapja szintén megígérte, hogy a tizenharmadik korban fehér emberek érkeznek újra Yucatánba.

Az aztékok a jövőre vonatkozólag újabb jóslatokkal is rendelkeztek, melyek szerint a fehér ember jövetele és a régi istenek templomainak elpusztítása után eljő majd a nap, mikor a régi istenek visszatérnek, és újból birodalmat alapítanak Mexikó völgyében. Ennek a jóslatnak a szelleme még ma is él néhány indián törzsben, bár a jóslat beteljesülésének időpontjára már nem emlékeznek.

A spanyol hódítók dél-amerikai hadjáratuk során egyaránt találkoztak sötét és világos bőrű emberekkel. Panama Atlanti-óceánnal határos részén egy Atlán nevű városban világos bőrű lakosokat találtak, de az asszonyok bőre első ránézésre olyan volt, mint amilyen a spanyol nőké. Az első lelkesedések elmúltával azonban kiderült, hogy ha létezett is valamikor valamiféle antropológiai kapcsolat köztük, akkorra már nem lehetett semmi ilyesmit felfedezni.

Dél-Amerika dzsungeleiben is találtak egészen sötét, majdnem fekete bőrű vad törzseket, és amikor a spanyolok elérték Perut, észrevették, hogy az inka nemesek bőre világosabb a, többiekénél (a nemesek csak egymás között házasodtak), és barna, vörös vagy éppen szőke a hajuk. A kiválasztott gyönyörű Napszűznek pedig az összes ember közül a legvilágosabb volt a bőre.

Az egyiptomiakhoz hasonlóan az ősi peruiak is mumifikálták halottaikat, többé-kevésbé ugyanazokat a módszereket használva. A testből eltávolították a zsigereket, majd különböző kenőcsökkel kenték be. A múmia köré tették értékeit és a következő világban esetleg szükséges eszközöket. Emiatt Egyiptomban és Peruban is rablások és fosztogatások célpontjaivá váltak a temetkezési helyek. A sírok feltárása érdekes eredményre vezetett, az ősi peruiaknak gesztenyeszínű és szőke hajuk volt, éppen úgy, ahogy erről a legelső spanyolok tudósítottak.

Egyéb szakállas, indiánoktól eltérő jellegzetességeket mutat egy régi kolumbiai tükör hátoldala, amelyet Mexikóban, Vera Cruztól nem messze találtak. A fej ábrázolásának módja idegen az amerikai indián művészettői, inkább az egyiptomi, krétai vagy föníciai munkákra hasonlító faragásokat találtak a maja romok között például Chichén Itzában, Yucatanon és Tres Zapotes, illetve La Venta városokban Vera Cruz környékén. Mexikóban és Közép-Amerikában pedig olyan kis agyagszobrok kerültek elő a földből, amelyek szintén szakállas embereket ábrázoltak, és nem hasonlítottak az indiánokra. Vera Cruz környékén nagyméretű bazalt fejek kerültek elő, amelyek negroid típusú embereket mintáztak. Némelyik kő súlya meghaladta a 24 tonnát, magassága pedig a két métert. Tres Zapotestől nem messze bukkantak rájuk, a dzsungel talajába voltak besüllyedve.

Hasonló fejek sisakkal együtt kerültek elő La Ventából is, közvetlenül a tenger mellől. Monté Albánban az épületeket díszítő faragások negroid és szemita jellegű táncosokat mutatnak.

Ezek a vésetek és kisebb műtárgyak (beleértve a kerekes játékokat vagy modelleket) leginkább az olmék kultúrára jellemzőek. A különböző nem indián kultúrák egymás mellett élése az egyik maja feljegyzésre - a Popul Vuh-va emlékeztet. A felirat egy olyan földet említ, ,Ahol feketék és fehérek éltek együtt békében". Szokatlan megjegyzés egy olyan kontinens lakóitól, kiknek bőre se nem fehér, se nem fekete.

Constance Irwin, a Fehér istenek és kőből faragott arcok szerzője, kínál egy lehetséges magyarázatot az ősi Mexikóban található rengeteg faj kialakulására. Szerinte a szegélydíszeken és kis szobrokon látható szemita

típusú emberek föníciai kereskedők, bizonyítja ezt az általuk itt hagyott rengeteg tárgy: ruha, lábbeli, sisak, és amiket viseltek. Esetleg a római pusztítás elől menekülő karthágóiak vetődtek erre néger szolgáikkal, és róluk mintázták a Monte Albán-i és La Venta-i szobrokat és domborműveket. Ez persze nem magyarázza meg, hogy miért csináltak a szolgákról akkora szobrokat, amelyek mérete vetekszik az egyiptomi fáraók szobrainak méretével. Végezetül kérdéses az is, hogy a gigantikus fejek egy hatalmas oszlop részét alkották-e, mint ez ma is megtalálható Tulában (Mexikó), vagy esetleg soha el nem készült szobrok alkotóelemei.

Az atlanti-óceáni áramlások igazán egyszerűvé teszik az Európából Amerikába vezető út megtételét. Európát elhagyva a hajósnak csak követnie kell az észak-atlanti áramlás déli részét, majd a Kanári-áramlás és az uralkodó széljárás segítségével eléri Dél-Amerika északi partjait. Az Antillákon keresztül is utazhat, ekkor átvág a Karib-tengeren, és Venezuela, Kolumbia és Közép-Amerika partjahoz érhet. A Yucatán-félszigetet megkerülve pedig ott van Vera Cruz. Ez sok mindent megmagyaráz, például a római pénzérméket Venezuela partjainál, a föníciai feliratokat Brazíliában, és La Venta, valamint Tres Zapotes rejtélyét. Ezenkívül a híres, de hivatalosan el nem fogadott földközitengeri kultúrák maradványainak tekinthető településeket az Egyesült Államokban, Floridától egészen Maine-ig. Az utazás a Golf-áramlatnak és a szeleknek köszönhetően már az ókori hajósok számára sem volt lehetetlen vállalkozás.

De megfordítva, a Golf-áramlás elősegítette az amerikai indiánok számára az átkelést Európába, ahogy ez az i. sz. első században valószínűleg meg is történt. Ekkor találtak ugyanis egy ismeretlen helyről származó, rézveretekkel borított hosszú kenut Észak-Európában. A zsákmány a római helytartó, Pub-lius Metellus Cellar birtokába került. Egy római mellszobor, amit bizonyíthatóan Európában készítettek, is magán viseli az indián kultúra stílusjegyeit. Maga Kolumbusz Kristóf is feljegyzést készített két, Írország partjainál megtalált holttestről, akiket egy hosszú csónakban találtak. Szerinte kínaiaknak néztek ki, de valószínűleg indiánok vagy eszkimók lehettek, és felbukkanásukkal ösztönözték Kolumbuszt nagy terve végrehajtásában.

A viking telepesek Grönlandon szintén kihasználhatták a kedvező áramlásokat. Dyenek a keleti és a nyugati grönlandi áramlatok, amelyek nyugatra, majd onnan Újfundland partjai felé tartanak. Újfundlandtól a Szent-Lőrinc öböl átvágásával Új-Skóciába, magára Újfundland szigetére vagy a part mentén akár távolabbi helyekre is el lehet jutni. Sajnálatos

tény, hogy Amerikában igen sokáig elhallgatták a Kolumbusz előtti, átkelésekre utaló nyomok létezését. Charles Michael Bowen, az Atlantióceánon történt korai átkelések kutatója ezt a NEKE alapelvnek nevezte (Nem voltak itt Európaiak Kolumbusz Előtt). Könyvében (Ők mind felfedezték Amerikát) több jól dokumentált esetet ír le, olyanokat, mint a portugál Cortereal próbálkozásai (1477); a skót Henry Sinclair herceg és a velencei Zeno fivérek útja (1395); az északi Paul Knutson (1355); a walesi Madoc herceg (1171); Eric Gnupsson püspök, a Vatikán küldötte (1121); az izlandi Thorfinn Karlseffni (1010); a viking Leif (1003); Thorvald Ericsson (1007) és más, kevésbé jól dokumentált esetek egészen a távoli időkig visszamenően. De mindmostanáig senki nem hitt abban, hogy az Atlanti-óceánon keresztül bármilyen kapcsolat is kialakulhatott volna az ősi civilizációk között.

Az amerikai törzsek és népek ezeket a látogatásokat legendákként őrizték meg, a látogatók pedig hazatérve gyakran írták le - kisebb túlzásokkal -, hol voltak. Az északi népeknek Grönlandról van ilyen krónikájuk (ami manapság nehezen képzelhető el zöldnek, de régebben, mikor melegebb volt az éghajlat, kőből épült falvak sorakoztak rajta), és Vinlandról, a szőlők földjéről (ez valószínűleg New England). A Szent Brendan által felfedezett, korábban elvándorolt ír szerzetesek a Bermudákon, a Bahamákon, a Nagy Antillákon vagy Florida keleti partjainál élhettek.

Az Újvilág számos helyét az olyan nevekhez hasonlóan, mint Nyugat-India, az európai felfedezők nevezték el egy-egy, a közelben található legendás hely nyomán. Így született meg az Antillák, ami az angol Antilla szóból származik, és magára Atlantiszra utal. A Brazil (vagy Hy Brazil) szó pedig az ír legendák titokzatos nyugati földje. Nagyon különös, hogy a rejtélyes Hy Brazil (I BRZL) azt jelenti az ősi szemita nyelven: „a vas szigete"; Héber nyelven a B-R-Z-L még ma is vasat jelöl.

A „vas szigete" az írek számára nem volt érthető, mégis hamar így kezdték nevezni a vasban gazdag brazil földet.

Kínai expedíciók is jártak Észak-Amerikában nyugat felől. A Hai King (i. e. 2250) leírja a „nagy keleti óceán" átszelését, és az első kikötési helytől megtett hosszú felfedező utat dél felé. A leírásban szerepel a szárazföld belsejében egy „ragyogó sziklavölgy" - talán a Grand Canyon?

Egy kínai buddhista pap - Hvui Sin - is említést tesz egy még délebbre jutó utazásról az i. sz. ötödik században, ami a kínai történelemben a Hatodik Dinasztia koraként ismert. Az általa is látott földnek a Fusang nevet adta, ami kínaiul áloéfát jelent, és egyidejű leírásából kikövetkeztethetően úgy

tűnik, hogy Mexikóban és Közép-Amerikában járt (ahol honos az áloéfa).

A távol-keleti emberek látogatásai magyarázatot adhatnak arra, honnan ismerték a mexikóiak a „sárkány" mintát, a lótusz virágjának alakját, a svasztikát (amit a kínaiak Buddha szívének hívtak már több mint 2000 évvel azelőtt, hogy Hitler hallott volna róla), és más keleti motívumokat. A keleti emberek és a Földközi-tenger környékéről ideutazók egyaránt láthatták az amerikai bölényt, ami számukra olyan rendkívülinek hathatott, mint egy igazi sárkány. A Piri Reis-féle térképen régi török nyelven az alábbi megjegyzés olvasható: „Hét arasz hosszú szörnyek. Szemük között a távolság egy arasz. De teljesen ártalmatlanok..."

Semmilyen nyom vagy üzenet nem maradt az amerikai szárazföldön, amiről feltételezhető, hogy a Kolumbusz előtti utazók hagyták volna ott. A legtöbb „nyom" is csak hamisítvány. A híres kensingtoni kő, amelyet 1898ban ásott ki a földből egy minnesotai farmer, nagyon kirívó eset. Úgy értelmezték, mint egy gót, svéd vagy norvég utazás leírását Vinlandról.

Egy támadás részletes leírása volt rajta, valamint a segítségért való könyörgés. Az a tény, hogy a követ vikingek utódai találták meg egy skandináv közösségben, talán nem is a legjelentéktelenebb ok, hogy generációkon keresztül tartó érvelések után a nem-skandinávok elutasítsák mint bizonyítékot. Kevésbé könnyű megmagyarázni, hogy a nemzeti büszkeség miért okoz számtalan tudományos problémát. Ilyen a Brazíliában 1872-ben talált föníciai vagy karthágói kőtáblák esete is.

Megtalálásuk óta már rengetegszer megvitatták egyes részeiket. „Szidonból jöttünk... kereskedelmi céllal érkeztünk erre a távoli partra, á hegyek földjére." A továbbiakból megtudhatjuk, hogy az Akaba-öbölbeli föníciai kikötőből eredetileg tíz hajó indult útnak. Bár kezdetben tényleg hamisítványnak tartották, teljesen illogikusnak tűnik, hogy a brazilok annyire elutasítsák a föníciai feljegyzéseket, és eltemessék őket. Az ősi szemita nyelv tanulmányozója, Cyrus Gordon professzor 1968-ban megállapította, hogy egy hamisító nem ismerhette a föníciai írás stílusát és jegyeit, mivel azokat csak 1872 után fejtették meg.

Még nehezebb lehetett azt a kőbe vésett hajót hamisítani, amit a massachusettsi Assawompset tóban találtak. A nehézséget fokozta, hogy a nagydarab sziklát víz lepte el, és csak az 1957-es szárazság idején bukkant ki a felszín alól. Meg kell jegyezni, hogy amennyiben régebben a tengerek szintje alacsonyabb volt a mainál, úgy a tavak szintje is alacsonyabb kellett hogy legyen. Ez pedig ugyancsak magyarázatot adna a New England-i és haiti tavakban található épületekre. Történelem előtti kultúrák

portyázásainak nyomát lehetne megtalálni Észak-Amerikában is a partvonalak és tavak mentén.

Az Egyesült Államok keleti részén több, egymástól távol lévő helyen talált nyomok utalnak egy földközi-tengeri vagy atlantiszi kultúrára. Ezek a nyomok annyira meglepetésszerűen bukkannak fel, hogy általában még a részletes tanulmányozás előtt beépítik, vagy hamisítványnak bélyegzik őket. Jó példa erre a New Hampshire-i Mystery Hillen lévő megalitikus kőépület esete. A partvonaltól 25 mérföldre, a 70 méter magas domb tetején 22 romos kő állt. Első tulajdonosuk - Jonathan Pattee - után a Pattee's Cave nevet kapták. Anélkül, hogy egyáltalán felmerült volna benne, hogy ezek régiségek, egyszerűen beépítette őket a pincéjébe. A kőépületek közül több is hasonló sorsra jutott, volt, amit nyersanyagnak használva a Lőrinc-csatorna építésénél használtak fel.

Annak megállapítása, hogy végül is milyen maradványok kerültek a Robert Stone vezetésével működő New England-i Régiségkutató Társaság birtokába, állandó programját képezi az intézetnek. Itt igyekeznek megállapítani pontos helyüket, a Carbon-14 módszerrel pedig korukat.

A kőházak, utak, csatornák, menhirek és áldozati kövek építői föníciaiak, karthágóiak, ír szerzetesek, indiánok (vagy kissé ironikusan fogalmazva - mivel a kövek sok helyen csak egymásra vannak „dobálva" „részeg indiánok") lehettek. Robert Stone-t a romok arra ösztökélték, hogy ő maga is keresse a magyarázatot, a világ más helyein található hasonló építmények vizsgálatával. Ennek során rájött, hogy az Ibériai-félszigeten, pontosabban Portugáliában is vannak ugyanolyan megalitikus struktúrák.

Hasonló épületek viszont a Földközi-tenger mentén mindenhol megtalálhatók: Máltán,' Szardínián és más szigeteken.

A Mystery Hillen talált köveken lévő írásokat eddig nem sikerült, azonosítani, pedig a föníciai ábécére hasonlítanak. Nyilvánvalóan föníciai leveleket tartalmazó köveket fedeztek fel a pennsylvaniai Mechanicsburgban. 1948 óta kb. 1000 olyan követ találtak, amin csak egyegy betű található. Charles M. Boland, aki Dr. Witiiam Stronggol együtt tanulmányozta ezeket a köveket, arra a következtetésre jutott, hogy ezeket a köveket az ábécé betűinek sorrendjében készítették.

Néha az is előfordult, hogy az indiánoknak tulajdonított írások az ősi föníciai vagy krétai nyelven érthetetlen szavakát alkotnak. Jól példázza ezt az a kő, amelyet 1885-ben a tennes-see-beli Morgantonban találtak.

Először csiroki indián feliratnak vélték, mivel ők is kifejlesztették saját ábécéjüket, mielőtt .száműzték volna őket ősi földjükről. Amikor azonban a követ megfordították, a betűk egy régi civilizáció nyelvére

emlékeztettek. Ezért azóta a tudósok minden feliratot fentről lefelé is megnéznek 1968-ban Manfréd Metcalf, a Fort Benning egyik civil alkalmazottja érdekes követ talált, miközben ökörsütő helyet akart építeni. A követ Dr. Cyrus Gordon azonosította Dr. Jo-seph Mahan, a kolumbiai művészeti múzeum vezetője segítségével. Megállapították, hogy a kövön krétai írással számok vannak feltüntetve, és ugyancsak jól kivehető a krétai szimbólum, a kétélű fejsze.

Még mindig vannak helyek, ahol a feltárás még el sem kezdődött. E helyek fennmaradásukat annak köszönhetik, hogy a lakosság nagy része az idők folyamán New Englandből és a part menti kisebb településekből nyugatra, illetve a keleti nagyvárosokba költözött. A megművelt földek nagy részét újból a természet vette birtokába, és a bronzkori vagy még régebbi műtárgyakat elfelejtették, vagy meg sem találták. Ezeken a területeken, ahol újra nő ki az erdő, a tavak alján és a kerti vizekben még sok felfedezetlen hagyatéka van az indiánok előtti megalitikus kultúrának.

