Dudás Sándor: Csönd madárral by Károly Kepes

DUDÁS SÁNDOR CSÖND, MADÁRRAL Válogatott költemények 1962-2009 Megjelent! dr Bige Szabolcs-, 2009. október 15., csütörtök, 14:06 Dudás Sándor új verses kötete, amelyhez szeretettel gratulálunk !

Megjelent Dudás Sándor a „CSÖND, MADÁRRAL” című verses kötete magán kiadásban. A Hektográf Nyomda, Püspökladány kivitelezte. A fedőlapot a szerzó saját rajza díszíti. Ez azonba csak a külsőség, mert bent a kötetben szívhez szóló költemények lapulnak. És hiába az elválasztó csönd, Dudás Sándor együtt van velünk, velünk együtt a Toronyban is és azon kívül is. A költészete fűz vele egybe.

ESTELEDIK A felhőket vörösre festi a lemenő Nap. Utam - hazafelé az erdőszélen vezet. Ha hallanék, milyen zajok ütnék meg fülem? Füvek nesze? Fácánrikoltás, bagolyhuhogás ijesztene? Talán félnék. Így, csöndben, nem. A haláltól meg hiába. A költők sem élnek örökké, pedig ők segítenek: gondolataikkal, szívemben muzsikáló szavaikkal. Nemrég olvastam Phaedrustól A róka és a holló-t, s most ideképzelem az erdőszélre a jelenetet; esküdnék rá, ennél a fánál ravaszkodta ki róka koma a holló csőréből a sajtot! Fényben az ösvény, pedig csaknem beállt a sötétség! És a képekhez tartozó hangok! A valóságost csupáncsak képzelem. Ne csodálkozzatok hát, ha a mesékkel rokonítom az életet!

KISKOCSMA Vasút mentén, füstös 3

utcában kis kocsma, éghet keresztanyám kezében a munka! Tikkasztó hőségben a torkok szárazak, telnek egyre-másra, s ürülnek poharak. Olykor magával visz keresztapám, Jancsi. Pohárleszedésért málna jár vagy Bambi. ERDEI SÍROK Erdei út mentén, a kis erdészlaknál, rozsdás vaskereszttel két gazos sírhant áll. Gondolat tart fogva: szeretném, ha tudnám, kik voltak ők? Honnan? Ismerték-e egymást? Ellenségek voltak? Halálig bajtársak? A két egykor élő puszta csontváz már csak. Ám, halld, nem a halál dalát, az életét fújják, gyertyáikat gyújtva a gesztenyék.

KEMÉNY SIMON BALLADÁJA "Hunyadiak dicső kora!" Fényes csillag minden koron! Kinizsi, Dugovics s mások. Kedvenc hősöm: Kemény Simon. Félholdas, lófarkas tábor. Díszes sátorban a vezér: "Elfogva lássam Hunyadit mindenáron! Ha holt, ha él!" Kém lopódzik. Magyar tábor tudja már szultán parancsát. Simon a vezércsillagról magára veszi a halált. Szívekben bosszú, megtámadt hazáért és annyi holtért: a pogány török félholdat szétverni itt, szerbek földjén! Hűs, harmatos hajnal dereng. Vasmarkokban halál zenél! Hunyadi páncéljában és lován elő Simon vitéz! "Csatára fel, bajtársaim! Kard ki! Dörögj, ágyúi réz! Szabadságért, szebb jövőért ne hagyd magad, magyar vér!" Porzik a föld. "Allah! Allah!" Kardok csengnek. Hull a pogány. De magyar is. Föld merő vér. Felhő fedi Nap aranyát. Hősünkre ront mindmegannyi 5

ellen. Kardél, golyó érte. "Élet-halál, csak előre!" hangja harsog, folyik vére. Új török had. Hol maroknyi csapatunk? Hol Kemény Simon? Átok-sötét dühben égve fekszik vérében a síkon. "Büszke hazám! Árva népem! Érted áldozom életem... Virulj itt s messze bérceken vérem virága: győzelem! Isten! Szálljon rájuk átkod, kik elnyomják magyar hazám! Átok!..." - hördül még utolsót, szívét pogány vas járja át. Kivont kardok. "Jézus, segíts!" Ló paták ezre iramlik... Halálos fátyolon át még látja a győző Hunyadit.

AJTÓN KILÉPŐ Kiderült: az ég borult. Kedv borul, mert kiderült: az ég borult.

IN MEMORIAM dr. Kelemen Károly Az ég borong. Ő túl azon, amitől minden élő szorong, kik még járunk-kelünk, szeretkezünk a Nagy Műtőasztalon! Emlékablakon túl felhők vonulnak. Diószemeiből Mindenségbe lobbant tudat, fájdalom. Ha élne, legyintene: sorsunk a Végső Gyógyulás. A tintafoltos íróasztalon nikotintól barna ujjai idegesen dobolnak. Kitöltésre várnak a receptek. És mindent elmond helyette egy éppen csak megnyitott, Penicillin-feliratú doboz.

FUTÁS Arca az elszánt messzeségé. Szépség-vert szívvel nézek utána. Torkomban kések, vércsókra várva. Az út vagyok, felsebez futása. Fű-álmaim sóhaj kaszálja. Nézek utána. Nem tekint hátra. Átizzadt blúzán kirajzolódik, s fölém borul szíve éjszakája. VALLOMÁS A Kedves arca, vagy hótiszta papír fölé hajolva az életemhez vagyok legközelebb. TÖREDÉK mint gyöngyhalász, tengermélyből felhozva kagylóéjszakák csillagát - nézlek, Mindenség gyöngyszeme: hazám. 8

PÁLYAUDVARON Az est sötétre fest eget, földet. Várok. Pályaudvaron állok. Nem sok, amit látok: tehervonat tolat. TAVASZVÉG Akácfák hosszú során a fehér fürtök sokasága csalogatja a méheket. Kóbor szélfiú tekereg. Kél nyomában lombsusogás: siess, siess, te kedves nyár! Bár még késik az új kaland, félre érti a vadgalamb; a mézillatú ágra száll, turbékolva párjára vár.

ALKONYBAN Nézem az alkonyt és csak csodálom. Színre szín nyomul. Pompázik az ég. Mint gondatlan festő palettája, kékre rózsaszín, bíborra sárga Fényanyánk minden színe rajta ég!

Ha az alkonyt nézem és csodálom szépség, remény festi lelkem egét. Mégis csak szép ez az élet talán, komornak, zordnak én hiszem csupán, életen-halálon tűnődő legény? DÉL Torony nyúlik a magasba, árnyék bújik a toronyba. ERDŐSZÉL A szélben susognak a fák. Az ég önfeledten ragyog. Lépteim alatt egy-egy ág reccsen. Merengve ballagok. Levél árnya fényben táncol. Pici, kék pillangó röpte vonzza tekintetem: odább vadvirágra száll vagy fűre? Karcsú szitakötő szárnya szivárványlik. Zúg a dongó. Méhek virágport gyűjtenek az aranyeső-bokorról. Ni, dombocska! Vakondtúrás. Felriasztott fácánkakas rikoltozva tör magasba, tollán arany-vörös a Nap. CSÓKKÉRÉS Szánd meg szerelmes poétád, 10

add ajkamra puha, lágy ajkad! Egyetlen csók legyen szívet-lelket gyötrő vágy? Szemedből én azt olvastam, kínzóm, lányka, nem leszel. Sőt. De engedd, ne mondjam el mit fest le képzeletem. Csalfa kép? Mindegy, szeretlek te légy boldog legalább! És ha senki nálad vonzóbb, meghívhatom a halált! BOLDOG ÉJ Hol vagyok, hol? Nézek széjjel... Veled álmodtam az éjjel. Völgyben, árnyas fák rejtekén, sziklás, vad bércek tetején futottunk játszi könnyedén fényárban úszó tér felé. Öröklét volt? Pár pillanat? Biztatón aranylott a Nap. Bőrünk alatt sok száz kis ércsatornákban suhant a vér. Csókot csókkal váltva egyre, futottunk hegyen-völgyeken... Ó, ha meghallanád, te lány, szerelmes szívem óhaját: mint álmomban, együtt lennénk egész életünkön át! TÉLI IDILL Hopp, megálljunk! Futásunk itt 11

célba ért. Varjú károg tar ágaknak a hegyén. Egyhangú táj. Hófelhőkkel terhes ég. Mint ki ezzel sokszorozza idejét, kifújva magad rám nézel, rád meg én. Két nyár tükre, a szerelem összenéz. Együtt lenni, kéz a kézben, ugye, jó? Nem hiányzik a Nap sem, a ragyogó! Lehetne már, hisz november vége, hó! Figyelj csak, a kamasz-kedvem mit mesél: megmosdatnálak a hóban, szép legyél akkor is, ha behavaz majd messze tél! MEDDIG VÁRJAK? Ne ints türelemre! Ne mondd többé: várjak! Élő cáfolata légy a sötét vádnak! Én őszintén érzek! Vágytól égő lázban Téged szeretnélek, tavaszi világban. 12

Viszonzod szerelmem? Várom a döntő szót! Meddig várjak? Amíg szívem ver utolsót?!

ELVÁLASZT Sok minden elválaszt, tudtam, embereket. Egyet nem: rossz hallás választóvíz lehet. Nem értem meg soha! Tudomásul veszem. (Szörnyű, hogy e tudást neked köszönhetem.) MESSZE INDULOK Korlátom átlépve, messze indulok. Meglopott álmok tükrében arcod. Csodálom: Tőled függött életem-halálom? BÚCSÚ Búcsúzom. Ég veled! Fenn, magasban hazám, és sorsom - ehhez illőn - mostoha. Lenne bár, mint a csönd, végtelen szerelmed elérni engem 13

nem bírhatsz soha! BÚCSÚDAL Tétlen vágy, dalok... mind véget ér! Új vizeken a lányka lantosa. Feszítsd vitorlám, baráti szél! Vissza, hozzá, nem jövök soha! Harag? Nem, nem. Más e tömény láng, a legszentebb hitet hittel viszem! Ő ellenállt - tett lázadóvá. Életes vággyal csordultig szívem! Induljunk! Tenger, ölelő karok... Sziget-éden, talán a boldogság! Egy kedves arc... beleláthatom Csókika édes, tűnő mosolyát.

MESE Hol volt, hol nem volt. Hát ő lett lázam, gyönyöröm, keservem! Tündérálom. Szebbnek tetszik, mint eddig írt összes versem. ÉJI DALOCSKA Hej, ritka-szép alkalom! Oda a lakodalom, oda van az álom. Tolvaj ugrott. Megölöm, ha elkapom... - dünnyögöm s oldalamat váltom. 14

AZT TANÍTJA Fal tövében cicamancs takarja a lyuk felét, azt tanítja a buta: ne gyere ki, kisegér!

ZUGLIGET A bérc tetejéről tekintve szerteszét hallgatom a fenyves ózondús énekét. Élő csend dúdolja meghitten dallamát; hangtalan e magamból ismerős magány. Lenn a völgy hullámzó vetésein a nyár munkál. Az ég kékjén vitorlázó madár. Gólya az? Sejtelem? Fénnyé tágult álom... Nézem, de mit nézek? Madarat nem látok. Észrevétlen halál szemem-vesztett röpte! Istenem, így tüntess el engem örökre! CSENDBEN Vannak ennél nagyobb bajok 15

- mondják ezt a bölcsek, szánva talán. Siket vagyok. Konok a tény. Lehetne ok, hogy szétesetten éljek! Embert értelem tesz naggyá, erkölcs és akarat. Bennem hősét (áldozatát?) keresi a csend - Golgotát idéz, kereszt alatt. Fájna tiltott kert édene? Az a rész kellene: lánykacagás friss csengése? Szárnyalásod, néma hangjegy: Beethoven szelleme? Nem igazán ezt hiánylom. Rakva lépteimet minden élők útján, látom, lakatlan, vágyfestett álom emberség, szeretet - -

ÉDESAPÁM EMLÉKE Tűzfátyol az égen, hódító virradás. Gyöngyfürtös levelek, remegő fényvarázs. Ibolyakötényes nővére messze jár arany verőfénnyel köszönt az ifjú nyár.

Lovat ülök. Mint a szélvész, száguld velem. Kívülről vág, belül süvít a félelem. Lassul, majd összerogy a ló. Kút. Zöld mező. Simogatom fejét. Arcomon reszkető orrából fújt gyenge pára - Anyám szava, a suttogás szele ébreszt: meghalt apa... Állunk az ágy mellett. Én álomittasan nézem, máig nézem a felfoghatatlant. Döbbenet szobraként: Apám? Volt Apám? Oly' viaszsárga arca! A legyőzött mosoly! ALBÉRLET Újságpapír az asztalon, orvosságos üveg azon. Üvegszájat kitölt dugó. Pici címkén koponyacsont. Karos székben 17

Szundi Herceg, istentelen dolgot végez: szemek hunyva, a száj tátva, széjjeldobva a két lába. Éberálom: rúg jó nagyot. Felriad, szid csapot-papot. Mit álmodott? Elmesélte: elhagyta őt fia, régen, de álom tart visszautat: nadrágot tol, hátsót mutat. Apa iránt nincs tisztelet, ezért rúgott szegény öreg.

ARS POETICA Itt szép szavaknál mindig többet vár a nép. Írni csak úgy, ha a tételen túlnő a tét. 18

KÖZÉRZETEM Öten álltunk a kalitka körül. A kalitkában törpepapagáj. Anyám nézte és sírt. Késszúrásszerű jelzések. Azért sírok - magyarázta -, mert a madárka olyan aranyos! Azt mondja: buta, buta... Felvillanó tériszony: H. F. csaknem lezuhan a huszonkettedik emeletről. És úgy mondja, mint az ember? - kérdeztem. Hangomban nyers indulat. Jól sejtve tudtam, Anyám takargatja az igazat. Hallásnál pontosabban jelezte érzékpiramisom csúcsa: tudatom. Úgy, pontosan úgy - még emlékszem, ezt válaszolták. Bólogatva, artikulálva. "Rendesen hiába mondanánk neki úgy nem érti meg." (?) De miért sajnálnak? Egy-két, szájról leolvasva megértett szó után idegtépő üresség. Szívembe úszott - nem repült! ekkor a zöld-sárga papagáj. Gyönyörű pillanat! Teremtő újjászületés. Csak zavart: a papagáj kölest hántol, vagy mondja: buta, buta...? Kinéztem a tájba. Fénylett április, a tavasz. Az almafákon pompás virágruhák! A CSÖND HANGJAI Körülvesznek a csöndjeim. Csöndnappalra csöndéjszaka. Hangok gyötrenek őscsöndet, vihart szít tenger sóhaja! Hó hull. Száncsengő csilingel. Elhal. A zajsejlés nyomán nagy út dereng fel, egy asszony szíve alatt moccant talán. Szárnyak suhannak a csöndben tájadra, Ember-meleg dél. Időt őrlő, piros malom hajt erekben lüktető vért. 19

Csókcsönd nyílik: ibolyakék. Éber, barna csönd: sas köröz. Döbbenet csöndje gyász-sötét: koporsóra pereg a rög. Felhő suhan. Víg színeket harsogva komponál a zöld. Üstökös-láng süvítve húz. Vak robajjal köröz a Föld. Gondolatok fényuszálya ellobbanna, kivérzene, de lendül, éled, élni kezd az el nem némuló zene! ESZMÉLET I. A hangok? Csupán szócsönd a papíron. Talányos - hiszen szájról olvasom. Míg elrendeződnek a világ képei s lelkem teremtő látomása: nem tudhatjátok, milyen nagy dolog nekem a szavak birtoklása! II. A csöndből kibontani arcom: tengerszületés - KIK ISMERNEK MINKET? Szájmozgásokon tűnődve, szavakon gondolat-utakon, a csöndsivatagban védtelenek vagyunk nagyon!

