T.K.Faber: Michelle Arwidson blues by Károly Kepes

Beszteri M. Gézának (és mindazoknak, akik elhiszik, hogy létezhet olyan helyzet, amelyben az inspiráció totális hiánya az egyetlen inspiráció).

Előirat Amit itt leírok, annak a valósághoz semmi köze. Attól, hogy a dolgok megtörténnek, nem lesz több (se kevesebb) közük a valósághoz. A dolgok megtörténnek. Legtöbbször sokféleképpen történhetnének, de mindig csak egyféleképpen történnek. Miért lenne a valóság pont az a változat? Lehet, hogy a valóság még meg sem történt.

Konyhalány Szépek és okosak voltunk mi ott, kábé huszonhárman, de legalábbis szebbek és okosabbak, mint a többiek. A többiek nem utaztak Ausztráliába. Mi, kábé huszonhárman, utaztunk. Derék emberek voltunk. Előző nap, egy pár száz kilométerre levő falu egyik panziójában, a tv-szoba faliújságján, egy valahonnan kitépett kockás lapon értesítve lettünk, hogy holnap utazunk Ausztráliába. Értesítve lettünk egy kék golyóstoll által. Aláírás nem volt. Senki se tudta, hogy ki írta tele azt a lapot a neveinkkel, bár tán nem is meditált ezen senki, rajtam kívül. Sorakoztunk a traiskircheni tábor egyik folyosóján, amíg az épületen kívül 1986 volt és február. Ki írta ki a neveinket? Lehet, hogy a panzió tulajdonosa? A panzió tulajdonosa derék ember volt. Lent a kocsmában néha este tíz után is megengedte a menekülteknek, hogy üldögéljenek, ha nem volt sok vendég. Derék ember volt . Lehet, hogy a felesége? A felesége derék asszony volt. Aznap, amikor megérkeztünk, saját kezével simogatta meg Bob - a fiunk - fejét. Derék asszony volt. Lehet, hogy a konyhalány írta ki a kábé huszonhármunk nevét, mert a panzióban konyhalány is volt. A konyhalány a konyhán dolgozott. Derék lány volt. Mindig mosolygott. Emlékszem, egyszer ebédosztásnál megcsúszott, amint a levest vette le a tűzről, és ráöntötte a szakácsra. Akkor is mosolygott. Derék lány volt. A szakács nem mosolygott. De ő is derék ember volt. Ő nem írhatta ki a kábé huszonhármunk nevét, mert ebéd után mindig hazament a családjához. Nagyon szerette a családját. Legtöbbször már megfőzte az első fogást, és még mindig nem ment haza. Csak miután a másodikat is megfőzte. Hangos szavát csak egyszer hallottuk. Amikor a konyhalány ráöntötte a levest. Persze mi megértettük, és azt is, hogy aznap nem volt második fogás. Az elsőt meg ráöntötték, de erről sem ő tehetett. Derék ember volt. Lehet, hogy én írtam oda a kábé huszonhármunk nevét? Nem valószínű. Én nem tudtam mind a kábé huszonhármunk nevét. Az enyémet tudtam. Én is derék ember voltam. Csak osztrák írhatta. Mi, magyarok ott nem írogattunk. Ez érthető. Vagyis én egyszer kitűztem egy verset. Az utolsó előtti napon. A verset én írtam. Akkor már ott voltak a neveink. Lehet, hogy mi, kábé huszonhárman, tévedésből jöttünk Ausztráliába. Bár ez sem valószínű. Mi jönni akartunk. Az a vers, amit

odatűztem, nem volt túl rossz vers. Vagy legalábbis Célmesternének tetszett. Célmesterné derék asszony volt. Célmesternek meg Célmesternének olyan nevük volt, mintha aznap jöttek volna egy erdélyi faluból. Célmesternek a bajusza is olyan volt. Pestről jöttek ámbár.Derék emberek voltak. Különösen Célmesterné, aki az irodalom pártolójává lett aznap. A vers végére odaírtam, hogy a (nagy) művész egy üveg itallal megtekinthető a szobájában. A százhuszonkettesben. Amikor az egész család otthon volt, Célmesterné egy üveg itallal megtekintett. Derék asszony volt. Mások már nem tudtak megtekinteni, mert később lementem a panzió kocsmájába, hogy berúgjak. Be is rúgtam (ha már lementem). Én is derék ember voltam. (Ez abból is látszik, hogy kellettem Ausztráliának.)

Az albán A panzióhoz talán majd még visszatérek. Most egy jó széles folyosón sorakoztunk Traiskirchenben, a tábori átvevőbizottság ajtaja előtt. A tét nem kicsi. Aki le tudja adni az összes pokrócot, amivel ő és a családja takarózott az elmúlt éjszaka, mehet ma Ausztráliába. A családok legerősebb tagjai sorakoznak. A traiskircheni tábor épületei semmire se hasonlítanak, amit valaha láttam. Alighanem a múlt században épülhettek. Laktanyának. Belül járva az volt az érzésem, hogy a katonák lóval együtt közlekedtek az épületben, olyan tágas volt minden. A folyosók, a lépcsők, az ajtók és a többi. Ilyen folyosókat ma már, gondolom, az osztrák laktanyaépítők sem építenek. (Az osztrákokat még ma is érdeklik a laktanyák — mint kiderült.) Sorakozunk tehát. Kint mínusz húsz fok lehet. Az épületben (mint a legtöbb épületben) bennfentesek és nem bennfentesek tartózkodnak. A bennfentesek a tábor osztrák alkalmazottai és a rendőrök. A nem bennfentesek a tábor ideiglenes és állandó lakói. Állandó lakók azok, akiket valamilyen (soha meg nem indokolt) ok miatt egyik ország sem fogadott el az USA, Kanada és Ausztrália közül. Nagyon sokan két-három éve éltek ott, de egyesek tíz vagy még több éve ott élőkről is beszéltek. Az állandó lakók arckifejezése az átélt, elképzelhetetlen mértékű kilátástalanságtól (és talán a dolgok kölcsönös egymásra hatása miatt) teljesen egyformára alakult a bennfentesekével. A Kreml-ben államfő temetéskor nem lehet nagyobb biztonság, mint ennek az épületnek a folyosóin, de úgy látszik, attól még izgulhat az ember, hogy az életét nem fenyegeti veszély. Mindnyájunk előtt annyi lepedő, csajka (akarom mondani, alumínium mélytányér) és pokróc, ahány tagja van a családnak. Számomra megvilágosodott: az ember tud vigyázni a pokrócaira, ha úgy adódik. A folyosón csend van, melyet csak az átvevőbizottság elnökének hangja szakít meg néha: "akövetkező" mondja időnként németül. Én úgy teszek, mintha nem is figyelnék saját összehajtott rongyaimra, de a lábam erősen hozzányomom a kupachoz. Ha egy légy száll rá, azonnal észreveszem. Előttem a sorban egy fotóművész áll. A fotóművészeknek is vannak módszereik, hogyan kell tíz kiló rongyot megvédeni. Maga előtt tartja, mint anya a gyermekét szoptatáskor. Egy borotválatlan albán közeledik a folyosón, ránk bámul. A fotós lassan a falig tolat, így hátulról megközelíthetetlen. Karjainak szorítása erősödik a lószagú

neműn. Tekintete elszántabb, de arca semmit nem árul el félelméből. Én erősebben nyomom lábammal a csomagot, de azt mutatom, nem érdekel az a kupac szemét, hátha így mások számára kevésbé kívánatos. Figyelem az albán minden mozdulatát. Kiszámítom: ha ugrik, bal lábammal egyet lépek, és pont el tudom kapni a torkát, mielőtt megérinti a pokrócaimat. De vigyáznom kell, hogy a jobb lábam közben ne mozduljon el a helyéről. Ha a nyakát sikerül beszorítanom az alsó és felső karom közé, akkor addigra, mire szólítják a következőt, tán sikerül megfojtanom. Ha nem, az bonyolultabb, mert lábbal kell előretolnom a holmimat (fedezetlenül), amíg fojtom az albánt. Az albán közömbösséget színlel. Kezében egy szál cigaretta meggyújtatlanul. Lélegzetet vesz, és egyet lép a fotós felé, de azonnal vissza is hátrál. Senki se mozdul. Most rám néz. Nem mozdulok. "Megöllek, ha egyet lépsz" mondom magamban. Gondolatolvasó. Hozzám se szól. A hátam mögött egy szülészorvosnak öltözött fuvarozó áll. "Bitte schön"... mondja az albán halkan. A lábam beljebb nyomom a pokrócaim alá... "Bitte schön, haben Sie bitte”… Ebben a pillanatban borzalmas ordítás hallatszik a hátam mögül: "Segítsééég!!!" üvölti a fuvarozó. Nem fordulok hátra, rávetem magam a pokrócaimra, testemmel fedezve azokat. "...Segítség!!! Vigyék innen!!! Bitte schön!!! Hilfe!!!" Két osztrák rendőr kerül elő sétálva. Sapkájukat menet közben teszik fel. Kérdő tekintettel bámulnak a verítékében fürdő fuvarosra. Az, válaszul, néma marad. Kigúvadt szemeit az ajtóra "gúvja", melyen át a rémült albán az udvarba menekül. A mosolygó rendőrök odébb sétáltak. Jelenlétük nyugtatóan hat. Látom az ablakon át, amint valaki tüzet ad az albánnak...

Birkózó A bizottság átvette a pokrócaimat. Kaptam egy rózsaszínű cédulát, amire az volt nyomtatva, hogy 00132. A tábor az ENSZ felügyelete alatt állt. Az ENSZ, mint tudjuk, nemzetközi szervezet, ami még mindig jobb, mintha magyar szervezet lenne. És ha az ENSZ ötjegyű számot lát jónak rózsaszínű alapon, akkor arra megvan az oka. Egyébként is jóleső érzés volt tudni, hogy valaki figyel minket, aki allergiás az emberi jogok megsértésére. Aki a cédulát átadta, olyan pofát vágott, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam, a pokrócaimat vették át vagy beiktattak elnöki hivatalomba. - Mit kell tennem ezzel a cédulával? – Kérdeztem a raktárost. - Kétszázhuszonhatos iroda. Következő! – válaszolta. Kétszázhuszonhatos iroda. Hm. Úgy gondoltam, talán arra célzott, hogy le kell adnom a 226-os irodában. Ez valószínűbbnek tűnt, mint az, hogy csinálnom kell egy 226-os irodát a cédulából, Így elindultam megtalálni a 226-ost. Tudtam, hogy a fiam meg az anyja, valahol ugyanebben az épületben, egy bőröndalapra épített szatyorvár bástyáit védi, és ők is kitartanak az utolsó csepp vérükig. A 226-os iroda a második emeleten volt. Arról ismertem meg, hogy az ajtaja előtt állt hétszáz ember. „Az autóbusz félóra múlva indul a repülőtérre…” Beálltam a sor végére. Miért nem megy be senki az irodába vagy akár mind a hétszáz? - kérdeztem az előttem állót. - Nyiponyemáju - mondta. Megkérdeztem az előtte állót. " Azért, mert be van zárva az ajtó kívülről. " Igen? "Igen." Aha. Csak nyugalom. Szóval állunk hétszázan a 226-os előtt, aminek az ajtaja be van zárva kívülről. A biztonság kedvéért megkérdeztem a beszélgető partneremet, hogy melyik országban vagyunk. "Ausztriában" mondta. Jó. Szóval semmi komoly baj. Előfordul, hogy egy-egy ajtó zárva van. Volt ott még egy ajtó, azon nem volt szám. De mögötte az élet mozgalmasabbnak tűnt. Valaki bement öt perccel ezelőtt, és egy perccel ezelőtt kijött egy másik valaki. Beléptem. Egy íróasztal mögött egy be vándorlási szakértő ült.

- Elnézést... éppen leadtam a pokrócaimat a raktárban... mennénk tízkor Ausztráliába. Lenne szíves megmondani, hogy hol kell leadnom ezt a cédulát? kérdeztem, és bíztam benne, nem azt mondja, hogy Sydneyben. A szakértő elkérte a cédulát és jól megnézte. A hátulját is. Aztán megint az elejét. - Maga milyen nemzetiségű? - kérdezte. Azt hittem, a titkos kódokból az is kiderül, hogy milyen tempóban hullik a hajam, de azért csak válaszoltam. - Magyar. - Magyar? - Magyar. Vajon megkérdezi-e most, hogy nem vagyok-e esetleg magyar?! Fölvette a telefont. Elmesélte a történetet, hogy talált egy magyart az irodájában, aki egy cédulával hadonászik. Aztán letette a kagylót és azt mondta, hogy menjek le az első emeletre, és a cédulát adjam le a 119-es irodába. Lementem. A 119-es iroda előtt állt nyolcszáz ember. A hátam alig láthatóan beremegett. Bementem a mosdóba és belenéztem a tükörbe. Láttam magam benne. Egy orrom volt és két fülem. „Jó.” Visszamentem a folyosóra, körbenéztem. Így pillantottam meg a birkózó olimpiai bajnokot. Ő is ma adta le a pokrócait, emlékszem, ott állt a sorban egy órával ezelőtt. Ő is ma repül Ausztráliába. Nézett ki az ablakon, háttal a nyolcszáznak, nézte a tábor hó födte csúcsait. Ráért. Ő volt az egyetlen ember az egész nagy menekülttáborban, aki nem félt soha semmitől. Attól se, hogy le tudja-e adni a pokrócát, attól se, hogy le tudja-e adni a céduláját, semmitől. Attól sem félt, hogy olyannak fog látszani, mint aki nem fél semmitől. Úgy mozgott, mintha csak a szabályok betartását ellenőrizni jött volna. Előző este, a nagy közös hálóban, megkínált whiskyvel, de nem gondoltam, hogy ez följogosít engem arra, hogy meg kérdezzem, mi folyik itt mégis. Nem volt sok időm álmélkodni. A bajnok megmozdult. Elindult abba az irányba, amerre senki se sorakozott. Gyorsan kellett döntenem. Kiléptem a sorból és

kissé lemaradva követtem, le a földszintre. Lassan lépdelt egy ajtó felé, ami az udvarra nyílt. Az udvaron bobpálya-szerű, hóba vájt járatok kötötték össze a különböző épületek bejáratait. A bajnok lustán ballagott előttem. Szürke öltönyben ballagott. Aztán megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát. Megrémültem. "Ha elesik, beveri a fejét vagy csak a bokája bicsaklik ki, Ausztráliának számomra befellegzett..." De még csak el sem esett. Olimpiai bajnokok nem esnek el csak úgy. "Kurva anyádat" mondta a jégnek, és tovább lépdelt. Az udvar közepén, a hóvájatok metszéspontjában volt egy kantin. A birkózó benyitott. Követtem. Kért egy kávét, cukor nélkül. Tudtam, nincs idő hibázni, én is cukor nélkül kértem. Amikor fizettem, oldalra nézett és megismert. – Hello! – Hello! – Van egy cigarettád? – mindig ezt mondta. – Van. – mindig ezt mondtam. – Ti is Ausztráliába mentek, ugye? – Mi is. – Az ausztrálok gyengék birkózásban. Szemeim előtt, a homályon át, egy bronz pillér kezdett kiemelkedni a padlóból a következő felirattal: az ausztrálok gyengék birkózásban. – Igen? Akkor legjobb gyorsan odamenni – mondtam. A falióra 9.43-at mutatott. – Ne haragudj, Imre Te leadtad már a rózsa színű céduládat? – Nem. – Tudod hol kell leadni? – Nem. – Tíz perc múlva indul a busz a repülőtérre.

– Igen? Akkor menjünk. Elindultunk. A kijáratnál, az ajtó előtt, megpillantottam az albánt, aki tüzet akart kérni az átvevőbizottság folyosóján. Összeakadt a tekintetünk. Rávigyorogtam. Visszavigyorgott, miközben egy kisgyerek cipőjét fűzte. Kiléptünk a kantinból. – Vigyázz, csúszik!– féltettem a birkózó életét. – Tudom. Az előbb majdnem hanyatt estem, a kurva anyját, tiszta jég – mondta. És tiszta jég volt, igen. Becsúszkáltunk egy emeletes épületbe. A folyosó tele volt sorakozó emberekkel. Egy nő jött szembe. Hóna alatt fél köbméter irat. Klári volt, a tábor több nyelven - köztük magyarul is - beszélő egyik alkalmazottja. – Csókolom, Klárika! De csinos ma – túlzott a bajnok. – Áá Imre! Hogy mennek a dolgok? – Minden oké. Bemutatom a barátomat, áá, éé, öö… – Gusztáv – hazudtam Klárikának. – Örvendek – hazudta ő is. Aztán végre Imre föltette a kulcskérdést a kulcsfigurának: – Klárika! Nyolc perc múlva indulunk Ausztráliába, de nem tudtuk leadni a rózsaszínű cédulánkat. Mi legyen? – Adják ide, én elintézem, és üljenek be a buszba! A 16-os épület előtt áll. Sok szerencsét maguknak! A 00132 ott lapult Klári markában, szorosan a birkózó cédulája mellett. Kicsit aggódtam érte. Imrével elindultunk a kijárat felé. Az ajtóból visszanéztem és láttam, hogy két rózsaszínű cédula talál utat, a gravitáció segítségével, Klári kezéből egy nagy alumínium hamutartóba. Valahány perc múlva Bécs felé berregtünk. Mellettem a fiunk anyja, ölében a fiunk, aki hatalmas érdeklődéssel figyelte az elsuhanó burgerlandi tájat. A szél itt-ott lerugdalta a havat a földről. A barnássárgás foltokon második világháborús veterán varjak billegtek nagy önbizalommal. Jól megnéztem őket. Nem tudtam, vajon Ausztráliában vannak-e

varjak. Gondoltam, legjobb lesz jól megnézni őket. Lehet, hogy utoljára látok varjat. Kapu Nagyon korán keltünk. Még sötét volt. Megittuk a kávénkat, megtöröltük a szánkat, és elmenekültünk Magyarországról. 1985-ben ez nem volt túl komplikált. Én benne lettem volna, hogy csak eljövünk, de menekülni kellett. Az a módja. A dolog két lépcsőben zajlik. Először ki kell jutni valahogy az országból, utána be kell menni egy"menekülttáborba". Van ilyen tábora néhány európai országnak. Esetünkben a traiskircheni volt a legkézenfekvőbb (az útiköltség mérséklésére való elsőrendű tekintettel). Megérkeztünk. A táborba be kell menni. Úgy értem, rendesen be kell menni a kapun. És meg kell kérdezni, hogy tényleg ez-e a tábor. Miután nincs kiírva. A világon mindenhol minden intézmény kiírja a nevét, a traktorgyártól az operaházig, az általános iskolától a börtönig, stb. Hogy itt mi a gond, nem tudom. Valakinek ezzel baja van, szemmel láthatólag. Előző nap egy bécsi szállodába lettünk buszoztatva egy soproni buszoztató egylet által. Onnan Traiskirchenig taxival gyötörtük el magunkat. Emlékszem, valami villanyvonattal is mehettünk volna, de azon ültek már páran. A taxisofőr pont kétszer annyiért vitt el minket, mint amennyit mondott beszálláskor, de nem vitt rossz helyre. Amikor be fordultunk a "bizonyos" utcába, lassított, és félrehúzódott az út szélén. Lehalkította saját hangját, és azt mondta: - Azok az épületek ott a tábor, az a kapu a bejárat. Elmenjünk odáig (ötven méter), vagy kiszállnak és odagyalogolnak? Nem értettem igazán, hogy mi ez, de nem is erőlködtem, hogy megtudjam. Ő az osztrák,gondoltam, az nagy dolog. Ok nélkül nem kérdez ilyet. Kiszálltunk. Lotti magára aggatta a nőiesebb szatyrokat (15 kiló alattiak), én Bobot meg a maradék konténereket. A bejáratig azon gondolkodtam, nem kénee esetleg megszaggatnom az ingemet, jó lett volna egy kicsit sárba lépni vagy legalább kutyaszarba, de nem volt egyik se. A nadrágom seggén volt egy szakadás, vigyáztam, nehogy eltakarja a nagy zöld szatyor. Legszívesebben betolattam volna a kapun, de féltem, hanyatt eshetek. Gyorsan kitaláltam egy sztorit, ha esetleg megkérdeznék (az osztrák, ruszki, magyar, vagy ausztrál

kémelhárítás például), nem mi szálltunk-e ki abból a fehér Citroenből két perce. De nem kérdezte meg senki. Szóval zökkenőmentesen bemenekültünk a kapun. Néhány reményvesztett alak ólálkodott ott "hátha jön be valaki és akkor majd jól meg lehet nézni". Igen. Jól meg is néztek. Nincs tán félregombolva a sliccünk... Zavarban voltam. Csak nehogy kiküldjenek, hogy tessék bemenekülni rendesen. A kapus csak azt akarta tudni, hogy tényleg ott akarunk-e maradni. Aztán szerzett egy rendőrt, aki egy irodába kísért minket, ahol mindnyájunk útlevele öt percen belül eltűnt. Én ezt jó jelnek vettem. Egy évvel ezelőtt ugyanis a svédek , amikor kiutasítottak az országból, nem tartották maguknál az útleveleinket. Hogy azokkal itt mi lett, nem tudom. Lehet, hogy egy osztrák rendőr öt éve az én nevemen csempészi a téliszalámit Győrből Wienerneustadtba. Nem érdekel. Ők mindenesetre nem mondták meg, mit csináltak velük. Vagy csak elfelejtettem. Nem fontos. "Bent" voltunk. Nem kis dolog. Ránk zártak vagy harminc ajtót. Imádtam. Be voltam zárva oda, ahova annyira igyekeztem. A legjobb dolog a világon. A hálószobánk kilencvenöt méterszer háromszáz méteres volt. Aztán este lett, aztán éjszaka lett. Mindenki elaludt. A nyitott ablakon friss szelek fújdogálták be a város szöszmötölését. Minden létező zaj az élet bizonyítékának tűnt. Csak kellemes zaj létezett. Aztán másnap, a reggelinél elaludtam. Aztán fölébredtem, hogy tovább élvezhessem bezártságomat.