Több kőlépcsős piramis található az Okeechobee-től délnyugatra fekvő Nagy Ciprus mocsárban, amiket először a seminole indiánok fedeztek fel. Fort Lauderdale és a floridai Naples között, az Aligátor sornak becézett úton lehet őket megközelíteni. A kis dombocskákat és épületeket a caloosa indiánok vagy az indiánok előtt itt élő népek alkották.

A piramis alakú dombok kagylókkal vannak borítva, a Florida partjainál talált cserepekhez és dísztárgyakhoz hasonlóan. Az nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai régészet sokkal öregebb, mint az eddig hittük; sok megvizsgált leletet már nagyon régen megtaláltak. Nyugat-Virginiában a Kanawha-völgy felett álló rejtélyes hegyen a Carbon-csúcsra futó hosszú kőfal közelében egy faszobrot találtak 1896-ban. A szobor egy bölényborjút cipelő nőt ábrázolt. A környéken élő csiroki és shawne indiánokra abszolút nem jellemző, hogy nagyméretű faszobrokat készítenének, és amikor megkérdezték őket, ki építette a hosszú falat, ugyanazt válaszolták, mint dél-amerikai rokonaik: egy fehér bőrű nép élt itt előttük. A „bölényes Madonna" megerősíti azt, amit már eddig is sejteni lehetett, az indiánok előtt itt lakók háziasítottak a bölényt. Bizonyára bőre, húsa és teherbírása jelentett nagy segítséget az embereknek. A bölényes Madonna jelenleg egy montreali kiállításon látható, mint az ókori művészet egy szokatlan terméke, az i. e. 1500 körüli dombépítő kultúra része.

A dombépítők kultúrája egy újabb archeológiai felfedezés, ami ugyanolyan titokzatos, mint az eddigiek. Sajnos az idő és a buldózerek pusztítása gyorsan eltüntette nyomaikat.

Az Egyesült Államok középső és déli részére elsőként érkezők ezerszámra találtak dombokat és lapos tetejű piramisokat1 a Mississippi, az Ohio és más kisebb folyók völgyében. Voltak köztük olyan nagyok, mint a Cahokia domb, ami tíz emelet magas lehetett, és 16 acre volt az alapja. A legkisebbek akkorák voltak, mint egy sírkamra. De találtak olyanokat, amelyek állatokra hasonlítottak, mint például a loudeni Kígyódomb. Ez valójában egy 20 méter hosszú kígyó nyitott állkapcsokkal, és valamikor egy templom része lehetett. Más dombok épületeknek vagy egész városoknak az alapját képezhették, de olyanok is vannak, amelyek körülölelve a várost falként védték azt. Dr James Ford egy ilyen földből készített „város" méretét összehasonlította a Nagy Piramiséval. Az előbbinek 35-ször akkora a térfogata...

Az első munkások eleinte figyelmen kívül hagyták a földhalmokat, esetleg csak árvizek esetén használták menedékként. Amikor az indiánokat kérdezték a dombocskákról, azt a választ kapták, hogy azokat régi emberek építették, akiket ők sem ismertek. A munkások sok földhalmot elpusztítottak, hogy helyükre épületeket emeljenek, vagy szántóföldként hasznosítsák a terepet. Később kincsre vadászva feltúrták őket. Egy ohioi dombkomplexum annak köszönheti megmaradását, hogy golfpályának használták.

A tizenkilencedik század folyamán megnőtt az érdeklődés a dombépítők iránt, mivel a fiatal Egyesült Államok pszichológiailag nagy szükségét érezte, hogy saját múltját minél jobban megismerje. Robert Silverberg Az ősi Amerika dombépítői című tanulmányában összegyűjtötte az adott korra vonatkozó leleteket, szokatlan szobrokat, állatok képmásait, bronztárgyakat, sisakokat és fegyvereket. Ezek a tárgyak a dombokból kerültek elő, és azt mutatják, hogy a dombépítők több népcsoport keveredéséből származnak atlantiaiak walesiek, és még az elveszett tíz izraeli törzs tagjai is megtalálhatók voltak közöttük. Tény, hogy ők voltak a titokzatos, indiánok előtti civilizáció tagjai, akik háziasítottak a bölényt és a masztodont, és felhasználva különös segítőiket felépítették dombjaikat és egyéb földmunkáikat Amerika-szerte.

Az utánuk következő generációk bizonytalan pillantásokat vetettek a dombépítőkre, és csak a jól-informáltak osztották Silverberg nézetét, miszerint a dombokat az indiánok legfejlettebb elődei készítették. Az idők során az indiánok elfeledkeztek róluk vagy nem érték el azt a

szervezettséget, ami egy ilyen munka elvégzéséhez szükséges. Az emberek bizonyos szkepticizmussal fogadták az utóbbi 160 évben feltárt vagy kirabolt dombokból előkerült tárgyakról szóló híreket. Az egyik régi wisconsini dombból egy ezüst karkötő került elő, rajta belükkel, amik a „MONTREAL" szót adták ki. Egy Illinois-ban talált fém páncél pedig pontosan olyan, mint amilyeneket Kínában használtak Mivel a tea növényi rozsdáját találták rajta, ezért valószínű, hogy tényleg kínai. Az indiánok közül sokan még ma is temetkezési helyeknek használják a dombokat, ami néha félreértéseket is okozott a múltban, de ez a dombok fontosságát egy szemernyivel sem csökkenti.

Mára már világossá vált, hogy a Mississippi völgyében és az Öböl mentén talált piramisszerű dombok a mexikói kultúrák nyomait viselik magukon, az északiak pedig más, talán korábbi korokból származó jegyeket mutatnak. Ha az Egyesült Államokban található dombokat egy fejlett indián kultúra hozta; létre, akik azóta elfeledkeztek erről, akkor úgy tűnik, hogy ez egy általános folyamat az amerikai és más civilizációk körében. Ha visszamegyünk az időben, akkor a régebbi korok társadalmai mindig fejlettebbek voltak, mint az elkövetkező századokban kialakult civilizációk. Ez igaz Mexikóban, ahol az aztékok nem tudták tovább fejleszteni elődeik tudását, a toltékoknál és az olmékoknál, akik bár megőrizték a tudományos ismereteket, a művészetet és az irodalmat, de ugyanakkor emberáldozatokat mutattak be, és a kannibalizmus sem állt távol tőlük. A maja birodalom már a spanyol hódítók megérkezése előtt hanyatlásnak indult, az inkák pedig bár hatalmas épületeket alkottak, de építészetük meg sem közelítette az elődeik műveit. Sőt az írás művészetét is elfelejtették.

A fentiek ugyancsak érvényesek a csendes-óceáni szigetek esetén is, ahol az egykor hatalmas városok és szobrok létrehozására képes civilizációk visszasüllyedtek a barbarizmusba és a kannibalizmusba.

Délkelet-Ázsiában szintén egykor virágzó társadalmak tűntek el, nagy városok ürültek ki a történelem során. Ide tartozik a kambodzsai Angkorvat és Angkortom templomváros, ahol csak a faragott kőtemplomok és paloták maradtak meg, az óriási metropolisz fából készült házai teljesen eltűntek az évezredek során. Ceylon hatalmas erdei városaira már csak a legendák emlékeztetnek, Anuradhapura és Polannaruwa teljesen eltűnt, pedig valamikor egyik végüktől a másikig több mint 16 mérföldet kellett gyalogolni, és állítólag legalább egymillió ember élt bennük.

Több elveszett város Közép-Amerika dzsungeleiben jobb megvilágításba helyezheti az amerikai és a világtörténelmet. Általában a levegőből lehet felfedezni ezeket a városokat, mert onnan jól láthatók a csoportosan felbukkanó, különös szimmetriát alkotó, fa borította dombok.

Az ilyen alakzatok általában egy-egy maja templom- vagy palotakomplexum létezésére utalnak.

Időről időre felbukkannak olyan legendák, melyek arról szólnak, hogy Brazíliában az Amazonas őserdeiben még élnek a kőkori építészek leszármazottai. Egy ilyen várost a felfedező spanyol és portugál kincsvadászok Manoának neveztek. Francisco López a leírást Peru megszállásakor az indiánoktól szerezte meg, remélve, hogy gazdag zsákmányra bukkan. „Ma-Noa egy sós tó közepén álló sziget. Falai és háztetői aranyból készültek, és csülogásuk visszatükröződik a vízben. A palotáién az összes edény ... tiszta aranyból és ezüstből készült, de a legjelentéktelenebb dolgokat is ezüstből és rézből kovácsolták ... A szigeten áll a Nap temploma. Az épület körül óriásokat ábrázoló szobrok sorakoznak, természetesen aranyból kiöntve. A szigeten a fák is aranyból és ezüstből készültek ... a herceg szobra tetőtől talpig aranyporral van beszórva."

Az ilyen kincsekkel megrakott városokat néha fehér színű indiánok lakják, és veszélyes, vad törzsek veszik körül. Máskor évszázadok óta elhagyatottan áll Guyana, Venezuela és az Amazonas völgye között.

Rengetegen indultak már útnak abban a hitben, hogy a nyomára akadnak.

1595-ben Sir Walter Raleigh próbálta sikertelenül megtalálni. Egy bizonyos Raposa 1743-ban azt állította, hogy járt a városban. 1764-ben egy négyszáz főből álló expedíció indult útnak Bodavillából, de csak huszonötén értek vissza. Egy másik alkalommal 1400 brazil katona tűnt el a dzsungelben. A legendás arany város utáni kutatás a mai napig nem fejeződött be. 1925-ben Fawcett ezredes, 1950-ben pedig a francia felfedező, R Manfrais indult el a legendák után.

Elveszettnek hitt városokat ma is találnak Amerika erdeiben, és a híres perui várost a Machu Picchu ormán is csak a huszadik század elején fedezték fel, a maja Dzibilchaltun 3500 éves romjai pedig alig több mint húsz éve kerültek elő, pedig csak pár mérföld távolságra feküdtek a yucatáni Méridától. A fentieket figyelembe véve nem lehetetlen, hogy vannak még olyan városok Guyana és Venezuela környékén, amelyeket a mai napig nem fedeztek fel. Bár többször állították pilóták, hogy láttak romokat a kérdéses helyen, a terület nagysága miatt nem tudtak visszatalálni a saját maguk által megjelölt pontokra.

Ami a leghihetetlenebb, bár nem lehetetlen, hogy lehetnek túlélői az ősi kultúráknak, akik a dél-amerikai rejtett városokban, áthatolhatatlan erdők mélyén élnek Törzsekbe tömörülve, mérgezett dárdákkal felfegyverkezve, a külvilágról származó ismeretek nélkül élhetnek ott évszázadok óta. Az aranyló városhoz hasonlóan ezeket a legendákat is indiánok mesélték a kutatóknak. Miután megtudták hogy valójában mit keresnek, mindenfelé küldték őket, csak a megfelelő irányba nem. I De Fawcett utolsó szavai (mielőtt eltűnt volna a dzsungelben) számtalan embert igéztek meg, és nem csak azokat, akik az aranyat keresték, hanem azokat is, akik a múltat kutatták vagy csak egyszerűen kalandra vágytak: Egy dolog biztos: a válasz Dél-Amerika rejtélyére - és talán az egész történelem előtti világéra - akkor leszi meg, ha megtaláljuk azokat a bizonyos városokat, és alapos vizsgálatnak vetjük alá őket.

Csak annyit tudok: a városok léteznek. Saját magam láttam egy részüket - és ez az, amiért úgy érzem, vissza kell mennem... A maradványok egy nagyobb városéi lehettek, amely ... Meg vagyok győzve arról, hogy egy jól szervezett akcióval aj város újra megtalálható. Sajnos nem tudtam meggyőzni a tudósokat arról, hogy Brazíliában bukkanhatunk az ősi civilizációk nyomára. Már nagy területeket bejártam... Az indiánok újra és újra beszélnek az épületekről, emberekről és különös dolgokról...

Amellett, hogy régi városok léteznek a dzsungelben, a hegyek tetején vagy elsüllyedve a tenger alatt, léteznek más, korai leletek is, amelyek a más helyről származó, Amerikába látogató emberekre utalnak.

A yucatáni Loltún barlangrendszerről Dr. Manson Valentin így nyilatkozik: Régészeti szempontból talán a legfontosabb föld alatti komplexum Amerikában. Régi és széles körben elterjedt legendák szólnak erről. A Loltún szó azt jelenti: „virág a kőben". Ez szerintem a folyosók és kamrák elhelyezkedésére utal, mert ezek mint egy gigantikus virág szirmai ágaznak el az előcsarnokból. A „kővirág", a lótusz, ez az ősi, tiszteletet parancsoló egyetemes szimbólum sok szent épületen és az istenek szobrainak arcán megtalálható az egész

világon, beleértve a majákat is. A lótusz motívum az egyik leggyakoribb szimbólum, hasonlóan a kör-kereszthez, amely szintén sok helyen megtalálható a folyosókon, amelyek úgy helyezkednek el, mint egy kerék küllői. Itt, ebben az ember által jól ismert barlangban - amit már olyan távoli idők óta hasznosít, semmint azt valahogy is meg lehetne mérni - bőséges bizonyítékot kapunk arra nézve, hogy a természetfölötti rajzok és vonalak nem a maják művei, hanem egy öregebb nép hagyatékai...

Dr. Valentiné legszokatlanabb felfedezései a gigantikus méretű szobrok, amelyeket nagyon régen faragott a kőoszlopokig és cseppkövekbe az ismeretlen művész. A barlangban több helyen víz nyoma látható, és a szobrok jelzik, hogy a most több száz méterrel a tenger szintje fölött álló barlang víz alá került, miután a különös figurákat a kőbe vésték.

Ezt később be is bizonyították, mivel búvárok a közeli áldozati kútból tengeri növényeket hoztak fel.

Bár a maják generációi is birtokokba vették a Loltún barlangrendszert - ami még mindig nincs teljesen felfedezve -, az árvíz előtti feliratok inkább az ősi közel-keleti kultúrákra emlékeztetnek. Dr. Valentiné szavaival: Az egyik figura egy három méter magas óriás, szakállal és talán szárnyakkal. Testét lyukak sora tölti ki, valószínűleg, hogy a fáklyákat és az áldozati tárgyakat ezekbe helyezzék... A legfontosabb és egyben a legkülönlegesebb felfedezés Loltúnnal kapcsolatban az a tény, hogy számtalan alak van a falakba vésve, amelyek emberek, istenek, állatok arcait mutatják. Ezek a rajzok azonban nem hasonlítanak a maják által készített szobrokra és faragásokra, sem stílusukban, sem azért, mert a figuráknak szakálluk van...

Az amerikai ősi kultúrák esetében megfigyelhetjük, hogy az első, bennszülött fajra csak homályos legendák utalnak. Dr. Valentine is ezt írja: A mai korokban élő maja leszármazottak azt mondják, nem elődeik készítették a Loltúnban és a környező barlangokban található

véseteket. Szerintük a kérdéses faragások Yucatán első lakóinak a munkái, akik alal csony, púpos hátú emberek voltak, és magukat „púu"-knak nevezték. Ez a nép teljesen eltűnt a régi időkben, amikor egy óriási katasztrófa végigsöpört a Yucatán-félszigeten. A felszínen minden elpusztult, csak a barlangokban maradtak meg a faragások és az éppen ott tartózkodó emberek. A maják szerint később, mikor őseik bementek ezekbe a barlangokba, már ott voltak a „pú-uk" különös hagyatékai.

A későbbi emberek számára teljesen természetes volt, hogy a szokatlan külsővel rendelkező őseiket elfogadják A Föld sok pontján találunk legendákat, melyekben barlangokban lakó apró emberek vagy magas óriások szerepelnek. A törpék és manók úgy tűnik fel, szívesen éltek a loltúnihoz hasonló barlangokban, míg az óriások Írországban, a Földközi-tenger környékén, Észak-Afrikában és a csendes-óceáni szigeteken laktak, ahogy erről a gigantikus épületek és a megtalált szobor töredékek tanúskodnak.

A partok és szigetek emberei, mikor először meglátták őket, vélhetőleg nagyon furcsának tartották az idegeneket, ami az általuk készített képeken is meglátszik Ezeket a képeket vagy közvetlenül a szokatlan testfelépítésű lényekről mintázták, vagy az idők folyamán a régi képek alapján készítettek új szobrokat és faragásokat. Az ókori alkotók igyekeztek kihangsúlyozni azokat a sajátosságokat, amelyekben a különös teremtmények leginkább eltértek az embertől. Ezért találhattak a kutatók olyan szobrokat Amerikában, amelyek erősen hasonlítottak az afrikai vagy földközi-tengeri népekre, továbbá ez. is egy lehetséges magyarázat a Föld több pontján megtalálható különös szobrokra és fafaragásokra. Ilyenek a Húsvét szigeti fejek, az észak-afrikai Tassili különös ruházatú barlangfestményei, és az Egyiptomban talált falfestmény, amely a „tengeri embert" ábrázolja. (Sumériában - ahol eddig hittük az emberiség születését - a legrégebbi legendák arról szólnak, hogy az ember a tengerből jött ki a szárazföldekre.)

A tüzet 5-700 000 évvel ezelőtt kezdte használni az ember. A civilizációs fejlődés eme nagyon fontos lépését a Prométheuszról szóló legendák örökítik meg. Ő volt ugyanis, aki ellopta a tüzet az istenektől.