Hűséggé szegődött erők táplálják a kiküzdhető, emberibb világ hitét. Arcunkon féltékeny szomorúság, mert nem lehet, eléggé sosem lehet megszolgálni a hitet, amiért élnünk érdemes. HANGOK ÁRVÁJA I. Csöndben csodás festői kéz, elmém látomása ragad, úgy porlad szét hangok árja, mint folyó, ha támad szárnya, s két hullám összecsap! II. Csöndből lettél, csönddé válsz. Csöndben nyugtot nem találsz.

ÉNEK CHÁZÁR ANDRÁSRÓL Ajánlom mindazoknak, akik a hallássérültek ügyéért áldozták és fogják áldozni életüket. Atya gyermekére - sorsunk fölé hajolt, 21

hangok árváinak vitéz harcosa volt. Kora nem értette, nem érthette meg Őt. Hívta ítélőnek álmához a jövőt. Számos dolog még az időben rejtőzik. Majd " Az Ember-vázból Ember teremtetik oly' eszközök által, melyek eltemetve hevernek ezeknek kifejezésére." Szelleme örökség. Óv, bíztat és lázít létre eszméléstől szemünk lezártéig! Jelmondata időn, síron át világít: "Tégy jól mindenekkel, élted végfogytáig." NE ÍTÉLKEZHESSEN! Integrálódni? Higgyék el, uraim, önmagammal legádázabb a harc! Körülhatárolhatatlan csöndben, sejtésekkel ötvözött öntudatom parancsát követve: nem akarom, hogy megalázzanak! Sajnálom, emberségemből ennyire futja: naponta újra s újra felmutatom lélekarcom 22

embernek, időnek: ne ítélkezhessen felettem a csend! TÉLI HATÁR Termő láztól kiszikkadt rögkoponyákon torát üli a tél. A fagy mínusz-köszörűjén élezett kését előre tartva szökik a szél, s vijjogva öleli át a nyárfasort. Csönd-tiszta levegőben fekete lángok: varjúszárnyak lobognak. A horizont üveglován unalom-avas kalapjuk lengetve kocognak a napok.

ALKONYI KÉTSÉG Nem esik, csupán felhős a kedvem. Hogy azt a rózsát észre mért vettem! Jártam a kertet. Alkonyat. Szélcsend. Bódító illat. 23

Csillagfény ébredt. Leszakasztom? Holt. Otthagyom? Senyved. Nem esik, csupán felhős a kedvem. ROMÁNC Varjak kavarognak. Lemenő Nap fénye vért mintha csorgatna fűre, jegenyére. Jegenyesor végén kökényszeműm háza. Kísértő alkonyat lelkem ablakában. Varjak, értem szálltok kedvesem szemére, mikorra csillagok gyúlnak jegenyére.

DAL Sárga levél leng a fán. Rám mosolyog ez a lány? Szép a szemed, ne szeress, örömedhez mást keress! 24

Hajam őszül, itt-ott hull, a tél felém elindult. A homlokom csupa ránc. Mit lábam jár fura tánc. Mindez hagyján, mert engem elkerül a szerelem. Mosolyog még a leány? Sárga levél leng a fán. HÍDFESTŐK A folyón nyárfák tükröződnek. Sodrásban zöldleveles ág. Vasúti híd állítja meg tekintetem. Vaspillérek, állványerdő, napsütött emberek.

Vonatfütty tör a csenden át. Töltésoldalról kavicsok peregnek. Lebeg gyermekkor-délibáb.

KÖSZÖRŰS Mozdulata szoborba készülő. Előredől, ívként feszül a hát. Szikraeső nyalábban körbefut a köszörűkő forgó udvarán. Vasporszagú a rozsdaszín műhely. Bicskámat élezi a lakatos-barát. Arca különös: áhítat a munka, mint istennek volt a teremtődő világ. GYORSULÁS Mesék kacsalábán forog hitem vára. Sárkány-szíve csöndben keresnek halálra. Valahol mélységből valahol magasba, magam közelítve visz a semmi sodra. Magam közelítve keresnek halálra. Sárkány-szíve csönddel 26

forog hitem vára. INGÁZÓK Álmaik az utolsó csillaggal lobbannak el. Lépésükben Éjszaka csempészte mámor. Aktatáskák fedezékében indulnak a város felé, hogy estére szívük maradék melegét mosolyra válthassák. SZÜLŐFÖLD Levettem szandált, zoknit is. Nyomom betemetve pereg a homok. Királydinnye-tövis sebzi fel emlékeimet. Pergő idő. Gyermekkorom képeit Naptól részegen átélem újra. Fájdalom, visszahozni nem lehet. A régtől jól ismert, kedves szilvafákból áll még néhány. Tudatom határán kezet fog öröklét és elmúlás. Itthon vagyok. Mondhatok még többet? Némán vall csak a szív! Ám a vágy nem ismert mérce, űz, titokrejtő útra hív.

Tudom, menni kell. Menni, míg a láb lendül, a szív dobog. Menni kisemmiző hűség rovásaival arcomon. VISSZANÉZŐ Kiöltözött az idő. Ágak lombosodtak, füvek kardosodtak. Az arcokat fénybe emelte május. Homlokom mögött visszahullámzott az út, a küldetés törvénye szerinti. Szökjél vissza - súgta a bennem élő kisgyerek, kölcsönfényű Holdhoz, eszméltető tájhoz, vissza, ahol még teljes az ígéret. Mielőtt rákérdezhettem volna, hirtelen eltűnt. Ahol állt megérintett az elérhetőnél mindig távolabbi messzeség sugallata: legyen asztalodon kancsóban friss víz, pohár. Kenyér és virág. Kitártad ajtód, jönnek a vándorholnapok. 28

ANYÁMHOZ Gyermekvilágnyi menedékem, szeretetem koronás királynője, bánatok gyötörte arcú, sorsom a Mindenségbe szabadító láng: örök tartozásomért cserébe, aj, de elűzném szívedtől a halált! Anyám, életem, drága szép Napom, mennyit szenvedtél! Értem kínokon át vonszoltad mindent-átérző szívedet. Apám meghalt, jaj, nagyon korán, magad maradtál, küszködtél értem, szádtól vonva meg minden harapást. A megszenvedett teremtés hitével mesék varázsát bűvölted csöndzárta magányomra: láthassam Tündér Ilonát, hangok világáról tudjak legalább Nem fájhatnak megalázások, elégette lelkedből táplált lobogás! Ha bántottak, késsé változtál értem; honnan törékeny testedben a harag ereje? Makacs voltam, rossz Te vétkeimmel is szerettél. Ha beteg voltam, égő szemekkel virrasztottál, gyógyul-e lázban égő testem? Messze kerültem Tőled, üres éjszakáknak könyörögtél akkor: mondják meg, miért élsz a földön? A kín késeit forgattad szívedben, pedig tudhatnád, Anyám, a kegyetlen idő üldöz bennünket, dobogó pecsétje lángol bordánk alatt! Fenyvesek suhognak lelkedben, mikor 29

a várakozás csalán-ruháját öltöd magadra: haza vársz. Haza vársz, Anyám, hogy a Neked szánt, csokorba sem kötött, a java-elszórt virágokat örömbe lobbanó szemekkel megköszönd. ORPHEUSZ-KÍSÉRTŐ Kungl Sándornak Nagy, kék szív: tenger! Lánggolyó Nap! Láttam, ködcsordát terelt a virradat, kardként suhogó nádak vettek körül, fűzfák lopták el arcomat: Orpheuszt kísérteni szálltam tajtékzó vizekre. Sírnak a bokrok, rínak a fák amerre járok, lépteim halálba-lovagolt ősök csontjain harmatgyöngyös füveket tiport, mélyből jöttem nagyon, a lélek rettenetét hallgató mélyből, kövek konokszép szívét karcoltam, tündöklő átkok borától részegültem, vadvirágos mezők sóhajtozását hallottam, hallottam én, mert hitemet kiszolgáló menedék lett az ének! MÁR MESSZE Ismét tavasz jön, újul a világ. Élvezd az ébredő természetet! Lelkemben a friss látványok nyomán neszeket teremt a képzelet. Miért fájna, hogy Te hallod is Isten bűvös, talányos hangszerét, s az életzajjal – mi nekem hiány betölti benned önmagát a lét.

Más hangokat hallok. Minden érzés, vágy és gondolat Feléd terel... Ujjong a hangtalanság, ha benned kimondhatatlan visszhangra lel. Szárnyak ha törnek - oldd zuhanásom, rejts el vérforró öledben, rejts! Mikor átérzed a csöndnek súlyát én már messze, aj, messze leszek. NÉGYSOROS Madár ágról ágra, ének szájról szájra, menekül az élet halálról halálra. MONOLÓG Végül is minden rám talál, a szó, az arc és a halál. Az arc: ami egy lesz velem, ha az időt elengedem. Engem is félt a szerelem, megmenti talán - a nevem. Időzárt térben fény-magam, lobogásom életnyi csak. Mintha elvesztve valamit, mintha nem értve azt, amit: ember és esendő vagyok. Szó, arc és halál rám ragyog. NAGYMAMA 31

Ül a kertben, lelkén évek zúgnak át. El-elszundikál. Én látom csak: vállain ül, csőrében tartva a csöndet, kilencven madár! Szeme meghalványult kékje, szikkadt arca ezer ránca. Fejkendője árnyékából néz a közönyös világra. Vonzza még jövő varázsa? Míg évek zúgnak lelkében s olykor el-elszundikál, elrabolhatatlan csöndjét őrzi mindörökre már akkor is, ha tovaröppen, kisurranva az időből mind a kilencven madár! KŐSÚLY ALÓL Amikor kősúly alá vonszolnak a percek csoda dolgokat mondok magamnak: végül is nincs okod keseregni, több jutott a vártnál, munka, felelősség, tehetségedből élhet híred-neved. A szeretetből is jut naponta, ha nem több - magadnak köszönheted! Költő vagy, hidd el végre! Kételyeiddel alkudozni - mit ér? Menj bátran utadon, ne tétovázz! 32

Huszonnyolcadik éved felett köröz az éjszakamadár. ALKOTÓ Dolgos öröm munkálkodott bennem, mintha otthon vágnék tüzelőt, javára a köznek, kézbe vettem ezt a fejszevillogás-időt. Hitemet nem bíztam törvényekre tudom a teremtés mit jelent! Szót, hangokat bár soha nem hallok, de nyelvemtől meghátrált a csend! Szívemben ha szelídség túltengett, sötét felhőkkel szállt haragom, zöldkoronás fák reszketve nézték villámtánctól fénylő homlokom. Sorsom mélységén büszkén átnézve, tekintetem messze réved el. Kész művemet hiányokhoz mérve nem lehettem megelégedett. ÜZENET Mint a fák: föld alól az égnek. Ágakat feszítve gyümölcsnek, levélnek Magamban csak gyökér lennék, de értetek a fényig érek!

BALATONFÜREDI KÉPESLAPOK I. A Tó felett Naptűzzel festett felhők. Két vitorla fehérlik távol, s: hogy hullámzik a gyögyházfényű tenger! Élezett csönd. Szívemmel hallgatom: pengnek a partnak támadó habok. A Sétányon Tagore-t idézik lombszavak II. Zúg a hajómotor. Elúszik a partvilág. A Tó haragoszöld, hullám hullámra hág. Kísérő sirályok buknak hullámok közé. Szél ellen, Nap-iránt tartunk Siófok felé. III. Tihany: sötétzöld lány. Hanyatt, Szántódig lebontva haját. Nyakában kincse: kettős templomtorony-medál 34

koronás csöndet őriz: Endre nyugalmát. CSÖNDKIÁLTÓ Lombtömör csönd. Jöjj közelebb! A réseken át hangok, eleven mozgás, félretolt levélpáncél alá kacagva zúdul a szél. Tóba dobott kő: loccsan s gyűrűzik a fény. Sorstárs-példák: Goya, Ciolkovszkij, Edison, Beethoven adjatok hitet, erőt, győzzem pacsirtatűzzel az időt, el ne hallgassak én! BARÁTOKRA EMLÉKEZVE Csínyek, sörszagú éjszakák, tűz-ígéretekben társaim! Emlékezettek tarisznyájában őrzitek még közös melegünk? Hiszem, nem hűlhetnek ki, az egykori lázak 35

mindörökre tartanak! Örök volt: értünk jött a tenger, miénk a város, a csillaggombos ég! A végtelen, a tág, megváltandó világ! Biztonság-mámor, nem ismert magány... Lányok csókjaival áttüzesített, Holdas éjszakák! Fiúk, ha jönnek szakadék-percek, mikor elég, nagyon elég! gondoljatok tűzben lobogó ifjúságunkra, s értünk jön a tenger... Emlékezzetek vidáman, fiúk! ÖRÖK NYÁR Ars longa, vita brevis est. A költemények partján járok gyakran, mélázó csöndben fénytáncoltató habocskák ki-kicsapnak a partra, az értelem fényes kavicsaiból olykor felemelek egyet, sorsomból kinéző: aranyzuhogású fénybe tartom, szemem káprázatában sirályok vitorláznak, mellemnek nehezül az ég-tükröző folyó, karomban hajító-ösztön s hallok a csöndből kavics hívó zúgást.

ALTEREGÓ Hosszú folyosó. Termekbe nyíló ajtók. Sorra nyitottam be, itt is, ott is pár pillanatig időztem. Csak annyit tudtam, fel fogom ismerni akit keresek. Figyelmem egy ablak vonta magára: még sehol sem láttam ilyen szépen, tejfehéren besütni a fényt. Méregzöld pálma. Bekeretezett grafikák. Üres fotel. Az íróasztal sarkán hanyag eleganciával telefonáló alakban hökkenten ismertem magamra. A hallójáraton végigfutó hang túl erősnek tűnt, rögtön eltartottam fülemtől a kagylót. Az ezt követő másodpercekben a hangélmény kötött le, magától értetődően éltem a hallás boldogságát. Felismertem: 37

a membránrezgésből K. S. tanár úr soha nem hallott hangját hallom. Volt tanárom elmondta, mindig szeretettel gondol rám, falumra, ahová küzdelmes évek emlékei kötik. Barátok, réglátott ismerősök kerültek szóba. Szokatlanul elégedettnek, a világ barátjának tudtam magam. Ekkor úgy tetszett valaki belép. Ügyet se vetettem rá. Szuggeráltam magam, felé se forduljak! Nem sokáig bírtam. Felpillantottam. Senki! Csak egy száj közelített arcomhoz. Kellemetlen szag vert orrba. Kancsal szemmel hőköltem hátra. A száj azonban egyre nőtt, közeledett. Már pilláim csiklandozta. Éreztem a meggy-finom bőr nyálas tapadását. Ekkor, ahogy mondani szokás, mintegy varázsütésre megállt mintha most kapna észbe 38

láthatatlan tulajdonosa. Végre le tudtam olvasni szótagolását: TEDD MÁR LE AZT A KAGYLÓT, HISZEN ÚGYSE HALLOD SENKINEK A HANGJÁT!

