Jóhír, 2014. augusztus 23.

XIX. ĂŠvfolyam 2. szĂĄm

2014. augusztus 23.

Idézet a Historia Domusból: „Az Angolkisasszonyok egyik osztályának lelkinapja plébániánkon 1999. november. A lelki program keretében a kilencgyermekes Forgács-család beszélt szép életükről”.

“kis hittanosok farsangja a bolyaiban, 2000. márcIuS. Józsi atya köszöntötte az egybegyűlt gyermekeket és szülőket.

Szasza hittancsoportja előadta a nagyravágyó rigó c. mesejelenetet. A farsangoló gyerekek és a szülők egy része a kápolnába ment a fél 7-kor kezdődő esti szentmisére”

2

72 óra, 2008. október Három nap alatt mintegy harminc fiatal több mint 15 projekten dolgozott. (...) Szemétszedés közben mondta valaki: "a lusták hozzásegítik a szorgalmasokat a kiteljesedésüköz".

két évtized emlékei A közösség tagjai a plébániáról

közösségünk ezekben a napokban ünnepli a Szentcsalád Plébánia fennállásának huszadik évfordulóját. Sokan jelen voltak az alapításnál, még többen csatlakoztak az elmúlt évtizedek alatt a közösséghez és mára egy végérvényesen felnőttkorába lépett plébánia tagjai vagyunk mindannyian. Az alapítók sok régi kedves emléket osztottak meg velünk, jelen ünnepi különszámunk tartalmát jórészt ezek a visszaemlékezések teszik ki. Alkalom ez arra, hogy a többi alapító is feleleveníthesse emlékeit, mi, többiek pedig, akik később csatlakoztunk a közösséghez, még jobban megismerhessük plébániánk múltját és ennek tudatában építhessük jelenét és jövőjét. k. Zs.

A keZDetek

hogy 25 éves házasságunkból 22 évet közösségben éltünk. Következő Jávorka Lajos atya 1992 augusztu- évben a Czollner téri Szent Erzsébet sában került Budapest-Káposztásme- Templomba helyezték Lajos atyát, és gyerről Kecskemétre, a többen a közösségből követtük őt Nagytemplomba. Mi ősszel találkoz- oda. Az az egy év jelentett először tunk vele, és bekapcsolódtunk a házas igazi közösségi élményt számunkra, hittan közösségébe. A természetes arra az időre ma is úgy emlékszünk családtervezés ismereteinek terjesz- vissza, mint életünk nagyon fontos tése miatt kerestük fel őt szeptember- szakaszára. 1994 nyarán Vépen vetben, mint a fiatalokkal foglalkozó új tünk részt a Fokoláre Lelkiség Márialelkipásztort. Akkor már két éve tar- poliján. Egyik este Lajos atya tottunk itt hittancsoportokból jövő összehívott bennünket – akik a kecsérdeklődő fiataloknak TCST foglalko- keméti Szent Erzsébet Templom közást, és Lajos atyának is felkínáltuk a zösségéből jöttünk –, hogy megossza szolgálatainkat. Nagyon megörült, és velünk a hírt: Dr. Dankó László érsek rögtön lehetőséget is biztosított ehhez atyától azt a megbízatást kapta, hogy a számunkra. Már első találkozásunk- Kecskeméten, a Széchenyivárosban kor megkérdezte, hogy járunk-e mi építsen egy templomot és közösségi közösségbe. Mondtuk, hogy nem. házat. Megkérdezett bennünket, hogy Tibor fiunk 13 hónapos volt, s követ- vele tartunk-e új szolgálati helyére, és kező gyermekünk, Ági éppen útban segítjük-e ebben az ügyben. Igent volt. Hogyan férhetne bele ebbe az, mondtunk rá, mindannyian. Nagy kihogy még közösségbe is járjunk, gon- hívás volt ez a feladat, és teljesen isdoltuk. Lajos atya csendesen azt meretlen volt számunkra. Amikor mondta, hogy ő pap ugyan, de neki hazajöttünk, gyorsan helyet kellett kenagyon fontos, hogy papi közösségbe resni a Széchenyivárosban a plébánijárjon. Megbeszéltük ezt a meghívást, ának. Majd azt is ki kellett találni, hol és mégis belevágtunk ebbe a ka- lehetne felépíteni a közösségi házat. landba. Most tudatosult bennünk, Ehhez a komoly munkához úgy fog-

tunk hozzá, hogy augusztus 27-én a Mária Kápolnánál tartottunk egy Lelkinapot, ahol kb. 20 felnőtt és 30 fiatal volt jelen. A lelki templom építése kezdetektől nagyon fontos volt számunkra. A lelki közösség megélése az örömeinkben, a nehézségeinkben máig megmaradt a közösségünk életében, nagyon fontos megtartó erő a mai világban.

A plébániának ideális helyet a Bogovics köz 5. szám alatt, egy családi házban talált Dr. Lesznyák József. Itt tartottuk a hétköznapi szentmiséket, a hittanokat, itt alakítottuk ki az irodát. A vasárnapi szentmiséknek, a közösségi rendezvényeinknek a Bolyai Gimnáziumban kaptunk helyet Klinger Ádám igazgató úrtól. Nagyon szívesen emlékezünk vissza azokra a szentmisékre, mindig igazi közösségi élményt jelentettek. Az elsőt szeptember 18-án tartottuk a gimnáziumban.

A 9 órás szentmisét előkészítő szervező csoport általában reggel 7:30-ra érkezett, és berendezte az aulát. A tantermekből hordtuk ki a székeket, és az ebédlőből hoztuk ki az asztalt az oltárhoz. A szentmise után pedig következett a visszarendezés, így általában 11:30-ra végeztünk. Mély élmény volt számunkra, hogy nem a készbe érkeztünk, hanem a csapatmunka által varázsoltunk igazi otthont egy iskolában a közösségünknek. Gyermekeinknek is nagyon fontos volt ez! Ági lányunk iskolaválasztásában komoly szerepet játszott, hogy abba nőtt bele, a Bolyai Gimnáziumba járunk szentmisére. A Magyar Televízió egy alkalommal élőben közvetítette vasárnapi szentmisénket.

3_

Így InDult A nyugDÍJASok klubJA

A nyugdíjas klub karácsonyi ünnepélye, 1999.

Idézet a Historia Domusból

„1995. szeptember 15.

A Nyugdíjasok Klubja próbálja összefogni a lakótelep idős lakóit.

Kéthetenként, szerdán 9:00–10:30 között a plébániánkon, az alagsori hittanteremben tartja összejöveteleit. Az első fél órában hittan órát, főleg keresztény életforma kialakítást végzünk. Utána kulturális programok lesznek. Terveztünk diavetítést, videofilm lejátszást, múzeum-látogatást, orvosi előadást, rövidebb utazást, kegyhelylátogatást, farsangi összejövetelt.

Később szeretnénk az időseket bevonni a Margaréta Otthon elesett betegeinek látogatásába és szociális munkába is. A Klubot vezeti: Balai Margit nyugdíjas.”

A Nyugdíjasok Klubja a Szentcsalád Plébánia Egyházközségének egyik legrégebbi, az alapítástól (1995) napjainkig folyamatosan, aktívan működő csoportja.

Első szervezője Balai Margit – Margitka – volt, aki nemrég távozott közülünk az Égi Hazába. Tevékenysége, személyisége ma is példakép számunkra. A Szentcsalád Plébánia közössége kezdettől fogva fontosnak tartotta, hogy a fiatalok, családok mellett a „régebben fiatalok” is megtalálják helyüket, tevékenységüket.

A Klub foglalkozásait kéthetenként, szerdai napokon tartjuk, délelőtt 9:00-11:00 óra között.

Programjaink változatosak: elmaradhatatlan a kezdő és a befejező imádság, ének, ünnepi időszakokban az atyák vezetésével katekézist, lelki programokat tartunk.

Gyakran felkérünk irodalmi, zenei, 4

képzőművészeti előadások tartására művészeket vagy szakorvost, aki testilelki egészségünk kérdéseire ad választ, de jogászt is felkértünk az életkorunkhoz tartozó jogi kérdések – végrendelet, örökösödés stb. – ismertetésére. Kirándulások, városnézés, zarándoklatok szintén szerepelnek a Klub programjában.

A „könnyebb műfaj” sem marad el: egy-egy foglalkozást – például farsang idején – a humor jegyében töltünk el, éneklés, versmondás, anekdoták adnak jókedvet, szórakozást. Jó időben hangulatos szalonnasütést rendezünk a plébánia udvarán.

Ezek a programok segítenek az egymás megismerésében, szeretetteljes, vidám, tartalmas időtöltéssé téve az együtt töltött időt.

Természetesen minden foglalkozásunk fontos része a teendőink, programjaink megbeszélése.

Klubunk jelenlegi vezetői: Printschlerné Csilla és Agárdiné Anna vállalták magukra ezt a jó szervezőkészséget, türelmet és empátiát igénylő feladatot.

Reméljük, hogy rohanó világunkban egy kis béke-sziget marad a Klub, ahol érvényes a jelmondatunk: „Ahol szeretet és jóság – ott van Istenünk!”

bAbA-mAmA-PAPA klub

1996 márciusában Jánosy Zsuzsi barátnőmmel indítottuk el a Baba-mama Klubot. Előtte már jó néhány hónapon át Zsuzsival rendszeresen találkoztunk gyermekeinkkel együtt, egyikünk vagy másikunk lakásán. Sokat beszélgettünk, játszottunk a gyermekeinkkel. Mivel nekünk nagyon sokat segítettek ezek a találkozások, gondoltuk, a plébánián szervezünk GYED-en, GYES-en otthon levő anyukáknak klubot. Otthonról vittük a játékokat, mesekönyveket, s csütörtök délelőttönként találkoztunk.

