Dudás Sándor: Képfecskék by Károly Kepes

ekkenő hőség, májusi nyár. Gézát várom, akácfaárnyékban, rönkön ülve. Hétvégeken ellátogat a szolnoki klubba, érdeklődésből, friss hírekért. Ígérte, ma is jön. A szomszédos községben él, útba esünk. Mivel úgyis erre jön, barátságos gesztusként rövid kitérőt tesz. Siketek között élénken él az összetartozás érzete, már csak érintkezési módunk, a jelnyelv okán is. Meglehet, egyfajta plusz, biztonságérzet jelenlétem, útközben ki tudja, mi adódhat. Nem mintha félne. Ha így van, az egy-két üveg sörhonorárium, amit más alkalommal kap tőlem, ráadás, tiszta potya. Jöhetne már! Letenném a tollat, raknám dossziéba az épp csak megkezdett lapokat, nem megy az írás. Az utca felé pillantok. Senki. A szomszéd magas tujái elzárják a kilátást. Furcsa módon, ösztönösen gépkocsi zajra fülelnék… Ez nem betegség – mondták többen -, állapot. Betegség, állapot, édesmindegy, mikor keserves helyzetekbe hoz. A nemértés, vagy csupán bizalmatlanság a szájmozgásról leolvasott szavakban – rossz tapasztalataim nyomán –, ingataggá tesz, attól tartok, nem tudom „kivágni” magam. Ha meg félreértésből mást, nem a tárgyhoz tartozót mondok… Nem egyszer adódott úgy, telefonálnom kellett volna… Nyomban beleéltem magam, idegeimben a huszadik századi tempóval, nyúlok a telefonkagylóért, tárcsázok… No, hiszen, józanodtam, várhatnám a hangot! Őrlődtem tehetetlenül, mint akinek se keze, se lába. Segíteni akarás, segíteni tudással ritkán szinkronizál. Nem mindegy, segítséget kérek, vagy segíteni akarnak. Utóbbi erőszak. Mindenki magából indul ki. Helyzetemet viszont nem könnyű megérteni. A segítségkérés meggondolandó; megosztom magánügyem, közölnivalóm árnyalata, pontossága szenvedhet csorbát. Életem egyik tanúját elveszítve, pontosabban: meg sem élve, hiszen hallóideg-bénulással születtem, kissé pontatlanul élek a hangok tartományában, ám erőfeszítéseket teszek a világhoz fűző kapcsolatokért. Mi több: ambícióval, értelmes célra, szellemi alkotásokra törekszem. Tudatom szolgálatába állítva akár a legcsekélyebb információértékű gesztust, arcjátékot, hiszen kényszerűségbe, kiszolgáltatottságba nehéz belenyugodni. Noha az ember a szavakon túl van, a hallás hiánya komoly veszteség. Ám köszönhetően az információs társadalomnak, annyi a képi és nyomtatott információ, nem győzöm sem pénzzel, sem idővel. Olvasásnál nem zavarnak megértési nehézségek, hiányos fogalomismeretek, ha mégis, kezem ügyében – többek közt -, az Idegen szavak és kifejezések szótára. Meggyőztem magam: felfokozott figyelőkészségemnek köszönhetően és az immár nem kevés élettapasztalatból adódóan, tudásban nem maradok le senki mögött! Csak a friss hírekről, vénasszony-pletykákról. Az utóbbiért nem kár. Fizikailag nem vagyok hátrányban. És van terület, ahol előny csendben élni. Jól látta ezt Göncz Árpád exköztársasági elnök: „Egy költőnek a csend határozott előnyt jelent.” – írta nekem küldött levelében. Az író alkalmatlan a balsorsra. Írónak lenni szinte annyit jelent, mint kettős életet élni; vagy, ha úgy tetszik, két életet élni egyetlenegyben – mondotta Rogert Vailland. Önéletírásba nem az önmutogatás szándékával, hanem a tisztázás szenvedélyével fogtam. A világ nem azt látja a hallássérültben, amit a hallássérült lát a világban. Mégsem kezdek a szavakkal vívott háborúba, ha csak rólam lenne szó! Ötvenhez közel, elérkezettnek látom az időt arra, hogy közkinccsé tegyem tapasztalataimat. Írásomban megemlítem azokat, akik segítettek, és azokat, akik jó szándékkal voltak ugyan irányomban, de nem igazán értettek. Tudatom alapvetően vizuális, hiszen látásból, képszerű elképzelésekből táplálkozik. A szó szoros értelmében SZEMTANÚ vagyok. Milyen a madarak csivitelése? A vizek csobbanása? Milyen lehet valakit felismerni a lépteiről? Nem ismerek neszeket. Erősebb zajokat,

hangfoszlányokat még csak-csak – régebbről. A fák suhogását nem hallom, de érzem bőrömön a szélfúvást. A tudat az ugató kutya mozgásához társítja az állat hangjait. Felemás érzelmek. A képzelet játéka? Atavisztikus jelenség? (Olvastam, filmismertetőben, egy neurobiológus felfedezte: az ember emlékei a gerincfolyadékban is eltárolódnak és könnyen átadhatók egy másik embernek, aki átélheti annak élményeit. Fantázia?) A világ: némafilm, teli átélhető, értelmezhető képekkel, és a szempillák mögött gyülekező, cikázó emlékekkel, gondolatokkal. Képfecskék. No, itt a Lada! Géza a kitárt kapuban, karjai az égnek emelve – ezzel a gesztussal azt kérdezi: mi van? Miért nem készülsz? Méltatlankodó arckifejezése csuda beszédes! Közeledve, öltözködést mímelő mozdulatokkal sürget: öltözz! Kezelünk. -Egy perc… ülj le, ide a rönkre! – mondom-mutatom. Szabadkozik, nem fáradt. „Ülve jöttem”- jeleli. Nevet. Tekintete azonban mást mond: a rönköt fürkészi. Fogadnék: ha elmegyek, leül. A szobában előkészítve farmer, póló, magamra kapom. Hipp-hopp zokniban, szandálban a lábaim, kezemben okmányaim – mi kell még? Kopik jelnyelvtudásom. Többnyire szájról olvasok. Kit jól értek, kit kevésbé, szubjektív dolog. Nem mindenkivel lehet jól s jót beszélgetni, sok az ellenérzés. Nincs szájmozgáskultúra. Van hadarás, hibás beszéd, idegenes kiejtés, túlartikulálás, zárt ajkak. Szájszag. Bajusz, szakáll. A magukat nagyon megértetni akarók arcközelbe, fülhöz hajolnak – nyilván, hogy jobban halljak… Szájról olvasni ellenérzések nélkül sem egyszerű, a magánhangzók erősen dominálnak, döntően ők jelentik a száj-formálta szavakat. Az elképzelés kedvéért vegyünk két magánhangzót: e, ő. Lássunk szavakat: erdő, fenyő, teknő, Ernő, Benő, Jenő, ez ő… Gyorsan elhadart mondatban több szó összehullámzik… Nos, amíg hallva a hangrezgések érzékelése „megjeleníti” a mássalhangzókat, értelmet adva a szavaknak, addig a szájmozgás mozgócsendje elnyeli, elfedi, átjátssza. Nyelvünkben tizennégy magánhangzó található és hozzájuk huszonhat mássalhangzó. Tessék variálni! Nincs tudás, amiben ésszerűen ne lehetne kételkedni, azt azonban leszögezhetem: a rejtett szervműködést, a hangadást szemmel nem lehetett és soha nem lehet teljes értékűen érzékelni. A jelelés, nyelvünk kézjelekbe alkotott változata, itt jön be a képbe: pontosítja, egyértelművé teszi a szájmozgásos közlést! De kevesek ismerik… Néha nagyon hiányzik a hangélmény. Nóta, zene! Géza a szomszédos községben, szüleivel él. Betegség következtében siketült meg. Intézetben tanult, lakatos, de munkahelye megszűnt. Itt-ott dolgozik, rokkantnyugdíjjal dacol, mert „az kevés”. Tényleg kevés. Ha már a szomszéd községet említettem, tegyünk egy kis történelmi kitérőt: az újszilvási Bicskei úttól egészen a ceglédi határig terjedt a Rákóczy-birtok. Rákóczy János irodalomtörténetileg historikus személy, a forradalmi időkben Kossuth Lajos titkára. Az önkényuralom halálra ítélte. Az ember tragédiájának írója: Madách Imre rejtegette parócai birtokának erdészházában. A költő intése ellenére Rákóczy gyakran mutatkozott a nép előtt. Feljelentették. Rákóczy megszökött, de Madáchot a rejtegetésért letartóztatták. Pozsonyban majd Pesten raboskodott. Tegyünk még egy rövid kitérőt. Nincs messze a Tápiószeléről Ceglédre vezető, 311-es út. Petőfi 1842. októberében Tápiószele, Cegléd, Nagykőrös érintésével Szabadszállásra, majd Dunavecsére ment szüleihez. Szelén átgyalogolva, talán Hazám c., az első, Petőfi néven megjelent versén gondolkodott. Elhaladva az evangélikus temető mellett, nem sejthette Sándor, hogy ebben a helységben éli majd le asszonyéletét, s az itteni temetőben helyezik

örök nyugalomra Mocskonyi Józsefnét, lánynevén Kankrínyi Emíliát. A „Galgaparti” volt Sándor első szerelme. Felénk, infrastruktúramentesen, olcsónak tűnik a megélhetés. Ha a mese igaz lesz, hamarosan ivóvizet, telefont, földgázt vezetnek ezekbe az Isten háta mögötti, ám nekünk, erre lakóknak kedves falvakba. De közelebb leszünk-e a világhoz? – kérdem én. Aligha. Az utolsó helyközi autóbusz a tévéhíradó végén érkezik, be se várva a Pestről, Szolnokról elkésve érkező vonatokat. Aztán aludjanak reggelig a lányok. Persze, a gépkocsi tulajdonosok másként látják. Övék ma a világ! -Induljunk, Géza! Anyám, egyik kezével a kerítésbe kapaszkodva, integet utánunk.

últ, múlik az idő, ám marad az emlékezetes improvizálás: a jelnyelvtanfolyam kezdetén hangadás nélkül – ad notam!, ahogy hozzám mások -, csupán csak szám mozgásával „beszéltem” hallgatóimhoz. Egészségügyis, érettségi előtt álló diáklányok, tizenöt; közülük többen a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolába felvételiztek. Fél perc telhetett el, érzem: elég… A hallgatók hökkenten figyelnek. Ez az! A szájról olvasás nem természetes adottság, tanulni kell. Megszólaltam: Kedves Hölgyek! Elnézést, az előbb arról „beszéltem”: van szerencsém a siketek kommunikációs eszközével, a jelnyelvvel megismertetni Önöket. Érdekes, ám nem könnyű nyelv. Azért artikuláltam, vagyis beszéltem hang nélkül, hogy fogalmat alkothassanak, átéljék, milyen csendben élni. Amit tanulni fogunk: vizuális nyelv, a kezek játékával láthatóvá, ezáltal a nemhallónak, s a jelnyelvet ismerőnek érthetővé tett szavakat, mondatokat formáló, közös meg egyezésen lapuló gesztusrendszer. Faragatlanul mondva, mutogatás. Jelelve, a beszédet ne mellőzzük, fontos a szájmozgás! A jelek ismerete nem minden, jó, ha empátiával rendelkezünk az arcjátékkal, mozdulatokkal kísért közlés teljes értékű adásához, befogadásához. Ismer-e valamelyikük egy-két értelmes, tehát jelentést hordozó jelet? – tettem fel a kérdést. Némi meglepetésemre, nem akadt jelentkező. -Hátha, mégis…- próbálkoztam. –Nézzük csak! Tudják ez mit jelent? – dörzsöltem egymáshoz hüvelyk- s mutatóujjam. Tudták: pénz. -És ez? Füstölnivaló számhoz emelésének imitálása, szippantás. -Cigi, füstölés! – Ezt többen felismerték. -Így van. Akkor most nézzük a többit. Lapozzunk a Jegyzetkönyv 22. oldalára. Mint látjuk, az első szavak, ill. jelek: ház, háztető. Nézzék az ábrát! Így mutatjuk! Csinálják utánam! Ismét, bátrabban! Menni fog… Három szó-jel következett: kertes, emeletes, lakom. Ezekből már jelsort, mondatokat lehet alkotni. Kertes házban lakom. Emeletes házban lakom… (A visszajelzések arról szólnak, lebilincselő, egyszersmind megszégyenítő a jelnyelv. Megértem, nem egyszer tapasztalom, áttörhetetlennek tűnik a verbális kommunikáció sémája. Világjáró tolmácsunk, Lomb Kató írja egyik könyvében: közel két tucat nyelvet beszél, ám irtózva gondol a „szegény

süketnémák” jelnyelvére. Amíg a beszélt nyelv magától értetődő, az írott, nyomtatott változat elsajátításához tanítás, iskolák szükségesek!) Kevesek szükséglete a vizuális változat, könyveljük el ezt a többségi társadalom szerencséjének. Egy hipotézis szerint a hangos beszéd kialakulása előtt a gesztikulált nyelv volt a természetes érintkezési mód. Őseink sokkalta több empátiával, metakommunikációs képességgel rendelkezhettek.Ennek a visszafejlődött közlésmódnak foszlányait látjuk talán a ma már csak beszéddísz, nyomatékot jelző, önkéntelen taglejtésekben. (A jelekké alkotott szavak - kultúrált változat!) Más irányú, de idevágó gond: a tanfolyamhallgatók a sikeres vizsgák után nem járnak Szövetségünkbe, nem keresik a siketek társaságát. Hiába a nagy érdeklődés, idővel jelnyelvkincsük nemhogy gyarapodna, megkopik, felejtődik, mint minden tudás, ha nem gyakorolják. Ott állunk, ahol a part szakad. És nyakunkon az élet! A már – hosszabb türelmi idővel – hatályos, esélyegyenlőségi törvény értelmében 2003-tól szükség esetén az Önkormányzatoknak alkalmazniuk kell jelnyelvi tolmácsot. Hírlik: a jeltolmácsolást kompenzáló fogyatékossági támogatást csupán az igénylők egy részének adják meg. A súlyos fokú hallásvesztettek között akad, aki minden nehézség dacára képes volt megtanulni, kifejezni magát érthető beszéddel. Őket ezzel „jutalmazzák”. Az oralista szemlélet nagyobb dicsőségére.

isszanézve félutamból, folytatom, ahogy jön sora. Tömegközlekedéstől, ipartelepítéstől távoli község Újszilvás. Erdők veszik körül. Jó levegő, jó ivóvíz, csend… A parasztház, amelyben születtem, s lakom, a múlt század – a XIX. – hetvenes éveiben, a betelepedések idején épült. A hozzá tartozó fél hold szőlőskerttel apai nagyszüleim 1899. tavaszán vásárolták, 290 Koronáért. (Az Adás-vételi Szerződés legrégibb családi dokumentum.) Az akkortájt frisstelepítésű szőlővenyigék, számos gyümölcs-, zömében szilvafákkal kötötték a futóhomokot. (A településen az ötvenes években sok a szilvafa, innen a falunév.) Szülőfalum az ország közepén terül el, Pusztavacstól nem messze. Keletről Délnyugatnak fordulva három város: Újszász, Abony, Cegléd, Délnyugatról Északnak három Tápiós határolja: Szőlős, Szele, Györgye. Három nagyobb kültelepülésből, tanyaközpontból alakult; Jeges Tápiógyörgyéhez, Újföldirész, Szőrösparcella viszont Tápiószeléhez tartozott. 1950.január 3-tól Újszőlős, majd – miután, a postai küldemények kézbesítésekor gyakran összetévesztették a szomszédos, szintén akkoriban alakult Tápiószőlőssel -, ugyanez év augusztusa óta Újszilvás néven ismert. Mindezekről és sok másról bővebben írtam a szülőfalum történetét felvázoló, Az Angyalcímeres c., úttörő jellegű munkámban. Beszélni korán megtanultam. Sokan csodának tartották-tartják. Kérdeztek erről eleget!

dülőúton lódobogás. Földet renget, felkúszik az ágydeszkán, végigfut csontjaimon, s érzékeimen megtapadva, testbezárt hangként tudatosul bennem. Ha anyámat a szobában látom, az utca felé fordulok, hallgatódzok, miközben felemelem mutatóujjam, és átszellemülten mondom: A… a… gyün szoszó! Volt egy szürke macskánk, Rézi.

Anyám kedvesen, és végtelen türelemmel foglalkozott velem. Arcáról, szeméből sugárzott a szeretet. Rézi cica, Rézi cica – mondogatta. Addig-addig, míg ajkát figyelve, utána mondtam: „Jézi”. Rézi méltóságteljesen sétál a szobában. Könnyedén ugrik a székre. Játék közben ügyesen „baltázik”, bármit könnyedén elkap a mancsával. Egyet gondol, nyújtózkodik, összegömbölyödve elszundikál. Öröm nézni. Máskor kéjesen hozzám dörgölődzik, ilyenkor megsimogatom. Szőre bársonyos, kellemes érzés tapintani. De mi ez? Kezemmel különösen finom rezgést, zenefélét érzékelek… -Dorombol a macska – világosított fel anyám. Nyugtalanít a tudat: valahol valamit nem érzékelek! Gyanúm erős, hajszálrepedés a csend szikláján. Az udvari ablakon erősen betűznek a napsugarak. Az ágyon ülök, hátam jól felrázott párnának vetve. Elmélyült munkában fényképeket tépek apró darabokra. Szemem sarkából mozgást érzékelek. Kinézve az ablakon, látom: a kútágas emelkedik magasba, Zsíros mama húz vizet. Ásott, mély, de jóvízű kutunk volt a kerítésnél; sokan tőlünk hordták a vizet. Az útszélesítés során be kellett temettetnünk. Újabb fénykép az áldozat… Látókörömbe fény tolul – Zsíros mama nyitott rám ajtót. Kicsit időz a küszöbön, mielőtt elindul felém. Valamit mond: mozog az ajka… Hányszor felidéztem! Emlékeim egyik első, összefüggő képsorán felrémlik-e egyetlen szó, árva hang? Nem és nem. A világ hangtalan. Valószínűsítem: súlyos fokú halláskárosodással születtem. Nem tudom, hány éves lehettem, egyszer szüleim összebeszéltek és próbára tettek. Adtak némi pénzt, hogy hozzak apámnak cigarettát a boltból. Nagyon nem akaródzott, talán féltem is, de szót fogadtam. Kimentem, de a dűlőúton csak a harmadik szomszédig jutottam, ott a szó szoros értelmében inamba szállt a bátorság. Gyorsa megfordultam, s visszafelé vettem az irányt. Kicsit lihegve értem a szobába, s láttam szüleim arcán: ők is valahonnan iparkodtak befelé… Mondom anyámnak, de úgy, hogy apám is értse: lassított szájmozgással, fejet rázva: -Nincsen nyitva bót! Úgy nevettek, még a könny is kipottyant a szemükből. Azt csak később mondta el anyám, hogy amíg én az utcára mentem, addig ők megkerülték a házat, és mögüle figyelték, hogy birkózok meg a feladattal.

nyámtól tudom, kilenc hónapos koromban, apám a szolnoki kórházban feküdt vonatbalesete után, élet-halál között, eljöttek hozzánk érdeklődni az atyafiak, no, nem apám hogyléte felől, hanem: meg van-e már javítva a rossz lábbelijük? Azzal küldtem el őket: -Bácsi! Elviheted pipőt, apát, tütűűű, elvágta vonat! Az igazsághoz tartozik, több szót rosszul értettem, mondtam; ezeken aztán jókat nevettek a felnőttek, sokáig emlegették „jópofaságom”. Hogy a későbbiekben mennyi erőfeszítésembe került „kigyomlálnom” ezeket a félre sikerült kifejezéseket, arra hadd ne térjek ki. Az egyik emlékezetes esetet elmesélem. Anyám a formát furmának ejti… Értelmezésem tovább torzított…

Történt, még karon ülő koromban, cukrot kértem a Népboltban. Selyem párnacukrok, színük sárga, rózsaszín és lila, átvonva fehér szálakkal. Tetejük kemény, belsejükben barnás massza. Hosszúkás, szögletes üvegekből mérték a kért mennyiséget, akár öt dekát. Bognár Jani bácsi, a boltos: -Melyikből adjak, Sanyikám? Édesszájú vagyok, nehéz volt választani, ám én kivágtam magam, rámutatva több cukorkásüvegre: -Ebbül is, ebbül is, minden k….bul! Lett olyan nevetés, csakúgy csengett rossz hallóidegekkel vert fülem! Egyedül én nem értettem, mi abban a röhejes, ha több fajta (forma) cukorkából kér az ember fia egy-egy szemet? (Intenzív gondolataim, értelmezési kényszerből „kiforogták”, mint más esetekben oly sokszor, a valós lényeget, mindig magamtól rájöttem az igazságra. Izgalmas feladat, csodálatos játék! Lényege: engedd, hogy érzékeid vezessenek!) Kezdetben a csontvezetés segített beszédmegértésben, beszédtanulásban. Esténként anyámmal aludtam. Egyszer, hozzábújva, igencsak meglepődtem: hallom, értem szavait! Megszállt egy erő, mint amikor sötét teremben szikrányi fényt látunk, s elindulunk e picike fény felé, mert érezzük, hogy számunkra ez a világ, életünk legfontosabb küzdelme. E fénysugár: anyám arca. Kerestem azt a helyet, ahová fejem fektetve legjobban értem a csont vezette hangrezgést. A járomcsont volt. Igencsak elkeseredtem, amikor, próbaként, kicsit felemeltem anyám arcáról fejem – kéthárom milliméterre csupán -, és – nem érzékeltem semmit. Ennyi a titok. A szeretetet viszont csodát művelt! Mint később szomorúan tapasztaltam elmeséléseikből, hány nemhalló gyermeket nem engedtek közel magukhoz szülei, s hogy ne kelljen velük „kínlódni”, inkább intézetbe adták-adják őket. (Kevés hallásmaradványomat a sok évvel később kapott, tűrésszerűen használt, nem a hallásállapotomnak megfelelő hallókészülékek tompíthatták el. A készülékek válogatás nélkül erősítették fel a hangokat, a rendkívül zavaró háttérzajt. Az erős zajártalom pedig ugyanúgy akkumulálódik a szervezetben, mint a radioaktív sugárzás, és hatása visszafordíthatatlan. Mármost: ha a zajártalom ép fülben halláscsökkenést okoz, akkor erősen csökkent hallásnál a meglévő hallásmaradványt leépíti, lerombolja. Logikus, nem?) Szájról olvasásra kényszerültem. Hiába védett, olykor talán a kelleténél túlzottabban az anyai szeretet, kaptam a világtól olykor egy-egy pofont. Pejoratív felhangok, negatív élmények, mint bárkit, engem is értek. A gond az volt, kivel tudnék ezekről a benyomásokról, kivédésük módjáról eszmét cserélni, kitől hasznosítható tanácsot kérni. Két emberről tudtam a környezetemben, akik a hallás hiányával éltek. Az egyik apám, de ő korán meghalt. A másikról csak szomszédunk, Konka Feri bácsi mesélt. -Én megértelek, fiam. Hogy mit tehetnél? Semmit. Az ember rosszabb néha, mint kellene. Felületesen ítélkeznek, irigyek, indulatosak. Nem igazán tudnak élni – mindenhol ezt láthatod. Régen meg csak dolgoztak látástól vakulásig. A gyerekekre nem maradt idő. Nagy volt a halálozás, nem is akarták őket igazán szeretni – védekezésül, hogy ne fájjon az esetleges gyász. Hogy is mondtad az előbb? Az emberbe belelátni nem lehet. Így igaz. Példát mondok. Az öcsém négy éves korára sem akart beszélni. Egy szót ki nem ejtett a száján. Kérlelte anyánk, de ő nem és nem! Kérlelte apánk. Előbb komoly, szép szóval, s amikor ez nem használt, fenyegetőzve, sőt… veréssel! Nem tudták „jobb belátásra” bírni. Emlékszem, éppen ettünk. „Mondd fiam, kérek kenyeret! Mondjad, no! Beszélj!! Beszélj, mert ha nem… nem kapsz enni sem!” Hiába, az csak nézett értetlen-ártatlan szemekkel, árva szót sem szólt. Éhezett napokon át.