ELSŐ SZERELEM Ősz volt. Szemében meleg, barna színek. Sziklapillanat! Olyan teljes, hatalmas, mint előtte s azóta egyetlen egy sem! ETŰD Ki a lehetőség voltál, sorsot kibontó Mindenem, lelkedre égette árnyát suhogó madár-életem. Most köztünk semmi. Űr hidege. Tetszhalottat játszó idő. Tűnődve gondolatzene, hangforrás vagy, mi egyre nő. A hallás vagy, mit el nem érek! (Céltalan vágy, nincs ostobább.) Így kísérsz, vérkörömbe zártan a végső csöndig és tovább. 39

MERRE JÁRSZ? A holdsugár festette utak, a közöny-néma házfalak, vágyak hínárja a vérben, amikor még vártalak… Arcod mentetlen ragyogás emlékerdőm fái között. Merre jársz? Lépteid neszét felfogja álom-puha csönd. EMLÉK Fenyves. Fenn csillagok ezrével az éj. Hajad hullámain úszott holdkaréj! Csöndünk összerobbant, vágyban eggyé forrt. Ikerpillanatra végtelen hajolt. Ketten: a szerelem, így gondolok rád. Emléktelt lélekben nincsen semmi vád. Az a holdas est, mint karom rég, átfog. Szépítő vonzás őrzi ifjúságom! ELŐÍTÉLET Szülnék három gyereket is neked - így mondta -, szívem szakadna, ha olyan lenne, mit te vagy... 40

Fülénél körözött keze. Csöndbe fúlt a szó. És pirult! Volt pipacs-arca olyan megható! Csak nekem nem szánakozó, társ kell, aki ért s nyílt, bátor lélekkel küzd a teljes emberért!

KÜSZKÖDÖM A NAPÉRT Csepeli Szabó Bélának Felhőből, homályból sárga búzaszálba, vándoroltam onnan fűszálba, rózsába. Hullámerő emel? Tenger-voltom támad! Riadalmam földjén szarvas-korom vágtat. Végül ember lettem. Hangtalan szavakkal küszködöm a Napért, fényrejtő magammal! Fényrejtő magamból fényévekre látva, Naprendszer-anyánkból tág galaktikákba... Árvák vagyunk nagyon! Erdő, csillagerdő! 41

Van-e Értelem-társ? Merre a Teremtő? Múlásba hanyatlón, értelem-bilincsben, egyetlen látomás lelkem ura: Isten. Nemlétből életbe, életből halálba... Mese, álom, dallam, örök csendbe zárva. LÁTSZATOK I. Éjszaka felébredek, világot gyújtok, megtudni: messze még a reggel? Órán megnézem a pontos időt. Így tett nagyanyám, anyám. Megnyugszom, visszaalszom ezután, nem tudva, mit tudtam meg igazán! 42

II. Tölgyfaajtón kopogok. Nem nyílik. Nyissák ki! ordítok. Dühömben tenyérrel, ököllel verem. Lassan csillapodok. Kezemben szálkák, ömlik a vér. Elvékonyult deszkán átlátszik a Kedves arca. Kettős a fájdalom: Te is felém? SZEMBESÜLÉS Koszorú apámnak Nem haltál meg igazán! Álmaid, tetteid híre-hamva kísért. Egyre ritkábban, de még szóba kerülsz. 43

Naponta szembesülök Veled! Elég-e ennyi, ha mást látunk magunkban, mint a világban? Ingázó munkások, várunk a hajnali buszra. "Mit szólsz a meccshez?" "Volt sör?" "Ma te fizeted a kávét!" - Én? Nem szolgál ki az asszony? Tudunk egymás örömeiről, gondjairól. A szájmozgásokból, gesztusokból érzem, Ember vagyok. Szüntelen vizsgálom: mit s hogyan tennél helyemben? Vigyázok, ne úgy éljek, ahogy valószínűleg helyemben élnél. Valahogy így. Még sincs békém. METAKOMMUNIKÁCIÓ Tőled a hangok rejtenek! De beszélnek hozzám a kezek, arcok, szemek, fák, virágok. Segítsetek, emberek, hogy a világ teljes legyen!

FALUVÉGE Árokparton fűzfa bólogat: ősz ez, őszvég. Rozsdás levelek ágairól aláperegnek. Horizonton elvérzik a Nap. Szélső ház. A kopár udvaron kerékpárok vaskorlátnak döntve. Tompán csillan - rímel szürke csöndre a bágyadt fény nikkelezett vason. Minden meleg fába, szénbe bújt. Kéményből a füst magasba húz. Unja magát pár várakozó. Sárga busz lassít az útkanyarban. Varjak üzenik: roppant magasban, felhők mélyén útra kész a hó! BERAKÓNŐ Egy gombnyomásra a „Victória” motorja csöndet pörögve széttép. Piros köpenyes szőke lány lép elé, fején neonfény-glória. Papírt egyenként forma alá rak. (Festékes henger szüntelen forog.) A gép ritmusa szívverés-konok, lüktet, ingázik a tégely-járat. Ábránd fog karon. Narancsligetben két érett gyümölcs: megrengő keblek... Mediterrán szél forró vágyat szít... Ujját, nyálazni nyelvéhez kapja. Dolgára figyel. Talán meg se tudja, 45

versbe írtam mozdulatait.

KALAND Jó költők egyik fő gondja a rím. Presszóban leltem hangulatot, helyet papírra vetni gondolataim. Kávét rendeltem. (Kinn eső esett.) Képzeletben már kavartam, eközben szemfényképek tucatját rögtönöztem. Jött a pincérlány sietve. A tálca megbillent kezében - máshová nézett. Üveg csörömpölt. Halk sikoly. "Bocsánat!" Komoly akartam maradni, sértett, ám csiklandozta nyelvemet a humor: "Sebaj, kisasszony, megmaradt a cukor!" ANYÁM Az úti kő testté simult. hangrezgést csontom vezetett. Szívveréssé vált a távol, mikor Anyám karjára vett. A nemlétből ragadott ki, Tőle fénylettél fel, világ! Ha szorongtam, meséiben volt tündéri az éjszakám. Gondolatok mélyén zene, a zenében szarvas üget. Ha felérzem riadalmát múlhatatlan fénnyel üzen Anyám kedves-szép mosolya. Kék szeme, mint a derült ég. 46

Könyörtelen távolba tűnt, gyermekvilágnyi menedék. HOPPON MARADTAK Györgyei emlék Ott fut a busz! Porfelhőzve nem messze az utat. Várt volna két-három percet! Borsos a hangulat. A túl-pontos úrvezetőt emlegetjük nagyon. S: kocsmába be! Egész napunk egy korsó sörhabon. A LÁZADÓ Napsugaras tavasz. Rétnek üde zöldje. Állsz, tavalyi kóró, Hangok Dózsa Györgye! Zörögj csak a szélben, eső, zápor verjen! Írmagod is lázad elvárások ellen. Mire megjön a nyár a Nap szénné éget. Irgalmatlan csöndben bujdokol az ének. HANGTÉL, SZÓHAVAZÁS

Minap, a Szabadság tér felé menet egy férfi jött szemben velem - úgy tűnt, Te közeledsz! Vártam a próbát; ha valóra nyílnak az érzékrejtelmek, felismerjük egymást? Az óhajtott érzéssel felszított bizonytalanságon észérvekkel tettem túl magam. "Pont most és éppen erre, a nyárias melegben? Otthon tartanak dolgaid, a család. Lehet, papír fölé hajolsz..." Láttam, a férfi átvág az úttesten. Prolongált találkozás? Egymás közelében élünk. Riportvadász, járod falum. Lehetnél barátom, társam a tollat tartó kéz, a hallatlan zakatolások jogán, mikor versek vágtatnak agyunk sínpárján. (Kommunikációs tartózkodás s átlendítő remény a bizonyosságig.) Szív-meleg sugarakkal járok köztetek, idefigyelést, szeretetet, meghitt nyugalmat várva, élhető életet, de csak szomorú-szürke felhőket utaztat felettünk az ég. Önzés idegkorbácsa ver rajtunk. Csendes világomat nehéz megérteni. Hangtél? Szóhavazás? Torkomig ér a hó? E szinte-nyárban? Nem hiheted! Lombtengerre mutat Kossuth. Csöndölelt magasban zöldeskék remény: a református templom kupolája. Cegléd, Szabadság tér. TÉLI VERS 48

"... legszebb a tél..." (József Attila) Legszebb? A szív szikrázik bele! Arcokon ver tábort a tél. Gyűlölet-fagy, deres közöny én jobban fázok bárkinél! Ameddig szem lát, hómező. Farkas hangú e tisztaság! Mért nem nyugtat az értő elme, csak ennyi otthonom, hazám?! S ha ridegebb - nem hihetem a csillagalkotó végtelen...! Attila, mondd, mit érlel a bűnhődésbe zárt értelem? A CITERÁS N.G. emlékezete Régi, kis ház Újszilváson. Ablakkeretben alkonyfény. Vörös bort ittunk és Gábor bácsi citerázott, mesélt. Fél éjszaka nekem játszott! Otthon voltunk a zenében! Fájt a beálló némaság mert a hallókészülékem eleme kimerült. Irány haza, új elemért! S újra felcsendültek a szép dalok, játszott Gábor bácsi ujja. Tört test egyszerű csodája, 49

emberi sors fénye-árnya! Térült-fordult... Harmonikán ívelt fel a dalok szárnya! Elfáradtam... tudsz malmozni? Malmozzunk, jó? - szeme villant. Bábukat rakva gyermek lett újra, gond-baj messze illant! Fiammal is így játszottunk, nem kegyelmezve egymásnak. De régen volt... No de, lássuk fenekét a kispohárnak! Citeraszó. Rózsi néni s Anyám együtt dalolt vele. (Míg élek, bocsánatkérőn, szomorúan néz rám szeme.) "Ahogy én szeretlek..." - érted zengését a szótlanságnak? Lelkes arccal bólogattam. (Megalázó, ha sajnálnak.) Fojtott a cigarettafüst, kiszellőztettük a konyhát. Sokat kínzott a hiánya... katonasor, hadifogság... Későre járt. Kérleltek, hát elszavaltam egy-két versem. Siketen - verseket írni!?! Csodálatát érdemeltem? Elköszöntünk. Sötét égen csillagokba bújt az ének. Azóta a húrok mintha végtelenből zengenének. 50

LAPOZÓ Csak fényképarcát ismerem. Néhány versét még. Zizzen a papír - kézzel érzékelem. Járom a várost, ahol él. Utcát, házakat képzelek. Dunáról hűsen fúj a szél. Lapozok. Pillanatképen egy lehetséges szerelem - lőtt madár - vergődik vérben. AZ ÚT "Sokszor még szinte a hangját is hallom a festményembernek." In memoriam Montágh Imre Út a hangtalanban: elhagyott ösvény. Egyre sűrűbbek a fák. Az út vándorát feltarisznyázza a sejtelem: mit mond a hársak, a tölgyek szélvert susogása? Gondolatban hallható szavak hívják tovább. Innentől önmaga az út: a bizonyosság! Életre él, beszédre igéz festményarcokat. 51

Önkéntelen mozdulatok, szempillantások, mimikák: az élő hangtalan beszél! Dzsungeléj. Vadak zöld szeme villog. Ösztönös önkívületben lüktet, ráng a lét - Egyszerre csak a Sötét Óriás megelégelve, hogy háborgatják birodalmát, előtte termett és nem engedte tovább. NAPRAFORGÓK (Van Goghnak) Néztem, elnéztem heteken át: napraforgókká érik a nyár! Halmozott csöndre áradt a fény. Vártam a csodát: hogy e növénylázadók felidézik talán arcod, az Örök Ecset nyomán. 52

JEGENYE Mióta eszmélek, itt áll ablakom előtt. Írás közben, ha töprengve kinézek, szív formájú leveleivel értő-kedvesen biztat. A hajnali fényben súlyos lombzsoltárokat énekel szememnek. Többet tud nálam csendről, szélről, madarakról. Titkunk: éjjel lejönnek ágaira a csillagok. Hármasban beszélgetünk, amíg csak álomba nem ringat a közös csend. ÚJRA APÁMRÓL Az erdőszéli tömegsírnál látom. Néz utánam. Emlékezik soha haza nem térő katonákra. Harmincnégy éve ő is halott már. Örök hároméves, megyek, csak megyek az erdő illatában, kék, sárga, fehér pillangók után.

Hányszor eszmélek: nem jön velem! Visszafordulok. Térdemen vadvirágok gyorsuló verése. Azóta is. VÁNDOR Jöttem, megyek. Úti mese, én vagyok a mindenese. TÁGULÓ VÁSZNON A Művésztelep orgonabokrok szaggatta drótkerítésén átmásztunk, ötéves kislegény s akkori barátnőm. A csöpp lány szájára tett mutatóujjal intett csendre; állát előreszegve, beszédes tekintettel jelzett: arra menjünk! Kúsztunk a magas fűben, repkénnyel futtatott lugasig; a levélközökön ki-kivillanó fehér köpeny izgatta fantáziánkat. Odaérve titkos érzelmű összetartásunk más irányt vett; én a festőt figyeltem. bal kezében összefestékezett paletta, jobbjában ecset. Keretre feszített, nem nagy méretű vászon felett tűnődve nézett egy pontra, ahol meztelen nő fél oldalán könyökölt a füvön, nyitott könyvbe merülten adta át magát fénynek, zöld-teli idillnek 54

a vásznas öröklét modellje! Azóta egyre tágul bennem az ámulat-megállított idő: körtekebleit, csillogó, fekete ágyékszőrzetét csodáltam, még szerelmes csatákra nem hívó, mélytitkú vággyal. Azóta is ott lobogunk, égő színekben, lelkem szétszakadásig táguló vásznán. TÁJKÉP Műúton nyárfa-őrszemek. Sárga zizegéssel elhullámzó búzatenger összeér az éggel. A végtelen kék titkot súg. Pipacsláng lobog. Teljes csöndben sosem hallott hangokra gondolok. JELBESZÉD Kirakat előtt fiú és lány kézzel váltottak jeleket. Néztem akaratlan - tudva, nem érti őket senki meg. Felhőtlen égen aranylott, a Napból dőlt a nyár heve. Gépzajban, nyüzsgő tömegben ők ketten: a csönd szigete. A gyors jelekben matyóföldi hímzett blúzról folyt a szó. "Megveszem - így a fiú -, de egy feltétellel... tudod jól!" 55

S nézett a lányra, az vissza rá, már nevezve: "Kis bolond!" Csókra csücsörítve ajkát a fiú arcához hajolt. MAGÁNNYAL SAKKOZNAK Szőlőlugas. Macskám széken hever. Faasztalon tál, tálon eper. A fényben áttetsző fürtök érnek. Magánnyal sakkoznak emlékképek. Ifjúság, szerelem... Halk sóhajok. Távoli barátok. Holtág-napok. DUDÁS-NÓTA "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni." Dudás vagyok igazából, nemcsak nevem jóvoltából! Egyszemélyes poklot járok, bár, meglehet, mennyben láttok. Csupa ritmus, csupa dallam lelkem – csönd-búrája rajtam. Jó ez olykor, békét kínál, külső zajt, hangokat kizár. 56

Szavakká kínlódva a dalt, érzek legtisztább diadalt! FELHŐFÉNY Sűrű felhőkönny: zuhog a zápor. Tócsákon kövér buborék táncol. Ablakból kizöldült kertre látok. Az orgonák: szélfújt lila lángok. Kit sirat, mit sirat, hogy szinte fáj, napfényes derűre várva a táj? Tűnt idő: gyermekkor koponyatérben. A lélekfilmen szemek beszéde. Ajkak mozgása. Testbe zárt hangok: időtlen csöndben vándorlok. De perlekedve szüntelen magammal, szenvedéllyel, 57

hittel és haraggal, reménytelen is roppant szerelemmel, nem, sohasem alkudtam a csönddel! Nem hallva hangot, az emberi szót, egyik gondolatból másikat szül a hang nem-zavart dolgos elme, s az értelem próbálja rendbe rakni valónk, a szétfutó jelent, sejtve-építve benső végtelent. Rögzített perc, áprilisi reggel. Asztalnál ülök, kinyitott könyvvel. Önfeledten suhanok dallamról dallamra... Csillagokon túl eszmélek magamra, ahogy szemem a betűkre néz. 58

Átéltem csodáid, János vitéz! Hogyan is történt? A titok vonzott. Lélekéhem könyveket nyittatott. Mindegy volt, mi jött, versek, regény... A csönd felhőin áttörve, a fény üzent értem. Tollért nyúlt kezem. Akkor íródott első versem. Moccanatlan ágak. Zápor sem zuhog. Gyöngyházderengés: felhőfény borong a tájon. Bennem lázadó hangok. Törnének ki, át a csöndfalon. Új börtönükül: toll, papír-halom. Kávé gőzöl ovális asztalon. Érzékelem: koccan a kanál. Gondolathoz szavakat talál59

tat az ihlet és másik emlékbe von szelíd merengés. Hangolódok régmúlt hangulatra, rácsodálkozván isteni dologra. Tücsköket nézek, szitakötőket, s ahogyan - arrább hangyák járőröznek, morzsát keresve, cseppecske vizet... Leng a léthinta, ringat szédület. Kép-teli világ! Úgy szóltál akkor, nem éreztem fel a hiányzó hanghoz! Nézek a kertre, megeredt a zápor! Lila tűz hajlong az orgonaágon. Zápor és szél, e két elem ellen dacoló lelkes küzdelem!

