Hetvenhét éve, hogy megszülettem, ami akaratomtól függetlenül történt, mert mindannyian így jövünk erre a hol csodálatosan szép, hol undorítóan mocskos, csúf világra. Akaratunktól független az is, hogy hová születünk. Én ebben a hová születésben aránylag szerencsésnek mondhatom magam. Egy nagy fákkal körülölelt, fehérfalú, fényes ablakú tanyában láttam meg a napvilágot, ahol füttyös kedvű édesapa, szerető melegszívű édesanya és egy ragyogó szemű kislánytestvér várt engem. Csodálatosan gazdag fekete föld volt ott ahol én születtem. Minden lehullott mag kicsírázott, minden elvetett búzaszem dús kalászt hozott. Harsogóan zöld volt a fű, aranyként tündökölt az ér partján a gólyahír, az öreg gémeskútban kristálytisztán csillogott a víz. Ebben a tisztaforrású vízben fürösztött meg először a bábaasszony, ebből az ezüstös kútból locsoltak meg serdülő lány koromban a legények. Itt töltöttem boldog gyermekéveimet innen indultam fehérruhás tiszta menyasszonyként a templomba. Ebben a fehérfalú tanyában nagyon szerettek engem, Szöszikének becéztek és egy napom sem múlt el mese nélkül. Tele volt a szekrényfiók könyvekkel, mert nálunk mindenki szeretett olvasni. Az öreg béresünk, Károly bácsi, esténként a búbos kemence mellett az ölébe vett és mondta a mesét: „Este van, este van, ki-ki nyugalomba”. Nagyapám ha magával vitt valahová a szekéren, alám tette a csula kalapját és mondta a Petőfi verset: „ Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, mint a kisbéres a vendégoldalon”.Rázott a szekér, törte a vendégoldal a kis pucér fenekemet, de büszkén viseltem a rám ruházott kisbéres nevet! Négy éves voltam, amikor megszületett a kisöcsém. Úgy néztem rá, mint egy csodára! Órákig tudtam a bölcsője mellett állni. Tisztán emlékszem, hogy meséltem neki. Hogy miket hordtam össze már nem emlékszem, de ha apró kezével hadonászott, nevetett, én voltam a világon a legboldogabb. Ettől kezdve ő lett a mi játék babánk. Vele játszottunk, meg a jászol alatt született kiscicákkal. Nem volt plüssből készült játék mackónk, de csinált nekünk nagymamánk csutka babát.
Csengőt kötöttünk a kiscsikó nyakára, meglovagoltuk a nagy farkaskutyánkat. Húztuk-vontuk magunk után a kisöcsénket, ha virágot szegtünk a tanya melletti réten, ha vízre hajtottuk a kiskacsákat, ha lestük az érben úszkáló békákat, vagy a piros hátú bogarakat a fű között. Mikor iskolás korban értem, nem éreztem az óvoda hiányát, hiszen a „Boci, boci tarka „ Mondókánál, több értéket vittem magammal. Ismertem az álatokat, növényeket, a szép népdalokat. Csak azt tudtam nehezen elfogadni, hogy ott nem hívott senki Szöszikének, mint otthon. Itt már csak Erzsinek hívtak. Sok időben telt mire a névcserét feldolgoztam. A tanyánktól több mint két kilométer- re volt az iskola. Hosszú, eperfákkal szegélyezett úton mentünk, reggel oda, tanítás után meg vissza a tanyára. A nővéremmel kézen-fogva jártunk. Télen csikorgó hidegben, meleg hajába sült krumplit tett édesanyám a zsebünkbe. Kesztyű helyett az melegített. Nyolc éves voltam, amikor a nővéremet, Mariskát, mivel kitűnő tanuló volt, polgári iskolában íratták a szüleim. Ő a Battonyai Leánynevelő Iskola tanulója lett. Így ezután már magam ballagtam a hosszú eperfás úton. Ekkor kezdtem el verseket kitalálni. Sokáig le sem írtam, csak úgy mondogattam magamban. Később aztán már le is írtam. Van ami megmaradt bennem, van amit régen elfeledtem. Írtam én, tücsökről, bogárról, az öreg varjúról, a tarka pillangóról, még az árnyékomról is ami mindig velem haladt az úton. Végül már odáig jutottam, hogy a kitűnő bizonyítványom elégségesre változott, mert az íráson kívül semmit sem akartam tanulni. Így hát édesanyám a fakanállal vetett véget az én költői pályafutásomnak, édesapám meg esténként mellém ült és lassan, visszavezetett a tanulás útjára. Aztán jött a háború, ami teljesen megváltoztatta az életünket, mint akkor mindenkiét. Édesapám a fronton harcolt, Édesanyám nyakába szakadt a család, a gazdaság, az idős szülők gondja baja. 10 éves voltam, amikor a
tanyánkhoz alig kétszáz méterre átlépte a Szovjet hadsereg a határt. Ma is bennem él a háború borzalmainak emléke, amit átéltünk. Erről ma sem tudok beszélni. 1944 szeptemberét írtuk akkor. Abban az évben már nem jártam iskolában, csak 45 szeptemberében kezdtem újra az ötödik osztályt. Megváltozott az iskola, mások lettek a tanítók, más lettem én is. Megváltozott körülöttem az egész világ. Már hetedikes voltam, amikor újra írni kezdtem. Az irodalom tanárom ki tűzte őket az iskolai fali- újságra, de volt, hogy az igazgató másnap már letépte, mondván, hogy „osztályidegen” Pedig csak a paraszt emberek nehéz munkájáról, vagy az iskoláról írtam. Az első versem, ami nyomtatásban megjelent, egy pályázati felhívás hatására született. Címe: A mi házunk. Második helyezett lettem. Az elsőt Simon István a később híressé vált költő nyerte. Nyolcadik osztályos koromig próbálkoztam az írással, míg az egyik tanárom kétségbe vonta, hogy valóban én írom a verseket. Ettől kezdve a családomon kívül senkinek sem mutattam meg őket. Az osztályidegenségemet annak köszönhettem, hogy nagytatámat kuláknak minősítették. Ennek köszönhetem azt is, hogy nem vettek fel a makói gimnáziumba. Így hát maradtam, tanulatlan falusi kislány. Az ötvenes évek embert próbáló éveiben bizony nem igen jutott idő az írásra, legfeljebb annyi, hogy apró szerelmes verseket írtam, mert hát, mint minden fiatal, én is állandóan szerelmes voltam. Jártam a hangulatos falusi bálokba, fogadtam az ablak alatt játszott szerenádokat, közben dolgoztam látástól vakulásig, ahogy akkor mindenki. Nem éreztem én akkor terhesnek a nehéz paraszti munkát, sem a nélkülözést, bár még kenyérből is kevés jutott. Bíztam a jövőben, azt reméltem egyszer mégis könnyebb lesz az életünk. Nagyon fiatalon és nagyon szerelmesen mentem férjhez, egy jóképű katonához. 18 éves voltam. Édesapámtól kaptunk az induláshoz egy darabka földet, béreltünk mellé még hat holdat, amihez egy kis tanya is tartozott. Eléggé elhanyagolt volt, de voltak körülötte nagy öreg fák. Édesanyámmal fehérre meszeltük, ragyogóra takarítottuk, a nagyszülőktől kapott öreg bútorokkal berendeztük. Kaptunk a szülőktől pár darab jószágot, hogy legyen mivel művelni a földet.
Fiatalok voltunk és erősek, Azt hittük könnyen legyőzzük az akadályokat. De jött az adó, a beszolgáltatás, jöttek sorban a gyerekek. Egyre nehezebben éltünk. Az 56-os forradalom után, valamicskét könnyebb lett az életünk. Nem a munka lett kevesebb, sőt többet vállaltunk, de már némi kis pénzt félre tudtunk rakni. 1959 őszén, kis szülői segítséggel vettünk egy faluszéli parasztházat. (Ma is ott élek.) 1960ban, amikor tagosították a földeket, én is a téeszben kezdtem dolgozni. A párom, a vasútnál vállalt munkát. Próbáltam beilleszkedni ebben a felemás világban, tanulni kezdtem. Elvégeztem egy mezőgazdasági iskolát, próbáltam előbbre jutni, de sajnos csak egy takarmány keverői állást bíztak rám. Akkoriban már kezdtem lázadozni, látván, hogy teszik tönkre a „kinevezett” vezetők a jó termőföldeket, a rájuk bízott állatállományt. Talán a megpróbáltatások hatására, újra kezdtem verseket írni. Ezek nagy része elkallódott, azok maradtak meg, amelyeket Asztalos P. Kálmán parasztírónak, véleményezésre odaadtam, vagy drága jó anyám megtalált és megőrzött. 1964–ben megszületett a harmadik gyermekem. Akkor még nem volt sem szülési szabadság, sem Gyes. Persze három kicsi gyermek mellett már nem tudtam vállalni a mezőgazdasági munkát. Két év múlva 1966-ban a Nagylaki Kendergyárban mentem dolgozni, mint betanított munkás. A két éves kisfiamat a 10 éves kislányom hordta a bölcsödében. Nehezen viseltem a bezártságot, a szabad természet hiányát, de megszerettem az ottani munkát, tanulni kezdtem, 1968-ban gimnáziumi érettségi, 70-ben fonónői vizsgát tettem. 11 évet dolgoztam a kendergyárban. Aztán próbálkoztam a kereskedelemben, dolgoztam egy palackozó üzemben. 42 évesen kezdtem betegeskedni. Egyik műtét jött a másik után. Végül, amikor lehetőségem nyílt rá, korkedvezménnyel 50 évesen nyugdíjban mentem, ami nem azt jelentette, hogy meg is gyógyultam, ezután is több műtéten estem át, közte kettő agyműtét volt. Közben a gyermekeim felnőttek, családot alapítottak. Születtek sorban az unokák Aztán eltemettem a szüleimet, a ragyogó szemű nővéremet, szerető páromat. 21 éve élek egyedül. 64 éves voltam, amikor felkeresett egy fiatal tanítónő, kezében egy régi versemmel, amit az Asztalos P.
Kálmán hagyatékában talált. Meg kérdezte, hogy közzé teheti e az akkor induló MAROSVIDÉK kulturális lapban. Kicsit csodálkoztam, hogy még meg van ez a régi vers, de örömmel vettem, hogy közlésre érdemesnek találják. Azóta több írásom megjelent a Marosvidékben, a helyi újságban, a Palotai Krónikában. A Kelemen László alapítvány és a Marosvidék, jóvoltából két kis verses kötetem jelent meg. Az első, 2003-ban, címe, Egy ránc voltál az Isten homlokán. A második, 2005-ben, Hatalma van a szónak címmel látott napvilágot. Ezek a könyvecskék nem kerültek a boltokban, leginkább, rokonok, jó barátok, kedves ismerősök kapták ajándékban. Most készül a harmadik kötet, 125 verssel. Még a címét sem tudom, de már lektorálják.
Illatok Elszálltak a meleg napok. Megváltoztak az illatok Szél tarolta le a fákat, Dér lepte a rózsaágatÉs ahogy az eget nézem, A fenyőfa szagát érzem Karácsonyi gyertyák fényét A Betlehem szép reményét. Angyal szárnyak suhogása A lelkemet által járja. A harangok tiszta hangja, A hitemet visszaadja. Fehér hóval, csengő szóval, Ajándékkal, minden jóval Karácsonyi gyertyák lángja Békét hoz majd a világra.
Mi fán terem? Kis unokám csak tíz éves, De a huncut, mindig kérdez. Miért van ez, miért van az, Miért jön a télre tavasz? Milyen színe van a szélnek? A virágok mit beszélnek? Miért van a széknek lába? Mért kell járni iskolába? Magyarázok, ahogy tudok, Hogy ha éppen szóhoz jutok! Tegnap mégis, csak hallgattam, Mert a választ én sem tudtam. Így szólt hozzám: Mond meg nekem Mi fán terem a szerelem? Mit mondjak hát, kicsike lány? Ez a kérdés csupa talány! Teremhet az, fűben, fában, Egy véletlen kézfogásban, Egy mosolyban, vagy egy táncban, Vagy egy félénk pillantásban. Elő bújhat egy rózsából, Vagy egy pici kék virágból. És ha megjön, őrizni kell, Mert egy nagy kincs a szerelem! Becsüld meg, ha megtalálod, Váljon valóra az álmod! Megtudod majd, ha meg leled, Mi fán terem a szerelem!
Palotai alkonyat A tetőre még meleg fények hullnak De keleten már ott a sárga hold, Az ég peremén kis csillagok gyúlnak, S fonnak lassan fényes koszorút Fecske szárnyán érkezik az alkony Eresz alatt már ott a homály Puha fészkén édes álmot alszik S álmodik a füstifecske pár A falura rá borul az este, Gyúlnak sorba apró ablakok Hosszúra nőtt árnyak között járnak Kereszt-hordó nehéz bánatok. A házakból csendes hangok szállnak Szívből jövő imák halk szava Uram, legyen úgy amint akarod S kenyerünket add meg nekünk ma.
Ne hagyd veszni az álmaidat Ne hagyd veszni az álmaidat, Mert az álmok éltetnek, óvnak, Az életed, ha rúttá válik, Az álmok boldogságot hoznak. Míg gyermek vagy, álmaidban Óriási naggyá válhatsz, Amit kíván kicsi szíved, Minden szépre rátalálhatsz. És ifjú korod szép szerelmét, Álmaidban megtalálod, Ha nehéz is az életed, A jövődet szépnek látod. Ha eléred az idős kort, A régi álmok felkeresnek, És ilyenkor a nehéz napok, Egy kicsikét szebbek lesznek. Hát ne hagyd veszni az álmaidat, Mert az álmok éltetnek, óvnak, A nehéz nappalok után, Reményteli ébredést hoznak. És hidd el nekem jó barátom, Nem kell az álmoktól félni, Inkább mindig arra gondolj, Álmok nélkül nem lehet élni!
Arcom ráncai Múlik az idő...
Borús, Szomorú őszi este, Ha rám tör a magány, Felkeres néhány Édes és keserű Emlék, És én utána mennék, De már nem találom az utat, Amely a múltba Mutat. Mert nem mérem Már az időt, Sem az évet, sem a napot, Sem a holnapot. Csak még valahogy élek, De ha a tükörbe nézek, Már kicsit félek, Mert arcom ráncai, Élet- szántotta barázdái, Intenek, Hogy lassan eljön az óra, Amikor el kell menni, Nincs mit tenni! Pedig azt mondják, ott majd Vár reánk Egy boldogabb világ. Mégis Arra kérem az eget, Adjon még egy kevés életet Simítsa ki arcomon a ráncokat, Lehessek, ha csak egy napra is, Újra fiatal!
Kivetetten A hajléktalan dala....
Hull a hó, A fagyos utcán, A lelkemre rá ül a bánat Az ablakra jégvirágot rajzol a tél, Szél cibálja ócska ruhámat. Egyedül vagyok, magányos vándor, Nincs aki hívna, aki várna, Nincs aki, ha bekopogok Előttem ajtót tárna. Másoknál terül az asztal, Jó meleg vacsorára Én meg dideregve várok Valami segítő csodára. De a lelkem mélyén tudom, érzem, Csodára hiába várok, Mert a hajléktalan sorsa Elkerülhetetlen átok! Otthona egy bűzös kocsma, Ágya egy hideg árok! Szidom hát A kormányt, az Istent, Hogy én csak ennyit kaptam, Mert az életemet leélni Nem így akartam! Ha lett volna, csak egy ember, Aki kicsit törődik velem, Talán nem jut vakvágányra Ifjú könnyelmű életem! Én is azt hittem, mint sokan mások, Hogy egyszer mégis révbe érek, Hogy jó szándékú tetteimre, Cserébe, jót remélek. A vágyaim, mind füstbe mentek, Mind elhagytak, akik szerettek, Hideg szívvel, rideg szóval
Végig vertek! Most, otthonom a kopár utca, Ágyam a havas árok, És már segítségre Csodára sem várok!
Szekéren Múltba néző.....
Ketten ültünk a szekéren Egy hosszú, fárasztó nap után, Én a serdülő lányka S a ráncos arcú nagyapám. Eltűnt a nap az égről, Szürke lett a fű, a fa S már megjelent a horizonton Az esthajnalnak csillaga. Magasra rakott búzakévék Vetettek puha ágyat, Fáradt testünket elringatták Pihenésre éreztünk vágyat. A szekér mozgása andalított, Nem érzékeltem hol vagyok, Csak néztem az égen kigyúló Milliárdnyi csillagot. Úgy gondoltam a végtelenben Egy porszem vagyok csak, semmi más Ez az éjszaka nem létezik, Ez csupán csak egy látomás. S hogy ott a csillagok fölött, Valaki vigyázza léptemet, Ha úgy akarja, semmivé válok, Vagy a fények fölé felemel Lassan betakarta testem, Az égnek gyöngyös harmata, És egyé váltunk a végtelenbe Én és a fényes éjszaka.
Termő diófa Ismét ősz van, hull a dió...
A régi fehér tanya helyén Áll egy vén, öreg diófa, Árnyat vet a dűlőútra Sárga lombkoszorúja. Rajta repedő burokban Les rám a sok, érett dió Ágai közt önfeledten Énekel egy vidám rigó. Hatvan éve, több is talán, Hogy ültettem a csemetét, Azóta e darabka föld, Egynéhányszor, gazdát cserélt. De lombok közt az érett dió, Ma is csak nekem integet, És visszaadja minden évben, A jövőbe vetett hitemet. Lehet, hogy régen nem leszek már Belőlem porladó test marad, A dió akkor is hull a fáról, És énekelnek vidám madarak.
Ma még Múlik az élet…
Ma még Ragyog a nap, Ma még erős a két karod, Lábad vidáman lép, szíved ütemre Dobog, szemed előtt tiszta a kép, Ma még! Ma még, szólhatsz, Hiszen erős a hangod, Ma még adhatsz, Kaphatsz. Valamit Alkothatsz! De holnapra már, Talán kihull kezedből minden, Lábad már nem tud lépni, És mindig attól kell félni, Hogy egyedül maradsz, Hogy részedre már Nem lesz tavasz, Sem nyár! A szíved már alig kalapál. Ajkadról elfogy a nóta, Nem vársz szerető, Kedves szóra, Mert eljön Az óra, És átlépsz A túlsó partra, Ahol nem tudod mi vár Új élet, vagy örökös halál? Hát ma még adj, ha adhatsz, Alkoss, ha alkothatsz! Örülj, hogy ma még Erős a két karod, Vidáman lép A lábad,
Szemed előtt tiszta a kép, Hogy szerethetsz és szeretnek, Ölelsz és ölelnek, Ma még!
A Kárpátok alatt Októberi gondolatok....
A Kárpátok koszorúja a mi hazánk Már ezer éve benne élünk, Határokat húztak közénk Mi mégis egy nyelvet beszélünk. Mert génjeinkben, egy a múltunk, Egy a jövőnk, és egy a jelen, Bárhová sodort az élet innen Az utunk mindig haza vezet. A Kárpátokkal övezett alföld, Erdélyország, a Felvidék, Kárpátalja, a vajdasági róna Szép magyar szóval hazahív. A határok semmivé válnak. Mert a lobogónk színe velünk él Mert piros a szívünk vére, És a téli hó, hófehér, És zölden fakad tavasszal A fák lombja s a réti fű És a szépen csengő magyar nóta Határokon át is gyönyörű. S a határok semmivé válnak, Ha testvérek maradunk, Ha soha, soha nem feledjük, Hogy magyarok vagyunk.
Fecskenóta Megint itt az ősz
Hull a levél a sárga fákról Dió koppan az utakon, Fecskék serege kottát képez A kifeszített villanydrótokon. Hogyha én tudnék zongorázni, S volna egy kicsi zongorám, Ezt az édes, szép fecskenótát Nyárbúcsúzónak csak eljátszanám Zongorám nincsen, kottát nem értek, Így hát marad a szürke szó, Isten veletek drága fecskék, S köszöntelek te új dió.
Keser-vers Ma rossz a kedvem.....
Olyan vagyok, mint a magyar nemes, nem írok, nem olvasok, csak éppen vagyok. Lelkemben már nem énekel a vers,a dal, minden elmarad, Semmi sem halad! Nincs bennem semmi vágy, Úgy érzem vár az ágy. De az álom is kerül, és Könyörtelenül súgja ott belül valami, amit nem akarok hallani, hogy lassan indulni kellene, mert letelt az idő! Mégis, leülök Verset írni, Mert nem akarok sírni! De ez a vers is csak egy Keserves, Keser-vers!
Miért van így? Néha kiabálok.... Miért van az
Miért van úgy. hogy ezt a nemzetet Ezt a szép magyar hazát, Mért sújtja annyi szenvedés Hosszú századokon át? Ezerszáz éve miénk e föld Vérünk, verítékünk hullott érte Mégis szétszaggatták, összetépték, S csak gúnyt kapunk érte cserébe! Talán nem tudunk összefogni, Talán kevés az akaratunk? Vagy attól félnek kik ellenünk vannak, Hogy nagyok leszünk, ha megmaradunk? Mi adtunk már ennek a világnak Ezernyi jót és szépet, Alkottunk, teremtettünk, Szereztünk népünknek dicsőséget Nyomott bennünket ezer átok, Tatár Török, Német Orosz, Vérünket szívta az áruló testvér, Eladott bennünket a bitang gonosz! Ahogy lehetett, talpra álltunk, Dolgoztunk és építettünk, De a szomszédba segítségért, Alamizsnáért sose mentünk! És most mégis mivé lettünk? A munkánk gyümölcsét elorozták, Úgy hívnak a hátunk mögött: Kicsi, koldus Magyarország!
Üzen a csend Csak egy halkuló szívdobbanás A csend üzenete
A parton állok egyes-egyedül, Mintha megszűnt volna a világ Szellő sem lebben, levél sem rezzen Madár sem énekel. Sima üveg a víztükör. Én sem mozdulok, élvezem a csendet, És hogy egyedül vagyok. Hallgat a világ, én is hallgatok. Egy picike hang belűről mégis moccan, Ő velem van mindig álmaimban. Üzen a csend: ez semmi más, Csak a halkuló szívdobbanás.
Meghalt a nyár Gyermekkori vers
Meghalt a nyár, sír a felhő Könnyes lett a falevél Ökörnyálat hord a szellő Nemsokára itt a tél. Itt a tél és hideget hoz, Deres lesz a fenyőtoboz Hótól terhes minden ág S ablakunkon kinyílik A gyémánt szirmú jégvirág.
Kérdés Egy kis fényt varázsolni.....
Jaj miért szóltok hozzám Bántó szóval? Nem üt már rajtam a gúny! Miért rágódtok Egy síromra dobott, elátkozott, Hervadt koszorún? Az én életem sem múlt el Nyomtalan, Fejem felett glória nem ragyog, Kicsi vagyok a nagyok között, De vigyáznak rám, örökké ragyogó Lelkemet óvó, fényes Csillagok. Talán az a bűnöm, Szeretném kitárni a lelkemet, Egy picike fényt varázsolni, A sötét föld felett.
Örökségem és ez mindíg az enyém...
Fehér falak, vén akácok Minden este haza vártak, Tejillatú fehér felhők Bárhol voltam, megtaláltak. Kert végében volt a méhes, Szorgos népét, hogy szerettem! A kanyargós dűlőúton Lábam nyomát ott feledtem. Évek jöttek, évek mentek Emlék már a fehér tanya Lassan, lassan betakarja, A tűnő idők fátyola De éjszaka álmaimban Olykor, olykor haza járok Szerető szót, simogatást Vigasztalást ott találok. Édesanyám áldott keze, Megfésüli kócos hajam, Édesapám szép meséje, Feledteti gondjaimat Nincs már tanyám, nincsen földem, De megmaradtak az emlékek Szívem mélyén hordom őket, Ennyi az én örökségem! 1977
Végrendelet Elmegyek én nemsokára, Az örökös éjszakába, Csak egy pici írást teszek, A családom asztalára. Megírom, hogy úgy megyek el Semmi nélkül, ahogy jöttem, Mégsem sírok egy könnyet sem, Hogy semmi sem marad mögöttem. Rátok hagyom az imákat Melyet ágyatoknál mondtam, Rátok hagyom azt a nótát, Amit egykor eldaloltam, Rátok hagyom a zöld mezőt, A nyári ég sok csillagát, A kiskertben elültetett, Rózsabokor lágy illatát. Nektek marad minden mese, Minden édes simogatás, És az a sok óvás, féltés, A keserves könnyhullatás. Tiétek lesz a karácsony Békés, boldog gyertyafénye, Veletek lesz mindörökre A boldogság szép reménye. Nektek adok minden szépet, Amit csak az élet adhat, Amit csak egy anyai szív Gyermekének megálmodhat.
S annyit kérek csak tőletek, Fogjátok meg egymás kezét, Mert ha sokat bánt az élet, Segítség a testvéri kéz!