Nem volt itt orvos. Akkor, régen, Szeléről kellett hívni. Tíz-tizenkét kilométert kocsizott ide, a tanyavilágba. Ő mondta meg a szüleimnek, siketnéma a gyerek. Nem hall. Ezért nem beszél. Nekem a beszéddel nem volt gondom. Nem semmi – de a nemhallásból eredő buktatókat hogyan küszöbölhetném ki – az emberek kerülése nélkül? Igazából erre lettem volna kíváncsi. Ám megfogalmazni, amit akarok – még magamnak sem tudtam, éreztem csupán. Sajátos problémakör: értés, nemértés, féligértés, félreértés. Az értelmi fogyatékosságnak még a látszatát is igyekeztem kerülni, tudva, könnyen ítél a magyar. A mondás azt tartja: nyelve hegyén hordozza a szívét. Mindenekelőtt az emberi érzékek mélyében zajló, olykor váratlan megnyilvánulásokban kitörő intoleráns erők természetével igyekeztem tisztába jönni. Sejtettem és jól sejtettem, itt zajlik, ha Isten engedi, életem háborúja! Mert a testi állapottal és a világgal folytatott küzdelem mégsem a hangokért, hanem a nemhallással, ezzel az érzelmi fogyatékossággal együtt élve is lehetséges teljes emberi életért, lelki méltóságért, kiteljesedésért zajlik.

nyám megdagasztotta a kovászt a fateknőben, mint minden második héten, s annyit, amennyiből két, ötkilós kenyér, cipó és két-három lángos kitelik. Letakarta a keleszteni félretett tésztát, a kemencébe készült begyújtani, amikor elővették a szülőfájások. Apám aznap még hajnalban kiment a szőlőnkbe, horolni. Fent, a parton huzigálta a horolókapát, nem túl messze a háztól, de hiába kiabálnának neki, nem hallja. Mikor bejött, megreggelizni, akkor tudta meg: útban a fia! Merthogy fiú leszek, ebben biztos volt, léptennyomon hangoztatta. Örömében-izgalmában reggelizés helyett sietett a Bezzeg-dűlőre, Nagy nénihez. Mondja neki: -Jöjjön át, mama! Fejezze be a kenyérsütést, mert Bösi (a zs-t nem tudta kiejteni) rosszul van, jön a baba! Nagy néni átjött hozzánk, apám pedig ment tovább a Jeges-dűlőbe, a bábáért. Puskás néni a mai Béke utcában lakott. Apám érkeztekor éppen átmenőben a közelében lakó Bajárékhoz; Pista bácsiéknál a Jani gyerek iparkodott napvilágra. A külső idő szerint megelőztem, de ha jól sejtem, az élet furcsa verseny, azt hiszem, az utolsónak „beérkezők” nyernek? (Ha ugyan s mit?) Nem siettem. Szegény anyám kínjairól nem beszélve, ingázhatott a bába a Bajár-Dudás házak között, mire huszonhárom óra harminckor megláttam a – petróleumlámpa-világot. Fél óra volt még május 19-éből. Anno 1949. Kiderült rögtön, a világ összes nyelvén tudok! Sírni. Apám, szegény, perforált dobhártyákkal, nem hallhatta bömbölésem, de amúgy teljes volt apai öröme. Boldog gyengédséggel ölelt magához, gyönyörködött bennem, puszilgatott. Apám fürdetett meg először, a fateknő mai napig megvan. Anyám Szolnokról hozott ruhaanyagot, ebből készített Horváth Annus néni pólyát, és a születésemet követő napon áthozta. Apám boldogan eldicsekedett neki: Sanyikám az éjjel született, de már kitűnően tornászik! A közvetlenül érintő élet ellen kézzel-lábbal-hanggal tiltakoztam, ugyanakkor ötvenegy cmel, háromezer ötszáz grammal vártam a szeretetre, ami akkor tisztába tételt, mellre vételt, anyatejet és hosszú alvásokat jelentett. Nyugodt, kedves, sokat alvó babám voltál – jegyezte meg többször anyám.

Nem szégyelltem Annus néni előtt pucérságomat, mégis bepólyált apám és átvitt Riskó bácsi kocsmájába, megmutatni. Félnapos gyerek – kocsmában! Nem hiába vagyok tüzes lelkű, barátságos és végtelenül szeretetre méltó! Az egyik borszagú asztalon kibontották pólyám – ismét csak tiltakoztam a magam módján, ez azonban senkit nem hatott meg. Életre való! – gondolhatták a körbeállók. Apám nevetve jósolt nekik: -Meglátjátok, kitűnő futballista lesz a fiam! (Ebben tévedett. Igaz, hosszú évekig fociztam – egy időben leigazoltan az Siketek Sport Clubban -, szerettem, szeretem játszani, nézni is. Ahol nem feltétlenül szükséges a hallás, így a futballmeccsek és ezek közvetítései teljes értékű élményt – nyújtanának, ha úgy produkálnának az aranylábú fiúk, mint hajdanában Puskás Öcsiék!)

Anyám esküdött a legendára. Utána járni nem tudok, marad a szájhagyomány. 1890. körül történt. Anyai szépapám, Ecseki Ferenc Szolnok város képviselőtestületének tagja. Okosságával szerezhetett tekintélyt, hogy ilyen magas polcra került, mert amúgy nem tartozott a tehetősek közé. Dalokat írt, s ezért a D. (Dallos) előnevet használta, megkülönböztetésül más Ecseki családoktól. A szignatúrát aztán vitték a família leszármazottjai. Hat gyermekük született, nemek szerint pontosan megosztva: Ferenc, József, János (a nagyapám), és a lányok: Teréz, Apolló, Erzsébet. A mondott időben, nyáron, a két nagyobbik Ecseki-fiú, Ferenc és József napszámot vállaltak az egyik földbirtokosnál. Egy napon, baráti társasággal, maga a földbirtokos kirándult birtokára, csak úgy: ki a szabadba! Ma víkendezésnek mondanánk. Délben Ecseki tata vitte az ebédet fiainak. Terebélyes fa árnyékában terítettek, csak úgy a puszta földre, s nekiláttak a fiúk az elemózsiának. Hogy, hogy nem? Odamentek hozzájuk az urak. Szépapámat, ugye ismerték… Szó szót követett… Egyszer azt találta mondani felmenőm: -Uraim, ha hiszik, ha nem, én ma Ferenc Jóskával ebédelek! Az akkor éltek jól tudták, mit jelentett királyunk neve azokban a boldog békeidőkben! De nem csak a király, még inkább gyönyörű felesége, a magyarság szerető Erzsébet királynő nimbuszában leledzett az ország. Virágkorukat élték a dzsentrik: átdorbézolt éjszakák, elúszott birtokok regéltek róla. Ősöm szavaira összenéztek az urak. Ki mosolyogva bólintott, ki hitetlenkedett. Kedélyüket nem hagyták befolyásolni, ettek, ittak tovább, fecsegtek a Zagyva-parti jó levegőn. Dédi hevítette a tüzet: -Nem hiszik? Fogadjunk! Az itt elterülő földrészben! Ez mond valamit! Ferenc Józseffel ebédel a városi képviselő! És ezt be is bizonyítja! De hát hol van ide Bécs! Parola. Szétvágás. Ezután az történt, Dédi leült a fűbe, a két fia közé, maga elé igazította a már kibontott ruhaszalvétát, elővette bugylibicskáját, s nekilátott pár harapásnak… -Nos, uraim, ha nem tudnák: ez a fiam – mutatott bicskájával jobbra -, Ferenc. Ez a fiam pedig – mutatott bicskájával balra -, Jóska. Ferenc Jóskával ebédelek! Lett elismerő nevetés. Megnyerte a fogadást. Mi igaz mindebből?

Tény: nagyapám megnősült. Több holdas, zsíros, fekete, jól termő földje Zagyva-gátnak futó végén, a Nád utca 12. alatt tanyát épített, melléképületekkel. A szomszédos tanyát Jóska bácsi, testvérbátyja építette. Ezekben a tanyákban éltek halálukig. Nagyapámnak egy fia, s négy lánya született. A felnőttkort azonban csak három lánya élte meg: Apolló, Mária és Erzsébet. Utóbbi az édesanyám. A másik ágon, anyai nagyanyám apja: Czinege Ferenc, ő Alcsiban, a Golyófogónál lakott, szemben a Tulipán-kocsmával. Hét családjából nagymamám, Apollónia, hatodiknak született. Ez az ősöm csikóját korán kocsiba fogta, lovak mellé, mondván: hadd szokja a járást. Hiába volt dédmama könyörgése: fiatal még, megijed, baj lesz ebből! Úgy is történt. A kocsirúdra, a két, megvadult ló közé esett dédapát a hátrarúgó paták sebezték halálra. (Talán ájultan esett a kocsirúdra, a két karjával, a futás ritmusában tehetetlenül verte a két ló hasát, amitől az állatok még inkább megbokrosodtak. A Tiszánál állították meg őket, vasvillákkal.) Síremlékük a szolnoki temetőben, a templom közelében. Czinege Ferenc 1852 – 1914 Neje: Munkácsi Erzsébet 1855 – 1933 Ecseki Terike néni a temetőtemplom kriptájában alussza örök álmát. Az anyai ág tehát tősgyökeres szolnoki. Apai nagyszüleimet nem ismerhettem. Batu mama anyám Újszilvásra (akkor még Tápiógyörgye), költözése után két hétre halt meg, „vízibetegségben”. Érdeklődésemre unokabátyám, Batu Sándor azt mondta, ő úgy tudja az „ős-Batu” a Tiszahátról jött Tápiószelére, az Ábrahámtelki uradalom főmolnárja volt. Úgy tudjuk, színmagyarok vagyunk. Apai nagyszüleim Tápiógyörgyén nyugszanak. Hét utódjuk született; nagybátyám, István 1900-ban, apám Sándor, utolsó gyerekként 1910-ben. Köztük: öt lány, nagynénjeim, Erzsi, Ilona, Regina (Ágnesnek hívtuk), Panna, Mari. Róluk közelebbit nem tudok, csak feltevéseim, valószínűsítéseim vannak… A terebélyes családfán, itt csupán a főágakat rajzoltam fel, két siket akad rajtam kívül: Apám, és anyám egyik unokatestvérének fia: Nagy Jóska bácsi. Mindketten betegség következtében siketültek meg, hatéves korukban. Ismétlés a tudás anyja. Anyai nagyapám: D. Ecseki János. Apja: D. Ecseki Ferenc, anyja: Ragó Terézia. Anyai nagyanyám: Czinege Apollónia, anyja: Munkácsi Erzsébet. Apai nagyapám: Dudás István, apja: Dudás István, anyja: Meggyesi Erzsébet. Apai nagyanyám: Batu Mária, Apja: Batu András (?), anyja: (?) Idekívánkozik egy ősökkel kapcsolatos történet: 1979-ben a tápiószelei Múzeumban megnéztük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére rendezett kiállítást. Nézelődve, egy tablón: Tápiógyörgye 1919-es négytagú direktóriuma. Mindig érdekeltek szűkebb pátriám történetei, közelebb léptem. A kéziratos dokumentumon: Dudás István… „Nocsak, földi? Névrokon?”- villanyozódott át rajtam. Lakik: Harangdűlő, 1759… Ez meg a mi házszámunk! Nem létezik – ez a nagyapám volt! -Anyu! Nagyapa tagja volt a direktóriumnak? Nem mondtad. -Mondta apád. De, mintegy mentegetőzve, hozzátette, nagyanyád nem engedte Györgyére bejárni, ott volt a hét gyerek, a szőlőmunkák. Tata csak meg lett választva. Egy bizonyíték nem bizonyíték, ennyiben maradtam. Dudás Pista bátyám, nem sokkal halála előtt, ’93 májusában járt nálunk. (Kertész Pál elnöksége alatt a község párttitkára), nekiszegeztem a kérdést: -Tudod, hogy nagyapánk tagja volt a direktóriumnak, tizenkilencben?

Bólintott: tudta. Az 1998-as Györgyei kalendáriumban, a helyi históriák közt közzétéve az 1919. évi április 8-i Jegyzőkönyv. A tápiógyörgyei munkástanács vezetésében ott szerepel a rám öröklődött vezetéknév. A múltat be kell vallani. Igaz, tata nem sokáig „tündökölhetett”, hamar leverték a Tanácsköztársaságot. A megtorlást elkerülte, holott a Tápiómentén, mint ezt a tápiószelei Helytörténeti kiadványban olvashatjuk, kegyetlenül leszámoltak a volt tisztségviselőkkel, vöröskatonákkal a fehértiszti különítményesek.

pa, apakép. Ez is hiány az életemben. Egy időben könyvet szándékoztam írni, emlékművet állítani a hozzám legközelebbiek egyikének. Tervem felszívódott, szétment az időben; lekötöttek a megélhetés gondjai. Maradtak azonban feljegyzések, versek, emlékek. Apámat mindenki ismerte a faluban. Hatévesen vesztette el a hallását. Pitykéztek, ősszel, gyerekek. Felfázott, s szamárköhögés következményeképpen mindkét dobhártyája perforálódott. Nem árt tudni, az ezerkilencszázas évek elején még nem volt divatba a nadrág, szoknyaszerű alsóban: pendelben jártak a fiúk. Orvos? A községből nem hívták ki szülei ide, a külterületre. 1916-ot írtak, javában dúlt az első világégés. Nálam azért jobban hallhatott. Anyám mesélte: bent a házban is meghallotta a mennydörgést, míg én kint a szabadban sem. Csontjai vezették a hangot? Értette is – ép hallóidegekkel! – a beszédhangot, vagy csupán értelmezni tudta a testi rezonálást? Azért gondolom, mert volt gramofon, még anyám első férjéé; apám rátette a kezét, és amíg anyám a kúton járt vízért, megtanulta a dalt a lemezről. Legenda? Iskolába nem járt, írni, olvasni, számolni azonban tudott. Minden eddig megjelent könyvemben – hatot jegyzek -, szerepel. És antológiákban. Ezeken felül Kőszegi Barta Kálmán, falubeli költő-írótárs két könyve őrzi emlékét. A faluban Süket Sanyinak mondták, azt beszélték, légnyomás érte a háborúban, attól veszítette el a hallását. (A légnyomás tény. 1944. őszén, az Újszilvás területén zajlott kegyetlen harcok során, házunk közelében, a Telepi erdő szélén, a határjelző kőtől mintegy kétszáz méterre. Hazafelé tartott. De hallását még gyerekkorában vesztette el. Egy hétig állt a front, az itt élők sokat szenvedtek.) Gergely József emléke apámról: „Apád? Emlékszem, 1938-ban csinált nekem bocskort. Ösztönösen rajzolt, ha papír nem akadt, deszkára, falra. Nem hallott. Vizuálisan fejezte ki magát. Kevesek értették őt igazából. Tud rajzolni, hát rajzol – tudomásuk vették és kész. De, hogy miért rajzol okkal, ok nélkül? – ezen már nem gondolkodtak el. Nagyon jól rajzolt. Történt egyszer: a kocsmába Füleki Jancsi összeverekedett Szarvas Jóskával, apád is ott volt. A csendőrök bevitték őket Györgyére, a Csendőrségre. Ott aztán a két hevesvérű baját alaposan ellátták! Apád pedig egy papirost kért, s szépen, egymás után rajzolta a kocsmai jelenet mozzanatait, ki kezdte a verekedést, a másik hogyan ütött vissza, és így tovább. Még a többi kocsmában mulatót is fel lehetett ismerni a rajzokon! Sajnálatomra, egyetlen rajza sem maradt fenn. (Nem igazán értettem a falra rajzolást. Mai ésszel, mikor garmadában a papír, toll, festék. Véletlenül, egy folyóiratban olvasott visszaemlékezés eszméltetett rá: régen a rajzolás megszállottjai ellátatlanság, no, meg szegénység okán nem egykönnyen jutottak a szükséges eszközökhöz. Így, kényszerből, megfelelt a fal. Ha elunták nézni, letörölték, s újra

rajzolhattak, végül jöhettek az asszonyok, lemeszelték az egész falat. Egyszerűbb és nagyszerűbb a mai graffitisek módszerénél.) Falutörténeti kutatásaim során Józsi bácsi mesélte: A Kapitánytanyától Abony felé eső falurészt Szőrösparcellának mondják. Nem jól. Szeresparcella. A szer ősi magyar szó, szótő, nem kell magyarázni. Nos, a nagykőrösiek erre felénk is elvetődtek, kereskedni, bort felvásárolni. Hogy hívják ezt a határt?- kérdezi a nagykőrösi ember. Szeresparcella – kapja a választ. Szörösparcella? – kérdez vissza a maga ö-ző, szegedi nyelvjárásában. Bólintottak rá az ősszilvásiak. A nagykőrösi ember így adta tovább. Jó humorú valaki aztán az első magánhangzót meghúzta ő-re… A valós magyarázat szerintem így szól: a parcella erdőirtásból nyert termőterület. Ezen a részen sűrűn benőtt, erősen tarackos a talaj, gyakran kell kapálni: - borotválni, mint a szőrös férfiarcot. Szőrösparcella. Apámról másik rokon, Bander Ilona leveléből idézek részletet, stilizálva, szerkesztve. „Utolsó beszélgetésünkkor panaszkodtál, hogy keveset tudsz apádról, kicsi voltál, amikor meghalt. Én láttam őt nagybandában aratni. Mint cipészhez, sok lábbelit vittem hozzá javíttatni. Egyszer, iskolás gyereket, kihúzott a csávából csodálatos rajztehetségével! Apád remek ember volt, nem kell miatta szégyenkezned, ne félj! Amikor megismertem, úgy huszonöt éves lehetett. Nem volt túl magas, de széles a válla. Szeme, szája mindig mosolyra állt. Sokáig nem tudtam, hogy nagyothalló. Ha beszélgettünk, mindig megértette, amit mondtam. Kérdezgetett: mit tanultunk az iskolában? Tudom-e már a leckét? Nagynénémmel is gyakran hallottam beszélgetni. Egyszer azt mondta neki: „Tudod, Juliskám, nekem sokkal többet kell tennem, olyat is, amit mások nem mernek. Hogy egész embernek nézzenek. Hogy elfogadjanak egyenrangúnak.” Akkor tudtam meg, hogy nem hall. Mások úgy mondták, hogy nagyot halló, de ez nem volt igaz! A fülével nem hallott. De hallott a szemével, a pórusaival, de még a háta közepével is! Mindent megértett és mindenre válaszolt. Aratáskor egyenrangú emberként vágta a rendet. A bandagazda azt mondta, legjobb embere Sanyi, egyben a legmegbízhatóbb! Soha nem késett, inkább elsőnek érkezett. Minket, csenevész marokszedőket elhalmozott gyümölcsökkel, ami aratás idején fontos és üdítő táplálék. Dudás Sanyi körtéje, almája sokunk közérzetén könnyített, enyhítve szomjunkat a nehéz, forró napon végzett munkában. Egy alkalommal iskolába készültem. A házi feladat megoldhatatlannak tűnt: egy kétlábú s egy négylábú háziállatot kellett rajzolni. Lyukasra radíroztam az irkám, de csak pacni lett, semmi állat. Sírtam. Belépett Dudás Sanyi. Egyből felfogta fájdalmas pillantásom; mellém ült. -Mit segítsek? -Malacot szeretnék rajzolni, meg kacsát. De nem megy! Kivette kezemből a ceruzát. Nézegetni kezdte; leolvasta a puhaceruza gyár nevét… -Ilyen remek ceruzával mindent lehet rajzolni! Hol vetted? -Anyám hozta Pestről. Akkor még élt… Csak rajzolni veszem elő, nagyon vigyázok rá! -Vigyázzál is, mert kitűnő plajbász! – ennyit mondott, de már papíron volt a kétlábúm és a négylábúm! Gyönyörködve hálálkodtam, mert olyan tökéletesek voltak, mintha élnének. Rajtam kívül senkinek nem voltak olyan szép állatai az osztályban. Nem titkoltam el, ki rajzolta. Még a tanfelügyelő is megcsodálta! Emlékeimet kiegészítem Tóth Sándor bácsiéval: Suttyó gyerekek voltunk, Sándor lehetett tizenhárom, én kettővel kevesebb. Rengeteg varjú volt abban az időben a Jeges-dűlői erdőben. Tavasszal, amikor kikeltek a varjúfiókák,

elözönlöttük az erdőt, és kiszedtük őket a fészkekből. Anyánk levest főzött belőle, kirántották a húst. Jól éltünk tavasszal. Volt az erdő közepén egy hatalmas, kétágú fa. A többi fa lombjánál magasabb volt sudár törzse és egész lombkoronájával túlemelkedett a többi fán. Törzse fényes, sima, sehol egy görcs, kapaszkodó. Senki nem tudta megmászni! Javakorabeli férfiak tehetetlenül csúsztak vissza a rengeteg, kétségbeesve köröző-károgó varjúk zajától kísérve. A kétágú fa büszkén tartotta és szárnyaira bocsátotta az első költés fiókáit. A második költésnél Dudás Sanyi elhatározta: csakazértis varjút eszünk! Egyik este a teheneket hajtottuk haza a gulyáról, odasúgja nekem: -Hajnali ötkor legyél a kétágúnál! -Nem leszek én! -Ha eljössz, felezünk! – ezzel elfutott. Azzal a tudattal feküdtem le: nem megyek! Minek? De hajnalban összefutott számban a nyál, eszembe jutott a varjúfióka-hús, finom ám nagyon kirántva. Csak elmentem. Sanyi már ott volt. Felmászott a kétágú melletti fának a legtetejébe, és elkezdett hintázni rajta. Mind nagyobb ívben lendült az ág ide-oda, míg az egyik ívelésből Sanyi átugrott a kétágúra. Félelmetes volt! Körülötte hangos károgással körözött a sok feketemadár. Félmeztelenül a fészkekhez kúszott és dobálta le nekem a még kopasz kismadarakat. Minden fészeklakó az ingem derekába került. Sanyi ekkor könnyedén lesiklott a kétágú sima törzsén. Szemei büszkén csillogtak. Mosolyogva kérdezte: Nos? -Nagy vagy! Ezt senki nem tudná utánad csinálni! Tizenöt éves, Tamasi Tamás a barátja. Tamasiék nagyon szegények, Dudásék nem, csak az anyja fukar. Közeledett a györgyei búcsú, a két barát kevésnek találta a zsebpénzt. Tanakodtak, mivel egészíthetnék ki a búcsúra valót. Viola Jani bácsi megtudta, a két gyerek megszorult. Tanácsolta nekik: ha Viola András bácsitól elcsennek egy zsák gabonát, ő átveszi, és napi áron fizet. Rohamosan telt az idő, megoldást nem találtak. Jani bácsi adott nekik jó nagy zsákot és ajánlkozott őrködésre. Ment a dolog annak rendje-módja szerint; teleszedték a zsákot, elvitték Jani bácsihoz, lemérték és meg is kapták az árát. Másnap a két gyereket elkapták a csendőrök. Bekísérték őket Györgyére, s külön-külön vallatni kezdték. Dudás Sanyi nem szólt semmit, az íróasztalhoz lépett, felvett egy fehér lapot és boszorkányos gyorsasággal minden mozzanatot lerajzolt. Jani bácsi őrködött, ők töltötték meg a zsákot, vitték Jani bácsihoz, mérték le, vették át a pénzt… A kakastollasok teljesen megnémultak. A két gyereket elengedték, lelkükre kötve: többé nem ússzák meg szárazon. A két testvér ezután pereskedett és halálukig gyűlölték egymást. Azt hiszem, ezek után ismered apádat. Bátor volt, jólelkű, ügyes és találékony…” Csak hát Zrínyi jelmondatával: „Szerencse kell, semmi más”, hadilábon állt. Disznótorost vitt Szolnokra, nagymamához. Györgyére begyalogolt, vonatra várt. Mikor Szolnokra érkezett, ki tudja, hol jártak gondolatai. A síneken át elindult az állomás felé. Figyelmetlen volt és az előtte álló sínpáron Pestre tartó vonat elgázolta. Jobb lábát bokánál kapta el a vonatkerék, amikor fel akart ülni, a kiálló, vastagdeszkás lépcső törte össze koponyáját. A baleset 1950 februárjában történt. Kilenc hónapos voltam. Áprilisban kiutalták a kórházból. Járni tanultunk az udvarunkon, ő mankóra támaszkodva, én pedig nadrágja szárába kapaszkodva. Műlábat? Egyszeri segélyt sem kapott soha!