Szállt a meseszó Anyám ajkáról, tündérekről s más, egyszerű csodákról. Holdfény. Sejtelmes árnyak lengenek. Félelemmel birkózik a képzelet. Susogó lombok. Csörtető patak. Tobozkoppanás fenyőfa alatt. Meseképek és benső fülben hang boldogan hallgattam a hangtalant! (A lélek-mély - túl a tudható világon -, nem Isten-rész-e, fény-sebzett álom?) Mélycsöndű titok. Idővont falat semmivé zúz összegző gondolat. A véges tudat - tűzképeken át létünk vezérlő sejtelmébe lát. Nem éjszaka ez, 61

ne hidd, ember! A felhő sugárzás, bár szürke fény, de érezve-tudjuk: előbb-utóbb kisüt ama Nap s fennen ragyog! Áldott a fény! Részese és része lehettem én is! Köszönöm, élet! Talányok földjén baljós sejtelem. Világszépítő virágszerelem. Örök ábránd, míg élet fut, zajlik. Szélben-időben ide-oda hajlik. Merengve nézem az ablakon át szimbólumod, lét, küzdő, lila láng! Tócsák tetején buborék táncol. Múltamban fürdet meg ez a zápor.

MIKOR MEGSZÜLETTEM Áll még szülőházam 62

ahol felsírtam háromezer-ötszáz grammos éjszakámból. Anyámnak a legszebb hang volt az. Könnyeim: boldogsága-eső. Gondok talapzatára az öröm pillanat-szobrait formázta apám. Boltoknál sort álltak s új háborúról susogtak, mikor megszülettem. M. ORSINAK Friss hírem ennyi: Szolnokról hazavonatozva heves zivatar tört a tájra, lehűlt a levegő alaposan s nagy zöld legyezők suhogtak: az út menti fák fényes levelei. Buszcsatlakozást nem vártam, kopott Trabantján elhozott "Tévés" Gabi; talán mondanom se kell, jól esett figyelme, s le kapunknál tett! Pár nap még, s kezded az iskolát. (Tanulsz még - külön - angolt, franciát? nem is kérdeztem.) Ha véget ér a tanév, legyen - tudod, kedvemért egy négyesed! Ha mondják: színjeles, gyanús - az ember nem tökéletes. (Ettől függetlenül törekedni kell 63

a maximumra, én is ezt teszem.) Később, ki tudja, bármennyi szépet gondoljak neked, mit hoz az élet?! (Ha döntened kell, mert "reménytelen" , mindvégig válaszd az életet!) Nagylány lettél, már nem segítek fürödni, de a tengersok vizet a kádból, ugye nem pancsolod ki?! (A dacból viszont nehéz kiszokni.) Költsél verset? Kedvemért, mi másért? Biztos jobb lesz, mint annyi dilettánsé! Csak kapjam meg, szívem hogy' mulat! Tedd próbára a "Szerkesztő urat" ! Kopp... elkopott, de tövig ceruzám... Puszi, kisasszony. Választ várok ám! APÁM SÍRJÁNÁL A júniusi ég alatt moccanatlan minden. Az élők emlékezni jönnek ide. Látlak, apám, ágyban, párnák közt. Orgonabokraink tövében átsüt bőrödön a Nap. Könnyű álom, régi tavasz. Égmagas fákra lendít, átsuhan pilláid alatt. Kaszát suhintasz, rendre dől a búza, rozs. Nyomodban marokszedő lány hajladoz. Tündöklő fényözön! 64

De hol a gyöngyverejték? Hol a lány? A jó ég tudja. Szemed nyitod, az ég csupa kék. Emlékeid emlékeimbe forrva sorjáznak, látod. Nemcsak csönd-közös sorsunk, az emlékek tere sem idegen: szülőföld ez a táj Neked, nekem. Halálod érvénytelen! Él neved, szép hited, belőled-sarjadt életem. VÉRCSEPPFÉNY " nem vércsepp-e a csillag? " (Petőfi Sándor)

Téli éjszaka. Kinn talán süvít a hideg szél bárcsak hallanám! Szobámban villanyfény, meleg. Fotelben ülök, Történelmi Atlasz térdemen. A kanyargós Sajó mentén 65

kalandozik szemem, Rozsnyót keresem. A város körül meredeken égbeszökő, erdősörényes hegyek. Az 1799. esztendő tavaszán két ember sétált a Sajó-parton. "Boldog folyó! Tükrén kopár fák, de az ágakban már bontakoznak a rügyek. Habra hab tolul. Habokon a Nap asszonyom szemét idézi minden csillanás! Hiába tudom, ő már túl a fényes partokon. Mi a halál? Érzelmek, gondok végén a pont..." kesergett a gyászoló férfi, Cházár András. "Habra hab... ám a vízcseppek sorsa esendő. Ki tudja, merre 66

tart velünk a létfolyam?" szólalt meg a lelkipásztor-barát, Magda Pál. "Zajok, neszek ébresztenek a csöndre... Gondolat ébred meditált a lelkész. - Vannak emberek, akiket kirekeszt a Hangok Tartományából sorsuk. Nem tudjuk, milyen érzésekkel, gondolatokkal élnek itt köztünk... De mit beszélek! András barátom, látogassunk el Bécsbe!" "A betűk a tudás, a tapasztalat néma őrei. A jelnyelv élő gondolatok szárnya! Hangtalan közlés: mimika, tekintetvillanás, mosoly s egyéb gesztusok! Világunk része. Látva érthető, nem titkolt, 67

nem tilos. Mint amikor hallgatunk, emlékek, tervek, gondolatok kavarognak a csöndben " összegezte benyomásait hazatérése után Cházár András. "Bétsnek minden ritkaságát semmivé tette előttem a Siket-Némák Oskolája." A bécsi útról beszámoló cikk szenvedélyesen érvel az érzelemsérült emberek kiművelhetősége mellett. Iskolák, képzett, csupa szív tanárok kellenek! "És az Ember-vázból Ember teremtetik. Hallókká tétetnek a Siketek, Szóllóká a Némák." Van-e szebb győzelem, 68

mint mikor gyökerek, kavicsok, röggé keményedett porszemek közül előtör a forrás, megszólal a néma száj?! Párizsban, Európa első Siketintézetében jelnyelven folyt a tanítás. Festmények, szobrok jelzik, ezáltal a csöndbezárt, de önmegvalósításra törő akarat az ember legjobb képességeit bontakoztatta ki. Bécsben már megoszlott a tanítás módszere a hangbeszéd hívei és a jelnyelv mellett kitartók között. "Törekvésük a hátrányos helyzet leküzdése, a kétszeresen sújtottak teljességhez szükséges emberjoga! Új feladat vár: enyhíteni a mások 69

nyomorúságát, hogy a magamét feledjem." Döntött a jogtudós. A hallássérültek áldva áldott emlékezetű jótevőjének "kérlelő" leveleire szépen gyűltek a pénzadományok. Ő maga járt elől: felajánlotta rozsnyói házát, kertjét. Ha mégsem ott lenne az Intézet ezer Forintját. 1802. augusztusában Vácott megnyílt a Siket-némák Királyi Intézete. A kezdeményezőt, az ügy buzgó harcosát az avatásra meg sem hívták. A félrevezetett, babonás nép még életében átkot mondott rá mert boszorkányokkal, ördöggel cimborál! 70

Látom a galambősz, megtört embert, - túl hetvenen -, soha meg nem tagadott védenceire gondol... Jóleső érzéssel tölti el a tudat: megtette, amit tehetett! Nem gondolhatott mást. Észre sem vette, bezárult az idő, kioltva a szünetlen lobogást. Nézünk a baljóslatú éjszakába, a mérhetetlent fürkésszük egyre. Vércseppnyi fények között keressük, de nem tudjuk, melyik csillag az övé. EGYENLŐSÉGHARC Mért a nyugtalanság? Titkon mi hajt, mi űz? Miféle indulat hevít, miféle tűz? Volt sok ismerősöm, akadt néhány barát, 71

kiknek szájmozgásáról olvastam le szavát. Gyorsan pergett a szó? Lassabban... nem értem... Furcsa volt elnézést nem hibázva kérnem. Közöny vett körül és költőtársak. Dalom ha zendült, rábíztam minden gondom, bajom. Merről támadsz, világ? Mi bajod, mit akarsz? Tudjam s tenni tudjak, mint más - ezért a harc! És nem csak magamért, vagyunk sokan, kiket nem értés szégyenít s előítéletek. SZILVIA KIRÁLYNÉ Él a jelnyelv! Tiltás, üldözés dacára. Mint nyelv: társadalmi elismerést várva. Kézjelektől sokan tekintélyük féltik? Messze, fenn, Északon a királyné érti! Képhatású rendszer, vizuális nyelv ez, amit értve-tudva kevesek ismernek. 72

Pantomimhalandzsa vélik szó vitézi. Messze, fenn, Északon a királyné érti! Mások ők - mondja ránk a zárt lelkű ember, gondolva magáról: műveltsége tenger... Hogy jelbeszédünket meghökkenve nézi...? Messze, fenn, Északon a királyné érti! Így lettünk kisebbség. Nem annyira mások! Közös a kultúra. Elgondolhatjátok, mit tesz az, felajzott figyelemmel élni... Messze, fenn, Északon a királyné érti! Szerelem, szerelem... Tündéri vágyképed: szép kedvesem által nyerek teljességet: ő hall és szavait kézjellel kíséri. Messze, fenn, Északon a királyné érti! Lenne általános! (Bárcsak a most zajló küzdelmünk célt érne!) Tartok tőle, gyarló testem azt a szép kort élve meg nem éri. 73

Messze, fenn, Északon a királyné érti! MULATÁS KÖZBEN Névnapomon Jó söröcske, jó borocska kedvet éleszt, gondot űz. Leánycsókban, asszonyszemben nincs, mint ebben, annyi tűz! Sörösüveg, Boros flaska, jó nedűvel ha tele, csoda-e, ha bú-baj ellen a lelkemnek jobb fele?! Jut eszembe, máma sokan tőlem várnak meleget... Zsákom nincsen, erőm sincsen, nem is ittam eleget! Szesztestvérem mondja, mondja a magáét... Hogy látom, 74

keblem dagad: siketen is egész világ barátom! Ha fejemnek nem ment volna az a pár deciliter, kis hazánkban én volnék a Hallásügyi Miniszter! IDILL Falusi béke. Dél. Lehet, kong a harang. Szóbeszéd, madárfütty? Semmi zaj, semmi hang! Gondolt veszélyekre érzek - már figyelmem felajzva állok a tájban: embernyi szem. Érzékjáték. Semmi, csak tévedtem megint. Azt hiszitek, lehet idillben élni így? RADNÓTI Példám lehetnél, tenyérnyi notesz, ceruzacsonk, lélektámaszpontnak ennyi.

Hanyatt vágódott, hegedűjére zuhant a tarkón lőtt fiú. Vére tükör: a XX. század lelkét mutatta. Tudtad: így végzed... Mégis a notesz, a ceruzacsonk, végig a hit hiszen a rettenetet túlzengték a szétpattant húrok is!