Később papával is bővültünk, így színesedett a csapatunk. Hogy ez is milyen fontos volt gyermekeinknek, azt több mindenből is lemérhettük. Mi csak utolsó évre adtuk óvodába a gyermekeinket, de a Baba-mama-papa Klub és a Szentcsalád Plébánia légkörében igazi közösségi emberekké formálódtak.

Egy másik fontos jelzés számunkra, hogy Tibor fiunk, amikor a plébániai képviselőtestület jelöltjeként kis bemutatkozót írt, akkor úgy fogalmazott, hogy az első közössége a plébánián a Baba-mama Klub volt. Elmosolyodtunk kicsit ezt olvasva, de meg is érintett bennünket, hogy ez ennyire fontos volt neki. A Klub még ma is működik.

PlébánIAI SZolgálAtok,

köZöSSégI tAPASZtAlAtok

Koordinációs munkacsoportot alakítottunk, hogy a plébánia közösségeit egybelássuk, összefogjuk, a rendezvényeket koordináljuk. Ezt a munkát természetesen önkéntesen végeztük. Gyermekeinkkel otthon voltunk, s így tettük még hasznosabbá magunkat a közösség számára is.

Gyermekeink igen hamar rendszeresen jártak velünk a Plébániára „dolgozni”. Belenőttek abba a világba.

Nem csoda, hogy felnőttként is fontos számukra a közösségben végzett szolgálat. Szinte az anyatejjel szívták azt magukba. Hittanra is végig idejártak. Krisztina gyermekünk már újszülöttként is „részt vett” a plébániai munkában. Akkor már nagyon aktívan vettem részt a közösségi életben, és hetente többször mentem a plébániára segíteni. Egyébként Krisztina

HIttAnok,

gyerekvIgyáZáS A felnőtt hittanok, csoportok találkozói hetente voltak. Lajos atya értett hozzá, hogy lelkesítsen bennünket.

Ha visszagondolok erre az időszakra, nem is értem, hogy győztük akkor ezt az ütemet, miközben születtek a gyerekeink, bővült a családunk. Óriási segítség volt ebben a rendszeres gyerekvigyázás megszervezése. Az ifjúsági hittanosok esténként a gyerekeinkre vigyáztak, hogy mi el tudjunk jutni a találkozókra. A fiataloknak ez kimondottan nagy segítség volt a későbbi gyerekvállalásukhoz, nekünk pedig rendkívül sokat jelentett, hogy megbíztunk bennük, mert felelősséggel látták el ezt a „játékos munkát”. A gyerekeink mindig izgalommal várták őket. Nagyon szép barátságok alakultak ki a fiatalok és a szülők, a fiatalok

már születése előtt részesült a közösségi élményből. Nagyon emlékezetes számunkra, hogy Mamával együtt Balai Margitka és Printschler Csilla segített a közösségből a festés utáni takarításban, amíg én pihengettem a szülés előtti napokban. Illés Andi rendszeresen járt hozzám segíteni a várandósságom alatt, s közben jókat beszélgettünk. Gyönyörű összmunka, nagyon szép közösségi tapasztalat volt ez számunkra. Egyébként nem volt ez ritka esemény a gyermekek születése előtt a közösségünkben. Fekete Gábor születése előtt Salánki Katival is részt vettünk a Fekete család otthonának csinosításában, az újszülött és édesanyja hazaérkezése előtt. S közben ezek a gyermekek már felnőttek lettek.

A plébániai munkatársak speciális csapatát képezték a polgári szolgálatos fiúk. Az első Ádám Attila volt. A haza

szolgálatának ők ezt a formáját választották. A plébániai élet, a közösségszervezés, a templom és közösségi ház építésének legkülönbözőbb területein gyűjthették tapasztalataikat.

Rendkívül sokat segítettek ezek a fiatalok. Latóczki Panni vállalta, hogy egy évig szünetelteti munkáját az útépítő cégnél, és egy évet kimondottan az Úr szolgálatának szán életéből. Ha jól emlékszem, végül hosszabb lett ez az idő. Panni sokat segített a gyerekprogramok szervezésében, a táborok előkészítésében is. Többünknek megtanította a számítógép használatát, ami akkor még különleges dolognak számított. Teljesen az alapoktól kezdte velünk, és nagy türelemmel adta át tapasztalatait. Szívesen emlékszem vissza ezekre az „órákra”. Ma is azokból az alapokból élek a számítógépes munkámban.

családok lelkigyakorlatos tábora nézsán, 1996. augusztus

volt. Kicsit nomád viszonyok között éltünk, és a családoknak nem volt külön szobájuk. Egy tanteremben általában 4 család volt elszállásolva, egyegy sarokban berendezkedve, és még gyerekvigyázó fiatalok is tarkították a tábor Minden nyáron szerveztünk csalá- tanterem légkörét. De nagyon jól dos tábort. Az első Szentcsalád Plé- éreztük magunkat. Igazi közösségi albániai tábor gyönyörű környezetben, vást csaptunk. Hol az egyikünk gyerNógrádsápon, az ottani iskolában meke sírt, hol a másik hangoskodott, de ezek nem jelentettek problémát. és a gyerekeink között. Ma már ezek a fiatalok 2-3-4 gyermekes szülők. A generációk közötti együttműködésnek szép példája volt ez.

5_

komAtál

ismeretlenségből a közösségi szálak hova vezethetnek. Mi nagyon hálásak A komatál még „elő-közösségünk- vagyunk ezért. Farkas Icuval és fiával, ben”, a Nagytemplomban indult. Ági Andrissal 1992-ben Kolcza Tamáséklányunk születése után nagyon megle- nál találkoztunk, Mikulás ünnepségen. pett bennünket a komatál hagyomá- Később Icu az építkezés és az egyenyával való találkozásunk a városi sületünk pénzügyeit kezelte velem közegben. Bejelentkeztek hozzánk a együtt (Tibor) hosszú éveken át. közösségi társaink, és volt, aki vasalásban segített, volt, aki 50 palacsintát evAngelIZácIó hozott, vagy családostul meglátogatott bennünket úgy, hogy még nem is A személyesség, a személyes megnagyon ismertük egymást. Ezek a lá- szólítások, az evangelizáció fontostogatások annyira jól sikerültek, hogy sága kiemelkedő volt közösségi szoros barátságok, sőt családi és mun- életünk kezdetén is. Sokan ezáltal tudkakapcsolatok is alakultak ki belőlük tak bekapcsolódni, és találták meg heaz évtizedek alatt. Az egyik család a lyüket közöttünk. A szentmisék utáni Fekete család volt. Dani és Gábor beszélgetések sokat segítettek ebben. gyermekeinknek már a Baba-mama- Sokan persze furcsállják is, hogy papa Klubban játszótársai lettek, Dani szentmisék után mi nem rebbenünk és Tibor 12 évig osztálytársak és na- szét, hanem ott maradunk beszélgyon jó barátok voltak a Kodály isko- getni. S néha vagy gyakran ez hoszlában, majd ezután Budapesten 3 évig szúra is nyúlik. A gyerekeink kis együtt is laktak. A Happy Four Friends korukban egy idő után már megunták kórusnak Dani, Gábor és Tibor is tag- a ránk való várakozást. De aztán forjai, Tóth Ákos társaságában. Nem dult a kocka. Most mi várunk rájuk, meglepő, hogy Tibor fiunk, és meny- mert ifis társaikkal mindig rendkívül asszonya esküvőjén Tibor egyik ta- fontos megbeszélnivalójuk akad. núja Dani, a vőfély pedig Gábor volt. Pedig mi is beszélgetünk. De igyekKrisztina lányunk Reginát, Gábor szünk türelmesen várni rájuk. Hogyne pedig Tibort választotta bérmaszülő- örülnénk annak, hogy nekik is sok banek. Emellett Regina és férje, Tomi a rátjuk van a közösségben. Printschler SZÉK Egyesületünkben dolgoztak… Csillára nagyon emlékszem, hogy a Ez csak egy szép példa arra, hogy az Bogovics közben, a plébánia előtt találkoztunk, beszélgetésbe elegyedtünk, és meghívtuk egy programunkra. Csilla utána oszlopos tagja volt az építész csapatnak, most pedig a Nyugdíjas Klubot vezeti.

kecSkemét-

SZécHenyIvároSI köZöSSégéPÍtő egyeSület (SZék)

6

A SZÉK Egyesület 1997 szep-

temberében alakult. Ennek indulásáról az az emlékképem, hogy éppen Baba-mama Klubunk volt a plébánián, és Lajos atya két úriemberrel jött le a szobájából – Dr. Brúszel Lászlóval és Kerényi Györggyel –, akik egy egyesület alapítását kezdeményezték a plébániánkon. Ők akkor Marosvásárhelyen segítették egy közösségi ház építését, s úgy gondolták, hogy saját városukban is szívesen segítenének ilyen ügyben. Lajos atya bemutatta kis csapatunkat. Nem gondoltuk akkor még, hogy az egyesület milyen fontos szerepet fog játszani a későbbi éveinkben. Első elnöke Lajos atya volt, majd 2004-től én (Tibor) folytattam ezt a szolgálatot. Egészségesebbnek látszott a plébánia plébánosi és a civil szervezet vezetői pozíciójának szétválasztása. A civil szervezetünk sokat segített abban, hogy pályázhassunk. Az építkezés ügye mellett később egyre fontosabbá vált a közösségszervezés, a családi életre nevelés szakmai munka megvalósítása. 2012. január 1től pedig az egyesületünk működteti a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye Parázs Pasztorális Központját, mely Ifjúsági-, Családpasztorációs Központ és Kateketikai Irodaként működik.

