Hatvani Kalendárium

V. FEJEZET HATVANIAK ÍRTÁK – HATVANIAKRÓL ÍRTÁK • Egy kis illemtan – nemcsak lányoknak…

• Scholz László versei • Dr. Szelei Béla munkásságáról • Folytassa, tizedes úr!

• Mondj egy mesét...

• Hajnik Lajos versei • A Válóczi • Hatvan város története

EGY KIS ILLEMTAN – NEMCSAK LÁNYOKNAK…

Hatvaniként a várossá nyilvánítás 60. évfordulóján több mint hatvan évvel ezelőtt megjelent bölcsességet és jó tanácsot ajánlok a mai kor embereinek Gergely Jolán: A művelt leány 1940-es években kiadott könyvéből, melyek talán ma sem vesztették aktualitásukat…

A műveltség Nem tudom, kedves Húgom, ki vagy, tanulsz-e még, vagy már elvégezted tanulmányaidat, otthon dolgozol-e, vagy valami külső hivatásban. Csak azt tudom, hogy „művelt” mindig és mindenütt lehetsz, ha igazán akarsz.

Mert a műveltség nem attól függ, hogy mennyit tanultál és mivel foglalkozol, hanem attól, hogy milyen finom a lelked, és életedben mennyi az erkölcsi tartalom. Az ember megműveli a földet, hogy így táplálja a belévetett magot és termést hozó növénnyé fejlessze azt. De az ember művelheti a lelkét is, hogy abból gazdag, értékes életet fejlesszen.

A tudás magában még nem műveltség, csak a lélekbe vetett mag. Hogy mivé fejlődik, az a lélektől függ. A műveltség emberi méltóságunk tudata, mely minden cselekvés előtt elsősorban arra gondol: Illik-e ez az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberhez, vagy sem?

A műveltség tehát voltaképpen nem más, mint illendőség.

A belső illendőség törvénye Bizonyára csináltak már illemkódexeket az ókor kultúrnépei is. De csak a külső illendőségről. A belső illem első és örök érvényű törvényét a kereszténység kapta meg Krisztus parancsával: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!

Ami más szóval annyit jelent, hogy tedd meg embertársaidnak mindazt, amit szeretnél, ha neked is megtennének, s ne tégy semmi olyat, amit nem szeretnél, ha veled tennék.

Külső illemszabályok Az illendőségnek voltaképpen minden követelése belülről származik.

Nem más, mint figyelem az emberek iránt, akiknek a körében élünk, s akik viszont nekünk is megadják ezt a figyelmet. A megszokás ugyan törvényerőre emelt egyes olyan külsőségeket is, melyeknek mélyebb okát talán nem tudjuk adni, de elég ok lehet számunkra az is, ha az érintkezést szebbé, finomabbá teszik. Viszont bármilyen általánossá is vált bizonyos szokás, sohase tegyük azt magunkévá, ha erkölcsi szempontból kifogás alá esik, vagy csorbát ejt női méltóságunkon.

Viselkedés De mikor az otthonunk és önmagunk iránti tiszteletről, vagyis illendőségről beszélünk, viselkedésünkre is gondolnunk kell. Aki „végre egyedül” felkiáltással ízléstelen helyzetben nyújtózik el a karosszékben, keresztbe veti a lábát és nem vigyáz a ruhája esésére, hangosan ásít és még csak a kezét sem teszi a szája elé, beleköhög vagy tüsszent a levegőbe és trombitaszónak beillő zajjal fújja ki az orrát, vagy még a zsebkendőjét is lusta elővenni, s inkább szipog, járás közben csoszog és tartásában elhagyja magát, az ne csodálkozzék, ha nehezen bírja fegyelmezni magát társaságban, s gyakorlat és megszokás hiányában súlyos hibákat követ el az illendőség ellen.

Tiszta gondolatok De az igazi belső illendőség nem áll meg a külsőségeknél. Még a testnél is jobban vigyáz a lélekre, hogy azon folt ne essék, és mindig elbírja a mindenütt jelenlévő Isten tekintetét.

Ez a lelki illendőség parancsolja, hogy amikor teljesen egyedül vagyunk, akkor se nézzünk olyan képre, melyről mások előtt elfordítanók a tekintetünket, hogy csukjuk be azonnal azt a könyvet vagy lapot, amelyben olyasmire akadtunk, amit nem mernénk felolvasni bárkinek, és hogy ne tegyünk, sőt még csak ne is gondoljunk titokban semmi olyat, amiért mások előtt szégyenkeznünk kellene.

Öltözködés Hanem azt már mégis jónak látom, kedves Húgom, kifejezetten megmondani neked, hogy jól figyeld meg, kifogástalan-e az öltözeted?

Nem húzódik-e félre a ruhád mozgás közben úgy, hogy mások jóérzését sértheti? Ruhád kivágása nem túlságosan mély-e és hozzád simul-e előrehajlás közben is? Átlátszó csipkeblúzodhoz elég magas-e az alsóruhád? S más hasonlók. Hónod alját nem árt öltözködés előtt egy kis kölni vízzel (nem parfőmmel!) megnedvesíteni. Mert az izzadtság szaga kellemetlenné teszi közelségedet. Mindez nem csupán az illendőség, hanem az erkölcsi felelősség kérdése is. Hanyag vagy kacér öltözeted helytelen érzéseket kelthet fiatalemberekben, s ezek az érzések, ez esetben, elsősorban a te lelkiismeretedet terhelik. Vigyázz, mert az evangélium kemény fenyegetése neked is szól: Jaj a megbotránkoztatónak!

Mulatóhelyek Az éjtszakai mulatók levegője és hangja sem testednek, sem lelkednek nem válik javára. Már maga a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből összeverődött, s fizetett táncosokkal és táncosnőkkel tarkított társaság is rossz ajánlólevél. Talán ismered a közmondást: „Aki korpa közé keveredik,…” De nem válik javadra maga az éjtszakázás sem. Testi üdeséged, munkaképességed és lelki frissességed egyaránt kárát vallja. Az éjszaka egészséges alvásra való.

Mozi Figyeld meg magadat az előadás után, milyen gondolatok, milyen érzelmek ébrednek benned. Ha vidám vagy és egy-egy jelenetre visszagondolva újra elfog a kacagás, akkor nincs semmi baj. Örülhetsz annak is, ha ismeretlen, gyönyörű vidékeket láttál, vagy a természeti erők munkáját ismerted meg belőle. De ha észreveszed magadon, hogy mozdulataidat, viselkedésedet a látott színésznők után igazítod, ha ábrándok és vágyak ébrednek lelkedben a számodra elérhetetlen után, ha a mozivászon fényében jelen sorsodat szomorúnak látod és a szíved

keserűséggel telik meg, akkor menekülj a mozinak még a közeléből is.

Nem éri meg, hogy a lelked nyugalmát és a fiatalságod tiszta örömeit megrontasd vele.

Kiállítás A kiállítás körülbelül az a szemnek, ami a hangverseny a fülnek. Aki igazán szépet kereső és tanulni vágyó szemmel nézi, az értékesebbé válik általa. De rosszabbá is válhat, ha a szépben nem a művészit látja, hanem azt, ami az érzékeit fogja meg. Szól ez különösen a képkiállítások mezítelen alakjaira. Ahhoz, hogy ezekben a forma tökéletességét, az isteni elgondolás nagyszerűségét és a kivitel művészi szépségét lássuk, fejlett művészi érzék kell, amivel te, kedves Húgom, még aligha rendelkezel. Benned az ilyen kép a képzeletet mozgatja meg csupán és azon keresztül a gondolataid tisztaságát zavarja meg.

Azért ne is állj meg előtte (kivéve, ha talán magad is művésznövendék vagy és tanulmányod megköveteli), hanem szégyenkezés nélkül menj tovább. Ha ezért némely társnőd, vagy néhány modern ifjú maradinak tart, ne törődj vele. Annyi szépség van még a művészetben, hogy megcsodálnivalód akad elég ezen kívül is.

Olvasóterem Viselkedésedet a könyvtárak olvasótermében, a könyv iránt érzett tisztelet szabja meg. Sohasem jutna eszedbe ugye, megzavarni egy kiváló író vagy tudós előadását? A könyv pedig, ha igazán jó könyv, szintén egyegy kiváló tehetség megnyilatkozása, annak élvezetében tehát senkit megzavarni nem szabad. A londoni British-múzeum négymillió könyvet tartalmazó könyvtárának hatalmas olvasótermében, ahol állandóan rengeteg ember olvas, tanul és ír, csak lábujjhegyen mer az ember járni, mert olyan a csend, hogy meghallatszik, ha lapot fordítasz a könyvben.

De mutatkozzék meg tiszteleted a könyv iránt abban is, hogy vigyázol rá.

Füleket ne hajts be rajta, lapot be ne szakíts, megjegyzést ne írj bele és tintás tollal a kezedben ne olvass, nehogy foltot ejts rajta. Magadat becsülöd meg, ha a könyvet tiszteletben tartod.

A tánc …Szeretném még nagyon, de nagyon lelkedre kötni, hogy társaságban és táncmulatságon szeszes italt ne igyál. Ha koccintásra hívnak fel, nedvesítsd meg a forma kedvéért az itallal az ajkadat, de ne igyál. Mulató fiatalembereknek kedvenc, bár ízléstelen mókája a leitatás. Bárhogy szereted, sőt azt hiszed, hogy bírod is az italt mindig meglátszik rajtad a hatása. S rútabb látványt alig ismerek, mint a „spicces” leányt.

Boldog akarsz lenni?

Tudom, te is boldog akarsz lenni. De a boldogságot rossz helyen keresed. Mindent meg akarsz szerezni, amit másoknál látsz. Mit érsz vele? Minél többet sikerült megkapnod, annál többre vágyol. Teljes szabadságot akarsz, hogy mindent megtehess. Közben a szokások ezer fonállal kötöznek meg és minden szabadságodat elveszik. Minden tetszést, minden szeretetet magadnak akarsz. De elviszik előled azok, akik nem követelnek, hanem adnak szeretetet. Talán nincs igazam?

Gondolkozzál csak egy kicsit. Ilyen szemmel nézd, édes Húgom, a társasélet szabályait. Összeállította: Sisa Tamásné

SCHOLZ LÁSZLÓ* VERSEI A kinyilatkoztatás misztériuma Szentháromságnak hívjuk az egy Istent.

Hol, merre leljük odafönt vagy itt lent?

Hogy ne maradjon kérdezésünk rejtély: Kisdedként jött. Ó, betlehemi szent Éj!

Hogy el ne nyeljen „Hit által keltek át a tengeren.”

Tengerre szállás most az életem, Csak víz, csak ár, föl sem tűnik sziget.

Most adj Uram, e tengeren hitet.

(Vö. Zsid. 11,29.)

Hosszas keresés után Mint aki végleg letett róla, Hogy rátaláljon valahára Létének magyarázatára, Várok – az örökkévalóra.

Istenkép Bármilyennek képzeled el Őt, Csöndben térdet hajts az Úr előtt.

Orcáját most bármint festik, vésik, Színről színre látásunk még késik.

A lelkész legutolsó hatvani látogatása során *A szerző két évtizedig az újhatvani evangélikus templom lelkésze volt.

2005-ben hunyt el, emléke előtt néhány „négysorosával” tisztelgünk.

DR. SZELEI BÉLA MUNKÁSSÁGÁRÓL „Nékünk a vidékünk új Helikon lesz...”

(Csokonai Vitéz Mihály) „Ismét reneszánszukat élik a helytörténeti kutatások. Sokadik reneszánsz ez, hiszen az irodalmi élet múlt századbeli „kapitalizálódása” óta újra és újra nekilendülnek a lokálpatriotizmustól elkötelezett kutatók egy-egy kisebb, vagy nagyobb helység múltjának és jelenének a feltérképezéséhez.” E sorokat 1993-ban írta a hatvani dr Szelei Béla.

A jeles lokálpatrióta 1944-ben született Hatvanban. Elemi iskolai tanulmányait 1958-ban fejezte be a Kossuth téri általános iskola 8. b fiúosztályában. 1962-ben érettségizett a hatvani Bajza József Gimnázium IV. a. osztályában. Osztályfőnöke dr. Buday László magyar-angol szakos tanár volt. A gimnáziumban kiváló tanulmányi előmenetelével hívta fel magára a figyelmet, örökölve édesapjától, néhai Szelei Ferenctől a Szürke emberek című regény szerzőjétől az epikus hajlamot. (Édesanyja Pásztor Mária, míg Zsuzsa nevű testvére pedagógus.) A Nyíregyházi Főiskolán 1966-ban szerzett tanári diplomát. Az ELTE-n 1969-ben elvégezte a kiegészítő szakot. Az 1960-as évek végén Selypen általános iskolában tanított, majd kollégiumi nevelőtanár két éven át Budapesten. A Vörösmajori Szakmunkásképző Intézetben dolgozott 1979-ig. 1979-ben doktorált. 1979-től a hatvani Kastélykert utcában lakó író és irodalomtörténész 2005. évi nyugdíjazásáig a hatvani Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola magyar nyelv- és irodalomszakos, valamint orosz nyelvtanára.

Tanítványai rendszeres szereplői és nyertesei a helyi versmondó versenyeknek. (Egykori tanítványai közé tartozik többek között Csintalan Zsuzsanna és Vass Éva.) Ő maga számos megyei és országos irodalmi pályázat díjazottja. A Heves megyei Napló és a Délsziget című folyóirat munkatársa volt egy ideig. Több irodalmi és történeti írása jelent meg Heves megyei folyóiratokban, a Hatvani Kalendáriumban, a Heves Megyei Népújságban és a Szövetkezeti Hírlapban. Jelentősebb novelláit a MINSZ (Magyar Írók Nemzetközi Szövetsége) Antológiák közölték.

Kiadás előtt áll a Lojzi bácsi című színmű kötete. Hatvan

irodalomtörténetével foglalkozó műve és több más írása (e sorok szerzőjének írásaihoz hasonlóan) megtalálható a göttingeni Georg August Tudományegyetem könyvtára Hungaricum gyűjteményében. Részese volt Egerben 1998-ban a Petőfiről tartott tudományos tanácskozásnak.

Nagy sikert aratott a helyi Hatvany Lajos Múzeum műhelyében 2005. október 28-án tartott előadásával, melynek témája a 125 esztendeje született Hatvany Lajos író és irodalomtörténész élete és munkássága volt. 2005. november 25-én pedig ő tartotta a megemlékező beszédet a hatvani Kossuth téri Őrszem szobornál az I. világháború hatvani áldozatainak tiszteletére rendezett gyertyagyújtásnál.

A Hatvan irodalmi életéről szóló tanulmánykötetei, regényei, elbeszéléskötetei és színművei címéből gyűjtöttünk össze egy csokorra valót, melyet ezúttal nyújtunk át a kedves Olvasóknak. Önálló szépirodalmi művek, kötetek: – Hatvan város irodalmi emlékei. Hatvan, 1988. Hatvani füzetek 12.

OSZK jelz.: XD 73.023/R. – Múlt és jelen Hatvan város irodalmi életében. Irodalmi almanach középiskolásoknak és másoknak. Jászberény, 1993. OSZK jelz.: MB 147.037/R. – Zagyvaladányi emberek. Regény. Hatvan, 1996. OSZK. jelz.: MB 157.071/R. – Ahol szükség van rád. Színmű 2 részben, 12 képben. Hatvan, 1997.

OSZK. jelz.: MB 164.446 / Színháztörténeti Tárba kihelyezett raktári példányok. SzSzT.95.

– Tegnap és tegnapelőtt. Portrék, monológok, életképek, novellák.

Hatvan, 1998. OSZK. jelz.: MB 164.086/R. – Levelek az alagútból. Regény. Hatvan, 1999. OSZK. jelz.: MB 169.928/R. – Szakközépiskolás tanulók könyvtárhasználati szokásai. Bp., é.n. Az Oktatásügyi Minisztérium és az OSZK által kiadott közös antológia 67– 72. oldalai. OSZK. jelz.: MC 83.453/R. Cikkek, tanulmányok a Délsziget című folyóiratban, a Ratkó József Egyesület Híradójában és a Hatvani Kalendáriumban:

– Kezdetektől a sorsfordulóig: Fejezetek Hatvan sajtótörténetéből.

(Filológiai igényű összeállítás.) Délsziget, 1987. 8.sz. 41–44. p.

– A dráma utolsó felvonása: Radnóti és Hatvan. Délsziget, 1986. 4.sz.

23–27. p.

– „Nyughatatlan kor nyughatatlan gyermeke volt.” Baróti Dezső, Sík Sándor kötetéről. Délsziget, 1989. 15.sz. 53–54. p.

– Püspöki Mihály ébresztése. Püspöki M.: Gúnár Péter. Délsziget, 1989.

13.sz. 18–19. p.

– „Eltéphetetlen gyökerek kapcsolnak Hatvan városához.” Portrévázlat Baróti Dezső irodalomtörténészről. A Ratkó József Hatvani Közműv.

Egyesület Híradója, 1989. 7–9. p.

– Üzenet Gerelyesnek. Hatvani Kalendárium, 2001. 217. p.

– A Duna új vallomása. Hatvani Kalendárium, 2001. 218. p.

– A báró és a kőművessegéd. Hatvany Irén emlékére. Hatvani Kalend., 2005. 162–164. p.

– A mindenség summáslegénye volt. 100 éve született József Attila.

Hatvani kalendárium, 2005. 165–167. p. * A Délsziget című negyedévenként megjelenő helytörténeti, művészeti folyóirat munkatársainak névsora 1989-ben: Főszerkesztő: Moldvay Győző. Munkatársak: Almási István, Czine Mihály, Czinke Ferenc, Demény-Dittel Lajos, Domonkos László, Dömötör János, Kocsári Péter, Kristó Nagy István, Pogány Ö. Gábor, Szelei Béla, Takács Imréné, Tóth Imre, Varjú István, Végvári Lajos.

Kéziratok: – Múlt és jelen Hatvan város irodalmi életében. Irodalomtört. pályázat.

Hatvan, 1981.

– Irodalmi barangolások Heves megyében. Hatvan, 1984.

– Szelei Béla szakdolgozata 1969-ben: „Veres Péter parasztábrázolása a felszabadulás utáni műveiben” Hatvan-Budapest, 1969. Bíráló tanár Kispéter András.

– Szelei Béla doktori disszertációja 1979-ben: „Övé volt az egész falu”. A parasztábrázolás Szabó Pál regényeiben. Hatvan-Budapest, 1976.

–Szelei Béla a Sulineten: wwww.szechenyi-hatvan.sulinet/hu/marc15.html

Kútfők, irodalom: – Abasártól Zaránkig. Hírözön Heves megyéből. Hatvani megemlékezés a 125 éve született Hatvany Lajosról. Heves Megyei Hírlap, 2005. október 28. 2–3. p.

– A Délsziget almanach. Németh László emlékére. Hatvani Hírm., 1986. május 29. 1. p.

–DEMÉNY-DITTEL LAJOS –KOVÁCS GÁBOR: Szemelvények Hatvan történetéből. Hatvan, 1993. 200. p.

–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Hatvan múltja elpusztult történeti forrásai nyomában. Hatvani Exkluzív, 1.1994.3. 5. p.

–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Helytörténeti tanulmányok Hatvan múltjából. Hatvan, 1995. 6. p.

–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Portré Szelei Ferenc kalauzról, íróról, a hatvani Nemzeti Bizottság 1945/46. évi elnökéről. Pályaőr, 1998. február 4. p.

–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Adalékok a hatvani vasutasság történetéhez. Bp., 1999. 71. p.

–BACSA TIBOR: Hatvan a XXI. század kapujában. Hatvan, 2003. 63. és 112. p.

–KOVÁCS JÁNOS ISTVÁN –SOÓS ÁDÁM: Elfelejtett évtizedek.

Pálhidy Mihály emlékkönyv. Hatvan, 2001. 157. p.

– HEGEDŰS MÁRIA: A Délsziget repertórima 1986–1996. Bp., 2001.

43., 84., 120. és 130. p.

–/IRONOM/: Eredményhirdetés. (Versmondó verseny a Költészet Hete alkalmából.) Hatvani Hírmondó, 2.1994. 7. április 29. 4. p.

– Megjelenik Hatvanban a Délsziget című folyóirat. Könyvvilág, 1989. január. Kaleidoszkóp rovat –NÉMETI GÁBOR: „A boldog békeidők”. Hatvan a dualizmus időszakában 1867–1914.