Maga faragott műlábat keményfából; beletérdelt, erős szíjakkal lecsatolta s így járta a falut. A kamrában volt berendezve a suszteráj. Az ablaknál alacsony asztalka, körben kis rekeszekkel, apróbb-nagyobb fa- és vasszegekkel, középen az éppen szükséges cipészszerszámok. A falnál stelázsi, polcain kaptafa-párokkal – mindet apám faragta. Háromlábú széken ülve dolgozik. Műlábát kinyújtja, szája szögletében faszegek. Előrehajol, árral, kalapáccsal lyukat üt a talpbőrön, beilleszti a nyáltól nedves faszeget s jól irányzott ütéssel beüti… Így haladt az akaratot követelő nehéz munkában. A bőrt fékezni kell, hogy moccanatlanul engedelmeskedjen a nyúzó, lapító, vágó, fúró erők játékának. Mielőtt varrja a cipőfelsőrészt a talphoz, fekete szurkon húzogatta át a fonalat, majd minden egyes átfűzés után szorosra húzta az öltéseket. Ha végzett, leemelte a támvason s ép lábán bőrszíjjal rögzített cipőt, kiemelte a kaptafát, nyúlt az egyik kis pléhdobozért, hogy fekete vagy a barna színű festékkel megadja módját a cipőesztétikának. A kamra többi része volt a konyhánk. Kisebb asztal, kanapé, székek az egyik, vassparhelt a másik sarokban. Nehéz talpbőr, csirizszag terjengett, keveredve dohányfüsttel, ételgőzzel. A kuncsaftok, főleg télen, mikor nincs munka, egész napra „befészkelődtek”, s mesélték történeteiket. Kár, hogy nem kerültek feljegyzésre, lehetne válogatnom a – gondolom – érdekesnél érdekesebb sztorik közt. Hogy apámat érdekelték-e ezek, nem tudhatom. Elunva magát, tréfákkal mulatott a nyilván olykor terhes vendégein. Erotikus képeket, női nemi szerveket rajzolt, a rajz hátulját megkente csirizzel, s ügyesen a gyanútlanok alá tette mielőtt azok a székre ültek. Máskor hátukat veregetve valami ürüggyel, kabátjukra dolgozta a „remekművet”. Hazáig ballagtak aztán a balekok, nem tudva, mit nevetnek rajtuk utca hosszat. De miután megtudták, nem haragudtak, maguk is jót nevettek magukon. Apámat alapjában mosolygósnak, vidám természetűnek ismerte mindenki. Nekem is jutott a kuncsaftok figyelméből. Elfeledtem már, ki volt, aki térdére ültetett, kezébe fogta kezem, s mutatóujjam kinyújtva, lassan a petróleumlámpához közelítette, de mielőtt az égő lámpa forró üvegéhez ért volna az ujjam, jujj! – kiáltással visszarántotta. Ismétléskor már mondtam is: jujj! Másvalaki pajzán énekre tanított, éppen még jó nyomda festéktűrő, hogy aszondja: Van nekem egy csíkos gatyám, abban van az én ceruzám, minden este írok vele, mégse kopik el a hegye. Ezt gyakran énekeltem, tetszett nagyon. Pedig nem is volt csíkos a gatyám. Egyszer-kétszer, ha szépen eltagolták, ragadt rám vers, ének. Perjési néni, (Bárányos) Nagy néni… bármikor jöttek, leültek a kanapéra egymás mellé, mentem hozzájuk: „Mit hoztál nekem Rózsika néni? Juliska néni?”- kérdeztem, s nyúltam a zsebükbe. Erre szoktattak. Nyúlj a zsebembe! – mondogatták eleinte, aztán már csak mosolyogtak. Mindig találtam egy-két szem savanyú vagy selyempárna cukorkát. Nem is tudom, maguknak vagy nekem szereztek-e vele nagyobb örömet? Ők ketten, kivételek voltak, „szabályt erősítők”: soha nem fogadták el nyomorék apámtól köszönömre a munkát, a cipőjavításért mindig hoztak, szalonnát, lekvárt, zsírt, mikor mit. Apám halálát bizony sokak megérezték – lábbelijükön keresztül is. Nagybátyám, Dudás Pista bácsi, ha nálunk járt, a térdére ültetett, tetszett neki, hogy szerettem, ha „lovagoltat”. Apám után nem sokkal elment ő is. Fejjel egymásnak pihennek, sírjaikat a temetőút választja el egymástól. Anyám gyakorta sütött pozsonyi kiflit. Olyankor meghitt családi hangulat uralkodott nálunk. Az apró süteményt nagyon szerettük, ahogy kisült s anyám kivette a sütőből, forrón, a tepsiben meghintette porcukorral, s ahogy hűlt, úgy tömtük magunkba. Szüleim nem nagyon beszélgettek, ha mégis, egymáshoz figyelmesek, türelmesek voltak.

Varró Pali, Tóth Dezső voltak leginkább nálunk, ők gyakran, a beszélgetés kedvéért jöttek a dűlő másik végéről. A közelebb lakó Barta Kálmán bácsi ritkábban jött, akkor is csak apámmal beszélgetett, ők tudják, pontosabban, már ők sem, miről. Jó kedélyű, kevés szavú embernek ismertem. (Fogorvos unokája, elsőben velem járt egy osztályba, padtársak is voltunk. Hivatása mellett a literátorság több műfajával, könyvkiadással foglalkozik. Önéletrajzi könyvében bőven ír nagyapjáról. Annyit tennék még ehhez: apám, s Kálmán bácsi, többekkel együtt temették a front után az Újszilvás területén elesetteket. Újföldi-rész, Klára-telepi szőlő, Abonyi út mente egy nagy temetővé lett akkor, negyvennégy, november elején. Ki tudja, milyen tragikus emlékek tartották össze e két, kedélyes-bölcs embert.) Apám a felsoroltakon kívül még sokak emlékezetében él. A holtat élete védi. Bennem is, amíg emlékezni tudok. Fényképe nem maradt.

Piroska vasúti megálló, Szolnok és Tószeg között a félegyházi vasútvonalon. A megállóhoz közeli iskola mögött jókora telkeken a Balázs-tanyák; Gyurié és Lacié. Így emlegették a családban. A szokványos parasztházakhoz melléképületek, istállók, ólak tartoztak. Az épületek mögött kerítetlen kertek. Gazdáik: anyám unokatestvérei, László egyben keresztapja is. (Ecseki Polla néninek a két fián kívül, négy lánya volt.) Anyám tizenkét évesen került a Gyuri-tanyára, mindenes cselédnek, de önállóan végezte munkáját. A kertet konyhakertnek használták, zöldségféléket termeltek benne, a szomszédos Lacitanyán gyümölcsöskert volt. Mezsgye választotta el egymástól a kerteket, végükben Szent Péter-szobor, s túl a láthatárba nyúló, jól termő, zsíros feketeföld: a Balázs-birtok. (JászNagykun-Szolnok vármegyében nem voltak magánkézben kiterjedtebb birtokok, mint az ország más területén, legfeljebb pár száz hold.) Hat tehén, öt-hat sertés, ezekből kettő minden esztendőben hízónak befogva, baromfik számolatlanul, nos, ezek voltak tizenkét éves anyám kezeire bízva. Korán feküdt, korán kelt. Megfejte a teheneket, itatásnál tíz-tizenkét nagy favödörnyi vizet felhúzott a kútból. Ellátta a disznókat, a baromfiknak vetett magot. Az előző esti és a frissen lefejt tejből, keresztapja segítségével a félnyolcas félegyházi motorral bevitt Szolnokra, s ott házaknál szétmért két vizeskannányit, hol egy, hol másfél-két liternyit. Piroska gyéren lakott tanyavilág. Anyám nem ismert az ott élők közül közelebbről senkit. Nem volt barátságos, nem érdekelték ismeretlenek. (Így van ez Újszilváson is. Úgy vélem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom: ezért tudok keveset a környezetemben élőkről. Belejátszhat ugyan irányomban megnyilvánuló érdektelenség, nemhallásom, aminek következtében nem igazán ismerem ki az embereket, megváltoztatják velem beszélve gondolataikat, rejtik igazi természetüket. Anyám, amit hallott, elmondta, olykor kommentálta, ízlése alapján a történetet, szereplőt, aztán látszólag teljesen elfeledte. Soha nem hánytorgatta senki dolgát. Őt így kellett elfogadni, oroszlán-jegy, nagyvonalú, méltóságos lelkületű, mint a nyár közepe.) Naponta főzni, egymagára, nem sok kedve volt. Ha megéhezett, leszelt egy jókora szelet házi kenyeret, megkente finom házi zsírral, s még a két kutyának is jutott belőle. Szalonna, tepertő – akkor még hűtőgép híján, zsírjában lesütve, sokáig zamatos maradt -, nos, ezek voltak fő eledelei. Családunk tagjai nem igazán szerették egymást. Anyám ritkán látogatott „haza”, a Nád utcába. Bár szerette szüleit, testvéreit, igazságtalannak tartotta, hogy egyedül neki kell egy ballépés miatt a családi adósságot törleszteni. Bár nagyon szerette az állatokat, nevelni,

gondozni is, áldozatos munkájáért valami ellentételezést csak várt. A nyolc hold földet, amiből jussolnia kellett volna törvény szerint, elárverezték. Juss? Kuss! Férjhezmenetelekor éppen csak azt engedték meg neki, hogy az udvaron álló, sárléces nyári konyhában húzzák meg magukat férjével. A ház kisszobáját inkább albérlőnek adták ki. De hát hová mentek volna? Zaklatták őket a kedves családtagok minden lehetséges módon, amíg szorgalmasan dolgozó, saját lakásra félrerakó férjével végzett a gyilkos golyó. A félrerakott Pengőket pedig elvitte az infláció, az új, „kemény” Forint. Ez a szeretetlenség irányomban is hatott: nagynénjeim, mamám sosem vettek ölbe, szikrányit sem kényeztettek, pedig egyetlen fiúunoka voltam. Mamámnak még egy unokát adott a sors; vele, Marikával egy időben, már huszadik évem felé, közelebbi kapcsolatba kerültünk, leveleztünk. Sajnos a nagy távolság, s egyéb, múltban gyökerező problémák nem kedveztek kapcsolatunknak. Egyébként Marikának anyám a keresztanyja. Segítőim sorából nem maradhat ki Marika két családja: Anti és Hugica. Túl a gyerekkori, szolnoki élményeken, melynek emléke az idő múlásával egyre fényesebb, közeli, baráti kapcsolat alakult ki, családjaikkal egyetemben. Írni, olvasni, számolni tud anyám, pedig csak két osztályt járt. Azt hiszem, egyetlen könyvet sem olvasott végig, az ő igazi tanítómestere az élet volt. A képeket szereti nézegetni, újságokban, képeslapokban. Egy idő óta olvasásban látás-problémái akadályozzák és amúgy sem látta soha fontosságát a betűfalásnak. Szívesen hallgat rádiót és szereti, ha beszélgetek hozzá. Általam ismeri az írókat, költőket, műveiket, életüket. Büszke rá, hogy fia költő lett, de ez visszafojtott büszkeség – hiszen tudja, tapasztalja, a háttérben mennyi lemondással, milyen semmi megbecsüléssel jár ez a hivatás. A színes tévét naponta nézi. 1939-ben ment feleségül Jegesi Istvánhoz. Hat évet éltek együtt. A Nád utcai tanyaépület udvarán álló, sárléces nyári konyhát lakták, télen, nyáron. Férje halála után még két évig élt ott anyám. Sokat emlegette negyvennégy háborús őszét, a szakadatlan esőzést. Nyáron az állomás terrorbombázásait, a kátránnyal bevont, lángoló barakkokból menekülő, égő katonákat. A szomszéd tanyában, Ferenc bácsiéknál, albérlő lakott, ennek testvére Szijjártó Péterné, innen, az akkori Tápiógyörgye-Jegesből. Néha ellátogatott a testvéréhez, így ismerkedett meg anyámmal. Többször beszélgettek. Szijjártóné egyszer felhozta apámat. Nem hall, de jó munkásember. A mamával él, aki súlyos beteg, családjai közül senki nem ápolja, napjai vannak hátra… Így került anyám 1947. májusában Jegesbe. Két évre rá, csaknem napra pontosan, megszülettem. Érdekes, titokzatos történet, amit anyám mesélt: 1945. februárjában már némileg konszolidálódott a helyzet, férjem a városi Kertészetben. Munkája a háborús években nélkülözhetetlen, ehhez igazolása volt a városi főkertész, Papp Dénes aláírásával, pecsétjével, és zöldtintás, cirill betűs, orosz városparancsnoki ellenjegyzéssel. Az élelmiszerellátás akadozott, jegyre kaptunk élelmiszert, kenyeret. A kenyérből azt hiszem, napi fél kiló volt a fejadag. Sokszor két-három órát is várni kellett, sort állva, ha késett a kenyérosztó ember. Nos, akkor februárban szól a mögöttem álló nő: mielőtt eljött, begyújtott a kályhába, öt hónapos a kislánya, ő azt megnézi, menjek el vele. Barna, sovány, középmagas nő, azelőtt se, azóta se láttam. Mondom: én nem megyek innen, mert nagyon sokan vannak mögöttünk, ha visszajövünk hátrakerülünk, vagy jut kenyér vagy nem… Azt mondja a sorban előttem álló: ha visszajönnek, beállhatnak a helyükre. Hát, ha így lesz, nem bánom, menjünk -egyeztem bele.

Közel lakott az asszony. Megnéztük a kislányt, tett a tűzre. Hozzám fordul, azt mondja, tud kártyát vetni. Én nem tudok pénzt adni – mondom neki. Adjak akkor kukoricát. Jól van – egyeztem bele. Mit akarhat? Nem értettem. Máig sem értem, miért engem szemelt ki jósoláshoz az ismeretlen nő! Valaki szólhatott neki? Mindegy. Elővette a kártyát. Kever, szétrakat, kirak. Azt mondja, halált jelez a lapjárás. Nem tudja pontosan kicsoda, de nagyon közeli hozzám. Úgy nyolc-tíz hónap múlva bekövetkezik a tragédia. Újra megnéztük a kislányt, visszamentünk sort állni. Kiváltottam a kenyéradagot, vittem Pistának a Kertészetbe. Másnap vittem az asszonynak a kukoricát: soha nem tartoztam, nem tartozok senkinek! Teltek a napok, hónapok. Karácsonyra készültünk. December 23-án, soha nem felejtem el, kora reggel ugat nagyon a kutyánk. Kinéztem, látom, a gátoldalon jön le tanyánk felé a vízhordó gyerek. Pistával dolgozott, ismertem látásból. Kiabál a tanya felé: Jegesi Istvánnét keresem! Kimentem, mondom: én vagyok. Azt üzeni a főkertész úr, mondja izgatottan a gyerek, azonnal jöjjön a Kertészetbe! Pista bácsit agyonlőtték! A főkertész úr két nyomozóval járt a helyszínen. A holttestet a hullaházba vitték. A Vártemplom mellett lakott a főkertész, odamentünk. Nála volt a két nyomozó, ideadták a halottnál találtakat: két jegygyűrű, arany fülbevalók (magánál tartotta, nehogy tőlem elvegyék), zsebórája, táska, kerékpár… Papp Dénes szerette, becsülte Pistát. Intézkedésére a város temettette, díszsírhelyre. Részemre kijárta a legmagasabb kegydíjat, amit pár évig a Városházán kaptam kézhez, havonta, gyalogoltam Györgyére, utaztam Szolnokra. Később a Nyugdíjintézet folyósította. A holttesten hat golyó ütötte seb, egy halántékon hatolt be, a többi elől, szívtájtól le, hasig. A legalsó golyó csak félig, apád látta, elhoztam. Végül valaki ellopta. Pista temetésekor vitték a hullaházba Sándor bácsit, anyám bátyját. Így aztán Pista temetésén sokan ott voltak a családból. (Mit hoz az élet! 1975-ben a Kertészet helyén épült fel az új Nyomda. Ott dolgoztam, míg vissza nem hívtak a Május 1-úti üzembe, csoportvezetőnek, de ezután is gyakran visszatértem az új Nyomdába, ha sok volt a munka. Megszállt a vízió: anyám férjének halála… ezen a területen… Tudtam: utoljára száraz tésztát evett, bögréből. Az a verzió járta: fenyőfát követeltek tőle, karácsony közelgett, de miután ezt ő megtagadta, rálőttek az orosz katonák a szomszédos laktanyából, de lehet, a Zagyva-gát felől. Nyulas is volt a Kertészetben, István a nyulakat szerette, gondozta, őrizte… Bennem munkálkodó sejtelmeknek jártam utána, ebédszünetekben, bejárva a Nyomda területét: ráérzek-e a pontos halálhelyre? Ahol elesett, elvérzett. Tudok parajelenségekről, de, úgy látszik, ez nálam nem működik.)

kkortájt egyetlen kedvencem, a micisapka, még álmomban is búzaszőke hajamat fedte, napellenzővel, ruhagombbal a tetejében. Hitschék hatalmas cseresznyefáján ezrével piroslott az érett, nagy szemű gyümölcs. Anyámmal átvittük a megjavított cipőket. Mindig csodálkoztam, Miklós bácsi miért javíttatja elhasznált cipőit, mikor annyi újat vehet, amennyit akar? De ha még kifizette volna… (Ma már tudom, nem voltak ők tehetősek. Viselkedésük, tartásuk alapján soroltam őket az úri kategóriába. A látszat csalt.) -Mit adjak érte? – kérdezte Éva, miután átvette a lábbelit. -Cseresznyét. Sokat. Odamentünk a hatalmasra terebélyesedett fához. A földig roskadó ágakról egy-kettőre teleszedtük napozóm zsebét, markom púpozva, fülemről „cseresznyefülbevalók” csüngtek. -Hová tegyek még? – Éva nevetett. -A sapkámba! Apám nem potyára csinálta meg a cipőt!

Éva levette fejemről, s telirakta a micisapkám. A kapuig kísért, ahol várt anyám. Neki jutott a sapkányi gyümölcs. Hazaérve, apámhoz léptem. Mivel nem figyelt – és tudva: nem hall -, gyengéden megérintettem. Rögtön csupa szem lett. Ösztönösen lassítva szám mozgásán, hangtalanul elmeséltem neki az esetet. Örült talpraesettségemnek. Ahogyan apámhoz beszéltem, azt vártam mindenkitől világéletemben: szemben velem, nyugodtan beszéljenek hozzám – akár hang nélkül! De az emberek nem tudják, mit jelent nem hallani. Éva orvos udvarlóját már apám halála után láttam. Szüreteléskor anyám odaát segített, nem maradhattam itthon, egyedül. A must lassú csordogálását figyeltem a présnél, nem vettem észre, a doktor szólt hozzám. Valaki felvilágosította: a gyerek nem hall… Később a doktor beszélt anyámmal, kérte, vetesse ki a mandulámat, hátha… Műtét után nem jött ki hang a torkomon. Megijedtem: néma lettem? Valaki mosolyogva mondta, ez a műtéttel járó állapot. Csak a folyosóra mehettem ki. Akadt ott is látnivaló! Beszélőképességem visszatért, torkom se fájt már. Felidéződött a folyosón látott kép: orvos megy a lifthez… A kórteremben magamkorú gyerekek, s harminc körüli férfi, egyik fülkagylója levágva. Szóltam Egyfülűnek - ahogy magamban neveztem -: -Szeretnék liftezni. Nem tudom: szabad? Mire az Egyfülű: -Ahhoz csont kell, azt szopogatni, s akkor a lift föl-le jár. Gondolkoztam erősen, mivel furcsálltam, amit mondott, ugyanakkor koncentráltam a folyosón látott jelenetre. Tényleg, az orvos mintha rágott volna… Így aztán elhittem. De mit tegyek? -Szólj a nővérnek, ő ad csontot – biztatott az Egyfülű. Természetesen szóltam. „Milyen csont lesz?” – tűnődtem, addig, míg a nővér magához intett. A felvonóhoz kísért, s ott csengetett. Kisvártatva a liftkezelő nénivel beszélt valamit, aki azután vagy húszszor felvitt-lehozott, másokat is szállítva közben, az általam addig még soha nem használt felvonóval. Élmény volt – el is feledtem, a csont évek múlva jutott csak eszembe. Házi feladatul kaptuk a Szózat első két szakaszát. Nem kértek meg rá, elégtelen osztályzattól se tartottam, csupán benső kényszert éreztem arra, hogy megtanuljam könyv nélkül. A szöveggel nem is volt gond. Hanem a kiejtés, hangsúlyozás! Nem volt hallási mintám! Tükör előtt ellenőriztem szájmozgásom. (Azóta is számtalanszor konstatáltam: gyorsmozgású, kevésbé szóformáló – még jó, hogy nem kell saját ajkamról olvasnom.) Torokra tett kézzel, a gégefő-rezgésekből következtettem a hangerőre. Két kezemből szájamtól fülemig „folyosót” formáltam a hangoknak. Össze is zavartam szépen. Másnap szavaltam. Éva tanító néni erőteljesen mond valamit… Összevont szemöldök: haragra vall. Kiabál? Hangot nem hallok… Érzelmi sokk, úgy „látom” halálos sötétben zuhanok… Hangerő térít magamhoz… (Tehát kiabál.) A tanító néni nyakán kidagadt erek… Érzékelem a hangerőt, de szót nem értek. Nem annyira nem értett hibám sokkolt, hanem, hogy Éva gyakran időzött nálunk, tudhatta, apámról, hogyan kellene velem érintkezni. Egyáltalán: sokat segített nekik anyu is: valamit vártam, valamiért. Életemben többször estem ebbe a hibába! Jó tett helyébe jót várj – ma már érvénytelen, csupán a jóság kísértete erős bennünk. Már akiben.)

A tanító néni pálcáért nyúl… mindig gyűlöltem az erőszakot… és az asztal lábánál lévő vizeskannát veri. Hallom-látom: kiabál. Nem értem egyetlen szavát sem! Ha leírná! De talán akkor se érteném – a félelem leblokkol. Kommunikációs félelem – óriási a csend, a csendben az ismeretlen veszélyek. Nem tudom, mit akar. Most ő, máskor majd más! Ébernek kell lennem, úton, iskolában… Félelmet legyőznöm, és figyelni, figyelni! SZEMEM: FÜLEM IS! (Otthon elszavaltam a Szózat kezdő szakaszait, persze, ugyanazzal a hibával. Ekkor megértettem. A második szakasz utolsó szava! Nem fel, hanem kell! Itt élned, halnod kell! A KANNA KEZDŐBETŰJE: KELL! Ezt kiabálta hát a tanító néni! Addig csapongott képzeletem a kellemetlen epizód körül, amíg a tudni akarás és az elszánt kitartás kettős nyomása szavakká rendeződött, vagyis megvilágosult előttem a legvalószínűbb igazság. Ebben látom az emberi elme csodáját, nemcsak minősíti a ráhatásokat, hanem önmagát is ellenőrizi. Merem állítani, az agy önregeneráló képességgel bír.) Az igazsághoz tartozik, szavalással nem ért több kellemetlenség az életben. Évekkel később a Piros fejfákat szavaltam, tanító néni által hangsúlyozva megtanultam, s többször elszavaltam nyilvánosan. És bár láttam az összecsapódó tenyereket, teljes „dicsőségemhez” hiányzott a taps. Éva férjhez ment a doktorhoz, családostól Szolnokra költöztek. Újszilvási házukat eladták, de még hosszú évekre fenntartották, nyilván minden eshetőségre gondolva, a nagyszobát. Szolnoki éveimben többször feléjük jártam, egyszer-kétszer kísértést éreztem benézni hozzájuk, elbeszélgetni velük, de ellenálltam. Tudtam, Képes Újságban megjelent cikkből, Éva a Városi Tanács Szociális osztályán dolgozik, férje a Kórház szülészetén. A 90-es években szép visszaemlékezéseket publikált a jegesi-györgyei éveikről, hányattatásaikról. (Végül is ezekből az írásokból ismertem meg sorsukat, igaz, utólag, későn. De még mindig jobb, mintha soha.) Húga, Csöpi, másik műtétem (orr-mandula) napján meglátogatott a kórházban, két rúd brómos cukorkával kedveskedett. Azóta nem láttam.