...kalapok Aztán ebből a táborból elhelyeztek minket a gyönyörű helyre, a tóparti panzióba, a derék emberek közé, amiről már volt szó, Salzburgtól 70 km-re, keletre. A táj: extázis. A házak ablakán, ha nem volt egy tonna muskátli, volt egy tonna dudavirág. A fű zöldebb volt, mint a zöld festék. És itt kellett tespednünk fél évig, amit elég jól bírtam. Dolgozni nem volt szabad, így mindenki dolgozott. Az osztrákok csináltak maguknak törvényt, mi szerint nem szabad a menekülteknek munkát adni. Minthogy az osztrák mégis adott munkát, a menekült nem csak kimondhatatlan hálát érzett, hanem még jó adag bűntudatot is: ez az osztrák még bajba keveri magát! Így ment ez a boldog hunyorítások nagy fél-évében. Néha, egy-egy hunyorítás közben, az ember nevét kiírták a faliújságra, valami utalással valamilyen tennivalóra. A panziónak volt egy emeleti terme, tele székekkel, egy telefonnal meg egy televízióval. És itt volt a faliújság. – Igor, , ki vagy írva - mondta Janó a lépcsőn, aki azóta Kanadában ül egy hokedlin. – Igen? Megnézem. Megnéztem. Egy cédula fölgombostűzve. Rajta a nevem, a szobaszámom (mint egyetlen hiteles adat), egy időpont és az, hogy polizei. Jó jel, gondoltam. Minden jel jó jel volt abban a gyönyörű, de eléggé jeltelen időben. A rendőrök minden család férfitagját behívták egy-egy kihallgatásra, aztán soha senki nem beszélt arról, hogy mi történt ott. Tombolt a diszkréció ez ügyben. De azért örültem a jelnek. Másnap megjelentem a rendőrségen. Két nagyon jelentős tekintetű úr várt rám egy szobában. Az egyik úrnak aktatáskája is volt, és mindkettőnek volt kalapja. Az az úr, akinek csak kalapja volt, tudott magyarul. Bemutatkozásképpen megkérdezték a nevemet. Aztán, mielőtt ők is megmondták volna az övékét, beszélgettek egy kicsit németül. (A német ajkú proletáriátus által beszélt nyelvet egykoron kábé úgy beszéltem, mint a magyarajkú proletáriátus a magyart.) Az a magyarul beszélő fáradvány, akiről nekem kellett kitalálnom, hogy tolmácsolni fog, megkért, meséljem el az életemet tizennyolc éves koromtól az ország elhagyásáig. Túl voltam már két kihallgatáson a bécsi Ausztrál Nagykövetségen, s majdnem biztos voltam benne, hogy elfogadnak, így nem nagyon érdekelt a grünnenfuldi rendőrségi spicli kalandvágya. (Továbbiakban T: tolmács, R: rendőr, É: én.) T: Mesélje el az életét tizennyolc éves korától a táborba való belépésükig! É: Milyen hosszan? T: Röviden. É: Tizennyolc éves korom után vártam tizennégy évet, és a családommal együtt beléptem a tábor kapuján.

T: Ennél talán hosszabban... É: A rendőr nem mondta, hogy nem elég hosszú. T: Az magát ne zavarja. É: Az engem nem zavar. T: Mondja el kicsit részletesebben...Legyen szíves! É: (A rendőrhöz németül.) Lenne szíves meg-mondani nekem két dolgot? R: Parancsoljon. É: Ki ez az ember, aki engem kérdezget, és ki maga? R: Ez az ember Herr Muzsaréthy Nagy Géza,a grünnenfuldi rendőrkapitányság magyar tolmácsa. Én dr. Jürgen Hesstopfler vagyok, a kapitányság parancsnokhelyettese. E: Nagyon örvendek. Csak akkor nem értem,hogy maguk miért velem akarnak beszélgetni. (Itt a tolmács közbeszólt magyarul.) T: Legyen udvarias! Dr Hesstoplfer nem akar semmit magától, és magának nincs oka udvariatlannak lenni. É: Így van. Ezért nem vagyok udvariatlan. Viszont maga és a főnöke udvariatlan, ha akar tőlem valamit Hesstopfler, ha nem. Most a zsaru kezdett el beszélni a tolmácshoz halkan és gyorsan. Nem is igyekeztem megérteni. Tudtam, hogy ez a hervadt rögtön elmondja. Úgy is tett. Hátradőlt a székén és mosolyogni kezdett, ezzel előlegezvén újjá születendő barátságunkat. Ezt mosolyogta: T: Ugye, maga harminckét hónapig volt katona? É: Igen. T: Tulajdonképpen minket ezzel kapcsolatban érdekelne néhány dolog. (Mármint hogy őket, kettőjüket, hah! Minő páros tudásszomj!) T: Tehát lenne szíves pontosan a föltett kérdésekre válaszolni röviden, de kimerítően?! É: Nem tudom. T: Mit nem tud??! É: Hogy lennék-e szíves pontosan a föltett kérdésekre válaszolni röviden, de kimerítően. T: Miért nem tudja?! É: Mert nem tudom, hogy a kérdéseknek lesz-e értelmük. Lefordította. A rendőr feje két fokozattal sötétebb lett. (Jessus Nasareus Rex Judeas! Mi folyhat ezeken a "beszélgetéseken", ha ennek már most bordó a feje...?) T: Jó! Folytassuk! Úgy tudjuk, Magyarországon a katonai szolgálat 24 hónap. Maga 32 hó napig volt katona. Miért? É: Mert leszerelésem előtt egy hónappal letartóztatott a főtörzs, és nyolc hónapig sem tisztázódott a félreértés. T: Miért tartóztatták le? É: Hogy ne szerelhessek le 24 hónap után. T: Jó, akkor mondja meg, miért ítélték el!

É: Kérdésem van. T: Inkább válaszoljon... É: Nem magához van kérdésem. Fordítaná, amit beszélek vagy én kezdjek el öklendezni németül, mert magának nincs kedve!? Most a rendőr kezdett el unatkozni. Megemlítette a tolmácsnak, hogy őt is érdekelné, miről beszélgetünk. A tolmács nem volt boldog. É: Az a kérdésem, hogy a grünnenfuldi rendőrségnek van-e valamilyen kapcsolata Ausztria többi rendőrségével vagy legalábbis a traiskircheni rendőrséggel. T: Mi köze ennek bármihez?! É: Nem tudom. De amiket önök kérdeznek tőlem, azokról a dolgokról Traiskirchenben órákon át kérdezgettek engem a traiskircheni rendőrök. A jegyzőkönyben még az is benne van, hogy hány lapátnyelet törtem el vitézi éveim alatt. Dr Hesstoplfernek biztosan van ott néhány jó ismerőse, megszerezhetné az anyagot. Persze csak akkor, ha nincs ott a táskájában. Mert ha ott van, akkor miért vagyok én itt! Vagy maguknak nem elég jó a traiskircheni jegyzőkönyv? A tolmácsnak ekkorra lelankadtak játékvezetői ambíciói, és durcás pofával kussolni kez dett. A főnöke már nem volt rá büszke. Magára még egy kicsit igen. így kezdte: R: Nézze! A traiskircheni jegyzőkönyv valóban nagyon részletes, de az ottani kollégák nem fektettek különös hangsúlyt a laktanya elhelyezkedésére és fölépítésére. É: Az ön kollégái erre semmilyen hangsúlyt sem fektettek, nyilván, mert ez nem érdekel senkit. T: Minket érdekel. É: Aáá! Magukat! Hát mi érdekli magukat igazából!? Nem kell ám szégyellni, csak bátran! Úgy ámultak egymásra, mintha egymást okolnák, milyen hülye a másik. Pedig nem kellett volna. Mind a kettő hülye volt. T: Maga jól rajzol. Le tudná rajzolni a laktanya helyzetét a faluban? É: Én annál sokkal jobban rajzolok. De nem tudnám olyan jól lerajzolni, mint a kartográfiai vállalat. Rajta van minden autóstérképen. Van egy a panzióban, ha holnap eljönnek érte, kölcsönadom. Attól tartok, minket részletesebben érdekel. É: Aha. Mennyire részletesen? T: Amennyire lehetséges. É: Nos. Utolsó kérdésem következik, uraim. En most fölállok és visszamegyek a panzióba. mert késő van. Mi fog történni? Lebirkóznak a padlóra és behívják az ajtó előtt álló rendőrt, megbilincselnek s visszaterelnek Magyarországra, vagy elkönyvelik, hogy eddig tudták pocsékolni az időmet? Fáradtak voltak. Elvesztették rég a lelkesedésüket, én meg nem nagyon inspiráltam őket.

T: Dr Hesstopfler azt kérdezi, hogy ön nem akar nekünk segíteni?! E: En nagyon szívesen segítek a doktor úrnak, de nem tudom, hogyan. Viszont kérdezze meg, hogy bármilyen törvény szerint is köteles vagyok-e én végig hallgatni a maguk kérdéseit, vagy ez csak egy szívesség. Rövid s az eddigi legenerváltabb szóváltások után a tolmács így jött: T: Nézze! Nem köteles. De ez olyan dolog, hogy maga és a családja itt vendégségben van. És ugye, ha vendégségbe megyünk, akkor viszünk egy üveg bort. Nem igaz, hogy maga ezt nem érti... É: Nézze! Én nagyon hálás vagyok Ausztriának, hogy befogadott minket addig, amíg elutazhatunk Ausztráliába. Ausztria elutasította a letelepedési kérelmünket, ahogy mindenkiét. Dr Hesstoplfer ezt pontosan tudja. Én ennek ellenére is nagyon hálás vagyok. Ha kiengednek innen, tíz percen belül itt vagyok egy üveg borral. Oké? Fölálltam és felöltöztem. T: Köszönjük, hogy idefáradt, és sajnáljuk, hogy nem értettünk szót. É: Ne sajnálják. Szót értettünk. Fél perc múlva kint voltam az utcán. "Ágról szakadt buzijai" mondtam, de én sem hallottam. Egy norvég kamion eldübörgött a hangommal. Az utolsó busz régen elment, de a hó csak térdig ért. Tizenhárom kilométer. Tyúkfing. Félúton ott az olasz pizza-kocsma. Most gyorsan beborítok egy (nem, kettő) snapszot a Müllernél, azzal kihúzom az olaszig. Egy órán belül ott vagyok. Az is lehet, hogy felvesz egy autós-menekült. A Müllertől kilépve már nem is volt olyan hideg. Az út három kilométer után érte el a tópartot. Fél órával később az olasz kocsmában ültem. Három pincér volt ott meg én magam. zavaró tisztaság, virág minden asztalon. Két snapszot rendeltem, meg egy sört. Az első snapsz után kimentem a mosdóba, lerugdalni a havat a csizmámról. Közben engedtem, egy kis forró vizet a kezemre. "De jó forró ez a forró víz" mondtam. Egészen megszépülve mentem vissza az asztalomhoz, ami a havaimtól addigra úgy nézett ki, mintha három kutya pisált volna alá. Már nem kapkodtam. A snapsz gyönyörűen vágtatott bennem szerteszét. - Kinyújtott lábaimban, ennyi baromság után, de jó ez a zsibbadás - motyogtam magam alá. de jó ez a zsibbadás - motyogtam magam alá. – Tessék? - kérdezte a pincér. – Noch ein Bier bitte! Már ott is volt. Ausztriában a sört rendesen korsóban szolgálják fel. Gyönyörű, nagy, szép, csillogó korsóban. Esztétikai élmény. Rágyújtottam, élvezkedtem. – Hideg van kint? - kérdezte a digó. – Már nincs - mondtam. - Mikor zártok? háláltam meg a közeledését. – Éjfél körül. Hátha betéved még egy-két utas. – Oké. Mehetsz. Töprengeni szeretnék. – Bitte?

– Á, semmi. Kösz. Végre otthagyott. A hozzám legközelebb lévő ablak előtt, a hodályon kívül, egy erős lámpa dolgozott. Szakadt a hó. Gyönyörű kép. A hóesésnek hangja van. Persze belülről nem hallható. Ott ültem volna órákig. Volt egy laposüvegem, azt megtöltettem az útra. Nem rajongtam a hátralévő hat kilométerért, de annál az asztalnál se ülhettem életem végéig. Két perc múlva megint caplattam a hóban. Nem volt ezzel semmi bajom. A lábaim megint megszokták a ritmust. Meneteltem. "Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest..." Aha! Ez az. Ősi magyar bölcsesség. Mindig ebből van a baj. És én mintha elég régóta nem lépnék egyszerre... Mindegy. Én menetelek... Ágrólszakadt buzija! Mégis mit akart? Csak úgy önszorgalomból akciót indít? Vagy mi? Éppen fölfedezhet hétvégenként egy-két rakétakilövő állomást? Milyen akció ez? Kiírták a nevemet a faliújságra? Kiírták, én meg mentem? Ez itt mindenképp le akar fülelni egy atomtámadást a grünnenfuldi rendőrőrs ellen? Nyugdíj előtt jól jönne, vagy mi??? A tópartra pakolt csónakokat belepte a hó. Ki kellett venni a kezemet a zsebből, hogy húzzak egyet a laposüvegből. A kristálytiszta forróságból. Az utolsó hosszú kanyar előtt, ahol 12o-nál kapcsoltam volna vissza az MZ-t negyedikbe, ha nem lett volna hó és lett volna MZ-m, a kis tisztáson ott állt a három hómedve. A kicsi, a középső meg a nagy. Bobbal építettük őket egy hete. Megálltam a maradék folyadék benyelése végett. Egy autó elsercegett a panzió felé. – Most már be se szállnék! Az osztrákok úgy mennek a havon, mint szárazon. Jól. Ismerik a havukat. A holdfénynél belepisáltam a monogramom a frissen esett hóba. Jól nézett ki. Van, akinek emlékoszlop jut. Az is jól néz ki.

Arnold Schwarzenegger A Götzner Horn árnyéka még el sem érte a déli szárny emeleti ablakait, amikor a beszél getés úgy alakult Brupper Pali meg Bori közt, hogy „kussoljáltegörénykurvamertbeletaposlakazettingerkukájábaésrádcsukomatetejét bazmeg." Ilyenkor, úgy négy óra tájt, a Fraun Stein alsó fele szinte feketén sötétlett, amíg a fölső fele mint ha lilásvörösre lett volna festve a Napnak ama sikertelen igyekezete folytán, hogy a szinte már érintőleges sugaraival még átvilágítsa Felső-Ausztria légterét, úgy négy óra tájt, amint mondtam, na persze, ha éppen nem volt köd. Mert ha köd volt, akkor a keleti erkélysoron állva nem a Fraun Steinig, ha nem az erkély korlátjáig lehetett ellátni. De most nem volt köd, a csoda teljes méretben mutatta magát.. Bori minderről semmit sem tudott, mert a panzióban töltött négy éve alatt a szobája nyugatra nézett. A társalgó hat ablakából ugyan három a keleti oldalon volt, de oda, a keleti ablakok fölé szerelték a tévét, és ugye az eltereli az ember figyelmét. Bori nem tudta, hogy Brupper Pali mit képzel, s kiáltott a férjének, aki csak addig késlekedett, amíg belerázta magát kék "szabadidőruhája" alsó részébe. "Veszélyben az asszony, a fölsőrész most nem érdekes, de mégse rugdoshatom a Brupper fejét gatyába... ilyenkor néha föl szok jönni az Ettingerné, mit szólna..." Nem akart sok időt vesztegetni. Úgy számította, hogy mire egylábon elugrál a folyosón a társalgóig, a másik lábára pont sikerül rendesen fölhúznia a papucsot. "Mindig rossz helyre szok menni az a kurva pánt. Mindig a kislábujjam kinn marad..." A Fraun Stein hatalmas sziklájának már csak a fölső ötöde világított. Lent a hegy lábánál már nem lehetett látni, hol ér össze a víz a földdel. "Melyik?" kérdezte Bori férje. "Az a szemétláda" mondta Bori. Brupper Pali eldőlt az ütéstől, így azt a barátja adta vissza, aki még a betonozós ruhájában volt. De ő is kapott egy hasonlót, ő is fölborult, aztán fölkeltek és együtt jól megverték Bori férjét. A Fraun Stein tetején már csak a legmagasabb fenyő két legfölső ága világított. De ezt az ablakból már nem lehetett látni. "Mikor kezdődik a Terminator...?" kérdezte Bori férje. "Nyolc perc múlva" mondta Brupper Pali. "Akkor hozzátok föl a vacsorát, foglalom a helyet.” Mire a rendőrök megérkeztek, az ablakok már csak a tv-nézők halványkék arcát tükrözték vissza, amint éppen beleolvadnak Arnold Schwartzenegger, az amerikai színekben induló osztrák nemzeti hős plafonra akasztott történetébe.

Együléses történet A Trausee partján, a „festői” Ausztriában megvertem a feleségem. A feleségem megvertem, mert az összes találékonyságom kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kitaláljam, mit csináljak, hogy ne verjem meg. Csak azért, mert ő akarta, hogy megverjem, még nem vertem volna meg. A panzióban követtem el a tettet, a tóra néző ablakú, muskátlis erkélyű szobánkban. Alattunk Márton, a kamionsofőr verte a feleségét, de ők nem csináltak ügyet ebből. Nekik is muskátlis erkélyük volt. A panzióban az emberek szerettek játszani. Én is szerettem játszani, de nem mindenkivel, és nem mindenféle játékot. A panzióban az élet abból állt (ne felejtsd el, hogy ott minden ki azért lakott, mert langyos, párás elképzelése sem volt arról, meddig fog ott lakni, és ha már majd nem lakik ott, akkor hol...), tehát ott az élet abból állt, hogy az emberek kínjukban játszani kezdtek egymással. Néhányan nagyon erősen játszani akartak, de azért ha valaki mondta, hogy ő inkább mégse játszana, nem lőtték le. Élt ott egy 45 körüli úrilány, Bori, akinek az volt a szakmája, hogy ült a nagy, közös teremben az asztalnál, és figyelt. Minden létező folyosó onnan nyílt, még a tetőre vezető ajtóra is rálátott. Ő már több éve ott élt (a családjával), tehát nála jobban senki se tudott panziósat játszani. Amúgy eléggé mérsékelten vonzó jelenség lévén mégis mindenki szóba állt vele, sőt válaszolgattak is a kérdéseire, mert olyan hibátlanul ült azon a széken, hogy az emberek megborzongtak. Bori mindent tudott. Az emberek nem merték vállalni a kockázatot, hogy ne játsszanak vele, aki tegezte a panzió szakácsát is. Bori nem akart semmi rosszat. Csak tudni akarta, hány abortuszod volt — ha fiú vagy, ha lány —, hány schilling van a zsebedben, meg hány a szekrényben a lepedők alatt. Baj ez? Fagyos, koszos délelőtt. A társalgóban mindig nyitva voltak az ablakok a füst ellen. Leültem Bori székétől (meg Boritól) hat méterre. Vártam Janót, hogy menjünk gyalog Dorfenschlossenhausenmüssendorfba. Lentről fölhallatszott, ahogy az osztrákok üvöltöznek a panzió kocsmájában és csapkodják metál színű Nissanjaik ajtaját. Szívtam a schillingért vásárolt Symphoniámat, bámultam a mocskos függönyt. Néha a Nap teli pofával süt be az ablakon. Mint most. Túl világos, hunyorogni kell. Minden, amit látsz, mint egy összefogdosott fénykép. Hunyorogtam. Bori megszólalt:

– Igor! – Tessék. – Te dolgozol? – Öt perc múlva tizenegy. Még csak szünetet sem tartott a következő kérdéséig, jelezvén, hogy szarik az ilyen trükkökre. – Azért, gondolom, nektek sem ártana egy kis pénz, nem? Ezt eltalálta. Először is, mert a hét végén kijött egy rendőr a panzióba és leszerelte az összes magyar rendszámot az összes magyar Skodáról, Wartburgról, Zsiguliról és más egzotikus járműről. Így a transzport megszűnt. Azon ábrándoztam, venni kéne valami jó kis rozsdás Renault-t, ki tudja, lehet, hogy még két hónap múlva is itt leszünk. Másodszor pedig jól jött volna "egykispénz", mert közeledett a karácsony, és belegondolni se volt kedvem, mi lesz, ha Lotti nem tud ajándékokat küldeni Magyarországra, négy hónapja nem látott, nagyszámú rokonságának. Vagyis Bori fején találta a szeget. Így folytatta: – Tudod, aki nagyon akar, az mind talál munkát. – Tévedés. Én például tegnap nagyon akartam, mégse találtam. – Miért nem kérdezed meg a Brupper Palit? – Mert a Brupper Pali szokott kérdezni engem. Ez persze nem volt igaz (és ezt Bori nagyon jól tudta), Brupper Pali, ha akart, szilveszter éjszakáján is tudott munkát találni. De hát ő Brupper Pali volt. – Magyarországról honnan jöttetek? – Tessék? – Magyarországról honnan jöttetek? – Liszabon és Volgográd közt van egy dombos vidék. Az apám apja nyerte azt kártyán még a tizes években, majd fölépítette oda a siklósi várat. Aztán

kitagadta az apámat, mert az feleségül vette egy moszkvai bankjegyhamisító lányát, akivel visszaköltöztek Siklósra. Az apám apja nem tudta elviselni, hogy a menye képtelen megtanulni a somogyi tájszólást. Menniük kellett. Én útközben születtem egy török teherhajón, Freemantle-be menet. Freemantle-ben aztán letelepedtünk, ahol tizenhárom éves koromban ismertem meg Lottit. Ő egy nyilvánosházban takarított, én pedig lopott biciklinyergeket szállítottam egy helyi kerékpármegőrzőnek. Lotti akkor kilenc éves volt. Egy gardenpartyról hazafelé menet a biciklimen teherbe esett, mert tandem biciklim akkor még nem volt, tudod, egy nyergen kellett osztoznunk. A gyerek megszületett, gyönyörű kislány lett, tiszta ükapja. Csakhogy két éves korában az adelaide-i Grúz Maffia elrabolta, és harminckétmilló ausztrál dollár váltságdíjat követelt. Nem tudtuk kifizetni. írtam a nagyapámnak Siklósra, aki ezt válaszolta: pénzt nem küldök stop, a gyerek nálam van stop, fölnevelem stop, itt van róla egy fénykép, kezében egy mai Népszabadsággal stop, még egyszer nekünk ne írjatok stop. Még egyszer neki nem írtunk. Hanem elindultunk Siklósra. De a jugoszlávmagyar határon el akadtunk, mert nem volt pótizzó készletünk Valahol el kellett töltenünk az éjszakát, így jutottunk el Bécsbe, ahol Bob született. Onnan Traiskirchenbe mentünk a menekülttáborba ahonnan ideirányítottak ebbe a panzióba. Magyarországon sose voltunk. Valaki megérintette a vállam: – Igor ! Jól vagy? Kinek beszélsz? –Janó állt mellettem sálban, sapkában. – Borinak –mondtam. – Bori nincs itt! – Dehogy nincs. Bori mindig itt van. Nem? – Mindig, de most nincs itt. Jobbra fordultam, Bori széke felé. Bori széke üres volt.