Hatvani Füzetek. Dolgozatok Hatvan múltjából. Hatvan, 1999. 44. p.

–NÉMETI GÁBOR: A hatvani zsidóság krónikája. Hatvan, 2004. 99. p.

–NÉMETI GÁBOR: Hatvan város története. Hatvan,2005.104. és 241. p.

–SZELEI FERENC: Veres Péter Hatvanban. (Kilencven esztendeje született Veres Péter.) Honismeret, 15.1987.1. 9–13.p. Szelei Béla: 13. p.

– A hatvani Bajza József Gimnázium Öregdiákjainak Aranykönyve.

Hatvan, 1986. 398. p.

– A hatvani gimnázium öregdiákjainak második aranykönyve. Hatvan, 1990. 121–122. p.

– A hatvani Kossuth Lajos Általános Iskola Centenáriumi évkönyve 1874–1994. Hatvan, 1994. 472. p.

– Hatvani lexikon. Összeáll.: Fazakas Zsigmondné, Dr. Kocsári Istvánné, Dr. Petheő Károly. Hatvan, 1996. 197. és 466. p.

– Képes irodalmi lexikon. Összeáll. Varga László. MINSZ Kvt. 66. Eger, é.n. 66–67. p.

– Új magyar irodalmi lexikon. Főszerk.: Péter László. 1. A-FGy. Bp., 1994. Akadémiai Kiadó. 423. p. Demény-Dittel Lajos Megjegyzés: A korántsem teljes összeállítást lektorálta Demény Szilvia tanár, és Demény László mérnök.

Támogató a Hatvany Lajos Múzeum Barátainak Tájak-KorokMúzeumok Klubja és a MÁV ZRt. Ügykezelési és Dokumentációs Szolgáltató Szervezet Levéltári Osztálya.

FOLYTASSA, TIZEDES ÚR!*

Lassan végleg elgörbül előttem az idő, és hamarosan eljön az a nap is, amikor az én képembe is belevigyorog a Kaszás: „Készülj, barátom, nincs több dobásod, eleget éltél már. Te már túlléptél a nyolcadik ikszen, az pedig nálatok, magyaroknál túl nagy luxus egy férfi életében. Hetvenen túl nálatok minden férfi számára ajándékok a már meglévő esztendők, te, barátom, ezt az ajándékot már tíznél több esetben is megkaptad. Most azonban nincs több halasztás, velem kell jönnöd!” Mivel a tisztelt Kaszás úrnak csak a mesében lehet nemet mondani, nekem is vele kell mennem, és nem lesz több haladék, ezen még az sem segít, hogy világéletemben agyafúrt fickónak tartott mindenki. Annak tartott az apám és az anyám, bár ok ezt az agyafúrtságot most se megerősíteni, se cáfolni nem tudják, lévén, hogy mindannyian kiköltöztek már az emberi élet békebeli legvégső lakhelyére, a temetőbe. Azért békebelit mondtam, mert ki tudja, kinek hol rágta szét a sebtében összedrótozott sírkeresztjét a szél és az eső, a hóvihar és a fagy... Most is mi lehet abban a szerencsétlen Boszniában... hogy mennyi ártatlan emberi életet oltott ki ottan a harmadik balkáni háború... No de nem kalandozok el most már másfelé, nem akarom, hogy ez a visszaemlékezés átváltozzon afféle vénemberes fecsegéssé. Mert... én kimondom akkor is, ha a tisztelt olvasó kinevet érte, hogy... hát ne is mondjam... szellemileg is, fizikailag is épnek tartom még magamat, és vénember létemre is eszembe jutnak még a menyecskék. . Évek óta egyedül élek, csak egy gyereket adott az Isten, az is disszidált még kezdő diplomás korában, szegény feleségem pedig már több, mint nyolc esztendeje meghalt, magam vagyok tehát, egyszál magam.

Rokonaim ugyan vannak a faluban, de hát manapság csak a vastag pénztárca az igazi rokon, a pénzt, a gyarapodási lehetőséget hajszolja mindenki, a magamfajta öreggel nem törődik senki. A fiatalja azért nem, mert nem ér rá, az öregje meg azért nem, mert maga is segítségre szorulna, ki várhatja el akkor tőle, hogy maga járjon el a rokona küszöbeit koptatni. Mióta megözvegyültem, egy-két esztendő elteltével kikezdtem ugyan néhány magamnál jóval fiatalabb menyecskével, de hát öreglegénynek nem való a május, no meg ha való lenne is, akkor is csak a

vagyon kellene, azért meg ugyebár, ne nősüljön meg az ember. Látok elég sok olyan vén trottyos öreget itt a faluban, aki elunta az özvegységet, és odavitt a házához valamelyik másik faluból egy magánál jóval fiatalabb menyecskét. Meg is voltak azok két-három évig, de közben felélték a vagyont, és mindjárt vége lett az öregkori másodvirágzásnak... Az ilyen vén szatyrok aztán most vagy úgy élnek, mint a kutya a kútban, vagy gyorsan kivitték őket a temetőbe: azt mondom én, hogy még ők jártak jól, nem azok, akik a második asszony örökös károgása miatt kussolhatnak egész nap, csontra-bőrre lefogynak, és haláluk előtt úgy kiszáradnak, mint a karóba húzott varjú...

Hát nekem ilyen sorsot ne adjon az Isten, és voltam is olyan okos, hogy ne a magam kárán tanuljak... No de megint messze elkalandoztam az eredeti tervemtől, ismét csak fecsegek szaros vénemberek módjára, pedig azzal a szándékkal ültem le ide az asztalhoz, hogy most, halálom órájának közeledtével, visszapergessem az utóbbi, majdnem ötven esztendő, lassan összegubancolódott szálait. Ezt most nekem kell megtennem, nem él már Dobozy Imre, hogy életem eme nagyobbik szakaszát regény formájába öntse, nekem kell megtennem helyette.

*A novella alapjául szolgáló A tizedes meg a többiek című remekmű a magyar filmtörténet legmaradandóbb alkotásai közé tartozik. 1965-ben rendezte Keleti Márton, Dobozy Imre azonos című regényéből. Szelei Béla novelláját a filmből vett képekkel illusztráltuk.

Regényt természetesen nem írok, nincs énnekem ahhoz meg a tehetségem, én regényt még akkor se írnék, ha jól tudom, kedvenc újságomból, a Szabad Földből, hogy ebben az országban, már hosszú évek óta tízezrével vannak a mániákusan írogatni szándékozók, az is ír itten, aki tud, meg az is, aki nem. Ez még nem lenne baj, az ocsú mindig könnyen elválik a búzától, de az már baj, hogy valóban tehetséges fiatalok nem jutnak publikálási lehetőséghez. Itt, kérem szépen, ha a könyvtárunkba bemenve kezembe veszem bármelyik szépirodalmi folyóiratot, kinek a nevét olvashatom benne: Eszterházy Péterét, Tandori Dezsőét, Zalán Tiborét, Veress Miklósét. Jó, jó tudom, hogy nagy nevek ők, nekem, a szépirodalomhoz keveset értőnek is tetszenek az írásaik, de tessék mondani, ha mindenhol ezeket a nagy neveket futtatják, akkor

hogyan futhat be manapság a kezdő? Talán valamiféle pályázaton? Ott aztán nem, mert ott is vagy ők, vagy a hozzájuk hasonló nagy nevek a nyerők. Szerencsére az én számomra ez nem életbevágóan fontos kérdés, nekem igazán mindegy, hogy melyik pályázatot ki nyeri. Mindez csak azért jutott most eszembe, mert éppen tegnap láttam a könyvtárunkban egy újabb szépirodalmi pályázatot...

Nem vagyok meggyőződve, hogy énrólam írta-e Dobozy Imre annak idején a nagy sikert arató könyvét, mert ilyet teljes bizonyossággal csak olyasvalaki állíthat magáról, mint az ormánsági pap, akit oly nagy élvezettel hallgatott végig az én legkedvesebb regényemnek, a Talpalatnyi földnek az írója, Szabó Pál.

Az a pap rögtön tudta, hogy kiről mintázódott a Papok, vasárnapok főhőse, hiszen Szabó Pál bácsi a beszélgetésük végén azzal köszönt el tőle, hogy „Pajtás, én téged megírlak. Engedd meg, hogy megírjalak.”

Dobozy Imre nekem nem mondott efféléket, de a filmet látva tüstént az a benyomásom támadt, hogy a főhős én vagyok. Ez persze nem biztos, számos ilyen agyafúrt katona próbálta az életét a lehető legváltozatosabb módszerekkel a németeket és a nyilasok által az orruknál fogva vezetett magyar tiszteket átverve, megmenteni, de én is akkor magamra vettem az egész mesét, és örültem is neki meg nem is. Örültem azért, mert legalább ez a történet is bebizonyította a magyar ember életrevalóságát, és mérges voltam azért, mert nemigen gondoltam én arra, hogy az én akkori cselekedetem bárki számára is érdekes lehet, nem kellett volna azt megírni. De ez még nem bosszantott nagyon, ez még csak hagyján. A film levetítése után azonban sorra átjöttek hozzám az akkor még élő, velem egyívású öregek, és le nem szálltak rólam hosszú időn keresztül, mindig meséltettek, mindig ugrattak valami miatt, a legtöbbször azért, hogy semmiféle nőügyről nem esett szó a filmben, ez pedig nem igaz, mert ok mindig is tudták rólam, hogy nagy kanfuter vagyok. Lehetetlen, hogy valami szoknyába ne botlottam volna bele a viszontagságos menekülésem közben, és hogy amit az író nem mondott el rólam, azt legalább most mondjam el én... Képzelhetik, hogy az asszony előtt milyen kínos lett volna ez a dolog, mert így még akkor is tagadni kellett volna, ha tényleg ágyba bújtam volna valakivel, de hát sajnos azokban a nehéz napokban nem volt időm ilyesmire...

Nehéz napok... jó, hogy eszembe jutott ez a kifejezés, mert így most már tényleg vissza tudom a gondolataimat terelni azokhoz a tényleg emberpróbáló napokhoz. Ha az emlékezetem nem csal, az író ott hagyta abba a regényét – a film megtekintése után azt is elolvastam –, hogy rohanok a társaim után: várjatok meg, fiúk, éppen az eszeteket hagynátok itt? Már pedig itt hagyták az eszüket, mivelhogy a derékig érő hóban nem tudtam utolérni őket. Többé nem hallottam róluk semmit, így csak elképzeléseim lehetnek arról, hogy mi lett azóta belőlük... Az inas bizonyára keresett magának egy valamilyen oknál fogva még itt maradt arisztokrata családnál egy komornyiki állást, és aztán, amikor az elvtársi világ végleg az arisztokrácia nyaka köré hurkolta a kötelet, a gazdáival együtt disszidált valahová. Nem tudom, hogy hová disszidálhattak, de valami azt súgja nekem, hogy Amerikába biztosan nem...

A kommunista katonaszökevény bizonyára megtalálta a helyét a mi új, demokratikus hadseregünkben, és bizonyára gyorsan karriert csinált.

Ebben a karrier-csinálásban teljesen biztos vagyok, abban viszont nem, hogy ez a karrier maradhatott Rákosi személyi kultusza idején is. Ez a fiatalember túlságosan is becsületes volt ahhoz, hogy szembeköpje azokat az eszméket, amikben a háború alatt olyan nagy fanatizmussal hitt...

Nem, ezt nem tudom elképzelni róla, így azt gondolom a további sorsáról, hogy vagy időben kirúgták a hadseregből és sikerült neki egy másik foglalkozásra átnyergelni, vagy... vagy a nagy tisztogatások során ot is kinyírták, mint a magyar nép ellenségét.

A másik két katonaszökevény ügyét tiszta sornak vélem: ok hazamentek a falujukba és gazdálkodni kezdtek. Földet kaptak, mint sok százezer sorstársuk, és tőlük is visszavették a földet, mint szinte minden sorstársuktól. Ám azt nem hinném, hogy a kolhozba is beléptek, nem: ok inkább azok létszámát gyarapították, akik az iparban kezdtek új életet.

Hogy milyen lett az az „új élet”, azt minden harmincon túli ember tudja ebben az országban, munkásszállásokon nyomorgó vagy a fekete vonatokon bumlizó, családokat szétzüllesztő új élet...

Grisa ügye tiszta sor: ő, ha túlélte a háborút, hazament és hivatásos katona lett, mint több millió társa. Piros könyvet váltott, és eljutott a tiszthelyettesi karrier végső határáig. Ő nem nyomorgott, abban az

országban mindig is nimbusza volt a katonáknak, őnekik nem kellett nyomorogniuk, ok mindig megkapták a maguk nagy karéj kenyerét. Nem tudom, ide vezényelték-e ötvenhatban... Nem valószínű, mert úgy emlékszem, szibériai orosznak mondta magát, ide azokból nemigen küldtek Hruscsovék egyetlen orosz katonát sem. De ha mégis lett volna, akkor nemigen tudott volna lelkiismeret furdalás nélkül a pesti utcákon a rosszul felfegyverzett, igazságtalanul nyomorított lelkű, független országot akaró emberekre lövöldözni... A prágai bevonuláskor lehet, hogy ott volt Grisa, oda úgy hallottam, az ország minden részéből vezényeltek csapatokat. A prágai bevonulás ügye a Grisához hasonlókat nemigen izgatta: ok biztosra vették, hogy ott a szocializmus ügyét kell rendbe hozni, honnan is tudták volna, ezek a despotizmusban felnőtt emberek, hogy éppen egy emberarcú, még alig csírájában lévő ügyet taposnak el?

Az afganisztáni bevonulást Grisa már mint nyugdíjas érhette meg.

Szerencséje volt ezzel: semmi biztosíték nincs arra, hogy olyan vakmerő katonát, mint ő, nem a sok ezer sebtében összetákolt koporsó egyikében hozták volna haza. . .

Nem tudom, él-e még ez a melegszívű, csupa lélek orosz ember. Ha él is, elborzadva. Sinkovics Imre a film főszereplője nézheti, mi lett a hajdani dicsőségből. Elborzadva és éhezve várhatja a halála óráját, mert arra semmi reménye nem lehet, hogy az ő életében ott rendes kerékvágásukba térjenek a dolgok...

A báró úrról a legnehezebb beszélnem. A báró úr – aki ott a hadseregben csak zászlósi rangban szolgált – olyan kacifántos névvel rendelkezett, hogy azt már az utolsó találkozás után egy-két hónappal elfelejtettem / elfelejtettem a többiekét is, de azokét csak mostanában, a vénemberkor küszöbét elhagyva/. Nos, igazán nem tudom, mi is lehetett a báró úr sorsa ebben az új rendszerben. Lehet, hogy nem várta be a még rövid életű koalíciós korszak megszületését sem, és sok hozzá hasonló arisztokrata társaságában kiszökött először Németországba, majd onnan valamelyik dél-amerikai országba. De az is lehet, hogy Ausztráliába vagy Új-Zélandba ment, azt azonban biztosra veszem, ok se igen választották a főnemesi előjogokat oly semmibe vevő Egyesült Államokat. Ha így

történt, akkor ez az én báróm biztosan nagy karriert csinált ott újságszerkesztéssel, pártvezetéssel, könyvek kiadásával.

Valami ilyesfélét csinálhatott ha disszidált, mert igen nagy dumája volt, és a dumával a magyar emigránsok között mindig jól lehetett érvényesülni.

Lehet az is, hogy él még valahol, hiszen csak egy-két évvel lehetett idősebb nálam.

A báró úr esetében a másik lehetőség az lehet, hogy sok hasonszőrű társával ellentétben ő itthon maradt, és jogászi végzettsége lévén vagy az igazságügyi vagy a földművelésügyi minisztériumban kapott valami osztályvezetői állást. Azt ugyanis száz százalékig biztosra veszem, hogy ha ő itthon maradt, akkor gyorsan besorolt a kisgazdapárt tagjai közé, és annak vezetői így hálálták meg neki a nagy igyekezetét. Ez az időszak persze csak három-négy évet jelentett az én báró barátom életében, fogalmam sincs, hogy aztán mi történhetett vele. Egy biztos: ő nem várta meg a hortobágyi kitelepítéseket, volt ő olyan rafinált, hogy időben megpattanjon a vagyonvesztés, a kitelepítés elől. Így hát csak azt vehetem biztosra az én volt báró barátomról, hogy vagy előbb, vagy később, de disszidált az országból.

De most már végleg itt az ideje, hogy azt is elmondjam, hogy mi történt velem az elmúlt jó negyven-ötvenöt esztendőben. Következzen tehát az egykori Molnár II. Ferenc tizedes, mostan már csak roggyant lábú öreg szivar története. Ennek az elmondása igen nehéz feladat egy magamhoz hasonló vénember számára, hiszen ide-oda csámpázgatnak a gondolataim, nehéz a mondókámban logikát tartani, nem is emlékszem már pontosan mindenre. Talán ha jó tíz esztendővel ezelőtt fogok hozzá az életem utolsó néhány évtizedének az elmondásához, akkor nem sikeredett volna homályosra, seszínűre a mondókám, de hát ki a fene volt akkor kíváncsi az én véleményemre... most viszont oly sokan emlékeznek vissza az életük megtörtént vagy meg nem történt eseményeire, hogy ebbe az emlékirat-özönbe talán én is jó szívvel betuszkolhatom a nem túl érdekes életem háború utáni legfontosabb csomópontjait. Nem biztos, hogy érdekesek lesznek ezek a csomópontok, az se biztos, hogy izgalmasak, de hogy az igazságot mondom, abban mindenki biztos lehet.

Amikor hiába kiabáltam az egyre kisebb ponttá összezsugorodó kivénhedt dzsip után, valami nagy-nagy szomorúság és fáradtság fogott el: mi lesz most velem? Hogy érek haza ilyen fáradtan és ennyire támasz nélkül? Hogyan tudom átvészelni a háborúnak a még hátralévő haláltusáját úgy, hogy most Grisa nélkül, a báró nélkül és a kommunista katonaszökevény nélkül végleg maga alá ne temessen? Elindultam torony iránt a késő téli szürkületben, azt tudtam, hogy a szülőfalum, Zalahídvég, mely irányba esik, és azt is tudtam, hogy ebben a félderékig érő hóban igen nehéz lesz megtenni azt a bő száz kilométert, amennyire a mostani téblábolásom színhelyétől, a tapolcai-medencétől az én szülőfalum madártávlatban lehet. Mégis nekivágtam a hómezőnek, caplattam benne, amíg az erőmből futotta. Aztán a szürkület feketeséggé változott a szemem előtt, összecsuklottam, és belevágódtam a hóba. Akár végleg is ott maradhattam volna, hiszen hamar kihűl a kifáradt test, és a fagyhalál beállhat mínusz tíz fokban is, ha nem vezérel arra egy szánkós atyafit a gondviselés. Az atyafi, aki fát vitt haza a szánkóján a közeli erdőből, nagy nehezen felmarkolt engem, és bevitt a faluszéli házába, és ott el is rejtett addig, amíg az utolsó puskalövés zaja is el nem ült Magyarországon. Ő elrejtett, a lánya meg kiápolt a hóban támadt tüdőgyulladásomból, bele is szerelmesedtünk egymásba, de néhány csókon kívül más nem eshetett meg vele, mert ő a vőlegényét várta vissza a frontról, és semmiképpen nem kívánt ahhoz hűtlen lenni. Így amikor elváltunk, csak azt kívánhattam neki, hogy legyen nagyon boldog, térjen vissza épségben és egészségben a vőlegénye. Többé nem hallottam róla, de valószínűleg visszatérhetett a vőlegénye, mert írtam neki a hazatérésem után két vagy három levelet, amelyben azt tudakoltam, hogy megjött-e már a vőlegénye, és ha csak a halálhíre jött meg, akkor a gyász idejének letelte után hajlik-e majd arra, hogy énvelem csinálja meg az eljegyzését, de nem válaszolt egyikre sem, így aztán arra gondolok, hogy rendes kerékvágásba fordult vagy fordulhatott az én egyik megmentőm élete. Akárhogyan is volt, az isten áldja meg érte őt is, és az apját is, és ha él még ez az asszony, akkor hosszú és szép öregkort kívánok neki.

