A függöny mögött
Pepita
S Z Ö V E G : TA R N Ó C A I É VA , F OT Ó : K A L L U S G Y Ö RG Y
Kovács Ildikó tudja, mikor kell hallgatni, mikor lehet a színészt megszólítani, és azt is érzi, ha beszélgetni akar
„Jól jönnek a kreatív, leleményes megoldások” Ugyanúgy várja a tapsot előadás végén, mint a színészek, és egy időben passzióból mérte is a tapsok hosszát Kovács Ildikó, a Katona József Színház öltöztetője, jelmeztárvezetője. Mindig is úgy érezte, hogy ő is részese az előadásnak, a sikernek, még akkor is, ha csak a takarásban leste, várta gyorsöltözésre a színészeket.
„Voltam varrodában, megtanultam a kunsztokat, de leginkább anyagot festeni”
T
udta, mit kell csinálnia egy öltöztetőnek, amikor bekerült a színházi világba? – Fogalmam sem volt. Egy ismerősöm, Malinovszky László ügyelő révén kerültem a Színművészeti Főiskolára öltöztetőnek harminchét évvel ezelőtt. Akkor még nem tudtam, mi szeretnék lenni, de ez nagyon érdekes világnak tűnt. Ketten
„Nem lehet megtanítani, hogyan közeledj az emberekhez, de közeledned kell, mert az a dolgod”
38
www.pepitamagazin.com
voltunk, egy 74 éves néni és én 19 évesen, tudatlanul. Akkor még volt a főiskolának jelmeztervezője, Borsi Zsuzsi. Ő mindenbe beavatott. Voltam varrodában, megtanultam a kunsztokat, de leginkább anyagot festeni. Három év múlva szóltak, hogy a Katonába keresnek öltöztetőt. Felkeltette az érdeklődésemet, mert kíváncsi voltam, milyen lehet igazi színészekkel dolgozni, hiszen a Színművészetin egyidős voltam
a hallgatókkal. 1985 szeptemberétől vagyok a Katonában öltöztető. – Mivel foglalkozik pontosan? – Jelmeztárvezető vagyok, de esténként öltöztető is, összefogom a kis csapatunk munkáját, és beszerzem, ami tönkrement. A gyerekszereplők mindig kinövik a ruhájukat. Amikor ruhát vásárolok, megpakolom magam rogyásig. Képtelen vagyok otthagyni egy jó 2019. SZEPTEMBER
39
A függöny mögött
Pepita „Általában funkcionális jelmezeket keresek, volt, hogy a munkások levetett ruháira tettem ajánlatot”
darabot, mert mindig attól félek, hogy mire visszamegyek, elviszik. Pedig általában funkcionális jelmezeket keresek, volt, hogy a munkások levetett ruháira tettem ajánlatot. – Milyen emlékezetes kreatív feladatai voltak? – Hál’ istennek, sokszor van ilyen. Egy vicces példát mondanék: a Gothár Péter rendezte Kazamatákban Máté Gábornak, aki katonatisztet alakított, úgy kellett megoldani a nadrágja ülepét, mintha – nem tudom szebben fogalmazni – bekakilt volna. A darabban ugyanis ez ijedtében megtörtént. Gábor nadrágjára nagy csúnya foltot kellett applikálni. Egészen művészi szintre kellett emelni a kakifoltot, hogy Gothár is elfogadja. Nagyon vicces jelenet volt, amikor Máté megfordult… Egyébként imádok festeni, anyagot öregíteni, és általában jól szokott sikerülni. Sokszor a spórolás miatt is jól jönnek ezek a kreatív, már meglévő dolgokat újrahasznosító, leleményes megoldások. Amikor kapok egy feladatot, nagy kihívást jelent, hogy mit tudok előállítani az elképzelésből az adott tárgyi feltételek mellett. Mindig kell valami, ami ugyan nincs, de van
40
hozzá hasonló, és akkor úgy applikáljuk, hogy olyan legyen, amilyet a rendező elképzelt. – Úgy látom, fontos önnek az önálló munka, az ötletek megvalósítása. Mit szólnak ilyenkor a jelmeztervezők? – Megbíznak bennem, mert már ismerem az ízlésüket. Szakács Györgyivel például a főiskolás korszakom óta dolgozunk együtt. Szerepátvételnél akkor szoktam zaklatni a jelmeztervezőket, ha valami speciálisat kér a rendező, az egyszerűbb dolgokat meg szoktam oldani egyedül. Minden pillanatát élvezem az önálló munkának. Az öltöztetés is izgalmas feladat, pláne a gyorsöltözéseknél, de amikor jelmezasszisztensként vagyok jelen egy darabban, azt szeretem igazán. – Varrni is szokott? – Nem, nincs rá szükség, ugyanis Méreg Mariann jóvoltából profi varrodánk van. Ami ott készül, az maga a csoda! Korabeli ruhákban utolérhetetlen, és úgy tud lyukakat eltüntetni a ruhán, mint senki más. Csodálatos szakember. – Milyen visszajelzések erősítik leginkább?