Gyakorlatilag a tűz használata volt az a pont, amikor az emberi faj tisztán kivehetően elvált emberszabású rokonaitól. Ázsiában, Afrikában és Európában hihetetlenül régi bizonyítékokat is találtak a régészek a tűz használatáról. Kínában például a Peking melletti Csou-Kou-Tienben emberi koponyák mellett nagy mennyiségű hamut találtak.

A jelenlegi kor, amelyben élünk - a holocén - mintegy 11 000 éve tart. Közvetlenül előtte volt a nagy eljegesedések időszaka, a pleisztocén.

Ez a kor kb. 500 000-2 000 000 évvel ezelőtt kezdődött. A jégkorszak végén jelentek meg az első civilizált embercsoportok a földön, legalábbis a tudomány mai állása szerint ez a „hivatalos" álláspont. De egyre több új információ kerül napvilágra.

A történelem előtti emberről alkotott általános elképzelést a filmek és a tv erősen befolyásolták, így alakulhatott ki az állatias, gorilla kinézetű lény, aki barlangok mélyén tanyázik, bunkóval harcol és csontot rág. Az antropológiai kutatások eredményei egy kissé más képet festenek elénk.

Az ősemberek kis csoportokba verődve élhettek, és képesek voltak egyszerű szerszámok használatára. Ezeket az embereket a településeken és

más területeken talált eszközök megmunkálási módja alapján elnevezett korok szerint osztályozzuk. Így megkülönböztetjük a paleolitikumot, a pattintott kőkorszakot; a mezolitikumot, ahol a tárgyak felülete már simára van csiszolva; és a még kifinomultabb módszerek által jellemzett neolitikumot, ami körülbelül 30 000 évvel ezelőtt kezdődött el.

Minél többet tanulmányozzuk a távoli időkből származó nyomokat, annál gyakrabban kell változtatnunk az eddigi álláspontunkon. A modern idők kezdetén például az Európában talált rengeteg kőbaltát az akkori „tudományos" témákkal foglalkozó réteg - a papság - úgy magyarázta, mint az Isten és a Sátán harcának ékes bizonyítékát.

Még a mai időkben is változnak az egyes elképzelések. Például rengeteg barlangi medve-koponyát találtak a közepén egy nagy lyukkal.

Ezeket először vallási áldozatoknak, majd élelemszerzés céljából elejtett zsákmányok maradékának hitték. Csak nemrég derült ki, hogy az ősember a barlangi medvékkel vitába keveredett a barlang birtoklását illetően, ezért azt a hatásos módszert alkalmazta, hogy a téli álmukat alvó medvék fejét kövekkel beverte.

Számos érdekes felfedezést tehetünk, ha behatóbban tanulmányozzuk az élet ezen időszakát, mivel a barlangok megőrzik a régi kultúrák emlékeit. A neander-völgyi ősember 150000 évig volt jelen Európában és a világ más tájain. Az őstörténészeknek sikerült rekonstruálniuk külső megjelenését: zömök lest, csapott homlok, guggoló testtartás. Mindez hatalmas erővel párosulva.

30 00.0-34 000 évvel ezelőtt egy új faj, a cro-magnoni ember érkezett Európába, aki hasonlított ugyan a neander-völgyi emberre, de nem volt rokonságban vele. Háborúk során kiirtotta a neander-völgyi embert, így az teljesen eltűnt. A legtöbb antropológus véleménye szerint a cromagnoni embernek legalább olyan fejlett volt az agya, mint nekünk, és a fegyverkészítés, élelemszerzés és a művészetek terén (amint azt a Franciaországban és Spanyolországban talált barlangrajzok is bizonyítják) jóval felette állt a vele azonos időben létező neander-völgyi embernek. A cro-magnoni ember egyenesen járt, teste magas és izmos volt, agya pedig fejlett. Dr. Jerome Bruner, az ember fejlődésének egyik elismert kutatója így válaszolt, amikor megkérdezték, hogy állna helyt egy cro-magnoni ember egy egyetemen, példának okáért a Harvardon: „Nem tűnne ki rossz eredményével a többiek közül."

Semmi bizonyíték nincs, arra nézve, hogy a cro-magnoni ember esetleg a neander-völgyi emberből fejlődött volna ki. Mint az emberiség történelmének folyamán mindig, itt is egymás mellett léteztek fejlett és

primitív törzsek. Az esetleges viszályok esetén persze a fejletlenebb fél szenvedett nagyobb áldozatot.

A 30 000-35 000 évvel ezelőtti periódusban, amikor a cro-magnoni ember megjelent (a legrégebbi leleteket a Biscayai-öbölnél, Franciország és Spanyolország partjainál találták), már felfedezhetjük a korai civilizációk megjelenését is, sokkal korábban az elsőnek elfogadott egyiptomi és sumér civilizációknál Abból, hogy a cro-magnoni ember szinte egy időben jelent meg Afrikában és Európában, az következik, hogy egymástól elszigetelt kultúrák fejlődtek párhuzamosan, és jelentek meg váratlanul a történelem színpadán. Ha Európa térképén megjelöljük a régi tárgyak és festmények megtalálásának helyét, és figyelembe vesszük az időpontokat is, akkor láthatjuk, hogy az új kultúra a tenger felől érkezett, és onnan terjedt Európa nyugati partjai felé. Ez az elképzelés nem is tűnik annyira fantasztikusnak, ha tudjuk, hogy a neolitikumból származó rajzok között vannak, amelyek hajókat ábrázolnak. Lewis Spence pedig kimutatta, hogy az európai kultúrák megjelenése (aurignaci - 32 000 évvel ezelőtt; magdaleni - 16 000 éve; azili - 12 000 éve) egybeesik az óceán emelkedésének periodikus változásával, amit vagy a gleccserek visszahúzódása okozott, vagy az utolsó két eljegesedéshez kapcsolódó klimatikus és szeizmikus változások. Ha tehát a világ más részeiről származó menekültek érkeztek volna Európába, akkor az ő számukra saját kultúrájuk megtartása nem jelentett volna fejlődést, viszont a neandervölgyiek fejlettségétől fényévnyi távolságra lehettek volna.

Bár erre vonatkozólag nincsenek bizonyítékaink, a cro-magnoni ember hirtelen megjelenése és az utána következő különös történelmi időszak igazolni látszik feltevésünket. Ekkoriban bukkant fel ugyanis a solutréi kultúra, ami nevét a franciaországi Solutré városáról kapta.

Megjelenésük az aurignaci és magdaleni kor közötti évekre tehető, kb. i. e.

20 000-22 000-re. Bámulatos és ízléses kőfaragásaik teljesen elütnek az elődeikéitől. Abban a korban, ahol elképzeléseink szerint az embernek küszködnie kellett, hogy meleget varázsoljon otthonába, legyen mit ennie és biztonságban érezhesse magát, ezek az emberek tárgyaikat a kovakövön kívül féldrágakövekkel is díszítették, és munkájukba egyfajta művészi stílus is keveredett. Mintha a túlélésért folytatott harcba belevegyült volna a művészet. Némelyik késük és nyílhegyük olyan finom kidolgozású, hogy eredeti céljára nem is lehet használni, vallási vagy díszítési célokra készíthették őket. Barlangrajzaik fejlettek és kifinomultak voltak. A solutréiak csontból készült varrótűket is használtak, így képesek voltak bőrből ruhákat varrni maguknak. Ez pedig már jelentősen különbözik az állatszerű, a vállán átvetett medvebőrbe öltözött barlangi; embertől.

A franciaországi Lussacban a magdaleni korból származó rajzokat találtak, melyeket a párizsi Homme múzeum tanulmányozott A rajzokon jól öltözött, furcsán modern kinézésű emberek láthatók, impresszionista és absztrakt stílusban. A magdaleni és aurignaci korokból származó európai és afrikai barlangrajzok némelyike olyan modern, dekoratív és aprólékosan

kidolgozott, hogy egy modern művész hamisítványának tartották őket.

Hosszú vizsgálatok után Abbé Breuil bizonyította be valódiságukat.

Még ma sem ismert, hogy miért és hogyan készültek ezek a rajzok.

Hogy lehet, hogy a festékek ilyen hosszú ideig megőrizték eredeti színüket? Hogy festettek a sötét barlangokban? Milyen fajta világítást használtak? Fáklyát biztosan nem mert sehol nem találtak füsttől megfeketedett falakat. És vajon a bölények, oroszlánok, mamutok, orrszarvúak, medvék, gazellák, lovak és más állatok ábrázolásának rituális jellege van-e, vagy csak egyszerű illusztrációk? De a legnagyobb kérdés az, hogy miért a legnehezebben hozzáférhető helyekre festették ezeket a képeket, amik közül sok a közbeeső évezredek alatt elsüllyedt az óceánban, majd ismét a felszínre emelkedett.

Az újabb leletek vizsgálata után már az sem kizárt, hogy a magdaleni ember már házakat, sőt városokat épített. Sajnos ezek az épületek csak akkor maradtak meg, ha vízben vagy sárban konzerválódtak, kivéve ha kőből készültek. A kőből készült tárgyaknak viszont fölöttébb nehéz meghatározni a korát, hiszen az adott kő már sokkal előbb létezett, mint amikor felhasználták. A kőkori ember ezenkívül cementet is használhatott, ahogy erről tanúskodik, hogy Közép-Amerikában a maják bonyolult összetételű cementet használtak, a tűzálló cementet pedig a kolumbiai csibcsa indiánok találták fel. Mindkét kultúra gyökerei a kőkorba nyúlnak vissza. De az évszázadok során az építmények, hidak, stukkók és a cement csak ott tudott megmaradni, ahol nem volt kitéve nedves levegőnek és nagy hőmérséklet-ingadozásnak. Ilyen az éghajlat Egyiptomban és a környező területeken, ahol az eddigi legrégebbi ember alkotta városokat és településeket találtuk. Jerikó és Wadi el Natuf romjai több mint 10 000 évesek. Az is lehetséges, hogy a földközi-tengeri, európai és amerikai kőépítmények öregebbek, mint azt először gondoltuk róluk, csak az egymás után létező társadalmak kijavították, esetleg egyes részeit újjáépítették. Így lehetséges, hogy fiatalabbnak látszanak, mint amilyen idősek valójában. A francia Poidebard atya, aki arról híres, hogy a „semmiből" fedez fel szenzációs dolgokat, arra a következtetésre jutott a közel-keleti ásatásai során, hogy a római várostervezők és a hadsereg építészei terveikben az asszír, babilóniai és hettita épületkomplexumokat valósították meg. Ez utóbbi eredete pedig egészen a kőkorig nyúlik vissza.

Ugyanez a helyzet az amerikai piramisokkal és templom-együttesekkel.

Feltárásuk során kiderült, hogy a nagyobb piramis belsejében egy vagy több kisebb piramis található. Úgy tűnik fel, hogy az emberi történelem

egész fejezetei vannak eltakarva hasonló írásokkal, mivel az újabb fajok felhasználták elődeik műveit, azután pedig egyszerűen elfeledkeztek róluk.

Hatalmas és erőteljes városok tűntek el történelmünk során. Babilont, mely egykor millióknak adott otthont, betemette a sivatag, és csak 2000 év múlva fedezték fel újra. Spina, az etruszkok titokzatos nagy tengeri kereskedelmi központját 1935-ben fedezték fel a levegőből, mivel a parton elterülő mocsárban a növények furcsán szabályos alakzatokban nőttek.

Ezek az alakzatok rajzolták ki a régi paloták, épületek és csatornák alapjait.

Tiahuanaco Amerikában, a bronzkori „centrum" Észak-Európában, elhagyott városok Közép-Ázsia sivatagjaiban és az Indus völgyének települései mind-mind eltűntek a történelem színpadáról, mert nem maradt fenn rájuk utaló dokumentum, legalábbis nem olyan, amelyet valaki el tudott volna olvasni. Az ősi kaledóniaiak is pontosan 39 180 éves űrt hagytak az Özönvíz és az első történelmi dinasztia színre lépése között.

Csak akkor tudjuk nyomon követni a történelmet, amikor írásos dokumentumok állnak rendelkezésünkre, és ismerjük ezeknek a korát. írásos emlékek hiányában kultúrák és civilizációk maradnak örökre a tenger fenekén, és évezredek történelme csak legendák formájában marad meg az utódok számára, akik gyakran még azokat is elfelejtik. A „történelem előtti" kifejezés a kőkor és bronzkor eseményeinek értékes gyűjteményét takarja, de feljegyzések hiányában továbbra is csak történelem előtti marad.

Egy ódon várost máig nem találtunk meg, pedig régi írások elég gyakran emlegetik. A legendás Tartessosról van szó, mely állítólag Spanyolország nyugati partján, Cádiz környékén található. Bár tudjuk, hogy a várost i. e. 533-ban a karthágóiak pusztították el, a görögöktől is számos írás utal a mesés gazdagságú központra, ugyanúgy, mint a Bibliában Tarsisra (vagy Tartessosra), a város helye máig ismeretlen.

Valószínűnek tűnik, hogy vagy a tenger alatt fekszik, vagy a Guadalquivir torkolatának iszapjában, vagy éppen Sevilla utcái alatt. Óriási romok kerültek napvilágra Niebla és Ronda környékén az 1923-as árvíz során, amikor a sodrás kimosta őket a vízből. Egyesek úgy vélik, hogy a romok kapcsolatban vannak Tartessosszal. Az Huelva mellett talált kikötői falak és kőlépcsők az inka birodalom és elődei gigászi kőműves munkaira emlékeztetnek.

Nagyon érdekes, hogy Tartessos (vagy Tarsis) már nagyon korán rendelkezett egy több hajóból álló kereskedelmi flottával. A Biblia is említést tesz erről a Salamon király udvarának leírását tartalmazó részben:

„A királynak volt egy hajóhada Tarsisból és Hiramból; három évben egyszer a tarsisi hajók aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, majmokat és pávákat hoztak neki.” Ezékiel próféta is így ír: „Tarsis a kereskedők városa volt, ahol a vásárokon minden gazdagságot meg lehetett találni; aranyat, ezüstöt, vasat, cint és ólmot.” A korai görög feljegyzések közül az egyik arról szól, hogy a Tartessosba küldött hajó olyan bőséges mennyiségben talált ezüstöt, hogy az ólomból készített horgonyt ezüstből készítettre cserélte le.

Mivel Tartessos az óceán partján feküdt, önkéntelenül is felvetődik, hogy az idelátogató krétai és görög hajósok nem az itteni hatalmas pompa és gazdagság alapján írták-e az Atlantiszról szóló legendákat. Még az eltűnés is illik a képbe, hiszen Tartessos is elpusztult. A karthágóiak kétszeresen is biztosak voltak a város eltűnésében, mivel a város elpusztítását követően a rómaiakkal kötött békében csak saját hajóikról esik szó.

Tartessos eltűnt népe használt írást, és lakói még több ezer évig őrizték is a feljegyzéseket. Sztrabón, az i. e. első század görög történésze írta: „Ők voltak az ibériai térség legcivilizáltabb népe. Ismerték az írást, és a régi időkből származó könyveik, verseik és törvényeik voltak. Némelyik kora szerintük elérte a 7000 évet." Spanyolország délnyugati részén, Észak-Afrikában, valamint a Kanári-szigeteken találtak olyan kövekbe vésett írásokat, amelyek minden valószínűség szerint már ábécék voltak, nem pedig képírások. Hasonlítottak a föníciai és az etruszk írásra, de még nem sikerült megfejteni őket. Többek szerint összefügghet az elveszett Tartessos írásával. Egy német professzor egy gyűrűt talált Tartessos vélt helyétől nem messze, amin kimondottan etruszk írás volt kivehető, de a tartalmát mégse sikerült megfejteni.

Amióta csak létezik az ábécé, már sokan próbálták megfejteni, hogy mikor találták ki. Az alapjait a föníciaiak fektették le az i. e. második évezred elején. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezen időpont előtt nem létezett írás, hanem csak azt, hogy eddig nem létezett ábécé és nem lehetett az egyes szavakat betűk alakjában leírni. Az egyiptomiak hieroglifái és a kínaiak ideográfjai, valamint a babilóniai ékírás már előbb is létezett, de nem voltak alkalmasak a széles körű használatra. A szótagonkénti olvasást még mindig használják Japánban, Koreában, de az írás nehézkes, mert nagyon sok jelet kell megjegyezni, és mindig újabb jelekre van szükség. Az eredeti föníciai vagy szemita ábécé az őse minden ma használatos ábécének. Eredete a libanoni Byblosba nyúlik vissza 4000

évvel ezelőttre. (A Byblos szóból származik a biblia, bibliográfia szavunk is.)

Az a tény, hogy föníciai típusú írásokat találtak Spanyolország nyugati partvidékein, az atlanti-óceáni szigeteken és az Újvilágban, nemcsak azt bizonyítja, hogy a föníciaiak kiváló hajósok voltak, hanem azt is, hogy más afrikai és atlanti társadalmak is használták ezt az ábécét nyelvük feljegyzésére. Sok, ilyen típusú írásjeleket tartalmazó felirat került elő az Amazonas vidékéről, de felfedezhetők az atlanti-óceáni szigeteken, sőt az Egyesült Államok partvonala mentén is. A kutatókat már többször megzavarta, hogy míg az ábécé majdnem teljesen azonos, addig a nyelv teljesen különböző is lehet.