Két döbbenetes élménnyel búcsúzott a gyerekkor. Világos volt, amikor felköltött anyám. Egész éjjel, lecsavart lánggal égett a petróleumlámpa. -Virrasztottam – mondta később -, apád arra kért: „Ne fújd el, nekem már nem sokáig világít…” Nagykiterjedésű, csupafű puszta. Határtalansága körkörös és az ég kékjébe vész. Meghitt otthonosság érzete tölt el; e helyen örökké szamárkóró terem, amott kikericsek, az Agyagosnál tenyérnyi nádas. Szőrén ülöm a vágtató paripát, hatalmas tomporában micsoda erők! Versenyfutás? Gyorsabbak vagyunk a szélnél… Minden átmenet nélkül, hirtelen lassul a vágta, előbb poroszkál, majd csak vánszorog a szürke. Kúthoz értünk. A földön vagyok. Értetlenül nézem: ismeretlen kút az annyira ismerős pusztán. Hogy kerül ide? Mélyébe nézek: nem is kút ez, füvekkel, indákkal, mohákkal borított, víztelenül tátongó sötétség. Semmi nem figyelmezteti az erre járót a veszélyre… Lovam erőtlenül rúg-kapál – ez már a vég! Magamban érzem, amint egyre fogy ereje. Bal kezemmel támasztom fejét, jobb kezemmel két értelmes szeme között a homlokát simogatom. Szempillái felnyílnak-lecsukódnak, hálát küldve küzdenek a halálos súllyal. Kínos tehetetlenség, annyira szeretnék valamit tenni érte… Megmenteni! Mondanám, szeretlek! Ne menj el. Ne még! A reménytelenség elfásít, letargiában, nyögni sincs erőm…

Sírok? A remegő orrcimpából az utolsó, gyenge lehelet-párák csapódnak arcomra: -Sanyikám… Apa… Meghalt apa… Szemem nyitom, s látom: fölém hajolva anyám beszél gyengéden, nagyon gyengéden. Álomból ébredve, riadtan állok a döbbenetben: ez hát a halál? Nézem a hozzám legközelebbiek egyikének viaszsárga arcát. Moccanatlan-nyugodt. Örökre. Apám halálát nem sokkal megelőzte egy másik, szintén megrázó, negatív élmény. Battonyai Gizivel aranyesőért mentünk a közeli erdőszélre, nagybeteg apámnak virágért. Gizi velem egyidős, a harmadik szomszédunkhoz, Skrob Bélához menhelyről kihozott, de helyes lány. Néha átjött hozzánk. Válogatva az ágak közt, egymáshoz értünk. Az érintéstől felvillanyozódva, erős vonzást éreztem iránta, látva: kedvesen beszél hozzám. De nem arra figyeltem, mit mond, hanem erős, meditálós gondolat tartott fogva: nem birtokolhatom őt teljesen. Azért nem, mert nem hallom hangját, ezeket a csodálatosnak képzelt légrezgéseket, amelyen egész lényének lénye játszik. A hangok világa nem lök-ránt hozzá a megingás pillanatában. De másokhoz sem! Akkor, de máskor sem éreztem szánalmat, utálatot, netán sajnálatot magam iránt. Ilyen vagyok és kész! Ma már tudom, a vakság a tárgyaktól, színektől választ el, a mozgáskorlátozottság a tér uralásától, a hangok hiánya az emberektől. Ráeszméltem ott, Gizi mellett a végtelen csendben: hiába vagyunk testközelben, hiába érzem illatát, bőrének melegét, leheletét, ahogy beszél hozzám, nem teljes a csoda, létem: elmondhatatlan árvaság. Ebben az árvaságban csupán a feszültség az enyém, ahogy igyekszem szájmozgásáról megérteni közölnivalóját. És ez a magam feszültsége olyan távolivá teszi őt! (A hang érzékletesebb, jobban emlékszünk rá, mint a látottakra, hiszen a hang óriási hatást gyakorol az emberre. Erre akkor döbbentem rá, amikor, hosszabb idő után ismerős jött hozzánk. Megismer, Erzsike néni? – kérdezte anyut. Anyám nézte, nézte, aztán azt mondja: sajnos, nem, de a hangja olyan ismerős!) Éppen a hangok hiányából ismertem fel: más dimenzióban élek, küzdök, próbálom magam önmegvalósítani. Néha úgy tetszik, régi, őseim által hallottakat hallok vissza. Amikor ezen a dolgon rágódva, mélypontra jutok, azt mondom magamnak: feleslegesek a hangok, mert végső soron az élet dolgai sem fontosak. De tesszük a ránk szabottakat, mert tennünk kell! Ez a felszabadító öntudat különös nyugalommal töltött el. A csendet pajzsként is használhatom – szóval nem sérthet senki! Jól megjegyeztem és – igyekeztem elfelejteni. Nem nekem találták ki a fejét homokba dugó strucc szerepét. Nem beszéltem én erről senkinek, ám egyik főnököm, a szolnoki Nyomdában, rátapintott a lényegre, mondván: ha nem akarod, hogy idegesítsen, egyszerűen elfordítod attól a fejed, aki beléd akar kötni. Rá sem hallgattam, mert hát ez a főnököm furcsa ember volt, ha telefonhoz hívták, ha ott csörgött íróasztalán, akkor sem vette fel soha a kagylót. Egyszer megkérdeztem: miért? Azt mondta: elvből. Ha valaki valamit akar, jöjjön ide, szereti látni az illető arcát, testbeszédét, amikor fontos dolgok kerülnek szóba. Az erősek nyugalma ült arcán, mint apámén, amikor csonttá soványodott, áttetsző kezébe adtuk az aranyeső csokrokat. Itt remeg előttem az emlék káprázatában. Itt jegyzem meg, játékokban, sportban mindig szerettem részt venni. Kezdetben kis nehézséggel jár a különböző játékok szabályainak értelmezése, betartása, de aztán lehet próbálkozni. Nem adhatja át nekünk senki, magunknak kell megszereznünk a tudást. Amiről manapság sok szó esik: kisebbségi érzés, kirekesztettség – nekem ismeretlen fogalmak. Fogjuk rá, azért, mert amiről nem tudunk, az nincs, még akkor sincs, ha rajtunk történik meg.

Az őszinteség, az igazságérzet néha nagyon indulatossá tud tenni, haragudni azonban nem tudok. Természetem tartózkodó, sokszor szándékosan nem figyelek, nem kívánok tanúja lenni olyan dolgoknak, amik meghaladják ízlésem, tűréshatárom. Tisztában vagyok a viszonyok fontosságával-hiábavalóságával. Egy bot két vége. Iskolán kívül igazán kevés fiúval éreztem jól magam. Valamilyen okból közelebb álltak hozzám a többinél Varró Laci, Varró Pali, Horgos Jancsi, Mérész Misi, Vasas Jóska; ők a hallgatásukkal is „beszélni tudtak”. Szerettünk a dűlőnkkel párhuzamosan elterülő, Telepi erdőbe járni. Sok mindent megfigyeltem, ha csak magamban jártam a fák közt. A hangulatok, amik ilyenkor betöltöttek, pótolhatatlanok. A tisztásokon a forró nyárban kellemes hűvösség, az összekeveredő zöld vegetáció bódító illata, a pillangók szárnyalása, az erdei állatok bizalmatlan jelenléte, várható felbukkanása. Különlegesen titokzatos hangulatot sugalltak a fenyves ligetek tűlevelei között megbúvó, váratlanul másik ágra röppenő éjjeli madarak. Barátom, bizalmasom volt az erdő, más csendje volt. Eszembe jut, történt egyszer, két fiú összeszólalkozott azon, melyikük ismeri jobban az erdőt. Szó szót követett, így mesélte Mérész Misi, négy-négy gyerek csoportokba verődött, és megegyeztek: egyik vasárnap próbára teszik egymást, az egyik csoport elbújik, a másik csoport megkeresi őket. Úgy látta mindenki, most ki fog derülni, ki tud pontosabban mozogni az utak, ösvények, fák közti átvágások, talajviszonyok birodalmában. Könnyű lesz, gondolták mind a két csoportbeliek, hiszen úgy ismerték az erdő zeg-zugait, mint a tenyerüket. A megbeszélt napon kimentek a csapatok, sorsot húztak, kik hunynak, kiknek jut a vadászeb szerepe. A hunyók bizony estig sem találták meg a bújókat! Késő délután már kiabálták befelé, a fák közé: Gyertek elő! Feladjuk! Kétségbeesett szavaikat elnyelte az erdő csendje, a rókák, őzek, fácánok riadt lapulása. Késő éjszaka, a szülőket felkeresve, derült ki az igazság: azok, akiknek el kellett volna bújni, ehelyett - amíg a másik fél becsületesen hunyt -, addig ők szépen hazaszállingóztak az egyik ösvényen. Tanulságos, bizalomerősítő történet. Életen át nem felejti okos ember. Barta Kálmánt, gyakran láthattam a nagyszüleinél, vagy a szomszédba, nénjénél, Varró Jóska bácsiéknál. Úgy tizenhárom évesek lehettünk, iskolába menet eldicsekedett: ő is ír! Nagyalakú, spirálos füzetet vett elő táskájából s mutatta: Unatkozom. / Mit csináljak? – ennyit tudtam csupán elolvasni, mert dugta vissza a füzetet. Jó harminchárom évvel később, a megjelenést követő évben küldte el nekem első, verseket és műfordításokat tartalmazó kötetét. Jól esett a nekem ajánlott, rólam és családomról szóló szabad vers! Kálmánról jut eszembe nagybátyja, Kőszegi Sándor. Jóvágású, értelmes parasztember, a tszidőkben brigádvezető. Nagyon becsületesen végezte munkáját és igen csak haragudott azért, mert sem ő, sem mások gyakran nem találták az alkalmazotti vezérkart, ha ügyes-bajos dolgaik intézésére betértek az irodába; az elvtársurak a közeli kocsmában múlatták az időt. Megunta egyszer a dolgot. Stráfkocsit s két embert az iroda elé rendelt, felpakoltatta az íróasztalokat és a kocsma elé vitette. Mondanom se kell, lett aztán ribillió! Az eset után leváltották, Tápiószecsőre helyezték, az ottani tagság pedig megválasztotta tszelnöknek. További sorsáról Kálmán nagyszerű könyvéből, az Agglegénybefőttből olvastam.

őleg apám halála után, bár nem túl gyakran, átjártunk Szijjártónéhoz, szomszédolni. A Népbolttól második, szoba-konyhás kis házban laktak, unokájával, Csomor Erzsikével. Lámpagyújtás után, a hosszú téli éjszakákon kártyáztunk, olvastunk, beszélgettünk, vagy valami társasjátékkal múlattuk az időt, körülülve a konyhaasztalt. Az ötvenes évek végén költöztek ide, Újszilvásra a Jászságból Zakarék. Pont a Népbolt melletti kis házat

vették meg. A tőlünk nem sokkal idősebb két fiú, Sanyi, de főleg a fiatalabbik, Karcsi, jobban ráérvén, érdekesebbé tették az esti együttlétet. Sanyi különösen szerette, szereti máig a könyveket bújni; akkoriban még rajzolt, verseket írt, egypéldányos képes lapot szerkesztettünk a magunk szórakoztatására. Kérésemre Sanyi rendelte meg Petőfi összes költeményeit, emlékszem, tizenkét Ft volt, máig azt a könyvet bújom. Lapjai már sárgák, gombafoltosak, piszkosak a sok forgatástól, de jobban szeretem, mintha egy új Petőfikönyvet. Talán a kezem munkája miatt, kétszer kötöttem be, előbb, még inasként, zöld félbőrbe, újabban sötétlila nejlonbőr védi. Zakarékra visszatérve, ma úgy látom, ez a barátias viszony kedvezőleg hatott, impulzust adott a költészethez, kapcsolódott Petőfi-rajongásommal és a csöndben aktívan gondolkodásommal, meditálásra hajlamos természetemmel. Mikor már sokadszor mentünk ki az udvarra Erzsikével pisilni, én szerszámom tartva, Erzsike pedig mélyen leguggolva, nem álltam meg szó nélkül: -Neked nincs izéd… fütyid? Erzsike a két finomvonalú dombocskái közül előtörő vizeletsugarat figyelte elmerülten, de amikor a bugyiját húzkodta fel mégiscsak válaszolt. -Nincs. De annyi olyat kaphatok, mutatott remekművem felé, amennyit csak akarok! -Ki mondta ezt? -A mamám. De minden kislány tudja. -És… minek az neked? -Hát, hogy gyerek legyen! Nem tudod? -Ugyan! A gólya hozza! Először mondtak ilyet, eddig gőzöm se volt a nemi szervek szerepéről. De akárhogy fantáziáltam, csak az agyam erőltettem feleslegesen, nem értettem a dolgot. Megkérdeztem Erzsi szomszédját, Karcsit, aki fölényesen magyarázta, szilvamaggal példázódva, amit maga sem tudhatott igazából. Hogy hihettem volna el! Furcsálltam, hogy zavarosan, elváltozott szájmozgással, testbeszéddel kommunikált, mintha valami tiltott, szégyenlős dologról ejtegetné a szót. (Későn érés? A siket gyerek szellemileg nem fejlődhet úgy, mint elvárható, hiszen felnőttek, gyerektársak beszédéből nem „csíphet el” elszólásokat, titkokat, nincs érdeklődésének izgalmi iránya, számára rejtettebb a való világ. Vegyük hozzá: egyke voltam, magányos.) Híre kelt, orvosunk gyógyíthatatlan vesebeteg. Ekkortájt kezdett foglalkoztatni a halál gondolata, ám tudatomban sehogy sem fért össze a végzet elkerülhetetlensége – a gyógyító orvos fogalmához nem kapcsolódott. Ráadásul az Erzsike által fülembe ültetett bogár is zümmögni kezdett, lehangoló állapotban ért az első ejakuláció. Ezt a jelenséget, nem tudván mire vélni, mindjárt összekapcsoltam a vesebajjal, ennek tünetének tudva be. Sajnáltam doktorunkat, de most már főleg magamat. Ilyen fiatalon távozni! Naponta írok világmegváltó verseket, van már vagy hatvan. Huszonhat éves koromra több költeményem lesz, mint Petőfinek… Kelemen doktort másképpen néztem ezután, főleg az arcát; igyekeztem megfejteni az arcmögöttit, a valódi embert: hogyan szembesül a közelgővel? Adódtak alkalmak. Egyszer anyám ölébe ültetve, érzéstelenítő nélkül húzta ki a bölcsesség fogamat. Öt Ft-ot adott, mert nem sírtam. De miért sírtam volna, amikor én is, nem sokára… Titkomat senkinek el nem mondtam, nem volt bizalmasom, anyám meg csak megrémülve, orvostól orvosig szalad velem. A nemiség tabutéma. Tabu – vaskalaposság, fityisz az értelemnek – bizonyos életkoron túl. Erzsikének sem mertem említést tenni súlyos bajomról, őt kíméltem, és különben mit tudott volna tenni? Kinevet? Vártam a betegség súlyosbodó tüneteit, derékfájás, vizelési zavarok, de semmi ilyesmi. Ősszel meghalt doktorunk, versben búcsúztam tőle. Az ég borong. Te túl azon,

amitől minden élő szorong, kik még járunk-kelünk, szeretkezünk a Nagy Műtőasztalon! Így kezdődött a vers. Gondolkodás nélkül, elemi erővel törtek fel belőlem a sorok. Ma már tudom, a túlélés lélekmámora. Magamból kiírva, a szerelem-halál-önsajnálat összefonódott komplexusától szabadultam meg. Nem rossz terápia. Erzsikével jól kijöttünk. Gördülékenyen kommunikáltunk és egymásra hagytunk mindent. Bár sok dologban nem egyformán gondolkoztunk, jó volt együtt. Természetesnek tűnt, egyszer majd ő lesz a feleségem. Tetszettek nekem más lányok is, csak éppen nem volt közelükben olyan kellemesnek érzett az éghajlat, mint Erzsike mellett. Akkor minek kalandozzon az emberfia? Ha mégis, hát… majd később, később esetleg. Előttünk a végtelen élet! Bizony nem úgy lett, ahogy reményeim festegették, hamarosan véget ért az idill. Szijjártóné, Erzsikével együtt, lányához, Szigethalomra költözött. Hatvannégy nyarán náluk vendégeskedtem, picike, egyszobás lakásukban, köztünk minden a régi kerékvágásban. Látogatásom előtt, de utána is sok képeslapot, leporellót küldött, különböző, köztük külföldi városokból. Teleírta érzelmeivel, terveivel, hogy merre fogunk kirándulni, és rengeteg barátunk lesz. Fényképeit „soha el nem múló szeretettel” dedikálta. Leveleiben végig gyöngéd érzelmeiről biztosított, mindarról, ami egy nyiladozó lányszívben rejlik. Utolsó képeslapját Pomázról küldték utánam, Vácdukára. A plátói szerelemből kigyógyítottak más hölgyek, de azért néha, bevallom, eszembe jut Erzsike. Kísértésbe hoz a gondolat: jó lenne útra kelni, felkeresni, megtudni, él-e? Boldog-e? Jól tudom azonban, a nosztalgia mesteri kozmetikus.

zolnokra megyünk anyámmal. Innen, Újszilvásról előbb be kell gyalogolni Tápiógyörgyére, a vasúthoz. A Magtárnál fordulunk a Kereszt-dűlőre, látjuk: a kocsma zárva! Furcsa, ha a faluba máshol nem is, itt azért mindig van nyüzsgés… A kocsma épülete után két ház, és következik a keresztút, két elágazással Abony ill. Tápiószele felé, szögletben a pléhkrisztussal. (A dűlő névadója.) Mi tovább megyünk a makadámon. Két oldalt mély árkok, jegenyék, akácok, s egyéb vegyes fák szabálytalan sorban. Kora délelőtt, az ég felhős. Előző napon anyám megkapta a nyugdíját. Alig hagytuk el a kocsmát, tűnődve: miért van zárva? – atyafi jött velünk szemben. Köszön, köszönünk. „Hová mennek?” – kérdi. „Szolnokra, zsírt venni. Itt hetek óta nem lehet kapni” – válaszolja anyám. „Ne menjenek, nem közlekednek a vonatok! Pesten kitört a forradalom! Nem tudják?” Anyám megköszönte a hírt. „Nekünk nem mondta senki, rádiónk nincs”. Visszafordultunk. „Forradalom!” Félelmetes és lelkesítő érzések kavarogtak bennem a szó nyomán. 1848. Petőfi. Márciusi Ifjak. Néptömeg. Háromszínű magyar zászlók lobognak a szélben… Az artézi kútnál, árendált házban lakott Matula Bandi, a kocsmáros. Menjünk be hozzá – szóltam anyámnak -, érdeklődjünk. A szobába belépve, bántam is rögtön javaslatomat, sokan voltak, egymás szavába vágva, izgatottan beszélgettek az odagyűlt emberek. Olykor elhallgattak, tekintetüket a rádióra szegezve figyelték a friss híreket. Ami fölöttébb zavart: vágni lehetett a cigarettafüstöt.

Matula úr átszellemült arccal trónolt (ez a látottak pontos kifejezése) foteljában, s kedélyesen figyelt. Lábánál nagy kartondoboz Kossuth – láthatóan hosszabb időre rendelkezett be. Hiába vadásztam szájmozgásokat, beszédet nem értettem. A levegőben feszültség – ezt mindig megérzem, s mindig kérdezősködésre késztet. Minél bizonytalanabb vagyok – annál inkább! Anyám tolmácsolta, amit a hangzavarból értett. Mondják: tovább nem mehet… Vége a beszolgáltatásoknak… Kimennek az oroszok… Alkalmasnak vélt pillanatban: -A vonatok tényleg nem járnak? – fordultam a kocsmároshoz, látva, anyám megfeledkezett látogatásunk céljáról. A kérdezett akkorát nevetett, torkán akadt a füst. Nem csak nekünk nem volt rádiónk, másoknak sem. Ha mégis, fejhallgatós, hosszú, kifeszített vevővel, el sem tudom képzelni, milyen hangminőséggel. A kocsmárosnál másféle, azt hiszem világvevő rádió szólt. Lehet, külföldi adást hallgattak. A postás: Bencsik Pista bácsi felénk senkinek nem hordott újságot, többnyire szegény emberek lakták a falut. Szomszédokkal nem jártunk össze. Hazafelé, a Harang-dűlőn a kitelepítettekről beszélgettünk anyámmal. Szinte észrevétlenül tűntek el a faluból. Juhász (Savanyú Varga) Jóska bácsiéktól (megjegyzés, magamnak: apám keresztapja), a darálós Sinka Géza bácsiéktól, Hitschéktől, a Telepi erdészházból… Különösen az utóbbiak foglalkoztatták fantáziámat. Kornisch Károlyt és feleségét, Apponyi Juliskát jól ismertük, néha elmentünk hozzájuk, de volt, hogy a mindig apatikus grófnő jött el hozzánk. Egyszer fél kiló kenyérért, valahogy megszorultak, és ingyen nem fogadtak el senkitől semmit, szívhez szóló levelet írt Szolnokra, mamának. Lényege az volt, küldjenek csomagot, élelmiszert, ruhaneműt a „kis, didergő árvának”. Maris néném válaszának két mondata máig agyamban muzsikál: ”Figyeljétek a híreket. Reggel héttől este hétig majd csak el tudtok jönni”. Erre az utazásra ’57 tavaszán került sor. Eladták a Nád utcai tanyát, s mama, Polla néném, keresztanyám és férje után – átköltöztek a Kassai útra, Szőlősi Józsefné, Terike nénihez, nagyapám nővéréhez, aki egyben három lányának keresztanyja volt. Terike néni, özvegy és családtalan lévén (férje hosszú ideig, nyolc évig bénán feküdt, két fiukat korán eltemették), Maris nénémre íratta ingatlanát, halálig eltartás fejében. A templomjáró, Istenfélő Terike néni szép kort élt: 88 évesen hagyta itt az árnyékvilágot, költözött a temetőtemplom kriptájába, rég ott nyugvó férje mellé. (Irodalomtörténészek, figyelem: a ház már nincs meg, a Szántó utca hosszabbításának lett áldozata. Szolnokra kerülve, évekig laktam benne, ’69 októberétől ’78 márciusáig, kilátással a Kassai úti iskolára.) A tanya anyámnak járó részéből nekem vettünk öltönyt, lavórt, kifizettük az apám halálával általam megörökölt újszilvási ház örökösödési illetékét és már nem is maradt Forintunk. Ja, el ne feledjem, két pulykát is vettünk a piacon. Az egyiket mama levágta, a másikat azonban nem engedtem, mert akkor „a falba verem a fejem!” Erre mama, megvetően: akkor vigyétek! Vittük is, elhoztuk ide, Szilvásra. Szerettem „Puzsikát”, évekig élt a baromfik között, megszelídült nagyon. Többször bevittem az előszobába, ott székre állítottam, és meg sem moccant, amíg lerajzoltam. (Az állatok szeretete máig meghatározó az életemben. Mindig voltak házi állataink, kutya, macska, csirkék, némakacsák, nyulak.) Embertelenül nehéz évek jöttek. Anyám nyugdíját, mindmáig ismeretlen okból, értesítés nélkül megszüntették. A juttatott földet „önként és dalolva” beadtuk az 1960-ban megalakult Tsz-be; hasznunk sose volt rajta. Apám vonatbalesete után nem tudta művelni, a beszolgáltatási kötelezettségeket viszont teljesíteni kellett. Bérbe adtuk, előbb Vizsnyei Istvánnak, haleszi gazdálkodó, majd Simon Jóska bácsi bérelte, évi egy-két zsák búzáért, kukoricáért. Tőle került a „Kossuth” Tsz tulajdonába. Kissrác-koromtól rajzoltam. A hokedli fölé hajlunk apámmal, ő gyors és könnyed kézvonásokkal csendőrt sikerít; ámulva nézem: kakastoll, kalap, állszíj, arc, ezután válltól le,