TISZA-PARTI ŐSZ A Tisza-parti gesztenyefasort átfesti az ősz. Túl a folyón, szilfák rejtik a strandot. Víztelen medencék, szétszéledt nyaralók. De mi jövőre is megmártózunk a hűs vízben, fűre heverve elnézzük a szép testű hölgyeket, amint felkínálják magukat a nyárnak. Ismerősök, irodalom, közélet - téma bőven. Mulasztásaink, s amit másképpen talán jobb lett volna. Lángost, palacsintát öblítünk le hűtött sörrel. Orsikát, Tündikét kikönyörögjük a vízből, mielőtt lángokba öltözik az ég. Könnyű mámor s nosztalgia: égő hasábok felett szalonna, hagyma, kolbász 76

egyvelege serceg. Poharakban badacsonyi bor - kedves órák: együtt a család. Jövő nyáron újra! És egy napra megint teljes lesz az élet! JÓZANODÁS Hogyan tovább? Hallgatni ok. A ritmusok, a dallamok elzengnek. A tűz kihuny. Helyettük irónia, gúny, a higgadtság álarcai. Fognak arcomhoz illeni? Mindegy. Szívet, észt edzeni, újra és újra kezdeni! Az ívelésért? Másmiért? Abbahagyni is gyöngeség. HALLÁSSÉRÜLT LÁNY Tudom, szemeidben pici művészek dolgoznak, szájmozgássá nemesült gondolatokról készítenek gyorsrajzokat. Mégis - ez a lüktető, rohanó világ ennyire csendes tud lenni... Akiknek a tiédnél teljesebb életük, nem tudják, a hangtalanságba milyen érzésekkel, fénnyel vagy bezárva. 77

ELÉGIA Bogár mászik a földön, megáll hirtelen, tekergeti csöpp fejét, valamit keres. Restelkedem egy kicsit: nem tudom nevét, bár ezzel csak testvéribb közöttünk a lét. Csönd. A világ így teljes. Zeniten a Nap. Szétfolyó pont, ahová most szemem tapad, miközben elmém járja józan rettenet: annyi sem leszek majd, mit egy bogár keres. BALLADA A szempislantásokkal mért jelen: atomjaiban a végtelen. SZÜLŐFÖLDEMEN Szomszéd szőlőskert. Kissrác-koromtól ismert szilvafák. Leveleik közt kéklő gyümölcsök. Sárga földnyelv a gizgazban, művelt rész. A forró homokban csenevész napraforgók s kukoricaszárak állnak. Felettük madár tévedésből, ha száll. Szemet fájdítón süt a Nap, kéne egy szalmakalap! 78

Lágy lejtés. A laposon paradicsom-, paprika és zöldségsorok. Káposztafejek kéklenek. Szórófej spricceli körbe a vizet. Nincs is kedvem másfelé nézni! Látvány-szerte reménytelenség a javából, csak a természet vet s ápol. Idegenség a lelkekben, holt jelen. Akik szívemben, a voltak? Ők az élők - a holtak! Velük ment e táj történelme. De él a múlt! Emlékeimen arckoszorú. Koszorú... száraz dísz, mit ér? Mit pár satnya babérlevél, ha rég így festette ábrándos ész: büszke tekintetű, merész költőd a jövőbe néz, szülőfalum! Azon a jövőképen, akkor, régen - tanúm az ég -, jobban boldogult a nép! 79

HANGULATJELENTÉS A váci Cházár András Óvoda Általános Iskola és Diákotthon udvarán, 1994. szeptember 23-án. Százkilencven éve járt ezen az udvaron. Én talán éppen lába nyomában... Kavicsra lépek... no, nem... De a gyönyörű sejtelmet örökemlékül viszem. A falakból: szellem-melege az arany ősz teszi csupán, a napsugaras? Vattacukor-felhők az égen s halhatatlan madarak. Melyik csillagtáj felé pillanthatott? Képzelet vissza nem hoz egyszeri, tünemény-valót! Sárgára őszült levelek a fán. Alá, a fáról. Élővirág-koszorúk a műmárvány talapzaton. Míg hús-vér: örök lázadó bronzarca: bölcs derű. Harag, harc nélkül lám, minden egyszerű. A Nap időtlenül ragyog. SZIESZTA Eloldozom magam 80

a papír szigorától. Túl sok már a verssé-lett idő. Egy óra nyolc, délután. A fényben porszemek lebegnek. "Fél órára." "Majd szólok." "Felkelek én." Elnéző mosoly. Szendereg. Fehéren szétterül haja a párnán. Pléddel óvatosan betakarom. Hallani vélem: "Évek óta nem álmodok." Fülemhez hajolva tanított szavakra, dalokra, hangokról tudjak legalább. Nyelvem alól színes tollú madarak röppentek fel. Most is roppant érzékeny szavak kényszerítenek tollért nyúlni. Ha ellobbannak, soha vissza nem térnek, tudom. Egy óra tizenhét, délután. Porszemek lebegnek. Pihen. Haja fehéren Fehér papíron gyűlnek a szavak, mintha kizárólag az enyém lenne 81

valamennyi. Tünemények. Tündöklenek. CSAKAZÉRTIS Járom az őszi erdőt. Fülemben égő színek, szememben lágy zenék. Lábbal érzékelt neszek: avar zörren, ág reccsen. Kedvem érthetetlen; ritmusok, verslábak helyett fütyülni tanultam volna meg! Miért lennék elkeseredett? Lehetnék halott, lehetnék meg sem született. IDŐ Ember méri, gyémánt állja. ARCOK SZÓTÁRA Arcok rejtetlen könyvéből próbálom az embert érteni. Belevésve a kor, bele, amit mutat, vélt titka - benső rezdülései. Nyílt testbeszéd. Az arcjátékban a tudattalan, a mondatlan, az elhallgatott - kifejeződik mind az adott pillanatban! Szemekben magány jégzajlása. 82

Kavargás: vágyak, szeszélyek, s lobogásukban megfejthetetlen, halálban oldódó szenvedélyek. A lélek útját fürkészni! Jelzések, jelenések, lelkiismeret, jog, s csapdák, veszélyek - a túlélés vesztői közt amint kanyarog. Történelem az arc, élő műved, szobrász-idő. Neandervölgy kora, az első tűz öröme. Bőrön, csontban, erekben szüntelen létcsata! Ki látja, mit én? A finom rezdülést, mit felismerés vált az arcokon míg szemem szomjasan tapad szívlüktetésű ajkakon. Kit a csönd világa zár s szellem és szerelem vezet, arcok szótárából is próbál érteni embert, életet. VALLOMÁS A JELNYELVRŐL Magyar vagyok. Magyarul írok, olvasok, beszélek, gondolkodok. Hangokat legfeljebb álmaimban hallok. A jelnyelvtanfolyamon artikulálva, vagyis szájról olvasást 83

felkínálva próbáltam érzékeltetni hallgatóimmal ezt a csendet. Gondoltam, az értelem majd elvégzi dolgát. Az arcokra rögződött, nem oldódó hökkenés azonban jelezte: a tolerancia nem működik. Haladva a jelnyelv titkaiban, érzékvillanások világították be tudatom tájait. Emlékek keltek, megértetve velem: a hiába-figyelések, az elfojtott tudni vágyás, a fürkésző tekintetek, a "ráérzéssel" megértettek, a kommunikációs félelem, a nem értés megaláztatásai mind-mind elkerülhetők a gyermekkoron át jelnyelvvel könnyebb lett volna. Hát még átlépve a nyelvhatárokat! Dán sorstárssal (j)elbeszélgettünk. Részemről a dán nyelv ismerete nélkül. 84

Hangos szót, mi több, szájmozgást mellőzve. Megtudtam tőle: Koppenhágában él. Öttagú családjában egy szál férfi. Tehetségesen rajzol. Nagy pantomimes. Mesterségére nézve mészáros, mint volt Petőfi Sándor apja. Szenvedélyes horgász... Ekkor, kedvemért, kitértünk az angolna fogásának és elkészítésének fortélyaira. Olyannyira közel került hozzám távoli sorstársam, legszívesebben eltérítem a mikrobuszt, ahogy filmekben látni, pisztolyt szegezve a sofőrnek, s irány a Holt-Tisza! A hely, ahol Földi Pistával a csónakban, szavak nélkül értve egymást, nap mint nap hosszú órákon át vártunk türelmesen a szerencsés kapásra. LEVÉLVERS Egy falevél. Sárga. Nem több tűnődésem tárgya.

Feslő rügy az ágon. Észre sem vettem egész nyáron. Tenyeremen fekszik. Miért hajoltam érte földig? Épp érte - ezrek közül... Mennyi véletlen s törvényszerű! Miért s mivel hatott most rám, amikor már halott? TÖRTÉNT Nem hall? Akkor hogyan ért meg? nézett rám döbbenten, miután egy külföldit kézzel-lábbal útbaigazított. EGY VONZALOMRÓL Nagyon szerettem, ő nem szeretett viszont, így a plátói viszonyt lassan feledtem. Volt eszem! S temérdek gyötrelem. Fogadalom, szent: soha többé ennyire hőn szeretve senki se lesz, mert mire ment86

em vele?! Szív tövissel tele. Azóta arcok rétegződtek egymásra. Vereségek elásva. Szerelmes harcok emléke szívem menedéke. BETLEHEM Napkeleti bölcsek, három, sivatagban, teveháton Betlehembe igyekeznek, tisztelegni a Kisdednek. Mintha egyetlen fül volna hármuk s a Mindenség szólna: "Örvendjetek!" - egyre hallják szívük néma ujjongását. Nappalok, éjszakák jönnek. Már annyit kérdezősködtek! Három bölcs szempár felcsillan: áll fenn a vezérlő csillag megérkeztek. A Megváltó csak ilyen egyszerű házból indul útnak az életbe? Hogy bemennek, alszik éppen. Gáspár, Menyhért és Boldizsár ajándékuk: tömjént, mirhát, aranyat sorba kiraknak. Leborulnak hódolattal, áhítatra zárt szemekkel, imára kulcsolt kezekkel. "Íme Jézus, Isten fia! Üdvözlégy anyja, Mária!" 87

A Csöppség váratlan felsír... Mi bántja? Biztos bepisilt. Mária pirulva teszi tisztába, mellére veszi; teje bőven, megszoptatja. Halkan dúdolva ringatja. Boldog szívvel elköszönnek három napkeleti bölcsek. SZÜLETÉSNAPOMRA Ad notam József Attila Hát negyvenkilenc lettem én. Nincs még veszve minden remény csekély esély. Asztal frissen megterítve számadáshoz, lássuk, mire vittem! Hittem... Mit hittem? Mindegy. Ajándék élet és vers. Költőszándék szarka farka! Hangulatos magánünnep. Két pohár s bontatlan üveg. Pezsgőben gyöngy: buborékgyöngyöknek száza! Rózsák csokra, kristályváza tele vele.

Pótol elismerés-özönt, hogy a legszeretőbb köszönt ma rám, Anyám. GONDOLATOK MAGUNKRÓL Kőszegi Barta Kálmánnak I. Nyitott szájak. Tüdő-meleg lehelet. Torok-sötét és fogak, fogak, töröttek, odvasak... De becsukva magad után a rendelő ajtaját, verssé lenni vágynak a gyöngyszavak! II. Másnap újra. Lelkedre gondolok ma, lásd, hogy győzöd, Kálmán, az élő pusztulást? III. Kapcsold be a tévét! Iktasd ki a hangot! Máris a Csend Birodalmában vagy!

Özönlik feléd a világ. Nézed s önkéntelen értelmezed. Szórakoztató, ha kalandok, szebbnél szebb tájak de ha érthetetlen szájmozgások, erre-arra forgatott fejek S Isten félrenéz Ám semmi baj, a távkapcsolóval visszaveszed a hangot, s újra teljes a világ, a Működtető kegyelme. Ettől a pillanattól engem megtagadsz. IV. Nem volt szép gyermekkorom! Árvaság, szegénység, a csönd stációi... Köztetek - mintha szigeten. Józanul - mégis részegen... Mert a csöndben egy madár dalolt gyönyörűségesen! V.

Elhagyjuk a világot, lejátsszuk a mozit, de tudd: hűlő helyünk két csillagról álmodik. VI. Elvesző úton menni látlak. Erőm hitedhez adnám, fájlak. Elhagyva minden elhagyhatók már a fák is, a leghűbb bíztatók. Úttalan útnak? Csillagnak, égre? Mégy, csak mégy, zuhogó időverésben. OKTÓBER FÉNYE Újra s újra elképzelem: Nagy Imre ajkáról szállnak a hátborzongató szavak: "Csapataink harcban állnak." Sejtettük, mi következik. Megtorlás, sokaknak a vég. Legyőzetünk, nem végződhet másként, pedig pár napja még

nyílt szó, lelkesült emberek. Szolnokra mennénk, Anyámmal. Györgyére, gyalog. Valaki szólt: - A vonatok nem járnak, ne menjenek! Pesten kitört a forradalom! Nem tudják? Nem tudtuk. Meghökkenéssel vegyes csodálat ragadt rám, s nyugtalanság. - Mért fordultunk vissza? Mit mondott a bácsi? Zászlók alá sorakoztak Petőfi dédunokái Hétévesen úgy képzeltem, mintha élnénk negyvennyolcban. Ők nem képzelődtek, tudták, az időnek most tétje van. Tetté ért a nép lelkében a rettenetes szó: elég! S ama örök Márciusra visszajátszott az őszi fény. SORSTÁRSAK I. A verandán beszélgetünk Edinával és Ernővel. Szavakat formáló kezünk gesztussora gyors és könnyed jelnyelven, hiába, könnyebb. Csahol a költő vendégre Pumukli, a porta őre.

Az utcán elfordított fejjel ismerős halad el. Lépte sietős. Hideg világ. Kincs, ha akad barátság, meghitt pillanat. Még zöld levelek közül érett-kék szőlőfürt kéredzkedik szemembe, s ott hosszan elidőz. Elért az ősz. II. Akkor is ősz volt... Első napjaim a kollégiumban. Dohos falak, vasrácsos ablakok régi épület Budapesten, az Őr utcában. Tízszemélyes hálószoba, puritán berendezés, cserépkályha, asztal, két szék, kétszintes vaságyak. "Hogy hívnak?" kérdezte Péter Pista. (Hüvelykujjal homlokra rajzolt Z.) Először - szemben 93

a jelnyelvvel! Szájról olvasás segít. Artikulálva felelek s figyelek: mit kérdez még? Villanyoltás előtt szobatársaim, kilencen, egymást között - olykor rám mutatva jelnyelven beszéltek. Zárt ajkak - gondosan ügyeltek, nehogy megértsem gondolataikat. Élvezték, játékosan kirekesztenek hangtalan nevetések jelezték a tréfát. A következő napokban mással voltunk elfoglalva. Éltem köztük, tettem dolgaim, ismerkedtem szokásaikkal. A figyelemfelhívás villanykattintgatással, integetéssel, érintéssel... Közléseik jelnyelvi logikával, hibás kiejtéssel. Elgondolkodtam: sorsunk egyforma, de nyelvünk... Idegeimből kiiktatódott az akaratlan figyelés feszültsége. 94

Jóérzéssel veszem észre, ha rólam, egymás közt: "Költőnk..." Egyik nap Jankó Zoli ösztökél: mutassam, utána: "Jó." Suta mozdulatom megmosolyogták. "És a rossz - hogyan?" Megmutatta. Mások is segítségemre siettek. Napról napra szépen gyarapodott jelnyelvkincsem. Egyre könnyebben kommunikáltunk, hiszen ez ugyanolyan, mint más nyelv! Láttam e nyelv-változat összetartó erejét. Egyenlőségérzetet, lelki tartást ad. Látható : a szó fegyver, simogató kéz, de ököl is lehet! Otthonigazgatónk, nevelőtanáraink hozzáértő türelmét, emberséges szigorát sokszor tettük próbára. Mert voltak nálunk is, mint máshol, 95

titkos és nyílt versengések. Csínyek, "kitolások". Kártya partik, sakkcsaták. Lábtenisz, fejelő verseny a macskaköves kis udvaron. Délutánonként kötelező tanulás. Takarítás, portásügyelet, télen fűtés be voltunk osztva házi munkákra. Volt közösségi élet, ismerkedések a fővárossal. Kirándulás a budai hegyekben, ősszel. Télen, hó szakadásban. Beszélgetések, viták. Nőkről lebbentek titkok első kalandjainkról. Tizenévesek akkor érintett meg bennünket az első szerelem. Az Őr utcai Otthon élete, nem hiszem, hogy más kollégiumétól különbözött. Lelkemben szárnyát növesztette egy ábránd... Mesélték sorsuk, életük. Báránybéléses szeretetük adták rám 96

a messze induló ne fázzon! Sorsban elődöket, költői kifejezéseket kerestem. Goya, Beethoven, Edison, Ciolkovszkij, Helen Keller, Tihanyi Lajos, Várkonyi Nándor, Révész Béla nevére akadtam többek közt. Román György egyszer - futólag találkoztunk bicepszével dicsekedett. Költősorstársak akadtak. Láttam már a csönddel-élők csillagait! Csöndfátyol mögött az egyszerű emberek gondjait, örömeit. Megértettem elkülönítésük, válasz-elkülönülésük. Megismertem Cházár András hányatott életét, Oros Kálmán történelmi eszméjének igazát. Vannak köztünk, akik nyelvünkre büszkén, mások hallókészülékkel tüntetve, vagy épp szégyellve azt, s akad, ki tagadná leplezni igyekszik sorsát. Vannak esélyegyenlőségért harcot vívók.