Tartessos korát és a tartessosi lakosok által írt feljegyzéseket figyelembe véve - akárcsak az Észak-Afrikában és Spanyolországban talált hasonló iratok - nem lehetetlen, hogy az ábécét nem a föníciaiak fejlesztették ki a képírásból, hanem utazásaik során jutottak hozzá a nyugati partvidéken, és csak adoptálták mint a kereskedelemben jól használható eszközt.

A legérdekesebb elképzelést az ábécé keletkezésére vonatkozólag Hugh Moran Az ábécé és az ősi naptári jegyek című munkájában olvashatjuk. Dr. Cyrus Gordon - számtalan könyv és tanulmány szerzője is részt vett a kutatásokban. A felfedezés lényegé az, hogy az ábécé az állatövi jegyekből és a holdhónap napjainak jeleiből alakult ki.

Az eredeti ábécé (vagy ábécék) általában harmincnál kevesebb jelet tartalmaztak, és kezdetben a jeleket a hónap napjai, illetve az állatövi jegyek és más együttállások befolyásolhatták. Már az ősi tengerészeknek is szükségük volt arra, hogy pontosan tudják az utazás során eltöltött napok számát, ezért feltehetően meghatározott jeleket használtak az eltelt napok jelölésére, amiből azután kialakulhatott az ábécé. Az első ábécékről köztudott, hogy számolásra és írásra egyaránt alkalmasak voltak. Például a héber nyelv esetében (ami szinte a legöregebb nyelv, amit beszélnek a földön) az ábécé betűi: alef, bet, gimmel, dalét, rendre 1-et, 2-t, 3-at, 4-et is jelentenek. Ezt magunk is felfedezhetjük, ha Izraelben olyan órát vásárolunk, melynek számlapján a számokat nem római vagy arab számokkal tüntették fel, hanem héber betűkkel.

A fonetikus „ábécé" eredete a régebbi tudományos felfedezésekhez kapcsolódik - a számoláshoz és az ábécéhez. Ha tovább vizsgálódunk, azt is lehetne mondani, hogy a matematika „gyereke". Az ábécé vagy a fonetikus írás megalkotása olyan kiemelkedő lépés volt az emberiség történetében, mint a holdraszállás. Nyilvánvalóan már sok ezer évvel az

első ábécé megjelenése előtt elkezdődött a kialakulása. A hold fázisainak megfigyelése révén születtek az első asztrológusok, matematikusok, asztronómusok. De ugyanezt használták az egyszerű tengerészek is az idő mérésére. Az egymást követő fázisok jeleiből alakulhatott ki az ábécé.

A Krétán talált phaisztoszi korong egy agyagból kialakított körlap, amelynek mindkét oldalára hieroglif alakokat nyomtattak spirál alakban.

Ez a korong lehet a bizonyítéka, hogy az ábécé az állatövi jegyek jeleiből fejlődött ki. Amióta a korongot 1908-ban felfedezték, nyelvészek hada próbálta a jeleket valamilyen értelmes szövegként értelmezni. Leon Pomerancel a krétai kultúra kutatásának egyik szaktekintélye annak a véleményének adott hangot, hogy a korongon látható jelek nem alkotnak értelmezhető szöveget, hanem csak az állatövi jegyek együttállásának egyfajta jelképes gyűjteménye. Az egyik visszatérő jelkép a korongon egy fej, amin tollas fejdísz látható. Ez a különös ismertetőjel valamilyen atlanti befolyásra enged következtetni a koronggal kapcsolatban. Más jelek gyakran ismétlődnek krétai építmények romjain, más égei-tengeri szigeteken és az Egyiptomban található denderai korongon, aminek felépítése hasonló a phaisztoszi korongéhoz.

Meglepő tény a phaisztoszi koronggal kapcsolatban, hogy a különböző szimbólumokat egyenként nyomták a nedves agyagba, másképp szólva a korong mintázata egyéni kis „bélyegzőkkel" készült évezredekkel a könyvnyomtatás megszületése előtt. De az is igaz, hogy az úgynevezett pecséthengereket - amelyek azonosítási célokat szolgáltak gyakran használták a korai Egyiptomban, Sumériában, az Indus völgyében

és más helyeken. Ezek a pecsétek henger alakúak voltak, és nyomtatáskor egyszerűen végig kellett gurítani a felületen. Lehet, hogy a phaisztoszi korong is hasonló módon készült. A nyomtatás elvét tehát már nagyon korán ismerte az ember, de az, hogy papírhoz hasonló anyagon használtae, örök titok marad.

Az újabb és újabb felfedezések miatt az írás kezdete - legyenek azok bár csontokba faragott jelek, kőfaragások, agyagtáblák vagy falifestmények - egyre hátrébb tolódik az időben. Nem tekinthetjük viszont írásnak a különféle rajzokat és ábrákat, bár az egyes írásjelek eredetileg szimbólumok leegyszerűsített rajzai Európában is találtak furcsa köveket, de olyan régiek voltak, hogy a szakemberek megkérdőjelezték írás voltát. A francia Rochebertierbarlangban találtak egy kis darab szarvascsontot, amin a Tartessos vélt helyén felfedezett gyűrűn látható ábrákhoz hasonló rajzolatok voltak láthatók. Mas d'Asil és La Madeleine barlangjaiból viszont a föníciai íráshoz hasonló jelekkel teleírt agancsok kerültek elő. Ugyanezen a helyen találták meg a híres Mas d'Asil-i festett kavicsokat. A kavicsokat szemlélve az a benyomásunk támad, mintha betűk lennének rájuk festve, bár nem kizárt, hogy az egyes betűk valójában csak szimbólumok, totemjegyek, számjegyek vagy csak egyszerű díszek. Az egyik kavicson egy körbe zárt kereszt látható, ami a szvasztikához hasonlóan a világ egymástól távol eső tájain is felfedezhető. Ezeket a szimbólumokat az életerő és az istenség jelképeként használták sok ezer évig, hogy azután nacionalista és faji szimbólumokként bukkanjanak fel újra: a horogkereszt Németországban, a körbe zárt kereszt pedig kelta keresztként Franciaországban.

Még figyelemreméltóbb a glozeli nagy ábécé, amit Vichy közelében ástak ki a földből 1924-ben, és a legnagyobb vitákra adott okot ezen a téren. Magdaleni korból származó téglák, lejszék, cserepek között leltek rá arra a táblára, amelyen jelek vagy betűk voltak összegyűjtve. Néhány ezek közül teljesen megegyezett a föníciai vagy görög ábécé valamelyik betűjével, voltak azonban olyanok is, amelyeket nem sikerült azonosítani.

A tábla kora és helye archeológiai szempontból teljesen elfogadhatatlan, és bár sok történész esküszik rájuk, a titok egyelőre nincs megfejtve. Ha igaz lenne, akkor ez azt jelentené, hogy évezredekkel az előtt, hogy az egyiptomiak kifejlesztették a hieroglifákat, ismeretlen emberek Európában már képesek voltak az ábécé használatára. A hagyományos régészet számára ez az elképzelés abszolút elfogadhatatlan.

A franciaországi Glozelben talált tábla. A magdaleni időkből származó kődarabon lévő jelek írásjegyekhez hasonlítanak. Bár a kővel kapcsolatban számtalan vita zajlott már le, eredetét még mindig homály fedi, mivel teljesen felborítja az őskorról eddig kialakított elképzeléseinket.

Egy másik érdekes leletről írt publikációt 1971-ben Alexander Marshack régészeti kutató. Az aurignaci korokból származó különféle állatcsontokon apró rovátkák sorát találta meg. Elképzelése szerint a jelek egy olyan naptár részei lehettek, ami a hold keringési idejének alapján működött. A rovátkákat többfajta szerszámmal hozták létre, és ha az ábécé kialakulásának időpontját nem is, de az első írásos feljegyzések korát erősen megváltoztathatja.

A különös rovátkákat már régebben is felfedezték, de díszítőelemeknek vagy valamilyen szerszám elemének tartották őket.

Alexander Marshack, miután részletesen megvizsgálta az egyes szimbólumokat, arra a megállapításra jutott, hogy a hold ábrája és az egyenes vonalak egy naptár részét képezik. A világ többi múzeumában található hasonló csontokat speciális megvilágításban vizsgálva gyakran talált női vagy állati figurákat a naptár bizonyos pontjain. Ezek a jelek vadaszatok időpontjait vagy a nők menstruációs ciklusait jelezhetik.

Az írás megjelenése 35 000 évvel ezelőtt nagy mérföldkő az emberiség történelmében. Az utána következő civilizációk fejlődésének hatalmas lendületet adott, bár pont ezekről a régi korokról nem maradtak fenn leletek. Azon persze lehet vitatkozni, hogy földművelés és az állatok háziasítása nélkül beszélhetünk-e civilizáció kialakulásáról, de ez az időpont is hátratolódott az elsőnek hitt sumériai társadalom kialakulásához képest. A termesztett növények maradványai között vannak 11 000-12 000 évesek, és az elkövetkező időszak során ez az időpont csak hátrébb fog húzódni.

Az elveszett civilizációk és fejlett társadalmak elmélete nem illik bele a korai időkről kialakított képbe, ezért természetesen először szinte, mindenki hitetlenkedéssel és gyanakvással fogadja az új híreket. Ez teljesen érthető abban a kortan, mikor egyes archeológiai műtárgyakat olyan idegeneknek tulajdonítunk, akik a Marsról, a Vénuszról vagy más naprendszerekből jöttek. Az a vágy, hogy minden illeszkedjen egy előre elkészített keretbe, nem jelentheti azt, hogy egy új információ nem változtathatja meg eddigi elképzeléseinket. A történelem során többször is előfordult ilyen eset, ezért minden lehetőséget meg kell vizsgálnunk, mert csak így ismerhetjük meg az emberiség múltját.

X. fejezet *

A múlt távoli emlékei

Világszerte sok olyan legenda és szokás létezik, melyek nagyon hasonlóak egymáshoz, ezért nehéz elhinni róluk, hogy nincs közös eredetük. A legdrámaibb ilyen legenda a Vízözönről szól. Az Istenek úgy döntenek, hogy bűneik miatt elpusztítják az emberiséget, de kiválasztanak egy embert, egy párt, akiket előre figyelmeztetnek a katasztrófára. A Noéról szóló legendák összefüggenek a babilóniai és iszlám szokásokkal, ahol az elpusztult embereket az atlantiaiakhoz hasonlóan „Ad" népének nevezik. Az Özönvíz és a Föld újra benépesítése a túlélők által minden ősi népcsoport emlékei között megtalálhatók - a görögöknél, a Földközitenger vidékén, Észak-Európa törzsei közt, Sumériában, Babilonban, Indiában, Kínában és a világ más tájain. Az Újvilágban élő népek között a legendának több változata is ismert, amelyek a túlélés módjában és a megmenekült állatok fajtáiban térnek el leginkább egymástól. Néha az eső időtartama is változik - a bibliai negyven naptól az amerikai hatvanig.

A legendák túlnyomó többsége (akárcsak a hegyekben található nyomok, mint például a Himalájában talált tengeri állatok maradványai) arról tanúskodik, hogy a víz megemelkedett, árhullámok vonultak végig a felszínen, és csak néhány túlélő maradt, akik révén a legendák egészen korunkig élnek. Ha a katasztrófa idején bizonyos földek elmerültek, akkor szinte bizonyosra vehető, hogy a túlélők szétszóródtak a világban, és azt hihették, hogy egyedül ők menekültek meg a tragédia elöl így ezt mesélhették el az ott élő félbarbár törzseknek, tehát gyakorlatilag több „Noé" is létezhetett a földön. Úgy tűnik fel, hogy a túlélők nevét illetően a legendák nem mutatnak semmilyen hasonlóságot az általunk ismert „Noé" szócskával. Babilonban Utnapistinek, Iránban Yimának, a hindu mitológiában Baisbasbatának, az aztékok Tezpinek és Coxcoxnak, Paraguayban, Argentínában és Brazíliában pedig Tamandrénak hívták.

A mexikói hatalmas Cholula piramist építői eleve úgy tervezték, hogy árvíz esetén biztos védelmet nyújtson a benne rejtőzködők számára.

Az épületet azonban nem fejezték be, állítólag a nyelvek zűrzavara miatt.

Ez a legenda szinte pontosan egyezik a Bábel tornyáról szóló más történetekkel, egyes helyeken még azt is tudni vélik, hogy a zavart a Sátán okozta, hogy megzavarja az igazhitűeket. Ezekben a legendákban is számos egyező motívumot lehet felismerni, például a keresztet mint jelképet, a böjtöt, az istenek általi bocsánatot és még több olyan mozzanatot, amit a kereszténység révén ma is ismerünk.

Mivel a legendák és más történetek szétterjedtek szinte az egész világon - Európától Ázsiáig, a Földközi-tengeren keresztül Afrikáig -, így könnyen kideríthető, hogy mely kultúrák merre létezhettek a világon. A legendák ismerete arra utal, hogy a régi kultúrák nem is voltak annyira elszigetelve egymástól, mint azt eddig gondoltuk.

Az emberek számtalan okból őriznek meg eseményeket emlékezetükben. Ez lehet egy nagy felfedezés, csodás cselekedet, nagy szépség, vagy akár szörnyű terror és rémület. A gyapot használata az ősi Amerikában is ebbe a kategóriába tartozik, de titokzatos elemeket is tartalmaz. A kőfejekről és a fehér istenekről szóló munkájában Constance Irwin is tesz egy érdekes felfedezést. A vadon növő gyapotnak Amerikában tizenhárom kicsi kromoszómája van, a régi világban honos növényeknek pedig tizenhárom nagy kromoszómájuk. De az egyik legrégebbi perui városban, Huaca Prietában (i. e. 2347) olyan gyapotot találtak, amelynek tizenhárom nagy és tizenhárom kicsi kromoszómája volt. Ezt Amerika és a Régi Világ közötti hibridizációnak is tekinthetjük. A Peruban talált szövőszékek felépítése is ugyanaz, mint az Egyiptomban találtaké, mind a kettő tizenegy alkatrészből áll. Thor Heyerdahl elméletéhez hasonlóan a változások keletről haladtak nyugat felé, de nem kizárt, hogy mindkét terület egy közbenső kultúra tudását vette át.

Az ősi Mexikóban a spanyolok feljegyezték, miszerint az aztékok szívesen játszottak egy bizonyos játékot. Ugyanezt a játékot évezredekkel előttük már játszották Indiában és Perzsiában is, ahol parchesi-nek nevezték. A különbség mindössze annyi volt, hogy Mexikóban patolli-nak hívták, és kockák helyett számozott babokat használtak. Arról viszont nincs tudomásunk, hogy valaki saját magától találta volna ki a játékot Mexikóban, ahogy arról sincs, hogy hajók szelték volna át a Csendesóceánt a régi időkben.

Néha még hihetetlenebb források kapcsolják össze az Újvilágot és az „öregebb" kontinenseket. Erre példa egy rövid kis történet, amit egyaránt ismertek az írek és az ojibway indiánok a történelem előtti Amerikából. A két történet szinte minden részletében megegyezik, de teljesen eltér az európai történetek stílusától.

Az ojibway indiánok legendája: A madarak összegyűltek egy napon, hogy kipróbálják, melyikük tud a legmagasabbra repülni. Néhányan nagyon gyorsan törtek a magasba, de elfáradtak, és lemaradtak azoktól, akiknek erősebb volt a szárnyuk. A sas ment legelöl, és úgy látszott, hogy az övé lesz a győzelem. Ekkor egy egészen kicsi madár, a szürke kenderike repült fel a sas hátáról, ahol eddig rejtőzködött, frissen és kipihenten, és még magasabbra repült. Amikor a madarak leszálltak és megtanácskozták, mi legyen a díj, akkor azt a sasnak ítélték, mert nem csak olyan magasra repült, mint a nap, hanem a kis kenderikét is a hátán cipelte.

Ezért a sas tolla a legnemesebb dísz, amit egy harcos viselhet.

Az ír népmese: Minden madár összegyűlt egy nap, hogy azt válasszák meg királyuknak, aki a legmagasabbra tud közülük repülni. Nem vették észre, amikor egy ökörszem elbújt a sas tollai között. A madarak egyre feljebb és feljebb repültek, de a sas mérföldekkel megelőzte őket. Amikor már ő sem tudott magasabbra szállni, elkiáltotta magát: „Én vagyok a madarak királya!" „Nem igaz!" kiáltotta az ökörszem, és a sas hátáról felszállva még feljebb emelkedett.

A sas nagyon mérges lett, és amikor az ökörszem újra leszállt, a szárnyával egy nagyot csapott rá. Attól a naptól kezdve az ökörszem nem tud messzebbre repülni, mint a legközelebbi galagonyabokor.

Harold Sterling Gladwin Ázsiából származó emberek című könyvében megemlít egy hangszert, amely jelzi, hogy Amerika és a régi világ között létezett valamilyen kapcsolat. Ez a hangszer a pánsíp; amit egyaránt megtaláltak a csendes-óceánbeli Salamon-szigeteken és az Andok láncai között, ahol még ma is használják a hegyi pásztorok, és a népi hangszerek között is előkelő helyet foglal el. A felépítésbeli hasonlóságon kívül a világ két távoli pontján talált sípok hangterjedelme is teljesen megegyezik.

Miközben Amerikának a világ más tájaihoz való kapcsolódását elemzzük, nem feledkezhetünk meg azokról az egyszerű formákról sem,

amelyekkel a kő- és fémtárgyakat díszítették, a cserepekre festették őket, vagy éppen a ruhák szegélyébe szőtték bele.