Szegedi emlék Kezembe vettem a hajnalcsillagot....
Mezítláb mentem át a hídon, Az egész város rajtam nevetett, Mégis tudom, irigyelték tőlem Ezt az édes ősi örömet A Tisza felett kéklő pára szállott, S gyöngyszínbe öltözött a parti fa. A csillagfényes kéklő messzeségben Eggyé váltunk én s az éjszaka. Akkor lassan törpültek az évek, A végtelenség vágya felkapott, S hogy ez mindig megmaradjon nékem, Kezembe vettem a hajnalcsillagot. 1972 nyarán.
Dinnyeföld Tegnap kaptam egy finom dinnyét! Erről jut eszemben......
Száraz tarlón legeltettünk, Nem maradt a cifra tehén, Délibábot rajzolt a nyár, A nyugati ég peremén. Tűzött a nap ezer ágra, A lábunkat tövis tépte, Porba hullott gyermekarcunk Könnyel kevert verítéke. Nem messze volt a dinnyeföld, Ezer édes dinnye rajta, Piros bélű, sárga bélű Volt ott mindenféle fajta. Az út mellett magas nyárfa, Hívogató árnyat vetett, Kikötöttük vén törzséhez, A nyugtalan teheneket. Aztán irány a dinnyeföld, Egy nagy dinnyét elemeltünk, S meghúzódva a fa alatt, Édes húsát mind megettük. Csorgott végig a dinnyelé, Portól mocskos kis kezemre És a dinnyelopás bűne Ránehezült életemre. Estig hordoztam a titkot Míg apámnak el nem mondtam, Hogy én bizony más földjéről Egy nagy görögdinnyét loptam!
Jót nevetett édesapám, Büntetést is alig kaptam, Mert azt a nagy görögdinnyét Nagyapám földjéről loptam!
Csak egy kék lepke…. Reményt kaptam......
Ma reggel kint jártam a kertbe, Egy kék lepke szállt a kezemre, Finom érintése lelkemet érte, Simogatott, becézgetett, S hangtalan szóval megígérte, Hogy nemsokára itt lesz a nyár, Hogy egy kicsi öröm még megtalál, Mert holnap fényesen jön a reggel, S nem kell harcolni a félelemmel, Hogy örökre el kell menni, És nem tudok többé énekelni, És hogy nem látom többé a kék eget, Az aranyszélű bárányfelleget, S fű között lángszínű virágot, Soha többé nem találok! És szívemet elöntötte a hála Hogy ennyi ígéretet kaptam, S hogy boldog voltam nem tagadtam! Pedig, aki ezt mind megígérte, Éppen csak a kezemet érte, Aztán gyorsan tovatűnt, A magasságba felrepült, Hozzám hangtalanul szólt, Csak egy kék káposztalepke volt.
Kinek az élete? Ennyi, nem történt semmi.......
Kinek az élete, amit én élek? Már nem hiszem, hogy az enyém, Mert hogy megszülessek, hogy élhessek, Soha nem kértem én! Soha nem kérdezte senki tőlem Akarok e a földön emberként élni, Hogy akarok e hinni a jóban Akarok e a rossztól félni? És amikor már meg akartam halni, Kénytelen voltam megmaradni, Mert valaki azt akarta, hogy tovább éljek, Hogy sírjak, nevessek, Hogy szenvedjek, hogy reméljek, Hogy már semmitől sem féljek! Csak azért jöttem a világra Mert Valaki úgy akarta, Az élet küzdelmes, nehéz útját, Elém rakta! És én végig jártam a nehéz utat, Így rendelte a sorsom, nincs mit tenni, De ha eljön a végső óra, tetteimért ki fog felelni? Mert én, mint egykor Pilátus, Mosom kezeimet! Mert nem én akartam megszületni, Nem én akartam ember lenni! Sose kérem, hogy legyek, Hogy jót vagy rosszat tegyek! Hát vegyétek úgy, hogy vége a dalnak, Hagyjátok a lelkem szabadnak! És ha el akarok innen menni, Csak annyit mondjatok: Nem történt semmi! Ennyi !
Térden állva Jaj, sorsom, mennyit szidtalak, Számon kértem rajtad minden szenvedést, mindent, mit az élet rám rakott, a fájdalmat, a kétségbeesést. De most már, túl a hetvenen, megéltem az ünnepi csodát, minden reggel térdre kell hullanom, ha körülvesznek vidám unokák. S térden állva hálát adok néked, hogy a bánat között sok volt az öröm, s ezt a hetven, gonddal tele évet, Sors barátom, szívből köszönöm! Köszönöm, hogy megkaphattam tőled a gyermekáldás boldog örömét, s unokáim vidám nevetése nekem adta az örök reményt. Az eltékozolt, magányos éveket felváltották csendes hónapok, s ha azt kérdezik: hogy vagy öreganyám? Csak annyit mondok, köszönöm, vagyok!
Volt egyszer egy nyár Nyitva az ablak, besüt a nap, arcom melengetik a sugarak. A függöny lebben, susog a szél, elmúlt évekről halkan beszél. Emlékszem, egyszer lepkét fogtam, két kezembe szorítottam. Oly boldog voltam, úgy örültem, de törékeny szárnyát összetörtem! Hímporos szárnya halkan rebbent, s valami mozdult a szívemben. Tenyeremet kitártam, szinte féltem, és halkan bocsánatot kértem. Sérült szárnyával tovaszállott, s talált egy nyíló virágot. Az a kis virág befogadta, és szirmai közt elringatta. De azon a nyáron megtanultam, milyen könnyelmű is voltam, s hogy nem kell a hibát elkövetni, mert nagyon nehéz jóvátenni! Régen elmúlott az a nyár, de emléke most is megtalál, a gyönyörű lepke tovaszállott, s csak remélem, hogy megbocsátott!
Nyári zápor Most vonult el.....
Esik az eső, A nyári zápor, Végig száguld a határon, Vad szél cibálja a zöld fa ágát, Földre fekteti a rét virágát. Tisztára mossa a levegőt, A piros cserepes Háztetőt. A falu felett Megáll egy kicsit, A kertekre szórja kincseit, Azután gyorsan messze jár, Fürge szárnyon tovaszáll Huncutkodik egy kicsit És egy szivárvánnyal Visszaint!
Pipacspalota Arany búzatáblán piros pipacsok, nagyapám azt mondta, csupán csak gazok! De én jól tudtam, nem lehet igaz, mert ennyi szépség mégsem lehet gaz! Hajnali órán épp hogy kelt a nap, Meglapultam a kalászok alatt. Néztem, hogy nyílnak a tarka virágok, lila konkolyok, kék szarkalábok. Hullott a harmat ezüst gyöngye rám, nedves lett tőle, kis kartonruhám. De csak bámultam, hogy nyílik a bíborszín csoda, a pipacstenger piros sátora. S a szirmok között, tündérek ültek, szitakötőszárnyon magasra repültek. Azóta ismerem a nyári csodát, pipacsokból épült tündérpalotát!
Álmodj velem Alkonyi fényben fürdik a Maros, bújj ide Kedves a karom alá, ragyogó szemedet hunyd le most szépen, viszlek a hulló álom alá. Ringunk majd együtt ezüst vizeken, elalszunk mákonyos szélben, öleljük egymást, hogy örökké tartson, álmunk a hangtalan éjben. Gyöngyszínű fényben múlik az élet, boldog percekből éveket ígér, s amíg én lázas örömben égek, perzselő ajkad a szívemig ér! Fájó kis sikoly száll fel a csendből, nem hallja senki, csak a szívem talán, elsodor egymástól egyszer az élet, úgy válunk hangtalan fájdalommá! Ez volt az első szerelmes versem, 1952 ben írtam.
Hogy találkoztunk Így volt megírva?
Hogy Találkoztunk, Már előre meg volt írva? Vagy csupán véletlen volt, Hogy összefutott a sorsunk, Hogy tágult szemmel néztél rám, És én bámultam szemed sugarát? És hogy megfogtad a kezemet, Valóság volt, vagy képzelet? És hogy közös lett az út Melyen sok, sok évig Együtt mentünk, Hol sírtunk, Hol énekeltünk, És együtt maradtunk, Mint a folyók, ha összefutnak, Elszakadni többé sosem tudnak, Egymásban olvadnak mindhalálig És egyesülve érnek, a hatalmas, Megnyugvást ígérő Óceánig.
Anyám nem volt fekete rózsa Édesanyám sárga rózsa lett...... Csoori Sándor nyomán
Az én anyám nem volt fekete rózsa, Arca ragyogott mint a nap, Pöttyös volt fején a kendő, S feltartott fejjel járt az ég alatt: Édesanyám piros rózsa volt, Egész nap dalolva járt a ház körül, Keze alatt égett a munka, S boldog volt, ha a családja örült. Kis bögrémbe fejés után, Nevetve öntötte a friss tejet, Meleg keze, ha simogatott, Lehozta nékem a kék eget! Apám úgy hívta, kicsi kincsem Neki adta a szíve melegét, Sötét haját simogatta, Mely leomolva a derekáig ért. De jött a háború, s vele gyilkos horda, Piros rózsából sárga rózsa lett, Beteg testel, de erős lélekkel, Viselte a nehéz terheket. Anyám ajkáról elveszett a nóta, Ragyogó szeméből elveszett a fény, Nem tudta senki, hogy meggyalázták, Titokban siratta szégyenét! Csak sok év múlva, a ravatalon, Ahol boldogan, békésen pihent, Láttam szép, büszke arcán, Hogy nincs már szívében gyűlölet.
Most is hallom édesanyám hangját, Lelkem mélyén fel –fel cseng a nóta, Bocsássa meg Isten a vétkemet, De én, nem tudok feledni azóta!
Szekéren Minha ma lett volna......
Ketten ültünk a szekéren Egy hosszú, fárasztó nap után, Én a serdülő lányka S a ráncos arcú nagyapám. Eltűnt a nap az égről, Szürke lett a fű, a fa S már megjelent a horizonton Az esthajnalnak csillaga. Magasra rakott búzakévék Vetettek puha ágyat, Fáradt testünket elringatták Pihenésre éreztünk vágyat. A szekér mozgása andalított, Nem érzékeltem hol vagyok, Csak néztem az égen kigyúló Milliárdnyi csillagot. Úgy gondoltam a végtelenben Egy porszem vagyok csak, semmi más Ez az éjszaka nem létezik, Ez csupán csak egy látomás. S hogy ott a csillagok fölött, Valaki vigyázza léptemet, Ha úgy akarja, semmivé válok, Vagy a fények fölé felemel Lassan betakarta testem, Az égnek gyöngyös harmata, És egyé váltunk a végtelenbe Én és a fényes éjszaka.
Múlik az élet De mi lesz holnap?
Ma még Ragyog a nap, Ma még erős a két karod, Lábad vidáman lép, szíved ütemre Dobog, szemed előtt tiszta a kép, Ma még! Ma még, szólhatsz, Hiszen erős a hangod, Ma még adhatsz, Kaphatsz. Valamit Alkothatsz! De holnapra már, Talán kihull kezedből minden, Lábad már nem tud lépni, És mindig attól kell félni, Hogy egyedül maradsz, Hogy részedre már Nem lesz tavasz, Sem nyár! A szíved már csak kalapál. Ajkadról elfogy a nóta, Nem vársz szerető, Kedves szóra, Mert eljön Az óra, És átlépsz A túlsó partra, Ahol nem tudod mi vár Új élet, vagy örökös halál? Hát ma még adj, ha adhatsz, Alkoss, ha alkothatsz! Örülj, hogy ma még Erős a két karod, Vidáman lép A lábad,
Szemed előtt tiszta a kép, Hogy szerethetsz és szeretnek, Ölelsz és ölelnek, Ma még!
Egyedül elérhetetlen messzeségben vannak a csillagok.....
Meg szűnt már a tér és idő A világűrben egyedül vagyok, Elérhetetlen messzeségben vannak Az örömhozó fényes csillagok. A lelkem mélyén hunyó tüzek égnek, Már nem látom a bízó holnapot, Csak érzem a létemre szakadó Kereszthordó nehéz bánatot. Nem látom az utam végén váró, Megnyugtató meleg fényeket, Én Istenem mért is adtál nékem Ily magányos hosszú éveket?
Tavaszi ígéret mégis meg jött a tavasz......
Ásom a kertet, omlik a föld, Felettem illatos barackfa ág, Zöld levél még alig van rajta, Minden ág-boga csupa virág, Ezer kis méhnek kínálja mézét Kitárja szirmát a fény felé Virága mélyén már ott a gyümölcs, S boldogan néz a nyár elé. Akkor majd földig hajlik az ága Ezer gyümölcsöt terít eléd, Beteljesedett tavaszi álma, S harmatot szór rá a hajnali ég!
Valahol el kéne kezdeni Szinte naponta hallani: Megfagyott egy hajléktalan ....
Olyan Furcsa ez az élet és Oly furcsák vagyunk, Mi emberek, Sírunk, nevetünk, vétkezünk, Vagy éppen Valami jót teszünk, Átkot szórunk Vagy megbocsátunk, Segítünk, Vagy utat állunk, Szeretünk, Vagy gyűlölünk, Elesünk, Majd felkelünk. Farkasszemet nézünk A nehéz sorssal, Leszámolunk a gonosszal. Keressük a jót, a szépet, Így tanuljuk Az emberséget! Mégis, Ha a másik ember éhes, Már semmi közünk Az egészhez! Elmegyünk mellette Lehajtott fejjel, Pedig tele a lelkünk Félelemmel, Hogy holnap talán, Nekünk se jut jó falat, S ott kötünk ki a kapu alatt. Hogy fájdalmunk majd Az égig ér, mert Fejünk felett nem
Lesz fedél! Hát valahol el kéne kezdeni, Addig, míg van mit Veszteni! A kicsiből is lehet adni, Csak mindig szívből Kell akarni. Mert a sírás már itt mit sem ér, A könnyekből nem lesz Kenyér! Hát végre valahol kezdjük el, Mert mindenkinek Élni kell !
Megint egy új év Reménységgel telt meg a lelkem.... Újév reggelén
Ez a hetvenhetedik évem, Sose hittem, hogy megérem! Most mégis megtelt hittel a lelkem, Ahogy az Úrhoz felemeltem, Mert ilyen éjfél tán sose volt, Fellegek közt bujkált a hold. Mintha varázslatra várnék, S valami csodát találnék Bámultam a fényes égre, És úgy éreztem, hogy most, végre Elérkezett egy szebb, tisztább jövő, Egy örömhozó újesztendő!
Karácsonyi varázslat Egyszer majd megérti a nép........
Karácsony Éjjelén, hullt a hó, Lepte a kertet fehér takaró. A szikrázó fényben Némán álltam És varázslatos csodát Láttam! A város felett, Meghasadt az ég, S feledhetetlen csodát Tárt elém. A szikrázó fényben, Csillagok muzsikáltak Apró angyalok Víg táncot Jártak! Szárnyuk suhant, Szoknyájuk lebbent, Soha nem láttam Ennél szebbet! És szállt az égi nóta Szállt a légben, A karácsonyi Szentséges Éjben. Örömhírt hozott A boldog ének, Hírül adta a földi népnek Hogy Betlehemben Csoda esett, A Kisjézus megszületett! És kétezer éve Szól a nóta, Karácsony éjjelén, azóta, Muzsikálnak a
Csillagok, S táncolnak vidám Angyalok! És egyszer talán Megérti a nép, A karácsony égi Üzentét!
Emberek vagyunk Ha mindenki jó szót adna......
Ma a békétlenség napjait éljük, Egymás szavát, meg sem értjük, Nem törődünk semmi mással, Kezet sem fogunk egymással. Nem mondjuk az érkezőnek, Hozott Isten jó barátom Az a régi kézszorítás Lassan, lassan már csak álom. Nem kérdezzük: Hogy vagy pajtás? Mindig panasz és sóhajtás, Csak a magunk baját mondjuk, A másokét meg sem halljuk! Pedig talán több a jaja, Nehezebb a búja, baja. Talán ha egy jó szót kapna, Viszonzásul százat adna. S ha egymástól jó szót kapnánk, Viszonzásul, jó szót adnánk, Szeretetünk készen állna A világ is jobbá válna!
Gyötrődés Mért lesz egyszer vége.......
Mindig Gyötör a Gondolat, A föld fölött És az ég alatt, Miért van ennyi rejtelem? Mert nem tudom, hogy az életem Miért kezdődött s miért lesz egyszer vége, Ha már ennyit szenvedtem érte? Miért kell innen elmenni, A halállal útra kelni Itt hagyni, akiket Szerettem? És mindig gyötör A szomorú gondolat, Hogy ott maradok a föld alatt. Mert nem tudom lesz-e valami más, Újjászületés vagy feltámadás? Nem tudom, csak álmodom, Hogy másik testben Éltem-e? S ha éltem, Miért feledtem Azt a régi életem, Ami most is fáj nekem? És miért van, hogy mindig álmodom, Hogy egy másik világban élek, És a felébredéstől félek, Mert ha akkor már, Nem lesztek velem, Semmit sem ér Az én szép, új Életem!
Őszi vers Szeptember van......
Alszik a ködös néma táj, Táj fölött hallgató homály. Sötét a föld, de fent a fa, Gyöngyszürke, mint az éjszaka. Beszívom ezt az éjszakát, Az őszi ködnek illatát, S meg érzem azt is hirtelen, Milyen közel a végtelen! S a köd fölött már nincs sötét, Távoli fények visszfénye ég. S mint a kozmoszban a csillagok, A földön én is az vagyok! Magamba hordozok száz csodát, A fényt, a tenger illatát, Az erdőt, mezőt, a réteket, A jóságot s a vétkeket. A békét és a háborút, A vidámat, a szomorút, A szerelmet, az esküvőt, A halált és a temetőt. Belőlem lesz az út pora, Vagy az égnek fényes csillaga. Ember, tenger vagy bár mi más, Az enyém ez a csillogás! És néha arról álmodok, A végtelen is én vagyok!
István Király ünnepén Szegedi alkonyat
István Király ünnepére A Tisza fényruhában öltözött És ott a parti fák között Bújócskáztak vidám fellegek Akkor még nem gyúltak Mesterséges fények, De az alkonyati nyári égen Velünk ünnepelt a napsugár. Fényes tűzijáték helyett Az esthajnalcsillag fénylett, És a telihold lámpaként égett Köszöntve a szép ünnepet. A Fogadalmi- templomban Szeged népe énekelte, Ezer zengő hang szívből kérdte, Hol vagy István Király? Azóta elmúlott ötven év Most ezer fénnyel ünnepel a város, De a Tisza vize mocskos, sáros Régen elveszett fényruhája. De a harang imára kondul És a nép most is énekel, Ahogy az oltár előtt térdepel, „Hol vagy István Király? Téged magyar kíván”
Ne kérdezd Még 22 év távlatából is úgy érzem hallja amit mondok......
Ne kérdezd, ki voltál nekem, Mert elmondani nem lehet, De tudtad ugye, hogy neked adtam, A testemet, a lelkemet? Érezned kellett, hogy rajtad kívül, Semmi, senki sem érdekelt, Hogy magaddal vitted a sírba is, Az együtt töltött éveket. A csókokat, az édes ölelést, Most sem pótolja semmi más, Hogy most is sírok, ha eszembe jut, Az a végső búcsúzás. Most is őrzöm, dédelgetem A pici arany karikát, Mit újamra húztál az oltár előtt, Mint szerelmednek zálogát. Ha eljön majd a végső órám, Mikor nekem is menni kell, Megkeresem a végtelenben A reám váró lelkedet!
Esti hangulat Korházban.... Tiszaparti hangulat
Árnyat vet az akácok lombja Csillagfátylat bontogat az alkony, És odaát a túlsó parton Estére kondul egy harang. Gondolatban én is ott vagyok, S látom az imádkozó népet, És a megfakult oltárképet Ahogy rám néz egy szomorú Mária, A Tisza felett sötét árnyak szállnak Lélekben velük szállok, S már a templom előtt állok, Honnan az út haza fut. Futnék én is, de nem lehet, Erőtlen testem ide köt, S a fehér templomtorony fölött, Halálról énekel a telehold.
Nekem tán sose volt Nekem nem volt gyerekszobám.... Nekem tán nem is volt
Azt mondják, ha itt a földön, Megszületik egy kisbaba, Úgy rendelik fent az égben, Legyen neki őrangyala, Bölcsőtől a koporsóig, Vele legyen, óvja, védje, Bármerre jár életében, Minden útján elkísérje. Mégis, sokszor én úgy érzem, Mégis sokszor úgy gondolom, Nekem egész életemben Soha sem volt őrangyalom! Elfeledték tán az égben, Azt hogy én is megszülettem, S valahol egy fehér tanyán, Kicsi gyermeklánnyá lettem. Vagy az angyal máshoz pártolt, Virágosabb utakon járt, Meg is értem, hogy elhagyott, Hisz’ nekem nem volt gyerekszobám. Csak a kemence-kuckó volt, Az én kicsi játszó helyem, Ott kezdődött, onnan indult Zsenge emberi életem. Amikor járni tanultam, Édesanyám kezét fogtam, Édesapám meséjétől, Tündérországot álmodtam.
És amikor felnőtt lettem, A saját utamat jártam, Azt az őrző- védő, angyalt, Soha, sehol nem találtam! Ha rögös úton tévelyegtem, Sose mondta: Ne menj arra, Megmutatni a jó utat, Bizony, soha nem akarta! , Most, hogy utam végét járom, A Jóistent arra kérem, Azt a nekem rendelt angyalt Mégis, mégis adja nékem. Ha a halálharcot vívom, Segítsen, hogy könnyű legyen, Magam mögött hagyni mindent, Amit adott az életem. S ha eljön a véső órám, Akkor talán elmondhatom, Hogy a földi életemben Nekem is volt őrangyalom!
Mindig Lesz-e más?
Mindig Gyötör a Gondolat, A föld fölött És az ég alatt, Miért van ennyi rejtelem? Mert nem tudom, hogy az életem Miért kezdődött s miért lesz egyszer vége, Ha már ennyit szenvedtem érte? Miért kell innen elmenni, A halállal útra kelni Itt hagyni, akiket Szerettem? És mindig gyötör A szomorú gondolat, Hogy ott maradok a föld alatt. Mert nem tudom lesz-e valami más, Újjászületés vagy feltámadás? Nem tudom, csak álmodom, Hogy másik testben Éltem-e? S ha éltem, Miért feledtem Azt a régi életem, Ami most is fáj nekem? És miért van, hogy mindig álmodom, Hogy egy másik világban élek, És a felébredéstől félek, Mert ha akkor már, Nem lesztek velem, Semmit sem ér Az én szép, új Életem!
Ady nyomában Miért bántjuk egymást?
Kenyerem javát néktek adtam, Cserébe érte mást se kaptam Csak szidást és átkot! Tiétek lett a szívem vére, Szeretetemnek gúny lett a bére, Csúf gyalázat! Ha könnyes szemmel nézek rátok Önnön kezemmel arcomba vágtok, És kacagtok rajtam! Mert hullhat értetek ezer könny is, Korpa között, jaj elvész a gyöngy is, Pedig kár érte!
Egy fekete madár Suhant el felettem...
Egy fekete madár szállt el felettem Szárnysuhogása megérintett Vijjogva mondta: A halál vagyok, S hívogatóan felém intett. Ne hívj engem te fekete madár, Úgyis tudom, hogy menni kell, Egyszer születünk, egyszer meghalunk, Ezen nem változtat semmi sem. És tudom, ha nem leszek már, Akkor is tovább megy az élet Tovább kering a föld a nap körül Akkor is, ha már nem élek. És azután is fúj majd a szél, És zöld lesz tavasszal a fű, a fa S tovább ragyog éjszakánként Az égnek fényes csillaga Ne hívj engem, ne ígérgess Egy boldogabb, szebb világot Sem egy örökösen tartó Nyugodalmas édes álmot, Mert kiket szeretek itt maradnak S ha nem láthatom őket többé, Kering a lelkem a végtelenbe Hogy köztük lehessek mindörökké.
Mikor sírni kell Búcsú Gazsi Jánostól....
Múlnak a napok, egymást űzik az órák, Tartom magam, van még pár évem, Végzem a dolgom, szükség van rám, Még nem érhet véget az élet! És másnap cseng a telefon, Szíven üt a szomorú hír: Tegnap meghalt egy jó barát És a hírmondó hangja remegve sír! És az én szememből is lassan előtörnek, A kedves barátot sirató könnyek, Eszembe jut őszinte, szép szava, Magyar népét sirató bánata. Tudom Neki is volt sok jaja, Mégis, mindenkihez volt jó szava. Nem is búcsúzott, úgy ment el, És nekünk csak sírni, csak sírni kell!
Zápor Huncutkodik egy kicsit....