Igazi Jeffrey Morton Gyönyörű decemberi reggel. Bécs, fél kilenc (nem elég?). Az ausztrál követség előtt, kétszáz kilométernyi berregés után, megáll a VW-busz. Elhúznak rajta egy tolóajtót. Csak úgy kívülről. Lehet, hogy belül nem is voltkilincs. Nagyon jó egy ilyen tolóajtó. Elnéztem, amíg nyílott. Ha a busz tele lenne krumplis zsákkal, szempillantás alatt ki lehetne rakodni. Nem túl magas, nem túl alacsony, pont elég széles. Tud ez a VW, hiába. Ez a busz nem volt tele krumplis zsákkal, de tele volt magyarral. A sofőr osztrák volt. Felnőttes munkákat a mi időnkben osztrákok végeztek. Nyolc magyar — velem együtt — tarkállott a járdán a követség bejárata és a busz között. Tekintgettek körbe-körbe, és a seggükbe ragadt nadrágjaikat húzogatták. Prohászka Kálmán mellettem állva kísérletezett elveszettnek hitt bája visszaszerzésével. – Igor! Te tudsz járni? — kérdezte. – Próbálok . Miért szenvedsz, Kálmán? — kérdeztem, hogy enyhítsek saját szenvedésemen. – Úgy érzem itt magam, mintha kapanyél lennék egy oltáron. – Miért? Nem kapanyél vagy egy oltáron..,? A sofőr németül megszámolt minket. Zehsz, zíben, ojt. A magyar nagyon könnyen kezelhető. Csak el kell húzni a tolóajtót, a magyar magától beszáll, kiszáll, hiba nélkül. Imádhatnak is az osztrák sofőrök magyart szállítani. A követség előtt álló platánok legtöbb ágához még ragaszkodott egy-két levél. A járdán nem volt sár és a követség homlokzata nem mutatott magából téglát, betont vagy egyéb ilyen hétköznapi matériát. Kicsit már sajnáltam is Bécset, amint ilyen szerényen fölkínálta magát, mintegy körítésként, a követség bejáratához. Az utazást nem a Volkswagen gyár szervezte tolóajtó tesztelésre, hanem az ausztrál követség, meg a menekülttábor. Úgynevezett interjúra hoztak ide minket, annak eldöntésére, hogy megkapjuk-e a bevándorlási engedélyünket Ausztráliába. Néhány üvegajtón keresztül eljutottunk egy szobába, ahol volt hat sötétkék szék és sok kép a falon Ausztráliáról. Pálmás tengerpartról, egzotikus állatokról, bennszülöttekről, a sydney-i operaházról, gigászi építkezésekről, négyméteres

dömperkerék mellé állított kétméteres dömpervezetőről. Gondoltam is magamban, ebben az országban aztán nem szaroznak a dömperkerék-gyárak. És volt még a szobában íróasztal hölggyel, s néhány várakozó nem ausztrál. Úgy 26 három év körüli kisgyerek, a hozzájuk tartozó kis- és nagytestvérekkel, apukákkal, anyukákkal, néhány nagypapa, nagymama. Megijedtem. Lotti is megijedt. Én nem mutattam Lottinak, hogy megijedtem, nehogy még attól is meg kelljen ijednie, hogy én megijedtem. Talán húsz perc telhetett el. Ennyit vártam, hogy tisztázódjon a félreértés, de nem tisztázódott. Ekkor odamentem az egyetlen bútorhoz a szobában, ami nem szék volt. Mögötte ült egy nagyon elegáns ötven körüli hölgy. Arcán kemény szellemi igénybevétel nyomai. Megszólítottam: – Elnézést, asszonyom! Én meg a családom nem a szovjet film forgatására jöttünk, hanem interjúra miszter Jeffrey Mortonhoz. De valaki, nyilván tévedésből, ebbe a szobába vezetett minket. Letette, ami a kezében volt, de még nem látta elérkezettnek az időt, hogy fölemelje a fejét. Félpercnyi istentelen szenvedés után látta elérkezettnek. Egyenesen a szemembe nézett (amitől egy lépést hátráltam) és azt mondta: – Látja ezeket az embereket? — szemével félkört rajzolt kelettől nyugatig. – Látom asszonyom. Derék emberek. – Azt nem tudom. De ezek az emberek mind interjúra jöttek Mr Jeffrey Mortonhoz. Miben segíthetek? Elnézést kértem, és úgy éreztem magam (a kedvéért), mint akit rajtakaptak, hogy háromfogásos vacsorát akar egy hotdog áráért. Visszaköltöztem a családomhoz a párás sarokba. – Mi van? — faggatott Lotti. – Majd szólítanak. Azt mondta a Frau. Négy óra hossza telt el s már szólítottak is. A követség alkalmazottja elmondta a neveinket (ahogy tudta) és intett, hogy menjünk vele. Mentünk vele. Mentünkmentünk a folyosón, aztán egy résnyire nyitott ajtó előtt megálltunk. Az ajtón egy név: Jeffrey Morton. Beléptünk. Mortonnak tágas és elegáns irodája volt, szép, fiatal tolmácsnője, sötétkék öltönye, és az asztalán egy kis fémtáblája, azon megint a neve: Jeffrey Morton. "Most már ez az úr itt minimum Jeffrey Morton" gondoltam. Az nem látszott, hogy miszter Mortonnak volt egy utasítása

is: néhány bevándorlási kérvényt elfogadni, a többit elutasítani. Elfogadni tízből ötöt, százból egyet... ki tudja. Barátságos volt. Bobnak kölcsönadta a sárga Machbox Range-Roverjét, amivel fiunk azonnal le is költözött a szőnyegre és másfél óra hosszáig tűrte, hogy vele senki sem gügyörgött. Valamit megérzett rajtunk. Valahonnan kitalálta, mennyire örülnénk, ha nyugodtan lenne, amíg mi fontoskodunk Mortonnal. Egész idióta zarándokútunkon ő volt az egyetlen, aki végig ember tudott maradni. Neki semmivel sem volt könnyebb dolga, mint bármelyikünknek. Nyolcvan centi magas volt akkoriban. Amit interjúnak neveztek, az majdnem barátságos volt, Morton tolmácsnőjének és Mortonnak köszönhetően. A Magyarországra történő visszatoloncoltatás réme addigra ugyan megszűnt, de arra az esetre, ha az ausztrálok mégsem akarnák velünk gazdagítani büszke nemzetüket, kezdtek előttünk kirajzolódni egy — ki tudja, hány évre — menekülttáborban rekedt élet horrorjának körvonalai. Morton úgy tett, mint akit nagyon érdekel az életünk története és buzdított minket, hogy meséljünk sokat. Egy óra hosszányi társalgás után így szólt: – Maguk Magyarországon nem éltek rosszabbul, mint az átlagpolgár. Miért hagyták ott hazájukat? – Mert épeszű ember általában nem hajlandó kommunista uralom alatt élni, s én úgy sejtem, hogy a magyar kommunizmus túléli a szovjetorosz kommunizmust is (tévedhetek én is harminc évente egyszer), hacsak nem lesz egy polgárháború. – Maga egy polgárháborúnak jobban örült volna, mint a kommunizmusnak? – Ilyesminek nem lehet örülni még akkor sem, ha a magyar kommunizmusnak már az első néhány évébe feltehetőleg többen belehaltak, mint egy közepes polgárháborúba. Persze legtöbben nem haltak bele, mint tudja. – Üldözték vagy zaklatták magát Magyarországon? – Nem üldöztek, mivel nem politizáltam. Zaklatás? Nem tudhatom, hogy mit ért ön ez alatt a szó alatt. – Például házkutatások, idézések, kihallgatások, satöbbi - segített Morton. – Akkor magukat nem tudjuk politikai menekülteknek tekinteni. Van ez ellen kifogása?

– Van ha nem bánja. Mindemellett minek tudnak minket tekinteni, ha nem politikai menekülteknek – Két kategóriánk van. Politikai és úgynevezett gazdasági menekült. Önöket gazdasági menekülteknek tekintjük. Mi a kifogása ez ellen? – Az hogy nem vagyunk gazdasági menekültek. Bár én attól félek, hogy önök egyetlen magyart sem tudnak politikai menekültnek tekinteni. – Miért gondolja? – Több okból. Ha például Magyarországon valakit az önök fogalmai szerint üldöznek vagy zaklatnak - sok ilyen eset van -, az illető az életben nem kap útlevelet, kakálni is csak nehezen tud úgy, hogy a belügyminisztérium ne tudja, milyen hosszút kakált. Azt persze megteheti, hogy átszökik az országhatáron, de ön is jól tudja, hogy ha a hős határőrök észreveszik, lelövik, mint a vaslemezt a lőgyakorlaton. De ha ezt is megússza - ilyen eset is van több -, akkor nem megy Ausztráliába, mert az túl messze van ahhoz, hogy bármit tehessen Magyarországért, hacsak nincs annyi pénze, hogy megvegye. – Folytassa — bólintott Morton. – Ami a zaklatást illeti, én például zaklatásnak veszem, hogy az anyanyelvemen nem olvashatok semmiféle sajtóterméket, amit nem kommunisták írnak, íratnak vagy engednek meg leírni. Zaklatásnak veszem továbbá ama tényt, hogy az összes magyar rádió és tv-csatorna egy húgyagyú, buzi csürhe irányítása alatt áll, s zaklatásnak veszem egy részét annak, amit az iskolában tanítanak, s zaklatásnak veszem, ha bárki, bármilyen módon korlátozni igyekszik bármilyen szándékomban, ami egyébként nem törvényellenes. És ha még van egy kis ideje, zaklatásnak veszem, hogy az ország által eltartott, úgynevezett fegyveres testületek — beleértve a hadsereget — nem a polgárok biztonságát védik, hanem az uralkodó csürhét, magától az őt eltartó polgárságtól. Én ezt mind zaklatásnak veszem. Nem veszem viszont zaklatásnak, de nagyon meglepődök, ha önök mindezt nem veszik zaklatásnak. Morton bólintott, hogy folytassam, ő figyel. Folytattam. – A nyugati és egyéb demokratikus országok politikusai folyamatosan basztatják a tahó kommunista "politikusokat" a nemzetközi fórumokon, a sajtóban, meg ahol csak tudják, hogy illene nem sértegetni polgáraik emberi jogait. Az ENSZben még határozatokat is hoznak néha, annyira allergiásak az emberi jogok sértegetésére. Aztán a polgár valahogy lelécel, és a nyugati politikusok közlik vele, hogy: "Sajnálom, kisfiam, te nem vagy politikai menekült, tudod mi vagy!, gazdasági menekült vagy, kisfiam." Szóval ezért gondolom, hogy önök egy szál magyart sem fognak politikai menekültnek nyilvánítani.

Jeffrey Morton elegáns maradt. Mosolygott. – Úgy tűnik, igaza van – mosolyogta. – Csökkenti ez az esélyünket? – okvetetlenkedtem. – Nézze, most nem tudok választ adni bevándorlási kérelmükre. Annyit mondhatok, hogy az ügyük állása kedvező, és én személy szerint javasolni fogom az önök befogadását. Csökkenti a pontszámukat, hogy maga ellen jogerős bírósági ítéletet hoztak, még akkor is, ha katonai bíróság ítélte el, és olyan ügyben, amilyet polgári bíróság nem is tárgyalhat. Bevándorlási szisztémánk sajnos nem teszi lehetővé, hogy ilyen jellegű különbséget tegyünk. Önt két hét múlva behívjuk még néhány kérdésre, amit a kémelhárítás egyik alkalmazottja fog föltenni. Akkor megkapja a végleges választ, tehát pontosan két hét múlva. Köszönjük, hogy idefáradtak, mondta az igazi Jeffrey Morton, zarándokutunk addigi legnagyobb prófétája. Kiváló sofőrünk érkezéséig volt még vagy három óránk. Imádok gyalogolni ismeretlen városban. Lotti mindenhol utál gyalogolni. Az idő nehezen múlt. Koromsötét volt, mire be kúsztunk a VW buszba. Bob már régen aludt a hátamon, mikor beszálltunk. A hátralévő kétszáz kilométeren képtelenség volt kitalálni, hogy örüljünk vagy rettegjünk. Hm. Levonnak a pontszámunkból. Mintha mondjuk most tanulnék írni-olvasni, harminckét évesen. Nem érthetek mindent. Amíg a krumplifőzelékemet kanalazgattam egy osztrák menekülttáborban, Ausztrália belépett a Varsói Szerződésbe... A woifsburgi remekmű feltartóztathatatlanul fúrta magát előre a havas esőben. Valahol félúton a sofőr félreállt egy pihenőben, megpisiltetni a szállítmányt. A büfében találtunk forró kávét, de nem ültünk le, cigarettázni visszamentünk a busz mellé. Köldökzsinór volt a VW, és a sofőr volt az anyukánk. Apukánk nem volt. Az anyukánk nehezen értette, ha beszéltünk hozzá, de igyekezett. Rendes anyuka volt. Méltányolta, hogy nem rosszalkodtunk. Kávés poharam bedobtam az autópálya zöld kukájába, és tudtam, ha kettéharapom a busz vonóhorogját, akkor sem maradhatunk Európában. De az ausztrál sem mondott sokat. Békésen visszasercegtünk a panzióba. Dicső fogatunk érkezésekor néhány ismerős alak tántorgott az épület előtt. – Mi van, Igor? Befogadtak? - faggatott Márton, a kamionsofőr. – Honnan tudjam?! Gadza... gzadza... gadzagási... gazdagási... gazdasági menekült! Az vagyok! Világos?

Bob – Csak nem fogja itt tologatni azt a rohadt buszt? Mi az istennek adod oda azt a kurva buszt pont most? Ezt kérdezte tőlem Lotti a bécsi repülőtéren, amikor ment Ausztráliába. Bob meg én is mentünk Ausztráliába, és a jegyünk Lotti mellé szólt. Egy ilyen út abból áll, hogy az ember két napig ül egy repülő ülésén. Két napig ülésen ülni nem egy nagy élmény, de ki lehet bírni. Az ember tudja, hogy volt két nap az életében, amikor ült egy széken. Amúgy egy csomó dolgot lehet csinálni ülve is, köztudott. Voltak, akik aludtak, olvastak, beszélgettek, volt, aki hisztériázott. Vagyis Lotti hisztériázott. Egyedül a gépen. Volt ott néhány gyerek is, egy évestől tizenöt évesig, de ők nem hisztériáztak. Lotti attól félhetett, hogy soha többé nem fogunk, mi, hárman, széken ülni két napig. Ha ezt elszalasztja, gondolta, ki tudja, lesz-e még alkalom... Így aztán hisztériázott. Mielőtt az ember gépe fölszáll, kicsit ücsörögni kell egy repülőtéren, ahol nincs lövöldözés, lehet enni-inni, nincs megtiltva a lélegzés, és nem verik az embert vasrúddal. Lotti mégis "kicsit ideges" volt. Nem szabad azt hinni, hogy a repüléstől. Bob meg én nem voltunk kicsit idegesek, amitől Lotti valószínűleg még jobban kicsit ideges lett. Bob indította a társalgást két és fél évesen: – Anya! Ideadod a sárga buszomat? Lotti némán és mozdulatlanul meredt bele az előttünk zajló mászkálásba. A távolság a füle és Bob szája közt lehetett úgy negyven centi. Láttam, hogy nem szivárog vér a füléből, és úgy emlékeztem, pár perccel ezelőtt még hallott. Nagy baj nem lehet, gondoltam. Kivettem a buszt egy táskából és odaadtam Bobnak. Az a busz volt a kedvenc játéka. Imádta, valószínűleg egy csomó olyan ok miatt, aminek megértéséhez a legtöbb felnőtt túl infantilis lenne. Kaptam egy vigyort, s már lent is volt a lábunk előtt. Pillanatok alatt kirekesztett az életéből mindent, ami kevésbé érdekes, mint egy sárga busz. Eltelt így legalább egy fél kellemes perc. Aztán Lotti megmozdult, nyaka kicsit megrövidült, és lepillantott Bobra. Azt látta, hogy látja Bobot. Aztán rám nézett, és látta, hogy lát engem. Ha már lát, gondolta, akkor kérdez valamit. És azt kérdezte, hogy: "Csak nem fogja itt tologálni azt a rohadt buszt? Mi az istennek adod oda azt a kurva buszt pont most?!” Bobra sandítottam. A keze egy pillanatra meg állt, de a brummogást nem hagyta abba. Aztán Lottira néztem, vártam, hogy befejezze a gondolatot, mert

akkoriban még azt hittem,nincs ember a földön, aki azért kinyitná a száját, hogy föltegyen két ilyen kérdést. De hiába vártam, mert újabb kérdés jött: – Nem hallasz, Igor? Na jó, gondoltam. Egy óra múlva indul a gépünk, éppen van időm kipróbálni, hogy tényleg érdekli-e, hogy hallok vagy nem. Mert itt mintha éppen fölmerült volna a gyanú, hogy immár nem hallanék... mármint én. – Mert sokkal igénytelenebbek és kétszer annyit tejelnek, mint a magyar tarka — válaszoltam, hogy ne legyen már olyan véreres az az egész üldögélésünk. Lotti az előző pózában ült, Bob meg tovább tologálta a buszát, miután látta, hogy a falak se kezdtek el sorban ledőlni és az anyukája se kezdte szaggatni magán a ruhát két kézzel. Lotti nem hallotta a válaszomat. Ha hallotta volna, azt mondta volna: "Hülye". De nem hallotta, mert a kérdései nem kérdések voltak. Csak a tényt igyekezett demonstrálni saját maga számára, hogy ő igenis létezik, és van összeköttetés közte (az előbb még ki tudja, miért elveszettnek hitt önmaga) és a világ közt. Nem válaszokat várt kérdésekre, hanem válaszreakciókat életjelekre. Ott, azon a széken ülve, hetven szatyor közt, nagyon úgy tűnt, hogy Lotti halálra van rémülve valaminek az elvesztésétől. A magyar határtól alig kétszáz kilométerre voltunk, de ez a szám egy óra múlva módosulni készült, óránként ezerrel. Bizonyos kapcsolatokról lehetett szó, melyek bizonyos kontrollal járnak. Így gondoltam. Van a kontrollnak olyan fajtája, amit az ember nem hajlandó elfogadni. De ha az ember még életében nem próbált élni az említett kontroll nélkül (mert rendszeresen önként visszatért a kontroll alá) és egyszer csak kiderül, hogy ezután anélkül fog élni, akkor lehet, hogy pánikba esik. Nincs kedvem állítani ezeket, csak kénytelen voltam gondolni valamire. Mindenesetre Lotti pánikban volt, és ezért ott, életemben utoljára nem őt okoltam. Úgy tűnt, hogy megrémült a lehetőségtől, hogy elveszti, ami elől menekült. Halálra volt rémülve. Részéről ez az egész elmenés is csak demonstráció? És ha majd megérkeztünk, az ottléte is egy demonstráció lesz? Tudja egyáltalán, hogy nem köteles egész életében demonstrálni? Sejti egyáltalán, hogy az élete nem arra való, hogy képviseljen bármit, ami nem ő? Sejti egyáltalán, hogy képviselheti saját magát is? Ha én megkérdezem, hogy sejti-e, ellenségnek tekint, mert fél, hogy meg akarom akadályozni "feladata" teljesítésében. Azok, akik sűrűn emlékeztetik, hogy mennyire szeretik őt, nem értik ezt, vagy csak nem akarnak kimaradni a játékból? Hogy nem értik, az tuti (ugyan miért értenek!). De játszani is szeretnek, nem csak nem érteni dolgokat. Részt venni a játékban. Kirohanni a