A szüleim már halottnak hittek, hiszen megkapták ők is annak a sok száz levelezőlapnak az egyikét, amely a fiú, férj, vő stb…. eltűntté nyilvánítását

tartalmazza. Egy szem gyerek voltam, így hát főleg elképzelheti bárki, hogy mekkora tragédiát okozott ennek a levelezőlapnak a kézbesítése. Az anyám ágynak esett a szívével, és nagy szerencséje volt, hogy a falu másik végében lakó húga mellette tudott lenni ezekben a nehéz napokban. Ez a sok mindenhez értő, ritka nagy olvasottsággal és igen éles ésszel rendelkező asszony úgy kikúrálta a nővérét a különböző gyógyfüvekből főzött teákkal, hogy szakképzett ápolónő sem kúrálhatta volna ki jobban.

Ez a betegség azonban annyira megviselte a gyönyörű szép és jóságos anyám szervezetét, hogy bizony sokat betegeskedett ő ezután is, és el is ment szegény hamarosan, nem érve meg a hatvanötödik születésnapját sem...

A hazatérésem után azonnal elvezényeltek robotra: szemetet, romokat takarítottunk, de engem még a tűzszerészek is magukkal vittek néha, mert azt találtam egyszer mondani a policáj előtt, hogy értek én mindenhez, megtanultam én még ott kint a fronton az aknák hatástalanítását is. Másnap már magukkal is vittek a tűzszerészek, de a parancsnokuk, egy nagy bajuszú, mérges tekintetű kunsági gyerek, látva az ijedséget és halálfélelmet az arcomon, nagyon megsajnált, és odavett maga mellé, ő maga mutogatott meg nekem mindent, így sikerült épségben megúsznom ezt a nagyon is meggondolatlan kijelentésemet.

Tanult mesterségemet, a géplakatos szakmát jó ideig nem folytathattam, mert egyrészt a mesterem, Kákonyi úr még a háború ideérése előtt elköltözött a környékről, másrészt ipar a mi vidékünkön végképp nem volt. Így néhány évig gazdálkodtunk az apámmal, a munkámra otthon is nagy szükség volt, hiszen az apámnak az akkori öt holdjához a földosztáskor hozzácsaptak még másik hármat. Dolgoztunk is szorgalmasan, szerencsére volt mivel, mert az anyám az itt kószáló beteg katonalovak közül az egyik sodrott farkú, félmura heréltet magához édesgette és szépen kiápolta. Ötvenben aztán felénk is megkezdődött az iparosítás, téglagyár is, tejüzem is, bútorgyár is épült errefelé, de én az olajosokat választottam, mert azoknál lehetett keresni, másrészt szerelőkocsira beosztva lehetett ide-oda szaladgálni, világot látni, nőket felszedni, mit mondjak, kedvemre való volt az a kötetlen élet... Pedig az apám csak nagyon nehezen

engedett el maga mellől, mert bízott abban, hogy ebben az új rendszerben soha nem látott jó világ lesz Jelenet A tizedes meg a többiek című filmből az egyéni gazdálkodás számára, nekem viszont valami azt súgta, hogy a negyvenkilencben megkezdett kolhozosítás nem játék, visszaveszik még az elvtársak a földeket a parasztoktól, hiszen az oroszoknál is ezt tették, már pedig ha ott úgy volt, akkor itt is így lesz.

Rákosi elvtárs nem hiába töltött el annyi értékes esztendőt a Szovjetunióban és a Horthy-rendszer börtönében... Be is indult a kolhozosítás mifelénk is, de ezen a dimbes-dombos vidéken egyrészt kevés volt az igazán jó föld, másrészt a sebtében beszerzett, illetve összeszerelt traktorokkal ezen a tájon nemigen lehetett volna eredményesen gazdálkodni. Így akkor, 1949-50-ben megúszták a zalahídvégiek, de jó tíz esztendővel később az ő számukra is beköszöntött a mezőgazdaság szocialista átszervezésének paraszti önérzetet sárba tipró esztendeje.

Mi, olajipari melósok jöttünk-mentünk a szerelőkocsival, jártuk a DélDunántúlt, szórtuk a pénzt, szeretőket tartottunk itt is, ott is. Ketten voltunk egy kocsira beosztva egy magamhoz minden tekintetben hasonszőrű falubeli gyerekkel, ő sokkal fiatalabb volt nálam, őt csak leventeként akarták elhurcolni a nyilasok, de meg tudott bújni előlük a nagyapja tanyáján. Vagány egy gyerek volt az, mindenben passzolt hozzám, nagy dumája is volt, a nők legalább annyira odavoltak érte, mint értem. A keresetét se neki, se nekem nem kellett hazaadni, ő is egy szem gyerek volt, az ő szülei is eredményesen gazdálkodtak, sok jószágot tartottak, még abban a beszolgáltatásos világban sem szorultak rá a keresetére. Némi pénzt azért én félreraktam, és abból a falunkban legelsőnek vettem egy Trabantot, na de sokan megcsodálták azt akkor, ötvenkilencben! Öreglegényként értük meg az ötvenhatot, így nem csoda, hogy a szüleink minden siránkozása ellenére is mi, a két kalandvágyó, már hosszú évek óta hol itt, hol ott kiküldetésben melózgató szerelő, meg szerettük volna nézni, mi is történik nálunk magyaroknál ezekben a furcsa napokban.

Először Egerszegre mentünk, de ott síri csend és nyugalom volt.

Aztán elkocsiztunk Kanizsára, de ott is csak néhány karszalagos nemzetőrt láttunk. Ekkor határoztuk el, hogy felmegyünk Pestre.

Október 30-án neki akartunk indulni, de az én akkor már nagybeteg édesanyám addig siránkozott, amíg otthon maradtunk a halottak napja idejére. Így csak harmadikára tudtunk Pestre érni, és rövid keresgélés után jelentkeztünk is a budai nemzetőröknél szolgálattételre. A parancsnok, egy negyven körüli, mérges tekintetű százados azonban elzavart bennünket. „Mit képzelnek? Ez itt nem operettkatonaság!

Maguk már azt is elfelejtették, hogy mi az a géppisztoly! És különben is: maguknak ott vidéken kellene tenniük valamit, ne mi, pestiek kaparjuk ki maguknak is a sültgesztenyét!”

Nem akartunk vitatkozni a századossal. Egyrészt azért nem, mert féltünk tőle, másrészt azért nem, mert beláttuk: igaza van. Nekünk csakugyan otthon kellene csinálni valamit. Ehhez azonban semmi kedvünk nem volt, mert ismertük a földijeinket, tudtuk róluk, hogy bármilyen közügyről szívesen beszélnek ugyan, de azonnal bezárkóznak, ha tettekről van szó. Ezért a Tűzoltó utcába hajtottunk, de onnan meg egy nagydarab, ballonkabátos, micisapkás civil zavart el bennünket, aki a nagyobb hatás kedvéért még a gitárját is ránk fogta: „Addig húzzatok innen, amíg belétek nem eresztek egy sorozatot. Most akartok már közénk beállni, amikor béke van és az oroszok is elmentek?” „Egy frászt mentek el”– akartuk mondani, de hang nem jött ki a szánkon. Nem hittük el, hogy ez a nagydarab ember ne hallgatná az angol rádiót vagy a Szabad Európát, és ne tudná, hogy egymás után dübörögnek befelé az orosz határon a szovjetek vörös csillagos tankjai?” „Hallod-e barátom – mondta hazafelé a fiatal haver – ne menjünk mi haza, hanem csússzunk át a határon. Jobb lesz ott kinn, meglásd, itt Magyarországon már a büdös életben nem lesz jó világ.” Ö ki is ment, én is vele mentem a határig, onnan azonban visszafordultam, mert megjelent előttem anyám fáradt, szomorú arca, betegségektől égő, szomorú fekete szeme...

A haver sokáig írogatott, először az ausztriai táborból küldött levelet, majd választott új hazájából, Kanadából. Hébe-hóba én is válaszolgattam neki, aztán valahogy abbamaradt az egész levelezgetés. A forradalom

utáni esztendőben megnősültem, feleségül vettem azt a kehidaszőlősi lányt, akit a legalkalmasabbnak találtam az eddigi szívem hölgyei közül a házasságra. Nagyon jól éltünk, pedig hej de sokat kellett kötény alá rejtenie ennek a szegény asszonynak: indulatos természetem volt, szoknyabolond voltam, egy időben nem vetettem meg az italt sem – mégis tisztességgel megöregedtünk együtt. Egyetlen gyerekünk született, egy fiú, aki kitanulta a mérnökséget, és aztán faképnél hagyott minket, az asszony ebbe úgy belebetegedett, hogy talán ez vitte el szegénykémet idő előtt... Röviddel a kolhozosítás után eltemettük az én drága jó édesanyámat is, és mi, fiatalok jó ideig otthon laktunk az apám portáján.

Még a házasságom utáni esztendőben építeni kezdtük a saját házunkat is, de bizony beletelt abba tíz esztendő is, mire át tudtunk oda költözni. . .

Az olajosoknál maradtam, onnét is mentem nyugdíjba. Nyugdíjba mentem, de nem megpihenni: tovább kellett gürcölni az apám háztájijában ahhoz, hogy valahogy megéljünk. Apám magas kort megélve halt meg, ha jól emlékszem, 91 esztendős volt. Nem bánnám, ha nekem is ilyen magas kort adna az isten, mert egészségem van és élni még így öregen is jó...

Szelei Béla

MONDJ EGY MESÉT...

A Hatvani Környezetvédő Egyesület 2004–2005-ben meseíró versenyt hirdetett pedagógusok számára. „Szándékunk szerint egy olyan kis gyűjteményt szerettünk volna létrehozni, ahol a pedagógusok, mint a gyermekek „szakavatott” formálói, mondják el, írják le gondolataikat, rövidebb-hosszabb történeteiket, meséiket gyermekeink okulására. Bízunk abban, hogy ez a kis füzetecske nem csupán a polcok „tölteléke” lesz, hanem hasznos segítője azon pedagógusoknak, akik felelősséget éreznek környezetünk állapota iránt.

Reméljük, hogy a történetek, mesék megismerése során az óvodás, kisiskolás korú gyermekek megértik, hogy a környezet, természet romlása, pusztulása „nem természetes”. Mi emberek tehetünk róla, és mi emberek vagyunk azok, akik meg is változtathatjuk ezeket a folyamatokat. Hisszük, hogy a felnövő nemzedékek (és akár rajtuk keresztül szüleik, nagyszüleik, tehát mi magunk is), megszerzett tudásunkat, ismereteinket, elővigyázatosan, megfontoltan fogjuk használni. Szeretnénk, ha ez a kis gyűjtemény ezt a célt szolgálná, és gyermekeink, unokáink nem csupán anyagiakban, hanem gondolkodásban, életmódváltozásban is felülmúlnának minket.”

Ezekkel a gondolatokkal vezeti be Füzér Zsolt az egyesület elnöke a legjobb írásokból összeállított könyvet. A meseíró verseny és az Összefogás címmel megjelent kiadvány a KvVM „Zöld forrás” pályázat támogatásával jött létre. Ezúttal két alkotó írását adjuk közre a nyertes pályamunkák közül.

Patak Apó története A Rengetegben élő állatgyerekek gyorsan megkedvelték az Öreg Bagoly meséit. Egy tavaszi reggelen, amikor éppen gyülekeztek Bagoly bácsi köré, ő így szólt: Ma nem én fogok nektek mesélni, hanem egy nagyon jó

barátom, a közeli falucskában élő patak. Kirándulni megyünk, készüljetek fel!

Nem telt bele sok idő, s a kis csapat vidáman nekivágott az erdei gyalogösvénynek. Két domboldalt kellett megmászni mire megérkeztek.

A patak már várta őket, messziről integetett nekik. Vidáman csörgedezve köszöntötte őket. Kristálytiszta vizében parányi élőlények, kicsi halacskák, vízinövények éltek. A gyerekek futásnak eredtek, Bagoly bácsi öreg szárnyaival alig tudta utolérni őket. Telepedjetek le a partomra! – suttogta a patak. A két öreg örömmel üdvözölte egymást, s a gyerekek is illendően köszöntek. Az én nevem Ágói patak, de mostanában csak Patak apónak hív mindenki – kezdte mondandóját az apó.

Hajdanában réges-régen tört magának utat a nagyapám a túlsó domb kövei között. Akkoriban itt még sűrű erdő nőtt, legalább akkora fákkal, amilyenben most ti laktok. Sok állatnak adott búvóhelyet a vadon. Még én is kisgyerek voltam, amikor a nagyapám mesélt nekem a szarvasokról.

Itt éltek a parton. A bokrok között laktak. Ha megéheztek, adott nekik élelmet a vadon, ha megszomjaztak, édes vízzel kínálta meg őket a nagyapám. Szerették is őt nagyon. Tavasszal, mikor megszülettek a kisgidák, elsőként a nagyapámnak mutatták be az újszülötteket. A gidák itt álltak először lábra, itt játszadoztak, ugrándoztak. Itt élték meg a felnőttkort. A szarvasok, mikor elhullatták agancsaikat a nagyapám medrébe kerültek. Ezért is nevezték a nagyapámat Szarv-ágy pataknak. Így éldegélt a nagyapám, majd az apám, a szarvasokkal békében.

Amikor megszülettem, éppen csak csörgedezni kezdtem, jött az EMBER! Először csak kevesen voltak. Sátrat vertek a partomon, berendezkedtek a vadonba. Jól megfértek a szarvasokkal, aztán többentöbben és még többen lettek, elfoglalták a vadont, kivágták a fákat, kiirtották a bokrokat, házakat építettek a helyükre. A szarvasokat kiszorították az otthonukból, menekülniük kellett. Lassacskán eltűntek a mederből az agancsok is.

Az élet először az emberekkel is nagyon vidám volt. Az embergyerekek sokat játszottak a partomon, fogócskáztak, bújócskáztak, a lányok koszorút fontak. A meleg nyári napokon jókat lubickoltak bennem. Az

asszonyok itt mosták ki a ruhákat, szerettem hallgatni az éneküket, beszélgetéseiket. A tavaszünnep mindig itt zajlott. A kiszebábút elégették, vizembe dobták és estig táncoltak, énekeltek. A házi állatok a partomra jártak inni. A lányok korsóban vitték házukba a vizemet.

A baj csak akkor kezdődött, amikor az ember hosszú csöveket vezetett ki a házából egyenesen a medrembe. A csövekből rossz szagú, kellemetlen ízű folyadék ömlött. Fuldokolni kezdtem, úgy éreztem, elájulok. Napról napra gyengébbnek éreztem magamat. Már senki nem látogatott meg, mindenki messzire elkerült. A halak, rákok, rovarok máshová költöztek.

A vízinövények elpusztultak. Nehezen, vánszorogva folyattam vizemet.

Víztükröm zöld, homályos lett. Aztán éreztem, hogy elsötétül minden.

Azt hiszem elájultam. Nem tudom, meddig feküdtem így, de mire magamhoz tértem csodálatos kép fogadott. A vizem újból tiszta volt, visszaköltöztek az élőlények, feléledtek a vízinövények. Vajon mi történhetett? Kitaláljátok?

A gyerekek tanácstalanul néztek össze. Csak valami csoda történhetett! – suttogta Mókus Misi. Talán a tündérhalak segítettek, vagy az öreg cet a tengerből? – találgatta Róka Rudi. Nem, nem! – huhogta Bagoly bácsi.

Sosem fogjátok kitalálni, hogy ki mentette meg Patak apót. Maga az EMBER! Hiányzott neki a víz csobogása, szeretett volna újból fürödni a hűs habokban. Zavarta a bűzös fuvallat, ami a patak felől jött. Szerette volna, ha szomját olthatja a patak friss vizéből. Összefogtak, elzárták a házakból kijövő csöveket, lépésről lépésre kitisztították a medremet – vette át a szót Patak apó. Azóta ismét itt ünneplik a tavaszt, táncolnak, énekelnek a partomon, s ha megszomjaznak, hát isznak a vizemből – fejezi be történetét.

Közben eljárt az idő, az állatgyerekek megéheztek. Tudjátok mit? – kiáltott Nyúl Béla. Rendezzünk futóversenyt. Az győz, aki előbb hazaér a Rengetegbe! Az állatgyerekek örültek a jó ötletnek, Bagoly bácsi se bánta, hogy vége a látogatásnak. Megköszönték Patak apó meséjét, illendően elköszöntek, és nekiiramodtak a hegyoldalnak. Így volt, mese volt, aki nem hiszi, jöjjön el Ecsédre!

Juhász Edit Gólya mese Ott, ahol a Mátra alján sebesen futnak a patakok, Ahol a madárdal a szív zenéje, ott van egy kicsiny falu. Ebben a faluban régi, évszázados házak állnak. A fehérre meszelt falak között az idő és ősi bölcsesség ontja illatát,Ha itt jársz, hallhatod a szél dalát, ahogy a kémények között dúdol.

Ezt a mesét én is a széltől hallottam, hallgassátok meg ti is!

Száll a gólya, száll sietve, Várja fészke, kis hazája, Magyarország falucskája.

Száll a gólya, száll sietve, Fárad szárnya, zsibbad lába.

Földre húzza fáradtsága.

Száll a gólya, száll sietve, Újra indul fáradt kedve, Szárnya lendül: messze, messze…

Száll a gólya, száll sietve, Át a tengert, átrepülve, Mezőn-völgyön túllendülve.

Száll a gólya, száll sietve, Nyílik tolla, fékez szárnya, De otthonát nem találja.

Jóemberek, ha látjátok, Üres fészkét ne bántsátok!

Mert hazájába visszatérve,

Hajtja ösztön, hajtja vére. Ő jól tudja, hogy hova, Mert itt van az otthona.

S akkor száll a gólya száll sietve, Hisz’ ha megóvod, várja fészke!

Hát ne feledd!

A gólya száll hazánkba, Száll sietve!

Ambruzs Tímea HAJNIK LAJOS VERSEI Tüdőbeteg őszi ködben Anyám Megy, megáll, Csillag száll az égen Liheg, köhög A felhőkkel szembe, Mélyről hörög S ha Nap jár a réten, Testét átjárják Ő tűnik szemembe.

Fojtó köddögök.

A földre köp, Anyám. Egy délután S amit eldobott Elaludt a réten, Dália piroslik ott És álmok támadtak A vére. Megfáradt szívében.

Keserű élet Szomorú bére. Aratódal szállott Kocsi ment csörögve, Mondóka Úgy tetszett, hogy szinte Elaludt örökre.

Havas táj Hideg táj Hogy örökre ő is.

Havas tájon Hogyha elment volna Hideg tájon Emléke fölé most Csak az én Csak a csend hajolna.

Szerelmes Szívem fáj. De álmodott akkor.

Múl a tél, Keze kinyílt lassan Jő a nyár Fáradt teste mellett,

A szíven S úgy tartotta hosszan.

Egyre fáj Érted, hogy És kimondhatatlan Érted- é, Gyötrő szépet látott.

S jössz-e már? Az alábukó Nap Kezében felejtett Az élet ingáján Egy álomvirágot.

Fák közt hosszú ingán lengni. Sárgaház Az élet tudod, nem több, ennyi. „Bolondok”, mondják, Körötted vaskos durva törzsek. ha látják a rácson át.

Tudod, hogy végül összetörnek. Bent mégis néma csend van, Száz sebből vérzik tested de kint üvölt a nagyvilág.

Az ingát el mégsem ereszted.

S ha sebeidből bírnád ég majd Az inga vagy megáll, vagy elszakad.

A VÁLÓCZI A hatvani gyógyító története Rák. A rettegett diagnózis. Sok esetben egyenlő a halálos ítélettel. Igaz sok esetben csak azért, mert önbeteljesítő jóslatként a hitet, a harcolni akarást, tudást veszi el attól, aki arra a leginkább rászorulna. Balogh Györgynek is megjósolták a halálát. Az onkológus kerek perec menthetetlennek nyilvánította, és nem jósolt többet egy évnél. Ez három éve volt. Történetesen ez alkalommal a hír nem letörte az érintettet, hanem még dacosabb küzdelemre sarkallta. Keresni kezdte az összes szóbajöhető megoldást, és egy ismerős tanácsára így került Hatvanba, Válóczi Józsefhez. Aki az első találkozáskor megmondta, a vizsgálat után tud nyilatkozni az esélyekről, és az első vizsgálat után mondta azt, hogy tud segíteni. De nem akarta dicsérni magát. Csak mutatott egy paksamétát a korábbi páciensek köszönőleveleiből. Több kötetet kitévő tanulságos olvasmányt lehetne összeállítani a beszámolókból, illetve már felesleges a feltételes mód. Ha nem is többkötetnyi válogatásra de egy kisebb könyvecske megszerkesztésére éppen Balogh György vállalkozott.

Munkája során a segítségnyújtás és a reményadás szándéka vezette.