Esik az eső, A nyári zápor, Végig száguld a határon, Vad szél cibálja a zöld fa ágát, Földre fekteti a rét virágát. Tisztára mossa a levegőt, A piros cserepes Háztetőt. A falu felett Megáll egy kicsit, A kertekre szórja kincseit, Azután gyorsan messze jár, Fürge szárnyon tovaszáll Huncutkodik egy kicsit És egy szivárvánnyal Visszaint!
Hangemlék Emlékezés egy régi aratásra.....
Apám kaszát kalapált, Magasba szálltak a csengő hangok, Mint a tetőről felröppenő Ezüst szárnyú szép galambok. A nap aranykalászt érlelt Aratásra készült a nyár Bíbor pipacs nyílott a tábla szélén, Sárga repce és búzavirág. Reggel ünnepi misére mentünk Péter-Pál napján így szokás, De délután már vágtuk a rendet Megkezdődött az aratás. Uram segíts, mondta apám, S megemelte a kalapot Pendült a kő a vashoz érve, Köszöntötte a tündöklő napot. Dőlt a kalász rendre, sorra Ahogy vágta a kasza, Én öleltem a drága búzát S velem volt népem bánata. Mert akkor már tudtuk, hogy a mi búzánkból Az elnyomóknak lesz kenyér Hogy az égre szálló csengő hangok Imádsága már mit sem ér! De lelkem mélyén élt a remény, Bíztam benne, hogy eljön a nap, Hogy az én dolgos, paraszt fajtám Egyszer még magának arat.
És kértem Istent, hogy adjon végre Egy boldog magyar aratást, Ahol magának vet a magvető, S magának arat a kaszás
Égi áldás Régen is volt nyár kánikula és vihar.....
Hetek óta nem esett az eső, A kánikula enyhet nem ígért, Repedezett, kérges búzaföldön, Üres kalászt ringatott a szél. Öregapám, őszülő fejéről Levette a csula kalapot, Ha van Isten, fohászkodott sírva, Mért nem küld ránk egy-egy jó napot? Ki dolgozott egész életében, Elfoglalták kicsi birtokát, Bemocskoltak mindent, ami szent volt, Hová lett a régi tisztaság? Nehéz volt ez az év, jött a csapás sorra, Mért nem nézel hát ránk, árva magyarokra? Rákosinak sose telik meg a zsákja, S szomorúan nézett az üres kalászra Fel nézett a napra, rimánkodva, kérve, Csak egy kicsi eső, egy kis áldás kéne! Megújulna a föld, gazdag termést adna, Másoknak is jutna, nekünk is maradna! Néztem a vén székelyt, tágult szemmel ott, Megtagadott Istenéhez, hogy imádkozott! S akkor csodaképen, csak azt láttam még, A Világosi hegyek felől, beborult az ég. El sem értünk a tanyára, ránk tört a vihar, Fejünk felett, zengett, jégesős zivatar! Vérző fejem törölgette, drága nagyapám, Ilyen hát a paraszt sorsa, látod unokám?
Tiszta szívvel, reménységgel vetjük a magot, S mégis, mégis igen gyéren rakunk asztagot! Fejünk felett sokszor beborul az ég, Amit meg hagy a szárazság, elveri a jég!
Mit bánom én Éppen tíz éve irtam ezt verset, ma meg levelet kaptam a parlamentből.... Válaszoljak?
Nézem a fecskék röptét Örülök, hogy jött még egy nyár, Békés, nyugodt a lelkem, Mit bánom én, Hogy a parlamentben, Már megint áll a bál. Akkor is szálltak a fecskék, Meleg és szép volt a nyár, Mikor Rákosinak tapsoltatok, Nyugodt volt a lelkem, Bár a parlamentben Akkor is állt a bál. A fecskék röptét néztem, Kéken tündöklött a nyár, Kádár, ígérte a krumplilevest, Éhbérért húztam az igát, És a parlamentben Akkor is javában állt a bál Csak repüljetek drága fecskék, Csak ragyogjon tovább a nyár, Tüntessétek ki az árulókat, Hozzatok szégyent kis hazánkra, És a parlamentben Akkor is álljon a bál! 2002
Holdkirálynő Már súlyosan beteg Párom, minden este sokáig nézte a csillagos eget, és én féltékeny voltam...
Láttad tegnap este a holdat, Ahogy szivárványszínben ragyogott? A fényes égen, szerelmesen, Körül udvarolták a csillagok? Ő volt a nyári éj királynője, Ezüst ruhája a földig ért, Rá se nézett a csillagokra, De Néked szerelmet ígért! És én, féltékenyen figyeltelek, Nem akartam, hogy az égre nézz, Nem hittem el, hogy rajtam kívül, A holdkirálynő is megigéz! Hagyd, kedves a fényes eget, Maradj a földön énvelem, Érezd te is, hogy összeforrott, Az életed, s az életem. Nagyon szeretném, hogyha tudnád, Hogy mindig itt vagyok neked, Hogy hideg a fényes holdkirálynő, Csak én adok neked meleget. 1982.
Valami harcot vívok Nem tehetek róla....
Nem én tehetek róla Hogy sorsommal mindig harcot vívok Nincsen értelme, jól tudom, Hogy szüntelenül tombol bennem Valami ősi fájdalom. Nem én felelek azért, Hogy innen indult az életem, Hogy erre a dacos magyar földre vetett, S örökre itt felejtett Egy titokzatos Értelem! Nem tehetek ellene semmit, Mindig kísért egy furcsa gondolat Hogy itt kell megtalálnom Egy régi életemből ide hozott, Be nem teljesült álmomat! Nem tudom, lesz e rá idő, Véghez vinni a tervemet, Vagy hiába volt a nehéz küzdelem, Mely egy hatalmas, végső győzelemben Kitűzött célomhoz elvezet?
Magyar álmok Azt hiszem valóban csak álom.....
Ugye Nem csak magyar álom, Hogy a Felvidék Egyszer Visszatér? Hogy a Kárpátok hegyei Őrzik újra A magyar hazát, Hogy Erdély újra hozzánk Tartozik, Mert ezer évig egyek voltunk, Hogy török, tatár, Osztrák ellen, Védeni az ősi földet, Közös erővel megtanultuk! Nem lehet, Hogy ha már leráztuk A hatvan éves orosz rabigát, Nem tűrtük Az elnyomó igát, Most hagyjuk elveszni Az hősi vérrel öntözött, drága Szülőföldet, Mely „ápolt s eltakart”? Mert ezalatt Az ezredév alatt, Magyar volt a székely, s székely A magyar! A Kárpátok koszorúja, Mint két szerető kar, magához öleli, És óvja, védi, A Felvidéket, Erdélyt, Kárpátalját, A vajdasági rónát. Mint anya gyermekét, és mint Gyermek édesanyját,
Úgy öleljük Mi is őt, A védelmezőt! Mindörökre!
Randevú Én is voltam fiatal. Mikor is? Hatvan éve.....
Esőszagú délelőtt, Árnyék járt a fény előtt Maros partján ültem én, Ezüst ágú fűz ölén. Esőszagú délután Táncot járt egy felhőlány, Fújta a szél ködhaját, Lobogtatta fátyolát. Maros parti fák alatt Mindhiába vártalak Elrepültél könnyedén, Esőszagú szél ölén 1952 szeptember.
Én készültem! Pedagógus napra
Tanító bácsi, én készültem, Minden leckémet megírtam, Minden intő szavát szívembe zártam, A „Nemzeti dalt” is megtanultam! Tanító bácsi, én szót fogadtam, Istenfélő voltam és alázatos, Még is sokszor megvert az élet, Mert a sors néha gyalázatos! Volt, hogy fellázadt a lelkem, Már nem akartam engedelmes lenni, A rajtam esett sérelmekért, Szerettem volna megfizetni! Akkor jött egy kedves levél, Tanító bácsi nekem küldte, Hullt a könnyem, míg a szemem Az új leckét kibetűzte! Tanító bácsi, a feladatot, Ahogy ígértem, újra írom, Intő szavára, felkészültem, A megbocsátást is megtanulom!
Borivók Oly régen volt, olyan rég......
Régen volt, Vagy hetven éve Ma már nem felelek érte, Hogy amit mondok Így történt Olyan rég volt Olyan rég! Csak álmodok Egy kicsi tanyát, Édesanyát, édesapát, Két jó testvért, Szeretőt, Sok, sok elmúlt esztendőt.! Álmodok egy régi nótát Látom a cigány Vonóját Siklani a húrokon, S a terített asztalon, hogy csillog A lámpafény, Oly régen volt, Olyan rég! Jó barátok összejöttek Jó szőlőbort szürcsölgettek, S elmesélték, hogy volt régen Ifjúságuk idejében. Fogyott a bor, Szólt a nóta, Így történt ez évek óta, Ha gyászoltunk, vagy ünnepeltünk, A nagy asztalnál sokan ültünk, S elfeledett régi nótát Énekeltünk! Álmomban még visszatérnek, Felkeresnek az Emlékek,
És olyankor vígan Vagyok Egy-két csepp bort elkortyolok, És egész nap dalolgatok, Dalolgatok!
Kisértetjárás Egy öngyilkos fiú emlékére.....
Éjszakánként, felkeres egy árnyék, Semmi karjával lágyan átkarol, Hangtalan szóval beszél hozzám, És sejtelmes fénnyel rám ragyog. Mondd meg anyámnak, ne sírjon értem, Nincsen mennyország, nincs pokol, A végtelenbe szabadon járok, S szebb hazát keresek valahol. Csak átléptem az időhatárt, Innen visszalépni nem lehet, De valahogy majd megcsinálom, Hogy ott lehessek köztetek. Együtt kelek majd reggel a nappal, És betekintek az ablakon, Megpihenek a napsugárral A szeretett kedves arcokon. A gyermekszemek mosolyában, Majd én is rátok ragyogok, S ha harmat csepp hull a virágra, Tudjátok, az is én vagyok! Így átlépni a végtelenbe, Most már tudom, hogy nem szabad, Ki kell várni a végső percet, Hisz az élet csak egy pillanat!
Azt olvastam a Bibliában Nem tudjuk sem a napot, sem az órát....
Azt olvastam a bibliában, Hogy eljön majd a világ vége Lehullnak a csillagok S térdre borulva nézünk az égre Ahol megjelenik az Úr, És mi számot adunk az életünkről, Arról, hogy mennyi volt a vétkünk, És hogy társainkért mi jót tettünk. Nem tudom, hogy a megméretést Érinti e a gondolatunk, Számít e, hogy lelkünk mélyén Mindig, mindig jót akarunk? Bűnnek veszi majd az Isten Hogy letepertek a gondok, bajok? Hogy mindig jöttek, egyre jöttek, A lelket gyötrő nehéz jajok! Számit e, hogy ki ellenünk vétett, Nem mindig kapott megbocsátást, Hogy átkot szórtunk a fejére És nem kapott a rosszért áldást? És bűnnek számit e, hogy néha Rosszul mondtuk az imádságot, Hogy lelkünk mélyén néhanapján, Nem értettük a Miatyánkot? Hogy nem tudtuk szívből kimondani, Hogy legyen meg az akaratod, Mert ezt a sok, gonoszságot, Uram te sem akarhatod! Így most, ennyi kétes gondolattal Hogy várjam az ítéletet, Hogy fejezzem be, kérdem Uram, A hátra lévő kis életet?
Mert azt a megígért világvégét, Mindenkinek elhozza a halál De senki sem tudja, ugye Uram, Hogy odaát majd mit talál?
Pulisirató Tegnap kaptam egy kiskutyát, nem puli ugyan, de már "megpuszilt". Vissza gondoltam egy régi nyárra, egy régi kiskutyára....
Mint szilaj kiscsikók, futottunk a réten át, Talpunk csattogva verte a dűlőút porát, Lelkünkben rejtőzött százezer csoda, Lobogott hajunkban a piros pántlika. Az útszélen nőt sok -ezer virág, Beszívtuk a nyár bódító illatát. Magunk mögött hagytuk a kedves tanyát, Ölembe vittem egy borzas kiskutyát. Nem volt már háború, ragyogott a nap, Boldogan pihentünk egy bodzafa alatt. Dobtam egy faágat, hozd vissza puli, Tanítgattam a kiskutyát játszani. Repült a bot, jött egy villanás, Ragyogó égből a villámcsapás! Gránát robbant, vérzett a karom, Lelkemben üvöltött a kutyafájdalom! Tegnap arra jártam, s éreztem még, Hogy az a fájdalom most is bennem ég, Ültem a fűben, mint negyvenöt nyarán S hívtam a Pulit, gyere kiskutyám. Mint akkor nyáron, néztem az eget, Sok aranyszélű bárányfelleget, S a fellegek közt ott volt a kis puli A napsugarakkal láttam játszani.
Orgonaág Orgonaág, orgonaág, Minden szára csupa virág Fehér fürtök, lila fürtök A napfényben tündököltök Ezer kis méh döngve járja Édes mézét megtalálja A nektártól elbódulva Vidám dalát zengi, zúgja. Tavaszt hozó szép virágok Minden évben megtaláltok S visszahoztok életemben Egy picike ifjúságot.
A szelek színe Az unokám kérdezte... A szelek színe és illata
Tudtad e, hogy a szeleknek színe van? Színe, hangja és illata? Ha a kertet járod és a rétet Meghallod a szél- beszédet. S látod, a tavaszi szél színe, zöld Ahogy illatát ontja a föld, Hogy a gyöngyvirág a széllel beszél, Ha a napsugár a szirmához ér? A nyári szélnek színe sárga, Mint a kankalin lángoló virága. És a pipacsvirágnak bíbor színe A szerelemesek szép reménye. Az őszi szélnek színe rőt és barna, Ahogy a szél a levelet kavarja Ahogy szórja szerte szét, Hallod az őszi szélzenét? A téli szélnek színe hófehér, Ahogy ezer hópihe táncra kél, És a zúzmara az ághegyen, A széllel együtt énekel?
Menj az utadon Mindenkinek a maga utját kell járni...
Menj az utadon, mást úgy sem tehetsz! Csak a kijelölt utadon mehetsz. Letérhetsz jobbra, tévedhetsz balra, Hivatkozhatsz a szabad akaratra. Felhalmozhatsz gyémántot, kincset. Palotádra tehetsz arany kilincset. Találmányoddal a holdra repülhetsz, Akár bűnözőként a börtönben ülhetsz. Hullathatsz könnyet, vagy nevetve élsz, Bátor vagy mindig? Vagy rettegve félsz? Bogáncsot találsz, vagy pompás virágot. Nem válthatod meg az egész világot! Csak a saját utadon mehetsz! Nézz hát előre, mást úgysem tehetsz!
Keserű napok Janusnak szeretettel...
Kiittam a keserű poharat, És a vigyorgó tükörbe vágtam, A kristályszilánk szerteröpült, S véresre sebezte a lábam. Nincsen poharam, nincsen tükröm, És azóta vértócsába járok, Csak nyelem a keserű könnyet, S nyugodalmat nem találok!
Az asszony tragédiája Egy ki paródia...... (Madách után szabadon)
Mi vagyunk az örök Évák Azt mondja rólunk a fáma Minden kárnak okozói Nagy bajt hoztunk a világra Mert hát akkor réges- régen A gyönyörű édenkertben Boldogan élt, nem dolgozott A legelső férfiember Hogy mit csinált álló napig? Bizony én azt nem tudhatom Heverészett, hasát tömte Süttette magát a napon. S szólt a parancs, hozzál Éva, Friss pecsenyét, szőlőlevet Én meg addig gondolkodom, Mivel töltsem az életet. Lótott futott szegény Éva Kiszolgálta élte párját, Mígnem egyszer megtalálta A Teremtő tiltott fáját! Gyönyörű volt az a nagy fa, Földig hajlott termő ága És bódító illatot szórt Friss gyümölcsét úgy kínálta Estére járt már az idő Dagadt volt az Éva lába, Azt is tudta, hogy a párja A vacsorát nagyon várja
Leszakított hát egy édes Illatozó piros almát S így kínálta szíves szóval A teremtés koronáját: Egyél Ádám, egyél párom, Mit sem ér az Úr hatalma, Nagyon édes, nagyon finom, Ez a tiltott piros alma! Ette Ádám a gyümölcsöt Harapdálta kétpofára Utána meg csókot lopott Mert édes volt Éva szája. Meglátta az Úr a dolgot, Igen nagy lett a haragja, Így kiáltott, harsány hangon Messzire hangzott a hangja: Kelj fel Ádám, te ebatta! Büntetésed annyi legyen, Hogy aki itt nem dolgozik, Ezután már ne is egyen! Mit tehetett Ádám apánk, Megszűntek a boldog napok Szaporodtak a gyerekek, S megnőttek a gondok, bajok Ezredévek óta így van, Érezzük az Úr hatalmát De titokban megkóstoljuk Azt az édes tiltott almát!
Csak halkan szólok Régi vers..... Csak halkan
Csak halkan szólok, nem kiáltok Mert kiutat már nem találok Ebben az agymosott világban! Hiszen hiába szórom a borsót a falra, Mit sem ér már a szó hatalma Mert hamis Prófétáknak hisztek És másokat is romlásba visztek! A magyarságot eladjátok! Hiába vannak a szóvirágok Melyek fejlődést ígérnek, De valójába semmit sem érnek! A nincstelenek sokan vannak, És ők is jobblétet akarnak De csak ígéretet kapnak! Hát csak halkan szólok, nem kiáltok Tőletek már semmit sem várok, Hisz Magyarország a gonosznak fészke Hamis próféták menedéke! De ha velem együtt más is volna, Aki hangos szóval szólna Messzire hangzana a hangunk, Csendülne csengő harangunk S mint Jerikó falai egykor, Leomolna a hazugok vára Megszűnne a gonosz világa! Kiáltsátok hát együtt vélem, Az igazság az én reményem, Hogy nem hiszünk a hazug szónak, Csak a tisztának, a jónak! És ha sokan együtt kiáltunk Eljön majd a mi világunk! 2005
Tárogató Kraszna Horka vára leégett ?????
Valami varázslatot érzek Ha megszólal síró hangja, Mintha szólna tépett hazám Valamennyi bús harangja És ilyenkor a lelkemben A régi múlt újra éled S a muzsika zengő hangján Mesél régi szép meséket Rákóczinak katonáik A sírjukból elő jönnek, S édes hazánk Magyarország Védelmére, harcra kelnek Sírjon hát a tárogató Úgy zokogjon a nótája, Álmaiból felébredjen Kraszna-Horka büszke vára! A magyarok imádságát Vigye fel a magas égbe S tekintsen ránk a menyekből Szabadságunk hős vezére Szóljanak a tárogatók Dicső múltról, szép jövőről Boldogságban, békességben Együtt élő magyar népről!
Fecskék útján Tegnap már láttam, hogy megjöttek.......
Kismadarak messze szállnak Azúrszínű magas égen, Fecskeszárnyon vitorláznak Ködbevesző messzeségen. De jó lenne, hogyha egyszer, Én is fecskemadár lennék, Ködbevesző messzeségben Felhők közé felrepülnék. Onnan nézném, nézegetném, Azt a kedves régi tájat, Zöld fák között meghúzódó, Fehérfalú kicsi házat. Eresz alatt, fészek várna, Minden este oda szállnék Nyugodalmat, békességet, Boldogságot ott találnék. De az élet úgy rendelte, Hogy én fecske nem lehetek, Azúrszínű felhők közé, Soha fel nem repülhetek! Így hát innen lentről nézem, Hogy lángra lobban az ég alja, S bíborszínű palástjával Fecskék útját betakarja.
Mikor a bálvány lehull Nehéz évek......
Mikor a bálvány lehull a porba Azt hiszed vége a világnak, A nap sem jön fel többé az égre, S a csillagok is más utakon járnak. De másnap ismét ragyog a nap, S Te már száraz szemmel nézed, Hogy bálványod ott fekszik a porba, És a fájó múltat felidézed. Valami azt súgja, dobd a szemétre, Könnyebb lesz nélküle élni, Bátor vagy, bírod erővel, A nehézségtől nem szoktál félni! Aztán mégis lehajolsz a porba, Darabjait összerakod, Helyére teszed és bálványod Már büszkén áll a talapzaton! Mindenki úgy látja helyre állt a rend, Bálványod, olyan, mint rég, Csak te tudod, nem bálvány ki ott áll, Csupán egy könnyel ragasztott ócska cserép!
1980.
A régi kút Néha vissza nézünk.....
Kristályvize volt a tükröm, Minden reggel bele lestem, Meg sem rezdült a víztükör, Ha magamra ránevettem. Hajam szőke koronáján Ragyogtak a napsugarak, Boldognak és fiatalnak, Gondatlannak láttam magam. Aztán megmerült a vödör, S felhúztam a kristályvizet, Öntöttem a nagy vályúba Itattam a teheneket. Ömlött a víz a vályúba, Egymásután sorba, sorba, De még akkor sem éreztem, Fáradságot a karomba. Végül én is nagyot ittam, A mohás szélű nagy vödörből, S megnéztem, hogy les e még rám, Az a lány a víztükörből!
Kinek az élete ? Sokszor kérdezem magamtól, valóban van-e "szabad akarat" ?
Kinek az élete, amit én élek? Már nem hiszem, hogy az enyém, Mert hogy megszülessek, hogy élhessek, Soha nem kértem én! Soha nem kérdezte senki tőlem Akarok e a földön emberként élni, Hogy akarok e hinni a jóban Akarok e a rossztól félni? És amikor már meg akartam halni, Kénytelen voltam megmaradni, Mert valaki azt akarta, hogy tovább éljek, Hogy sírjak, nevessek, Hogy szenvedjek, hogy reméljek, Hogy már semmitől sem féljek! Csak azért jöttem a világra Mert Valaki úgy akarta, Az élet küzdelmes, nehéz útját, Elém rakta! És én végig jártam a nehéz utat, Így rendelte a sorsom, nincs mit tenni, De ha eljön a végső óra, tetteimért ki fog felelni? Mert én, mint egykor Pilátus, Mosom kezeimet! Mert nem én akartam megszületni, Nem én akartam ember lenni! Sose kérem, hogy legyek, Hogy jót vagy rosszat tegyek! Hát vegyétek úgy, hogy vége a dalnak, Hagyjátok a lelkem szabadnak! És ha el akarok innen menni, Csak annyit mondjatok: Nem történt semmi! Ennyi!
Csikóhalál Régi vers....
Kislány voltam, játszadoztam A tarka virágos réten, Piros pántlikám lobogott A fényes tavaszi szélben. Utánam jött a kiscsikó, Fehér csillag a homlokán, Rázta fejét és csilingelt A sárgaréz csengő a nyakán. Bátornak hívtam, becézgettem, Cukrot kapott a tenyeremből, Inkább nem ettem, de neki is jutott A szűkre szabott kenyeremből. Már véget ért a háború, Hittük, jobb napok jönnek, De egyszerre csak vége lett Gondatlan kislány életemnek. Rám szakadtak nehéz terhek, Elveszett hajamból a pántlika, Idegen kezekbe került Csikóm csillagos homloka. Nem csilingelt már a csengő Bátran fenn tartott nyakán, De ott ragyogott a fehér csillag Fekete bársony homlokán. Ha megengedte az új gazdája, Néha megsimogattam, Láttam könnyes volt a szeme, S ilyenkor én is vele sírtam.
Már nem volt szükség a munkájára, S őt a vágóhídra vitték, De emlékét a szívemből Soha ki nem törölhették.
A régi tanya Mert azt a kis földet, maguknak akarták.....
Azt a régi tanyát, ahol én születtem, Régen lerombolták, Mert azt a kis földet, azt az édes földet, Maguknak akarták. Földig lerombolták hófehér falait, Szilánkokra törték A sárba tiporták fényes ablakait Csak egy öreg fűzfa maradt élve máig, Őrizni a múltat S a jövőbe bízó hitemet Sokáig!
Hálavers Azért köszönöm, hogy visszahoztál.... Hálavers egy orvosnak
Itt a tó Kék vizén Altató Nótát fúj Az éji szél Tó felett Pára száll S messziről Egy gitár Rezzenő Hangja szól Parti fák Hűs ölén Versemet Írom én Hálából Teneked Tudom ez Mit sem ér De egy rongy Életért Épp elég Köszönet 1980
A Kodrán Éneke Amikor a családom történetét kezdtem írni, akkor bukkantam rá....
Uram, nagyuram, fejedelmöm, Szűz Máriára esküszöm, Egy keresztényt sem öltem, Amióta betyár lettem! Ha keresztényre akadtam, A vagyonát megosztottam, Ha két lovával találtam, Egyiket neki meghagytam! Ha foglyommá lett tíz lível*, Tőle csak ötöt vettem el, Ha valahol szegényt láttam A baltámat félre dugtam, Tűszőbe tettem kezemet, S útjára adtam költséget. De ha törököt láttam meg, Belsőmbe felforrt a méreg, Fej nélkül maradt a féreg! Román népballadából fordította Ács Károly. A Kodrán magyarra fordítva erdőlakót jelent. Először Bátori István Erdélyi vajda udvarában van említve, de Ady Endre is írt róla. Sajnos azt nem tudtam megtalálni. Viszot úgy is említik, hogy " A Kodrán és a szellem, meg úgy is, hogy "A Kodrán és a tündér" *lejjel
Szép a tél Különösen itt a meleg szobában!