pályára, nagyokat szuszogva és lihegve. Ott lenni. Számokkal vagy bármilyen ismertetőjelekkel a hátakon. Néha kipillantani a közönségre, besöpörni a megnyugtató érzést, hogy egy fél tribünre való istenverte hülye figyeli az igyekezetet. Ha nem is hallják a lihegést, fogják tudni... A lihegés az odaadó részvétel tünete. Úgyhogy lesz lihegés, nem kell beszarni. Bob lassan három éves lesz, akár hozzákezdhetek, hogy megtanítsam lihegni, nem? Csak előbb Ausztráliába kell érni valahogy. Ha megérkeztünk, nem lesz fontosabb tennivalóm, jó? Nem fognak belenyugodni, hogy nem taníthatják lihegni. Tudom, húszezer kilométer nagy távolság, de majd kitalálnak valamit. Lotti segíteni fog. Lottinak meg segítek én. Az ember segítse a feleségét. Vagyis kit? Lotti nagyon szereti Bobot. Bob a második legfontosabb dolog számára a világon. Az első az, hogy ők taníthassák Bobot lihegni. Mert úgy szeretnék... Olyan boldogtalanok lennének, ha nem tehetnék. Ez a Lotti nem lehet olyan gonosz, hogy elnézze azok boldogtalanságát, akik őt úgy szeretik... Miért pont lihegni akarják megtanítani? Azt nem kérdezem meg, hogy miért Bobot akarják bármire is megtanítani. Azért, mert annyira szeretik Bob anyukáját. Ők azok, akik annyira szeretik. De miért pont lihegni? Mert az a legfontosabb, ami eszükbe jut? Vagy ez az egyetlen, ami eszükbe jut? Van ilyen? Valakik egész életükben ülnek egy széken (néha egy másikon), és amikor már unatkoznak, elkezdenek jó nagyokat hazudni, de még mindig úgy érzik, hogy nem tettek eleget, és akkor eszükbe jut: "... Megtanítjuk a kis Bobot lihegni. Mert az apja,,, hát én nem is tudom... abból én nem nézem ki. Láttuk közelről egy évig. Egyet sem lihegett. Nem úgy néz ki..." Ezekkel el fog dugulni a sydneyi repülőtér hamarosan. Úgy sejtem. Aztán majd a lakásunk. Úgy értem, ha ideérnek, mielőtt elválunk. Majd Lotti fog elköltözni Bobbal. Én nem, mert majd nehézségeim támadnak otthagyni Bobot. Majd várni fogok valamire. Nem fogom tudni, hogy mire, de majd várni fogok. Majd várni fogok valami csodára. Lotti ki fogja számítani, hogy mikor menjen el. Majd valahogy kiszámítja (papíron golyóstollal). Majd leírja a dolgokat, amiket elvisz. Majd odaírja Bobot is. Hogy majd a nagy pillanatban fölmutathassa. Majd fölmutatja, Mindezt majd megteszi, csak előbb szerez egy kis erkölcsi támogatást. Lesz az is. Az majd fontos lesz, mert erkölcsi támogatás nélkül a wc-t se szívesen húzza le. De erkölcsi támogatással minden könnyebb. Levélben is fog kapni erkölcsi támogatást. Majd fogom tudni, hogy mikor van erkölcsi támogatás a levélben, mert azokat a wc-ben fogja olvasni. A többit a szobában, köztünk. Ezt majd mind megteszi, mert ezzel tartozik nekik, úgy tudja. És amíg majd úgy fogja tudni, nem lesz ideje észrevenni, hogy inkább

Bobnak tartozik, mint nekik. Ők meg majd nem fogják megmondani Lottinak, hogy mi az igazság, mert ha megmondanák, esetleg fölmerülne a kérdés (esetleg azonnal fölmerülne), hogy jó, de mi a ti szerepetek? És az kellemetlen lenne, mert micsoda válasz az, hogy: "... hát mi tanítjuk Bobot lihegni..." De ha így lesz is, majd nem fog menni a dolog sehogy se. Bob sejti valahonnan, hogy a dolgokhoz kábé mekkora levegőt kell venni. Egyébként se lesz egyedül. Ha én nem keresem, majd keres ő. Tudom abból, ahogy beszél hozzám. Van az a néhány dolog, amiben biztos az ember. Leszálltunk Perth-ben. Két nap repülés az egész (még akkor is, ha a föld közben rossz felé forog). Perth Ausztráliának az a városa, amit néhány ezer kilométer választ el mindentől, ami nem Indiai-óceán. A repülőtéren negyvenkét fok meleg volt éjfélkor, és minden holminkat átvizsgálták, nem hoztunk-e be az országba valami tisztátalan anyagot. Például cigarettás csomagban vagy a könyvek lapjai közt meg ilyen helyeken. Ezalatt volt időm elmerengni, hogy azok a legyek, amiknek már nem jutott hely rajtam mászkálni meg a vámtiszteken mászkálni, majd kicsodán fognak mászkálni. Jó néhány légynek nem jött össze, mert már minden ember foglalt volt. Bob üvöltött, ahogy bírt. Kétségbeejtően üvöltött. Soha nem volt szokása üvölteni órákig, még percekig se. Aztán megmutatták, hol fogunk lakni, meg hol kell enni, ha megéhezünk. Hajnal három lett, mire elrendeztük magunkat egy zárható ajtó mögé. Bob meg Lotti elaludtak egy ágyban, a kimerültségtől a szemüket is alig bírták becsukni. Az utcák üresek voltak, de már világosodott. Egy fűszálat, egy fát, egy állatot, egy felhőt, az égvilágon semmit nem találtam, ami emlékeztetett volna bármire, amit valaha láttam. Ha jött egy madár, bégetett. Gyalogoltam csak úgy akármerre, mint Cook kétszáz évvel ezelőtt. Világosodott. Egy kisebb domboldalra felmásztam. A fák törzse meg volt égve. De csak a törzsük. Köztük homok. Megfogtam. Olyan volt, mint a homok, csak melegebb. Az autók sokkal nagyobbak és sokkal csúnyábbak voltak, mint kellett volna. Tízből nyolcat akkor láttam először életemben. Aztán jött szembe valaki gyalog. Egymás szemébe néztünk. Ötven körüli férfi volt. Bólintottam is, nehogy azt higgye, hogy nem tudok köszönni. Kérdezett valamit angolul, amíg egyikünk sem állt meg. "Yes" mondtam, és tovább mentünk. Fogalmam sem volt, hogy mit mondott. Akkor még nem tudtam folyékonyan azt mondani, hogy fogalmam sincs, mit mondtál. Azt tudtam, hogy yes, így azt mondtam. Ha tudtam volna, azt mondtam volna, hogy: Figyelj ide!

Te vagy az első ember, aki szembe jött az utcán velem Ausztráliában. Szeretnék neked adni valamit, bármit, azután: sok szerencsét neked! De inkább azt mondtam, hogy yes. Pedig biztosan örült volna. Olyan nyílt ábrázata volt, mint egy jó ismerősnek. Innen kezdve Ausztráliában éltünk. Bob napi öt percet hisztériázott, Lotti napi tizennégy órát. (Mert tízet aludt.) Nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Gondoltam, majd elmúlik (mitől fog elmúlni?). Lotti úgy viselkedett, mint akinek az élete halálos veszélyben van. Attól félhetett, hogy meg fog halni, vagy valamiért bűnösnek érezte magát, el sem tudom képzelni. Mindenesetre a halálfélelem összes megnyilvánulását előadta nekünk, ott, a békés falak közt, s kísérletet sem tett, hogy fékezze magát. Számomra ebből annyi volt meglepő, hogy szart arra, hogy Bobban esetleg bizonytalan érzések tonnáit ébreszti fel. De szigorúan csak a lakásunkban hisztériázott. A nagy közös ebédlőbe akkora mosolyokkal vonult be, hogy attól féltem, leveri velük a szemközti falról a kitömött vöröswallabyt. Aztán jóllaktunk, visszamentünk a helyünkre, és innentől kezdve Lotti ha megszólalt, akkor olyan hangon, mint akinek egyszerre amputálják az összes végtagját. Bob egyre többet üvöltözött. Elvittük orvoshoz. – Rendbe fog jönni néhány nap alatt - mondta az orvos. - De próbálják meg nem fölizgatni, ez a legfontosabb. Van esetleg kérdésük? – Van - mondtam. - Ha megölöm az anyját, azzal fölizgatom a gyereket? – Szinte biztos - mondta az orvos. - Mindenesetre várjanak néhány napot. Ha nem javulna a helyzet, jöjjenek vissza. De én bízom benne, hogy minden rendben lesz. Eltalálta, már ami Bobot illeti. Néhány nap alatt rendbe jött. Bírta a terhelést. Valahogy bírta. Legtöbbször vittem a hátamon valamerre. Megmentette az anyja életét, engem pedig megkímélt néhány kellemetlenségtől. Most kilenc éves. Ebből az utolsó hármat úgy élte le, hogy nem együtt laktunk. Ezt egy állapotnak tekinti, ami elfogadható. Én is annak tekintem. Szeretem, ahogy beszél hozzám. Ismerem ezt a fajta beszédet. Van az a néhány dolog, amit az ember nem téveszt össze semmivel. És ez Így van jól (különben minden lépés után takaríthatnánk a cipőnket).

Légy Vasárnap van, a nagy nyiffanások napja. Bámulok ki a nappali ablakán első ausztrál lakásunkból. Ez nem egy igazi ablak. Az igazi ablakok kábé derékmagasságtól indulnak fölfelé, nem szélesebbek, mint amilyen magasak, és legtöbbször mászik rajtuk egy légy. Ez az ablak a padlótól a plafonig ér, egyik fele eltolható, mint egy hűtőházajtó. Azért csak bámulok rajta. Vasárnap délelőtt. (Tipikus eset, hetente meg-ismétlődik.) Készülődünk, azt csináljuk. Időnk van sok, tehát nem kell kapkodni. De egy igazi készülődésnek van egy "készülődéstempója". Különben nem lenne olyan, mint egy készülődés, hanem olyan lenne, minta "nem csinálnánk semmit", ami, szerintem, semmivel se rosszabb, mint egy készülődés. Szóval készülődünk. Készülődéshangon szólunk egymáshoz, készülődésmozdulatokkal mozdulunk és készülődéspofával nézünk egymásra. Megy. A főnyírógép már jó messze van. Még hallom, de a hangja már csak halk erőlködés, beleveszik a többi, már azonosíthatatlan nyiszmákolásba, (meg nyüszmékelésbe, nyammogásba, mormogásba, nyüffenésbe, nyiffanásba — riffanásba —, pár tüffenésbe és egy kattanásba, mondtam, hogy vasárnap van). Épp befejeztem a kotorászást a szekrényben. Jó volt. Fehér nadrág meg fehér ing van rajtam. Mint egy szakács (úgy nézek ki). Akik először látnak majd, nem fogják tudni, hogy úgy nézek ki, mint egy szakács. Csak én tudom. Valószínűleg így fehér nadrágosan fogok bevonulni a képzeletükbe. A képzeletnek is van helyzeti energiája, mint aznap kiderült. – Bob, rajtad van a cipő? — kiált ki Lotti a gőzből fürdőszobahangon. Bob rám bámul, arca kérdőjel. Meztelen. Vicsorítok, hunyorítok, hogy kiáltson vissza: igen. Benne van a csalásban. Belerázom a ruháiba, cipőibe, közben nagyokat pisszegünk meg kacsintgatunk. Igyekezetünk gyümölcseként Bob immár tetőtől talpig begombolva, befűzve. Szemleképes. Megkímélünk egy frissen rúzsozott Lottit ilyen kérdések feltevésétől, mint "Te még mindig nem vagy kész? Hát még ennyit sem lehet rátok bízni?" Régóta éreztük, közeledik a nap, hogy elmegyünk a Magyar Házba. Most megyünk a magyar házba. Meghívásunk van a magyar házba magyar estre (mondom magyar estre). Még nem voltunk ott. Úgy kiöltöztünk, mintha Magyarországra mennénk (bár ott ritkán öltöztem szakácsnak…) – Ki vezessen, Igor? — kérdi Lotti. – Vezess te, ha van kedved — mondtam. – Á, inkább vezess te, jó? – Jó. – Á, inkább vezetek én, jó? – Jó. – Hol a kulcs?

– Jó. Valahol, egy olyan kerületben, melynek a nevét először hallottuk, megtaláltuk a Magyar Házat. Nekem semmi bajom azzal, ha egy épület szakadt. Nekem azzal sincs semmi bajom, ha megyünk a magyar házba, és kiderül, hogy nincs is magyar ház, csak egy üres telek, a közepén levert karóval, amin egy cédulára az van kiírva, hogy Magyar Ház. Az egy pillanatig tartó meglepetésemet csak az okozta, hogy ez a második magyar ház, amit életemben láttam. Azt hittem, hogy a magyar házak olyanok, mint a stockholmi magyar ház, ahova két évvel korábban szintén volt egy meghívásom. Stockholmban kőtalapzatra állított öntöttvas kerítésen belül volt egy hatalmas zöld kert, annak egyik végében egy hatalmas fehér ház (végül is nem rossz két szín), az volt a magyar ház. A kertben a fák alatt itt-ott székek, asztalok, azok körül nyári ruhába öltözött magyar és svéd hölgyek és urak beszélgettek, vagy kártyáztak beszélgető kalapban és kártyázócipőben. De semmi baj. Lehet a képzeletnek is helyzeti energiája, nem csak egy zsák cementnek. Megérkeztünk. Egy kábé harmincszor kábé harminc méteres telken állt a magyar ház. A teleknek azt a részét, melyet nem a ház "borított", szürkés-zöldes sárga fű borította. A birodalom határait földbe kényszerített fakarók jelezték. A karókat drótháló kötötte össze, a háború utáni magyar baromfiudvarokon kikísérletezett (és bevált) módon. A drótháló gondosan be volt kenve kátránnyal. Az acél felületét, ugye, egy idő után barnásvörös anyag vonja be és ugye az nem tetszetős. De egy gondosan aplikált szurokréteg elejét veszi az efféle rendetlenségnek. Az így kezelt dróthálón még az Indiai-óceán felől támadó sós szelek sem fognak ki. Nem könnyű a magyar eszén túljárni. A magyar húszezer kilométerre a hazájától is megállja a helyét. És persze az ősi kultúra is segíthet bizonyos esetekben. A kerítésen belül semmiféle növényt nem hagytak meg, ami magasabb volt fél méternél. A paréjok legnagyobb része belül maradt a szóráson, így azok megúszták élve. Nem mondanám, hogy némelyik nem volt ötvenegy vagy épp hatvan centi magas, dehát a magyar nem lelketlen fajta. Képes belegondolni, hogy mennyi igyekezetébe kerül egy-egy ilyen mostoha sorsú növénynek, amíg étlen-szomjan, többnyire tikkasztó hőségben ilyen tekintélyes magasságig tornássza fel magát. Lelketlen ember az, aki ezt nem érzi. A magyar sose volt lelketlen. A fák? Az más. Azokat — tán kettő is lehetett - kivágták, mert csak beárnyékolnák az aljnövényzet, meg karó is kellett a kerítéshez. A magyar praktikus is. Mindig is az volt. És persze nem ijed meg a munkától. Az jó, ha egy nép nem ijed meg a munkától. Idegen földön is hasznára válik. Az udvarban biztonságban éreztük magunkat. Kígyómarás nélkül eljutottunk a bejáratig. Tudtam, hogy nem lesz baj. Aztán a házból egy hang se jött. Sehol egy ember, sehol egy hang. Pedig, saccolásom szerint, körülbelül harminc autó rakománya volt itt bent, valahol. A harminc autónak a fele (az erősebbik fele) bent állt az udvarban, a többi a kerítésen kívül az utcán. Néma csendben

álldogáltunk a nyitott bejárati ajtó előtt. A betonlépcsőre vörös cement volt kenve, szépen elsimítva. A lépcsőnek két foka volt. A fölé nyúló kis tetődarabot erős vascsövek tartották. Látszott, eltartják azok akár még kétszáz évig is (Jenőkém kérlek). A lépcsővel azonos színűre voltak festve, úgyhogy a rozsdának itt belülről kellett próbálkoznia, ha akart valamit. A magyar nem adja könnyen a vasoszlopát. És persze nem pazarló fajta. Nem is mondják az ausztrálok a magyarra, hogy pazarló fajta. A magyarra nem. Ezt elhiheted (Lajoskám kérlek). Valószínűleg nem akarhattunk örökké ott állni a némaságban, mert beléptünk az előtérbe. Még mindig nem hallatszott semmiféle zaj a sajátunkén kívül. Már attól féltem, hogy halva találunk valakit. Az előtérben a falak mellbimbó magasságig vannak sötétszürkére festve olajjal. Ez az a szín, amit a haditengerészet használ a csatahajókon. Az csak elég jó festék kell, hogy legyen. Bírja a nedvességet, akármelyik matróz megmondaná. És így az érkező azt is megértheti, mindjárt az elején, hogy az itt tartózkodóknak vannak kapcsolataik a haditengerészetnél. Ha egy kis esze van, a víz felől nem támad. Sehol egy lélek. "Gázszivárgás?" villan át az agyamon. Aztán jobbra fordulunk, és egy másik nyitott ajtón egy szobányi konyhába látunk. Közepén, két összetolt asztalon, sütemények. A sütemények körül, élő emberek. Megkönnyebbülünk. Három magyar háziasszonynak öltözött magyarházi asszony suttog kötényben. Mi a hétmérföldes nagy suttogóest ez itt?!? Vagy alszik tán a klubvezető...? Bemutatkozom az egyik süteményes asszonynak és a fülébe suttogom, hogy üzenetet kaptunk, jöjjünk a magyar estre. Nagyon kedves asszony. Visszasuttogja, hogy mennyire örül, és hogy menjünk be a nagyterembe, még tart a fölolvasás. – Tart a fölolvasás? – Tart felolvasás — suttogja vissza. — Dé úr olvas föl. Dé úr, Ausztráliában élő magyar író. Legújabb könyvéből tart fölolvasást. Megnyugszom. Jobb, mint egy alattomos gázszivárgás, ami halomra öli a magyarokat saját klubjukban. Az nagyon kellemetlen. A süteményes asszony odavezet minket a nagyterem ajtajához. Kését, amivel a süteményt szeletelte, nem teszi le. Gondolom, ha valaki utunkat állná, a helyszínen leszúrná az akadékoskodót. Benyitunk. Jó nagy terem, tele székkel, minden hely foglalt. A dobogón asztal, fölötte a falon, Lenin helyén egy magyar duplakeresztes címer, farost lemezre festve. A címer alatt a klubvezető (ébren). Idősebb úr, őt már ismerjük. Mellette Dé úr, szintén idősebb úr, fölolvas. Valaki kerít nekünk két széket. Lélegzetvisszafojtva leülünk, Bob az ölembe. Az utolsó utáni sort képezzük. Ellazulva hátradőlhetek. Hallatszik, amint Dé úr hosszabb lélegzetet vesz egyegy hosszabb mondat előtt. Nyugalom van. A nyugalom jó dolog. Bár Bob most éppen nem kívánja. – Apa — szól bele a templomi levegőbe.

– Cs-sss, pszszsz, tsss! Hallgass most! Most nem szabad beszélni! üvöltöm suttogva. – De De apa! A bácsinak szabad? Az előttünk sorakozó negyven tarkó negyven arccá változik. Egyik részük szigorú arc, hátoldala megannyi szigorú tarkónak. Nyilván a súlyosabb irodalomrajongók. Másik részük némán vigyorog. Nyilván a nem annyira súlyos irodalomrajongók. Próbálunk föloldozást nyerni a vigyorokból, megbánó pofával, némán, igazodva a játékszabályokhoz. Bob elégedett. Elfogadja a produkciót, amit hátulról provokált, csak amúgy, láblóbálás közben. Helyre áll a rend. A magyar rendszerető nép. Tudja jól, hogy a rend legnagyobb ellensége a rendetlenség. Rendetlenség közben könnyen elterelődhet a figyelem a rendfenntartás szeretetéről. A szeretet fontos dolog. Szerető nép a magyar. Mindig is az volt. Már nem emlékszem pontosan a fölolvasott részletre. De úgy rémlik, Dé úr egy régi magyar ablakról olvasott. Egy sok-sok évvel ezelőtti ablakról, amin talán kinézett valaki valahová. Talán jó messzire. A történetben, úgy rémlik, minden nagyon mozdulatlan volt. És csend volt. És az az ablak nem volt tiszta. És azon az ablakon mászott egy légy. Dé úr halkan, folyamatosan kántált. ültem a székemen. Jobbra tőlem, tán két lépésre, volt egy ablak. Kinéztem rajta. Tán jó messzire. Csak az eget láttam, meg egy gyárkéményt. Minden elég mozdulatlan volt. És csend volt. És az ablak nem volt tiszta. Az ablakon nem mászott egy légy. A kezemen mászott egy légy.