Ugyanis mindig azt hallotta ő is Válóczi Józseftől, hogy a tapasztalat a legmeggyőzőbb segítség a gyógyuláshoz vezető úton. Az sem mellékes, hogy sok csodatévőtől eltérően senkit nem akar lebeszélni a klinikai orvoslás kínálta lehetőségekről. Balogh György ugyan azt írja mennyire fontos a hit, a bizalom a gyógyításban. De ő is elfogadta a kiskaput, kapott kemoterápiás kezelést, vállalkozott a műtétre is. De, miként azt Válóczi József előre prognosztizálta neki, nem keletkezett áttét, és amit senki nem tudhatott előre, a kemoterápiát irányító onkológus egy idő után azt mondta, már nincs szükség a drasztikus kezelés folytatására.

Egyébként Válóczi József történetének érdekes momentuma, hogy ő is rendre kételkedik. Gyógyító tevékenysége kezdeti időszakában egyre azt mondogatta, a betegek csak hisznek abban, hogy meggyógyulhatnak, és ezzel a hittel magukat gyógyítják, miközben a betegek őt győzködték, hogy higgyen saját képességeiben és gyógyító tudományában. Holott ezt az adományt mások régen felismerték benne. Azok, akikkel együtt tanulta a természetgyógyászatot, illetve a holisztikus gyógyítás elismert hazai és nemzetközi művelői.

Balogh György kötetéhez Török Szilveszter professzor írta az ajánló sorokat. Amiből feltétlenül érdemes néhány gondolatot kiemelni. Ha a betegek aktívabban részt vennének a gyógyítóval a betegségük legyőzésében, ha a gyógyultak a kontrollvizsgálatra visszatérnének, és ha áttérnének a természetes életmódra, (pl. dr. Oláh Andor rendszerére), akkor teljesedne ki Válóczi József áldozatos, gyógyító tevékenysége teljes mértékben. Talán a hatvani gyógyítóról szóló kötet olvasói között akadnak olyanok, akik nem csupán a csodára kíváncsiak, hanem azt is megértik, mennyit kell magunknak is tenni egészségünkért.

Szabó Z. Levente

Szabó Z. Levente a Természetgyógyász Magazin munkatársa. A magazin 2005. 6. számában jelent meg ez a cikke, amit a szerző beleegyezésével közlünk. **** A könyv postai utánvéttel megrendelhető a szerzőnél: Balogh György 6100 Kiskunfélegyháza Damjanich u. 39. Tel.: 06-30978–4972

HATVAN VÁROS TÖRTÉNETE Ezzel a címmel jelent meg 2005-ben egy helytörténeti monográfia Németi Gábor ny. gimnáziumi tanár tollából, mely hiánypótló kiadványként településünk történetét mutatja be a kezdetektől a rendszerváltásig.

A 376 oldalas, gazdagon illusztrált összeállítás a mellékletekkel együtt tíz fejezetből áll. A mű részletesen foglalkozik Hatvan feudalizmus kori történetével, a tőkés rendszer kifejlődésének időszakával, a két világháború, és a közöttük történt hatvani eseményekkel. Szemléletesen bemutatja a II. világháború utáni éveket (1944-1948), a pártállami korszak első szakaszát (1949-1963), és a rendszerváltás előzményeinek korszakát (1963-1989). Ezen rövid ismertetésben nincs terünk részletesen bemutatni a kötet fejezeteinek témáit, csupán a figyelmet szeretném felhívni a műre, melynek elolvasása során nem mindennapi időutazásban részesül az Olvasó. (A kiadvány néhány részletével korábban már találkozhattunk a Hatvani Füzetek hasábjain is.)

A mellékletek az I. és II. világháborúk során elesett hatvani katonák, illetve a II. világháború hatvani áldozatainak névsorát valamint adattárát, és a holocaust hatvani zsidó áldozatainak listáját tartalmazzák. A szerző érzékletesen szól az I. és II. világháborús hatvani katonák harctéri élményeiről, hadifogságukról, mely részek önálló füzetként is megállnák a helyüket, de e kiadvány színvonalát is jelentősen emelik. Az itt közölt sorstragédiák túlmutatnak a helyi eseményeken, megismertetve az Olvasóval a nagy világégések történetét.

A kötet fejezeteiben helyet kapnak a településünkön talált régészeti leletek, a helyi néprajzi kincsek, de megismertet a város ipari, kereskedelmi, közlekedési, egészségügyi, sport és kulturális központtá válásának folyamatával. Különösen nagy értékűek a fejezetek végén található jegyzetek, melyek a szerző könyvtári, levéltári, anyakönyvi kutatásokra és visszaemlékezésekre támaszkodó hatalmas munkásságára utalnak. A szerző természetesen felhasználta a korábban megjelent hatvani helytörténeti jellegű kiadványokat is. A könyvet Hatvan Város

Napja (június 24-én) alkalmából rendezett ünnepségsorozat keretében mutatták be a könyvtárban.

A monográfiát az érdeklődők megtalálhatják a város könyvtáraiban és közintézményeiben. A könyv szerzője Németi Gábor, szerkesztője Bacsa Tibor, lektora Dr. Nagy József kandidátus, ny. főiskolai tanár, fotósa Csintalan Andrea és a nyomdászok (Grafika Press Rt. dolgozói) mind remek munkát végeztek. Köszönet jár a kiadó tisztét betöltő önkormányzatnak, Érsek Zsolt Polgármester Úrnak, hogy jóvoltukból a Bacsa Tibor által jegyzett Hatvan a XXI. század kapujában című értékes városismertető album után ismét egy kiváló kiállítású és egyedülálló helytörténeti művet forgathatunk a kezünkben. A kötet szerzőjének tisztelettel és köszönettel tartozunk, hogy az általa összegyűjtött kincseket megosztotta Olvasóival. További kutatásaihoz ezúttal is jó munkát, és hozzá jó egészséget kívánok.

Demény-Dittel Lajos Literátus Könyvesház (Hatvan, Kossuth tér 23.)

2005. márciusában nyitotta meg kapuját Hatvan és környéke könyvszerető lakossága előtt a Literátus Könyvesház Hatvan főterén, a megszépült korzó mentén. A nagy alapterületű, rendkívül széles választékot egyedi elrendezésben felvonultató könyv- és zeneműboltot hamar megkedvelték a vásárlók. Néhány hónapos fennállása alatt már két illusztris vendég fordult meg a falai között: a 76. Ünnepi Könyvhéten Karinthy Márton dedikálta családregényét, szeptemberben pedig Leslie L. Lawrence, azaz Lőrincz L. László találkozott lelkes olvasótáborával.

VI. FEJEZET HATVANI ALKOTÓK • Versek és tanulmányok: – Szelei Béla versei – Kepes Károly versei – Ladys Lex versei – Farmosi László versei – Vincze Anna versei – Heltai Bálint tanulmánya • Képzőművészek: – Czibolya Erzsébet – Kedei V. Zoltán – Komjáti Géza – Maldrik Gábor – Nádasdi József – Pádár Sándor – Szpisják Pál • A Grassalkovich Alapítványi Szakiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény művészeti tevékenysége

SZELEI BÉLA VERSEI Széchenyi gróf, a Lánchíd meg én Széchenyi István grófot a legnagyobb magyarnak nevezte el pályatársa és politikai nézeteinek nagy bírálója, Kossuth Lajos. Hozzá, a kivételesen nagytehetségű grófhoz, hazafihoz fordulok én most, a névtelen, rossz korban született utód.

Gróf úr, ön, aki fényes katonai karriert félbe hagyva, önmagával meghasonulva, érzelmi zűrzavarból, lelki válságból kiutat keresve jutott el népe sanyarú sorsa okainak a felismeréséhez, a magyar haza csúnya szeplőinek a gyors eltüntetését tekintve ezek után élete legfontosabb céljának, azonnal hozzálátott e nagyszerű eszmék, célok megvalósításához. Mindenféle akadályok tornyosultak ezután az ön és néhány nagyszerű társa által megteremtett úton, ám ön és az újítások létrehozásában önnel együttműködő szakemberek és jó barátok gyorsan lerombolták ezeket a gonosz, reakciós erők durva kezei által megépített sorompókat.

Hogy még mostanra sem jött létre a béke, a boldogság és a jólét Magyarországa, azt leginkább mostohán alakuló történelmünknek köszönhetjük. Ám az sem vált javára a mindenkori közállapotoknak, hogy önsajnáló, önpusztító, széthúzásra mindig hajlamos népként emlegettek bennünket a szomszédaink.

Ez a név: gróf Széchenyi István mindaddig ismert marad, míg egyetlen magyar ember is él e Földnek nevezett kicsinyke – parányi égitesten, az ön örökbecsű tetteinek még a felsorolása is több oldalt tenne ki egy képzeletbeli, de valamikor tán mégis elkészítendő (elkészíthető?) almanachban.

Sok mindent önnek köszönhetünk, de engedje meg, hogy én az ön örökbecsű tettei közül most csak szépséges Lánchidunkat, a múlt századi magyar hazafiság egyik hőstettét emeljem ki.

Clark úr oroszlánjainak ugyan nincs nyelvük, ok mégis komor tekintetű palota – testőrként, az állatok nagybecsű királyaként néznek alá az ott sorjázó autócsodákra. Hatalmas sebet ütött ez a híd a feudális rendszert az idők végeztéig fenntartani szándékozó, a változásoknak még a gondolatától is irtózó nemesuraink kiváltságaiban.

Gróf úr, ön egy rendkívüli tehetség volt s igaz hazafi, én csak egy névtelen, jól – rosszul verselgető, írásra időt szakítani nehezen, szabadidő – csonkítással tudó „szellemi dolgozó” vagyok az anyagi javak elosztásakor többször is háttérbe szorítottak mindig túlságosan népes táborából, kiknek csak múltjuk van, jelenük nincs, nem lesz tán jövőjük sem, ok mégis kitartóan fogják ápolni az ön emlékét.

Tanár barátomnak „Megtébolyodtak a harangok is” Negyven éves lettél te Nagy László emlékére Ki most egy nagyváros közelébe’ Éled küzdelmes életed. Versben bújdosó haramia voltál Csodálója szépséges magyar nyelvnek Negyven éved elszelelt Kései kínzottja sok méla vágynak De tisztességes béred sose lett Fordítója délszláv népköltészetnek Jól van ez így, szép hazánk? Szülőatyja számos szép magyar szónak Kiátkozója hamis prófétáknak Lehettél volna jogász Méltó társa költő – feleségednek Állatorvos, mérnök, mezőgazdász Dicső előde mai költőinknek.

Jól kereső közgazdász.

Nagyon rég elmentél már közülünk Te mégis tanár lettél Három évtizede nem vagy itt velünk És úgy gondolod: rossz lóra tettél Halálod nagy űrt támasztott, de azt Nagyon nagyot hibáztál. Nem is gondoltuk volna, hogy már téged is Ily gyorsan el lehet feledni. Műveid Ne keseregj, ne töprengj A legteljesebb közönnyel kezelik azok is, Azon, hogy nehéz kenyérkereset Kik egykoron az egekig magasztaltak és Nevelni s ta – ní – ta – ni! Azzal dicsekedtek: jó barátjuk vagy.

A tanítás: hivatás És ha mást mond erről valaki más Ő csak ellenség – féleség. Üresfejű emberek Gyakran megkeserítik életed Rossz dumájuk felejtsd el!

A pályádat ne hagyd el Te csak így élhetsz teljes életet Jó tanár vagy, hidd már el!

Negyven éves jó barátom Tudhatod jól: ezen a tájon Bőven terem rosszindulat.

Könyörtelen ez az idő Elmúlt az ifjúságod, de jövőd Még boldogságot hozhat.

KEPES KÁROLY VERSEI* (Ha mégis..)

Ha mégis rászánnád magad, és meglátogatsz légváramban keress, barátom, Felhő út 7. szám alatt.

Versvég ..................................... mit is mondhatnék még , én voltam a lepke . ki föl akart szállni a Mount Everestre Az emberré válás hiteles története – Hosszas elméleti és gyakorlati vizsgálódás után közkinccsé teszi Kepes Károly – Vala pedig, hogy egy igen terebélyes és gazdagon termő gyümölcsfán népes majomcsapat élte vidám, gondtalan életét elégedetten. Így volt ez az idők kezdetétől, és az idők végezetéig így is látszott lenni. Eme paradicsomi állapotú közösségben lőn pedig egy, aki restségével tűnt ki a boldog többiek közül. Szinte vakarózni is rühellt, mozdulni is lusta volt megátalkodott renyheségében, hiába dobálták és cibálták meg gyakran a társai.

Történt pedig egy rossz emlékű napon, hogy kiváló majmunk lepottyant a Fáról. (Szeles idő volt-e, vagy sem, az a tudomány mai állása miatt kideríthetetlen.) Tunyán heverészve szundikált sokáig, mígnem mardosó éhség lett úrrá rajta. Ennek okáért evett a Fa alá bőven hullott, megcefrésedett gyümölcsből, és igen-igen megvidámodott tőle.

Látván pedig a többiek az ő állapotját, sürgősen lemásztak hozzá, és belakmározták ama gyümölcsöket az utolsóig. Ezért újabb és újabb fákat

kellett keresniük, megszerzésükért két lábra állva fortélyos eszközöket, módszereket kellett kitalálniuk a bunkósbottól kezdve a pálinkafőzőig. Így történt. Azóta is hol két lábon, hol négykézláb jár az ember, és ha már kenyere javát megitta, megtérvén őseihez, a Nagy Égi Eszpresszóban mulathatja idejét velük.

*A költő Imatöredékek a XX. századból című kötetét december 28-án mutatták be a könyvtárban.

LADYS LEX VERSEI Álomkút Ha a kutyám költő volna babérsildes holdat hordna vizslatinul vaugatna csillagokat ropogtatna ködrongyokat húzna-vonna hátrafelé gyalogolna s csak a Tejúton loholna éjszaka ha elaludna üstökösként hullna-hullna le a gyerekek álmába kutyaköltő-világába Art Útra kelt az Artúr elfelejtett retúrjegyet venni haza azóta lett laza Úgy csúfolják: Art úr

Bor Kis slukkú a Bori annál inkább borivásában nagy Tódor szegről-végről sógor Különben: Tábori Sas Aszongya a Gréti: nem parlagi – réti sas csórja a barmot kattintva rá karmot S csak pamlagon tépi Col/tán-nak Szíved leláncol: jó srácnak láccoll bár szájad száz coll míg elméd tán/col Főtér/d Nincs irg alom csak forg alom csak forg alom

Etűd Lobban a hajnal s szárnysuhogással sóhaj oson

Ladys Lex itt és most közölt versei részben az „Istenke állatkái”, részben a „Bök-bök-bök” sorozatából valók. „Álomkút” című versének képverssé formálása – számítógépes program híján – egyelőre megoldandó feladat marad. Ámde: szabad a gazda.

FARMOSI LÁSZLÓ VERSEI In memoriam Szabó Magda Amit tollforgató elérhet, elérted. Talán csak az igaztalanul visszavont Baumgarten-díj …, de már az se … Földi síkon túl csodád járnám körül.

Miről írtál? Mivel és mire?

Alkotásaidban az örökkévalóság elmozdulása. Állócsillagok magasrendű geometriája. Áta-bota Nap ábrák fel Északnak arany-kaligrammák.

Velük minden megírható a Mindenható a fény gyökere galaxis-napláb az ember szívbe.

Láthatatlan születés, ős-átlényegülés álommá, csönddé.

Lám libbent gyertyalángnál lóduló sziluett óriás, Gaiát elhagyó mesebeli Szabó! Koronákra mutató, áldott fényutazó …angyal. Lehet kilencven évesen is gyermek az ember. Tiszta szeretet. Áldó, teremtő, foganó gyönyörű asszonyi tudás – testet, szellemet egybeölelő anyaság!

Most mikor Enyészet hava Álom havára vált a Karácsony kapujában állunk mind egyaránt.

Légzésünk angyalok vonulása. Noé bárkája ezüst csillanású Óperenciás.

Uszonyok, szárnyak, léptek gyalázhatatlan szavak ember fölötti lények jósága. Fehérnél – fehérebb vakító Himalája halk mennybéli hó!

Mondják aki sokáig él tündér korba ér.

Hogy fér el egy angyal egy kislány testében? Láthatatlan erről írsz: sors – sugallat szövődik a sorokban, mint kenyérbe a szentség. Ó Te kilencven évet élő, jóságos megbékélő szeretetből vagy velünk – hitünk, igenünk, ahogy Illyés látomása tudatta – a három szín alatt áldozás fölmutatta! Áldás ilyen kis népnek ennyi óriás. Ennyi legenda Ókút forrás.

Délibábban kettőződött tizenegyezer éves timpanon – jelenés.

Amihez hozzáértél csillagba mártódott, mint Szent István jobbja: nem fog rajta a halál, kimondja áldó igazát. Ravatalok Ré-hajó „aki benne hisz él örökké” bátorságú voltál-e szűk három dimenzióban. Kezed nyoma asszony – Aranyé. Gyolcs gyógyítású az Úr galambja.

Szíriusz – sziporka a szikből!

Magda rácsodálkoztál-e a fekete táltosra? Nekem réz-szérűt adtál a Régimódi történettel. József Attila a hun mítosszal én veled emelkedtem.

Füzesgyarmat szüleim szülői rejtett szereplőid.

Szelíd intésed oda vonz. Hej álom – varázskör tudója leomolhatott Trója, ami gyűlölettel nem fogható fel a csönd Isten küszöbére emel, s leszel árvák szószólója, szent.

Gertrudistól visszaveheted, mit elrabolt. „Adsz nyugalmat, békességet az életen való gyönyörködést, testi – lelki megelégedést.

Kalász-szagú napfonatot ágyainkba – tündérek haját menny – magast, álom tisztát.”

Soraid szívmelengető ereje növekszik, mint a vetés, ha rá süt a Nap. Lángnyelvű ágacskák szelíd-vén szarvasagancsa a parázs különös lihegése, a zsarát bíbor elevensége űzi a magányt. A korsós lány ókor legendás látomás s Árkád erődtemploma dönthetetlen sánc, zsoltár szárnyalás. „S a nép meglátja a hegyeken A béke áldását A halmokon meglátja minden igazság hasznait Erőszaktól megoltalmazza a szegény közösséget És nagy hatalmával megrontja

A kegyetleneket…”

Dobbanó belső szív körök besenyő, tatár, kun, török ellen oltalmas gyermeki derű, latin zsoltár idejűsége az Atya a Fiú jelenléte. Lélek, titok! „Tündérnek emberen nincs hatalma Csakhogy az emberek is tündérek” Írod, mondod.

A fényt nem lehet megvilágítani… Fejet hajtunk előtted: „Kezed alatt elkészül az étel Tiszta lesz a járda Célhoz ér a küldemény Gyógyszerhez jut a beteg Méltó végtisztességhez a halott Köszöntéshez az újszülött.”

Békülünk jövőnkkel.

Kimondjuk a szavakat. Tudjuk, mikor kell hallgatni.

Mikor kötelező adni és mikor nem szabad elfogadni Mert erről írtál!

Koporsó – ajtó résznyire immár…

Kikukucskál a Világmindenség utánad.

Hatvan, 2007. november 27. Álom hava Fagyöngy gyapjas égi fenyves Köd kolompos jászol csendes Sóhaj sudár lomb hullámú Áldott lélek vonulású Fűbe hevert mohos óriás Hóka homlok harang kongás Néma nyelvű mégse fájó Halálon túl elcsodáló Halpénzeken avarkincsen Elsuhanó fényív Isten Csillagtisztás tejút fátyol Pitypang-pólya hóba bájol

Kálvária keresztága A Föld földöntúlisága VINCZE ANNA VERSEI Egy márciusi éjszakán…

Gyümölcsfák között a tél, De hiába minden, Szaladtam rokonhoz, Ágyában az anyám-, Az idejük lejárt. Szaladtam baráthoz, Elmenni készült halkan, Télre jött a tavasz, Míg megleltem az utat Észrevétlen, némán. Anyámra a halál! Isten Fiához!

Hangja volt a csendnek, Vádoltam az Istent, Türelemmel intett, Fénye a sötétnek, Patakzott a könnyem, Vigasztalt, gyógyított!

Minden visszhangozta: Jézus keresztjéig Lelkem legmélyébe Vége a reménynek! Nem ment semmi könnyen! Reménységet oltott!

Csatákat nyert a tél; Hosszú évek teltek, Hitem szerint élek.