HIStorIA DomuS

Balai Margitkának nagyon hálásak vagyunk a Historia Domus gondos vezetéséért. Így történelmünk –, mely meggyőződésünk szerint az Úr tervében egyértelműen szerepelt – megőrződhet az utókor számára.

Az összeállítást készítette: Hortobágyi tibor és ági

Hála néked Istenünk!

Csakis a hála szavával tudom kezdeni a történetünket, amikor a Jóisten adott bátorságot és lehetőséget akkor, amikor 70 évesen feladtuk szülőfalunk meghitt közegét és Kecskemétre költöztünk.

A Szentcsalád Plébánia közelében leltünk új otthonra, immáron 8 éve. Katolikus vallásunkat minden időben gyakoroltuk, így magától értetődően kerestük fel a plébániát, ahol egy nyitott, befogadó közösségre találtunk. A megszokott szokásainktól eltérő szakrális légkörbe nagyon hamar beilleszkedtünk.

Nem volt zavaró számunkra a szentmisék alatti gyermekzsivaj, az esetleges futkározások, noha újdonságként hatott ránk. Elismerést váltott ki bennünk, hogy a fiatal gyermekes szülők már a 9 órás szentmisére el tudtak készülni, és babahordozóban vagy babakocsiban a picinyeket is magukkal hozták. Két-három gyermekkel elindulni bárhová mindig is nehézkes volt és ma is biztosan az. A mi környezetünk-

ben az volt a szokás, hogy ha a szülők nem tudták valakire rábízni a gyermekeiket, akkor az anyukák maguk is inkább távolmaradtak a templomtól. Sem a plébános atyák, sem az idősebb hívek nem nézték jó szemmel, ha egy kicsi nem maradt csendben a szentmise alatt.

Nemcsak azért, mert a mi unokáink is a gyereksereghez tartoztak akkor még, amikor a Miatyánk elimádkozására az oltár köré gyűlt 40-50 kisgyerek, de nekünk kezdetben is lelki felüdülést nyújtott mindez, csak ma már nem az újdonság erejével hat. Boldogsággal tölt el, amikor láthatjuk, hogy a gyermekek jelenléte még a miseszolgálat teljesítésében sem akadályozza a fiatal szülőket. A jó Isten áldását kérjük rájuk olykor. Ez a látvány reményt kelt bennünk, hogy vallásunknak van jövője.

Életem jelentős része kapcsolódik a Szentcsalád Plébániához. Ha visszagondolok az elmúlt húsz évre, emlékek emberek sokasága jelenik meg, sajnos néhány esetben már csak lelki szemeim előtt.

Lelkesek és elhivatottak voltunk, gyűjtöttünk az árvízkárosultaknak, a szegényeknek, az építkezésre. Édesanyám, aki idős nyugdíjasként középiskolában dolgozott, többször is megkérdezte a kollégáit: Ugye, neked van pénzed? Akkor adakozz a Széchenyivárosi Plébánia építésére!

Szerveztünk jótékonysági hangversenyeket és anyák napi köszöntőket vasárnap délután a Bolyaiban, adventi koszorúkötéseket és az azóta hagyománnyá vált keresztutat az Arborétumban. Imádkoztunk a megfogant magzatokért, és újszülöttekért, komatálat vittünk, és vigyáztunk a kicsikre, míg a szülők hittanon voltak.

Sok-sok életre szóló barátság szövődött így. A közösségi kiránduláson számháborúztam életemben először, itt tanultunk meg síelni a gyermekeinkkel.Évekig napi szinten része voltam a plébánia életének.

Voltam hitoktató, csoportvezető, szerveztem a vendégfogadást. Mai napig szívesen gondolok vissza a kispaptalálkozókra.

Nyári szünetben jöttek a szemináriumi hallgatók, hogy közelről megismerhessék, hogyan zajlik egy plébánia élete. Először csak hárman költöztek a Bogovics közi házba, majd a félig kész új épületbe sokan.

Ismerkedtek a közösséggel, tanultak és részt vettek a mindennapi szolgálatokban.

Marton Zsolt atyára azóta is szeretettel gondolok, örülünk egymásnak, ha találkozunk.

Unokáimat itt keresztelték, két hívő gyermekem itt lett felnőttként bérmál-

„befogadó közösség vagyunk”

Ami a Szentcsalád Plébánián az atyák irányításával létrejött, az maga a csoda.

Ezt ti, fiatal szülők egymást bátorítva és biztatva tudtátok ilyen eredményessé tenni. Öröm látni a családok egymás iránt tanúsított szeretetét. A kiscsoportokban helyt adtok az őszinte beszélgetéseknek, eszmecseréknek. Jó ehhez a közösséghez tartozni! Az idősebb korosztály is megtalálja a maga helyét és erejéhez mérten kiveheti a részét a közösség szolgálatából.

Sándor atya ránk is olyan feladatot rótt, ami még erőnkből és időnkből kitelik, és szívesen tesszük, ameddig csak kell.

Imádkozzunk továbbra is: „Urunk, adj nekünk jó papokat!”, hogy legyen, ki vezet minket az üdvösség felé! tóthné Anna

kozó, egy szilveszteri hálaadáson és mulatságon ismertem meg Polettet, aki Szabolcs fiammal a kápolnában esküdött, Józsi atya az Arborétumban, a Mária kápolnában eskette Szilárdot, házas fiaimmal együtt voltunk jubiláló házaspár. Édesanyámat is az atyák kísérték utolsó útjára.

Szerintem mi egy befogadó közösség vagyunk, vannak barátaim a saját és gyermekeim korosztályából is. A közös nyári táborban megtapasztaltam mennyire azonos nyelvet beszélünk, működik a Szentlélek és testvérként beszélgetünk bárkivel.

Főként Istennek tartozom hálával plébánosainkért, káplánjainkért – jézusi szeretettel és irgalommal fordultak felénk, sokunk számára a plébi második otthonunk. Ide mindig beugorhatunk, segítséget kérhetünk, vagy épp mi megyünk segíteni vagy az unokával a játszótérre. És ott a kápolna!

Salánkiné kadosa katalin

7_

mit jelent nekünk a Szentcsalád Plébánia?

A lámpást sem azért gyújtják zsizsegésben otthonra találtunk. Römeg, hogy a véka alá, hanem, viddel ezután a férfiak szerveztek egy hogy a lámpatartóra tegyék! tanyabeszélgetést, amire engem is meghívtak. Elmentem, sokat nevetÉletemben először a lakitelki Mindszenty kollégium hallgatójaként láttam Szécsi Árpi vezetésével az akkor még épülőfélben lévő Plébánia épületét. Emlékszem, volt ott egy lelkes atya, Lajos atya, aki mutogatta nekünk az épületet és részletezte az álmokat.

Igazság szerint ott állva nem gondoltam, hogy egyszer én még családosan ott fogok misére járni, végképp nem, hogy még gitározni is fogok abban a templomban.

Aztán elteltek az évek, és külföldről hazajőve felesé- tünk, Hardi Imivel akkor ismertük gemmel, Anitával Kecskeméten tele- meg egymást. Még csak egy kislápedtük le másfél évre.

Mivel nyunk volt akkor, Kincső. Ő volt az, Angliában megismertük a plébániai aki Lajos atyánál is – néha talán szó közösség megtartó erejét, közösséget szerint értve is –, ledöntötte a korlákerestünk magunknak. Egy ismerő- tokat. Emlékszem, Lajos atya egyszer sünk javasolta a Szentcsalád plébániát. valami ilyesmit mondott nekünk: „Jött Első alkalommal valahogyan nem fo- felém a kislány a misén és rájöttem, gott meg minket a közösség, kicsit engedni kell a kicsi gyerekeknek, mert meghökkenve fogadtuk a közeledést megállíthatatlanul jelen vannak közötfelénk, de annyi megmaradt bennünk, tünk!” hogy a misén sok gyerek volt. Aztán Aztán elkapott minket a Szentcsapár hét múlva ismét úgy jött ki, hogy lád plébánia áradata. Anita tevékeny oda mentünk misére, ekkor „átsza- Szent Mónika kör tag lett, én pedig a kadt a gát”, és a Szentlélek úgy alakí- Szent József körhöz csatlakoztam, totta a dolgokat, hogy a mise utáni ami tulajdonképpen akkor indult el.

8

Az első ásotthalmi tábor szervezésében már aktívan részt vettünk.

Mikor elköltöztünk, Anita sírt, a mise végén Ároni áldást kaptunk. Azt hiszem, akkor az ének alatt komoly szövetséget kötöttünk párommal és a Jóistennel. Később, mikor nehézségeink voltak, sokszor felmerült bennünk a gondolat: „mi lett volna, ha nem jövünk el ?”, de a Jóisten mindig csak segített megoldani a dolgokat. Azóta is bárhová megyünk, próbáljuk „vetni a magot, vinni a lámpás fényét”. Hát, ahogy Jézus ígérte nekünk, ez nem egyszerű, és ahogy a példabeszédben is van, a termést sem mindig mi aratjuk le. Kaposvárra költözve elindítottunk egy közösséget, ami mára már működik, több házaspár van benne. Most Fertőszentmiklóson lakunk és „küzdünk az elemekkel”! Nem könnyű, de hiszem, hogy egyszer csak lesz valami termés. Csírák már vannak, de azok olyan könnyen elhervadnak, hacsak a Szentlélek nem ad „egy kis esőt és tápanyagot”. De hiszem, hogy adni fog.