Toshiba Hazatérek a Co. Ltd.-ből. A bondi beach-i lakásnak három ablaka néz az öbölre. Mi bajom van vele…? A járdán tízből tíz járókelő strandruhába öltöztette magát és Coca-Colát iszik. A bőrük barna. A bolt falára kilenc méteres betűkkel kiírták, hogy Coca-Cola, és belül a hűtőket telerakták Coca-Colával. Így tízből tíz járókelő bemegy a boltba, vesz Coca-Colát és issza. Valamikor biztosan esznek is, különben éhen halnának és nem tudnának Coca-Colát inni. Fönt, a harminc méteres plakáton is CocaColát isznak. Itt lent az igaziak nem csúnyábbak, mint ott fönt a modellek. Magasszárú tornacipőben és térdig érő nadrágban isszák a Coca-Colát. Ha keresné őket az anyjuk, apjuk, testvérük, szeretőjük, barátjuk, vagy akárki, nem tudom hogyan ismerné meg őket. A lépcsőházig harminc méter az út, vigyázok, nehogy kiverjek egy üveg Coca-Colát valakinek a kezéből. A második emeleten lakunk. Amíg fölérek, van időm akár hányni is. Senki se siettet. Bob valószínűleg legózik, Lotti meg telefonál. Benyitok. Bob legózik, Lotti telefonál. Megismerjük egymást. Bob fölsorolja készülő autója építésének néhány nehézségét. Teszek egy-két ja vaslatot, megfogadja. Lotti a telefont befogva elmondja, hol találom meg a táplálékomat. Bemegyek a konyhába, megtalálom a táplálékomat, táplálkozom. Szemem a borra téved. Még nem akarok inni. Nem nagyon szeretem a borom ízét, de az első nagy pohár után mindig tűrhetőbb érzés jár át. A második után még tűrhetőbb. Tudjuk néhányan, hogy megy ez. De a bor ízét nem szeretem. Utálom az ivást már ötkor elkezdeni. Várni szoktam nyolcig, kilencig. Várok. A kávémmal betelepszem a nappaliba a többiekhez, mintha a vonatomat várnám. Leülök Bob mellé, így most mellette ülök. Lotti befejezi a telefonálást. Leteszi a kagylót és bekapcsolja a tévét. Egy plafonig föltornyozott hatalmas rakás szart szívesebben néznék a szobában, mint egy bekapcsolt tévét. De hárman alkotjuk a családot. Amúgy szép új készülék. Toshiba. El kéne mennem az orvoshoz? Az orvos is tévét néz. Az orvos hülye, mint a segg. Az orvosoknak nem szebbnek, hanem okosabbnak kéne lenniük a betegeknél. Lehet, hogy valamikor úgy volt. Talán az lenne a megoldás, hogy amit az orvosnövendékekkel tanítanak, azt tanítanák az általános iskolában is. Akkor senki se lenne rájuk utalva, ha megbetegszik. Persze nem vagyok igazságos. Bárki megvádolhat, hogy mindig is rühelltem az orvosokat. Nekem semmi se jó. Nézzük a tévét. A képernyőn egy elmebeteg meg egy másik éppen megfeszített nyakizmokkal üvölti, hogy náluk kell pokrócot (akarom monda ni, szőnyeget) venni. Üvöltenek. Nem tudni,miért. Az ausztrálokra rá kell üvölteni, hogy pokrócot vegyenek? Ha csak mondják nekik,nem vesznek?

Nemsokára kezdődik az esti film. A tévében minden este van esti film. Minden film amerikai. A világ nem lesz elég hosszú életű, hogy annyi szaradék, moslék filmet produkáljon, mint az amerikaiak naponta. Az ausztrál ember abban a pillanatban meg van alázva, ahogy bekapcsolja a tévéjét. Hogy ez föltűnik- e nekik, az egy másik történet. Mindenesetre Coca-Colát már tudnak inni anélkül, hogy föltűnne nekik. A legtanulságosabbak a filmsorozatok. Minden film vége felé megölnek egy amerikait, vagy egy amerikai mélyen a felesége szemébe néz, vagy egy amerikai csak nagyon jelentős pofát vág, ha már olyan jelentős pofázata van Emlékszem egy amerikai sorozatra, amelyiknek egyik része azzal végződött, hogy egy úr állt öltönyben a vászontetős Porsche-je mellett. Rendesen állt. És akkor egyszer csak kapott egy kiskutyát ő. És a kiskutya belepisilt az ő kezébe. Igen. Es már vége is lett annak a résznek. Másnap estig találgattuk, hogy az amerikai a Porsche vászontetejébe vagy az öltönyébe törölte a kezét. Lehet, hogy többre mennék, ha a dolgokból inkább leszűrném a tanulságot. Mert belátom,ebben az epizódban is van tanulság. Például az, hogy ha csak teheted, állandóan filmeztesd magad, mert előfordulhat, hogy lehugyoz egy kutya, és akkor benne lehetsz egy amerikai filmben. Ha megszülettél, amíg meg nem halsz, minden este lesz amerikai film a tévében. És remény is van. Ha majdan egyszer meghalsz, de jól viselted magad életedben, remélheted, hogy nem az amerikai film elején, hanem a végén halsz meg. – Bob, édesem! Menni kéne aludni! — szakadt ki Lottiból az anyai gondoskodás. – De anya! Nem fejezhetném be az autómat? – Szó sem lehet róla! Már így is késő van! Rég az ágyban kéne lenned! Ne csináld ezt minden este! Hogy mit ne csináljon minden este, az se Bobnak, se nekem nem egészen világos. Bobban talán éppen fölmerül a kérdés: vajon minden este csinálna valami gonoszságot az anyukája ellen... Szar élete lehet az anyukájának, és mindez őmiatta... A prüdéria és a fasizmus édestestvérek, mindig is hirdettem. De most nem hirdetem, másképp terelem el Bob figyelmét. Beviszem lefeküdni. Amíg mossa

a fogát, szigorúan leengedek egy nagy pohár bort, amíg az ágyába talál, még egyet. Mesélek neki talán egy félórát, mire elalszik. Lotti, vagy végignézi az amerikai filmet és teljesen kimerülve lefekszik, vagy elalszik a filmen, és arra ébred, hogy elaludt, és elmegy aludni. Nem tudom, ma melyik változat volt érvényben, tökmindegy. Mindenki alszik. Egy nyelet ital sincs itthon. A háznak előrelátó asszonya van. Ma vásárolt úgy tizenöt évre való élelmet. Az a módszere, hogy a boltból kijövet olyan kevés pénzt hagy fizetésig, hogy egy mocskos hernyónak érezzem magam, ha abból a kevés pénzből még veszek egy üveg lét. Van itthon hat dollár. Egy üveg whisky tizenhat. De nem panaszkodhatok, mert emellett van itthon tizenötezer tojás, negyven kilométer virsli, két targonca banán, négyezer tubus fogkrém, húsz karton Cola, három bála só és hatszáz tekercs vécépapír. Ha délután bejelentem, hogy veszek egy üveg bort, Lotti úgy néz rám, mint egy vidéki tanítónő, és azt mondja: "Jó, akkor Bob nem megy az iskolával az uszodába, mert az két dollár, vedd meg a borodat." És már dől is hátra a fotelben kényelmesen, arcán a legkisebb aggodalom jele nélkül. Ilyen érvvel szemben nem létezhet esély a kerek világon. Fantasztikus, minő szellemi magaslatokra képes emelkedni egy anya, gyermeke iránti féktelen gondoskodásában. De a ház asszonya már alszik. Nincs kinek panaszkodnom. Életem önkéntes száműzetéssé nyilvánítom. Hová vezet ez? Valahol az egész ügy egyre közönségesebb. Tulajdonképpen istentelenül közönséges ez az egész ügy. Időigényes, fárasztó, sűrű, és egyre istentelenebbül közönséges. Olvasok egy félórát, közben majd kitalálom, kit hívjak föl egy huszasért. Fél egy. Előveszem a Kultusz és áldozatot. Van benne egy írás, ami első olvasásra kétségbe ejtett. Ezen túl kell jutni, százszor elolvasom ha kell, nem maradhatok így. Ez az út alkoholizmusba vezet. Hova? Oda már nem. Már iszom programként. Az a programom, hogy iszom. … Mindeddig a férfi volt létezésük egyedüli tárgya. A férfiénak ők semmiképpen nem lehettek egyedüli tárgyai, Desqrieux esete kivételes. A férfinak többnyire mindegy, mivé lesz általa a nő. Feltehetően egyetlen férfi dicsőségét sem növelte még, ha egy nő börtönbe jutott miatta — hacsak nem a társadalomnak valamilyen kóros állapotában. A nő azonban ősidők óta önérzetének tartozott azzal, hogy buzdította a férfit, vagy kihasználta gyengeségeit, amíg amaz felemelkedett, vagy elmerült... és ebben van az ő mélységes elégtételük..."Az agyamra rakódott több mérföldes tályogrétegen keresztül, ámen. Nem, azt nehéz lenne állítani, hogy Lotti buzdítana. Ilyesmi még Magyarországon fordult elő vele egyszer-egyszer. Az sem valószínű, hogy most éppen a társadalmi felemelkedésemet élném. Bé változat: "kihasználja

gyengeségeit" (mostanában egyre gödényebbül iszom), "amíg amaz elmerül". És ebben van "az ő mélységes elégtétele"? És ezzel az önérzetének tartozik?! A micsodájának? Az én (meg Bobé is?) feladatom netán az, hogy segítsem házunk asszonyát önérzetének járó tartozása kiegyenlítésében? Komolyan? Azzal, hogy elmerülök? Mert ha nem...? Akkor mi lesz? Akkor ő mit csinál? Persze! Akkor ő elköltözik négyezer kilométerre Bobbal, aztán visszaköltözik, vagy elvitet engem a rendőrrel éjszaka, vagy öngyilkossággal fenyegetőzik, vagy... De ha jó leszek és "elmerülök", akkor semmi baj. Olyan rutinnal csinálja, mint aki már játszott ilyet. Játszott már ilyet? Vagy csak végignézte nagyon közelről? Ha van bennem egy kis megértés, igazán eljátszhatom ezt a feleségemmel Sydney-ben. Végül is az önérzetéről van szó. Lehetne bennem egy kis meg értés... nem? (Ahogy visszatettem a könyvet, az a százdolláros a cipőmre esett.) Az ajtóból visszanézek a konyhába. Élelmiszerkészletünkkel Hitler még további két évig bírta volna a háborút. Nem baj. A taxisofőr szerint már csak a Kings Crosson van esély. Végigjárjuk. Minden zárva. Még majd kiderül, hogy egy ötmilliós városban vasárnap hajnalban nem tudok szerezni egy üveg whiskyt. Aztán Paddingtonba értünk. Kifelé jövet az Oxford St.-en, itt a kerület keleti végén vannak a buzi-kocsmák. Az egyik nyitva van. Megkérdezem a sofőrt, hogy seggbetolatnak-e, amíg veszek egy üveg piát. "Én úgy tudom, nem erőszakosak. Lehet, hogy lesz egy-két ötletük, de nem erőszakosak" mondja unott pofával. Bent vagyok. Hatszáz decibel, homály. A felszolgálók mind férfiak, kirúzsozva, mint a csúnya kurva egy rossz filmben. A bár-"girl"- ök rám bámulnak, de meg nem kérdeznék, hogy mit akarok. Mellőlem meg a hátam mögül már mindenkit kiszolgáltak, pedig másodpercenként kezdem el, hogy "... elnézést, kap" Mire eddig elmondom otthagynak a francba. ''Kurva anyátokat! Nem fogtok kiszolgálni?" mondom csak így magyarul. Erre sem reagálnak. Kezdem utálni a buzikat, de úgy látszik, megjön a megváltó ötlet: – Elnézést, hölgyem! — kezdtem. – Mivel szolgálhatok, uram – KÉTDUPLAWHISKYTJÉGNÉLKÜLÉSEGYÜVEGBLACKDOUGLAS TKÉREKSZÉPENNAGYONSZÉPENKÖSZÖNÖM. – Természetesen, uram — válaszolta a „girl" rúzsozott pofával, és már előttem is volt az óhajtott áru a legkedvesebb mosoly kíséretében, ami egy buzitól kitelik.

A két duplát jég nélkül kértem, nehogy lenyeljem a rögöket várható igyekezetemben. Amíg az ajtóhoz evickéltem, magamba préseltem mind a kettőt, egyből jobb lett. Az utcán szinte fájt a friss levegő.A taxi megvárt. Beültem. Nem kellett kapkodni többé. Hátradőlve, kinyújtott lábakkal gyönyörködhettem az elröppenő alulexponált tájban. Az utca salakdomb szürkületkor az Úr vigyázó szeme alatt, amit jó ideje Coca-Cola reklámnak álcáz. Kóbor kutyák kánaánja. Kedvükre borogathatják fel az éttermek meg a különféle lepényárusok elé kipakolt szeméthegyeket. A hadak elvonultak, a kutyák csak erre vártak. Paradicsom. Igazi kommunizmus. Jut a gyengébbnek is. Mindenki sorra kerül. Legföljebb várni kell egy kicsit. Valahogy így képzelhették el Moszkva nagy gondolkodói, amíg golyóálló autójukban száguldoztak a kihalt Kalinyin sugárúton s nagyokat fingottak a plüss hátsóülésen. (A sofőr sose merte lehúzni az ablakot.) „…– Nézd, kedves Kolja. Az értekezleten nem fogalmazhattam ilyen érthetően. Az egyébként sem azért van. A tömegek számára a beszéd alapjában véve fölösleges. A kommunikáció egy szinten túl csak zavarokat okoz az életünkben. Nem kell a beszéd. Betiltjuk. Egy vakkantás: étel. Két vakkantás: ital. Egyszerűbb így. De bizonyos megelőzőintézkedések után fogjuk betiltani, nem máról holnapra. - Egyetértek, kedves Misa. Az ember hajlamos nagy feneket keríteni a dolgainak. A beszéd ebben föltétlenül a segítségére van. Káros hajlam. Bár talán a legnagyobb probléma, hogy az ember sokkal igényesebb is, mint a kutya. Nem gondolod... Nem gondolod, hogy... - Nem! Egyelőre nem! Be kell látnod, hogy az ember még mindig jobban idomítható, mint a kutya. Természetesen a kutyát, mint lehetőséget, nem vetjük el. Szó sincs róla! De egyelőre maradnunk kell az embernél. Ez az átállás egy hosszabb folyamat lesz, és nagyon komoly előkészítést igényel. Igaz, hogy az Uljanov Laboratórium eredményei nagyon biztatóak, de tudod jól, hogy közel háromszázmillió emberről van szó. Ebben ugye nincs benne a határon túli mennyiség. De ennyi kutyát nem tudunk máról holnapra előteremteni. Kutatásaink szerint, egyes fajoknál az ellések közti holt időszak a felére csökkenthető, de az átállás így is elhúzódhat a hároméves terv második felére. – Nyúl nem jöhet szóba? Sok időt nyerhetnénk. – Az intézet radikális szárnya javasolta. De a konzervatív szárny azzal érvel, hogy a nyúl IQ-ja jelentősen elmarad a kutyáétól. Kezdetben az nagy hátrány lenne. Nekünk nem a minél előbbi átálláson, hanem az átállás zökkenőmentes

lebonyolításán kell dolgoznunk. De hagyjuk ezt most, kedves Koljám! Dolgoztunk ma eleget. Holnap is nap lesz. – Igazad van, kedves Misám. Az ember törődjön a magánéletével is. Hát persze! Nem ugrasz fel hozzánk egy órácskára? A feleségem ma bányászbordalevest főzött, és kisütött egy kövér kijevi tanítónőt grúz traktorossal töltve.Tudom, Misám, te esküszöl az orosz traktorosra. De ne vedd tőlem ellenkezésnek, a grúz traktorosnak nincs párja. Kóstold meg legalább. – Rendben van. De csak egy falatot. Az orvosom szerint kevesebb húst kellene ennem és többet mozognom. Az unokáim is mondják néha: "Nagypapa, olyan kövér vagy, mint a Jugor malac a tévében. Dehát... tudod te hogy van ez. Az ember ebben a korban már nehezen változtat a szokásain..." A taxisofőr hirtelen megállítja az öreg Fordot. – Mi a baj? Kifogyott a benzin? — érdeklődök. – Nem. Megérkeztünk. Tizenkilenc hetven. – Ja, jó. Tessék. Legyen jó napod. Úgyhogy megérkeztem az utcára a ház elé, amiben laktunk. Állok a vörös kivilágítottságban, szorítom az üvegemet, csak nem ejtem el… A nap éppen tolakodik föl az égre. Fele már kint van a vízből, piros még a zöld betű is az Advance Bankon már megint. A lépcsőházban egy kihűlt macskaszar az élet egyetlen jele. Átléptem. (Ha elesek, még eltöröm az üveget...) A szobámon sem söpörtek végig a nagy változások. "Elég lesz ez a nyomorult üveg, amíg elalszom?" Kétségbeesés ellen gyorsan nyelek egyet az italból. Használ, bár közben a lé szintje az üvegben kétségbeejtően csökken. Úgyhogy megint kétségbeesek, tehát megint nyelek. Mintha rángatnának egy dróton. Elrángatózom itt a Bondi Beach-i hajnalban egy üveggel a kezemben, egy szoba közepén. Egész jól megy. A közönség rég hazament, én azért rángatózom. Ennyire ráérek. Bemegyek, megnézem Bobot. Betakarom. Csak nehogy fölébredjen a leheletemtől. Majd nem lehelek. Nem ébred fel. Egyre több autó látja fontosnak elmenni a ház előtt. Van még három ujjnyi a piából. Kettő (most már). El kell aludni. Aztán majd meglátj-ukk! El kell most alud...

Reggel Reggel látom, hogy "tegnap" szerencsém volt s hogy világos van. így szokott kezdődni. Jó, hogy nem hugyoztam az ágyba. Még ihatok. Vannak, akik az ágyba hugyoznak. De nem én. Kinek ugatok?! Öklendezek itt egy kicsit. Még a végén összehozok valami indokot. Nem fog menni. Miért erőltetem? Majd amikor már fogom tudni, hogy nem tudtam magamnak megindokolni semmit, akkor majd megindokolom, hogy miért nem tudtam megindokolni. Ha még oda fogok figyelni persze. No nem. Nem kell jajveszékelni. Még a wc-be szarok a fotel helyett. Még egyszer se tévesztettem össze az olvasólámpa kapcsolóját a wc lehúzóval. Kinek ugatok? Vagy simán föladtam, csak nincs kedvem észrevenni? Kinek mondom, hogy: "Vagy simán föladtam, csak nincs kedvem észrevenni?" Le tudnám írni a nevét ide???

Ópium – Ugyanis maguk mind alkoholisták - mondta a szakértő, aki valamikor elhatározta,hogy annyi alkoholistát szoktat le az ivásról, amennyit csak tud. Mászkáltunk ott abban az épületben (mint akik elfelejtették, hogy mit akartak egy perccel azelőtt). A kertben hatalmas fák alatt lehetett merengeni, úgyhogy ha éppen nem volt előadás, merengtünk a jó nagy fák alatt. – Jó. Mi alkoholisták vagyunk. De mi az, hogy alkoholista? – Az az alkoholista, akinek állandóan innia kell. – Miért kell neki állandóan innia? – kérdeztük. – Mert az agya nem termel úgynevezett természetes ópiumot. A nem alkoholista agya termel. Így ha épp nem ihat, nincs semmi baja. Ha iszik, csak azért teszi, mert az ivás segíti a szociális beilleszkedést meg egyebeket, de bármikor abba tudja hagyni az ivást. Maguknak viszont állandóan inniuk kell, mert az agyukba csak így juthat el az előbb említett anyag. – És mi van, ha nincs ópium? – Az rossz. Az ópium segít átvészelni a "bonyolultabb" perceket, órákat, éveket. Lelki és fizikai kínokat semlegesít, így védi az agy viselőjét a külső támadásoktól. – És mi lesz velünk, ha nem iszunk? Belehalunk a bánatba, ha lekéssük a buszunkat,vagy mi, – Két évet kell kibírni. Sokan kibírják. Két év alatt az agy ópiumtermelő képessége regenerálódik, de csak akkor, ha nem locsolgatják alkohollal. Ezek az ópiumtermelő cellák a legkisebb mennyiségű alkohol hatására is azonnal visszafejlődnek és a folyamat csak teljesen az elejétől indulhat újra. – Ha ebből egy szó is igaz, akkor ez azt jelenti, hogy mi egész életünkben egy kortyot sem ihatunk? – Pontosan — mondta a kérdés nagy ismerője. – És mi van, ha mégis iszunk?