Jéggel, hóval, faggyal. Kerestem a választ, S gondolok anyámra, Az anyám pedig sok Hit nélkül forgattam Az örök életre, Don Quijote-harccal! Könyveket – de hányat?! A nagy találkozásra!

1986. március 10–11.

Milyen szép az Isten Napja Kicsiny utca, apró házak, Reggel mikor feljő! Mégis milyen szép, De ki tudja merre szállt Mikor lelked objektívén Kék égről a felhő? Elkészül a kép!

Harangvirág kinn a mezőn. Fürtös gyermek kacagása, De holnapra hol van…? Idős ember ránca, Pataknak a kristályvize Tovatűnő pillanatnak Most csak Neked csobban! Sajátos varázsa!

Kis szerkezet a kezedben, Lencserendszer benne-,

De a legérzékenyebb része, Lelkedbe van rejtve!

2006. augusztus 8.

Hajnal Foszlik a sötét ég Meghasadt ruháját Kék selyem ruhája Bársonyának alja, Most lassan leveszi, Rózsaszínben játszik, Ibolyaszín selyem Estélyi ruháját Hajnali napsugár Meg-meglebben rajta! Hajnalivá teszi! A felhőkkel játszik.

2007. március HELTAI BÁLINT TANULMÁNYA Messziről jön és messzire megy ez élet

Ady Endre Hatvany Lajosnak ajánlott műveiről Ez az eszmefuttatás azért íródott, hogy Ady Endre költészetéről gondolkodjunk. Apropója Hatvany Lajos és Ady Endre barátsága. Az irodalmi helytörténetnek bőven van még adóssága ennek kutatásában, s egyszer ezt is fel kell majd vállalnia. A két irodalmi nagyság bensőséges kapcsolata azonban közismert, s ez helytől és időtől független ható tényező. Megvan a lenyomata az életműben akkor is, ha az adatok nagyrésze feldolgozatlan. Vagy már csak keveset lehet utolérni belőlük. A Minden-Titkok verseinek kötetajánlása jellemző: „HATVANY LAJOSNAK, aki hideg szeretetével is több volt hozzám bárkinél, hívóbb és jobb, adom s ajánlom ezt a talán utolsó verses könyvemet. Érmindszent, 1910. november 30.

Ady Endre”

Adynak nem volt-e éppen András napi vendége Hatvany Lajos 1910. november 30-án? Az ünnepélyes ajánlás a jeles napon erre utal.

Korrektúrát is javítottak? Utána lehet nézni.

Bajvívás volt itt: az ifju Minden Keresztüldöfte Titok-dárdával Az én szívemben a Halál szívét, Ám él a szívem és él az Isten.

Ez A Minden-Titkok verseinek kötet bevezetője Ady gyakran megír valamit, és ugyanazon versen belül az ellenkezőjét (Ruth és Delila) Vagy két egymást követő versben teszi ezt: Elbocsátó szép üzenet, s rögtön utána: Valaki útra vált belőlünk. Ez a négysoros az előző kötet (Szeretném, ha szeretnének) záróversének antonímája, ellenpontja. A Most pedig elnémulunk (a Szeretném, ha szeretnének utolsó költeménye) iskolapéldája az önmegszólító verstípusnak, melyről tudjuk, hogy többnyire válságvers.

Most pedig elnémulunk Csókolj szájon, szép húgom: Este. Bús vétók és víg vallomások, Némíts el és hordd szét a hírt, Nótás nyögések, mély sebek, Hogy bátyád, a hangos szavú, Miattatok zengő kutat Dalait daccal befejezte. Lelkembe már többé nem ások.

S most mondja el utólszor másnak, Minden vér-forrás betemetve Milyen kevés öröme volt S a szent mindent-elhallgatás Ennek a bolond dalolásnak. Sírján ülnek, némán, keresztbe Csókolj szájon, szép húgom: Este. Bús vétók és víg vallomások.

Most már minden, mindenki éljen, Elnémulunk, szép húgom Este: Éljenek az ékes szavak, Egy nagy csókkal elnémulunk De Ady Endre nem beszél, S nézzük a süket Éjszakát De Ady Endre ne beszéljen. Halottaként, húrt megeresztve.

Bujdosson el, ha tudja merre, Fogunk talán még csöndbe törni, Felejtse el, hogy mit akart, De szavunk nem lesz szent titok: Piros szíve kék-holtra verve: Magunkat és mást meggyötörni.

Most már minden, mindenki éljen. Elnémulunk, szép húgom: Este.

Lezárult a „vívódás”. Az elnémulásra és elhallgatásra készülő költő újból hitelesen megszólal. Hogy miképp zajlott le ez a lelki folyamat az elkeseredéstől, a kiábrándultságtól sőt kétségbeeséstől indulva a sötét árnyak bukásáig, lelke újabb hirtelen megéledéséig – az Titok. De valóság. Nem is olyan mérsékelt csoda. A Köszönöm, köszönöm, köszönöm néhány sora jut eszembe: „Zavart lelkem tegnap mindent bevallott, / Te voltál mindig, mindenben minden…” Nem nagybetűs mindenek. De jelzi, hogy a lélek elmozdulását, keserves bénulásból való szabadulását – valahol az indítja el, hogy mihelyt nem magát tartja kisbetűs vagy nagybetűs mindennek, (mert ez gyakran megesik vele) rögtön „napsugarak zúgását hallja”, s „él a szíve”. De a Titok, az Titok marad.

A kötetcím, a röviden kommentált bevezető-vers felvillant valamit az Ady–Hatvany kontaktus lényegéből, amelyből a burkolt vagy nyílt vita sem hiányzott: Titok vagyok magam számára is, a költészetem is az. Ti pedig mindent jobban tudtok, már értitek, már minősítitek, magabiztosan félre értitek – legyetek óvatosabbak. Az Istennek, a szerelemnek, a szomorúságnak, a magyarságnak, a dicsőségnek, az Élet-Halál relációnak vannak és maradnak titkai bőven.

Kötetajánlás: Adytól Hatvany Lajoson kívül csak ketten kaptak: Móricz Zsigmond (A magunk szerelme, 1913.) és Ignotus Pál (Ki látott engem?, 1914.) Az első kötetajánlás azonban Hatvany Lajosé (A Minden-Titkok versei, 1910.). A kötetajánlásokról (Hatvany, Móricz, Ignotus) el lehet mondani mind a háromról, hogy jelentős személyeknek szólnak.

Ciklusajánlás: Húsz található az életműben. (Köztük Léda-asszony, a Nyugat, Édesanyja, Horváth János, Szilágyi Sándor, Kincs Gyula, Ady Lajos, Lesznai Anna, Jászi Oszkár, Hatvany Lajos.) A ciklus-ajánlások is jelentőséggel bírnak – a húsz közül legalább tizenhatról el lehet mondani, hogy most már országszerte ismert személyek, „intézmények”. Kettő ciklust kap Léda-asszony, a Nyugat, a költő Édesanyja, Ady Lajos, Jászi Oszkár és Hatvany Lajos.

Hatvany Lajos „ciklusai”: Imádság a csalásért (A magunk szerelme, 1913.) és a Kényszerűség fája (A Ki látott engem című kötetben – 1914.).

Ebben az utóbbiban található a nevezetes Hunn, új legenda is, melyről később bővebben is szó esik. A ciklus címadó versének (A kényszerűség fája) ajánlása Schöpflin Aladáré. Ez különben jellemző Ady ajánlásaira. – A ciklus kap egy ajánlást önmagában. A ciklus címadó verse is esetleg, s ez nem egyezik meg a ciklusajánlás címzettjével.

Imádság a csalásért: „Hatvany Lajosnak, régibb jó barátomnak ajánlom e tétova, de nagy és igaz sírásokat.” – szól az ajánlás. Tizenhárom, kizárólag szerelemről szóló verset tartalmaz – köztük olyan jelentős költeményeket, mint az Elbocsátó szép üzenet, a Valaki útra vált belőlünk, és a Beszélgetés egy boszorkánnyal. A tizenhármas szám itt nem véletlen. A három szóból álló verscímek titkát Dénes Zsófia visszaemlékezéseiből tudjuk. Ady tehát egy kis szolíd számmisztikát is belevisz a költészetébe, vagy inkább jelképeinek megfejtési kísérleteiben a számok bizonyos jelentőséggel bírnak. A tizenhárom – babonás szám – szerencsétlenséget jelez. A ciklus két legismertebb verse az Elbocsátó szép üzenet és a Valaki útra vált belőlünk, a Léda-szerelem lezárásának és búcsúztatásának (kudarcának?) két nagy verse. A többi költemény új tájékozódásokról, igazi perspektívát nem jelentő új élményekről, helyzetekről szól. „Hívő csalások, csalt hitek” (Imádság a csalásért) költeményei. És szerelmi érzéseinek, az azt kísérő érzékiségnek és lelki folyamatoknak olyan mélységű őszinte kibeszélése, amely ifjúkori barátságokban szokás, lehetséges. Mind az életében történt nagy változást (a Léda-kapcsolat felszámolása), mind az azt követő lelkében, érzékeiben végbemenő kavargást az ajánlás által jelképesen Hatvany Lajossal osztja meg. Hatvany eszerint is nagyon közeli jóbarát.

Ady nem tartotta szerencsésnek a Lédával való szakítást, noha meglépte.

Tizenhárom vers szól erről, és akkor 1913-at írunk.

A kényszerűség fája: „Hatvany Lajosnak, akit bármikor, bárhogyan is a régi barátságommal szeretek s fogok szeretni.” Pedig keserves és igaztalan kritikát kellett feldolgoznia, mely barátaitól eredt, s Hatvany Lajos is beleegyesült, sőt neki kellett összefoglalnia, s Adyhoz eljuttatnia. A költő így ismételten önmeghatározási kényszerbe került. A cikluscím azt

sugallja: nem jókedvéből teszi – kényszerűségből. Ő már ezen túl van, csak az övéi nem ismerték fel. De ez az élethelyzet egy ciklusnyi arspoétika-szerű verset termett – köztük talán a legkiemelkedőbb a Hunn, új legenda. De többet kéne beszélni A bölcsesség áldozása című költeményéről, s magáról a címadó versről, A kényszerűség fájáról, (az ajánlás Schöpflin Aladáré), amely verscímként egészen mást jelent, mint cikluscímként. Teljesebb lenne a költői önarckép. A kényszerűség fája mélyen magába néző, szertelenségének és eleve-elrendeltségének a kettősségét kifejező vers. Szükségesek számunkra ezek a sorok: „Gyöngülnek ágaim,/ Húzza a sok gyümölcs” – Dialektikus és talányos válasz arra a kritikára, hogy gyöngülne költői kifejezőereje. Lázadásból indulva megmutatkozik igazi helye „A nagy Életkertben”. „Szőlő-termő tövis, Fügélő bojtorján: Teremni lázadón / Nem lehet, nem lehet… Füge a fügefán, / Szőlőtőkén szőlő,” Méltán írta mottóul önmeghatározó költeménye elé, hogy: „…Vajjon szednék-é a tövisről szőlőt, vagy a bojtorjánról figét?”(Máté evangéliuma VII. 16.)

A versajánlások: Ezek a leggyakoriabbak az életműben. Összesen nyolcvanöt van belőlük. Az első három kötetére egyáltalán nem jellemzőek. A Szeretném, ha szeretnének-től (l909.) jelennek meg, és válnak gyakorivá. Innentől kezdve megfigyelhető, hogy vannak „ajánlásos” kötetek, melyekben a költő két kézzel szórja az ajánlásokat, („Ma királyi kedvem van, / Ma az élet meghatott,/ Ma szeretek, ma szánok, / Ma sajnálok, ma adok.”), és vannak olyanok, amelyekbe egyáltalán nem ír ilyet.

Kötetenkénti megoszlásuk: Szeretném, ha szeretnének: 5; A MindenTitkok versei: 9; A menekülő élet, 1912.: 0; A magunk szerelme, 1913.: 22; Ki látott engem, 1914.: 45; A halottak élén, 1918.: 4; Az utolsó hajók, 1923: 0.

Versajánlást sokan kapnak. Baráti köre: Medvéék, Zuboly, Fenyő Gyurka – és többségük neve ismeretlen a nagyközönség előtt, többen pedig nagyon is ismertek: Révész Béla, Reinitz Béla és még sokan mások. Valóban, nagyon szubjektíven megbecsülve, hozzávetőlegesen, a közolvasó előtt ismeretlen – 31 fő, ismert lehet 54 fő. Még egyszer hangsúlyozom: ez korántsem egzakt adat. Bőven jut belőle személyes

jóbarátainak, olyanoknak, akik felé gesztust akart tenni, és azoknak, akikkel a közéletben együtt vesz részt, kollégái, családtagjai. Vannak köztük olyanok is, akik általa lettek nevezetes emberré, de olyanok is, akik saját jogon jegyzett személyek. Az átfedés nagy, mert ezek között is sok az őszinte jóbarát. Fel kell figyelnünk rá, hogy Hatvany Lajos mind kötetet, mind ciklust, mind versajánlást is kap. Más ilyen személy nincs.

Ez viszont egzakt adat. Az első Hatvany Lajosnak ajánlott verse: Sappho szerelmes éneke (Hatvany Lajosnak, igaz, ösztönzo, jó barátomnak) Boldog legény, istenek párja, Szemben ki ülhet szép szemeddel, Édes, kacajos közeleddel, Kacajoddal, mely szíven-vágva Fogja a mellem.

Hacsak már látlak, elalélok, Torkomon a szavak elfulnak, Bőrömre zápor-szikrák hullnak Szememben sötét vad árnyékok, S lárma fülemben.

Hideg verejték veri testem, Remegően, félve, halóan, Az őszi fűszálnál fakóbban Állok és már érzem a vesztem, Meghalok érted.

A vers a Szeretném, ha szeretnének (1909) című kötetben található, amikor még ritkák az ajánlások. Miért pont akkor? Csak találgatni lehet.

Arról van szó, amit a kötetcím és a bevezető vers is sugall, hogy szeretne jobban tartozni valakihez vagy valakikhez, és ez ebben is megnyilvánul?

Vagy arra gondol, hogy halála közeli lehetőség, és elindul benne az a folyamat, hogy barátainak, jó embereinek ezáltal is személyes emléket hagyjon? Felteszem a kérdést, mert hátha tartalmaz legalább részigazságokat: Miért épp a Sappho szerelmes éneke Hatvany Lajosé?

Később – Imádság a csalásért (A magunk szerelme) versciklusában jelképesen Hatvany Lajossal osztja meg a Léda-szerelem megszakadásának, és az utána jövő időknek szerelmi gondjait. Az ajánlások tükrében is talán ő a legbizalmasabb barátja. Ő az egyes számú címzett. Fel kell figyelnünk arra, hogy ez is szerelmi tárgyú vers.

Közismert, költemény, de nem biztos, hogy Ady Endre okán. A középiskolás tananyagban évtizedek óta az ókor irodalmában szerepel Sappho verseként, Ady Endre fordításában. Parafrázis jellege miatt (Ady „műfordításai” ilyenek – Három Baudelaire szonett, Jean Rictus strófáiból) szerves része az életműnek. Az Ady-kötetek tartalomjegyzékeinek nincs olyan külön része, hogy: Műfordítások – Érdemes Ady-versként olvasnunk a Sappho szerelmes énekét.

A költő egyik nagy lírai témája kétségkívül a szerelem. A „szüzetlen és bűnös kálvinista” Ady ír a pócsi Máriáról, a legendák szűzéről, fehér Margitról, és szent Cecíliáról, aki a lelkére hajol álmatagon. Ezek iránt az eszményi nőalakok iránti vágyakozásai a legmagasabb rendűek ebben a sorozatban. Közelít ehhez, amikor leírja ezt a sort: „Lyánykóm, tested úrasztali kenyér.” Más tónusúak a visszanyert önbecsülést tükröző Csinszka-versek, melyeknek a magyar hitvesi költészet legszebb darabjai között a helye. Nem kell jellemezni az ambivalens-szerelmet tükröző Léda-verseket sem, mely férfi és nő kapcsolatának megint más vonatkozásait fejezi ki, illetve a Léda-szerelmet követő űrt és kavargást, melyet éppen a már emlegetett Imádság a csalásért című ciklusban ír meg. A kis női csukák ismét olyan dolog, melyek egyéb árnyalatot jelentenek, mint az eddigiek. Végig tekintve ilyen tárgyú költeményein – valahogy a szerelem teljességét igyekszik megragadni. Ennek a teljességre való törekvésnek a része, hogy körüljárja a deviáns szerelmet is. Ebbe illeszkedik a Sappho szerelmes éneke. Mellé tehetjük A Léda aranyszobrát, A tízéves Évát, A Hágár oltárát. Ez utóbbi cikluscím is, melynek utolsó darabja a Sappho szerelmes éneke. A cikluscím jelentős többletet tesz hozzá a vers értelmezési lehetőségeihez. A Hágár történet a Bibliában a ki nem várt ígéretről szól. Ebből az következik, hogy Ady

költői világában a deviancia a ki nem várt, siettetett ígéret. „Amely örökséget kezdetben siettetnek, annak vége meg nem áldatik.” – írja a Példabeszédek. Pál apostol is a Galátziabeliekhez írt levelében (Galata 4.21–31.) a Hágár útját test szerinti útnak, a Sára útját ígéret szerinti, Lélek szerinti útnak tekinti.

Hunn, új legenda Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?: Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak S életemnek csak nézői a maiak.

Messziről jön és messzire megy ez élet S csak: élet ez, summája ezrekének, Örök, magyar határ-pör, meg ne szakadott.

S életük ez a mérsékelt csodáknak, Mikben mégis ős állandóság vágtat, Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.

Másolja ám el életét a gyönge, Fúrja magát elélten a göröngybe, Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.

Ha ki király, Sorsának a királya, Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.

Nekem beszédes költő-példák némák, Sem a betelt s kikerekített poémák, Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.

Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

Bennem a szándék, sok százados szándék, Magyar bevárás, Úrverte ajándék, S lelkem példázat, dac-fajok úri daca.

Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett S parancsoltam élükre seregeknek Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.

Százféle bajnok mássá sohse váltan, Ütő legény, aki az ütést álltam: Így állva, várva vagyok egészen magyar.

Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó, Protestáló hit s küldetéses vétó: Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.

Ki voltam öreg grammás-diák korban, Égnek lendülten s százszor megbotoltan, Külön jussom: vénen is diák lehetek.

Kalapom, szűröm, szívem förgetegben, Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.

Külön alkuja lehet a Halállal, A tolakodó Gráciát ellöktem, Akit, amikor milliókat vállal, Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, Nem bámított az Élet sok, új kapuja. A Minden kellett s megillet a Semmisem. Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga, Hulltommal hullni: ez a szolga dolga, Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

(Ki látott engem? 1914. c. kötetből) A ciklus címe, amelybe ezt a költő helyezte: A kényszerűség fája. Baráti körének Hatvany Lajos által közvetített kritikája kényszerítette ki a választ. Ő már túl volt az ars-poétikákon, s most egy ciklus erejéig ismét azzal foglalkozik, hogy ki ő, mi az ő költészetének a természete, feladata, s helye a nap alatt. Gazdagabbak lettünk ezáltal, s többek között megszületett életének legnagyobb, legjelentősebb ars-poétikája, a Hunn új legenda, melyet Hatvany Lajosnak ajánlott. Azonosítja életét, költészetét a magyar élettel. Magasabb rendűnek, de sokkal inkább szuverénnek tartja ezt a hármas egységet. „Minek a tanács, a jóslat, aggodalmak?” Éltek, boldogan, míg meg nem haltak – így végződik sok (magyar) népmese, s itt az a fontos, hogy ez térben és időben egy más dimenzió.

Velem az életműben való gondolkodás magyaráztatja ezt meg. Egy második világháborús anekdota szerint, amikor még nem értek bennünket nagyobb vereségek, a honvédek foglyul ejtettek egy kirgiz katonát, aki valamiért szimpatikussá vált a számukra. Az ügyeletes őrmester elé vitték, és menteni akarták: ez egy rokon! – Árpád apánk!