Amikor köztetek vagyunk egy-egy misén néha a plébánián vagy a nyári táborokon, úgy érezzük „töltőre raktak minket”, hogy aztán újult erővel tudjunk világítani (sajnos néha csak pislákolni), már amennyire emberi gyarlóságaink közepette tudunk. kárpáti béla és Anita (Fertőszentmiklós)

A hiteleshely régies nevén bizonyságtevő hely a feudalizmus kori Magyarországon azt a szerepet töltötte be, mint ma egy közjegyző.

A 11-12. századi Magyarországon még a szóbeliség volt az általános, idővel a megpecsételt oklevelek használata vált egyre elterjedtebbé. A pecsétnek az általános írástudatlanság viszonyai között különös fontossága volt, hiszen még egy írástudatlan számára is jól felismerhető és azonosítható. A hiteleshelyek elnevezése is erre utal: hiteles, azaz általánosan ismert pecsétet használtak. Így alakult ki az „ügyvédvalló levelet” kiállító hiteleshelyek egész láncolata a XIII. században, magyar sajátosságként.

Két apró megjegyzés, hogy plébániánk, közösségünk története, múltja, az ahhoz fűződő viszonyunk hiteles – pontos, megbízható és megvallható legyen.

Hiteles helyek

sziós plébániaként emlegette a sajtó, így nevezték a hívek. Visszaemlékezések szerint Fejes László címzetes apát egyik látogatásán adta az ötletet, amit a közösség mellett érsek atya is örömmel fogadott: „készséggel hozzájárulok ahhoz, hogy az építendő széchenyivárosi templom titulusa és az egyházközség védőszentje a „Szentcsalád” legyen. Teszem ezt annál inkább, mivel a plébániát

A név éS AZ AlAPÍtáS 1994 nyarán egy lelkes polgári közösség tagjai keresték fel Dr. Dankó László érsek urat: alakulhasson katolikus plébánia és épülhessen templom a Széchenyivárosban. Kérésük meghallgatásra talált, a munka megindításával Jávorka Lajos atyát bízták meg.

Vezetésével már a nyár folyamán elkezdődött a „lelki templom” a közösség építése. Megalakultak kisebb csoportok, a lelkes fiatalok 2 400 aláírást gyűjtöttek az egyházközség születését támogatandó.

1994. szeptember 1-jén kelt alapító okiratával a Kecskeméti Főplébánia területéből kihasítva érsek atya felállította a Kecskemét – Széchenyivárosi Plébániát, leírván határait.

Sokáig széchenyivárosi vagy misz-

a Családok Éve alkalmából állítottam fel és a lakótelepen élő családok újraevangelizálása a szerveződő egyházközség és a később felépítendő templom elsőrangú feladata lesz.”

(Kalocsa, 1994. december 20.) Így, egybe írva, nagybetűvel. És bár a helyesírási szabályok szerint ez elsőre nem tűnik jónak, figyeljünk arra: ez a templom titulusa, ez egy név. Úgy leszünk tehát hitelesek, és hitünk mellett is úgy állunk ki, ha ragaszkodunk hozzá, és laikusoknak, újságíróknak, bárkinek figyelmét felhívjuk erre: a mienk „Szentcsalád” templom, „Szentcsalád” plébánia!

AZ emblémA

Emblémánkat Simon András grafikusművész tervezte. Bár megegyezésünk értelmében nevének említése nélkül is megjeleníthetjük, felhasználhatjuk a kedves ábrát, a jubileum alkalmából idézzük ide önvallomását: „1958. február 4-én születtem Budapesten. (…) Az általános iskola felső tagozatában egy zseniális festőművész rajztanárral, Bakonyi Mihállyal hozott össze a jó sorsom. A tőle kapott felkészítésnek köszönhetem, hogy felvettek a budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskolába, ahol játékkészítő – grafika szakon végeztem 1976-ban. Az ezt követő évben két művészeti akadémiára is felvételiztem. Érettségi után az Iparművészeti Főiskolára, a következő nyáron pedig a Képzőművészeti Főiskolára, de egyik helyre sem vettek fel. Ekkor határoztam el, hogy nem vesztegetek több időt a főiskolákra, én hivatalos diploma nélkül is művész leszek.

1977-ben - apró vargabetűk után sikerült elhelyezkednem a Tankönyvkiadó Vállalat Grafikai Osztályán.

Grafikai szerkesztőként itt kaptam magam is kedvet a tankönyv illusztráláshoz. Két év után kiléptem a Kiadóból és - mint külső munkatárs- két év alatt 28 tankönyv illusztrációját készítettem el. Végül azonban szomorúan kellett rájönnöm arra, hogy ez nem az, amire vágytam. (…) Ettől kezdve 9_

képtelen voltam több illusztrációs feladatot vállalni. Nem tudtam tehát tovább folytatni az addig jól bevált munkám és ezzel megszűnt az egyetlen pénzkereseti lehetőségem is. A helyzet azért volt drámai, mert akkor már két gyermekünk volt a feleségemmel, akivel 1979-ben házasodtunk össze. A család eltartásának felelősségén túl az én egyéni drámámat még az is fokozta, hogy bár művésszé szerettem volna válni, nem voltam benne biztos, hogy van-e elég tehetségem hozzá.

Lelki és egzisztenciális értelemben is mély válságba kerültem. Úgy éreztem, rajtam valóban már csak az Isten segíthet. Egy mélységesen mélyen átélt imádságban leborultam hát elé és arra kértem, hogy könyörüljön rajtam és adjon nekem tehetséget az Ő végtelen gazdagságából. (…) Hiszem és úgy is tapasztalom, hogy Isten meghallgatta a kérésemet. Én pedig gyönyörűségemet találom abban, hogy a 10

rajzaimmal Őt szolgáljam, róla beszéljek és Őt dicsérjem.

Isten után a család az első az életemben. Négy gyermekünk van. Két idősebb lányunk már kirepült a családi fészekből. (…) Sorsunkat szépen beteljesítve az a nagy öröm is megadatott nekünk, hogy már hét kis unokánk van. (Akit érdekel a művész tevékenysége, a http://www.simongaleria.hu/ honlapon nézzen körül!)

AZ AlAPÍtók

A dr. Dankó László érsek urat felkereső lelkes polgári közösség tagjai nem hatalmaztak fel senkit arra, hogy nevüket nyilvánosságra hozzák – ezt a lépést nekik kell megtenni, ha úgy gondolják. A földbe vetett, mustármag első hajtásait, az „alapító atyákat” (és anyákat) bemutató fényképet egy megbeszélés után a Bogovics-közi, plébánia céljára vásárolt épület udvarán készítette Farkas P. József.

A fenti képen balról jobbra: ülő sor: Szabó Gellértné Adorján Erika, dr. Lesznyák József, Széll János, dr. Dankó László érsek, Jávorka Lajos, Fejes László, dr. Adorján Imréné, dr. Adorján Imre. álló sor: id. Jávorka Lajosné, Farkasné Pásztor Jolán, Miklósy Éva, Tiszavölgyi Gáborné, Salánkiné Kadosa Katalin, Kurdik Tamásné, Engert Jakabné, Latóczki Annamária, dr. Jobbágyné dr. Juhász Pintér Aranka, Ádám Attila. második álló sor: id. Jávorka Lajos, Kolcza Tamás, Szaszkó Ilona, Hortobágyi Tibor, Hortobágyiné dr.

Nagy Ágnes, Senduláné Nagy Mária, Sendula Ferenc, Tiszavölgyi Gábor, Kurdik Tamás, Engert Jakab, Katkics Tamás, dr. Jobbágy Lajos, Szabó Gellért, Somlai László.

Tartsuk meg őket jó emlékezetünkben! saly, www.cakk.hu

Mintha most lett volna! Jávorka Lajos atya hívására, egymásnak szólva jöttünk össze lelki napra, együtt gondolkodásra 1994. augusztus 27-én a Mária kápolnánál. Negyvenen-ötvenen lehettünk: fiatalokból és idősebbekből álló lelkes csapat.

Mindannyian éreztük, hogy ezen a nagy lakótelepen óriási szükség lenne templomra, sőt közösségi házra is, hiszen misére ugyan bejártunk a városba, de többek között az én korosztályom nem talált jó közösséget.

Az imák és elmélkedések szárnyakat adtak. Tervezgettünk, beszélgettünk, hogyan is kezdjünk hozzá, miként valósítható meg mindez és miből. Rövid idő múlva Jávorka Lajos, Jobbágy Lajos és Lesznyák József elmentek Érsek atyához. Ő örült a kezdeményezésnek, de azt mondta, hogy bár anyagilag csak szűkösen tud hozzájárulni célunkhoz, imájával segít.

Mi házról házra járva összegyűjtöttünk több mint 2 400 támogató aláírást, miközben a hozzáértők a Bogovics közben vettek egy nagy, félkész épületet, amelyre Érsek atyától kaptuk a pénzt. Aki csak tudott és képes volt, dolgozott, szorgoskodott, hogy mielőbb lakható legyen. A segítő kéz egyre szaporodott. Még testvérem, Margitka és én is tevékenykedtünk. Éreztük a Jóisten lelkesítő erejét. Izidor atya már szeptember 8-án felszentelte az épületet, amellyel párhuzamosan épült a lelki templom is.

Szeptember 18-án megtartottuk első szentmisénket a Bolyai Gimnázium zsúfolásig megtöltött aulájában – a vasárnapi miséket Lajos atya ezután mindig ott mondta. Mi idősebbek csodáltuk a fiatalokat, akik önként vállalva rendezték be hétről-hétre a tantermekből lehozott székekkel az aulát, hogy a sok hívő ülni tudjon,

Plébániánk születése

majd a mise végén mindent rendben hagytak.

Szeptember 23-án és 25-én lakossági fórumra hívtak bennünket a városházára. Többen határozottan kértük az önkormányzat segítségét templomunk felépítéséhez. Balai Margitka érvelése különösen eredményes volt.