– Ha képesek élni a társadalmon kívül, akkor csak annyi, hogy a szervezetük előbb-utóbb teljesen leromlik. Majd egyre több alkoholra lesz szükség, és egyre nehezebb lesz hozzájutni, millió különféle ok miatt. Az alkohollal folytatott üzletet teljes mértékben az állam irányítja és ellenőrzi. Mivel egyre nehezebben fognak hozzájutni, egyre inkább ez lesz a legfontosabb feladat életükben. Még később ez lesz az egyetlen. A társadalom nem hajlandó tolerálni az alkoholista egyént, de a nem alkoholista egyén sem. – Majd mi alkotunk magunknak társadalmat. Alkoholista társadalmat. – A meglévő társadalom meg fogja akadályozni. Az állam mindent elkövet, hogy megpróbálja manipulálni a polgárait. Az alkoholista, mivel jobban kiszolgáltatott a nem alkoholistánál,könnyebben manipulálható... Két év...? Én kibírom. Megnézem, hogy igaz-e egy szó is ebből az egészből. Végül is szabadon választhatok néhányféle manipuláltság közül. Eztán majd nem iszom. Majd manipulálhatóvá teszem magam ezen az alapon, hogy kevésbé legyek manipulálható egy másik alapon. Csakhogy ez nem így megy. Ha valamilyen alapon manipulálható vagyok, akkor azonnal manipulálnak is. És mivel manipulált leszek, már nem leszek én, így azon az alapon is manipulálható leszek, amin egyébként nem lennék az, ha én én lennék. De én nem én vagyok, hanem valaki, aki manipulálható. Minél jobban manipulált leszek, annál jobban próbálnak majd még tovább manipulálni. Ott fogok állni tökjózanul, csakhogy éppen nem én leszek már, hanem egy délnyugat felé fordított szobaantenna, vagy egy elektromos hátvakaró, vagy egy nyitva tartás-tábla egy kínai pékárubolton, de közben olyan józan leszek, mint az állat. Hacsak... hacsak nem jön majd az ópium. Jön majd az ópium! Most mondta a szakértő, két év az egész és bokáig fogok járni az ópiumban, az én agyam aztán majd megindul, jut Ópium még a körülöttem állóknak is. Engem aztán nem fognak manipulálni, csak azért, mert a ványadt agyuk termeli az ópiumot, az enyém meg nem. Majd termeli az enyém dögivel, csak legyen időtök félreugrani... Letelt. Mármint a két év. Kicsit több is. Itt állok. Vagyis most éppen fekszem, mert éppen nincs miért állnom, szóval fekszem itt. Egészséges vagyok, mint egy újszülött mocsári teknős. Mozgékony is vagyok, nem csak egészséges, bár igazából nincs miért mozgolódnom (vagy csak én nem látom értelmét, persze lehetne tenni ezt meg azt, egész jó, ha akarod együtt is csinálhatjuk), szóval a mozgékonyságom akkora, hogy még a mozdulatlanságot is megengedhetem magamnak (kiváltképp fekve), amíg persze legtöbbször meggyőződhetek a

legtöbbjük jól ápolt mozgékonyságáról (még így fekve is), de hát most mit csináljak, ha egyszer mind azt hiszi, hogy állandóan mozognia kell. Elmozognak. Legföljebb majd emlékeztetnek rá, hogy ők mozognak ám, mikor majd attól fognak félni, hogy már elfelejtettem, hogy mozognak... Amúgy most nem érek rá. Egyelőre térdig gázolok a beígért ópiumban.

Újságos – Tegnap nem tudtál kijönni, ugye? – mondja az újságos. Lementem cigarettáért. Nem gondoltam, hogy ez olyan egyszerű lesz, hogy csak kérem a cigarettámat, fizetek, és már mehetek is haza hanyatt feküdni és cigarettázni. Előző nap a japán úgy állt le az autójával a ház mögött, hogy valaki egy másik autóval nem tudott kijönni. Hogy honnan a picsából tudta ezt az újságos, nem tudom. Én állok ott a cigarettámért, mire azt mondja: – Tegnap nem tudtál kijönni, ugye'? – Tessék? -- és nézek rá, mint egy hülye. – Tegnap nem tudtál kijönni, ugye? 'Érzem, hogy ezt a mondatot már fejből el tudnám mondani. Miről beszél ez? Már megint tud valamit rólam, amit én nem tudok... Bezártak volna tegnap a vécébe?, vagy az utcán a telefonbódéba?, vagy hova? Anélkül, hogy tudnék róla. Dehát ő az újságos, ő tudja, hogy mit beszél, én meg hülye vagyok, itt állok, és azt se tudom, hogy tegnap nem tudtam kijön onnan, ahova bezártak. – Ne haragudj, honnan nem tudtam kijönni tegnap? – Hát az udvarból. A ház mögül. Most zavart pofát vág. Én nem akartam, hogy zavart pofát kelljen vágnia, és ő se akarta. Hogy ő mit akart, még nem tudtam. Én cigarettát akartam. – Az Az udvarból? A ház mögül? Egészen összeszedtem magam, és megpróbáltam helytállni. Valami derengett. A lassan két éve alkoholmentesen regenerálódó agysejtjeim egyikén fönnakadhatott a történet, amit Fred, a szomszédom mesélt négy perce. Fred, aki negyvennégyben harcolt a japánok ellen, azt mesélte, hogy a japán (a másik szomszédom) úgy tette le az autóját, hogy valaki egy ma sikkal nem tudott kijönni. Erőfeszítésem nem volt hiábavaló: – Áá! !! A ház mögül! Semmi baj! Tegnap délig be sem indítottam az autót — mondtam. De már késő volt. Túl sokáig gondolkodtam. Mire ezt elmondtam, az újságos már olyan kétségbeesett pofát vágott, hogy attól féltem, nekem kell megvigasztalni. Már bánta, hogy belekezdett. Ő nem akarta ezt az egészet. Én se. Én aztán pláne nem. Én cigarettát akartam. De nem volt a kérdésben semmi rossz szándék. Ő csak egy gyors választ akart kapni, amíg kiszámolja a visszajárót. Olyasmit, hogy "Nem. Telefonálnom kellett a rendőröknek” Vagy tán azt, hogy "Nem. A fasz japán miatt." Vagy csak azt, hogy "Nem. Nem tudom, mit képzel ez.” Megbánta, hogy szólt. Azért ideadta a cigarettámat. Többet biztosan nem fog egy gyors választ várni tőlem. Fölkínált egy szövetséget azon az alapon, hogy mi nem vagyunk japánok. Én ugyan magyar vagyok, nem sokkal jobb. Mégis. Bár lehet, hogy csak azt akarta tudni, hogy elég korán keltem-e tegnap. Mindegy. Azért adott cigarettát. Ülök a homokon, szívom a cigarettámat. A sirályok tudják, hogy nem sültkrumplit zabálok, de

azért szemmel tartanak. Egy kilométer magasból meg tudják különböztetni a cigarettát a sültkrumplitól, de azért figyelnek. Néha egyik-másik le is száll, három méterre. Megvizsgálja, biztos-e, hogy az előbb jól látta, aztán odébb repül, nem messzire. Figyel. Ellövöm a csikket. Kilencen rárajtolnak. Tudják, hogy csikk, de rárajtolnak. Még sose történt meg velük, hogy csikknek látták, de sültkrumpli volt. Azért csak megpróbálják. Mindig is meg fogják próbálni. Ilyenek. Próbálkoznak.

South Pacific Ocean "...Erre a tehénre se számíthatok többé. És nyilván figyelmezteti a többieket. Ha jobban ura vagyok magamnak, összebarátkozhattunk volna. Eljött volna minden nap. Még a sajtkészítésig is eljutok talán." Beckett

Már javában zúgott a tenger, amikor Mariska mellém telepedett a nagy közös homokra. – Mit üldögélsz itt? - kérdezte. – Épp akartam enni egy kis homokot. – Zavarlak? – Dehogy. – Gyönyörű a tenger. – Csupa homok a lábad. – Gyönyörű a tenger - erőszakoskodott. – Értem én, hogy a tenger gyönyörű. Kiváltképp a fehér habok, ahogy habzanak, meg a strandpapucsklaffogás. Szikrázó kék ég, fingszag. – Nem én voltam. – Lady Rose Hichfield volt. A tenger gyönyörű. Már nem emlékszem semmire, csak arra, hogy kétezer napja vagyok itt. – Hogy gyűlölheted ennyire - kérdezte. - Miért ülsz itt, ha ennyire gyűlölöd, miért nem mész el, mielőtt belehalsz a saját undorodba?

– Miről beszélsz? Gondolod, olyan könnyű találni egy helyet, ahova csak úgy oda lehet menni kétezer nap késéssel? Ahol azt lehet mondani, hogy jó napot kívánok, megjöttem, csak késtem kétezer napot... – Ne haragudj, nem értem — mondta. — Ki tudja, hogy te épp hol tartasz a saját időkáoszodban vagy micsodádban?! – Én. Ha tudják, ha nem tudják mások, hogy minden kétezer nappal később történik vagy nem, mint ahogy történne. – Történne, de mi? — értetlenkedett. – Történne, ha nem velem történne. – Hülye vagy? – Az. De ha azt hiszed, hogy csak úgy ücsöröghetsz velem a homokon, akkor tévedsz. Velem csak kétezer nap késéssel ücsöröghetsz itt. Nem tudom, van-e erre időd. – Kétezer nappal ezelőtt huszonnégy éves voltam, és azon igyekeztem, hogy megjegyezzem, mi a margarin németül — mondta Mariska. – Lehet. Azóta eltelt a kétezer nap, megjegyezted angolul is. Én meg még azon igyekszem, hogy megjegyezzem a dolgokat, melyeket kétezer nappal ezelőtt kezdtem el elfelejteni. Ha két perc alatt megjegyezném, akkor két perc múlva pont kétezer nappal lennék elkésve. De tovább fog tartani, mert közben még meg kell jegyeznem dolgokat, mint hogy a homok sárga, az ég meg a tenger kék, és hogy mindez milyen gyönyörű. – Jó. De nehogy azt hidd, hogy nem fogom megkérdezni, hogy mit felejtettél el. Mit felejtettél el? — kérdezte. – Nem tudom, elfelejtettem. – Honnan tudod, hogy egyáltalán elfelejtettél valamit? – Szeretem azt hinni. – Miért nem mész vissza Magyarországra? Te nem úgy tudod hogy eljöttem onnan?

– Jó. Miért jöttél el? — kérdezte. – Tőlem ilyet még csak egyenruhában kérdeztek. – Levessem, hogy megmondd? – Ne zavartasd magad. – Ha valaki rád néz, azt látja, hogy épp meg akarsz halni az undortól, vagy csak azt hiszi, hogy gyilkos vagy. – Az ember legyen tapintatos. – Csak nem tapintatos vagy? — kérdezte Mariska homokos lábakkal, piros szalmakalapban és kalapszínűre festett mozgékony ajkakkal. – Dehogynem. Tudod, ha egy-egy pillanatra elfelejtem kigúvasztani a szemeimet, vagy nem vicsorítok rendesen, vagy csak épp nem habzik a szám, azonnal meginvitálva találom magam valamilyen játékra. – Mi a baj a játékkal? – Látod, aki nem játszik, attól nem várják el, hogy elmesélje, mi a baj a játékkal. Lehetnék tapintatosabb? – Van olyan játék, amít játszanál például velem? – Ó, több is! – Akkor játsszunk valamit ezek közül! Jó? – Jó. Például játszhatnánk olyat, hogy te adsz nekem egy ötvenest, én meg majd megadom, ha lesz miből. – Tessék. Ráérsz megadni. – Elég méltányos. – Gyönyörű a tenger? – Nagyon. Kiváltképp a fehér habok, ahogy fehéren habzanak. És nézd, ott repül egy nagyon sirály. Úgy repül, hogy a szárnyával repül. Nem is tudom... én most... én most legszívesebben...

– Legszívesebben mi? - és megfogta a kezem. – Én most legszívesebben ennék egy kis homokot. – Zavarlak? – Nem, ne érts félre. Két pofára szeretem zabálni, tudod, spriccel a homok mindenfelé, a szemedbe is kerülhet, bevallom, elég csúnyán tudok enni, ha úgy alakul, néha még morgok is, nem akarnám, hogy ilyen állapotban láss... megértesz, ugye? Persze, megértesz... Mariska megértett. Amíg lábnyomokat hagyott a homokban (a buszmegálló felé), a South Pacific Ocean nagy fehér habjai nagyokat habzottak a kéken kéklő kék ég alatt, fehéren.

Michelle Arwidson blues Történt. (Hogy ültem az ügynök asztala előtt a munkaközvetítő irodájában és élveztem a csendet.) Mígnem az ügynök elkezdett beszélni : – Nos. A menedzser azt mondta, hogy ők kimondottan gyakorlott, tehát huszonöt-harminc éves gyakorlattal rendelkező személyt keresnek tizenkilenc éves korig. Magának sürgősen kéne munka? – Attól tartok, igen. – Ragaszkodik ahhoz, hogy az itt említett szakmák valamelyikében dolgozzon? – No nem. Én semmihez sem ragaszkodom. – Akkor jó. Van itt egy állás. Egy ügyvédi iroda keres valakit sofőrnek és kutyasétáltatónak. Akarja, hogy megpróbáljuk? – Föltétlen! Megkérem! – Megmutatná a jogosítványát? – Tessék. – Igen. Ez rendben van. Manuálváltósra is érvényes. Ausztráliában külön jogosítvány van manuál és automataváltós autókra. Úgy tudom, nincs külön jogosítvány píros és nem piros autókra. – Köszönöm — mondja az ügynök és tárcsázza az ügyvédi irodát. – Halló! Arwidson and Lee?... van egy jelentkezőnk az állásukra. Igen. Nem. Nem. Igen. Megkérdezem — felém fordul — be tud menni az irodába negyed háromra? – Be. – Halló! Be tud menni. Igen. Elég jól. Igen. Adom! kezembe adja a kagylót. Női hang:

– Halló! Jó reggelt! Michelle Arwidson vagyok. – Jó reggelt! Igor Van Kasmra. – Fél ön a kutyáktól, Mr Van Kasmra? – Nagyon. – Jó. Akkor várjuk az irodában negyed háromkor, Köszönöm. – Köszönöm . Mielőtt kimegyek a munkaközvetítőből, megkérdezem az ügynököt, hányadik jelentkező vagyok. – A hirdetés tegnap óta megy. Maga a nyolcadik jelentkező. Sok szerencsét! Volt időm negyed háromig. Triple Bay Sydney egyik legkifényesítettebb üzletiés lakónegyede. Lent az öböl partján fújogattam bele a füstöt a ködbe. Egy túristabusz kiöklendezett húsz japán túristát a sétányra. Fényképezték az öbölt meg egymást. Amelyik arra jött el a padom felé, rám mosolygott. Értették, ahogy japánul beszéltek egymáshoz. Lehet, hogy Japánban is rávigyorognak arra, aki cigarettázik egy padon. De lehet, hogy csak idegen országban jobban ráér az ember. Aztán elindultam az öböltől, be a Slampton St. felé, ahol az iroda volt. Az utcákról reggel már összesöpörték a faleveleket, ami az éjszaka hullott. Azóta potyogott egy kevés. Errefelé vannak fák az utcákon, és nem meredeznek szarlefolyócsövek a tömbházak falán. Két jó trükk. Két óra. Még mindig van egy negyedórám. Beülök egy kávéházba az irodával szemben. Egyedül vagyok vendég. A pult mögött görögül vitatják a dolgok lényegét. Az ablak olyan tiszta, mintha nem is lenne. Az utcán nincs nagy tolongás. A hosszú ebédek utáni hosszú böfögések ideje van. Kinek jutna eszébe a ködben caplatni... Szemben az A and Lee bejárata. Masszív. A jogosítványomat ellenőrizte a munkaközvetítő. Ezeket nem fogja érdekelni. Talán egy darab csontot hozhattam volna a zsebemben... Elindulok. Pont negyed háromkor nyomnám meg a csengőt, de nem találom. A fejem fölött, valahol a falban, megszólal egy tégla, női hangon. A napot a női hangok napjává nyilvánítom. – Igor Van Kasmra?

– Igen. – Fáradjon be. A kapu nyitva van. Elektromos zárak kattognak (mint a Markóban), a néhány tonnányi kovácsolt vas lassan mozdul. A vas mögött üvegajtó. Betolatok. Ami nem tükör vagy aranyozott gipsz, az márvány. Tisztítószerraktárszag keveredik helytartói és nyilvánosházi eleganciákkal. Az ajtók maguktól becsukódnak. Én már bent vagyok. A külvilágból ennyi bőven elég, gondolta valaki egy monitor előtt. Lent semmi nincs, csak egy lépcső márványlik fölfelé, az oltár felé. A tetején majd örülök, ha leszek egy méter húsz centi. a többi lekopik a lábamból, mire fölérek. Már látni vélem a cárt, amint a trónján ül és főtt vaddisznófejet eszik bicskával. Lábánál heverésző vérebek lesnek a csont(om)ra. Fölérek. Három méter magas tölgyfaajtó, kinyitom. Cár sehol, csak egy várószoba, jó nagy. Leülök. Szemben is egy ajtó.Az is jó nagy. Minden jó nagy. Nézem a szemközti ajtót, amíg magamban utálom a kutyákat. Nyílik az ajtó. Moccanni sem merek. „… jön a cár! Ütött az utolsó órád. Igor!..." gondolom. De nem cár jön, hanem Triple Bay legszebb lánya. A legszebb lány, aki valaha ajtón kijött. – Igor? – Igen – mondom mondom hasító fájdalommal a szememben. – Michelle Arwidson - mondja Michelle Arwidson és nyújtja a kezét. Nyújtom a kezem és meg sem szólalok. – Igor! – Tessék - vigyázok, nehogy pislantsak, addig sem látnám. – Ölelj magadhoz és ne eressz el, amíg meg nem halunk - mondja, vagyis nem ezt mondja, hanem azt, hogy: – Megmutatom, hol van a garázs. A kutya pillanatnyilag nincs a házban. Mrs Arwidson, az anyám, elvitte sétáltatni, mert a múlt héten fölmondott a sofőrünk. ("Fölmondott", gondolom, az egyszerű ember mindig is megbízhatatlan volt. A sofőrök is néha csak fölmondanak, de hogy közben esetleg milyen lelki törést okozhatnak egy kutya életében, arra szarnak. Mindegyik csak a saját életével törődik...)

Lifttel megyünk le a garázsba, ami egy föld alatti hangár, föltöltve néhány halálra csutakolt Porsche-vel, Mercedes-el meg egy nagy Jaguárral. Úgy látom, ez utóbbi lesz a munkahelyem, mert Michelle Arwidson nekitámaszkodik. – Ezzel a kocsival kell mennie a mosodába, hetente egyszer, elvinni az iroda szennyesét és visszahozni a váltást. A mosoda Edgecliffben van, tizenöt percre innen. Közelebb is lenne, de mi húsz éve odajárunk. Tud kéziváltós kocsit vezetni, ugye? – Tudok. – Üljünk be! Maga vezet, megmutatom, hol van a mosoda. Beülünk. Tizenkét Coventry-ben öntött henger lát munkához. Michelle babrál a műszerfalon, kattanás. Középkori kolostori ének. Férfikórus. Csak ének, semmi cincogás. Sima kőfalak verik vissza a tántoríthatatlan hangokat. Hűvös szél leng körül, lábam nyirkos köveken tapos. Késő ősz van. Az apátság nyitott folyosóján állok. A szemközti dombok halványszürkén mutatják magukat a gyenge ködön át a völgy túlsó felén. Nagy, lusta varjú hintázik a kopasz tölgy tetején, feketén. Michelle mellettem áll, derekán kötél s így beszél: – Vittem vörös bort az északi szobába. A varjú károgva fölröppen. Vitorlázik le a völgy felé. Feketéje beleveszik a ködbe, hangja még hallatszik. – El kell indulnom. mielőtt az első hó leesik – mondom. – Tessék...? - mondja Michelle Arwidson. – Mit mondott? – El kell indulnom, mielőtt az első... vagyis el kell indulnunk, vagyis indulhatunk, meleg a motor, azt hiszem. – Nem indulhatsz el tavaszig. Ki tudja, a hegyekben talán már havazik. Télen senki se kelt még át a hegyen. Nem engedlek el... mondja Michelle Arwidson, vagyis nem azt mondja, hanem azt, hogy: – Tudja, hol van a Cooper St.? – Tudom. – Ott van a mosoda, szemben a Westpac Bankkal.

– Jó - mondom a legfrissebb információ birtokában. Elindulunk. A garázsajtó eltűnik a falban, gondolom, sugárbiztos. A Jaguárt az első lámpáig megszokom, a másodikig megunom. Az ablakok akadásig fölhúzva, nyugodtan köhöghetnek az utcán a járókelők. Michelle hátra dőlve bámulja a szélvédőt, mint egy mozivásznat. Térde körül krómozott vas lánc, és egy táblán a cím: "Michelle Arwidson térde". Nem ülhet itt, fölfázik ezen a hideg kövön. Nem lehet, hogy baja essen. Az orvos félnapi járás lovon. Megállítom a Jaguárt, átrohanok a másik oldalra, kiveszem Michelle-t. – Mi történt? — kérdezi. – Nem ülhetsz itt, megfázol! – Honnan tudtad, hogy fázom? Hát tudtad? – Tudtam, régóta tudom. Én majd megfagytam kabátban. Tüdőgyulladást kapsz. Tűnjünk innen, amíg nem késő... – Várj egy fél percet! Csak egy fél perc az egész... – csak egy fél perc volt az egész, letelt, átállítom az órámat — menjünk be a házba, kezd nagyon hideg lenni — mondja. – Igen. Erős ez az északi szél. Elindultunk. Megyünk, megyek, poggyászom összekészítve, nem várhatok tavaszig. Poggyászom összekészítve, a ló megitatva. Tavaszra vissza kell érnem. Lassan ereszkedek le az apátság legjobb lován, a hegy keleti lejtőjének csúszós kövein. A kórus egyre gyengébben hallatszik, a szél erősödik. Szívom magamba, lélegzem be a ködöt. Aztán föladom. Fölhagyok azzal, hogy magamba olvasszam. Helyette én olvadok bele. Lépésről lépésre. Még néhány méter... még egy... még egy... beleolvadtam. Azért csak megyek. Két lépéssel hátrébb egy átlátszó fölirat követ: Itt nyugszom, amint beleolvadtam a ködbe, Lóháton menet. Amíg volt szemem, néztem az eget. Néztem eleget, mígnem én is köd lettem. Most én takarom el az eget. Lóháton menet.