az egész egyenruhás ember. Leteszi a ceruzát, ágaskodnom kell, lábujjhegyre állok, hogy némileg rálássak a papírra… Emlékszem, rózsát akartam rajzolni, gyönyörűt, anyukámnak. Idővel két nagy dobozba gyűjtöttem össze a rajzokat. A bőség zavart, kidobni sajnáltam. A többnyire utánzatok végül kedélyemre ültek, rabjuknak éreztem magam. Erőt gyűjtöttem, keveset kiválogattam közülük, ezek máig megvannak. Harmincvalahány évvel később újra kezdtem rajzolni, sikerültebb munkáimat könyveim illusztrálására használom. Kiállításom is volt. A pasztell, ill. pasztell-akvarell kombináció áll hozzám közel. Olajképbe, tapasztalatlanság okán, de főleg azért, mert látom festő barátaim eladatlan munkáit, bele sem vágok, de erősen kísért ebben is kipróbálni magam. Tizenharmadik évem betöltése előtt kezdtem verseket írni, kizárólag a magam kedvtelésére. Rájöttem, ritmus- és dallamérzékem kitűnő, gondolataim is akadtak. Az alkotásba vetett hit elfeledtette magányomat. Ha nem írtam, gondolkodtam, olvastam, főleg Aranyt, Petőfit, József Attilát, de minden elérhető verset napi-, hetilapok hasábjain elérhetőket. Hogy tejességgel érzékeljem a hangot, dallamot, fülemtől szájamig két kezemből erősen zárt „folyosót” formáltam, hogy a hangok ne a levegőbe szét, hanem fülembe jussanak. Máskor leszorított fülkagylókkal – zárt tér! – hallottam hangom. Dúdolva, dalolva, énekelve, szavalva formáltam-csiszoltam gondolataim. De szerettem „őket”, Istenem! Csöppet sem túlzott első kötetecském egyik kritikusa, amikor azt írta: „Benső hallása ámulatra méltó”. Idővel a természetes segédeszközökről leszoktam, ám maradt a ritmus- és dallamérzet, ehhez hozzátanultam, amit lehet. Általános iskolát befejezve, témákból kifogyva, fel akartam hagyni a „húrok pengetésivel”, a sors, az élet, a titokzatos elrendeltetés azonban másképpen akarta. További verselésre sarkallt egy szerelmi csalódás (őt is Erzsinek hívták), azután pedig megismerkedtem a sorstársi közösséggel. Ettől az időtől fogva a költészetet, s minden egyéb írásmunkát egyfajta szolgálatnak tekintek. A 32 éves koromban kiadott első kötetemre kapott kritikák olyan lovat adtak alám, amit a későbbi kedvezőtlen visszautasítások, méltatlanul alacsony honorálások, elvetemült kritikusok véleményei sem tudtak kilőni alólam. Álljon itt az egyik recenzió, Csepeli Szabó Béla tollából. Megjelent a Képes Újság 1983. évi egyik, januári számában. DUDÁS SÁNDOR – ez a „csöndkiáltó” fiatal nyomdász-könyvkötő poéta – akitől az elmúlt években már közöltünk néhány szép verset – a Teljes Csend Világában él. Fülében még sohasem vert visszhangot a körülöttünk kavargó-lüktető élet robaja és zenéje, se a vizek csobbanása. Nem hallja se a szelek és fák suhogását, se a madarak énekét, se az asszonyoklányok-gyerekek sírását-kacagását, és az élő emberi szó, érdes-zengő férfibeszéd csodáját is kénytelen embertársai ajkáról leolvasni. És mégis, ez a küzdő-vajúdó, Teljességért viaskodó fiatal munkásember tollat vett a kezébe, hogy némán is elmondja, elkiáltsa és elénekelje mindazt, amit rendkívül érzékeny, kifinomult belső hallásával – a szemével és szellemével – az élet rezgéseiből, a Fény, az Árnyak, a Képek, a Mozgás és a Hangok Világából érzékel, „meghall”, hogy értő, remek-gyönyörű versekben és tollrajzokban megvallja azokat az érzelmeket, és gondolatokat, vágyakat, keserveket és örömöket, amelyek a Hangok Tartományából kirekedt emberek életét és a Hallók életét megkülönböztetik és mégis – a humánumban és a közös egy-emberi-sorsban-világban összekötik és összehangolják. Úgy vélem, hogy Dudás Sándor, ez a nagyon tehetséges, nem mindennapi habitussal megáldott fiatal költő abban a hitben és tudatban szólhat úgy önmaga, mint sorstársai nevében, hogy sajátos, eredeti indulataival és harmóniakeresésével egész emberi-költői világképünket gazdagabbá, teljesebbé teheti. Önsummázat: úgy látom magam, a XX.-XXI. Század olyan költője vagyok, akinek sorsában, életművében nagy erővel mutatkozik meg egy nem betegként kezelendő, érzelmileg korlátolt, a többségi társadalomból a XIX. század második felének iparosodási hulláma idején

kirekesztett, elkülönült kisebbség helyzete. A költészetbe ugyan áttörően újat nem hoztam, de friss elemekkel, stílusrészekkel, szóösszetételekkel, rímekkel gazdagítottam költészetünk kincsestárát. Kár, hogy megkeresett kortársaim nem bátorítottak eléggé. Érdemem, ha van, az, hogy megpróbáltam nyitni az előítéletek bástyái mögé húzódó társadalmi többség felé, azzal a céllal, hogy segítsem feloldani az elkülönítés mibenlétét, korlátját, s életutammal hitet, önbizalmat nyújtsak sorstársaimnak.

ltalános iskolai tanulmányaimat hallók között, szülőfalumban végeztem. Végig ültem úgyszólván minden padsort, az elsőtől az utolsóig. Így hát sok padtársam volt, kísérletezhettem, hol a jobb? A cserélgetés indítékai? Babona, tévhitek, előítélet, a csend választófala, szegénységünk – gondoljon, ki mit akar, ilyesmivel nem foglalkoztam. Jobb szerettem hátul ülni, naivul azt hittem, ha nem vagyok szem előtt, kevesebbszer kell felelnem. (A vizuális gondolkodás, a csak képi következtetés csapdája.) Elől se, hátul se értettem tanítóim – ugyan ki bírná nap mint nap, órákon át a szájmozgásokat figyelni! Idegharc: mesél a tanító, majd másfelé fordul, táblára ír – minduntalan megszakad az összeköttetés, mint a hold túloldalán száguldó űrhajóval a rádióközvetítés. Amúgy benne éltem a dolgokban, tudtam, ha egyik nap Juhász Klárika szorongott, feleltetéstől félve, Darázs Rózsika viszont majd’ kicsattant a nagy tudástól. Pontosan érzékeltem tanítóink hangulatát. Tudtam, kitől mit várhatok, nagyjából minden úgy is volt, többet más sem tehet. Megítélésem szerint még rosszabb a helyzetem, ha intézetbe kerülök. Litavecz Anna beszélt erről egy interjúban, idézem szavait: „Az igazgató úr beszélt és sorolta a megjutalmazottak nevét, miközben a tanulóknak fogalmuk sem volt, hogy miről és kiről van szó. Ha egy tanuló neve elhangzott, az osztállyal levő tanárok megbökték azt a gyereket, akit éppen hívtak a jutalom átvételére. Egy ideig néztem, aztán nem bírtam tovább, odaálltam a gyerekek elé, és tolmácsolni kezdtem. Leírhatatlan volt az öröm, amit a gyerekek arcán láttam felderülni. Jó érzés volt látni, hogy az összes gyerekarc felém fordult, mert értették a jelelésemet.” Mármost, ha itt, Újszilváson jutalmat kapok, mint ahogy nem kaptam soha, és előzőleg megkérem rá, ha szólítanak, jelezzen, bármelyik osztálytársam puszta szívességből akkorát bök rajtam, hogy máig mutogathatnám a helyét. Ráadásul nem kellett elszakadnom az otthon melegétől. A jelnyelvet a kisebb gyerekek a nagyobbaktól lesik el, egymástól tanulják. A kérdés az: orálisan vagy jelnyelven oktassák-e a hallássérülteket? Az orálisan történő intézményes oktatás több mint száz éves gyakorlata benyújtotta csődszámláját: sorstársam szókincse korántsem tökéletes. Felnőtten már hiába a jelnyelv, a könyvek, írni jórészük nem tud úgy, ahogyan kellene, és az eléjük rakott szövegből egy csomó szót nem értenek. Csentei Gyöngyi tanította a földrajzot. Osztálynaplót böngészve, olykor fennakadt a nevemnél – a kevés feleltetésen. Egyszer, hirtelen ötletből, szólt az akkori padtársamnak, Horgos Jancsinak (Isten nyugtassa!): Gyertek ki! Így lett Jancsi a „hallókészülékem”, „tolmácsom”… Kimentünk a katedrához. Az állványon álló táblán legöngyölt Világtérkép. Mellettem Jancsi. Gyöngyi sétál a teremben és kérdez. „Hol van Moszkva?” Jancsi a kérdést közelről a fülembe kiabálja. Azonnal megmutattam a térképen, hol van a Szovjetunió fővárosa. Gyöngyi (plusz Jancsi): Kína fővárosa? És hol van? -Peking – ment a válasz, és keresés nélkül böktem a térkép megfelelő helyére. (Közben, észrevettem, Gyöngyi valamit magyarázott a padok felé fordulva. Gyors szájmozgás, profilban. Semmit nem értettem. Igencsak zavaró: mindenki tudhatja, amit beszél, csak pont én nem, holott nagyon is lehetséges, rólam van szó!)

-Fülöp-szigetek? – jött kisvártatva Gyöngyi újabb kérdése. Jancsi hangja után mutatóujjam nem a térképre mutatott, hanem fülembe kellett dugjam, és rázni, mintha víz ment volna bele. Viszketett és fájt az erős hangtól. Kétszer feleltem így talán, más tanítóknak ez eszébe sem jutott. Gyöngyi arra gondolhatott, nagyot hallok, nagy hangot. Ám a fülbekiabálás erős ellenérzést vált ki. (Ebben a viszonylag elzárt faluban kiváló pedagógusok tanítottak, tanítványaik közül sokan továbbtanultak, Nagykőrösön, Cegléden. Akadt köztük tanár, orvos, fizikus… de nem erre akarok kilyukadni, hanem arra: nem akadt tanítóim közül senki, aki írásban feleltet. Később, Pesten, ipari tanulóként, ez magától értetődő.) Sokszor gondoltam, kiegyeznék akkori, kevés hallásommal! Szolnokon nyaralva, keresztanyámnál gyakran hallgattam a Kossuth-adó meccsközvetítéseit, igaz, nagy hangerőre állítva, fülemet a készülékhez nyomva. Mintha most is hallanám Szepesi gyors beszédét… S azok a feledhetetlen iskolai énekórák! Horgos Jancsi tudta, elnézik neki miattam, teheti, hát lelkesen, jó hangosan, fülemhez közel énekelte a sok-sok népdalt, s az akkor divatos munkásmozgalmi dalokat. Csak úgy zengett a terem a Hej, te bunkócskától, meg az Ellenünk esküdtek ádáz hatalmaktól. Az erős hangokról jut eszembe Óvári tanító, osztályfőnökünk. Gyakran és váratlanul megharagudott, ilyenkor csontos, nagy öklével az asztalra csapott és elnyújtott hangon kiáltotta: hallooód?!! Majd újra és újra, kétszer-háromszor. Zengő, érces férfihang – ezt igen, hallottam-értettem még az utolsó padsorban is. Máig hallom. Nem tudom, a rosszfiúk mivel dühítették fel, de a napjában, bár csak egy-két órát tanított, a többször eldördülő sztentori kérdés nyomán, mint bedobott kőtől a víztükör, gyűrűzött szét bennem a fájdalom. Azért-e, mert hallóidegeim jóvoltából, agyam nincs „edzésben”? Aki hall, az is így érez? Ha igen – hogy bírják huzamosabb ideig hallgatni a diszkózenét? Bizony, sokáig véltem hallani: hallooód?!! Hetek múltán megfordult fejemben a gondolat: majd még a sírban is ránk szól Óvári tanító úr: hallooód?!! Nagyfiú, rég nem szorítottam anyám arcához arcom, hogy értsek szavakat, erre nagy szükségem lett volna, a betűvetést, számolást könnyebben elsajátítom. De már szégyelltem anyámra hagyatkozni, no, meg egyik tanítóm azt mondta neki, ne tanítson, magamtól rá fogok jönni a betűk, számok titkára. Jó kis tanács, amit anyám túlértelmezett, úgy, hogy ha egy-két tanult dolgot megkérdeztem, pontosítani akarván magamat, zárt ajakkal, konokul hallgatott. Példáján igencsak felbuzdultam, nem kérdeztem őt többet! Viszont a betűk, számok titkára csak rájöttem, az igaz. A beszéddel ellentétben, nehezen tanultam meg olvasni. Bár felismertem a betűket, az ábécét betéve fújtam, még az egyszerű kétbetűs szavakkal se jutottam semmire. A betűkből nem lett kép. Nyakkendős, kimért modorú ember: úr. Tollal betűket ró: ír. De szerettem volna akkor hallani, legalább addig, amíg a hallottak útbaigazítanak. Egyszer azonban… Ülök az olvasókönyvem előtt és betűzöm: a m a c s k a t ű z b ő l m e n t i … belém hasított a felismerés: amit olvasok, a szöveg felett le is van festve. Illusztrálásképpen. Lángoló háztetőn menekülő macska, szájában kölyke… Nahát! Akkor a most szavakká összeállt betűk – annyi, mint a festmény? Élt a képpé lett betű! Úgy éreztem, mély álomból ébredek. Élet van a betűkben! Megtanulok jól olvasni, és akkor nem lesznek előttem titkai a világnak, nem fognak hiányozni a hangok sem! Anyám az olvasás irányába nem aktivizált. Három éves lehettem, apám gyerekújságot hozott haza, talán a Dörmögő Dömötört. Érdekes volt benne a mackó-család. Egyik képen hatalmas, mézzel teli dunsztosüveghez létra állítva, a létra tetejéről kövér mackó integet. Folytatás nem lett, úgyhogy más újságra, gyerekkoromból nemigen emlékszem.

Hanem Turza Pista bácsi eszembe jut! Egyszer elhatározta, majd ő kézbe veszi ezt a megátalkodott, csökönyös kölyköt, betűtől irtózó nebulót! Elmentem hát hozzájuk. Pista bácsi hokedlit, sámlit hozott ki az udvarra. Leültetett. Térült-fordult, a hokedlira csomó Érdekes Újságot rakott. Ő maga állva maradt. Megnéztem az újságot, aztán felnéztem, hogy szájmozgásáról olvasni tudjak… Ő, ahelyett, hogy elmondta volna, mit akar, mit tegyek, fejem az Újság fölé nyomta, s gondolom, közben mondta: olvass! Ér-de-kes Új-ság. Újra emeltem fejem a szájmozgásért, ő viszont újra a nyomtatványra irányította becses figyelmem, nyomatékul még az ujját is végighúzta a címsoron, s pótlékul fejen vágott. Mire harmadszorra is sort keríthetett volna fejem külső művelésére, én már az utcán hazafelé mentem. Javíthatatlan szörnyetegként könyvelhetett el magában. (Érdekes ez a generációkon át ismétlődő beidegződés: hányszor adódott úgy, beszélgetés közben gyorsan észlelve valamit, a távolba mutatnak, hogy: nézzem! A mutatott irányba kapva fejem, hülyén meresztgetem pislogómat, mert nem tudom, mit kellene látnom… Ezt már azután mondják csak, hogy a mutatott irányba nézek, a hang meg, ugye, nem jön.) Pista bácsi évekkel később könyvtáros; már olvasni tudtam, sok szép könyvet ajánlott figyelmembe, amiért csak hálás lehetek emlékének. Egyik kedves történetem, szülőfalum múltjában kutakodva, náluk esett meg, a fia mesélte: Laposi Farkas Laci nagyon szerette a gyerekeket. Bármerre hajtott a faluban, mindig volt négy-öt gyerek a kocsiderékban. Télen, ha nagy hó esett, befogott a szánba, csengő a lovak nyakában, és végighajtott az utakon. Amelyik gyerek szánkózni akart, felszállhatott. Az emberpalántákkal megtelt szánkóval aztán irány az erdő! Az erdei utakon körbe-körbehajtott. Néha megállt, letessékelte, megmozgatta a gyerekeket, végül, ahogy összeszedte, úgy szét is hordta őket. Nővérem fia mindig itt nyaralt a nagyszülőknél. Eleven gyerek, a nagyapja azzal ijesztgette, ha nem viselkedik rendesen, elviszi a gyerekszedő. Egyszer Tibike rémülten rohan be az utcáról, egyenest a szobába, nagyanyjához bújva könyörög: bújtassa el, de gyorsan, gyorsan! -De hát mi a baj? Mi történt, kisfiam? – kérdezgeti a mama. -Jön a… gyerekszedő… és elvisz! – rémüldözik Tibike. Nagymama nyugtatja: -Dehogy visz! Nincs itt gyerekszedő! De Tibike csak bújna egyre… Nagymama bátorítólag kézen fogja: -Gyere, kimegyünk, megnézzük! Alig lépnek ki az ajtón, mit ad Isten! – éppen akkor ért házunk elé Laci, kocsiján egy csomó gyerekkel… Attól fogva mi Lacit csak Gyerekszedőnek hívtuk. Olvasmányaim sorából Petőfi versei villanyoztak fel igazán. Szellemisége, gondolkodásának bátorsága lenyűgözött. Iskolába menet, kikerültem tócsát, sarat, kímélendő cipőt, ruhát. Kímélni kellett mindent, nem tudtunk újat venni. A szegénységtől többet szenvedtem, mint a hallás hiányától. De, lényeg a lényeg: ha tehetősebbek vagyunk, akkor is így viselkedek, mert anyám azt mondta, Petőfi bácsi nagyon vigyázott cipőjére, ruhájára. Én pedig így jobban szót fogadtam, mintha szigorúan rám parancsol! Mert magamban elhatároztam: olyan leszek, mint Petőfi bácsi!

padból kilátni az iskola kertbe, a feketefenyők örökzöldje alá. A tűleveles ágakon vastagon áll a hó. A különös hangulatú hó-árnyékban cinkék röpködnek.

Aznap is, mint csaknem mindig, óraközi szünetekben másolom a házi faladatot. Otthon kedvezőtlen körülmények, sokszor be sem gyújtunk a hidegben, tüzelőnk kevés, pénzünk csupán kenyérre, zsírra. Keresztanyám küldi, rendszertelenül. Ha meghalunk, az lesz a kisebb gond. Senkinek nem panaszkodok. Minek? Anyám maga a szeretet, és ez mindenért kárpótol. Lecsengetéshez közel, siettem a leckemásolással, nem lehettem elég elővigyázatos. Nyílt az ajtó, új igazgatónk állt a küszöbön. Természetesen mások is másoltak, ők gyorsan pad alá dugták füzeteiket, mikor meghallották a diri szigorú szavait, én csak akkor vettem őt észre, mikor már megállt padomnál. Először láttam őt közelebbről. Emlékezve, e pontnál megállok, elidőzök, mint hasonló esetekben s elgondolkodom. Ilyenkor mérlegelem a különbözőséget: ha hallok – nincs a következő jelenet… Bár, ki tudja? Nem csak szemmel, füllel se mindig figyelünk. (Erről Körmendy Zsuzsanna Bocsánat, emlékszem c. könyvéből tudok. Amíg nem olvastam, azt hittem, aki hall, minden zajról tud, ha figyel, ha nem, hiszen érzékeli. Mint én, később, a hallókészülékkel. Sokan mondták, apádat azért ütötte el a vonat, mert nem hallott. Magamban pedig csodálkoztam a tragikus hírek olvastán: halló embert hogy üthet el gépkocsi, vonat?) Kungl Sándor, az új igazgató fülemnél fogva húzott fel, oldalvást a padból. Pattogó, rikácsolóan éles hangját hallottam ugyan, de nem értettem. Azt persze tudtam, miért bánt. A többi leckemásoló… hallották az ajtónyitást, a diri-hangot… Őket fűtött otthon, meleg étel várja… Legszívesebben nyomorú sorsom minden keserűségével, dühével felüvöltök, nekiesek a dirinek, de, óriási önfegyelemmel, inkább szót se szóltam… A tanítónak viszont lelkiismeret-furdalása támadt; abból gyanítom: az eset után kitüntető figyelemmel kísért, némileg alakítgatva sorsom. Csak dicsérni tudtam az afférkor tanúsított önfegyelmem. Nyilvánvaló lett jó szándéka, indulatokra azonban, mint jómagam, hajlamos, és ugyanazon tulajdonságok nem mindig vonzzák egymást. Hallásvizsgálatra elvitt Pestre. Jártunk a Dohány utcai Nagyothallók iskolájában. Anyám öregségi nyugdíját kérelmezte. Szakmára irányított. Mindezek nem tartoztak kötelességei közé. Sokra becsülte, ahogy írta, íráskészségem, küzdőképességem. Talán a szegénységben nevelődöttek hasonló sorsa is belejátszott a rokonszenvébe. (Ezt később visszaigazolta.) Kapcsolatunkat mindvégig befelhőzte azonban a tanár úr – hogy mondjam? – tudatvaksága: nem igazán értette hallássérültségem. Pedig számtalanszor figyelmeztettem, ha beszélt hozzám. Többször tiszteletlenül közbevágtam: Tanár úr, kicsikét lassabban tessék hozzám beszélni… Ilyenkor megállt mondókájában, nagy szemet meresztve, rám nézett, újra és újra tudtomra adva: Tudom, hogy nem hallasz, ettől függetlenül értékes, értelmes ember vagy. Én ennek alapján ítéllek meg. De Tanár úr, nem erről van szó! De erről van! – és folytatta szaporán közölnivalóját. Egyszer zongorán eljátszotta kedvenc nótám: Darumadár útrakészül… Játéka közben énekeltem s a zongorára tettem kezem, legalább csonton át, érezzek valamit… Megköszöntem s megdicsértem a játékát. Jól esett neki, de láttam arcáról, szeméből: fogalma sincs arról: semmit nem hallottam. Később a tanár úr Pestre költözött, szülővárosába, én pedig Pestről visszakerültem szülőfalumba. Egyik levelében meginvitált: „Látogass meg minket! Ha jössz, előtte feltétlenül telefonálj az iskolába, ahol tanítok. A telefonszámom:…” Egyszer megnehezteltem rá. Történt, hogy Battonyai Gizi ellopta anyámnak ajándékozott karórámat. Az eset idején Pomázon éltem. Kungl levélben biztosított, utánanéz a dolognak. „Csak azt nem tudom, édesanyád nem adta-e el a karórát?” Igazságérzetemmel nagyot ütközött feltételezése. Jól ismertem anyámat.