A minták egyszerű alakokat ábrázolnak, például embereket, állatokat, a napot, holdat, csillagokat, hegyeket stb. Nos, ilyen mintákból is találtak nagyon hasonlóakat, egymástól olyan távolságra, hogy kizárható a köztük lévő kapcsolat. A kínai szegélymotívumokat El Tajínban és Mexikó más területein is megtalálták, pedig eredetileg a legelső kínai dinasztiák korában használták őket kétezer évvel azelőtt.

Egy másik meglepően egyező motívum a labirintus forma, amelyeket egyaránt felfedeztek Észak- és Dél-Amerikában, az egyiptomi sírokban és az ősi Krétán. Utóbbi helyen annyira fontosnak tartották, hogy még a kezdetleges krétai pénzérméken is ezeket a mintákat alakították ki. A görög legendákban a labirintus a Minotaurosz lakhelye, ezé a félig ember, bikáé, akinek a léte bizonyos vallási ceremóniákhoz is kapcsolódott. Az egyiptomiak szerint a holt lelkek egy nagy labirintusban bolyonganak.

Mára már eltűnt kultúrákról, épületekről és szobrokról szóló történetek lehetnek a magyarázatai annak, hogy primitív törzsek folyamatosan használnak olyan mintázatokat, és építenek olyan épületeket, amelyeknek eredeti alkotói már régen nem léteznek. Ez lehet a magyarázata a húsvét-szigeti és a Rapa Itu-i gigantikus kőfejeknek; a Karolina-szigetcsoport kőépítményeinek; a hatalmas kőszobroknak ÚjGuineában, amelyeket az egyébként még csak hasonló kultúrával sem rendelkező Malekula törzs készített őseik emlékére; a Földközi-tenger vidékének megalitikus kőmunkáira; az óvatosan megmunkált menhirek

sorára a brit Carnacban; Stonehenge-re é az Amerika partjain megtalálható sok más egyéb mű megalkotására.

De a fajok emlékezete között van ennél sokkal erősebb kötelek is maga a nyelv. Érdekes megfigyelni, hogy a kiejtet szavak alakja hogyan őrződött meg a számtalan generáció során, megőrizve a régi idők emlékeit a mai korok számára.

A tizenkilencedik század folyamán, amikor az ember komolyan kezdett érdeklődni múltja iránt, sok nyelvet - ősit és modernet egyaránt hasonlítottak össze, hátha találnak valamit, amiből következtetni lehetne a kialakulásukra, vagy arra, hogy valóban egy nyelv létezett-e, mielőtt kialakult ez a bábeli zűrzavar. Majdnem minden európai nyelv, sőt néhány közel-keleti is a nyelvtani szabályok és a szavak alakja alapján egy nagy családba tartozik. Német nyelvészek ezt a családot indogermán családnak nevezték, de mi a francia nyelvészek által javasolt indoeurópai megnevezést használjuk Az indoeurópai nyelvcsalád nyomait követve megállapították, hogy a nyelv Európában alakult ki a nagy folyók - Elba, Visztula, Odera, Rhone mentén. Bizonyítja ezt az is, hogy a családba tartozó nyelvek mindegyikén azonosak az alábbi szavak: „teknős", „bükkfa", „lazac"; ezek pedig általában vizekhez kapcsolódnak. Az indoeurópai nyelvcsaládok területeihez közel eső helyeken beszélt nyelvekben is találunk szavakat, amelyeknek valószínűleg azonos az eredetük. De a távol-keleti nyelvekkel, a dél-afrikai, a több mint ezer amerikai nyelvvel nem lehetnek közös szavai az indoeurópai nyelvcsaládbeli nyelveknek, feltéve, hogy Kolumbusz volt az első, aki Amerikába érkezett.

Azon nincs miért csodálkoznunk, hogy az indoeurópai nyelveken belül olyan sok a hasonló kifejezés, mivel az évszázadok során a különböző nyelvet beszélő csoportok nagyon összekeveredtek Európában

és Ázsiában egyaránt. Viszont az már meglepő, hogy egymástól teljesen elszigetelt helyeken beszélt nyelveknek is vannak közös szavai és kifejezései. Ez azt jelzi számunkra, hogy több évezreddel ezelőtt voltak olyan kultúrák, amelyek hatalmas területeken szóródtak szét a világban, és így befolyásolták a különböző nyelvek kialakulását.

Bábel tornyának története az óceán mindkét partján a régi nyelv eltűnésének legendájaként ismert. Ez a régi nyelv természetesen nem volt mindenkinek az anyanyelve, hanem csak egyfajta eszköz, amelyet a kereskedelem és a kultúra tolni közvetítő elemet használt. Ilyen nyelvnek számít manapság az angol Ázsiában és Afrika bizonyos területein, és más idegen nyelvek, amelyeket „második" nyelvként beszélnek a világ különböző tájain.

Talán ennek a nyelvnek (vagy nyelveknek) az eltűnése adott alapot a Bábel tornyáról szóló legendák megszületéséhez. így a legendát úgy is tekinthetjük, mint egy letűnt nyelv emlékmű vét. Néha azonban a közös nyelv eltűnésének története nem kapcsolódik semmilyen toronyhoz.

A maja Popul Vuh, amit az eredeti maja feljegyzések alapján fordítottak le, a következőket tartalmazza: „azok, akik a felkelő napra tekintettek... és csak egy nyelvük volt...

Azután történt, hogy Tulánba érkeztek, nyugati útjuk előtt. Megváltozott a törzsek nyelve. Másképpen beszéltek. Minden, amit azután hallottak, hogy elérték Tulánt, érthetetlenné vált számukra... " Majd később: „ ... Ó jaj! Ó jaj! Elhagyott minket a beszédünk! Miért történt ez velünk? ... Ugyanaz volt a nyelvünk, mikor elhagytuk Tulánt, ugyanaz az egész országban, ahol születtünk..."

A közös nyelv hiánya okozta az amerikai indián civilizációk pusztulását is. Ha megértik, hogy mit terveznek ellenük a spanyolok, akkor talán másként alakult volna az Újvilág történelme. Amikor a spanyolok először találkoztak indiánokkal Mexikóban, latinul próbáltak velük beszélni, majd később görögül, mivel egyes maja kifejezések sokkal inkább hasonlítottak a görög nyelvre, mint a latinra. Ez több félreértésre is okot adott. Amikor a spanyolok megkérdezték az indiánok vezetőjét, hogy mi a neve a földjüknek, ő azt válaszolta, hogy „Yucatán" (De valójában mit akart mondani?). Így ezután a spanyolok Yucatánnak hívták a kérdéses

területet. Egy másik alkalommal, amikor egy spanyol katona meg akart ölni egy indiánt, az váratlanul így kiáltott fel spanyolul: „Ne ölj meg, caballero. Én is kasztíliai vagyok, akárcsak te." Az igazat mondta, ugyanis egy hajótörés után esett a maják fogságába. Miután újra csatlakozott társaihoz, maja nyelvtudása nagyon hasznossá tette őt, sőt az azték nyelvhez is értett valamicskét, mivel az nagyon hasonló volt a majákéhoz.

Ahogy a spanyol papok egyre inkább kezdték megérteni az indiánok nyelvét, úgy találták, hogy az a görögre, a héberre és a baszk nyelvre emlékeztet. Hasonló nyelvet beszéltek Peruban is. Számos szavuk nagyon ismerősnek tűnt. Az istenekre vonatkozó szavuk, illetve előszavuk a teotl (teo-nek rövidítették) a görögben is használt szó (theos görögül istent jelent). Aztékul teocalli - „az istenek háza", görögül theou kalías -„az istenek lakóhelye". Nem csoda, hogy Alexander von Humboldt, aki az aztékokat is tanulmányozta, így kiáltott fel: „De hiszen ez teljesen görög!"

Az Andokban lakók nyelve, az aymará, a mallku szót hsználja „király"-nak, míg a héber a melek-et, az arab pedig a inalik-ot. A garúa (esőpermet) szó ugyanazt jelenti, mini kecsua nyelven, amit az inkák használtak. A maja ördögűző szertartás szavai szinte teljesen ugyanazok, mint amelyekéi görögök használtak a titokzatos szertartásokon. A mexikói eső- és vízisten neve Tlaloc, a görög thalassa szó pedig tengert jelent. Az Egyesült Államokban az egyik folyót indián nyelven Potomacnak hívják; a görög potomos folyót jelent.

Az egyes nyelvi csoportok vizsgálatakor vigyázzunk, ne vonjunk le túl korán következtetéseket, mert sok szó hasonlósága csak véletlen, kivéve akkor, ha ezek más szóösszetételekben is hasonlóan hangzanak. Az angol „so" szócskát például a japánok is használják, és jelentésük is azonos. A „hole" (lyuk) pedig ugyanezzel a jelentéssel bír a maja nyelven is. Az a lény, hogy a japán „so" már régóta ugyanazt jelenti, mint az angol - nyelvészeti véletlen. Vigyázni kell arra is, hogy a japánba az utóbbi években kb. 2000 angol szó épült be. Ezekből természetesen semmilyen következtetést nem lehet levonni. Az indián nyelvekben is léteznek olyan szavak, amelyekéi a felfedezők nyelvéből vettek át. Bár természetesen ezek is nagyon „hasonlóak" lesznek, nem szabad, hogy megtévesszek a kutatókat. Ezért célszerű, ha olyan szavakat vizsgálunk meg, amelyek már régóta létezhetnek az adott nép nyelvén. Az indiánok esetében ilyenek lehetnek az állatok, madarak nevei, a törzzsel és a családdal kapcsolatos fogalmak és a természeti jelenségek. Természetesen itt is figyelembe kell venni Amerika és a csendes-óceáni szigetek felfedezésének időpontját.

A görög hatás mellett más kultúrákból származó nyelvi elemeket is találhatunk az Újvilág szavai között. Egy közép ázsiai nyelven tepe hegyet jelent, míg az aztékok által használt tepetl és tepec szintén. Például Popocatepetl - Füstölgő hegy, maja nyelven a „pap" balaam , míg héberül bileam varázslót jelent.

Kisebb törzsek és csoportok nyelveiben is előfordulnak azonos hangzású szavak. Ilyen a föníciai „napisten" - Shapash, ami egy északkaliforniai indián törzs nyelvén napot jelent. Hopi nyelven a Nap istene Taiowa - japánul a nap taiyowa. A kecsua, a korábbi inka birodalom nyelve még ma is él az Andokban élő indiánok között, és olyan távoli földrészeken beszélt nyelvekkel mutat hasonlóságot, mint a baszk és a japán. Mindkettő hasonlít rá néhány írásjelben, sőt a baszk felépítésben is, de két ilyen nyelvet beszélő személy nem tudja megérteni egymást. Bár vannak teljesen ugyanolyan szavaik, de ezeknek más a jelentésük. A baszk időben megelőzi a többi európai nyelvet, szerkezetileg nem kapcsolódik hozzájuk, inkább az amerikai toldalékos nyelvekhez hasonlít. A kecsua viszont tartalmaz olyan elemeket, amiket a csendes-óceáni maorik használnak. A kecsua és a maorik nyelve közötti szoros kapcsolatot jól illusztrálja az alábbi táblázat: MAORI Muna Nocu Kiri (szerelem) (enyém, én) (bőr)

Mutu Pura Kura Kumara (csonka) (között) (főnök) (paradicsom)

KECSUA Munay Nuca Kara (szerelem) (enyém, én) (bőr)

Mutu Pura Kuraca Kumara (csonka) (között) (főnök) (paradicsom)

Még meglepőbb a hasonlatosság a hawaii és a görög nyelv között. Ez csak azt jelezheti, hogy valakik, akik jól beszélték a görög nyelvet (de legalább valamilyen hasonló nyelvet), átszelték az óceánt. Az alábbi listát Araold Wadler állította össze a hasonló hangzású és jelentésű szavakból: HAWAII Aeto Noo-noo Manao Mele Lahui Hiki Noko (sas) (gondolat) (képzelni) (énekelni) (emberek) (jönni) (él)

GÖRÖG Aetos (sas)

Nous (értelem)

Manthano Melodhia Laos Hikano Naio (tanulni) (dallam) mberek) (érkezni) (lakni)

Vajon mi történhetett a krétai, görög és föníciai hajósok által körbehajózott civilizációk feljegyzéseivel?

Valószínűleg sok megsemmisülhetett a gyakori háborúkban, a föníciai városokban és például Karthágóban, mikor azt végleg elpusztították a rómaiak. Csak egy feljegyzés maradt ránk, amelyben arról olvashatunk, hogy Necho, egyiptomi fáraó megbízásából a föníciaiak szép lassan körülhajózták Afrikát. A Vörös-tenger felé indultak, abban az időben, amikor a Szueziöblöt és a Földközi-tengert összekötő „régi" csatorna már használhatatlanná vált (Milyen különös előrelátása a jelennek!) Valószínű, hogy erről az eseményről is csak azért tudunk, mert az utazást az egyiptomi birodalom finanszírozta, és így az egyiptomi feljegyzésekben is megemlítik. A föníciaiak kereskedelmi útvonalaikat és hajózási titkaikat nagyon féltették a konkurens hajósoktól, és halállal büntették azokat, akik elárulták ezeket másoknak. Ezért nem maradt fenn dokumentum föníciai forrásokból.

Az is lehetséges, hogy a hajók, amelyek kultúrájuk és nyelvük nyomát az egész világon ott hagyták, nem onnan jöttek, amit ma Görögországnak vagy Föníciának tartunk, hanem egy korábban még létező szigetről vagy szárazföldről. Ez a hely azóta eltűnt a föld színéről, és csak kevés és bizonytalan utalás maradt fenn róla az egyes népek legendái között.

Bizonyára soha nem fogjuk tudni, hogy a tengerjáró hajósok a görög, föníciai, sumér, baszk, maja, kecsua nyelvet vagy azt a nyelvet beszélték-e, amelyből ezek származnak. Mindenesetre tény, hogy ez a bizonyos nyelv mindenfelé otthagyta a nyomát, amikor egy hirtelen klimatikus változás vagy katasztrófa következtében a nyelvet beszélő emberek szétszóródtak a Földön.

Bár nagyon sok idő eltelt azóta, hogy ezek a hajók a világ óceánjain hajóztak, mégis néhányat megtaláltunk olyan körülmények között, ahol megfelelően konzerválódhattak. Például jégbe fagyva, a tengerfenék homokjában, folyók iszapos hordalékában. De a régi kultúrára utaló nyomokat csak azokból a szavakból lehet megszerezni, amelyek kimosódnak egy-egy nyelvből, mint hordalék a parton. Ezeket a nyomokat emberek milliói őrizték meg tudatukban évezredek hosszú során.

Egy ismeretlen hely neve a világ több pontján is megtalál ható, mert a régi település neve alapján nevezték el az új várost. (Hasonlóan a New York - York párhoz, és azoknak az amerikai városoknak a neveihez, amelyeket európai nevek alapján kereszteltek el, emlékezve a nagy

elődre.) Ez a hely lehet az Angliában található Carnac, ezernyi kőmenhirével vagy éppen az egyiptomi Karnak, hatalmas oszlopaival. Egy Kanarak nevezetű ősi város Dél-Indiában is létezik, Skóciában pedig kettő is van, mindkettőt Carnocknak hívják. De tudjuk hogy van Kanak Törökországban, Kanayka a Kazahsztánban Carna Írországban, Carnaxide Portugáliában. E városok közül néhány egy sokkal régebbi, de hasonló nevű városra utalhat Karthágó Észak-Afrika partjainál szintén az ősi metropoliszról kaphatta a nevét, mivel kart föníciaiul várost jelent.

Hasonlóan hangzik a car (város) az araukán indiánok nyelvén DélAmerikában.

Nyugat-Írországban és Mexikóban egyaránt előfordul egy hely, amit Tulának hívnak (utóbbi vidéken nem csak a várost hívják így, hanem a legendás Quetzalcóatl otthonát is a keleti tengerben). A rómaiak Thule elnevezése a Hebridákról vagy Izlandról származik, a latin térképeken látható „Ultima Thule" pedig a Föld nyugati határát jelzi. A világon a Tula, illetve Thule elnevezések egy nagy háromszöget alakítanak ki, és a legtöbb a régi Atlantiszra vagy az Atlanti-óceánban fekvő helyre vonatkozik. A háromszög egyik szárán fekszik Venezuela, Mexikó, Közép-Amerika, Yucatán, majd onnan az Antillákon keresztül áthúzódik Európába, keletre a Földközi-tenger vidékére, végül egészen le Észak-Afrikáig. Onnan nyugatra fordul a Kanári-szigetek felé. Az Atlantiszra vonatkozó utalások széles köre, valamint a sok nép és törzs által megőrzött A-T-L-N betűk még meggyőzőbbé teszik a titokzatos kultúra létét.

A Kanári-szigeteken élő guancsok a mai napig őriznek olyan szokásokat, amelyek nagyon hasonlítanak a Platón Atlantiszról írt művében olvasottakra. Amikor a 14. században az első spanyol tengerészek elérték a Kanári-szigeteket, egy fejlett kőkori kultúra maradványait találták rajta. A kőépületek, feliratok, Naptemplomok és a tíz választott király (amit Platón is megemlített) erős „atlanti" jelleget mutat.