Magyarrr „Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik...” Petrovics

"Magyar Élet". Így hívják az egyetlen, egész Ausztrália területén árusított, magyar nyelvű papíradékot. Sokféle élet van, mint például hosszú élet, betyár élet, kurva élet, magyar élet stb. Az újságnak az utóbbi nevet adták valamiért. Éppen vettem egyet, amíg a parkolóőr az ablaktörlőm alá tett egy ötven dolláros kormányfejlesztési csekket. Ebből is láthattam, hogy szép idő volt. Húsz perc múlva otthon voltam. A Kidman St.-i lakásomban a vécé ablaka nézett a tengerre, amit én jó ötletnek tartottam. Mert ha az embert a Föld középpontja felől egy porceláncsésze határolja is, a körülhatároltság érzése nem tud eluralkodni az emberen, ha közben fölső arca felől az óceán — mint a végtelenség egyik szimbóluma — vizslatásának egyetlen akadálya egy nyitott ablak. Nem haboztam. Kávémmal és a Magyar Életemmel betelepedtem a vécére, ahol valamiért sose sajnáltam az időt újságolvasásra. Hozzákezdtem hát néhány elég fontos dolog véghezviteléhez, és belelapoztam az újságba. Aszongya. "Magyarul beszélő AUTÓJAVÍTÓ ÉS FESTŐ kedvezményes áron.” Úgy se kell. Én most elvagyok. Ingyen se kéne egyik sem. Egy hálószobám van. Aztán meg csak úgy, hogy: "FIGYELEM! ÚJDONSÁG! FIGYELEM! Új regény a magyar irodalomban. Megjelent a várva várt VÉGZETES SZERELEM, Milosevicsné, Farkas Mária gyönyörű regénye! Kapható az írónőnél. Lot 1. Moores Rd. Clyde, VIC. 3978. Telefon (059) 985498. Ára: $16 plusz postaköltség." Leírtam a címet, mert gondoltam: nem fogtok csak ott ülni, hanem hirtelen rendeltek egyet, most, amikor "új regény a magyar irodalomban"! Elhelyezkedek kényelmesen, már amennyire lehetséges, mert bár komplikációk nem léptek fel (ezek a mai kávék fölérnek egy hashajtóval), de ahogy lapozok, a

dolgok kezdenek olyan drámaivá válni, mint egy végbélátültetés. A támla egy kicsit nyomja a hátam, de hát majd előrébb dőlök, különben sem kell a vécén feküdni... „Levél Dél-Amerikából.” Szívem a torkomban dobog. Egyébként csak elhatározás kérdése az egész. Ha az ember elhatározza, hogy olvas egy cikket, akkor elolvassa. És ahogy ez sejthető is, én ma igen határozott vagyok. Megtudom a cikkből, hogy mi történt. Az történt, hogy egy Dél-Amerikában élő magyar hölgynek a fülébe jutott: egy híres magyar író valahol azt mondta, hogy az emigrációban élő magyarok nem ápolják kellőképpen a m-(mmm-MMMMAAAAuu-elnézést!) magyarságtudatukat. Azt mondta. Csak nem fogja nem azt mondani... Elolvasom még egyszer a szót. MAGYARSÁGTUDAT. (Előbb is annak tűnt.) Értem én, szóval azt nem ápolják. Fölállok, úgy ahogy vagyok, végig nézem magam, hátha találok magamon egyet, de nem látok semmi szokatlant. Azért a nagy tükörig elcsoszogok (nem olyan egyszerű ez, ha az embernek a térde alatt van az öve), megnézem magam hátulról is, de amennyire látom magam, sehol egy magyarságtudat. Visszaülök hamar. Ezek a plasztik ülőkék nagyon gyorsan kihűlnek. Olvasom tovább a cikket, hátha megtudok valamit az ápolandó dologról. A dél-amerikai hölgy úgy érzi mélyen (ott lent délen), hogy igazságtalan a vád. Mert ők ott délen (ahol meleg van télen) igenis ápolják a magyarságtudatukat! Nem azt mondta, hogy egy nagyobb folyó két partján tízmillió embernek sejtelme sincs arról, amit már megint nem ápolnak valahol, és ennek a valaminek az ápolását valaki azokon keresi, akik egy kitalált nyelven vinnyognak az orvosnál, ha oszlásnak indul a szájpadlásuk, húszezer kilométerre a jáki templomtól, hanem azt mondta, hogy "de bizony ők ápolják a magyarságtudatukat". Így, hogy nem kellett többé attól tartanom, hogy nem ápolják, egészen megnyugodtam. Vagyis ők, ott, Dél-Amerikában igenis vannak annyira magyarok, amennyire egy magyarnak magyarnak kell lennie. Már ha emigrációban él. Hm. Van már öt éve is, hogy ééé(elnézést-egyp-illanat-jó) jóideje emigrációban élek (szóval ilyesmiben), úgyhogy fönnállhat a gyanú, hogy nem vagyok annyira magyar, mint kéne. Belátom, hogy régebben (a Kossuth utcában) ez nem volt annyira érdekes, de itt a Kidman St.-en fontos lehet, vagy Mascot-ban, ahol dolgozom, igen, tényleg... mert talán nem lennék kellőképpen magyar immár. Hm (prrrrr) márpedig biztosan nem vagyok, egyszer csak valahol valaki fölállt és azt mondta. Csak ülök itt (mint aki jól végezte dolgát) és azt se tudom, hogy elég magyar vagyok-e. Ülök itt - ülni mindenki tud - és azt se tudom, mi az, hogy jobban magyarnak lenni. Mi lesz ebből... Lehet, hogy az embernek az a feladata, hogy magyar legyen. De lehet, hogy csak a magyarnak. De nem... a magyaroknak az, hogy nagyon magyarok legyenek. Híres írók, lehet, hogy Magyarországon élő magyaroktól is elvárják, hogy magyarok legyenek. De lehet, hogy tőlük nem, mert ők amúgy is

magyarok. Persze könnyű nekik. Nem lehetnek olaszok, miközben magyarok. Aki amúgy is magyar, annak nem kell nagyon magyarnak lenni? Lehet, hogy kell. Hm. Nem olyan egyszerű ez. Lehet, hogy az a magyar, aki Magyarországon született. De most derült ki, hogy attól még lehet kevésbé magyar (minthogy magyar), hogy többé nem születik meg valahol máshol is. De lehet, hogy nem értem az egészet. Lehet, hogy én is magyar vagyok. mert Magyarországon születtem, persze az anyám is meg az apám is meg az övéik is, de lehet, hogy ez nem jelent semmit. Lehet, hogy tőlem el sem várják, hogy magyar legyek? Lehet, hogy elvárják (ezt sosem írja az újság). Mindenkitől elvárják, vagy csak egyesektől? Petőfinek megengedték a magyarok, hogy azt híresztelje magáról, hogy magyar. Lehet, hogy a magyar a jobb költőknek megengedi. Nem jobb költőknek nem engedi meg. Nem tudni, mi lesz azokkal, akik nem is költők (azokkal mi lesz?). És akik nem is születtek Magyarországon? Lehet, hogy azok kapják a legnagyobb lebaszást. Lehet, hogy mindenki kap! Lehet, hogy a magyar mindenkit lebasz. Lehet, hogy a magyar a nagy lebaszó. Lehet, hogy a magyar lebassza a lengyelt, mert kolbászt vesz a boltban. Hallottam: "persze, idegyönnek zabáni, otthun meg sztájkónak, büdös a munka biztos..." Bem-et lehet, hogy nem baszták le a magyarok. Persze ő ápolta a magyarságtudatát, így megúszta. Lehet, hogy neki azt is megengedték a magyarok, hogy sztrájkoljon Lengyelországban. De lehet, hogy a magyar nem is bassza le a lengyelt, mert most a ruszkit bassza le. Régebben nem ért rá erre, mert a lengyelt baszta le éppen. Lehet, hogy a magyar meg tudja különböztetni magát a ruszkitól, mert hallja, hogy más nyelven beszél. Lehet, hogy a magyar jó megfigyelő. Lehet, hogy a magyar, miután már majdnem mindenkit lebaszott, még lebassza a magyart, ha olyan országból jött, amely régebben Magyarország volt. Megjön a magyar, erre azt mondja neki a magyar, hogy "menj vissza a picsába, ahonnan jöttél!". Lehet, hogy a magyar az, aki mindenkinek megmondja, hogy hova menjen. Lehet, hogy a magyar csak "majd jön és megmondja". Lehet, hogy ha még nem mondta meg, még várnunk kell. Majd jön és megmondja. Lehet, hogy most csak nem ér rá. Tudunk várni. Nem? Majd, ha ráér, megmondja. Ha megkérdezzük (persze szépen kell kérdezni, ha az ember magyarhoz beszél), lehet, hogy azt is megmondja, hogy másmilyenségtudat is van-e, vagy csak magyarságtudat. És ha van, melyik a jobb, a norvégságtudat vagy az elefántcsontpartságtudat. De lehet, hogy ha vannak is ilyenek, ezek szart sem érnek, lehet, hogy csak a magyarságtudat ér valamit. Lehet, hogy már figyelmeztettük is azt a sok-sok népet, jó lesz, ha vigyáznak, a „ságtudatuk" szart se ér.

Rendben van. En egyébként is csak itt ülök, én benne vagyok. Legyünk magyarabbak! Csak megmosom a kezem. Hm? Tessék? Ez az egész nem így van? Hanem? Ááááá. Értem. Szóval minden magyar legyen olyan magyarabb, mint ti? Így se egészen? Pedig így már egyszerűbb. Nem? Tessék? Hogy nem is fontos az egész magyarozás? Ááá. Jó. Értem. Értem, hogy nem akartok ti annyit szarozni. Hagyjuk az egészet a francba? Jó. Értem. Tehát elég, ha mindenki olyan lesz, ahogy kéritek? Értem. És majd megmondjátok, hogy ki-ki jól csinálja-e. Ááá. Akik értenek ehhez, majd azok mondják meg. Értem. Valóban. Értenek ehhez ők, különben nem tartanának konferenciát a kérdésről. Még négy tányér csehszlovák nápolyit kérek a hármas asztalhoz! Hölgyeim és uraim! Most, hogy konferenciánk végéhez értünk, megköszönöm részvételüket. Bízom abban, hogy a külföldről jött magyar delegációk is jól érezték magukat, a nyelvi nehézségek ellenére is. Mert úgy érzem, mindannyian belátjuk, hogy nem egyszerű dolog egyazon kérdésről vitázni két annyira különböző nyelven, mint a magyar és a magyar. Én mindenesetre biztosítom önöket, hogy annyit beszéltem, hogy szétrepedt a valagam. Meg is kérném önöket, hogy álljanak fel és énekeljék el velem búcsúzóul a magyar magyarság magyarénekét! Zenekar! A magyarok istenére esküszünk, esküszünk (esküszünk), Hogy egész addig beszéltünk, Míg szétrepedt a valagunk. Dobogókon dobogunk (hogy dobb-dobb-dobb), Mikrofonba bugyogunk (hogy buggy-buggy buggy), Jönnek majd a századok, de Többé már nem lázadok. Lázadtam már eleget. Majd ha mégis lázadnánk a jövőben, Eztán is (mint eddig) majd pont időben. Nagyobb a rókánál a farkas. Hogyaszongya. Farkas-barkas jaj, beh szép. Róka-bóka, az is szép. Nyulam-bulam, az is szép. Tyúkom-búkom tojt egyet (tojást tojott ezeccer), Van itt még egy kakas is, Ő is éppen próbálja: Prutty! (sikerült), Ott gőzöl a cölöpön. Ha nem mondod, hogy köszönöm, Lecsapunk a küszöbön. Loccs.

Az ülőke kezdi nyomni a seggem. Lehet, hogy nem kéne ennyit ücsörögni itt. Föl is állok inkább most már. De mi ez??? (Ellentétben az általános esetekkel) mintha nehezebb lennék, mint amikor leültem. Mi ez...? Csak nem... Csak nem a magyarságtudatom??! Hát lett magyarságtudatom? Igen, ügy látszik, lett. Annak a súlya húz le a vécére. Azért csak megpróbálok fölállni. Kicsit remeg a lábam, de nem hátrálok meg (egy magyar nem adja föl könnyen!). Gyorsan végignézem magam előlről. Megint semmi furcsa. Vonszolom magam a nagy tükörhöz, gyors pillantás hátulnézetem tükörképére, és — Uram-Teremtőm! — ott van! Megvan! Magyarságtudatom a lemenő Napra emlékeztető vörös ellipszisként rajzolódik ki a seggemen. Büszkén viselem, amíg el nem múlik.

Kingsgrow (Költözésnél jobban utálni csak egy másik költözést lehet.)

– Éljen a változás! — üvöltöttem bele Sydney verőfényes reggelébe, és kibéreltem egy teherautót. Még le sem ment a nap, mire a platón volt az összes magántulajdonom. Elindultam hát nyugat felé, a lelkesedés különösebb tünetei nélkül. A nap pont a szemembe sütött, de tudtam, nem tart tovább ötven percnél. Coogee-ból Kingsgrow-ba kell annyi, ha nagy a forgalom. Nem tudom, úgy látszik, ha a szemembe világítanak, azonnal elkezdek meditálni. Mint amikor az írnoki szobában ültem a laktanyában. Adtak egy fehér papírt, és odatoltak egy olvasólámpát, amivel le lehetett volna világítani a repülőt az égről. Olyan volt, mintha a szemembe világítottak volna. És mesélte a százados, hogy mi mindent szeretne, ha leírnék, én meg csak bámultam a fehér papírt, azt sem tudtam, ki beszél hozzám. – Meghülyült, katona? — kérdezte százados. Én meg csak bámultam azt a papírt. – Meghülyültél?!?! Válaszoljon, ha kérdezem, mert bezáratlak! Álljon föl! — próbálta megint. De én csak bámultam, mint a holdkóros. Erre kikapcsolta a lámpát. Egyből összeállt a kép. Fölpattantam, mint akit seggbe rúgtak. – Nem lassú maga egy kicsit? — érdeklődött. – Jelentem, én nagyon lassú vagyok — jelentettem. – Jó. Akkor most szép lassan menjen ki innen a vécébe, és nézze meg, hogy össze van-e szarva! Ha nincs összeszarva, mossa le! Ha össze van szarva, akkor is mossa le! Csinálhatja lassan is. Este hétkor van vacsora. Ha addig nem fejezné be, utána folytathatja. Elmehet. Elmentem, ha már elmehettem. Ha nem kapcsolja ki azt a lámpát, tán még most is ott ülök és meditálok, hogy az apátság mögött balra forduljak az ösvényen, vagy bemenjek az öreg templomőrhöz, aki mindig megkínált vörösborral. Demizsonban tartotta a vörösbort a spájzban. Volt spájza. Az apátság mellett lakott egy kisebb épületben. Ha mentem, mindig megörült. Ritkán látogathatták.

A falu volt vagy hat kilométerre. Gondolom, hogy mindig megörült, mert mindig megkínált vörösborral. Néha, mikor a laktanyában meguntam a sok tarhonyát, vagy csak úgy simán rám jött a sétálhatnék, bementem a klozetba, a klozetablakon ki az udvarba. Aztán át a kerítésen, és egy óra múlva már fönt is voltam az öregnél. Ja, néha keresett a fél laktanya, de arra szartam. Volt ott még vagy hatszáz harcos, gondoltam, majd csak elboldogulnak nélkülem, amíg borozgatok az öreggel a hétszáz éves apátság árnyékában. Jó hely volt. A túristák kímélték, mert nem építettek mellé se kocsmát, se éttermet, se benzinkutat. Ráadásul Szilvásvárad ott volt félórányira. Ott aztán volt minden: ló, étterem, kocsma, benzinkút, ott tolongott a fél világ. Mi meg az öreggel ketten bámultuk a csókákat, ahogy vitorláztak le a völgy felé. Télen az öreg megforralta a bort, úgy ittuk. Aztán este vissza ballagtam a laktanyába. Elvoltam. Csak ha a szemembe világít valami, akkor van ez mindig, hogy elkalandozom. Nem is tudom. Ha vallatnának egy pincében, és a szemembe vetítenének egy relfektorral, ahogy a vallatók szokták, hát én biztos csak ülnék ott, szerencsétlenek rugdoshatnák a vesémet, üvöltözhetnének, hogy "ki az összekötőd?", hát én csak ülnék ott szó nélkül, az a sok dolgozó meg mind azt hinné, hogy megint kifogtak egy hőst, aki nem köp. Az kellemetlen lehet Gondolj bele! Otthon már várja őket a család. A vacsora is félig kihűlt. Majd melegíteni kell. A gyerekek is már kezdik kérdezgetni: "apu mikor jön?, soká jön ina haza?" Igen. Apu nem tud időben hazamenni. Még dolgozik. Egy pár bakancsot már szétrugdalt, de még egy kurva cím sincs, se egy név. Ezek a rohadt hősök nem törődnek azzal, hogy az embernek családja is van... Szóval rázatom itt magam Kingsgrow-ba menet. Hátam mögött, ponyva alatt a magántulajdonom. A Nap nem kíméletes. Mire hazaérek, pont kisüti a szemem. De nem nagy ügy. Majd teszek rá nyers krumpliszeletet. Ezt a furfangot még a Vendel utcai iskolában tanultam. Szombatonként hegeszteni tanultunk, és mindig tél volt. Kemény tél lehetett, mert abban a műhelyben olyan hideg volt, hogy azóta is gyűlölök hegeszteni. De hát meg kell tanulnunk hegeszteni, mondta a műhelytanár. Úgy tanultunk hegeszteni, hogy általában valaki más hegesztett, mi meg álltunk abban a betonozott ólban. A helyiséget fűteni nem lehetett. Nyilván azért, hogy a jó meleg nehogy elvonja a figyelmünket arról, hogy állunk egy betonól közepén. Régen volt. A Cream épp hogy fölbomlott, a Beatles még együtt mutatkozott, Beckett Nóbel-díján még fogott a tinta, La Mans-ban a Ford GT 4o-esek lettek a győztesek, Prágában a T54-esek. Ebben a világban szombatonként annyi szerepet kaptunk, hogy álljunk egy fűtetlen tehénólban és ne tegyük a kezünket a zsebünkbe. Voltak azért esztétikai követelmények is: kék munkásemberruhát viseltünk és megegyező színű svájcisapkát. Hogy kinézzünk valahogy. Derháni igazgató úr rajongott a

moszkvai férfidivatért. A nevünk a mellünkre volt hímezve, mint az autóversenyzőknek. Allan J. Foyt, Jack Brabham, Bruce McLaren, Tuza József. Ezek az ívfényes orgiák nem reggel nyolckor kezdődtek, mint a rendes órák a többi napokon, hanem hétkor. Számomra a nyolc is elég brutális volt, mivel az iskola és a házunk közti ötven kilométert a MÁV nevű amatőr szín-játszócsoport által üzemeltetett járműveken kellett megtennem. Egy fél évem is ráment, mire megtanultam állva aludni a vonaton. Ha nem akartam elkésni, a becsengetés előtt három órahosszával kellett kelni. így a szombatonkénti hét órai kezdés merő szadizmusnak bizonyult. Bár mindent meg lehet szokni. Csak idő és rátermettség kérdése. Nálam valamelyik hiányzott. Aztán ahogy kezdtek alábbhagyni az áprilisi fagyok, már át is kerültünk a gépműhelybe. Ott meg jó fűtés volt. De mielőtt áthelyeztek volna, egyszer a műhelytanár akkorát vágott rám egy hat milliméteres hegesztőpálcával, hogy majdnem belekakáltam a frissen mosott kék munkásnadrágomba. De nem kakáltam be, sőt még egy pisszenés sem hagyta el a számat, ahogy egy főhőshöz illik, csak álltam, belefagyva a betonpadlóba. Valaki berregtette és villogtatta a villanyhegesztőt, mi meg álltunk az ól közepén és álmodoztunk, hogy egyszer majd már nem lesz tél, vagy hogy az amerikaiak megtámadják a Vendel utcát és kiszabadítanak minket ebből a fagyott, mocskos tehénkeltetőből. A műhelytanár ült az egyetlen széken, és nyitott szemmel aludt. Ezek mind úgy rettegtek Derhánitól, mint akinek a táskája tele van lopott holmival. Derháni egy hóhértermetű tahó volt. Egy azok közül, akikre az ilyen középiskolák irányítását bízták akkoriban a nagy megbízogatók. Úgy érezhette magát ott, mint egy amerikai tábornok a vietnámi őserdőben, ahol az ellátás még nagyon jó, az ellenség meg sose támad. Vagyis mint egy magyar laktanyaparancsnok egy magyar laktanyában. Derháni szigorúan megtiltotta a műhelytanároknak a lopást, hogy maradjon neki mit lopni. Így a műhelytanárok mind nagyon féltek Derhánitól. A rettegés hasznos tulajdonságokat fejleszt ki az emberekben. A mi műhelytanárunk például tudott nyitott szemmel aludni, és közben a hallása is olyan tökéletes volt, mint ébren. Én csak ott álltam, és már nem is tudom miért, csak úgy azt mondtam, hogy "jön a Derháni". A műhelytanár olyan mozdulattal reagált alig hallható mondatomra, mintha géppisztolyból beleürítettek volna egy harmincas tárat. Röptében még fölrúgta a vasszéket, és maradék erejével az ablakhoz vonszolta magát. Verítéktől fénylő arcát a homályos üvegre tapasztotta, és azt látta, hogy nem látja az igazgatót. Csak a csonttá fagyott sárösvényt látta az aszfaltos udvar szélén, aztán egy föl-fölröppenő tízórais zacskót, amivel a gusztustatlan januári szél szórakozott, látta a négy méter magas téglafalat, ami a szomszédos leánygimnáziumtól védett minket, látta a szemközti főépület szürke falait a nagy zöld ajtóval, amin az igazgató úr kilépett volna, ha kilépett volna. Talán látta még a reménytelen, szürke eget, és nem látta, de kezdte érezni a háta mögött kilenc szarrá fagyott, rohadt kölök