Hunyadi János! Kossuth Lajos! – kurjantotta el magát háromszor az őrmester, várva, hogy majd valamit reagál rá a fogoly. Bizony az némán állt, semmit sem értve az egészből. Vigyétek el, hát rokon ez? Az az érdekes ebben az anekdotában, hogy ez az altiszt ösztönösen a magyar történelem három fontos csomópontját ragadja meg: honfoglalás, Hunyadi, aki a töröktől védte meg „a megszerzett hont,” és Kossuth Lajos, aki először tudta elképzelni a németek nélkül az életünket. Ady Endre is megragadja azokat az időbeli mozzanatokat, amelyek fontosak számára a magyar élet szempontjából. (Azokat emelem ki, amelyeket a történelem is jegyez, hiszen ez az „idő tudománya”. Kossuth Lajos – mondja o is – hiszen egyik korai verse, melyet kezdünk ismét felfedezni, Kossuth halálának évfordulóján címet viseli. (Versek, 1899.) A Hunn új legendában éppen említődik Petőfi, de más összefüggésben (Mit bánom én… Petőfi hogy istenül.) Viszont tudjuk azt, hogy Petőfi nem alkuszik.

Ez a cikk nem költészetére, hanem politikai felfogására vonatkozik.

Rákóczi!

– mondja ő is, és sorolhatnánk kuruc-tárgyú verseit. („Rákóczi akárki / Jöjjön valahára / Kígyóinknak Esze komám lépjünk a nyakára..., Dózsa

György! – akinek „unokája”. A Dózsamotívum kiemelten fontos költészetében. (Dózsa György lakomáján, Egyszer volt itt lakodalom stb).

Megemlékezik Mátyás bolond deákjáról is, noha érintőlegesen, s olyan összefüggésben, amikor a magyar vers, a magyarságunk idegen formák közt vergődött, de mégiscsak nagy idők voltak. Ő Ond vezér unokája, Gyáva Barla deák is, aki elmaradt Tuhutum seregétől egy kopottas őszön. Árpáddal jött, magyarul élt nyílt megfogalmazásban is az ő őse. A hunnmagyar mondakört érzelmi igazságként íróink-költőink sokáig elfogadták. Ady Endre is. „Vörös jelek a Hadak Útján / Hunniában valami készül.” Vagy éppen a Hunn új legenda is példázhatja ezt. „Góg és Magóg fia vagyok én” – vallja öntudatosan. És a legvégső stáció: az Ádám hol vagy? Végső soron EMBER (az embertelenségben is). A honfoglalástól kezdve olyan korszakokat emel ki (Dózsa-RákócziKossuth), amelyet a régi terminológia progresszívnek nevezett, s mi most talán úgy mondanánk, olyan személyeket nevez meg, akikben valamilyen magasabb rendű igazságunk öltött testet. A honfoglalás előtti korszakok, pedig már kiesnek a történettudomány hatóköréből, s a hagyomány, a legendák és a mitológia világában mozognak. Minden esetre itt is minden, valami konkrétumon alapul, olyan eseményen, amely monda vagy apokrif formájában nyomot hagyott a világ életében. Ádámra ezt nem vonatkoztatom, hiszen ez már megint egy másik vonatkozás: hit vagy elutasítás dolga. „Csúfoltam az igent / S igeneket rólam / Téphet minden silány”(A kényszerűség fája) Az Ádám hol vagy? különben éppen a bűnbe esett ember újbóli Istenre találásának a verse.

Nemcsak időben hanem térben is messziről jövünk: „Mi mindig Mindenről elkésünk, / Mi biztos messziről jövünk. Fáradt, szomorú a nézésünk, / Mi mindig mindenről elkésünk.”(Akik mindig elkésnek).

Hol van az a messzi? Biztos hogy Keleten. „Szent Kelet vesztett boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen / A kicifrált köd-jövendő / Táncol egy boros asztalon. / Ős Kaján birkózik velem.” Kérdés hogy a TávolKeletről vagy a – Közép-Keletről van-e szó? „Jöttem a Gangesz partjairól” (A Tisza parton) India a mesék, a költészet őshazája, de Kőrösi Csoma Sándor is arrafelé keresett bennünket. „Ó-Babylon ideje óta, / Az ős Kaján harcol velem / Ott járhatott egy céda ősöm, / S nekem azóta cimborám, / Apám, császárom, Istenem.” Ez a Közép-Kelet, akárcsak az „Irán-szagú szittya sereg, ahonnan Ádám is a sejtések szerint származik.

No, és Északi ember is, aki útját zord gonddal rója. „…Ha én szólok, Észak beszél / Fagy és fátum fogja a számat: / Ember beszél, kinek a sors, / Az élet, évek és napok, / Szívének gyökeréig fájnak.” Eszembe jut a Régi magyar ráolvasások című kötetből egy „varázslatosan” szép darab: „Adjon Isten jó éveket, / Jó években jó hónapokat, jó hónapokban jó heteket, / Jó hetekben jó napokat, / Jó napokban jó szempillanatokat!”

Tér-problémákkal kapcsolatban került látókörbe az Északi ember, hogy Ady Endre számolt a finnugor rokonsággal, amely a századfordulón és a huszadik század elején még mindenféleképpen új axiómának számított, és hogy ez a vers bevonható a honnan jöttünk, hova tartunk gondolatkörbe. Viszont időszemlélete is archaikus: ezért a mellé tett idézet. Perc-emberkékről olvasunk egyik versében – Élet helyett: órák – olvassuk a másikban. Sorsban, életben gondolkodik, ha „időről” van szó, abból válnak le az emberalkotta kisebb egységek (Sors – élet – évek és napok; – írja), Évek>hónapok>hetek>szempillanatok olvashatjuk a régi magyar, pogány ráolvasásban. „Visszafele” mondja az időt Ady, azaz tagadja? És egy lényegében oszthatatlan, nagy egészben gondolkodik ebben a dologban? Vagy titkos erőket rejt a versbe? Mindenképpen a transzcendencia felé mutat a vers időszemlélete. Az Ádám hol vagy?-ban találkoznak ilyen szépen a tér-idő problémák („Hallom, ahogy lelkemben lépked,…”). Színhely és idő így is kikerül a mérhető kategóriák világából, csak egy keresztyén ős-szemlélet alapján. S ha messziről jött ez az élet, bizonyára messzire is megy, hiszen annyira tiszteli a magyar és egyetemes emberi múltat, hogy ez a záloga a költői örökkévalóságnak.

Meddig is tart a magyar élet illetékessége? Ha jól tudom éppen jelenleg hat lappangó, le nem zárult határ-pörünk van. Magyar etnográfiai tulajdonság különben, hogy szeretünk pereskedni: ezt Jókai Mór nagyon szépen leírja Az új földesúr első lapjain, amikor a passzív rezisztenciát jellemzi. A magyar ember részéről nagy sor, ha kimondja: nem iszom, nem kártyázom, nem pipázok, nem utazom, a szomszédaimat nem látogatom (mert mindhez idegen hatóság közbe jötte kell) de ha kimondja, hogy nem pereskedem (osztrák illetékbélyeg kell hozzá), akkor tényleg összedőlt a világ. Szuverenitása, aktív és passzív ereje tartoznak a vers által fölvetett problémák közé. A megidézett Dózsával és Jacques Bonhomme-mal kifejezett viharos és hősi aktivitásánál nagyobb erő az ütést, vihart álló passzivitása, a magyar bevárás.

Örökké fiatal lelke és örök ellenzékisége is hozzátartozik a költői és nemzeti önarcképhez. Küldetése több mint költői feladat – súlyosabb – és ehhez nem illik költői virtuozitás. „Én voltam az Úr, a Vers csak cifra szolga, / Hulltommal hullni: ez a szolga dolga / Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.” Az utolsó versszak középső sora ugyancsak cifra szolga: alliteráció, figura-etimologika, belső rím – amely tiszta rím. A szolga-dolga ezen kívül kissé „Féjjás” hangzású is: „turgu-dorgod-mirgitforgo-gargad-tárgál” (Arany: A Jóka ördöge.) Archaikus, kifinomult és rejtett költői eszközök egy soron belül. De fogadjuk el a költő gondolatmenetét. Látjuk, ezek a „cifra szolgák”, „hős, régi szavai: vitézei” egyenlőre még nem hullottak el. Akkor Ő sem. Ádám, hol vagy?

Rövid összegzés Több mint föltűnő, hogy Ady életművében sok az ajánlás. Ez a korai gyűjteményes köteteiben még megtalálható. Átnézve ezeket, három fő típus bontakozik ki: 1.) A kötet-ajánlás. – 3 db. 2.) A ciklusajánlás. – 20 db. 3.) A versajánlás. – 85 db. Ez összesen 108. Ez a tekintélyes mennyiség önmagában is indokolja ennek a dolognak az újragondolását, ugyanis az újabb kiadásokban csak három maradt meg: a Rengj csak Föld 1913. (Tisza Istvánnak küldöm) A mezőhegyesi háború 1913.

(Vezérkarunk főnökének küldöm) és Hunn új legenda 1914. (Hatvany Lajosnak). Érdekes az utókor ítélete, mert a három közül kettő ellenfélnek szól, hogy azok félre ne értsék, hogy róluk van szó, és kell az aktualitás ismerete a vers megértéséhez. Egy jóbarátnak, Hatvany Lajosnak, aki lehet, hogy a közvetített és felvállalt bírálata miatt az adott pillanatban éppen ellenfél. No, de százöt Ady-szöveget kidobni az ablakon! A kritikai kiadás hamar megszakadt, nem ér el a Szeretném, ha szeretnének-ig, amikor az ajánlások elkezdődnek. Bizonyára nem mind a százöt alkalmi, ad hoc ajánlás.

Kötetajánlást csak a „legnagyobbak” kapnak: Hatvany Lajos, Móricz Zsigmond és Ignotus. Ciklusajánlást többnyire ismert vagy ismertté vált személyeknek címez Ady. Versajánlás „magán személyeknek” jóbarátoknak, kisebb részben pedig saját jogon ismert személyeknek jut.

Hatvany Lajosnak mind kötetajánlása, mind ciklusajánlása, mind versajánlása van. Ezzel kiemelkedik Ady baráti és ismeretségi köréből.

A Hatvany Lajosnak ajánlott művek: A Minden-Titkok verse (1910.) kötet; Imádság a csalásért (1913.) ciklus; A kényszerűség fája (1914.) ciklus; Sappho szerelmes éneke (1909.) vers; Hunn, új legenda (1914.) vers. Azok is kevesen vannak, akik két ciklust kapnak. Csak a szűkebb, belső kör. Hatvany Lajos köztük van. Műfaji meghatározásuk szinte állandó eleme a hangnem. Az óda patetikus, az elégia melankolikus, az epigramma csipkelődő. A Sappho szerelmes énekét (vers) és az Imádság a csalásért, szerelmi tárgyú (ciklus) költeményeit összeköti a hangnem. Én baráti hangnemnek nevezném ezt. Csak a barátjával tudja így megosztani valaki az intimitásait. És közben észrevétlenül az olvasót is magához emeli, barátjául fogadja.

A Hunn, új legenda elemzése lényegében csak egy sorra koncentrál: „Messziről jön és messzire megy ez élet”. Először végiggondolva időben (Kossuth Lajos, Petőfi, Rákóczi, Dózsa György, Mátyás, Ond vezér– Tuhutum–Árpád, Csaba új népe–Hunn, új legenda, Góg és Magóg, no és Ádám). Azután térben: Messziről jövünk, A Gangesz partjairól? ÓBabylonból? Iránból? Északról? Szükséges a gondolatmenet ismételt felidézése, nehogy eltévedjünk benne. Mindezt a gondolatmenetet és a többiét is az életműben való gondolkodás teszi lehetővé, sőt a világlíra tágabb kontextusai.

A hatvaniak és akik szeretik Hatvan városát méltán lehetnek büszkék arra, hogy több közük, nagyobb jussuk van ADY ENDRÉHEZ mint másnak. És ez a szellemi örökség nem partiális jellegű, hanem átfogó jelentőségű.

VI. FEJEZET HATVANI ALKOTÓK • Litya László elbeszélése • Monori Szabolcs elbeszélése • Jónás Péter verse • Juhász Flórián verse • Vincze Anna verse • Kepes Károly versei • Ladys Lex verstornya • Hatvani fejek – kritika a Hatvani arcképcsarnok című könyvről • Hatvan katolikus egyháztörténetéről – kritika A hatvani prépostság története című könyvről • Kritika Az állomásfőnök megkísértése című könyvről

LITYA LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSE Főtéri szívzörejek – fényárnyékban Fiam, édes fiam, hogy tehetted meg: nem szóltál, még csak nem is üzentél?! Lám: így kinyúltatok! És én nem is tudtam róla…

(Első szívzörej) Édesapám, szóltam volna én, hogyne szóltam volna. Csak hát, hogyan szóljak? Hová üzenjek utánad? Lásd be: nem minden bonyodalom nélkül való kapcsolatba lépni teveled. Mostanában legalábbis nem.

Ugyan már fiam, ne magyarázkodj! Előttem ne! Nagyon jól tudod, hogy engem mindig elérhetsz. Még most is. Te különben is ismered a módját… Tudjuk mindketten.

(Második szívzörej) Igazad van, édesapám, nem vitatkozom veled. De egy mentséggel mégiscsak előhozakodnék: bár a főtér ki lett stafírozva, a mi lakásunk még most is gyászos képet mutat. Hogy nézett volna ki: elámulsz odalent – megrémülsz idefent?! Lásd be, kérlek, nem tehettelek ki ilyen megrázkódtatásnak.

Most már elég volt, fiam! Mielőtt engem is elkábítanál, vágj a közepébe!

Milyen lett a főtér? Mesélj, hadd képzeljem magam elé!

(Harmadik szívzörej) Hát hol kezdjem, édesapám? Talán ott kezdem, hogy este szebb, mint nappal. A díszkivilágítás teszi. Tudhatod: a bíróság eddig is ki volt világítva. Mostantól a templom is körbe van reflektorozva. Legfényesebb a főhomlokzat, de oldalt és hátul a földlámpák is megteszik a magukét.

Szerintem mégsem a fények a leglenyűgözőbbek, hanem az árnyak. Ezt együtt állapítottuk meg a főépítésszel. Egyúttal azt is, hogy az ábrázoló

geometria műegyetemi professzorának – Czigány doktornak – igaza volt: az ő tantárgyát csak a Jóisten tudhatja ötösre. Mi mást állapíthattunk volna meg, amikor szemügyre vettük az oltárt ölelő fal külső felületére rávetülő árnyékot. A hátsó kerengő íves ereszvonala két fényforrásból vet árnyat a felette lévő íves falra – vakablakokkal nehezítve a szerkesztési feladatot. Az ember beleizzadna a megoldásba, a Jóistennek azonban semmiség az egész. Csak egy mozdulat: egy kapcsolás, és kész az árnyék.

Erről jut eszembe, fiam: mikor léped már át a saját árnyékodat? Látod, te is lehettél volna főépítész… És mi lett belőled?!

(Negyedik szívzörej) Esti fényben a Szent Sebestyén szobor – fekvő kutyástul (Háttérben a függőfolyosó, a szoba meg a konyha – sötétségben – Fotó: Tari Ottó) Főépítészből talán egy is elég volt a családban. Nemde, édesapám? Most ki írna-beszélne hozzád ilyen rébuszokkal nehezített szívzörejekkel? Ki tudósítana róla, hogy az OTP feletti lakásunk ablakából hajnalhasadáskor különös árnyékot látni. A templomoltár feletti cserepeken három kémény vonul északnak, aztán eltűnik. Kiszámítható, hogy a három kémény a mi házunkat szellőzteti, még ha odalentről egyik sem látható.

Ugyancsak virradatig játszadoznak az isteni szerkesztésű árnyak a szobánk meg a konyhánk plafonján. A lenti kandeláberlámpák pedig két irányból mutatják meg titkos szövésű függönyeink mintázatát – és ráadásul: reggelig diszkrét világítással szolgálnak.

Fiam, édes fiam, ha kérhetnélek, beszélnél nekem arról, amit nappal látsz? Tudhatod, hogy magam is árnyakkal vagyok most körülvéve.

Valahogy jobban izgat, amire a napfény világít rá. (Ötödik szívzörej) Idefentről – a mi függőfolyosónkról – kopárabb a tájkép, mint odalentről. Talán, mert kevesebb lett a fa, több a beton. Eső után ugyanakkor valamicskét szelídül a látkép: a templom mögé leterített gyepszőnyeg zöldje kifényesedik, a bokrok közé szórt faforgács pedig

szinte kivörösödik. Odalentről nézve viszont a szegélykövek valósággal csillogó tükörfüzéreknek látszanak. Csak hát a fák! Talán te nem is láthattad azt a fát – hárs lehetett –, amelyikre esténként zöld fényhálót terített az OTP neonja. Napnyugta után te már nemigen jártál mihozzánk, édesapám. Nos, ha nem láttad, immár nem is láthatod többé: neon sincs már, hársfa sincs már.

Fiam, csak nem azt akarod mondani, hogy egyetlen fa sem maradt a főtéren, amelyiket még én is ismerhettem?! Ugye, nem!

(Hatodik szívzörej) Hát… egy maradt: a buszmegálló utasellátós falába fúródva, egyenesen bele az attika lőrésébe. Talán emlékszel rá: kegyelmet kértem ennek az aprólevelű hársnak az építési naplóban. Jelentem neked, édesapám: a hársfa ma is áll és még él. Ferdén és kérgesen, de még él. Ha alatta visz el az utam, körbesimogatom. És a többi öreg fával mi lett, fiam?

(Hetedik szívzörej) Majdnem mind kivágták. Egyet-kettőt hagytak csak meg, mutatóba, édesapám. Fiatalocska fákat ugyan ültettek a helyükbe, de nem eleget.

Előneveltek, mégis sok-sok évgyűrűnek kell majd egymásra ölelkeznie, hogy a jelenlétük észrevehető legyen. S hogy egy-egy kiadósabb havazás után újra úgy érezhessem magam, mint régen: patyolatfehér álomerdőben vagyok.

Fiam, neked semmi sem jó?

(Nyolcadik szívzörej) Ami nem jó, az nem jó, édesapám. A bíróság három zászlótartó oszlopát nem helyezték át – útban vannak. A főtérre keletről irányuló gyalogosforgalom valósággal beléjük ütközik. A templom főbejárata előtti térburkolat három mintázatából a középsőt kirakhatták volna kereszt

formájúra. Egyetértesz velem? Gondolom, azzal sem vitatkoznál, hogy a templom és az áruház közötti zebra lejtésén lenne mit korrigálni. Neked ugyan már nem kell a lábad alá nézned, de képzeld csak el: épp édesanyám akarna átmenni az ecsédi buszhoz, és juj!: teljesen átázna a lábbelije. Igaz, ami igaz, már ő sem jár hozzánk. Talán tudod, hogy nehezére esik kimozdulnia otthonról – még bottal is.

Fiam, ne is mondd! Öregségemre már én is bottal jártam-keltem. Mégis mennem kellett, ha élni akartam. Tudod, hányszor bandukoltam át a hatvani főtéren, hogy Takács doktor rendelésére odaérjek?

(Kilencedik szívzörej) Csak sejtem, édesapám. Mint ahogy azt is, hogy Bércesékhez is bebenéztél: van-e jóféle házikolbászuk. Nekik pedig mindig volt. Hergács nagyapámnak viszont nem volt savanyú káposztája, amikor nagyon kellett volna, hogy legyen. A kastély egyik emeleti kórtermében feküdt, tüdőgyulladással. Megkívánta a káposztát, és én is ezeken a köveken át siettem-vittem, hogy lennék mielőbb a betegágyánál.

Látod, fiam, milyen vaskos a családi legendárium?! Írhatsz te akármennyit, tele sose írhatod, mert egyszerűen nem telik be. Tudod, nincs és nem is lesz utolsó lapja…

(Tizedik szívzörej) Tudom, édesapám, tudom. Hát még úgy, ha nem is csak a családról írok.

Ha mondjuk, azokról is lépten-nyomon megemlékezem, akik ezen a felszentelt barokk főtéren csak megfordultak. Akik nekem fontosak és pótolhatatlanok, de már szintén nincsenek köztünk a földi valójukban: Petőfitől József Attiláig, Ratkótól Nagy Gáspárig. No, és persze, pótolhatatlanok a mi négylábújaink is: Döbrögi és a társai. Nem is hinnéd, milyen kutyabarát lett belőlem. Naponta pendlizek két tér – a Kossuth meg a Petőfi – között, csakhogy őket megérintsemkörbematassam, szintúgy a földi valójukban.

Fiam, te tudod, hogy minekünk sohasem volt kutyánk-macskánk. Én és az édesanyád arra neveltünk téged, hogy emberbarát legyél. Remélem, ezt nem tévesztetted szem elől?!