Szép a tél, ha a szél zenél, Ha hull a hó és fehér a táj, A korcsolya alatt csillan a jég, S zúzmarát rajzol a fákra az ég. És szép a tél, ha a kis harang Éjféli misére hívogat, S a szívekbe száll a béke, A szeretet szép reménye. És akkor is szép a tél, Ha szakadozik a téli jég Kidugja fejét a hóvirág, S tavaszra készül a világ. De a kismadár az ághegyen Nem a szépségről énekel, Neki bizony nem szép a tél Akár milyen szépen zenél. És kapu alatt a hajléktalan, Áldása nincs már, csak átka van, Nem vár rá hajlék, és nincs kenyér Neki tudom, nem szép a tél! De szíve mélyén él a remény, Hogy nem tart sokáig a tél És napról- napra, arra vár, Hogy rigófüttyel jön a nyár
Újévi kívánság! Csak egy jókívánság..... Mindenkinek!
Az éjszaka azt álmodtam, Zöld erdőben rigót fogtam. Rendeltem egy nótát nála Újesztendő hajnalára. Fújjad rigóm, kis pajtásom, Furulyázó muzsikásom, Boldogságban, egészségben, minden Magyar vígan éljen! BÚÉK !
Szegedi reggel Az első agyműtét előtt....
A kórház ablakában álltam, A betegség pihenni nem hagyott, Néztem a szendergő várost, Míg tombolt bennem a fájdalom. És akkor a Tiszán felkelt a nap, A fények magasra törtek, Gyöngyszínű ködpamacsok A parti fákra települtek. A sziget felől egy kósza szél Halk melódiát hozott. Apró tündérek énekeltek? Vagy ősi boszorkánynóta szólt? A templom kettős tornya kondult, Köszöntötte a napot, Egy fehér madár az égre röppent, És magával vitte a bánatot. Lehet, hogy holnap már nem is élek; Belőlem csak hűlő test marad. De a Tisza felett feltörnek a fények, És repülnek fehér madarak.
Édesanyám régi vers...
Éjszakánként még felkeres, Meleg kezével megsimogat Letörli fájó homlokomról A szaporodó gondokat Sose kérdezi, mi gyötör, Sose kérdezi miért sírok, Csak némán letörli könnyeimet S ilyenkor mindig elcsitulok. Mert az anyák a másvilágról, Álmainkban hazajárnak, Örömünkben, bánatunkban Velünk vannak, megtalálnak. S ránk ragyognak a napsugárral És mellénk szegődnek a széllel Szerető szívvel oltalmaznak, Mert az édesanyák mindig élnek!
Ahonnan én jöttem Ma is siratom azt a boldog szabad életet..... Ahonnan én jöttem
Ahol én születtem, Fényesen csillogott a kút vize, És édesebb volt a méz íze, Ragyogóbb volt a napsugár. Minden lehullott magból Kikelt egy kis virág S ettől sokkal szebb lett a világ, És dúsabban nőt a fű. Én onnan jöttem, Hol kékebb volt az ég, Tisztább volt a lég, S becsületesebb az ember. Ahonnan én jöttem, Nem volt a szívekben gyűlölet, Mindig győzött a szeretet, És boldogabb volt az életünk! Ahonnan én jöttem, Oda szeretnék vissza menni, A halálba mindent elfeledni, És az ősi földel egyé lenni.
Itt vagyok Mindig köztetek maradok......
Évszázadok jöttek mentek, Formát adtak a köveknek Kövek hátán erdők nőttek, Apró magok érlelődtek. A magok közt már ott éltem, Formálódtam, érlelődtem Tűz égetett, tenger mosott, Zúgó vihar csiszolgatott. Tűzben égtem, jégbe fagytam, Minden rosszat hátra hagytam, De valahogy megmaradtam, S az életnek szépet adtam! Tűzben formált tiszta lelkem, Vihar edzett erős testem, Tovább adom, tovább viszem, S örökké tart az életem! S ha századok jönnek, mennek, Formát adnak a köveknek, Én itt leszek, én itt vagyok, Mindig veletek maradok!
Karácsonyi ajándék Régi vers
Karácsonyeste, ragyogó gyertyák, Sosem felejtem, azt hiszem Apró fenyőfa alatt játszott, Három aranyos gyermekem. S akkor ott a fenyő alatt, Először állt fel a kisfiam! Harmatos arcát rám emelte, S kacagott, kacagott boldogan! Fénylő szeméből rám ragyogott, A szent emberi értelem, S öröm rózsákat fakasztott Szomorú, szürke életem! Karját kitárva, hívta az apja, Gyere, ne várjál tovább, Erősre, szépre, nagyra nőjél, S tiéd lesz majd a nagyvilág! Egy apró lépést tett s a földre huppant, Majd felém tárta is kezét, Felemeltem és úgy éreztem, Hogy rám bízta az életét! Lassan elmúlt húsz karácsony, Sok csillagot a fára raktam, De olyan szép ajándékot, Mint azon a karácsonyon, Életembe sosem kaptam! 1984
Szivárványos hold Titkok intenek felém...
Tegnap este az égre néztem, A hold körül szivárvány ragyogott, Sejtelmes fényben fürösztötte A milliárdnyi csillagot. A gyönyörű nyári égről Titkok intettek felém, Tudatták velem, a mindenség Nem csupán enyém! Mert fent a csillagok között, Ott is élhetnek emberek, Épp úgy, mint itt a földön, Létezhetnek életek. S talán éppen ebben a percben, Valaki ott is nézi az eget, És talán Ő is sejti, hogy élek, És a messzeségből integet. Nem tudom, hogy ott, mint nálunk Csillagos e az éjszaka? S van e ott is a holdnak, Szivárványos udvara?
Hagyjatok élni A nehéz napokban írtam...
Hagyjatok végre békén engem, Már tudok egyedül menni, Tarlón, nádon, sáson, Virágos réten, Vagy a csillagos égen, Sivatagos vad vidéken Egyedül akarok botorkálni, A magam útján akarok járni, Mankót vágni, Ha már nem bír a lábam, S az út végére rátalálni, Akkor is, ha a semmibe visz. A gondolataim szabadon szállnak, Nem akarom hallani, Mi a jó nekem, Szabadon akarok sírni Vagy örülni! Nem kellenek a szavak kötelékei, Melyek gúzsba kötnek, A jó tanácsok, amik a porba löknek, Kezek sem, melyek átölelnek, Csak hagyjatok az utamon végigmenni, Végre egyszer, valahára, Szabadon akarok énekelni.
Karácsonyi látomás Talán tíz éve írtam, de ma is aktuális! Sajnos! Éjféli mise, gyertyafény
Kis templom felett csillag ég Falusi oltár lábánál, Fából faragott jászol áll, Festett Mária ráhajol, Körötte csordapásztorok. A jászolban egy kisgyerek, Viasz szeméből könny pereg S hangtalan szóval így beszél: A megváltás, jaj mit sem ér, Mert nincs a szívekben szeretet, Csak gyűlölet, csak gyűlölet! Mert Heródes újra a földre jött, Tudomány mögé rejtőzött, S míg titkon sírnak az anyák Megölnek sok,sok kisbabát! Kapuk alatt a hajléktalan, Áldása nincs már, csak átka van! Mert háború kell és fegyverek, Jaj emberek, jaj emberek! Újabb megváltás kéne tán? Egy új kereszt a Golgotán? A Gyermekjézus így zokog, És sírnak mind a pásztorok! Most elő lép egy kismama, Méhében élő magzata. Kezét fogja egy kisgyerek S a Jézuskához így rebeg: Ne sírj, ne sírj szép gyermekem. Értünk született kisdedem Lesz még a földön szebb világ, Születnek újra kisbabák, Lesz szeretet és lesz kenyér
S a boldogság az égig ér! A Kisjézus már mosolyog, És énekelnek a pásztorok. 2000 karácsonyán
Ne nézz a tükörbe Mindenkinek ajánlom 70 felett......
Ne nézz a tükörbe, Nem magadat látod, Már csak Öreganyád Ráncokkal megszabdalt, Vén arcát találod. Kérdeznéd magadtól, Hová lett a régi Hamvas gyermek képe, A jövőbe néző Ifjúság reménye? Hajad koronáját Téli derek lepték, Táncos lábaidat Rád szakadó terhek, Sántává teperték. Talán még a szemed, Az maradt meg máig, Őrizni a múltat, S a jövőbe vetett Hitedet sokáig.
A Munkácsy kiállításon Évek óta nem tudom elfeledni az élményt.....
Ahogy álltam tágult szemmel Az óriási kép alatt, Lebénított egy pillanatra A múltba szálló gondolat S úgy éreztem, ott vagyok én is A kereszt alatt a golgotán S kezemre hajtott fejjel mondom, Szívet- szaggató bús imám: Jaj Uram mit tettünk veled Hogy így ért véget az életed? Tisztaságodat semmibe vettük, A töviskoszorút fejedre tettük , Gyenge testedet keresztre vontuk, Istenségedet megtagadtuk! Jaj Uram megadtad mégis, Hogy a bűnömet megbánjam én is, Hogy lássam ezt a tündöklő képet A földöntúli sugárzó szépet! Mert adtál nékünk egy olyan Mestert, Egy igaz szívű magyar embert, Kinek lánglelke látta a csodát, És túlszárnyalva időn, téren át Elénk hozta, vászonra festve A megbocsáthatatlan Golgotát! 2006 jun.30. Szeged.
Csendemlék Néha elő jönnek az emlékek......
Barátságos csend ül a szobán, A vén óra halkan tiktakol, A rongypokróccal takart padkán, A cirmos macska Dorombol. Édesanyám dúdolását hallom, Az ajtó résén beles a fény, Meleg illatok simogatnak, A kemencében sül A kenyér. A kertet hótakaróba vonja a tél, Az ablakon át hideg szél fütyül, S a szívekre karácsonyi béke száll Csendesen, halkan, Észrevétlenül. 2002
Ezüstangyal Gyermekkori szép emlékem, Szerető nagymamám adta, Kicsi, vékony ezüstláncon A nyakamba akasztotta. Seprős szárnya simogatott, Két kis karját felém tárta Őrangyali imát súgott, Icipici ezüst szája. Ahol jártam ahol keltem Lépteimet elkísérte, Őrzött, védett, simogatott, Én meg hálás voltam érte. Ezt a kicsi ezüstangyalt A háború elsodorta, Egy idegen brutális kéz, Szívemtől elszakította. Nem tudhatom hová került, Messze, messze idegenbe, Vagy talán rég eltemették Véráztatta, hideg földbe. De titokban most is érzem, Hogy az angyal őriz engem, Sok bajomba, bánatomba, Megsimogatja a lelkem. Drága, kicsi ezüstangyal Jó nagymamám ajándéka, Soha többé nem láthatom, De elkísér az örök útra.
Imaféle Mi már régen ismerjük egymást Uram!
Mi már, régen ismerjük egymást Uram, Hallgasd meg hát, amit mondok, Mert ismét felkeresték életemet, A mindennapi nyomasztó gondok. Te már ismertél, mikor megszülettem, Mikor erre a világra jöttem, Azóta mindig fogod a kezem Akkor is mikor nem engedem! Gyermekkoromat végig kísérted, Vigyáztál rám, óvtál, védtél, Örömömben, bánatomban Velem voltál, velem éltél. Később, ha rossz felé vitt az utam, Megmutattad, merre kell menni, Akkor is velem voltál mindig, Mikor nem akartam Benned hinni! Ennyi leélt sok, sok év után, Most én nyújtom feléd a kezem, És csak annyit kérek tőled Uram, Könnyítsd meg kicsit az életem. Mert elegem van ebből a világból, Jót is, rosszat is eleget adtál, Jó gyermekeket, unokákat Tőlem meg nem tagadtál! De elszakítottad tőlem hamar, A páromat, akit szerettem, Nagyon egyedül maradtam, De szemrehányást sose tettem. Olyan hosszúak most a napok És még hosszabbak az éjszakák Nem segítenek magányomon, A hozzád könyörgő imák
Ha már ilyen sok év óta, Óvod, kíséred léptemet Adj még egy kicsi türelmet. És hozd rendben az életem! Azért merek még mindig kérni. Mert kéréseim nem nagyok, És mert hetvenhét hosszú éve Veled, tegező viszonyban vagyok!
Sír a Tisza Hull a könnye a Tiszának...
Sír a Tisza, hull a könnye, Ezüst könnye a Tiszának. Vén halászok, parton állnak, Tág szemükben ül a bánat. Sír a Tisza, én is sírok, Könnyeim a vízbe hullnak, A lelkemben, égre szálló, Vad, keserű átkok dúlnak! Verd meg Isten, két kezeddel, Aki ezt a csúfot tette, Aki pénzért, gazdagságért, Szép folyónkat meg mérgezte! A hídon állva, sokan nézzük, Sokan sírunk, hogy vége már! Haltetemek között úszik, Kitárt szárnnyal, egy holt madár 2000. tavaszán. Szeged.
Erika sír Csak egy gyermek történet
Fürtös fejét a vállamra hajtja Égszinkék szemén könnyek árja. Nincs meg a cumim, nem találom, Görbül sírásra pici szája. Ugrik a család, keres, kutat Felforgatunk házat, kertet, Hogy a bajt orvosoljuk A patikában veszünk egyet. Apró kezével messze dobja, Nekem nem kell, csak a „légi”! Ismét keres kutat a család, Biztosan meglesz, megígéri. Késő este egy bokor alatt, Az elveszett „légit” megtaláljuk, Jaj, de rákakált a csirke, Elborzadt szemmel csak azt látjuk! Súroljuk, mossuk, ki is főzzük, Erika örül, kék szeme ragyog, Kezébe veszi, simogatja, Majd zsebre teszi, s büszkén mondja, Már nem cumizok, nagylány vagyok!
Álmaim Egyszer talán újra repülök....
Valamikor régen, álmomban: repültem. Magasan vonuló felhők között ültem, Onnan néztem, fentről, az ismerős tájat Gazdag városokat, fehér kis tanyákat. Barátaim voltak fényes szárnyú fecskék, Hajnalhasadások, bíborszínű esték. A Göncölszekérről gyöngyharmatot szórtam, Az égi madárral, boldogan daloltam. Vége az álmoknak, vad viharok jöttek. Sötét, füstös szelek a földre vetettek. Fényes álmaimat el kellet temetni, Sáros, poros úton végig kellett menni. Konok fekete föld, nem engedett szállni, Két lábbal a földön, úgy tudtam megállni, Hogy vállamon mindig más terheit vittem, Szegény paraszt fajtám gondjait cipeltem. Álmaim feledtem, többé nem repültem. A könnyem sárba hullt, keveset örültem, De azért, kertembe virágot vetettem, Koldusok kezébe friss kenyeret tettem. Most, hogy megvénültem, már csak arra várok, Hogy nemsoká újra felhők között szállok. Magasról nézem majd, azt a régi tájat, Gazdag városokat, fehér kis tanyákat. Barátaim lesznek fényes szárnyú fecskék, Hajnalhasadások, bíborszínű esték. A Göncölszekérről gyöngyharmatot szórok, Az égi madárral boldogan dalolok!
Harangszó Visszahívott egy kicsi lélek.....
Színtelen, szagtalan űrben fekszem Sterilizált, hideg, ágyban, Jéggé fagyva, egyre süllyedek, A végtelen magányban, Még érzem, valami visszahúz, Mintha valaki hívna, Kis meleg kéz az arcomon, S valaki szólít, sírva! Ne menj még el, maradj velem, Hallom a kedves hangot, Sikolt a lelkem, még ne húzzátok Értem a lélekharangot! És akkor, megtörténik a csoda, Napsugár érinti az arcom, Oszlik a hideg, zöld fű illatát érzem, Megvívtam halálharcom! Már fájdalom kínozza testem, Érzem, hogy újra élek, A nyitott ablakon harangszót hallok, Visszahívott egy kicsi lélek!
Ilyen vagyok Ha azt mondod halál, Én azt mondom Élet, Ha azt mondod bánat, Én azt mondom Félek, Ha azt mondod magány, Én azt mondom Társak, Ha azt mondod, nem jössz, Én azt mondom Várlak. Ha azt mondod fájdalom, Én azt mondom Vállalom. Ha azt mondod gyűlölet, Én azt mondom Szeretet Ha azt mondod csüggedés, Én azt mondom Remény. Látod, ilyen vagyok, Mert az utolsó szó, mindig Az enyém! 2010
Őszi vers Alszik a ködös néma táj...
Alszik a ködös néma táj, Táj fölött hallgató homály. Sötét a föld, de fent a fa, Gyöngyszürke mint az éjszaka. Beszívom ezt az éjszakát, Az őszi ködnek illatát, S meg érzem azt is hirtelen, Milyen közel a végtelen! S a köd fölött már nincs sötét, Távoli fények viszfénye ég. S mint a kozmoszban a csillagok, A földön én is az vagyok! Magamba hordozok száz csodát, A fényt, a tenger illatát, Az erdőt, mezőt, a réteket, A jóságot s a vétkeket. A békét és a háborút, A vidámat, a szomorút, A szerelmet, az esküvőt, A halált és a temetőt. Belőlem lesz az út pora, Vagy az égnek fényes csillaga. Ember, tenger vagy bár mi más, Az enyém ez a csillogás! És néha arról álmodok, A végtelen is én vagyok!
Szülőhazám Haza találnék....
Magyar hazám, szülőföldem, Te otthont adtál, itt születtem, Bár mondják, a nevem nem magyar, Mióta élek azt érzem, Tiéd vagyok egészen, S Te az enyém vagy! Mert enyém itt a hegy, a róna, Az akácok rezgő lombja Az útszéli csipkerózsa. Az érparti nád susogása, A nyári ég, csillagos varázsa. Az égen repülő vadludak, A szerteágazó dűlőutak, A búzaföldek aranyló kalásza, A Maros vizének csillogása, A lemenő nap bíbor fénye, Az itt élő emberek reménye! Enyém a magyar szó, a nóta, Ahogy fut a vén cigány vonója Végig az ócska hegedűn. S a hangok, ahogy tovaszállnak, A lelkem mélyén megtalálnak Egy dalt, amit jó anyám dalolt, Mikor a bölcsőbe ringatott. Enyém a csengő a csikó nyakán, A fecskefészek a tanya falán S a galambok a háztetőn. És ahogy táncolnak a szilaj legények, S ébrednek tüzes szenvedélyek! Enyém a konok fekete föld, A tavaszi rét, az üde zöld. A magyar tél csillogó hava, A tavasz énekes madara. Enyém a nyár forró napsütése,
A kék Balaton édes ölelése. A budai hegyek, a vén Duna, A parlamenti palota. A leégett malom a faluvégen. S ahogy őrzi a falut az útszéli kereszt, Itt marasztal, nem ereszt! Ha a sorsom mégis, idegenbe vinne, Nyugtot nem találnék! Az égen vonuló fellegekkel, A vihart kavaró szelekkel, Porszemmé válnék, S haza találnék!
Egy búzaszem Egy búzaszem a tenyeremen Csak pici mag, de megmelegít Valami erő árad belőle, S hinni, remélni, szeretni tanít. És halkan súgja szívemnek: Én vagyok az áldás, a béke Én vagyok a néped kenyere Én vagyok a jövő reménye. Szeretettel simogatom, Melengetem a kis csodát, S benne érzem, benne látom, A magyar jövő zálogát. Kis búzaszem a tenyeremen, Ha elvetem, dús gazdag földbe Kalászt terem, s egy maroknyi Tiszta búza kel belőle. S pár év múlva a kicsi magból Aranyló táblát lenget a szél, És lesz belőle illatos, foszlós Istenáldotta, magyar kenyér!
Hatalma van a szónak Kis verses kötetem címadó verse
Évekig feküdtem a földön, Zöld sátorként borult rám a fű, Azt hittem, így élhetek mindig, Csendben, észrevétlenül. Hallgattam a tücsökzenét, Néztem, hogy tündököl az ég, Lelkem legmélyén figyeltem, A csend üzenetét. S akkor hallottam egy hangot, Egy zengő hangú szép harangot, Hirdette, hogy talpra kell állni, A hangomat meg kell találni! Mert hatalma van a szónak, Kell lenni egy szószólónak. Lábra álltam, útra keltem, Csengő hangom megkerestem, S utamon, hol járok-kelek, Csak őszintén énekelek, Szívemből jönnek a hangok, S velem szólnak a harangok! 2004
Parasztforradalom 1956 Emlékezés
Ősz volt akkor is, épp úgy, mint ma, Azúr ég alatt búcsúzott a nyár, Kövér gerezdek édes vére csordult, S bortól volt részeg sok mohó bogár. A nádasban zizegve szaladt a szél, A rádióból új dal harsogott, Egy ütemre dobbant a szívünk, És a levegőben gépmadár dalolt. Boldogan futottam apámhoz, menjünk! Forradalom van, felkelt a nép! Búsan felelte, ma vetni megyünk, Bárki az úr, itt kell a kenyér. 1976
Tanyai kis diák 10 éves lehettem amikor írtam ezt a kis verset. Most , a "Fekete barátom" c. írás hatására közzé teszem.
Hideg szelek fújdogálnak már, Ez a kislány iskolába jár, Nagy táska van kis kezében, És tudásvágy a szívében, Délben jön az iskolából csendesen, Jobbra balra köszöngetve kedvesen. Öreg varjú azt károgja, kár, Ez a kislány iskolába jár. Karácsonykor Kisjézuska jön, A tanyára halkan beköszön, És reggelre az asztalon, már Aranydiós karácsonyfa áll !
Mi már Imaféle
Mi már, régen ismerjük egymást Uram, Hallgasd meg hát, amit mondok, Mert ismét felkeresték életemet, A mindennapi nyomasztó gondok. Te már ismertél, mikor megszülettem, Mikor erre a világra jöttem, Azóta mindig fogod a kezem Akkor is mikor nem engedem! Gyermekkoromat végig kísérted, Vigyáztál rám, óvtál, védtél, Örömömben, bánatomban Velem voltál, velem éltél. Később, ha rossz felé vitt az utam, Megmutattad, merre kell menni, Akkor is velem voltál mindig, Mikor nem akartam Benned hinni! Ennyi leélt sok, sok év után, Most én nyújtom feléd a kezem, És csak annyit kérek tőled Uram, Könnyítsd meg kicsit az életem. Mert elegem van ebből a világból, Jót is, rosszat is eleget adtál, Jó gyermekeket, unokákat Tőlem meg nem tagadtál! De elszakítottad tőlem hamar, A páromat, akit szerettem, Nagyon egyedül maradtam, De szemrehányást sose tettem. Olyan hosszúak most a napok És még hosszabbak az éjszakák
Nem segítenek magányomon, A hozzád könyörgő imák Ha már ilyen sok év óta, Óvod, kíséred léptemet Adj még egy kicsi türelmet. És hozd rendben az életem! Azért merek még mindig kérni. Mert kéréseim nem nagyok, És mert hetvenhét hosszú éve Veled, tegező viszonyban vagyok!
Elesett hősök emlékére Emlékmű avatásra,1999
Fiatalok voltak, tettre készek, Dúlt a háború, hullt a vér, Vállukat nyomta nehéz fegyver, S tarisznyában a komiszkenyér. És jött a behívó, menni kellett, Itthon maradt a bús család Összeborulva sírtak feleségek, S törtszívű édesanyák. S Ők mentek, mentek a vérviharba, Hol olcsó volt az emberélet, És lelkük mélyén azt remélték, Hogy egyszer úgyis visszatérnek. De másnap már sírjukat ásta, A bajtárs, a régi barát, S őt is elvitte nemsokára A kegyetlen, fekete halál! Vagy fogolytábor rothadt szalmáján Hazagondoltak minden este, S szemük a nagy idegen égen, Az itthoni csillagot kereste. S kik itthon maradtak elhagyottan, Csak küzdöttek az életért, Szorongó szívvel lesték a postást, Jön-e messziről levél? Gyertyát gyújtottak minden este, Kérték, „Segíts meg Mária!” De hiába szállt száz ima az égre, Nem jöttek vissza már soha! Nevüket most márványba véstük, Emlékül minden nemzedéknek: Hazánkért hullt drága vérük, Értünk haltak, értünk éltek!