Pontos elképzelésem nem volt, nem lehetett a valós életről. A falumat elhagyni nem akartam, de utolsó tanévembe lépve, el kellett gondolkozzak: mi lesz velem? Miből élünk? A nehéz paraszti munkára, ezt mindig tudtam, fizikailag alkalmatlan vagyok. A továbbtanuláshoz pénz kellene, pártfogó. A Tanácsházán javasolták, menjek állami gondozásba, s így államilag támogatva, kitanulhatok valami szakmát. Szeptemberben el is mentünk Pestre, de a Kállai Éva utcai Gyermekvédőnél anyámmal visszafordultunk. Végül decemberben csak rá kellett fanyalodnunk erre a lépésre. Így kerültem 65. január elején Pomázra. A hajdani Teleki-kastélyban átmeneti Gyermekotthon működött. Iskolába nem jártam, így bizonyítványt sem kaptam volna. Ám Kungl tanár úr „utánam nyúlt”, két hónap elteltével Vácdukára, egykori tanulótársai közé, az ottani intézetbe kerültem. Kijártam az általános iskola még hátralévő három hónapját. Nyáron Debrecenben nyaraltam, a Bem téri lányintézetben lakva, két hét helyett egy hónapot, mivel tüdőgyulladást kaptam a strandon, a hidegből a melegvizes medencékbe ugrálva, versenyzésből. Vácdukára helyezésem után, március elején, a továbbtanulás ügyében azonnal Pestre utaztam, egy hétre, úgymond személyiség-vizsgálatra. Ezeket a napokat a Rehabilitációs Központban töltöttem, irodalmi folyóiratok olvasásával. Pártfogóm már az első fél órában megmondta, kár volna az én jó eszemmel asztalos szakmára adni a fejem. Volt igazgatóm levelét nemrég kaptam kézhez. „Nyomdász-tanulónak mehetnél, akkor mindig intelligens emberek között forognál. Ez is egy lehetőség. Egy a fontos: továbbtanulásod során olyan helyre kérd magad, mint Battonyai Gizi is, ahol kollégiumi ellátást biztosítanak, hogy tanulóéveid alatt meg legyen kosztod, szállásod” – írta. Betűszedő leszek! – döntöttem. Nem a siketség, más egészségügyi problémám miatt, ez a szakma kútba esett, be kellett érjem a szakággal: könyvkötéssel. Ebben a közömbös, néhanap megdöbbentő idegenséggel körülvevő világban Kungl tanár úr atyai segítsége nélkül nem tudom, mire jutok. Anyámon kívül, Istentől, embertől elhagyatva senki nem tett értem annyit, mint ő. Két verset írtam hozzá. A másodikat írva, huszonöt év után találkozva, írás közben mindvégig azt láttam-éreztem: életünk vonzások és taszítások erőjátéka. Sorsunk, akár az űrben keringő bolygóké, kisebbnagyobb, és óriás vándorkövekké: közelítések, ütközések, érintések és távolodások, a reménytelen és sötét végtelenben. Tanítóim voltak még Újszilváson: Noszvald Valéria, Szentkatolnay Lajos, Csicsó Franciska, Jármai Miklós, Kiss Erzsébet, Páter Jenő. Kit, kiket hagyhattam ki? Legjobban szerettem Bajnóczí Erzsébetet, az ő óráin nyugodtan rajzolhattam. Az első padba ültetett, ha fáradtan felnéztem rajzolgatásaimból, mindig volt hozzám egy kedves mosolya. Bihari József, később a Pest megyei Múzeumok igazgatója, néha helyettesített. Valakit felkért az osztályból olvasni. Ha a nebuló elakadt egy szónál, Bihari uram odasétált és nem túl gyengéden fejen öklözte a fiút, majd megmondta a szót, és mást kért fel a szöveg folytatására. Egyszer rám is sor került, de a fejen kólintástól nem lettem okosabb; Bihari úrnak, zárt jelleméből adódóan elég rossz a szájmozgása. Bezzeg a lányának, Enikőnek! Baráti, író-olvasó találkozón ismertem meg, Szentendrén. Viruló ifjúságában maga volt a Tökéletes Kommunikáció Földreszállt Angyala!

entalitásom két meghatározója magyar- és sikettudatom. Az előbbit nem kell magyaráznom, az utóbbi emberjogi problémákat vet fel.

Attól függően, kik szemlélik s milyen nézetből, létezik siket kultúra és siket történelem. A magyarországi emberjogi, érdekvédelmi csatározások két jelentősebb mozzanata a Cházár (ejtsd: Császár) András jogtudós kezdeményezéseit, küzdelmeit megkoronázó váci Siketnéma Intézet létrehozása, 1802-ben, és Oros Kálmán eszméjének megtestesülése, az Országos Siketnéma Otthon, Szövetségünk jogelődjének a megalakulása, 1907-ben. (Itt említem meg e témában forrásértékű, kitűnő munka a Vasák Iván szerkesztette, A magyar siketek és nagyothallók egyesületi életének krónikája. Az 1997-ben megjelent nagyalakú, három és félszáz oldalas munkát a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ) adta ki, fennállásának 90. évfordulóján.) A hangok hiányával élők kezdeti szervezkedései óta sok víz lefolyt a világ folyóin. A nemzetközivé lett törekvésekből most csupán egyet emelnék ki. A Siketek Világszövetsége (WFD) 1999. július 25-31. között Brisbaneban (Ausztrália) megtartott, XV. kongresszusának egyik határozata így szól: - a WFD világszerte szembeszáll a siketek nyelvi és emberi jogainak megsértésével. Határozatban elítéli azokat a genetikai kutatásokat, amelyek célja a siketek kiirtása az emberiségből. Ebből a kitételből látható, igen erős ellenséges nézetekkel állunk szemben. Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést: ennyire ellenséges a sérült emberek világa az ún. épek, a magukat épnek gondoló emberek szemléletében? Válaszom határozott igen! Ennélfogva jogos, vagyis életmentő mechanizmus a siketek különösnek tetsző világa, zártsága, amit a fokozott kiszolgáltatottság indokol. Nehéz eldöntenem, meg nem értésről vagy el nem fogadásról van itt szó? Sajátos harcunkhoz, törekvéseinkhez hogyan viszonyul, milyen szerepet tölt be a vallás, a hit, vagy inkább úgy fogalmaznék: hogyan viszonyulunk mi, hallássérültek hithez, valláshoz? Feleljetek, emlékeim! Nemrég, kutakodás közben, kezembe került az Első Szentáldozási emléklap. Eszerint 1956. június hó 6-án járultam első szentáldozáshoz az újszilvási katolikus templomban. Papunk, Bányai Aladár Tápiószeléről járt ki, hittant is tanított az iskolánkban. Sorban álltunk a gyóntatószéknél. Amikor rám került a sor, letérdeltem, mint előttem mások. A sűrűn elrácsozott kis ablakon pislogtam befelé, a sűrű félhomályba, hátha valamit értek abból, amit papunk mond. Nem volt szerencsém. Mit tehettem? Térdeltem tovább, csendben… Lelki atyánk, türelme fogytán bizony kirontott a gyóntatószékből, készült istenesen letolni, de amikor meglátott, szóra nyitott ajkából kiszállt a mozgás, belészorult az okíthatnék. A nyugalommal megnyert szemkontaktus után, lélekben vállat rántva, megszégyenülés nélkül elindultam a hosszú padhoz, ahol anyám ült. Végül, amikor a hívők, elsőáldozók a kijárat felé indultak, anyámmal a sekrestyének vettük az irányt. A pap elnézést kért, az anyám által tolmácsolt kérdéseire adott válaszok után elmondatta velem a Miatyánkat, az Üdvözlégy Máriát és kezemben volt az emléklap. Hittanórákon, mint mesét olvastam a katekizmust. Nem tehetek róla, természetes észjárásom nem tartotta valóságosnak Ádám-Éva ősszülőnket, a Paradicsomot, s más fantáziaképeket. Ma úgy gondolom, mindezeket jelképesen kellett volna értelmeznem, de hát az akkor már messze van. Mindezen tapasztalatok ellenére (ellenében?), egy időben sokat jártam templomba, mi több, gyakorta ministráltam, igaz, mindkettő módfelett untatott. Celebrálva, papunk türelmetlen mozdulatokkal hol a szentelőt, hol a tömjénfüstölőt kérte, máskor a misecsengőt megrázni noszogatott, mert bizony másfelé nézegettem, legtöbbször az oltárkép részletein, Jézus mennybemenetelén meditáltam. Papunk sose magyarázott, pedig nekem szükséges lett volna, miheztartás végett.

Ha nem ministráltam, „majmoltam” a többieket. Keresztet vetettek – én is. Meakulpázva mellüket verték – én is. Térdeltek, leültek, felálltak – én is. (Messziről hallottam, érdekes, ahogy most visszaemlékszem: én vétkeztem, én vétkem, én igen nagy vétkem… Távoli mormolás, tömeghang.) Gyónni, az első szent áldozás óta, nem gyóntam, talán bérmálkozáskor. No nem makulátlanság okán, hanem kommunikálási tehetetlenségből. De hát, jót próbálva szenvedőről van személyemben szó, ezen csak nevet az Úr. (Viszont a tisztelendő urak gondolnak-e erre a problémára, főleg amikor egyházadót követelnek?) Néha felmentem a templom karzatára, a kántor mellé, s titokban a zongorához nyomva a kezemet, nagyon szép, áhítatos zenét érzékeltem, lehet, Bach-művet. Kár, hogy attól tartva, illetlenségen érnek, nem tudtam átadni magam a zenének. Temetéseken ugyancsak adtam papunknak, amit megkövetel a szertartás, és örültem, ha a gyászoló családtól „leesett” egy tízes. Nem, nem azért, mert a zöldhasú bankón Petőfi arcképe díszelgett, hanem azért, mert kilós kenyeret lehetett venni rajta, három darabot… Templomból hazafelé gyakran a nálunk feljebb lakó Postás Marival jöttünk. Anyámmal beszélgettek útközben. Hazakísértük nádfedeles házába, ahol aztán Mari néni szakadozott, zsíros, Isten tudja honnan származó papírokkal pótolt kártyalapjait elővéve, keverte az ördög bibliáját, rakta ki, vak, rózsásnak sose mondott jövőnket. Néha bejött. Úgy gondolom, Bányai atya költői vénával rendelkezett, és apám temetésén saját költését kántálta: Kedves nejem és drága jó anyósom, a kis árvámat már tireátok hagyom. Viseljétek gondját, nekem el kell menni, Jézusnak ölében jó lesz megpihenni. 1956 szeptemberétől Mucza Béla látta el községünkben a lelkészi teendőket. Utcánkban bérelt földpadlós szobát, Nagy Pista bácsinál. Októberben UNRA csomagokat kapott, szétosztásra. Jutott, akinek jutott, játék, csoki, ruhanemű. Nekem kis ólom ló, férges alma, de az utóbbit, önérzetből nem fogadtam el. Voltak az új atyának kedvencei, nekik tejpor, könyv jutott, én nem tartoztam közéjük. Érezhettem: nem becsül, ez időtől nem ministráltam. (Mucza tisztelendő úr nem „menekült” el teljesen tőlem. Már idősen, a kilencvenes évek végég, Csömörről küldte vissza a kiskori rajzaimat őrző, neki adott rajzfüzetemet, miután több verseskötetemet küldtem el neki, Turza Pistával. Olvastam, akkortájt jártak betörők a lakásába.) Mucza plébános alatt esett meg, Turza Pista mesélte nekem, hogy Terék Jani bácsi, aki rendkívül kedvelte és fogyasztotta is a „homok levét”, egyik rokona lakodalmában násznagy. A háztól a templomig kísérte az ifjú párt, üveget forgatva, dalolva. Hogy ne szorongassa feleslegesen szertartás alatt a kiürült, értéktelenné vált üveget, az oltás lépcsőjére tette azt le. A boldogító igen-ek elhangzása után a pap templomajtóig kísérte az új párt. Jani bácsi pedig emlékezni kezdett, valamit hozott ő ide, tehát vinni is kellene… Felvette az oltárról a szertartás-könyvet és hazakísérte a rokon párt. Örök talány, hogy a násznép hol járatta szemeit, de tény: csak otthon vették észre azt a templomi könyvet. Az egyik vendég gyorsan biciklire pattant és sebesen pedálozva hajtott a templomba, nehogy a plébános úr akadályozva legyen az új pár összeadásában. A leírtakból kitűnik, nem lehetek rossz fiú! Mindig törekedtem a jóra, a szépre, szeretem az embereket, főleg fokozott segítségre szoruló sorstársaimat. Értük van, őket szolgálja költészetem. Az isteni erőt mindig éreztem a világban, s magamban, sok esetben segített át az alkotás és balsorsom nehézségein. Az őserőt tagadni egyenlő lenne szellemi erőfeszítéseim értelmébe vetett hitemnek tagadásával. Sokszor úgy érzem, csendben élni annyit jelent, mint Istenbe burkolódzva járni köztetek. Sajátos missziót teljesítenek, bár az enyémtől kicsit eltérő vallásvonalon, megemlítem Jakab Miklós református lelkészt és feleségét, Erzsi nénit. Őket sorstársaim közül sokak ismerik,

tisztelik. Miklós atya 1935 óta jelnyelven végezte, végzik nemes küldetésüket. Utódaiknak a tolerancia szellemében adták tovább a hit zászlaját. Karácsonyi üdvözletül küldött, 1999-es, elköszönő levelükből idézek: „Ennek a századnak nagy győzelme a siketek lelki gondozásának megszervezése. A szolgálat elindítója, Jakab Miklós lelkész is arra törekedett, hogy elismertesse: a siket ember egyenlő értékű társa a hallóknak! A siket embernek is művelhető, Istent kereső lelke van, amit gondozni kell!”

könyvek szeretete a pályaválasztásban is segített, ha betűszedő nem lehettem, könyvkötőnek jelentkeztem. Budapest hangulata, nyüzsgése, a megszokott falusi helyett kipufogógázos, rossz levegője már a kezdet kezdetén lehangolt. Az Őr utcai kollégiumban, többnyire hallássérültekkel töltöttem ipari tanuló éveim első két évét. Lakhelyemhez közel a Ságvári Endre Nyomdaipari Tanintézet, csupán a Tolnai Lajos utcán kellett végigmenni. Különös hatású, viszonykapcsolatokat átértékelő jelentőségű találkozásom a sorstársi közösséggel. Nem szeretem a naplóírást, inkább a rokonítható feljegyzések híve vagyok. Sorstársaim közt töltött napjaimról letörlöm a port, részleteket kiragadva, stilizálva, közreadom az első benyomások hamvasságát, elevenségét. Várakozom. A tágas teremben készülök szétnézni, miután letettem tömött bőröndömet. Ám alig egyenesedek fel, megérintenek. Ellenérzésemet gyorsan elnyomom, hiszen – gondolom – biztosan szólt, mielőtt vállamhoz ért… Mint később megtudtam, az egyik nevelőtanár, bőröndömre mutatott és elindult. Elfelejtett bemutatkozni, azt sem mondta, kövessem, de testbeszéde határozottan ezt sugallta. A székek sorában elől ülök. Szabó Lajos, az otthonvezető nehézkesen feláll a vörös lepedővel letakart asztal mögött, műlábat visel. Aknarobbanás emléke. Pár mondat után átadja a szót a mellette ülő rendőrtisztnek. KRESZ-szabályokat ismertet a kékegyenruhás. Ami meglepő: magamforma, vékony srác mellette, és folyamatosan gesztikulál. Nem spontán kézmozdulatokat végez, nem mutogat, ezeknek a gesztusoknak valamilyen szabálya kell, hogy legyen! Sajnos, a kézjelek eltakarják, és így a szája mozgásáról nem tudok olvasni. A mögöttem ülők nyilván értik. Először találkoztam a jelnyelvvel! Megérintenek! Rövid időn belül másodszor. Enyhén ingerel. Hátrafordulok. A fiú, lehúzódva a széktámla mögé, hüvelykujjával Z alakot rajzol homlokára. Értetlenül nézem… Zé. Görögül: él… Újra böködi a vállam. Erőszakos. „Hogy hívnak?” – olvasom le szájmozgásáról. Hátrasúgom. A rendőr mellett egyre mutogatja kezeivel a fiú… de mit? A rendőr int, függönyöket húznak. Másik intés, a szélen ülő fiú a villanykapcsolóhoz lép. Sötét lett és titokzatos a világ. Orra előtt gépkocsi suhan el. Az idős, a járdáról zebrára éppen csak lelépett gyalogos hátrahőköl, távcsövet emel szeme elé, s olvassa a suhanó szöveget: „Bocsánat, esküvőre sietek!” Humoros egy szemléltető film, mondhatom. A tanműhely szögletében két özönvíz előtti aranyozóprés. Állványokon könyvkötéshez használatos, méretre szabott deszkák. Enyvesedények. Zsókát meglátni és megszeretni egy pillanat műve. A kedvesen vonzó arcú lány elbűvölően mosolyog. Papírt kerít, ráírja: Hogy hívnak? Engem Barabás Erzsébetnek. Nekem írta! Tehát tudja, nem hallok…

Bemutatkozhattam volna szóval, de máig sem értem, miért írásban válaszoltam. Így érintkeztünk azután, amikor nem szabad volt beszélni. Tanítás közben, röpgyűlések alatt. Zsóka a padtársam, mert a tanítók sokat diktálnak, azt valahonnan le kell másolnom, és csak az ő írását tudom elolvasni. „Unatkozok. Altató a szöveg”. Egymástól távolabb ülünk, a papírszeletet osztálytársaink titokban adják kézről kézre. Cinkosaink. „Hát még én hogy unom! Nem is hallom. Szerencse, hogy látlak, Csóka!” „Erről ne beszéljünk! Nem vagyok Csóka, hanem Erzsike!” „De, a kedvemért: Csóka!” „A kedvedért? Jó van. Hogy vagy?” „Jól, csak szörnyen fáj itt!” Hogy hol fáj? Ámor nyila fúrja át az esetlenre sikeredett rajzfigura szíve-táján. Életem addigi legfontosabb írásai! Gyönyörűség eljátszani a gondolattal: férj-feleség vagyunk. Beszélgetünk sokat, mindenről. Gyerekkorunk, napi gondok. Rádió, tévé, baráti dumák – mindent tolmácsol, vele teljes értékű az életem. A mosolya nem megjátszás! Gyors reggelit készít, bekapjuk. Rohanunk a nyomdába. Munka után sétálunk a Duna-parton, ismerkedek Angyalfölddel, Csóka kislánykorával. Esténként nincs nálunk boldogabb ember a világon! Ám titkon csak gyötör: bánthatja nemhallásom. Anyámat mindig bántotta. Csóka azt mondja, nála nem számít. Nem hiszem el! Ha azt akarom, hogy boldog legyen, márpedig nagyon is azt akarom, - magamhoz láncolhatom-e? Nyilván nem… Lassan kikristályosodik a Csóka-élmény: minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább másik elérhetetlenemmel, a hangokkal válik eggyé! Ebben a hallható-hallhatatlan konfliktusban gyökereznek a versek. Van úgy, naponta hármat-négyet megírok. Könyvtáblának szabunk papírlemezt Csókával. Ő fogja a lemezkörolló illesztékébe a kartont, én vágom. Illeszt, vágok… -Tudod, hogy szép vagy? – kérdezem megrendülten. Rám mosolyog, köszönetül. Elbűvölő! Alig bírok magammal. Szájmozgásáról jól értem, de ehhez látnom kell őt, lassítani a munkát, leállni két-három másodpercre… Jön is Lajos bácsi, a szakoktatónk. Igazít testtartásomon, és foghegyről odaveti nekem: nem kell annyit beszélni. Kinek mondja? – kérdezek rá. No, egy hétig elégtelent kapok magatartásból. Hogy tudjam. Csókáról viszont, ami a realitást illeti, nem sokat tudok. Angyalföldi lány. Az apja sofőr. A sráca, ha van egyáltalán, katona. Igazából csupán az izgat: szeret-e? Már hogy engem. Mert ha vagyok rá olyan hatással, mint ő énrám! Illeszti a kartont, vágom… Köpenye hajlásnál előrehull, belátni. Lopva merem csak lesni a minden mozdulatra lágyan rezzenő halmocskákat, ah, földöntúli világom… Szóljak Csókának? Megláthatja más is… Sajnos, semmi közöm hozzá, hát hadd lássák! Szép… Szája íve! Rögvest csókolóznék vele! -Tudod, hogy írok? Verseket! – vetem oda neki fölényesen. -Tényleg? Nem tudtam. -Most már tudod. -Most már igen – néz csillogó szemmel a szemembe. Állom tekintetét. Erős vagyok! -Majd írok neked, jó? – teszem az ajánlatot. -Jó. -Mintha Petőfi írná, olyan lesz! – húzom ki magam. Lajos bácsi megint beleköt a testtartásomba? Kössön! No, amíg ezt végiggondoltam, Csóka mondott valamit… -… nak meg …om? – Csak így értettem… szótagok… Mit mondhatott? Azt, hogy megmutathatja-e? Kinek? Csak nem annak a kaszárnyatölteléknek?!

A hálószobában, emeletes vaságyakon már fekszenek a fiúk, nem alszanak, kivárják a villanyoltást, ezt az ügyeletes nevelőtanár szokta elvégezni. Addig is vidám estét kreálnak maguknak, éspedig rajtam mulatva, pontosabban azon, hogy nem ismerem nyelvüket. Különösnél különösebbnek tetsző kézjeleket fergeteges gyorsasággal használva kommunikálnak, sűrűn felém mutatva. De nem néznek rám. Szájuk összeszorítva, nehogy véletlenül leolvasva megértsem őket. Kirekesztőjáték. Pontosan ott vagyok, mint amikor a hallók sumákolnak. Fél éve tanulom a jelnyelvet? Jankó Zoli vizsgáztat. „Csak mutatom, számról nem lehet, fogadom, megérti!” – jeleli a körénk gyűlteknek. Tudjuk, tréfa, mégis komolyan s feszülten figyelnek rám. Nem akarok felsülni. Álarc. Fekete. TV. Film. Tetszés – nem tetszés, választható arckifejezése – így a jelek. -A Belfegor c. film tetszik-e nekem? – ezt jelelted – mutatom-mondom. Elismerő pillantások nyugtázzák „teljesítményem”. Zoli arca az élő öröm! Idővel rájöttem olyan apróbb dolgokra, amelyek könnyítenek a csend relatív nyomásán. Tanulók, elláttuk többek közt a kapusszolgálatot. Csengetnek? Nem gond. Az ajtó felett kigyullad a csengővel egybeszerelt lámpa, ez adja hírül a vendég jöttét. Ismerve a jelnyelvet, azt már tudom, nagyon sokat könnyít a fizikailag fájó figyelésen, amivel a gyors szájmozgást követem, s amely nem a szem dolga. Olvashattam, írhattam lazán, teljes elengedettséggel. Ha sorstársam szól, odajön hozzám, megérint. Hasonló a hasonlót érti meg igazán. Négyen-tízen beszélgetni félkörbe ülünk, láthatjuk egymást, teljesértékűen kommunikálhatunk. Viccelünk, vitatkozunk, pontosan ismerve a többiek álláspontját, a gondolatok árnyalatnyi eltérését. Nagy dolog ez a mi esetünkben! Két hallóval beszélgetve már kiesek gondolatkörükből, nem igazán tudom figyelemmel kísérni őket, mert rövid idő után felveszik egymás „hullámhosszát”. (Vice versa, velem is előfordult, hallóval beszélgettem, siket ismerősöm jött, mire egy „kattanás” az érzelmek közt, s ösztönösen jelekkel egészítettem ki beszédem, hogy sorstársam is értse. Beszéd és jelelés együtt, eltérő logikából adódóan, kissé lelassította beszédem. Halló ismerősöm rövidesen elköszönt.) A testi érintések, a zónák kiterjedése átrendeződött, idegenkedés helyébe embertársi érzések nyomultak. Magyarázatot találtam elfojtások, gátlások okaira. Világossá lett előttem a vágyaimban régtől szunnyadó ismerős könnyedebbség. Csoda-e, hogy, bár nem mindenkit fogadok el közülük maradéktalanul, ma is visszavágyok sorstársaim körébe, egy jót beszélgetni?