istenverte hülye tekintetét. Még nézett ki az ablakon, amikor Szűcs fölröhögött. Általában Szűcs röhögött először. Ha valaki elkezdi a röhögést, onnantól kezdve reménytelen. Addig még úgy-ahogy vissza lehet tartani. De azután megoldhatatlan. Úgy fél perc múltán a röhögés gyöngült, a tanár meg erősödött. Az ablakpárkányba kapaszkodva lassan fölegyenesedett és felénk fordult. "... most lenyúl, és kezével összefogja szétfolyni induló beleit, mint Yosarian navigátora A 22- es csapdájában..." gondoltam, de még vér se szivárgott át a kék overálján. Bal kezével még kapaszkodott az ablakban, amíg a jobb kezében lévő hegesztőpálcával akkorát vágott rám, hogy egy pillanatig azt hittem, a karom lehullott a betonra. Jobb is, hogy ilyen hirtelen jött, mert a meglepetéstől fölordítani is elfelejtettem. Ez nagy szerencse volt, mert lány is volt a csoportban. Mégpedig Edit. Én akkor már hallottam Dózsa Györgyről, és tudtam, hogyan viselkedik egy igazi férfi a kínzócölöpön. Némán néztem a hóhér arcába és mosolyogtam, mintha most vertem volna meg csocsóban. Az osztályban mindenkinek V. Ági tetszett a legjobban, mert ő volt a "legjobb nő". Ezt a minősítést azzal érdemelte ki, hogy azon testelemei, melyek legjobban megkülönböztették a férfitól — úgy iskolaköpenyben —, legalább egy deciméterrel nagyobbak voltak, mint a többi lánynak. De nekem Edit tetszett jobban. Oké. Mindene kisebb volt egy deciméterrel, de hát a nemes, tiszta forma nem igényel deciméteres hangsúlyokat, gondoltam. De ha nem gondoltam, akkor is jobban tetszett Edit, mint V. Ági a nagy dudáival. És pont Edit volt a csoportunkban. Hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról, meg Editét magamra, így szóltam a gonoszhoz: "anyád karját ütögesd hatos hegesztőpálcával" és elérkezettnek láttam az időt, hogy Editre pillantsak. Határozottan megérte. Olyan nézésre, amit ott előadott, utoljára tán Ingrid Bergman lehetett képes fénykorában, még valamelyik fekete-fehér filmen. Talán a Casablanca-ban, amikor a néger zongoristát akarta rászedni, hogy játsszon még egy dalt. Már kezdtek elemelkedni a lábaim a betontól — ahogy szűnt meg a súlyom —, de a tanár megelőzte a mennybemenetelemet: – Most bemész az igazgató úrhoz és elmondod, hogy letegezted a műhelyfoglalkozásvezető tanárt! Tetszett a gondolat, a főépületben lévő hatalmas radiátorokra való tekintettel. Hogy nehogy meggondolja magát, olyan kilátástalan pofát vágtam, ami tőlem tellett. Vártam pár másodpercet és kiléptem az akolból. Egy perc múlva már a vécében szívtam a Simphoniát. Gyönyörű öntöttvas radiátorok ontották a meleget, mindenem megvolt. Cigarettám, gyufám és az édes szabadság. Csak Edit hiányzott egy kicsit. De azért kibírtam. Akkoriban két dolog formája hatott rám valami átlagon fölült lendülettel. A már említett Ford GT 40-esé és Edité.

A GT 4o a késői hatvanas évek legtökéletesebb versenyautója volt. Ez a tény indokolttá tett volna bármilyen formát is, de nem bármilyen formája volt, hanem fantasztikus. Emlékszem, láttam róla több fotót, de mindig csak olyat, ami az elejét vagy az oldalát mutatta. A hátulja, már-már úgy látszott, titok marad. Nem hétköznapi eset, amikor egy tökéletes forma kiegészül az addig ismeretlen részlettel. Vársz erre a pillanatra, de türelmes vagy. Mert tudod, nem akármire vársz. Hát így voltam én a GT 4o formájával. Meg valahogy így voltam Editével is. Aztán egyszer a kezembe került egy kép a GT 4o-ről, amint egy éppen megnyert verseny után áll a depóban. Kétoldalt szerelők hada, és fényképészek hada a gép előtt. Egy fotós akadt, aki mögé sétált és megörökítette a látványt hátulról, leleplezvén a többéves titkot. Ezt a képet tartottam a kezemben, és valami olyasmi történt, amire vártam. Az ismert tökéletesség olvadt itt össze az ismeretlen tökéletességgel. Hah! Ilyen pillanatra lehet várni néhány évet, nem? Alig egy év múlva befejeztük a negyediket is és ott hagytuk a Vendel utcai iskolát. Edit szépen magával vitte ismert és ismeretlen tökéletességeit, jó nagy űrt hagyva ezzel az amúgy is űröktől hemzsegő, de állandóan kiegészülni igyekvő formák szakadozott világában. Fél perccel azután, hogy lement a Nap, befordultam a kingsgrow-i ház udvarába. Ültem az erkélyen és számoltam a gipszoszlopokat, de háromszáznegyvenkettőnél beleugatott a szomszéd kutyája. Bementem a hodályba megnézni a híreket. Akkoriban herélték ki Ceausescu-t. Hosszasan mutatták a hullahegyeket. Az egész világ azt játszotta, hogy meg van lepődve. Jól állt nekik ez a játék. Egy szemmel se volt több hulla, mint amennyire az egész világ számított. Hajszálpontosan annyi hulla volt. De senki sem mondta a tévében - letargikussá sminkelt pofával -, hogy: "...Hölgyeim és uraim! A romániai harcok eredményeként pontosan annyi hulla maradt hátra, amennyi re mindannyian számítottunk..." Elhitték egymásnak, hogy meg vannak lepődve, cserébe azért, hogy majd őróluk is elhiszik, hogy meg vannak lepődve. És ezt mutatta a tévé jó sokáig, egymillió dollárért percenként. Jó. Nem lehet könnyű olyan üzletet kötni, hogy mindenkinek megérje. A szomszéd kutyája egész éjjel ugatott.

Beszteri azt mondta (Ez a fejezet Beszteri Más Gézának szól, meg azoknak, akik élnek-halnak az útleírásokért. Aki elolvassa, megtalálhatja egy három kilométeres utazás leírását. A többiektől rögtön itt az elején elnézést kérek! Leginkább az útleírásban szereplőktől, amiért visszaéltem azzal a helyzettel, hogy azt írok, amit akarok.) Itt vagyok. Tegnap is itt voltam. Tegnapelőtt is. Kétezer napja vagyok itt. Azt csinálom, hogy itt vagyok. Csinálok. Ez egy ilyen vidék. Az emberek csinálnak. Tegnap mentem az utcán, azt csináltam. Tegnapelőtt esett az eső. Azt csináltam, hogy tudtam, hogy esik az eső (nem mindig esik az eső, mert néha nem esik). Most éppen esik, két hónapja. Ha nem lennének lefolyók, Noé már eljátszana a gondolattal, hogy egy-két hajóács után nézzen, akik jól bánnak a góferfával. Aztán amíg azok elkopácsolnának, Noé kiválasztana minden testnek élő állatjából kettőt, hogy vele együtt az életben tartassanak meg, tudniillik hímet és nőstényt. Az tiszta barmok közül és az tisztátalan barmok közül is, az madarak közül és minden földön csúszó-mászó állat közül kettős menne be Noéhoz a yachtba, hím és nőstény. Találna Noé (amíg a hajóácsok kopácsolnának az góferfával) annyi mint kettő hamburgerárust, taxisofőrt, túristát, szörfözőt és bibliaárust. De nem monda az Úr az Noénak, hogy cselekedné meg ezeket, mert külde az Úr ehelyett lefolyókat a földre, hogy mind az rengeteg víz azokon elvezettessék. Úgyhogy marad minden a régiben. Csak mondom, hogy esik az eső. De nem esik mindig. Néha meleg van, néha hideg van, néha esik. Leszarom, hogy "hideg van" vagy"meleg van" vagy "esik". Ismerem ezeket. Meg értem, amikor azt mondják, hogy "már harmadik napja esik". Ez nem egy meteorológiai észrevétel. Annyira nem nézik marhának egymást, hogy azt hinnék, a másik nem vette észre, hogy már harmadik napja esik az eső. Ez azt jelenti, hogy: látod, már harmadik napja esik az eső, de mi még mindig talpon vagyunk. Más már napsütésben is a padlón fetrengene kínjában, viszont mi, te meg én, még állunk a helyünkön. Ez azt jelenti. Amúgy okádni tudnék az esőtől. A szép időtől is, de azt nem mutathatom. Szép időben ők azt mondják, hogy: szép idő van. Sose tévesztik el. Szép idő van rád meg rám. Az Úr így juttatja kifejezésre, hogy meg van elégedve velünk. Veled meg velem. Kétezer napja vagyok itt. Tudom, bárhol lehetnék kétezer napja, akkor meg ott lennék kétezer napja. De nem bárhol vagyok, hanem itt. Az hogy hanyatt fekszel és fújod a füstöt a plafonra, kemény munka. Amúgy szellemi és fizikai munka. Teljes embert igényel. Igazi férfit, aki (ha kell, hanyatt fekve is) vigasz nélkül is bírja. A kőfejtés is nehéz munka, az is igazi férfit igényel, de a kőfejtő azért mindig kap némi elismerést. Ha többet nem, mint hogy holnap is mehet követ fejteni, az is valami. Ezzel már segíthet

meggyőzni magát, hogy helyes úton jár. Enélkül már a legjobb kőfejtők is elmentek volna postásnak vagy út leírónak (csak például). Ha hanyatt fekszel, az más. Ott csak te tudod, mekkora követ babrálsz, és amíg babrálod, tudod, hogyha éppen rád dől se lesz tanúd. Ha megtalálnak, azt mondják majd, ott mászkáltál, ahol nem kellett volna. Hogy a követ te maceráltad le onnan, az meg sem fordul a fejükben, mert látják, ahhoz daru kell. Ha azt mondják, hogy rád esett egy nagy kő, akkor nem azt mondják, hogy rád esett, hanem azt, hogy rád esett, rájuk meg nem esett. Mert majd mindenáron azt szeretnék elhíresztelni, hogy ugyanazt a játékot játszottátok. Imádják azt híresztelni. De nem dől rád marha nagy kő. Elugrasz (mert ismered már) és mész haza, vagy el otthonról. Nincs okod kidülleszteni a szemed. Egyébként is tudsz te uralkodni magadon. Veszel újságot, és amíg beszélsz, nem fröcsög a nyálad, nem beszélsz te ökölvívó mérkőzésről, hanem mész haza, vagy el otthonról. Nem állsz meg csodálkozó pofával a tükör előtt, hogy te vagy az, aki megy haza, vagy el otthonról, vagy hogy életben maradtál, vagy mert te vagy az, aki tudja, hogy valaki megint életben maradt vagy megigazította a cipőfűzőjét. Beszteri azt mondta, hogy Jack London azt mondta, hogy: "ha valaki messzi földön utazik, jól teszi, ha a javát elfelejti annak, amit tanult, és elsajátítja az új szokásokat, amelyek életbevágóan fontosak azon a vidéken" Belátom, néha az ember ki van téve a kísértésnek, hogy ilyeneket gondoljon. Aztán vannak, akik engednek a kísértésnek. Mint ahogy én is majdnem engedtem a kísértésnek azon a barátságtalan téli napon (amelyiken tizenhat ember megfagyott), ott, abban az országban, Magyarországtól északra, de a Balti tengertől délre, amikor egy barátommal utaztunk azon a vidéken. Tél volt. De nem volt tíz vagy tizenöt fok hideg, hanem harmincnyolc fok hideg volt. Nulla fokról hűlt le ennyire, úgy másfél óra alatt, s ez azokat aggasztotta leginkább, akik pont úton voltak. Harmincnyolc fok hideg volt tehát, és utaztunk egy autóbusz tetején. Nem kalandvágyból másztunk föl a busz tetejére, hanem azért, mert elsajátítottuk a helyi szokásokat, már ami az utazást - mint életbevágóan fontos szokást - illeti. A vascső, amibe kapaszkodtam, kezdte megszokni a minusz harmincnyolc fokot. A kezem ráfagyott, így nem kellett attól tartanom, hogy leesek. A vidék utazási szokásai szerint az utasok tizenhat órát vártak egy buszra, ami már teljesen tele volt. Aztán az erősebbek lerugdalták a gyengébbeket a tetejéről, mert már ők is szerettek volna utazni. Azok, akik följutottak, megosztották a munkát egymás közt. Egy részük a fölkapaszkodni igyekvők kezét, másik részük a fejét rugdosta, amíg a föltolakvók meg nem hátráltak. Jó módszer volt, mert az alulról támadók közül senki sem bírta tovább néhány másodpercnél. Én meg csak ültem a busz tetején, és éreztem, nem lesz ez így jó. Mindenki tesz- valamit a saját érdekében. Nem várhatom el, hogy mások verekedjék ki az én utazásomat, csak mert külföldi vagyok és nem ismerem a helyi szokásokat. Amíg tűnődtem, egy utasnak pont sikerült elkapnia a fölső csomagtartó

vascsövét, amit én markoltam, mert nem tudtam elengedni. Két kézzel szorította és lassan húzta föl magát. Bőröndjét a szájában tartotta, így nem értettem, hogy mit kiabált, de valószínűleg azt kiabálta, hogy segítsem föl, mert ő is szeretne utazni. Nem volt nagyon nehéz följutni a tető széléig, mert a busz körül a sebesültek és a hullák majdnem az ablakok alsó széléig értek. Úgy nézett ki, hogy sokkal több sebesült már nem lesz, mert a váróteremből az utasok egyszerre akartak kijönni, és mind beszorultak az ajtóba. Ott ültem hát fent és nem csináltam semmit, amíg körülöttem senki sem volt lusta fejbe rugdosni az alulról támadókat. "Illene tennem valamit, mielőtt azt mondják, hogy szálljak le, ha nem tudok rendesen utazni" gondoltam, és jó nagyot rúgtam a legközelebbi utas fejébe. A bőröndje kiesett a szájából, így a második rúgással könnyebben eltaláltam. A lábam úgy megfájdult, hogy elhatároztam, én nem rugdalózom többet, akkor sem, ha leszállítanak. De nem is kellett, mert a támadó elvesztette az egyensúlyát és legurult az emberdomb oldalán. Valaki megérintette a vállam. Felé fordultam. Egy erős férfi nyújtotta a kezét és elismerően bólogatott. Adott egy kis darab papírt is, amin egy név és egy cím állt. "Értékelik itt az igyekvőt, ha idegen is" gondoltam. A busz lassan elindult és ráfordult az országútra. Nem láttunk el túl messzire, mert a szél a szemünkbe fújta a havat, a kitépett útjelző-karókat és a 126-os P.Fiatokat. Egyszer csak a busz elkezdett lassulni, félrehúzott, és első kerekeivel a szántás barázdáiban megállt. Mert a sofőr megfagyott. Rövid tanácskozás után mindenki lemászott a tetőről (már akik életben maradtak). Akartam valamit mondani az útitársamnak, de nem tudtam mozgatni a számat. Ő rám akart nézni, hogy mondjak már valamit, de nem tudta mozgatni a szemét. Lemásztunk. A maradék utasok befeküdtek a busz alá, mert ott nem fújt annyira a szél. Én meg a barátom már kezdtünk elbizonytalanodni a helyi szokásokat illetően, és inkább elindultunk vissza, a buszpályaudvar felé. "Nem lehet túl messze, alig jöttünk három percig" gondoltuk. Az út szélén megfagyott farkasok alkottak kisebb várakozó csoportot. Nemsokára megpillantottuk az erődöt, és fél órával később oda is értünk. Az épület még állt. A buszért folytatott küzdelemben elesetteket és sebesülteket félig befújta a hó. Belépve az ajtón csak három utast és egy foglyot találtunk. Az utasok tíz év körüliek voltak, és amerikai babkonzervet ettek. A fogoly egy asztalnál ült egy széken, s lábai a székéhez voltak kötözve. Írt. Az egyik gyerek hozzánk lépett, és egy nagy táskából babkonzervvel kínált bennünket. Elfogadtuk. Aztán odamentünk a székéhez kötözött rabhoz. Épp befejezte az írást. Bemutatkoztunk. Megörült a jelenlétünknek. – Jack London vagyok - mondta. – Ön még megkötözve is ír, miszter London? - kérdeztem, amíg préseltem fejembe a tőle elkobzott babot. – Nem szívesen - felelte -, de ezek a bitang kölkök idekötöztek, és ötvenszer leíratták velem, hogy: "ha valaki messzi földön utazik, jól teszi, ha a javát elfelejti annak, amit tanult, és elsajátítja az íkj szokásokat, amelyek

életbevágóan fontosak azon a vidéken. És nem egyedül kezd el babkonzervet zabálni, hanem megkínálja útitársait is..." Éppen elkészültem. Gondolják, hogy most már leszedik rólam ezt a rohadt kötelet? – Ki tudja? — tűnődtem. — Az az igazság, hogy mi sem nagyon ismerjük ezt a vidéket. Csak átutazóban vagyunk. Az a kisgyerek, aki az előbb babbal kínált bennünket, most egy-egy nagy zacskó mazsolát hozott nekem meg a barátomnak. London nyála rácsordult a papírra, amin az imént dolgozott. – Kaphatnék én is egy zacskóval? — érdeklődött. — Megcsináltam, amit kértek. A kisgyerek ránézett, aztán ránk. Mosolygott. Odalépett az íróhoz, aztán megvizsgálta a dolgozatot. Csóválta a fejét. – Nagyon rendetlen az írásod, London — mondta. – Nem tudom elfogadni. írd le még egyszer az egészet, és minden mondat után írd oda, hogy: és a nyálunkat nem csorgatjuk a dolgozatra. (Néhány évvel később vagy korábban.): London megrögzött utazó volt. De mivel örökre megutálta a hideget, elhatározta, hogy ezután csak Alaszkában utazgat. "Elég volt a rohadt hidegből" gondolta magában. "Megyek Alaszkába." Es elment. Beszteri is megrögzött utazó volt. De mivel megrögzött matróz is volt, ő hajóval utazott. London elment Klondike-ba, Beszteri meg az Új Hebridákra. Mikor már úgy érezték, hogy elég messze járnak ahhoz, hogy ne találkozzanak túl sok ismerőssel, leültek egy székre, és föl se keltek, amíg ki nem agyaltak egy legalább akkora súlyú mondatot, mint: "ha valaki messzi földön utazik, jól teszi, ha elfelejti a javát annak, amit tanult, és elsajátítja az új szokásokat, melyek életbevágóan fontosak azon a vidéken. Így ni!" mondták, és belefingottak a Yukon-delta friss levegőjébe vagy a kikötő kocsmájának füstös levegőjébe. Sok babot ettek, különben nem tudtak volna reggeltől estig fingani. Lehet, hogy egy csomó dolgot elfelejtettek. Így tán nem maradt más, mint hogy agyuk hirtelen támadt kapacitásával belevessék magukat az új szokások elsajátításába. Hogy mit neveztek új szokásoknak, az azóta sem derült ki. Én nem tudom, honnan vették, hogy egyáltalán léteznek új szokások a földön. Vagy csak attól féltek, hogy egyedül maradnak régi szokások nélkül...? Régi szokásomhoz híven ülök Coogee Beachen. Meg is szólal a harang (vagy dudálnak?). Jobbra fordítom a fejem, balra az előbb fordítottam. Húsz méterre tán, munkásokkal, sárga sorompókkal és egy teherautó platójával kezdenek belebonyolódni fajfenntartási ösztöneik kiélésébe (megeshet, hogy a létfenntartás ösztöne is nyom valamit a latban). Van köztünk húsz méter, meg a remény, hogy nem pont a seggem alatt fognak neki ásni. (Remény mindig van.) És igen. Megint jó helyre ültem. A vezérmunkás az órájára pillant. Órát és szemeket visel, mint a legtöbb rendes ember. Valószínű, hogy éppen valamennyi az idő. Majd én is meg fogom nézni az órámat, csak elszívok egy cigarettát, mielőtt esetleg az indokolt létezés lovasszobrává változom ebben az indokolt utcában, ami ránézésre egy utcának is tűnhetne.

Karácsony (Párás honvágy blues) A robajt, amit a cigarettám hamuja okozott (padlóra zuhantában), további zajok kísérték (először egy lélegzetvétel). Így kezdődött. Párák jöttek-mentek, és találtak maguknak borospoharat meg ablaküveget, így kezdődött az egyik utolsó karácsony...

Bizony megint úgy lett mint már olyan sokszor Hó takará el a kutyaszart a sarkon Fehér most Kabátom fölfeküdt a szoba falára Páraguszti ráült a borospohárra Lenyúlom Legtöbbnek az utcán nincs most semmi dolga Vasutas a hóban biciklijét tolja Csíkot húz

Tolj tolj tolj tolj tolj tolj Kertek alatt a ludaim Még én itt az összes párát A pohárról mind lenyúlom Is tol-nak