Fonógyári lányok Régi vers
Nagy betonterem, szürke ablakok, Neoncsövek, mint hosszúra nőtt csillagok Sejlenek át a por-ködön. Csattogó óriás gépek között, Asszonyok járnak, mint szürkébe öltözött Elátkozott királylányok Fejükön piros kendőből korona ragyog S közöttük én is ott vagyok, Egy a sok közül. Húzzuk a kendert, forog a gép, Lelkünk kiáltja, ebből elég! De hajt az akarat. Csak gyerünk, gyerünk, kell a kereset, S kuporgatjuk azt a keveset Mit eltékozolt életünkért kapunk. S míg a fullasztó porba rohanunk Titokban arról álmodunk Szebb lesz a jövőnk Lesz fényes, virágos otthonunk Csoda autón járhatunk S boldog lesz az életünk De sorba múlnak a napok, Az évek, a hónapok S mi egyé vállunk a porral. Nem ragyog már kendő-koronánk Szebb napok sem várnak már reánk És örülünk, ha látjuk a napot! Koronás fonógyári lányok Szépreményű Porvirágok Ez lett az életünk!
Sirató Én nem kései siratót írok Én azokért sírok akik még élnek Kik nem a haláltól, az élettől félnek, Kiknek fejük alatt kopott a párna, Konyhájukban repedt a tányér, És szégyenkezve mennek a boltba Egy félkilónyi csirkehátért. Kikhez nem jön a család Vagy talán már nem is élnek? Az unokák is mind megnőttek, Mesét sem kérnek. Szívesen bújnának a földbe, De elevenen azt sem lehet, Hát kopott albumot lapozgatva Melengetik az emlékeket. És azokért is sokat sírok, Kik várótermekben, vagy az utcán élnek, Sorban állnak az ingyenkonyhán Ha ugyan még odaférnek. Nincs hajlék a fejük felett Kartondoboz az ágyuk, Egymáshoz is alig szólnak És nyugtalan az éjszakájuk. A vékonyka segély ha megjön Olcsó dohányra, italra költik, Füstös kocsmában üldögélve, Leisszák maguk a sárgaföldig. Szidják az Istent, a kormányt, Hogy milyen keveset kapnak De arra soha nem gondolnak Vajon ők eddig mennyit adtak? Álmatlan éjszakákon sírok, Az árvákért, az éhezőkért, Utcán kóborló gyermekekért, Kukába dobott csecsemőkért!
Legtöbbet mégis azokért sírok, Kik fényes palotákban élnek Segíthetnének, volna miből, De erről soha nem beszélnek! Nem látják a szenvedő embert Azt hiszik csak övék az élet! Csak imádják az aranyborjút S nem éreznek semmi szépet! Nem halják, hogy susog az erdő, Hogy reggel dalol a kis rigó, Hogy szeretet kell a világnak, Hogy segíteni, hogy adni jó!
Az én forradalmam Én nem voltam ott...
Én nem voltam ott, a Korvin közben, Szovjet tankokra sem lőttem, Nem folyt vérem a pesti utcán, Nemzeti hős sem lett belőlem! De a szívem veletek dobbant, Míg a magyar földbe szórtam a magot, Ostoromra nemzetiszín pántlikát tűztem Hogy szabad földön rakhassak asztagot! A Ti véretek, s az én verítékem, Hiába hullt a drága földre, De kik utánunk jönnek, bátrak, erősek, Emlékünket áldják örökre! 2000
Határok Határon
Csak egy kis zöld ösvény Meg egy fehér kőkaró Mutatja, hogy itt a határ, De egybe mossa a tájat A nyári napsugár. Ahol álok ez még a hazám, Ha egyet lépek, más földje az, A térkép mást mutat, De szívem itt belül súgja, S jelöli a régi utat, Hogy dédapám földje volt itt, Összetartozott ez a táj, Nagy fákkal körülölelt két tanya, Régen átellenben állt, Két lányának építette dédapám. Aztán egy idegen hatalom, Egy tollvonással, Az ősi földet kettévágta, S mert a törvény úgy kívánta, Túl az ösvényen Románia, Erről a megcsonkított édes haza, Őrzi az emlékeket, S gyógyítgatja a sebeket. De a génjeim máig érzik, Hogy az a seb még mindig vérzik, Mert túl az ösvényen, Az a föld, örökre, igazán, Az is az én hazám! 2009
Az idő Mi az idő? A múlt, a jövő? A tegnap? A holnap? Vagy éppen a jelen? Meg nem érthetem! Mindig voltam? Mindig leszek? Öröktől Létezek? Nagy ez a titok, Meg nem érthetem! Segíts érteni, Örök Istenem!
Ha eljön az este Ha eljön az este és kerül az álom, Előjönnek a régi emlékek. Ilyenkor nyitott szemmel várom, Hogy végre újra megtalálom Az elvesztett időt Mit magam mögött hagytam, S visszahozom, mit egyszer megálmodtam. Álmaimból csak kevés vált valóra, Pedig verekedtem érte. De mindig sietett az óra, És valóban nem tehetek róla, Hogy elvesztem az úton, Mert mindig a sor végén jártam, S a helyem nem találtam. Talán ha újra kezdhetném az életet Másfelé venném az irányt, Nem nézném csak a kék eget, Elkerülném a viharfelleget Mások sorsával nem törődve A sorba mindig előre mennék És énekelnék, énekelnék!
Az úton Hosszú volt az az út Amelyen én jártam Hetvenöt év alatt Jót is és rosszat is Egyaránt találtam. Mindig azt kerestem Hogy amerre járok, Bármíly nehéz az út A végére érve Találjak virágot. Volt úgy hogy leltem egy Gazdag rózsabokrot, De a sok tövistől Amely megsebezett, Nem kötöttem csokrot! Néha ha az úton Egy percre megálltam A sok giz-gaz között Tavaszt hozó, pici Ibolyát találtam. Nem tudom az úton Meddig kell még menni, Meddig kell azt a szép Örömet okozó Virágot keresni? De az utam végén, Tudom, ha megállok, Nekem illatoznak, Nekem nyiladoznak, A legszebb virágok!
Csak akarni kell Azt mondta régen nagyapám, Amíg élsz, csak akarnod kell! Az akarat hatalmat ad, Hát soha, soha ne hagyd magad! Fordulj bátran szemben a széllel, Ne állj szóba az ellenséggel, Ne ijedj meg, ha sokan vannak, Mindig adj esélyt magadnak! Ne gondolj a gyötrelemre, Csak a végső győzelemre! Megsebeznek, folyik a véred? Ha erős vagy, van esélyed! Csak a célod legyen igaz, Nem szabad, hogy győzzön a gaz! Mert ha nincs is semmi másod, Nagy erő az akarásod! Nem sokat érsz a szép beszéddel, Fordulj hát bátran szemben a széllel! Ha csak könnyed van már, Nincsen másod, erőt ad az akarásod! Jó nagyapám, hogyha tudnád, Milyen sokan vannak azok, Kik sunyi módon meglapulva, Lettek ország gyalázó gazok! Mit mondanál, ha köztünk élnél? A tanácsaiddal mit remélnél? Azt mondjam én is az unokáknak, Hogy ereje van az akarásnak? Ha úgy akarjuk elvész a gaz? És egyszer mégis győz az igaz? Csak könnyünk van már nincsen másunk, Hát mit ér így az akarásunk? Jaj nagyapám még most sem érted, Hogy semmivé váltak a remények? Nincs már értelme a szónak,
Hatalma van a naplopóknak! Vagy egyszer mégis felkel a nap Eljön végre egy tiszta holnap, Hol az ember emberként élhet, Hol egy szebb jövőt remélhet?
Hangulat Ma valahogy levert vagyok, Úgy érzem nehéz az élet, Nem találok a világban Semmi jót és semmi szépet. Ma fakóbbak lettek a színek Sötétebbek az árnyak A vigasztaló, csodás, Szép emlékek sem találnak. Valahogy, üres lett az élet, Lassan telnek az álmos órák, Ma úgy érzem, egyedül vagyok S ez a szomorú valóság.
Ősz előtt Még rövidek a meleg éjszakák, Még hallani a madarak dalát, Még cirpel a tücsök a fű alatt De már elfog egy őszi hangulat. A fecskék, útra készen állnak A villanydrótokon, őszre várnak, Várják azt a titkos ősi szót, Azt a repülésre hívó indulót. A fák lombja még üde zöld, Még ontja melegét a föld, Lustán ballag a vén folyó, Hátán úszik egy kis hajó. De este, ha az eget nézem Lelkemben az őszt idézem, Hol az égen vadludak szállnak Ék alakban vitorláznak. A fákra ezüst ködök ülnek Közéjük varjak települnek Érdes hangon mondják: Kár Holnap már messze jár a nyár!
Ablak a múltra Ablakot nyitok a múltra, Már csak visszafelé nézek Így, túl a hetvenen Nem sokat remélek. A múltból még visszatérnek, Az eltemetett álmok, Az emlékek között őrzött Lepréselt virágok. A gyermekkor édes emlékei, Az ifjúkori remények, Régen elporhadt emberekről Megőrzött tiszta képek. Hát ablakot nyitok a tegnapra, Már történelmet írok, Nem tudom mit rejt a jövő, És ezért nem is sírok. Gyertek hát elő emlékeim, Mutassátok meg a régi múltat A hetvenhét év alatt megtett, Vadvirágos, vagy rögös utat. Mutassátok meg a világnak, Hogy mi sem könnyen éltünk, Csak kevés álmunk vált valóra Amit akkor reméltünk. Nyílj hát ki lelkem ablaka, Adj rálátást a múltra, Adj reményt, adj bátorságot A jövőbe vezető útra.
Emlékszel-e Emlékszel-e, hogy akkor, régen Fürödtünk az ér vizében, Kristálytiszta volt az égbolt, Jaj Istenem, Milyen szép volt! Azon a nyári délutánon, Szitakötő táncolt a nádon, S ahogy a fénylő vízbe merültél, A naphoz Közel kerültél! S mikor felemelted szép fejed, S felém tártad a kezed, Fekete hajadból sziporkázva, Gyémánteső Hullott a nádra. 1992
Az én apám Gyermekkori vers
Az én apám, csak egy a sok közül Akinek mindig kérges a keze, Ki télen fázik, nyáron izzad, Hogy másnak is legyen kenyere. Az én apám kevés beszédű, Őszinte ember, hallgatag, De mikor parancsra hívják Izzik szemében a harag! Századokon át gyalázott, Parasztsors búja benne ég, S várom, hogy egyszer így kiált majd Parancsból nekünk már elég! És akkor majd az én apám szavára, Leomlik minden akadály, S nekünk terem ezer gyümölcsöt S aranyló búzát a nyár! 1948-ban az Irodalmi Önképzőkör Faliújságján szerepelt.
Itt vagyok! Régi vers
Évszázadok jöttek mentek, Formát adtak a köveknek Kövek hátán erdők nőttek, Apró magok érlelődtek. A magok közt már ott éltem, Formálódtam, érlelődtem Tűz égetett, tenger mosott, Zúgó vihar csiszolgatott. Tűzben égtem, jégbe fagytam, Minden rosszat hátra hagytam, De valahogy megmaradtam, S az életnek szépet adtam! Tűzben formált tiszta lelkem, Vihar edzett erős testem, Tovább adom, tovább viszem, S örökké tart az életem! S ha századok jönnek, mennek, Formát adnak a köveknek, Én itt leszek, én itt vagyok, Mindig veletek maradok!
Honvágy Búcsú a távozóhoz
Friss kenyér illat megmelegít, Éveid álmát el ne felejtsd Mert mindig vár rád sosem feled Az otthoni ház, az otthoni kert. És hív a nádas, hívnak a nagy fák Hív a kitárult messzi vidék Hív a méhes zümmögő népe S távoli dombok az ég peremén. Sír utánad fejét lehajtva, A drága hajlék s a benne lakók De csábít a távol messzi varázsa S csak emlék marad az otthoni csók. És indulsz utadra, szemben a széllel Amely az úton veled repül De lelked mélyén titkon a honvágy Halk hazavágyó dalt hegedül.. Mennél már haza, de régen a múlté Az ősi tanya s a benne lakók Nincsen, ki várna, nincsen, ki hívna S régen kihűlt az otthoni csók. Álmodba néha visszatérsz még Az otthoni szél is veled halad, De jön a reggel, s rá ébredsz végül, Hogy az édes álom, csak álom marad.
Hajnali ébredés nehéz napok
Nehezek voltak akkor a napok Hoztak gyászt, hoztak szenvedést, Szomorúságot, hosszú éjszakát, Egésznapi kétségbeesést. A betegségek is jöttek sorba Szememből hulltak a könnyek, Már számot vetettem életemmel, De ettől sem lett semmi könnyebb! Elhatároztam, nem élek tovább, Jobb lesz már innen tovább lépni, Úgy éreztem, ennyi szenvedéssel, Már nem tudok tovább élni! Tudtam, ha elmegyek innen, A gyermekeim majd elsiratnak, De egyszer születünk, egyszer meghalunk, És az élettől vigaszt kapnak. Napokig nem ettem, nem ittam, A gyógyszereket be nem vettem, De egy nagydoboz altatót, Az ágyam mellé odatettem. Imát suttogtam, kértem az Istent, Bocsássa meg, amit most fogok tenni, És nagyon kértem, esdekeltem, Segítsen innen tovább menni! Nem emlékszem már, hogyan történt, Csak váratlanul elaludtam, Álmot sem láttam akkor éjjel, Magam felől semmit sem tudtam. És arra ébredtem másnap reggel, Hogy az ablakon besüt a nap, Arcomat simogatják lágyan, A reám hulló napsugarak. A kertben a fenyőfa ágán Megszólalt egy sárgarigó.
Tisztán hallottam, nekem dalolta Ébredj fel végre, itt a reggel és élni jó!
Tücsök nóta Nyolc évesek voltunk!
Fekete hajú volt és fekete szemű, Apró kezében kicsi hegedű, És ahogy a vonó a húrhoz ért Szívembe lopta a kedves zenét. „Cini, cini muzsika, Táncol a kis Zsuzsika, Jobbra dűl, balra dűl, Tücsök koma hegedül” Nem tudom, most merre jár, Kinek merre muzsikál? A tücsök nóta szól e még? Vagy elfeledte réges-rég? Vagy talán már odafönt, Valahol a csillagok fölött, Cincog a pici vonója, S a Jóistennek szól a nóta. Kicsi tücsöklány, szépszemű, Ha valahol szól a hegedű, Én most is Reád gondolok, És álmomban vígan táncolok!
Menj az utadon Búcsú külföldre távozó unokámnak!
Menj az utadon, mást úgy sem tehetsz! Csak a kijelölt utadon mehetsz. Letérhetsz jobbra, tévedhetsz balra, Hivatkozhatsz a szabad akaratra. Felhalmozhatsz gyémántot, kincset. Palotádra tehetsz arany kilincset. Találmányoddal a holdra repülhetsz, Akár bűnözőként a börtönben ülhetsz. Hullathatsz könnyet, vagy nevetve élsz, Bátor vagy mindig? Vagy rettegve félsz? Bogáncsot találsz, vagy pompás virágot. Nem válthatod meg az egész világot! Csak a saját utadon mehetsz! Nézz hát előre, mást úgysem tehetsz!
Zsófi táncol Ő az ötödik unokám
Formás karja az ég felé lendül, Apró lába dibben - dobban Még nincs hároméves, de már táncol, S nála ki járhatná jobban? Perdül, fordul, igazi kis hölgy Szeme csillog, érzi a zenét, Néha felénk néz, s büszkén emeli Bóbitás, százszorszép fejét Szoknyája szélét megemeli, Magasra lendül a lába, Tapsol a család, ünnepelünk Zsófi nem táncolt hiába! Halkul a zene, vége a táncnak, Anyjához fut, gyöngyszeme ragyog, Boldogan pihen a meleg karokba S az égen tapsolnak a csillagok!
Kenyér és bor Emlékezés édesapámra....
Egy régi emlék megmelegít, Álmaimba még visszatér, Édesapám vacsorázik, Az asztalon bor és kenyér. Kenyérkosár és üvegpohár, A lámpa fénye hunyorog. Borostyán színben játszik a bor, A kenyér fehéren ragyog. A kamrában kövér sonkák lógnak S füstölt kolbászok garmadája, De apám csak int mosolyogva, Neki csak bor s kenyér a vacsorája. Mellette mintha Krisztus ülne, A szeme szelíden ragyog. Az asztal áldozati oltárrá válik S az égen kigyúlnak a csillagok !
Ősz előtt Még rövidek a meleg éjszakák, Még hallani a madarak dalát, Még cirpel a tücsök a fű alatt De már elfog egy őszi hangulat. A fecskék, útra készen állnak A villanydrótokon, őszre várnak, Várják azt a titkos ősi szót, Azt a repülésre hívó indulót. A fák lombja még üde zöld, Még ontja melegét a föld, Lustán ballag a vén folyó, Hátán úszik egy kis hajó. De este, ha az eget nézem Lelkemben az őszt idézem, Hol az égen vadludak szállnak Ék alakban vitorláznak. A fákra ezüst ködök ülnek Közéjük varjak települnek Érdes hangon mondják: Kár Holnap már messze jár a nyár!
Ki vagyok én? Bemutatkozás
Ki vagyok én, kérdeztem magamtól, Feleség, anya, vagy költő? S kellett hozzá egy emberöltő Mire rájöttem, csak egy mag vagyok, Aki csírát bontott, s termő fát nevelt, S létrehozott sok kis életet, És ennek a fának díszeként, Írt néha csengő rímeket! Vagyok hát asszony, anya, költő, Életet adó, virágot termő, Ki mindig valamit alkotott, A jövendőnek életet adott, Ki benne él, a múltba’, a mába’, És elmondhatja, nem élt hiába, Mert termését szétszórta a szél, És nőttek belőle versek, s csemeték! 2003
Arcom ráncai Így jár aki időben meg nem hal, az megöregszik!
Borús, Szomorú őszi este, Ha rám tör a magány, Felkeres néhány Édes és keserű Emlék, És én utána mennék, De már nem találom az utat, Amely a múltba Mutat. Mert nem mérem Már az időt, Sem az évet, sem a napot, Sem a holnapot. Csak még valahogy élek, De ha a tükörbe nézek, Már kicsit félek, Mert arcom ráncai, Élet- szántotta barázdái, Intenek, Hogy lassan eljön az óra, Amikor el kell menni, Nincs mit tenni! Pedig azt mondják, ott majd Vár reánk Egy boldogabb világ. Mégis Arra kérem az eget, Adjon még egy kevés életet Simítsa ki arcomon a ráncokat, Lehessek,ha csak egy napra, Újra fiatal!
A határon Fájó emlékezés
Csak egy kis zöld ösvény Meg egy fehér kőkaró Mutatja, hogy itt a határ, De egybe mossa a tájat A nyári napsugár. Ahol álok ez még a hazám, Ha egyet lépek, más földje az, A térkép mást mutat, De szívem itt belül súgja, S jelöli a régi utat, Hogy dédapám földje volt itt, Összetartozott ez a táj, Nagy fákkal körülölelt két tanya, Régen átellenben állt, Két lányának építette dédapám. Aztán egy idegen hatalom, Egy tollvonással, Az ősi földet kettévágta, S mert a törvény úgy kívánta, Túl az ösvényen Románia, Erről a megcsonkított édes haza, Őrzi az emlékeket, S gyógyítgatja a sebeket. De a génjeim máig érzik, Hogy az a seb még mindig vérzik, Mert túl az ösvényen, Az a föld, örökre, igazán, Az is az én hazám! 2009
Ne nézz vissza Ha elindultál, csak menj az utadon Ne nézz vissza, ha szólít a hangom, Ha hallanád lélekharangom, Ha hívó szavam lelkedig sírna Csak menj tovább, sose nézz vissza! Ne nézz vissza, ha utánad küldi, Sóvárgó lelkét az itthoni táj, Ne nézz vissza, ne fordulj hátra, Ha könnyes a szemed, Ha az elvállás neked is fáj! Járd végig bátran a kijelölt utad, Talán könnyű lesz, talán nehéz Örömöt találsz, vagy nehéz bánatot, Bogáncsot lelsz, vagy nyíló virágot, Menj az utadon, vissza ne nézz!
Iskolatáska Vége a vakációnak!
Ballag a kislegény, Megy az iskolába, Húzza gyenge vállát, A könyvekkel rakott Új iskolatáska. Büszkén viszi terhét, Arcán mosoly ragyog, Senkinek sem adja, Mosolyogva mondja: Már iskolás vagyok! Jaj Te kicsi gyermek, Szívemből kívánom Hogy ezen az úton Melyen elindultál Sok, sok öröm várjon! Ne érezzed soha, Hogy nehéz a táska Mindig bizakodva, Tündöklő mosollyal Menj az iskolába! És ha sok év múlva Úgy hozza a sorsod, Soha ne érezzed, Hogy erős válladon Más terheit hordod!
Valahol el kéne kezdeni Már nem elég a szó !
Olyan Furcsa ez az élet és Oly furcsák vagyunk Mi emberek, Sírunk, nevetünk, vétkezünk, Vagy éppen Valami jót teszünk, Átkot szórunk Vagy megbocsátunk, Segítünk, Vagy utat állunk, Szeretünk, Vagy gyűlölünk, Elesünk, Majd felkelünk. Farkasszemet nézünk A nehéz sorssal, Leszámolunk a gonosszal. Keressük a jót, a szépet, Így tanuljuk Az emberséget! Mégis, Ha a másik ember éhes, Már semmi közünk Az egészhez! Elmegyünk mellette Lehajtott fejjel, Pedig tele a lelkünk Félelemmel, Hogy holnap talán, Nekünk se jut jó falat, S ott kötünk ki a kapu alatt. Hogy fájdalmunk majd Az égig ér, Mert fejünk felett nem
Lesz fedél! Hát valahol el kéne kezdeni, Addig, míg van mit Veszteni! A kicsiből is lehet adni, Csak mindig szívből Kell akarni. Mert a sírás már itt mit sem ér, A könnyekből nem lesz Kenyér! Hát végre valahol kezdjük el, Mert mindenkinek Élni kell !
Ha jól figyelsz Ha jól figyelsz, megláthatod, A mindennapi varázslatot, Hogy tavasszal a fű üde zöld, Ontja illatát a föld, Hogy színe van a szélnek, És a virágok is beszélnek. Hogy a vizeken a napsugár, Reggelenként táncot jár. És amikor eljön az éjszaka, S kigyúl az égnek csillaga, A Tejúton angyalok járnak, Az édes álmok megtalálnak. Ha jól figyelsz, megtudhatd, Azt az édes varázslatot, Hogy ha a gyermeked rád nevet, Kaptál egy teljes életet! 2009
Hírt hoz a szél Tegnap hozzám egy fürge szél futott. Otthonról jött és titkokat hozott. Nyurga kukoricák fanyar illatát, Messzi földekről, cséplőgép szagát. Megsúgta, hogy otthon susog már a nád, Ér vize ringat pelyhes kiskacsát. Eresz alatt fészkel a vén fecskepár, S esténként hallani békaharsonát Csikó láb döngeti a dűlőút porát Méhektől zsong a virágzó akác. A régi kút körül nagyra nőt a gaz, S tükréből kiles régi önmagam.
Úton Hosszú volt az az út Amelyen én jártam, Hetvenhét év alatt, Jót is és rosszat is Egyaránt találtam. Mindig azt kerestem, Hogy amerre járok, Bármily nehéz az út, A végére érve, Találjak virágot. Volt úgy, hogy leltem Egy gazdag rózsabokrot, De a sok tövistől, Amely megsebezett, Nem kötöttem csokrot! Néha ha az úton Egy percre megálltam, A sok giz-gaz között, Tavaszt hozó, pici Ibolyát találtam. Nem tudom, az úton, Meddig kell még menni, Meddig kell még azt a szép, Örömöt okozó Virágot keresni? De az utam végén, Tudom, ha megállok, Nekem illatoznak, Nekem nyilladoznak, A legszebb virágok!
A kör közepén Ösvényt tapostam magam köré, Csak körbe, körbe jártam Valami csodát kerestem mindig, De soha nem találtam. Most itt vagyok egyedül, A magam taposta körben S ülök a kör közepén, Magányos börtönömben. Kitörni innen nem tudok már, Lábamra hajtott fejjel várom, Hogy valaki észrevegyen, Hogy valaki megtaláljon. Csak egy napra jönnének vissza Akiket úgy szerettem, Akiket ápoltam, gondoztam, Akiket eltemettem. Csak érezném a szeretetet Melegen áradni felém, Kitárt karokkal táncra perdülnék A magamra zárt kör közepén.
Van az úgy Van az úgy néha, Hogy nagyon nehéz élni, Hogy mindig attól kell félni Mi lesz holnap? Aztán, másnap, Újra jön egy új nap Amely megnyugvást ígér És kárpótol a tegnapi napért Ami rég elmúlt Már a múlt. Mindig kísért a gondolat Hogy ami eddig történt velem Már nem csak az én kicsi életem Hanem ez már maga A történelem
Röghöz kötve Egyik versemről azt kérdezte valaki, " hol marad a szárnyalás?" Válasz képen írtam ezt a verset.