Amúgy nem jobbak, de nem is rosszabbak másoknál. Az életcsaták harcaiban magukra hagyottan kommunikációsan védtelenek. Köztük osztom szét, amit tudok, örökül rájuk hagyom ceruzával rótt, fényes vagyonom. MADÁRHARC Vélik: énekmentés, fényes, szép suhanás. Mi tudjuk: vérző seb s tépett toll. Semmi más. (mellékdal) Fény, szó: perckáprázat. Örök a csönd, az éj. Tudjuk, nincs miért, ám össz-küzdésünk: tökély! PETŐFI SZOLNOKON Kerestem nyomát ifjúkorom városában. A volt Úttörőház falán márványtábla, relief, de a szöveg a Márciusi Ifjakról, nem Sándor itt jártáról szól. Nászútjukról Pestre tartva Júliával, látták 98

a szőke Tiszát. Hangulatos, régi utcákon fel-felhorgadt a tudásvágy: hol írhatta Klapka György hadügyminiszternek címzett levelét? Sosem tudjuk meg a zaklatott, háborús időkben mit gondolt a városról, milyen emlékekkel, képzettársításokkal távozott. Kaposvári Gyula történész úr talán némi felvilágosítással szolgál, ha megkérdezem (a Nyomda volt köztünk a kapocs), de elmulasztottam, tartva a nem értéstől - lévén Gyula bácsi kissé zárt ajakkal beszélő. Az Indóháznál sem jártam, ahol 1849. júliusában Sándor s Júlia, a héthónapos Zoltánnal leszálltak a Pest-Szolnok vasút végállomásán. Gyors futással még elérném őket, a Tisza-hidat elhagyva, a lejtőn most tűnik el a lovas szekér, amelyen Mezőberénybe tartanak, a csillagokig meg sem állva. A JELNYELVÉRT Petőfit idézve Égből a földre - köztünk jársz, könyved valahányszor kezembe veszem s olvasom. Hogy csináltad, Sándor? Jó páran e hazában, kirekesztve, siketen, azt szeretnénk jelnyelvünk hivatalos legyen!

Talán nem önzetlenül, de kényszer-szülte okon: körülményes, mi másoknak csupán egy telefon. Igazságosság! - ez legyen a követendő elv! Nehéz - bár sokan tanulják a vizuális nyelv. Tudtad, Sándor! Ujj-ábécés rajzod rá a tanú. Türelemre nem intenél minket, igaz szavú. Köszönet tolmácsainknak! Elismeretlenül szolgálják a megértést, élhessünk emberül. Üzenem: ne csüggedjetek, nem leszünk mostohák! A szemmel hallók kezére nem ütsz ugye, hazám?! KUNGL SÁNDORHOZ Sándorom, hát annyi év után teljesült, mi remény volt csupán, találkoztunk... Hajad immár ősz, de lelked lobogása ismerős, az értelem szemedből ki nem szökött! És egy érzés még mindig összeköt, minden nemesfémnél erősebben: szerelmünk, hitünk a költészetben! Virágos alkony - boldog magánélet elérted, Sándor, mit ember elérhet! Életutamon a legfőbb van: a NINCS! 100

De - bár törhet - tartson a gerinc! Zord világunk egyre törtetőbb; nem emberség dolga, hogy erőmből többre nem telt. Legyen bár kevés megküzdött érte szellem és a kéz! Tápió menti futóhomokon lettem, mi lettem, szellem-őrtorony. Kálmánunk is lám, fénybe öltözött, együtt kószálunk csillagok között, s ha egy reggel holtan, kifosztva talál könyvek őriznek - mit nekünk a halál! JÓTANÁCS Hajtsd le fejed. Mások ítélik meg - túl minden bóján van-e helyed, mi volt szereped a Költészet Királyi Hajóján. FEKETÉN-FEHÉREN Barátaim, a sakkozók csendben űzik a tudást, sorstársamul szegődve. A fekete-fehér bábukat vezénylik rohamra, vonják védelembe, léptetik tétlen taktikának megfelelően. Felismerhető törekvések; agyafúrt ötletek, ravasz kivárások, cselek - hangtalan észkommunikáció. Váratlan kombinációk, háttérfigurás betartások, tapintatlan parasztok, áldozati cselek, fenyegetéssel felérő udvariasság adódnak, mint az élet mindennapjaiban. Sakkfigurákkal veszélytelenebb, bár partnereim gondtól ráncolt homloka nem ígér semmi jót. 101

Míg a táblát lesik merően, emberbaráti sugallatokra hallgatva, áldozok tisztet, bástyát. Ritkán értékelik nagylelkűségem (győzök, így is sokszor). Látva arcukon egy-egy ajándék matt után az önelégültségbe csomagolt tiltakozást, beláthatnám, hibáztam. De, hát mint mondtam előre, részemről nincs tét, legyőzési vágy, a játék: játék a csodáért és nem a nincs-kegyelem állapota. Kétlem, hogy ért a világ. PIETA Az ember benne istenült. Kereszten kínhalált szenvedett. Máriacsönd virrasztja Magzatát. BARÁTOM, JÓSKA Barátom, Jóska, aki gyakran ugrat: költő szeretne lenni (költhetne, márkás karórát ígért), ócska Trabantján hazafurikázott a boltból, ahonnan a karácsonyi ünnepekre való tekintettel degeszre tömött szatyrokkal léptem ki. Gyanítom, unta az utcai ruhaárus nő és a neje közt folyó, elmélyült eszmecserét. Pár szót váltottunk, bepréselődtünk a kocsiba, előbb Klári, az első ülést felcsapva, hátra, majd én Jóska mellé, az "anyósra". Aztán produkált barátom, mintegy kárpótolva magát a költőség hiányáért. Bemutatta, mit tud a havas, jégbordás úton; kilőtt, lassított, élesbe vett kanyart, cikk-cakkban zötykölődött, arcom figyelte. Nagyot csalódhatott, mert derűs közönyt mutattam s pikáns történetekkel és ehhez nem illő bölcs gondolatokkal 102

traktáltam őket. Hol nevettek, hol maguk elé néztek tűnődve. Szép kis arcváltásokat láttam oldalt- s hátrapillantva! Már kiszálltam, ők zötykölődtek tovább az áldott állapotú újszilvási dűlőutakon, mikor átfutott rajtam: tényleg, ha... Lenne aztán elegáns kocsi, jó utak, úrvezető, meg se nézelődés, se beszéd, se szájról olvasás, de minden más se, amiből kiszakadtunk, suhanva tájtalan vidékeken, életünkre sem emlékezve s nem tudva, megérkeztünk és végleges a létezéstől megfosztó szabadság. ÁLDJUK ÉRTE... Oros Kálmán ébresztése Sorsunkból eszme lobbant, sejtett, távoli győzelem. Ki látta-tudta igazát, száz éve lehunyva a szem. Támaszd fel, add vissza őt hitünknek, Istenem! Földművelő, halász, vadász ahogy tehette, élt a nép és viselte egyenlően a jogtalanság bélyegét. Sötét középkor - mondja, ki régmúltat idéz. Új kor jött. Keményebb idők. Gyárak nőttek, nagy városok. Hidak, vasutak épültek. 103

Magasba fúródott Torony. Majd égbe tört a tudás zúgó fémszárnyakon! Kik éltek addig szétszórtan, nem hallva életűk zaját, az egy-másra ismert sereg lassan tömörült, összeállt. Ember lett, küzdi nyelvét, egyenlőségjogát!

A NYÁRON Ember, botlottam egyben, másban. Futó záporban bőrig áztam. Léleknek hazát foglalóban eltűntem - élek ezer szóban. Napozni fűre lehevertem. Friss sört nyakalva telt a kedvem. Gyomot kapáltam, sós verejték gyöngyözött. Gyenge bér a termés. Gazdagodtam is, No de, hogyan? Időm egyre nő 104

elfogyóban. GYÁSZKOSZORÚ Édesanyám emlékének (1911 - 2001) REKVIEM Hirtelen mentél el. Szökésed elrendeltetés, hűtlenség vádja nem érhet. Megszégyenült a fény, a legszeretőbb szív mélyre rejtve. Jégheggyé tornyosul a magány: se testvér, se barát! Kérdések özöne vallat emlékké hűlt képeket. Világra hozó tested megmutatta, mi vár, de túl a döbbeneten, nem egy szebb világba szül át a halál? Üzenj, Anyu, merre induljak majd Isten Mögöttes Tartományában, hol vártok Apával, 105

mint vártatok születésemre? Addig elárvult hitetek szívveréseimből-ismerős lobogása igézi az Ígérettelent. TEHETETLENÜL Tudom annyi gondolatát. Sejtjeimben Tőle a láz. Emlék, ezernyi... Ígérte, még sokáig él. Ősz. Árvaság. Szívemben tél. Fáj élőnek lenni. SÍREMLÉK-FELÍRAT TERV Isteni szép örömötök még lobog: vártatok. Jövök! MAGASSÁG, MÉLYSÉG Úgy éltem: földi gondok? Csak fel! S fenn szabadon! (Madárcsontú Anyácskám magára nem hagyom!) Remény, hit, művészet csal! Újra tanulom: a föld-mély, hová megyünk, tudhatatlan úton.

106

HULL A HÓ Hull a hó Újszilvásra. Hó hull a temetőre. Együtt a volt szilvásiak - mint tudták előre alusznak, zokszavuk sincs vad szélre, zord időre. Hull a hó, puhán tapad annyi keresztre, sírkőre. Hallgat a lélekharang. A csönd meg csöndül tőle, s átjárja újra szívem a fájdalom hét tőre. Kegyetlen volt hozzám Kettőezer-egy ősze! Ki úgy szerettél, ringatózz az időtlen időben! Puhán tapad a hulló hó annyi keresztre, sírkőre. Nevek, évszámok porlanak, strázsál a Semmi Őre! Életünk képeit vitték el szemükben örökre. Hull a hó, puhán tapad rejtő, kegyes rögökre. MÉLYPONT Itt hagyott a Drága, aki úgy szeretett! Kit féltve szerettél s akiért végül is semmit nem tehettél. Kivetettség-képek, esettség siralma... 107

Pacsirtás álmodó, emberlétben árván döbbensz rá magadra. Kérdések kérdését feldobogja szíved: lesz-e még, kit szeress? Lesz-e még, ki szeret? Hajol föléd boldogság, úgy, mint a Drága, rég? Szív - Napba öltözött, s derűs, két szemnyi ég...! JANUS Lélektükörben: csöndmagunk, hang-magam. A VISSZATÉRT Szempillák mögött régi-új lángok. Gesztenyefák, Tisza-parti hangulat. Köszönök most annyi boldog percet, visszahozott ifjúságomat. Halhatatlan fényesség járt bennünk szívedet hogy szívem megtalálta. Örök Nő, vagy Végzetem Asszonya: elkísérsz a büntető halálba? Ne félj, kedves, soha nem érjük ezt, titkos tüzek társai, szemed szívem röpteti örök magasba, téged viszont költészetem. EGY HÖLGYHÖZ

108

Sajnálom, kár a hangodért. Vigasztalj, legszebb metakommunikáció a szeretkezés. VONZÁSBAN Akkor legtávolabb, mikor nagyon szeretsz, magad magasából magam mélyébe vetsz. Magam magasában csillag nincs sugárzóbb lényednél, te minden hiányoknál fájóbb! KÓRHÁZBAN Kórházudvar. Rég: Zagyva-meder. Zöld kontúrok. Macskák, vadkacsák. Aszfaltúton nyüzsgés, forgalom. Nyárfabolyhok, vízre hajló fák. Nyugtalanság - csöndben józan ész fürkészem a zöldet egyre csak: hol bukkansz fel? Holnap jössz, tudom, lelkem fénye, pici bogaram. Ha jössz, útközben vigyázz nagyon! Hozz süteményt, húst, mi fő: Magadat! Fülem mögött friss műtéti heg; világ elől rejti ragtapasz. Tervek, célok… Kedv határtalan! Magány illant, szívem társa vagy. Csak látnálak! Bolondít a vágy lelkem fénye, pici bogaram.

109

Sétálok. A tótükör nyugodt. Másik magam vonaton, buszon. Magánügyek. Csöndet hallgatunk. Tegnap volt a születésnapom. Tizennyolc év - háromszor múlt el… Szépíthetem, oda van nyaram; ám hevét, tüzét fel-felszítjuk, ugye, lelkem, pici bogaram! XX. SZÁZADI KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJÁNAK ELOLVASÁSA UTÁN Jöjjön most már akármi más, nők, cigi, sör! Oda kedélyem. Oka? Nem kétlem: verscsömör. MOZGÓ CSÖND Szemeim elé dobta szájmozgását a tenger, Isten eltanulhatatlan beszéde. Nézem a hullámokat s nem értem lelkem legközelebbi rokonát. Miért a megszólalásig néma négy elemmel üzen? Miért a füvek, fák jelbeszédével? Kinek bolygók, 110

sorsok peregnek ujjain, aki engem a mozgó csönd szájmozgáshullámaiba vetett, miért nem szólal meg ő maga? TERV, SZÁRSZÓ I. Elmegyünk Szárszóra, pár napra, pár szóra (ritka vendég a vers) fürdünk Balatonban. Hírlik, csupa hínár s kilométernyire gázolhatjuk, mire térdünk veri vize. II. Szárszóra sejtés régtől vezetett: mégis halandó voltál, gyenge test? Túlélő tárgyak hallgatnak. Ezért jöttem hát, tépett, véres ingedért? III.