(Tizenegyedik szívzörej) Hát persze, hogy emberbarát lettem. Az vagyok, az is maradok, édesapám. Nem gyűlölködöm, nincsenek is haragosaim. Nyugodt szívvel mondhatom: szeretem az embereket. Szeretem például, ahogy kiülnek a főtér padjaira, ahogy belakják ezt az újdonatúj hatvani szegletet. Szeretem és tisztelem még a kővé merevedett embereket is – az itteni szobrokat: a kiglancolt Szent Imre herceget és a restaurált Szent Sebestyén eszményített alakjait. Majd nézd meg, ha elmégy mellettük: az egyik szoboralak lábánál is egy hűséges kutya fekszik.

Jól van, fiam, megnézem. Mindent megnézek, csak időben szólj vagy üzenj. Tudod, hogy mindenre kíváncsi vagyok. Csak hát az árnyékvilágból nem akkor szabadulok ki, amikor én akarok. De majd jövök, édes fiam, meglátod, hogy jövök…

(Tizenkettedik szívzörej) Nappali fényben a Szent Sebestyén szobor – fekvő kutyástul (Háttérben a függőfolyosó, a szoba meg a konyha – jól látszik – Fotó: Csintalan Andrea)

MONORI SZABOLCS ELBESZÉLÉSE Búcsú egy sportklubtól Szomorúan nézett végig a pályán, mielőtt leoltotta a villanyokat. Büszke volt birodalmára, harmincöt éve élt benne. Most azonban letelt az ideje.

Nyugdíjazták. Költözés várt rá. Remélte ugyan, hogy szerződéssel még maradhat egy-két évig, de úgy tűnt, az új vezetőségnek meg sem fordult ilyesmi a fejében Egy fiatal házaspár érkezik majd a helyükre, a három szobás gondnoki házba. Kicsit irigyelte őket. No, nem a körülmények miatt, mert azok a harmincöt év alatt csak romlottak! Sokkal inkább fiatalságukért, azért, mert előttük állt az élet, nekik még nem kellett megvívniuk mindennapi csatáikat a legyőzhetetlen, felsőbb hatalmakkal.

Persze, ugyanez lehet a hátrányuk is vele és odaadó, mellette mindig, mindenben kitartó feleségével, Zsófikával szemben. Tapasztalatlanok, nem járatosak a helyi ügyekben, nem ismerik a viszonyokat itt, a J-i Futball Clubnál. „Nekünk még könnyebb volt” – ismerte el magában az öreg, miközben a gyepet simogatta tekintetével. És valóban: 1970-ben, amikor a klubhoz került – akkor még a J-i Dózsa Sport Egyesület nevet használták, és a labdarúgón kívül volt kézi-, kosár-, röplabda-, tenisz és asztalitenisz szakosztályuk is –, minden a legnagyobb rendben ment. A helyi tanács támogatásával évente végeztek el kisebb-nagyobb fejlesztéseket, ’72-ben például háromezer fő befogadó képességűvé építették át az ezerötszáz fos stadiont, egy évre rá, amikor osztályozót nyerve feljutottak a másodvonalba, játékos kifutót „húztak fel”, ’74-ben pedig az öltözőket bővítették. A párt intézett mindent, működött is rendesen az egyesület.

Nemhogy tartozásai lettek volna, de az országban egyedülálló prémiumokat juttattak a játékosoknak és a szakvezetőknek egy-egy győzelem után. Amikor a Magyar Kupában – két élvonalbeli csapatot is kiütve – a negyeddöntőig verekedték magukat, hetedhét országra szóló fiesztát rendezett a vezetőség. Igaz, ennek megvolt a böjtje. Egyrészt, mert a két nappal későbbi bajnokit 4:0-ra elvesztették hazai pályán a kiesőjelölttel szemben, bundagyanúba keverve ezzel magukat, másrészt, mert az ünnepségen egyes játékosok olyannyira szabadjára engedték rosszabbik, a külvilág számára addig ismeretlen énjüket, hogy még egy

hónappal utóbb is arról cikkeztek a lapok, mit műveltek a részeg „aranylábúak”. És bizony, kivételesen nem túloztak. Ő is ott volt, amikor a Kovács-testvérek pisilő-versenyt rendeztek a templomtoronyból, és saját – szintén vérben forgó – szemével látta, ahogy a csatár-sztár, Birinyi Jóska üres kőbányais üvegekkel megdobálta a téesz-elnök házát, azt kiabálva: „Elvetted a földeket, adjál helyette mezeket!”. Birinyi bizonyult az egyetlennek, aki képtelen volt megemészteni nagyszülei földjének – a téesz-elnök vezetésével végzett – államosítását. Mivel Szabó elvtárs időközben ruhagyári igazgató lett, a futballista öntudatlan alkoholmámorában tőle próbálta kikövetelni a régóta ígérgetett, egy garnitúrányi új mezt. Erőszakos módszere nem bizonyult célravezetőnek, az elvtárs megmakacsolta magát, s később mindenféle kifogással bújt ki a kívánalmak alól. Birinyit pedig még azon az őszön eligazoltatták a községből.

A gondnok – utólag – jót mosolygott a történeten. Kedvet is kapott hozzá, hogy elővegye régi naplóit. Ugyan már minden bedobozolva várta a költöztető furgont, a füzetekhez könnyen hozzáfért. Zsófika tévét nézett, neki meg nem akadt jobb dolga, nosztalgiázott hát egy kicsit. A ’75-ös és a ’76-os év volt a kedvence. Előbbi két okból is: ekkor született kisebbik fia, András, míg a tíz éves nagyobbikat leigazolta az egyesület serdülő futballcsapata, mellyel a következő évben NB II-es bajnokságot nyertek úgy, hogy az o Antija lett a korosztályos gólkirály. Ekkor már tudta, ha sérülés nem jön közbe, a gyerek komoly karriert futhat be, ami azt jelenti, néhány éven belül elhagyja a családi fészket, hogy egy híresebb csapatnál folytassa pályafutását. Így is történt. A fiú 1980-ban egy fővárosi elit-klubhoz igazolt.

Ugyanebben az évben tizenhárom éves lányát, Andreát a J-i kézi-csapat igazolta le. Persze feleségét – a történtek tükrében talán érthető okból – ez sem tette igazán boldoggá. Félt, ugyanaz a sors vár rá, mint idősebb fiára, aki két évvel később olyan súlyos sérülést szenvedett egy kupameccsen, hogy kis híján eltört a gerince. Ezzel pályafutása véget ért, bánatát alkoholba fojtotta, húsz éves korára függővé vált, és kétszer lecsukták, mint közveszélyes munkakerülőt. Nőkből, barátokból élt, csak karácsonykor járt haza, a futballstadionoknak a környékét is elkerülte. Az igazat megvallva, a család szeme fényéből a család szégyene lett... Aztán

1997-ben halálra gázolta egy autó. „Véletlenül összehozott”, akkor két éves kisfiát ex-neje – futballista kifejezéssel élve – „lepasszolta” a nagyszülőknek, mondván, ő nem áll úgy anyagilag, hogy képes legyen felnevelni. Igaz, ok addig mindössze egyszer látták Tamáskát, mégis örömmel vállalták, hogy gondoskodnak róla. Így eshetett meg, hogy 2005 őszén újabb családtag neve került be a klub futball-történelmének könyvébe.

Természetesen nem csupán szerettei okoztak neki örömöt az elmúlt harmincöt év során. 1976 az egyesületnek is jelentős éve volt. A serdülők mellett az ifisták is megnyerték saját bajnokságukat, s a felnőttek is felkapaszkodtak a dobogóra, hogy a rá következő tavaszon már osztályozós helyig jussanak. A gondnok minden év kezdő tizenegyét kívülről tudta, de ezt az ezüstcsapatot különösen az emlékezetébe véste.

Országh–Jobbik K., Horváth, Jobbik I.– Drabos, Lakatos, Fényes, Oszcsik–Kántor, Tóth, Pál. Élvezet volt őket nézni, egytől egyig briliáns labdarúgók, mesterségük igazi virtuózai voltak. A balszélső Pál Tamást el is nevezte az akkoriban egyre gyarapodó számú közönség „a foci Paganinijének”, de még nála is tehetségesebbnek bizonyult a tizennyolc éves center, Tóth Dani, akinél nagyszerűbb játékost sem addig, sem azóta nem látott. Pedig o aztán sok futballistát figyelhetett meg élete során! A betonvédő Jobbiktestvérek, az „áthatolhatatlan” és lefuthatatlan söprögető, Horváth Gyuszi, a vastüdejű Drabos Dezső, a fürge Oszcsik Sanyika, a harminc méteres bombáiról elhíresült Lakatos Ferkó, KeletMagyarország legjobb irányítója, a sasszemű, a pálya minden szegletét egyszerre belátó, és minden társára egyformán odafigyelő csapatkapitány, Fényes Oszi, a labdarúgást társas-tánccá, a gyepet fenséges táncparketté varázsoló, lábait Fred Astairként kapkodó Kántor Kálmán, mind-mind hozzájárultak a nagy sikerhez. Nem is beszélve a saját nevelésű Országh Janiról, aki tizenöt éven keresztül védte a csapat hálóját, olykor négy-öt meccsen át bevehetetlenül! A szurkolóknak az volt vele az egyetlen problémájuk, nem tudták eldönteni, hogyan repked a gólvonal előtt – félelmetes ragadozóként, mint egy párduc, vagy inkább olyan könnyeden, akár egy pillangó. Végül megtalálták a köztes megoldást, s elkeresztelték „Párducpillangónak”.

A gondnok továbbra sem tudott aludni, hiába bújt be mellé imádott felesége. Őt ölelve azon tűnődött, mikor kezdett hanyatlani az egyesület, és mikor kerültek végleg abba a leszálló ágba, amiből azóta sem voltak képesek visszakanyarodni a csúcs felé. „Az első rossz lépés minden bizonnyal a csapat szélnek eresztése volt – vélekedett. – Nem lett volna szabad a vezetőknek az osztályozó elvesztése után olyan gyorsan eladogatni a játékosokat! Persze féltek, hogy néhány év múlva nem kereshetnek rajtuk annyit.” Azt még csak-csak értette, az olyan fiatalokat, mint Oszcsik és Tóth miért engedték elmenni első osztályú klubokhoz, ám hogy az idősebbekről is lemondtak, ráadásul rivális csapatok javára, azt képtelen volt felfogni. „No, de még ez is hagyján! – gondolta. – A fő baj az volt, hogy a bevételt a vezetők ahelyett, hogy csapatépítésre fordították volna, szépen, csendben lenyúlták. Villákat, nyaralókat építtettek és hatalmas Volgákat, Moszkvicsokat vásároltak belőle.” Ezt már végképp nem tudta megbocsátani az akkori főnökségnek, noha tisztában volt vele, ezután a párt még jó ideig biztosította a sportegyesület zavartalan működést. Mindenesetre az addig szépen suhanó hajó léket kapott a futballvilág végtelen óceánján, s az elkövetkező öt év alatt olyan gyorsan süllyedt el, mint még soha egyetlen csapat sem. 1982 tavaszán „egyenes ágon” kiestek az NB II-ből, egy évre rá pedig osztályozóval az NB III-ból.

A gondnok ezt tartotta élete legpocsékabb időszakának. A futballisták tömlöcbe vetett ragadozókként vergődtek az egyesületnél, a tenisz és az asztalitenisz szakosztály megszűnt, idősebb fia lesérült és inni kezdett, Zsófival egyre többet veszekedtek Andi és Andriska jövője miatt, mígnem felesége megcsalta egy fiatal, heves vérmérsékletű játékossal, akit fél évre – kényszerből – náluk szállásolt el az egyesület. A gondnok ekkor olyat tett, ami nagyon nem volt rá jellemző: kirúgatta a labdarúgót a klubtól, mondván, a férfi mérhetetlenül szemtelen és tiszteletlen, nem csupán vele, de nejével is, aki pedig mos, főz és takarít rá. Ultimátumot adott a békítő szándékkal fellépő elnöknek, hogy vagy a focista távozik a városból, vagy ő. Szerencséjére az ifjú szélsővel mások sem voltak kibékülve, így aztán ok maradtak, az ment, miután a gondnok – szigorúan négyszemközt – életveszélyesen megfenyegette, hogy eltöri pénzkereső lábait, ha nem hallgat a történtekről. Zsófikára persze, már rég nem haragudott. Ezt az egy ballépését leszámítva ugyanis valóban

odaadó, kedves párja volt, segítette mindig mindenben, türelmesen tűrte, ha olykor – nem is kevésszer – a klubot, a csapatot részesítette előnyben vele szemben. S persze, ezt az egy baklövést is őszintén megbánta, hisz szerette gyermekei apját, büszke volt kivívott tekintélyére, s a tiszteletre, ami körülvette mindkettejüket. Maga a gondnok is szívesen tetszelgett a klub „elmaradhatatlan embere” szerepében, úgy érezte, nélküle ez az egyesület nem létezhet. Épp ezért esett neki rosszul, hogy nem kínáltak szerződést nyugdíjba vonulása hallatán, s ezért nem tudott aludni már napok óta…

Már majdnem éjfél volt, amikor zoknit és kabátot véve kiment a teraszra, hogy friss levegőt szívjon. A kora-tavaszi este hűvös volt, s enyhe szellő sustorgott a holdvilágos éjszakában. Emlékek sokasága repült felé a távolból, ahogy ott állt magányosan szeretett házuk előtt, ám ezúttal nem tudta őket végiggondolni, mert hirtelen furcsa látvány tárult a szeme elé.

Az általa „öreg szomszédoknak” nevezett gesztenyefák irányába tekintve egy sötét alakot látott surranni a pályán túlra. Úgy látszott egyik kezében egy nagy ládát, másikban egy rövidke kötelet visz. Az öregnek sejtelme sem volt róla, mit akarhat velük az idegen, mígnem az megállt az egyik fa alatt, felállította a ládát, s áthajította a kötelet a legalacsonyabb ágon. „No, ennek fele sem tréfa”, gondolta a gondnok. Érezte, percig sem késlekedhet, azonnal cselekednie kell! Volt annyi lélekjelenléte, hogy beszaladjon a konyhába egy késért, amivel majd kiszabadítja a fuldoklót.

Aztán már rohant is, hevesen dobogó szívvel, torkában hatalmas gombóccal. Vagy háromszáz métert kellett megtennie a tetthelyig. Végig az járt a fejében, odaér-e időben. Bízott magában, mert bár nem volt fiatal, jó kondival büszkélkedhetett. Ráadásul a vészhelyzet megkétszerezte az erejét.

Persze, így is örökkévalóságnak tűnt, míg közelebb ért a férfihez, akiben felismerte a J-i Futball Club csapatkapitányát, a közönség legnagyobb kedvencét, a huszonöt éve, tíz éves korától az egyesületnél futballozó, s ezzel minden addigi rekordot megdöntő Gárdos Gézát. Jó barátok voltak, a fiatalember egy időben lányának, Andikának udvarolt, úgyhogy nagyon nem szerette volna halva látni. Ötven méternyire volt tőle, amikor rákiáltott: „Géza, az anyád úristenit, mit csinálsz ott?!”. A futballista nem tudta eldönteni, örüljön-e az öregnek, vagy bánja, hogy rajtakapta

végzetesnek szánt tettén. Mindenesetre a láda már nem volt a lábai alatt, ezért a gondnoknak az első dolga volt, amint odaért hozzá, hogy visszacsúsztassa azt a helyére. Aztán fürgén felpattant rá, s elnyiszálta a kötelet a hörgő-vonagló férfi feje fölött. A 190 centis, 90 kilós test úgy csuklott össze, mint egy rongybaba, s egy percig meg sem mozdult. „Na, jó életmentő vagyok én is! Levágom a kötélről, aztán hagyom, hogy a nyakát törje!” – villant át a vén szertáros agyán. Hamarosan azonban megnyugodhatott, a hasára fordított áldozat kiköhögte magából a bent rekedt levegőt, s nem sokkal később bánatát is.

Mint elmondta, azért keseredett neki annyira, mert az új vezetőség – szerződése lejártával – lapátra tette. Igaz, harmincöt éves volt, öreg játékosnak számított, de úgy érezte, van még a lábaiban és a szívében egykét jó év, s „ezen a szinten”, ahogy fogalmazott, nyugodtan játszhatott volna még. Ám nem tartottak igényt szolgálataira. S ez még hagyján! De amikor felajánlotta, hogy szívesen átveszi a megüresedett serdülő-edzői posztot, a „messzi idegenből” érkezett elnökségi tagok azt mondták, inkább felkérnek egy szintén „messzi idegenből” érkező edzőt a munka „rendes” elvégzésére. „Mintha én nem tudnék rendesen – ezt a szót igen erősen és gúnyos hangon megnyomta – felkészíteni egy csapatot!

Huszonöt éve futballozok, ne mondja nekem senki, hogy nincs elég tapasztalatom, hogy nem értek hozzá annyira, mint bármelyik edzőuraság!” Hőbörgését a szertáros megértette, cselekedetét annál kevésbé.

Mert bár o sem volt örök-optimista, ilyesmi soha nem jutott volna az eszébe. Gárdos hosszú időn át ecsetelte lelki problémáit, s az öreg türelmesen hallgatta. Mikor azonban már mindketten úgy fáztak, hogy kezük-lábuk szabálytalan ütemű táncot járt, becsületszavát vette, hogy többé nem kísérel meg „efféle őrültséget”, majd jó éjszakát kívánt, s visszatért a házba. A fáradtság úgy nyomta el, mint az egész nap virágport gyujtő méhet a bódító illat, s az éjszaka sötéten szakadt lecsukódó szemeire.

Az óra kíméletlen vészcsengőként verte fel kora reggel. Zsófikája rég talpon volt, épp a fürdőszobát rakta rendbe. „A pályán voltál az éjjel?” – kérdezte tőle szelíd megértéssel, amikor meglátta gyermekien álmatag ábrázatát. „Ott” – ásította a szertáros, mire felesége gyengéden, a beavatottak mosolyával végigsimította redőzött arcát. Többet nem

kérdezett, az öregnek pedig egyelőre nem volt kedve mesélni a történtekről. Még a reggelijét ette, amikor megérkeztek a költöztetők a furgonnal.

Tomikát előző délelőtt átvitték Andreához, aki vállalta, saját két gyereke mellett őrá is vigyáz, hogy ne legyen nagyszüleinek láb alatt. A szertárosnak most eszébe jutott a fiúcska. „Jó neki, ő ezentúl is kijöhet minden nap” – dörmögte nem létező bajsza alatt. Neje jobbnak látta, ha nem reagál. Inkább kivitt egy emléktárgyakkal telepakolt dobozt a kocsira. A férfi figyelte tipegését, karcsú termetét, s elszégyellte magát. „Mit nyavalygok én itt, hát nem ott van-e az otthona az embernek, ahol a családja van? Mit számít a megszokott helyszín, mit a szülőföld, a haza, ha magányos valaki?! De, ha van kihez odabújjon és vacsorázzon…” Megfogott hát ő is egy súlyos dobozt, s az asszony után vitte. Az már jött vissza a következőért. Az ajtóban összetalálkoztak.

Megálltak, egymásra néztek és összemosolyogtak.

Mire megérkeztek az új lakásba, a szertáros már tudta, ugyanolyan jó helyük lesz, mint a sportpályán volt, hisz emlékeit hűen őrizheti bárhová vetődik a világon, s ezekkel az emlékekkel boldogabb lehet, mintha meghosszabbított munkaszerződéssel lenézett öregemberként dolgozik tovább. Abban ugyan biztos volt, egy darabig nem néz a pálya felé, viszont azt is tudta, kisunokája révén a múlt összekapcsolódik a jövővel, s amíg él, nem szakad el szeretett egyesületétől.

Monori Szabolcs

JÓNÁS PÉTER VERSE Mindennapi Attilánk Szeretném hinni, hogy Attilája itt mindenkinek van.

Bor alá nőtt kopott kabát, retinába égett guruló kalap.

A munkába vivo buszon meleg lesz a bal tenyerünk. Valaki a bal oldalunkon könnyeken át bámul ki a maszatos ablakon.

Hangos kocsmaasztalunkba állított penge lesz a csönd, és befejezetlen gondolat rezeg a levegőben. Félig ivott pohár: tehetetlenségünk. Iszunk: üresség.

Nem iszunk: szomj. Szerettünk: rosszul.

Nem szerettek: fáj. Az üresség Attila, a szomj Attila, a félig ivott pohár Attila.

Soha nem mosott buszablak, eltörött cigaretta, elveszett kabátgomb.