– Nekem az is visszaigazolás, ha az előadás jól sikerül, hisz én is részese vagyok. Minden este drukkolok a színészeknek, de sokszor nézek próbát is, hiszen az utolsó pillanatig korrigálni kell a jelmezeket. Látni a folyamatot, ahogy szárba szökkenek az előadások, fantasztikus élmény. Ez engem is inspirál, feltölt. A Katona József Színház komoly művészi értéket képvisel, itt csak tanulni lehet, arról nem beszélve, hogy itt nőttem fel.
– Szeretnek mesélni a színészek? Például öltöztetés közben? – Igen. Tudni kell, hogy mikor kell hallgatni, mikor lehet a színészt megszólítani, és azt is érezni kell, ha beszélgetni akar. Nagyon szép emberi kapcsolatok alakulnak így ki, öltöztetés, ruhapróba közben… Persze ellenállás is van bőven, sokan egyáltalán nem szeretnek öltözködni, az is előfordul, ha meglátnak, már kedvesen hárítanak: „jaj, már megint mit akarsz rám adni?” Ilyenkor a türelem a nagymesterem. Ez is egy szakma. Nem lehet megtanítani, hogyan közeledj az emberekhez, de közeledned kell, mert az a dolgod. Magadnak kell kialakítanod azt a stílust, technikát, amellyel dolgozol, miközben persze megőrzöd önmagad. – Amikor utazik a színház, viszik az öltöztetőt is? – Amikor a Katonába kerültem, az Ascher-féle Három nővérrel bejártuk a világot. Voltunk Ausztráliában, Hongkongban, Dél-Amerikában. De ilyen világ körüli utazós darabunk volt A revizor, az Übü király, majd az Ivanov is. Legutoljára áprilisban voltunk Torinóban a Nóra – karácsony Helmeréknél című darabunkkal, amelyet Székely Kriszta rendezett. Nagyon kalandos utunk volt. Csúszott a következő já-
„Nekem az is visszaigazolás, ha az előadás jól sikerül, hisz én is részese vagyok” rat, így a reptéren kellett aludnunk, de mindenki vidáman fogadta. Hoztak nekünk mindent, kispárnát, plédeket, és ott, a székeken eldőlt az egész társulat. A gyerek szereplők rollereztek, isteni hangulat volt! – A hobbi és a munka önnél összeolvadni látszik. – Ez így van, nem érzem az időt. Amolyan flow állapotba kerülök a színházban, élvezem majdnem minden percét. Viszont van civil hobbim is, a főzés. Teljesen kikapcsol. Sokszor még próba után is, amikor hazaérek, főzök. A büfében sosem eszem, viszem magammal a saját főztömet. – Ha lehetne három kívánsága? – Az egyik egy saját étterem lenne. Persze a színházi munkámat sem hagynám
abba. A másik az egészség. A harmadik, hogy a lányom boldog és sikeres legyen! – A színházban van utánpótlása? – Azt a hévet, ami engem el szokott vinni, nem nagyon látom másokon. A fiatalok felgyorsult világban élnek, nekik a színház lassú, az előadások hos�szúak. Pedig a munkám hihetetlenül érdekes és színes, de nagyon befogadóan, empatikusan kell mozogni ebben a közegben, és nagyon kell szeretni az embereket. Nem tudom, hogyan hangolnám rá erre a telefonnyomogató, internetfüggő fiatalokat. A pályafutásom alatt egyetlen olyan lányt tudok mondani, aki a pályán maradt. Amikor én kezdtem, akkor ez valóban varázslatos világ volt, mindenkinek felcsillant a szeme, ha megtudta, hogy színházban dolgozom. Mára megváltozott minden, nem tartják annyira káprázatosnak, ma már inkább azt kérdezik, nincs-e valami jó pletykám. Hát nincs. Ettől függetlenül nekem ugyanolyan mesés maradt ez a közeg. Mert ránk is szükség van ahhoz, hogy siker legyen. Mert tudom, ha a színész jól érzi magát a ruhájában, ha jól sikerült a gyorsöltözés, vagy ha éppen jókor jót tud mondani neki az ember, az mind hozzátesz az előadás sikeréhez. Ez az, ami inspirál engem is.
– Soha nem kívánkozott a színpadra? – Soha. Jeges rémülettel töltött el az a néhány óra, amit statisztaként a színpadon kellett töltenem. Szerencsére ez ma már nem kötelező. Engem csak Kulka tudott ellazítani a színpadon, gondolom, látta rajtam a pánik korai jeleit, de azóta sem változott semmi, így inkább maradok a takarásban. – A családját mennyire sikerült megfertőznie a színház szeretetével? – A férjemet nem kellett, világosító volt a Színművészetin negyven évig, ma már nyugdíjas. Viszont a lányomat nem érintette meg ez a világ. Úgy gondolom, talán tudat alatt hárítja, mert annyit érzékelt belőle, hogy soha nem voltam otthon esténként.
www.pepitamagazin.com
„Minden pillanatát élvezem az önálló munkának” 2019. SZEPTEMBER
41