111

Hittem: kényszerű, ideges szokás, de kéz a kézben hűs utcák során járva Erzsi is hátra-hátra néz, kocsi zajt szemez, s nyugtáz: semmi vész. IV. Alszunk. Megfordul, erre ébredek. Végignyal ajkán, szép álma lehet. Kitakart testén szétárad a fény. Későreggeli idillt fest a kép. V. Éjszaka. Vihar. Kinn, benn vaksötét. Erzsi rettegi elemek dühét. Fél. Ölelése heves és szoros. "Pisil..." - a többit hozzágondolom. Két mennydörgés közt kezembe betűz életem társa. Cikáz villámtűz. 112

VI. Szemrehányón néz - ennyi szerelem! S adja magát, mint szokta rendesen. Tűznyilait a Nap-téboly veti. Bőrünk a boldog romlást gyöngyözi. VII. Lágyan ringat a lassú délután el-eltűnődve így, ebéd után. Partok körének szétfutó habok... Magam átadva mélán hallgatok. VIII. (Gondjaink két sirályra bíztuk, ami fáj feledtük. Köszönjük szívességed, Mihály!) A LOKÁLPATRIÓTA Bihari Józsefnek, "Európa útján a Tápió-vidék művelődéstörténeti emlékeivel" c. műve kapcsán. Mindenekelőtt - s oda-vissza - a 113

haza s benne a szívnyi rész, ahova érkezni elmondhatón túli öröm, meghitt kény... Alkotni, gyúlni, tenni itt, ahol lélekké nemesült az eszméltető táj - hol sokgyümölcsű, hallgatag-boldog szívünk felett drága szavak terhétől csügg a csend... E táj, falunk, nekem is szülőotthonom! Merengve, novemberi alkonyon Tanár úr új könyvét olvasom. Valami szépet kéne mondanom, valami Hozzá méltót, emberit, amelyben benne életünk, a hit, szívünk szíve, a Tápió-vidék, az alkotóvágy, kín, gyönyör s mi szép, minden, de minden. Emlékek, ifjúság, a múltabb múlt, mit lelki szem lát: könyvében felmutatott gyökerek, haláltól érinthetetlen hitek! Mi széttörött - minden meghitt rész cserepeiből vissza fénylő Egész! Ennyit, hirtelen. Ez a hátratolt idő- s térkaland: férfimunka volt! TÁPIÓBICSKÉN I. Két Tápió ág közt, a bicskei szőlőben álltam a Vaskereszt előtt, délidőben. Fürkészve néztem szét. Az idő síkot váltott, festette a tájra amit lelkem látott. 114

Kavargott sűrű por s füst Nagykáta felől. Huszárlovak patái alatt döngött a föld. Másfelől az ellen... "Halt!" - vezényszó harsant. Párbajra hívó kard Nap csillantva villant. II. Erzsinek A Kalapos-hegy zöldtelen-kopár; nádszál-foltok a tar koponyán. Völgybe le süvítve dől a szél ágak jelzik, kábelvezeték ablakodból kitekintve látom. Pár hónapja itt élek Veled. Közel-falum, elárvult kis házam... Gondolataim gyakran ott járnak. Történelmünk képein tűnődve, negyvenkilences csatát, hősi párbajt képzelgettem - e dicső vidéket. Itt rendezgette a sors életed. Hírnév helyett az egyszerűség vonzott. Elvégeztem napi dolgaim. Írtam, éltem, elvoltam magamban. Nem is volt magány, csak miután legjobb szerettem elvette tőlem a kiheverhetetlen halál. Soká jött el hozzám a boldogság. Féltlek, gyorsan fogy türelem, jóság. Nézz csak ki a tájba, kedvesem, 115

pontos mása előérzetem: a Kalapos-hegy zöldtelen, kopár. Meglátod, hó lepi nemsoká. BESZÉLGETÉSEINKRŐL Szólsz s nem figyelek? Ints, érints! Beszélgetünk vagy éppen beszélgetsz valakivel, s "lyukas" szájmozgásoknál kérlelő szemem hiába látod szokásod szerint mondod a magadét tovább. Olykor megakasztom szavaid fonalát, - pont úgy, mint sorstársaim közt kértél: mondjam is, amit mutatok -, rád kérdezve, egy-egy megjegyzést "beszúrva". Homlokodra csapsz, nevetsz, "Hát nem elfelejtem!" Hogy lennék megelégedve kommunikálásunk nehézségeivel! Mit kezdjek tehetetlenségemmel? Átsuhan rajtam: jó volna, legalább esténként, mint pici gyermek, Anyám mellett, hozzád bújva, csontvezetéssel érzékelni-érteni hangod. Ha az érzékeimen megtapadt benyomások segítenek - máris kitoltam az értetlenséggel; szó-képzetek pótolják kihagyásos, hangrezgés nélküli, és hangsúlytalan mondataid s - vezetnek félre olykor. Sebaj, sokat láttam már, figyelmem fárad. Kicsinyes pletykák sosem érdekeltek - fényes elmék magasából? Neked is nehéz velem, tudom. Jólesne némi kisegítő gesztus, főleg ha tanulnád a jelnyelvet! 116

Ígérted! Kellene még valamicske lélek, többcsipetnyi empátia. És ha mások szórakoztatnak, bár elembertelenedett világunkban ritkaság, tolmácsolj felém. Hívd fel figyelmüket, miként érintkezzenek velem. És akkor nem lennének megvívatlan ütközetek, fel nem vett harcok szégyene - gőgnek gondolt hallgatásom. Rájön ki-ki magától: lelkemben járva, látnának meghökkentő tisztaságot: nem lelnék hangjuk nyomát - LÁTSZ ENGEM? Amikor rám nézel azt gondolhatod: legjellemzőbb tulajdonsága, hogy sokszor nehezen érti, mit mondok. Kérdő tekintetem jelez: mondd újra, lassabban, akár hang nélkül. Tudod már, magamba figyelek ilyenkor, dolgozok egy születő vagy meg nem születő versen. Amúgy semmi gond vele - gondolhatod tovább -, nem látszik elégedetlennek. Újságokat, könyveket olvas. TV-hírek, sportközvetítések, élőmeccsek bolondja. Keresztrejtvényeket fejt, imád sakkozni, s annyi minden érdekli még! Az állatokat nagyon szereti! 117

Néha leül az íróasztalához, papírt fűz az írógépbe, veri a billentyűket. Máskor üres papír mellett néz maga elé. Csak tudnám, minek ezek a felesleges önkínzások! Ha neheztelve rászólok - javát akarva - indulattal visszaszól: ne kiabáljak, úgyse hallja! Ilyennek látsz? Elmesélem ki vagyok. Gyermek vagyok, akit a szülei úgy szeretnek! Szegényen, csendben is szépnek látom az életet. Tudod, mi felfoghatatlan neked, más anyanyelven beszélek. Ha úgy tetszik, idegen nyelvre fordítva írom verseim, idegen nyelven beszélek hozzád. Nekem nem csak a szó, a hangzó nyelv - a dallam, a ritmus és minden hangzás, amit nem hallok, csak véremben őrzött, távoli lüktetés. E lüktetésben küldetés lángol: egy szétszórtan élő, nyelvi kisebbség ráütött pecsétje! Szóval a gyermekkor... Nehéz és sötét idők jönnek. A szülői szeretet - páncél. Apám meghal. Emlékek, álmok, képzelgések töltik ki hiányát. Barátaim a könyvek: írók, költők gondolatai. Arról álmodok: orvos vagy költő leszek! Meg kell hajoljak a társadalmi feltételek szigora előtt, szakmát tanulok, néha írok. 118

Kisfőnök vagyok munkahelyemen. Országos lapokban jelennek meg verseim. Szerelmek, csalódások érnek, mint bárkit. Rádöbbenek: nagyon egyedül vagyok, nincs szeretet a földön. A szépnek tartott utat járom mégis, a jót próbálva, mert Istent nem a papoktól tudom. Kétségbeejtő jövőképek közt, kimondhatatlan csöndben vigaszom a költészet. Kihuny a Nap: meghal Anyám. Nem akad, aki tányér levest, pohár vizet adjon. Azt mondják: mégis mit képzelek? - ez van, ilyen a világ. Én azt mondom: az ember rosszabb néha, mint kellene. Belépünk egymás életébe. Gyere közelebb, és ne csak a törpének érkező hétköznapok történéseiben! Ne félj, megtanítalak a jelnyelvre! Sok szép és jó várhat ránk, hiszen gyönyörű csúcsokra, délibábos örömökre emlékszem. Fiatalos vagyok, amíg érzem: szeretsz. BENNÜNK A HAJNAL Román György emlékére Életünket gondok, bajok, csöndölelt magány, rossz hajlandóság, rémek, betegség, 119

fertő lepi el. Tudtad, hiába a vaskemény bicepsz. Hiába a bunyó, a homokzsákpüfölés de kell a küzdelem, a küzdés maga! És leszállt az éjszaka, megszülhetetlen Holdjával, csillagaival. Átfogóbb csönd leple alatt elmentek érted a liliputik, a játékhuszárok, az ólomkatonák. Feltűntél az örök parton. Szemben a Nappal. Bennünk a hajnal! És súg a hajdani toll, ecset: világunk rontó erői téged már nem érnek el!

SZORÍTÓ VILÁGON 120

A szomszéd faluból járt át hétvégenként hozzánk. Kerékpárral. Ha más terve volt, gépkocsit vezetve. Jött csak úgy, meghányni-vetni dolgokat a szem nyelvén. Sietős Nap felettünk... Sakkoztunk, beszélgettünk. „Se szüleinket, sem mást nem értjük úgy, mint egymást. Furcsa, akinek hang jut szájról olvasni nem tud. Nem érti, mit szem kérdez; mimikát, jelbeszédet. Köztük (gond: látszat-ok), vérrel telt bábu vagyok. Mi dolgunk, barátom, e szorító világon?” Kézjelek sodrán újság. Sok körmönfont huncutság. Lányok, az álnok-szépek. Szárnyalt, élt a lélek! Eszméltünk önfeledt csevelyből - esteledett. Bizalom, széttört zártság más volt ez, mint barátság. 121

Nem kerülgette sorsát: megnősült. Neje sorstárs. Évek múltán monoton zakatoló vonaton találkoztunk. Ezért a boldogtalan versért?

FÉNY AZ IDŐBEN II. János Pál emléke Isten veled, Isten atlétája! Örök fényed itt marad velünk! Személyedhez kötött gyászunk oldja majd az idő s lassan szétoszolva szeretetre, emberméltóságra, tűrő hitre - szívunk észrevétlen, mint a levegőt. "Derűs vagyok. Legyetek derűsek ti is." Isten ajándéka minden. Üzeneted: éljünk hát csodát: szent szellemét! Tudva bár halált, sejtésnél több: hallani véljük, mélycsöndön túl, ama harsonának távoli zaját. Emberméltóságra példa voltál. Megrokkantak, szenvedők tanulják elfogadni önmaguk és büszkén tekintve az egyetlen fényben szét, glóriázva ragyogó példáddal jellemüket - munkálják, szolgálják magukkal is Őt. 122

Isten veled, Isten atlétája! Megtért vándor, föld zarándoka. Fény az időben. Lábad nyomát őrzik olasz hegyek, lengyel hazád. Nem feledjük jóságod, derűd. Szentté emel majd a végül győző Úr akarata! SZENTKÚTON Haláláig sokat emlegette: Boldogasszony-napi búcsún járt mondott-emlék színhelyén szembesül képzeletem és a valóság. Átpontosít - az ezerszínű élet végén tesz hasonlót a halál. Hol Mária megjelent, szobor őriz régi, egyszervolt csodát. Fenn, a csúcson nagy, fehér kereszt, messze látszik, lombhalmokon át. Körmenet tolong. Ének száll. Mély csend bennem. Látvány, semmi látomás. A Szentkútnál, térden, ifjú nő. Esdve mond - tán gyermekáldásért - fohászt. Zagyva-folyást tüdővel foghatón vonnak sűrű árnyékba a fák. Ezek a fák? Még csak hegyek álma, mikor itt járt fiatal Anyám. 2005. JANUÁR 2. Körmendi Lajosra emlékezve Új ajtó nyílt az időn, új év, tested elhagyott a küszöbén. (Tizenhat óra, perc: huszonhét, 123

most tudtam meg halálod hírét.) * Színhely: Szolnok, Megyeháza. Körmendivel egy szobába. Nyitja, nyílik degesz táska, gépírásos lap kerül. Recenzió. Hogyan látja más, miről szól lelkem lángja, mekkora a hő belül? Elolvasom. "Kösz, enyém!" Teszek, mintha eltenném. Elnéző-bölcs Lajos-mosoly rá a válasz, fanyar-komoly arcon - reá vall a kép. Hallom, mit a mosoly ád: nem megy, koma, az írás?! Búsulsz emiatt? Ír más! Könnyedebbre figurád! (Mind hidegebb, így telente s mind sötétebb! Nem ment meg, de mégis jobb e kis emléket melengetve.) AZ ANYANYELVRŐL A magyar nyelvről szólva szárnyalni kellene dalomnak, fényben, magasban, ám kit érdekel ma himnusz, óda? Nagy költők utódai veréb módra csivitelnek, fürdenek a porban. 124

Én sem különb náluk. S még csak nem is mentség: sem lágy női hangból, sem érces férfiszóból nem hallom zenéjét, csengését! Anyanyelvem, mégis, hangtalanul is elválasztod a sötétségtől a fényt. Kulcs volt az értelemhez anyanyelvem, általa csöndön át is utat tört hozzám a tudat. Múlt s jövő tárult gondolatok kapuin át. Magyarság, Emberség, Mindenség – szédítő magasságokban szárnyalt képzeletem. Ajkak mozgásán, csontvezetésen át, szájtól fülig kézfolyosón át, képeken, betűkön át, testbeszéden, kézszavakon át, át, át, át, annyi küzdelem között, tragédiákon át viszem hitünket, viszem a mát! Vigaszom lett, menedékem, megőriz az életemen túl is, ha érdemes lennék rá, anyanyelvem, édes mostohám! 125

AZ EZÜSTHAJÚ Faludy György köszöntése 95 éves a költő. 95 év magány. Késő este, szobasötét, bíbor fénnyel lobog a láng. Nyílt kandalló eleget ont világot s meleget. Kinek lelke dallal táncol, nézd, Ezüsthajú varázsló szítja ott egyre a lángot: a szépséget, boldogságot önmagának, önmagán át a világnak.

ZENTHE FERENC TEMETÉSEKOR a mozit lassan kiürítik a magukat nézőnek képzelők ott állsz még unokáddal vársz valakit gépkocsi suhanás festi alá beszéded nincs-kezed fogja régi szereplések fényképeivel támasztod alá igazolva szavaid szétesett nézés 126

de mégis az huncutul fürkészi zavarba ejtett arcom ön itt meglepetés tiszteletem Zenthe kapitány művirágcsokor anyám kezében közép-európai február lefátyolozva a megválthatatlan hamu kertben jártam elébb virágok de főleg haszonnövények káposzta paradicsom paprika krumpli alföld pálmája ricinusfák terebélyes árnya pillangó röpködött nem akarta elhagyni szemem így szól a látszat bementem ágyszéle bekapcsol a kép urnafülkére igazított hosszúkás márványlap csavarozás a Nemzet Színésze Zenthe Ferenc 1920-2006 lehet búcsúzene szól de mélységes csendben mardosó túl sok már eddig a holtam meddig még húznak magukhoz kép képre Taki bácsi Jób sok sikert az életben szavakat szájmozgásokat váltunk arcomat szájszögletbe bújt mosoly fürkészi szem per zálogemberség visszavonhatatlan Istenakarat PÁRHUZAMOK fasírt fanevetett szerencsétlen szerencsszomjan teréz énarany papír 127

hívőolvas hétfő tizennégyláb kancsók nösténypuszi költő gyűjtökén ezüst azfazék pálinka zsoltazték életkép halálkeret SZÜLETÉSNAP néztem egész nap ereszt fecskéket tapadtak falra rakták a fészket picike csőrük megtöltve sárral cikáztak tele fénnyel világgal fél-fészek ülik nézik forognak valami kell még újra fordulnak épül a fészek múlik az élet éjjel betöltöm ötvennyolc évem elszegényedek kifoszt az este pénzemet asszony szerelmem teste lelkem papíré minden fosztogat a idő formál rablós jogokat tegnap új halott úszott a képbe ifjúi titkom gondos őrzője vész köröskörül nem látok révet hogy veszejt el és mikor az élet 128

otthontalanság hazám a házam sorsom ennyi és nincs magyarázat fecskepár szorgos rakják a fészket szorgosabb idő múlik az élet mélységes halál meredek partja hogy övé legyek még nem akarja nem akarja még tűnj el rettenet kedvemet tölti magamért szeret ha magáért is felkölt az éjjel csillagszemű vív csillagvitézzel HETYKE DAL Mert fonákul jól tudok: Szóra semmit nem adok! Agyő, hangok és dalok! Ép a testem, ép a lelkem: Mit vesztettem? Így születtem! Kéznél a szó, mely sajátom, Értesz, sorstársam, barátom. Jelből, szájról olvasok: Hangzó szóra nem adok! KÜLÖN A RÓZSÁK Szívem szépei vázában rózsák Szökken nézésem ablakban tar fák Más látvány lentebb levelek tánca Gyomok közt járják széltől cifrázva Bénultan hullnak azt mondod mert ősz Van rózsaszirmok meglepve dértől Elmúlást sugall őszi hangulat Lelkünk érintő pusztulás mulat De láttál rózsát semmire szántan Pompájuk törten bimbó halálban Szirmukat hát nem ősz miatt szórják Külön az ősz és külön a rózsák 129