Sosem voltunk jók, amikor jók lehettünk volna.

Legyen szép nekünk bárki meztelen teste.

Húzzuk szemünkbe kalapunkat, ha gyűlik májunkban az idegen anyag, ne együnk három napig és nőjön szemünkben virág, mint a kutyatej az elhagyott gyárudvarokon, ha idegenné öregszik bennünk édesanyánk.

Nekem is van Attilám.

Nem barátkozik, nem szól semmit: teszi

a dolgát. De mindenki az ő véleményére kíváncsi, mindenki az ő barátja akar lenni.

Ha nincs itt, róla beszélünk, ha itt van, hallgatjuk, mit hallgat rólunk.

Az én Attilám ok nélkül könnyezik.

Nem sír, nem zokog, nem ad ki hangot, csak folynak a könnyei. Faágon ül, diófán, egy iskolaudvaron. Várja a gyerekeket kicsöngetés után, és néz. Évmilliókon keresztül. Folynak a könnyei.

A kalapját soha nem veszi le, nem szólal már meg soha többé, néz őzeket, olajos hullámon úszó konzervdobozt, szeretőjükhöz bűntudattal siető kedves nőket, akik könnyű bokával lépnek át a verebeken. Néz. Fényes nappal is csillagokat kocsmák ajtajából, háttal, kezében késsel. Árnyéka rezgő csönd a félig ivott poharak között. Hazafelé visszarúg egy utcára tévedt labdát a srácoknak, kalapjába kap a szél, Attila megáll, a kalap visszagurul a lábához a lejtőről, lassan felteszi, majd ballagva indul egy kis hegyi utcácskán felfelé.

Csak a hátát látjuk. De én tudom: folynak a könnyei.

Az állomásfőnök Szárszón letépte a Nagymagyarország-térképet a falról, azzal takarta be a véres csonkokat.

Attila is betakarja Nagymagyarországot.

Ott az árnyék minden félig ivott poháron.

Mert Attilája ezen a vidéken mindenkinek van. Hulláma a Dunának, öngyilkosa a vonatsíneknek, bűne

az ártatlanoknak, anyanyelve a csecsemőknek.

Kalap, könny, árnyék.

Szomjenyhítő szándék.

Bal tenyérben csonka kis hazánkat, mindennapi néma Attilánkat add meg Uram nékünk, és bocsásd meg a tehetetlenségünk – (Irgalom, Istenem, Attila, nézd, jaj kész ez a vers is...)

JUHÁSZ FLÓRIÁN VERSE Népdal Elmegyek, mert úgy kívánom Törvényem lett kívánságom Tudva tudván elfelejtem Szép hazámat anyaföldem.

Az erdőkbe majd kijárok Mohás fákkal parolázok Kikericset csókolgatok Harmatcseppet szólongatok.

Fényes Nap lesz élő apám Sejtelmes Hold édesanyám Éteri Ur hu szeretőm;

Japáni föld zord temetőm.

Chopin etűd íveléssel Könnyűzenés mímeléssel Úti poggyász fészkelődik Búcsúbélbe ékelődik.

Elmegyek, mert úgy kívánom Törvényem lett kívánságom Tudva tudván elfelejtem Szép hazámat anyaföldem.

VINCZE ANNA VERSE Patak A Víz és a Meder Mondd csak mivé lenne?

Bizony egymagában Egyik sem élhetne!

Lehetne a Meder Moha lepte lanka-, De a lelke mindig Vízért sóvárogna!

Meder nélkül a Víz Szerte széjjel folyna, Az erdő fái között Sohasem dalolna!

Gyönyörű Mederben

Kristály Vize csobog!

Patakká egyesülve Lettek csak boldogok!

Mindig egymás felé Keresték az utat; S egymásra találva Dicsérik az Urat!

Pataknak örömdalát Mindenki hallja-, Mert Medrében a Víz Folyton ezt dalolja!

Hatvan, 2006. december 9.

KEPES KÁROLY VERSEI Fogyatkozások konok emberiség-hívő béke-fogyatkozáskor darazsat szelídítek egy kisgyerek kezén kifosztom magam rigó-fogyatkozáskor hószín sírba fekszem ünneplő feketén

Tükör és Hold boldog vándor utadban e tócsa tenyérnyi sekély de tudd zivatar maradéka ezért ne zavard a nyugalmát sőt engedd hogy a végtelen ég így mérje meg éjjel mérlege fénylő tálkájában az árdeli Holdat Ajánlott levél Reykjavíkba űzzük ki szótárainkból az ártás és hiány szavait mert napfényes éjszaka kell majd lélegeznünk a bomlott idő kártékony vegyületeiből feledkezzünk meg hatalmunkról mert halott fákkal nem lehet megtanítani a lombozás geometriáját ne feledkezzünk meg hatalmunkról mert a jövő lakását boldog ítélkezők lakják Virágok lázadása törékenyen ágál lilán két virágszál nem tudom tánc-e harc-e

messze szálló madarak-e vagy két híven hajló ívelő levél konok hittel tagadván a közös tövet Szerelmünk legjobban az éjszakát szerettem mikor közel kellett hajolni a dolgokhoz mint arcodhoz kedves találkozáskor lángarcú szerelmünk gyermekünk békénk nyugtalan madár tapintván a kövek érverését bölcsek gyöngye perdül homlokunkról egyetlen széles mozdulattal a mozdulatlanság mozdulatával tüzek kegyelmét könyörögjük szerelmünk nyugtalan madár szárnya alól bölcsek gyöngye perdül küzdve áradó időnk szelével Légy medre légy medre kedvesem zajló életemnek folyóm biztos ágya tisztítsd vezesd vizét a háborgó hatalmas emberóceánba

*** LADYS LEX VERSTORNYA abc arc ars art írt ért éra ára óra óda óta éta éva dva dia dió kió kio kié ksé zsé zoé noé noa nos mos kos kis kín kun kán ken kex lex

*** Ladys Lex itt és most megjelenített harminchárom plusz három szintes verstornyába titokban kettévágott rébuszok lettek belerejtve.

Megfejtéseket az égi kiadóba küldhet minden egyes furmányos olvasó – légi drótpostán, jégi drótródlin, cégi drótmasinán vagy régi drótszamáron.

HATVANI FEJEK avagy ki kicsoda városunkban?

Ismét jelentős könyvvel – Hatvani arcképcsarnok – gyarapodott a lakóhelyünkről szóló kiadványok sorozata, amely régóta érzett hiányt pótol. A kötet 1900-tól 2006-ig tárgyalja településünk életét. Tartalmas ez a könyv! Tartalma hordozza értékét, mely két nagyobb, és ezeken belül több, kisebb részre osztható. Az első részben részletesen tárgyalja a hatvani képviselőket, a közigazgatást, a közfeladatokat ellátó testületeket, a településen működő történelmi egyházakat, az oktatási és művelődési életet, Hatvan tradicionális iparát és az egészségügyet. A második részben pedig a település jelentősebb személyiségeiről olvashatunk, mintegy Ki kicsoda Hatvanban? – fejezetrészt.

Az ügyes, képzett szerkesztő és munkatársai „nagyot merítettek”, és feladatukat alapjában jól oldották meg. A szerkesztő – Bacsa Tibor – jól látta a megoldandó feladat nagyságát, a velejáró nehézségeket, és ezt már az előszavában is jelezte: „Közös munka … a könyv, ezért nem csak a dicséret felemelő érzését, de a bírálat felelősségét is közösen viseljük, bár értelemszerűen a szerkesztő nagyobb részt vállal mindebből. Mert, hogy lesznek jogos, vagy éppen megkérdőjelezhető kritikák, az szinte biztos.

Biztos lesznek jónéhányan, akik majd felteszik a kérdést: ez és ez a személy miért szerepel a könyvben, míg ő és mások kimaradtak belőle?

Miközben az is a történethez tartozik, hogy a megjelenteken kívül mások is kaptak felkérést és adatlapot. Sokan azonban nem kívánták megosztani velünk személyes adataikat, és ezt mi tiszteletben is tartottuk, így nevük sem lett sehol megemlítve. Más a helyzet a választott közszereplők, a közhivatalt viselők, a közfunkciókat ellátókkal, akik mint a köz szolgálói, nem vonhatták ki magukat a tájékoztatás spektrumából. Hiszen ok éppen emiatt lehetnek érdekesek az Olvasó számára. Amennyiben tőlük

többszöri kérés ellenére sem sikerült információt kapnunk, akkor egyéb forrásokat – újságcikkek, internetes adatbázis, választási plakátok,szórólapok, stb. – felhasználva igyekeztünk róluk hiteles adatokkal szolgálni a teljességre törekvés reményében. Ha szándékaink ellenére eközben mégis becsúszott valami tévedés, ezúton követem meg őket, és kérek bocsánatot mindannyiunk nevében! Egyszóval így alakult ki ez a több mint 300 oldalt számláló könyv, ami minden sutasága, esetleges tévedése és hibája ellenére is jó szándékkal íródott. Reméljük, aki forgatja, használja, kiérzi majd mindezt a szövegből. Aki szeretné az itt-ott tévedésnek hitt információkat kiegészíteni, avagy hozzáfűznivalója van egy-egy részhez, netán az érintettség okán úgy véli, hogy meg kell szólalnia, tegye meg bátran. Mindehhez segítséget jelenthet a könyvtárban található helytörténeti gyűjtemény, és annak vezetője, Sisa Tamásné, akinél leadhatja írásos formában a kiegészítendőket….” Az így összegyűlt észrevételek, pótlások a jövőben bizonyára felhasználhatók lesznek egy kiegészítő pótkötetben, vagy a könyv második kiadásában.

A terjedelem nem megy a tartalom rovására. A szerkesztő és munkatársai igyekeztek a tárgyalt területeken, szektorokban – lehetőségeikhez képest – pontos munkát végezni. Reméljük, hogy ez jórészt sikerült. Le nem írt célkitűzésük a lokálpatriotizmus további erősítése, azt hiszem a legmesszebbmenőkig megvalósult.

Természetes, hogy ilyen széles spektrumú munkánál „minden” nem kerülhetett tárgyalásra, de törekvésük hiányt pótló. Az esetleges hiányosságokat menti célkitűzésük és igyekezetük: a „teljességet”, a „tökéletességet” mindnyájan csak megközelíteni tudjuk. A munka, amit elvégeztek, így is figyelemre és elismerésre méltó.

Színes ez a könyv! Már tetszetős, stílusos, elegáns borítója is felkelti az olvasó érdeklődését, „étvágyát”! Fényképek, arcképek, szöveg közötti ábrák, szemléltető rajzok nemcsak a múlt felidézését, az események megörökítését jelentik, hanem a „csendes nosztalgiázást” is megengedik, sőt a könyv albumszerű jellegét is erősítik. Természetes, hogy minden tárgyalt személy mellé – különböző okokból – nem kerülhetett fénykép, azonban így is számtalan hatvani és a településhez kötődő személy fotójával találkozhatunk a könyv lapozgatása során.

Emellett részletes tartalomjegyzék és névmutató könnyíti meg a könyv használatát. Tanító ez a könyv! Segít felidézni a múltat, amelyet a lakosság egyik része személyesen átélt, másik részének pedig mindez már történelem. Információkat, ismereteket frissít fel, pontosít, kiegészít.

Megtanít még jobban megbecsülni a múltat, és felelősen munkálni a jelent! Minden hatvani – a maga módján – „írja” a város történelmét a jelenben is!

Röviden meg kell említenünk a könyv alkotóit is. Csapatmunkával készült, Bacsa Tibor vezetésével. A közös munkát nagymértékben segítették Németi Gábor kitűnő helytörténészünk előmunkálatai, eddigi kutatásainak részletei. Mellettük Barcza Béla dr., Hatvani Márk, Kovács János és Nagy Nándor alkották a munkacsoportot, mindegyikük sajátos szakterületével. A fotókat Csintalan Andrea és Vörösné Endrei Erzsébet készítette. Több fénykép a könyvtár helytörténeti gyűjteményéből származik. A lektorálás nehéz és felelősségteljes munkáját Demény-Dittel Lajos és Heutschy Csaba végezte, akiknek ezért kiemelt dicséret jár. A korrektúra egyszemélyi felelőse Lakatos Zoltán volt. A tördelés, képfeldolgozás, tipográfia és a borítóterv Kozma Adrienne, Vajda Imre és Bacsa Tibor munkája.

A helybeli Visual Print Nyomda dolgozói, Hernádi Zsolt vezetésével dicséretes, szép munkát végeztek, tudásuk legjavát nyújtották. Az említettek összefogásának és figyelmének köszönhetően, a könyv szinte sajtóhibák nélkül jelent meg.

Dicséret illeti a szerkesztőt, munkatársait, az önkormányzatot Érsek Zsolt polgármesterünkkel az élen, a Polgármesteri Hivatal dolgozóit a megjelenés előkészítéséért, az önkormányzatot a szükséges kiadások fedezetének biztosításáért, és a nyomda dolgozóit a szép album kivitelezéséért.

Kívánjuk, hogy sokan, örömmel, tanulságokkal, haszonnal olvasgassák!

Barcza Béla

HATVAN KATOLIKUS EGYHÁZTÖRTÉNETÉRŐL A település nyolcszáz éves katolikus egyháztörténete van belesűrítve A hatvani prépostság története című könyvbe. A szerző, Kovács János a programadó apologetikai (hitvédelmi) művével, több évtizedes fáradozásával, egy új egyháztörténeti szakágat hozott létre, s ez az egyházközség-történet. Célkitűzése kettős irányú.

1. Az elmúlt időszakok világi- és szerzetes papjai élettörténeteinek bemutatása a jelen és utánunk következő nemzedékeknek, ezzel nemcsak az egyházközség tagjai számára példát adni. 2. Amennyiben, – a honismerethez társulva – egyházközségük történetét megismerik, ezáltal jobban megbecsülik és megszeretik szűkebb hazájuknak ezt a darabját, és cselekvő módon tesznek is érte valamit. Ez az önzetlen egymás felé fordulás nagyban növeli és erősíti a bennlakók tettekben megnyilvánuló összetartozás (kötődés) érzését, élményét. Így, az egyházra alkalmazva valósítják meg a manapság hangoztatott elvet és szemléletet: „Gondolkodj globálisan (=világegyházban), cselekedj lokálisan (szülőfölded helyi egyházközségében).” A könyvből megláthatjuk, hogy a közöttünk élő lelkipásztorok, legfőbb példaképük a juhaiért életét adó Jó Pásztor, Jézus (János 10:11) életpéldáját követve, a lelkekért önfeláldozó életükkel, huszonnégy órás készenléti emberszolgálatukkal, erkölcsileg nemesítenek bennünket. Valamint megtudhatjuk azt is, hogy a helyi közösségünkkel együtt élték meg és szenvedték át a legnehezebb esztendeinket, de napjainkban sem állnak be az Istentől, Anyaszentegyházból, Anyaföldből, Családból „csúfot űzök” (Zsoltár 1:1) soraiba. A keresztény világképet – és értékeket képviselő áldozópapoknak, a Krisztus hit hősiesen helytálló – és küzdő hőseinek életművét megörökítve követendő emlékművet állít elénk Kovács János égi pártfogóinak támogatásával. Reméljük, hogy az egyházközségi élet e kézikönyve nem marad egyedüli teljesítmény, hanem példáján fellelkesedve országszerte lesznek olyan hívo és elkötelezett személyek, akik kedvet kapnak és belekezdenek, avagy tovább folytatják szűkebb pátriájuk egyházközségi múltjának feltárását.

Ezáltal a példaadó múltunkat összekötik jelenkori életünkkel.

Révász György

AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK MEGKÍSÉRTÉSE Tompa Z. Mihály Hatvanban élő újságíró nemcsak a pillanat művészetének elkötelezettje, hanem az örökkévalóságnak is dolgozó alkotó, aki már több regényt is írt. Egy bűnügyi történetet feldolgozó könyvét – Futva is szeress – folytatásokban közölte a 6van7 magazin, sőt A játék című művét a nagyváradi színházban is előadták. 2007-ben a Magyar Írószövetség és a Honvédelmi Minisztérium közös pályázatán a Batthyány Lajosról írt színművét Miniszteri Díjjal jutalmazták. A Barankovics Alapítvány és KDNP által meghirdetett kisregény-pályázaton 134 mű közül az előkelő 2. helyet érdemelte ki Az állomás című munkája. 2008-ban az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló országos pályázatán különdíjat kapott Az állomásfőnök megkísértése című mai tárgyú regényével, melyet 2008. december 8-án mutattak be a hatvani könyvtárban. A kötet méltatására Kocsis István ny. könyvtárigazgató vállalkozott, míg közreműködött Aba Szőcs László grafikus, aki a kötet borítóját tervezte, Hargitai Géza fagottművész, míg Monori Zoltán, Déry Károly és Rudas Helga részleteket adtak elő a műből. Ennek nyomán az asztalról fogytak, míg a szerző előtt szaporodtak a dedikálandó kötetek, aki bőszen állta rajongói rohamát.

Sőt az első méltatások is napvilágot láttak a műről, nézzük mit írt Horváth Kornélia irodalomtörténész, egyetemi oktató a díjnyertes műről: Az állomásfőnök megkísértése című regény egy vidéki vasútállomás bezárása körüli eseményeket, az ennek előzményeiként és következményeként változó emberi viszonylatokat és cselekvéseket tárja elénk, ugyancsak eredeti narratív megoldásokkal élve. Vincze István állomásfőnök munkájának, házasságának, későbbi képviselőségének és új szerelmének történetével, s ezen keresztül az állomás bezárásához, majd a vonatok újraindításához vezető eseményekkel egy többnyire semleges hangvételű, néhol azonban szentimentalizmusra is hajló harmadik személyű narrátor elbeszélése nyomán ismerkedhet meg az olvasó. Ebbe a nem kronologikus rendű elbeszélésbe illeszkednek azok a fejezetek, amelyek a regényben egy jegyzőkönyv leírt szövegeként azonosítódnak, s ily módon a dráma szituációs szövegműködésével helyettesítik a prózai elbeszélésformát.

E fejezetek kivétel nélkül a „Jegyzőkönyv. Készült ekkor és ekkor. A rögzítés módja: kamerák.” kijelentésekkel kezdődnek, ezt követi a helyszín megjelölése, néha rövid leírása szerzői utasítások formájában, majd a szereplők drámában szokásos dialógusai. Figyelemreméltó, hogy a drámai szövegrészek is két jellemző formában váltakoznak: Algyergyói Eszter színésznő története a színésznő monológjain keresztül bontakozik ki, míg a megfigyelőkkel és a megfigyeléssel kapcsolatos eseményekről mindig dialógusos formában „tudósít” a regény. Algyergyói monológjai mindig a színházi próbateremben hangzanak el, míg a párbeszédek a megfigyelőtisztek irodájában vagy a kiskocsmában, ahol a beszervezett ügynökök találkoznak egymással és a tartótisztjükkel, később a pártirodában, illetve két alkalommal egy hálószobában. A helyszínek skálája önmagában is jelzi, hogy a megfigyelés az élet és a privát szféra minden területére kiterjed. Az a tény pedig, hogy az első jegyzőkönyv 2007. március 16-án kelt, míg az utolsó dátuma 2008. október 16., azt sugallja az olvasónak, hogy a megfigyelési háló a mai napig is működik, s az o nyilvános és intim cselekvései potenciálisan éppúgy megfigyelés és adatgyűjtés tárgyát képezhetik, mint a regény szereplőinek életeseményei.

A regény különlegessége tehát, hogy a megfigyelés beépül az irodalmi reprezentációba és az iseri értelemben vett színrevitel része lesz. Másik érdekessége a központi vasút-téma metaforizálása, néhol kissé didaktikus allegorizálása: a szövegben sűrűn feltűnnek a vasút és az emberi test analógiáját, az emberi sorsok és a sínek metaforikus párhuzamát kibontó szereplői vagy narrátori fejtegetések.

A regényszöveg kiegyensúlyozottságát a dialógusok, a monologikus és elbeszélő részek kiegyenlített aránya biztosítja, míg az eleven párbeszédek, a változó szituációk és szereplők, a regényi elbeszélés és a színpadi szöveg dinamikus együtthatása, s végül a néhol keserű, néhol szentimentális, összességében sokszor groteszkbe hajló humor izgalmas, érdekfeszítő olvasmánnyá teszik.

Horváth Kornélia

A szerző dedikálja kötetét a könyvtár aulájában megrendezett író-olvasó találkozón.