Én egy földhöz kötött ember vagyok, Ott születtem, hol a terhek nagyok, Hol mások kenyerét megtermelik, Ahol a szenvedők keresztjét viszik. Ahol én éltem, ott nincsen pompa, Minden reggel beálltam a sorba Mert tudtam, ott fontos vagyok, És nem tudtak legyőzni a jajok! De éjjel, ha a csillagokat láttam, Gondolatban magasba szálltam, És a Göncölszekérre ültem A földet százszor körül repültem! Voltam ott, hol a hegyek az égig érnek, És csörgő patakok énekelnek. A fenyvesek közt halkan jártam, S lelki nyugalmat találtam. A tengerparton sárga homokra leltem A lábam nyomát ott feledtem. Fürödtem a hűvös habokban, Gyönyörködtem a napkorongban. Szibériában szánra ültem, Szikrázó hómezőn átrepültem. Láttam hatalmas palotákat, Fák tövében megbúvó kicsi házat. Csodáltam hidak ezreit, Ahogy a folyókat átszelik, Láttam palotákban úri népet,
Aranykeretes művészi képet. Ezer csodára rátaláltam Amíg a földet körül jártam, De reggel mikor felébredtem, Boldog voltam, hogy hazaértem! Mert én egy földön járó ember vagyok, Itt születtem hol a terhek nagyok, És álmaimba bárhol járok Hazámnál szebbet nem találok!
Számvetés Egy ránc voltál az Isten homlokán c. kis verses kötetem címadó verse.
Mit akarsz még te öregasszony? Mond, mit akarsz még? Kérdem magamtól naponta, Még nem volt elég? Nem volt elég a jóból? Nem volt elég a szóból? Sültbolond vagy, te megszállott Meg akarod váltani a világot? Mond el végre a vallomásod, Nem tudtál úgy élni, mint mások. Azt akartad, hogy szeressenek, Simogassanak, etessenek. Szívet adtál egy kedves szóért És hálás voltál minden jóért Ha más éhezett, te sem ettél, A fázókkal dideregtél, A sírókkal együtt sírtál, Bujdosókkal bujdokoltál, A rosszak közt rosszat tettél, S helyettük is vezekeltél! Ne kérdezd magadtól, Minek is éltél? Hisz a haláltól soha sem féltél.! Értsd meg végre, hogy csupán, Egy ránc voltál Az Isten homlokán. 1999 02. 02
Itt vagyok Évszázadok jöttek mentek, Formát adtak a köveknek Kövek hátán erdők nőttek, Apró magok érlelődtek. A magok közt már ott éltem, Formálódtam, érlelődtem Tűz égetett, tenger mosott, Zúgó vihar csiszolgatott. Tűzben égtem, jégbe fagytam, Minden rosszat hátra hagytam, De valahogy megmaradtam, S az életnek szépet adtam! Tűzben formált tiszta lelkem, Vihar edzett erős testem, Tovább adom, tovább viszem, S örökké tart az életem! S ha századok jönnek, mennek, Formát adnak a köveknek, Én itt leszek, én itt vagyok, Mindig veletek maradok!
Múltba néző történetek
Az új kenyér Írtam már a régi kenyérsütésről, a kiscipóról, amibe édesanyám tojást sütött és mi gyerekek azt mondtuk, beletojt a pipike! Arról is szóltam néha, hogy ma már nincs becsülete a kenyérnek, hiszen az utcán szétdobált kenyérdarabok, fél zsömlék vagy kiflik látványa elkeseríti azt az embert, aki világ életében keservesen megdolgozott a mindennapi kenyérért. Most mégis újra a kenyérről szeretnék egy kis történetet elmondani. Gyermekkorom első emlékét idézi, amikor édesanyám, kezemet összetéve, imádkozni tanított. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, mondtam az imát esténként, és eszembe sem jutott, hogy bizony lesz olyan nap is az életemben, amikor nem jut kenyér az asztalra! Mégis eljött az, az idő, és aki nem élte át azokat a keserves éveket, talán meg sem érti, mit jelent a mindennapi kenyér! 1951-ben történt, ez volt az a padlássöprögetős világ, amit ma már nem illik emlegetni. De azt hiszem, elfeledni sem kellene. Meggyötört bennünket a háború, dolgoztunk látástól vakulásig, csak azért, hogy a szüleinktől örökölt ősi földünket megtarthassuk. Nem maradt a beadás után sem kenyérnek való gabona, sem vetőmag. Az álatok takarmányát is elvitték, volt ahol, éhen pusztult az utolsó tehén. A lovakat kötéllel felkötötték a gerendához, mert ha egyszer lefeküdtek, nem bírtak újra talpra állni. Jegyre adták a kenyeret, naponként húsz dekát személyenként. De volt olyan nap is, amikor még azt sem kaptuk meg, mert mire a sorbaállásnál ránk került a sor, már akkorra nem jutott. Volt úgy, hogy három napig egy falat kenyér nem volt az asztalon. Retekből főztünk levest, melaszt kevertünk a hársfateába, vöröshagymát pároltunk zsír nélkül, meg lakmároztunk az eperfáról. Ünnepnapokon a galambok láttak el bennünket finom levessel, meg az érben fogott apró pocséta ízű halak tartották bennünk a lelket. Sosem feledem azt a napot, István Király napja volt, amit akkor már Alkotmány napnak hívtak, egy falat kenyér, de még egy sütésnyi liszt sem volt a háznál. Édesanyám, indult a nagymisére, vígasztalt bennünket, megpróbál valahonnan kenyeret szerezni. És akkor, betoppant a tanyára, Ecsédi Pista bácsi, aki régen részes volt a nagyapám földjén. Letett az asztalra egy abroszba kötött csomagot, amiből, egy nagy frissen sült búzakenyér kandikált elő! A feleségem küldi, fogyasszátok egészséggel, mondta,
és közben szorongatták édesapámmal egymás kezét, és könnyes volt a szemük. Hogy honnan szerezte a lisztet a kenyérhez, ma sem tudom, de megesküdnék rá ma is, hogy bár a könnyünk is hullt rá, annak a kenyérnek SZERETETÍZE volt! Az, az ünnep azóta az én számomra valóban a kenyér és a magyar ember összetartásának az ünnepe! Pista bácsi, Bözsi néni, és az én szerető szüleim, réges-régen valahol az égi búzamezőkön vágják a rendet, de emléküket összeköti az a Szent István napi új kenyér!
Tanyai bíróság Úgy is kezdhetném, mint a mesét, hogy hol volt, hol nem volt, de amit most elmondok, az egy megtörtént eset. Szolgáljon tanúságul azoknak, akikre rá illik. Sosem hittem volna, hogy egyszer tanúja leszek egy törvényen kívüli ítélet végre-hajtásának. Pedig a véletlen úgy hozta, hogy 13 éves koromban tanúja voltam egy ilyen esetnek. A dolog úgy kezdődött, hogy egy októberi estén, megjelent nálunk András bátyám, aki a nagymama testvérének a férje volt, vagyis az öreg sógor. Segítség kellene öcsém, mondta apának, baj van nálunk, elment a menyem, elvitte az unokámat is. A fiammal nem lehet beszélni, meg van az bolondulva egy rosszéletű hadiözvegy miatt. Valamit tenni kéne, hogy visszajöjjön a menyecske a kis unokával. Ráadásul ott van egy üstrevaló szilva kifejtve, nincs aki kifőzze lekvárnak. Hát én holnap, vetni megyek édesapámmal, mondta apa, de édesanyám meg ez a lány elmehet segíteni. Így történt, hogy másnap hajnalok hajnalán, elindultam nagymamámmal szomszéd faluba, annak is az egyik távoli tanyájára lekvárt főzni. Zötyögtünk az egylovas szekéren vagy két órahosszat, mire odaértünk. Nagymamám engem mindjárt a lekvárfőző üst mellé állított kavarni, ők meg Mariska nénivel közre fogták Laci bátyámat, az elhagyott férjet, hogy mondja már el mi is történt,mért ment el a menyecske? Én meg füleltem, hallgatóztam, míg meg nem tudtam, hogy Laci bátyám kiment a kukoricaföldre tököt hozni a jószágnak, ángyikám utána ment, mert már sokáig elmaradt. Hát hogy ott mit látott, azt én nem tudhatom, de hogy volt ott egy Julcsa nevű egyén is, az kiderült a beszédből. Főtt a lekvár, kavartuk szorgalmasan, már délután négy óra körül járt az idő,amikor látom ám, hogy Laci bátyám, indul a kukoricás felé. Én, meg mint egy minden lébe kanál kamasz futottam árulkodni Andris bácsinak. Több se kellett az öregnek, magához szólította a két markos béreslegényét, suttogott valamit a fülükbe, aztán vigyázva, hogy zajt ne csapjanak elindultak ők is a kukoricás felé. Talán fél óra múlva nagy kiabálás, sikongatás közbe előkerültek magukkal vonszolva a kikapós menyecskét. Mit akarnak velem, sivalkodott, rúgkapált, de a két markos legény, csak vigyorgott, aztán Andris bácsi parancsára bele fektették az itatóvályúba, az öreg meg, kezdte a gémeskútból húzni rá a vizet, Nem számoltam, de biztosan
ráöntöttek vagy tíz nagy vödörrel, mire Maris néném könyörgésére elengedték. Sírva, átkozódva futott a palotai út felé, de Andris bátyám még utána kiáltotta: meg ne lássalak még egyszer a környéken, mert legközelebb a kútba találod magad. Azt hiszem mondanom sem kell, a baj nem jár egyedül, mert nem csak a lekvár égett le, de Laci bátyám is megkapta a fejmosást, arról nem beszélve, hogy a megfürdetett menyecske feljelentést tett, aminek per lett a vége. A bíróságon azt mondta az öreg: nem bántottam én, csak elvettem a segge bolondját! Tíz pengő büntetést szabtak ki Andris bácsira, de azt mondta, nem sajnálja, mert Laci bátyám visszavitte a feleségét, helyre állt a családi béke. És úgy volt, ahogy a mesében lenni szokott, boldogan éltek, míg meg nem haltak.
A sárkányok háza Nem sokat tudok a kínai mitológiáról, de azt tudom, hogy a sárkányok sokszor előfordulnak történeteikben, éppen úgy, mint a magyar népmesékben. Gyermekkoromban mindig jóleső borzongással hallgattam ezeket a szép régi meséket. Magam elé képzeltem, hogy megy a legkisebbik királyfi kiszabadítani az elrabolt királylányt a hétfejű sárkány fogságából. De előfordult itt még a tizenkét fejű, vagy a huszonnégy fejű sárkány is, de mind, mind legyőzte a bátor legény. Ezeket a meséket mint emléket őriztem, és meséltem én is a gyermekeimnek, később az unokáimnak. Szükség is volt rá, mert amikor kicsik voltak, a szünidőket nálam töltötték. Volt olyankor játék, kirándulás, ismerkedés a falu nevezetességeivel, és persze, rengeteg mese. Ezekből a mesékből keletkeztek aztán az éjszakába nyúló viták. Mert hát Ők a városi gyerekek honnan tudták volna, milyen a kútágas, vagy hogyan cseng a csikó nyakán a csengettyű? Meg egyáltalán milyen az a csengettyű? Mert otthon ugye csengő az van a ajtón, de hát az hogy kerülne a csikó nyakára? Így hát, ha csak lehetett, délutánonként elindultunk egy ismerősöm tanyájára, csikót vagy kútágast nézni. Közbe gyarapodott a tudás boci fejéssel, vagy azzal, hogy milyen madár a bíbic, aki a nádasba fészkel. Ebből lett aztán vita, hogy mégis mért nem megyünk egyszer megnézni egy sárkányt? Magyaráztam én eleget, hogy sárkányok csak a mesében vannak. Nem létezik, kötötte az ebet a karóhoz Zoli unokám, aki öt éves lehetett akkoriban. Biztosan van sárkány is, ha bíbic van! És ahogy az évek mentek, lassan felváltotta a népmesét a tévéjáték, később a számítógép, meg a tanulás. . Ha esténként meséltünk is, már elmaradt a sárkány vagy a boszorkány vita. A szünetekben lassacskán már csak, Zoli unokám volt velem. Persze a mese az minden este „kijárt” neki. Egy húsvéti szünetbe, lehetett akkor 6 éves, kivittem magammal a kanális partra, ahol a veteményes földünk volt, krumplit ültetni. Boldogan indult velem a kora reggeli napsütésbe, mivel este, megígértem, hogy meghallgatjuk a pacsirta énekét. Hát szerencsénk is volt, mert kellemesen meleg áprilisvégi nap volt, énekeltek, csiripeltek, kakukkoltak, turbékoltak az útszéli fákon, bokrokon a madarak, ki- ki a maga módján. Dél körül járt az idő, amikor
egyszerre csak, beborult a keleti ég. Gyorsan felraktam a ládákat a maradék krumplival a kis kézi kocsira, Zoli is felkucorodott, és sietős léptekkel indultunk a falu felé. Amikor az első esőcseppek verni kezdtek bennünket, még csak a faluvégi Zelman malomnál jártunk. Ez a malom, már évtizedek óta nem üzemelt, nem is lakott ott régóta senki. Félre húztam a kocsit az útszélére és a kerítés résén bebújva, futottunk a malomházba, hogy menedéket találjunk . A hatalmas tavaszi zápor verte a roskatag tetőt, recsegtek, ropogtak az ócska gerendák. Olyan sötét volt, hogy semmit sem láttunk. Lehűlt a levegő, dideregve szorítottam magamhoz a gyereket. Ahogy ott mocorogtam, tapogatóztam, egyszerre csak megmozdul a kezem alatt egy elgémberedett béka! Be kell vallanom, én semmitől sem irtózok úgy, mint a békától. Sikoltoztam hát annak rendje, módja szerint, aminek következtében, a gerendán fészkelő denevérek, szárnyra kaptak és apró fényes szemeiket villogtatatva, hártyás szárnyukat kitárva keringtek a fejünk felett. Az ijedségtől mozdulni sem tudtam, csak szorítottam magamhoz a gyereket. Az meg, nagy szemeket meresztve, átszellemült hangon súgta, nézd Mamám, itt laknak a sárkányok! Mondtam neki, hogy ezek csak denevérek, de amikor az eső elállt és hazaértünk, akkor is a sok sárkányfiókát mesélte a nagyapjának. Sok éven át, ha arra vitt az utunk, Zoli unokámmal összenéztünk és cinkosan kacsintottunk, mert csak mi ketten tudtuk, hogy az a leégett ócska malom a faluvégen, a sárkányok háza!
Pipacsok Szikrázóan meleg volt a nyár abban az évbe, amikor életemben először beálltam az aratók közé, mint marokverő. Be fogtak engem már korábban is, kötelet teregetni, vagy vízhordóként részt venni a kenyérkeresetben. Tudtam hát, mit jelent a nyári melegben keményen megfogni a munka végét! Még fel sem kelt a nap, amikor már édesapám az aranyló búzatábla végén állva, megfente a kaszáját és Uram segíts imával szemébe húzott kalappal belevágott az első rendbe. Vissza-vissza nézve, figyelte hogy boldogulok a feladatommal. Nem is volt semmi hiba abban,amit csináltam, hiszen már előző években is próbálgattam, és 13 évesen illett is érteni, a marokverés csínyját-bínyját! Nagyapám volt a kévekötő, ha kicsit lemaradtam a rendel, hát egy-két húzással besegített. Jó zsíros fekete föld volt az a tábla, ahol arattunk, meg termette az, nem csak a belé vetett búzát, de a szedret, az acatot, a tarackot is, ami bizony nem kímélte az ember bőrét! Hiába volt rajtam édesapám régi ingje, véresre karmolta, tépte karomat, lábamat. Aki próbálta, csak az tudja, milyen lelkierő kell ahhoz, ne fakadjon sírva az ember lánya, még akkor is, ha már félig nagylánynak számít. Hősiesen tűrtem a szenvedést, tudtam, hogy nagy szükség van az én munkámra is, mert ezekben az években már igencsak szorított bennünket a beadás és a magas adó. Próbára tett a nagy hőség, mert bár a marokszedésben váltottuk egymást Mariska testvéremmel, de mégiscsak kislányok voltunk és az aratás eltartott több mint három hétig. Nem volt közbe pihenés. Este már sötétedett mire hazaértünk, ahol a kútmellé állított dézsában várt bennünket a napon melegedett fürdővíz, amely némi enyhülést adott, a reggeli tejről elcsent kanálnyi tejszín némileg segített a hólyagosra égett bőrünket, összehasogatott testünket gyógyítgatni. A Péter Pál napján megkezdett aratás, Anna napkor ért véget. Már sötétedett, amikor feltettük a „papot” az utolsó búzakereszt tetejére, de én még az út szélén nyíló vadvirágokból szép kis csokrot szedtem. Otthon friss vizet öntöttem a zöld mázas kisköcsögbe és az asztal közepére tettem. Édesanyám örült a virágnak, és nagy örömömre ígért nekem egy új kartonruhát. Szép búzavirág- kéket veszünk, mondta, de én könyörgésre fogtam a dolgot és pipacspirosat kértem. Pár nap múlva mégis úgy hozta a sors, hogy beállított
a végrehajtó, fizetni kellett. Nem lesz már az újruhából semmi, se kék, se piros, panaszkodtam Margitkának, aki rokon is barátnő is volt, ráadásul a nagymamámmal szemben lévő házban laktak. Már nem emlékszem pontosan, talán még sírtam is egy kicsit, mert Katiángyó, a Margitka édesanyja vett nekem is és Margitkának is egy –egy ruhának való piros anyagot. Nem eszünk a héten tojást, sem mákos tésztát, mondta nevetve, mert eladtam egy fél liter mákot, meg amit tojtak a tyúkok, legyen csak meg az a piros ruha! Nagyon olcsó volt, mondta anyának mikor az tiltakozni kezdett, majd máskor te veszel. Mi meg Margitkával futottunk Szebenyi Ilonka nénihez ruhát varratni. Milyen anyag ez? Ez nem karton! Valami műrostos, újfajta anyag mondta Margitka, de igazán szép! Amikor vasárnap felvettük az új ruhánkat, pörögtünk, forogtunk a nagymamám tiszta szobájában a tükör előtt, nagyapám, mosolyogva mondta: Olyanok vagytok, mint a pipacsok! Ki is guberált a mellényzsebből két egyforintost, mozijegyre, meg egy –egy gombóc fagyira. Így indultunk el a vasárnapi mozira, két kis pipacslány. Arra már nem emlékszem milyen filmet láttunk, de annak vasárnap délutánnak a hangulatát most is érzem. Sétálgattunk a „korzón”, nyalogattuk a fagylaltot, és már titokban visszalestünk a nyomunkba sétáló legényekre is. Amikor alkonyatra állt a nap, mondtam Margitkának, én megyek kifelé a tanyára, mert édesanyám most is mint mindig, lelkemre kötötte, mire lemegy a nap, itthon legyél. Iparkodtam hát, mert az ég alján csúnya sötét felhők kezdtek gyülekezni, az ég is meg dördült, készülőben volt a vihar. Futottam végig a nagylaki úton, és bátorítva mondogattam magamnak, hogy kell az eső, de amikor úgy istenigazából zuhogni kezdett, gyorsabb futásra vettem a dolgot és csak a tanya eresze alá érve álltam meg lihegve. Az öcsém nevetése aztán arra késztetett, hogy végig nézzek magamon. Azt hittem az ég szakad rám, amikor megláttam az új kis pipacsruhámat, cafatokban lógni! Édesanyám, a kezét összecsapva szörnyülködött, hiszen ez papírból van! Csak volt, mondta az öcsém, egy kis piros papírfoszlányt a kezébe morzsolgatva! Én meg csak sírtam keservesen, sirattam az ajándékba kapott új ruhát, meg azt a nehéz aratást, amiből csak erre az értéktelen ruhára futotta. Nem baj lányom, vígasztalt édesapám, jó eső volt, lesz kukorica, krumpli, majd őszre kapsz sokkal szebbet. Már nem tudom kaptam-e azon az őszön újruhát, de az biztos nem volt olyan kedves mint az papírból varrott
pipacsruhácska, mert azt szeretettel vette nekem áldott lelkű Kati ángyóm!
Lőre, lőre... Van már vagy hatvan éve talán több is, nem tudom biztosan melyik évben történt, csak az biztos, hogy az ötvenes évek embert próbáló évit éltük, amikor bizony nemhogy bor, de kenyér sem minden nap került a gazdálkodó parasztember asztalára. Nálunk itt az alföldi fekete földön, nem voltak szőlő ültetvények, legfeljebb egy- egy lugas árnyékolta a falusi házak ereszét. Még akinek volt is a Maros árterében, „Csigában” egy kis gyümölcsöse, oda is alma, körte, szilvafákat ültetett. Elvétve, láttunk csak szőlőtőkét. Amíg be nem köszöntött a kulák világ, Kodrán Jakab nagyapám, minden őszön, lovas kocsival ment Pusztamérgesre egy hordó borért, némi kis aratópálinkáért. Amikor véget ért az őszi betakarítás, egy derűs reggelen felpakolta a kimosott hordót a kocsiderékba, az ülés alá rakott egy- két butykost pálinkának, jól feltarisznyázott és kora hajnalba indult. Pusztamérgesen lakott az unokatestvére, Kodrán István bácsi, aki a katonai évei alatt a Kondorosi nevet vette fel. Hozzá ment nagyapa beszerezni az évi inni valót. István bácsi, a katonáskodása alatt ismerte meg Ilonka nénit, akit úgy hívtunk, Ilka ángyó, de úgy is, hogy szép ángyó, mert valóban szemrevaló asszony volt. Emlékszem, a háború előtti években még el-el jöttek hozzánk, egy két napra, „ farsangolni”. Olyankor összejött a rokonság és a hosszú beszélgetések sokszor hajnalig való mulatással értek véget. Mert a mi családunk olyan igazi mulatós család volt. Nem volt ott duhajkodás, nem itták magukat részegre, csak egy szál cigány húzta, vagy előkerült a régi citera (nálunk citora) , egy kis harapnivaló, és jó bor, meg a pipa. No de az én kis történetem idején, már nem járt nagyapám borért, a háború elvitte a szép kocsit, a lovakat, örültünk hogy mindannyian élünk. Az adó és a beszolgáltatás elvitt mindent. Volt olyan év, amikor még vetőmag sem maradt, az állataink csaknem éhen pusztultak, de még nekünk sem volt meg a „mindennapi” kenyerünk. Még azt a 20 dekát sem kaptuk meg minden nap ami jegyre járt volna. Amit megtermeltünk, saját földünkön, egyenesen a vasútállomásra kellett vinni, még a vagonba is nekünk kellett berakni, vitték jóvátételbe az oroszoknak. Hogy vészeltük át ezeket az éveket, ma sem tudom! A padláson a galambok, az érben a kicsit pocsolya ízű halak, meg a méhecskék segítettek. Volt olyan év, amikor nem
vetettünk, mégis arattunk! Ezt egy másik történetben már megírtam. Az én drága jó édesapám, minden bajból kihúzta a családot. Amikor már nem volt semmi, a jó kedélye, nótás jókedve mindig megmaradt és ez átsegített minket is a nehéz éveken. Szerették is faluszerte, sok jó barátja volt, Ha eljött a Sándor nap, sokan jöttek névnapot köszönteni. Így volt ez azon a napon is amiről most írni akarok. Közeledett a tavasz, amit sikerült megmenteni a Rákosi rezsimtől, az is fogytán volt. Édesanyámmal, összekapartuk a lisztesláda aljából a maradék lisztet, a disznóvágásból maradt töpörtő alját és sütöttünk belőle pogácsát, szégyenbe ne maradjunk az esetleges vendégek előtt. Ahogy eljött az este jöttek is a szomszédok, barátok sorba, közöttük a cigánysorról, a hegedűjével Cigány Sanyi bácsi, akinek az igazi nevét máig sem tudom, csak azt, hogy nagyon szépen muzsikált és minden ünnepnapon megjelent nálunk. Kínálgattuk a vendégeket a pogácsával, édesanyám szabadkozott, hogy sajnos most nincs bor, de azért csak érezzék jól magukat! Nagy meglepetésünkre, kisvártatva megjelentek a Kinizsi sportegyesület focistái is, akiknek édesapám volt a titkáruk. Hoztak magukkal egy demizson bort, azzal köszöntötték az ünnepeltet. Családon belül mindenki tudta, hogy édesapám a savanyú bort szereti, de amikor megkóstolta az „ ajándékot”, megkérdezte: hát ezt a lőrét hol vettétek, mert ez mellett az ecet is vigyázzba vágná magát! A fiúk mondták, hogy ilyet kaptak a kocsmában. Iszogatták a savanyú bort, ették a pogácsát és hamarosan igen jó kedve kerekedett a társaságnak, Sanyi bácsi egyik nótát húzta a másik után, már éjfélre járt az idő, a vendégek szedelőzködi kezdtek, amikor a régi hegedűn felcsendült a székely himnusz. Mindannyian meghatottan énekeltünk és fájó szívvel gondoltunk az őseink szülőföldjére az elszakított Erdélyre. Ekkor valaki megverte az ablakot. Kinyitni az ajtót, kiáltott be egy mérges hang. Megállt a szívverésünk, hirtelen csend lett. Nyitva az ajtó, szólt ki édesapám, Sanyi bácsi az öreg cigány meg ráhúzta, hogy „lőre, lőre cudar lőre, de savanyú lőre, Vesztél volna, vesztél volna, A homokos földbe” Mindenki torkaszakadtából dalolta a régi nótát. A két „ nacsalnik” meg írta a jegyzőkönyvet, hogy titkos társaság, szervezkedett a rendszer ellen, tiltott nótákat énekeltek. Kezdték felforgatni a házat,
fiókokat húzgáltak, fegyvert kerestek. Az öreg cigány megmutatta a hegedűjét, mondván: nekünk csak ilyen fegyverünk van. Azért mégis tárgyalás lett a razzia vége, ahol édesapámat felforgatónak titulálták! Berendeltek tanúnak mindenkit, aki ott volt névnapot köszönteni. De hát mindenki azt vallotta, hogy nem is hallotta soha életében a székely himnuszt, és csak azt énekelte mindenki, hogy”lőre, lőre”. A tíz focista egybehangzó vallomása megmentette édesapámat a büntetéstől. Ha valahol meghallom ezt a nótát, ma is könny szökik a szemembe, nekem ez a dal, a barátokat, az összetartozást jelenti. Néha, néha még el is dúdolgatom: lőre, lőre cudar lőre…
Boszorkányos történet Hetven éve történt....