Isten világán törvény a mindegy Aki ide jön innen el is megy Idő csak mérce illó a jelen Mosolyod, rózsád tavaszt hoz nekem Hiába-körük konokul róják Külön az ősz és külön a rózsák VERSHORGÁSZ Versek horgásza. Nincs folyó Előtte. Számol: Hét, tíz, nyolc. Döcög a ritmus, Fals a rím, Pedig tökélyre Vall a cím! Zúgó nádas a Zöld mező: Tájra más tájat Képzel ő. Jó csöndre hallgat. Hall, amit, Nyugalmat nyerve Valamit. Hosszan mélázva: Könnyedén Úszik alkalom, Költemény. Elmúlás nélkül Fénybe hal Ficánkoló lény: 130

Égi hal. ESTE Isteni magány Éjszaka Végtelenség csendje csillagai Holdja Lelkem nyugalmát Kitartón tépi Szavaknak gondja Nem hozzám Önmagához szól A Felsőbb Értelem Ellenőrzi Rajtam át: Él, jelen Zeng Az örök húr Felverve A csöndnyi végtelent A CSÖND KOSZORÚJA Tisztelgés a 100 éves Nyugat előtt Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád hangján. DAL A ROKKANTAKHOZ Rokkantjai egy vélt életnek, 131

Akad „ép” s értő társatok? Teremtő Isten szép világán Nehéz az Emberlét rajtatok. Sújtó szánalom, gőg, megvetés, Ájult hitetek segítsen, Elfogadva a plusz-szenvedést, Bennetek erősebb az Isten. Érzés-szemetek, lesajnálás, Csupán csak csipetnyi derű, Valljátok mégis, lesz még más az Ember S győztes az Élet és nagyszerű. HANGTALAN ORSZÁG Hangtalan országba tévedtem én, ahol minden hangtalan volt, minden hangtalan, de nem csak kívül: csontig, velőig hangtalan, hangtalan, hangtalan, hangtalan, hangtalan. Hangtalan ég és hangtalan föld, hangtalan színek, hangtalan gyász, hangtalan vihar, villámcsapás, hangtalan gyilok, hangtalan kéj, köszörűn hangtalan sikoltó kés és szirénaszó és jégrianás: ezer veszély, hangtalan leső, hangtalan szív, hangtalan velő, hangtalan virágok, hangtalan ág, hangtalan élet, hangtalan halál, hangtalan, hangtalan, hangtalan világ. Turbóztass motort, bömböltess gépet, békéd mímelve mosolyogj szépen: Értelem-borotvaélen egyensúlyoz a Minden és a Semmi. 132

Ennyi. Mindig csak adva, soha nem kapva képzeled egyre a hangot és az még hangtalanabbul árad, ömöl. Mást mond a hallás vendég-máza: nem hang szüli a hangtalanságot nem: hangtalan az anyag rejtett lelke, jaj, hangtalan, hangtalan, hangtalan. JELNYELVI TOLMÁCS Mint aki templomba tér be… Az ünnepélyes csendben figyelve mélyen átéli: minden szavaknál szebben felzeng lelkében a zsoltár. Mint aki templomba tér be… Térd, s főt hajtani oltár elébe. Szent feladattal: tettre váltja vágyát, nem hétköznapit, egy égő gyertyát kezébe véve, lassan elindul, hogy a csenden át, falakon, ajtón túl, óvó kezével védve a lángot, a fényes Napnak felmutassa: ím, testvérvilágod! Mint aki templomba tér be. A TISZÁNÁL A Tisza felett ballag már a hold, Arra, amerre vonul a folyó. Kanyarban füzes, kikötött hajók, 133

Ártérben víkendházak, nyaralók. Neonfényben a Csónakház ragyog, Elpihentek a kajak-kenusok. A Torkolatnál Damjanich-szobor, Győztes hadúr volt itt valamikor. Sötéten mered, csillagokba tolva A Vártorony s a Vártemplom tornya. A Tisza folyik: múlt, jövő, jelen, Ezüst szalagon ring a végtelen. MEDDŐ ÓRÁN Sokan vagyok. Nagyon. Akiknek írok. Hagyom. Semmi cifraság az asztalomon. Laptopom monitorján gondolatom, Sötét végzetfény, akárcsak én. Én. Én. Hatmilliárd magány a földtekén. NÉGY SOR Amíg megértetem Veled, Amíg megérteted velem – Harc, kétesélyes gyötrelem. Nincs még egy ilyen szerelem. ÚJSZILVÁSI ESTE Cigarettázom idekint. Ezüstszürke gomolygást bontva száll a füst. 134

Csillagok alig. Csönd. Emberi lény senki körülem. Sápadt utcafény áztat. Jaj, nincs szó! Vibráló jelen: szomszédok felől tévéfény üzen. Jöhetne már, ki átkos örököt, Mint oldott kévét, aki újraköt. Tűnődésemnek elvágva sorát: mi gondom erre? Alszom nem soká. S általam is csak sűrűbb a sötét, a cigaretta csikkét nyomva szét. ÉNVIDÉK átfordultam egy jegenyét tárt ki az ablak és az út elfordult azon hirtelen kizárva a való-tanút pontosabb a zárt szemek mögött emlékes jelenés itt a gyökerek honában egóm vidéke énvidék robban a csönd egy éjszaka apám fát vág a hold alatt anyám vele a félelem és értelem közt voltmagam a gombostűre szúrt bogár vergődik így a fájdalom végső önkívületében ahogy magamat vállalom

135

ámulok a sehovában hisz itt a van hol annyi volt a történt történtekre tört ilyen olyan véggel lakolt összefutnak az idő síkjai tükrökben tükör áloménem változása múlóvalóm mit összetör és a töröttség romjai alól kíváncsi dallamok szűrődnek fel énvidék ki lehetnék ki nem vagyok TOLLFORGATÓ BARÁTOMHOZ Évszakcserék! Varázslatok! Nagy bűvész a tavasz! Hogy rímekért eped szívünk, ki bánta, bánja azt! Még ha jó lenne a világ, az ember-állapot, a sok bűn és mulasztás nem ad örömre okot. Jót hagyni itt magunk után a jót-érzés remek, ám többségben a kedvszegők, kik máshoz értenek! Barátom, forgószél hozott, örvénylő szél visz el. De ha kerülöd harcunkat magadnak sem hiszel! KARÁCSONY ELŐTT 136

Kis angyalka sírdogál, hull a könnye, el nem áll. Elveszett a glóriája, égen, felhőn nem találja, márpedig a szeretet glóriás fény, meglehet. Aki Isten jó fia, tudja hol a glória! Lehet gazdag, lehet csóró karácsonyfán csillagszóró, és számos finom dolog. Az emberek: angyalok. A VÁLTOZÁS Egyszerre szembe jönnek dolgaid, ami szürke egykedvűségbe vonta napjaidat, fontos éveid átvált - felemel valótlan valóba. Talán éppen ott, ahonnan ide látszanak a rozoga deszkakerítésen áthajló színpompás rózsák. Lehet csak a látvány teszi, de megtörténik veled! Azontúl a megváltozottság lesz a világ legtermészetesebb dolga, annyit érzel legfeljebb a változásban, hogy kékebb a kék és forróbban tűz a Nap, zöldebb a zöld és a nők mosolyában nem manók, mesén inneni tündérek játszanak. ÖREGEK Együtt is már mindig maguk, 137

az összekötő lángok hűlőben, a szárnyak aléltan, a mennybe és pokolba röptető erő sebei beforradva. Kezükben a végső, búcsúintegetésre tartogatott integetés. Mindegy már melyikük megy át előbb, hiszen ha jól belegondolunk annyi halál-okon túl a ki-tudja-honnan-hová úton. A gépesített végzet hordozóit kerülgetve, gázolást félve, kivárva. S végül az Idő Ezüst Bulldózere könyörtelenül bevégzi. Együtt is már mindig maguk, mintha mondanák: ennyi volt, mintha mondanák: jó utat, a simogatásra kinyújtott kéz félúton megáll a levegőben, visszavonva, amit a szemek üzennek lélek-morzejelekkel . Együtt is már mindig maguk, ha szólnak, csak hallgatással, hallgatagon beszélgetve. Az elme világosságában száll a por és hull a hó, ellepi a kérdést: mire volt jó? Lassan semmibe fakul az emberpár képe, beáll a csöndidő.

DÉLUTÁN Finom ebéd után, jó karéj mézédes görögdinnyét 138

bevágtam még, azután ledőltem. Puhán, lágy erőszakkal húzott az ágy, s tolt a vágy: pihenni, míg kint a Nap forró sugarakat hint, s fénybe-hőbe fullad a környék, krumpli-bokor, káposzta alél, Pamacs kutyám fekvő tuja alatt szuszog: jó a szunya. Kábán: papírra mentem határoztam menten, miután felismertem a falra rajzszögelt papírembert. Nem kutatom miféle emlék-atom robbant szét akkor tudatom mélyén, s lett oázis hatású a kép. Szempilláim résein át: dőltek belőle a versek, mint ahogy bűvész kalapjában a nyúl terem a varázspálca nyomán. Merengtem: a hangszféra hasonlít Kosztolányiéra... Háttérben sötéten: sötétkéken és feketén állt a Héttorony, mint a mesék félelmetes vára, magas hegy tetején, titokzatos kincseket őrzőn, Erdélyt sugallón. Nem mészréteg hullott, a papírember pergette a verseket. VIHAR UTÁN Vágyvezetékek 139

leszakadva, hűs levegő, tiszta csend. Villám cikázott, ég szakadt, mi történt akkor idebent? Ágak reccsentek, törzseket fordított ki az ég dühe. Hol voltál Te? Hol voltam én? Se vele, se nélküle. Magunknak tudva túlélni a szövetséges idegent! Ellobbant dühből jön megnyugvás: kimondjuk újra az igent. Hozzáérni még nem szabad, a vágyvezeték sistereg. Derűsen hisszük, helyre rakják a megbocsátó mesterek. Ára van a tisztulásnak, testünk-lelkünk 140

sínyli meg. Zuhog a fény. Tükör a Napnak: ezüst tócsák fénylenek.

141

TARTALOM ESTELEDIK KISKOCSMA ERDEI SÍROK KEMÉNY SIMON BALLADÁJA AJTÓN KILÉPŐ IN MEMORIAM FUTÁS VALLOMÁS TÖREDÉK PÁLYAUDVARON TAVASZVÉG ALKONYBAN DÉL ERDŐSZÉL CSÓKKÉRÉS BOLDOG ÉJ TÉLI IDILL MEDDIG VÁRJAK? ELVÁLASZT MESSZE INDULOK BÚCSÚ BÚCSÚDAL MESE ÉJI DALOCSKA AZT TANÍTJA ZUGLIGET CSENDBEN ÉDESAPÁM EMLÉKE ALBÉRLET ARS POETICA KÖZÉRZETEM A CSÖND HANGJAI ESZMÉLET KIK ISMERNEK MINKET? HANGOK ÁRVÁJA ÉNEK CHÁZÁR ANDRÁSRÓL 142

NE ÍTÉLKEZHESSEN! TÉLI HATÁR ALKONYI KÉTSÉG ROMÁNC DAL HÍDFESTŐK KÖSZÖRŰS GYORSULÁS INGÁZÓK SZÜLŐFÖLD VISSZANÉZŐ ANYÁMHOZ ORPHEUSZ-KÍSÉRTŐ MÁR MESSZE NÉGYSOROS MONOLÓG NAGYMAMA KŐSÚLY ALÓL ALKOTÓ ÜZENET BALATONFÜREDI KÉPESLAPOK CSÖNDKIÁLTÓ BARÁTOKRA EMLÉKEZVE ÖRÖK NYÁR ALTEREGÓ ELSŐ SZERELEM ETŰD MERRE JÁRSZ? EMLÉK ELŐÍTÉLET KÜSZKÖDÖM A NAPÉRT LÁTSZATOK SZEMBESÜLÉS METAKOMMUNIKÁCIÓ FALUVÉGE BERAKÓNŐ KALAND ANYÁM 143

HOPPON MARADTAK A LÁZADÓ HANGTÉL, SZÓHAVAZÁS TÉLI VERS A CITERÁS LAPOZÓ AZ ÚT NAPRAFORGÓK JEGENYE ÚJRA APÁMRÓL VÁNDOR TÁGULÓ VÁSZNON TÁJKÉP JELBESZÉD MAGÁNNYAL SAKKOZNAK DUDÁS-NÓTA FELHŐFÉNY MIKOR MEGSZÜLETTEM M. ORSINAK APÁM SÍRJÁNÁL VÉRCSEPPFÉNY EGYENLŐSÉGHARC SZILVIA KIRÁLYNÉ MULATÁS KÖZBEN IDILL RADNÓTI TISZA-PARTI ŐSZ JÓZANODÁS HALLÁSSÉRÜLT LÁNY ELÉGIA BALLADA SZÜLŐFÖLDEMEN HANGULATJELENTÉS SZIESZTA CSAKAZÉRTIS IDŐ ARCOK SZÓTÁRA VALLOMÁS A JELNYELVRŐL 144

LEVÉLVERS TÖRTÉNT EGY VONZALOMRÓL BETLEHEM SZÜLETÉSNAPOMRA GONDOLATOK MAGUNKRÓL OKTÓBER FÉNYE SORSTÁRSAK MADÁRHARC PETŐFI SZOLNOKON A JELNYELVÉRT KUNGL SÁNDORHOZ JÓTANÁCS FEKETÉN-FEHÉREN PIETA KÓRHÁZBAN BARÁTOM, JÓSKA ÁLDJUK ÉRTE A NYÁRON GYÁSZKOSZORÚ REKVIEM TEHETETLENÜL SÍREMLÉK-FELÍRAT TERV MAGASSÁG, MÉLYÉS HULL A HÓ MÉLYPONT JANUS A VISSZATÉRT EGY HÖLGYHÖZ VONZÁSBAN KÓRHÁZBAN XX. SZÁZADI KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJÁNAK ELOLVASÁSA UTÁN MOZGÓ CSÖND TERV, SZÁRSZÓ A LOKÁLPATRIÓTA TÁPIÓBICSKÉN BESZÉLGETÉSEINKRŐL 145

LÁTSZ ENGEM? BENNÜNK A HAJNAL SZORÍTÓ VILÁGON FÉNY AZ IDŐBEN SZENTKÚTON 2005. JANUÁR 2. AZ ANYANYELVRŐL AZ EZÜSTHAJÚ ZENTHE FERENC TEMETÉSEKOR PÁRHUZAMOK SZÜLETÉSNAP HETYKE DAL KÜLÖN A RÓZSÁK VERSHORGÁSZ ESTE A CSÖND KOSZORÚJA DAL A ROKKANTAKHOZ HANGTALAN ORSZÁG JELNYELVI TOLMÁCS A TISZÁNÁL MEDDŐ ÓRÁN NÉGY SOR ÚJSZILVÁSI ESTE ÉNVIDÉK TOLLFORGATÓ BARÁTOMHOZ KARÁCSONY ELŐTT A VÁLTOZÁS ÖREGEK DÉLUTÁN VIHAR UTÁN

146