Amikor a guancsok és a spanyolok már tudtak kommunikálni, előbbiek nagy meglepetésüknek adtak hangot, hogy más emberek is túlélték azt a hatalmas katasztrófát, amit előző nagy otthonuk pusztulása okozott. De az igazi katasztrófa a guancsok számára a spanyolokkal együtt érkezett, és amikor a füst eloszlott, a guancsok feliratai és emlékei a lakossággal együtt eltűntek. A fennmaradt szavak közül (amelyeket leginkább a baszk nyelvben találunk meg) több olyan létezik (isten, nap, hold), amelyek nagyon hasonlítanak a görög mitológiában szereplő alakokra. A „god" a guancsok nyelvén coron - a Chronos szóra hasonlít. Ez volt a neve annak a Titánnak, aki az Univerzum felett uralkodott, és akinek nevével az atlanti

legendákban is találkozhatunk. A guancs nap: alio és a hold: sel a görög Napisten (Aelios vagy Helios) és a Hold istennőjére {Szeléné) hasonlít. A régi atlanti kultúrák kutatását nagyban segítené, ha a guancs nyelv elemeit behatóbban tanulmányoznánk. Gran Canaria hegyei között néhány pásztor törzs megtartotta primitív szokásaikat és az ősi nyelv egy részét. De a többi túlélőhöz hasonlóan ők sem lelkesednek őseikért. A guancs, baszk, berber, ősi egyiptomi és a tuaregek rejtélyes temanagh nyelvének összevetése és részletes vizsgálata alighanem szolgálna egy-két meglepetéssel.

Az egyes társadalmi csoportok örökölt szokásai és megőrzött emlékei között (amik tulajdonképpen ugyanazok) gyakran találunk egy korábbi szárazföldre, elmerült szigetre vonatkozó történeteket. Ide tartoznak a lemmingek is, amelyek valamilyen belső ösztön hatására kezdenek el úszni nyugat felé a tengerbe Norvégia partjaitól. Örökölt ösztönük újra és újra útnak indítja őket, mintha csak abban reménykednének, hogy megtalálják azt az elveszett földet, amelyet keresnek.

Azt is megfigyelték, hogy Atlanti-óceán felett átrepülő néhány madárfaj hosszú ideig repül körbe-körbe egyes területek felett, mintha rég elveszett fészkeiket keresnék. A csapat csak akkor indul tovább, mikor látják, hogy néhány társuk beleesett a tengerbe.

A Csendes-óceán Dél-Amerikához közel eső felén a „nosztalgia" különös megnyilvánulásának lehetünk tanúi: az ősi földet nem tudják elhagyni a flamingók. Az Andok fennsíkjai az egyetlen hely a világon, ahol a flamingók magas hegyek között élnek, de minden alkalommal az óceán partjára repülnek táplálékért. Minden bizonnyal azért járnak vissza évről évre a flamingók számára teljesen idegen körülmények közé, mert ösztönük még arra az időkre „emlékszik", mikor a hegy nem emelkedett fel ilyen magasra, és azon a területen tavak voltak Ezt a geológiai vizsgálatok is igazolták.

Nagyon érdekes az európai angolnák ivadékainak vándorlása is, amit elsőnek Arisztotelész jegyzett fel. Az angolnák valójában nem Európában vándorolnak, hanem a zátonyok mentén átszelik az Atlanti-óceánt, és a Sargasso-tenger vidékére úsznak. A Sargasso-tenger a Közép-atlantihátságtól nyugatra található, a Golf-áramlat útjában, és a Bermudaszigetek az egyetlen szárazföld, ami a belsejében fekszik Különösen híres ez a vidék a tengeri hínárokról, amelyek néha annyira megnőnek, hogy képesek lebéklyózni nagyobb hajókat is. Az Atlantiszt vizsgálók szerint az

angolnák ivadékai egy régi, akkor még part menti helyre úsznak vissza, amit emlékezetük „megőrzött" számukra.

Sok esetben a ma még csak a képzeleten alapuló feltevések holnapra már tudományos tényékké válnak, és a fajok emlékezete is bizonyítja, hogy az ember többet örökölt őseitől, mint a nyelveket, szokásokat és színes legendákat.

A buddhizmus és a hindu vallás kivételével keveset hallunk arról, hogy emberi lények reinkarnálódtak volna madarakból, állatokból vagy halakból. Szinte minden reinkarnálódott személy előző életében is ember volt, esetleg más volt a neme. Ez azt jelenti, hogy amennyiben létezik a reinkarnáció, úgy az emberek egykor saját őseik életét élték. Es amíg csak leszármazottaink megőrzik fizikai felépítésünket és szokásainkat, addig mi is és őseink is tovább éljük a magunk reinkarnált valóságát, bár ezalatt népek és kultúrák változhatnak meg, vagy tűnhetnek el.

XI. fejezet *

Világkatasztrófák

Milyen

kataklizma lehetett az, amely elég hatalmas volt, hogy átalakítsa a Föld felszínét, megtizedelje az emberi és állati populációt, megváltoztassa az éghajlati öveket, hegyeket növesszen, új földeket emeljen ki a tenger közepén és elsüllyesszen másokat az óceán alá?

Fokozatos változás volt, vagy végzetként pusztította el emberek és állatok millióit és semmisített meg egész civilizációkat? Ma még semmi pontosat nem tudunk: csak elméleteink vannak A lassú és a kataklizmikus változás elméletei és a velük összefüggő következtetések régen is és most is vita tárgyát képezték és képezik. Kiváló geológusok, paleontológusok, őstörténészek és csillagászok hallatják hangjukat a téma kapcsán.

Még ha nem állítjuk is szembe a lassú változást az egész bolygóra kiterjedő katasztrofális pusztulás elméletével, hitelt érdemlő bizonyítékok támasztják alá az utóbbit. Orosz felfedezők Észak-Szibériában megmagyarázhatatlan mennyiségű elefánt-, orrszarvú- és más, nem sarkvidéki állatoktól származó csontokat találtak olyan szorosan összepréselődve, hogy szinte hegyeket és víz alatti szirteket formáztak. A XIX. század óta sok megfagyott mamutot találtak Szibériában (1971 májusában is találtak egyet az Indigirka folyóhoz közel). Néhánynak még a szemgolyói is a helyükön voltak, növényi étel volt a gyomrukban - olyan növények, amelyek azóta nem nőnek Szibériában, mivel az éghajlat "arktikussá vagy szubarktikussá vált. Volt olyan amelyiknek félig rágott füvet találtak a szájában. Nem leltek semmilyen örökzöldet a mamutok gyomrában, csak mérsékelt égövi füveket. Más mamutokra „gyorsfagyasztott" állapotban bukkantak rá, húsuk alkalmas volt az emberi fogyasztásra, amint ezt először a szánhúzó kutyákon kipróbálták. Néhány mamutot jégtömbbe fagyva találtak meg. Valószínűleg innen ered az a legenda, hogy még mindig élnek mamutok ezen a vidéken. Abban az időben, amikor mamutok éltek Szibériában és Alaszkában, az éghajlat jelentősen melegebb volt, és a katasztrófa, amely csapdába ejtette és megfagyasztotta őket, kétségkívül hirtelen következhetett be. A hatvanhatodik szélességi körön, az északi sarkkörhöz közel találtak egy

mamutot, melynek feje egy földcsuszamláskor került napvilágra. Félig rágott étel volt a szájában, és a csontjai közvetlenül halála előtt törtek el hirtelen. Egy másik példányt boglárkával a szájában találtak (ez most már nem tartozik a helyi növényvilághoz), ami persze inkább sejteti, semmint bizonyítja, hogy hirtelen változások történhettek.

Mamutok és masztodonok néha sokfajta más állattal együtt pusztultak el. Los Angeles közelében La Brea aszfaltárkában kardfogú tigrisek, lovak, tevék, mamutok, masztodonok, bölények és pávák százait találták, kétségkívül egy hirtelen katasztrófa miatt pusztulhattak el.

Majdnem ugyanazt a természeti jelenséget észlelték a Föld különböző területein. Egy Chalon-sur-Saône (Franciaország) melletti hegy az emlősök csontjainak szokatlan keverékét produkálta - orrszarvúak, lovak, medvék, oroszlánok, szarvasok és kisebb állatok maradványait. Albert Gaudry professzor szavai: „Lehetetlen feltételezni, hogy ilyen különböző természetű állatok, ennyire eltérő szokásokkal valaha is együtt éltek volna" - azt sugallják, hogy csak egy nagy közös veszély, egy kataklizma tudta volna időlegesen felszámolni a ragadozó és az áldozata közti ellentéteket.

Az állati élet azonnali pusztulásának nyomait találhatjuk KeletÁzsiában is: a Kínában évezredek óta művelt elefántcsont-faragás erről tanúskodik Az elefántcsontnak, amelyet faragáshoz akarnak felhasználni, viszonylag frissnek kell lennie, ugyanis ha sokáig ki van téve az időjárás viszontagságainak, törékeny és repedezett lesz. Az ősi Kínában a faragáshoz felhasznált elefántcsontot Ázsia és Szibéria „elefántcsontbányáiból" szerezték be. A gyorsan megfagyott mamutok testét a hideg és a sárcsuszamlások őrizték meg épen.

A mostanra már kihalt állatok ezreinek pusztulását így írja le Frank Hibber professzor: .....életük virágjában levő állatok ezreinek pusztulása több tonna súlyú állatok széttépve és szétszórva a tájon... Kegyetlen viharok magyarázhatják, hogy ilyen hatalmas mennyiségű állat zsúfolódott össze a barlangokban és a különböző geológiai korokból származó repedésekben..."

Később megjegyzi, hogy a lemészárolt állatok csontjainak és agyarainak halmába vulkáni hamu is vegyült. A vulkáni gázok szélsőséges hőmérsékletet és fulladást okoztak.

Immánuel Velikovsky történész és csillagász, akinek az ősidők katasztrófáinak okáról alkotott elmélete hatalmas tudományos felfordulást

okozott az ötvenes években, színesen írja le az állatok hirtelen közös halálát: ...Montreal és New Hampshire hegyeiben és Michiganben 150180 méterrel a tengerszint fölött bálnacsontokat találtak. Sok helyen a Földön - az összes kontinensen - tengeri állatok, sarkföldi állatok és trópusi állatok hatalmas zűrzavarát lelték. Ilyen leleteket találtak például az Egyesült Államokban a Cumberland barlangban, Kínában a Csou Kou Tien repedésben, valamint Németországban és Dániában. Vízilovak és struccok fókákkal és rénszarvasokkal... az északi-sarkitól a déli-sarkiig... a magas hegyekben és a mély tengerekben - számtalan jelét találhatjuk a nagy felfordulásnak.

Velikovsky professzor Föld és felfordulás című művében megemlíti, hogy Charles Darwin a múlt század első felében tett dél-amerikai utazásait leírva megjegyzi, hogy a legtöbb dél-amerikai állat kihalásával egy időben tengeri kagylók kerültek a területre. A teljes fajták pusztulását figyelembe véve azt írja: A gondolat ellenállhatatlanul hitté válik, hogy valamilyen nagy katasztrófa történt. Az állatok ilyen pusztulása Észak-Patagóniában, Brazíliában, Peruban és Észak-Amerikában a Bering-szorosig csak a földgolyó egészének megrázkódásával történhetett.

Tudjuk, hogy az északi- és déli-sarki régiók valamikor melegek voltak, a Szahara helyén tenger volt. Bizonyítékaink vannak, hogy az Északi-tengeren és Peru partjainál erdők voltak, és a Föld legmagasabb hegységén, a Himaláján található tengeri kagylók és puhatestűek akkor kerültek oda, amikor az egész hegység víz alatt volt.

Az állatokat és erdőket elpusztító világkatasztrófák megváltoztatták a tengerszintet és a Föld arculatát, és valószínűleg megsemmisítettek egyes civilizációkat is. A katasztrófa előtti emberek kultúrájának azonban kellett hogy maradjon valamilyen nyoma. Ezek közül néhány már ismert előttünk.

Valószínűleg egy ilyen romgyűjtemény található Tiahuanacóban, olyan magasságban, hogy elképzelhetetlennek tűnik, hogy ott egy ekkora város megépítéséhez elegendő számú ember élt valaha is. Tiahuanaco 3800 méter magasságban fekszik, és a szomszédos hegyeken teraszosan elhelyezkedő mezőgazdasági területek hihetetlen magasságig, jóval az

örök hó határán felülre nyúlnak (5500 méter). Más meghatározatlan korú romok - néhány közülük a tengerek és az óceánok alatt - nyilvánvaló hasonlóságot mutatnak Tiahuanacóval. Ha a tenger szintje megegyezett volna a maival, nem építhették volna meg őket.

Nem szükséges emlékeztetni magunkat, hogy az ember, nem úgy mint más fajok, nem tűnt el az őstörténeti katasztrófákban, inkább időszakosan „föld alá" szorult. Barlangokban és hegytetőkön, esetleg hajókon élte túl a káosz idejét. A pusztulás túlélői szerte a világon képesek voltak átadni valamit az őket követő nemzedékeknek a korábban megszerzett tapasztalatokból, először szájhagyomány, majd írott feljegyzések által.

E legendák nagy többsége egybehangzóan özönvízről szól. A földrengések, tüzek, hatalmas szökőárjelenségek leírása keveredik a fantázia legelképzelhetetlenebb eseményeinek meg figyelésével. Más pusztuláslegendák tartalmaznak olyan elemeket, melyek beleillenek egyes modern elképzelésekbe. Jégkorszak, hatalmas földrengések, a földfelszín és a földkéreg megváltozása szerepel bennük.

Például Mózes I. könyvében egy különös leírás így szól az özönvízről (1 Móz 7.19): „Ugyanazon a napon feltörtek a mélység kútjai és megnyíltak az égi kapuk..." Azt sugallja, hogy a lezúduló eső mellett víz tört fel a forrásokból is. Ma visszamegyünk a legutolsó eljegesedésig, amely a tudomány szerint kb. 12 000 évvel ezelőtt volt, a viharokkal és a szeizmikus zavarokkal való összehasonlítás azt mutatja, hogy a Biblia ezen részlete nem annyira a vallásos fantázia terméke, hanem inkább néhány szemtanú leírása egy természeti jelenségről. A Korán azonos vagy talán más forrásból szintén ezt írja:.....A Föld felszíne kavargott - a bárka mozgott... hegy nagyságú hullámok között..."

Az özönvízre emlékezés mellett, amelyet szinte az összes ősi nép és törzs megőrzött, világszerte legendák szólnak tűz él jég, földrengések és süllyedések általi időszakos pusztulásukról, gyakran megegyező részletekkel. Egy azték irat, a Chimalpopoca-kódex megőrizte az utókor számára a katasztrófái egyikét: ...A harmadik nap, Quia-Tonatiuh, az eső napja, meri tűzeső esett, minden élő meggyulladt, majd kőeső zúdult alá. A homokkő, ami most itt hever, és a tetzonili (bazaltkő) hatalmas fortyogással forrt, a kövek megdagadtak és cinóbervörösek lettek. Ez Ce-Tecpatl, az egy kovakő évében volt, Nahui-Quiahuitl, a negyedik eső napján

Ezen a napon emberek vesztek és pusztultak cl a ni. ben, a nap lángolt, és minden elpusztult...

Egy, a gyarmatosítás korában lefordított, Tezcatlipoca istenhez intézett azték ima olyan részleteket tartalmaz, amelyek földrengésekre és az égből alászálló tűzre utalnak. Ezekre gyakran rábukkanhatunk az ősi idők emberei által feljegyzett természeti jelenségek között. Az ima hosszú kérelem az istenhez az „alacsonyabb szintre szállt és megsemmisült" emberi faj megbüntetésének befejezéséért: ...Lehetséges, hogy az ostorozást és a fenyítést nem azért kapjuk, hogy a helyes útra térjünk, hanem csak a pusztulásunk és kiirtatásunk miatt, hogy a nap sose süssön ránk, hogy örökös sötétségben és csendben kelljen élnünk...?

Miután összefoglalja a Föld megrázkódásának és égésének körülményeit, leszögezi: ...mindenható Úr, hagyd a szórakozást és elégedettséget, amit a büntetésben már megkaptál; oltsd el dühöd égető és pusztító tüzét; engedj újból vidámságot és tisztaságot; engedd az emberek kicsiny madarait énekelni és megközelíteni a napot megint; adj nekik nyugodt időt...

A maják Popul Vuh-ja elmondja, hogy „az istenek mozgatták a hegyeket... kicsi és hatalmas hegyek mozogtak.."

Egy másik fennmaradt maja dokumentumban, a Chilam Balaam könyvben, egy szakasz nemcsak leírja a katasztrófát, de a tenger alá süllyedt régi földekre is utal: ...a Tizenegyedik Ahan Catou alatt történt... amikor a Föld elkezdett ébredezni. És tüzes eső esett, és hamu hullott, és kövek és fák zuhantak alá. És a Nagy Kígyót elbűvölték az égből. És akkor, egy nedves széllökéssel a vizek következtek... az ég leesett és a szárazföld elsüllyedt. És abban a pillanatban a nagy megsemmisülés véget ért. És felállt a Nagy Anya, Seiba, a Föld pusztulásának emlékei között.

Ovidius Átváltozások című művében Phaeton tűzvészének kivonatos leírása akár egy korábbi katasztrófára is utalhat: ... nagyvárosok pusztultak el, erődítéseikkel együtt, A a lángok egész népeket változtattak hamuvá; erdők I hegyek álltak tűzben... A Etna megkettőzött lángokkal erősen égett, és a Parnasszus két ormával és az Eryx… Kaukázus égett és Ossa a Pindusszal és az Olimposz, él a magas Alpok és a felhő-termő Appenninek... akkor a hőség kiszárította Líbiát, minden nedvesség elpárolgott...