Október 25-én dőlt el az építés helye, a telket ingyen kaptuk a várostól. Több külföldi segélyszervezettől érkezett pénzadomány. Az izsákiak anyagilag és munkával is segítettek, a Zwack-családtól 1 millió Ft-ot kaptunk. A helybeli művészek munkáik elárverezésével segítettek és még sokan mások mindenféle módon.

Hamarosan megalakultak a kis lelki közösségek: ifjúsági, házaspár, kézműves, kulturális (ide tartoztam én is, de vállaltam varrást, vasalást is) kis csoportok. Margitka vezetésével megkezdte működését a nyugdíjas klub.

Mindenki szeretetből, szívességből dolgozott.

Visszatérve a plébánia épületére: szűkösen bár, de minden összejövetelünket itt tartottuk. Jó, hogy volt egy teremnek beillő, nagy szoba, amely alkalmas volt minden közös kulturális rendezvényünk – lelki napok, lelkigyakorlatok – megtartására; többek között Sillye Jenő és családja is hangversenyezett itt.

Egyik esemény a másikat követte.

Novemberben volt az első keresztelő, advent előtt koszorúkat kötöttünk, ellátogatott a gyerekekhez a Mikulás, lelkigyakorlatoztunk is, de az év csúcsa az éjféli mise volt. A fiatalság színvonalas karácsonyi előadást rendezett.

Nem maradt el a szilveszteri és farsangi mulatság sem. Ősszel és télen többször kirándultunk. Óriási élmény

volt az első családos tábor, de sorolhatnék még sok-sok emlékezetes, kedves eseményt. Március 1-jén megjelent Jóhír újságunk első száma.

Minden rendezvény elevenen él bennem. Meghatódva gondolok viszsza, milyen nagy szeretet kötött össze bennünket, a civil szolgálatos katonától kezdve (Ádám Attila, Surinás Andor, Szabó Pistu, Nép Norbi) a gyerekeken és felnőtteken keresztül az atyákig.

Legkedvesebb élményeim közé tartozik az első nagypénteki keresztút az Arborétumban, amelyet mankóval jártam végig, mit sem törődve a fájdalommal. Kecskeméti Nándi lelki fejlődése, amelyben talán nekem is van egy pici részem. (Sokszor ültünk egymás mellett). Büszke vagyok rá! Nagy izgalommal készültünk az alapkőletételre, amelyen sok neves vendég részt vett. Beszámoltunk közösségünk addigi munkájáról. Bizony összeszorult torokkal szólaltunk meg, különösen én. Majdnem leestem a pódiumról, de a többiek megtámasztottak. A családos táborok is sok örömet adtak, ahol mindig lelkiekben is gazdagodtunk.

Rengeteg szép emlék él bennem.

Sokáig tudnám sorolni, de a legfontosabb, hogy nagyon szeretem ezt a közösséget. Mindig feltöltődöm lelkileg.

Húsz éve idetartozom, ide járok és ide fogok járni ezután is. moduna Sárika

11_

Ismerős arcok – Dr. Jobbágy lajos közösségünk húsz esztendejét a történések és folyamatok mellett „ismerős arcok” fémjelzik. Az alábbi interjú alanya nemcsak ismerős arcot, hanem ismerős hangot is jelentett közel két évtizeden át: Jobbágy lajos énekhangja és orgonajátéka számos vasárnapi szentmise, ünnepi liturgia, ádventi roráte, nagyböjti passió elmaradhatatlan kísérője volt 2014 elejéig, amikor is átadta a szolgálatot a fiatalabbaknak, hogy (még) több időt szenteljen a népénekeknek, a kórusműveknek és a gregoriánnak, elsősorban a nagytemplom „benedictus” kórusának névadójaként és tagjaként. bár arcát, hangját szinte mindenki ismerheti, azt talán kevesebben tudják, hogy a közösségnek már a plébánia alapítása előtt is aktív tagja volt. Az alábbi interjúból az is kiderül, hogyan vezethet valakit lajosmizséről egy sapka(jelvény) Szent márton hegyére…

Valóban, többekkel együtt elmondhatom, hogy jelen voltunk „a kezdetek kezdetén” a Czollner téren, ahol tízen-tizenöten összejöttünk Lajos atya kis káplánszobájában, és elhatároztuk, hogy jó lenne a Széchenyivárosban egy templom. Egészen gyorsan történtek az események.

A plébániaközösség életében tehát a kezdetektől, sőt annál korábban is részt vettél. A zenei szolgálatod is az első időkig nyúlik vissza?

A kezdetektől részt vettem valamilyen formában a liturgiában, már csak azért is, hogy kiegészítsem a magam népénekeket, esetleg gregoriánt, tehát a hagyományosabb egyházi dallamvilágot kedvelő és művelő szolgálatával a közösség fiataljainak Taizé-i és gitáros énekekre épülő jelenlétét a szentmiséken, ünnepeken. Ezzel indult a szolgálatvállalásom a Szentcsalád Plébánián 1994-ben, és tartott közel húsz éven át.

Honnan ered a „hagyományos” liturgia iránti szereteted, elköteleződésed?

Pannonhalmi bencés diák voltam, 12

az ottani szerzetesatyák liturgiaszeretete és -végzése pedig közismert. Tizenévesen is megérintett ez a légkör, de a mai napig, ha tehetem, részt veszek egy konventmisén. Számomra ez, mondhatni, a liturgia „csúcsa”, a katolikus szentmiseáldozat bemutatásának talán legszebb formája: itt az Introitustól, vagyis a kezdőénektől az áldásig végigéneklik a teljes szentmisét. Hasonlóképp megszerettem a közös énekelt zsolozsmát. Ezért, ha kissé laikus módon is, de mindig igyekeztem képezni magam a liturgikus ismeretek terén: nagyra tartottam és tartom például Dobszay tanár úr munkásságát. Az is hozzájárult ezen elkötelezettségemhez, hogy gyerekkorom óta énekelek valamely egyházi énekkarban, ideértve a passiókat is, amelyekben huszonöt-harminc éve énekelem Jézus szerepét. Számomra ez a vonzalom, szolgálat már úgymond része lett az életemnek.

Hogyan kerültél innen, az Alföldről Pannonhalmára? Érdekes módon: Lajosmizsén születtem és éltem, kisgyerek koromtól ministráltam. Nagyobb társaim pia-

rista diákok voltak. Egyikük viszont Pannonhalmára járt. Nekem nagyon megtetszett a sapkája. A sapkája, és annak a jelvénye engem annyira megfogott, hogy magam is gondolkozni kezdtem, lehetnék-e ott bencés diák.

A sapka mellett természetesen ez az idősebb barátom sok élményét is megosztotta velem, így érlelődött meg az elhatározásom, amelynek valóra válásához a szüleim nyitottsága és áldozatvállalása is szükséges volt.

Ugyanakkor ez a négy év meghatározó volt az én életemben is, ahogyan általában a kollégista egyházi iskolásoknak. Ott mindenki mindenkit ismert – tehát ez más jellegű tapasztalat, mintha én is bejáróként a kecskeméti piaristáknál végeztem volna a gimnáziumot.

Hogyan vezetett az utad a jogi pályára? talán családi indíttatásból?

Családi indíttatást legfeljebb a szüleim igazságszeretete adott, más volt az ok. Akkoriban a klasszikus bölcsészpályák egy pannonhalmi diák számára nem igazán voltak nyitottak; ha más lett volna a helyzet, akkor talán én is egy történelem-latin, magyar szakon kezdtem volna továbbtanulni, így azonban a humán érdeklődésemmel a jogi pálya kínálkozott, így ezt a hivatást tanultam ki az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

Az itteni diákéveimből emlékezetesek maradtak Kozma Imre atya hétfő esti szentmiséi és prédikációi a Ferenciek terén, ahol egy tűt nem lehetett leejteni a zsúfolásig telt templomban – a hetvenes évek második felében…

Innen ugorjunk előre húsz évet, hogy eljussunk a húsz évvel ezelőtti időkbe, amikor ugyancsak zsúfolásig megtelt – de még nem a templomunk, hanem a bolyai gimnázium aulája, ahol vasárnap-

ról vasárnapra összegyűltünk szentmisére.

Ezeknek a szentmiséknek sajátos hangulatuk volt, hiszen – ha a sok székpakolásra, majd a visszarendezésre gondolok – bizonyos értelemben hétről hétre saját kezünkkel építettük fel a dobogókból a „szentélyt” és előtte a híveknek a széksorokat, és voltaképp a „kórust” is. Az orgona szerepét –iskolapadra téve – egy szintetizátor töltötte be, ami talán tizenöt évig is kiszolgálta a közösséget.

Igen, én is úgy emlékszem, hogy a legelső szentmisére még a piaristáktól hoztunk egy kölcsönszintit (Adamát tanár úrtól talán), hamarosan azonban Farkas P. József hívott el magával egy délután a hangszerboltba, hogy adott költségkeretből válasszunk egy megfelelő hangszert, amelyet ő megvásárolt a közösség számára. ezt követően valóban minden vasárnap ezt szállítottuk át a bogovics közből a bolyaiba.

Ahol számomra az egyik legemlékezetesebb szentmise az volt, amelyet a televízió is közvetített. Megmaradt bennem az a kép, amelyen az egyik kamera a karzatról „belelátott” a kehelybe, amelyben csillogott a bor – de a liturgia is igen szépre sikeredett akkor.

1995 októberében került sor az alapkőletételre, 1998 áprilisában a kápolna felszentelésére, ekkortól ideköltöztünk a szentmisékkel, magunkkal hozva a szintetizátort is (hány adaptert elfogyasztottunk…), ebben az időben vegyesen osztotta ki a székekre a „hozsannákat” és a sárga könyveket egy kis előkészítő csapat.