Már Könyves Kálmán királyunk ki mondta a törvényt: Boszorkányok pedig nincsenek. Mégis végig kísérték gyermekkori éveimet a régi boszorkányos históriák. Kerekre tágult szemmel hallgattam, amikor téli estéken összejött a szomszédság a kis fehérfalú szobába megbeszélni a világ folyását, és időnként felemlítettek egy-egy történetet, amelyben elmondták milyen bajt tud okozni egy boszorka. Kiváltképp az idősebbek jeleskedtek ezeknek elmondásában. Az idősebb asszonyok, sokat meséltek a Bábaboszorkányokról, akik bizony alakot tudtak váltani, hol macska, hol csikó, hol pocok képébe jelentek meg, ha valakire megharagudtak és meg akarták rontani. Mátyás Miska bácsi meg arról mesélt, kik voltak a Táltos boszorkányok, akik általában fekete bika, vagy fekete ló képében csinálták a rontást. Luca nap tájékán, egy bizonyos Treszka néniről beszéltek, aki az én nagybátyámat, Csibrán Jóska bácsit úgy megrontotta, hogy csak egy Pécskai cigány boszorkány tudott rajta segíteni, de mire felkeresték azt a Pécskai asszonyt, már a nagy derék ember alig volt harminc kiló. Az a cigányasszony javasasszony volt és mindenkin segített. Azt mondta nagyapámnak, ássák ki a ház küszöbét, ott meglelik a bajt. Azt dobják tűzre. Hát fel is ásták a küszöböt, ott jó mélyen a földbe, össze-vissza csomózott kötelet találtak, amit a kemencébe dobtak és elégették. Olyan büdös és fekete füstje volt, hogy olyat még nem láttak. Treszka néni, még aznap ágynak esett és 9 hónapig fel sem tudott kelni, akkor aztán papot hívatott, miután fel tudott állni, de élete végéig kétrét hajolva, bottal járt. Jóska bácsi meg jobban lett. Kapott is a pécskai asszony Jóska bácsitól egy süldő malacot. Beszéltek ott a hét égi jelről, meg a „teknyőkaparóról,” aki táltos lehetett, mert két sor foga volt, és minden félét megjósolt, ami be is teljesedett. Sok mindenről szó esett ott, de egyszer egy igazi varázslatnak én is tanúja voltam. Tudtam én azt, hogy apai nagyanyám is olyan gyógyító asszony hírében állt, mert már pici lány koromban „szentivány” éjjelén magával vitt gyógynövényt gyűjteni az érpartra. Azt mondta, akkor legnagyobb az erő. Ez a nap, Szent Iván, vagyis Keresztelő Szent János napja, Jún. 24, amikor leghosszabb a nappal és legrövidebb az éjszaka. De amiről szólni akarok az egy nyári este történt. Újult a hold. Nagymama
feküdni küldött, de valahogy nem jött álom a szememre. Már úgy éjfélre járhatott az idő, amikor arra lettem figyelmes, hogy nagymama kivesz a szekrényből egy fehér inget és megy kifelé. Újholdas, világos éjjel volt, hát mindent jól megfigyeltem. Én meg, hogy le ne maradjak semmiről, lopakodtam utána. Látom ám, hogy a kútnál a dézsában lévő vízben mosakodik, de teljesen meztelenül. Meg sem mertem szólalni, csak figyeltem tovább. Amikor megfürdött, magára vette a fehér inget, ki lépett a fa árnyékából és a két karját az ég felé tárva valami imát, vagy varázslatot mondott. Sokáig figyeltem, aztán amikor befejezte, oda mentem hozzá, és meg kérdeztem, mit csinál? Nem szólt csak magához ölelt és akkor láttam, hogy könnyes a szeme. Jaj gyerekem, ha már megláttál, elmondom. Leültünk a nagy eperfa tövében és mesélni kezdett: Tudod ugye, hogy volt nekem egy lányom, aki 22 éves korába ezen a napon halt meg. Ilyenkor nagyobb a bánatom és egy régi, nagyanyámtól tanult varázslattal könnyítek a lelkemen. Ha nem használ, nem is árt! Így szól a varázslat. Újhold, új király, fiát házasítja, Lányát férjhez adja. Engem is meghívott az ő lakodalmába,de én el nem mentem, elküldtem helyettem a bajomat, bánatomat! De ha sok féreg van a háznál, azt küldjük el tette még hozzá. Én meg 8 éves létemre, ki is próbáltam, mert a varázslatot hamar megtanulja az ember. Elküldtem hát én is a sok szúnyogot, amelyek ott a meleg éjszakába igen összecsipkedtek bennünket. Másnap mondtam is nagymamának, ugye most kevesebb a szúnyog? És míg a hajamat fonta, csak nevetett, gondoltam, hát elmúlt a bánata. Ami csodálatra méltó, soha többé nem feledtem el sem a varázslatot, sem azt az éjszakát. Amikor nagyon sok terhet rakott rám az élet, ha megláttam az újholdat, önkéntelenül felsóhajtottam. Újhold, Újkirály….
Mi a szeretet? Évbúcsuztató gondolatok....
Elmúlt 2011 karácsonya és lassan az évnek is vége lesz. Tele volt az én szívem is a fényességes ünnepvárás hangulatával, megérintett a karácsony misztériuma. Vártam, most is, mint eddig, immár hetvenhét éve, a Kisjézus születésnapját! Írtam is róla mesét a gyermekeimnek, verset is csak úgy, ahogy a lelkem diktálta s a szeretet mindig bennem élt! A hosszú évek alatt, voltak gazdagon díszített karácsonyi asztalaim, csillogó fenyőfáim, de olyan is akadt, amikor nem került ajándék a télizöldből készített, pattogatott kukoricával díszített karácsonyfa alá, mégis mindig szép, boldog volt az ünnep, mert együtt volt a család. Azokért is gyertyát gyújtottunk, akik már a temetőben pihennek, vagy valahonnan fentről mosolyognak ránk. Valahogy, mégsem írtam soha a szeretetről. Nem tudom miért?. Talán azért, mert az a karácsonyi szeretet minden embernek a lelke mélyén élő érzés, és nincs rá szó, ami méltóan kifejezhetné! Pedig amióta élek, mindig tele volt a lelkem szeretettel. Sokszor lett volna okom haragudni, hiszen engem is úgy, mint minden embertársamat értek méltatlan sérelmek. Ma is van, aki félre érti leírt, vagy csak kimondott szavaimat, pedig még a bíráló szavak is szeretetből születnek! Jézus is felemelte a szavát, kiverte a kufárokat a templomból! Ma is van, aki a Megváltó nevében, veri a mellét, hogy Ő mindenkinek jót akar, közbe tetteivel, tönkre tesz ezreket! Nem én mondom, Dzsida Jenő írta, „Betelt az idő! Sugarat, fényt, színt adj nekünk, mert el epedünk!" És kérdem én most így karácsony tájékán, az újév kezdetén, hol itt a fény, a szín, a reménysugár, amikor testvér gyalázza a testvért, amikor a magyar megtagadja a magyart? Így várjuk mi, akik szép szavakkal írunk a nagy lélekmelengető szeretetről, a boldogabb, gazdagabb újesztendőt? Drága magyar testvéreim, lehet, hogy nem adatik részemre több év, hogy kívánhassak valamit, hát így most, szívből kívánom, adjon az Isten a szívetekbe sokkal, sokkal több szeretet, békességet és akkor talán lehet egy boldogabb 2012 es .évünk.
A kiscipó Gyermekkori élményeimet szeretném bemutatni . Első történet.
Abban az évben későn jött a tél. Úgy múlt el a karácsony de még az újév is, hogy havat csak mutatóba láttunk. Ha esett is úgy elolvadt, meg sem fehéredett a föld tőle, I942 – tőt írtunk akkor. Mi gyerekek nem igen örültünk ennek, de Édesapám annál inkább. Ha egy kicsit megdermedt a föld teteje, már fogta is be a lovakat, mentünk trágyát hordani, és ilyenkor, ha lehetett engem is magával vitt. Fel dobott a púposra rakott szekérre egy rossz pokrócot és fel ültettet a tetejére. Én lettem a lóindító kis béres! Nagyon szerettem ezeket a téli kocsikázásokat! Alulról melegített a trágya, felettünk meg szikrázva ragyogott a kék ég. Akkoriban a zsidó- földbe jártunk, ami éppen olyan föld volt, mint a többi, de mivel nagyapám egy Grósz nevű zsidó boltostól vette, hát csak zsidó földnek hívtuk. Egyik alkalommal, a földünkkel szomszédos tanyából ki jött egy fiú. Lehetett úgy 16 –17 éves, Nagyon sovány volt, a ruhája meg rongyos, piszkos. No Gábor a te kabátodba száz macska sem fogna egy egeret, tréfálkozott vele Édesapám. Ő meg szegény csak vigyorgott és dideregve dugta kezét a rongyai alá. Láttam én, hogy Édesapám elkomolyodik, aztán kérdezgetni kezdte, mit ettél ebédre fiam? Sült tököt mondta a fiú. Másnap és harmadnap ugyan így történt minden. Gábor mindig csak tököt evett. Hát kenyeret? Azt nem hozott Jóska bátyám, azt mondta, neki sem jut elég. Egy napon aztán apa bement a faluba a Községházára. Nem tudom mit intézett, de másnap reggel átjött hozzánk a lelenc, ahogy arra felé hívták, hát mi gyerekek is úgy hívtuk magunk között. Gábor itt marad, mordult ránk Édesapám, de többet meg ne haljam, hogy lelenc! Ő most már a mi fiiunk. Édesanyámnak meg azt mondta, tisztázd fel Anyus, etesd meg rendesen. No annak sem kellet kétszer mondani, már tette is fel a vizet melegedni, hozta a nagyapám régi ruháit és minket, gyerekeket ki küldött. Egy ideig még hallottuk Gábor tiltakozását, Anya zsörtölődését, de amikor végre beengedett bennünket alig ismertünk rá a régi rongyos fiúra! Aztán ahogy teltek a napok, egyre inkább természetesnek vettük a Gábor jelenlétét. Velünk együtt részt vett a házkörüli munkába, sokat játszottunk, fogócskáztunk a tanya körül, amikor leesett a hó hatalmas
hócsatákat vívtunk vagy bent a meleg konyhában kukoricát morzsoltuk. Esténként meg Édesapám elő vette a régi citerát, és a tűzhely kiszűrődő fénye mellett sorba vette a régi nótákat, már Gábor is velünk dalolt. Gyönyörű hangja volt. Sokáig üldögéltünk így a félhomályban, hiszen jegyre adták a petróleumot, takarékoskodni kellett a világítással. Legtöbbször Édesanyám törte meg a csendet mondván, no tegyük el magunkat hólnapra. Amíg a lefekvéshez készülődtünk, elmondta mi lesz a dolgunk a következő napon. Egyik este azt mondta, holnap kenyérsütés lesz. Nálunk a kenyérsütés kicsit ünnepnek számított. Édesanyám már este mindenkinek ki adta a dolgát, és mi örömmel segítettünk. Ilyenkor a nagy 3-4 kilós kenyerek mellé minden gyereknek sütött egy-egy kiscipót. Ez pedig nem olyan közönséges kis cipó volt ám! Ebbe a kiscipóba bele tojt a pipike! Édesanyám a nyers kenyértésztába egy – egy jól meg mosott tojást csomagolt, cipót formált belőle, úgy tette a meleg kemencébe a nagy kenyerek elé. Amikor megsültek a cipók minden gyerek kezébe adott egyet. Ez volt a reggelink. Ha kettétörtük, kivált a friss kenyérből a keményre főtt tojás és ez olyan fenséges eledel volt, hogy hasonló finomat, azóta sem ettem! Ezen a napon is éppen úgy készültek a cipók, mint máskor. Mindannyian ott sorakoztunk a kemence- szája körül, csak Gábor állt az ajtóban és nagy szemeket meresztve figyelte a cipóosztást. Amikor édesanyám neki is adott egyet, csak forgatta, nézegette, fújogatta, nem merte megtörni. Aztán ráborult az ajtófélfára és sírt keservesen, Vézna testét rázta a zokogás. Nekem még soha nem sütött senki kiscipót, sírta, nekem még anyám sincs! Sok év telt el azóta, Gábort régen elsodorta tőlünk az élet, de ha valahol megérzem a friss kenyér illatát mindig az a tél, az a kis cipó jut eszembe!
Ropogós cseresznye Gyermekkori élményeim (Második)
Érik a ropogós cseresznye, énekelte édesapám, kicsit más formába mi is énekeltük iskolás korunkba a szép régi népdalt, de nem csak énekeltük, ropogtattuk is a tavasz első ízletes csemegéjét! Ma is, legkedvesebb gyümölcsöm, a ropogós cseresznye. Lehet, nem csak a zamata, de a sok fiatal kori emlék szépsége köt össze vele. Amióta az eszem tudom, mindig volt a kertünkbe cseresznyefa, de sajnos, idén tavasszal már az utolsó is kiszáradt a kertemben. Gondolkodom, ültessek- e helyette másikat, hiszen, valószínűleg már nem eszem a gyümölcséből, éppen ezért, írok egy-két kis történetet a cseresznyéről. Még csak hat éves voltam, éppen első osztályos, de olyan tisztán emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Az úgynevezett, Péntek iskolába jártunk, amit már csak piactéri iskolának hívnak, és azt hiszem, már nem folyik benne tanítás. Ludányi Ilonka volt a padszomszédom, és szívbéli barátnőm. Ez a barátság, bár az élet elszakított bennünket egymástól, a sírig megmaradt közöttünk. Sajnos Ő igen fiatalon meghalt, de emlékét ma is őrzöm, és ha érik a cseresznye, egy, egy könnyet ejtek érte, mert a mi barátságunk, a ropogós cseresznyével kezdődött. Szép napsütéses vasárnap reggel volt, amikor kijöttünk a templomból, a kismiséről. A templom előtt, ült az Ilonka édesanyja, akit mindenki edényes Ilonkának hívott, mert cserépedényeket árult. Most, nem edények voltak a kosarában, hanem, szép, piros cseresznyék. Pici csomókba volt összekötve 8-10 szem. Futottak is a gyerekek, cseresznyét venni. Én meg szégyenlős kis tanyai lány, félre húzódtam, és sóvár szemmel néztem az elérhetetlennek vélt ragyogó gyümölcsöt. Még zsebem sem volt, nem hogy pénzem lett volna, hiszen azt, amit otthon kaptam, mind bedobtam a perselybe. Otthon, a mi kertünkben is zsendült már a kedves gyümölcs, de ott, csak a rubint piros kis csokrokat láttam. És akkor, Ilonka néni, rám mosolygott, hívogatóan intett, és amikor oda mentem hozzá, kezembe nyomott egy csokor cseresznyét! Nem akartam elfogadni, mondtam, nincs pénzem, de Ő csak nevetett és azt mondta, el sem fogadnám tőled Szöszikém, ezt szeretetből adom! Valami határtalan öröm és hála töltött el, mert gyerek voltam ugyan, de tudtam, hogy nagy szüksége lenne arra a pár fillérre, amit a cseresznyéből árul. Aztán Ilonkával megszámoltuk hány szemet rejt a
pici csomag. Nyolc szem volt benne. Két, két párosat a fülünkre akasztottunk, mint valami drágakőből készült ékszert, a megmaradt négy szemet megettük, utána meg őrült forgásba kezdtünk. Addig forogtunk, pörögtünk, míg szédülten le nem huppantunk az árokpartra, és kacagtunk, kacagtunk! Most, hogy nézem a kiszáradt cseresznyefámat, könny szökik a szemembe. Nem a fát siratom, hanem a boldog gyermekkort, az önzetlen jóságot, ami az Ilonka néni szeméből sugárzott felém, meg azt a barátságot, ami valóban a sírig tartott.
Októberi emlékezés Asztalos Liza nagymamámmal sétálgattunk az öreg temetőben. A kálvária- sor képeit nézegettem, fölöttünk már sárgultak a százados gesztenyefák levelei. Lehettem, úgy 8-9 éves, nem tudom biztosan, de annak az októberi délutánnak a hangulatát valahogy megőrizte az emlékezetem. A kápolna ajtaja nyitva állt, akkor még nem kellett félni attól, hogy valaki megszentségteleníti, vagy megrongálja. Akkor még szótlanul, áhítattal léptünk be a kápolnába. Kicsit imádkoztam, kicsit nézegettem a képeket, és szerettem volna megsimogatni, a Szent-háromság szobor Kisjézusát. Azután, barangoltunk a régi sírok között. Virágot tettünk itt nyugvó szeretteink sírjára, amiből pár szál, mindig jutott a kápolna mögött lévő 48as honvéd sírokra is. Fogtam nagymama kezét, kértem meséljen arról a nagybácsiról, aki szintén a 48as szabadság harcban esett el. De most a mese elmaradt, helyette az Aradi vértanúkról kezdett mesélni. Még egy régi balladát is elénekelt, csendes szelíd hangján. Kár, hogy már csak kis töredéke jut eszembe. Valahogy így hangzott: Aradi vár ablakába, tizenhárom hős katona sírdogál az éjszakába. Tizenhárom tábornoknak, talpig vasba keze lába. Szomorú volt a dal folytatása, amiből meg lehetett tudni, hogyan végzett velük a kegyetlen hóhér, mi volt az utolsó üzenetük a magyar hazának. Kár hogy régen elfelejtettem. Ahogy múltak az évek, egyre ritkultak az októberi séták a temető fái alatt. A rohanó élet nehéz évei más irányba terelték gondolatainkat. Más, idegen októbert kellett ünnepelni, amelyhez, nekünk magyaroknak semmi közünk nem volt. A 13 Aradi vértanút, legfeljebb az iskolában, történelem órán említették. Aztán, 1956 októberében, történt valami, ami új reményt hozott. A magyar nép, 48 emlékéhez méltó módon ünnepelt, az elnyomóink ellen fordult, szabadságot követelt és fegyver ellen, fegyvert fogott! Rövid ideig tartott a remény. Kevesen voltunk? Vagy ők voltak sokan? Vagy elég volt, hogy az árulók köztünk éltek? Ma már nem tudom megítélni. Pár éve, egy kirándulás keretein belül, Pongrácz Gergely vezetésével megtekintettem a Kiskunmajsai, 56-os
múzeumot és a kápolnát, ahol az 56-os népfelkelés mártírjainak neve márványba vésve látható. Csak álltam és némán néztem. Istenem, mennyi egyszerű ember, munkások, parasztok, egyetemisták, és szakmunkás tanulók életét oltotta ki az önkényuralom! Hány anya siratta, siratja ma is gyermekét. Hány fiatal apa hagyott árván feleséget, gyermeket! Összeszorult szívvel és ökölbe szorított kézzel, könnyes szemmel olvastam a neveket. Önkénytelenül az jutott eszembe, ha én is ott lettem volna, ha bátrabb vagyok, ha sokan, bátrabbak vagyunk, Nekik a mártíroknak sem kellett volna meghalni, vagy az én nevem is ott lenne egy kis fekete márványtáblán? Az Ő emlékükre is születnek majd balladák? Kit kérdezzek? Mert a népfelkelést követően ezekről senki sem beszélt. Tabu témának számított 1956! Most, sok év után ismét az öreg temető megfiatalodott fái között járva, a kálvária képeit nézve megállok a felújított kápolnába. Mondok egy imát minden októberi mártírért, legyen az Ötvenhatos hős, vagy az Aradi 13 Gondolatba virágot teszek sírjukra, megköszönve, hogy életüket adták Magyarország szabadságáért!
A Puszi Igaz történet...