Ezerkilencszáz hatvanhét ősze, kezdődik utolsó tanévem. Ismeretségi köröm kiterjedt, köszönhetően a helyváltozásnak. A Benczúr utcában, a Szövetségünk magasföldszintjén működő szociális otthonban élek, az Őr utcából idekerülve, többedmagammal. Egyszerűen kirúgtak bennünket onnan. Még tavasszal, a húsvéti szünet felét, egy hetet, nem voltunk hajlandók társadalmi munkával, utcai kövek felszedésével tölteni, inkább hazamentünk, szüleink lágy keblére. Ezért lett ez a jó kis bosszú! Akkor nem szóltak semmit, de nyár múltán, az új tanévre megérkezve az Őr utcai kollégiumba, mi, a hat jómadár, nem léphettük át annak küszöbét. Sportember voltam, a Szövetségben dolgozó, kefebajszú Vitányi Jóska bácsi körbetelefonálása segített rajtunk. Szerény, de emberséges ember volt. Sokan elfeledhették, én tisztelem emlékét. Kitágult előttem a világ. Fiatalság, gondtalanság, csapongó, merész álmok. És a valóság keményebb, reálisabb oldala, szembesülhettem olyanokkal, akik siketen élték át zivataros

századunk emberpróbáló éveit. Vonzottuk egymást, taszítottuk, összefogtunk, lobogtunk, távolodtunk. A Tanintézetben velem egy időben tanult, de nem tudtunk egymásról, Vámos Miklós, Horváth Péter, Györe Balázs írók. Szövetségünk első siket főtitkára is ekkortájt tette első lépéseit a kemigráfusi pályán. (Itt mondom el, Vasák főtitkársága és Podani János elnöksége alatt a siketek valós ügye döntő lökést kapott. Kiadványok megjelentetése, jelnyelvi s egyéb jogi küzdelmek, sajátos ügyeinkbe vágó, érdekvédelmi kedvezményezések: maguk által jól ismert problémákhoz nyúltak hozzáértő, sorstárs emberek. Bár a sorstársak, és a hallássérültekhez közelállók véleményei erősen megoszlanak - tíz kézujjam közt sincs egyforma -, e két ember vezette apparátus képviseli igazán ügyünket.) Tagja lettem a Budapesti Csoport vezetőségének. Megjelent első versem. Különös érzés: látni, olvasni gondolataimat, nevem nyomtatásban… Barátom, Nagy Gabi csak legyintett. -Ismerem azt a másik firkászt is, akinek verse éppen a te versed fölé került. Majd bemutatlak benneteket egymásnak – ígérte. Újraolvastam a verseket az említett szerző: Borbás Lajos. Nem sokára alkalom kínálkozott. Gabi tartotta szavát. Lajos finom gondossággal jelelte-mondta szavait. Tekintete olyan érzést keltett bennem, mintha messze bent, a szemei mögött örökmécses lobogna, kicsi, halvány, de kitartó fénnyel. Lányosan gyenge kézfogása után, kölcsönösen udvarias elismerésekkel indult beszélgetésünk. Versírás: nagy szó ez - siketen! Megtudtam, ép hallással született, bányászszülők gyermekeként. Kilenc évesen, a Tatabányára ledobott utolsó bomba légnyomásától veszítette el hallását, ’45-ben. ( A Szívharang - Siket költők antológiája, 1992.- életrajzi jegyzetei szerint a hallássérült költők közt egymagam vagyok született siket.) Lajosék a Szent István krt. egyik bérházában laktak. Láttam egyszer édesapját, nyugdíjas már, bagót rágott. Érdekes visszajelzés, szinte láttam fia versét olvasva: Harminchat évig / este-nappal / bagót harapva mélybe szállt. Megmutatta publikált, albumba ragasztott verseit. Általam csak írásaikból ismert költőkről mesélt. Kiadónak benyújtott verseskönyv-tervezetét visszaadták. (Pedig ő nem ír annyit problémáinkról, mint én, ha már ez annyira zavar egyeseket!) Élete lenyűgöző olvasmányaként emlegette a Háború és békét. Nagyon tisztelte a hagyományos versformákat. Elve-gyakorlata: egy szakaszban csupán egyetlen gondolat legyen. „Formát kedved szerint plagizálhatsz, gondolattal ezt soha ne tedd!” Verseit robbanásig sűrítette, csiszolta. Versesztergályos – jellemezte őt Kiss Dénes, Lajos egyetlen kötetének, a Vídiaszilánkoknak a lektora. Előttem Lajos lelkesült arca, izgatottan emeli le a fali polcról Rimbaud zöldkötéses költeményeit, felemelt mutatóujjal idéz: Óh, én, ki immár ötven mérföldnek távolából hallottam reszketőn a poklot, mint üvölt… Később Kislányomnak c. versében egy szóösszetételen összekülönböztünk. Sajnálom. Az illúziók függönye legördült, vitánk elől hallgatásba menekült. A 68-as irodalmi pályázat verskategóriáját megnyerte. Én harmadik lettem. -Nem tudod? – kérdezte díjosztás előtt, Szövetségünkben. Észrevétlenül eloldalgott mellőlem a zsúfoltságig megtelt társalgóban. A büfénél láttam még, utoljára, mint Lengyel József Petőfit, kezében fél deci rummal. Az irodalmi ünnepségen fotók készültek. Rólam is, amint Rudas Nándor főtitkár gratulál. Elfért rajta még Déri elnök is. Megjelent Lapunkban.

Tanultam, dolgoztam. Bármikor „felszaladhattam” a Szövetségünk emeletén zajló rendezvényekre, összejövetelekre, sorstársakkal csevegni. Emszt Kálmánné, az Otthonfelügyelő nem volt túl szigorú. Miért is lett volna? Úgyszólván helyben csavarogtunk. Olykor félrehúzódtam, titkon, sugallatra, belső kényszerre vívtam a szellem előre nem sejtett nehéz harcát, mely „éppoly brutális, mint az emberek csatája.” (Rimbaud) Ritkán publikáltam. A hogyan tovább? - kérdése izgatott. A hagyományos formákat, hasonlatrendszereket túlhaladottnak láttam. Szókincseket, stílust, valami újat kerestem. Hatások, tévutak – hosszan lehetne sorolni. Rég Szolnokon éltem, dolgoztam, amikor a hetvenes évek közepétől több újságban, folyóiratban olvashattam a nevet változtatott Borbás Lajos verseit. Bánhidi Lajosként publikált, jelent meg könyve. A 80-as évek vége felé Szövetségünket is elérte a reform előszele, új főtitkárunk, új elnökünk lett. Megszületett a hallássérült költőket tömörítő Szívharang, Gyurkovics Tibor előszavával, Illésfalvi főtitkár bevezetőjével. Kezdettől rossz válogatásnak tartottam, némi időtávlatból mindinkább úgy látom, nem több, mint aminek szánták: kuriózum. Költőileg tisztába jöttem magammal. Janus Pannoniustól napjainkig kalandozva költők és műveik között, arra a következtetésre jutottam, hiányzik irodalmunkból a saját élményeimhez hasonló. Az embert előtérbe állító, szikár kifejezésmód kezdett uralkodóvá válni, ráébredtem küldetésszerű mondanivalómra: a csend, a csendbezártság beillesztése a csodás és sokhangú költészetbe. Tudom, sokkal több és táglátókörű a költészet világa, de magamnak ezzel a mondanivalóval találtam helyesnek a fehér folt eltüntetését, teret, ahonnan felszárnyalhatok az egyetemesség felé. (Sajnálom, hogy elérhetőség hiányában nem tudok idegen sorstársköltőket fordítani, s verseim nem jutnak túl határunkon. Amit tudok, Romániába, Angliába már eljutott egy-két könyvem.) Ismertem a sorstárs-költőket, olyanokat is, akik nem kerültek be a Szívharang c. válogatásba. Ezek közül Kováts Ilona hiányozhat – másoknak, én, ha gépiratból is, ismerem néhány versét. Persze, volt szerencsétlenségem jó néhány dilettánshoz. Köztük – hová tegyem magam? Kinéztem hát a helyemet, akkori megfogalmazásommal élve: a siketek Petőfije leszek! Aki a lehetetlent nem kísérti, annak a lehetséges sem sikerül. 1982. januárjában megjelent első könyvecském, a Csöndkiáltó. Májusban az Ars c., Magyar Ifjúság-antológia látott napvilágot. (Eredetileg Ars poetica c. munkám lett volna a vezérvers, ez végül a recenzió alapgondolataként tükrözi egy maroknyi költőcsoport törekvéseit: A tételen túlnő a tét, Tandori Dezső részletes, értő kibontásában.) Tollharcok közben tehát értek nem lebecsülendő sikerek. Kötetem megjelenése után, szép gondolatokkal méltatott Kováts Lajos a Hallássérültek Lapjában, Szabó János a Szolnok megyei Néplapban, Csepeli Szabó Béla a Képes Újság, Jászkunság hasábjain. Kezdetnek nem rossz. Az Ars-ban szerepelt költőnemzedék az első irodalmi csoport, amely „… másképp jelentkezik irodalmi életünkben, mint akármelyik korábbi generáció. Elszórt, magányos jelentkezésük közös vonása a romantikátlan, ironikus-tárgyilagos hang. Témájuk elsősorban az ember, s csak azután az eszme…” (Ladányi Mihály) Balló, Cseh, Deák, Köves, Papp, Restár, Várnay, Várterész, Madár, Zsadányi és a többiek, hol vagytok MIAKŐ-társaim?

zerettem a sorstársakkal beszélgetni, fiatalokkal, korosakkal egyaránt; utóbbiaknak az élettapasztalata vonzott. A hatvanas évek végén sorstársi körben jól ismert, a Szövetségi életben aktívan részt vevő személyek nem voltak unalmas emberek! Sokan külföldeket jártak, idegen nyelvű barátaikkal a jelbeszéd révén többet, s jobban kommunikáltak, mint halló honfitársaikkal. (A látszat ellenére, tévedés, hogy a jelnyelv nemzetközi. A magyar jelnyelv jellegzetes gesztusait magyar siketek alkották meg, csiszolták évszázadokon keresztül. Léteznek azonban nemzetközileg elfogadott jelek, az ún. gestuno, ennek azonban nyelvi szerkezete nem megoldott.) Azok közt, akiket ismertem, sokan éltek a két világháború közötti időben. Ők jónak tartották a létező szocialista rendszert, egyfajta egyenlőség-érzetük volt. Gyakran emlegették: a háború előtt, a nagy munkanélküliség idején egyáltalán nem kaptak munkát. Könyvkötő sorstársam, Albert Jenő munkát keresve, bejárta Európát. Életét Galambos Ernő megjelentette Lapunkban, ha jól emlékszem, a 69-es évfolyam valamelyik számába. (Akikről nagyon ritkán esik szó: a fasizmus siketnéma áldozatai, túlélői. Több kegyeletet emléküknek!) Olykor megrendítően hatott rám a hangok hiányával élő emberek lélekmagánya. Akadtak, akik öröklés folytán, harmadik-negyedik generáción át hurcolták az örök csendet. Legtöbben valamilyen betegség következményeként vesztették el hallásukat. Akadtak, nem kevesen, akik banálisan egyszerű véletlennek lettek hajótöröttjei; ki kutyaharapástól földre döntve, ki a létra alsó fokáról leesve kapott agyrázkódást követően siketült meg. Péter Pista kollégám, aki még ipari tanulóként lerajzolt, lenyelte a sárgabarack magját, ami torkán akadt, életét csak úgy tudták megmenteni, hogy gégemetszéssel távolították el a magot, s így lett siketnéma… A jelnyelv… Tudjuk, sokakban ellenérzést kelt, maguk a sorstársak sem egyértelműen fogadják el. Van, aki szinte irtózik a jelekkel történő kommunikálástól, és vannak jól hallók, akik szeretettől vezérelve, a súlyosan érzelmi sérült emberhez alkalmazkodó alázattal használják. Jómagam úgy vagyok: mindent az értelem szolgálatában! Ebbe beletartozik a jelnyelvnek, mint kommunikációs eszköznek szükség szerinti igénybevétele. Rossz szájról olvasó vagyok, ha követni akarok egy felszólalást, előadást, tanfolyamot, bármi ilyen módon megfelelni a várakozásnak – ezeket csak jelnyelvi tolmács közreműködésével tehetem. A nők ezen a téren, empátiájuknak, alkalmazkodó képességüknek köszönhetően, előnyösebb helyzetben vannak a férfiaknál. A Zagyva-Tisza találkozásánál, a torkolatnál jártunk Évával. Jelekkel meséltem: kisgyerek, beszöktem egyszer a Művésztelepre. Nem a mai kerítés volt, meséltem, szakadozott drótháló, orgonabokrokkal. Lugashoz kúsztunk. Belesve a levelek résén, szakállas festőt láttam, előtte keretre feszítve, állványon, kisméretű vászon. Hátrább meztelen nő, féloldalt könyökölt a füvön, nyitott könyv előtte, olvasott. A rátűző napfényben ágyéka fekete tükörként csillogott… „Ne mutogass!” – tört ki váratlanul Évából. „A parkból idelátnak! A másságot ne mutasd, ki tudja, kiben mi rejtőzik!” A hallók, „a másik világ” gúnyol, lesajnál, ám, ha nem jelelünk, mit sem tud fogyatékosságunkról. Másképpen gondolom. Jelnyelven, orálisan egyaránt kommunikálok, iskolában oroszul is tudtam, muszáj volt, miért szégyenkeznék, szoronganék? Nem vagyunk mi annyira mások! Nem értettem, Éva, és több, értelmes sorstársam miért nem tanult meg beszélni? Milyen visszahúzó erők dolgoznak bennük? Bíztattam: légy erős! Akard! Gondolj Helen Kellerre. Túlzottan jelbeszédes vagy, némileg igazad van, de ellenszenvesek neked a hallók, így nem tudod megértetni magad, elszigetelődsz! Saját gondolataim bizonytalanítottak el: úszni sem mindenki tud, hiába van meg keze, lába.

Pesten szerettünk a Kékes vendéglőbe járni, ott volt a mai Oktogon téren. Szövetségünkből könnyen megközelíthető a Kisföldalattival. Terített asztalok mellett hangulatosan, fesztelenül beszélgethettünk, nem néztek ki bennünket, keveset fogyasztókat. Nem egy sorstársunkkal csak a Kékesben lehetett találkozni, mert be sem tette lábát Szövetségünkbe. Háziuram, a cipészmester Gart Pál Zuglóban, az Erzsébet királyné úton lakott. Onnan jártam naponta a 67-es villamossal az Egyetemi Nyomdába. Egyszerű, mégis hányatott életű ember. Fiatalon szökött át Erdélyből Pestre, beállt cipésztanulónak. Mestere ivós, rövidesen minden munkát, bevállalástól kezdve, maga végzett. Miután felszabadult, saját műhelyt nyitott. Az Erzsébet utcát keresztező Nagy Lajos király úton túl, forgalmas üzleti negyed virágzott, magyar iparosok és kiskereskedők tevékenykedtek. Mivel mesterénél már mindent elsajátított, nem volt nehéz dolga. Gond, siketségéből? Ugyan! Kiírta egy táblára: 50 % előleget kérek! Csak ezután látott munkához. Ha évig nem jelentkezett a kuncsaft, fél áron eladta a megrepetált cipőt. Nagy diplomata voltam – dicsekedett fanyar humorral az öreg. Háború volt, jött a német tiszt, javítsam meg a csizmáját! Megjavítottam, meghajoltam, úgy adtam át. Jött az orosz tiszt, vele ugyanúgy bántam. Három nemzet fiai fizettek! De éltem is! Kapcsolatunk úgy kezdődött: szakmunkások lettünk, és ugye, mi hárman, én, Jankó meg Péter Pista sülve-főve együtt voltunk, és hát a szociális otthonban nem lakhattunk tovább. Munkahelyünk volt, albérlet után kellett néznünk. A cipészmester viszont albérlőt keresett. Összenéztünk, három jómadár, Zolinak válláig sem érek, Pista jó fél fejjel magasabb nálam… Hogy melyikünket szeretné inkább? Pali bácsi alaposan szemügyre veszi, tetőtől talpig végigméri becses személyeinket, majd rám mutat. „Íme, a jóság, a becsület jutalma!” – gondolom megkönnyebbülten, úgy érzem, mindez az arcomra van írva, mintha kívül hordanám a lelkemet. Megegyeztünk. Már napok óta Gartéknál laktam, de egyre izgatott: miért engem választott ki a három albérlőjelölt közül? Kíváncsi voltam, amit magamról gondolok, más is úgy gondolja-e. Megkérdeztem hát tőle, mivel nyílt, őszinte embernek ismertem meg. Gart mester csodálkozva nézett rám: -Hát csak azért, mert hármatok közül te voltál a legalacsonyabb. Úgy számítottam, a nem túl hosszú rekamién te még éppen hogy elférsz. Tényleg elfértem, még ha nem is kényelmesen, csak kissé felhúzott lábakkal. Családi élete nem volt boldog. Felesége a legjobb barátjával csalta. Mikor ezt észrevette, összeverekedtek, az asszony volt barátjához költözött, elváltak. Halló fiát ugyan neki ítélte a bíróság, mert a gyerek az apját választotta, később viszont az anyjához költözött. Az ötvenes években, mint másoknak, műhelyét államosították. (Ötvenhatban viszont szétlőtték.) Pál úr gyárba került, ott kitanulta a talpragasztás technológiáját, aminek nagy hasznát vette, miután visszakapta az ipart: nem vett többé tűt, kalapácsot a kezébe, hanem ragasztott. ’69. augusztusában, felmondás után jöttem el tőlük. Lapunkból tudom, hamarosan meghalt a második felesége, jóindulatú, alacsony, kövér asszonyság, új élettársat talált magának Pali bácsi, majd hamarosan itt hagyta az árnyékvilágot. Sorstársaim többsége nyitott, élénk, barátságos ember, a bezárkózás visszahúzó erőinek kiszolgáltatva. Társadalmi gondjuk az elkülönülésből ered, nem hinném, hogy önszántukból. Kezdjük régebbről. A XIX. század közepére hazánkat is elérte az iparosodás hulláma. A munkaerőpiac kialakulásával párhuzamosan elkezdődött a kisebbségbe lévő csoportok, köztük a siketek kiszorulása és elszigetelődése. Ez hozta számukra a szociális gondokat. Más vonalon pedig már 1873-ban, német mintára bevezették a siketoktatásban az orális oktatást és beszüntették, tiltották a jelnyelv használatát. Az akkori tanárok ugyancsak

megkönnyebbülhettek: nem kellett elsajátítaniuk azoknak a nyelvét, akiket oktattak. Saját nyelvükön viszont kényük-kedvük szerint bánhattak a kiszolgáltatott helyzetbe kerültekkel, ugyan ki fogta volna pártjukat? Ezt a folyamatot betetézte az 1880-as milánói kongresszus határozata, ahol a siketeket oktató tanárok a fentebb idézett szellemben döntöttek. Így váltak a siketek – fogyatékossá! A jelnyelvtől való megfosztás ugyanis nem azonos egy beszélt nyelvtől való megfosztással! E siketekre nézve barátságtalan lépés erős ellenállásba ütközött, válaszul kezdték elszigetelni magukat a halló társadalomtól, a belső integráció lett a legfőbb célkitűzés. Asztaltársaságokba, klubokba tömörültek, nyelvüket használva, pénzt összeadva segélyezték a rászorultabbakat. Mindinkább körvonalazódott egy érdekvédelmi szervezet létrehozásának szükségessége. Csaknem évszázadot átugorva: mára kialakult az integrációs társadalom. A politikai, gazdasági rendszerváltással sokan rokkant nyugdíjba „kerestek menedéket”. Az évszázadokon át hallók által irányított közösség, mivel nem tud kellően élni szabadságával, vegyes érzelmekkel tekint vissza a régmúlt paternalista szemléletére. Ebben a helyzetben nincs más út, mint az identitás elmélyítése, a siketség kinyilvánítása, a közvélemény megértő magatartásra késztetése, a szükséges szemléletváltás. Úgy gondolom, hosszan tartó átmeneti periódusban vagyunk. Vélekedésem alátámasztására álljon itt egy helyzetünket jól ismerő újságírótól idézendő riportrészlet: „Magasan kvalifikált szakemberek is kénytelenek megválni munkahelyeiktől, s beállni a sorba munkanélküli segélyért, vagy jól menő divatos vállalkozásba fogni. S mire számíthat az a pályát kezdő fiatal hallássérült, akinek kommunikációs nehézségei már az első pillanatban áthághatatlan gátat szabnak, ledönthetetlen korlátot emelnek az érvényesülés legalsó lépcsőfokai elé is?” Majd így folytatja: „Mert mi ösztönözze a hallássérült fiatalt önképzésre? Könyvet, újságot nem szívesen vesz kézbe, ebben gátolják megértési nehézségei, hiányos fogalom-ismeretei. Színházba nem jut el (csak a látványért , miért menne?) A mozikban legfeljebb kommersz filmeket láthat feliratozva, a tévében még azt sem. Ifjonti hite „megbotlik”, fennakad és elsorvad az emberek közönyén, évszázadokkal előbb gyökeret vert előítéleteken, látván a „másság” megtagadását, el nem fogadását, s még jó, ha csak „csodabogárként” kezelik.” (Kováts Lajos: A „rebellis lázadó”. Hallássérültek Lapja, 1991. szeptember.) A polgári társadalom kritériuma a felnőtt felnőttnek tekintése. Mielőtt túlzott elfogultsággal vádolnának, pillantsunk ki a nagyvilágba. Tudhatjuk, a földkerekség majd’ minden pontján sok a beteg, a szegény. A legfejlettebb államnak mondott USA-ban nyolcszáz siketnek van doktorátusa, de ügyvédként csak két fő dolgozik. Úgy tudom, orvos kettő-három akad, ami nevetséges, mert a siketek közösségében nagyon hasznosak lehetnének. Nálunk más a helyzet, itt diploma nélkül boldogul, ki hogy tud. Megoldás? Nekem az akasztófa humorú Juhász Feri mesélte a találós viccet: Régen a fejedelmet lovával együtt temették el. A mozgássérültet, logikusan, kerekesszékével együtt kellene. És a siketet? Jelnyelvi tolmácsával!