Voltak ilyen szentmisék is – ahol tehát vegyesen énekeltünk népéneket és gitáros dalokat, mint az első idő-

Dr. Jobbágy lajos ügyvéd, a bács-kiskun megyei területi választási bizottság elnöke, a nagytemplom „benedictus” kórusának tagja

szakban –, viszont épp a Kápolnába költözést követően (a Nagyterem elkészülte előtt) volt két délelőtti szentmise is vasárnap, amelyből az egyik gitáros volt, a másik orgonás, én értelemszerűen az utóbbiakon vettem részt és szolgáltam, valamint az ünnepi miséken, karácsonykor és húsvétkor. Azután ott voltak a roráték, amelyeknek én úgy a kilencvenöt százalékán részt vettem az elmúlt húsz évben. Ezeknek különösen bensőséges és sajátos hangulatuk volt, leginkább a Bogovics közben, ahol hajnalról hajnalra megtöltöttük azt a kis termet – vagy nagyobb szobát –, de a Kápolnában is mély lelki élményt adtak ezek az ádventi hajnalok, nemcsak nekem, hanem a közösség többi tagjának, sőt, érzékelhetően a városból máshonnan is eljöttek hozzánk ez alkalomból.

A kilencvenöt százalékoddal alighanem rekorder lehetsz, talán az atyákat leszámítva!

Az első nagytermi szolgálatodra azért emlékszem különösen is, hiszen erre épp a mi nászmisénken került sor 2000 nyarán, amely azzal vált emlékezetessé, hogy az előzetes tervekkel ellentétben – és szó szerint – nem sikerült tető alá hozni, így az épülő falak között, de a szabad ég alatt ünnepeltünk együtt, sok énekkel, hol orgonakísérettel, hol gitáros zenekarral, de volt egy gregorián Ave maria is…A következő évben azután elkészült a nagyterem, ismét elfértünk egyetlen délelőtti szentmisén, de ekkor már a korábbi „vegyes” énekrend helyett lassan a „havi forgó” vált rendszeressé, amelyben sok éven át az első és 13_

harmadik vasárnapok reggeli miséjén orgonáltál.

Igen, és a nagyterembe már a saját Viscount hangszeremet hoztam, amely némi erősítéssel orgonaközeli hangzást ad ki. (A régi szintetizátor pedig maradt a kápolnában, sokáig ugyanis nemcsak a hétköznapi, hanem a vasárnap esti szentmiséket is ott tartottuk.) Valóban igyekeztem a havi két reggeli szentmisén itt lenni és szolgálni, bár ezen időszakban a családi életben egy fájdalmas veszteség ért, utána pedig a gyermekeim mellé másik családot is kaptam, ezzel megszaporodtak a családi kötelezettségek… ez a történet is kapcsolódik a kántori szolgálatodhoz.

2001. február 24-én, szombaton este halt meg a feleségem, hosszabb betegséget követően. Gondolkodtam, el tudok-e menni másnap a reggeli misére; végül elmentem, népénekes szentmise következett (ez még éppen a Kápolnában volt). Aznapi szentleckeként Szent Pál leveléből az ismert rész került sorra: az élet legyőzte a halált, halál, hol a te fullánkod, győzelmed… Asztrik főapát úr, amikor telefonon felhívtam a szomorú hírrel, vissza is kérdezett: csak nem gondolod komolyan, hogy „véletlenül” hallottad éppen ezeket a sorokat a szentmisén? Később újabb házasságot kötöttem, feleségem két héttel korábban, pontosabban február 11-én veszítette el férjét, Imrét, aki szintén bencés diák volt, diákszövetségi találkozókon többször családostól is együtt vettünk részt. Többen mondják is, hogy kisebbfajta csoda, hogy így találkoztunk… ezt apró jelek is erősítik számomra. Az első és második feleségem között tizenöt nap korkülönbség van. A dátumok egyébként így megkettőződnek, együtt emléke14

zünk a két születésnapra, a két gyászévfordulóra is; ugyanakkor pedig egy terebélyes nagycsalád lett a miénk: nekem van két felnőtt gyermekem, egy unokám, a másik részről pedig jött tizenegy unoka (most érkezik a tizenkettedik), tehát összesen több mint egy tucat unokánk van, ami nem mindennapi örömöt és egyben odafigyelést is jelent. említetted a bencés diákszövetséget, összejártok, összetartotok?

Igen, én magam körülbelül tizenöt éve aktívabban is részt veszek ebben, 7-8 éve én szervezem az éves Máriazarándoklatot: mindig másik kegyhelyet keresünk fel, és egy-két napot együtt vagyunk valamelyik bencés atya, gyakran épp főapát úr vezetésével. Idén például Freuenkirchenbe megyünk és Kópházára. Ilyenkor szép közös szentmise, kis hangverseny, lehetőség szerint keresztút teszi lelkiekben is gazdaggá a találkozóinkat.

Amikor pedig mi – immár öt éve – húsvétvasárnap kora reggel a vízműdombon tartunk ún. „hajnalhasasztást”, azaz énekekkel dicsérjük és hirdetjük a városnak a feltámadt krisztust, neked is van egy jámbor hajnali programod – az ország túlsó végén…

Igen, az elmúlt bő tíz évben közös élményekben gazdag, szép barátságot kötöttünk Jáki Teodóz atyával, és két alkalommal is részt vettem vele a kunszigeti Jézus-keresésen. Ez húsvétvasárnap hajnalban, 5 órakor kezdődik, és teljes mértékben egy népi vallásos hagyományból kialakult, ún. „paraliturgikus esemény”. Ennek része egy több kilométeres út, egy körmenet voltaképpen, amely a faluszéli kereszthez tart először, a szentkereszt felmagasztalásának énekeivel, majd a második állomás a temető, ahová a

körmenet megviszi a feltámadás örömhírét az ott nyugvóknak. Itt fel vannak díszítve a sírok, égnek a gyertyák már így hajnalban, egyébként nemcsak itt, hanem a falu minden ablakában is. A temetőnél tehát feltámadási énekeket énekel a körmenet, majd szintén allelujás énekekkel érünk vissza a templomhoz. Nagyon lélekemelő esemény ez. Két évvel ezelőtt kapott Teodóz atya, munkássága elismeréséül egy ún. Fraknói-díjat, amelyet Balog Zoltán miniszter úr adott át. Erre az ünnepi alkalomra engem is meghívott Teodóz atya, és ennek végén úgy köszöntem el tőle, hogy találkozunk húsvétkor, a Jézus-keresésen. Rám nézett: te eljössz Kecskemétről? Én elmegyek – feleltem –, csak te is legyél ott! Sajnos azonban tavaly januárban meghalt.

Részt vettem a temetésén Pannonhalmán, sok-sok tisztelőjével, tanítványával együtt. Amikor a koporsóval a Boldogasszony-kápolnához értünk, a menet vége még nem indult el a kolostortól, annyian voltunk jelen. Hasonlóképpen, csak egy évvel korábban távozott el az élő bencések köréből a szentéletű Zénó atya, aki politikai okokból nem lehetett főapát, de lelki értelemben annak tekintették a pannonhalmi atyák; és sorban mennek el az idős szerzetesek – hogy a helyükbe lépjenek a fiatalabbak, átvegyék a stafétát. Én még életemben továbbadtam a liturgikus szolgálatot a Szentcsalád Plébánián, és kívánom, hogy a népénekek, az egyházi komolyzenei dal- és dallamkincs ismerete és szeretete ugyanúgy jelen legyen a közösség életében, ahogyan a fiatalabbakhoz – legalábbis fiatal korukban – talán közelebb álló gitáros énekek. Isten dicsőségére!

Szécsi árpád

együtt és egymásért imádkozni és dolgozni Sándor atyától búcsúzunk

mellé mindig adott eszközöket is, amivel meg tudtuk oldani a feladatokat és mindig adott embereket is, akik segítettek. Nem én csináltam egymagam, mert egy fecske nem csinál nyarat, hanem voltak körülöttem olyan emtetőig. Nagy sikernek mondható – a berek, akikre lehetett támaszkodni, Gondviselés és a testvérek jóvoltából akik szaktudásukat, emberségüket, hi–, hogy minden felújításra volt pén- tüket beleadták a dolgokba és ez áll a

menyhárt Sándor atya augusztus 1-jétől Jánoshalmán folytatja papi szolgálatát. Sok élményről, nehézségről, örömről, gondról, erőfeszítésről és lelki töltekezésre alkalmat adó eseményről beszélgettünk Sándor atyával, aki ezúton is búcsúzik a Szentcsalád Plébánia közösségétől.

mi volt az első gondolatod, amikor hat évvel ezelőtt értesültél róla, hogy érsek atya ide helyez plébánosnak?

Gondolkodási időt kértem és utána mondtam igent. Tiszakécskén öt évet töltöttem és én tulajdonképpen nem is akartam eljönni onnan.

Aztán Lajos atyával cseréltünk – ezt hosszú lenne elmondani, hogy miért – és én 2008. szeptember 16-án ide kerültem. Az volt az első gondolatom, hogy Istenem egy szép új plébánia, nem kell tatarozni, de ez nem jött be.

A közösségről semmit nem tudtam, teljesen ismeretlen közegbe érkeztem. értek-e itt meglepetések?

Sok meglepetés ért – pozitív is, negatív is. Mindjárt az elején kiderült, hogy itt többet kell tatarozni, mint amit én gondoltam. A közösség, a plébánia egészen más típusú, mint ahol azelőtt voltam, a maga felépítésével, a maga működési szisztémájával. Sok hasonlóság is van, de itt speciális, hogy ez egy lakótelepi plébánia és a közösség sem területről jön, hanem visszajár. Azt el lehet mondani, hogy a kemény mag az már nem is lakik a Széchenyiváros területén. Ez meglepetés volt, hogy ennyire szétszóródott a társaság és mégis ennyire egyben van. mit sikerült elérni, megvalósítani az itteni szolgálatod alatt?

Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a plébániát majdnem teljesen újraépítettük, pincétől a

zünk. Amit elterveztünk, amit muszáj volt elvégezni, azt meg tudtuk tenni, volt hozzá anyagi hátterünk pályázatokból, várostól, közösségtől. Mondhatom azt, hogy a Jóisten a gondok

lelki életre is. Eredményként tudom elkönyvelni, hogy a plébánia közösségei megmaradtak, fejlődtek, hogy a plébánia nyitottabbá vált a lakótelep és más emberek felé is, úgy gondo15_

lom, ezt együtt tudtuk elérni. A plébánia erőteljes kulturális missziót is folytatott, lehetőséget adva azoknak, akik talán csak egy hangverseny vagy egy nótaest, vagy egy bál kedvéért léptek be az épületbe. melyek a legemlékezetesebb pillanatok, emlékek az elmúlt hat évből?

Egyet nehéz kiemelni, mert soksok apró örömből áll össze az élet, meg sok-sok apró nehézségből, de el tudnám mondani azért a közös szentmiséket, a közös bálokat. Nekem mindig szívügyem volt, hogy legyen a liturgián kívül is találkozási lehetőség, ahova mások is beléphetnek. Úgy gondolom, hogy az egyházközségi zarándoklatok nagyon gyümölcsözőek voltak. De akár egy lelki beszélgetés, egy gyóntatás is mind-mind öröm volt. Természetesen a plébi-táborok is felejthetetlenek maradnak.

Hogyan élted meg a plébániai nagytáborokat?

Ilyen méretű táborunk a korábbi plébániáimon nem volt soha. Rétegtáboraink voltak, ahol elsősorban a gyerekek és az ifjúság vett részt, de így

vegyesen ezt még nem éltem meg.

Mindig nagy élmény volt látni, ahogy sokan előkészítik, ahogyan sokan dolgoznak, hogy megvalósuljon a tábor.

A következő évben pedig lehetett látni a gyümölcseit a tábornak, hogy frissülést hozott a közösség életébe, újabb lendületet kaptunk a következő évre. Ez nagy kincs, amit megőriztünk és én úgy gondolom, hogy mindenki, aki eljött, azért jött, mert fontosnak érezte a saját életében, hogy ott legyen.

Jánoshalmára mit viszel magaddal innen, mi az, amit esetleg ott is szeretnél megvalósítani az itt tapasztaltakból?

Nem ismerem a jánoshalmi közösséget, tehát nem tudom, hogy mit lehet megvalósítani abból, amit itt tapasztaltam, de ott van a szívemben, és a fejemben, és ha kell, akkor elő tudom venni. Ahogy majd megismerem az ottani helyzetet, az ottani közösséget, akkor tudom majd, hogy mit tudok hasznosítani. A káplánnal találkoztam néhányszor, de közelebbről még nem ismerem. A jánoshalmi plébánia mellé van még három mi-

séző hely, amiből kettő plébánia és hát maga Jánoshalma sem egy kis közösség, majdnem egy kilencezres katolikus város. Van katolikus óvodája, iskolája. Majd meglátjuk!

Sokakat érdekel, hogy miért mész el tőlünk, mit lehet tudni a váltás okairól?

Ez egy összetett dolog, sok minden benne van, nem biztos, hogy mindenki jól értené az okokat. Én úgy éreztem, hogy most kell váltanom, de ha nem engedtek volna el, akkor maradtam volna.

Sok szentbeszédet hallottunk tőled, sok értékes lelki útravalót kaptunk az évek alatt. mi az utolsó prédikációd felénk?

Ugyanaz, ami a mottóm volt mindig is: együtt és egymásért imádkozni és dolgozni és akkor a Jóisten is megáldja a mi erőfeszítésünket és meghallgatja az imáinkat. Szeressétek az új plébános atyát, imádkozzatok érte, segítsétek és adjatok neki tiszta lapot, hogy kibontakozhasson, mint plébános, mert káplánként már ismerjük, de plébánosként még nem. k. Zs.

„minden ember áldás a másik számára” Attila atyától búcsúzunk

Alapvetően minden plébánia más, nemcsak a plébános atyát, de a káplánunkat is el kellett engednünk tehát nincs két egyforma plébánia, de augusztus 1-jével. Szécsényi Attila atyát kiskunhalasra helyezte érsek ez itt nagyon fiatalos és nyitott. Itt teúr. Attila atya mindössze egy évig volt a közösséggel, de a búcsú így geződünk egymással – már ez is muis nehéz. tatja, hogy nem akármilyen viszony van itt a hívek és az atyák között, az milyen érzésekkel, gondolatok- arra, hogy valami új legyen. Sok jót idősebb és a fiatalabb generáció kökal jöttél ide? hallottam erről a plébániáról annak zött. A mostani pápánk stílusa szépen Nagy nyitottság volt bennem. idején, de nyilván lakva ismeri meg az összeillik a plébánia szellemiségével.

Három évig voltam az előző helye- ember a társát.

Egymásra odafigyelünk – azon még men, az egy másfajta plébánia volt, Hogyan ismerted meg a plébá- talán lehetne dolgozni, hogy kifelé is nyissunk, de ez mindig nehéz. másfajta közösség, de már vágytam niát?

16

milyen élményeket szereztél itt?

Fiatalokkal itt foglalkoztam először szorosabban szolgálatomban.

Nem tudtam, hogyan fog menni, amikor ide kerültem. Előtte nem volt a feladataim között, hogy fiatalokkal is foglalkozzam. Azt nem mondom, hogy az atyák között az élvonalban voltam az elődeimhez képest, de biztos, hogy valamit sikerült átadnom.

Megszerettem őket, ők is megszerettek engem, és ami még fontosabb, hogy sikerült összekovácsolni a közösséget.

Hogyan élted meg a plébániai nagytáborokat?

Ilyen máshol nincs, az biztos! Az egész tábor hangulata, fölépítése egyértelműen áldásos volt. A felnőttek kaptak lelki töltetet, a gyerekek egymással lehettek, a fiatalok is hasznosnak érezték magunkat, akik gyerekvigyázónak jöttek.

Az fogalmazódott meg bennem, hogy ha

a Jóisten valamikor megsegít plébánosnak, akkor ezt szeretném tovább vinni. Nyilván, ha nem is százötven fővel, de azzal a kis mag közösséggel, ahová Isten akaratából kerülök, abból, ahogy lehet, elindítunk egyet. mi az, amit még magaddal viszel a plébániáról?

Ezek inkább emberi ajándékok: hogy szeretve voltam, hogy kapcsolatokra tettem szert, barátságokra és testvéri kapcsolatokra. Emberileg fejlődtem. Ami gyöngeségem volt, abban talán sikerült egy kicsit előrehaladni. Segített engem abban, hogy fejlődni tudjak, hogy elfogadjam, hogy nem kell tökéletesnek lennem.

Ez nagyon fontos dolog. A másik pedig, hogy mint minden ember áldás a másik számára, én is áldás vagyok.

Hogy én egy prédikációval, vagy egykét szóval segíteni tudtam másoknak – és ilyenből jött visszajelzés is –, ez az, ami nekem erőt adott.

mit fogsz mondani másoknak, milyen ez a plébánia?

El kell jönni megnézni, mert ezt így lehet csak megtapasztalni, ha valaki itt van. Nyilván lehet erről írni, meg beszélni, de az, hogy valaki eljön és megtapasztalja az emberekkel való személyes kapcsolatot, ezt nem lehet helyettesíteni. milyen közösség és paptársak várnak kiskunhalason?

Dr. Finta József atya ott a plébános, lesz egy káplántársam, tehát újra ketten leszünk káplánok, mint korábban Kiskunfélegyházán. Lesz egy kispap társam is, tehát összesen négyen leszünk a plébánián. Három fíliánk lesz, három kis falu, az egyik faluban én fogok hittant oktatni. A fiatalokkal legfőképpen a plébános atya foglalkozik, de talán gimnáziumban fogok tanítani. Új feladatok és új kihívások elé nézek. k. Zs.

„nagyon mély remény él bennem” Hatházi robi atya az új plébániai kormányzónk!

2010-ben káplánként ment el, pár hete plébánosként tért vissza a közösségbe Hatházi róbert atya. A jelenről és a jövőről, a várható és a már eldöntött változásokról és sok minden másról beszélgettünk.

2007-ben szenteltek pappá és itt, a Szentcsalád Plébánián kezdtem a szolgálatomat. Három évet voltam itt, utána pedig négy évet a Barátok templomában. Augusztus 1-jétől pedig – hivatalos elnevezéssel – plébániai kormányzó lettem. mióta tudtad, hogy érsek úr visszahelyez a Szentcsalád Plébániára?

Nagycsütörtökön beszéltünk először komolyabban erről, nem nagyon kérdezgetett, csak mondta, hogy ezek

a tervei, aztán vártam, hogy egyszer ez valósággá is válik. Miután Sándor atya kérte az elhelyezését, ide kellett valaki. Úgy gondolom, bizonyos szempontból logikus döntés vagyok, mert a helyet ismerem, gondolom, nem is akartak engem egyelőre Kecskeméttől messzire tenni. A Barátoknál töltött idő alatt Érsek út évente megkérdezte, hogy jól érzem-e magam, és Ernő atyát, a plébánost is megkérdezte, hogy meg van-e velem elégedve. Mindketten azt mondtuk, hogy

igen, de az várható volt, hogy négy év után valamerre elkerülök. Arra nem számítottam, hogy épp ide. mennyire sikerült megismerni a plébániát, amióta újra itt vagy?