Tavasz volt, gyönyörű ünnep, május első vasárnapja, az édesanyák ünnepe. Virágzott az akác a ház előtt. Ezer kis bogár zümmögő kórusa szolgáltatta a zenét a szép ünnephez. Áradtak a folyók és áradtak a könnyek, mert 1942. írtunk, és javában tartott a háború. Édesapám, mint határvadász, Orosházán szolgált, éppen szabadságon volt, de keresztapám már a frontra készült. Sírt nagymama, sírt édesanyám, fejét vakarta nagyapám, és sűrű káromkodással az eget vádolta, hogy nem elég a háború, ráadásul itt az áradás, víz alatt vannak a földek, nem lesz termés, ha ez így megy tovább! Nyolc éves voltam akkor, ha felfogtam is valamelyest a dolgot, mégis csak gyerek voltam, vidáman játszadoztam a vízben álló legelőn. Éppen azon fáradoztunk testvéremmel, ki tud több szitakötőt fogni, amikor elém sodort a víz, egy kapálódzó pici kutyát. Sikoltozni kezdtem, hogy valaki mentse meg szegényt, közben egyre közelebb kerültem a mély vízhez. Keresztapám közelebb jött és visszaparancsolt a partra, de csizmás lábával közelebb lépet és elkapta a vergődő pici állatot. Kezébe fogta, forgatta, nézegette, aztán azt mondta, úgy látom ez valami farkas keverék, ha megmaradna szép, nagy kutya lenne belőle. Én meg sírva kérleltem, adja nekem, majd én „kinevelem”!Nevettek a furcsa mondáson, de végül kezembe kaptam a kis jószágot. Hogy csináltam, ma már nem tudom, a lóistállóba vittem, meleg ruhába csavartam, a testemmel melengettem. Anya adott meleg tejet, meg az öcsém régi félig szétrágott cumiját. Melegítettem cumiztattam, és bár olyan pici volt, hogy még a szeme sem volt kinyílva, életbe maradt. Nagyon boldog voltam, szeretgettem, puszilgattam, aminek következtében a család elnevezte Puszinak. Pár nap múlva már mindenki kényeztette, becézgette, ő lett a család kedvence. Napról napra szebb és okosabb lett. Világos, sárgás színű szőre volt, ahogy ma mondanák, zsemlye színű. Nagy csula füle és eleven barna szeme, játékos természete miatt mindenki szerette. Csodálatos módon, a két öreg puli is elfogatta. Szemlátomást nőt, erősödött. Reggelenként, ha legeltetni mentünk, már jött velünk, és hamarosan megtanulta a pásztorkodást. Amíg mi gyerekek iskolába voltunk, nagyapám mellé szegődött, aki szántani vagy vetni ment a határba. Ott meg tanult vadászni, úgy hogy sokszor fácánnal, vagy nyúllal örvendeztették meg édesanyámat. A tanya alatt
csordogáló érparti nádasba vadkacsát fogott. Nem csoda hát, hogy olyan volt, mint egy igazi családtag! Volt nekünk rajta kívül több kedves kutyánk, de nekem ő volt a legkedvesebb! Közben dúlt a háború, egyre jobban közeledett felénk a front, ahol édesapám is harcolt. Szeptember elején, nagyapám ágynak esett, orbáncos lett a lába, nagymama gyomorfekéllyel küzdött már évek óta. Édesanyámra maradt a sok jószág, a betakarítás gondja, az öreg szülők gondozása, meg mi hárman gyerekek. Orvosi igazolással kérvényezte édesapám leszerelését. Haza is jött édesapám, mint családfenntartó, de tartalékos katonaként volt nyilvántartva, vagyis nem hagyhatta el a lakóhelyét, két lóval, kocsival, katonaruhával felszerelve készenlétbe kellett állnia a bevonulásra. Persze ez is nagy segítség volt, mert így már levette a terhet édesanyámról. Közben egyre közeledett a front, már hallottuk a távoli ágyúzás hangját, láttuk a fel- fel villanó rakéták fényét, nagy teherszállító repülők húztak el felettünk. Voltak akik menekültek, bíztak benne, hogy nem éri el őket a háború. Mi maradtunk. Édesapám azt mondta, ha ide ér is a front, a városokat célozza az ellenség, a tanyák nincsenek veszélyben. Sajnos nem úgy történt! 1944 szeptember 24-én, este jött két német katona, hozták a parancsot édesapámnak a bevonulásra. Az volt a parancs, hogy egy kocsi lőszert kell vinni az Ónagylaki határra, ott várták a szovjet betörést. Azzal búcsúzott, reggelre megjövök. Mi édesanyámmal és nagymamával nyugodtan lefeküdtünk, nagyapa meg kint az istállóban, a szénatartóban tért nyugovóra. Másnap reggel 24-én, arra ébredtünk, hogy valaki veri az ajtót. Édesanyám, kiugrott az ágyból, egy szál ingben szaladt ajtót nyitni. Azt hittük édesapám jött meg, de nagy ámulatunkra egy orosz katona nyomult be édesanyám után. Első dolga volt, hogy az édesapám zsebóráját az éjjeliszekrényről zsebre tegye, aztán édesanyámat kezdte kirángatni a szobából. Szegény védekezett, kiszaladt az udvarra, segítségért kiabálva. Nagyapám, édesanyám segítségére sietett. Hogy azután mi történt nem részletezem, most is nehéz róla beszélni! Ami mégis a történethez fűződik, az, hogy édesanyámat és nagyapámat az oroszok összeverték, elhurcolták. Mi meg nagymamával kimenekültünk az istállóba, ahol a széna tartóban, találtunk búvóhelyet. A Puszi is velünk tartott. Ott sírdogáltunk, úgy délfeléig, miközben az oroszok feldúlták a házat. Ami mozdítható volt, mindent elvittek, legyen az ennivaló, ruhanemű, vagy bármi. Sírva néztük, ahogy a teheneket, lovakat, sorba vezetik ki az
istállóból. Amikor már csak egy kiscsikó maradt és nyihogva sírt az anyja után, az öcsém, aki eddig csak szipogva kereste édesanyámat, hangosan felsírt. Erre egy fiatal katona, felénk fordult és már lőtt is. A Puszi felágaskodott, minden fogát megmutatva, próbált védeni minket. A fejünk felett pattogó golyók közül, egy szétroncsolta a fülét, de még akkor is, acsarkodva védett bennünket. Ma sem tudom miért, de több lövés nem dördült. Lassan az utolsó katona is elment, mi meg lassan kimerészkedtünk az istállóból. Nagymama a kútnál megitatott, megmosdatott bennünket, a puszi fülét is megtörölgette a vértől. A falu felől lövéseket hallottunk, visszabújtunk hát a szénatartóba, de a Puszi már nem jött velünk. Elindult az érparton a nádas felé. Ahogy édesapám később elmondta, Ő egy határ menti tanyán volt a kocsi lőszerrel, parancsra várva, amikor felbukkant mellette a Puszi. Ahogy meglátta a szétlőtt véres fülét, már tudta, hogy nagy baj lehet otthon. Nem törődve többé a katonai paranccsal, lerakta a kocsiról a lőszert, az éraljban, a nádasokban lopva, elindult hazafelé. Már akkor olyan nagy volt a fejetlenség, hogy senki sem törődött vele, mindenki menekült. Közben édesanyámat és nagyapámat egy szerencsés véletlen folytán, elengedték, miután már megásatták velük saját sírjukat! De ez már egy külön történet! Véresre verve támolyogtak haza. Édesanyám karjára vette öcsémet, minket, kislányokat, kézen fogtak a nagyszülők, és elindultunk az anyai nagyszüleim tanyája felé, menedéket keresve. Még fél úton sem jártunk, amikor felbukkant édesapám a kocsival és a Puszival. Édesanyám, ekkor csuklott össze. Édesapám felpakolt minket a kocsira és nemsokára elértük, a menedéket nyújtó tanyát. Édesanyám három hónapig volt fekvő beteg a sok szörnyűség után, csak karácsonyra tértünk vissza a mi tanyánkra. A karácsonyfánk ebben az évben egy tő sárgaviola volt, az ünnepi ebédről a Puszi gondoskodott, nyúl formájában. 1958 nyarán vettünk végső búcsút a Puszitól. Az érparti fűzfa alatt temettük el. Már a tanyát is régen lerombolták, de az öreg fűzfa még sokáig élt, és őrizte a tanya helyét és a Puszi jeltelen sírját.
Egy zsák csutka Hoztam Nektek kedves olvasók, egy régi igaz mesét. Jó lenne ha a fiatalok is olvasnák, és megtudták belőle hogyan éltünk régen.
Abban az évben korán jött a tél, már a november közepe sűrű hóeséssel köszöntött ránk. Mondta is nagyapám, hogy Örzsébet megrázta a pendelyt! Már akkor túl voltunk az első disznóvágáson, füstölődtek a kolbászok a tanya kéményében. Felkészültünk a télre. A paraszt ember nyáron gondoskodott róla, hogy a hosszú téli napokon legyen tele a kamra, a télire való tüzelő is készen várta a hideget. Én mindig szerettem a telet, pedig az iskolába járás, bizony próbára tette a tanyai gyereket. A mi tanyánk olyan másfél, két kilométerre volt az iskolától. Reggel korán, jó melegen felöltözve, zsebünkben egy-egy meleg hajába sült krumplit szorongatva ballagtunk a hosszú eperfás úton a faluban lévő iskola felé, a tanítás után meg vissza a tanyára. Megszoktuk a hideget, a délutáni és esti órák meg vidámságot és örömet hoztak. Ilyenkor a kukoricamorzsolás járta, no meg a kaskötés, amit édesapám nagy szakértelemmel végzett. Behozott egy nyaláb fűzfavesszőt és ezzel beköltözött a szobába és a szívünkbe a nádas, a mező, a vadvizek illata. Amíg készült a kosár, édesapám halkan fütyörészett, mi meg leckét írtunk. Amikor leszállt az alkony, a mesemondás járta. Volt ott szó a ravasz rókáról, a szerencsét próbáló szegénylegényről, a szépséges királykisasszonyról, a furfangos manóról, kapanyányimonyókról, Csalóka Péterről, sőt ha átjött egyegy szomszéd, előjöttek a boszorkányos történetek is. Ebben a csendes békés világunkban villámcsapásként jött a háború. Édesanyám, nagymamám sírt, nagyapám káromkodott, mert édesapámnak is megérkezett a behívó. Nagyapámnak orbáncos volt a lába, nagymamám gyomorbeteg volt, így hát édesanyámra maradt a sok munka és mi hárman gyerekek. Este össze ült a család és édesapám „számadást” csinált. Végül abban maradtak, hogy bérest kell fogadni. Így került hozzánk Pali bácsi. Köpcös, fekete hajú haragos nézésű középkorú ember volt. És emlékeim szerint nagyon bagó szagú. Édesapám bevonulása előtti napon, vagyis éjszakán, arra ébredtem, hogy nagyon ugatnak a kutyák. Kiugrottam az ágyból, oda lopakodtam a szüleimhez, akik már az ablaknál álltak és lestek ki a holdvilágos, havas téli éjszakába.
Én is felkapaszkodtam hát az ablakpárkányra és lestem, mit néznek annyira?Azt láttam, hogy Pali bácsi megy ki a kapun, vállán egy megtömött zsák. Édesanyám, felháborodva suttogta apának, eredj, szólj már neki, látod tegnap került hozzánk, és már meglop! Hadd rá kincsem, mondta édesapám csendesen, csak egy zsák csutkát visz, biztos nincs tüzelője és neki is három gyereke van. Engem meg gyorsan ágyba parancsolt, mert ugye a jó gyerekek éjjel aludni szoktak! De nem aludtam én azon éjszakán szinte semmit, mindig magam elé képzeltem a Pali bácsi három gyerekét, akik fáznak a hideg szobába, mert nincs tüzelőjük, és még meséjük sincs este, mert az édesapjuk a mi jószágunkat eteti. Hajnal felé aztán oda jött az ágyamhoz édesapám, megsimogatta a fejemet, és mint aki tudja a gondolatomat, csak annyit mondott: Aludj csak nyugodtan, majd holnap elrendezzük a dolgot. Másnap reggel, amikor meleg ruhába öltözve indultunk az iskolába, Pali bácsi már a tüzelővel megrakott szánkó mellett ált. Én boldogan kuporodtam a szánkó végébe, a „ saroglyába” mert tudtam, hogy édesapám „elrendezte a dolgot.” Csak azt nem értettem, mért könnyes a Pali bácsi szeme, mikor már van tüzelője? Sok évvel később, amikor már ránk is nehéz idők jártak, mikor gondot okozott még a téli tüzelő beszerzése is, sokszor eszembe jutott az a zsák csutka, meg a Pali bácsi könnyes szeme.
Pásztorélet Igaz mese, olvassátok szeretettel!
Ezen a tavaszon kiszáradt a cseresznyefa, ami a kertem legkedvesebb fája volt. Meg is sirattam, annak rendje-módja szerint, és gondolkodom rajta ültessek-e helyette másikat, hiszen már nem valószínű, hogy megkóstolom a gyümölcsét! Mégis úgy gondolom, ültetek, mert annyi szép emlék köt ehhez az ízletes tavaszi gyümölcshöz, hogy már az is örömmel tölt el, ha felidézem az emlékeket. De, hogy az elején kezdjem, az életemet pásztorkodással kezdtem. Egészen kicsi koromban édesapám a kissöprűt a kezembe adta, hogy „vigyázz kislányom a kiskacsákra, össze ne szedje őket a gólya”. Én meg kiültem az érpartra, néztem az eget, és ha láttam egy nagyobb madarat, netán gólyát, éktelen kiabálással hessegettem el a kacsák közeléből. Később, ahogy nagyobbacska lettem, a malacokat őriztem, de voltam én tehén és birkapásztor is, éppen ahogy szükség volt rám a tanya körüli munkában. De ami talán a legemlékezetesebb számomra, cseresznye pásztor is voltam! Volt Csigában, a Maros-parti szilvásunkban három gyönyörű cseresznyefa, közülük egy korai, sötétpiros, ropogós, mézédes gyümölcsű. Csak az volt a baj, hogy a korai csemegét a varjak és a seregélyek is észrevették, és ha az ember nem vigyázott, mutatóba sem hagytak belőle, mind leverték a fáról! Így hát, amikor egy este átjött a szomszéd, Mátyás Miska bácsi, aki a nyári hónapokat kint töltötte a maros-parti is tanyájában, ahol méhészkedett, kosarat font, gyümölcsöt, szőlőt termelt, figyelmeztette édesapámat a garázdálkodó madarak kártevésére, engem egyhangúlag kineveztek cseresznyepásztornak. Persze örültem, hogy egy pár napig, amíg be nem érik a cseresznye, kint leszek Csigába, nem kell iskolába menni, Anya mondta, majd kikér egy pár napra. Már akkor este ki is vitt magával Miska bácsi, hogy másnap kora reggel elkezdhessem a pásztorkodást. Jól éreztem magam a pici konyhában lévő, gyékényből fonott ágyon, a meleg suba alá bújva, és hamarosan az igazak álmát aludtam, még a sarkokat sem számoltam meg, pedig Annuska, a Miska bácsi lánya a lelkemre kötötte, el ne felejtsem, mert azt tartja a néphit, hogy akkor
megálmodja az ember a jövőjét, ha először alszik valahol. De nem álmodtam én bizony semmit, nem is volt rá időm, mert még sötét éjszaka volt, amikor Annuska ébresztgetett, hogy menni kell, mert mindjárt verik a varjúk a cseresznyét! Hogy a fene a jó dolgukat, gondoltam, mért nem alszanak inkább? Egy kis mosdás a kút melletti vályúnál kiverte a szememből az álmot, és már vidáman indultam, Miska bácsi kezét fogva, megkezdeni a szolgálatot. Mire a mi szilvásunkhoz értünk, már pirkadt az ég alja, a Maros vize szikrázóan verte vissza a feltörő sugarakat. A kis akácerdő bódítóan illatozott. Ámulva néztem a természet csodálatos ébredését mindaddig, míg meg nem hallottam a varjak hangos károgását, ahogy zsákmányra lesve keringenek a gyümölcsös felett. No, gondoltam, az édes, ropogós cseresznyémből nem esztek! Nagy buzgalommal kezdtem verni az ócska tepsit a kalapáccsal, amit Miska bácsi a kezembe adott varjúriasztó fegyver gyanánt. Az éles, csattogó hang hallatán az éhes tolvaj madarak nagy rikácsolással más csemege után nézve továbbálltak, vagyis tovább szálltak. Én meg a kötött kabátkámra ülve elővettem a kis szerelmes ponyvaregényt, amit a reggelis csomagomba rejtettem. Hamarosan belemerültem az olvasásba. Néha, ha meghallottam a madarak hangját, megveregettem a vasat, még sivalkodva kiabáltam is, elhessegetve őket. Közben elfogyasztottam a reggelimet, amely zsíros kenyérből és finom, édes cseresznyéből állt. Ahogy haladt az idő, egyre melegebb lett, a fák koronáján átsütő nap elálmosított, a regény hősnője meg sehogy se tudta eldönteni, hogy a szegény, fiatal katonához menjen feleségül, vagy a gazdag grófot válassza, hát én annak rendje-módja szerint elbóbiskoltam. Hirtelen édesapám hangjára riadtam fel, meg arra, hogy potyog a cseresznye a fáról. Gyorsan rávertem a tepsire, de sehol egy varjú nem volt a láthatáron, csak egy pici szárnysuhogás jelezte a kis tolvajok jelenlétét, meg kicsit később a kiserdőből hangzó rigófütty, hogy „huncut a bíró”. Édesapám nevetett az ijedtségemen, aztán letelepedett mellém a magával hozott ebéddel együtt, és miután megvitattuk, hogy kell-e sajnálni a madaraktól a csemegét, meg, hogy illik-e egy kislánynak olcsó szerelmes regényeket olvasni, megettük az ebédet. Édesapám visszament az ugarba szántani, zsebre téve a könyvemet. Így hát sose tudtam meg, végül is kit választott Anasztázia kisasszony vőlegénynek, de legalább a ropogós cseresznye megmaradt. És
megmaradt annak a régi csigai nyárnak az emléke, amikor cseresznyepásztor voltam.
A fekete kígyó (igaz mese) Furcsa kis történet az, amit most itt papírra vetek. Van vagy hatvan éve, lehet, hogy több is, mert igen kicsi gyerek voltam, amikor nagyapám magával vitt trágyahordáskor „kisbéresnek”. November vége lehetett, hideg szelek hegedültek a kopasz fák ágai között, sötét hófelhők borították az eget, de én szerettem nagyapám mellett kisbéres lenni. Abból állt az én munkám, hogy a trágyával megrakott szekér tetején ülve, irányítottam a lovakat. Cö- cö, mondtam, ha elindítottam, hóha, ha megállítottam őket, míg nagyapám a szekéren állva szórta a trágyát. Engedelmes öreg lovak voltak, tudták a regulát ostor nélkül is. Egy ilyen, trágyahordásos napon, már ott toporogtam a szekér mellett, míg nagyapám, a tehénistálló végénél lévő trágyarakásnak az utolját hányta fel a púpozott szekér tetejére. Egyszer csak azt láttam, hogy a vasvilla nyomán maradt mélyedésben megmozdul valami. Maradj ott, szólt rám nagyapa, de akkor már mellette álltam, és meredt szemmel bámultam a hosszú fényes fekete kígyót, ahogy ott tekergődzött nagyapám csizmája körül. Fel állt a hátamon a szőr, moccanni sem mertem, ahogy óvatosan betakarta egy villahegynyi szalmával. Gyerünk innen, mondta, nem szereti ha háborgatják! Bementünk a konyhába, ott nagymamához fordult. Forralj egy kis tejet. Mama csak ránézett, azután megkérdezte. Már megint itt van a fekete kígyó? Itt, felelte nagyapa, de úgy látom fél. Ne menjetek arra estig, a jószágot se engedd oda! Amikor a tej felforrt, egy régi bögrébe öntötte, kivitte a trágyadomb helyére és letette a szalma csomó mellé. Remélem, elfogadja, nem hoz bajt ránk, szólt és megemelte a kalapját. Varázslatot mondott, vagy imádkozott?- ma sem tudom! Én csak tisztes távolból figyeltem ténykedését, de amikor fel akart ültetni a szekérre, már nem akartam ló indító - kisbéres lenni, meg sem álltam a méhesig, ahol jól elbújtam a kaptárok között! Hallottam, ahogy nagyapa elindult a szekérrel, szégyelltem is, amiért cserbe hagytam, de a kígyótól való félelem nem engedett nyugodni. Sötétedett, amikor előmerészkedtem rejtekhelyemről. Óvatosan közelítettem meg a kígyó helyét, de akkorra már csak a frissen oda hordott trágyát láttam. Este, mosakodás után kezdett úrrá lenni rajtam a kíváncsiság. Amikor magam alá húzott lábakkal ültem a lócán, meg
kérdeztem nagyapát, mi lett a kígyóval? Hát, felelte, a tejet azt megitta, nem kell tőle félni! Amikor mesélni kezdett, már az egész család áhítattal hallgatta a történetet „Akkor kezdődött, amikor megházasodtam, 901ben. Nagyanyátokkal kezdtük kijelölni hová építjük a tanyát. Úgy gondoltuk, legjobb helye lesz az érparton. Legelőször kinéztük a helyet, körül ültettük fákkal. Csigából hoztam a hátamon a vékony, magról kelt csemetéket. Volt abban kutyatökű szilva, cigánymeggy, akác, pár darab fűzfa, meg két kis diófa. Mikor végeztünk, kiráztam a zsákból a földet, akkor pottyant ki belőle egy kis fekete kígyó, de gyorsan el is bújt az egyik diófa tövében. Meg is feledkeztünk róla, de mikor a tanya alapját ástuk, megint láttuk, és attól kezdve néha, néha jelentkezett. Ha nagyanyátok elijesztette a söprűvel, valahova elrejtőzött, de egy idő után megint előjött. Most meg már évek óta ott tanyázik a trágya alatt, de nem is marad meg a tanya körül a pocok, vagy más féreg. Nem kell félni tőle, ha mi nem bántjuk, ő sem bánt minket”, fejezte be a mesét nagyapám. Én azért még sokáig tisztes távolságra maradtam a kígyófészektől. De ahogy múltak az évek, el is feledkeztem a mi házi kígyónkról. Néha, néha elsuhant későn este, vagy napkelte előtt a kerítés tövében, de már nem féltünk tőle. És valóban igaznak bizonyult a nagyapám jóslata, nem volt a tanya körül pocok. Az esküvőm napján láttam utoljára. Ködös, esős novemberi nap volt. Kora reggel, vízért mentem a kútra, még épphogy világosodott az ég alja, hát a fekete kígyó ott tekergett a kútágas mellett. Akkor, valahogy nem féltem tőle. Felemelte a fejét és néztünk egymásra. Isten veled fekete kígyó mondtam, én már elmegyek ebből a szép tanyából, de te vigyázz a családomra! Mintha egy túlvilági szellemhez szóltam volna, biztos voltam benne, érti, amit mondok. Sokáig mozdulatlanul álltam a csillogó vizű kút mellett. Szemem bejárta a szívemnek kedves tájat, lélekbe búcsúztam a fényes ablakú, fehérfalú tanyától, az öreg fáktól, az érparti nádastól, a diófa alatt megbúvó méhestől, az árván lógó hintától, és a kútágas mellett tekergődző fekete kígyótól. Mire felnéztem, már eltűnt előlem. Soha többé nem láttam. Ha néha, néha kimegyek az érpartra, ahol már csak egy öreg fűzfa jelöli a régi tanya helyét, szemem kutatja, hol lehet most a fekete kígyó? Vajon Ő is világgá ment amikor lerombolták a tanyát? És kérdem magamtól meddig élnek a varázslatos fekete kígyók?
Igaz mese a szeretetről Nem voltam több 8-10 évesnél, amikor valami kicsiségen összevesztem a testvéremmel. Már nem tudom, mi okozta a nézeteltérést közöttünk, csak arra emlékszem, hogy nagyon sírtam, ma úgy mondanánk, kivágtam a hisztit! Nagyapám, bölcs öregember volt, évekig falusi bíró, már betegeskedett, üldögélt a lugas alatt, eregette a pipafüstöt. Meghallotta a veszekedést és magához hívott bennünket. A nővérem, még mindig durcáskodott, a fejőszéket kicsit távolabb vitte nagyapától, arra kucorodott, én viszont, az ölébe fészkelődtem, gondoltam, biztosan nekem ad majd igazat. De nem így történt, hanem elkezdett mesélni. Azzal kezdte, hogy ez egy igaz mese, vagyis a valóságban is megtörtént. Elmondom hát, úgy ahogy akkor hallottam, mert ma is sokan tanulhatnának belőle. Volt egyszer, hol nem volt, élt a faluba két dolgos paraszt család. Művelgették kicsi földecskéjüket, szerényen, de becsületesen megéltek. Az egyik családnak volt egy szép szál fia, a másiknak meg csinos fiatal leánykája. Ahogy a gyerekek megnőttek, megszerették egymást. Annak rendje módja szerint, megtörtént a lánykérés, aminek a szülők is örültek, mert hát régről ismerték egymást. Nagy lakodalmat tartottak, aztán éltek, míg meg nem haltak, mondhatnánk, ha ez nem egy igaz mese lenne. De hát az igaz mesék, nem így szoktak véget érni. A fiatalok szülei, adtak a gyermekeiknek egy-ez, darabka földet, arra a darab földre, építettek közösen egy kis tanyát. Ide költözött a fiatal pár. Művelték a kis gazdaságot, a fiatalember még külön munkát is vállalt, hát szépen gyarapították a vagyonkájukat. Ahogy teltek az évek, született két szép kisfiuk, szeretettel nevelgették őket. De, akkor jött a háború, vele a sok gond, baj. A fiatalembert katonának vitték, az asszony a két kisfiúval hamarosan árván maradt, mert az ura elesett a háborúban. A szülők is sorba meghaltak, a fiatalasszony egyedül maradt a növendék fiúkkal. Türelemmel viselte a sorsát, dolgozott látástól vakulásig, hiszen a szülőktől örökölt földet is neki kellett megművelni. Ahogy a fiúk nőttek, kijárták az iskolát, segítettek dolgozni, szántani, vetni az édesanyjuknak, hiszen kicsi koruktól munkára lettek nevelve. Hamarosan eljött az idő, mikor legénysorba léptek és mindketten
találtak maguknak feleséget. Mielőtt, esküvőre került a sor, az asszony kettéosztotta a földjét, és a régi kis tanyától nem messze, építettek két egyforma tanyát a két fiúnak. Neki középen maradt a régi hajlék. A fiúk, a párjukkal együtt szorgalmasan dolgoztak, hamarosan aranyló búzatábla vette körül a két új tanyát. Már megtörtént az aratás, asztagba lett rakva a búza, mind a két fiú tanyája mellett. A sok munkába, gondba megfáradt asszony, egy éjszaka sehogyan sem tudott pihenni, ki ült hát a tanya elé, és a holdfényes éjszakában nézegetett a fiai tanyája felé. És akkor mozgásra lett figyelmes. Az egyik fia asztagba rakott búzájától elindult valaki két kéve búzával, a másik fiú tanyája felé. Szegény asszony szívébe belehasított a fájdalom, azt gondolta, a fia a testvérétől lopja a búzát. Meg sem tudott mozdulni, mert ahogy a másik tanya felé nézett, ott is egy alakot látott, kezében két kéve búzával a testvére tanyája felé haladni. Az asszony, csak nézte amint a két testvér, félúton találkozik, aztán megindult Ő is a fiai felé, akik egymást átölelve nevettek, sírtak egyszerre. Mit csináltok itt éjszakának idején, ezekkel a búzakévékkel, vonta őket felelőségre? Én úgy láttam, mondta ez egyik fiú, hogy az öcsém asztagja kisebb, hát gondoltam, megpótolom, hogy egyforma legyen. Én meg úgy láttam, hogy az övé kisebb, hát viszek neki az enyémből, mondta a másik fiú! Eddig tartott a nagyapám meséje, és én nagyon szégyelltem magam, de így lehetett vele a nővérem is, mert ezután, nem is emlékszem, hogy valaha veszekedtünk volna. Amikor sok év után, összekaptak valamin a gyerekeim, elmondtam nekik ezt a régi történetet. Gondolom így születnek az igaz mesék.