z az oklevél újságok, fénymásolt- és kéziratlapok közül került elő, „Szocialista brigád” címért adták. Öten dolgoztunk, hallássérültek, az Egyetemi Nyomda könyvkötészetében. Amikor csak engedte a munka, egymás társaságát kerestük. Megbeszéltük, ami körülöttünk, velünk történt. Halló kollégákkal, kolleginákkal csak a legszükségesebb esetben kommunikáltunk, kölcsönösen húzódoztunk egymástól. Összejárva, sikerült élettel kitölteni a bennünk kavargó, csend általi, lelki vákuumot. Társalgásainkba halló munkatársaink nem szóltak bele, a

jelbeszéd látása, ám nem értése, egyeseket feszélyezett, ők érdeklődve figyeltek vagy igyekeztek másfelé nézni. A munkavezetők atyásan álltak hozzánk, műszakkezdés előtt megmutatták a munkafolyamat jellegzetes mozdulatait, vagy odakísértek bennünket ahhoz a géphez, amin aztán, rendszerint segítőként, egész nap, egész héten dolgoztunk. Ugyanazokat a két-három munkát kaptuk hónapokon át. Néha röpgyűlés tartottak. Utána ki-ki megkérdezte közülünk a neki legszimpatikusabb munkatársától, hogy miről volt szó. Vagy mondták, vagy nem. A legközelebbi „sikettalálkozón” megosztoztunk a „hallottakon”. Nem késtünk, nem italoztunk, a normát mindig túlteljesítettük, mást nem vártak, nem várhattak tőlünk. Egyik cigarettaszünetben előáll Alajos: -Brigádot alakítunk, mi öten. Oklevél, két-háromszáz Ft, egy év után. Az is valami. Teljesítménnyel nem lesz baj, dolgozni meg kell. Nem akartuk. -Értsétek meg, jobban odafigyelnek ránk… -Még csak az hiányzik – sóhajtott Nellike. Kuncogtunk Beával, tudtuk: neki most éppen akad lepleznivalója. Alajos két nap múlva gépelt lapot hozott, egyenként aláírtuk. „A brigádvezető én vagyok! A krónikás Sanyi, mert jól beszél, jól fogalmaz. Ő a brigád nyelve” – vágott hátba. „Más nem kell. Egyetértés?” Erőtlenül bólintottunk. A brigád neve: SIKETEK. Telt, múlt az idő, dolgozgattunk, fogalmazgattam, Alajos pedig szép zsinórírással másolt a Naplóba. „Miért nem te írod bele?” – kérdezte gyakran. Szenvedett az átírástól, szerette volna rám tolni. „Azért, mert nem szeretek írni?” „Te nem szeretsz, akinek versei újságokban jelennek meg?” „De az írásom csapnivaló, macskakaparás. Hogy nézne ki a Naplónk?” – érveltem. „Nem értem…” – adta meg magát. És kalligrafálta: moziba voltunk. (Nem volt igaz.) Alajos névnapot tartottunk. Jót mulatott a kis kollektíva. (Soha névnapot nem ünnepeltünk.) Hétvégén kirándultunk, ezúttal Szentendrére. (Legfeljebb képzeletben.) A Naplót én csináltam. Könyvtesttől a táblakészítésig nem volt semmi gond, ekkor jött a bökkenő: hány fokra kell hevíteni a szedést? Nem tanultuk? Átsiklottam felette? Negyven fokon kezdtem. Feljebb és feljebb emelve a hőfokot, újra és újra végigcsináltam betűösszerakást, felragasztást, igazítást. Úgy belefeledkeztem a munkába, se időt, se teret nem érzékeltem. Sikerült! Nagyszerű érzés volt győzni tudatlanságom felett. Oktatóim, főnökeim önálló munkára nem engedtek motoros gépen. „A saját érdekedben nem lehet. Nem hallod meg, ha rendellenessé válik a gép működése.” Én azonban úgy gondoltam, azért, hogy ne tudjak, és később erre hivatkozva leszoríthassák a bérem. Szerelmes lettem egy sorstárs lányba, de annak csak a pénz kellett volna, sokkal több, mint amit kerestem, de nem találtam. Úgy éreztem, légüres térbe kerültem. Valami vélt hiány vett körül. Tanulnivalók, feladatok, tervek, célok híján kiürültem? Hiába gondolkoztam rajta, az élet hiábavaló robotnak tetszett, amit nap-nap után a sírig csinálni kell. Csóka velem dolgozott, de már feldolgoztam: nem vagyok az esete. Hogy lehettem volna! Miért ne lehettem volna! Nem igazán gondoltam az anyagiakra, amikre a földi angyaloknak, úgy látszik, elemi szükségük van. Szerettem az életet, de az élet nem szeretett viszont. Lehetőségeim voltak ugyan, de nem tudtam, mit tegyek jövőmért, s mit kérjek-akarjak cserébe. Magányos voltam sokak között. Írogatni szerettem, arra törekedve, minél jobban. Sétálni szerettem, múzeumokba nézelődni. Egyre

többször gondoltam a Tisza-partra, képzeletem a Tápió-mentén, szülőfalum felé szárnyalt, az ország közepére, ahol nagy a csend… Újságíró jött a Typographiától, brigádunkkal riportot készíteni. Elmondtam, nehéz munkán, s két-három munkakörben dolgozom csupán, miközben derekam, csuklóm kikészül, tudásom nemhogy gyarapodna, elfogy, mint a gyertyaszál. Senki sem vette észre országszerte szétrepített szavaimat, ha előbb nem, most rá kellett jöjjek: nemcsak süket, vak is a világ. Anyám viszont újságolvasás, panaszszó nélkül megérezte gondjaim. „Kedves fijam! Jó egészségben találjon levelem mint én vagyok. Ne haragudj leveledre későn válaszolok kissé elhanyagoltam a levélírást. A szőllőt szépen kikapáltam, úgyhogy dudva nincs a naggyát fel is kötöttem nagyon sok szőllő van rajta de hogy megmarad e az bizonytalan mert hogy pemeteszve nem lesz az ugyanis nagyon fontos volna neki. Úgy este félnyolc táján feküdtem le. Rádiót hallgatva elszenderedtem. Azt álmodtam kétfelé visz az út le is akarsz róla mondani meg nem is tudod melyik irányba mennyél. Csak azt mondom amit gondolok hogy csak közelebb hozzám és mint hogy így legyen a sorsod se mosni rád se helye semmidnek. Meg fizeted is hát van teneked saját lakásod, és mond meg a nyomdavezetőnek hogy délelőtt jársz munkába mindig. És gyere haza más is van aki munkába jár messzebbre is. Leveled várom. Sokszor csókol Anyád.” Végiggondoltam, s döntöttem. Ám a szolnoki Nyomdában nem volt munkásfelvétel, erre egy évet várni kellett. A sors úgy hozta, ez a nem ott tölteni akart év lett a legszebb évem.

zolnokon otthonosabban éreztem magam, ismert város, rokonok. Egy hónapig a Kassai út elején, egy papnál, mintegy 4X3 méteres kis külön épületben laktam. Októbertől már keresztanyámnál. Csak könnyebb volt így. Csak a reggeli felkeléseket említsem, ébresztőórát nem hallva, vagy csupán a téli fűtést, máris érthető megkönnyebbülésem. Munkám eleinte jóval könnyebbnek mondható, monoton, normák miatti gyors munkákról kézi munkákba csöppentem. A siket közösségtől elszakadva, erős kedvetlenség lett úrrá rajtam, visszavágyódtam körükbe. Hallókészüléket használva, igaz, erre a gépek miatt is szükség volt, próbáltam áthidalni a köztem és a hallók között tátongó szakadékot - sikertelenül. Szokik vagy szökik, ahogy a mondás tartja. Hogy maradtam, s (hitem szerint) helyemet megálltam, a laza családi köteléken, lassan megismert sorstársi körömön túl, annak is köszönhető, hogy olyan emberekkel dolgoztam, akik, ha nem is érintkeztek velem úgy és annyit, ami szokványosnak mondható, jóindulatukkal, emberségükkel nem az ellenszenvemet táplálták. Amikor a Nyomdába kerültem, az ízig-vérig nyomdász Mészáros Sanyit már felállították az igazgatói székből, mivel ellene volt a Vállalat bővítésének, igaz, ő az utcáról belépőktől féltette a nyomdászat rangját, amiben, mint a későbbiek bebizonyították, igaza volt. Helyére előbb Kozák Feri, majd Gombkötő Béla került. Megvették a szomszédos házat, ebben létrehozták a fényképészeti- és a marató részleget. A dolgozók öltözőt kaptak, zuhanyozót, eladdig a szűk folyosón vetkőztek, tisztálkodási lehetőségük alig volt. Jómagamnak eleinte még szekrény sem jutott, utcai ruhámat egyszerűen egy szögre akasztottam a műhelybe, legalább szem előtt volt. Később arról folyt vita, a fehérkeresztes patika vagy a Kertészet helyén épüljön fel az új Nyomda.

A Mária úton tanultam meg, pontosabban mondva sajátítottam el gyakorlatban a legtöbb kötészeti fogást. Enyvkészítés, kleiszterfőzés, táblaaranyozás, pusztán betűkkel, rezsón felmelegítve, míg el nem fogyott, valódi aranyfüsttel nyomva a könyvek címét - hát ez új volt. Itt igazítottam kézhez a regisztervágást, tanultam meg a vágógéppel bánni. Kitapasztaltam, mire ügyeljek a kissé visszahullóban, holtponton megálló vágókést figyelve. Itt készítettem először ragasztókötést, fotóalbumot, ragasztottam térképet, fotókat. Csuklóm, derekam mind kevésbé fájt a pesti, szabálytalan, s a magas normák miatt erőltetett testtartások miatt. Nagyszerű embert ismertem meg kollegámban, Földi Istvánban. Szívvel-lélekkel kiált mellettem, kár, hogy szolnoki éveim végére, igaz külső nyomásokra, megváltozott kapcsolatunk. Nem egyszer láttam (olvastam le szájmozgásáról), ha miattam szólalkozott össze valakivel, mert megjegyzést tettek rám. Nemhallásomat áthidalva, megvédett rosszindulatú kajánkodásoktól, pejoratív felhangoktól, amivel a szakmát hírből ismerő, néha csupán napokig ott dolgozó jöttmentek akarták próbára tenni idegeimet. Addig s azóta sem sokan álltak ki ilyen mértékben mellettem, anélkül, hogy befolyásolni akartak volna. ’69 decemberében két műszakra osztották a kötészetet, túl sokan, mintegy tizennégyen dolgoztunk a mintegy 6x6 méteres helyiségben, akarva, akaratlan zavartuk egymást. Szakmunkás lévén, felkértek csoportvezetőnek. Vállaljam? Ha igen, hogyan birkózzak meg a feladattal? Földi úr ezt is megválaszolta: úgy gondolkozz, mintha tiéd lenne a műhely! Csak erélyesen! Kezdtem más, férfias, anyámnál ne tapasztalt stílushoz szokni. Szigor, következetesség – addig csak velem szemben alkalmazták. Nem magamért tettem, a vállalt feladatért. Hogy megfeleljek. Ez a magatartás sokat segített abban, hogy a költészetben jobban mertem vállalni fő mondanivalómat, és sokat jelentett a Siketek és Nagyothallók Szövetsége helyi csoportjának megalakításában. Rossz rágondolni, a rendszerváltással lassan leépült, megszűnt a Nyomda. Néhányszor betértem látogatóba, bár ne tettem volna. A gépek, egyik a másik után eladva, a dolgozók szélnek eresztve… Erőteljes kezdeményezésemre, 1972 októberében alakult újjá a hallássérültek helyi klubja, érdekes módon, félreértés nyomán. Lapunkban a hetvenes évek elején vita folyt: Vitatkozzunk! Hogyan?… Érdekes hozzászólások, esetleírásokkal mintegy fél évig tartott az eszmék cseréje, érdemleges summázat, továbbgondolásra ösztönző irányzat azonban nem alakult ki a vita nyomán. Kár. Jómagam is hozzászóltam. Írásom nem került közlésre, megmaradtak azonban Rudas Nándor főtitkár válaszlevelei. Talán szándékosan értett félre… „Tagtárs a vitacikkhez beküldött hozzászólásában többek között említi, hogy Szolnokon nincs megfelelő társasága. Ez meglepő számunkra, hiszen jól tudjuk – ismerve tagtársat – feltalálja magát a hallók között. Fejlődése érdekében kell is, hogy sokat forgolódjék. Ezzel párhuzamosan, ha már hiányolja a maga külön társaságát, javasoljuk, hogy nézzen körül és vegye számba, Szolnokon és környékén mennyien élnek hallássérültek.” Mire alaposabban hozzákezdhettem volna a szervezéshez, váratlanul meghalt Rudas Nándor. Dolgoztam, dolgoztunk, a feladatok naponta hozták magukat. Munka után gyakran lerándultunk a Holt-Tiszára, Földi Pista megrögzött szenvedélyes pecás, és csónakjában kapást figyeltünk, cigarettázva, sörözve, csöndben, magunkban, bármiről folytathattunk eszmecserét. Egyszer azt találtam kérdezni: milyen volt a nászéjszakád? Nem válaszolt, elmélyülten nézte a vizet, a horgászbotot, már azt hittem nem is értett, de bár sokára, de csak válaszolt:

-A nászéjszakám? Gyönyörű volt, Sándor! Kora hajnalban csizmát húztam, fogtam a horgászfelszereléseket, és mire igazán felkelt a Nap, négy ekkora, de tényleg ekkora (két karja közt legalább nyolcvan centis távolság) halat fogtam. Tíz órára már frissen főzött halászlével kínáltam a násznép kitartóbbjait! Így éltem. Akkori hangulatom jól érzékelteti egyik novellám. Idemásolom.

Horgászat éjjel. Hangulatnovella. A Tisza-hídon túl a járművekkel zsúfolt főút elkanyarodik Debrecennek, mi egyenesen tovább tartva, s jóval oldottabb benzinbűzben, nyugodt tempóban kerekeztünk tovább a Százlábún. Időnk bőven, sötétedésig akár kétszer is elérhetnénk a Horgásztanyát, valami nyolc kilométer. Előttem Bébé úr hórihorgas alakja enyhén hol jobbra, hol balra imbolyog, aszerint melyik pedált tapossa éppen. Olyan Tersánszkys figura, imádja a mókát, vidámságot. Kerékpárja csomagtartóján zöld vászontarisznya, esőkabáttal, horgászkellékekkel dugig tömve. A biciklivázra erősített, hosszú, üvegszálas botok végei túlérzékenyen rezegtek. Tekertük magunk alatt az aszfaltkígyót, futtattuk hátra a fákat – egyhangúan fogytak a kilométerek. Végre a szandai kanyarban feltűnt a Csollák-kocsma. Narancssárga falán nagy, hívogató mutatóujj, piros cserepes teteje felett, a magasban a közelítő alkony sugaraitól enyhén kipirult felhőlányok mosolyogtak csábítón, betértünk. Korsó szül korsót, a jó sör pedig szavakat ültet a szájba; elbeszélgettünk a különböző halfogási fortélyokról, a hallé-főzés titkairól. Emlékek, mesék, álmok, amiken továbblép az élet, hogy lépteinek nyomán új s újabb emlékek, mesék, álmok szülessenek. Csónakterhelőnek sem utolsó a frissen csapolttal tele has: ahogy a csónakba belelépünk, s azon nyomban el nem süllyed velünk a lélekvesztő, csak-csak felszínen maradunk hajnalhasadtáig, egyre könnyebbítve magunkon, s egyben a csónakon is, kipisálva a temérdek habmentessé tett söröcskét. Bébé heteken át, láthatóan (mert, ugye, én nem hallottam) nagyokat sóhajtva nosztalgiázott. „Ekkora, de tényleg ekkora halak voltak…” Kezei között egyre nőtt a távolság… Végül, mintha adut vágna ki: „Horgásztál már éjjel?” Nem. Miért horgásztam volna? „Akkor nem tudod, mi az! Fent, lent csillagok, mélységes csend…+ A csendet jól ismerem… „De komolyan! Péntek délután lemegyünk a Holt-Tiszára. Amit fogunk, mind a tiéd. Keresztanyád halászlét főz, megsüti, amit akartok. Péntek éjszaka. Nos?” Amit fogunk… jól mondja – dünnyögtem. Nem valami új furfang? A közelmúltban a szó szoros értelmében, mellel rám nyomulva, azzal jött nekem: No, ezt nem bírod megfújni!” Kópésan kicsit hátrált, s jókora furulyát húzott elő a háta mögül. Az arcizmai jelezték az elfojtott nevetést – észbe nem kaptam! Körülvettek bennünket a kolleginák, kárörömre szomjasan, kisfőnök voltam, és lesték: mi lesz. Nem-e? – fortyantam fel, természetemhez híven. - Add csak ide! Bébé még a vonakodást is megjátszva, adta a furulyát. Én meg, ahogy kezemben a furulya, s ujjaim a lyukakon, mély lélegzetet véve számhoz emeltem… Mit látnak hintőporral lefújt szemeim? Remekül szórakoznak a hölgyek, nagy nevetések, nem hallottam ugyan, de láttam a hahota torzította arcokat, fülig szaladt szájakat, hasra szorított kezeket, torz görnyedezés tette tejessé a metakommunikációt. Talán olyan is akadt, aki bepisilt… Mire a babaseggre valótól úgy ahogy megszabadítottam ábrázatomat, Bébé nevetve somfordált kifelé a műhelyből… Megállj csak! – kiáltottam utána.

A Forintos-trükkel adtam vissza. Ismerik? A tölcsért a nadrágba igazítjuk, szájjal fölfelé, a fémpénzt, homlokról, háromszor kell beleejteni. Nem nehéz. Bébének kétszer sikerült. Harmadszorra, miközben igazgatta homlokán a Forintost, előkészített, jó pohár vizet zúdítottam a tölcsérszájba. Igaz, ami igaz, nem tudott volna annyit pisálni, amitől nagyobb folt lett volna a nadrágján! A kolleginák? Viharos jó kedvvel hajladoztak, mákvirágok a viharban… És ez az éjjeli horgászat? Nem folytatni akarja? Álltunk a csónakban, Bébé úr akkurátusan pakolta ki tarisznyája tartalmát, miközben engem már a guta kerülgetett. Rám nézett. „Hová siessünk? Messze még a reggel.” Sötétedett erősen, alig láttam a szájmozgását. Mondom: Nyakunkon a sötétség, nézz oda, alig vereslik az ég alja. Segíteni se tudok. Mi, és hol van abba a tarisznyába? Az se tudja, aki belerakta! Bébé fülei eldugultak, két siket közül ő volt a dolgosabb, rakta ki a fenekezőket, horgokat, csalikat. Karbidlámpát vett elő, majd két decis üveget pillantottam meg a kezében, sárga színű likőrrel tele, éppen csak felmutatta, dugta is vissza gyorsan a tarisznyába. Beállt a csillagfényes éjszaka. A tó hullámai egyre döngették a csónakot, messziről jövő üzenetek, megszokhatatlan ritmusütések. Lestük a karbidlámpa fénykörében a víz fölött moccanatlanul ívelő üvegszálas botokat, idegrendszerünk kapásra felajzva. Sejtelmek, neszek erősödtek fel az éjszakában, kiéleződött a figyelem. Kiszolgáltatva a hatalmas természeti erőknek, tűrtük, ha nem éppen békésen is, vérszomjas szúnyogok ezreinek meg-megújuló rohamait. Versek jöttek értem… elbocsátottam őket. Nekem az alkotáshoz nekem egyfajta józanság, tisztánlátás szükséges, amit csak a nappal biztosít, a természetes fény. Éjfélre már elfogyott türelmem, nem tudtam többé figyelni a kapásra, nem is érdekelt már, nem törődtem vele. A durva anyagú esőkabátba burkolóztam. Lassan körözött a félálom felettem. Arra neszeltem fel: Bébé forgolódik a deszkaülésen. A sötétben éreztem felém vágó pillantásait, látni véltem értetlen arckifejezéseit. Elszánta magát, a csónakorrból kiemelte a karbidlámpát, és arcára irányította a fényt, hogy leolvashassam szájmozgásáról, amit mond, és mondta: Furcsa. Hát nem furcsa… ilyet még nem láttam… Lát most – dünnyögtem álom és ébrenlét határán, és figyelni kezdtem azt a „furcsát”. A kapásjelzők finoman mozdultak, kissé felemelkedtek a víz felszínén, picikét úsztak, majd leálltak. Kis idő múlva aztán újra, anélkül, hogy megrezzentek volna a botok végei, kapást jelezve. A négy horgászboton feszülő damil lassan húzódott a nádszálak felé. Egyszerre csak azt veszem észre: Bébé húzza, rángatja a nádszálakra tekerődött műanyagzsinórt. Miután hiába próbálkozott, akkor jött csak igazán tűzbe! Kiderült hamarost, hogy a másik és a harmadik horgászbot zsinórjai is szépen rátekeredtek a nádszálakra, és alighanem el lehet búcsúzni nem csak a jó fogás reményétől, hanem a damiltól, a fenekezőtől, a horogtól, a csalitól… Tudtuk már, pézsmapockok munkálkodnak olyan serényen a dugók körül. A hullámok szüntelenül verték a csónak oldalát. Minden víznyelv csettintve oldalba bökött: ne-a-ludj, ne-a-ludj… Két gyönyörű ponty ugrott fel a víztükörből, kitátott szájukba kapták szemeimet, és elnyelték a csónakot, Bébét, az éjszakát. Farkuk, uszonyuk, ezüstpikkelyes testük verte a csónakot… Mi vagyunk az okosak, a szépek – mondták. Úgy tátogott szájuk, mint az embereknek kellene felém. Gyere velünk, bemutatjuk birodalmunk… Gyere hát. Algapaloták, csillagvirágok, gyöngyöket rejtő kagylók között úsztunk, láthattam mindazt, amit elképzelni lehet, ami a lélek csöndjében él igazán.

úsz évet dolgoztam Nyomdákban, Pesten, Szolnokon, Cegléden, s még három évet faiparban. A könyvkötészet érdekes, változatos szakma, jó adag megszállottság sem hiányozhat a mester kelléktárából. Nem véletlen, hogy a régiek messze földre elvándoroltak, dolgoztak olykor ingyen, csakhogy új és újabb ismeretekkel gazdagíthassák tudásukat. Annyi mindenről mesélhetnék még, de közeledvén a mához, nagy léptekkel haladok az időben, s felgyorsítom fecskéim röptét. Cikázzatok! Utolsó szolnoki éveimben a már kinyomtatott, végső feldolgozásra vagy elvégzett, becsomagolásra váró munkákat daraboltam, vágtam pontos méretekre. Nagy figyelmet, tudást, tapasztalatot igénylő feladat ez, s nagy felelősség, mert ha hibázok: elveszett anyag és munka!! A vágógép késének visszaesési veszélye, miután többször javították a gépet, fokozott figyelésre késztetett, idegileg, fizikailag fárasztó volt. El akartam kerülni a gépről. A politika horizontján feltűnt a rendszerváltás, tompult a parancsuralom, a Vállalatok körbetartoztak egymásnak, létszámleépítések kezdődtek. -Korrektorálnék. Nem lehet megoldani? Nem lehetett, mert „könyvkötő a szakmád”. A sokadik órabéremelés után: -Most sem jutott nekem. Irigy vagyok? Jöjjenek a fiatalok, akik most már kapnak annyit, mint én – mondtam a főnöknek. A kollégák jót szórakoztak lázadásomon. „Téged el se lehet zavarni!” „Ha fizetned kellene, akkor is maradnál!” Ám hamarosan ellendrukkereim arcára fagyott a mosoly. Elkészült első kötetem. Miniszteri kitüntetést adtak. Valakinek oda kellett adni. Könnyítést kaptam: mellém osztották fiatal kollégám, a nagyothalló, abonyi Szabó Pistát. Döntöttem: még maradok. „Megérdemelte (ti. a kitüntetést)? – kérdezgették egymást a kollegák, játszva a tanácstalant. És pont olyankor, amikor feléjük néztem! Már jól ismertek. Úgy csinálták: lássam, mit mondanak. Leolvashassam szájmozgásukról, arc- és testjátékukból. Éppen ők, a szakma parazitái. A Murphy-törvény azt mondja: ami bekövetkezhet, bekövetkezik. Később, más munkahelyen: látom, heves gesztusok, ijedtséget tükröző arcok: Állj le! Állj le! Süvít a gép! -No és? Leállítottam a falemez-fűrészgép motorját. Leemelve a vágóasztal lapját, látom: a védőtok, „szabadulva” a rögzítő csavartól, fordulatonként hozzáér a sebesen forgó körfűrészhez. Rossz sejtés és kíváncsiság egyszerre támadt bennem: közel hajoltam a körfűrészhez, bekapcsoltam a motort és – az égadta világon semmi zajt nem hallottam! Tízvalahány centiméterről! EZ NEM LÉTEZIK!! Olyan mindent elsöprő érzésem támadt, mint a gátat átszakító, zúgvabőgve előretörő vízárnak. Tudtam, semmi hallásom, DE HOGY ENNYIRE SEMMI!!? Egy hónap után kiderült: felmondásomat nem fogadták el. Élni kell, dolgoztam tovább. Havonta kaptam órabéremelést. Az eset után egy év telhetett el, jön hozzám Tibor, a párttitkár. Megáll a fűrészgépnél: -Maga könyvkötő, ugye? -Szakmám szerint. -Van két szakdolgozatom. Be tudná kötni? -Megpróbálom. Két nap múlva:

-Tessék! Tibor a két bekötött szakdolgozatot hol szemközelbe, hol távol tartva gyönyörködik. -Nagyon szép. Mivel tartozom? -Nem pénz kell. Kellene, de nem. Hanem… -Hanem? -Mást kérnék. Négyszemközt. Negyed óra múlva munkakönyvemmel kezemben távoztam az irodából. Úgy fél évvel később, több, hiábavaló álláskeresés után, nyugdíjazásomat kértem. Nem tudtam, megkapom-e, de biztos voltam benne, ha igen, napi létgondoktól mentesen vár az irodalom végtelen világa. A bepótolandók, a megírandók.