Már több képviselőtestületi taggal beszélgettem, hogy lássam a helyzetet mások szemével. Sándor atya nagyon készséges volt, nagyon szépen adta át a plébániát. Amióta véglegessé vált, hogy ide kerülök, többször átbeszéltük a tennivalókat, és írásban is nagyon sok mindent meghagyott nekem. Ez az óriási információ-halmaz első körben nagyon megijesztett.

Aztán Sanyi atya többször biztatott, ne aggódjak, menni fog, bízik bennem, higgyem el, hogy más sem tu17_

dott többet, amikor kinevezték az első plébániájára. Most nagyon mély remény él bennem, hogy ez így menni fog, és már kezdem jobban átlátni a dolgokat. Szerencse, hogy nem kell megismerkednem újra mindenkivel, mert azért a közösség egy jó részét ismerem, sokakkal az elmúlt négy évben is találkoztam. Itt voltam a városban, Sándor atyával is nagyon jó kapcsolatban voltunk, sokszor jártam nála és ő is sok mindent elmesélt. Természetesen számtalan olyan dolog van, amivel eddig nem kellett foglalkoznom: a plébánia anyagi ügyei, hogy mennyi pénzünk van, mennyi a kiadásunk. Mostanában az esti olvasmányom a bérleti-, szolgáltatói szerződések. Ami még izgalmas a jelen helyzetben, hogy az átadás-átvétel óta minden felelősség engem terhel. Mindenki tőlem kérdez mindent és sok helyzetben még magam sem vagyok képben, így egyelőre még néhány hét türelmet kértem, hogy jobban átlássam a dolgokat.

Amikor átvetted a plébániát, két kérést intéztél a hívekhez.

Mivel három évet már itt eltöltöt18

tem, úgy tűnhet, hogy a jelenlegi helyzet teljesen magától értetődő számomra, ám ez nem így van. Nyilván sok minden változott. Ha a hívek nem szólnak, vagy nem mondanak el valamit, akkor én azt nem fogom tudni.

Az előző helyemen is volt elegendő számú kritikusom, akik nagy szeretettel, de erős kritikai érzékkel tudtak segíteni a személyes növekedésben. Ezt kértem a misén is, hogy szóljatok, és akkor megadjátok a lehetőséget a javításra és arra, hogy változzam és növekedjek. Elmondtam azt is, hogy a plébániát érintő nagy horderejű kérdésekben nem szeretnék a képviselőtestület nélkül dönteni. Az első ügyekben már el is kezdődött az egyeztetés. milyen változások várhatók az egyházközség életében? Úgy kezdtem, hogy semmibe nem szeretnék belerontani, menjen minden úgy, ahogy eddig, és ha már látom, hogy min kell változtatni, azon majd változtatunk. Egy dolog van, ami nem várhat: a miserend. Ennek elsősorban az én életrendemhez és a helyzethez kell igazodnia, mert más-

hogy nem tudjuk megcsinálni, mert ez az egyetlen dolog, ami nélkülem nem megy. Az, hogy atyaként egyedül vagyok, hogy ősztől egyetemre fogok járni, ami miatt hetente két napon, hétfőn és kedden nem leszek itt, hogy Városföld is megmaradt, mind befolyásolják az itteni dolgokat is.

Városföldön vasárnaponként 8kor lesznek a szentmisék – ezt velük már egyeztettem, utána pedig jövök ide, hogy ne innen kelljen sietni a fíliába, hanem szentmise után még egy kicsit tudjak találkozni, beszélgetni a Szentcsalád Plébánia híveivel. Itt nyilvánvalóan nagyobb az igény erre, többen is vannak itt, mint Városföldön. lesz-e a közeljövőben káplán a plébánián?

Egyelőre nem! Bízom, hogy nem örökké lesz ez így, de jelenleg arra kell berendezkedni, hogy nincs káplán.

Hányan köszöntöttek, amióta újra itt vagy?

Sokan! Vannak új arcok is, a régiek a maguk természetességével közelítenek, de nagyon örültem, hogy a reggeli misén is láttam új arcokat, esti misén is találkoztam egy-két új emberrel.

Hogyan tudnád bemutatni egy kívülállónak a plébániát?

Egy nagyon fiatalos, jól működő plébánia, ahol vannak emberek, és nagyon sajátos környezetben van – itt a lakótelepre gondolok elsősorban –, ami nagy kihívás. Minden működik, minden a helyén van. Ami segítség számomra, hogy itt nem kell a spanyolviaszt feltalálni, nagyon sok dolog megy, működnek a csoportok, rend, tisztaság van, helyén vannak a dolgok, alkalmazottak vannak, az anyagiak rendben vannak. Nem kell azon gondolkodnom, hogy miből fizetem ki jövő hónapban az alkalmazottakat, vagy kit szervezzek be, hogy feltaka-

rítsa a nagytermet. Jelen pillanatban azt látom, az a kérdés, hogyan tud a személyem és a munkásságom egy kicsit nagyobb lendületet adni mindannak, ami van. milyen terveid vannak?

Az biztos, hogy egy kicsit jobban jelen kell lenni az emberek között, mivel még mindig jönnek ide úgy, hogy „jaj, hát mi nem is tudtuk, hogy van itt egy templom”, amikor engedélyért jönnek, és felvilágosítják őket a belvárosban, hogy itt kell engedélyt kérni. Ez adódik abból is, hogy a lakótelepen elég nagy a migráció, tehát az emberek jönnek-mennek, valameddig itt laknak, aztán elköltöznek. Fontos kérdés, hogy tud-e a plébánia – húsz évesen, jól működve – akkora lendületet venni, hogy kifelé is jobban nyisson. Tehát ha itt a szentmisén megjelenik egy vadidegen ember, akkor van-e valaki, aki odamegy hozzá? Van-e erre erő, lendület a plébánia közösségében? Számtalan viszszajelzést kaptam már arról, egy apró gesztus milyen sokat számít. Nyilván ez rajtam is múlik, hogy észreveszeme, nekem is oda kell menni. említetted, hogy Sándor atyával sokat beszélgettetek. milyen

útravalót adott a plébánosi szolgálatodhoz?

Az egyik beszélgetésünkben azt mondta, ne akarjak az elődeim lenni.

Nem vagyok sem Lajos atya, sem Sándor atya; Robi atya vagyok és próbáljam meg ezt a lehető legjobban csinálni. Ilyen fiatal plébánián nagyon erőteljesen él Jávorka Lajos atya emléke, Sándor atyáéról nem is beszélve.

Azt mondta, hogy soha ne hasonlítgassam össze magam az elődeimmel, hanem csináljam szívvel azt, amit tudok. Ez nagyon fontos és megnyugtató gondolat volt. A másik fontos útravaló a biztatása volt. Sándor atya nem az a típus, aki csak azért biztat, hogy jobb kedvem legyen, vagy ne féljek annyira. Tudtam, hogy ismer engem – mivel két évig együtt voltunk a plébánián, sokat beszélgettünk és sok visszajelzést adott nekem –, ismeri a képességeimet és a hiányosságaimat, és őszintén mondja, hogy ne aggódjak, mert menni fog. Tudja jól, hogy amit ő mond nekem, annak számomra súlya van. Úgy gondolom, hogy ha az emberek látják, hogy a plébános igyekszik az egyházközségért dolgozni, megtenni mindent annak érdekében,

hogy ne csak úgy „akárhogy” legyen, hanem jól, sőt egyre jobban működjön, akkor azt hiszem, nem lesz baj. Óriási segítség, hogy rengeteg ember van, aki készségesen segít. Nem magányos farkasként kell szembeszállnom a nagy feladatokkal, hanem mindenki nagyon készséges és felajánlja azt, amit tud. Ami a legnagyobb kihívás egy papnak – amiről az egyházi dokumentumok is beszélnek, mint a plébános feladatairól –, hogy felismerje az egyházközségében lévő karizmákat és azoknak próbáljon teret engedni és segíteni kibontakozni. Egy kicsit most azt érzem, hogy az is, hogy én hetente két napot nem leszek itt, az is egy ilyen lehetőség, hogy ezeknek teret engedjek. Ez nem fog működni másként jól, csak ha megtaláljuk egymást: én is az embereket és ők is engem arra, amire kell, ha mindannyian beletesszük a magunkét. Az az izgalmas feladat, hogy fölfedezzem, megtaláljam és biztassam, hogy ezek kibontakozhassanak, hogy mindenki bele tudja tenni azt, amihez ért, vagy amit szívesen csinál, amit szívesen ad a plébániának. Ez nyilván idő és nagy-nagy figyelem kérdése. k. Zs.

templomépítők, 2000. március 19_

2010. Húsvét vigíliája a templom előtt.

„2009-ben is megtartottuk a hajnalhasasztást, a feltámadás örömét hírül adó, Jézust dicsőítő ökumenikus éneklést húsvétvasárnap a város dombján.”

2010. JúnIuS 25.„Plébániánk, hozzátartozói jelenlétében búcsúztatta Hatházi róbert káplánunkat. A szentmise végén (...) ároni áldást énekeltünk.”

JÓHÍR a kecskeméti római katolikus Szentcsalád Plébánia lapja

E számot szerkesztették: Hardiné Angi, Hortobágyi Tibor és Ági, Kapitány Zsolt, Kárpáti Béla és Anita, Moduna Sárika, Salánki István és Katalin, Szécsi Árpád, Tóthné Anna.

A szerkesztőség címe: 6000 Kecskemét, Irinyi u. 62. Telefon: 76/488-785 www.szentcsaladplebania.hu