Egy emlékeztető Sais egyiptomi papjaitól Szolonhoz, majd Platónhoz került, aki Timaeus című művében leírta azt, Ovidiusra hivatkozva: Mostanra ez már mítosszá vált, de valójában a Föld körül és mennyekben mozgó testek eltérését és a földi dolgok nagy tűzvészeit jelzi, amelyek hosszú időszakonként ismétlődnek: amikor egy ilyen bekövetkezik, azok, akik hegyekben és száraz és magas helyeken laknak, sokkal jobban ki vannak téve a pusztulásnak, mint a folyók mellett élők vagy a tengerpart lakói.

Számos ősi forrás utal a tűzre, a pusztulásra, a sötétségre, a földrengésekre, a többi bolygó és az üstökösök szeszélyes viselkedésére.

Ezeket magyarázza Immánuel Velikovsky professzor, a viták középpontjában álló, Világok ütközése című művében, és későbbi könyveiben, amelyekben lejegyzi azokat az időszámításunk előtti XV-VIII. századig történt katasztrófákat, amelyek során a bolygók keringési pályáinak kereszteződése ütközéseket okozott. Ezáltal üstökösök jöttek létre, amelyek egyikéből lett a Vénusz bolygó. A Föld Velikovsky szerint kétszer haladt át egy ilyen üstökös csóváján, amely végzetes árhullámokat, földrengéseket, forró kövek záporát, lávafolyásokat és a földfelszín részeinek emelkedését és süllyedését eredményezte. Sir Harold Spencer Jones, egykori britkirályi csillagász szerint: ... Feltehetően ezek a különböző összeütközések a felelősek a Föld keringési pályájának ismételt változása ért, a Föld tengelyének elhajlásáért, a napok, a hónapok, az évek hosszának megváltozásáért. A Föld forgása valamikor teljesen megváltozhatott, a Nap nyugaton kelt és keleten nyugodott le. Dr. Velikovsky amellett

érvel hogy az i. e. XV-VIII. század között az év hossza 360 nap volt, ami hirtelen nőtt 365,25 napra i. e. 687-ben A Hold keringési pályája és a hónapok szintén megváltoztak...

Számos ókori feljegyzés vág össze Velikovsky professzor magyarázatával, különösen a Vénusz bolygó viszonylagosan új voltával és a naptár megváltozásával. Az óceán mindkét oldalán a módosított asszírbabiloni naptári év és a maja év ugyanazon a napon kezdődik (számításaink szerint február 26-án). A Föld megrázkódtatásait, a hosszú sötétséget és a Józsué által említett „napmegállást” lejegyezte Hérodotosz görög történész is. Hérodotosznak az egyiptomi Memphis papjai mesélték el népük ősiségének bizonyítására, hogy a 11 000 éves, 341 generációval azelőtti egyiptomi királyok krónikái szerint „a Nap számos alkalommal a lenyugvás helyén kelt fel és ott nyugodott le, ahol fel kellett volna kelnie”.

A Föld megfordulásának közvetett bizonyítéka lehet az a síremlék, amelyben a 18. dinasztia építésze, Senmut fekszik. A díszített tapétán az Orion csillagkép normális útjával szemben mozog.

Az Edda, az északi viking legendák gyűjteménye utalásokat tartalmaz arra, hogy Fenris, a pusztítás farkasa a Dr. Velikovsky által említett üstökös metaforája lehet. Az ilyen részletek mint: „a farkas felfalja a Napot... a másik farkas lenyeli a Holdat... hegyek dőlnek le, amikor Fenris kiszabadul... Fenris farkas teljesen kitátott szájjal halad, felső állkapcsa eléri az eget, az alsó a földet... az ég kettészakad" könnyen úgy értelmezhetők, mint a földrengések égi hatásainak primitív megfigyelései.

A katasztrófák ezen emlékeit a tudományos elméletek és a megfigyelések is igazolták. Dr. Velikovsky az általa 27-34 évszázaddal ezelőttre tett kataklizmikus eseményeket így írja le: ... az egész világra kiterjedő hurrikánok; égő és a föld színéről elsöpört erdők; por, kövek, tűz és hamu esik az égből; viaszként olvadó hegyek; lávaömlések a szétszakadt talajból, forró tengerek, bitumenes eső, földrengések és elpusztult városok, barlangokban és hegyek repedéseiben -menedéket kereső emberek, a földre kiöntő óceánok, szökőár mozgása a sarkok felé és vissza, a tengerré váló szárazföld, születő és elpusztuló szigetek... a klímaváltozások, az elmozduló világtájak és a megváltózó szélességi fokok, a hibássá váló naptárak és a napnak, vízórák, melyeket át kellett alakítani a napok, a hónapok és az évek új rendje szerint, az új sarkcsillag ...

Dr. Velikovsky első könyve, a Világok ütközése, példa nélkül álló felhördülést és tiltakozást okozott. Számos tudományág képviselői, különösen a csillagászok vitatták a könyvet 1950-ben, már megjelenése előtt. Megjelenése után a legszélsőségesebb bírálatokat írták a könyvről, mint például: „a legérdekesebb példa az elfogadott elméletek összetörésére" vagy „a legrosszabb könyv a betűnyomtatás feltalálása óla".

Az egyik kiváló csillagász, aki hazugságnak nevezte a könyvel, paradoxul azt írta, hogy „nem olvasta és sohasem olvasná el". A könyv eredeti kiadóját, a Macmillant az egyetemi professzorok azzal fenyegették meg, hogy bojkottálják egyéb könyveiket, és megszüntetik a náluk kiadott publikációikat. Így végül a kiadó arra kényszerült, hogy a könyvet egy más kiadónak adja át. Az új kiadó, a Doubleday, nagyobb biztonságban volt a fenyegetésektől, és kikövetkeztethetően gerincesebben viselkedett.

A Velikovsky elméleteivel kapcsolatos vita több mint húsz évig folytatódott. Különös módon számos csillagászati elméié tét igazolták az űrszondák - legfőképpen azt a nevezetes jóslatát, hogy a Vénusz felszínének hőmérséklete 430 C (Einstein ezt -30 C-ra becsülte). Azok az elméletei, hogy a Vénusz ellenkező irányban forog, mint a többi bolygó, hogy a Vénusz atmoszféráját szénhidrogének alkotják, hogy a Mars felszínéi kráterek borítják, mint a Holdét, tökéletesen igaznak bizonyultak.

Egy még szokatlanabb, a Nap és a bolygók pozitív és negatív elektromos töltéseivel foglalkozó elmélet is általánosan elfogadottá vált azóta.

Hugh Auchincloss Brown az ismétlődő katasztrófák elméletét állította föl. Szerinte a múlt katasztrófáit a mágneses pólusoknak a forgástengely sarkaitól való elmozdulása okozta, ami arra ítélte a Földet, hogy pólusain „inogjon", míg a sarkok újból óriási csúcsokként egybe nem esnek. Kijelenti, hogy a Föld körülbelül hétezer éve forog jelenlegi sarkain, ezzel 19 kvadrillió tonnára növelve a Déli-sark jégsapkájának tömegét. Érdekes problémával kell szembenéznünk, ha a jég nehezebb lesz, végül kibillentheti a Föld sarkpontjait, ha pedig elolvad, a jelenlegi vízszint 90 méterrel magasabb lesz, elöntve ezzel az alacsonyan fekvő szárazföldeket és szigeteket.

Brown professzor a sarkok elfordulásáról alkotott teóriájára rímel a hopi indiánok egyik legendája, amely egy elmúlt világ végét írja le.

Sotuknung, az első teremtmény, a Teremtő követe úgy pusztította el a második világot, hogy a sarkpontokat őrző óriásokat elparancsolta a helyükről. Mikor elhagyták posztjaikat, a Föld elvesztette egyensúlyát, hirtelen megpördült, majd kétszer körbefordult. Amint Frank Waters újból elmeséli (A hopik könyve):

Hegyek merültek nagy loccsanással a vízbe, tengerek és tavak ömlöttek ki a földre, és a Föld, amint keresztülpörgött az élettelen űrön, megfagyott ... minden elem, amelyből a második világ állt ... jéggé fagyott ... kivéve az embereket az ő föld alatti világukban ...

A jégkorszakok amelyeket oly sok törzs megőrzött emlékezetében, valószínűleg kapcsolatban vannak a Föld ismétlődő katasztrófáival, sőt a kataklizmák okaiként is számításba vehetők. Brown professzor véleménye szerint: "Az Antarktisz jelenlegi jégsapkája csupán maradványa ... annak, amely korábban létezett ... örököse bolygónk korábbi civilizációi gyilkosának." Ebben az esetben az archeológiai kutatás leggyümölcsözőbb területe az Antarktisz lenne, bár egy Ilyenfajta vállalkozás ma még sajnos lehetetlen. A jég mai vastagsága is leküzdhetetlen akadályt jelentene, de a további vastagodéi baljóslatú jövőt vetít elénk. A hó és a jég olyan sebességgel növekszik, hogy azokat a harminc méter magas tornyokat, amelyeket a Byrd-expedíció viszonylag nem is olyan régen állított az Antarktiszon, mára már szinte teljesen elborította.

Az, hogy három, vagy nagyobb valószínűséggel négy jégkorszak követte egymást az utolsó egymillió évben, és a legutóbbi 11 500 évvel ezelőtt fejeződött be, ma már általánosan elfogadott. Csak elméletekkel magyarázható rejtélyek persze még mindig maradtak J. K Charlesworth, a Belfast-i Queen's University gleccsertani szakértője a jégkorszakok eredetére vonatkozóan megjegyezte: „A változások okai a földtörténei egyik legnagyobb rejtélyét adják, máig megfejtetlenül ... az okokra eddig még nem derült fény."

Charles Hapgood egy széles körben elterjedt teóriát kövei. A sarkok sokszori eltolódását a földfelszín alatti nyomásnak és feszítésnek, a vulkáni kitöréseknek tulajdonítja. A földfelszín külső rétege - mintegy harminc-negyven mérföld szélesen - elcsúszott, ami a sarkok eltolódását eredményezte. Ez után a vulkáni kitörések korszakát éghajlati és szeizmikus változások követték, amelyek hatására a Föld egyes részeit jégtakaró lepte el. Úgy tűnik, ez az elmélet magyarázatot adhat arra a tényre, hogy amíg a földfelszín egyes részei, mint Afrika és India, eljegesedtek más részek, köztük Szibéria, szabadon maradhattak Hapgood professzor elméletének kulcsa az „izosztázia". ami azt jelenti, hogy a viszonylag gyenge földfelszínnek egyenletes nyomása kell hogy legyen. Ha valahol túl sok anyag gyűlik össze, mint például a sarkok örökké növekedő jégtakaróján, a földfelszín elcsúszik egy új izosztatikus

egyensúlyt keresve. Továbbá a Föld nem igazi gömb, kisebb kidudorodása van az Egyenlítőnél, és a sarkok kicsit lapítottak Alakját legmegfelelőbben a „három tengelyű ellipszoid" kifejezés írja le A nagyobb szélességeken a sugár és a kerület fokozatosan csökken, és ez olyan nyomást eredményez, amely magasba emelheti és megbillentheti a Föld kérgét. Aminek következtében új partok, hegyek és szigetek születhetnek, partvonalak, szigetek, sőt kontinensek süllyedhetnek el. Más szóval a földrengések azon következményei, hogy területeket emelhetnek ki és süllyeszthetnek el, teljesen általánosak a Földön. Ez azonban nem túl kellemes gondolat a rajta élőknek.

Egy katasztrófaelmélet a Föld elektronikus töltésével és mágnesességével kapcsolatban Dr. Manson Valentiné archeológus és zoológus munkája, aki a visszatérő katasztrófák elméletének meggyőződéses híve. Számos expedíciója során Közép- és DélAmerikában és a csendes-óceáni szigeteken személyesen vizsgálta a kataklizmák következményeit. Vizsgálta az elnyújtott áradásokat, barlangok előbukkanásait, partok és hegységek süllyedését, csúszását és emelkedését. A kagylók között embertől származó termékeket azonosított, „a homokban és a tengeri növények között pamutfonalak kanyarognak, halászhálók és cserépedények nyomait találták Paracasban (Peru) jóval a tengerszint alatt, és a tengeri hulladékban Anconban (Peru) is". Számos példa van arra, hogy partok a mai tengerszint fölé emelkedtek, mint például Dél-Amerikában, Grönlandon és Észak-Kaliforniában.

Dr. Valentine mágneses tényezőről szóló elméletét még nem publikálták Saját szavaival: Egy, a bolygó katasztrófáinak okaival foglalkozó elméletet eddig nem kezeltek az azt megillető komolysággal. E szerint nem történt mechanikus vagy csillagászati ütközés idegen tömeggel vagy anyaggal, sokkal inkább a Föld polaritásának időszakos változása okozta a tengely körüli forgás és a Nap körüli keringés megváltozását.

Naprendszerünk mágneses mezejének elhajlásai, legyenek azok ciklikusak vagy szórványosak, biztosan katasztrófa előjeleket teremtenének a Földön. Az ilyen kozmikus eseményről jelt adó dolog kezdetben minden bizonnyal a Föld mágneses és keringési pólusainak fokozatos eltolódása lenne. Ahogy a távolság növekszik (mint most is), a mágneses feszültségek eljuthatnak egy törési ponthoz, amikor a sarkok gyors újjászerveződése következne be. Ezek

az eltolódások kétségbevonhatatlanul katasztrofikus változásokat eredményeznének a földkéregben. A négy jégkorszaknak a pleisztocén korbeli, szabályosan rövidülő időközei az ilyen kegyetlen események egyfajta ismétlődését jelzik.

Dr. Valentine szerint a jól ismert és mindnyájunk számára páratlan fontosságú elektromosságnak meghatározó jelentősége van a Föld múltjában és jövőjében. Azt állítja, hogy a pólusok eltolódásának és megcserélődésének a mágneses feszültségeknek okozója egy óriási generátor - a Föld maga.

Figyelembe véve néhány látszólag megmagyarázhatatlan elektromagnetikus természeti jelenséget, rámutat az utolsó feltűnő jelenségre a Földön, a különös „fehér vízre", amelyet az Apollo-12 asztronautái azonosítottak a Bahamák közelében. ... Ennek az erősen .fénytörő anyagnak okául a halak és örvények által a fenékről felkavart márgát említették De ez nem magyarázza meg a hosszú időtartamot, a fényességet és az ezt körülvevő egyfajta glóriát, amelyei egy elektronikus természeti jelenség vagy mágneses mező okozhatott ...

Dr. Valentiné véleménye szerint elektromágneses anomaliák magyarázhatják a Bermuda-háromszögben történt esetekel is. A háromszög Bermuda, Puerto Rico és a Bahamák között helyezkedik el, magában foglalva a Sargasso-tenger kb. egyharmad részét. Hajók és repülőgépek százai tűntek el az évek során, köztük a háromszáz fő legénységű egyesüli államokbeli Cyclops 1918-ban. Egy újabb és jobban dokumentált esetben 1945. december 5-én az Egyesült Államok Haditengerészetének teljes öttagú repülőraja veszett el, miután rádión tájékozódási nehézségeket jeleztek a segítségükre küldött hidroplánnak szintén nyoma veszett. A lehetséges elektromagnetikus eltérések figyelembevételével Dr. Valentiné elmondja: ... Az iránytűk számtalan alkalommal búgócsigaként forognak azon a vidéken. Én magam is szemtanúja voltam ennek a hátborzongató látványnak a Moselle-zátonyhoz közel, a víz mélyén.

Néha az iránytűk megzavarodása előre jelzi a bizonytalanság hátborzongató érzését. Sokszor egy nyugalomban levő hajó mindenfajta köd vagy egyéb meteorológiai jelenség nélkül veszti el a

látóhatárt. Hajók és repülőgépek, köztük meglehetősen nagyméretűek tűntek el ... Elég az hozzá, hogy az ilyen szerencsétlen esetek nem lehetnek teljesen függetlenek a szigeteken tapasztalható mágneses instabilitástól. Ha ez volna a helyzet, márpedig ez igen valószínűnek tűnik, ezt földmozgások fogják követni, nagy nehézségeket keltve szerte a Bahamákon.

Bármi volt is az, ami ilyen kegyetlenül megváltoztatta a Föld éghajlatát és felszínét a múltban, most fejlődésünk olyan szakaszán állunk - lehet, hogy nem először az emberi történelem folyamán -, hogy magunk vagyunk képesek megváltoztatni a minket körülvevő környezetet. Az ősi legendákban állandó utalások vannak az ember korábbi elpusztítására nemcsak amiatt, mert az ember gonosszá vált és magára vonta az isten vagy az istenek haragját, hanem az ember egyre növekvő hatalma miatt is.

Edgar Cayce értelmezése szerint az ősi legendák magukban foglalják a tudomány fejlődését, amely, bár a miénktől eltért, hasonlóan pusztító volt. Utal az általa „kristályoknak" hívott anyag erejére és pusztító képességére, amelyet egyszer önkívületi állapotban helyének megjelölésével leírt. Olyan ősi legendák támasztják alá Cayce fejtegetését, amelyekről kétséges, hogy valaha is hallhatott. Íme, a Bermuda-háromszög titkának egyik lehetséges magyarázata.

Napjaink tisztán tudományos megközelítésében a legendákat, az ókori tudás megmagyarázhatatlan bizonyítékait, a történelmi anakronizmusokat, a szokatlan maradványokat és romokat, az egymással nem rokon nyelvek hasonlóságát, a múl geológiai katasztrófáit, az ókori élet szakaszos kiterjedését és megsemmisülését, a nehézkes fejlődést az ember korában, az ESP-t (a normális érzékeken kívül eső érzékelést), Atlantisz és más elsüllyedt területek létét még nem fogadta el teljesen a tudományos közvélemény. A problémát nem csak a tankönyvek újraírása okozza, hanem a sokak által osztott szűk látókörű szemléletmód, amely az emberiség történelmét és a világot jól szervezett, megjósolható rendszernek tartja - olyannak, amilyen az sohasem volt. Ahogy visszanyúlunk a múltba, olyan dolgokat találunk, amelyekről nehéz elhinni, hogy léteztek. Megnövekedett lehetőségeinkkel néhány meglepő dolog közelébe kerülhetünk, amelyek nem mindegyike lesz logikus szemléletmódunknak és hízelgő énünknek. Ezen felfedezések egy része nyilvánvaló volta ellenére nem került napvilágra.

Atlantisz esetében - ezt a szót néhány megelőző kultúrára használva ha egy ragyogó, elsüllyedt várost találnának az Atlanti-óceán fenekén, a

tudományos szkepticizmus valószínűleg nem fogadná el mint Atlantiszt.

Charles Boland szerint építőanyagokkal elsüllyedt görög hajónak neveznék A víz alatti felfedezések gyakoribbá válása, az új írott felfedezések megtalálásának lehetősége, a régiek újraelemzése él az eddig ismeretlen írások megfejtése éppúgy, mint a kormeghatározás új technikái a múlt átértékeléséhez fognak vezetni, A kutatás a jég alatt és a tenger fenekén olyan maradványokat találhat, amelyek új megvilágításba helyezhetik a mull előtti múltat. A régészeti expedíciók a nagy költségek és a szervezési nehézségek miatt valószínűleg nem a mély-tengerek kutatásával fognak foglalkozni. Emiatt elképzelhető, hogy egyes leleteket víz alatti haditengerészeti manőverek vagy a mélytengeri olajkutatás fog a napvilágra hozni. A közép atlanti gerincek a sókupolák éppúgy jelzik az olaj és a földgáz jelenlétét, mint azt, hogy a tengerfenék valaha szárazföld volt. Mivel az olajra igen nagy szükség van, elképzelhető, hogy egy 450 000 tonnás tankhajó elsüllyedése a sarki útvonalon a jég sapka megolvasztásával járna. Ez az olvadás elárasztaná a part menti területeket, mint ahogy az körülbelül tízezer évvel ezelőtt az utolsó jégkorszak után már megtörtént.

Joggal mondhatjuk hogy jelenlegi kultúránk az embertől származó veszély és a fel nem mért következményekkel járó vállalkozásaink miatt állandó veszélyben van. Viszont a minket megelőző kultúrák eltűnése természeti szerencsétlenségek következménye volt. És emiatt még a régi feljegyzések pontos megismerése is szívfájdító kétségeket hagyhat.

XII. fejezet *

Figyelmeztetések a távoli múltból

A tudományos technológia pusztítási lehetőségei ismertek a Földön élő emberek előtt. A bolygót nemcsak a kozmoszból eredő bizonytalanság és a természeti szerencsétlenségek fenyegetik, hanem paradox módon saját tudományos fejlődésünk is. Az eddigiekből úgy tűnik, hogy egy civilizált faj hosszú időn át jelen volt a bolygón még a mi kultúránk megjelenése előtt, sőt, a cro-magnoni ember koponyáját nézve, szellemi képességei egyenlőek vagy kiválóbbak voltak, mint a miénk. Egy ilyen faj feltehetően fejlesztette saját tudását. Fejlődése során valószínűleg más utat járt be, mint mi, de végül is zsákutcába jutott.

Bizonyos utalások, bár döntően semmit sem igazolnak, gondolkodásra késztetnek. Dél-Irakban, az Eufrátesz völgyében 1947-ben ásatások során egy „történelmi bányát" fedeztek fel. A mai szintről indulva az ásatás keresztezte Babilon, Chaldea és Suméria szintjét, ezek között elárasztott területeket, majd primitív földművelők szintjét, akik 8000 évvel ezelőtt éltek, majd állattartók maradványait, és végül a magdalénai vagy barlangi kultúra szintjét. Legalul megolvadt üveget találtak, ami semmi másra nem hasonlít, mint az új-mexikói sivatag homokjára, az atomkort bevezető robbantások után. Az atomrobbantásokra emlékeztető megüvegesedett talajt találtak a Góbi sivatagban is.

Dr. Vjacseszlav Zajcer, a Belorusz Tudományos Akadémia orosznyelv-kutatója Szellemi felfedezések a vasfüggöny mögül című könyvében egy mindnyájunk által ismert bibliai eseményről tesz érdekes megfigyelést. „Szodoma és Gomorra elpusztulásának bibliai leírása" mondja ő - „egy nukleáris robbantásra hasonlít egy iskolázatlan szemtanú leírásában".

Ezek a jelek természetesen nem bizonyítják, hogy a Földön atomháború volt. Egyszerűen azt is jelenthetik, hogy a Föld valamikor az átlagosnál nagyobb meteorral vagy aszteroidával ütközött össze. Ilyen égi bomba alakította ki a Colorado állambeli Kráter-tavat. 1908-ban Szibériában a Bajkál-tótól északkeletre ilyen meteorit csapódott be, ezzel

megölt egy 1500 állatot számláló rénszarvascsordát, erdőket döntött ki, és a kráter környékén radioaktív nyomokat hagyott.

Hasonló kataszrófa-leírásokat találhatunk a Mahábháratában is, amelyet az ősi India Iliászának hívnak (bár több, mint nyolcszor hosszabb Homérosz művénél). A Mahábhárata az ősi India vallásos tanításainak, történelmének és az istenek és hősök történeteinek óriási gyűjteménye. A könyv részleteket tartalmaz az északi árja hódítókról is, akik néhány ezer évvel ezelőtt elfoglalták és leigázták Észak-Indiát, elpusztítva Harappát és Mohendzsodárót az Indus völgyében. Ez az ősi könyvgyűjtemény tartalmazza a régmúltból származó feljegyzéseket és legendákat is.

A Mahábhárata, amelyet szanszkrit nyelven írtak, az egyik legősibb ránk maradt vallásos és irodalmi szöveg. Míg a Biblia számos felvilágosítást nyújt az Izraellel szomszédos országok eseményeiről, a hindu klasszikus mű az ősi világból hoz elénk olyan információkat, amelyek nemcsak színesek hanem riasztóak is.

A nyugati világ először a brit gyarmatosítás korában kezdte tanulmányozni és magyarázni a Mahábháratát. Az ősi repülőgépek (vimanák), tervezésük, üzemanyaguk, háborús tűzerejük, rakétáik alapján a mai vadászgépekhez hasonlíthattak A korai elemzők évszázadokkal a repülőgép és a mérgesgáz feltalálása előtt költői elemeknek minősítették ezeket a jeleket. V. Ramacsandra Diksitar szerint: „... sekélyes bőbeszédűséggel mindent a képzelet szüleményének neveztek és röviden elutasították, mintha nem volna igaz ..."

A viktoriánus kor olvasói természetesen kevéssé érthették vagy gyanakodhattak a következő leírások olvastán: ,.Kétszintes légi szekerek számos ablakkal" vörös lángokkal lobogva „emelkednek fel az égbe, ahol üstökösöknek látszanak", vagy hajók melyek „felszállnak az égbe a Nap és a csillagok birodalmába".

Egy indiai tudós, P. Csandra Roy, végezte el a Mahábhárata gigantikus angol fordítását a tizenkilencedik század végén. Az indiai kormány, a maharadzsák némelyike és más magánszemélyek támogatásával. A fordító, mint egyik bevezetőjében megjegyezte, brahmin papként nehezen tudta elfogadni vagy helyeselni a vérontást. Azonban mégis szükségesnek érezte a részletek pontos leírását, hogy a remekmű teljes legyen, különösen az istenek cselekedeteivel kapcsolatban.

Ezek a leírások rejtélyesnek tűnhettek a múlt század tudósai számára, de alig lehetnek rejtélyesek vagy nehezen érthetők a jelen és a közeljövő olvasóinak. A Mahábhárata és a Rámájana következő részletei megdöbbentően ismerősek számunkra az azóta eltelt több ezer év ellenére:

Egyetlen lövedék megtöltve az univerzum minden erejével. Füst és lángok izzó oszlopa, olyan fénylő, mintha tízezer Nap világítana ... ... Ez az ismeretlen fegyver volt az acélos villámcsapás, a halál hírnöke, amely hamuvá változtatta a vrisnik és andakák népét. ... A holttestek a felismerhetetlenségig elégtek. Hajuk és körmeik lehullottak; az edények minden ok nélkül eltörtek és a madarak fehérré váltak. Néhány óra múlva minden élelmiszer mérgezetté vált. És különösen a következő: ... hogy megmeneküljenek a tűzből, a katonák a folyókba ugrottak, hogy lemossák magukat és felszerelésüket ...

Az ellenséges hadsereget elpusztító „acél Villámcsapást" (sokkal megfelelőbb név, mint a Nagaszakira dobott „kövér ember") a Szamszaptaka-Badha Parva (Drona Parva) részlete találóan és költőien írja le: ... Ekkor Vájú (a hatalmas fegyvert uraló isten) úgy ragadta el Szamszaptaka tömegeit, lovakkal és elefántokkal és kocsikkal és fegyvereikkel együtt, mintha száraz falevelek lettek volna ... A szelek hátán, ó király, szebbek voltak, mint a repülő madarak ... felszállván a fákról ...

A Narjanasztra Moksana Parva (Drona Parva) leírja az agneja fegyvert, amelynek csak az igazi istenek tudtak ellenállni: Meteorok zuhantak le az égboltról ... hirtelen sötétség szállt a tömegre. A sötétség mindent elborított ... baljós szél kezdett fújni ... úgy látszott, megfordult a Nap, az , Univerzum tűzzel perzselve lázban égett. Az elefántok és a Föld többi teremtményei futva menekültek a fegyverből áramló hő elől ... a vizek felforrtak, a vízi állatok égni kezdtek ... ellenséges harcosok estek össze, fák égtek el, hatalmas elefántok omoltak össze égve a földre ... vad üvöltés hangzott ... mások fejvesztve rohantak, az erdők tűzben álltak, a lovak ... és a kocsik égtek a fegyver energiájától ... mint a fák koronája erdőtűz idején ...

Az utóhatásokról így szól az őstörténet ökológusa: ... Erős és száraz szelek fújtak, kőeső zuhogott ... a madarak körbe-körbe szálltak ... a horizontot minden irányban köd takarta.

Meteorok és zuhanó, égő széndarabok estek a földre az égből ... a Nap kavargott ... por lepte el ... dühöngő fénykörök vették körül a Napot és a Holdat ... kicsivel azután, mikor a Kuru király, Judissi-ra hallott arról, hogy a vrisniket elpusztította a vas mennykő (Mauszala Parva) Még egy ima is arra kéri a Teremtőt, hogy szálljon alá, és szüntesse meg a „végső" fegyver használatának következményeit: ... Ó, magasságos, hagyd a mindenség..... múltat és a jelent létezni. Szellemed hívta életre az anyagot, míg most hegyek és fák és mindenfajta füvek és gyógyfüvek váltak hamuvá égő és mozdulatlan mindenségben! (Abhimanju Badha Parva) A Mauszala Parva legkülönösebb részlete egy furcsán modern figyelmeztetés a halálos rakéták korlátozásai és megsemmisítésére: ... Egy vas mennykő a vrisnik és andakák népét hamuvá égette ... egy üvöltő vas mennykő, mely a halál hírnökeként érkezett ... nagy aggodalmában a király porrá törette a vas mennykövet. Embereket fogadtak, a király, hogy öntsék a port a tengerbe ...

Ezek a részletes leírások számunkra már érthetőek, nem úgy, mint az első fordító számára. Úgy kell őket szövegkörnyezetükben vizsgálni, mint a régmúlt idők szellemének és szemléletmódjának tükrét. A csodák éveiben élő régi emberek természetesen ezeket valamifajta mágiának tartottak. és mindenekfelett olyan folyamként képzelték el civilizációjukat, melyet a kultúrák dagálya és apálya jellemez, és nem a folyamatos előrehaladás. A tudományos csodákat és jóslatokéi egyszerűen csak feljegyezték, és nem tettek kísérletet sem megerősítésükre, sem esetleges felülvizsgálatukra.

Mi a jelentése ezeknek az utalásoknak? Tisztában vagyunk azzal, hogy a Föld különböző részeinek ősi irodalma a képzelet különös szárnyalásai mellett ősi legendákat is tartalmi amelyek a valóban megtörtént események kiszínezett képi adják De amikor a fantázia néhány eleme pontosan megfelel olyan tényeknek, amelyeket a tudomány már ismer, azonnal hatalmába kerít minket a történelmi déja-vu érzése, „ezt az utat már bejártuk".

Az ismert történelem és a rekonstruált őstörténet ismétlődő sablonok és burkolt figyelmeztetések halmazát nyújtja nekünk. Egy francia mondás szerint: „Akik figyelmen kívül hagyják a történelmet, arra kárhoztatnak, hogy megismételjék azt."

A háborúskodás a történelem alapja, mint ahogy a történelmet mindig a győztesek írták - a vesztesek különösen a múltban, teljesen eltűntek, a győztesek magukba olvasztották vagy megsemmisítették őket.

A háborúkat inkább az örökölt hajlamok, mint a gazdasági szükségszerűségek robbantották ki, ellentétben a gazdaságtörténészek elméleteivel. A fő cél egy csapat, törzs vagy nemzet tagjaként csatában legyőzni egy másik csapatot, törzset vagy népet. A háborúk történetében, az utolsó néhány évtizedet leszámítva, örömmel és várakozásteli izgalommal vonultak a küzdők a harcszíntérre. Az ősi Mexikó városállamaiban a háborúkat kényelmesen és gyakorlatiasan a szembenálló felek megnyugtatására és a vérontás megelőzésére használták Egy bájosan elnevezett összeütközés, a Virágok Háborúja (Xochiyaoyotl) két kicsi, egyenlő nagyságú hadsereg küzdelme volt, az egyik győzelméig, azzal a megegyezéssel, hogy a vesztesek áldozással köszönjék meg az ég urainak segítségét (ez az egyik oka az aztékok vereségének a spanyolok ellen, hiszen az azték harcosok foglyul próbálták ejteni a spanyolokat, míg a spanyolok az aztékok kiirtására törekedtek).

A mai időkig sem a háborúk, sem a tudományos technológia nem befolyásolta a Földet magát; attól függetlenül, hogy mekkora volt a mészárlás, az emberiség léte sosem forgott veszélyben. Még a mongolok pusztítása, mely hatalmas népességet irtott ki, és csatornahálózatokat rombolt le, sem veszélyeztette komolyan a világot, bár Közép-Ázsia és Mezopotámia sosem nyerte vissza korábbi népességét. Mai ismereteinkkel nehéz elképzelni, hogy létezett olyan kultúra a Földön, mely olyan átfogó pusztításra volt képes, melynek hatásaként maga is eltűnt. A régi idők tudósainak és mágusainak meglehetett a lehetőségük a pusztításra. De a Mahábhárata leírásai olyan homályosak, hogy mára már csak azt érthetjük

meg, hogy a leírt fegyverek képesek voltak egész civilizációk elpusztítására.

A következő jóslat, mely talán be is következhet, a római korból származik és a költő-drámaíró, Seneca stílusában íródott: Egy napon látni fogjuk minden ember pusztulását, Mindenét, melyet őseink jóléte emelt, Mindenét, mely tökéletesre fejlődött, Mindenét, ami híres, és mindenét, ami szép Nagy trónokét, nagy népekét Minden leereszkedik a végtelen mélységbe, Minden összeomlik egy óra alatt...

Egy másik költői jóslatot találhatunk a végzetről az Eddában. Az ősi izlandi monda sorai talán kevésbé díszesek, mint a latin szöveg, de sokkal egyértelműbbek: Sötétség fedi a Napot, Testvérek vére fogy... Balta-idő, kard-idő, Minden pajzs kettétör, Szél-idő, farkas-idő, Míg meghal a Föld. És újból: A hegyek leomlanak.. A menny szétszakad, Sötétség fedi a Napot -A föld a tengerbe süllyed, Sok fényes csillag eltűnik, Tomboló lángok nőnek Fel a mennyekig.

Eltűnődhetünk azon, hogy a végzet ezen leírásai vajon jóslatok vagy emlékezések, és hogy á pusztulás legendái, amelyeket őseink jegyeztek fel, igazából legendák vagy olyan események gyűjteményei, amelyeket elődeink átéltek? És a mi távoli nézőpontunkból figyelve elgondolkozhatunk, amikor fegyvereink majdnem tökéletes leírását olvassuk, hogy a történelem nem ismétlődik-e időről időre a folyamatos előrehaladás helyett. Ha igen, akkor nincs sok értelme tanulmányoznunk a történelmet, főként az olyan régi kultúrákat, melyekről csak homályos képet kapunk. De a történelem varázsa mellett az ismeretlenség titkai, ragyogó távlatai, a múlt még felderítetlen korszakai, az eltűnt civilizációk és pusztulásuk okai negatív értékük mellett pozitívval is rendelkeznek: megtanítják, hogy mit NE tegyünk - ezzel esélyt adva a túlélésre.

VÉGE.